Tom Clancy
A KARDINÁLIS

(Tartalom)

 

 

KÖSZÖNETNYÍLVÁNÍTÁS

Ha valaha szórtak gyöngyöt disznók elé, akkor ez a tudományos közösség számos, azon tagjának erőfeszítései során következett be, akik megpróbálták elmagyarázni e könyv írójának a stratégiai védelem elméleti és technikai vonatkozásait. Nagyon nagy köszönettel tartozom George-nak, Barrynek, Bruce-nak, Russnak, Tomnak, Dannynek, Bobnak meg Jimnek is. De ugyanezzel tartozik nekik egy ország, és egy napon, mely még várat magára, az egész világ is.

 

 

Bevezető

Úgy hívták, az Íjász. Megtisztelő cím volt, bár honfitársai már vagy egy évszázaddal ezelőtt félretették íjaikat, nem sokkal azután, hogy megismerkedtek a tűzfegyverekkel. Ez a név küzdelmük időtlen természetét volt hivatva tükrözni. Az első, nyugati betolakodó, – mert hogy mindig így gondoltak rájuk – Nagy Sándor volt, és jó néhányan követték még. Végül aztán mindegyikük kudarcot vallott. Az afgán törzsek tagjai iszlám hitüket, mint ellenállásuk okát őrizték meg. Csökönyös bátorságuk valahogy ugyanannyira részét képezte faji örökségüknek, mint sötét, könyörtelen pillantásuk.
Az Íjász egyszerre volt fiatal és öreg. Amikor kedve és lehetősége volt megfürödni egy hegyi patakban, bárki elégedetten pillanthatott végig harmincéves testének fiatalosan feszülő izmain. Számára egy háromszáz méter magas, csupasz szikla megmászása ugyanolyan magától értetődő volt, mint nálunk az, ha kimegyünk a postaládánkhoz.
A szemei viszont öregek voltak. Az afgánok csinos emberek, nyílt vonásaikat és világos bőrüket gyorsan kikezdi a szél, a Nap és a por, amitől aztán gyakran idősebbnek is látszanak. Az Íjász esetében azonban nem a szél volt a bűnös. Három évvel ezelőttig matematikatanárként dolgozott. Egyetemet végzettnek számított egy olyan országban, ahol a legtöbben elégségesnek tekintik, ha valaki el tudja olvasni a Koránt. Fiatalon nősült, mivel azon a vidéken ez volt a szokás, két gyermeket is nemzett. De felesége és kislánya meghaltak, egy Szuhoj 24-es vadászbombázó rakétái ölték meg őket. Kisfia eltűnt. Elrabolták. Miután a szovjetek légiereje a földdel tette egyenlővé felesége családjának faluját, megérkeztek a gyalogságiak. Azok nyírták ki az életben maradt felnőtteket, és összeszedték az árva gyerekeket, hogy a Szovjetunióba szállítsák őket. Mindez pedig azért történt, mert felesége azt kívánta, anyja láthassa még unokáit, mielőtt meghalna. Így idézte fel magában az egészet az Íjász. Mindezt az okozta, hogy egy szovjet járőrre rálőttek néhány kilométernyire a falutól. Azon a napon, amikor erről tudomást szerzett – tulajdonképpen egy héttel az eset után – az algebra- és geometriatanár szépen rendberakta asztalán a könyveket, majd egyszerűen kisétált ebből a kis városból, Ghazniból, és felment a hegyekbe. Egy héttel később – igaz, sötétedés után – három férfival tért vissza, és azzal bizonyította be érdemességét ősei nevére, hogy megölt három szovjet katonát, és elvette a fegyvereiket. Még mindig azt az első Kalasnyikovot cipeli most is.
Mégsem ezért hívják Íjásznak. Kicsiny, mudzsaheddinekből – ez az elnevezés azt jelenti: „szabadságharcos” – álló csapatának élén olyan, éles szemű vezető állt, aki nem nézte le az újonnan jöttét, amiért az ifjúságát addig jobbára osztálytermekben töltötte, és külföldi módra igyekezett tanulni. Nem is igen vette fel, hogy a fiatalember eleinte nem nagyon bízott meg benne. Amikor a tanár csatlakozott a csoporthoz, csak nagyon futólagos ismeretei voltak az iszlámot illetően, és a főnök nagyon jól emlékezett még a fiatalember szeméből patakzó, keserű könnyekre, amikor az imám Allah akaratára hivatkozva próbált neki vigaszt nyújtani. Egy hónap múlva ő lett a csapatban a szánalmat legkevésbé ismerő és a leghatékonyabb ember. Nyilvánvaló volt, hogy Istennek tervei vannak vele. Ezért hát vezérük őt választotta ki a Pakisztánba utazásra, ahol hasznát vehetné tudományos és matematikai ismereteinek, hogy gyorsan megpróbálja elsajátítani a földlevegő rakéták használatát. Az első szamok, amivel az Amerikosztánból jött csendes, komoly tekintetű férfi a mudzsaheddineket felszerelte, a szovjetek saját SA-7-esei voltak. Az oroszok csak úgy emlegették, hogy sztrela, vagyis „nyíl”. Az első „hordozható” szám nem bizonyult különösebben hatékonynak, hacsak nem volt rendkívül ügyes, aki célzott vele. Ezt pedig csak kevesek mondhatták el magukról. Közéjük tartozott viszont, sőt a legjobb volt, a tanár, és hát az orosz „nyilakkal” elért sikerek miatt szoktak rá a csoportbéliek, hogy Íjásznak nevezzék.
E pillanatban egy új, az amerikaiak által Stingernek nevezett rakétával várakozott. E csoport – valójában az egész térség – összes föld-levegő rakétáját nyílnak nevezték: vagyis az Íjász eszközeinek. Ő maga egy hegygerincen feküdt, száz méterrel a csúcs alatt, ahonnan teljes hosszában át tudta tekinteni a völgyet. Mellette megfigyelőtársa, Abdul. A név nagyon találóan „szolgát” jelentett, mivel a tinédzser két további töltetet cipelt a kilövőhöz, és ami még fontosabb, szeme a sólyoméval vetekedett. Tekintete szinte égetett. Árva volt ő is.
Az Íjász szeme a hegyes terepet kutatta, különösen a hegygerinceket. Arckifejezésén több ütközet tapasztalata tükröződött. Az Íjász komoly ember benyomását keltette. Bár eléggé barátságos volt mindenkivel, mosolyogni ritkán látták; semmilyen érdeklődést nem mutatott minta, hogy esetleg új menyasszonyt keressenek neki. Még ahhoz sem volt kedve, hogy magányos gyászát egy frissiben megözvegyülttel ossza meg. Életében nem volt helye semminek, csupán egyetlen szenvedélynek.
– Ott – szólalt meg csendben Adbul, és előre mutatott.
– Látom.
Már vagy harminc perce folyt az összecsapás a völgy alján – több ilyenre is sor került ezen a napon. A szovjet katonák úgy gondolták, nemsokára megjön a következő hegyvonulat mögött mintegy húsz kilométernyivel elterülő helikopterbázisról a támogatás. A Nap egy pillanatra megcsillant az Mi-24-es üveggel borított orrán. És ez már elég is volt hozzá, hogy vagy tíz mérföldnyiről megpillantsák, épp amikor átbukik a hegygerincen. Messzebb, a magasban, és jóval túl kis rakétakilövőjük hatósugarán, körözött egy Antonov-26-os kétmotoros szállítógép. Megfigyelő-berendezésekkel, no meg rádiókkal volt felszerelve a földi és légi tevékenység koordinálásához. De az Íjász szeme csak az Mi-24-es támadóhelikoptert követte. A jármű rakétákkal és tüzérségi lövedékekkel volt megrakva. Most is valószínűleg éppen információt kapott a magasban köröző parancsnoki géptől.
A Stinger igencsak meglepte az oroszokat, és légitaktikájuk naponta változott, mivel igyekeztek alkalmazkodni az újfajta fenyegetéshez. A völgy mély volt, de sokkal szűkebb az átlagosnál. Ahhoz, hogy a pilóta eltalálhassa az Íjász gerillatársait, a magasból kellett egyenesen lecsapnia a sziklák közé. A magasban maradt hát, legalább ezer méteren a kopár, kövekkel borított völgyfenék fölött. Nagyon félt, hogy odalenn egy Stinger-különítmény rejtőzik, akiket lövészek is támogatnak. Az Íjász mozdulatlanul figyelte, miként repül cikcakkban a helikopter. Közben a pilóta egyre a földet fürkészte, és végül kiválasztott egy neki megfelelő pályát. Mint ez várható volt, a pilóta széllel szemben közelített, hogy a szél legalább arra a néhány pillanatra késleltesse a rotor hangját, amitől esetleg az életük függhet. Az odafenn keringő szállítógép rádióját olyan frekvenciákra hangolták, amiről tudták, hogy a mudzsaheddinek használják, így aztán az oroszok értesülhettek róla, ha észreveszik közeledésüket. Ugyanakkor jelzés is lehet számukra arra nézve, hol rejtőzhetnek a rakéták. Abdulnál volt rádió, de kikapcsolta és ruhája redői közé rejtette most.
Az Íjász felemelte a rakétavetőt és célgömbjét szinte a közeledő helikopterre tapasztotta. Hüvelykujja először oldalvást kitért, aztán elérte a kioldókapcsolót. Pofacsontját a vezetősínre fektette. Szinte azon nyomban megszólalt a kilövő-berendezés keresőegységének sipító hangja. A pilóta addigra már teljesen felmérte a terepet és döntött is. A völgy távolabbi oldalán jött le, kicsivel túl a rakéta hatótávolságán. Ott akarta elereszteni első sorozatát. A helikopter orra most lefelé bukott, és a géppuskás célgömbjét arra a területre irányította, ahol a harcosok rejtőzködhettek. Füst szállt fel a völgy fenekéről. A szovjetek aknavető lövedékeket használtak, ha jelezni akarták, hol bújnak meg ellenfeleik. A helikopter kicsit módosította pályáját. Majdnem itt volt hát az ideje. Lángok csaptak ki a helikopter indítógondoláiból, és máris látni lehetett az első füstcsíkot.
Aztán újabb füst jelent meg, ezúttal felfelé. A helikopter balra dőlt. A füst az ég felé szállt, jóval arrébb tőle, de még mindig határozottan utalt az előtte leselkedő veszélyre – vagy legalábbis ezt hitte a pilóta. Az Íjász keze most megfeszült a kioldón. A légijármű szinte belebotlott. Egyre jobban nőtt a célkereszt belső gyűrűje körül. Most már hatótávolságon belül volt. Az Íjász bal hüvelykujjával lenyomta az elülső gombot. Ezzel mintegy „kicsalogatta kalitkájából” a rakétát, és biztosította a Stinger kíváncsi, infravörös keresőfeje számára, hogy végre szemtől szembe egy pillantást vethessen az Mi-24-es turbómotorja által kibocsátott, számára látható hőre. A pofacsontja által füléhez továbbított hang hirtelen megváltozott. A rakéta most már a célpontot követte. A helikopter pilótája úgy döntött, azt a területet célozza meg, ahonnan az előbb „rakétát” lőttek ki rá. Így hát még jobban balra vitte a járművét, és kicsit fordult is. Azonban nem volt ügyes. A sugárhajtóműből távozó, forró gázok szinte kínálták magukat. Az Íjász pedig nem mulasztotta el az alkalmat.
A rakéta egyre hangosabban jelezte, hogy indulásra kész, de a férfi még mindig nem moccant. Megpróbált beférkőzni a pilóta gondolataiba és úgy ítélte meg, hogy amaz még közelebb fog jönni, mielőtt rálő az annyira gyűlölt afgánokra, így is történt. Amikor a légijármű csupán ezer méternyire lehetett, az Íjász nagy levegőt vett, túlemelte célgömbjét, és rövid bosszúfohászt mormogott. A kioldó szinte magától dolgozott már.
Az indító nagyot lökött hátra, amikor a Stinger először kicsit felfelé szökkent, mielőtt lecsapott volna célpontjára. Az Íjász szeme elég éles volt hozzá, hogy követni tudja, bár az csak szinte láthatatlan füstöt húzott maga után. A rakéta kitolta manőverező bordáit, amit mindig pár tizedmilliméternyivel korrigált. Engedelmeskedett ugyanis az agya, a számítógép által generált utasításoknak. Ez nem volt egyéb egy bélyeg nagyságú mikrochipnél. Odafönn, a magasban keringő An-26-oson egy megfigyelő aprócska porpamacsot pillantott meg. Rögtön a mikrofonért nyúlt, hogy továbbítsa figyelmeztetését, de alighogy elérte, a rakéta máris betalált.
A lövedék egyenesen az egyik helikoptermotorba fúródott és fel is robbant. A jármű azonnal lebénult. A hátsó rotor hajtótengelye átszakadt, és a helikopter erősen baka kezdett pörögni, miközben a pilóta megpróbálta kihozni belőle. Szeme vadul járt, valami vízszintes tereprészt keresett. Géppuskása pedig leadta a mentéskérő hívást. A pilóta leállította a motort. Szemét egy körülbelül teniszpálya nagyságú, lapos térségre függesztette, majd kikapcsolt minden kapcsolót, és működésbe hozta a fedélzeti oltórendszert. Mint minden repülős, ő is legjobban a tűztől félt, bár nemsokára felfedezte, mekkorát hibázott.
Az Íjász csendben figyelte, hogyan ereszkedik nála ötszáz lábnyival lejjebb az Mi-24-es egy sziklapadra. Meglepő módon nem gyulladt ki. A helikopter rémesen dobálta magát, farka előre-hátra csapkodott, mielőtt megállapodott volna oldalt. Az Íjász Abdullal a nyomában, gyorsan leszaladt a domboldalon. Öt percbe tellett az egész.
A pilóta a rögzítőszíjakkal küszködött, mivel fejjel lefelé lógott. Erős fájdalmat érzett, tudta, csak az fáj, ami él. Az új helikoptermodellben tökéletesített biztonsági rendszereket helyeztek el. Ezeknek és saját ügyességének köszönhette, hogy túlélte a katasztrófát. Nem így géppuskása: az elől ülő férfi mozdulatlanul lógott. Nyakát szeghette, keze ernyedten nyúlt szinte a föld felé. De erre most a pilótának nem volt ideje. Ülése is elhajlott, a jármű felső elemei pozdorjává törtek, fémváza pedig egyszerre börtönné vált. Beszorult a vészkioldó is. A robbanószegecsek nem voltak hajlandók gyújtani. Kivette hát revolverét válltáskájából és hozzálátott, hogy egyesével lője szét az őt rabulejtő fémváz darabjait. Azon tűnődött, vajon az An-26 megkaphatta-e a segélykérést. Meg azon is, hogy a mentőhelikopter úton van-e már a bázisról. Mentőrádiója ott lapult nadrágzsebében, és azonnal működésbe fogja hozni, amint kiszabadult ebből a szárnyaszegett gépmadárból. A pilóta rendesen összeszabdalta mindkét kezét, miközben a fémet próbálta féke hajtani maga elől. Félig-meddig sikerült is neki. Ismét hálát adott jó szerencséjének, hogy életét nem itt fejezte be, mocskos füstoszlop közepette. Sikerült kiszabadulnia a hámból és kikecmergett a sziklás talajra.
Bal lába eltörött. Fehér csont csipkés vége ütötte át repülőzubbonyát; bár túl erős volt a sokk, hogy erezzen már, sérülésének látványa azonnal megrémítette. Üres pisztolyát visszatette helyére és szinte ugyanazzal a mozdulattal felkapott egy levált fémdarabot. Segíteni fog neki majd a járásban. Odébb kellett ugyanis állnia mihamarabb. A sziklapad túlsó végéhez vánszorgott, és megpillantott egy ösvényt. Három kilométernyire lehetettek ide az övéi. Éppen lefelé indult, amikor hallott valamit, ezért hát megfordult. A remény azon nyomban rettenetre váltott, és a pilóta rögtön felfogta, hogy társának halála csak áldást jelenthetett.
Az Íjász pedig, ajkán Allah nevével, kést vett elő, miközben közelebb lépett.

*

A teknőből nem sok maradhatott meg, gondolta Ryan. A hajótörzs nagyjából érintetlen maradt – legalábbis első pillantásra –, de olyan tisztán lehetett látni a hegesztők keze nyomán kialakult, durva sebészi beavatkozást, mintha az öltéseket szemlélnénk Frankenstein szörnyén. Eléggé épkézláb összehasonlítás, gondolta csendben. Az emberek hozták létre ezeket a dolgokat, de meglehet, hogy egyszer majd, akár egy óra leforgása alatt, azok semmisítik meg őket majd.
– Istenem, egyszerűen lenyűgöző, milyen nagynak látszanak kívülről!
– És annyira kicsik odabentről? – kérdezte Marko. Csipetnyi szomorúság hallatszott ki a hangjából. Nem sokkal ezelőtt hozta be hajóját a szárazdokkba Marko Ramius, a Vojenno Morszkoj Flot kapitánya. Ő maga nem nézte, miként szedik szét az amerikai haditengerészet technikusai a hajókat, mint boncmesterek a hullát. Hogyan távolítják el róla egyesével a rakétákat, majd a reaktort, a hanglokátorokat, a fedélzeti számítógépeket és a kommunikációs berendezést, a periszkópokat, sőt még a hajókonyha tűzhelyeit is. Elemzésére majd az Egyesült Államok bázisain kerül sor. Kérte, hogy távol maradhasson. Ramiusnak a szovjet rendszer iránt érzett gyűlölte az ugyanezen rendszer által épített hajókra már nem terjedt ki. Hiszen oly jól érezte magát ezen is – és a Vörös Október még az életét is megmentette.
Meg Ryanét. Jack ujja egy pillanatig elidőzött a homlokán húzódó, hajszálvékony hegnél, majd eltűnődött. – Meglepett, hogy nem akartad kivinni – vetette oda Ramiusnak.
– Nem. – Marko csak a fejét rázta. – El akarok köszönni csupán. Jó hajó volt.
– Elég jó – jegyezte meg csendben Jack. A félig kijavított lyukra pillantott, amit az Alfa torpedója ütött rajta bal oldalon, és csendben megrázta hozzá a fejét. Elég jó volt, hogy amikor eltalált bennünket a torpedó, megmentse az én rohadt életemet is. A két férfi csendben figyelt hát, elkülönülve a matrózoktól, no meg a tengerészgyalogosoktól, akik előző év decembere óta biztosították már a környéket.
A szárazdokkot most már elárasztották, az Elizabeth folyóból ömlő, mocskos víz csak úgy zuhogott a betonteknőbe. Ma este kiviszik innen. Hat, gyorsjáratú, amerikai támadó tengeralattjáró épp most „fertőtleníti” a norfolki Tengerészeti Támaszponttól keletre lévő óceánrészt. Látszólag egy olyan gyakorlat részeként, ami pár felszíni hajót is magában foglal. Kilenc óra volt, és Hold nélküli éjszaka. Egy órába telik a szárazdokk elárasztása. A harminc főnyi személyzet már a fedélzeten tartózkodott. Begyújtják majd a hajó dízelmotorjait. És kihajóznak vele, második és egyben utolsó útjára, amikor elérik a Puerto Ricótól északra fekvő mély, óceáni árkot, ahol huszonötezer lábnyi mélységbe süllyesztik alá.
Ryan és Ramius továbbra is azt figyelte, hogyan borítja el a víz a hajó törzsét megtartó, fából készült tömböket. A víz egyre gyorsabban áramlott befelé. Már el is érte a vízjeleket. A tengeralattjáró fedélzetén néhány, világos narancssárga mentőmellényt viselő tengerész álldogált. Várták, hogy a vízbe csúsztassák a tizennégy, egyre jobban feszülő kötelet.
A hajó pedig csendben maradt. A Vörös Október nem adta jelét, hogy szívesen fogadná a vizet. Talán maga is tudta, milyen sors vár rá, mondta magában Ryan. Ostoba gondolat volt persze – de azt is tudta, hogy a tengerészek már évezredek óta személyiségi jegyekkel ruházzák fel a hajót, amin szolgálnak.
Végül aztán moccanni látszott. A víz leemelte a sólyáról a törzset. Néhány tompa puffanás hallatszott. Bár inkább érezni lehetett, mint hallani. Aztán nagyon lassan lecsusszant, és kicsit imbolyogott hozzá.
Pár perccel később a hajó dízelmotorjai életre keltek. A hajón meg a szárazdokkon tartózkodók hozzáfogtak, hogy kioldják a köteleket. Látni lehetett, milyen köd úszik odakinn a vízen. A feltételek tökéletesnek ígérkeztek. Tökéletesnek is kell lenniük; a haditengerészet hat hétig várt a holdfény nélküli éjszakára, no meg a sűrű ködre, ami ebben az évszakban a chesapeake-i öböl körzetét mindig riogatja. Amikor az utolsó kötél is a vízbe csusszant, a tengeralattjárón tartózkodó egyik tiszt felemelte a kezében tartott kürtöt és belefújt.
– Indulás! – hallatszott a hangja, és az orr részen a tengerészek szinte lecsaptak az árboczászlóra, és bevonták a lobogót. Első alkalommal figyelt fel rá Ryan, hogy a szovjet lobogó volt. El is mosolyodott az egészen. Minden nagyon illett a jelenethez. Hátul pedig egy másik matróz felvonta a szovjet hadiflotta zászlaját. Fénylő vöröscsillaga csak úgy ragyogott a Vörös Zászlóval Kitüntetett Északi Flotta címerével. A haditengerészet, mely mindig is odafigyelt a hagyományokra, így tisztelgett a férfinek, aki átállt az oldalukra.
Ryan meg Ramius így figyelte hát rezzenéstelen arccal, miként kezd saját motorjainak erejével mozogni a hatalmas test. Bronzból készült, iker hajócsavarjai elegánsan forogtak visszafelé, miközben hátra igyekezett a folyó irányába. Egy perc múlva már el is tűnt előlük. Csak a dízelmotorok bizonytalan robaja ért el hozzájuk az olajos víz fölött.
Marko kifújta az orrát és pislogott párat. Amikor elfordult, hangja már újra határozott volt.
– Szóval, Ryan, ezért repítettek haza téged Angliából?
– Nem, már pár héttel ezelőtt visszajöttem. Valami új munka.
– Megtudhatnék róla többet is? – kérdezte Marko.
– Fegyverzetellenőrzés. Azt akarják, hogy én koordináljam a felderítési oldalt a tárgyalásokhoz. Januárban kell majd odarepülnünk.
– Moszkvába?
– Igen, valami előzetes ülésről van szó – összeállítják a napirendet és kis műszaki anyagot is, ilyesmi. Mi van veled?
– A Bahamákon dolgozom, az AUTEC-nél. Ott sok a napfény, no meg a homok. Látod, milyen jól lesültem? – vigyorgott Ramius. – Minden két-három hónapban felkeresem Washingtont is. Öt óra alatt visszarepülök. Egyfajta új hangtompítón dolgozunk. – Megint egy mosoly. – Titkos.
– Óriási! Akkor szeretném, ha meglátogatnál otthon. Még mindig tartozom neked egy vacsorával. – Ezzel Jack átnyújtotta névkártyáját. – Itt a számom. Hívj fel pár nappal az érkezésed előtt, én majd elegyengetem a dolgokat az Ügynökségnél. – Ramius és tisztjei rendkívül szigorú védelmi ernyő alatt dolgoztak, melyhez nagyban hozzájárultak a CIA biztonsági tisztjei is. Az igazán lenyűgöző dolog azonban, gondolta Jack, hogy a sztori nem szivárgott ki. Egyik média sem kapott rá, és ha a biztosítás tényleg ennyire tökéletes, valószínűleg az oroszok sem tudtak semmit a Vörös Október sorsáról. Körülbelül most fordulhat a hajó keletnek, gondolta Jack, hogy áthaladjon a Hampton Roads-i csatornán. Durván egy óra múlva pedig lemerül és délkeletnek fordul. Megrázta a fejét.
Ryannek a tengeralattjáró sorsa felett érzett szomorúságát az a gondolat irányította, miért is építették tulajdonképpen ezt a járművet. Emlékezett még saját reakcióira is, amit vagy egy évvel ezelőtt a tengeralattjáró rakétaindító helyiségében érzett. Ez volt az első alkalom, hogy ilyen közel lehetett azokhoz a kísérteties izékhez. Jack elfogadta a tényt, hogy a nukleáris fegyverek tartják fenn a békét – ha az ember tényleg békének nevezheti a világ jelenlegi állapotát – de ugyanúgy, mint a legtöbb ember, aki ezen a kérdésen elgondolkodott, jobb véget szánt volna a hajónak. Nos, akárhogy is van, egy tengeralattjáróval, huszonhat rakétával és száznyolcvankét robbanófejjel szegényebbek lettünk. Statisztikailag, mondta magában Ryan, túl sokat úgysem nyom a latban.
De mégis csak valami.

*

Tízezer mérfölddel arrébb és nyolcezer lábbal a tenger fölött a problémát a kérlelhetetlen időjárás jelentette. A hely pedig a Tadzsik Szovjet Szocialista Köztársaság. A szél északról fúj, még mindig elég sok nedvességet hoz magával az Indiai-óceán felől. Az egész úgy hat, mint valami nyomorúságos, hideg szemerkélés. Nemsokára azonban beköszönt az igazi tél, amely errefelé mindig elég korán jön.
A munkások többnyire fiatalok voltak, a Komszomol tettekre éhes tagjai. Azért hozták ide őket, hogy segítsenek befejezni az 1983-ban beindított vállalkozást. Egyikük, a moszkvai Állami Egyetem fizikai tanszékének tanárjelöltje, kidörgölte az esőt a szeméből és felegyenesedett, hogy megropogtassa hátát. Nem ez a módja, hogy egy ígéretes, ifjú mérnököt hasznosítsanak, gondolta Morozov. Ahelyett, hogy ezzel, a geodétáknak készített műszerrel játszadozna, akár lézereket is építhetne saját laboratóriumában. De neki teljes jogú tagság kellett a Szovjetunió Kommunista Pártjában, sőt mi több, el akarta kerülni, hogy behívják katonának. Iskolai halasztásának és komszomolbeli munkájának kombinációja aztán nagyban hozzásegítette jelenlegi helyzetéhez.
– Nos? – fordult Morozov az egyik felmérő mérnökhöz. Általános mérnökről volt szó, olyasvalakiről, aki meg szokta jegyezni magáról, hogy ismeri a betont.
– Úgy látom, hogy a leolvasás szerint a pozíció megfelelő, mérnök elvtárs.
Az idősebb férfi lehajolt, hogy átnézzen a műszeren. – Egyetértek – válaszolta. – És egyben ez az utolsó, hála a jó istennek. – Mindketten egyszerre ugrottak a magasba egy távoli robbanás zajával. A Vörös Hadsereg hadmérnökei még egy sziklás részt töröltek el a föld felszínéről. Nem kell katonának lenni, hogy az ember megérthesse, miről is van szó, gondolta magában Morozov.
– Valahogy jó érzéked van az optikai műszerekhez. Talán te magad is általános mérnök leszel, igaz? Hasznos dolgokat építesz majd államunknak?
– Nem, elvtárs. Nagyenergiájú fizikát tanulok – főként a lézerek érdekelnek. – Ezek is hasznos dolgok.
A férfi most felnyögött és a fejét rázta csak. – Akkor visszajöhetnél ide, ha Isten is megsegít.
– Ezt talán...
– Tőlem nem hallottál semmit – válaszolta a mérnök, és egy kicsit megkeményedett a hangja.
– Értem – válaszolta csendben Morozov. – Amúgy is sejtettem már.
– Én csak nagyon óvatosan merném jelét is adni ennek a gyanúnak – vágta rá a másik, miközben elfordult, hogy valami mással foglalatoskodjon.
– Bizonyára csodálatos hely ez, ha az ember a csillagokat akarja figyelni – jegyezte meg Morozov, és abban reménykedett, hogy végre megfelelő válaszban lesz része.
– Fogalmam sincs róla – jött az általános mérnök válasza a bennfentesek mosolyával. – Sosem találkoztam még errefelé csillagásszal.
Morozov elmosolyodott. Végtére is jól sejtette hát. Egyszerűen kitűzték annak a hat pontnak a helyét, ahová tükröket kell majd telepíteni.

 

 

1

Folyt a serény üzleti tevékenység. Mindenféle. A jelenlévők mindannyian nagyon jól tudták ezt. Minden jelenlévő ugyanis részese volt. Mindannyiuknak szüksége volt rá. És mégis minden jelenlévő, így vagy úgy, de eltökélte magában, hogy felhagy vele. Mert ez a furcsa kettősség mindennapos része volt azok életének, akik a Kreml Palota Szent György termében ott nyüzsögtek most.
A résztvevők főként oroszok és amerikaiak voltak, és négy csoportra oszlottak.
Először is, a diplomaták meg a politikusok. Őket elég könnyű megkülönböztetni: az átlagnál jobban öltözöttek és egyenes a tartásuk. No meg a naprakész, robotszerű mosolyuk és a gondos stílusuk, ami mellett még jó néhány pohárköszöntő után is kitartottak. Ők az urak, ezt jól tudták, s megnyilvánult viselkedésükben is.
Aztán ott voltak a katonák. Az ember végtére is nem folytathat tárgyalásokat fegyverekről azok nélkül, akiknek ellenőrzése alá tartoznak a fegyverek, akik karbantartják, tesztelik, babusgatják őket. Közben pedig azzal áltatják magukat, hogy a politikusok, akik viszont ezeket a férfiakat irányítják, soha nem adnák ki a tűzparancsot. Az egyenruhás katonák főként kis csapatokban álldogáltak. Nemzetiségi szempontból homogén csoportokat alkottak, fegyvernemre való tekintet nélkül. Mindegyikük egy félig üres poharat szorongatott, no meg egy szalvétát, közben pedig üres, kifejezéstelen tekintettel pásztázta szemük a termet, mintha egy számukra ismeretlen csatamezőn leselkedne rájuk valamilyen fenyegetés. Merthogy pontosan erről volt szó, ezt jelentette számukra ez az egész. Vértelen csatamezőt, ami aztán az igaziakat határozná meg, ha egyszer politikai uraik elveszítik az ellenőrzést vagy az önmérsékletet, vagy a perspektívát a szemük elől, vagy bármi egyebet, ami még megmaradt bennük. Ami talán halványan hozzásegítheti őket, hogy megpróbálják elkerülni az ifjú életek értelmetlen feláldozását. A kívülálló számára a katonák senkiben nem bíztak meg, csupán egymásban. Bizonyos esetekben pedig jobban megbíztak a különböző színű uniformisba bújtatott ellenségeikben, mint saját, finom ruhába bújtatott uraikban. Az ember legalább tudja, hol áll a másik katona. Ugyanezt a politikusokról nem lehet mindig elmondani, még ha a sajátjainkról is van szó. Csendesen beszélgettek hát egymással. Mindig figyelték a szemük sarkából, ki hallgatja őket. Alkalmanként abbahagyták, hogy gyorsan kortyoljanak egyet az italból. Közben pedig végighordozták tekintetüket a termen. Áldozatok voltak, de egyben ragadozók is – talán legjobban azok révén pórázon tartott kutyákra hasonlítottak, akik az események irányítóinak tartjuk magukat.
A katonák ezt is csak nehezen tudták megemészteni.
A harmadik csoportot a riporterek képezték. Ezeket mindig könnyű azonosítani ruházatukról. Öltönyük ugyanis mindig gyűrött a sok ki- meg becsomagolástól. Nemigen volt meg bennük a politikusok simasága sem. Meg az arcra ráfagyott mosoly helyett inkább a gyermekek kérdő tekintetét lehetett felfedezni rajtuk. Ez keveredett bennük a léhák cinizmusával. Nagyjából mindegyikük bal kezébe fogta poharát. Néha pedig egy kicsiny jegyzettömböt is a papírszalvéta helyett, jobbjukban pedig – félig rejtve – tollat szorongattak. Úgy keringtek, mint a keselyűk. Az egyikük csalhatatlan érzékkel próbálta kiválasztani a fecsegő alanyokat. A többiek meg csendben figyelték, és azonnal csatlakoztak, ha a helyzetet erre érdemesnek ítélték. A felületes szemlélő is könnyedén meg tudta volna mondani, mennyire lehet érdekes a velük közölt információ. Mégpedig abból, milyen gyorsan sereglenek a riporterek következő áldozatuk köré. Ebben az értelemben, az amerikai és más, nyugati riporterek igencsak eltérnek szovjet társaiktól, akik jobbára uraik közelében lebzselnek, mint egy másik világ kegyencei. Akik egyrészt készek rá, hogy kimutassák hűségüket a párt iránt, másrészt hajlandók ütközőként fellépni máshonnan jött kollégáikkal szemben. Mindent összevetve azonban ők képviselték a hallgatóságot ebben a színházban.
És végül, negyedszer, ott volt ez a láthatatlan, utolsó csoport, akit senki sem tudott volna könnyen azonosítani. Vagyis a kémek, no meg a kémelhárító ügynökök, akik az előbbiekre vadásznak. Megkülönböztetendők a biztonsági tisztektől, akik gyanakodva méregetnek bárkit már a küszöbről. Ezek a kémek legalább annyira jellegtelenek, szinte láthatatlanok, mint maguk a pincérek, akik nehéz ezüst tálcán hordozzák körbe újra meg újra a pezsgőt meg a vodkát, persze még a Romanov-ház által használt kristálypoharakban. Az csak természetes ezek után, hogy a pincérek egy része is kémelhárító. Ott keringtek szorgosan mindenfelé, fülüket hegyezték, hogy el-elcsípjenek egy beszédfoszlányt. Talán egy visszafogottabb hangot, vagy csupán egy szót, ami éppen nem illik az est hangulatához. Nem volt könnyű dolguk. Az egyik sarokban vonóskvartett játszott, amire persze senki sem figyelt, de hát végtére is ez hozzá tartozik a diplomáciai fogadásokhoz, és igencsak felfigyelnének rá, ha valahol hiányozna egyszer. Száznál jóval többen tartózkodhattak a teremben, és mindegyikük végigbeszélte az ott töltött időnek legalább a felét. A kvartett közelében tartózkodóknak igencsak hangosan kellett karattyolniuk, hogy meghallják őket a zene mellett is. Elég nagy volt a hangzavar a kétszáz láb hosszú és hatvanöt láb széles, parkettás bálteremben, ahol a kemény stukkófalak egymásnak adták vissza a hangot. A kémek viszont igyekeztek kihasználni láthatatlanságukat és a zajt. Ők voltak a bankett kísértetei.
De, azért mindenki tudta, hogy itt vannak. Moszkvában mindenki hosszú történeteket tud róluk, hogyha történetesen találkozik az ember egy nyugatival, pláne, ha rendszeresen, szinte kötelező dolog volt azt azonnal jelenteni. Ha pedig egy ilyen találkozáskor éppen arra sétált a moszkvai milícia egyik tisztje, az ember feje automatikusan utána fordult és megjegyezte. Talán véletlen az egész, talán nem. Sztálin óta ugyan sok minden változott, de Oroszország mégis csak Oroszország és az idegenek, meg az eszméik iránti bizalmatlanság sokkal régibb, mint bármiféle ideológia.
A teremben tartózkodók java része ösztönösen gondolta végig mindezt – kivéve talán azokat, akik a játéknak tényleg ebben a részében voltak érdekeltek. A diplomatáknak és politikusoknak nagy volt már a gyakorlata, hogyan vigyázzanak minden szavukra, ezért hát nem aggódtak különösebben. A riportereknek meg egyenesen szórakozást jelentett. Egyfajta meseszerű játékot, ami valójában nemigen aggasztotta őket – bár mindegyik, nyugatról jött riporter nagyon is tudatában volt, hogy a szovjet kormány részéről ő ipso facto ügynök, semmi egyéb. Legtöbbet a katonáknak jutott talán eszébe. Ők ugyanis jól tudják, milyen fontos a felderítés, tetszett is nekik, nagyra értékelték.
Kik lehetnek itt a kémek?
Természetesen voltak ott páran, akik igencsak beleillettek ebbe a nem könnyen azonosítható kategóriába – vagy akár többe is.
– És milyennek találja Moszkvát, dr. Ryan? – kérdezte egy orosz. Jack, a kérdés hallatán felhagyott egy gyönyörű Szent György óra tüzetes vizsgálatával.
– Attól félek, hideg és sötét – válaszolta Ryan, miután kortyolt egyet a pezsgőjéből. – Nem mintha túl sok lehetőségünk volna rá, hogy bármit is lássunk belőle. – És ez így is marad. Az amerikai team csak kicsivel több, mint négy napot töltött eddig a Szovjetunióban és holnap hazarepül, miután berekesztették a plenáris ülést megelőző technikait.
– Nagy kár pedig – jegyezte meg Szergej Golovko.
– Igen – bólintott rá Jack. – Ha minden építészeti remekük ilyen gyönyörű, szeretnék pár napot eltölteni itt, hogy megcsodálhassam őket. Bárki is építette ezt a házat, volt stílusa. – Jóváhagyólag hordozta végig tekintetét a csillogó, fehér falakon, a boltozatos mennyezeten, no meg az aranyozott ajtószárnyakon. Tulajdonképpen magában azt gondolta, kicsit túlzás az egész, de azt is tudta, hogy az oroszoknak hagyományosan megvan az a nemzeti adottságuk, hogy sok mindent egy kicsit eltúlozzanak. Az oroszok számára – akiknek elég ritkán jutott ki elegendő bármiből is –, az „elegendő” azt jelentette csupán, hogy több, mint bárki másé – lehetőleg több, mint mindenkié. Ryan úgy gondolta, ez is bizonyítéka egyfajta nemzeti kisebbrendűségi érzésnek. Egyben emlékeztette rá magát, hogy a magukat kisebbrendűnek tekintőknek szinte kóros késztetése van rá, hogy megcáfolják saját megfigyeléseiket. Ez az egyetlen tényező uralta a fegyverzetellenőrzési folyamat minden vonatkozását. És kiszorította a hideg logikát, mint az egyezségre jutás alapját.
– A dekadens Romanovok – jegyezte meg Golovko. – És mindez a parasztok verejtékének gyümölcse. – Ryan odafordult és finoman elnevette magát.
– Nos, legalább az adófizetőik pénzének egy része végre valami gyönyörű és egyben ártalmatlan, ha nem egyenesen halhatatlan formát öltött egyszer. Ha engem kérdez, ez mégiscsak jobb annál, mint amikor ronda fegyvereket vásárolnak, ami tíz év múlva amúgy is elavul. Van egy ötletem, Szergej Nyikolájevics. Szépen áttereljük az atomfegyverek helyett a szépség területére a politikai-katonai versengésünket.
– Ezek szerint elégedett az eddigiekkel?
Már megint a hivatalos ügyek. Ryan vállat vont, és továbbra is a teremben lévőkön járatta tekintetét. – Azt hiszem, megbeszéltük már a napirendet. Most már azokon a sor, ott a kandalló mellett, hogy kidolgozzák a részleteket. – És közben egy hatalmas kristálycsillárra meredt. Azon tűnődött, hány ember hány évig dolgozhatott rajta, és mennyi ideig tarthatott, amíg helyére rakták ezt a böhöm nagy tárgyat.
– És Ön elégedett az ellenőrizhetőség kérdésében?
Ez tehát megerősíti, gondolta Ryan, arcán halvány mosollyal. Golovko GRU-s. Amerikában a „Nemzeti Technikai Észközök” tulajdonképpen nagyjából a CIA területe. Ez a kifejezés egyébként a kémműholdakat és egyéb módszereket takarja, amikkel megpróbálják szemmel tartani a külországokat, de a Szovjetunióban mindez a GRU-hoz tartozik, vagyis a szovjet katonai hírszerzéshez. Annak ellenére, hogy elvileg ideiglenesen megegyeztek már a helyszíni ellenőrzésben, a kémműholdaké főként a feladat, hogy megerősítsék egy megállapodás betartását. Ez pedig már Golovko területe.
Nem volt különösebben titok, hogy Jack a CIA-nek dolgozik. Nem is kellett volna, hogy úgy legyen; ő nem törzstiszt. Logikai szempontból került szóba, hogy ő is bekerüljön a fegyverzetcsökkentési tárgyalások résztvevői közé. Jelenlegi megbízatásának sok köze volt viszont ahhoz, hogy nyomon lehessen követni a Szovjetunióban bizonyos stratégiai fegyverrendszereket. Mert, bármilyen leszerelési megállapodást írnak alá, mindkét fél először is saját intézményes paranoiáját igyekszik kielégíteni. Vagyis, hogy a másik nem próbálkozik meg semmiféle, komolyabb trükkel. Jack is ezek szerint látta el tanácsaival a tárgyalások amerikai vezetőjét; már amikor – emlékeztette magát Jack – amaz vette a fáradtságot, hogy figyeljen rá.
– Ellenőrizhetőség – válaszolta egy pillanat múlva –, hát ez bizony rendkívüli módon technikai és egyben nehéz kérdés. Attól félek, e vonatkozásban nem vagyok különösebben jól értesült. És mit szólnak a kollégái a javaslatunkhoz, hogy korlátozzuk a földi telepítésű rendszereket?
– Mi sokkal inkább függünk a földi telepítésű rakétáinktól, mint Önök – válaszolta Golovko. Hangja azonnal óvatosabb lett, amint a szovjet álláspontra tértek át.
– Nem látom be, miért nem helyeznek akkora hangsúlyt a tengeralattjárókra is, mint mi.
– A megbízhatóság, mint ezt Ön jól tudja.
– Ah, a pokolba is. A tengeralattjárók megbízhatóak – próbálta lépre csalni Jack, miközben az órát vizsgálgatta. Csodálatos darab volt. Valami, leginkább parasztra hasonlító fickó éppen kardot nyújtott át egy másiknak, és búcsút int neki, mivel az indul a csatába. Nem egészen új elgondolás, gondolta Jack. Valami vén fasz közli egy fiatal gyerekkel, hogy: nosza rajta, menj csak és ölesd meg magad.
– Sajnálattal kell közölnöm, hogy volt néhány balesetünk.
– Igen, az a Jenki típusú hajó, ami Bermuda közelében elsüllyedt.
– Meg a másik.
– Csakugyan? – fordult vissza Ryan. Komoly erőfeszítésébe került, hogy széles mosolyra ne fakadjon.
– Kérem, dr. Ryan, ne tegye próbára az intelligenciámat. Ugyanolyan jól ismeri a Vörös Október történetét, mint jómagam.
– Mi volt a neve? Ó, igen, az a Tájfun típusú, amit maguk a Karolina-szigeteknél elveszítettek. Akkoriban Londonban voltam éppen. Soha nem tájékoztattak arra nézve.
– Azt hiszem, ez a két incidens jól illusztrálja a problémát, amivel mi, szovjetek, szembenézünk. Nem bízhatunk meg olyan maradéktalanul a saját tengeralattjáróinkban, mint Önök.
– Hmm. – Nem beszélve azok irányítóiról, gondolta Ryan, de nagyon ügyelt rá, hogy arcán semmi sem látsszon meg.
Golovko tovább makacskodott. – De, azért feltehetnék egy lényegi kérdést?
– Hogyne, amíg nem várja tőlem, hogy ugyanilyen lényegi választ adjak rá – kuncogott Ryan.
– Az Önök felderítő közössége kifogásolni fogja a szerződésvázlatra vonatkozó javaslatot?
– Nos, honnan tudhatnám én erre a választ? – tartott egy kis szünetet Jack. – És mi van az Önökével?
– A mi állambiztonsági szerveink azt teszik, amit mondanak nekik – biztosította róla Golovko.
Helyes, gondolta Ryan. – A mi országunkban, ha az elnök úgy dönt, hogy tetszik neki egy leszerelési megállapodás, és úgy gondolja, keresztül tudja hajszolni a Szenátuson is, nem nagyon számít, mit gondol erről a CIA meg a Pentagon...
– De hát az Önök katonai-ipari komplexuma... – vágott közbe Golovko.
– Istenem, maguk tényleg nagyon szeretnek ezen lovagolni, igaz? Szergej Nikolajevics, ennél azért okosabb is lehetne.
De Golovko katonai hírszerzőtiszt volt, ezért hát felesleges tőle ilyet elvárni, de ez már túl későn jutott eszébe Ryannak. Egyszerre volt szórakoztató és rendkívül veszélyes is egyben, hogy mennyire félreérti egymást Amerika meg a Szovjetunió. Jack azon tűnődött, vajon odaát a felderítői közösség megpróbálja-e kideríteni az igazságot. Mivel a CIA ezt most már rendszerint megteszi. Vagy egyszerűen azt közli a főnökökkel, amit azok hallani akarnak. Ezt gyakran el lehetett mondani a múltban a CIA-ről. Valószínűleg az utóbbiról lehet szó, gondolta. Az orosz hírszerző ügynökségek kétségkívül politizálódtak ugyanúgy, mint egykor a CIA. Moore bíróval kapcsolatban az egyik jó dolog az, hogy átkozottul keményen dolgozott azon, hogy ennek egyszer s mindenkorra vége legyen. A bíró viszont egyáltalán nem akart elnök lenni. A KGB egyik igazgatója az óceánnak ezen az oldalán feljutott egészen a csúcsra, és volt legalább még egy, aki megpróbálkozott ugyanezzel. A KGB politikai kreatúra lett, ami viszont befolyásolta objektivitását is. Jack az italába sóhajtott. A két ország közötti problémák soha nem fognak véget érni, ha az összes téveszmét félre nem teszik, de legalábbis a dolgok nem lesznek kezelhetőbbek.
Talán. Ryan magában beismerte, hogy ez pont ugyanolyan hamis csodaszer volna, mint az összes többi; végül is soha nem próbálták még ki.
– Javasolhatnék valamit?
– Hogyne – válaszolta Golovko.
– Hagyjuk most a szakmai maszlagot, és meséljen nekem erről a teremről, hadd élvezzem egy kicsit a pezsgőmet. – Mindkettőnknek jó sok időt megspórolunk vele, amikor majd holnap megírjuk az erre a beszélgetésre vonatkozó jelentéseket.
– Talán hozhatnék Önnek egy kis vodkát?
– Nem, köszönöm, ez a kis pezsgő nagyon jó. Idevalósi?
– Igen, Grúziából jött – válaszolta büszkén Golovko. Azt hiszem jobb, mint a franciáké.
– Nem bánnám, ha magammal vihetnék pár üveggel – jegyezte meg Ryan.
Golovko elnevette magát, úgy hatott, mint egy rövid kis vakkantás, de kicsengett belőle a hatalom érzete is. – Majd utánanézek. Hogyne... Magát a palotát 1849-ben fejezték be, tizenegymillió rubelbe került, ami akkoriban elég nagy summa volt. Ez az utolsó nagyobb palota, és azt hiszem, a legjobb is...
Természetesen nem Ryan volt az egyetlen, aki körbejárta a termet. Az amerikai delegáció java része sosem volt még itt. A fogadást felettébb unó oroszok vezették körbe őket, és közben magyaráztak nekik. A követségről többen utánuk oldalogtak, látszott, hogy a dolgokon tartják a szemüket.
– Szóval, Misa, mit tartasz az amerikai nőkről? – kérdezte szárnysegédjét Jazov hadügyminiszter.
– Akik itt megfordulnak, nem vonzóak különösképpen, miniszter elvtárs – jegyezte meg az ezredes.
– De oly soványak – ah, igen, mindig elfelejtem, az Ön gyönyörűséges Elenája is annyira vékony. Tényleg csinos nő, Misa.
– Köszönöm, hogy eszébe jutott, Dimitrij Tyimofejevics.
– Helló, ezredes! – szólt oda oroszul az egyik amerikai hölgy.
– Ah, igen, Mrs...
– Foley. Találkoztunk már a múlt év novemberében a hokimeccsen.
– Ismeri ezt a hölgyet? – kérdezte szárnysegédjét a miniszter.
– Az unokaöcsém – nem, a másod unokatestvérem, Mihail, Elena leánytestvérének az unokája – az ifi hokisok csapatában játszik, és engem is meghívtak egyszer. Kiderült, hogy egy imperialistát is bevettek a csapatba válaszolta felvont szemöldökkel.
– Az Ön fia jól játszik? – kérdezte Jazov.
– Neki van a harmadik legjobb pontszáma a ligában – válaszolta Mrs. Foley.
– Kitűnő! Akkor Önnek itt kell maradnia nálunk, fia pedig játszhatna a hadsereg csapatában, ha majd felnő. – Jazov ezen elvigyorodott. Ő maga is négyszeres nagyapa már. – És mit csinál itt?
– A férjem a követségen dolgozik. Ott láthatja, éppen a riportereket terelgeti körbe – de a dologban mégis az a fontos, hogy ma este bejutottam ide. Soha nem láttam még ehhez hasonlót egész életemben! – szaladt ki a nő száján. Csillogó szeme pohár valamiről tanúskodott. Valószínűleg pezsgő lehetett, gondolta a miniszter. Olyan pezsgőzőnek látszik, de eléggé csinos is, és vette a fáradtságot, hogy elég jól megtanulja a nyelvet, ami az amerikaiak esetében azért eléggé szokatlan dolog. – Gyönyörű itt a padló is, szinte vétek járni rajta. Nekünk otthon nincs semmi ehhez fogható.
– Maguknál soha nem voltak cárok, ami viszont nagy szerencséjük – válaszolta Jazov, jó marxistához illőn. – De be kell ismernem, hogy büszke vagyok a művészeti értékeinkre.
– Viszont csak egyetlen játékon láttam, ezredes – szólalt meg a nő újra Misához fordulva.
– Nincs időm rá.
– De hát Ön szerencsét hoz! A csapat is nyert azon az estén, Eddie pedig gazdagabb lett egy góllal meg egy támogatóval.
Az ezredes elmosolyodott. – A mi kis Misánknak csak két büntető jutott a magas botemelésért.
– Önről nevezték el? – kérdezte a miniszter.
– Igen.
– Ezeket nem viselte, amikor láttam – mutatott rá Mrs. Foley a férfi mellén díszelgő három aranycsillagra.
– Talán nem vettem le a felöltőmet...
– Mindig viseli őket – biztosította róla a nőt a marsall. – Az ember mindig hordja a Szovjetunió Hőse kitüntetést.
– Ez ugyanaz, mint nálunk a Medal of Honor?
– A kettő nagyjából ugyanaz – jegyezte meg Jazov, inkább a szárnysegéd számára. Misa, valahogy megmagyarázhatatlanul szégyellte őket. – Filitov ezredes az egyetlen élő személy, aki valaha három ilyet szerzett ütközetben.
– Tényleg? Hogyan kaphat valaki hármat?
– A németekkel harcoltam – jegyezte meg szárazon az ezredes.
– Pusztította őket – fűzte tovább Jazov. Amikor Filitov a Vörös Hadsereg egyik legragyogóbb csillagának számított, ő még csupán hadnagyocska volt. – Misa egyike a legújabb harckocsi parancsnokoknak.
Filitov ezredes erre már tényleg elpirult. – Csak a kötelességem teljesítettem, mint sok más katona abban a háborúban.
– Apámat is kitüntették a háború során. Két csapatot is vezetett, hogy embereket mentsenek ki a Fülöp-szigeteki börtöntáborokból. Nem nagyon szeretett beszélni róla, de adtak neki egy egész kosár kitüntetést. Maga mesél a gyermekeinek a saját fényes csillagairól?
Filitov egy pillanatra megmerevedett. Jazov válaszolt helyette.
– Filitov ezredes fiai néhány évvel ezelőtt meghaltak.
– Óh! Óh, ezredes, annyira sajnálom – szólalt meg Mrs. Foley, és tényleg így gondolta.
– Régen volt már. – A férfi elmosolyodott. – Én viszont jól emlékszem az Ön fiára, még a meccsről. Kedves fiatalember. Szeresse a gyermekeit, drága hölgyem, mert örökké nem teheti meg amúgy sem. Ha megbocsátanak egy pillanatra. – Misa ezzel eltűnt a mosdók irányában. Mrs. Foley a miniszterre nézett, csinos arcán rémület látszott.
– Uram, nem volt szándékomban...
– Nem tudhatta. Misa néhány évvel ezelőtt vesztette el a fiait, majd a feleségét is. Akkor találkoztam az asszonnyal, amikor még nagyon fiatal voltam – csinos lány volt, a Kirov Balettnél táncolt. Annyira szomorú ez az egész, de mi oroszok hozzászoktunk már ehhez a hatalmas szomorúsághoz is. Épp elég jutott belőle. Melyik csapatban játszik a fia? – Jazov marsall hoki iránti érdeklődését csak tovább fokozta a szép, fiatal arc.
Misa jó egy percig kereste a mosdót. Az amerikaiak és az oroszok, ez csak természetes, nem ugyanabba mentek, és Filitov ezredes hirtelen egyedül találta magát valahol, ami egykor egy herceg, talán egy cári szerető magánvécéje lehetett. Megmosta hát a kezét és belepillantott az aranyos tükörbe. Egész agyát egyetlen gondolat töltötte be: már megint. Újabb feladat. Felsóhajtott, majd rendbeszedte magát. Egy perc múlva már újra kinn volt az arénában.
– Bocsásson meg – szólalt meg Ryan. Amikor megfordult, egy uniformisba öltözött, idősebb úrba botlott. Golovko motyogott valamit oroszul, amit Ryan,nem értett. A tiszt odavetett valamit Jack-nek, ami eléggé udvariasan hangzott, majd odament, ezt Ryan tisztán látta még, a hadügyminiszterhez.
– Ki az ott? – kérdezte Jack orosz kísérőjét.
– Az ezredes a miniszter személyes szárnysegéde – válaszolta Golovko.
– Nem öreg egy kicsit ahhoz, hogy ezredes legyen?
– Háborús hős. Nem kényszeríthetjük nyugdíjba minden ilyen emberünket.
– Azt hiszem, ez eléggé méltányos eljárás – jegyezte meg Jack, és visszafordult, hogy meghallgassa az előadást a terem másik részéről is. Miután teljesen kimerítették a Szent György termet, Golovko Jacket a szomszédos Szent Vlagyimir terembe vezette át. És kifejezte reményét, hogy ő meg Ryan nemsokára ugyanitt fognak találkozni újra, A Szent Vlagyimir terem, magyarázta, megállapodások aláírására szolgál. A két felderítőtiszt aztán erre koccintott.

*

A parti éjfél után ért véget. Ryan a hetedik limuzinba szállt be. Senki sem szólt egy szót sem, amíg vissza nem értek a követségre. Mindenki érezte az alkohol hatását, és az ember, legalábbis Moszkvában, nem beszél a kocsikban. Azokat túl könnyű lehallgatni. Ketten el is aludtak, Ryan sem állt messze tőle. Ami ébren tartotta, az csupán annak tudata volt, hogy öt óra múlva már elrepül innen, és ha ennek már így kell lennie, fene nagy fáradtságát kialudhatja akár a gépen is. Ezt a tulajdonságot csak mostanában fejlesztette ki magában. Ruhát váltott hát, és lement a követségi kantinba kávézni egyet. Pár órát fenn kell még lennie, amíg feljegyzi a legfontosabbakat.
Az elmúlt négy napon figyelemreméltóan jól mentek a dolgok. Szinte túlontúl jól. Szerződésvázlat került eléjük az asztalra. Az utóbbi idők minden szerződésvázlatához hasonlóan, most is az volt a szovjetek szándéka, hogy inkább tárgyalgassanak, mintsem okmányokat írjanak alá. Részletei persze már utat találtak a sajtóba. És a kongresszus bizonyos tagjai már azt is pedzegették felszólalásaikban, mennyire méltányos az egyezség – és hogy miért nem egyezünk bele csak úgy egyszerűen?
Tényleg, miért nem? Jack ironikus mosollyal az arcán tűnődött el ezen. Ellenőrizhetőség! Ez volt az egyik ok. A másik pedig... volt egyáltalán másik? Jó kérdés. Mért változtatták meg annyira az álláspontjukat? Bizonyíték van rá, hogy Narmonov főtitkár csökkenteni kívánja a katonai kiadásokat, de – minden, ezzel ellentétes közfelfogás dacára – nem éppen az atomfegyverek alkalmasak ilyesmire. Az atomrakéták eléggé olcsók ahhoz képest, amit művelni lehet velük; nagyon is költséghatékony módja annak, ha csupán embereket kívánnak elpusztítani. Miközben az atomrobbanófej, no meg a hozzá tartozó rakéta költséges kacatok, sokkalta olcsóbbak, mint az ezekkel egyenértékű rombolóerőt képviselő harckocsik, no meg tüzérség. Vajon Narmonov tényleg csökkenteni kívánja az atomháború fenyegetését? De hiszen ez a fenyegetés nem a fegyverektől származik; mint mindig, most is a politikusok és azok hibái bújnak meg mögötte. Vajon mindez nem egyéb jelképnél? A jelképek, emlékeztette magát Jack, sokkal könnyebben produkálhatok Narmonov számára, mint maga a lényeg. Ha viszont jelkép, akkor kire irányul?
Narmonovnak megvolt a maga bája, no meg hatalma is – egyfajta, csak a zsigerekben érezhető valami, ami posztjával együtt járt, de talán még inkább a személyiségéből fakadt. Miféle ember is ő? Vajon mit akarhat? Ryan szinte felkiáltott ennél a gondolatnál. Pedig ez nem az ő területe. Egy másik CIA-csoport vizsgálja éppen Narmonov politikai sebezhetőségét éppen itt, Moszkvában. A neki jutó, sokkal könnyebb feladat az volt, hogy meghatározza a dolog technikai oldalát. Sokkal könnyebb talán, de mégsem tudta a választ még saját kérdéseire sem.

*

Golovko visszament irodájába, ő is szorgalmasan jegyezgette feljegyzéseit. Ryan, írta, csak vonakodva fogja támogatni a javaslatvázlatot. Mivel pedig Ryan az Igazgató füle, ez valószínűleg azt jelenti, hogy a CIA is ugyanígy fog eljárni. A felderítőtiszt letette hát tollat, szemét dörzsölgette. Az, hogy olyan sokáig kellett fennmaradnia, hogy még a napfelkelte is ébren találta, már igencsak meghaladta egy szovjet tiszt kötelezettségeit is. Eltűnődött, miért tett elsőként ajánlatot a szovjet kormány, és miért látszottak olyan mohónak az amerikaiak? Még Ryan is, aki ennél sokkal ügyesebb lehetett volna. Mit forgathatnak az amerikaiak a fejükben? Ki kinek akar túljárni az eszén?
Most hát itt volt előtte a kérdés.
Visszatért Ryanhoz, előző esti megbízatásához. Elég jól befutott, korához képest. A KGB vagy a GRU ezredesével lehet egyenlő rangban, úgy harmincöt felé járhat. Mi mindent tehetett, hogy ilyen gyorsan emelkedett a ranglétrán? Golovko vállat vont. Valószínűleg különböző dolgok kapcsolódhatnak össze. Bátor ember – majdnem öt év telt el már azóta, hogy sor került arra a terrorista ügyre. Családos férfi – amit az oroszok sokkal inkább tiszteletben tartanak, mint amerikai kollégáink hinnék – ez pedig magával hozza a stabilitást, az viszont a kiszámíthatóságot. Ryan mindenek előtt gondolkodó, vélte Golovko. Akkor viszont miért nem ellenzett egy olyan paktumot, ami sokkal inkább előnyös volna a Szovjetuniónak, mint Amerikának? Vajon a mi kiértékelésünk pontatlan? írta. Tudnak-e az amerikaiak valamit, amit mi nem? Ez itt a kérdés, vagy ami még jobb? Tud-e valami olyasmit Ryan, amit ő nem. Az ezredes homlokát ráncolta, majd elemezte mi is az, amit ő tud, viszont Ryan nem. Elmosolyodott. Mindez része a hatalmas játszmának. Minden idők leghatalmasabbikának!

*

– Biztos egész éjszaka járkáltál csak.
Az Íjász komor arccal rábólintott és letette a zsákot, ami öt napja nyomta már a vállát. Majdnem olyan nehéz volt, mint az, amit Abdul cipelt. A fiatalabb férfi közel állt az összeeséshez, ezt jól látta a CIA-tiszt is. Mindketten párnát húztak maguk alá.
– Igyatok valamit! – A tiszt neve Emilio Ortiz volt. Ősei éppen eléggé vegyesek voltak hozzá, hogy bárki kaukázusinak nézze. Harminc év körüli lehetett. Középmagas, jó felépítésű. Egy úszó izomzatával, amit persze azalatt rakott magára, amíg az USC-t ösztöndíjjal látogatta. Ott szerzett nyelvi diplomát is. Ortiz ritka tehetségnek számított. Ha két hétig valamilyen nyelv vonzásába került, legyen az bármilyen dialektus vagy akcentus, akárhol el lehetett sütni bennszülöttként. Ugyanakkor könyörületes ember volt. Tisztelte azok szokásait, akikkel munkája összehozta. Mindez azt jelentette, hogy az általa felkínált ital például most nem alkohol volt, persze nem is lehetett, hanem almaié. Ortiz csendben figyelte, hogyan issza meg az egészet a másik; mintha valami finom bordóit ízlelgetne egy borszakértő.
– Allah áldása legyen ezen a házon – szólalt meg az Íjász, amikor végzett az első pohárral. Ortiz rögtön észrevette a kimerültséget a férfi arcán, bár annak semmi más jelét nem adta. Fiatal társától eltérően, úgy tűnt, az Íjász egyszerűen nem veszi fel az ilyesfajta emberi problémákat. Persze ez nem volt igaz, de Ortiz azt is tudta, hogy az őt mozgató erő képes elnyomni még a benne rejlő emberiességet is.
A két férfi szinte azonos módon volt öltözve. Ortiz az Íjász ruházatát méricskélte és elcsodálkozott, milyen ijesztően hasonló az Amerikában meg Mexikóban lakó apacs indiánokéhoz. Az afgánok is durva nadrágot viseltek ágyékkötőjük alatt. Ők is többnyire kicsiny, törékeny testalkatú harcosok. És ők is úgy kezelik foglyaikat, mintha azokat egyenesen e késeik számára teremtették volna. Egy pillantást vetett az Íjász késére is, és azon tűnődött, vajon hogyan használhatja gazdája. Nem akarja tudni!
– Kértek valamit enni?
– Várhat még – válaszolta az Íjász, és csomagjáért nyúlt. Két megrakott tevével érkeztek, de a szállítandó, fontosabb anyaghoz mindig saját hátizsákját használta. – Nyolc rakétát lőttem ki. Hat gépet találtam el, de az egyiknek két motorja volt és sikerült meglépnie. A megsemmisített ötből kettő helikopter volt, három pedig vadászbombázó. Az első, elpusztított helikopter újfajta huszonnégyes, amiről meséltél már. Igazad volt. Felszerelték valami új berendezéssel is. Itt van egy része.
Eléggé ironikus, gondolta Ortiz, hogy a katonai repülő legérzékenyebb berendezése élte túl a támadást. Csendben figyelt. Az Íjász hat, zöld színű áramköri kártyát csomagolt ki, ami a lézerkijelölőhöz tartozott. Ez most már szabványos berendezésnek számított az Mi-24-eseken. Az amerikai hadsereg kapitánya, aki eddig háttérben maradt az árnyékban, és száját egészen eddig ki sem nyitotta, most előjött, hogy megvizsgálja őket. Még kicsit remegett is a keze, amikor értük nyúlt.
– Megvan a lézer is? – kérdezte a kapitány pastu akcentussal.
– Erősen megsérült, de itt van, igen. – Az Íjász megfordult. Abdul már horkolt. Ezen majdnem elmosolyodott, amíg eszébe nem jutott, hogy neki is van fia.
Ami Ortizt illette, ő elszomorodott. Eléggé ritkának mondható, hogy a parancsnoksága alá tartozzon egy partizán, az Íjász képzettségével. Szakképzett tanár volt, de soha nem fog tanítani. Soha nem mehet vissza oda, ahonnan jött. A háború teljesen és bizonyosan megváltoztatta az Íjász életét. Micsoda istenverte pazarlás.
– Az új rakéták? – kérdezte az Íjász.
– Itt van belőle tíz. Tökéletesebb modell, plusz ötszáz méteres hatótávolsággal. És van még néhány füstrakéta is.
Az Íjász megint komoran bólintott, és szája szegletében néhányszor furcsán megmoccant valami, mintha mosolynak indult volna.
– Talán, most már a szállítógépekre is szemet vethetünk. A füstrakéták nagyon jól beváltak, barátom. Minden egyes alkalommal közelebb hozzák hozzám a támadókat. És még csak nem is jöttek rá erre a taktikára.
– Pedig nem trükk – jegyezte meg Ortiz. Ő maga taktikának nevezte. Szóval most már a szállítógépekre fáj a foga, százasával akarja ölni az oroszokat. Jézusom, mit tettünk ezzel az emberrel? A CIA-tiszt megrázta a fejét. Nem az ő gondja az ilyesmi.
– Fáradtnak látszol, barátom. Pihenj! Később is ehetünk. Kérlek, tiszteld meg a házam azzal, hogy itt alszol.
– Igaz – nyugtázta az Íjász. Két perc múlva már aludt is.
Ortiz meg a kapitány szétválogatták az odahozott anyagot. Volt köztük egy karbantartási kézikönyv is az Mi-24-es lézerhez, meg rádiókód lapok is. Mindent katalogizáltak, majd eljuttatják a követségre; onnan aztán egyenesen Kaliforniába repül az egész, hogy kiértékeljék maradéktalanul.

*

A légierő VC-137-ese éppen időben szállt fel. A tiszteletreméltó Boeing 707-esnek kifejezetten a feladatra átalakított változata volt. A jelölésen látható „V” előtag arról árulkodik, hogy VIP-utasok szállítására tervezték, és ezt tükrözte a jármű belseje is. Jack hátradőlt hát a pamlagon, és teljesen átadta magát a rajta elhatalmasodó fáradtságnak. Tíz perc múlva egy kéz rázta meg a vállát.
– A főnök szólít – szólalt meg a csapat egy másik tagja.
– Sosem alszik? – morogta Jack.
– Majd meséld el.
Ernest Allen a repülőgép legúribb részében helyezkedett el, egy olyan kabinban, amit pontosan a szárnyfőtartó tetejére terveztek. Az asztalon kávéskanna pihent. Ha nem kapott legalább egy kis kávét, nemsokára kezelhetetlen lett. Ha viszont kapott, képtelen volt újra elaludni. Nos, a kormány mégsem azért fizeti, hogy aludjon, így hát Ryan úgy döntött, kiönt magának egy kicsit.
– Igen, uram?
– Meg tudjuk erősíteni? – vágott bele rögtön a közepébe Allen.
– Még nem tudom – válaszolta Jack. – Nem csupán a Nemzeti Technikai eszközök kérdése. Oly sok kilövő kiküszöbölésének a megerősítése...
– Korlátozott helyszíni ellenőrzést biztosítsanak a számunkra – jegyezte meg a team egyik ifjabb tagja.
– Tudok róla – válaszolta Jack. – Az a kérdés, hogy ez jelent-e bármit is valójában? – A másik kérdés pedig, miért egyeztek bele hirtelen valamibe, amiért több, mint harminc éve küzdünk már...?
– Micsoda? – kérdezte megint a fiatalabb.
– A szovjeteknek rengeteg munkája fekszik az új, mozgatható kilövőkben. Mi van, ha több ilyen áll rendelkezésre, mint amiről tudunk? Gondoljátok, meg tudunk találni pár száz mozgatható rakétát?
– De, hiszen földfelszín-letapogató radar van azokon az új gépmadarakon és...
– És ők tudják is ezt, el is kerülhetik, ha akarják. Várjunk csak egy pillanatot. Tudjuk, hogy a mi hordozóink ki tudják kerülni, és ki is kerülik az oroszok radaróceán-felderítő műholdjait. Ha meg lehet ezt csinálni egy hajóval, akkor holtbiztos, hogy meg lehet csinálni vonattal is – mutatott rá Jack. Allen rezzenéstelen arccal pillantott rá, egyszerűen csak lehetővé tette beosztottja számára, hogy folytassa a gondolatsort. Ravasz öreg róka ez az Ernie Allen.
– Szóval, a CIA ellene fog javaslatot tenni, a fene egye meg, ez a legnagyobb engedmény, amit valaha tettek!
– Helyes, nagy engedmény, tényleg. Ezt itt mindenki tudja. Mielőtt azonban elfogadnánk, talán meg kellene bizonyosodnunk róla, hogy nem olyasvalamiben tettek-e engedményt, ami nem is nagyon függ össze az egész folyamattal. Hiszen vannak más dolgok is.
– Szóval, ellenezni fogod...
– Én nem ellenzék, semmit sem. Csupán azt mondom, szánjunk rá szépen elegendő időt, és használjuk a fejünket ahelyett, hogy hagyjuk magunkat az örömmámortól elragadtatni.
– De, hiszen az ő szerződésvázlatuk egyszerűen... egyszerűen túl jó ahhoz, hogy igaz legyen. – Ez a férfi pont most igazolta Ryan véleményét, bár ő maga nem valószínű, hogy teljesen átlátta a dolgot.
– Dr. Ryan – szólalt meg Allen –, ha a technikai részletek úgy dolgozhatók ki, hogy ez önnek megfelelő, akkor mit szól a megállapodáshoz?
– Uram, technikai szempontból nézve, a szállítható robbanófejeknél eszközölt, ötven százalékos csökkentésnek nincs semmiféle hatása a stratégiai egyensúlyra nézve. Ez...
– Ez őrület! – vetette ellen az ifjabbik.
Jack kezét a férfi felé nyújtotta ki, mutatóujját, mint valami pisztolycsövet, úgy szegezte rá. – Tételezzük fel, hogy most itt, ebben a pillanatban pisztolyt szegeznek a szívedre. Mondjuk egy kilencmilliméteres Browningot, amiben tizenhárom töltény van. Én beleegyezek, hogy vegyünk ki belőle hetet, de még mindig nálam van a töltött fegyver, hat tölténnyel, és az egész a te szívedre irányul most már nagyobb biztonságban érzed magad bármivel is? – Ryan elmosolyodott és leengedte „fegyverét”.
– Én személy szerint nem. Éppen erről beszélgetünk most. Ha mindkét oldal felére csökkenti a készleteit, még mindig ötezer robbanófej lesz, ami megsemmisítheti hazánkat. Gondolkodjatok csak el rajta, milyen nagy szám ez. Ez a megállapodás csupán csökkenti a túlfegyverkezést. Az ötezer és a tízezer közötti különbség csak azt befolyásolja, milyen messze repül szanaszét még a törmelék. Ha most arról beszélnénk, hogy mindkét oldalon ezer robbanófejre csökkentjük ezt a számot, akkor talán elkezdek majd azon gondolkodni, végre eljutottunk valameddig.
– Gondolja, hogy az ezer robbanófejes limit elérhető? – érdeklődött Allen.
– Nem, uram. Néha szeretném azt gondolni, bár közölték velem, hogy az ezer robbanófejes limitnek meg volna az a hatása, hogy az atomháborút „megnyerhetővé” teszi, bármit is jelentsen ez a kifejezés. – Jack vállat vont ezzel, majd így zárta le: – Uram, ha ez a jelenlegi megállapodás most végre sikerül, a dolog jobban fog kinézni, mint amilyen. Talán a megállapodás szimbolikus értékének önmagában is van valami ereje; ezt a tényezőt is figyelembe kell venni. Nagyon is valóságosak a mindkét oldalon elérhető, pénzügyi megtakarítások, viszont mindez eléggé csekélyke a bruttó hadikiadások szempontjából. Mindkét oldal megtartja felét a jelenlegi arzenáljának ami azt jelenti, hogy természetesen a legújabbat és a leghatékonyabbat. A lényeg pedig ugyanaz marad: az atomháborúban mindkét oldal ugyanannyira halott lesz. Nem látom be, hogy ez a megállapodásvázlat csökkentené „a háborús fenyegetést”, bármi is legyen az. Annak érdekében vagy teljes egészében ki kell küszöbölnünk azokat az átkozott vackokat, vagy ki kell fundálnunk valamit, amivel megakadályozható, hogy működésbe lépjenek. Ha engem kérdez, az utóbbit még az előtt kell megtennünk, mielőtt az előbbivel megpróbálkoznánk. És akkor az egész világ sokkal biztonságosabb hely lesz – talán.
– Ez tehát egy egészen új fegyverkezési verseny kezdete lehet.
– Uram, ez a verseny már oly régen elkezdődött, hogy minden, csak nem új.

 

 

2

Újabb fotók érkeztek Dusanbéról – közölte egy hang a telefonban Ryannal.
– Oké, pár perc múlva ott leszek. – Jack ezzel felkelt és átment Greer admirális irodájába. Főnöke háttal ült a vakító, fehér hótakarónak, ami a CIA-központot övező, dimbes-dombos környéket fedte. Páran még most is azzal foglalatoskodtak, hogy letakarítsák a havat a parkolóról. Sőt, a hetedik emeleti ablakokon kívül elhelyezett, korlátos kezelőhídon is vagy huszonöt centiméternyi hó ült.
– Mi az, Jack? – kérdezte az admirális.
– Dusanbe. Az időjárás váratlanul megjavult. Ön mondta, hogy értesítsem róla.
– Oké, szaladjunk hát át.
Ryan szélesre tárta az ajtót az ügynökség igazgatóhelyettese előtt. A hosszú, igazgatói folyosó végén aztán balra fordultak fönn, az épület legfelső szintjén. Ott várt rájuk az igazgatói lift. Ebben az a kellemes, hogy az embernek nem kell túl sokáig várnia.
– Átállt már a repülőút után? – kérdezte Greer. – Már majdnem egy napja visszajött.
– Teljes egészében, uram. Ha nyugat felé repülök, engem az sosem zavar meg. Viszont, ha az ellenkező irányban, attól teljesen kikészülök. – Istenem, oly jó dolog megint a földön lenni.
Az ajtó kinyílt, és mindketten átsétáltak a következő épületszárnyba, mely a képelemző irodának adott helyet. Ez az ügynökségi igazgatóság saját, szinte magánjellegűnek tekintett osztálya volt. Teljesen elkülönítve az Országos Fényképészeti Felderítő Központtól, vagyis egyfajta közös CIA-DIA hibrid, ami elég jó szolgálatot tett az egész hírszerző közösségnek.
A vetítőterem láttán Hollywoodot elöntötte volna a sárga irigység. Vagy harminc ülés terpeszkedett a kicsiny teremben, a falon pedig húsz láb széles vetítő díszelgett. Art Graham, az egység főnöke, már várt rájuk.
– Ezt aztán nagyon jól időzítettétek. Egy perc múlva itt lesznek a fotók. – Felemelt hát egy telefont, ami a vetítőteremmel kapcsolta össze és váltott velük pár szót. A képernyő azonnal kivilágosodott. Mostanában már „felülről történő leképezésnek” nevezik, emlékeztette magát Jack.
– És most egy-két szót a szerencsénkről. Ez a magasnyomású rendszer ott Szibériában éles fordulatot vett déli irányban, és úgy állt a melegfront útjába, mint valami téglafal, így hát tökéletesek lettek a látási viszonyok. A hőmérséklet a talaj közelében nulla körüli, a relatív páratartalom sem lehet sokkal több ennél! – kuncogott Graham. – Pontosan ennek a kihasználására irányítottuk oda a madárkát. Csak három foknyira van tőle. Nem hinném, hogy Ivánnak volt ideje azt kiszámítani, hogy miről is van szó ezúttal.
– Ott van Dusanbe – szakadt ki Jackből, amint a Tadzsik SZSZR egy része láthatóvá vált. Először a nagylátószögű kamerák egyikéről tekinthettek le rá. A keringő KH-14-es felderítő műholdon összesen tizenegy ilyen van. A kicsi csak három hete keringett a pályáján, és a kémműholdak legújabb generációjának első képviselője volt. Dusanbe, amit pár évtizeddel ezelőtt Sztálinabadnak neveztek – amitől minden bizonnyal el lehettek ragadtatva a helybéliek! – gondolta Ryan – valószínűleg egyike volt az ókori karavánvárosoknak. Afganisztán kevesebb, mint száz mérföldnyire van onnan. Timurlenk legendás Szamarkandja sincs messze északnyugati irányban... és meglehet, hogy Seherezádé is arra utazgatott vagy ezer évvel ezelőtt. Most viszont Jack azon tűnődött, hogyan is lehet, hogy a történelem ily módon alakult. Úgy tűnt, ugyanazok a helyek és ugyanazok a nevek jelennek meg minden század során.
De a CIA Dusanbe iránt mutatott, jelenlegi érdeklődése nem kifejezetten a selyemkereskedelemre összpontosított.
A kép most átváltott az egyik, nagy-felbontóképességű kamerára. Először egy mély, hegyektől övezett völgybe lehetett bepillantani, ahol a folyó útját egy vízierőmű gátjának beton- meg kőtömege szorította vissza. Bár csak ötven kilométernyire volt északkeleti irányban Dusanbétól, nagyfeszültségű vezetékei nem a város ötszázezer lakójának szolgáltatott áramot. Ehelyett szinte a létesítmény közvetlen közelében elhelyezkedő hegycsúcsokra vezették fel.
– Úgy látszik, mintha lábazat volna megint egy sor torony számára – jegyezte meg Ryan.
– Párhuzamos az elsővel – tette hozzá Graham. – Néhány újabb generátort is elhelyeztek a létesítménynél. Nos, mindvégig tudtuk, hogy a gát felhasználható teljesítményének körülbelül csak a felét hasznosítják.
– Mennyi időbe telik, amíg működésbe hozzák a többit is? – kérdezte Greer.
– Ellenőriznem kellene az egyik konzultánsommal. Pár hétnél biztos nem több, mire lefektetik a nagyfeszültségű vezetékeket, az erőműtelep felét már amúgy is megépítették. Gondolom, az új generátorokhoz az alapozást már elkészítették. Semmi egyebet nem kell hát tenniük, csupán elhelyezni az új berendezéseket. Hat hónap, talán nyolc, ha az időjárás rosszabbra fordul.
– Ilyen gyorsan? – kíváncsiskodott Jack.
– Embereket hoztak ide két másik vízierőmű építéséről. Pedig mindkettő „hősöket kitermelő” vállalkozásnak számít. Erről az egyről még soha nem esett szó, viszont még két, rendkívül fontos létesítménytől is átvezényeltek ide műszakiakat a katonaságtól. Iván nagyon is jól tudja, hogyan kell minden igyekezetét egy helyre összpontosítania, ha muszáj. Hat vagy nyolc hónap eléggé konzervatív megítélése a dolognak, dr. Ryan. Elvégezhető sokkal gyorsabban is – jegyezte meg Graham.
– Mennyi áram áll majd a rendelkezésükre, ha végeznek?
– Végül is nem olyan fene nagy építmény az egész. A teljes csúcsteljesítményt nézzük, az új generátorokkal együtt? Gondolom, lehet úgy ezerszáz megawatt.
– Ez éppen elég, és ráadásul az egész felmegy oda, a hegytetőre – mondta Ryan, jobbára magának, miközben a kamera már másik helyszínt mutatott.
Az Ügynökségnél csak „Mozart”-nak nevezték ezt az eléggé nagyra nőtt hegyet, de hát ez a térség a Himalája-lánc legnyugatibb nyúlványa, így hát ottani norma szerint szinte jelentéktelen. Utat robbantanak egészen a legtetejéig – a Szovjetunióban ugyanis nincs Sierra Club –, ugyanígy helyet csináltak egy helikopter-leszállópályának is. Ennek kellett fogadnia a Dusanbe két repülőteréről ideszállítandó fejeseket. Összesen tizenhat épület látszott. Egyik foglalta magában a lakosztályokat, ahonnan a kilátás minden bizonnyal fantasztikus lehet, bár a prototípusnak számító, orosz lakóépület volt. Annyira stílusos vagy vonzó, mint valami salaktömb. Vagy fél évvel ezelőtt fejezték be. Sok mérnök és azok családja lakott bennük. Az itt élők előjogokat élveznek. Mérnökök és tudósok. Olyan emberek, akikben elegendő szakértelem halmozódott fel ahhoz, hogy az állam gondoskodni kívánjon róluk. Az élelmiszereket az újonnan elkészült hegyi úton vitték fel teherautón – vagy, ha rossz volt az idő, akkor repülőn. Volt ott még egy színház, és egy kórház is. A tévéprogram műholdas földi állomáson keresztül jött, melyet egy néhány üzletet magában foglaló épület mellett helyeztek el. Ez a fajta elkülönülés nem számított éppen mindennaposnak a Szovjetunióban. Általában magas beosztású párttisztviselőkre és olyanokra korlátozódott, akik lényeges védelmi létesítményeken dolgoztak. És ez itt nem egy síparadicsom.
Mindez azonnal nyilvánvaló volt a térséget körülvevő kerítés, no meg az őrtornyok láttán. Az orosz katonai komplexumok vonatkozásában az egyik, legkönnyebben azonosítható jellegzetesség az őrtorony; Ivánnak ez már szinte rögeszméjévé vált. Három kerítés, egymástól tíz méternyire. A külső két kerítés közti területet rendszerint elaknásítják, a belsőt pedig kutyás járőrök ellenőrzik folyamatosan. A tornyok belül vannak, de egészen a peremen, egymástól kétszáz méternyire. És a tornyokat őrző katonákat az átlagosnál jobb betonbarakkokban szállásolják el.
– El lehetne különíteni az egyik őrt? – kérdezte Jack.
Graham mondott valamit a mikrofonba, mire megváltozott a kép. Az egyik technikus máris tette a dolgát. És a kamera hitelesítését, no meg a környező légköri viszonyokat próbálta tesztelni a Ryan által megjelölt célra.
Amikor a kamera még jobban közelített, az egyik mozgó pontból lassan kirajzolódott egy nagykabátos alak, akin valószínűleg szőrmesapka volt. Bizonytalan fajtájú, hatalmas kutyát vezetett, és a Kalasnyikovot a jobb vállára vetve vitte. A férfi és a kutya lehelete egyaránt meglátszott a levegőben. Ryan önkéntelenül is előrehajolt, mintha ettől aztán jobban láthatná a jelenetet.
– A fickó vállán lévő jelzés neked is zöldnek tűnik? – kérdezte Grahamet.
A felderítési szakértő mormogott valamit. – Igen. KGB-s, annyi szent.
– Ennyire közel Afganisztánhoz? – gondolkozott el szórakozottan az admirális. – Nagyon is jól tudják, hogy vannak ott tevékenykedő embereink. Naná, hogy komolyan is veszik a biztonsági intézkedéseiket.
– Tényleg nagyon szükségük lehetett azokra a hegytetőkre – jegyezte meg Ryan. – Hetven mérföldnyivel arrébb ott van pár millió ember, aki úgy véli, oroszt ölni egyenesen Isten akarata. Ez a hely jelentősebb, mint gondolnánk. Nem egyszerűen csak új létesítmény, erről szó sem lehet ilyesfajta biztosítás mellett. Ha csak erről lenne szó, nem tették volna ide. És holtbiztos, hogy nem olyan helyet választanak ki, ahol új erőművet kell építeniük, és ráadásul ellenséges környezetnek is kitehetik az egészet. Meglehet, hogy kutatási és fejlesztési létesítmény, de bizonyára vannak nagyratörőbb terveik is.
– Mint például?
– Például kicsit odafigyelni az én műholdjaimra. – Art Graham mindig így beszélt róluk.
– Megcsiklandozták bármelyiket is mostanában? – kérdezte Jack.
– Nem, egyáltalán nem, amióta megzörgettük kissé a kalitkájukat múlt áprilisban. Egyszeriben észre tértek.
Ez már régi történet volt. Az elmúlt néhány év során többször is előfordult, hogy amerikai felderítő meg előrejelző műholdakat „megcsiklandoztak” – vagyis lézernyalábokat, illetve mikrohullámú energiát fókuszoltak a műholdakra. Csak olyan mértékben, hogy a vevőkészülékeket megőrjítsék, de komoly kárt nem okozott bennük. De vajon mért tették ezt az oroszok? Ez itt a kérdés. Csupán gyakorlatról lett volna szó, hogy lássák, hogyan reagálunk, hogy lássák, vajon nagy zűrt kavarnak-e kolorádiói hegyek között az Észak-amerikai Űrvédelmi Parancsnokságon, a NORAD-on? Vagy megpróbálták meghatározni, mennyire érzékenyek a műholdjaink? Demonstráció lett volna, figyelmeztetés, hogy megvan a képességük a műholdak megsemmisítésére? Nehéz néha megmondani, hogyan gondolkodnak az oroszok.
Természetesen állandóan kifejezésre juttatták ártatlanságukat. Amikor az egyik amerikai műholdat ideiglenesen megvakították a Szaríj Sagan fölött, azt mondták, az egyik földgázvezeték gyulladhatott föl. Az a tény viszont, hogy a közeli Csimkent-Pavlodari vezetéken továbbítják jobbára az olajat, már elkerülte a nyugati sajtó figyelmét.
Végefelé járt a műholdnak az érdekes térség fölötti áthaladása. Az egyik közeli helyiségben tucatnyi videofelvevőt csévéltek éppen vissza. Úgyhogy tetszés szerint lehetett újra megtekinteni az egész anyagot.
– Vessünk hát még egy pillantást a Mozartra, és a Bach-ra is, kérem – adta ki az utasítást Greer.
– Jó sokat ingázhatnak – jegyezte meg Jack. A lakótelep és ipari helyszín a Mozart esetében egy kilométernyire lehetett csupán a Bach-tól, viszont az a következő hegycsúcson helyezkedett el, és az út eléggé ijesztőnek látszott. A kép kimerevítve a Bach-ot mutatta éppen. Monotonon ismétlődtek a kerítések meg az őrtornyok. A legkülső kerítés és a következő közötti távolság legalább kétszáz méter lehetett. A talaj felület csupasz szikla. Jack el is tűnődött rajta, hogyan helyeztek el benne annyi aknát – vagy talán egyet sem, gondolta hirtelen. Nyilvánvaló volt, hogy a földet buldózerekkel meg robbantással tették vízszintessé. És ez annyira sikerült, hogy már biliárdasztalra hasonlított. Az őrtornyokból gyönyörű kilátás nyílt az egészre. Mint valami hatalmas lőtér, olyan volt a környék.
– Ezek nem viccelnek, mi? – jegyezte meg csendben Graham.
– Szóval ezt őrzik annyira... – válaszolta Ryan.
Tizenhárom épület helyezkedett el a kerítésen belül. Egy, talán két futballabdányi nagyságú területen – amit szintén teljesen vízszintesre gyalultak le – tíz lyuk látszott, két csoportban. Az egyikhez hat tartozott, hatszög elrendezésben, mindegyik úgy harminc láb átmérőjű lehetett. A másik, négy lyukból álló csoportot pedig rombusz formájában rendezték el, és ezek kisebbek voltak, talán úgy huszonöt lábnyiak. Mindegyikben körülbelül tizenöt láb vastag betonpillér helyezkedett el a kőzetbe ágyazva, és mindegyik lyuk legalább negyven láb mély lehetett – ezt csak durván tudták megítélni a kép láttán. A pillérek tetején fémkupola volt. Úgy tűnt, félhold alakú szegmensekből állnak.
– Ezek széthajthatok. Kíváncsi vagyok, mi rejtőzik alattuk? – kérdezte Graham, de választ nemigen várhatott. Kétszázan voltak Langley-ben, akik tudtak Dusanbéról, és mindenkit igencsak izgatott, mi bújik meg azok mögött a fémkupolák mögött. Csak pár hónapja, hogy elhelyezték őket.
– Admirális – szólalt meg Jack –, tovább kéne lépni, áttérni egy újabb szakaszra.
– Melyikre?
– A Tea Clipper-re.
– Nem is kér sokat! – fortyant fel Greer. – Erre még nekem sincs engedélyem.
Ryan hátradőlt a széken. – Admirális, ha amit ezek Dusanbéban variálnak, ugyanaz, mint amivel mi tökölődünk a Tea Clipper esetében, azt mindenképpen tudnunk kellene. Az Isten verje meg, hát hogyan tudhatnánk meg, mit keressünk, ha nem mondják meg, mihez hasonlít egy ilyen hely!
– Jó ideje ezt mondogatom én is – kuncogott a DDI. – Az SDIO-nak nem nagyon fog tetszeni. A bíró át kell, hogy menjen majd evégett az elnökhöz.
– Szóval az elnökhöz. És mi van, ha az itteni tevékenység összekapcsolódik az általunk éppen most javasolt leszerelési javaslattal?
– Gondolja, hogy erről van szó?
– Ki tudja? – kérdezett vissza Jack. – Véletlen is lehet. Mindenesetre aggaszt engem.
– Rendben, majd beszélek az igazgatóval.
Ryan két órával később hazaindult. Jaguárjával a George Washington sugárúton hajtott. Ez is egyike volt az angliai szolgálati útról magával hozott sok-sok, boldog emléknek. Nagyon szerette a tizenkét hengeres motor selymesen sima érzetét. Épp eléggé ahhoz, hogy öreg Rabbitjét félig-meddig félretegye, legalábbis egyelőre. És, mint mindig, Ryan most is teljesen kilökte fejéből a washingtoni ügyeket. Végigment a kocsi mind az öt sebességfokozatán, és a vezetésre összpontosított.

*

– Nos, James? – kérdezte a Központi Hírszerzés igazgatója.
– Ryan úgy véli, a Bach-nál és a Mozartnál felfedezett, új tevékenység a fegyverkezési helyzettel függhet össze. Úgy gondolom, igaza lehet. Ezért hát a Tea Clipperre van szüksége. Ő azt mondta, ehhez neked be kell jutnod az elnökhöz. – Greer admirális ezzel elmosolyodott.
– Oké, majd írok neki pár sort. Ettől úgy is jobb kedvre derül majd Parks tábornok. A hétvégére amúgy teljes körű tesztet ütemeztek be. Majd elrendezem, hogy Jack megnézhesse. – Moore bíró álmosan elmosolyodott. Mit gondolsz?
– Azt hiszem, igaza van: Dusanbe és a Tea Clipper lényegében véve ugyanaz a vállalkozás. Van egy sereg hasonlóság, de túl sok ahhoz, hogy puszta véletlen legyen. Finomítanunk kellene a becslési lehetőségeket.
– Oké. – Moore ezzel elfordult, és kinézett az ablakon. A világ már megint változóban van. Tíz, talán még több évbe telhet, de megfog változni újra. Tíz év múlva már nem az én problémám lesz ez az egész, mondta magában Moore. De az holtbiztos, hogy Ryanről ugyanez nem mondható el. – Majd odaröptetem holnap. És talán szerencsénk lesz Dusanbéval kapcsolatban is. Foley eljuttatta már az üzenetet a KARDINÁLIS-nak, hogy rendkívüli módon érdekel bennünket az a hely.
– A KARDINÁLIS-nak? Helyes.
– De mi van, ha valami történik közben...
Greer bólintott. – Krisztusom, remélem, gondosan jár el – tette hozzá a DDI.

*

Dimitrij Fjedorovics halála óta semmisem volt a régi a hadügyminisztériumban, ezt írta bal kézzel naplójába Mihail Szemjonovics Filitov ezredes. Vagy száz éves tölgyfaasztalánál foglalt helyet, amit még felesége vásárolt neki röviddel halála előtt, idestova – mikor is volt? Vagy harminc éve, tűnődött magában Misa. Igen, jövőre, februárban lesz harminc éve. Egy pillanatra lehunyta a szemét. Harminc éve.
Soha nem múlt el egyetlen nap sem anélkül, hogy ne jutott volna eszébe Elena. Fényképe ott volt az asztalon, a szépiarajz igencsak elhalványult már a korral, ezüstkerete is megfeketedett. Soha nem volt rá ideje, hogy kipolírozza. A fényképen egy fiatalasszony látszott. Lába, mint a motolla, karjait magasra emelte a feje fölé. Fejét pedig oldalt billentette. A kerek, szlávos argon széles, invitáló mosoly látszott, mely tökéletesen visszaadta az örömet, amit afölött érzett, hogy a Kirov Társulatnál táncolhatott.
Misa megint elmosolyodott, amint felidézte magában, milyen benyomása lehetett először feleségének az ifjú páncélostisztről, aki jutalomból kapott jegyeket az előadásra, mivelhogy hozzá tartoznak a hadosztályon belül a legjobban karbantartott harckocsik. Hogyan csinálhatják? Pipiskedve felállnak a lábujjaik hegyére, mintha körzők volnának. Ő is emlékezett még rá, hogyan jártak gólyalábon gyerekkorában, de hogy ilyen méltósággal csinálja valaki! A lány odamosolygott, arra, az első sorban ülő, csinos, fiatal tisztre. Csak egy rövidke pillanatig tartott az egész. Szemük szinte csak egy villanásra találkozott. A lány mosolya is csak leheletnyit változott. A közönség ebből semmit sem vett észre. A mosoly addig az időtlen pillanatig egyedül csak neki szólt. A szívén áthatoló golyónak sem lehetett volna elsöprőbb hatása. Misa nem is emlékezett az előadás hátralévő részére – képtelen volt felidézni, miről is szólt a balett. Csak azt tudta, hogy kényelmetlenül üldögélt, feszengett egész idő alatt. Agya lázasan azon járt, mit is tegyen ezután. Filitov hadnagyot ugyanis már kiszemelték az előléptetésre. Feltűnő tehetségű, fiatal páncélostiszt volt, akinek a Sztálin által a tisztek körében végrehajtott, brutális tisztogatása jó lehetőséget és gyors előléptetést jelentett. Cikkeket írt harckocsitaktikákról, újszerű kiképzéssel próbálkozott a harcmezőn, erősen vitatta Spanyolország hamis „leckéjét”, egy olyan férfi határozottságával, aki kifejezetten erre a szakmára született.
De mit tegyek most? kérdezte akkor magától. A Vörös Hadsereg nemigen készítette fel rá, hogyan közeledjen egy művészhez. Itt most nem valami parasztlányról van szó, aki annyira unta a munkát a kolhozban, hogy bárkinek felkínálta magát – pláne egy fiatal katonatisztnek. Misa még mindig élénken emlékezett fiatalságának szégyenére – nem mintha akkoriban nagyon szégyellte volna –, amikor is jóformán csak arra használta a paroliját, hogy ágyba vigyen minden lányt, akin megakadt a szeme.
De hiszen még a nevét sem tudom, morfondírozott magában. Mit tegyek? Természetesen azt tette, hogy a kérdést katonai szemszögből közelítette meg. Amint véget ért az előadás, utat tört magának a mosdóba, és megmosta a kezét meg az arcát is. A körmei alatt maradt kis zsírt zsebkésével távolította el. Rövid haját a víz segítségével pofozta helyre és olyan szigorúan ellenőrizte uniformisát, mintha díszszemlére menne. Lepöccintett róla minden porszemet. Csizmái úgy ragyogtak, ahogyan egy katonánál kell. Nem vette észre először, hogy mások leplezetlen vigyorral szemlélik a műveletet. Sőt már azt találgatják, mire ez a nagy készülődés. Aztán sok szerencsét kívántak neki, amiből kiérződött egy csipetnyi irigység is. Aztán Misa, nagy megelégedetten a bejárat felé indult, ahol érdeklődött, merre van a művészbejáró. Ez ugyan egy rubeljébe került. A dolgok ismeretében aztán körbejárta a tömböt, hogy megtalálja a színpadi bejárót. Ott újabb ajtónállóval találkozott. Ezúttal egy szakállas öregemberrel, akinek nagykabátján a forradalom szolgálatáért kapott szalagok díszelegtek. Annyit sikerült megtudnia, hogy szinte saját lányának tekint minden női táncost nem pedig olyan szajhának, akit csak úgy a katonák ölébe löknek! Misa csendben és meggondolt érveléssel beszélgetni kezdett vele. Elmondta, hogy teljesen magával ragadta az egyik táncosnő, akinek ugyan a nevét nem tudja, viszont nagyon szeretne találkozni vele.
– Miért? – kérdezte hideg közönnyel az öreg portás.
– Nagyapó, egyszerűen rám mosolygott – válaszolta Misa egy kisfiú ijedt hangján.
– Te pedig máris szerelmes vagy bele. – A válasz kicsit nyers volt, de ráncos öreg arca egy pillanat múlva megenyhülni látszott. – Viszont nem tudod, melyikük az?
– Ott volt – egy sorban a többiekkel, már úgy értem, nem az első sorban. Hogy is hívják őket? – Nem fogom elfelejteni az arcát, amíg csak élek. – Már ezt is tudta.
A portás végigmérte, és látta, hogy egyenruhája kellőképpen puccos, tartása egyenes. Nem az a fajta NKVD-s disznó, akinek erőszakos lehelete vodkától bűzlik. Hanem katona, méghozzá a csinosabbik fajtából. – Hadnagy elvtárs, szerencsés ember vagy te. Tudod-e miért? Szerencsés vagy, mivel én is voltam egykor fiatal, és bármilyen öreg vagyok is most, még mindig emlékszem sok mindenre. Vagy tíz perc múlva kezdenek jönni. Állj oda, és meg se moccanj!
Eltelt vagy harminc perc, mire kettesével-hármasával megjelentek az első távozók. Amikor újra nyílt az ajtó, egy pillanatra semmit sem látott, mert az odabentről kiszűrődő sárgásfehér fény szinte elvakította. Majdhogynem eltévesztette, annyira máshogy nézett ki a lány smink nélkül.
De aztán felfigyelt az arcára. Hirtelen próbálta meg eldönteni, vajon ő-e az, akire vár. És óvatosabban közeledett felé, mintha a német géppuskák tüzétől kellene félnie.
– Maga a tizenkettes ülésen foglalt helyet – szólalt meg a lány, mielőtt összeszedte volna a bátorságát, hogy kinyögjön valamit. Micsoda hangja volt!
– Igen, művész elvtársnő – válaszolta megrökönyödve.
– Élvezte az előadást, hadnagy elvtárs? – hangzott a kérdés, amit félénk, de valamiképpen biztató mosoly kísért ezúttal.
– Csodálatos volt! Természetesen.
– Nem túl gyakran fordul elő, hogy ilyen csinos, fiatal tiszteket láthatunk a legelső sorban – jegyezte meg a nő.
– Jutalomként kaptam a jegyet kiemelkedő teljesítményért. Harckocsizó vagyok – mondta büszkén. Csinosnak nevezett!
– És van vajon a harckocsizó hadnagy elvtársnak neve is?
– Mihail Szemjonovics Filitov hadnagy vagyok.
– Én pedig Jelena Ivanovna Makarova.
– Elég hideg van ma este egy ilyen vékonyka teremtésnek, művész elvtársnő. Van a közelben étterem?
– Étterem? – A nő csak nevetett. – Milyen gyakran jön maga Moszkvába?
– A hadosztályom innen harminc kilométernyire állomásozik, de nem túl gyakran jövök a városba, az igaz ismerte be.
– Hadnagy elvtárs, azért még Moszkvában is akad pár étterem. Van kedve feljönni hozzám?
– Nos... igen – alig tudta kinyögni a választ, miközben újra kinyílt a hátsó bejárat ajtaja.
– Márta – szólt oda Jelena egy lánynak, aki most jelent meg. – Katonai kíséretet kaptunk egészen hazáig!
– Tánya és Reza is jönnek – válaszolta Márta.
Misa ettől tényleg megkönnyebbült kissé. Harminc percbe tellett, amíg gyalog elértek a lány lakásáig.
Smink nélkül még csinosabb, jegyezte meg magában Misa. A hűvös, téli levegőn arca azonnal színt kapott. Méltóságteljesen, kecsesen járt, a tízéves, komoly kiképzés igencsak megtette hatását. Mint valami jelenés, úgy suhant végig az utcán, miközben a férfi ormótlan csizmáiban alig tudta követni. Úgy érezte, mintha harckocsi volna. Nagyon ügyelt rá, nehogy túl közel menjen hozzá, mert még letaposná.
Annak előtte soha nem voltak olyan szépek az éjszakák, mert vagy – mennyi ideig is? – húsz évig sok-sok gyönyörű éjszakája volt. Aztán egy sem az elmúlt harminc évben. Istenem, gondolta, most lennénk ötven éve házasok... július 14-én. Istenem. Öntudatlanul is megtörölte szemét a zsebkendőjével.
Most azonban a harminc év volt, mely teljesen lekötötte.
A gondolat szinte kavargást idézett elő még a mellkasában is. Ujjai egészen elfehéredtek a toll körül. Még saját magát is meglepte, hogy a szerelem és gyűlölet egymással jól megférő érzelmek. Majd visszatért a naplójához...
Egy órával később felkelt az íróasztal mellől, és átment a hálószobába. Felvette ezredesi egyenruháját. Technikai értelemben a nyugdíjasokhoz tartozott. A Honvédelmi Minisztériumban végzett munka kis mellékjövedelmet eredményezett, és Misa a miniszter alárendelt, közvetlen állományához tartozott. Három aranycsillag ott csillogott egyenruhája zubbonyán. Filitov volt az egyetlen katona a szovjet hadsereg történetében, aki három ízben nyerte el a harcmezőn a Szovjetunió Hőse kitüntetést. Mégpedig az ellenséggel szemben tanúsított, személyes bátorságáért. Voltak még sokan, akik ilyen kitüntetéssel dicsekedhettek, de gyakran ezeket politikai indíttatásból adományozták, és ezt az ezredes tudta. Rendkívüli módon sértette is. Szerinte ez nem olyasfajta kitüntetés, amit irodai munkáért adományozhatna egyik párttag a másiknak, mint valami giccses kabáthajtóka díszt. A Szovjetunió Hőse egy kitüntetés, amit hozzá hasonló férfiaknak kellene csak adni, akik a halállal néztek farkasszemet, akik vérüket ontották – és eléggé gyakran meg is haltak a Haza-ért. Ez minden alkalommal eszébe ötlött, amikor felvette uniformisát. Trikója alatt ott lapult a heg. Az utolsó aranycsillag hagyta ott nyomát, amikor egy német gyártmányú, 88-as lövedék átütötte harckocsijának páncélját. És tüzet fogott az egész lőszerállvány, mialatt ő még egy utolsó lövéshez megfordította a 76 mm-es ágyút, és elhallgattatta az egész káposztazabáló bagázst, de közben égett a ruhája is. A sérülés után csak ötven százalékban tudta használni jobb karját, de ennek dacára még közel két napig irányította ezredét a kurszki harcvonalban. Már ami megmaradt belőle. Nem hagyhatta ott embereit az ütközet hevében, így hát lőtt és meg is égett, így aztán alkalma nyílhatott volna akár arra is, hogy tábornokot csináljanak belőle, talán még marsallt is. De megváltozott volna ettől bármi is? Filitov túlságosan is földönjáró embernek számított. Ha még sok ütközetben vesz részt, minden bizonnyal megölik, így azonban sokkal több időt töltött Jelenával, mint amennyit különben tölthetett volna. A nő majdnem minden nap felkereste azt a moszkvai egészségügyi intézményt, ahol az égési sérüléseket gyógyították; először rettenetesen megrémült a férfi sebei láttán, később azonban ugyanolyan büszke lett rájuk, mint maga Misa. Senki sem kérdőjelezhette meg ugyanis ezután, hogy férje megtette a Hazá-val szembeni kötelességét.
Most viszont Jelenával szembeni kötelezettségét teljesíti.
Filitov a lifthez ment, jobbján bőr aktatáskát lóbált. Ennél többre nemigen volt alkalmas testének az az oldala. A babuska, vagyis a liftkezelő, üdvözölte, mint mindig. Körülbelül egyidősek lehettek. A nő egy őrmester özvegye volt, aki Misa ezredében szolgált. Neki is volt egy aranycsillaga, amit pontosan ez a férfi tűzött mellére.
– A legifjabb unokája? – kérdezte az ezredes.
– Egy angyal – jött a válasz.
Filitov elmosolyodott, részben mert egyetértett, részben pedig, mivel az olyan kifejezések, mint az „angyal” még hetven évnyi „tudományos szocializmus” mellett is fenn tudtak maradni.
Már várt rá a gépkocsi. A sofőr újonc volt, frissen került ki az őrmesterképzőből, no meg a gépjárműoktatók keze alól. Szabályosan tisztelgett, másik kezével az ajtót tartotta.
– Jó reggelt, ezredes elvtárs.
– Úgy legyen, Zsdanov őrmester – válaszolta Filitov. A legtöbb tiszt ilyenkor csak valamit mormogott volna, de Filitov harcban edződött katona volt, akinek a harctéri sikerei nem utolsósorban abból származtak, hogy elkötelezte magát emberei mellett. Olyan lecke ez, amit elég kevés tiszt értett meg, idézte fel magában. Nagy kár pedig.
A kocsi kényelmesen meleg volt. Filitov kezdett egyre érzékenyebb lenni a hidegre, ami az öregedés biztos jele. Az elmúlt öt év során már harmadízben került kórházba tüdőgyulladással. Azt is tudta, még egy-két ilyen alkalom, és az lesz az utolsó. Azonban elhessegette magától a gondolatot. Hisz annyiszor becsapta már a halált, nem félhetett tőle. A rövidke másodpercek egyesével telnek. Amikor pedig itt az utolsó is, tűnődött egy pillanatig, vajon észre fogja-e venni? Érdekli-e majd egyáltalán?
A sofőr a gépkocsival a Honvédelmi Minisztérium elé érkezett, még mielőtt az ezredes megválaszolhatta volna a magának feltett kérdést.

*

Ryan biztos volt benne, hogy már túl régóta van a kormány szolgálatában. A dolog már odáig fajult, hogy nos, ha ténylegesen meg nem is szerette a repülést – de legalább kezdte méltányolni a vele járó kényelmet. Négy órányira volt csak Washingtontól, a légierő C-21-es Learjetjén, melynek pilótanője, egy százados, leginkább egy másodikos középiskolásra hasonlított.
Öregszel, Jack, emlékeztette magát. A reptérről a hegytetőre helikopteren vitték át, ami ebben a magasságban nem volt valami leányálom. Ryan eddig soha nem járt még Új-Mexikóban. A magas hegyeken egyáltalán nem voltak fák, a levegő is elég ritka volt. Az ég viszont tiszta volt. Annyira, hogy egy pillanatig asztronautának képzelte magát, aki a pislákoló csillagokkal néz farkasszemet ezen a felhőtlen, hideg éjszakán.
– Kávét, uram? – kérdezte egy őrmester. Ryan felé nyújtott egy termoszcsészét, a forró lé megcsillant az éjszaka fényeiben.
– Köszönöm. – Ryan belekortyolt és körülpillantott. Fényeket alig lehetett látni. A következő hegygerinc mögött valamiféle lakótelep épülhetett; látta Santa Fe fényeit is, de egyszerűen nem lehetett megbecsülni a távolságot. Tudta viszont, hogy a szikla, melyen áll, ezerszáz lábnyival emelkedik a tenger szintje fölé. Mindenesetre gyönyörűséges volt, kivéve a hideget. Ujjai egészen megmerevedtek a műanyag csésze körül. Nagyon bánta, hogy otthon hagyta kesztyűjét.
– Tizenhét perc – jegyezte meg valaki. – Minden rendszer névleges. A követők automatán. Nyolc perc múlva AOS.
– AOS? – kérdezte Ryan. Hirtelen rájött, hogy kicsit viccesen hatott a hangja. Ugyanis annyira hideg volt, hogy az arca is megmerevedett.
– Jelbefogás – magyarázta az őrnagy.
– Maguk errefelé laknak?
– Innen negyven mérföldnyire abban az irányban. Gyakorlatilag a szomszédban, ha helyi szemmel nézzük. – A tiszt brooklyni akcentusa rögtön megmagyarázta a megjegyzést.
New York állam egyetemén szerzett doktorátust, idézte fej magában Ryan. Csak huszonkilenc éves. Az őrnagy nem is nagyon hatott katonának, még kevésbé törzstisztnek. Alig lehetett több százhetvennél és betegesen soványnak látszott. Mélyen ülő szemeit a horizont azon szektorára függesztette, ahol a Discovery űrrepülőgép majd megjelenik. Ryan most gondolatban belelapozott az okmányokba, amit idefelé az úton olvasgatott, és tudta, hogy ez az őrnagy valószínűleg még azt sem tudná megmondani neki, milyen színű a festés saját nappalijának falán. Tulajdonképpen a Los Alamos-i Országos Laboratóriumban élte az életét. West Pointban osztályelső volt, és két évre rá a nagyenergiájú fizikából doktorált. Doktori disszertációja szigorúan titkos megjelölést kapott. Jack azt is olvasta már és nem értette, mit foglalkoztak vele annyit – a kétszáz oldalas dokumentumot akár kurd nyelven is írhatták volna. Alan Gregoryt már ugyanabban a kategóriában emlegették, mint a Cambridge-en végzett Stephen Hawkingot, vagy a princetoni Freeman Dysont. Kivéve persze, hogy nagyon kevesen ismerték a nevét. Jack el is tűnődött rajta, vajon gondolt-e már valaki rá, hogy ezt is titkosítsák.
– Gregory őrnagy, minden készen áll? – kérdezte a légierő egy altábornagya. Jack felkapta a fejét a tiszteletteljes hangnemre. Gregory tehát nem mindennapi őrnagy.
Ideges mosoly. – Igen, uram. – Az őrnagy egyenruhája nadrágjába törölte izzadtságtól nedves kezét, bár ezt a hőmérséklet nemigen indokolta. Jó volt látni, hogy a kölyöknek vannak érzései is.
– Házas? – kérdezte Ryan. Erre ugyanis az aktája nem tért ki.
– Vőlegény vagyok, uram. A menyasszonyom a lézeroptika doktora, ugyancsak a laboratóriumunkban. Június 3-án esküszünk. – A fiú hangja olyan rideg volt, mint maga az üveg.
– Gratulálok. A családon belül marad, igaz? – kuncogott Jack.
– Igen, uram. – Gregory őrnagy továbbra is makacsul a délnyugati horizontra meredt.
– AOS! – közölte mögülük valaki. – Itt a jel.
– Szemüveget fel! – szólalt meg egy hang a hangszórókból. – Mindenki gondoskodjon a szeme védelméről.
Jack jól rálehelt a kezére, mielőtt kivette volna zsebéből a műanyag szemüveget. Közölték ugyanis vele, hogy oda tegye, mert így melegen tarthatja legalább. Még most is hideg volt az arcának, könnyen észre lehetett venni a különbséget. Amikor azonban felkerült, Ryan gyakorlatilag semmit sem látott. A csillagok meg a Hold is mind eltűnt előle.
– Követés! Rákapcsolódunk. A Discovery kialakította már a kapcsolatot. Minden rendszer névleges.
– Célbegyűjtés! – közölte egy másik hang. – Lekérdező szekvenciálást kezdeményezünk... első célpont befogva... automata gyújtóáramkörök bekapcsolva.
Egy hang sem jelezte volna, mi is történik tulajdonképpen. Ryan semmit sem látott – vagy mégis? kérdezte magában. Egyre jobban az volt a benyomása..., hogy mi is? Vagy csak képzelődöm? Maga mellett érezte, milyen nehezen veszi a levegőt az őrnagy.
– Gyakorlatnak vége – közölte a hangszóró. Jack lekapta szemüvegét.
– Ez minden? – Mit is látott tulajdonképpen? Mit csináltak ezek itt? Már annyira elöregedett volna ő maga is, hogy hiába tájékoztatták előzetesen, egyszerűen képtelen felfogni, mi történik a szeme előtt?
– A lézerfényt szinte lehetetlen látni – magyarázta Gregory őrnagy. – Ilyen magasságban még por vagy páratartalom sincs a levegőben, amin visszatükröződhetne.
– Akkor minek a szemüveg?
A fiatal tiszt elmosolyodott, miközben ő is levette sajátját. – Nos, ha mondjuk egy madár történetesen rossz irányban repül, a hatása, hogy is mondjam, igencsak szembetűnő volna. Kissé tönkretehetné a szemét.
Kétszáz mérfölddel a fejük fölött, a Discovery folytatta útját a horizont felé. Az űrrepülőgép még vagy három napig pályáján marad, „rutinszerű tudományos küldetését” folytatva. Ezúttal főként oceanográfiai kutatásokat végez, legalábbis ezt közölték a sajtóban. Az újságok elég sokat spekulálgattak is hetek óta a küldetéssel kapcsolatban. Azt mondják, az egésznek valami köze van a rakéta indítására képes tengeralattjárók fenti pályáról történő követéséhez. Nincs jobb módja annak, ha titkot akarunk őrizni, mintha egy másik „titkot” használunk annak álcázására. Minden alkalommal, amikor valaki a küldetésről kérdezgetett, a haditengerészet érintett tisztje csak annyit szólt: „Nincs megjegyzésem”.
– És működött? – kérdezte Jack. Felpillantott, de nem tudta kivenni a milliárd dolláros űrrepülőt jelző fénypontot.
– Majd megnézzük. – Az őrnagy ezzel elfordult és a pár méternyivel arrébb álló, terepszínűre festett gépkocsihoz ment. A háromcsillagos tábornok követte, mögöttük pedig Ryan lépkedett.
A furgonban, ahol a hőmérséklet fagypont körüli lehetett, az egyik tiszt éppen most csévélt vissza egy videoszalagot.
– Hol voltak a célpontok? – kérdezte Jack. – Ez nem szerepelt ugyanis a tájékoztató anyagban.
– Körülbelül negyvenöt foknyira délen, harminc foknyira nyugaton – válaszolta a tábornok. Gregory őrnagy a képernyő előtt görnyedt.
– Ez a Falkland-szigeteknél lehet, igaz? Miért ott?
– Közelebb van Dél-Georgiához, végtére is – válaszolta a tábornok. – Szép, csendes, isten háta mögötti hely, és a távolság is nagyjából megfelelő.
Azonkívül a szovjeteknek háromezer mérföldön belül nincs egyetlen ismert hírszerző egysége sem, ezt Ryan nagyon jól tudta. A Tea Clipper tesztet pontosan arra a pillanatra időzítették, amikor minden szovjet kémhold a látható horizont alatt van. Végül pedig, a lövési távolság pontosan ugyanakkora volt, mint a szovjet ballisztikus rakétaegységekig, amelyeket az ország legjelentősebb kelet-nyugati vasútvonala mentén helyeztek el.
– Kész! – közölte a csévélő tiszt.
A videokép nem volt valami gyönyörű. Az Observation Island fedélzetén készítették, ami egy a hatótávolságot műszerekkel bemérő hajó. Volt még egy képernyő. Ez pedig a Kobra Judy hajó rakétakövető radarjáról származó képet mutatta. Mindkét képernyőn négy objektum látszott, kicsit szabálytalan vonalon elhelyezve.
– Talált! – Az egyik pont el is tűnt, zöld felvillanás kísérte.
– Mellé! – Egy másik viszont nem jelzett vissza.
– Megint mellé! – ráncolta a homlokát Jack. Félig-meddig azt várta, hogy az égbolton mindenütt fénynyalábok villannak fel, de ez csak a mozikban van így. Az űrben nincs elegendő por, hogy az energia pályáját jelezhesse.
– Talált! – Megint eltűnt egy pont.
– Talált! – Már csak egy maradt.
– Mellé.
– Mellé. – Az utolsó csak nem akart kipukkadni, gondolta Ryan.
– Talált! – Úgy bizony. – Teljes, eltelt hasznos idő, egy egész nyolc-nulla-hat másodperc.
– Ötven százalékos – jegyezte meg csendben Gregory őrnagy. – És korrigálta is magát. – A fiatal tiszt lassan rábólintott. Sikerült megőriznie nyugalmát, nem mosolyodott el, kivéve talán a szeme körül. – Működik.
– Milyen nagyok voltak a célpontok? – érdeklődött Ryan.
– Három méteresek. Természetesen gömb alakú ballonok. – Gregory elég gyorsan vesztette el az önuralmát. Úgy hatott, mint valami kölyök, akinek meglepetést jelent a karácsony.
– Ugyanolyan átmérőjű, mint az SS-18-asok.
– Olyasmi – válaszolt a tábornok hirtelen.
– Hol a másik tükör?
– Tízezer kilométerrel feljebb, most éppen az Ascension-sziget fölött. Hivatalosan időjárás-előrejelző műhold, ami sosem került megfelelő pályára. – A tábornok elmosolyodott.
– Nem is tudtam, hogy ilyen messzire is fel tudják küldeni.
Gregory őrnagy most már kuncorászott. – Mi magunk sem tudtuk.
– Szóval odaátról küldték a nyalábot az űrrepülőgép tükrére, a Discovery-ről pedig a másikra, ott az Egyenlítő fölött, onnan pedig a célpontokra?
– Így van – közölte a tábornok.
– A célpontkereső rendszer a másik műholdon van akkor?
– Igen – válaszolta zsémbesen a tábornok.
Jack kicsit fejben számolt. – Oké, ez azt jelenti, hogy... tízezer kilométerről meg tudnak különböztetni egy három méteres célpontot is. Nem is tudtam, hogy erre képesek vagyunk. Hogyan csináljuk?
– Nem muszáj tudnia – válaszolta hidegen a tábornok.
– Négy találat volt és négy mellé ment – nyolc lövés kevesebb, mint két másodperc alatt, és az őrnagy azt mondja, a célkeresőrendszer még korrigálta is a mellémenteket. Oké, ha azok ott Dél-Georgiából fellőtt SS-18-asok lettek volna, akkor most ezeknek annyi?
– Valószínűleg nem – ismerte be Gregory. – A lézerberendezés csak öt megajoule-t ad le. Tudja, mennyi egy joule?
– Belenéztem az egyetemi fizikakönyvembe, mielőtt iderepültem volna. Egy joule egy newton-méter per másodperc, vagyis nulla egész hét láb-fontnyi energia, plusz a változás, igaz? Oké, egy megajoule egymillió... hétszázezer láb-font. Az általam értett mennyiségek szerint...
– Egy megajoule durván egyenlő egy dinamitrúddal. Szóval mi most öt ilyen rudat használtunk fel. Az átvitt, tényleges energia egy kilogrammnyi robbanóanyagnak felel meg. Viszont a fizikai hatás nem pontosan ugyanolyan.
– Szóval azt mondja, hogy a lézernyaláb tulajdonképpen nem égeti át a célpontot – inkább nekiütközik. – Ryan most technikai ismereteit teljes mértékben igyekezett kihasználni.
– Úgy is hívjuk, „ütve ölés” – válaszolta a tábornok. – De erről ennyit. Minden energia pár milliomod másodperc alatt érkezik, sokkal gyorsabban, mint bármely golyó.
– Szóval mindez, amit arról hallottam, hogy mennyire van fényesre csiszolva a rakéta teste, vagy mennyire gyorsan forog, egyszerűen meg tudja akadályozni az átégést...
Gregory őrnagy megint kuncogott egyet. – Igen, nekem ez nagyon tetszik. Egy balett-táncosnő piruettezhet a puska előtt, és az is segít rajta körülbelül ennyit. Tulajdonképpen az történik, hogy az energiának máshová kell emiatt mennie, ez pedig csak a rakéta teste lehet. A rakétatest pedig tele van tárolható folyadékokkal – ezeknek a madárkáknak majdnem mindegyike folyékony üzemanyaggal van meghajtva, igaz? A hidrosztatikus hatás már önmagában is elég hozzá, hogy átszakítsa a nyomás alatt lévő tartályokat – bumm! és nincs többé rakéta. – Az őrnagy elmosolyodott, mintha valami tréfát írt volna le, amit a középiskolai tanárral űzött.
– Oké, jól van, most viszont tudni akarom, hogyan működik mindez.
– Nézze, dr. Ryan... – kezdett hozzá a tábornok. Jack azonban közbevágott.
– Tábornok, jogosult vagyok rá, hogy megismerjem a Tea Clippert. Ön is tudja ezt, szóval ne szarakodjunk itt most ezzel.
A tábornok biccentett hát Gregory őrnagy felé. Uram, öt darab, egy megajoule-os lézerünk van...
– Hol?
– Épp az egyik tetején áll, uram. A másik pedig be van ásva ez alatt a dombtető alatt. A névleges teljesítmény természetesen impulzusonként értendő. Mindegyik képes rá, hogy pár mikroszekundum alatt egymillió joule-os impulzusláncot adjon le – ez lehet akár néhány milliomod másodperc is.
– És feltöltődnek mondjuk...?
– Nulla egész-nulla-negyvenhat másodperc alatt. Vagyis más szóval, másodpercenként húsz lövést tudunk leadni.
– De maguk nem lőttek most ilyen gyorsan.
– Nem is kellett, uram – válaszolta Gregory. – Jelenleg a korlátozó tényező a célravivő szoftver. Ezen még dolgoznak. E teszt célja az volt, hogy ki tudjuk értékelni a szoftvercsomag egy részét. Tudjuk, hogy ezek a lézerek működnek. Három év óta itt vannak már. A lézernyalábokat körülbelül ötven méternyire abban az irányban fekvő tükörre gyűjtjük össze – oda mutatott – és egyetlen nyalábbá alakítjuk át.
– Akkor hát az összes nyalábnak pontosan összhangban kell lennie, igaz?
– Technikai értelemben fázisvezérelt lézernek szokták nevezni. Az összes nyalábnak tökéletesen fázisban kell lennie – válaszolta Gregory.
– Hogy a pokolban csinálják meg ezt? – tűnődött el Ryan. – Ne is izgassa magát, valószínűleg úgysem érteném meg. Oké, szóval a nyalábunk nekiütközik a lenti tükörnek...
– A tükör különleges alkotóelem. Ezernyi szegmensből áll, és minden szegmenst egy piezoelektromos morzsa vezérel. Ezt hívjuk „adaptív optikának”. Lekérdező nyalábot juttatunk a tükörre – ez most az űrrepülőgépen volt –, és leolvasást végzünk az atmoszférikus torzulásra nézve. A számítógép elemzi, hogy a légkör mennyire hajlítja el a nyalábot. Aztán a tükör korrigálja a torzulást és mi máris lőhetünk. Az űrrepülőn elhelyezett tükörnek is van adaptív optikája. Összegyűjti, majd fókuszálja a nyalábot, végül pedig ráküldi a „repülő felhő”-nek nevezett műhold tükrére. Az a tükör újra ráfókuszálja a nyalábot a célpontokra. Ennyi!
– Ennyire egyszerű? – rázta meg a fejét Ryan. Eléggé egyszerű volt ugyan, de az elmúlt tizenkilenc év során negyvenmilliárd dollárt fektettek csak az alapkutatásba, húsz külön területen, csak hogy ezt az egyetlen tesztet végre lehessen hajtani.
– Ki kell persze még igazítanunk néhány apró részletet – ismerte be Gregory. Ezek a kis részletek akár öt vagy több évet is igényelhetnek és nem tudta, hogy még hány milliárd dollárt. Viszont fontos volt, hogy a kitűzött cél most már látótávolságon belülre került. A Tea Clipper már nem a gyakorlattól elrugaszkodott vállalkozás többé.
– Maga tehát az a fickó, akinek a nevéhez fűződik az az áttörés a célravezető rendszer terén. Maga találta ki, hogyan gondoskodjon a nyaláb saját célravezető információjáról.
– Valahogy úgy – válaszolt a tábornok a kölyök helyett. – Dr. Ryan, a rendszernek ez a része olyan szigorúan titkos, hogy írásos engedély nélkül a továbbiakban egy szót sem beszélhetünk róla.
– Tábornok, az, hogy én itt vagyok, egyetlen célt szolgál: megpróbálkozni e programnak a hasonló területen tapasztalható, szovjet erőfeszítésekhez viszonyított kiértékelésével. Ha azt akarja, hogy az embereim közöljék önnel, mire készülnek az oroszok, tudnom kell, mi az istennyilát keressünk!
Ezzel sem sikerült válaszra bírnia. Jack vállat vont, majd kabátjába nyúlt. Borítékot adott át a tábornoknak. Gregory őrnagy bizonytalan pillantással meredt rá.
– Még mindig nem a kedvére való, igaz? – jegyezte meg Ryan, miután a tiszt széthajtotta a levelet.
– Nem, uram, nem bizony.
Ryan hangja hidegebbnek hatott, mint az új-mexikói éjszaka. – Tábornok úr, amikor én a tengerészgyalogságnál szolgáltam, soha nem mondtak olyasmit, hogy a parancsokat kedvelnem is kellene. Csak annyit közöltek, hogy engedelmeskednem, azt muszáj. – Ettől a tábornok majdnem eldurrant, így hát Jack hozzátette: – Tényleg a maguk oldalán állok, uram.
– Folytathatja, Gregory őrnagy – szólalt meg egy pillanattal később Parks tábornok.
– Én magam az algoritmust „legyezőtáncnak” hívom – kezdett hozzá Gregory. A tábornok majdhogynem elmosolyodott. Gregory szinte semmit sem tudhatott Sally Randről.
– Ez minden? – szólalt meg újból Ryan, amikor az ifjú végzett a témával és azt is tudta, hogy a Tea Clipper vállalkozáson dolgozó minden egyes számítógépes szakember bizonyára ugyanazt a kérdést tette volna fel önmagának: Miért nem gondoltam erre én! Nem csoda, hogy mindenki azt mondja, ez a Gregory egyenesen zseni. Kulcsfontosságú áttörést eszközölt a lézertechnológia területén Stony Brookban. Majd még egyet a szoftvertervezés területén. – De hiszen ez egyszerű!
– Igen, uram, de több, mint két évbe tellett, mire működni kezdett és egy Cray-2 számítógép is kellett hozzá, mert a többi nem dolgozott eléggé gyorsan. Még mindig finomítanunk kell rajta egy kicsit. Ha már elemeztük, mi nem volt egészen rendjén ma este, úgy négy vagy öt hónap múlva talán összehozzuk maradéktalanul.
– És aztán, mi lesz a következő lépés?
– Egy öt megajoule-os lézer felépítése. A másik team már közel jár hozzá. Majd összekapcsolunk belőlük húszat és száz megajoule-os impulzust tudunk velük kiküldeni, másodpercenként akár hússzor is. És bármilyen célpontot eltalálunk vele. Aztán az ütközési energia mondjuk húsz-harminc kilogrammnyi robbanóanyagnak felel meg onnantól fogva.
– Az pedig képes megsemmisíteni bármilyen rakétát, akárki is állította elő...
– Igen, uram – Gregory őrnagy elmosolyodott.
– Szóval maga azt mondja, hogy ez az izé – a Tea Clipper igenis működik.
– Most érvényesítettük a rendszer architektúráját – helyesbített a tábornok. – Hosszú volt ám az út: öt évvel ezelőtt tizenegy akadály állt még előttünk. Már csak három van hátra. Öt év múlva egy sem lesz. Aztán hozzáfoghatunk és felépíthetjük.
– A stratégiai vonatkozásai pedig... – gondolkodott hangosan Ryan, majd abbahagyta. – Jézusom.
– Meg fogja változtatni a világot – hagyta jóvá a tábornok.
– Maguk tudják, hogy ugyanezzel játszadoznak ott Dusanbéban is.
– Igen, uram – válaszolta Gregory őrnagy. – És meglehet, hogy tudnak valamit, amit mi nem.
Ryan bólintott. Gregory elég okos volt hozzá, hogy tudja, hogy valaki lehet még nála is okosabb. Nem semmi ez a gyerek.
– Uraim, ott van kinn a helikopteremben az aktatáskám. Behozná valaki? Van benne néhány műholdfelvétel, amit esetleg érdekesnek találnának.

*

– Milyen régiek ezek a képek? – kérdezte öt perccel később a tábornok, miután átlapozta a fotókat.
– Pár naposak – válaszolta Jack.
Gregory őrnagy vagy egy percig rájukmeredt. – Oké, két, kicsit különböző létesítménnyel állunk itt szemben. Ezeket úgy hívják: „szórványos elrendezés”. A hatszögletű berendezés – az a hatoszlopos – egy adó. Itt középen pedig ez az épület feltehetően hat lézer befogadására készült. Ezek a pillérek a tükrök számára szolgáló, optikailag stabil tartók. A lézernyalábok az épületből jönnek, visszaverődnek a tükrökön. A tükrök pedig számítógéppel vezéreltek, hogy a nyalábot egyetlen célpontra lehessen koncentrálni.
– Mit ért azalatt, hogy optikailag stabil?
– A tükröket rendkívül nagy pontossággal kell irányítani, uram – közölte Gregory. – Azzal, hogy a környező talajtól elkülönítik, kiküszöbölik a rezgést, ami abból származhat, ha valaki például a közelben járkál, vagy esetleg autót vezet. Ha a tükröket a lézerfény frekvenciájának kisebb többszörösével megrázzák, teljesen felrúgják a hatást, amit éppen el akarnak érni. Itt mi rezgésgátló ágyazatot alkalmazunk, hogy növelhessük vele az izolációs tényezőt. Ezt a technikát eredetileg tengeralattjárókhoz fejlesztették ki. Oké? Ez a másik, rombusz alakú valami pedig... ó, hát természetesen. Ez a vevő.
– Micsoda? – Jack agya előtt már megint újabb kőfal tornyosult.
– Mondjuk, rendkívül jó képet akarunk készíteni valamiről. Már úgy értem, tényleg jót. Akkor a lézert sztroboszkóp fénynek használjuk.
– De minek négy tükör?
– Könnyebb és olcsóbb is négy, kicsiny tükröt készíteni, mint egyetlen nagyobbat – magyarázta Gregory. – Hmm. Kíváncsi vagyok, vajon nem próbálkoznak-e meg holografikus képpel is. Ha fázisban tényleg rögzíteni tudják a megvilágító nyalábokat... elméletileg lehetséges. Van persze pár dolog, amitől nagyon trükkössé vauk az egész, de hát az oroszok igencsak szeretik a nyers erővel történő közelítést... a fene egye meg! – Felcsillant a szeme. – Fenemód érdekes elgondolás! Ezen még gondolkodnom kell egy kicsit.
– Azt állítja itt nekem, hogy az oroszok felépítenek egy ilyen helyet, és a céljuk nem egyéb, mint hogy képeket készítsenek a mi műholdjainkról? – erőltette Ryan.
– Nem, uram. Csak arra is felhasználható, ha kell. Viszont tökéletes takarást biztosít. És az a rendszer, ami egy műholdat le tud képezni a föld ugyanazon pontja fölött, nagy magasságban, képes lehet arra is, hogy egy ugyanilyet kis magasságban ripityára zúzzon. Ha ezt a négy tükröt itt úgy képzeljük el, mint egy teleszkópot, ne felejtsük el azt sem, hogy a teleszkóp lehet egy kamera lencséje is, vagy legalábbis része az irányzéknak. Átkozottul hatékony célzórendszert is készíthetnek vele. Mennyi ennek a laboratóriumnak az áramellátása?
Ryan letette a képet. – Az itt látható gát segítségével biztosított teljesítmény jelenleg ötszáz megawatt körüli lehet. Viszont...
– Látom, újabb, nagyfeszültségű vezetékeket építenek ki – jegyezte meg Gregory. – Hogy lehet ez?
– A centrálé kétemeletes – ebből a szögből nem lehet megmondani. Úgy néz ki, mintha a felső részt működtetnék. Ez viszont a leadott csúcsteljesítményt valahová az ezerszáz megawatt közelébe helyezi.
– Mennyi jön ebből ide?
– Mi csak „Bach”-nak nevezzük. Talán száz. A többi a „Mozart”-hoz megy, abba a városba, ami a következő dombon épült fel. Egyszóval megduplázzák a rendelkezésre álló áramellátást.
– Több annál, uram – vetette közbe Gregory. – Ha csak kétszer akkora nem lesz ez a város, miért nem tételezi fel, hogy a megnövelt energia is a lézereké?
Jack majdnem megfulladt dühében. Hogy a pokolban nem gondolhattál erre! szidta le magát, persze ennek nyoma sem látszott rajta.
– Már úgy értem – folytatta Gregory –, már úgy értem... hogy itt mintegy ötszáz megawattnyi, pótlólagos energiáról van szó. Jézusom, mi van akkor, ha ők is túlvannak az áttörésen? Mennyire nehéz kitalálnunk, mi történik odaát?
– Vessen egy pillantást a felvételekre és mondja meg, mit gondol, milyen könnyű lehet bejutni oda – válaszolt neki Ryan.
– Óh. – Gregory most felpillantott. – Jó volna tudni, mennyi energiát tudnak kibocsátani a műszereik. Mióta van ott ez a létesítmény, uram?
– Körülbelül négy éve, és még nincs kész. A Mozart egészen új. Egészen mostanáig, a munkásokat ezekben a barakkokban helyezték el, no meg a kiszolgáló létesítményben. Akkor figyeltünk fel rá, amikor felhúzták a lakóépületeket is, szinte egyidőben a kerítéssel. Amikor az oroszok kényeztetni kezdik a dolgozókat, az ember tudja, hogy az a létesítmény rendkívül fontos lehet a számukra. Ha kerítés is van meg őrtornyok, akkor biztos, hogy katonai jellegű.
– Hogyan jött rá? – kérdezte Gregory.
– Véletlenül. Az Ügynökség éppen a Szovjetunióra vonatkozó meteorológiai adatait frissítette fel, és az egyik technikus úgy döntött, számítógépes elemzést végez az ottani legjobb helyekről, csillagászati megfigyelések szempontjából. Ez az egyik ilyen. Az elmúlt hónapokban az időjárás szokatlanul felhős volt, de átlagban az égbolt körülbelül ugyanannyira tiszta, mint errefelé. Ugyanez igaz a Szarij Sagan, Szemipalatyinszk és még egy újabb, Sztorozsevaja esetében is. – Ryan újabb fényképeket vett elő. Gregory rájuk meredt.
– Igencsak nyüzsögnek.

*

– Jó reggelt, Misa – szólalt meg Dimitrij Tyimofejevics Jazov, a Szovjetunió marsallja.
– Önnek is, honvédelmi miniszter elvtárs – válaszolta Filitov ezredes.
Egy őrmester segítette ki a minisztert a kabátjából, miközben egy másik tálcán egyensúlyozva teát hozott. Mindkettő azonnal eltűnt, amikor Misa kinyitotta az aktatáskáját.
– Szóval, Misa, hogy állunk ezen a szép napon? – Jazov ezzel két csészébe teát öntött. Odakinn még mindig sötét volt, a minisztertanács épülete előtt. A Kreml falainak belső kerületét erős, kékesfehér reflektorok világították meg, időnként járőrök tűntek elő.
– Jó sűrű a program, Dimitrij Tyimofejevics – válaszolta Misa. Jazov marsall is a páncélosoktól került ide. Bár a háború során soha nem találkoztak személyesen, hírből nagyon is jól ismerték egymást. Jazov párttag volt, különben soha nem vitte volna fel a marsallságig. – Ma érkezik az a delegáció a Tadzsik SZSZR területén lévő, kísérleti állomásról.
– Ah, a „Fényes csillag”. Igen, akkor az a jelentés is ma esedékes, igaz?
– Akadémikusok – morgolódott Misa. – Azt sem tudják, hogyan néz ki az igazi fegyver, hacsak fel nem tolja valaki a seggükbe.
– A lándzsák és a szablyák kora már véget ért, Mihail Szemjonovics – vetette közbe széles vigyorral Jazov. Nem volt olyan ragyogó intellektusú, mint Usztinov, és olyan ostoba sem, mint elődje, Szergej Szokolov. Műszaki képzettségének hiányosságait az új fegyverrendszerek előnyeinek leplezetlen csodálatával egyensúlyozta ki. És ritka jól belelátott a szovjet hadsereg embereibe. – Ezek a találmányok rendkívül sokat ígérőek.
– Természetesen. Csak azt kívánom, inkább igazi katona vezetné a létesítményt, mintsem ezek a holdkóros professzorok.
– De, hiszen Pokriskin tábornok...
– Ő vadászpilóta volt. Én katonát mondtam, miniszter elvtárs. A pilóták bármit támogatnak, csak legyen rajta elegendő gomb meg számlap. Mellesleg pedig, Pokriskin több időt töltött az utóbbi időben az egyetemeken, mint egy repülőgép belsejében. Nem is engedik már, hogy egymaga repüljön. Pokriskin már vagy jó tíz évvel ezelőtt megszűnt katona lenni. – És odalenn szépen építgeti saját kis birodalmát, de ezt a kérdést még egyelőre félretesszük a későbbiekre.
– Talán csak nem kíván valami új megbízatást magának, Misa? – érdeklődött ravaszul Jazov.
– Hát azt biztosan nem! – nevetett Filitov, majd elkomorodott. – Csak arra akarok rámutatni, Dimitrij Tyimofejevics, hogy a Fényes Csillagról kapott felmérésünket – hogyan is fogalmazzam meg? – az a tény torzítja, hogy a helyszínen nincs igazi, katonai személy. Olyasvalaki, aki értene a harcászat nyelvén. Olyasvalaki, aki tudja, hogyan is néz ki egy fegyver.
A hadügyminiszter elgondolkodva bólogatott. – Igen, értem én, mit mond. Ők inkább „műszerekben” gondolkodnak, mintsem „fegyverekben”, ez így igaz. A vállalkozás összetettsége aggaszt engem.
– Végül is hány mozgó alkatrésze van ennek az új berendezésnek?
– Fogalmam sincs róla, talán több ezer, gondolom.
– Egy műszerből mindaddig nem válik fegyver, amíg megbízhatóan nem tudja kezelni akár a közkatona is, vagy legalább egy főhadnagy. Végzett-e bárki is a vállalkozáson kívül megbízhatósági felmérést? – kérdezte Filitov.
– Nem, amennyire visszaemlékszem rá.
Filitov felvette a teáját. – Na látja, Dimitrij Tyimofejevics. Nem gondolja, hogy a Politbüro érdekelt volna ebben? Egész mostanáig, hajlandóak voltak finanszírozni a kísérleti vállalkozást, ez természetes, viszont – Filitov szürcsölt egyet – most idejönnek, hogy újabb pénzeket követeljenek, amivel a telepet működőképes állapotra hozhatják fel, nekünk pedig még független felmérésünk sincs az egészről.
– Mit javasolna, hogyan állítsuk össze?
– Nyilvánvalóan, én képtelen lennék rá. Túl öreg vagyok már, és elegendő képzettségem sincs, viszont van a minisztériumban néhány okos új ezredesünk, különösen a jelfeldolgozóknál. Ők ugyan nem harctéren edződött tisztek, szigorú értelemben véve, viszont legalább katonák és hozzáértőek, ha egy pillantást kell vetni ezekre az elektromos csodákra. Meg ez amúgy is csak javaslat a részemről. – Filitov nem nagyon erőltette a dolgot. Egyszerűen csak el akarta ültetni a gondolat magvát a másikban. Jazovot sokkal könnyebb volt manipulálni, mint Usztinovot.
– És mi van azokkal a problémákkal ott a cseljabinszki harckocsigyárban? – érdeklődött ezután Jazov.

*

Ortiz csendben figyelte, hogyan massza meg a hegyet vagy fél mérföldnyivel arrébb az Íjász. Két férfi, meg két teve. Valószínűleg nem gondolnának gerillákra, ha észrevennék őket. Nem mintha sokat számított volna, Ortiz is jól tudta, de hát a szovjeteknek az volt a lényeg, hogy mindent megtámadjanak, ami csak mozog. Vaya con Dios.
– Igencsak hasznát tudnám venni egy sörnek – jegyezte meg a kapitány.
Ortiz odafordult. – Kapitány, az egyetlen dolog, ami lehetővé teszi számomra, hogy hatékonyan tudjak együtt dolgozni ezekkel az emberekkel, az az, hogy ugyanúgy élek, mint ők. Betartom a törvényeiket és respektálom, ahogyan élnek. Ez azt jelenti: nincs pia, nincs sertéshús sem; és azt is jelenti, nem mászkálok az asszonyaik körül sem.
– A francba – fortyant fel a tiszt. – Ezek a tudatlan barbárok... – Ortiz azonban közbevágott.
– Kapitány, ha még egyszer meghallom ezt, vagy csak hangosan ugyanerre gondol, az lesz az utolsó itt töltött napja. Ezek itt nekünk dolgoznak. Olyasmit biztosítanak a számunkra, amit másutt nem kapunk meg. Maga pedig pontosan olyan tisztelettel fog, ismétlem fog, bánni velük, amit megérdemelnek. Ugye, világos!
– Igen, uram. – Krisztusom, ez a fickó maga is ugyanolyan lett, mint ezek.

 

 

3

– Lenyűgöző – már ha rájön az ember, mit is csinálnak – ásított Jack. A légierő ugyanazon szállítógépe vitte vissza Los Alamosból az Andrews légitámaszpontra. Megint komoly lemaradása volt alvás terén. Bármennyire is régóta csinálja már, soha nem tudta maradéktalanul megszokni. – Ez a Gregory gyerek pokolian okos. Két másodpercébe sem tellett, hogy azonosítsa a Bach létesítményt. Gyakorlatilag szóról szóra olyan, mint az NPIC felmérésében. – Annyi csak a különbség, hogy az Országos Fényképezési Hírszerzési központban dolgozó értelmezőknek négy hónapjába és három írott jelentésébe tellett, mire helyrerakták az egészet.
– Gondolja, hogy a kiértékelő csapatban a helye?
– Uram, ez olyan, mintha megkérdezné, vajon sebészek dolgoznak-e a műtőben. Mellesleg, szóval, azt akarja, hogy szivárogtassunk be valakit a Bach-ra. – Ryan csak a szemét forgatta.
Greer admirális majdnem elejtette a csészéjét. – A kölyök bizonyára nindzsa-filmeket néz.
– Azért jó dolog tudni, hogy valaki hisz is bennük – kuncogott Jack, majd komolyra fordította újra a szót. – Akárhogy is van, Gregory tudni kívánja, vajon amazoknak sikerült-e áttörést eszközölniük a lézer leadott teljesítményében – bocsásson meg, azt hiszem az új kifejezés már „áteresztőképesség”. Gyanítja, hogy a vízerőműből jövő további energia java része a Bach-hoz megy.
Greer szeme most beszűkült. – Igencsak gonosz gondolat. Gondolja, igaza van?
– Azoknál egy sereg jó szakember dolgozik a lézer területén, uram. Nikolaj Boszov, úgy emlékszem, Nobel-díjat is kapott. És időtlen idők óta lézerfegyver-kutatással foglalkozik. Jevgenyij Velikovval együtt, aki figyelemreméltó békeaktivista, a lézer intézet feje pedig Dimitrij Usztinov fia, az Isten szerelmére. A Bach helyszín szinte bizonyosan ritka lézertelep. Tudnunk kell azonban, miféle lézerek – lehetnek gáz-dinamikusak, szabad-elektronosak, vegyiek. Ő maga úgy véli, szabad-elektronos lesz, de ez csak sejtés, legalábbis egyelőre. Számokkal is szolgált arra nézve, miféle előnnyel jár, ha a lézerberendezést erre a hegytetőre telepítik, ahol körülbelül feleannyi csak a légkör. Mi meg még azt is tudjuk, mennyi energia szükséges néhány, általuk elérni áhított dolog megvalósításához. Azt mondta, megpróbál elvégezni néhány visszamenőleges számítást, és így becsüli fel a rendszer egész teljesítményét. A számok mindenképpen a konzervatív oldalon lesznek. Figyelembe véve, mit mondott Gregory, és azt is, hogy a Mozartnál lakótelepi létesítmények találhatók, fel kell tételeznünk, hogy ez a helyszín a közeljövőben hivatalos tesztelésre valamint kiértékelésre kerül, talán kéthárom éven belül működőképes is lesz. Ha így van, Ivánnak nemsokára olyan lézere lehet, ami egy csapásra képes működőképtelenné tenni egyik műholdunkat. Valószínűleg olyan „gyengéden ölő” fajta, legalábbis ezt mondja az őrnagy – először csak a kamera látórekeszeit, no meg a fényelemeket teszi tönkre. Na de a következő lépésben...
– Igen. Versenyben vagyunk, kétségtelen.
– Mik az esélyeink arra nézve, hogy a Ritter és az Operations műveletekben közreműködők találnak is valami figyelemre méltót a Bach helyszín egyik épületében?
– Azt hiszem, ezt a lehetőséget is megvitathatjuk – válaszolta szégyenlős hangon Greer, és rögtön témát váltott. – Egy kicsit megviseltnek látszik.
Ryan rögtön elértette a dolgot: vagyis nem muszáj tudnia, mire is jó ez az Operations művelet. Azonnal úgy folytatta, mint bármely, hétköznapi személy. – Tényleg eléggé fárasztó ez az állandó utazgatás. Ha nem bánná, uram, szeretném szabadnapnak kivenni a mai nap hátralévő részét.
– Helyes. Viszlát holnap. De mindenekelőtt... Jack! Felhívott valaki maga miatt az Értékpapír- és Tőzsdei Bizottságtól.
– Óh. – Jack kicsit lehajtotta a fejét. – Egész elfeledkeztem róla. Pont azelőtt hívtak fel, hogy elrepültem Moszkvába.
– És mi van?
– Az egyik vállalatot vizsgálják éppen a beavatottak általi üzletelés szempontjából, nekem meg ott is vannak részvényeim. Egy részüket épp akkor vásároltam, amikor ezek ott szimatoltak, így hát a bizottság tudni kívánja, miképpen döntöttem a vásárlás mellett.
– És? – makacskodott Greer. A CIA-ben untig elég botrány volt már eddig is, és az admirális nem akart egy újabbat pont itt az irodájában.
– Kaptam egy fülest, hogy az a vállalat érdekes lehet. És amikor utánanéztem, rájöttem, hogy éppen visszavásárolja magát. Szóval azért szálltam be a buliba, mivel láttam, hogy ők is, visszavásárolnak. Főnök, ez teljesen legális. Minden papírom megvan róla otthon. Minden ilyesmit számítógépen csinálok – nos, hogy pontos legyek, azóta nem, amióta ide jöttem dolgozni – és mindenről keménymásolatom van. Nem szegtem meg semmilyen szabályt, uram, és ezt be is tudom bizonyítani.
– Próbáljuk meg lerendezni a napokban – javasolta Greer.
– Igen, uram.
Jack öt perc múlva már a kocsijában ült. A szokásosnál könnyebben sikerült hazajutnia a Peregrine Cliffre. Csupán ötven percébe tellett a szokásos hetvenöt helyett. Cathy, mint mindig, még most is dolgozott, és a gyerekek iskolában voltak – Sally a St. Mary's-ben, Jack meg az óvodában. Ryan öntött hát magának egy pohár tejet a konyhában. Felvonszolta magát az emeletre, lerúgta a cipőjét, és az ágyra zuhant anélkül, hogy legalább a nadrágját levette volna.

*

A jelfeldolgozók ezredese, Gennagyij Joszifovics Bondarenko, Misával szemben foglalt helyet. Egyenes háttal és büszke tartással, mint ahogyan egy ifjú csapattiszthez illik. Egyáltalán nem zavarta Filitov ezredes, aki elég idős volt hozzá, hogy akár az apja lehessen, és akinek múltja kisebbfajta legendának számított az egész Honvédelmi Minisztériumban. Szóval ez lenne az a vén csatoló, aki majdnem minden tankcsatában részt vett a Nagy Honvédő Háború első két évében. Látta szeme körül a keménység minden jelét, amit sohasem a kor meg a kifáradás rajzol oda. Felfigyelt az ezredes karjának hibájára is, és hirtelen eszébe jutott, mi történt vele. Azt suttogják róla, hogy az öreg Misa még mindig kijár a harckocsigyárakba. Ilyenkor magával visz néhány embert a régi ezredéből, és saját szemével győződik meg róla, hogy vajon a minőségellenőrzés a szabványok szerinti-e. És megnyugtatja magát, hogy kemény tekintetű, kék szeme továbbra is eltalálja a célpontot a géppuskás helyéről. Bondarenko némiképpen azért tartott ettől a katonák katonájától. Mindenekelőtt azonban rendkívül büszke volt rá, hogy ugyanazt az egyenruhát viselheti.
– Miben lehetnék az ezredes szolgálatára? – érdeklődött Misától.
– Az aktája szerint Ön rendkívül ügyesen bánik az elektronikus szerkentyűkkel, Gennagyij Joszifovics. – Filitov egy hanyag kézmozdulattal az asztalán heverő dossziéra mutatott.
– Ez a munkám, ezredes elvtárs. – Bondarenko „okosnak” bizonyult, és ezt rögtön mindketten jól tudták. Segített kifejleszteni harctéri célokra a lézeres hatótávolságkeresőket, és egész mostanáig egy olyan objektumon dolgozott, ahol rádió helyett lézert alkalmaztak a biztonságos, frontvonali kommunikációnál.
– A lehető legtitkosabb minősítésű, amiről itt beszélni fogunk. – A fiatal ezredes komoly arccal bólintott, mire Filitov folytatta. – Az elmúlt években a minisztérium egy nagyon különleges lézerkutatást finanszírozott, amit Fényes Csillagnak neveztek el – természetesen maga az elnevezés is titkos. Elsődleges feladata kiváló minőségű fényképeket készíteni a nyugati műholdakról. Bár, a teljes kifejlesztés után azok megvakítására is képes lehet – persze olyan időpontban, amikor politikailag válik szükségessé egy ilyen beavatkozás. A kutatást tudósok irányítják, no meg egy egykori vadászpilóta a Vojszka PVO-tól – sajátos módon az ilyesfajta létesítmények a légvédelmi erők hatáskörébe tartoznak. Magam is jobban szerettem volna, ha igazi katona irányítja, de hát... – Misa itt megállt, és tehetetlenül emelte fel mindkét kezét. Bondarenko egyetértőleg elmosolyodott. Politika, közölték egymással, persze csak némán, pillantásaikkal. Nem csoda, hogy soha nem jutunk semmire.
– A miniszter úgy kívánja, hogy Ön repüljön oda, és vizsgálja meg a fegyverzet megbízhatóságát. Jó volna tudni, vajon az az átkozott izé működik-e amikor úgy kívánjuk.
A fiatal tiszt elgondolkodva bólogatott, miközben agya sebesen dolgozott. Ez válogatott megbízás – még annál is több. A legbizalmasabb szárnysegéden keresztül jelenthet a miniszternek. Ha jól dolgozik, nemsokára ott lapulhat zsebében a miniszter pecsétje. Ez viszont tábornoki csillagokat hozhat számára. Meg nagyobb lakást a családnak, jobb iskolát a gyerekeknek. Oly sok mindent, amiért ennyi éven át dolgozott.
– Ezredes elvtárs, feltételezem, tudnak az érkezésemről?
Misa gúnyosan felnevetett? – Miért, talán a Vörös Hadsereg így szokta megtudni? Közölje velük, mikor jön az ellenőrzés! Nem, Gennagyij Joszifovics, ha a megbízhatóságot kell kiértékelnünk, azt meglepetésszerűen csináljuk. Magától Jazov marsalltól van itt Önnek egy levél. Ezzel könnyedén átjuthat a biztonsági ellenőrzésen – a helyszín biztosítását ugyanis a mi KGB-s kollégáink adják – közölte hűvösen Misa. – Szabad bejárása lesz az egész létesítmény minden zugába. Ha mégis bármiféle problémája támadna, azonnal hívjon fel. Ezen a számon mindig elérhet.
– Mennyire részletes értékelés szükséges, ezredes elvtárs?
– Annyira részletes, hogy egy magamfajta, megfáradt, öreg harckocsizó megérthesse, miről is szól ez az egész bűvészkedés – közölte a humor legkisebb jele nélkül Misa. – Gondolja, hogy lesznek problémák?
– Majd elválik, ezredes elvtárs. – Jó válasz, jegyezte meg magában Misa. Bondarenko még sokra viszi majd.
– Kitűnő, Gennagyij Joszifovics. Inkább közölje velem szemtől szemben egy tiszt, mi az amit nem tud, mintsem hogy megpróbáljon ámulatba ejteni egy nagy rakás mudnya-val. – Bondarenko számára is egyértelmű volt most az üzenet. Közölte vele, hogy ennek az irodának a szőnyege rozsdavörös már azoknak a tiszteknek a vérétől, akik mellébeszéléssel próbálták meg kikerülni a vele szemben ülő férfit. – Mikor tud indulni?
– Kiterjedt létesítményről van szó?
– Igen. Négyszáz tudós és mérnök lakik ott. Meg talán hatszáz további kisegítő személyzet. Egy hetet kap rá, hogy elvégezze a kiértékelést. A gyorsaság ez esetben kevésbé fontos, mint az alaposság.
– Akkor még egy egyenruhát csomagolok majd. Két óra múlva indulhatok.
– Kitűnő. Leléphet. – Misa ezzel új dossziét nyitott.

*

Mint általában, Misa most is tovább dolgozott, mint a miniszter. Elzárta személyi okmányait a biztonságos irattartóba, a többit pedig az irodaszolgával szedette össze. Az irodaszolga adta át neki az értesítést, mely szerint Bondarenko ezredes már el is repült Dusanbébe az 1730-as AeroHot járattal. És, hogy a polgári repülőtértől a Fényes Csillagig a földi szállításról már gondoskodtak. Filitov magában gratulált is Bondarenkónak az ügyességéért. Legalább Bondarenkónak lehetősége nyílik majd rá, hogy a körmeit próbálgathassa odalenn Tádzsikisztánban.
Filitov felkelt és a kabátjáért nyúlt. Kisétált az irodából, aktatáskája béna jobb kezében fityegett. Titkára – egy tiszthelyettes – automatikusan leszólt, hogy készítsék elő főnöke számára a kocsit. Az már várta is, amikor Misa kisétált a bejárati ajtón.
Negyven perccel később Filitov már civilben volt. A tévé bekapcsolva. Valami marha adás ment éppen, amit valószínűleg nyugatról importáltak. Misa a konyhaasztalnál üldögélt. Vacsorája mellett egy nyitott, félliteres vodkásüveg árválkodott. Misa kolbászt evett, hozzá fekete kenyeret meg pácolt zöldséget. Az egész nem sokban különbözött attól, amit vagy két generációval ezelőtt, az embereivel fogyasztott kinn a harcmezőn. Oda sem figyelt, úgy emelte fel a kolbászt, és vágott le belőle megint egy darabot. Majd a kés hegyén a szájához emelte. Kibámult az ablakon, de – mintha a tévé képernyőjére meredne a hatalmas kiterjedésű, távoli horizontot látta a naplementével, és a zöld és kék, narancssárga meg barna füstoszlopokat. Nagyot harapott a vastagra szelt, tömött fekete kenyérbe. És, mint minden este, mielőtt hazaárulást követett volna el, megint megjelentek előtte a szellemek.
Megmutattuk nekik, igaz, kapitány elvtárs? kérdezte egy fáradt hang.
Tizedes, vissza kell vonulnunk, hallotta saját hangját. Viszont igaz, megmutattuk a fattyúknak, hogy a mi T-34-eseinkkel nem lehet packázni.
Holnap reggel újra eljönnek, gondolta komoran a harckocsivezető.
Mi pedig megint elpusztítunk még néhány salakszürke tankot, közölte az ágyútöltő.
Utána pedig, ezt ugyan Misa nem mondta ki hangosan, újból visszavonulunk vagy tíz kilométerrel. Akárhogy is, ez a gazdaság már a német vonalak mögött lesz, mire holnap lemegy a Nap. Megint elvesztünk egy darabka földet.
Nem az a fajta gondolat volt, amelynél kellemes elidőzni. Misa gondosan megtörölte kezét, mielőtt kigombolta volna zubbonyának zsebét. Ideje volt visszaállítani lelkének egyensúlyát.
Finom vonások, jegyezte meg a tizedes, miközben a kapitány válla fölött már vagy századszor vetett egy pillantást a képre, és mint mindig, ezúttal is némi irigységgel a hangjában. Finom, mint a kristályüveg. És micsoda szép fia is van. Szerencsés ember maga, százados elvtárs, hogy a fiú az anyja vonásait örökölte. Olyan kis törékeny, apró a maga felesége, hogy szülhetett ilyen nagydarab gyereket?
A jó Isten tudja, jött az öntudatlan válasz. Annyira furcsa, hogy a háború első néhány napja után még a legmegrögzöttebb ateisták is szájukra vették Isten nevét. Még néhány komisszár is, az emberek igencsak nagy örömére.
Hazamegyek majd hozzád, ígérte a fényképnek. Haza fogok menni. Áttörök az egész német hadseregen, át a pokol minden tüzén, és hazamegyek hozzád, Jelena.
Épp megjött a posta, ami eléggé ritka alkalom odakinn a fronton. Filitov századosnak csak egy levél érkezett, de a papír és a finom kézírás magáért beszélt. Szuronyának hegyes végével tépte fel a borítékot, és olyan gondosan vette ki belőle a levelet, amennyire a nagy sietségtől csak futotta, nehogy valahogy beszennyezze szerelmének szavait ennek a tanknak a mocskával. Másodpercekkel később nagyot ugrott és odaüvöltött az alkonyi égbolt csillagainak.
Tavasszal megint apa leszek! Bizonyára akkor történhetett, a szabadság utolsó éjszakáján, három héttel ezelőtt, hogy kitört volna ez az egész őrület...
Akkor talán beállhatnék a százados elvtárs helyett? kérdezte a másik reménykedve, majd újból odanyújtotta a palackot. Igyunk még egy szép fiúra, századosom, no meg a gyönyörű felesége egészségére. Örömkönnyek csillogtak a fiatalember szemében. Jó katona ez a Romanov, rendes elvtárs, megérett már rá, hogy saját harckocsiját irányítsa.
Így hát Romanov saját harckocsit kapott, idézte fel magában Misa, miközben kibámult az előtte elterülő Moszkvára. Vjaszmában, az ellenséggel dacolva megmentette századosa életét, saját járműve viszont vöröses-narancssárga lángokban tört ki. Azon a napon Alekszej Iljics Romanov, a Vörös Hadsereg tizedese, Vöröszászló Rendet kapott. Misa eltűnődött rajta, vajon mit számíthatott ez a fiú anyjának, hiszen elvesztette kék szemű, szeplős fiát.
A vodkásüveg mostanra már háromnegyedig kiürült, és mint oly sokszor eddig, Misa, az asztalnál egymagában üldögélve, zokogni kezdett.
Mennyi halál!
Azok a marhák a Főparancsnokságon! Romanov meghalt Vjaszmánál. Ivanenkót Moszkva mellett veszítette el. Abasin hadnagyot Harkovnál – Mirkát, a csinos, fiatal költőt, ezt a vékony érzékenylelkű ifjú tisztet – akinek nagy volt a szíve és bátor volt, mint egy oroszlán – az ötödik ellentámadás során ölték meg.
És az ő Jelenája, a legutolsó áldozat... És mindegyiküket nem valami külső ellenség pusztította el, hanem saját szülőföldjük félrevezetett, közömbös brutalitása...
Misa még egy nagyot kortyolt a palackból. Nem, nem a szülőföld tehet róla. Nem a Rogyina, sosem a Rogyina. Hanem az embertelen disznók, akik...
Felkelt hát és a hálószoba felé botorkált, le sem kapcsolta a villanyt a nappaliban. Most ütötte el az óra az éjjeliszekrényen a háromnegyed tízet. És Misa agyának egy távoli zugában azt súgta valami, jó kilenc órányi alvásra lesz szükség, hogy kipihenje megint ezt a megpróbáltatást. Amit ő kényszerített magamagára. Erre az egykor sovány, kemény testre, ami rémes kitartással tűrte régen a leghosszabb bevetések rettentő igénybevételét is. De a stressztől, amiben most Misának osztályrésze volt, a bevetés egyenesen nyaralásnak látszott és tudatalattija is nyugtázta valahol, hogy ez az egész nemsokára véget ér, és végül ráköszönt a hőn óhajtott pihenés.
Vagy félórával később kocsi ment végig az utcán. A hátsó ülésen helyet foglaló nő fiát vitte éppen haza egy hokimeccsről. Felpillantott és nyugtázta, hogy bizonyos ablakokban most is ott ég a fény, és a redőnyöket csak tessék-lássék húzták le.

*

A levegő ritka volt. Bondarenko reggel 5-kor kelt, mint mindig, felvette melegítőjét és a tizedikről, ahol elhelyezték, liften ment le. Meglepődése csak egy pillanatig tartott – a liftek működtek. Szóval a technikusok folyamatosan járják a nap huszonnégy órájában az egész létesítményt. Helyes, gondolta az ezredes.
Kisétált hát, nyaka köré törülközőt csavart és órájára pillantott. Kelet felé indult. A kilátás lélegzetelállítónak bizonyult. Nemsokára felkel a Nap, hamarabb, mint Moszkvában, és a hegyek csipkés csúcsai mind vörös háttér előtt meredtek a magasba, mintha valami képzeletbeli sárkány fogai volnának. El is mosolyodott magában. Legkisebbik fia nagyon kedvelte, ha sárkányokat rajzolgathatott.
Felerősítette szája meg orra elé a sebészmaszkot, hogy védekezzen a csípős levegő ellen. Mély térdhajlításokkal kezdte, hogy kicsit fellazuljanak izmai, majd lábát az épület falának támasztotta, mielőtt könnyed, apró lépésekkel indult volna.
Sokkal nehezebben szedte a levegőt, mint szokta, az arcára húzott maszkon át. Persze, a nagy magasság. Nos, ettől bizony rövidebbre kell majd fognia. Máris maga mögött hagyta a lakóházakat, így hát jobbra pillanthatott és elhaladt valami mellett, amit a létesítményről készített térkép gépjavító és optikai műhelynek tüntetett fel.
– Állj! – szólalt meg sürgetően egy hang.
Bondarenko morgott valamit magában. Nemigen kedvelte, ha ilyenkor megzavarják. Különösen nem, ha olyasvalaki, mint ez itt, aki a KGB zöld paroliját viselte. Kémek – gengszterek – akik katonásdit játsszanak. – Nos, mi a baj, őrmester?
– A papírjait, ha szabadna, elvtárs. Nem ismerem magát.
Szerencsére Bondarenko felesége több zsebet is vart a Nike melegítőre, amit az asszonynak az egyik moszkvai feketepiacon sikerült beszereznie, hogy azzal kedveskedjen férjének a legutóbbi születésnapján. A férfi lábai azonban nem álltak meg, mialatt átnyújtotta az igazolványát.
– Mikor érkezett az ezredes elvtárs? – érdeklődött az őrmester. – És mégis, mit csinál errefelé ilyen kora reggel?
– Hol a tisztje? – válaszolt vissza kérdéssel Bondarenko.
– Négyszáz méternyire abban az irányban, az őrök melegedőjében – mutatta meg az őrmester.
– Akkor jöjjön velem, őrmester, és majd beszélgetünk vele! A szovjet hadsereg ezredese nem szokott őrmestereknek magyarázkodni. Jöjjön, magának is kell egy kis testmozgás! – hívta ki versenyre a másikat, és ezzel előre szaladt.
Az őrmester úgy húszéves lehetett, viszont rajta nehéz nagykabát volt, no meg karabély és a muníció is. Kétszáz méter után Gennagyij már hallotta, hogyan zihál.
– Itt vagyunk, ezredes elvtárs – nyögte egy perccel később a fiatalember.
– Nem kell olyan sokat dohányoznia, őrmester – jegyezte meg Bondarenko.
– Mi az istennyila történik itt? – érdeklődött egy KGB hadnagy.
– A maga őrmestere próbára teszi a türelmemet. Én G. I. Bondarenko ezredes vagyok, és éppen futottam, mint minden reggel.
– Nyugati ruházatban?
– Mit érdekli magát, milyen ruhát viselek, amikor futok? – Te marha, gondolod, a kémek kocognak?
– Ezredes, én vagyok itt a biztonsági őrzéssel megbízott tiszt. Nem ismerem magát, és a feletteseimnek sincs tudomásuk a maga jelenlétéről.
Gennagyij most egy másik zsebébe nyúlt és átnyújtotta a különleges látogatónak kijáró engedélyt. Vele együtt pedig a személyazonossági okmányait. – A Honvédelmi Minisztérium különleges képviselője vagyok. Látogatásom célja nem tartozik magára. Én itt a Szovjetunió marsalljának, D. T. Jazovnak a személyes képviselője vagyok. Ha még további kérdése volna, fölhívhatja őt ezen a közvetlen számon!
A KGB hadnagy betűről betűre végigolvasta a papírokat, hogy megbizonyosodjék róla, arról szólnak-e, amit közöltek vele.
– Kérem, bocsásson meg, ezredes elvtárs, de szigorú utasításaink vannak erre nézve, hogy nagyon komolyan vegyük a biztonsági előírásokat. Ugyanakkor nagyon szokatlan dolog errefelé, hogy hajnalban nyugati ruházatban futkosson valaki.
– Gondolom, ugyanilyen szokatlan az embereinek az is, hogy egyáltalán fussanak – jegyezte meg szárazon Bondarenko.
– Aligha van hely idefenn a hegytetőn a megfelelő, előírt testedzésre, ezredes elvtárs.
– Tényleg? – Bondarenko elmosolyodott, közben pedig elővette jegyzetfüzetét és egy ceruzát. – Szóval azt mondja, nagyon komolyan veszi a biztonsági előírásokat. Viszont nem tesz eleget az emberek testedzésére vonatkozó normáknak. Nagyon köszönöm az információt, hadnagy elvtárs. Ezt majd részletesen megtárgyalom az elöljárójával. Most már mehetek?
– Parancsom van, hogy kísérőt adjak minden hivatalos látogató mellé.
– Kitűnő! Nagyon szeretem a társaságot futás közben. Lesz olyan kedves csatlakozni hozzám, hadnagy elvtárs?
A KGB tiszt végképp csapdába került. Ezt ő is jól tudta. Öt perccel később úgy tátogott, mint a partra vetett hal.
– Mi jelenti itt az elsődleges biztonsági fenyegetést? – kérdezte tőle Bondarenko eléggé rosszindulatúan, mivel nem volt hajlandó lassítani.
– Az afgán határ csak száztizenegy kilométernyire van arrafelé – próbálta kinyögni a hadnagy. – Alkalmanként át szoktak küldeni pár banditát szovjet területre is, mint ezt minden bizonnyal hallotta Ön is.
– És ezek kapcsolatot teremtenek a helybéli polgárokkal?
– Amennyire mi tudjuk nem, de ettől függetlenül problémás a dolog. A helyi lakosság főként mohamedán. – A hadnagy most már egyenesen köhögni kezdett. Gennagyij végre megkönyörült rajta és megállt.
– Ezen a hideg levegőn, úgy gondolom sokat segít, ha az ember maszkot visel – jegyezte meg. – Kicsit felmelegíti a levegőt, mielőtt belélegeznénk. Egyenesedjen ki és lélegezzen nagyokat, hadnagy elvtárs. Ha ennyire komolyan veszi a biztonsági előírásokat, maga és az emberei kellő kondícióban kell, hogy legyenek, ígérem, hogy az afgánoknál ebben nincs hiány. Két évvel ezelőtt, télen, eltöltöttem kis időt egy Specnaz csoportnál, ami vagy fél tucat hegyen át üldözte őket. Soha nem kerültünk a közelükbe. – Viszont ők elkaptak bennünket, de ezt már nem mondta ki hangosan. Bondarenko soha nem fogja elfelejteni azt a rajtaütést...
– Helikopterekkel?
– Rossz időben nem mindig tudnak repülni, fiatal barátom, és az én esetemben azt próbáltuk éppen tisztázni, vajon tudnánk-e mi is harcolni a hegyek között.
– Nos, természetesen minden nap járőrözünk is.
Bondarenkót pontosan az zavarta, ahogyan az egészet közölte. Az ezredes magában meg is jegyezte, hogy ezt jó lesz ellenőriznie. – Mennyit futottunk?
– Két kilométert.
– Ez a nagy magasság eléggé megnehezíti a dolgot. Jöjjön, sétáljunk most vissza.
A napfelkelte tényleg lenyűgöző volt. A lángoló gömb egy névtelen hegyvonulat fölött jött föl Keleten, és fénye hirtelen ömlött végig a közelebbi lejtőkön, úgy üldözte az árnyakat a mélyebben fekvő völgyekig. Ez a létesítmény nem éppen könnyen megközelíthető, még a mudzsaheddin barbárok számára sem. Az őrtornyokat elég jól telepítették. Jók a rálátási lehetőségek, kiválóan lehet célozni több kilométerre is mindenfelé. Nem használnak ugyan reflektorokat, mert tekintettel vannak az itt élő polgári lakosságra is. Viszont az éjszakai látást biztosító eszközök mindenesetre jobb lehetőséget kínálnak, és abban is biztos volt, hogy a KGB-sek használnak ilyet. És – gondolta vállvonogatva – bizonyára nem a helyszín biztosítása miatt küldték ide le, bár jó kifogás, ha a KGB biztosítási munkatervét kívánja ízekre szedni.
– Megkérdezhetem, honnan szerezte a melegítőjét? – kérdezte a KGB-tiszt, amikor végre rendesen lélegzett.
– Házasember maga, hadnagy elvtárs?
– Igen, az vagyok, ezredes elvtárs.
– Ami engem illet, nem nagyon szoktam megkérdezni a feleségemet, hol veszi meg a születésnapi ajándékokat. Én persze nem vagyok csekista. – Bondarenko végzett még néhány mély térdhajlítást, hogy megmutassa, akárhogy is van, ő jobb a másiknál.
– Ezredes, lehet, hogy nem pontosan ugyanazok a kötelezettségeink, mégis mindketten a Szovjetuniót szolgáljuk. Jómagam fiatal, tapasztalatlan tiszt vagyok, mint ezt már Ön egyértelművé tette megjegyzésével. Ami viszont igencsak aggaszt engem, az a hadsereg és a KGB közötti, szükségtelen rivalizálás.
Bondarenko megfordult, hogy a hadnagyra pillantson. – Nagyon jól szólt, elvtárs. Talán majd amikor tábornoki csillagai lesznek, emlékezni fog erre a véleményére.
Elvált a melegedőnél a KGB hadnagytól, és sietős léptekkel ment vissza a lakóházak felé. A reggeli szellő azzal fenyegette már, hogy odafagyasztja nyakára a verítéket. Liften jutott fel az emeletre. Az már nemigen lepte meg, hogy ilyen kora reggeli órában nem folyt meleg víz a zuhanyrózsából. Az ezredes némán tűrte hát a hideg vizet. Sikerült elűznie magától az alvás utolsó nyomait is. Megborotválkozott és felöltözött, majd átment reggelizni a kantinba.

*

Kilenc óráig nem kell bemennie a minisztériumba, és amúgy is útba esik egy gőzfürdő. Az évek során Filitov többek között megtanulta, hogy a másnaposságot semmi sem képes elűzni úgy és a fejet semmi sem tudja olyan jól kitisztítani, mint a gőz. Ebben hát elegendő gyakorlata volt. Őrmestere a Kuznyetszkij hídnál lévő Szandunovszkij fürdőbe vitte, ami nem volt messze a Kremltől. Ez minden szerdán hozzá tartozott a napjához. Még ilyen korán sem volt egyedül. Pár, valószínűleg fontosabb ember cammogott fel a széles márványlépcsőkön a második emelet első osztályú (természetesen nem így hívták) létesítményeihez. Némelyikük nő volt, és Misa eltűnődött rajta, vajon mennyire különbözhetnek a női létesítmények attól, ahová most ő maga tart. Különös. 1943-ban jött a minisztériumba, azóta ide jár, és még soha nem kukkanthatott be a női szakaszba. Nos, ehhez már amúgy is túl öreg vagyok.
Szeme véres volt és nehéznek érezte szemhéját is, miközben levetkőzött. Aztán, már meztelenül, vastag fürdőlepedőt vett le a halom tetejéről a szoba sarkában, és felkapott egy maroknyi nyírfaágat is. Filitov most, mielőtt kinyitotta volna a gőzbe vezető ajtót, belélegezte az öltöző hűvös, száraz levegőjét.
Két, ötvenes éveiben járó férfi vitatkozott a politikáról. Reszelős hangjukat hallani lehetett még a szoba közepét elfoglaló hőszekrényből kiáramló gőz sziszegése mellett is. Misa öt további férfit pillantott meg. Fejüket lehajtották. Mindegyikük szemmel láthatóan magában zsörtölődve igyekezett megszabadulni rettenetes macskajajától. Kiválasztott egy helyet a felső soron, és letelepedett.
– Jó reggelt, ezredes elvtárs – szólalt meg egy hang vagy öt méternyire.
– És magának is, akadémikus elvtárs – üdvözölte a másik rendszeres vendéget Misa. Keze szorosan fogta a nyírfagallyak kötegét, miközben csendben várta, hogy izzadni kezdjen. Nem tartott sokáig – a helyiség hőmérséklete közel járt a hatvan fokhoz. Körültekintően vette a levegőt, mint általában a tapasztaltabbak. Most kezdett hatni az aszpirin, amit reggeli teájával vett be, bár feje még mindig nehéz volt, és szeme körül a szinuszok igencsak beduzzadtak. Odacsapott hát a gallyakkal a hátára, mintha ezekkel akarná kiűzni testéből a mérgeket.
– És hogy van ma reggel a sztálingrádi hős? – kíváncsiskodott az akadémikus.
– Körülbelül úgy, mint az Oktatásügyi Minisztérium zsenije. – Fájdalmas kacagás volt a válasz. Misának sosem jutott eszébe a férfi neve... Ilja Vlagyimirovics ez vagy az. Ki az a marha, aki ilyen másnaposság alatt nevetni képes még? A férfi a felesége miatt iszik, legalábbis ezt mondta. Azért iszol, hogy megszabadulj tőle, igaz? Boldogan dicsekszel, hogy voltak idők, amikor nagyban kurtád a titkárnődet, amikor én meg a lelkemet is eladtam volna, hogy még egy pillantást vethessek Jelena arcára. No meg a fiaiméra, mondta magában. A két gyönyörű fiamra! Jó dolog volt emlékezni ezekre a dolgokra ilyen reggeleken.
– A tegnapi Pravda a leszerelési tárgyalásokról beszélt – folytatta a férfi. – Van remény valami haladásra?
– Fogalmam sincs róla – válaszolt Misa.
Bejött egy fürdős. Fiatal férfi lehetett, talán huszonöt éves és alacsony. Megszámlálta, hányan vannak odabenn.
– Kíván valaki innivalót? – kérdezte. Az ivás teljes mértékben tilos a fürdőkben, de mint azt akármelyik igazi orosz megerősíthetné, ettől csupán még jobban ízlik a vodka.
– Nem! – jött kórusban a válasz. Ezen a reggelen senki sem akart érvényt szerezni a kutyaharapást szőrivel közmondásnak. Ezt Misa enyhe csodálattal nyugtázta. Nos, a hét közepe felé járunk. Szombat reggel majd máshogyan lesz, meglátjátok.
– Helyes – szólt kifelé mentében az alkalmazott. Odakinn hagyok friss törülközőt és sikerült megjavíttatnunk a medence fűtőberendezését. Az úszás is jó testmozgás, elvtársak. Ne felejtsék el igénybe venni az izmaikat, és meglátják majd, egész nap frissnek érzik magukat.
Misa felpillantott. Szóval ez az új fiú.
– Mért kell ezeknek mindig olyan átkozottul vidámnak lenniük? – kérdezte egy férfi a sarokból.
– Vidám, mivel ő maga nem ilyen ostoba, vén iszákos! – szólalt meg egy másik. Ettől páran kuncogni kezdtek.
– Öt évvel ezelőtt a vodka nem csinált velem soha ilyesmit. Én mondom nektek, a minőségellenőrzés sem olyan már, mint amilyen volt – folytatta az első.
– De a te májad sem, elvtárs!
– Rettenetes dolog megöregedni. – Misa most megfordult, hogy megnézze, ki szólt így. Alig ötven körül járhatott a férfi. Dagadt hasa leginkább egy döglött hal színére emlékeztetett. Ráadásul még cigarettázott is, ami megint csak a szabályok megszegését jelentette.
– Még rettenetesebb dolog az ellenkezője, de ti, fiatal emberek, ezt már elfelejtettétek! – szólalt meg automatikusan, és maga is eltűnődött rajta, miért. Fejek emelkedtek fel és pillantottak rá a hátán meg mellkasán látható égési hegekre. Még azok is tudták, akiknek fogalmuk sem volt róla, kicsoda Mihail Szemjonovics Filitov, hogy ezzel az emberrel nem jó packázni. Csendesen üldögélt még vagy tíz percig, mielőtt távozott volna.
A fürdő alkalmazottja épp az ajtó mellett tartózkodott, amikor kilépett. Az ezredes odalökte neki a gallyakat meg a törülközőt, aztán átsétált a hidegvizes zuhanyokhoz. Tíz perccel később úgy érezte magát, mintha újjászületett volna. A fájdalom meg a depresszió, amit a vodka idézett elő, egy csapásra eltűnt, és az egész nyavalya olyan volt, mint valami rossz álom csupán. Gyorsan felöltözködött, és lement a reá várakozó kocsihoz. Az őrmester észre is vette a hirtelen változást rajta.

*

A fürdő alkalmazottjának is megvolt a maga dolga. Pár perccel később, amikor megint feltette a kérdést, kiderült, hogy a gőzben lévők közül ketten meggondolták magukat. Kisurrant hát az épület hátsó ajtaján egy kis üzletbe, ahol a főnök több pénzt csinált azzal, hogy „bal kézről” adott innivalót, mint amennyit a száraz vegytisztítással össze tudott hozni. Az alkalmazott így hát egy félliteres vodkautánzattal tért vissza – nem volt rajta semmilyen jelzés ugyanis; a kiváló Sztolicsnaját csak exportra gyártották, no meg az elitnek. Ez a kotyvalék is kétszer annyiba került, mint a piaci ár. Az alkoholra vonatkozó eladási korlátozások egészen újszerű, és rendkívül jövedelmező, feketepiacot indítottak útjára a városban. Közben az alkalmazott átadott egy kis filmkazettát is, amit kapcsolata a nyírfagallyakkal együtt nyomott a kezébe. Ami a fürdő alkalmazottját illette, nagyban megkönnyebbült tőle, ez volt ugyanis az egyetlen kapcsolata. Nem is tudta a férfi nevét, és azzal a természetes félelemmel ejtette ki a jelszót, hogy a CIA moszkvai hálózatának ebbe a részébe már régen beszivárogtak a KGB kémelhárítói, akik a rettegett Második Főigazgatóságon dolgoztak. Élete már amúgy sem ért egy fabatkát sem, és ezt jól tudta. De valamit tennie kellett. Egy évet töltött Afganisztánban, és sok mindent látott ott. Ezek a dolgok egyszerűen rákényszerítették erre. Eltűnődött, ki lehetett az a hegekkel borított öregember, de aztán emlékeztette magát gyorsan, hogy a férfi természete és személye nem tartozik rá.
A vegytisztító üzlet főként külföldieket szolgált ki. Szolgáltatását riportereknek, üzletembereknek és néhány diplomatának kínálta, no meg azoknak a kisszámú, fura oroszoknak, akik óvni akarták kicsit a külföldön vásárolt ruhát. Ezek egyike jött most egy angol felöltőért, fizetett három rubelt, majd távozott gyorsan. A nő két háztömbnyire ment a legközelebbi metróállomásig. A mozgólépcsőt vette igénybe, hogy elérje a szerelvényt a Zsdanovszko-Krasznopresznenszkaja vonalon. Azon, amelyet bíbor színnel jelölnek a várostérképek. A szerelvény zsúfolt volt, és amúgy sem látta volna senki, amint átadja a kazettát. Valójában nem is igen jegyezte meg a férfi arcát. Az viszont a következő állomáson, a Pusinszkaján, azonnal leszállt, és átment a Gorkovszkaja állomásra. Tíz perccel később még egyszer gazdát cserélt a kazetta, ezúttal egy amerikaihoz került, aki ezen a reggelen kicsit elkésve igyekezett a követségre. Előző éjszaka ugyanis sokáig fennmaradt egy diplomáciai fogadás jóvoltából.
Ed Foleynak hívták; ő volt a Csajkovszkij utcán levő követségen a sajtó attasé. Ő és felesége, Mary Pat, egy másik CIA ügynök, közel négy éve vannak már Moszkvában. Mindketten alig várják már, hogy egyszer s mindenkorra hátuk mögött tudhassák ezt a szürke, nyomorúságos várost. Két gyerekük van, akiknek már elég régóta nem tudnak hot doggal meg labdajátékkal szolgálni.
Nem arról volt szó, hogy sikertelennek bizonyult volna küldetésük. Az oroszok tudták, hogy a CIA-nak számos, házaspárok alkotta kettőse van idehelyezve. Ed Foley már ezelőtt is riporter volt a New York Times-nál, mielőtt belépett volna a külügyminisztérium kötelékébe – mivel, mint mindig magyarázta is, pénzbelileg nem jelentett nagy különbséget, és a rendőrségi riporter soha életében nem jutott még messzebbre Atticánál. Felesége többnyire otthon volt a gyerekekkel – bár helyettesítő tanári állást vállalt, amikor szükség volt rá, a Lenin sugárút 78. alatt található angol-amerikai iskolában. Gyakran vitte ki a gyerekeket a hóba is. Idősebbik fiuk az ifjúsági hokicsapatban játszott, és a KGB tisztek, akik mindenhová kutyaként követték őket, fel is jegyezték aktájukba, hogy Edward Foley II rendkívül jó szélsőt játszik ahhoz képest, hogy csupán hét éves. A szovjet kormányt izgatta, hogy az idősebbik Foley szokatlanul kíváncsinak bizonyult a főváros utcai bűnözése iránt. Ami persze sokkalta rosszabb volt, mint erről New Yorkban írtak. Viszont idővel bebizonyosodott, hogy a férfi viszonylag ártalmatlan. Túlságosan nyilvánvaló volt örökös érdeklődése ahhoz, hogy bármiféle felderítőtiszt lakozzon benne. Végül is minden lehetségesét megtettek tehát, hogy ne keltsenek gyanút.
Foley a metróállomástól az utolsó néhány tömböt már gyalog tette meg. Udvariasan biccentett a rendőrnek, aki a komor épület ajtaját őrizte, majd ugyanígy az odabenn strázsáló tengerészgyalogos őrmesternek is, mielőtt irodájába ment volna. Az egészben nem volt semmi említésre méltó. A követséget hivatalosan a következőképpen minősítették a Külügyminisztérium Szovjetunióról szóló jelentéseiben: „szűk és nehezen fenntartható”. Az épület utolsó renoválásakor Foley irodáját egy raktár-, no meg egy takarítóhelyiségből alakították át egy kb. tíz négyzetlábnyi, csak kismértékben használható fülkévé. A takarítóhelyiség azonban az ő saját sötétkamrája lett.
Foley Queensből való, származására nézve ír. Csupán harminchárom éves, magas, de rendkívül sovány, akinek intellektusa pontosan megfelelt lehetetlenül lassú pulzusának és pókerarcának, ami sokszor átsegítette a bajokon. Végzős korában szervezte be a CIA, miután négy évet töltött el a Times-nál, hogy megpróbálja kialakítani saját, egyéni „legendáját”. A hírrovatnál úgy tartották számon, mint megfelelő beállítottságú, de eléggé lusta riportert, aki ugyan szakszerű riportanyaggal rukkol elő mindig, de tulajdonképpen soha nem megy sehová. Szerkesztője nem is nagyon bánta, hogy átengedheti a kormány szolgálatába. A Times mostani, moszkvai tudósítója saját kollégáinak meg kapcsolatainak mindig úgy beszélt róla, mint gyengeakaratú, félénk valakiről, aki ráadásul még meglehetősen ostoba is. Ezzel aztán egyben biztosította is Foley számára, hogy mindig a hírszerzés világának legáhítottabb bókjával hízelegjenek neki: Ő? Nem elég okos hozzá, hogy kém lehessen. Ezért hát, és még több, más okból is, Foleyt az Ügynökség legrégebben beépített, legtermelékenyebb ügynökének, Mihail Szemjonovics Filitov ezredesnek az irányításával bízták meg, akinek kódneve egyébként KARDINÁLIS. A név eléggé titkos volt, az Ügynökségen belül is csak öten tudták, valójában kit is takar.
A KARDINÁLIS-tól jövő információt csak olvasható Deltának sorolták be. Az egész amerikai kormányzaton belül csupán hat, Delta-engedély birtokában lévő tisztviselő van. Minden hónapban megváltoztatják a magára az adatokra vonatkozó kódszót. Ebben a hónapban éppen a SZATÉN volt soron, melyre nézve kevesebb, mint húsz további személy kapta meg az engedélyt. Az adatokat ezen felül még meg is keverték és eléggé szövevényesen megváltoztatták, mielőtt a Delta körön kívül került volna. Foley kivette hát zsebéből a filmkazettát, és bezárkózott sötétkamrájába. Pityókásan és félálomban is végig tud szaladni az előhívási folyamaton. Tulajdonképpen jó néhányszor meg is tette már. Hat perc múlva végzett vele, majd Foley összetakarított maga után. Egykori New York-i szerkesztője igencsak figyelemreméltónak, sőt mi több, meglepőnek találta volna itt Moszkvában ezt a hirtelen támadt rendszeretetet.
Foley ugyanazokat az eljárásokat tartotta be, melyek közel harminc éve nem változtak már. A 35 mm-es diák ellenőrzésére használt nagyítóüvegen keresztül vizsgálta meg a hat exponált kockát. Néhány másodperc alatt sikerült memorizálnia mindegyiket, majd nekilátott, hogy legépelje saját, hordozható írógépen a fordítást. Manuális darab volt, melynek kellőképpen megkopott szövetszalagja túlságosan elhasználódott már hozzá, hogy bárkinek, különösen a KGB-nek hasznára lehessen. Sok, más riporterhez hasonlóan, Foley nem volt jó gépíró. Oldalain csak úgy nyüzsögtek az átütések meg a kihúzások. A papírt vegyileg kezelték, ezért hát nem lehetett rajta radírt használni. Közel két órájába tellett, mire végzett az átírással. Amikor viszont befejezte, még egyszer ellenőrizte a filmet, hogy megbizonyosodjon róla, hogy nem hagyott ki semmit, sőt még komolyabb, nyelvtani hibát sem vétett. Elégedetten, ugyanakkor belül remegve – amin sohasem tudott túljutni – golyóvá gyűrte össze a filmet. Egy fémhamutartóra tette, ahol pillanatok alatt hamuvá változtatta a KARDINÁLIS létezésének egyetlen, közvetlen bizonyítékát egy szál gyufa segítségével. Aztán szivarra gyújtott, hogy álcázza az égő celluloid jellegzetes szagát. Zsebébe tette az összehajtogatott átirat oldalait, majd felment a követség hírközlő részlegébe. Onnan pedig ártatlan hangú értesítést továbbított a washingtoni Külügyminisztérium 4108-as postafiókjához: „Hivatkozással az Ön december 29-ediki jelentkezésére. Költségvetési jelentés már úton van, a szokásos követségi postával. Foley. Vége.” Foleynak, mint sajtó attasénak jó sok italszámlát kellett összegyűjtenie egykori kollégáitól, akik enyhe lenézéssel szokták megemlíteni, hogy nem nagyon akaródzik neki hazatérnie; számtalan költségjelentést kellett készítenie az ellenőröknek, és minden alkalommal rendkívüli módon szórakozott rajta, hogy újságíró kollégái olyan szorgalmasan megdolgoznak érte, hogy biztosítsák számára a biztos fedőtevékenységet.
Aztán bejelentkezett a követségi futárnál. Bár nem közismert, ez a dolog is azon kevesek közé tartozott Moszkvában, ami egyáltalán nem változott az 1930-as évek óta. Mindig van egy futár, aki elviszi innen a zsákot, bár manapság léteznek más feladatai is. A futár is egyike volt a követség azon négy emberének, akik nagyon jól tudták, melyik kormányzati ügynökség számára dolgozik valójában Foley. Arról a nyugdíjazott tiszthelyettesről van szó ugyanis, akinek DSC, no meg négy Bíbor Szív kitüntetése van, mivelhogy segített légiúton elszállítani a sebesülteket a vietnami harcmezőkről. Amikor valakire rámosolygott, oroszosan csinálta, mindig a szájával, de szinte sosem a szemével.
– Nem akarsz esetleg ma este hazarepülni?
A férfi szeme felcsillant rögtön. – Hogy akarok-e, amikor vasárnap lesz a Super Bowl? Te viccelsz! Négy körül ott leszek az irodádnál, oké?
– Rendben. – Foley becsukta az ajtót és visszament a helyére. A futár helyet foglalt Rethrow felé a British Airways délutáni 5:40-es járatára.

*

A Washington és Moszkva közötti időkülönbség gyakorlatilag garantálta, hogy Foley üzenetei kora reggel megérkezzenek a fővárosba. Az egyik CIA-alkalmazott reggel hatkor sétált be a Külügyminisztérium postabontójába, és vagy egy tucatnyi ládából összegyűjtötte az üzeneteket, majd folytatta útját Langley felé. Magas beosztású törzstisztként dolgozott az Operációs Igazgatóságon, miután eltiltották egy Budapesten elszenvedett sérülés következtében mindenféle további tengerentúli szolgálattól. Ott ugyanis egy huligán az utcán betörte a koponyáját, be is zsuppolta vagy öt évre a begorombult, helybéli rendőrség. Ha tudták volna az igazságot, gondolta mosolyogva magában az ügynök, bizonyára kitüntetik. Továbbította hát az üzeneteket a megfelelő irodáknak, majd saját helyére ment.
Az üzeneti nyomtatvány ott feküdt Bob Ritter asztalán, amikor az 7:25-kor megérkezett. Ritter volt az Ügynökség igazgatóhelyettese. Vadászterületéhez – melyet hivatalosan Operációs Igazgatóságnak neveztek – tartozott a CIA minden törzstisztje, no meg az összes olyan, külföldi állampolgár, akit ügynöknek beszerveztek és alkalmaztak. A Moszkvából jött üzenetet – mint mindig, most is volt egy pár, de ez az egy volt a legfontosabb – azonnal belökte személyi iratszekrényébe, és felkészült a 8:00 órai tájékoztatásra, amit az éjszakai ügyeletes tisztek tartottak minden nap.

*

– Nyitva van. – Odaát Moszkvában viszont Foley felpillantott, amikor kopogtattak az ajtón. A futár lépett be.
– A gép egy óra múlva indul. Kapkodnom kell magam.
Foley az íróasztalba nyúlt és előhúzott valamit, ami leginkább drága ezüst cigarettatárcára hasonlított. Átnyújtotta, majd a futár óvatosan megforgatta kezében, mielőtt szivarzsebébe tette volna. A gépelt oldalakat a kis szerkezetben úgy hajtották össze, hogy mellécsomagoltak egy kevés pirotechnikai töltetet is. Ha nem a megfelelő módon nyitják a dobozt, vagy hirtelen gyorsulásnak van kitéve – netán kemény padlóra esik – a töltet azonnal működésbe lép, és megsemmisíti a könnyen gyulladó papírt. No, persze tüzet foghatna a futár öltönye is, és ez mindjárt megmagyarázza, miért bánt vele úgy, mint a hímes tojással.
– Kedd reggelre vissza kell jönnöm. Hozhatok neked valamit, Foley?
– Úgy hallottam, kijött már az új Far Side könyv... – A másik nagyot nevetett.
– Oké, majd utánanézek. Fizethetsz majd akkor, ha visszajöttem.
– Jó utat, Augie.
A követség egyik sofőrje vitte a seremetyevói repülőtérre Augie Gianninit. A futár diplomataútlevelével egyszerűen átsétált a biztonsági ellenőrzőpontokon, és szinte azonnal a Heathrow felé induló British Airways járaton találta magát. Az ablak mellé került a diplomáciai futárposta, Giannini pedig középre ült. A Moszkvából induló nemzetközi járatok ritkán zsúfoltak, így hát üres maradt a bal oldali ülés. A Boeing menetrend szerint indult. Giannini elővett zsebéből valami olcsó olvasnivalót, és beletemetkezett rögtön. Természetesen nem ihatott egész idő alatt, nem is aludhatott. Úgy döntött hát, vár a vacsorával a következő felszállásig.
Három órával később a 747-es Heathrow-n landolt. Itt is simán átjuthatott a vámon. Ennek a férfinak, aki több időt töltött a levegőben, mint a legtöbb polgári repülő, szabad bejárása volt a világ legtöbb repülőterén még mindig engedélyezett, első osztályú várótermekbe. Itt várakozott hát vagy egy óra hosszat, a washingtoni Dulles nemzetközi repülőtér felé induló 747-esre.
Amikor az Atlanti-óceán fölött jártak, a futár már a Pan Am vacsoráját élvezte, no meg a hozzá kijáró filmet. A könyvvel is végzett, a gép leszálláshoz készült. Tizenöt perccel később bekászálódott egy jellegtelen állami Fordba, ami azonnal elindult vele délkeleti irányban. Előre ült a kocsiban, mivel jól ki akarta nyújtani a lábát.
– Milyen volt az út? – érdeklődött a sofőr.
– Ugyanolyan, mint mindig: u-u-u-nal-mas. – Másrészről viszont a kormány évi húszezret fizet neki azért, hogy repülőgépekre üljön és könyveket olvasson közben, így ez az egész meglehetősen kényelmes életet biztosított számára, nem beszélve a hadseregtől kapott nyugdíjról. Sose vette magának a fáradtságot, hogy eltűnődjön rajta, mit is visz a futárpostában. Úgy gondolta, csak időpocsékolás lenne az egész. A világ nem sokat változik.
– Megvan a tárca? – kérdezte a hátul ülő férfi.
– Igen. – Ezzel Giannini előhúzta belső zsebéből és két kézzel fogva, hátranyújtotta. A hátul ülő CIA-tiszt átvette, és betette egy habbal bélelt dobozba. A tiszt a Tudományos és Technológiai Igazgatóság egy részét képező technikai szolgálat oktatója volt. Ez a részleg rengeteg irodai dolgot fogott össze. Konkrétan ez a tiszt a rejtett bombák és általában a robbantóeszközök szakértője volt. Langleyben Ritter irodájába ment, majd annak íróasztalán nyitotta fel a cigarettatárcát. Aztán visszatért saját szobájába anélkül, hogy egy pillantást vetett volna tartalmára.
Ritter több másolatot készített a könnyen gyulladó papírlapokról, azután elégette azokat. Ez nem is annyira biztosítási művelet volt, mintsem biztonsági elővigyázatosság. Ritter nem akart semmiféle ilyen gyúlékony anyagot a szobájában. Beleolvasott az anyagba. Majd telefonon bejelentkezett az igazgatóhoz.
– Dolgod van? A madár leszállt.
– Gyere át – válaszolta azon nyomban Arthur Moore bíró. Semmi sem volt fontosabb, mint a KARDINÁLIS-tól származó adatok.
Ritter útközben bement Greer admirálishoz is, így hát ketten keresték fel a Központi Hírszerzés igazgatóját.
– Egyszerűen szeretnünk kell ezt a fickót – közölte Ritter, amint átnyújtotta a papírokat. – Rávette Jazovot, hogy küldjön egy ezredest a Bach-ra, mivelhogy el kellene végezni az egész rendszer „megbízhatósági felmérését”. Ez a Bondarenko ezredes feltételezhetően visszajelenti njajd, hogyan működik ott minden, méghozzá a laikusok nyelvén megfogalmazva, így hát a miniszter is képes megérteni, sőt jelentést is írhat a Politbürónak. Az csak természetes, hogy parancsba adta Misának, hogy ő legyen a küldönc, így a jelentés először az ő asztalára kerül.
– Ez a fickó, akivel Ryan találkozott – azt hiszem, Gregorynak hívják – azt akarja, hogy küldjünk valakit Dusanbébe – jegyezte meg kuncogva Greer. – Ryan megmondta neki, hogy ez lehetetlen.
– Helyes – jegyezte meg Ritter. – Mindenki tudja, milyen töketlenek ott az Operációs Igazgatóságon. – Az egész CIA szinte perverz módon büszke volt rá, hogy csak a kudarcaik kerülnek a napilapokba. Az Operációs Igazgatóság azonban különösen áhítozott is arra az általános besorolásra, amiben a sajtó folyamatosan részesítette őket. A KGB kudarcai sosem kaptak akkora figyelmet, mint a CIA-i. Ritkán jutott eszébe bárkinek, hogy a kiszivárogtatás majdnem mindig célzatos.
– Bár csak – jegyezte meg komoran Moore bíró –, valaki megmagyarázná Misának, hogy vannak régi kémek és vakmerők, de nagyon kevés, akiben mindkettő megtalálható.
– Nagyon körültekintő, óvatos ember, főnök – mutatott rá Ritter.
– Igen, tudom. – A DCI most az előtte heverő papírokra pillantott.
Dimitrij Fjedorovics halála óta az egész Honvédelmi Minisztérium nem ugyanaz, olvasta a DCI. Néha már egyenesen azon tűnődöm, vajon Jazov marsall eléggé komolyan veszi-e egyáltalán az új technológiai fejlesztéseket, de hát kinek jelenthetném a kétségeimet? Vajon a KGB hinne nekem? Rendeznem kell a gondolataimat. Igen, rendeznem kell a gondolataimat, mielőtt vádaskodással állnék elő. De vajon megszeghetem-e a biztonsági előírásokat...
Másrészről viszont, miféle választásom van? Ha nem dokumentálhatom a gyanúimat, kifog engem komolyan venni? Nagyon nehéz dolog rávennie magát az embernek, hogy megszegjen egy fontos biztonsági előírást, viszont az állam biztonsága még ezeket az előírásokat is hatályon kívül helyezi, így is kell tennie.
Ahogyan Homérosz hőskölteményei is a múzsák megszólításával kezdődtek, ugyanúgy a KARDINÁLIS üzenetei is hasonlóképpen indultak mindig. Az ötlet valamikor az 1960-as évek vége felé támadt. A KARDINÁLIS üzenetei a saját naplójáról készített fényképek formájában születtek meg eleinte. Az oroszok javíthatatlan naplóírók. Minden egyes alkalommal, amikor újabba fogott, kész segélykiáltásnak hatott. Mindig a Honvédelmi Minisztériumban hozott politikai döntésekkel kapcsolatos személyes aggodalmait hangoztatta. Néha pedig egy specifikus kutatás biztosítása miatt aggódott, vagy pedig egy új harckocsi illetve repülő teljesítménye fölött. A szóban forgó hardver-elem, vagy akár politikai döntés technikai előnyeit minden esetben hosszasan taglalta, de az iromány középpontjában mindig is a minisztériumon belül feltételezett bürokrácia állt. Ha Filitov lakását valaha is átkutatnák, a naplóját könnyen megtalálják, mivel minden bizonnyal nem rejti el, ahogyan ez egy kémtől elvárható. És, miközben határozottan megszegi ugyan a biztonsági előírásokat, amiért minden bizonnyal felelősségre is vonják majd, legalább meglesz rá a lehetősége, hogy sikeresen védekezhessen. Mindenesetre így képzelték el.
Amikor egy vagy két hét múlva megkapom Bondarenko jelentését, talán meg tudom győzni a minisztert, hogy ez a vállalkozás rendkívüli jelentőségű a haza szempontjából, így zárult.
– Szóval, úgy néz ki, sikerült növelniük a lézer leadott teljesítményét – jegyezte meg Ritter.
– A most használatos kifejezéssel: az „áteresztőképesség” – helyesbített Greer. – Legalábbis ezt mondta nekem Jack. Nem valami jó hír, uraim.
– A te megszokottan jó szemed a részletek iránt, James – válaszolta Ritter. – Istenem, mi lesz, ha megelőznek minket?
– Az sem a világ vége. Ne feledkezzetek el róla, hogy tíz évbe telik majd a rendszer telepítése. És azért ennyire még nem állunk rosszul – mutatott rá a DCI. – Akár az előnyünkre is fordíthatjuk, nem igaz, James?
– Ha Misa hasznos leírással szolgálhat számunkra az áttörésről, akkor igen. A legtöbb területen, mi előttük járunk – válaszolta a DDI. – Ryannak erre szüksége lesz a jelentéséhez.
– Erre vonatkozólag nincs engedélye! – vetette, ellen Ritter.
– Már eddig is bepillantást nyerhetett Delta-információba – jegyezte meg Greer.
– Egyszer. Csak egyetlen egyszer, és annak is jó oka volt – azonkívül pedig, igen, átkozottul jó munkát végzett ahhoz képest, hogy amatőr. James, nincs itt semmi, amit használni tudna, kivéve, hogy jó okunk van gyanakodni rá, hogy Ivánnak sikerült a teljesítményben, vagy mit is mondtatok, áteresztőképességbeli áttörés. Meg, hogy az a Gregory kölyök már amúgy is gyanítja. Mondd meg Ryannak, megerősítettük a gyanút más forrásokon keresztül is. Bíró úr, magad közölheted az elnökkel, hogy valami készül, de a dolognak még pár hetet várnia kell. Egyelőre ennél messzebb nem mehetünk.
– Nekem úgy tűnik, ennek így van értelme – bólintott rá a bíró. Greer pedig ellenkezés nélkül beleegyezett.
Volt ugyan némi késztetése, hogy ez a mostani a KARDINÁLIS legjelentősebb küldetése, de az egész túl drámainak hatott volna mindhárom, magas beosztású tisztviselő számára. Mellesleg pedig, a KARDINÁLIS a CIA-t az évek során mindig rendkívül jó, jelentős adatokkal látta el. Moore bíró újra átolvasta hát a jelentést, mielőtt a többiek távoztak volna. Foley végül megemlítette, hogy Ryan a szó legszorosabb értelmében belebotlott a KARDINÁLIS-ba, miután Mary Pat ezzel az új feladattal bízta meg őt – mégpedig közvetlenül Jazov marsall orra előtt. Moore bíró csak a fejét rázta hozzá. Micsoda egy páros, ezek a Foleyék. És igencsak figyelemre méltó, hogy Ryan – annyira-amennyire, kapcsolatot teremtett már Filitov ezredessel. Moore még egyszer megrázta a fejét. Micsoda őrült világ!

 

 

4

Jacket nem érdekelte, hogy milyen „forrás” erősítette meg Gregory őrnagy gyanúit. Az viszont sokat nyomott a latban, hogy az információ megbízhatósági szempontból egyes osztályú besorolást kapott.
– És mi van a különleges technikai információval?
– Majd tudatom önnel, ha megérkezett – válaszolta Greer.
– Két hetem van, hogy továbbítsam, főnök – mutatott rá Ryan. A határidőkkel errefelé nem illik packázni. Különösen igaz ez, ha a készítendő okmány magának az elnöknek szól.
– Azt hiszem, ezt már olvastam valahol, Jack – jegyezte meg szárazon az admirális. – Az ACDA-nál dolgozók pontosan emiatt zaklatnak telefonon minden nap. Azt hiszem, nem tehetünk egyebet, mint hogy magát küldjük át személyesen a tájékoztatásukra.
Ryan pislogott egyet. A Különleges Országos Felderítési Felmérés egész lényege abban állt, hogy segítsenek előkészíteni a terepet a leszerelési tárgyalások következő szakaszára. A fegyverzet-ellenőrzési és leszerelési ügynökségnek is szüksége volt természetesen rá. Így hát tudni fogják, mit követeljenek és azt is, mennyit ismerjenek el teljes biztonsággal. És ez bizony még több súlyt rakott a vállaikra.
– Mikor kell ezek szerint átmennem?
– Még nem döntöttem el.
– Megtudhatom pár nappal előbb?
– Majd meglátjuk.

*

Gregory őrnagy otthon volt. Ez persze eléggé szokatlan dolog; méginkább az, hogy szabadnapot vett ki, bár nem ő akarta. Tábornoka döntött amellett, hogy a fiatalemberre rettenetes terhet ró ez a sok munka, aminek meg lesz majd egyszer a böjtje. Nem is jutott eszébe, hogy Gregory akár otthon is dolgozhatna.
– Te soha nem hagyod abba? – kérdezte Candi.
– Nos, mit csináljunk a közbenső időben? – pillantott fel mosolyogva a férfi a billentyűzetről.
A lakótelepet Mountain View-nek nevezték. Nem vallott valami nagy eredetiségre. Az országnak ezen a részén az ember csak akkor nem látott hegyeket, ha becsukta a szemét. Gregorynak megvolt a saját személyi számítógépe – egy nagy teljesítményű Hewlett-Packard berendezés, amiről maga a vállalkozás gondoskodott – ezért hát alkalmanként azon is írogatott valamit a „kódjából”. Persze gondosan kellett eljárnia munkájának biztonsági besorolása miatt, bár gyakran tréfálkozott, hogy személy szerint nincs is engedélye arra, amit csinál. Ez persze nem volt ismeretlen helyzet a kormányzati berkekben.
Dr. Candace Long magasabb volt vőlegényénél, közel száznyolcvan centis termetével, nyúlánk testével, rövidre vágott, sötét hajával. Fogai kicsit csálén álltak, mivel soha nem törődött vele, hogy a fogszabályozóval bajlódjon, szemüvege pedig még Alanénál is vastagabb volt.
Vékony maradt, mert a legtöbb tudóshoz hasonlóan, annyira magával ragadta munkája, hogy gyakran elfeledkezett az evésről is. A Columbia Egyetemen találkoztak először, egy szemináriumon, amit doktorátusra készülőknek tartottak. A nő az optikai fizika szakértője volt, különös tekintettel az adaptív optikai tükrökre. Ezt a területet választotta, hogy kiegészíthesse vele élete nagy hobbiját, a csillagászatot. Miután az új-mexikói felföldön élt, ötezer dolláros Meade teleszkóppal végezhette megfigyeléseit. Alkalmanként pedig még a létesítmény műszereit is igénybe vehette, hogy az égboltot szondázhassa. Igazából vajmi kevéssé érdekelte Alan megszállottsága, ami a ballisztikus rakétákkal történő védelemre irányult. Viszont biztos volt benne, hogy az általuk kifejlesztett műszerek mindegyike „valós” alkalmazásra lel majd az ő érdeklődési területén is.
Pillanatnyilag egyikükön sem volt túl sok ruhadarab. Ha megkérdezik őket, mindketten talán unalmas, pipogya alakként jellemzik magukat. És, mint ez gyakran következik a fentiekből, érzelmeket is keltettek egymásban – érzelmeket, amit náluknál vonzóbb egyetemi társaik lehetetlennek gondoltak volna.
– Mit csinálsz? – érdeklődött a nő.
– A rakétáink, tudod. Azt hiszem, a probléma a tükörvezérlő kódban van.
– Óh? – Szóval az ő tükre. – Biztos vagy benne, hogy a szoftverről van szó?
– Igen. – Alan bólintott. – Az irodában ott vannak a leolvasásaim a Repülő Felhőről. Jól fókuszált, csak rossz helyre.
– Mennyi idő alatt tudod megtalálni?
– Pár hétbe telhet. – A férfi homlokát ráncolva a képernyőre meredt, aztán kikapcsolta. – A pokolba vele! Ha a tábornok rájön, hogy mit csinálok, esetleg soha többé nem engedi átlépnem az irodám küszöbét.
– Én mindig mondom neked. – A nő most mindkét kezét párja nyaka köré fonta hátulról. A férfi hátradőlt, fejét a nő két melle közé nyomta. Elég jók, gondolta magában. Alan Gregory randizgatott ugyan a középiskola során, de a West Pointban, majd Stony Brookban töltött időben szinte kolostori aszkézisnek adta át magát. A tanulmányoknak meg a modelleknek és a laboratóriumoknak szentelte minden idejét. Amikor Candivel összetalálkozott, érdeklődése a nőnek a tükrök konfigurálása iránti ötletei felé irányult. De aztán, az egyetemi klubban megivott kávé mellett felfedezte nagy hirtelen, hogy a lány bizony csinos. Az a tény pedig, hogy az általuk gyakran ágyban megtárgyalt dolgokat az ország lakosságának kevesebb, mint egy százaléka talán, ha meg tudná érteni, nem tartozik ide.
Gregory felnyúlt, hogy megfogja kedvese fejét, és a nő arcát a magáéhoz húzta.
– Most nincs kedvem egy ideig dolgozni.
– Nem jó dolog kivenni néha egy szabadnapot?
– Talán kiveszek egyet majd a jövő héten...

*

Borisz Filipovics Morozov egy órával napnyugta után szállt le a buszról. A dusabeni repülőtéren az irataikat meg a fényképeiket aprólékosan ellenőrző KGB-sek fogadták őt is, meg tizennégy fiatal mérnök- és technikustársát, akiket frissiben neveztek ki a Fényes Csillagra. Útközben a buszon egy KGB-százados előadást tartott a helyszín biztosításáról: senkivel nem tárgyalhatják meg munkájukat az állomáson kívül; nem írhatnak arról, mit csinálnak, és azt sem mondhatják meg senkinek, hol vannak. Levelezési címük egy novoszibirszki postafiók csupán – ami vagy ezer mérföldre van innen. A századosnak azt már nem is kellett elmondania, hogy postájukat a biztonsági tisztek sorra elolvassák. Morozov gyorsan el is határozta magában, nem zárja le majd a borítékokat. Mellesleg pedig, nincs is semmi rejtegetni valója. Négy hónapba tellett, hogy megkapja a biztonságiak engedélyét erre a posztra. A moszkvai KGB-tisztek, akik az ellenőrzést végezték, az ő hátterét kifogástalannak ítélték meg.
A KGB-százados is befejezte a rögtönzött kiselőadást. Pár szóval ecsetelte a bázis szociális meg sportlétesítményeit, és a kéthetenkénti párttaggyűlések idejét meg helyét is. Közös hálóteremben helyezik el őket. Elég zsúfolt lesz, mondta magában.
No, de ott van a könyvtár, játékterem, sőt még egy teleszkóp is a tetőn csillagászati megfigyelések céljára; épp most alakult egy kisebb csillagász klub. Óránként indul busz a lakótelep központjához, ahol van mozi, kávézó és söröző is. Pontosan harmincegy férjezetlen hajadon található a bázison – zárta le a százados. – Egyik viszont az ő jegyese, „és mindenkit, aki cicázni mer vele, saját kezűleg fog lelőni!”
Ezen nagyot nevettek. Nem túl gyakran fordul elő, hogy az ember jó humorú KGB-sel találkozik.
Sötét volt már, mire a busz áthajtott a létesítmény kapuján, és mindenki fáradt volt. Morozov a sarokban az egyik felső ágyra került. A fiatal mérnök tökéletesen megelégedett azzal, hogy ruhát válthatott és rögtön álomba is szenderült. Tulajdonképpen egyhavi időtartamra, ideiglenes céllal jelölték ki az irányított alkalmazások részlegéhez, melynek letelte után állandó megbízatást kaphat a munkára. Azon tűnődött, vajon mit jelenthet az „irányított alkalmazások”, de közben elaludt.

*

Az a jó dolog a kisbuszokban, hogy nagyon sok van belőlük, és az eseti megfigyelő nem láthatja, ki foglal benne helyet, gondolta Jack, miközben a fehér színű jármű a fedett parkoló mellé húzott. A sofőr természetesen CIA-s volt, mint ahogyan a jobb oldali ülésen helyet foglaló biztonsági is. Az utóbbi kiszállt, és egy pillanatig szemével végigpásztázott a terepen, mielőtt szélesre tárta volna az oldalajtót. Ismerős arc jelent meg.
– Helló, Marko – köszöntötte Ryan.
– Szóval, ez a kémek háza! – szólalt meg hangoskodva Marko Alekszandrovics Ramius, a szovjet haditengerészet első osztályú kapitánya. Jól beszélt ugyan angolul, de sok rossz emigránshoz hasonlóan gyakran elfeledkezett beszédében a névelők alkalmazásáról. – Nem, a kormányosok háza!
Jack elmosolyodott és szótlanul megrázta a fejét. – Marko, erről nem beszélhetünk.
– A családod sem tudja?
– Senki sem tudja. De azért nyugodj meg, a családom nincs itthon.
– Értem már. – Marko Ramius követte hát Jacket a házba. Útlevelén, társadalombiztosítási kártyáján, no meg Virginiában kiállított vezetői engedélyén most már Mark Ramseyként szerepel. Jack egy pillantással fel tudta mérni, hogy a másik egy kicsit most mintha lefogyott volna. Valószínűleg a keményítőben szegényebb étrend lehet az oka. Na meg a barna arcszín. Amikor először találkoztak, a Vörös Október névre hallgató, rakétaindító tengeralattjáró elülső kibúvó aknájánál, Marko – most már Mark! – a tengeralattjárók tisztjeinek hófehér bőrével dicsekedhetett. Most viszont úgy nézett ki, mintha egyenesen a Club Med hirdetéséből lépett volna ki.
– Fáradtnak látszol – jegyezte meg „Mark Ramsey”.
– Nagyon sokat röpködnek velem. Neked hogy tetszenek a Bahamák?
– Látod, hogy lesültem, igen? Fehér homok, napsütés, meleg a hét minden napján. Mint Kubában, csak itt kedvesebbek az emberek.
– AUTEC, igaz? – kérdezte Jack.
– Igen, de erről nem beszélhetek – válaszolta Marko. Jelentőségteljes pillantást váltottak. AUTEC – vagyis Atlanti-óceáni Vízalatti Tesztelő és Kiértékelő Központ volt a haditengerészet tengeralattjáróinak épített tesztelő terület, ahol az emberek és a hajók miniháborúknak nevezett gyakorlatokra vállalkozhattak. Természetesen mindaz, ami ott történt, titkosnak minősül. A haditengerészet óvón vigyázza a tengeralattjárókkal kapcsolatos tevékenységét. Szóval Marko a haditengerészet számára próbál most kidolgozni újfajta taktikákat. Kétségkívül egy szovjet parancsnok szerepét kell eljátszania a hadgyakorlatok során, mellette oktat és tanít is. Ramiust a szovjet haditengerészeknél úgy ismerték, mint „az iskolaigazgató”-t. A fontosabb dolgok sosem változnak.
– Hogy tetszik?
– Ne mondd el senkinek, de megengedik, hogy egy hétre én legyek egy amerikai tengeralattjáró kapitánya – az igazi kapitány mindent megenged nekem, érted? Egy anyahajónak megyek neki! Igen! Elpusztítom a Forrestal-t. Büszkék lennének rám a Vörös Zászlóval kitüntetett északi flottánál, igaz?
Jack csak nevetett. – Hogy tetszett mindez a haditengerészetnek?
– A tengeralattjáró kapitánya meg én nagyon berúgtunk. A Forrestal kapitánya nagyon dühös, viszont jó haver, érted? A következő héten ő is csatlakozik hozzánk, majd megbeszéljük akkor a gyakorlatot. Tanul ő is valamit, így hát mindannyiunknak haszna van belőle. – Ramius kis szünetet tartott. – Hol a család?
– Cathy az apját látogatta meg. Joe meg én nem jövünk ki valami jól egymással.
– Azért, mert te kém vagy? – kérdezte Marko.
– Személyes okok játszanak közre. Hozhatok neked egy italt?
– Sör jó lesz – jött a válasz. Ramius körülnézett, Jack kiment a konyhába. A ház mennyezete mint egy katedrális magasodott a fényűző szőnyeg fölé. Minden arról tanúskodott, hogy igencsak sok pénzt fordítottak rá. Szélesen vigyorgott, amikor Ryan visszajött.
– Ryan, én nem vagyok bolond – szólalt meg határozott hangon. – A CIA ennyire jól azért nem fizet.
– Tudsz valamit a tőzsdéről? – kérdezte kuncogva Ryan.
– Igen, az én pénzem egy része is ott van elhelyezve. – A Vörös Október minden tisztjének épp elég pénze volt hozzá, hogy soha ne kelljen újra dolgoznia.
– Nos, elég sok pénzem származik onnan. De aztán úgy döntöttem, felhagyok vele és valami máshoz fogok.
Ez egészen új gondolat volt Ramius kapitány számára. – Te nem vagy – hogy is mondják? Mohó. Nem akarsz még többet?
– Mennyi pénzre lehet szüksége egy embernek? – kérdezte retorikusan Ryan. A kapitány elgondolkodva bólogatott. – Szóval, szeretnék feltenni neked pár kérdést.
– Ah, már megint ezek az ügyek – nevetett Marko. – Ezt aztán nem felejtetted el!
– A kihallgatásod alkalmával említést tettél róla, hogy irányítottál már olyan gyakorlatot is, ahol rakétát lőttetek ki, majd pedig rátok is rakétát lőttek.
– Igen, évekkel ezelőtt – 1981-ben... áprilisban, igen, április huszadika volt. Az én irányításom alatt állt a Delta-osztályú rakétaindító tengeralattjáró. Mi meg két rakétát lőttünk ki a Fehér-tengerről, egyet az Ohotszki-tengerre, a másikat meg Szarij Saganra. Természetesen a tengeralattjáró rakétáit teszteltük, de ugyanúgy a rakétavédelmi radart és az ellencsapást biztosító rendszert is – az én tengeralattjárómon szimulálták a rakéta kilövését.
– Azt mondtad róla, kudarcot vallott.
Marko rábólintott. – A tengeralattjáró rakétái tökéletesen repültek. A Szarij Sagan radarja működött, de túl lassan fogott be – valami számítógépes probléma lehetett, azt mondják. Azt is mondták, új számítógépet kell beszerezni. Ez volt az utolsó, amit hallottam róla. A teszt harmadik része majdhogynem tökéletesen működött.
– Tehát az ellencsapásmérő rendszer. Ez az első alkalom, hogy hallottunk róla – jegyezte meg Ryan. – Tulajdonképpen hogyan végezték el a tesztelést?
– Természetesen nem lőnek ki szárazföldi rakétát – válaszolta Marko. Felemelte ujját. – Hanem ezt csinálják, és mindjárt megérted a teszt természetét, igaz? A szovjetek nem olyan ostobák, mint gondolod. Természetesen tudjátok, hogy az egész szovjet határvidék le van fedve radarvédelemmel. Ezek rögtön észlelik a rakéták kilövését, és kiszámítják, hol van a tengeralattjáró – ezt rendkívül könnyű végrehajtani. Azután felhívják a stratégiai rakétások központját. Ott, kifejezetten erre a célra, egész regiment van légirakétákból. Az én rakétámnak a radaron való észlelése után három perccel már készen álltak rá, hogy visszalőjenek. – Itt egy pillanatra megállt. – Amerikában nincs nektek ilyesmi?
– Nem, már amennyire én tudom. De a mi hasonló fegyvereink sokkal messzebbről kilőhetők.
– Ez igaz, de a szovjeteknek még mindig megteszi, látod.
– Mennyire megbízható ez a rendszer?
A válasz csak vállvonogatás volt. – Nem különösebben. A probléma az, mennyire éberek az emberek. Hogy is mondják, ja igen, krízis esetén? Krízis esetén mindenki riasztva van, és a rendszer többnyire esetleg működhet. De minden egyes alkalommal, amikor a rendszer működik, sok-sok bomba nem robban fel a Szovjetunióban. Még egyetlenegy is százezernyi polgár életét képes megmenteni. Ez pedig fontos a szovjet vezetés számára. Ugyanis százezerrel több rabszolga áll majd rendelkezésünkre a háború befejezése után – tette hozzá, hogy kimutassa megvetését, undorát egykori hazájának kormánya iránt. – Itt, Amerikában nektek semmi hasonló nincs?
– Nem, legalábbis én nem hallottam róla – válaszolta az igazsághoz híven Ryan.
Ramius csak a fejét rázta. – Nekünk azt mondják, ideát igenis van ilyen. Amikor pedig kilőjük a rakétáinkat, utána rögtön jó mélyre merülünk és villámsebesen elmegyünk onnan, nyílegyenesen, akármerre.
– Most rögtön megpróbálom kitalálni, mennyire érdekelheti a szovjet kormányt, hogy lemásolja a mi SDI-kutatásunkat.
– Érdekelheti? – fortyant fel Ramius. – Húszmillió orosz halt meg a Nagy Honvédő Háborúban. Gondolod, azt akarják, hogy ez még egyszer bekövetkezzen? Én mondom neked, a szovjetek e tekintetben az amerikaiaknál intelligensebbek – kemény leckénk volt, és sokat tanultunk belőle. Egyszer majd mesélek neked a szülővárosomról, hogyan nézett ki a háború után. Minden elpusztult. Igen, nagyon sokat tanultunk a Rogyina védelme során.
Ez a másik dolog, amit nem szabad elfelejteni az oroszokkal kapcsolatban, emlékeztette magát Jack. Nem is annyira arról van szó, hogy abnormálisan jó az emlékezőtehetségük; egyszerűen olyan dolgok fordultak elő történelmükben, amit senki sem tudna elfelejteni. Az oroszoktól azt várni, hogy elfelejtsék a H. világháború során elszenvedett veszteségeiket olyan, mintha megkérnék a zsidókat, hogy felejtsék el a holokausztot. És ugyanolyan ésszerűtlen is.
Szóval, kicsivel régebben, mint három évvel ezelőtt, az oroszok egy nagyobb ABM-gyakorlatot rendeztek tengeralattjáróról indított ballisztikus rakéták kivédésére. Működött az adatgyűjtő és követő radar, viszont a rendszer valami számítógépes probléma révén meghibásodott. Ez viszont fontos lehet. De...
– És az ok, amiért a számítógép nem működött rendesen...
– Ez minden, amit tudok róla. Annyit még hozzátehetnék, hogy igazi teszt volt.
– Mit értesz ezalatt? – kérdezte Jack.
– A mi első... igen, első, eredeti parancsunk abban állt, hogy ismert helyről lőjünk. De aztán a parancsokat megváltoztatták, amikor a tengeralattjáró elhagyta a dokkot. Csak a kapitány számára szóló parancs volt, ezeket a honvédelmi miniszter szárnysegédje írta alá. Azt hiszem a Vörös Hadsereg ezredese volt. Nem emlékszem már a nevére. A parancsok a minisztertől jöttek, de az ezredes írta őket alá, érted? Azt akarta, hogy a teszt legyen – hogy is mondják?
– Spontán jellegű?
– Igen! Nem, nem spontán jellegű. Az igazi tesztnek a meglepetés erejével kell hatnia. Szóval a parancsaim révéri máshova küldtek és azt mondták, hogy más időpontban lőjek. Volt ott velünk egy tábornok is a fedélzeten a Vojszka PVO-tól, és amikor meglátta az új parancsokat, egyszerűen megőrült. Nagyon, nagyon dühös lett, de hát tényleg, miféle teszt az, ahol nincs szó meglepetésről? Az amerikaiak tengeralattjárói sem jelentkeznek be telefonon, és közlik az oroszokkal, hogy melyik napon fognak lövöldözni. Vagy készen állsz rá, vagy sem – tette hozzá Ramius.

*

– Nem is tudtuk, hogy jön – jegyezte meg szárazon Pokriskin tábornok.
Bondarenko ezredes nagyon figyelt, hogy arca rezzenéstelen maradjon. Annak ellenére, hogy írásos parancsai vannak a honvédelmi minisztertől. A tábornoknak viszont magas rangú patrónusai vannak a Központi Bizottságban, így hát a tábornoknak is óvatosnak kell lennie. Bondarenko legújabb és legjobban szabott uniformisát viselte. Kiegészítve persze az elmaradhatatlan, több soros szalagokkal, beleértve az Afganisztánban tanúsított bátorságáért kapott két kitüntetést, no meg a Honvédelmi Minisztérium törzstisztjei által viselt, különleges jelvényt.
– Tábornok elvtárs, nagyon sajnálom, akármilyen kényelmetlenséget is okoztam Önnek, de nekem megvannak a magam parancsai.
– Természetesen – jegyezte meg széles mosollyal Pokriskin. Egy ezüsttálcára mutatott. – Teát?
– Köszönöm.
A tábornok maga töltötte meg a két csészét ahelyett, hogy beosztottjának adott volna rá parancsot. – Jól látom, Vörös Zászló? Afganisztán?
– Igen, tábornok elvtárs, eltöltöttem ott egy kis időt.
– És hogyan érdemelte ki?
– Különleges megfigyelőként helyeztek egy Specnaz egységhez. Kis csoport banditát követtünk éppen. Sajnálatos módon okosabbak voltak, mint azt az egység parancsnoka vélte és ezért hagytuk, hogy belerángassanak bennünket egy rajtaütésbe. A csapat felét megölték, a másik fele megsebesült, köztük az egység parancsnoka is. – Aki bizony megérdemelte a halált, gondolta Bondarenko. – Én vettem át a parancsnokságot, és segítséget kértem. A banditák visszavonultak, még mielőtt nagyobb erőket irányítottak volna oda, de ők is hátrahagytak nyolc halottat.
– Hogy lehet az, hogy egy hírközlési szakember...
– Önkéntes voltam. Nehézségeink támadtak a taktikai hírközléssel, én meg úgy döntöttem, hogy saját kezembe veszem az irányítást. Nem vagyok ugyan igazi, harcban edzett katona, tábornok elvtárs, de van néhány olyan dolog, amit az embernek saját szemével kell látnia. Látja ez itt megint olyasmi, ennél a létesítménynél. Veszélyesen közel vagyunk itt az afgán határhoz és úgy tűnik, a biztosítás..., ha nem is laza, de talán túlságosan kényelmes egy kissé.
Pokriskin jóváhagyólag bólintott. – A biztosítást nyújtó erő a KGB, mint ezt Ön kétségkívül észrevette már. Ők tesznek nekem jelentést, viszont nincsenek szorosan alárendelve a parancsaimnak. Ami viszont a lehetséges fenyegetések előrejelzését illeti, kapcsolatom van az arcvonalbeli repülősökkel. Légifelderítő iskolájuk kiképző területként használja a körülöttünk húzódó völgyeket. Ha bárki Afganisztán felől megpróbálja megközelíteni ezt a létesítményt, jóval előbb tudni fogjuk. Szóval, Gennagyij Joszifovics, pontosan mi az, amit keresnek? – kérdezte a tábornok.
– A miniszter fel kívánja mérni az Önök rendszereinek hatékonyságát és megbízhatóságát.
– Ismeri a lézert? – érdeklődött Pokriskin felhúzott szemöldökkel.
– Ismerem az alkalmazási oldalát. Egy csapatban dolgoztam Goremikin akadémikussal, amikor kifejlesztettük az új lézerkommunikációs rendszereket.
– Tényleg? Itt is van belőlük néhány.
– Nem is tudtam – válaszolta Bondarenko.
– Igen. Az őrtornyoknál alkalmazzuk, no meg arra, hogy a laboratóriumi létesítményeket összekapcsoljuk a műhelyekkel. Könnyebb is, mint telefonvonalakat lefektetni, meg biztonságosabb is. Az Önök találmánya tényleg rendkívül hasznosnak bizonyult, Gennagyij Joszifovics. Nos, természetszerűleg tud a mi itteni küldetésünkről?
– Igen, tábornok elvtárs. Milyen közel járnak a célhoz?
– Három napon belül sor kerül egy nagyobb rendszervizsgálatra.
– Óh? – Bondarenko ezen ugyancsak meglepődött.
– Csak tegnap kaptuk meg rá az engedélyt. Talán a minisztériumot sem tájékoztatták még maradéktalanul. Itt tud maradni addig?
– El nem szalasztanám semmi pénzért.
– Kitűnő. – Ezzel Pokriskin felemelkedett. – Jöjjön, menjünk át az én varázslóimhoz!
Az égbolt tiszta volt és kék. Bondarenko meglepődött, hogy a tábornok saját maga vezeti UAZ-469-esét, a szovjetek dzsipjét.
– Ne is kérdezze, ezredes. Saját magam vezetek, mivel idefönn nincs helyünk az amúgy is szükségtelen személyzet számára, azonkívül pedig, jómagam vadászpilóta voltam. Minek bízzam az életemet valami pelyhes állú ifjúra, aki alig tudja, hogyan kell sebességet váltani? Hogy tetszenek az útjaink?
Egyáltalán nem tetszenek, bár ezt Bondarenko nem mondta ki hangosan, miközben a tábornok lefelé száguldott vele a lejtőn. Amikor a dzsip az utolsó néhány méteren felkapaszkodott, egycsapásra láthatóvá vált a Fényes Csillag helyszíne.
Három biztonsági ellenőrzőpont volt. Pokriskin tábornok megállította járművét, és felmutatta igazolványát.
– Az őrtornyok? – érdeklődött Bondarenko.
– A nap huszonnégy órájában működnek. Elég nehéz a csekistákkal. A tornyokban még villanymelegítőket is fel kellett szereltetnem. Eredetileg a kerítések között őrkutyákat is járattunk, de több közülük halálra fagyott. A megmaradt néhánytól is meg akartunk szabadulni. Elég az embereket etetni itt! A KGB-parancsnok megszerzi az engedélyt és nem lesz itt egy kutya sem!
– Mekkora az őrség?
– Megerősített lövészszázad. Száztizenhat tiszt és közlegény, élükön egy alezredes áll. Legalább húsz őr van szolgálatban a nap minden órájában. Fele itt, fele pedig a másik hegyen. Ami azt illeti, itt két katona tartózkodik minden toronyban mindvégig. Négy pedig járőrözik. És természetesen ott vannak még az emberek az ellenőrzőpontokon. A terület teljesen biztonságos, ezredes. Ennek a hegynek a tetején, biztos ami biztos, van még egy nehézfegyverekkel felszerelt, teljes lövészszázad is. Múlt év októberében rendeztünk egy Specnaz-gyakorlatot. Mindannyian halottak lettek volna, még mielőtt négyszáz méteren belül megközelítik a tábor külső peremét. Pokriskin ezzel odafordult. – Nos, elégedett?
– Igen, tábornok elvtárs. Kérem, bocsásson meg, amiért ilyen rendkívül óvatos vagyok.
– Bizonyára nem azért kapta ezeket a csinos kis szalagokat, mert gyáva volt – jegyezte meg könnyedén a tábornok. – Én mindig nyitott vagyok az új jelöltek iránt. Ha van valami mondanivalója, az én ajtóm sosem lesz zárva Ön előtt.
Bondarenko úgy érezte, kedvelni fogja Pokriskin tábornokot. Elég messze volt Moszkvától ahhoz, hogy ne viselkedjen seggfej hivatalnok módjára. Végül is meglehet, hogy ez az egész létesítmény nem reménytelen. Filitov örülni fog.

*

– Olyan ez az egész, mintha én volnék az egér, és fentről figyelne a héja – jegyezte meg Abdul.
– Akkor csinálj úgy, ahogyan az egér szokott – válaszolta szenvtelen hangon az Íjász. – Maradj az árnyékban!
Felpillantott, hogy megnézze magának az An-26-ost. Ötezer méter magasan lehetett.
A két férfi szűk ösvényen haladt. A Nap a völgy java részét már megvilágította a felhőtlen, téli égbolt alatt. Egy falu szétbombázott romjai látszottak a folyócska mellett. Talán kétszázan lakhattak ott egykor. Látni lehetett a hatalmas krátereket. Egyenetlen sorokban helyezkedtek el, vagy két-három kilométer hosszan. Akik életben maradtak, elmentek Pakisztánba. Az Íjász azon tűnődött, miért kell a háborúnak annyira kegyetlennek lennie. Merthogy egy dolog, hogy az embernek harcolnia kell a másikkal; ez az egész még tisztességes is lehetne. De az oroszok egyáltalán nem így harcolnak. És még ők neveznek bennünket vadembereknek...
Majdnem minden odaveszett már. Ami egykor volt, a régen dédelgetett jövő reményei. Egész előélete egyre távolabb került tőle minden nappal. Már csak álmában jött elő. De már ezek az álmok is egyre ritkultak. Látni véli ugyan még néha felesége arcát, no meg a kislányáét és a fiáét, de az egész olyan, mintha fényképeket látna. Élettelen, lapos, kegyetlen emlékeztetői egy olyan időszaknak, amely sosem tér már vissza. De legalább értelmet adnak az életének.
– Elmegy – jegyezte meg Abdul.
Az Íjász arrafelé fordult. A Nap megcsillant a gép függőleges oldalkormányán, amikor az a távoleső hegygerinc mögött eltűnt. Az An-26-os még akkor is túl magasan volt. Nem repülnek alacsonyabban, mint ahogyan kell. Ha tényleg el akarnánk kapni egyiküket, közel kéne lopódzkodni az egyik reptérhez... vagy ki kéne találni valami új taktikát. Ez aztán az ötlet. Az Íjász tervezgetni kezdett, miközben a végtelennek tűnő, köves ösvényen haladtak.

*

– Működni fog? – kérdezte Morozov.
– A tesztnek pontosan ez a célja, hogy lássuk, vajon működik-e – magyarázta türelmes hangon a mérnökök főnöke. Emlékezett rá, amikor még ő volt fiatal és türelmetlen. Morozovban tényleg volt valami. Egyetemi papírjai is erről tanúskodtak. Kijevi gyári munkás fiának született. Intelligenciája és a kemény munka megtette hatását. Eljutott a Szovjetunió leghíresebb iskolájába, ahol a legmagasabb kitüntetésben volt része – még felmentést is kapott a katonai szolgálat alól, ami eléggé szokatlan, ha nincsenek politikus ismerősei.
– És ez az új optikai bevonat... – pillantott Morozov csupán pár centiméternyiről a tükörbe. Mindketten overallt viseltek, meg maszkot és kesztyűt, hogy ne tehessenek kárt a négyes számú tükör visszaverőfelületében.
– Mint ezt már minden bizonnyal Ön kitalálta, ez is a teszthez tartozik. – A mérnök ezzel elfordult. – Kész!
– Menjenek arrébb – kérte egy technikus.
Lemásztak a pillér oldalára rögzített létrán, majd áthaladtak a lyukat övező betongyűrű hézagján.
– Elég mély – jegyezte meg.
– Igen, meg kell határoznunk még, mennyire hatékonyak a rezgést izoláló intézkedéseink. – Az idősebbik férfi igencsak aggódhatott e felett. Egy dzsip motorja hallatszott, oda is fordult, és a bázisparancsnokot pillantotta meg valakivel. Újabb látogató Moszkvából, jegyezte meg magában. Hogyan tudjuk rendesen végezni a munkát, ha ezek a smasszerok a párttól állandóan itt kukucskálnak a vállunk fölött?
– Találkozott már Pokriskin tábornokkal? – érdeklődött Morozovtól.
– Nem, miféle ember?
– Találkoztam már rosszabbal is. Mint mindenki, ő is azt hiszi, a lézer jelenti a lényeget. Egyes számú lecke, Borisz Filipovics: a tükrök jelentik a dolog lényegét, no meg a számítógépek. A lézerek haszontalanok, hacsak nem tudjuk energiájukat az űrben egy specifikus pontra összpontosítani. Az egész rendszernek tökéletesen kell működnie. Egyetlen, hibás szegmens fura játékszerek együttesévé tenné a Szovjetunió legköltségesebb hardverelemét.

 

 

5

Az átalakított Boeing 767-esnek két neve is volt. Eredetileg Repülő Optikai Kiegészítőnek nevezték. Most viszont Kobra Béliének, ami legalább jobban hangzott. Tulajdonképpen nem volt egyéb egy infravörös teleszkópot hordozó platónál. A mérnökök természetesen csaltak kicsit. A törzset – közvetlenül a repülőfedélzet mögött – idomtalan púppal toldották meg. A 767-es kígyóra hasonlított, ami éppen most nyelt le valami elég nagy falatot.
Ami azonban még inkább szembetűnő volt, a felirat a függőleges farokrészen: U. S. ARMY. Ez pedig, ami jócskán felbőszítette a légierőt, a hadsereg szokatlan előrelátásából vagy egyszerűen csak nyakasságából fakadt, mivelhogy még a '70-es években sem állították le a ballisztikus rakétákkal megvalósított védelem kutatását. „Hobbiműhelyében” (ahogyan az ilyen és ehhez hasonló helyeket emlegetik) pedig feltalálták az AOA-nál használatos, infravörös érzékelőket.
De most már mindez a légierő egyik programjának a része volt, melynek fedőneve Kobra. A Semjánál elhelyezett Kobra Dane radarral kombináltan működött, és gyakran repült közösen egy Kobra Bálinak nevezett, átalakított 707-essel. Kobra volt a kódneve a szovjet rakéták követésére szolgáló rendszercsaládnak.
A repülőszemélyzet végigfutott az ellenőrzendők jegyzékén. A másodpilóta, aki régebben a légierőnél dolgozott, ujját végigfuttatta a teendők listáján. A pilóta és a fedélzeti mérnök szorgosan nyomkodták a gombokat, ellenőrizték a mérőműszereket.
A küldetés legrosszabb része a földi időjárás volt. Semja, a nyugati Aleuti-szigetek egyike, elég kicsi. Kb. négy mérföld hosszú, kettő széles. Legmagasabb pontja csupán 238 lábnyival emelkedik a palaszürke tenger fölé. Itt, a bázison mindenki meg volt győződve róla, az oroszok nem egyébért helyezték az ICBM-rakéták tesztelésének helyszínét az Ohotszki-tengerre, minthogy még nyomorúságosabbá tegyék az életet az őket figyelő amerikaiak számára. Ma azonban az időjárás elég jó volt. Majdhogynem el lehetett látni a kifutó távolabbi végéig, ahol a kék jelzőfényeket kis ködgomolyagok vették körül. Mint a legtöbb repülős, ez a pilóta is jobban szeretett nappal repülni.
– Semja torony, itt Charlie Bravo! Készen állunk a gurulásra.
– Charlie Bravo, engedély megadva. A szél tizenötön kettő-öt-zérus. – A toronynak nem is kellett mondania, hogy a Kobra Belle első volt a sorban. E pillanatban a 767-es az egyetlen légijármű a bázison. Feltehetőleg Kaliforniában vizsgálhatták előzőleg a berendezéseit, onnan küldték át ide húsz órával ezelőtt.
– Értettem. Charlie Bravo gurul. – Tíz perccel később pedig a Boeing nekilódult a kifutónak, hogy megkezdje újabb, rutinszerű feladatát.
Húsz perccel később az AOA elérte a 45000 lábat, az utazómagasságot. Az utazás simának mondható siklórepülés volt. A fedélzeten elhelyezkedők kicsatolták magukat és munkához láttak.
Műszereket kellett bekapcsolni, számítógépeket működtetni, adatkapcsolatokat előkészíteni és a hírközlési kapcsolatokat ellenőrizni. A gépet mindenféle, ismert kommunikációs rendszerrel felszerelték. A parancsnok tüzér volt, a texasi egyetemen végzett többek között csillagászati területen. Németországban egy Patriot rakétaüteg parancsnoka volt. Míg a legtöbb ember nézni szereti a repülőket, no meg vezetni is őket, az ő érdeklődése mindig is arra irányult, hogyan lehetne ezeket lelőni. Ugyanígy érzett valahogy a ballisztikus rakéták vonatkozásában is. Segített kifejleszteni azt a módosítást, ami lehetővé tette a Patriot rakéta számára, hogy szovjet rakétákat is elpusztíthassanak. Természetes volt, hogy rendkívüli módon kiismerte magát a levegőben szálló rakéták követésére használt műszerek között.
Az ezredes kezében lévő feladati napló a Védelmi Hírszerző Ügynökség (DIA) washingtoni parancsnokságáról továbbított fax formájában közölte vele, hogy négy óra és tizenhat perc múlva a szovjetek az SS-25 ICBM próbakilövésével kísérleteznek. A Kobra Belle-nek az a feladata, figyelje a fellövést, fogja el a rakéta műszerei által továbbított, telemetrikus adatok továbbítását, és készítsen képet a repülő robbanófejekről. Az összegyűjtött adatokat később elemzik majd, és meghatározzák a rakéta teljesítőképességét. Ami még fontosabb, a robbanófejek célrajuttatásának pontosságát, mely rendkívüli módon érdekelte Washingtont.
A feladatot vezérlő parancsnoknak nem volt különösebben sok tennivalója. A műszerfalon sok-sok jelzőlámpa világított, melyek a különböző fedélzeti rendszerek státuszát mutatták. Mivel az AOA meglehetősen új elem a leltárban, elfogadhatóan jól működött minden. Az ezredes a kávéját kortyolgatta, majd előrement a repülőfedélzetre.
– 'Reggelt, emberek. – 0004-Lima volt már, vagyis éjjel 12 óra 04 perc, helyi idő szerint.
– Jó reggelt, ezredes – válaszolta legénysége nevében is a kapitány. – Hátul minden rendben, uram?
– Eddig igen. Milyen az idő a járőrözés területén?
– Összefüggő felhőtakaró 1200-1500-on – válaszolta a navigátor, és felmutatott egy műholdfelvételt. – Szélerősség három-kettő-öt, harminc csomónál. Navigációs rendszereink a Semjáról jövő nyomvonallal összekötve végzik az ellenőrzést.
A 767-esek általában két repülőtiszttel repülnek. Ez viszont nem. Amióta az oroszok lelőtték a Korean Air 007-es járatát, a Csendes-óceán nyugati része fölött mindenki rendkívül körültekintően járt el a navigáció terén. Ez kétszeresen is igaz a Kobra Belle esetében. Soha nem mennek ötven mérföldnél közelebb szovjet területhez. Nem hatolnak be az orosz légvédelmi azonosító zónába sem, az oroszok azonban ennek ellenére kétszer is felküldték vadászgépeiket, hogy tudassák az AOA-val, odafigyelnek rájuk.
– Nos, feltehetőleg nem megyünk nagyon közel – jegyezte meg az ezredes. A navigátor az ezredes megjegyzésére felhúzta a szemöldökét, de rögtön meg is paskolták barátian a vállát, ami akár bocsánatkérés is lehetett.
– Mennyi van még a megfigyelési területig?
– Három óra, tizenhét perc, uram; három óra harminckilenc perc a pályapontig.
– Azt hiszem, van egy kis időm, hogy szunyókáljak – szólt kifelé indulva az ezredes. Majd becsukta az ajtót és hátrament.
Elöl a pilóta és a másodpilóta jelentőségteljesen néztek egymásra. A vén fasz nem bízik meg bennünk annyira sem, hogy ezt az istenverte repülőt elvezessük, igaz? Kényelmesen elhelyezkedtek hát az ülésen, szemük a másik gép pislogó fényeit követte, közben pedig az automata irányított.

*

Morozov ugyanúgy volt öltözve, mint a többi tudós a vezérlőteremben. Fehér laboratóriumi köpenyt vett, amin ott díszelgett biztonsági azonosítókártyája is. Még mindig nem ismerte ki magát tökéletesen ezen a helyen. Küldetése, itt a tükröt szabályozó csapat mellett, valószínűleg csak ideiglenes jellegű, bár méltányolni kezdte, mennyire fontos is a programnak ez a része.
– Visszavezetés – hallatszott a főmérnök hangja a fülhallgatóban.
Éppen a rendszer hitelesítését tesztelték azzal, hogy egy távoli csillagot próbáltak követni tükreikkel. Nem számított különösebben, melyik csillagról van szó. Találomra választottak ki mindig egyet a tesztelések során.
– Pokoli jó teleszkóp lesz belőle, igaz? – jegyezte meg a mérnök, és a képernyőre pillantott.
– Maga aggódott a rendszer stabilitása miatt. Miért?
– Rendkívül nagyfokú pontosságot követelünk meg, képzelheti. Az egész rendszert valójában még sosem teszteltük eddig. Elég könnyen tudjuk követni a csillagokat, viszont... – Vállat vont. – Ez viszont még fiatal program, barátom. Akárcsak Ön.
– Miért nem használnak radart egy műhold kiválasztására, aztán követhetik azt is?
– Jó kérdés! – kuncogott az idősebbik. – Én magam is feltettem már. A fegyverzetellenőrzési megállapodásokhoz vagy valami hasonló képtelenséghez lehet köze. Pillanatnyilag azt mondják nekünk, elég, ha megadják a célpontjaink koordinátáit, mégpedig telefonvonalon. Nem kell nekünk magunknak összegyűjteni ezeket az adatokat. Ostobaság!
Morozov székén hátradőlve körülpillantott. A szoba másik oldalán a lézerirányítást végző csoport serénykedett nagy szorgalmasan. Egy csapat egyenruhás katona álldogált mögöttük. Pillantása az órára esett – hatvanhárom perc van még hátra a tesztelésig. A főmérnök kijelentette, elégedett a rendszerekkel és mindent készenléti állapotba kapcsolt.

*

22300 mérföld magasan az Indiai-óceán fölött, az amerikai védelmet támogató program egyik műholdja fix helyen lebegett a Föld egy adott pontja fölött. Óriási, Cassegrain-fókuszos Schmidt teleszkópja állandóan a Szovjetunióra irányult. Feladata, hogy előrejelzésről gondoskodjon, ha orosz rakétákat lőnének ki az Egyesült Államok felé. Adatait az ausztráliai Alice Springsen keresztül juttatják el az Egyesült Államok különböző létesítményeihez. Pillanatnyilag kitűnőek a látási viszonyok. Teljes sötétség honol, és a hideg, téli talaj háttérben könnyen kimutatható a legkisebb hőforrás is.
A technikusok, akik a kaliforniai Sunnyvale-ben a DSPS-t figyelték, általában azzal szórakoztak, hogy az ipari létesítményeket vették számba. Az ott a kazáni Lenin Acélmű, ez pedig a Moszkva melletti óriási finomító, ott meg...
– Ébresztő, emberek – közölte az őrmester. – Pleszetszkben energiafelvillanást látok. Úgy látszik, az egyik madárka felemelkedett az ICBM-tesztelés helyszínén.
Az ügyeletes őrnagy azonnal telefonált a „Kristálypalotába”, vagyis a kolorádói Cheyenne hegység alatt elhelyezett Észak-amerikai Lég- és Űrvédelmi Parancsnokság – röviden a NORAD – központjába. Azok is vették a műholdas adatokat. Persze, hogy vették.
– Ez az a rakétaindítás, amiről beszéltek már – mondta magában.
Miközben csendben figyeltek, a rakétából távozó gázok élénk színű képe lassan Keletnek kezdett fordulni, mivel az ICBM azon a ballisztikai röppályán haladt, melyről a rakéta nevét is kapta. Az őrnagy memorizálta már az összes szovjet rakéta jellemzőjét. Ha ez SS-25-ös, az első fokozat kb. most válik le róla.
A képernyő a szemük előtt hirtelen kivilágosodott, mintha egy hatszáz yardnyi tűzgolyó jelent volna meg rajta. Az odafönn elhelyezett kamera pislogott egyet, változtatni kívánt érzékenységén, mivel teljesen megvakította a hirtelen hőenergiakitörés. Három másodperccel később már újra nyomon tudta követni a Föld felé ívben visszaeső, felmelegedett töredékek egész felhőjét.
Úgy néz ki, az egyik felrobbanhatott – jegyezte meg az őrmester, bár erre semmi szükség nem volt. – Vissza a rajzasztalhoz, Iván...
– Még bele sem kóstoltak a második fokozat problémájába – tette hozzá az őrnagy. Kicsit eltűnődött rajta, mi lehetett a probléma, de valójában nem nagyon foglalkoztatta.
– Kristálypalota, az indítás után ötvenhét másodperccel az indítás meghiúsult. A Kobra Belle figyelte a tesztet?
– Hát persze – jött a válasz a vonal másik végéről. – Majd lehívjuk őket.
– Helyes. Jó éccakát, Jeff.

*

A Kobra Belle-en tíz perccel később, a küldetés irányításával megbízott parancsnok is nyugtázta az üzenetet, majd kikapcsolta a rádiót. Órájára pillantott és felsóhajtott. Nemigen volt ínyére, hogy visszamenjen Semjára. A hardverrel megbízott százados célzott rá, hogy még mindig felhasználhatnák a rendelkezésre álló időt a műszerek hitelesítésére. Az ezredes ezen elgondolkodott, majd jóváhagyólag bólintott. A gép és személyzete épp elég új, mindenkinek szüksége van a gyakorlásra. A kamerarendszert MTI üzemmódba állították. A számítógép, mely a teleszkóp által talált összes energiaforrást regisztrálta, hozzálátott, hogy csak a mozgó célpontokat keresse. A képernyő előtt ülő technikusok rezzenéstelen arccal figyelték, amint a mozgócélpont-kijelző gyorsan törli a csillagokat és hozzálát, hogy egy pár, kis magasságban repülő műholdat, no meg mindenféle, űrbéli szemét darabjait keresse. A kamerarendszer eléggé érzékeny hozzá, hogy észlelni tudja ezer mérföldről is az emberi test által leadott hőt és nemsokára sikerült is kiválasztaniuk a célpontokat. A kamera egyesével rájuk akadt, és fényképfelvételeket készített digitális kódban a számítógép szalagja számára. Bár az egész főként rutingyakorlat, ezeket az adatokat automatikusan továbbítják majd a NORAD-nak, ahol a keringő objektumra utaló információs regiszterbe kerülnek majd.

*

– Lélegzetelállító az áttörés, amit maguk a leadott teljesítmény terén produkáltak – jegyezte meg csendben Bondarenko ezredes.
– Igen – egyezett bele Pokriskin tábornok. – Lenyűgöző, amikor látja az ember, hogyan következik be, igaz? Az egyik varázslóm felfigyel valamire, és közli egy másikkal, aki megint tovább adja, a harmadik pedig mond valamit, ami visszakerül az elsőhöz, és így tovább. Az ország legjobb agyai mind itt vannak fönn velünk, a megoldás folyamata azonban még mindig annyira látszik csak tudományosnak, mintha az ember véletlenül belerúg egy székbe! Ez a dolognak a furcsa része. De pont ettől olyan izgalmas. Ez a hely meg fogja változtatni az egész világot. Harminc évi munka után lehet, hogy egy olyan rendszer alapjait fedeztük fel, amivel meg lehet védeni a Rogyiná-t az ellenség rakétáitól.
Bondarenkón átvillant az érzés, hogy ez azért egy kicsit túlzás, a teszt viszont demonstrálni fogja, hogy mennyire. Pokriskin mindenesetre tökéletesen látja el feladatát. Az egykori vadászpilóta igazán zseniálisan irányítja a tudósok meg mérnökök próbálkozásait. Amikor rámenősnek kell lennie, hát rámenős. Ha hízelegni szükséges, hízeleg. Amikor kellett, ő volt mindannyiuk atyja, nagybácsija és testvére is. Ehhez pedig igazi nagy, orosz szívvel bíró férfi kellett. Az erőltetés és bátorítás közötti egyensúlyt oly nehéz eltalálni, ez az ember viszont olyan könnyedén megtalálja mindig, ahogyan a levegőt veszi. Bondarenko közvetlen közelről szemlélhette végig, hogyan csinálja. Fontos dolgokat tanulhat itt az ember, aminek hasznát láthatja aztán saját karrierje során.
A vezérlőterem elkülönült a lézerek épületétől, és túl kicsi is volt a benne elhelyezett embereknek meg berendezésnek. Több mint száz mérnök – köztük hatvan a fizika doktora – volt ott, és még a technikusok is. Kezelőpultjaik előtt ültek. A legtöbb dohányzott, és a légkondicionáló rendszer, amire a számítógépek hűtéséhez volt szükség, teljes kapacitással dolgozott, hogy megpróbálja tisztán tartani a levegőt. Mindenütt digitális számlálók sokasága. A legtöbb az időt mutatta: greenwich-i idő, ami szerint a műholdakat követik; helyi idő; és természetesen, a moszkvai zónaidő is. Más számlálók a célpontként szereplő műhold precíz koordinátáit mutatták, vagyis a Kozmosz 1810-esét. 1986. december 26-án lőtték fel a tyuratami kozmodromból. Még mindig fenn van, mivel nem tudott lejönni a pályájáról az exponált filmmel együtt. A távmérés azt mutatta, elektromos rendszerei még mindig működnek, bár röppályája lassan csökken. Közeledett a Fényes Csillag fölött.
– Meghajtás! – szólt hozzájuk a főmérnök a fejhallgató révén. – Utolsó rendszerellenőrzés.
– Követő kamerák on line – jelentette az egyik technikus. A fali hangszórók az egész termet az ő hangjával töltötték meg. – A kriogén áramlása névleges.
– A tükrök követésének vezérlése automatikus üzemmódban – közölte a Morozov mellett ülő mérnök. A fiatalember forgószékének szélén szorongott, a szeme a képernyőre meredt, amely még mindig üres volt.
– A számítógép szekvenciálása automatikus – közölte egy harmadik.
Bondarenko teájába kortyolt. Megpróbált megnyugodni, de ez nemigen sikerült neki. Mindig is jelen akart lenni egy űrrakéta indításakor, de soha nem sikerült elintéznie eddig. Ez pedig valami hasonló. Az izgalom mindenek felett. A körülötte elhelyezkedő berendezések és emberek szemmel láthatóan egyetlen egységgé kovácsolódnak. Így jön létre valami, miközben egymásután közlik maguknak és berendezéseiknek a készenléti állapotát. Végül:
– Minden lézerrendszer teljesen meghajtva és online.
– Készen állunk a lövésre – zárta le a hosszú sort a főmérnök. Minden szem az épület jobb oldalára irányult, ahol egy a követőkamerákkal dolgozó team irányozta rá most műszereit az északnyugati horizont egy részére. Fehér pont jelent meg, mely egyre emelkedett az éjszakai égbolt fekete süvege alatt...
– Cél befogása!
Morozov mellett a mérnök elvette mindkét kezét a vezérlőpultról, hogy száz százalékig biztos legyen benne, nem ért hozzá egyetlen gombhoz sem véletlenül. Az „automata” jelzőlámpa folyamatosan villogott.
Kétszáz méterrel arrébb, a lézerépület körül elrendezett hat tükör együtt mozdult és fordult, követték a célpontot. Kinn jelzőszirénák szólaltak meg és forgó lámpák figyelmeztettek a szabadban mindenkit, hogy forduljanak el a lézerépülettől.
A főmérnök asztala melletti képernyőn pedig a Kozmosz-1810-es képe látszott. A hibák kivédése elleni, utolsó óvintézkedésként ő, meg három társa vizuálisan is azonosította a célpontot.

*

– Az ott egy Kozmosz-1810-es – közölte a százados az ezredessel a Kobra Belle fedélzetén. – Szárnyaszegett felderítő madár. Bizonyára az újrabeléptető motorja hibásodhatott meg – nem jött le, amikor mondták neki. Széteső pályán mozog már, van még vagy négy hónapja hátra. A műhold még mindig rutinjelleggel továbbítja a távmérési adatokat.
– A napelemek bizonyára még működnek – jegyezte meg az ezredes. A hő ugyanis belső forrásból származhat.
– Igen. Azon gondolkodom, miért nem kapcsolták ki... Akárhogy is van, a fedélzeti hőmérséklet a műszerek szerint lehet vagy mínusz tíz fok. Jó hideg a háttér a leolvasáshoz. Napfényben meglehet, hogy nem tudnánk különbséget tenni a fedélzeti hő és a Nap melege között...

*

A lézeradó tükrei lassan végezték a követést, de a mozgás azért kivehető volt az őket figyelő hat képernyőn is. Az egyik tükörről kisenergiájú lézer verődött vissza, és rögtön a cél keresésére indult... A főmérnök elfordította a kulcsot, mely az egész rendszert „engedélyezte”. A Fényes Csillag most már nem emberi irányítás alatt állt, hanem teljes egészében a helyszín hatalmas számítógép-komplexuma vezérelte.
– Rááll a célra – jegyezte meg Morozov idősebbik társának.
A mérnök jóváhagyólag bólintott. Amint a műhold feléjük közeledett, a távolság leolvasása gyorsan csökkent. Óránkénti 18000 mérföldes sebességgel keringett a megsemmisülés felé. Pontosan a célkereszt közepén, mint valami fehér ovális a fegyverek célgömbjén.
Természetesen semmit sem hallottak. A lézerépületet teljesen szigetelték a hőmérsékleti és hanghatásoktól. Talajszinten nem is láttak semmit. Viszont, egyszerre vagy száz ember keze szorult ökölbe a központi épület képernyői előtt.

*

– Mi az istennyila! – kiáltotta a kapitány. A Kozmosz-1810-es képe hirtelen olyan fényes lett, mint maga a Nap. A számítógép azonnal igazított az érzékenységen, de pár másodpercig egyszerűen nem tudott lépést tartani a cél hőmérséklet-változásával.
– Mi az istennyila történt... uram, ez nem lehet belső hő. – A kapitány gyorsan begépelt egy parancsot a billentyűzeten, és digitális leolvasást kapott a műhold látszólagos hőmérsékletéről. Az infravörös sugárzás negyedik hatványon volt. A valamilyen objektum által leadott hő az említett objektum hőmérséklete négyzetének a négyzete. – Uram, a célpont hőmérséklete 15 °C-ról felment... úgy néz ki, vagy ezernyolcszázra két másodpercnél rövidebb idő alatt. És még mindig emelkedik... várjunk csak, most már csökken – nem, megint emelkedik. Rendszertelen az emelkedés sebessége, most csökken.
Balján az ezredes szorgalmasan nyomogatta a különféle gombokat. Működésbe hozott egy titkosított műholdkapcsolatot a Cheyenne-hegység alattiakkal. Az ezredes pontosan tudta, mit látott.
– Kristálypalota, itt a Kobra Belle. Maradjanak készenlétben, hogy nyugtázni tudjanak egy üzenetet.
– Készenlétben vagyunk.
– Nagyenergiájú eseménynek voltunk szemtanúi. Újra mondom, nagyenergiájú eseményt követünk. A Kobra Belle „Ejtett Labdát” jelent be. Nyugtázza.

*

A NORAD-központban, az ügyeletes tisztnek gyorsan kellett felidéznie emlékezetében, mi is az az „Ejtett Labda”. Két másodperccel később már bele is lehelte a gégemikrofonba, hogy: – Jézusom. – Aztán: – Kobra Belle, nyugtázzuk az utolsó közleményt. Nyugtázzuk az „Ejtett Labdát”. Készenlétben állunk, mialatt beindul ideát a dolog. Jézusom – mondta újból, és a helyetteséhez fordult. – Továbbítson az NMCC-nek egy „Ejtett Labda” riasztást, és közölje velük, hogy álljanak készenlétben a keményadatok végett. Keresse meg Welch ezredest, és hozza azonnal ide! – Az ügyeletes tiszt ezután felemelte a telefont, és beütötte legmagasabbrendű főnökének a kódját. Ez az Észak-amerikai Lég- és Űrvédelmi Parancsnokság főparancsnoka volt, a CINC-NORAD.
– Igen – szólalt meg egy zordon hang valahol a vonal másik végén.
– Tábornok, itt Henriksen ezredes. A Kobra Belle most adott le „Ejtett Labda” riasztást. Azt mondják, épp most láttak valami nagyenergiájú eseményt.
– Tájékoztatta már az NMCC-t?
– Igen, uram, és hívjuk már Doug Welch-et is.
– Megvannak már az adataik?
– Készen lesz, mire Ön ideér.
– Helyes, ezredes. Máris indulok. Küldjön fel egy gépet Semjába, hogy azt a fickót a hadseregtől lehozza.

*

Az Kobra Belle fedélzetén tartózkodó ezredes már a kommunikációs tiszttel beszélt. Utasította, hogy küldjön el mindent, amijük van a NORAD-nak meg Sunnyvalebe. Az egész öt percig sem tartott. Utána pedig a feladattal megbízott parancsnok közölte a repülőszemélyzettel, hogy visszatérnek Semjára. Az ezredes tanúja lehetett valaminek, amit igencsak kevés ember láthatott eddig az emberiség történetében. Láthatta, hogyan változik majd meg a világ, és másoktól eltérően, azonnal megértette jelentőségét is. Egyenesen megtiszteltetés, mondta magában, hogy hiszen más esetleg soha nem vette volna észre.
– Kapitány, előbb odaértek. – Magasságos Isten.
Jack Ryan éppen le akart hajtani az I-495-ősről, amikor megszólalt a telefon.
– Igen?
– Azonnal szükségünk van rád.
– Jó, megyek. – A vonal már meg is szakadt. Jack kihajtott hát és a leállósávban maradt, így folytatta útját, hogy egy másik elágazásnál hajtson ki a Washington Veltwayre, majd vissza a CIA-hoz. Ez a trükk sosem vallott kudarcot. Kivette a délutánt, hogy találkozhasson az SEC-től jöttékkel. Kiderült, hogy a vállalat tisztségviselőit teljesen tisztának minősítették, így ő is tisztázódott – vagy legalábbis fog, ha az SEC-nél szimatolók valaha lezárják az aktát. Remélte, hogy ezzel vége is a napnak és hazamehet, így zsörtölődött magában Ryan, de közben már Virginia felé tartott. Azon tűnődött, mi lehet ez a mai felhajtás.

*

Gregory őrnagy és három szoftverese egy falitábla mellett álltak. Éppen a tükörvezérlő programcsomagjuk folyamatát próbálták vázlatosan ábrázolni, amikor egy őrmester lépett a helyiségbe.
– Őrnagy úr, telefonhoz kérik.
– Dolgom van; tud várni?
– Parks tábornok az, uram.
– Az úr hangja – morogta Al Gregory. Odalökte a krétát a legközelebb állónak és kisétált. Egy perc múlva már a telefont tartotta.
– Már útban van a helikopter, hogy felvegye magát – szólalt meg a tábornok, és hangja nem volt éppen kellemesnek mondható.
– Uram, éppen azt próbáljuk leszögezni...
– Kirtlandnél várni fogja egy Lear. Nincs most rá idő, hogy a menetrendszerű járattal hozzuk ide magát. Nem szükséges be sem pakolnia. Mozogjon, őrnagy!
– Igenis, uram.

*

– Mi nem sikerült? – kíváncsiskodott Morozov. A mérnök a konzolra meredt. Dühösen ráncolta a homlokát.
– Termikus megugrás. A francba! Azt hittem már, ezt magunk mögött tudhatjuk.
A szoba másik végében, a kisenergiájú lézerrendszer újabb képet rögzített a célról. A tv-technikusok osztott képernyős felvételt készítettek, hogy összehasonlítsák a megelőző és az az utáni helyzetet.
– Nincsenek lyukak – jegyezte meg keserűen Pokriskin.
– Na és? – kérdezte meglepetten Bondarenko. – Ember, maguk az egészet megolvasztották, az isten szerelmére! Úgy látszik, mintha egy megolvadt acéllal teli öntőüstbe merült volna. – És úgy is volt valahogy. A műhold testén elrendezett napelemek teljes egészében kiégtek. Az egész eltorzult a kapott energiától.
Pokriskin csak bólogatott, de arckifejezése nem változott semmit. – Azt hittük, hogy lyukat ütünk rajta. Ha azt meg tudjuk csinálni, olyannak látszana, mintha egy műhold vagy űrhajó szabadon keringő darabja hatolt volna be a műholdba. Ezt a fajta energiakoncentrációt kerestük.
– Most viszont képesek megsemmisíteni akármelyik amerikai műholdat, amelyiket csak akarják!
– A Fényes Csillag nem azért készült, hogy műholdakat semmisítsen meg, ezredes.
Bondarenko gyorsan megértette. A Fényes Csillagot valójában kifejezetten erre a feladatra építették, de az energiaáttörés, ami a létesítmény finanszírozását eddig igazolta, négyes faktorral haladta meg az elvárásokat. Pokriskin pedig egyszerre kettőt akart ugrani, hogy egyrészt demonstrálni tudja a műholdelhárító készséget, másrészről pedig, azt a rendszert, mely hozzáigazítható a ballisztikus rakétákkal történő védekezéshez. Ez aztán az ambiciózus ember, bár nem a szokásos értelemben.
Bondarenko egyelőre ezt eldöntetlenül hagyta magában, és arra gondolt, mit is látott. Mi romolhatott el? Bizonyára termikus megugrás. Amikor a lézernyalábok átszelték a levegőt, a légkörben energiájuknak csak egy töredékét adták át hő formájában. Felkavarodott tőle a levegő, megzavarta az optikai pályát, oda-vissza mozgatta a nyalábot a célponton, ezenkívül pedig elképzelt átmérőjénél szélesebbre tartotta a nyalábot.
Viszont ennek dacára, még mindig hatalmas energiájú volt. Olyannyira, hogy meg tudta olvasztani a száznyolcvan kilométernyire levő fémet! mondta magában az ezredes. Ez viszont egyáltalában nem hiba. Ellenkezőleg, óriási lépés egy egészen új technológia felé.
– Érte valami károsodás a rendszert? – kérdezte a tábornok a vállalkozás irányítóját.
– Nem, máskülönben nem kaptunk volna utólagos képet róla. Úgy tűnik, atmoszférikus kompenzációméréseink elegendőek a leképezőnyalábhoz, viszont nem elegendőek a nagy energia továbbításához. Félsiker, tábornok elvtárs.
– Igen. – Pokriskin egy pillanatig szemét dörzsölte, aztán határozottabban folytatta. – Elvtársak, ma este bizonyíthattuk, hogy komoly előrehaladás történt. De persze még mindig nagyon sok az elvégzendő munka.
– De ez már az én feladatom – szólalt meg Morozov szomszédja. – De megoldjuk, annyi szent!
– Szüksége van még valakire a csapatba?
– Részben a tükrökkel, részben a számítógépekkel függ össze az egész. Mennyit tud ezekről?
– Ezt Önnek kell eldöntenie. Mikor kezdjük?
– Holnap. Tizenkét órába telik, mire adatokká szervezik össze az egészet a távmérést végzők.

*

– Mit gondolsz, mi lehetett az? – kérdezte Abdul.
Épphogy feljutottak a gerincre, amikor az a meteor megjelent. Legalábbis első pillantásra úgy tűnt, hogy meteor húz tüzes vonalat maga után. Viszont ott volt már előzőleg is az a vékony, aranyszínű vonal, és tulajdonképpen felfelé haladt. Nagyon gyorsan, de aztán eltűnt a szemük elől.
Vékony, arany vonal, gondolta az Íjász. Maga a levegő izzott fel. Mi tehet ilyet a levegővel? Egy pillanatra el is felejtette, hol van, és kicsoda. Visszagondolt ugyanis egyetemi éveire. Bizony, a hő képes ilyesmire. Csakis a hő. Amikor meteor jön le a földre, haladása közben a súrlódás... de hát ez a vonal nem származhatott meteortól. Mégha a felfelé irányuló vonal képzelődés is volt csupán – nem volt egészen biztos benne; a szem néha nagyon be tudja csapni az embert – az aranyos vonal majdnem öt másodpercig megmaradt. Talán tovább is, gondolta végig az Íjász. Az ember nem nagyon méri ilyenkor amúgy sem az időt. Hmmm. Letelepedett és elővette jegyzettömbjét. A CIA-s adta még neki és azt is mondta, vezessen naplót minden eseményről. Hasznos dolog az ilyesmi; még soha nem jutott eszébe. Feljegyezte hát az időpontot, a napot, a helyet és a hozzávetőleges irányt is. Pár nap múlva majd visszamegyek Pakisztánba, és a CIA-s talán érdekesnek fogja találni.

 

 

6

Sötétedett már, amikor odaért. Gregory sofőrje a George Washington útról a Pentagon bejárata felé kanyarodott. Az őr felhúzta a kaput, és ezzel lehetővé tette a jellegtelen állami Fordnak, hogy felhajthasson a rámpán, és egy hurkot írjon le néhány, ott parkoló kocsi körül. A vezető egyenesen egy kis busz mögött néhány lépéssel tette ki utasát. Gregory jól ismerte már a járást: felmutatta igazolványát az őrnek, átsétált a fémérzékelőn, majd végigment az állami zászlókkal díszített folyosón. Elhaladt a kávézó mellett, lement a rámpán, egészen a XII. századi várbörtön stílusában kivilágított és díszített bevásárló üzletekig.
A Stratégiai Védelmi Kezdeményezés Hivatala a Pentagon bevásárlóközpontja alatt helyezkedett el (bejárata valójában közvetlenül a süteményes alatt van). Előzőleg busz- és taxiállomásnak használták. Az épületnek ez a része ennélfogva a legújabb és egyben legbiztonságosabb iroda is volt – az egész ország legújabb és legkevésbé biztosított, katonai programja számára. Itt Gregory másik igazolványt vett elő. Felmutatta a négy biztonságinak. Majd odatartotta egy műszerhez, mely lekérdezte annak elektromágneses kódolását és úgy döntött, hogy az őrnagy beléphet. Ezzel egy váróhelyiségbe jutott, amelynek túlsó végén dupla üvegajtók voltak. Rámosolygott mentében a recepciósra, majd pedig Parks tábornok titkárnőjére. Az visszaköszönt neki, bár nemigen volt ínyére, hogy ilyen sokáig túlóráznia kell.
Nem találta jókedvében Bill Parks altábornagyot sem. Tágas irodájában egy íróasztal trónolt, meg egy alacsony asztal a kávézáshoz és a bensőségesebb beszélgetésekhez, no meg egy nagyobb konferenciaasztal is. A falakat különböző űrtevékenységek bekeretezett képei borították. Mellettük pedig számos modell: valóságos és képzeletbeli űrjárművek... no meg fegyverek. Parks általában zseniális ember. Előzőleg berepülőpilóta volt. Parks szinte szerzetesszerűnek hatott. Különösen azzal a mosollyal, ami egyszerre volt lebilincselően félénk, ugyanakkor meglehetősen feszült. Parks volt a kormányzat egyik legnagyobb embere. Minden bizonnyal a legjobb tíz közé tartozik. Még az is meglehet, hogy egyenesen a legjobb. Gregory látta, hogy a tábornoknak ma este látogatója van.
– Hát máris viszontláttuk egymást, őrnagy – szólalt meg Ryan, amikor odafordult. Kezében gyűrűs iratfűző volt, talán kétszáz oldalnyi anyaggal. A közepe táján tarthatott.
Gregory tisztelgett, és utasítás szerint jelentett.
– Milyen volt az út?
– Szuper. Uram, ugyanazon a helyen áll még a szódakiadó automata? Kicsit kiszáradtam ugyanis.
Parks egy fél másodpercre elvigyorodott. – Menjen csak, annyira azért nem sietünk.
– Az ember nem tehet egyebet, egyszerűen szeretni kell ezt a kölyköt – szólalt meg a tábornok, miután becsukódott a másik mögött az ajtó.
– Azon tűnődöm, vajon az anyja tudja-e, mit csinál a gyerek iskola után – kuncogott Ryan, aztán komolyra fordította. – Ebből még nem látott semmit, igaz?
– Nem, nem volt rá időnk, és az ezredesnek is még vagy öt órára lesz szüksége, hogy ideérjen a Kobra Belle-ről.
Jack bólintott. Ezért van az, hogy a műholdas egységtől csak ő meg Art Graham képezik kizárólagosan a CIA-sokat. Bárki más engedélyezne magának egy teljes éjszakai alvást. Miközben ők meg a holnap reggeli teljes tájékoztatásra készülnek. Ami Parksot illeti, ő kihagyhatta volna, és a jelentősebb tudósokra bízhatná, de hát nem az a fajta férfi. Ryan minél jobban megismerte Parksot, annál jobban kedvelte. Nagy koncepciójú ember – és ezzel a koncepcióval Ryan mélyen egyetértett, íme itt áll előtte egy egyenruhás nagyfőnök, aki gyűlöli az atomfegyvereket. Parks az utóbbi tíz évet azzal töltötte, hogy megpróbált valami megoldást találni ezek kiküszöbölésére. Jacknek kedvére valók az olyan emberek, akik megpróbálnak az árral szemben úszni. A morális bátorság ritkább árucikk, mint a fizikai. Ez a tény ugyanolyan igaz a katonaság vonatkozásában, mint bárhol másutt.
Gregory nemsokára egy doboz Coca-Colával jelent meg. Ideje volt hát munkához látni.
– Mi újság, uram?
– Van egy videoszalagunk a Kobra Belle-ről. Éppen odafenn voltak, hogy nyomon kövessenek egy szovjet ICBM-tesztet. A madárka – egy SS-25-ös – felrobbant, de a küldetést irányító parancsnok úgy döntött, fenn maradnak és eljátszadoznak kicsit. Ezt látta. – A tábornok felvette a videolejátszó távirányítóját és megnyomta.
– Ez egy Kozmosz-1810-es – közölte Art Graham, és átnyújtott egy felvételt. – A felderítőjük romlott el.
– Infravörös kép, igaz? – kérdezte Gregory és belekortyolt kólájába. – Istenem!
Ami addig egyetlen fénypont volt, hirtelen úgy villant fel, mintha egy csillag robbant volna szét valami sci-fi filmben. De ez most minden, csak nem az. A kép változott, amint a számítógépesített leképzőrendszer igyekezett vadul lépést tartani az energiakitöréssel. A képernyő alján digitális kijelzés jelent meg, és a felizzó műhold látszólagos hőmérsékletét mutatta. Pár másodperc múlva a kép elhalványult, és a számítógép újból hozzá igazodott a Kozmosz fényéhez.
A képernyőn egy-két másodpercig az elektrosztatikus töltés zavart meg mindent, majd új kép kezdett rajzolódni.
– Ez, most, kilencven perce volt. A műhold pár fordulattal később Hawaii fölé került – közölte Graham. – Odaát is vannak kameráink, hogy nyomon kísérhessük az oroszok műholdjait. Nézze meg a felvételt!
– Ilyen volt előtte, és ilyen utána, igaz? – pillantott Gregory egyik képről a másikra. – Tönkrementek a napelemek... hűha. Miből van a műhold teste?
– Többnyire alumíniumból – válaszolta Graham. – Az oroszok jobban kedvelik a durvább konstrukciót, mint mi. A belső keretek lehetnek acélból, de valószínűbb, hogy titán vagy magnézium felhasználásával készülnek.
– Ami az energiaátadást illeti, igencsak jelentős – válaszolta Gregory. – Tönkretették hát a madárkánkat. Eléggé felmelegítették hozzá, hogy megsüthesse azon nyomban a napelemeket. És valószínűleg ahhoz is, hogy megszakítsák odabenn az elektromos áramköröket. Milyen magasságban volt?
– Száznyolcvan kilométer.
– Szarij Sagan, vagy valami új hely, amit Mr. Ryan mutatott?
– Dusanbe – mondta Jack. – Az új hely.
– De hiszen még be sem fejezték az új, nagyfeszültségű vezeték felállítását.
– Igen – jegyezte meg Graham. – Meg tudják duplázni a teljesítményt. Vagy legalábbis azt hiszik, hogy meg tudják.
– Láthatnám újból az első sorozatot? – érdeklődött Gregory. Majdhogynem sorrendet alkotott. Jack fel is figyelt rá, hogy Parks tábornok egyszeri nekifutásra összerakta.
Ez folytatódott további tizenöt percen át, közben Gregory egy méternyire a monitortól álldogált, kóláját iszogatta és a képernyőre meredt. Az utolsó három alkalommal, a képet kockánként léptették, közben a fiatal őrnagy mindegyiknél jegyzetelt. Végül befejezte.
– Fél órán belül meg tudom adni az energia nagyságára vonatkozó értéket. Pillanatnyilag azt hiszem, valamilyen problémájuk léphetett fel.
– Fénypontkiszélesedés – közölte Parks tábornok.
– És célzási nehézségek is, uram. Legalábbis nagyon úgy tűnik. Kis időre van szükségem, hogy feldolgozzam, no meg egy jó kalkulátorra. Én. a munkahelyemen hagytam a sajátomat – ismerte be félénken. Graham odatolta neki a sajátját, egy drága Hewlett-Packard-öt.
– Mi van a teljesítménnyel? – kérdezte Ryan.
– Rövidesen pontos számmal tudok szolgálni – válaszolta Gregory, mintha ügyetlen kisgyerek volna. – E pillanatban legalább nyolcszor akkora, mint amekkorára mi képesek vagyunk. Valami nyugodt hely kellene. Használhatnám a pihenőszobát? – kérdezte Parkstól. A tábornok bólintott, mire a férfi kiment.
– Nyolcszor akkora... – szólalt meg Art Graham. – Krisztusom, talán el is tudják gőzölögtetni a DSPS-eket. Az egyszer átkozottul biztos, hogy romhalmazzá változtathatják bármely kommunikációs műholdunkat, ha akarják. Persze azért meg tudnánk védeni őket...
Ryan kicsit kirekesztettnek érezte magát. Képzettsége inkább a történelemre és a közgazdaságra szorítkozott, és nem értett különösebben sokat a fizikai tudományok nyelvén.
– Három év – sóhajtott fel Parks tábornok, és kis kávét öntött magának. – Legalább három évvel előztek meg bennünket.
– Csak ami a energiaáteresztő-képességet illeti – válaszolta Graham.
Jack egyikről a másikra pillantott. Nagyjából tudta, milyen nagyjelentőségű dologról lehet szó, mivel mindkettő nagyon izgatottnak látszott. Gregory húsz perc múlva visszajött.
– Úgy számolom, leadott csúcsenergiájuk valahol huszonöt és harmincmillió watt között lehet – közölte. – Ha hat lézert feltételezünk az adóberendezésnél, az nos, éppen elég, igaz? Már csak az a kérdés, hogy hányat zsúfoljanak egy helyre, aztán ráirányíthatják a kiválasztott célpontra.
– Ez eddig a rossz hír. A jó pedig az, meg vagyok győződve róla, hogy kiszélesedés! problémáik vannak. Csak az első néhány ezredmásodpercig tudták biztosítani a célponton a csúcsenergiát. Aztán rögtön kezdett kiszélesedni. Az átlagos, leadott energia hét és kilenc megawatt között van. Úgy tűnik, a kiszélesedés mellett még célzási problémáik is vannak. Bármi legyen is a tényleges ok, nehezen tudnak pontosabban célozni három ívmásodpercnél. Ez azt jelenti, csak plusz- vagy mínusz kétszáznegyven méterig lesznek pontosak geostacionárius műholdaknál. No persze, ezek a célpontok gyönyörűen állnak egyhelyben. És a mozgási tényező így is, úgy is beszámítana.
– Mennyire? – kérdezte Ryan.
– Nos, egyrészről, ha éppen eltalálnak egy mozgó célpontot – és az alacsonypályájú madárkák bizony eléggé gyorsan húznak át az égen; valahogy úgy nyolcezer méter per másodperccel – ívfokonként ezernégyszáz méterrel számolhatunk; szóval olyan célpontot követünk, ami másodpercenként körülbelül öt foknyival mozog. Eddig oké? A termikus kiszélesedés azt jelenti, a lézer energiájának nagy részét az atmoszférának adja át. Ha történetesen gyorsan végezzük a követést az égbolton, tulajdonképpen állandóan új lyukat kell fúrni a levegőbe. Viszont a kiszélesedésnek időre van szüksége hozzá, hogy tényleg elfajulhasson – ez viszont nekik kedvez. Másrészről, ha az embernek vibrációs problémái lépnek fel, minden egyes alkalommal, amikor megváltoztatja a célzási pontot, új változóval egészíti ki a célravivő geometriáit. Ettől még rosszabb lesz minden. Szépen álldogáló, stacionárius célpontnál azonban – mint amilyenek a kommunikációs műholdak is – leegyszerűsíthetjük a célraviteli problémát. Viszont az ember állandóan ugyanolyan termikus kiszélesedés mellett lövöldöz felfelé, amíg végül el nem pocsékolja szinte minden energiáját a levegőben. Értik már mire gondolok?
Ryan egyetértőleg nyögött egyet. Alig tudta követni a témát. Az információ pedig, amit Gregory közölni próbált velük, olyan területről származott, amit egyszerűen képtelen felfogni. Graham lépett közbe.
– Azt mondja, nem kell miatta aggódnunk?
– Nem uram! Ha megvan hozzá az embernek az energiája, mindig tud rá megoldást találni, hogyan továbbítsa. A pokolba is, mi ezt már elvégeztük! Ez a könnyebbik rész.

*

– Ahogy mondtam – közölte Morozovval a mérnök –, a probléma nem abban rejlik, hogy a lézereket rávegyük, adják le a szükséges energiát, hanem abban, hogyan juttassuk el az energiát a célpontig.
– A maguk számítógépe képtelen korrigálni ezt a micsodát?
– Bizonyára különböző dolgok együttes hatásáról van szó. Ma végigfutunk újra az összes adaton. A fő dolog? Valószínűleg az atmoszférikus kompenzálás programozása. Azt hittük, a kiszélesedés kiküszöbölésére ki tudjuk igazítani a célzási eljárást – nos, nem tudtuk. Háromévi elméleti munka alapján készült a tegnapi teszt. Az én kutatásaim. És nem vált be. – Kibámult a horizontra, a homlokát ráncolta hozzá.

*

– Szóval innen származott a lézerteljesítmény növekedése? – kérdezte Bondarenko.
– Igen. Fiatal kollégáink közül ketten azzal az ötlettel álltak elő, hogy meg lehetne növelni a lézerüreg átmérőjét. Még mindig hátra van azonban a centrírozó mágnesek jobb vezérlése – közölte Pokriskin.
Az ezredes bólintott. A szabadelektronos lézer egész lényege, hogy úgy lehessen „hangolni”, mint valami rádiót. Meg lehessen választani a fényfrekvenciát, amit az ember továbbítani kíván – vagy legalábbis ez volt az elmélet. Gyakorlati szempontból viszont, a legnagyobb, leadott teljesítmény mindig körülbelül ugyanabban a frekvenciatartományban van – ami ráadásul rossz is. Ha előző nap kicsivel más frekvenciát tudtak volna kifejteni – olyat, ami hatékonyabban hatol át a légkörön – a termikus kiszélesedést vagy ötven százalékkal lehetett volna csökkenteni. Ez viszont a szupravezető mágnesek jobb vezérlését jelentette volna. Azért hívták őket centrírozóknak, mivel oszcilláló mágneses teret indukálnak a lézerüregben lévő, töltött elektronokon keresztül. Sajnálatos módon azonban, az áttörésnek az a nem várt hatása következett be, hogy nemigen tudták irányítani a mágneses tér fluxusát. Erre egyelőre nincs elméleti magyarázat. A vezető szakemberek elgondolása szerint a mágnes konstrukciójában lehet valami kisebb technológiai probléma. Az idősebb mérnökök, természetesen azt hajtogatták, valami hiba van az elméleti szakemberek arra vonatkozó magyarázatában, mi is történt, mivel ők tudják, hogy a mágnesek kellőképpen működnek. A konferenciatermeket már eddig is felbolydító viták hevesek voltak, de azért baráti mederben folytak. Számos, jó eszű ember egyesítette tudását, hogy rájöjjenek az Igazságra – arra a tudományos igazságra, mely nem az emberi véleménytől függ.
Bondarenko agya még mindig a részletekkel bajlódott, közben lázasan jegyzetelt. Mindig azt hitte magáról, tud valamit a lézerekről, de amikor az itt végzett munkára pillantott, totyogó gyereknek érezte magát, aki tanácstalanul bolyong az egyetemi laborban és a fényes lámpákra mered.
– Szóval, úgy tűnik, hogy a maguk fő problémája a számítógépes vezérlés, egyrészt a mágneses fluxus terén, másrészt a tükrök együttesénél.
– Így van, ezredes. – Pokriskin jóváhagyólag bólintott. – És szükségünk van még némi támogatásra meg finanszírozásra is, hogy ezeket a nehézségeket kiküszöbölhessük. Meg kell mondania Moszkában, hogy a legjelentősebb munkát már elvégeztük, és bebizonyosodott, hogy a dolog működik.
– Tábornok elvtárs, meggyőzött.
– Nem, ezredes elvtárs. Önnek csupán megvan hozzá az intelligenciája, hogy el tudja képzelni az igazságot! – Mindketten nevettek, miközben kezet ráztak. Bondarenko alig várta már, hogy visszarepülhessen Moszkvába. Régen elmúlt már az az idő, amikor egy szovjet tisztnek félnie kellett, ha rossz hírt hozott. De azért az ember karrierjének sem árt, ha jó hírekkel áll elő.

*

– Nos, nem tudják alkalmazni az adaptív optikájukat – közölte Parks tábornok. – Amit viszont tudni akarok, honnan jönnek az optikai bevonataik.
– Most már másodszor hallok erről – Ryan ezzel felállt és megkerülte az asztalt, hogy megkezdje szokásos mászkálását. – Mi olyan fontos annál a tükörnél? Üvegtükör, vagy nem?
– Nem üveg, az nem tudná kezelni az energiát. Most éppen, ami minket illet, rezet vagy molibdént alkalmazunk – válaszolta Gregory. – Az üvegtükörnek a hátoldalán van visszaverő felülete. Ennek a fajtának viszont az előlapján. Hátul meg hűtőrendszere van.
– Micsoda? – Több tudományos tanfolyamot kellett volna végigülnöm.
– A fény nem verődik vissza csupasz fémről – kezdte Graham. Ryannak úgy tűnt, hogy az egész teremben ő az egyetlen tökfej. És, természetesen, neki kellett még megírnia is a Különleges Hírszerzési Véleményezést is. – Optikai bevonatról viszont visszaverődik.
– Akkor miért használunk fémet? – érdeklődött Jack. Az őrnagy válaszolt:
– Fémet használunk, hogy a lehető legjobban lehűlhessük a visszaverő felületet. Ami azt illeti, megpróbálunk el is távolodni tőle. Az ADAMANT, vagyis: Továbbfejlesztett Anyagok és Új Technológiák Csoportjának Felgyorsított Fejlesztése elnevezésű kutatás. Reméljük, hogy a következő tükör már gyémántból készül majd.
– Micsoda?
– Tiszta szén-12-ből készített, mesterséges gyémánt – izotróp formája a közönséges szénnek, és ez nekünk tökéletesen megfelel. A probléma az energia abszorpciója – folytatta Gregory. – Ha a felület túl sokat visszatart a fényből, a hőenergia egyszerűen lerobbanthatja az üvegről a bevonatot azon nyomban, utána pedig szétmegy a tükör is. Egyszer végignéztem, hogyan ment ripityára egy félméteres tükör. Micsoda hangot adott ki! Ilyennek képzelem el, amikor Isten pattint az ujjaival. C-12 gyémánt segítségével azonban, olyan anyagunk van, ami szinte szupravezetőként szolgál. Megnövelt energiasűrűséget tesz lehetővé, és egyúttal kisebb tükröt is. A General Electric épp most jött rá, hogyan készítsen szén-12-ből drágakő minőségű gyémántot. Candi már dolgozik rajta. Nemsokára kiderül, hogyan csinálhatunk belőle tükröt.
Ryan gyorsan végiglapozott mintegy harminc oldalnyi jegyzetén, szemét dörgölte.
– Őrnagy, a tábornok engedélyével most följön velem Langleybe. Azt akarom, hogy tartson tájékoztatót a tudományos és technológiai részleg embereinek. Ezenkívül meg akarok mutatni magának mindent, amit össze tudtunk gyűjteni a szovjet vállalkozásról. Rendben, uram? – kérdezte Parkstól Jack. A tábornok bólintott.
Ryan és Gregory távozott hát. Kiderült, hogy itt még ahhoz is papírok kellenek, ha az ember ki akar jutni. Az őrök nagy szigorúsággal ellenőriztek mindenkit. Amikor leértek a parkolóhoz, az őrnagy, megjegyezte, hogy Jack kocsija „báró”. – Még mindig használják ezt a kifejezést? kérdezte magában Jack.
– Hogyan kerül egy tengerészgyalogos az Ügynökséghez? – érdeklődött Gregory, amikor kicsodálkozta magát a bőrüléseken. Ez meg honnan veszi a bátorságot, hogy az ilyesmit megengedje magának?
– Meghívtak. Azelőtt pedig történelmet tanítottam Annapolisban. – Nincs is jobb annál, mintha az ember maga a hírneves Sir John Ryan. Bár nem hinném, hogy engem is felsorolnak valamelyik lézertankönyvben...
– Hol járt egyetemre?
– A bostonin, a doktorátusomat meg a folyó túloldalán, Georgetownban szereztem.
– Nem is mondta, hogy doktorátusa van – jegyezte meg az őrnagy.
Ryan ezen elnevette magát. – Más területen, pajtás. Igencsak nehezemre esik megértenem, miről is beszélgetnek, de hát végül is ez a dolgom. A leszerelési tárgyalásokhoz is sok köze van. Az elmúlt hat hónapban most jobbára ezzel foglalkozom.
– Azok ott igencsak ki akarnak csinálni engem. Üzletet akarnak kötni az én bőrömre.
– Nekik is megvan a maguk munkája – vetette ellen Jack. – Viszont nekem szükségem van a maga segítségére, hogy meggyőzzem őket, amit maga csinál, az fontos.
– Az oroszok nagyon úgy vélik.
– Igen, épp most láthattuk a tanújelét, nem igaz?

*

Bondarenko leszállt a gépről, és kellemes meglepetéssel nyugtázta, hogy hivatalos gépkocsi várja. A Vojszka PVO kocsija volt. Pokriskin tábornok úgy látszik előre telefonálhatott. A munkanap már véget ért, az ezredes hát utasította a sofőrt, hogy vigye haza. Holnap majd megírja a jelentését, és átadja Filitov ezredesnek. Később pedig talán magát a minisztert is tájékoztatni fogja. Egy pohár vodka mellett még azt a kérdést is feltette magának, vajon Pokriskin megfelelőképpen bánt-e vele, most így visszagondolva. Talán nem, mondta magában. A tábornok mindazonáltal elég jó munkát végzett, ha el akarta adni programját meg önmagát is. A tesztet nem színlelték, igazi volt. És végig becsületesnek látszottak minden probléma részletezésekor. Néha talán egy kicsit szűkszavúnak tűntek. Nem, Pokriskin feladattal van megbízva, hajlandó rá, hogy egész karrierjét, ha nem is kockára tegye miatta, de azért félszemmel erre is kacsingat; és ennél többet igazán senki sem várhat el. Ha saját birodalmát építgeti éppen, akkor hát meg kell hagyni, ezt a birodalmat érdemes felépíteni.

*

Az anyag átadása egyszerre volt egyedi jellegű és megszokott. Az üzletsor szokványos volt. Kilencvenvalahány üzletből álló, fedett sétány, no meg vagy öt, kis vetítőtermes mozi, egykupacban. Hat üzletben cipőt árusítottak, háromban meg ékszert. Volt azonkívül egy sportszer szaküzlet is. Odabenn az egyik falat teljesen beborították a Winchester 70-es vadászpuskák. Ilyesmit azért nem gyakran lát az ember keleten. Három drága ruhabolt is kényeskedett a soron. Mellette számtalan női ruhát kínált. Ezek egyike közvetlenül a fegyverüzlet mellett helyezkedett el.
Ez igencsak megfelelt a tulajdonosnak, mivel a fegyverüzletben jól működő riasztórendszer volt. Ez pedig, az egész bevásárlóközpont saját őrszemélyzetével együttesen, lehetővé tette a nő számára, hogy óriási készletet halmozzon fel exkluzív divatos női cuccokból, és mégse kelljen neki drága biztosításokat kötnie.
Ann besétált az üzletbe. Rendkívül előnyös alkat volt, a tulajdonos első pillantásra felmérte. Tökéletes hatos. Csak azért vette fel magára a ruhát, hogy lássa, hogyan néz ki rajta. Sosem volt szüksége semmiféle alakításra, ami nagyban megkönnyítette vásárlásait. Rengeteg pénzét hagyta már itt, látogatásonként sosem költött kevesebbet 200 dollárnál. Rendszeres vevőnek számított. Hat hetente megjelent. A tulajdonosnak fogalma sem volt róla, mi a nő foglalkozása. Úgy gondolta, talán doktor. Furcsa módon készpénzben fizetett. Nagy kár, gondolta magában, hogy nem minden vevő ilyen. Ann-nek barna szeme és haja volt. Az utóbbi vállig érő és kicsit hullámos. Alacsony, karcsú testalkatú. A másik fura dolog viszont, hogy sosem használt semmiféle parfümöt; ettől még jobban megerősödött a tulajdonosban a meggyőződés, hogy orvos lehet. Ez, meg az időpontok is, amikor idelátogatott – soha nem olyankor, ha zsúfolt volt az üzlet, mintha teljesen a maga ura volna. Ez bizonyára így is volt és az „orvos” öltözködésével is jól játszotta a szerepet. Akárhogy is, az egész kedvére volt a tulajdonosnak. Minden alkalommal, amikor az üzletben járt-kelt, látni lehetett, tudja, mit akar.
Kiválasztott hát magának egy szoknyából meg blúzból álló együttest, és hátrament a próbafülkéhez. Bár a tulajdonos nem tudta, Ann mindig ugyanazt a fülkét használta. Odabenn aztán lehúzta a szoknya cippjét, kigombolta a blúzát, de mielőtt felpróbálta volna az új ruhát, benyúlt az egyszerű fapolc alá, amire az ember rá szokott ülni. És levett onnan egy mikrofilm kazettát, amit az előző este ragasztottak oda. Ez aztán a táskájába vándorolt. Majd felöltözött és kiment, hogy megnézze magát a tükörben is.
Hogyan viselhetnek az amerikai nők ilyen szemetet? Kérdezte magától a tükörbe mosolyogva Tánya Biszjarina. A KGB első főigazgatóságának (szokták „külföldi” igazgatóságnak is nevezni) S-részlegénél dolgozott, százados volt. A T-igazgatóságnak kellett mindig jelentenie, ami a tudományos hírszerzést felügyeli, és a tudományos valamint technológiai területen dolgozó Állami Bizottsággal karöltve tevékenykedik. Edward Foley-hez hasonlóan, ő is egyetlen ügynököt „futtatott”. Ennek az ügynöknek a kódneve pedig Lívia.
A szerelés kettőszázhetvenhárom dollárba került, Biszjarina százados pedig készpénzzel fizetett.
– Viszlát a közeljövőben, Ann – szólt utána még az üzlettulajdonos. Csupán ezen a néven ismerték Santa Fében. Megfordult és visszaintett. A tulajdonos eléggé kellemes asszony, minden ostobasága dacára. Mint bármely, jó hírszerzőtiszt, a százados is nagyon vigyázott rá, hogy egészen hétköznapinak hasson, és így is viselkedett. Ha az embernek megvan a kellő életstílusa, senki sem kérdezi meg, honnan vette. A határon való átjutás is egyszerű. Mindig nagyon odafigyelt rá, hogy rendben legyen minden okmánya meg a hátteret biztosító „történet”. A határőrség meg semmi egyebet nem tett soha, csak megszagoltatta a kutyákkal a kocsit, nincs-e benne kábítószer. Annakidején ugyanis El Pasónál lépte át a mexikói határt idefelé jövet. Aztán a fickó egy mosollyal az arcán továbbot intett neki. És ennek dacára – most, nyolc hónappal később, már csak mosolygott magában rajta – tényleg izgultam.
Negyven percébe tellett, mire hazaért. Ellenőrizte, mint mindig, hogy nem követte-e valaki. Aztán előhívta a filmet és másolatokat készített; Ez esetben tényleges kormánydokumentumok felvételeit tartotta a kezében. Az előhívott filmet betette egy kis vetítőbe, és azt hálószobája fehér falára irányította. Biszjarina műszaki végzettségű volt. Ezért bízták rá ezt a feladatot. Keveset tudott ugyan a kiértékelésről. Pedig most az következett.
A rákövetkező reggelen átadta, és a fényképek nemsokára átjutottak Mexikóba. Egy nyergesvontatón, ami egy austini cégnél van bejegyezve. Olajfúró berendezéseket szállít. Mire leszállt a Nap, a képek máris a Mexikó Cityben székelő szovjet nagykövetségen voltak. Az ezt követő napon pedig Kubában, ahol a Moszkva felé induló Aeroflot járaton helyezték őket biztonságba.

 

 

7

– Szóval, ezredes, mit állapított meg? – kérdezte Filitov.
– Lehet, hogy a Fényes Csillag a legjelentősebb szovjet program – válaszolta Bondarenko mély meggyőződéssel. És ezzel átadott vagy negyven oldalnyi kéziratot. – Itt a jelentésem első vázlata. A gépen készítettem. Mára meglesz a gépelt változata is, de úgy gondoltam, talán...
– Nagyon jól gondolta. Értesítettek róla, hogy valamilyen tesztet hajtottak végre...
– Harminchat órával ezelőtt. Magam is láttam. Sőt megengedték, hogy előtte meg utána ellenőrizhessem a berendezés java részét. Egyszerűen lenyűgözött, amit láttam. Mind a berendezés, mind pedig az azt üzemeltetők szempontjából. Ha megengedi, Pokriskin tábornok igen figyelemreméltó, kiemelkedő tiszt és tökéletes ember erre a posztra. Fejlődőképes tiszt a legjobb típusból. Egyáltalán nem könnyű feladat ott fenn a hegyek között az akadémikusokat irányítani...
Misa jóváhagyólag mormogott. – Ismerem a tudósokat. Úgy értsem, hogy máris megszervezte őket, mint valami katonai egységet?
– Nem, ezredes elvtárs, de Pokriskin egyszerűen megtanulta, hogyan lehet azokat ott egyszerre boldognak is, meg termelékenynek is tudni. Van valami... van valami ebben a feladatban ott a Fényes Csillagnál, amivel ritkán találkozik az ember még a katonaságnál is. Nehezemre esik kimondani, Mihail Szemjonovics. De az ott látottak minden vonatkozásban tökéletesen lenyűgöztek.
– És maguk a rendszerek?
– A Fényes Csillag még nem fegyver. Technikai nehézségek továbbra is vannak. Pokriskin azonban részletesen azonosította, sőt meg is magyarázta őket nekem. Pillanatnyilag az egész nem egyéb még kísérleti programnál, viszont a legjelentősebb áttörésekre már sor került. Pár éven belül hatalmas potenciállal bíró fegyver lesz.
– Milyen áron? – kérdezte Misa. Válaszul csak vállvonogatást kapott.
– Lehetetlen felmérni. Költséges lesz, de a program legdrágább részét, vagyis a kutatási és fejlesztési fázist, már nagyjából befejezték. A tényleges előállítási és technológiai költségeknek kisebbnek kell lennie, mint az ember várná – gondolok itt magára a fegyverre. Persze képtelenség megbecsülni a támogató berendezések, radarok és a felderítő műholdak költségeit. Ez esetben ez nem is volt része a feladatnak. – Mellesleg, mint minden katona ezen a világon, ő maga is a küldetés, nem pedig a költségek szempontjából gondolkodott.
– És a rendszer megbízhatósága?
– Ez problémás lesz, de azért kezelhető marad. Az egyes lézerek bonyolultak és nehezen karbantarthatok is. Másrészről viszont, ha többet építenek fel, mint amennyire a helyszínnek ténylegesen szüksége van, könnyedén biztosítani lehet mindegyiknek a rendszeres karbantartási programot, így hát a szükséges számú berendezés mindig működőképes lesz. Valójában ezt a módszert javasolta a létesítmény főmérnöke.
– Szóval értsem úgy, megoldották a leadott teljesítmény problémáját?
– Vázlatos jelentésem ezt nagy vonalakban részletezi. A végleges anyag sokkal specifikusabb lesz.
Misa megengedett magának egy mosolyt. – Szóval még én is meg fogom érteni?
– Ezredes elvtárs – válaszolta komoly arccal Bondarenko –, tudom, hogy sokkal jobban megérti a műszaki kérdéseket, mint amennyit beismerni hajlandó. A teljesítmény szempontjából az áttörés jelentős vonatkozásai valójában eléggé egyszerűek – legalábbis elméletileg. A precíz technológiai részletek eléggé bonyolultak. Ha egyszer az elméletet leírták, a technológia már kidolgozható.
– Kitűnő. Holnap elkészül a jelentés?
– Igen, ezredes elvtárs.
Misa ezzel felállt. Bondarenko ugyanígy. – Ma délután átolvasom majd az előzetes jelentést. Holnapra hozza be a véglegeset, és a hétvégén majd megpróbálom megemészteni. A következő héten tájékoztatnunk kell a minisztert.

*

Allah útjai minden bizonnyal titokzatosak, kiszámíthatatlanok, gondolta az Íjász. Ahhoz, hogy egy szovjet szállítógépet le tudjon lőni, semmi egyebet nem kellett tennie, csak hazatérnie otthonába, a folyó mellett fekvő Ghazni városba. Csupán egy hét telt el azóta, hogy elhagyta Pakisztánt. Egy a környéken kitört vihar földre parancsolta az oroszok gépét pár napra, így hát volt bőven ideje. Rakétákból álló friss utánpótlással érkezett. A téli időjárás mindenkinek nehezen volt elviselhető. A hitetlenek a külső biztonsági posztokat afgán katonákra bízták, akik a kabuli áruló kormány szolgálatában álltak. Amiről viszont nem volt tudomásuk, hogy az odakinn strázsáló zászlóalj irányításával megbízott őrnagy a helyi mudzsaheddin-ek számára dolgozik. És az őrzés csendben utat nyit a behatolók számára, ha majd eljön az ideje. És ezzel háromszáz gerilla támad a szovjet táborra.
Komoly támadásnak ígérkezett. A szabadságharcosokat három századba szervezték. Mindháromnak feladata a támadás; a törzsfő tökéletesen megértette a taktikai tartalékok használhatóságát, viszont túl nagy volt a kijelölt frontszakasz. Mindez kockázatot jelentett, viszont ő meg emberei már 1980 óta állandóan egyebet sem tettek, csak kockáztattak. Mit számít ha ezúttal is így tesznek? A törzsfő szokás szerint a legveszélyesebb helyet foglalta el, az Íjász pedig mellette volt. A repülőtér meg annak gyűlölt gépei felé indultak, szélirányból. A baj első jelére a szovjetek megpróbálják felröpíteni gépeiket. Az Íjász látcsövével négy Mi-24-es helikoptert vizsgált végig tüzetesen; tömött szárnyaikon mind ott volt felfüggesztve a hadianyag. A mudzsaheddin-eknek csupán egyetlen aknavetőjük volt, amivel a földön lehet csak károkat okozni, ennek következtében tehát az Íjász kicsit lemaradt a támadó hullám mögött, hogy támogatásról gondoskodhasson.
Száz méterrel előbb pedig a törzsfőnök egy kijelölt helyen találkozott az afgán hadsereg őrnagyával. Összeölelkeztek és Allahot dicsőítették. A megtévedt fiú már régebben visszatért az iszlám kebelébe. Az őrnagy jelentette, hogy századparancsnokai közül kettő kész a tervek szerint eljárni, viszont a harmadik század parancsnoka lojális maradt a szovjetekhez. Pár perc alatt egy megbízható őrmester persze majd megöli ezt a tisztet, így hát az a szektor is felhasználható lesz a visszavonuláskor. Körülöttük mindenütt emberek várakoztak csendben a csontig hatoló szélben. Amikor az őrmester már végez feladatával, fellő egy jelzőrakétát.

*

A szovjet kapitány és az afgán hadnagy barátnak számított, ami bizonyos pillanatokban igencsak meglepte mindkettőjüket. Sokat segített, hogy a szovjet tiszt tényleg hatalmas erőfeszítésekkel igyekezett kivívni a helybéliek tiszteletét, afgán társa pedig meg volt győződve róla, hogy a marxizmus-leninizmus a jövő egyetlen lehetősége. Bizonyára minden jobb, mint a törzsi torzsalkodások és vérbosszúk, melyek emberemlékezet óta meghatározták e boldogtalan ország életét. Hamar felfigyeltek rá, mint sokat ígérő jelöltre az ideológiai térítés területén. A Szovjetunióba röpült. A hadnagy apja tizenöt évvel korábban fertőzés következtében meghalt. És, mivel ő maga soha nem vívta ki a törzsfő kegyeit, egyetlen fia sem igen tudhatta magát idillikus körülmények között.
A két férfi együtt meredt hát a térképre, és úgy döntöttek, hogy a következő héten járőrözni kezdenek, hogy távol tarthassák a mudzsaheddin banditákat. Ma a második századé a járőrözés feladata.
A parancsnoki bunkerbe egy őrmester jött be valami üzenettel. Arca nem mutatott különösebb érdeklődést, hogy a várt egy helyett két tisztet talált ott. Bal kézzel adta át a borítékot az afgán hadnagynak. Jobbjában tartotta a kés markolatát, amit most függőlegesen szorongatott az oroszok által rendszeresített zubbony bő ujjában. Megpróbált nyugodtnak látszani, miközben az orosz százados rámeredt, és csupán azt a tisztet méregette, akinek haláláért ő lesz felelős. Végre az orosz elfordult, hogy kipillantson a bunker lőrésén. Az afgán tiszt ebben a pillanatban dobta az asztalra az üzenetet és hozzálátott, hogy megfogalmazza válaszát.
Az orosz hirtelen fordult vissza. Valami megriaszthatta, és érezte, valami nincs rendjén. Meglátta, hogyan villan az őrmester karja egyetlen gyors mozdulattal társa torka felé. A szovjet százados máris a karabélyért nyúlt, míg a hadnagy hátralökte magát, hogy elkerülje az első támadást. Csak azért sikerült neki, mert az őrmester kése beakadt a ruhaujjba. Átkozódva kiszabadította azonban a kezét és máris újra előrelendült, altestén el is találta a másikat. A hadnagy felüvöltött, viszont sikerült megragadnia az őrmester csuklóját, még mielőtt a kés elérte volna a létfontosságú szerveket. A két férfi arca elég közel volt egymáshoz, hogy mindketten érezzék a másik leheletét. Egyikük arcát a félelem torzította el, a másikét a düh. Végül a hadnagy életét a mocskos zubbony bőre sikeredett ujja mentette meg. Az orosz pedig addigra már vagy tíz golyót eresztett a gyilkos oldalába. A hadnagy szeméhez emelte véres kezét. A százados pedig riasztott mindenkit.

*

A Kalasnyikov eltéveszthetetlen, fémes kattogása elhallatszott négyszáz méternyire, ahol a mudzsaheddin-ek várakoztak. Ugyanaz a gondolat hasított végig mindenki agyán: a tervnek fújtak. És sajnos nem volt betervezve semmiféle alternatíva. A törzsfő előreparancsolta embereit. Támogatta őket az afgán hadsereg közel kétszáz katonája, akiknek egyenesen megváltásszámba ment, hogy átkerülhettek a másik oldalra. A többiek pedig nemigen számítottak még annyira sem, mint amennyire várták. Ezeknek az új mudzsaheddin-eknek nem voltak nehézfegyvereik, kivéve néhány géppuskát.
Az Íjász átkozódott, miközben figyelte, hogyan alszanak ki a reptér fényei vagy három kilométernyivel arrébb. Helyettük azonban elemlámpák fénye villant fel, amint a repülőszemélyzet a gépek felé szaladt. Egy pillanattal később pedig ejtőernyővel ellátott jelzőrakéták révén szinte nappali világosság támadt mindenütt. A csípős délkeleti szél gyorsan elfújta persze őket, de mindig újabbak jelentek meg. Nem volt tehát mit tenni, működtetni kellett a rakétaindítót. Látni lehetett a helikoptereket... és egy An-26-os szállítógépet is. Az Íjász látta, hogy a kétmotoros, magasszárnyú gép úgy ül ott, mint valami alvó madár a védtelen fészkén. Jó néhányan szaladtak arrafelé is. Látcsövét ezek után újra a helikopter körzetére irányította.
Egy Mi-24-es helikopter emelkedett fel elsőnek. Kicsit küszködött a ritka levegővel és az üvöltő széllel, hogy elég magasra jusson, mivel aknavető lövedékek kezdtek potyogni a reptér kerítésén belül is. Pár méternyire egy másiktól pedig foszforlövedék ért földet. Fehér fényű lángja felgyújtotta az Mi-24-es üzemanyagát. A személyzet kiugrált, egyikük már lángolt. Alig tudtak fedezékbe jutni, a gép máris robbant, és vele együtt egy másik is. Az utolsó egy pillanattal később emelkedett föl, kicsit meg is billent hátra, majd eltűnt a fekete égbolton. Jelzőfényeit kikapcsolták. Nemsokára mind a kettő úgyis visszajön ebben az Íjász teljesen biztos volt –, de mégis csak meg tudtak semmisíteni kettőt belőlük a földön, és ez is több már, mint amit vártak.
Minden egyéb, ezt már látta, rosszul alakult. Az aknavető lövedékek a támadó csapatok előtt hullottak le. Látta, hogyan villannak fel a fegyverek, no meg a különböző robbanóanyagok. A zaj fölött azonban elért, hozzá a csatatér másik hangja is: a harcosok csatakiáltása, és a sebesültek üvöltése. Ilyen távolból nehéz volt megkülönböztetni az oroszt az afgántól. De nem is nagyon érdekelte.
Szükségtelen volt, hogy az Íjász közölje Adbullal, helikopterek miatt pásztázza az eget. Megpróbálkozott a rakétaindító használatával, hogy ily módon keresse meg a motorok láthatatlan hőjét. Nem talált azonban semmit sem, és ezért szemét arra az egyetlen gépre irányította újból, ami még mindig a földön volt. A személyzet máris járatta a motorokat. Az Íjász Abdul vállára ütött, és balra kezdett futni. Vagy száz métert futott, amikor megállt és újra a szovjet szállítógépre pillantott. Ott táncolt a megfagyott, egyenetlen földön, miközben veszettül, gyorsulni próbált.
Az Íjász megállt, hogy lehetővé tegye, a rakéta még jobban irányulhasson a célpontra. Meghallotta a kereső ciripelését, amivel jelezte, hogy megtalálta a forró motorokat, ebben a hideg, holdfénymentes éjszakában.

*

– V-egyes – kiáltotta a másodpilóta az ütközet és a motorok zaja fölött. Szemét le nem vette volna a műszerekről, közben pedig a pilóta veszettül igyekezett egyenesen tartani a gépet. – V-R – forgasd meg!
A pilóta most maga felé húzta a kormányszarvat. Az orr felemelkedett és az An-26-os végleg elrugaszkodott a földről. A másodpilóta azonnal behúzta a kerekeket, hogy csökkentse a légellenállást, így próbált a gép sokkal hamarabb gyorsulni. A pilóta közben pedig jobbfordulót igyekezett leírni, hogy elkerülje azt a részt, ahol szemmel láthatólag a lövöldözés java része történt. Ha ez majd sikerül, újra északnak fordul, Kabul irányába, ahol már biztonságban lesz. A navigátor ügyet sem vetett a térképekre. Helyette inkább ejtőernyős világítórakétákat dobált ki minden öt másodpercben. Ezek arra szolgáltak, hogy megbolondítsák a földi indítású rakétákat. A kézikönyv szerint minden öt másodpercben kellett kidobni egyet.

*

Az Íjász gondosan bemérte a világítórakétákat. Mindig hallotta, hogyan változik meg a kereső hangja, amikor azok elhagyják a gép rakodásra használt nyílását és begyújtanak. A hatalmas test bal oldali motorjára kellett rátapadnia és gondosan időzítenie a lövést. Agyában már le is mérte a legközelebbi közeledési pontot – körülbelül kilencszáz méter lehetett –, és mielőtt ezt a gép elérte volna, újabb jelzőrakétát dobtak ki belőle. Egy másodperccel később a kereső visszatért a szokásos hangmagasságra, ő pedig lenyomta a ravaszt.
Mint mindig, szinte szexuális kielégülést érzett, amikor a kilövő csöve nagyot ugrott kezei között. Körülötte pedig a csatazaj teljesen elhalkult, annyira igyekezett koncentrálni a gyorsan távolodó sárga láng fényfoltjára.

*

A navigátor éppen újabb világítórakétát oldott ki, amikor, a Stinger a bal oldali motorba csapódott. Első gondolata az volt – a kézikönyv téved! A fedélzeti mérnöknek azonban nem voltak ilyen gondolatai. Automatikusan nyomta le az egyes számú turbina vészkikapcsolóját. Ez egyszerre zárta el az üzemanyag áramlását, kapcsolta ki az egész áramellátást, állította zászlóba a propellert és hozta működésbe az oltóberendezést. A pilóta pedig lenyomta a kormánypedált, hogy kompenzálni tudja a bal oldali teljesítményveszteség révén kiváltott balra húzást, és lenyomta a gép orrát. Veszélyes vállalkozás volt, de hát a sebességet a magassághoz kellett igazítania, ezért hát úgy döntött, mindenekelőtt sebességre van szükségük. A mérnök közben jelentette, hogy a bal oldali üzemanyagtartály kilyukadt, de hát csak száz kilométer ide Kabul. Ami viszont ezután következett be, az sokkal rosszabb volt már:
– Tűzjelzés az egyesről!
– Oldd ki a palackot!
– Már megtettem! Minden ki van kapcsolva!
A pilóta ellenállt a kísértésnek, hogy körülpillantson. Még csak száz méternyire voltak a föld fölött és nem engedhette meg, hogy bármi is megzavarja koncentrálását. Periférikus látása sárgás láng felvillanását közvetítette felé, de nem vett róla tudomást. Szeme a horizontról a sebesség- majd a magasságmérőre tévedt, aztán vissza.
– Veszítünk a magasságból – jelentette a másodpilóta.
– Tíz fokkal több fékszárnyfelületet – rendelkezett a pilóta. Úgy gondolta, hogy most már elegendő a sebességük hozzá, így hát megkockáztathatják. A másodpilóta lenyúlt, hogy végrehajtsa a kiigazítást és ezzel egyszersmind megpecsételte a gép meg utasai sorsát.
A rakéta robbanása ugyanis megsértette a bal oldali fékszárnyak hidraulikus vezetékeit. A beállítás megváltoztatásához szükséges, egyre jobban növekvő nyomás mind a két vezetéket átszakította, és a balszárnyon lévő féklapok figyelmeztetés nélkül húzódtak vissza. A bal oldali emelésben beálló veszteség majdnem megpördítette a gépet, de a pilóta még idejében észrevette, és szintre tudta állítani újból. Egyszerre túl sok minden romlott el. A gép süllyedni kezdett, a pilóta nagyobb teljesítményért üvöltött. Bár nagyon jól tudta, hogy a jobb oldali motor már nagyon odavan. Imádkozott, hogy a talajjal való találkozáskor valami megmaradjon belőlük, de egyszerűen képtelenség volt egyenesen tartani és egy pillanat múlva rájött, túl gyorsan süllyednek. Egyszerűen le kellett tenni. A pilóta az utolsó pillanatban kapcsolta be a leszálláshoz a lámpákat, hogy legalább lapos helyet keressen. Mindenütt csak sziklákat látott azonban, ezért hát, ami a vezérlésből még megmaradt, azt arra használta, hogy a szárnyaszegett gépmadarat a két legnagyobb szikla közé irányítsa.

*

Az Íjász egy pillanatig azt hitte, a gép megmenekül. A rakéta okozta felvillanás eltéveszthetetlen volt, de több másodpercig nem történt utána semmi. Aztán jött a mögötte messze elnyúló láng, mely közölte a férfival, hogy célpontja halálos sebet kapott. Harminc másodperccel később pedig robbanást lehetett hallani a földről, talán tíz kilométernyire, nem messze a tervezett menekülési útvonaltól. Még hajnal előtt látni fogja, milyen jó munkát végzett. De most visszafordult, mert a magasban egy helikopter hangját hallotta meg. Abdul már eldobta az elhasznált indítócsövet, és most szerelte rá egy másikra a kereső-rávezető csomagot, de olyan gyorsan, hogy egy képzett katonát is megszégyenített volna. Rögtön átnyújtotta az egészet, az Íjász pedig újabb célpont után kutatott az égbolton.
Bár nem tudott róla, a Ghazni elleni támadás meghiúsult. A szovjet parancsnok rögtön reagált a tüzelés zajára – az afgán hadsereg hármas százada még mindig találomra lövöldözött összevissza, az ott tartózkodó szovjet tiszt pedig egyszerűen nem tudta rendbetenni a dolgokat – így hát embereit a helyükre parancsolta. Az afgánok most már nehézfegyverzettel támogatott és védőbunkerekben megbúvó, reguláris katonákból álló egész zászlóaljjal kerültek szembe. Kétszáz méternyire a szovjet állásoktól állította meg a támadást az éppen gyengülni látszó gépfegyvertűz. A törzsfő és a hozzájuk átállt őrnagy azzal próbálta meg egyenesbe tenni a dolgokat, hogy személyesen, jó példával igyekezett elöljárni. Velőtrázó kiáltás hallatszott mindenütt a támadók felől. A törzsfő pedig egyenesen odaállt a nyomjelzőlövedékek útjába, melyek majdnem egy teljes másodpercre szinte odaszögezték a levegőt, mielőtt úgy lökték félre, mintha valami gyermek megunt játékszere volna. Mint általában a primitív csapatoknál, a vezér elvesztése azonnal megállította a támadás lendületét. A mudzsaheddin-ek megálltak és visszavonulás közben őrült módon lövöldöztek mindenfelé. A szovjet parancsnok ezt pontosan annak tudta be, ami volt és nem vette üldözőbe őket. Erre a célra szolgáltak ugyanis a helikopterek.

*

Az Íjász tudta, valami nincs rendjén, amikor az orosz aknavetők máshová kezdték kilőni a világítórakétákat. Már egy helikopter is rakétákat lőtt ki a gerillákra, ugyanoda zúdította gépfegyvereinek tüzet, de valahogy képtelen volt a gépet befogni. Azután már bajtársainak kiáltozását hallotta. Nem az előrenyomulok üvöltözése volt, hanem a visszavonuló embereké. Letelepedett hát és fegyverére összpontosított. Most aztán minden tudására szükség lesz. Az Íjász utasította Abdult, hogy csatlakoztassa tartalék keresőegységét egy másik rakétaindító csövére.
– Ott! – szólalt meg Abdul. – Jobbra.
– Látom, egy sor, lineáris felvillanás jelent meg az égen. – Egy helikopter tüzelt veszettül minden fegyverével. Rakétaindítóját a célpontra irányította, az meg rögtön a megszökött hanggal jelzett vissza neki. Az Íjász várt, amíg a hang nem állandósult, aztán kilőtte az éjszakába második Stingerét is.
A helikopter azonnal meglátta a közelgő veszedelmet. Éppen vagy száz méternyivel az égő világítórakéták fölött körözött, és azonnal lenyomta a kormányt, hogy közéjük kerülhessen. Ez bevált. A rakéta szeme elől eltűnt, és vagy harminc méterrel a helikopter mellett süvített el. A pilóta azonnal megfordította a gépét és utasítást adott a géppuskásnak, hogy vagy tíz rakétát küldjön vissza a lövedék röppályáját követve.
Az Íjász egy hatalmas szikla mögött földre bukott, amit menedékül szemelt ki magának jó előre. A rakéták mind száz méteren belül csapódtak be. Szóval ezúttal emberére talált... és ez a pilóta egész okosnak látszik. Ő azonban máris a másik indítóért nyúlt. Az Íjász rendszeresen imádkozott egy ilyen helyzetért.
De a helikopter addigra eltűnt már. Vajon hol lehet?
A pilóta, a szelet kihasználva, szél alatt haladt, ahogyan ezt tanították neki, hogy a forgórész zaját elfedhesse. Beszólt, hogy a reptérnek ezen az oldalán jelzőrakétákat kér. A válasz nem is váratott magára sokáig. A szovjetek minden rakétaindító lövész skalpjáért nagyon odavannak. Miközben a másik, röpködő helikopter a visszavonuló mudzsaheddin-eket lőtte, ez itt azok SAM támogatását próbálta nyomon követni. A veszély dacára, az a fajta feladat volt, ami kihívást jelentett a pilóta számára. Ezeket a rakétaindítókat ugyanis személyes ellenségeinek tekintette. Kikerült hát a Stinger ismert hatótávolságából és várta, hogy a jelzőrakéták megvilágítsák mindenütt a földet.
Az Íjász kereste a helikoptert. A Mi-24-es valahol errefelé lehet, súgta neki a szovjetek taktikájának ismerete.
– Mozgást látok – közölte a helikopter géppuskása. – Tíznél.
– Elég rossz hely – válaszolta a pilóta. Ciklikus kormányát jobbra húzta és vízszintesen csúszott ki, szeme a földet pásztázta. A szovjetek több amerikai Stingert is zsákmányoltak már, és aprólékosan megvizsgálták mindet, hogy meg lehessen határozni sebességüket, hatótávolságukat meg érzékenységüket is. Úgy találta, legalább háromszáz méterrel messzebb lehet a hatótávolságnál.
– Adj egy füstrakétát – közölte az Íjász.
Abdulnak ezekből csak egy volt kéznél. Kicsiny, bordákkal ellátott műanyageszköz volt, alig nagyobb, mint valami játék. Az Egyesült Államok légierejének pilótái képzéséhez fejlesztették ki, hogy szimulálni lehessen azt az érzést – vagy inkább terrort –, amikor rakétát lőnek ki rájuk. Hat dollárba kerül. Mást nem is igen tud, minthogy eléggé egyenes vonalon repül pár másodpercig, mialatt füstcsíkot húz maga után. Csupán azért adták a mudzsaheddin-eknek, hogy elijesszék a szovjet repülőket, ha már kifogytak az SAM-jeik, de az Íjász még ezek számára is talált felhasználási lehetőséget. Abdul futott vagy száz métert és az egyszerű, acéldrótos indítóra tette fel. Majd visszatért társa oldalára, maga mögött húzva az indítóhuzalt.
– Na, orosz, hol vagy most? – kérdezte az Íjász az éjszakától.
– Valami van ott előttünk, mozdult, biztos vagyok benne – közölte a géppuskás.
– Lássuk. – A pilóta működésbe hozta kormányszerveit és kilőtt két rakétát is. Két kilométerrel arrébb csapódtak be, jóval az Íjásztól jobbra.
– Most! – kiáltotta az Íjász. Már látta, honnan indított az orosz, és a keresője is rajta volt a célponton. Az infravörös vevőkészülék rögtön ciripelni kezdett.
A pilóta szinte összegörnyedt, amikor megpillantotta egy rakéta mozgó lángját. De, még mielőtt manőverezni tudott volna, nyilvánvalóvá vált, hogy el fogja találni. Eléggé közel lőtték ki onnan, ahová az előbb tüzelt.
– Most megvagy! – kiáltotta. A géppuskás eszméletlen tüzet zúdított a vélt célpontra.
Az Íjász látta a nyomjelzőket és hallotta is, hogyan söpörnek tőle jobbra a golyók. Ez nagyon jól sikerült. A géppuskásnak kínálkozó célpont szinte tökéletes volt, de amikor tüzelni kezdett, ezzel ugyanilyen tökéletes célpontot nyújtott az Íjásznak is. És ekkor kilőtte a harmadik Stingert.
– Ketten vannak! – kiáltotta a géppuskás a fedélzeti mikrofonba.
A pilóta máris lebukott és körözni kezdett, de ezúttal nem volt körülötte egyetlen jelzőrakéta sem. A Stinger pedig szinte belerobbant a rotor lapátjába. A helikopter úgy bukott le, mint valami kő. A pilótának ugyan sikerült lelassítania a zuhanást, de így is keményen a földnek ütközött. Egyenesen csodaszámba ment, hogy nem ütött ki rajta tűz. Egy pillanattal később pedig fegyveresek jelentek meg az ablaknál. Egyikük, ennyit a pilóta rögtön látott, orosz százados volt.
– Rendben van elvtárs?
– A hátam – nyögte a pilóta.
Az Íjász akkor már mozgott. Egy éjszakára éppen elégszer vette igénybe Allah jóindulatát. A két emberből álló rakétaindító csapat hátrahagyta az üres indítócsöveket és futni kezdett, hogy befoghassák a visszavonuló gerillákat. Ha a szovjet csapatok üldözték őket, igencsak könnyen a kezükbe kerülhetnének. Fél órával később az Íjász azt is megtudta, hogy a törzsfőnök meghalt. Reggel pedig minden bizonnyal megjelenik a szovjet légierő, hogy megpróbáljon lecsapni rájuk, ezért hát a gerilláknak gyorsan el kellett érniük a sziklás vidéket. De hátra volt még egy dolog. Az Íjász Abdul és három embert vitt magával, hogy megtalálja a lelőtt szállítógépet. A Stinger rakétáknak az az ára, hogy ellenőrizni kell minden gépet, mivel lehet rajta olyasmi, ami igencsak érdekelhetné a CIA-t.

*

Filitov ezredes végzett a naplójával. Mint Bondarenko rámutatott, műszaki ismeretei sokkal jobbak annál, amit az ember tudományos képzettsége alapján feltételezne. A Honvédelmi Minisztérium magasabb régióiban eltöltött több, mint negyven év után, Misa autodidakta módon számos műszaki területen képezte ki magát. A gázvédelmi ruháktól a kommunikációs titkosító-berendezéseken át, egészen a... lézerekig. Másszóval, miközben nem mindig értette teljességgel az elméletet, vagy legalábbis nem annyira, amennyire szerette volna, a működő berendezést mégis jól le tudta írni. Pontosan olyan jól, mint az azt összeállító mérnökök. Négy órájába tellett, amíg az egészet átírta a naplóba. Ezeknek az adatoknak gyorsan ki kell jutni. Vonatkozásai ugyanis rendkívül félelmetesek... Mély gondolatokba merült...
Nos, fáradt vagy, és már túl késő van az elmélkedéshez. Befejezi még a jelentést a Bondarenko végleges vázlatából származó adatokkal kiegészítve, lefényképezi az egészet és átadja a filmet közvetítőjének – tervezte.

 

 

8

Majdnem hajnalodott már, mire az Íjásznak sikerült megtalálnia a lezuhant gép roncsait. A roncsot egy dombról méregette. Mindkét szárnyat lenyírta az első ütközés, ezért hát a törzs még tovább haladhatott előre, fel egy enyhe emelkedőn. Végül darabokra esett szét, csak a farokrész volt felismerhető. Arról persze nem volt tudomása, hogy ilyesminek a végrehajtásához is kiváló pilótára van szükség, hogy a gép ilyen körülmények között való lehozatala csodával határos már. Intett hát embereinek és gyorsan arrafelé indult. Előre közölte velük, hogy a fegyvereket keressék, és az okmányokat. Az Íjász és Abdul meg arrafelé tartott, ahol a farok torzója látszott.
Mint általában, a lezuhanás helyszíne ellentmondásosnak látszott. A holttestek egy része darabokban hevert szanaszét, míg mások első pillantásra érintetlenek voltak, halálukat belső trauma okozhatta. Ez utóbbiak furcsa módon békésnek tűntek, merevnek, az alacsony hőmérséklet azonban még nem fagyasztotta meg őket. Hatot számolt meg, akik mind a gép hátsó részén tartózkodhattak. Mindegyik egyenruhás orosz volt, rögtön látta. Egyikük KGB századosi uniformist viselt és még mindig be volt csatolva az ülésbe. Rózsaszín hab ült a szája körül. A lezuhanás után bizonyára még élt egy ideig, és vért köhöghetett fel, gondolta az Íjász. Lábával arrébb rúgta a holttestet, és akkor látta, a férfi bal kezére aktatáskát bilincseltek. Ez rögtön felkeltette az érdeklődését. Az Íjász lehajolt hát, hogy megnézze, hogy vajon le lehet-e könnyen venni róla, de nem volt szerencséje. Vállat vont, majd elővette kését. Egyszerűen csak le kell vágni a holttestről a kezet. Körbecsavarta hát és nekilátott. Amikor a kar megrándult rettenetes üvöltés késztette az Íjászt, hogy felugorjon. Ez itt életben van? Odahajolt hát, közelebb a férfi arcához, rögtön kapott is bőven az újólag felköhögött vérből. A kék szemek most már nyitva voltak, bennük rémület és fájdalom tükröződött. A szája mozgott, de semmit nem lehetett belőle kivenni.
– Nézzétek meg, van-e még valaki életben – rendelkezett az Íjász. Újra a KGB-tiszthez fordult és pastu nyelven szólalt meg: – Helló, orosz. – Kését a másik szemétől pár centiméternyire lóbálta.
A százados megint köhögni kezdett. Mostanra már teljesen magához tért, és rettenetes fájdalmai lehettek. Az Íjász megnézte, van-e nála fegyver. Közben a test szinte agóniába tekergőzött. Jó néhány bordája eltörhetett, bár épnek látszottak a végtagok. Nagy nehezen kinyögött néhány érthetetlen szót. Az Íjász tudott valamit oroszul, de alig tudta kivenni. Pedig nem volt nehéz – a lényeg, amit a tiszt közölni próbált, egészen nyilvánvaló, bár az Íjásznak közel fél percébe tellett, mire rájött.
– Ne ölj meg...
Amikor az Íjász végre megértette, folytatta a keresést. Elvette a százados tárcáját, és ujjával végigpörgette tartalmát. A fényképeknél megállt egy pillanatra. A férfinak felesége van. Alacsony, sötéthajú, kerek arcú asszony. Nem volt szép, kivéve talán a mosolyát. Az a fajta mosoly volt, amit egy asszony a szeretett férfinak tartogat, és valahogy úgy tette derűssé a nő arcát, ahogyan egykor az Íjász maga is részese volt ilyesminek. De figyelmét most a következő két felvétel kötötte le. A férfinak fia is van. Az első fotót talán kétéves korában készíthették a fiúról, borzas hajjal és ártatlan mosollyal az arcán. Az ember nem gyűlölhet egy gyereket, ha KGB-tiszt orosz gyermeke is. A róla készült, következő kép annyira más volt, hogy nagyon nehéznek bizonyult a kettőt összekapcsolnia. A fiú haja eltűnt, bőre szorosan rátapadt az arcra... és valahogy átlátszó volt, mint egy régi Korán lapján. A gyermek szemmel láthatólag haldokolt. Talán három lehet, esetleg négy? tűnődött magában. Egy haldokló gyermek, akinek arca magán viseli a bátorság meg a fájdalom meg a szeretet mosolyát. Miért kell Allahnak bosszút állnia a kicsiken? Majd a képet a tiszt orra alá dugta.
– A fiad? – kérdezte oroszul.
– Halott. Rák – magyarázta a férfi, aztán látta, hogy ez a bandita nem ért egy szót sem. – Betegség. Hosszú betegség. – Egy rövidke pillanatig arcáról eltűnt a fájdalom és csak szomorúság látszott rajta. Ez mentette meg az életét. Csodálkozva vette észre, hogy a bandita hüvelyébe tolja kését, de rettenetes fájdalmában képtelen volt szemmel láthatóan reagálni.
Nem. Nem fogunk újra meg újra bosszút állni. Ez a döntés még magát az Íjász is meglepte. Olyan volt, mintha magának Allahnak a hangja emlékeztette volna rá, hogy a könyörület rögtön a hűség után következik az emberi erények sorában. Meglelte a kulcskarikát a férfi nadrágzsebében. Egyik kulccsal sikerült kinyitnia a bilincset, a másik meg az aktatáskához tartozott. Az tele volt mindenféle okmányokkal. Mindegyik szélén többszínű szalagot helyeztek el és mindig szerepelt rajtuk a TITKOS szó valamilyen válfaja. Ezt az orosz szót például ismerte.
– Barátom – szólalt meg újból pastu nyelven az Íjász –, meg fogod látogatni egyik barátomat. Na persze, ha elélsz addig – tette hozzá.

*

– Mennyire komoly? – kérdezte az elnök.
– Potenciálisan rendkívül komoly – válaszolta Moore bíró. – Át akarok hozni néhány embert, akik majd tájékoztatnak.
– Nem Ryannel végezteted a kiértékelést?
– Ő lesz az egyik. A másik pedig Gregory őrnagy, akiről már hallottál.
Az elnök felcsapta asztali naptárát. – Negyvenöt percet kapsz. Légy itt tizenegykor.
– Ott leszek uram. – Moore letette a kagylót. Csöngette a titkárát: – Küldje be hozzám dr. Ryant.
Jack egy perc múlva már meg is jelent. Arra sem volt ideje, hogy leüljön.
– Tizenegykor felkeressük az elnököt. Kész az anyagod?
– Nem hiszem, hogy én lennék a megfelelő fickó, ha fizikáról kell beszélgetni, de gondolom, Gregory a dolognak ezt az oldalát kézben tudja majd tartani. Épp most tájékoztatja az admirálist meg Mr. Rittert. Parks tábornok is jön? – kérdezte Jack.
– Igen.
– Oké. Mennyi képanyagot szedjek össze?
Moore bíró ezen egy pillanatig elgondolkodott. – Nem akarjuk őt teljesen ringlispilre ültetni. Legyen egy pár háttéri felvétel, meg egy jó diagram. Tényleg úgy gondolod te is, hogy fontos?
– Nem jelent számunkra azonnali fenyegetést. Nehéz felmérni egyelőre a fegyverzetellenőrzési tárgyalásokra gyakorolt hatását. Nem hiszem, hogy közvetlen kapcsolat...
– Nincs is, ebben biztosak vagyunk. – A DCI kis szünetet tartott, hogy grimaszt vágjon. – Nos, úgy gondoljuk, biztosak lehetünk benne.
– Bíró úr, ebben a témában egy ideje fellelhetők már kósza adatok, amit mind ez idáig nem láttam még.
Moore bíró jóindulatúan elmosolyodott. – És honnan tudod te ezt, fiam?
– Múlt péntek java részét a szovjet rakétavédelmi programmal foglalkozó, régi iratokkal töltöttem. Még '81-ben valami fontosabb kísérletet hajtottak végre a Szarij Sagannál. Rémesen sokat tudtunk róla – például tudtuk, hogy a feladati paramétereket a honvédelmi minisztériumon belülről változtatták meg. A parancsokat Moszkvában pecsételték le, és futár vitte a rakétákat kilövő tengeralattjáró kapitányához, Marko Ramiushoz. Ő maga mondta el nekem a történet másik felét. Ezt meg néhány egyéb, általam most felfedezett elemet összerakva azt gondolnám, beépített emberünk van odaát, méghozzá elég magasan.
– Miféle egyéb elemekre gondolsz? – kíváncsiskodott a bíró.
Jack egy pillanatig tétovázott, de aztán amellett döntött, hogy folytatja sejtéseinek előadását. – Amikor a Vörös Október meglépett, Ön mutatott nekem egy jelentést, aminek mélyen belülről kellett jönnie, szintén a Honvédelmi Minisztériumból; az aktán a kódnév, amennyire vissza tudok emlékezni rá, FŰZFA volt. Ilyen névvel csupán még egy aktát láttam eddig, egészen más témában, de az is védelmi vonatkozású volt. Ettől az az ötletem támad, létezik egy forrás, gyorsan változó kódnév ciklussal. Nos, csak arra a következtetésre juthatok, nagyon szigorúan őrzött dologról lehet szó. Két héttel ezelőtt Ön mondta nekem, hogy Gregorynak a dusanbei helyzetre vonatkozó felmérését „más források is” megerősítették, uram. – Jack elmosolyodott. – Ön azért fizet engem, hogy meglássam a kapcsolatokat, bíró úr. Nem bánom, ha nem vonnak be olyasmibe, amitTiem szükséges tudnom, de kezdem azt hinni, valami olyasmi folyik itt, ami része az én feladatomnak. Ha azt kívánja tőlem, hogy tájékoztassam az elnököt, nos, akkor, uram, a megfelelő információval kell előrukkolnom.
– Ülj már le, dr. Ryan. – Moore bíró még ahhoz sem vette magának a fáradtságot, hogy megkérdezze, vajon Jack beszélgetett-e már erről valakivel. Vajon elérkezett-e az ideje, hogy új taggal bővüljön ki a Delta-szövetség? Egy pillanat múlva megint elővette ravasz mosolyát.
– Már találkoztál vele. – A bíró aztán még pár percig folyamatosan beszélt.
Jack hátradőlt székében és lehunyta szemét. Egy pillanatnyi gondolkodás után fel tudta magában idézni újra az arcot. – Istenem. És ő szerzi nekünk az információt... Vajon felfpgjuk-e tudni használni?
– Már azelőtt is szerzett nekünk technikai adatokat. Java része hasznos volt.
– Közöljük ezt az elnökkel? – érdeklődött Jack.
– Nem. Az egész az ő ötlete, nem a mienk. Nemrégiben megmondta egyenesen, nem kíváncsi a titkos műveletek részleteire, csak az eredményekre.
– Szóval, mikorra várható ez a jelentés?
– Nemsokára. Talán ezen a héten...
– És, ha hasznos, akkor tehát mi is tudni fogjuk azt, amit ők. Sőt mi több, kiegészíthetjük... – Ryan kibámult az ablakon a csupasz faágakra. – Amióta csak itt vagyok, bíró úr, napjában legalább egyszer megkérdem magamtól – mi a leginkább figyelemreméltó ezen a helyen: az általunk ismert dolgok, vagy azok, amiket még nem ismerünk?
Moore bíró egyetértőleg bólogatott. – Ilyen ez a játék, dr. Ryan. Szedd hát össze a jegyzeteidet. De semmi esetre se utalj a barátunkra. Én majd lerendezem ezt a kérdést, ha szóba kerülne.
Jack irodájába ment hát, közben egyre csak rázta a fejét. Néhányszor gyanította már, hogy olyan dolgokba is betekintése van, amibe az elnöknek soha nincs. Most már biztos volt benne. Volt már ilyesmire példa. Az a briliáns ügynök, Richard Sorge Japánban tevékenykedett 1941-ben, akinek egyébként a Sztálinhoz küldött figyelmeztetéseit soha nem vették figyelembe. Aztán Oleg Penkovszkij, aki a Nyugatnak szovjet katonai vonatkozású információkat adott át. És ezzel megakadályozhatták volna az esetleg kitörő atomháborút a kubai rakétaválság során. És most megint egy ilyen. Nem is reflektált a tényekre, hogy egyedül a CIA-nél van ez így. Márminthogy az ügynök arcát ismeri, nem így a nevét vagy kódnevét. Sosem jutott eszébe, hogy Moore bíró sem ismeri a KARDINÁLIS arcát. És olyan okokból kifolyólag nem pillant már évek óta arra a fényképre, amit soha nem tudott megmagyarázni még saját igazgatóhelyetteseinek sem.

*

Csöngött a telefon és a takaró alól egy kéz nyúlt ki, hogy felvegye. – Helló.
– Jó reggelt, Candi – szólalt meg Langleyből Al Gregory.
Kétezer mérfölddel arrébb, dr. Candace Long megfordult az ágyon és az órára meredt. – A reptéren vagy?
– Nem, még mindig Washingtonban, drágám. Ha szerencsém van, még visszarepülök. – Hangja fáradtnak hatott.
– Mégis, mi történt? – érdeklődött a nő.
– Óh, valaki kísérletezgetett, nekem meg el kell magyarázni, mit is jelent mindez.
– Oké. Értesíts majd, mikor érkezel, Al. Kimegyek érted. – Candi Longban fel sem merült a fáradtságtól, hogy vőlegénye tulajdonképpen megszegett egy biztonsági előírást, amikor válaszolt a kérdésére.
– Hogyne. Szeretlek.
– Én is, drágám. – Visszatette a telefont és újra az órára pillantott. Még egy jó órányit aludhat.

*

Ismét Ryannak kellett sofőrködnie Gregory őrnagy mellett. Moore bíró vitte Parks tábornokot az ügynökségi limuzinban.
– Már régebben is kérdeztem: mik a lehetőségeink, hogy rájöjjünk, miben munkálkodik Iván Dusanbében?
Jack tétovázott volna, mielőtt válaszolt, aztán rájött, Gregory úgy is hallani fogja az egészet. – Vannak ügynökeink, akik azon fáradoznak, hogy eldöntsék, mit is csináltak amazok odaát, hogy megnövelhessék a leadott energiát.
– Szeretném tudni, hogyan csináljátok – jegyezte meg a fiatal őrnagy.
– Nem, nem szeretnéd. Bízz bennem. – Ryan egy pillanatig nem a forgalomra figyelt. – Ha ilyesmiről tudsz, és csak egyetlen egyet botlasz, máris emberek életét oltottad ki. Sokszor megtörtént már, hidd el nekem. Az oroszok nagyon hamar lecsapnak a kémekre. Még mindig kering egy történet, ami szerint valakit elhamvasztottak – már úgy értem, élve dobták be a krematóriumba.
– Ugyan már! Senki sincs annyira...
– Őrnagy, egyszer majd ott kell hagynod a laboratóriumodat és rá kell jönnöd, milyen csúnya is valójában ez a világ. Öt évvel ezelőtt meg akarták ölni a feleségemet meg a gyereket. Háromezer mérföldet kellett repülniük, de azért ide jöttek.
– Aha, szóval te voltál az...
– Régi történet ez már, őrnagy. – Jack nagyon unta már, hogy mindig ezt kell mesélgetnie.
– Milyen érzés? Már úgy értem, te voltál tényleg bevetésben, úgy igazából, már úgy értem...
– Nem valami vicces. – Ryan majdnem elnevette magát a “fogalmazáson. – Egyszerűen csak végre kell hajtani, ez minden. Vagy jól csinálod, vagy nem. Ha szerencsés vagy, nem esel pánikba-.
– A laboratóriumnál azt mondtad, régebben tengerészgyalogos voltál...
– Az is sokat segített. Ott legalább végre valaki vette magának a fáradtságot, hogy kicsit megtanítson valamire, de ez régen volt. – Régen, amikor te még középiskolába járhattál, de ezt már nem mondta ki hangosan. Ennyi is elég. – Találkoztál valaha az elnökkel?
– Nem.
– Tényleg jó ember, odafigyel és jó kérdéseket szokott feltenni. Ne hagyd, hogy becsapjon az álmos pillantása. Azt hiszem, az egészet csak a politikusok megzavarásáért csinálja.
– Könnyen megy az ilyesmi? – érdeklődött Gregory.
Ryan megint felnevetett. – Némelyiküknél. Ott lesz a fegyverzetellenőrzési tárgyalások vezetője is. Ernie bácsi. Ernest Allen, régi, hivatalos diplomata, Dartmouth meg Yale; okos.
– Azt hiszi, el kellene kótyavetyélni a munkámat. Miért tartja meg továbbra is az elnök?
– Ernie tudja, hogyan kell az oroszokkal üzletet kötni, ebben nagyon profi. Nem hagyja, hogy személyes véleménye összekeveredjen a munkavégzésével. Őszintén szólva fogalmam sincs róla, mint gondol az egyes kérdésekről. Ugyanúgy van ez, mint az orvosoknál. Nem kell a sebésznek szükségképpen kedvelnie téged. Egyszerűen csak rendbe kell raknia, bármi legyen is a hiba. Mr. Allennél, nos, ő tudja, hogyan ülje végig az egész maszlagot, amivel ez a sok tárgyalás együtt jár. Soha nem hallottál még ilyesmiről semmit, igaz? – rázta a fejét Jack és a forgalomra mosolygott. – Mindenki azt hiszi, rettentő drámai, pedig nem az. Soha nem láttam még ennél unalmasabbat. Mindkét oldalon pontosan ugyanazt csinálják órákon át – magukat ismétlik minden tizenöt vagy húsz percben, egész nap, minden nap. Aztán, vagy egy hét elteltével egyik vagy a másik oldal kicsit változtat a felállásán, és azt ismételgeti órákon át újból. A másik oldal meg megnézi, neki mije van, kicsit ő is változtat a sajátján, aztán azt kezdi ismételgetni. Ez folytatódik heteken, hónapokon, néha éveken át. De Ernie bácsi ebben nagyon jó. Izgalmasnak találja az egészet. Ami engem illet, körülbelül egy hét után inkább hajlandó lennék háborút indítani, csak hogy végre véget vessünk a tárgyalásoknak – újabb nevetés – de ezt azért ne híreszteld el rólam. Körülbelül annyira lehet izgalmas, mintha az ember azt figyeli, hogyan szárad meg a falon a festék. Rémesen fárasztó, meg unalmas.
– Parks tábornok azt mondja, abba akarja hagyatni velünk a munkát.
– A pokolba is, őrnagy, kérdezd csak meg magad. Én sem bánnám, ha végre eldöntenék. – Jack lefordult a Pennsylvania Avenue-ról, úgy követte a CIA-limuzint. Öt perc múlva már ott ültek a nyugati szárny fogadótermében. Az elnök maga épp most fejezett be egy ülést a kereskedelmi miniszterrel. Végül aztán egy titkosszolgálatos szólította be őket.
Ryan felfigyelt rá, hogy Gregory most egy kicsivel sápadtabb lett. Hirtelen eszébe jutott, amikor ő először jött be ide. Még a Fehér Ház beavatottjai is beismerik alkalmanként, hogy szinte megfélemlíti őket is ez a szoba, meg az általa jelképezett hatalom.
– Helló, Jack! – lépett előre az elnök, hogy kezet rázzon. – És bizonyára Ön a híres Gregory őrnagy.
– Igen, uram. – Gregory majdnem megfulladt, alig tudta kinyögni. Meg is kellett köszörülnie torkát. – Már úgy értem, igen, elnök úr.
– Nyugodjon meg, üljön le. Kávét kér? – mutatott az íróasztala sarkán pihenő tálcára. Gregory szeme majdnem kiugrott, amikor az elnök személyesen öntött neki egy csészényivel. Ryannek nagy fáradságába került elnyomnia egy mosolyt. – Őrnagy úr, figyelemreméltó dolgokat hallottam Önről meg a munkájáról. A tábornok azt mondja, Ön a legfényesebb csillag. – Parks arrébb tolta székét. Az elnök Jeff Pelt mellett foglalt helyet. – Oké, kezdjük hát!
Ryan kinyitotta a dossziét, és egy fényképet tett az asztalra, majd egy diagramot. – Elnök úr, ez műholdfelvétel arról, amit Bach meg Mozart helyszíneknek nevezünk. A Tadzsik Szovjet Szocialista Köztársaságban vannak, Dusanbe városától délkeletre, a hegyek között, körülbelül hetven mérföldnyire az afgán határtól. A hegy körülbelül hétezerhatszáz láb magas. Két év óta állandóan figyeljük. Ez itt – újabb fotó került elő – Szarij Sagan. Már vagy harminc éve dolgoznak ott az oroszok a ballisztikus rakétavédelmen. Ez, az itt látható helyszín a lézer tesztelésére szolgál. Úgy hisszük, az oroszok kb. két évvel ezelőtt komoly áttörést hajtottak végre a lézerenergia szempontjából. Aztán a Bach-nál mindent megváltoztattak, hogy ehhez alkalmazkodhassanak. A múlt héten történt ott valami, ami feltehetőleg teljesenergiájú teszt lehetett.
– Ez a berendezés itt a Bach-nál egy lézeradó.
– És ezzel tették tönkre a műholdat? – kérdezte Jeff Pelt.
– Igen, uram – válaszolta Gregory őrnagy. – Vagy, ahogyan mi mondjuk a laboratóriumban, lebénították. Elegendő energiát pumpáltak bele, hogy – mondjuk – a fém egy része megolvadhasson, és teljesen tönkretegyék a napelemeket.
– Mi ezt nem tudjuk megcsinálni? – kérdezte Gregorytól az elnök.
– Nem, uram. Képtelenek vagyunk ennyi energiát leadni a berendezés segítségével.
– Hogyan lehet, hogy ennyire megelőztek bennünket? Rémesen sok pénzt fektettünk ezekbe a lézerekbe, vagy nem, tábornok?
Parks eléggé kényelmetlenül érezte magát a dolgok mostani alakulása miatt, de azért hangja rezzenéstelen volt. – Ugyanúgy az oroszok is, elnök úr. Azért tudtak kicsit megugrani, mivel óriási erőfeszítéseket fejtettek ki a fúzió terén. Évek óta invesztálnak már a nagyenergiájú fizikai kutatásokba. Mintegy részeként annak a próbálkozásnak, hogy végre összeállíthassák a fúziós energiájú reaktorokat. Körülbelül tizenöt évvel ezelőtt aztán ezt az erőfeszítésüket kapcsolták össze rakétavédelmi programmal. Ha ennyi időt és erőfeszítést fordítanak az alapkutatásra, várható is némi megtérülés, és az ő esetükben most jól sikerült minden. Feltalálták az RFQ-t – a nagyfrekvenciás négypólust –, amit mi a semlegesrészecskés nyalábbal folytatott kísérletek során alkalmaztunk. Feltalálták a Tokárnak nevű mágneses fékezőeszközt, amit mi a Princeton egyetemen megismételtünk, aztán feltalálták a girotront. Ez három, jelentősebb áttörés a nagyenergiájú fizika terén, amiről mi tudunk. Ezeknek egy részét saját SDI-kutatásaink során is használni tudtuk, és holtbiztos, hogy ők is rájöttek ugyanezekre az alkalmazásokra.
– Oké, és mit tudunk erről a teszt kísérletről, amit most folytattak?
Most Gregoryn volt a sor. – Uram, tudjuk, hogy Dusanbéből jött, mivel a másik két, nagyenergiájú lézerhelyszín a Sarij Sagan-i, meg a szemipalatyinszki, a látható horizont alatt volt – már úgy értem, onnan nem láthatták a műholdat. Tudjuk, hogy nem lehetett infravörös lézer, mivel a nyalábot a Kobra Belle-en elhelyezett érzékelők látták volna. Ha sejtést kell megkockáztatnom, uram, azt mondanám, a rendszer szabadelektronos lézert alkalmaz...
– Így is van – vetette közbe Moore bíró. – Épp most erősítették meg.
– Pontosan ilyenen dolgozunk a Tea Clipperen is. Úgy tűnik, ez kínálja a legjobb potenciált a fegyveres felhasználáshoz.
– Megkérdezhetem, miért, őrnagy? – kérdezte az elnök.
– Energiahatékonyság, uram. A tényleges lézer szabad elektronok formájában fordul elő – ami azt jelenti, nem kapcsolódnak atomokhoz úgy, mint máskülönben, uram – vagyis vákuumban. Lineáris gyorsítót alkalmazunk az elektronnyaláb kialakítására és így lőjük be azokat az üregbe, melynek tengelye mentén kisenergiájú lézer világít. Az elgondolás az, használhatunk elektromágneseket az elektronoknak a pályájukhoz viszonyítva keresztben történő rögzítésére. Ilyenkor aztán a centírozó mágnesek rezgési frekvenciájával egybeeső fénynyalábot kapunk azaz, ugyanúgy lehet hangolni uram, mint a rádiót. A nyaláb energiájának megváltoztatásával aztán meg lehet választani a gerjesztett fény pontos frekvenciáját. Majd az elektronokat visszavisszük újból a lineáris gyorsítóba, belőjük őket megint a lézerüregbe. Mivel az elektronok már nagyenergiás állapotban vannak, ott aztán jelentős energiahatékonyságot nyerünk. A lényeg uram, hogy elméletileg a bevitt energiának a negyven százalékát is ki tudjuk hozni onnan. Ha ezt megbízható módon el lehet érni, bármit el lehet pusztítani, amit csak akarunk – ha nagyenergiájú szintekről beszélünk, uram. A trükk az benne, hogy az egész valóban működjön. Ezt azonban még nem sikerült megvalósítanunk.
– Miért nem? – érdeklődött megint az elnök, és kicsit előrehajolt a székén.
– Még mindig azzal vagyunk elfoglalva, hogyan működjön a lézer, uram. Az alapvető probléma a lézerüreg – azaz, ahol az energia lejön az elektronokról és átalakul fénynyalábbá. Ezt még nem sikerült különösebben kiszélesítenünk. Ha az üreg túl keskeny, akkor oly nagy az energiasűrűség, hogy az optikai bevonatokat mind magában az üregben, mind pedig a tükrökön, amit a nyaláb célzására használunk, egyszerűen megsütjük.
– De ők valahogy megbirkóztak ezzel a problémával. Mit gondol, hogyan sikerült nekik?
– Én csak azt tudom, mi mivel próbálkozunk. Amikor az energiát behúzzuk lézernyalábbá, az elektronok kevésbé lesznek energikusak. Mindez azt jelenti, kúposan kell kialakítanunk a mágneses teret, amely körbefogja őket – és ne feledkezzünk el róla, hogy ugyanakkor továbbra is fenn kell tartanunk a tér centírozó hatását. Ezt még nem sikerült kitalálnunk. Ők valószínűleg rájöttek már. És feltehetőleg ez is a fúziós energiába fektetett kutatásaikból származhat. Minden, azt célzó ötlet, miként juthassunk energiához a kontrollált fúzió révén, azzal foglalkozik, miként használjuk fel a mágneses teret nagyenergiájú plazmatömeg körbefogására – elvileg ugyanaz, mint amit mi a szabad elektronok segítségével próbálunk elvégezni. Ezen a területen az alapkutatás java része az oroszoktól származik, uram. Megelőznek bennünket, mivel több időt és pénzt fordítanak rá, méghozzá a legjelentősebb helyen.
– Oké, köszönöm őrnagy. – Az elnök ezzel Moore bíróhoz fordult. – Arthur, mit gondol erről a CIA?
– Nos, mi sem mondhatunk ellent Gregory őrnagynak – épp most tartott tájékoztatót egy teljes napon át a Tudományos és Technológiai osztályunk embereinek. Megerősíthettük, hogy az oroszoknak ezen a helyen hat szabadelektronos lézerük van. Áttörést hajtottak végre a leadott energia terén és éppen most próbálunk rájönni, mi is volt pontosan ez az áttörés.
– Meg tudják csinálni? – érdeklődött Parks tábornok.
– Azt nem mondtam, megpróbáljuk, tábornok. Ha szerencsénk van, ha nagy szerencsénk van, a hónap végére itt lesz a válasz.
– Oké, akkor hát tudjuk, hogy rendkívül nagy teljesítményű lézert tudnak építeni – foglalta össze az elnök. – A következő kérdés: vajon fegyver-e ez?
– Valószínűleg nem, elnök úr – válaszolta Parks tábornok. – Legalábbis, még nem az. Továbbra is szembe kell nézniük tudniillik egy problémával, a termikus kiszélesedéssel, mivel még nem jöttek rá, hogyan másolják le a mi adaptív optikánkat. Rengeteg technológiát megszereztek persze nyugatról, de mind ez idáig ezt még nem sikerült nekik. És amíg nem is sikerül, képtelenek felhasználni a földi telepítésű lézert.
– Ezért kell a tárgyalások segítségével kiszorítanunk a fegyvereket. – Ekkor szólalt meg első ízben Ernie Allen. Parks tábornok leplezetlen irritáltsággal pillantott rá. Elnök úr, mostanra már megízlelhettük – és tényleg csak megízleltük – milyen veszélyesek és destabilizálók is lehetnek ezek a fegyverek. Ha csupán ezt a dusanbei helyszínt tekintjük úgy, mint műholdpusztító fegyvert, vessünk egy pillantást a vonatkozásaira. Tudniillik, komoly vonatkozásai lehetnek a leszerelési szerződés betartásának megerősítésére nézve, és általában a hírszerzési adatok összegyűjtésére nézve is. Ha nem próbáljuk meg most megállítani ezeket a dolgokat, semmi egyéb nem lesz körülöttünk, csupán a káosz.
– A haladást nem lehet megállítani – jegyezte meg Parks.
Allen felfortyant. – Haladás? A pokolba is, ott az asztalon a megállapodás vázlata, amivel a fegyvereket a felére lehetne csökkenteni. Ez a haladás, tábornok úr. Annak a tesztnek a keretében pedig, amit önök éppen most folytattak az Atlanti-óceán déli része fölött, az indítottak fele mellé ment – annyi rakétát ki lehet váltani, amennyit csak akarunk.
Ryan azt hitte, a tábornok abban a pillanatban lefordul a székéről, helyette azonban elővette megszokott, intellektuális álcáját. – Allen úr, ez egy kísérleti rendszer első tesztelése volt, ezért talált csak az indítások fele. Valójában az összes célpontot egy másodpercnél rövidebb idő alatt ki tudtunk küszöbölni. Gregory őrnagy pedig nyárra már meg fogja oldani a célravezetési problémát is – vagy nem, fiam?
– Igen, uram! – csúszott ki Gregory száján. – Nem kell semmi egyebet tennünk, csupán kicsit átdolgozni a kódot.
– Oké. Ha Moore bíró emberei közölni tudják velünk, mivel érték el az oroszok, hogy növelni tudták lézerük teljesítményét, akkor a rendszer architektúrájának fennmaradó részét nagyjából már teszteltük és érvényesítettük is. Két, legfeljebb három éven belül minden készen lesz – és akkor tényleg komolyan elgondolkodhatunk a telepítés felől.
– És, ha a szovjetek sorra lelövöldözik a tükreiteket? – kérdezte szárazon Allen. – Lehet, hogy nektek lesz a földön készített legjobb lézerrendszeretek, mégsem fog többet tudni, mint hogy megvédje Új-Mexikót.
– Ehhez azonban előbb meg kell találniuk. És ez sokkal komolyabb probléma, mint gondolnánk. Nagyon magasra is tehetjük őket, háromszáz és ezer mérföld közé. Álcázási technológiát is igénybe vehetünk, hogy még nehezebb legyen radaron megtalálni – ezt a legtöbb műhold esetében képtelenség végrehajtani, ezeknél viszont meg tudjuk csinálni. A tükrök viszonylag kicsik és könnyűek. Ez azt is jelenti, sokat lehet belőlük telepíteni. Tudja milyen nagy a világűr? És hány ezernyi hulladékdarab kering odafönn! Mindegyiket soha nem fogják megtalálni – zárta nagy önbizalommal a vitát Parks.
– Jack, maga az oroszokon tartotta mindvégig a szemét. Mit gondol? – kérdezte Ryantől az elnök.
– Elnök úr, az itt velünk szemben álló főerő a szovjetek azon fixációja, hogy megvédjék hazájukat – és, ha erre gondolok, úgy értem, ténylegesen megvédeni mindenféle támadástól. Harminc évi munkát és rengeteg, hangsúlyozom, rengeteg pénzt fektettek be ezen a területen, mivel úgy vélik, érdemes csinálni. A Johnson-kormányzat idején mondta Koszigin: „A védekezés morális, a támadás immorális.” így az oroszok beszélnek uram, nem a kommunisták. Őszintén szólva, úgy gondolom, ezzel az érveléssel elég nehéz egyet nem érteni. Ha a verseny új fázisába lépünk, legrosszabb esetben is védelmi jellegűnek kellene lennie, nem támadónak. Valahogy elég nehéz lézerrel elpusztítani milliónyi civilt – jegyezte meg Jack.
– Viszont meg fogja változtatni az egész erőegyensúlyt – vetette ellen Ernest Allen.
– Eléggé stabil a jelenlegi is, annak ellenére viszont alapvetően őrült – szólalt meg Ryan.
– Viszont működik. Biztosítja a békét.
– Mr. Allen, az a béke, amiről mi most beszélünk, nem egyéb folyamatos válságnál. Azt mondja, felére tudjuk csökkenteni a készleteket – na és? Kétharmadával csökkenthetjük az oroszokét, és még mindig elegendő robbanófejük lesz hozzá, hogy krematóriummá változtassák egész Amerikát. Ugyanez igaz a mi készletünkre nézve is. Mint már Moszkvából hazafelé jövet mondtam, a most asztalon lévő fegyverzetcsökkentési megállapodás csupán kozmetikázó jellegű. Nem gondoskodik semmiféle további mértékű biztonságról. Egyszerűen szimbolikus – meglehet, hogy jelentős, de rendkívül kevés lényeggel bíró szimbólum csupán.
– Óh, nem tudom – vitatkozott megint Parks tábornok. – Ha felével csökkentjük a mi célterhelésünket, nem is bánnám olyan nagyon. – Ezzel rögtön dühödt pillantást váltott ki Allenből.
– Ha rá tudnánk jönni, mit csinálnak máshogyan az oroszok, akkor hol tartanánk? – érdeklődött az elnök.
– Vajon a CIA képes-e megszerezni az adatokat, amit használhatunk? Őrnagy? – fordult arrafelé Parks.
– Akkor olyan fegyverrendszerünk lesz, mely három év múlva bemutatható és attól számítva öt-tíz éven belül telepíthető – válaszolta Gregory.
– Biztos benne? – kérdezte az elnök.
– Olyan biztos, mint hogy itt ülök, uram. Ugyanúgy, mint az Apolló program esetében uram, az egész nem is annyira új tudományág felfedezésének kérdése, mint inkább annak elsajátítása, hogyan uraljuk a már megszerzett technológiát. Egyszerűen a részletek, tulajdonképpen a csavarok kidolgozásán múlik minden.
– Maga rendkívül magabiztos fiatalember, őrnagy szólt közbe profi módon Allen.
– Igen uram, az vagyok. Azt hiszem, meg tudjuk csinálni. Mr. Allen, a mi célkitűzésünk nem is olyan nagyon tér el a magukétól. Meg akarnak szabadulni az atomrakétáktól, ugyanígy mi is. Talán ebben a segítségükre lehetünk, uram.
Az ajtó felől diszkrét kopogás hallatszott. Az elnök órájára pillantott.
– Sajnos rövidre kell fognunk. Át kell futnom valami drogellenes programon. Emiatt ebédelek a főügyésszel. Köszönöm, hogy idefáradtak. – Még egy pillantást vetett a dusanbei felvételre és felállt. Mindenki ugyanígy tett. Távoztak az oldalajtón át, amit a fehér gipszfalak oly jól rejtettek el.
– Jól csináltad, kölyök – jegyezte meg csendben Gregorynak Ryan.

*

Candi Long majdnem a házuk előtt intett le egy ismerőst. A kocsit dr. Beatrice Taussig, a Kolumbia Egyetemen végzett barátjuk vezette. Ő is optikai fizikus volt. Barátságuk egészen az egyetemi évekig nyúlt vissza. A nő sokkal felvágósabb volt Candinél. Taussig egy Nissan 300Z sportkocsit vezetett, és állandó késztetést érzett, hogy kipróbálja mit tud. Rikítóan öltözködött, ezenkívül rámenős személyisége miatt a legtöbb férfi azonnal elfordult tőle.
– Jó reggelt, Bea. – Candi Long beugrott a kocsiba és még azelőtt becsatolta az övet, hogy becsukta volna az ajtót maga után. Ha az ember Beával van, mindig jó becsatolni magát – bár úgy tűnt, mintha az ilyesmi sosem izgatná.
– Rosszul aludtál, Candi? – Ezúttal komoly, majdhogynem férfias gyapjúöltöny volt rajta, tetejében pedig selyemsál a nyaka körül. Long egyszerűen nem tudta felfogni, mire való az egész. Ha az ember az egész napját olcsó, fehér laboratóriumi köpenyben tölti el, kit érdekel, mi van alatta – kivéve természetesen Alt. Ő meg viszont inkább az iránt érdeklődik, mi van az alatt, ami a ruha alatt van, gondolta magában mosolyogva.
– Jobban alszom, ha itthon van.
– Hová ment? – kérdezte Taussig.
– Washingtonba. – Nagyot ásított. A felkelő Nap árnyékokat vetett előttük az útra.
– Hogy lehet? – Bea visszaváltott, miközben a kocsival veszettül száguldva ráfordult a sztrádára.
– Azt mondta, valami tesztet kell elmagyaráznia másoknak.
– Hmm. – Beatrice a tükörbe pillantott és hármasban hagyta a kocsit, miközben kiválasztott már magának egy helyet a csúcsforgalom hajszájában. Pszichéjének nem a vezetéssel törődő része igencsak megjegyezte azt a tényt, hogy bármilyen tesztet is magyarázgat el, az nem lehet amerikai. És nem olyan sok ember tesztelget, akik számára szükséges, hogy ez a kis fura fickó magyarázatot tartson. Bea nem értette, mi érdekeset lát Al Gregoryban Candi. A szerelem, mondogatta magában, vak, nem beszélve arról, hogy ostoba és néma is lehet – különös tekintettel a némaságra. Szegény, egyszerű kis Candi Long, sokkal jobban is sikerülhetett volna neki. Ha legalább az egyetemen egy szobába került volna Candivel... ha csak egyetlen egyszer elmondhatná neki... – És mikor jön vissza Al?
– Talán ma este. Hívni fog. Most megyek a kocsijáért. Otthagyta a laboratórium előtt.
– Tegyél az ülésre törülközőt, mielőtt beülsz. – Nagyot kuncogott. Gregory ugyanis Chevy Citationt vezetett. Tökéletes autó egy ilyen jelentéktelen fickónak, gondolta Bea. Eltűnődött, milyen lehet a férfi az ágyban, de aztán elfojtotta magában ezt a gondolatot. Legalábbis nem akart vele játszadozni ezen a reggelen. Candi annyira naiv, olyan ártatlan bizonyos dolgokban. Nos, talán még lehet, hogy bejön a csőbe. Nincs elveszve minden. – Hogy álltok a gyémánttükörrel?
– Ja, az ADAMANT? Adj nekünk még egy évet és megtudod. Bár csak még mindig ott dolgoznál te is a csapatban – sóhajtotta dr. Lang.
– Több hasznomat veszik a hivatal körül – válaszolta Bea figyelemreméltó őszinteséggel. – Mellesleg pedig, tudom, nem vagyok olyan okos, mint te.
– De csinosabb – jegyezte meg bölcsen Candi.
Bea barátnőjére pillantott. Igen, még mindig van remény.

*

Misa négyre kapta meg a kész jelentést. – Késtek vele – magyarázta Bondarenko – mivel más valamivel volt lefoglalva az összes, a legtitkosabb anyagokon dolgozó titkárnő. Negyvenegy oldalt tett ki, beleértve a diagramokat is. A fiatal ezredes pontosan olyan ügyesnek bizonyult, mint ahogyan beszél, ezt Filitov rögtön látta. Egyszerű, könnyen érthető nyelvezetűvé formálta át az egész technológiai zagyvalékot. Misa az első hetet arra fordította, hogy elolvasson mindent, amit csak talált a lézerekre vonatkozólag az akták között. Valójában egyáltalán nem sikerült megértenie működési elvüket, a technológiai részleteket elraktározta jól képzett memóriájában. Néha úgy érezte magát, mint valami papagáj. Képes elismételni a szavakat anélkül, hogy felfogná azok értelmét is. Nos, ennyi elég is volt.
Lassan olvasott, memorizált, miközben továbbment. Mert parasztos hanghordozása és nyers szavai dacára esze még sokkal élesebb volt, mint Bondarenko ezredes hitte. És, mint ezt a dolgok jól meg is mutatták, nem szükséges annak lennie. Az áttörés jelentős része elég egyszerűnek tűnt, nem a lézerüreg méretének növelése volt a fő kérdés, hanem inkább formájának a mágneses térhez igazítása. Megfelelő forma segítségével aztán a méret szinte tetszés szerint növelhető volna, és az új korlátozó tényező ekkor a szupravezető, mágneses impulzusvezérlő egység részévé válik. Misa felsóhajtott. A Nyugat megint megelőzte őket. v Szovjetunió nem rendelkezett a megfelelő anyagokkal. Szóval, szokás szerint, a KGB szerezte be őket nyugaton, ezúttal Svédországon és Csehszlovákián keresztül szállították. Soha nem fognak tanulni belőle?
A jelentés azzal zárult, hogy a másik, fennmaradó probléma az optikai és számítógépes rendszerekben rejlik. Meg kell majd néznem, mit végeznek e tekintetben a felderítőszerveink, mondta magában Filitov. Végül húsz percet fordított rá, hogy átfussa az új lézer diagramját. Amikor eljutott arra a pontra, hogy behunyta a szemét, és minden egyes részletet fel tudott idézni tetszés szerint, visszatette a jelentést az iratfűzőbe. Órájára pillantott és a gombot megnyomva hívta a titkárát. Pár másodperc múlva meg is jelent az ajtóban a tiszthelyettes.
– Igen, ezredes elvtárs?
– Vigye le ezt a központi iktatóba – az 5. részleghez, maximális biztosítás. Ó, és hol a mai megsemmisítendők számára rendelt zsák?
– Kinn van.
– Hozza be nekem! – A férfi kiment az előszobába és egy pillanat múlva vászonzsákkal tért vissza, amely naponta megtette szokásos útját az okmánymegsemmisítőbe. Misa fogta és kezdett belepakolni. – Leléphet. Majd én kifelé menet leadom.
– Köszönöm, ezredes elvtárs.
– Úgyis eleget dolgozik, Jurij Iljics. Jó éjszakát! – Amikor az ajtó becsukódott titkára mögött, Misa elővett néhány további lapot, okmányokat, amik nem itt a minisztériumban készültek. Majdnem minden héten magára vállalta a zsák dolgát. Három perccel később pedig Misa, útban a kocsija felé, besétált a megsemmisítőbe. Fiatal őrmester üdvözölte az ezredest, mintha egyenesen a nagyapja volna, és kinyitotta neki az égető csúszdáját. Mozdulatlanul figyelte, amint a sztálingrádi hős leteszi aktatáskáját, megnyomorodott karjával kinyitja a zsákot, miközben a másikkal felemeli, és legalább egy kilogrammnyi titkos okmányt juttat el a minisztérium alagsorának gáztüzelésű kazánjába.
Az ezredes a naplóba beírta magát, jelezve, hogy az ő osztályáról származó okmányokat rendben megsemmisítették. Misa ezután egy barátságos biccentéssel helyére akasztotta a zsákot, és kisétált a rá várakozó kocsihoz.
Ma este újra eljönnek majd a szellemek, gondolta magában, aztán holnap majd újból a gőzbe megyek, és megint átkerül Nyugatra egy nagy csomag információ. Útban a lakása felé a sofőr megállt egy olyan üzletnél, amely csak az elit számára tartott nyitva. Itt rövidebbek voltak a sorok is. Misa vett magának egy kis kolbászt meg fekete kenyeret és fél liternyi Sztolicsnaja vodkát is. Hogy kimutassa jóindulatát, a sofőrnek is vett egyet. Egy ilyen fiatal katonának a vodka még jobban is jön, mint a pénz.
Lakásában, tizenöt perccel később, Misa elővette fiókjából a naplóját, és mindenekelőtt gyorsan lemásolta a Bondarenko-féle jelentéshez csatolt diagramot. Párpercenként vetett egy pillantást feleségének keretbe foglalt képére. A hivatalos jelentést jobbára kézzel írott követte; csak tíz oldalt kellett írnia, gondosan szúrta be közben a kritikus képleteket. A KARDINÁLIS jelentései szinte híresek voltak rövidségükről és az egyértelműségükről. Olyasvalami ez, ami az irányelvek írásával töltött emberöltőből fakad. Amikor végzett, felvett egy pár kesztyűt és kiment a konyhába. Német gyártmányú hűtőgépének alján, mágnessel felerősítve bújt meg egy kicsiny kamera. Misa megszokott könnyedséggel működtette. Egy percbe tellett, hogy lefényképezze az új naplóoldalakat, azután visszacsévélte a filmet és kivette a kazettát. Zsebre vágta, majd visszadugta rejtekhelyére a fényképezőgépet, mielőtt levette volna a kesztyűt. Aztán igazított egyet az ablakredőnyökön. Misa minden volt, csak gondatlan nem. Lakás ajtajának közelebbről történő szemügyre vétele karcolódást fog mutatni majd a zár körül, azt jelezve, hogy a küldeményt szakértő vette át már. Tulajdonképpen bárkitől is származhattak volna ezek a karcolások. Amikor megbizonyosodott róla, hogy küldeménye eljutott Washingtonba – a járdaszegély egyelőre meghatározott részén elhelyezett guminyomok árulkodtak erről – akkor majd kitépi naplójából ezeket az oldalakat, beviszi zsebében a minisztériumba, elhelyezi őket a többi okmány között a zsákban, és aztán szépen a csúszdára kerül mind.
Amikor a feladattal végzett, Mihail Szemjonovics Filitov ezredes ismét Jelena képére pillantott és megkérdezte, vajon jól cselekedett-e. De Jelena csupán mosolygott, ezúttal is. Mennyi éve már, gondolta magában a férfi, és még mindig hogy felkavarja a tudatomat. Megrázta fejét. Most következett a rítus záró része. Kolbászt és kenyeret evett, mialatt meglátogatták a Nagy Honvédő Háborúban régen elhunyt elvtársai. Egyszerűen képtelen volt rávenni magát, hogy azoknak tegye fel ezt a kérdést, akik annak idején a hazáért haltak meg. A kérdést, hogy vajon van-e joga elárulni mindezt. Úgy gondolta, sokkal jobban megértenék őt, mint Jelena, mégis félt megkérdezni őket. A félliternyi vodka sem hozta meg a választ. De legalább az érzéketlenségig eltompította agyát, és rögtön tíz után ágyához támolygott, még a lámpát is égve hagyta.
Valamivel tizenegy után autó jelent meg a széles sugárúton, amire a lakás nézett, és kék szempár pillantott fel az ezredes ablakaira. Ezúttal Ed Foley volt. Szemügyre vette a redőnyöket. Miközben lakásához hajtott vissza, újabb titkos üzenetet továbbított. Egy moszkvai közegészségügyi tisztviselő feladata volt a jelek összegyűjtése. Ártalmatlan dolgok voltak, egy krétajel például a lámpaoszlopon, melyek mindegyike közölte a csapat valamelyik tagjával, hogy legyen ott a számára kijelölt helyen. A CIA moszkvai állomásfőnökének másik tagja pedig hajnalban ellenőrizni fogja mindet, és ha bármelyik is hiányozna, Foley maga állít le mindent azonnal.
Ed Foley pontosan olyan sok vonatkozásban találta szórakoztatónak munkáját, amilyen sokféleképpen hozott számára feszültséget is. Mivel egyrészről maguk az oroszok könnyítették meg azzal, hogy a KARDINÁLIS-nak nagyforgalmú utcán biztosítottak lakást. Ugyanakkor annyira örülnek, hogy fiukat ott tudhatják a hokicsapatban. Ez az egy biztosan nagyon fog hiányozni majd a kölyöknek, gondolta magában Foley, miközben kikászálódott a kocsiból. Ma már jobban kedvelte az ifik hokizását, mint akár a baseballt.
Nagyon körültekintőnek kellett lennie, amikor hangosan beszélt saját lakásában. Feltételezték, hogy az amerikaiak által lakott lakások minden szobáját lehallgatják. Az évek során viszont Ed és Mary Pat még ebből is viccet csinált. Miután bejött és felakasztotta kabátját, csókot nyomott felesége arcára, aztán szinte ugyanabban a pillanatban megcsiklandozta a nő fülét. A nő elismerően vihogott egyet, bár mindketten alaposan kifáradtak már attól a stressztől, amivel ez a beosztás együtt járt.
– Milyen volt a fogadás? – kérdezte az asszony a falimikrofonok kedvéért.
– A szokásos szar – jött a magnóra felvehető válasz.

 

 

9

Beatrice Taussig nem készített jelentést, bár Candi elejtett megjegyzését igencsak figyelemre méltónak ítélte meg. Szinte mindenbe betekintése volt, ami csak történt a Los Alamos-i laboratóriumban. Nem szóltak neki azonban semmiféle hirtelen előrevett tesztről, és miközben folyt némi SDI munka Európában meg Japánban, ezek egyikénél sem volt szükséges Al Gregoryra, mint tolmácsra. Ebből az következik, hogy az oroszokról lehet szó. És ha a kis fityfirittyet Washingtonba repítették – márpedig jól emlékezett rá, hogy a férfi a laboratóriumnál hagyta kocsiját; szóval még helikoptert is küldtek érte – akkor itt tényleg valami nagyon komoly dolog történik. Nem kedvelte különösképpen Gregoryt, viszont oka sem volt kételkedni a férfi agyában. Eltűnődött rajta, mire vonatkozhat a teszt, de kíváncsiságát féken tartotta, így kellett lennie. Nagyon veszélyes volt, amit csinált.
Végtére, ez is csak része a mulatságnak, nem igaz?

*

– Tehát hárommal nem tudunk elszámolni. – Az afgánok után az oroszok rostálták át az An-26-os roncsait. Aki megszólalt, a KGB őrnagya volt. Soha nem látott még eddig lezuhanási helyszint, és csak az arcába csapó, hűvös levegő akadályozta meg, hogy kiokádja reggelijét.
– A ti embereitek? – pillantott körül a szovjet hadsereg századosa, aki eddig az afganisztáni bábkormány hadseregének tanácsadója volt, körülpillantott, hogy megbizonyosodjon róla, emberei megfelelőképpen lezárták a területet. Gyomra rendben volt, pontosan úgy, ahogy lennie kellett. Életének legnagyobb megrázkódtatása volt, amikor a szeme előtt belezték ki majdnem legjobb barátját. És most azon tűnődött, vajon afgán társa túl fogja-e élni a kényszerleszállás miatti sebészeti beavatkozást.
– Azt hiszem, továbbra is hiányzik valaki. – Több darabra tört a gép törzse. Az elől ülők szinte fürödhettek az üzemanyagban, amikor a repülő földet ért, és a felismerhetetlenségig elégtek. A katonák mégis összerakták minden holttest majdnem minden darabját. Persze három kivételével. A szakértőknek kell majd meghatározniuk, ki halt meg minden bizonnyal, és ki hiányzik még mindig. Az eltűnt százados a KGB kilencedik, őrzési feladatokkal megbízott igazgatóságánál teljesített szolgálatot. Adminisztrációs dolgokkal megbízott tiszt volt, aki rendszeresen járta a körzetet, ellenőrizve közben a személyzeti és biztosítási tevékenységeket is bizonyos, érzékenyebb területeken. Útiokmányai között volt néhány, különösen bizalmasnak mondható papír is, de ami még fontosabb, részletes ismerete volt sok KGB-sről és azok tevékenységéről is. Meglehet, hogy a papírok megsemmisültek – több aktatáska hamuvá égett maradványait meglelték már. De a százados halálának megerősítéséig lesz néhány nagyon boldogtalan ember a moszkvai központban.
– Család maradt utána – egy özvegy. Fia a múlt hónapban halt meg, azt mondják. Valami rákban – jegyezte meg csendesen a KGB őrnagya.
– Remélem, megfelelően gondját viselitek majd a feleségének – válaszolta a százados.
– Igen, van erre külön egy osztályunk. Lehet, hogy elvonszolták innen?
– Nos, tudjuk, hogy itt jártak. Mindig felkutatják a lezuhanás helyszínét, azt hiszem fegyvereket kereshetnek. Hogy okmányokat keresnek-e? – vonta meg vállát a százados. – Tudatlan vademberekkel állunk itt harcban, őrnagy elvtárs. Kétlem, hogy különösebben érdekelné őket bármiféle dokumentum is. Meglehet, hogy felismerték rajta a KGB tiszt egyenruháját, aztán elvitték innen, hogy megcsonkítsák a testet. El nem hinnéd, mit tesznek a foglyaikkal!
– Barbárok – motyogta a KGB-s. – Lelőni egy fegyvertelen polgári repülőt. – Körbepillantott. A „lojális” afgán katonák – magában zsémbelődve jegyezte meg, hogy ez igencsak optimista jelző ez esetben – épp most rakták gumizsákokba a testeket meg az egyes darabokat, hogy visszaküldjék helikopteren Ghazniba, majd Moszkvába, azonosítási céllal. – És, ha elcipelték innen a holttestét?
– Sosem fogunk ráakadni. No persze, van rá némi esély, de nagyon kicsi. Ellenőrzünk minden, a magasban keringő keselyűt, helikoptert is kiküldünk, de hát... – A százados csak megrázta a fejét.
– Szegény ördög – íróasztal mellett ült mindvégig. Nem is az ő területe volt, de az ide kijelölt éppen kórházban tartózkodott valami epehólyag problémával. Ezért hát átvette annak a munkáját is.
– Mi a szokásos területe?
– A Tadzsik SZSZK. Azt hiszem, plusz munkát akart, hogy elfeledkezzen a gondjairól.

*

– Hogy érzed magad, orosz? – kérdezte foglyától az Íjász. Orvosi szempontból különösebben sokat nem tudtak tenni érte. A legközelebbi, francia orvosokból és ápolónőkből álló orvoscsoport Hasan Khél közelében, egy barlangban húzódik meg. Épp oda tartanak most saját, még járni tudó sebesültjeik is. Azokért pedig, akik komolyabban megsérültek... nos, mit is tehetnének? Elég jól el vannak látva Svájcban gyártott fájdalomcsillapítókkal, morfiumampulákkal. Ezeket adják be a haldoklóknak, hogy enyhíteni tudják fájdalmaikat. Bizonyos esetekben a morfium sok mindenen átsegíti őket. Viszont mindenkit, akinél kis remény mutatkozik a gyógyulásra, hordágyra tesznek és délkeletre szállítanak, a pakisztáni határ felé. Azok aztán, akik túlélik a hatvan mérföldes utat, kicsit végre az igazi kórházra emlékeztető kezelésben részesülnek majd, a Miram Shah-i lezárt reptér közelében. A csapatot az Íjász vezette. Sikerült meggyőznie társait, hogy az orosz többet ér elevenen, mint holtan. Hogy az „Amerikasztani”-k többet adnak majd az orosz politikai rendőrség egy tagjáért és az okmányokért cserébe. Egyedül a törzsfő tudott volna vele eredményesen szembeszállni, ő pedig halott. Sietve eltemették, hitük szerint. Ő már a Paradicsomban van. Így hát az Íjász lett a csapat legidősebb harcosa, akiben mindenki egyaránt megbízott.
Ki tudta volna megmondani késéles tekintetű szemeiből és hűvös szavaiból, hogy három éve most, első alkalommal fordult elő, hogy a szívében szánalom mutatkozott meg? Még őt magát is meglepte a dolog. Hogyan juthattak be ezek a gondolatok a fejébe? Vajon Allah akarata mindez? Annak kell lennie, gondolta. Ki más tudna megállítani, hogy megöljek egy oroszt?
– Fáj – válaszolta végül az orosz. De az Íjász szánalma ilyen messzire már nem terjedt. A mudzsaheddin-ek hátán cipelt morfium csak saját célra szolgált. Miután óvatosan körbepillantott, hogy megbizonyosodjon róla, nem látja senki, odacsúsztatta az orosznak a családjáról készített fényképeket. Egy rövidke pillanatig meg is lágyult a tekintete. A KGB tiszt meglepetten pillantott rá, és még a fájdalmát is elfelejtette egy pillanatra. Ép keze gyorsan kapott a fotók után, egy mozdulattal magához szorította mindet. Arcán mély hála tükröződött, ami csodálkozással volt vegyes. A férfi halott kisfiára gondolt, és megbékélt saját sorsával is. A legrosszabb esetben, ami még bekövetkezhet – gondolta magában a fájdalom ködében – az, hogy újra találkozik kisfiával, akárhol is legyen. Az afgánok több kárt már amúgy sem tehetnek benne, mint amennyi sérülés érte.
Agya még mindig nem működött maradéktalanul. Félig kókadozva eltűnődött, vajon miért nem ölték meg. Épp elég történet keringett róla Moszkvában, hogyan bánnak az afgánok foglyaikkal...
Nem halhatsz meg, Valerij Mihajlovics, élned kell. Feleséged van, és ő is épp eleget szenvedett már, mondta magában. Már annyi mindenen keresztül ment... Itt a gondolata megszakadt. A százados ingének zsebébe csúsztatta a képet, és újra átadta magát a lágyan hullámzó öntudatlanságnak, miközben teste veszettül küzdött az életért. Arra sem ébredt fel, hogy deszkára kötözték, és feltették egy állatok vontatta valamire. Az Íjász pedig a csapat élére állt és elindultak.

*

Misa úgy ébredt fel, hogy fejében egyre csak visszhangzott a csatazaj. Odakinn még mindig sötét volt – a Nap egy ideig nem kel még fel – első, összeszedett gondolata nyomán bement a fürdőszobába, ahol hideg vizet loccsantott az arcára, és gyorsan lenyelt három aszpirint. Ezt követte némi hányinger, de nem jött föl, csak egy kis sárgás epe. Így hát felpillantott, hogy megnézze a tükörben, mit is tett a hazaárulás a Szovjetunió Hősével. Abbahagyni nem tudná már, nem is akarná természetesen, de... legalább nézzük meg, mit tett velünk, Misa. Az egykor tiszta, kék szemek véraláfutásosak voltak és élettelenek. Az egykor pirospozsgás arc most szürke volt, mint valami halotté. Arcán szinte lógott a bőr, és teljesen elcsúfította egykor csinos vonásait. Megnyújtóztatta jobb karját és az elhegesedett szövetet merevnek érezte. Kivonszolta magát a konyhába, hogy egy kis kávét készítsen.
Legalább maradt még egy kicsi. Ezt is a nómenklatúra tagjai számára fenntartott üzletben vásárolta csakúgy, mint a nyugati gyártmányú kávéfőzőt. Először arra gondolt, bekap valamit, de aztán úgy döntött, csak a kávénál marad, íróasztala mögött mindig elrághat még egy kis kenyeret. A kávé három percen belül elkészült. Rögtön lehajtott egy csészényivel. Ügyet sem vetett a forró folyadék káros hatására. Felkapta telefonját, hogy odarendelje a gépkocsit. Azt akarta, gyorsan fölvegyék, és bár nem közölte, hogy fel kívánja keresni a fürdőt ezen a reggelen, a kocsiszín ügyeletes őrmestere nagyon jól tudta, miről van szó.
Húsz perccel később pedig Misa már ott állt a ház előtt. Szeme máris könnyezett és fájdalmasan pislogott bele a hideg észak-nyugati szélbe. Az őrmester már arra gondolt, kiszáll és megtámogatja ezredesét, de végül aztán Filitov egész súlyával kicsit nekifeszült a természet láthatatlan kezének, amely megpróbálta őt visszatartani és nagy nehezén bekászálódott a kocsiba, mint minden ilyen alkalommal.
– A fürdőbe, ezredes elvtárs? – kérdezte a sofőr.
– Eladtad a vodkát, amit adtam?
– Nos, igen, ezredes elvtárs – ismerte be a fiatalember.
– Helyes, egészségesebb is, mintha meginnád. A fürdőbe, gyorsan – szólalt meg az ezredes mimelt komolysággal –, és talán még életben maradok.
– Ha a németek nem ölték meg, ezredes elvtárs, kétlem, hogy egy pár csepp jó orosz vodka megtehetné – válaszolta vidáman a fiú.
Misa engedélyezett magának egy kis nevetést. Ez a sofőr gyerek még, valahogy hasonlított is Romanov tizedesre. – Szeretnél-e egy napon majd tiszt lenni?
– Köszönöm, ezredes elvtárs, de vissza kívánok térni az egyetemre, hogy tanulhassak. Apám vegyészmérnök, és az ő példáját akarom követni.
– Szerencsés ember akkor az apád, őrmester. Gyerünk!
A kocsi tíz perc múlva már oda is húzott a fürdő épülete elé. Az őrmester kitette ezredesét, majd beállt az e célra fenntartott helyek egyikére, ahonnan szemmel tudta tartani a bejáratot. Cigarettára gyújtott és olvasni kezdett. Nagyon meg volt elégedve a szolgálattal. Sokkal jobb, mint a latyakban mászkálni a gépesített lövészeknél. Órájára pillantott. Az öreg Misa vagy egy óráig most úgysem jön vissza. Szegény öreg, gondolta magában, elég magányos lehet. Hogy juthat ide, ilyen nyomorúságos helyzetbe a Szovjetunió Hőse.
Odabenn a mozdulatok már olyan megszokottak voltak, Misa félálomban is meg tudta volna ismételni mindet. Miután levetkőzött, megkapta törülközőjét és papucsát, meg a kötelező nyírfavesszőket, azonnal a gőz felé indult. A szokásosnál korábban érkezett. A törzsvendégek java része még nem volt itt. Annál jobb. Felcsavarta hát a vízsugarat, ami a téglákra folyt és letelepedett, hogy hagyja kitisztulni lüktető fejét. A helyiségben további három személy tartózkodott. Kettőt közülük be tudott azonosítani, de nem számítottak ismerőseinek és úgy tűnt, senkinek sincs kedve a beszélgetéshez. Ez Misának sem volt ellenére. Állkapcsának már a puszta mozgatása is fájdalommal járt, az aszpirin pedig ma valahogy lassan hatott.
Tizenöt perc múlva patakokban folyt róla a veríték. Felpillantott, és pillantása a fürdő előtte álló alkalmazottjára esett. Végighallgatta a szokásos csevegést az italról – ezúttal senki sem akart belőle –, no meg az uszodáról. Nem volt benne semmi szokatlan, de a pontos fogalmazás mégis azt jelentette: Minden rendben. Kész vagyok az anyag átvételére. Misa válaszul az öregeknél mindennaposnak számító, kicsit eltúlzott mozdulattal törölte le az izzadságot homlokáról. Kész vagyok én is. Az alkalmazott ezzel kiment. Misa pedig lassan háromszázig kezdett számolni. Amikor kétszázhetvenötig ért, az egyik bent lévő felállt és kisétált. Misa felfigyelt ugyan rá, de nem nagyon törődött vele. Túlságosan nagy gyakorlata volt már mindenben. Amikor háromszázig jutott, berozsdásodott térdeivel birkózva feltápászkodott és egy szó nélkül távozott.
A levegő sokkal hűvösebb volt odakinn a törülköző helyiségben, de látta, hogy a másik férfi még mindig nem ment el. Valamiről éppen csevegtek az előbb a gőzben járt alkalmazottal. Misa türelmesen várta, hogy a másik észrevegye. Megtörtént. A fiatalember odajött, és az ezredes néhány lépést tett felé. Misa megbotlott az egyik fellazult burkolólapon és majdnem elesett. Ép karja előrelendült. A kabinos érte nyúlt, hogy elkapja. A fűzfavesszők a földre estek.
A fiatalember egy pillanat alatt ott termett és felsegítette Misát. Pár másodperc múlva új törülközőt kínált neki a soron következő zuhanyozáshoz, majd útjára bocsátotta.
– Minden rendben, elvtárs? – kérdezte a másik férfi a szoba távolabbi végéből.
– Igen, köszönöm. A régi térdem az oka, no meg ezek az öreg padlók. Több figyelmet is szentelhetnének neki.
– Úgy bizony. Jöjjön, zuhanyozzon – válaszolta a férfi. Negyven körüli lehetett és teljesen jellegtelen, kivéve a vérágas szemeket. Megint egy nagyivó, jegyezte meg magában Misa. – Maga is a háborúban volt, igaz?
– Méghozzá harckocsizóként. Az utolsó német ágyú elkapott – de én is elkaptam őt a kurszki ütközetben.
– Apám is ott volt. Konyev alatt szolgált a hetedik hadseregnél.
– Én a másik oldalon voltam, második tankhadosztály, Konsztantyin Rokosszovszkij alatt. Az volt az utolsó bevetésem.
– Most már értem, miért, elvtárs...
– Filitov, Mihail Szemjonovics, harckocsizó ezredes.
– Én Klementij Vlagyimirovics Vatutin, de én egyáltalán nem vagyok hős. Örülök, hogy találkoztunk, elvtárs.
– Jó egy ilyen öregembernek, ha tiszteletet mutatnak iránta.
Vatutin apja a kurszki hadjáratban is szolgált, de politikai tisztként. Az NKVD ezredeseként vonult nyugdíjba. Fia is követte e tekintetben, csak a szervezetet később átkeresztelték KGB-nek.
Húsz perccel később az ezredes már irodája felé tartott. A fürdő alkalmazottja pedig megint kiosont a hátsó kijáraton, és felkereste a vegytisztítót. Az üzletvezetőt a gépteremből kellett előre hívni, ahol éppen olajozott egy szivattyút. Egyszerű biztonsági megfontolásból semmit sem tudott a férfiről, akitől átvette a kazettát. Sem a nevét, sem pedig azt, hol dolgozik. Zsebre vágta a kazettát, átadott három, fél literes palackot és visszatért a szivattyújához. Pulzusa most is magas volt, mint mindig, CIA „ügynökkénti” megbízatása nagyon jó kiegészítő jövedelmet biztosított számára. Már vagy hat hónapja részese volt a gépezetnek, és bár fogalma sem volt róla, e tevékenysége e vonalon nemsokára véget ér. Továbbra is lehetne használni ugyan információ továbbítására, de semmiképpen sem a KARDINÁLIS számára. A fürdőalkalmazott nemsokára másik munka után néz majd. És ezzel ez a névtelen ügynökökből álló lánc megszűnik egy csapásra – és nyomon követhetetlen lesz még a KGB második főigazgatóságának fáradhatatlan elhárítótisztjei számára is.
Tizenöt perc múlva rendszeres ügyfél jelent meg egyik angol kabátjával. Aquascutum volt, becippelhető bélését eltávolították. Mint mindig, a nő most is mondott valamit arról, hogy fordítsanak megkülönböztetett figyelmet a kabátjára. A férfi pedig, mint mindig, most is bólintott és azzal tiltakozott, hogy az egész Szovjetunióban ez a legjobb vegytisztító. Csak éppen nem tart előre nyomtatott papírt, így hát a férfinak kézzel kellett kiállítania most is a nyugtát. Az elsőt felerősítette gombostűvel a kabátra, a második egy kis dobozba került, a harmadik pedig de először megnézte a zsebeket.
– Elvtárs, hagyott itt egy kis aprót. Köszönjük, de nincs szükségünk plusz pénzre. – Ezzel átadta, és vele együtt a nyugtát is. Meg még valamit. Az egész annyira könnyű volt. Soha senki nem nézte meg a zsebeket, mint Nyugaton.
– Ah, maga tényleg becsületes ember – válaszolta a hölgy, a Szovjetunióban mindennaposnak számító, furcsa szertartásossággal. – Viszontlátásra, elvtárs.
– Viszontlátásra – válaszolta a férfi. – A következőt kérem!
A nő – Szvetlána – mint mindig, most is a metróállomáshoz sétált. Miután minden tervszerint ment, volt ideje bőven, Moszkva utcái pont olyan zsúfoltak voltak, mint bármely másik napon. Tolakodó, morcos emberek nyüzsögtek mindenütt, akik közül sokan leplezetlen, irigy pillantást vetettek a nő kabátjára. Egész ruhatára volt angol ruhákból. Sokszor járt már Nyugaton. Ez is része volt munkájának a GOSPLAN-nál, a szovjet gazdaságtervezési minisztériumban. Angliában szervezte be a titkosszolgálat. Azért használták a KARDINÁLIS láncnál, mivel a CIA-nak nem volt egyszerre oly sok, használható ügynöke Oroszországban, és amúgy is gondosan választották ki a feladatra. A láncnak a kellős közepén helyezkedett el, sohasem valamelyik végén. Az adatok, amit ő maga továbbított Nyugatra, alacsony szintű, gazdasági vonatkozású információból állt, és közvetítő futárkénti, alkalmankénti szolgálatai tulajdonképpen hasznosabbak voltak, mint az az információ, melyre oly büszke volt. Erről természetesen soha nem szóltak neki egy szót sem; minden kém úgy tekinti saját magát, mintha az ő birtokában volna a legesleglényegesebb, életbevágóan fontos információ, ami valaha is csak kikerült valahonnan. Ettől aztán még érdekesebbé vált az egész játék. És minden ideológiai (vagy egyéb) motivációjuk dacára, a kémek munkájukat minden játék közül a legnagyobbnak tekintették, mivel állandóan túl kellett járniuk saját országaik legfélelmetesebb szervezetének eszén. Szvetlána valójában igencsak élvezte az izgalmat. Arról meg volt győződve, hogy magas helyre került apja – fontos beosztású központi bizottsági tag – bármitől meg tudná óvni őt. Végtére is, a férfi befolyása tette lehetővé, hogy évente kétszer, vagy akár háromszor is Nyugat-Európába utazhasson, nem igaz?
Éppen időben ért a Kuznyeckij híd állomásra ahhoz, hogy lássa még a már kifutó szerelvényt. Az időzítés mindig a dolog legtrükkösebb része marad. Csúcsforgalomban a moszkvai metró szerelvényei harminc másodpercnyi időközönként futnak. Szvetlána órájára pillantott. A küldemény átadására a következő állomáson kerül majd sor. Végigsétált hát a peronon, pontosan addig a helyig, hogy a szerelvény második kocsijának első ajtajához kerüljön, és elsőnek szállhasson fel. Ruhája is segített ebben. Gyakran gondolták külföldinek, a moszkvaiak pedig a külföldieket a királyoknak kijáró tisztelettel kezelik általában – ugyanez vonatkozik a súlyos betegekre is. Nem kellett soká várnia. Pár pillanat múlva már hallotta is a közeledő vonatot. Kinyílt az ajtó, kisereglettek az emberek. Majd Szvetlána belépett, és tett néhány lépést a kocsi vége felé. Megfogta a fenti kapaszkodót – minden ülés foglalt volt ugyanis, helyét pedig senki sem kínálta fel neki – és előrefordult, még mielőtt a vonat újból elindult volna. Kesztyűtlen bal kezét pedig kabátzsebébe süllyesztette.
Soha nem látta még ezen a vonaton kapcsolatának arcát, de tudta, hogy a másik már látta az övét. Bárki is legyen a férfi, tetszhetett neki a nő karcsú alakja. Ezt is egy kicsinyke jelből tudta meg egyszer. A zsúfolt vonat tolongásában az Izvesztyia egy példánya mögé rejtett kéz végigfutott egyszer bal fenekén és egy pillanatra megállt, hogy gyengéden megfogja. Ez egészen új volt a nő számára, és alig tudta magától elhessegetni a késztetést, hogy a férfi felé pillantson. Vajon jó szerető? Igencsak hasznát tudná venni egy ilyennek. Előző férje ugyanis olyan... de, nem, szó sem lehet róla. Sokkal jobb volt így, poétikusabb, oroszosabb, hogy a férfi, akinek arcát még sosem látta, szépnek és kívánatosnak találja őt. Hüvelyk- és mutatóujja közé fogta a filmkazettát, így várt még két percig, hogy a vonat megálljon Puskinszkájánál. Szemét lehunyta, és egy leheletnyi mosoly formálódott ajkain, miközben az őt simogató férfi megjelenését és tulajdonságait fontolgatta. Lehet, hogy megrémítette volna az őt beszervező tisztet, de egyébként nem adta semmilyen tanújelét a dolognak.
A vonat lassított. A leszállni készülők mind felálltak és a már álldogálók sűrűn tolakodni kezdtek az ajtó felé. Szvetlána kivette kezét a zsebéből. A kazetta csúszós volt egy kicsit, vagy víztől, vagy valamilyen olajos anyagtól, ami a tisztítóból származhatott. A kéz most elvált a nő csípőjétől és felfelé kalandozott, hogy végre átvegye a kicsiny, fémből készült hengert, közben pedig a nő arca jobbra fordult.
Közvetlen mögötte egy öregasszony megbotlott saját lábában, és egyenesen rázuhant a férfira. Annak keze pedig kiverte a kazettát Szvetlánáéból. Ő maga egy pillanatig fel sem fogta az egészet, de ahogy a vonat megállt, a férfi máris négykézláb volt, úgy kereste az átadandó tárgyat. Inkább meglepetten, mintsem ijedten pillantott hát le rá, úgy vette szemügyre hátulról. Kopaszodott! És fülei körül a maradék haj is ősz volt már – egy öreg férfi! Amaz egy pillanat alatt megtalálta, amit keresett és talpra ugrott. Öreg, de fürge, gondolta magában a nő, és közben elkapta szeme sarkából, milyen állkapcsának formája. Erős profil – igen, jó szerető lehet és talán türelmes is, ami mind közül a legjobb. A férfi lesietett a vonatról és a nő is törölni igyekezett mindent agyából. Szvetlána észre sem vette, hogy a férfi bal oldalán ülő férfi felkelt, és azelőtt egy másodperccel sikerült még kisurrannia a felszállókkal szemben, hogy az ajtókat rácsukták volna.
Borisznak hívták, és a KGB-központ éjszakai ügyeletes tisztje volt, aki éppen hazafelé készült, hogy kialudja magát. Általában a sportújságot szokta olvasni, de valahogy ma elfelejtette megvenni a központ előtti kioszkban. És egész véletlenül ugyan, de meglátta a metrókocsi piszkos, fekete padlóján azt a valamit, ami a filmkazetta volt, és túl kicsiny hozzá, hogy közönséges kamerától származzon. Nem vette észre ugyan az átadási kísérletet és azt sem tudta, ki ejthette el. Feltételezte azonban, hogy az ötvenes férfi lehetett, és igencsak feltűnő volt neki, milyen ügyesen vetette rá magát. Amikor, szinte ösztönösen, de leszállt, akkor jött rá, hogy feltehetően az orra előtt adhatták át, de hirtelen meglepetésében nem reagált megfelelőképpen, túl fáradt is volt a hosszú éjszakai szolgálat után.
Előzőleg Spanyolországban tevékenykedett, amíg egy szívroham miatt haza nem rendelték és éjszakai munkára nem osztották be saját részlegénél. Rangját tekintve őrnagy volt. Szeme egyre csak a barnakabátos, őszhajú férfit kutatta a peronon. Ott! Nekilódult hát, és kis szúrást érzett a bal mellkasában, amikor a férfi után iramodott. Ügyet sem vetett az egészre. Néhány évvel ezelőtt hagyta abba a dohányzást, és a KGB orvosa közölte vele, eléggé jól van. Már öt méterre megközelítette a másikat, ennél közelebb nem akart menni. Most jött el a türelem ideje. Észrevétlenül követte hát. Át a Gorkovszkaja állomásra tartó felüljáróig, aztán a peronra. Itt már trükkösebbé vált a dolog. A peronon csakúgy nyüzsögtek az irodáik felé tartó emberek, így hát elveszítette a vizuális kapcsolatot a követettel. A KGB-tiszt alacsony emberke volt, így hát a tömegben majdhogynem ugrálnia kellett. Merészkedjen “közelebb? Ez azt jelentené, át kell nyomakodnia az emberek között... és magára hívhatja a figyelmet is. Nagyon veszélyes.
Természetesen erre nézve is kiképezték, de ez már jó húsz évvel ezelőtt volt. Így hát elkeseredetten kutatott gondolataiban az erre előírtak után. Tudta, mi az a terepen mozgás, meg azt is, hogyan azonosítsa vagy rázza le az őt követőt. De végül mégis csak az első igazgatóság alkalmazottja volt. És a második igazgatóság spiclijei révén alkalmazott fogások nemigen képezték részét repertoárjának. És ezek után mit csináljak? – dühöngött magában. Micsoda nagy lehetőség! Mit tegyek most? Ott állt és izzadt a hideg, hűvös metróállomáson. Közben pedig mellkasi fájdalma egyre fokozódott, és egy újabb bizonytalansági faktort jelentett számára. A moszkvai metrórendszer minden egyes szegmensénél megtalálható a rejtett telefonvonalak rendszere. Minden KGB-tiszt tudja, hogyan alkalmazza ezeket. Ő viszont azt is tudta, nincs rá ideje, hogy megkeresse és működtesse a rendszert.
Követnie kellett hát ezt a férfit. Meg kell kockáztatnia! Ha kiderül, hogy rosszul döntött, nos, eléggé tapasztalt tiszt azért hozzá, hogy annyira rosszul ne sülhessen el a dolog. Nem látta a másikat. A KGB-tiszt így hát furakodni kezdett, át a tömegen. Nyugodtan tűrte a káromkodásokat, de végül utat talált arrafelé, ahol a férfit sejtette, igaz hogy közben egymással beszélgető melósok között kellett átnyomakodnia. Nyakát nyújtogatta, hogy végre megpillantsa üldözöttjét – igen! Még mindig ott áll, jobbra tekintget... A metrószerelvény hangja szinte megváltásnak tűnt.
A kocsi tele volt! Embere már odabenn tartózkodott, és a hullámzó tömeg egyre csak áradt. A KGB-tiszt a hátsó ajtóhoz szaladt, és az utolsó pillanatban sikerült még éppen bejutnia. Előrefurakodott megint. Miközben csendben figyelt, egy kéz megigazított egy kalapot. Megzörrent három vagy négy újság is hozzá – ezek bármelyike jelzés, lehetett a küldeményt vivő felé.
Az egyik az is volt. Ed Foley másfelé pillantott, miután megigazította kesztyűs jobb kezével szemüvegét. Ugyanebben a kezében lapult a másik kesztyűje is. Az anyagot szállító újra előre fordult és hozzáfogott az ilyenkor előírt menekülési eljárások végrehajtásához. Foley pedig a sajátjához. A másik férfi most megszabadul a filmtől, először kihúzza tokjából, hogy exponálódjon, aztán bedobja a legközelebbi szemétgyűjtőbe. Eddig kétszer fordult elő ilyesmi, már amennyire tudta, és a küldönc mindkét esetben tisztán ki tudott jönni a dologból. Jól kiképzik őket rá, hogyan tegyék, mondta magában Foley. Tudják, mit kell tenniük. A KARDINÁLIS-t figyelmeztetni fogják. Újabb film készül majd, és... de ez más sosem játszódott le Foley figyelő szeme előtt, és minden fegyelmezettségére szüksége volt, hogy arca rezzenéstelen maradjon. A küldönc ugyanis egyáltalán nem mozdult. A következő megállónál amúgy is leszáll. Nem látszott rajta semmi szokatlan, semmi, ami ne tűnt volna normálisnak. Azt fogja mondani, hogy ezt a furcsa kis izét a – vajon film volt benne, elvtárs? – ott találta a szerelvény padlóján, és azt hitte, valamilyen szemét, amit el akar dobni. Zsebében, miközben a férfi veszettül azon volt, hogy kihúzza a filmet a kazettából. Aki készítette, mindig ráhagyott néhány milliméternyit, hogy jól ki lehessen rántani – legalábbis ezt mondták neki. De a kazetta valahogy csúszott és egyszerűen képtelen volt megragadni a végét. A vonat megint megállt és a küldönc kiszállt. Fogalma sem volt róla, ki követi. Semmi egyebet nem tudott az egészről, csakhogy jelzést kapott. Meg azt, hogy a jelzés szerint meg kell semmisítenie, bármi is legyen nála, méghozzá az előírt módon – csak az volt a baj, soha nem csinált még eddig ilyet. Megpróbált körbe sem nézni, úgy ment ki az állomásról, mint a tömegben bárki más. Ami pedig Foleyt illette, ki sem pillantott a vonat ablakán. Emberfeletti megfeszítésébe került, hogy végre sikerült neki. Rettenetesen félt ugyanis, hogy veszélybe hozhatja a másikat.
A küldönc hát egymagában állt a mozgólépcsőn. Még néhány másodperc és odakinn lesz az utcán. Keres majd magának egy sikátort, ahol exponálhatja a filmet. Aztán keres egy szemétgyűjtőt, ahova kidobhatja azzal a cigarettával, amire most gyújtott rá éppen. Egy sima kézmozdulat az egész. És, mégha el is kapják, nincs semmiféle bizonyíték, a történet, amit belesulykoltak agyába és szinte mindennap végiggyakorolt, épp elég hozzá, hogy még a KGB-t is ámulatba ejtse. Karrierje azonban, mint kém, örökre véget ért. Ezt azonnal tudta, és maga is meglepődött a megkönnyebbülés hullámán, ami beborította, mint valami meleg, kényelmes paplan.
A hűvös levegő azonnal ráébresztette a realitásra. De a Nap már kelőben volt, és az égbolt teljesen tisztának tűnt. Jobbra fordult hát és elsietett. Fél háztömbnyivel arrébb van egy sikátor, meg egy szennyvízlefolyó, amit bátran használhat majd. Cigarettáját pont akkor fogja befejezni, mire odaér, ez megint olyasmi, amit sokszor gyakorolt már. Most, bár csak ki tudná rántani a filmet a kazettából és gyorsan exponálni az egészet. A fene egye meg. Lerántotta a másik kesztyűjét és összedörzsölte a kezét. Most már ujjának körmével próbálta kihúzni a filmet. Igen! Végre elkapta, így rakta vissza a kazettát a zsebébe, és...
– Elvtárs. – A hang elég erős volt. A barna szemekben éberség látszott, és a zsebére rászoruló kezet igencsak erősnek érezte. A másik keze, ennyit tisztán látott, a férfi zsebében volt. – Nagyon szeretném látni, mi van a kezében.
– Kicsoda maga? – handabandázott a küldönc. – Mi ez az egész?
A jobb kéz most kicsit felemelkedett a zsebben. – Én vagyok az, aki itt, rögtön az utcán megöli, hacsak nem láthatom, mit szorongat a kezében. Borisz Csurbanov őrnagy vagyok. – A másik pillantásából tudta már, hogy előtte áll az ezredesi kinevezés.

*

Foley tíz perccel később már az irodájában volt. Egyik emberét kiküldte az utcára, hogy figyelje a jelzést, miszerint sikeresen megszabadultak a terhelő bizonyítéktól. Egyetlen reménye az maradt hát, hogy téved. Megijedt egy közönséges utastól, aki talán túl keményen próbálkozott, hogy időben jusson el munkahelyére. De... de volt valami abban az arcban, ami azt súgta neki, hogy profival van dolga.
Mit csináltam rosszul? kérdezte magában. Vajon követték volna? Gyakran megtörtént persze, mint ahogyan minden amerikaival, aki a követségen dolgozott. Az oroszoknak fogalmuk sem volt, hogy kicsoda Foley. Ebben biztos volt. A gondolat azonban most nem hagyta nyugodni. Ezért volt, hogy soha nem vallott kudarcot eddig, soha nem tért el a képzéstől, amit szinte belesulykoltak ott Camp Pearyben, a Virginia állambeli York folyó mellett, amit aztán szerte a világon gyakorolhatott.
Nos. A következő fontos dolog, hogy eltökélt legyen. Átment hát a kommunikációs terembe, és telexet küldött Foggy Bottomnak. Ez most azonban olyan vonalra terelődött, amelyet nem használtak rutinszerűen. Kézhezvételétől számított egy percen belül, ügyeletes tiszt hajtott oda Langleyből egyenesen csak ezért. Az üzenet szövegezése ártalmatlannak tűnt, jelentése annál kevésbé: BAJ VAN A KARDINÁLIS VONALLAL. RÉSZLETESEBB ADATOKAT KÉSŐBB.

*

Nem a Dzerzsinszkij térre vitték. A kihallgatásokat jelenleg a Lefortovó börtönben végzik, egy háztömbnyire a Szputnyik mozitól. Itt pedig bőven van hely.
Egyedül ült a szobában, ahol egy asztal meg három szék volt csupán. Soha nem is jutott eszébe a küldöncnek, hogy megpróbáljon ellenállni. Még most sem jött rá: ha elfutott volna vagy szembeszáll az őt letartóztató férfival, esetleg még szabad lehetne. Nem arról van szó, hogy Csurbanov őrnagynak pisztolya lehet – tulajdonképpen nem volt –, hanem egyszerűen arról, hogy az oroszok, miután nincs náluk valami nagy szabadság, gyakran híján vannak az aktív ellenállásnak. Annyit már tudott, hogy élete ezzel befejeződött. El is fogadta valahogy. A küldönc tulajdonképpen ijedős ember volt, de félni csak attól tudott, amitől kell. Az ember nem szállhat szembe a végzetével, gondolta magában.
– Szóval, Csurbanov, mit hoztál? – kérdezte a második főigazgatóság körülbelül harmincéves századosa.
– Hívassátok elő ezt valakivel! – Ezzel átnyújtotta a kazettát. – Azt hiszem, ez a férfi küldönc. – Csurbanov részletesen leírta, mit látott és mit tett. Arról persze nem szólt, hogy ő maga visszacsévélte a filmet a kazettában. – Tiszta véletlen, hogy észrevettem – zárta mondanivalóját.
– Nem hittem volna, hogy ott az egyeseknél tudjátok, hogyan kell, őrnagy elvtárs. Jól csináltad!
– Attól féltem, hogy esetleg valami gyakorlatotokba nyúlok bele...
– Mostanra már tudnál róla. Szükséges viszont, hogy jelentést írj az egészről, méghozzá részletesen. Menj, ez az őrmester elvisz egy gyorsíróhoz. Én közben összeállítok egy teljes kivizsgáló csoportot. Eltart néhány órát. Gondolom, szeretnéd, ha felhívnánk a feleséged.
– A film – makacskodott Csurbanov.
– Igen. Magam viszem le a laborba majd. Most menjetek! Tíz perc múlva én is ott leszek.
A laboratórium pont a börtön ellentétes szárnyában volt. A második igazgatóságnak itt csak kisebb létesítménye volt, mivel munkájának java része Lefortovóra összpontosuk. A százados érkezésekor a labortechnikus éppen befejezett valamit, így hát az előhívást megkezdhette. Miközben csendben várakozott, felhívta ezredesét. Nem nagyon lehetett mérlegelni, mit fedezett fel ez az ember az egyesektől, szinte bizonyosan kémügyről van szó, azokat pedig mindig kiemelt fontossággal kezelik. A százados csak rázta a fejét. Ez a kivénhedt, öreg róka, csak úgy belebotoljon ilyesmibe.
– Kész. – A technikus visszajött. Előhívta a filmet és egyetlen egy nagyítás sikerült. Visszaadta hát a filmkazettát egy kicsiny, barna borítékban. – A filmet már előhívták és visszacsévélték. Sikerült azonban egyetlen kocka egy kis részét megmentenem. Érdekes, de fogalmam sincs róla, mi lehet.
– Mi van a többivel?
– Ezen nem segíthetünk már. Ha egyszer a filmet fény érte, az adatok véglegesen megsemmisültek rajta.
A százados szeme végigfutott a nagyításon, miközben a technikus valamiről még beszélt. Első pillantásra diagramnak látszott, valamiféle felirattal. A tetején a következő szöveg látszott: FÉNYES CSILLAG 1. SZÁMÚ KOMPLEXUM, az egyik aláírás így szólt: LÉZERBERENDEZÉS. A százados káromkodott, és futva hagyta el a szobát.
Csurbanov őrnagy éppen a lassan összeverődő vizsgálati csoporttal teázgatott, amikor a százados visszatért. A jelenet bajtársias volt. Nemsokára még inkább az lesz.
– Őrnagy elvtárs, valami rendkívülit fedeztél fel – közölte a százados.
– A Szovjetuniót szolgálom – válaszolta kimérten Csurbanov. Tökéletes válasz volt – az, amit a párt megkíván. Talán még az is lehet, hogy rögtön átugorja az alezredesi rangot, és azonnal ezredes lesz belőle...
– Lássuk csak – szólalt meg a főnök, aki már ezredes volt, és gondosan vette szemügyre a nagyítást. – Ez minden?
– A többi megsemmisült.
Az ezredes mormogott valamit. Ez persze problematikusabbá teszi a dolgot, de azért nem olyan nagyon. A diagram elég a helyszín azonosításához. A nagyítás fiatal személy munkája lehet, valószínűleg nőé, annyira szép munka. Az ezredes kicsit várt, majd néhány másodpercig kibámult az ablakon. – Ennek nagyon gyorsan el kell jutnia a legmagasabb helyre. Amit itt megemlítenek – nos, én még soha nem hallottam róla, de minden bizonnyal a lehető legtitkosabb valami. Ti pedig, elvtársak, kezdjétek meg az eligazítást. Nekem telefonálnom kell. Te, százados, vidd el a kazettát ujjlenyomatok végett újra a laborba, és...
– Elvtárs, már megfogtam csupasz kézzel – szólalt meg szégyenkezve Csurbanov.
– Nincs miért mentegetőznöd, éberséged példamutató volt – válaszolta leereszkedően az ezredes. – Mindenképpen ellenőriztesd az ujjlenyomatokat!
– Mi legyen a kémmel? – kérdezte a százados. – Hogyan hallgassuk ki?
– Tapasztalt emberre van szükségünk. Ilyet csak egyet ismerek. – Az ezredes felkelt. – Őt is hívom.

*

Több szempár figyelte, méricskélte az arcát, eltökéltségét, intelligenciáját. A küldönc még mindig egymagában üldögélt a kihallgatóhelyiségben. Természetesen eltávolították cipőjéből a pertlit, no meg elvették az övét és cigarettáját is. Meg minden egyebet, amit önmaga ellen fordíthatna fegyverként, vagy esetleg fogódzkodót nyújtana neki. Nem tudta mérni az időt, és a nikotinhiány is kezdte éreztetni hatását, idegesebb lett. Körülnézett a szobában és meglátott egy tükröt, ami kifelé is az volt, ő viszont nem tudta ezt.
A belépő férfi úgy negyven körüli lehetett, civil ruhát viselt, jól volt öltözve. Volt nála néhány papírlap is. Körüljárta az asztalt, hogy a távolabbi oldalához kerülhessen, és egész addig nem pillantott a küldöncre, amíg helyet nem foglalt vele szemben. Amikor viszont ránézett, szeme közömbösséget tükrözött. A küldönc megpróbált ugyanilyen közömbös arcot vágni, de ez nem sikerült. Most már a kihallgatótiszt is tudta, hogy milyen könnyűnek ígérkezik az egész. Tizenöt év után mindig meg tudja előre mondani.
– Van egy választása – szólalt meg újabb egy-két perc múlva. Hangja nem volt kemény, inkább magától értetődő. – Lehet az egész nagyon könnyű, de lehet ugyanolyan kemény is. Maga hazaárulást követett el. Nem kell külön mondanom, mi történik a hazaárulókkal. Ha életben akar maradni, most itt mondjon el mindent nekem, mindent, amit csak tud! Ha nem él ezzel a lehetőséggel, mi majd találunk rá más megoldást, maga pedig halott. Ha viszont itt most beszélni fog, életben marad.
– Amúgy is megölnek – jegyezte meg a küldönc.
– Ez nem igaz. Ha ma együttműködik, a legrosszabb, ami történhet magával, hogy hosszabb időtartamú kényszermunkára ítélik, valamelyik szigorúbb övezetben. Még az is lehet, hogy hasznát tudjuk venni további kémek felfedésében. Ha így van, még rövidebb időtartamra számíthat, és kevésbé szigorú körzetben helyezik el a kényszermunka során. De ahhoz, hogy ez bekövetkezzék, itt ma együtt kell működnie velünk. Majd elmagyarázom részletesen. Ha visszatér egyszer, hogy folytassa megszokott életét, azok, akiknek dolgozik, nem tudhatják, hogy letartóztattuk. Ennélfogva továbbra is alkalmazni fogják, és így lehetőségünk nyílik rá, hogy akkor kaphassuk el őket, amikor a Szovjetunió ellen kémkednek. Majd ellenük fog tanúskodni a tárgyaláson, és így az állam is könyörületet mutathat maga iránt. Az állam számára is hasznos, ha nyilvánosan könyörületet mutathat. – A hang rövid szünetet tartott, majd kicsit meglágyult.
– Elvtárs, nekem nincs hagy örömöm benne, ha fájdalmat kell okozni az embereknek. De, ha a munkám ezt megköveteli, tétovázás nélkül ki fogom adni a parancsot erre is. Úgy sem tud ellenállni sokáig annak, ami itt magára vár. Senki sem képes rá. Nem érdekes, mennyire bátor, a testének megvannak a maga korlátai. Ugyanígy az enyémnek is. Bárkiének. Egyszerűen idő kérdése az egész. Az idő pedig csak a most elkövetkező néhány órában fontos a mi számunkra, meg fogja látni. Azután már olyan kényelmesre vehetjük a dolgot, ahogyan csak akarjuk. Kalapáccsal szét lehet verni a legkeményebb követ is. Spórolja meg magának a fájdalmat, elvtárs. Mentse meg az életét – zárta ezzel a hang, és a szemek egyszerre voltak szomorúak és eltökéltek, kifejezéstelen pillantással meredtek a küldöncre.
A kihallgatótiszt már tudta, hogy nyert. Mindig meg lehet mondani az ilyesmit a szemekből. A kemények, a rendíthetetlenek nem fordítják el a tekintetüket. Egyenesen belebámulnak az ember szemébe, vagy még gyakrabban az ember mögött egy fix pontra. De az igazán dacosak egyetlen helyre néznek csupán, onnan merítenek erőt. De ez itt nem olyan. Szeme összevissza jár a szobában, keres valamit, ahonnan ő is erőt meríthetne, de nem lel semmit. Nos, ilyennek is várta, ilyen könnyűnek. Talán még egy gesztust...
– Szeretne rágyújtani? – A kihallgatótiszt előhalászott zsebéből egy pakli, cigarettát, és odadobott belőle egy szálat az asztalra.
A küldönc szinte felkapta, és a cigaretta fehér papírja egyben megadásának zászlója is volt.

 

 

10

– Mi az, amit tudunk? – kérdezte Moore bíró a jelenlevőktől.
Langley-ben pár perccel múlt hat óra. Odakinn ugyanolyan borús volt az idő, mint idebenn a hangulat, ahol az igazgató és két, magasbeosztású alárendeltje foglalt helyet.
– Valaki ráakaszkodott a négyes számú küldöncre – közölte Ritter. Az operációs igazgatóhelyettes átpörgette a markában tartott papírokat. – Észrevette, hogy követik, még mielőtt az anyagot megkapta volna, és megpróbált jelzést adni a fickónak. Az őt követő személy feltehetőleg nem láthatta az arcát, és rögtön a küldönc után is vetette magát. Foley szerint elég ostobán viselkedett – mindez meglehetősen fura, de azért állítólag az ösztönei szerint viselkedett, és Ed ebben eléggé jó. Ki is állított az utcára valakit, hogy figyelje a jelzést ügynökünktől, miszerint sikerült leráznia követőjét, de erre nem került sor. Fel kell hát tételeznünk, hogy le is írhatjuk a fickót, és azt is fel kell tételeznünk, hogy a film a kezükbe került. Egészen addig fel kell tételeznünk, amíg másról meg nem bizonyosodunk. Foley megszakította a láncot. A KARDINÁLIS-t értesíteni kell, hogy soha ne használja még egyszer begyűjtő emberét. Majd közlöm Eddel, hogy vegye igénybe a rutinszerű „adat elveszett” jelet, ne pedig a szükséghelyzeteit.
– Miért? – kérdezte Greer admirális. Moore bíró válaszolt.
– Eléggé fontos az általa már útnak indított információ, James. Ha most leadjuk neki a riasztást, minden bekövetkezhet – a pokolba is, azt mondtuk neki, hogy ha erre sor kerülne, meg kell semmisíteni mindent, ami diszkrimináló lehet. Mi van, ha képtelen újra előállítani az információt? Már pedig nekünk szükségünk van rá.
– Mellesleg, Ivánnak elég sok mindent kell tennie még, hogy újra eljuthasson hozzá – folytatta Ritter. – Azt akarom, hogy Foley állítsa vissza az adatokat és juttassa ki, aztán pedig – aztán pedig mindörökre ki akarom venni a forgalomból a KARDINÁLIS-t. Megtette már a kötelességét. Ha megkaptuk az adatokat, leadjuk neki a vészjelet. És, ha szerencsénk van, annyira beijed majd tőle, hogy rá tudjuk venni, jöjjön ki.
– És hogy akarod mindezt végrehajtani? – kérdezte Moore.
– Vízi úton.
– Hol?
– Északon.
– Vélemény, James? – kérdezte a DDI-től Moore.
– Van értelme a dolognak. Hagyjunk egy kis időt, hogy rákészülhessünk. Tíz-tizennégy napnál többre nem gondolok.
– Akkor hát kezdjünk hozzá még ma. Te felhívod a Pentagont és előterjeszted a kérést. Bizonyosodj meg róla, hogy jót fognak adni.
– Helyes. – Greer bólintott, majd elmosolyodott. – Tudom, melyiket kérjem.
– Rögtön, amint tudjuk, melyikről van szó, emberünket máris odaküldöm a nőhöz. Mr. Clarkot vesszük majd igénybe – közölte Ritter. Minden fej rábólintott. Clark már többé-kevésbé legendaszámba ment az operációs igazgatóságon. Ha valaki meg tudja csinálni, hát ő az.
– Rendben, add le az üzenetet Foley-nak – szólalt meg a bíró. – E tekintetben tájékoztatni kell az elnököt is. – Nem látszott rajta, hogy nagyon örülne a feladatnak.
– Senki sem tarthat ki örökké. A KARDINÁLIS már háromszorosan túlteljesített – válaszolta Ritter. – Figyelj oda, ezt is közöld vele.
– Jó. Rendben, uraim. Lássunk hát munkához!
Greer admirális azonnal az irodájába ment. Már majdnem hét óra volt, felhívta hát a Pentagon OP-02-esét, vagyis a haditengerészeti műveletek főnökhelyettesének irodáját (Vízalatti Hadviselés). Miután bemutatkozott, feltette az első kérdését: – Mire készül Dallas?

*

Mancuso kapitány is serénykedett már. Öt óra múlva kezdetét veszi az USS Dallas-on teljesített, utolsó bevetése is. A víz mozgását felhasználva futnak majd ki. Hátul a mérnökök már beindították az atomreaktort. Miközben az ügyeletes tiszt szorgalmasan tette a dolgát, a kapitány még egyszer átfutott a küldetéssel kapcsolatos utasításokon. Még egyszer, utoljára „felfelé északnak” tartanak. Az amerikai és brit haditengerészetnél az „odafönn északon” a Barents-tengert jelentette, a szovjet haditengerészet „hátsó udvarát”. Ha odajutott, úgy viselkedik majd, amit erre nézve a haditengerészet hivatalosan e szerint határoz meg: oceanográfiai kutatás. Ami az USS Dallas esetében azt jelenti, minden rendelkezésre álló időt lehetőleg szovjet rakétaszállító tengeralattjárók követésére próbálnak felhasználni. Nem volt könnyű feladat, de Mancuso már szakértőnek számított. Tulajdonképpen közelebbről látott már orosz hajókat, mint bármely más amerikai kapitány. Ezt az élményét persze nemigen szerette megosztani senkivel sem, mégha a másik rangban egyenlő is vele. Az azért a bizonyos küldetésért kapott, magas kitüntetés titkos minősítésű és nem viselheti; bár létezéséről említést tesznek személyi kartotékjának bizalmas részében, de a tényleges részletezés ott is hiányzik. De mindez különösebben már nem érdekelte, átlépett rajta, mert Mancuso az a fajta férfi, aki mindig előre tekint. Megcsendült asztalán a telefon.
– Itt a kapitány – szólt bele.
– Bart, itt Mike Williamson – közölte a kettes tengeralattjáró csoport parancsnoka. – Szükségem van rád, azonnal!
– Máris indulok, uram. – Mancuso meglepődve tette vissza a hallgatót. Egy perc múlva már fenn volt a létrán, sietősen távozott a hajóról. Ruganyos léptekkel haladt végig a rakparton, ahol már várta az admirális kocsija. Négy perccel később a kettes csoport irodájában volt.
– Változtattak a parancson – közölte Williamson ellentengernagy, amint becsukódott a férfi mögött az ajtó.
– Mire készülünk?
– Nagyon gyorsan indultok Faslane-be. Ott már várnak rátok. Ennyit tudok, semmi többet. Viszont a parancsok kiadási helye OP-02, és kb. harminc másodperccel ezelőtt jött át mindez a SUBLANT-en keresztül. – Williamsonnak semmi egyebet nem kellett mondania. Valami nagyon forró volt készülőben. Közepesen forró dolgok szinte mindennaposnak számítottak a Dallas-on. Ilyenkor mindig Mancusót vették elő, aki már szinte egyet jelentett a Dallas-szal.
– Nem teljes a szonáris részlegem – közölte a kapitány. – Van ugyan nálam néhány jó, fiatal gyerek, de az új főnököm a kórházi ágyat nyomja. Ha pedig kiderül, hogy ez a mostani különösen hajmeresztő dolog...
– Mire van szükséged? – kérdezte Williamson admirális, és máris megkapta a választ.
– Rendben, majd elintézem. Öt napod van rá, hogy Skóciába menjetek, addigra kitalálok valamit. Siessetek nagyon, Bart!
– Értettem, uram. – Már kitalálta, mi vár rájuk ott, Faslane-ben.

*

– Hogy vagy, orosz? – kérdezte az Íjász.
Már kicsit jobban volt. Az előző két napon egészen biztos volt benne, hogy meghal. Most már nem annyira. Csűr kin most eltűnődött, vajon életében lehet-e egyáltalán még jövőről beszélni, és, ha igen, akkor mennyire kell félnie tőle. Félelem. Már egész el is feledkezett róla. Rövid idő alatt pedig kétszer is szembe került vele. Először egy zuhanó, égő gépen, látta maga előtt a pillanatot, amikor élete véget ér; másodszor pedig csupán azért ébredt fel már-már a halálból, hogy egy az orra előtt késsel hadonászó afgán banditával nézzen farkasszemet. Ekkor újra nagyon közel járhatott a halálhoz. De megint csak elkerülte. Miért? Ez a bandita, ez a furcsa szemű, aki egyszerre kemény és puha, könyörtelen és érzelgős, azt akarta, hogy életben maradjon. Miért? Csurkinnak most már volt ideje, sőt energiája is rá, hogy feltegye ezt a kérdést.
Valamin vitték. Csűr kin hamar felfedezte, hogy acélplatón hever. Teherautó? Nem, fölötte lapos felület volt, szintén acélból. Hol vagyok hát? Odakinn bizonyára sötét van. Semmilyen fény nem szűrődött be a lőréseken át ebben a..., micsodában is? Valószínűleg páncélautó lehet! Hol a fenében szerezhettek ilyet ezek a banditák? Hová...
Pakisztánba viszik! Át fogják adni a... amerikaiaknak? És a remény hirtelen megint átcsapott kétségbeesésbe. Újból köhögni kezdett, és friss vér ömlött ki a száján.
Ami az Íjászt illette, szerencsésnek érezte magát. Csoportja találkozott egy másikkal, amely két, szovjet gyártmányú BTR-60-as gyalogsági páncélozott járművet zsákmányolt, és vitték Pakisztán felé. Nagyon örültek neki, hogy a csoport sebesültjeit is szállítani lehet. Az Íjász híres embernek számított és az igazán nem árthat, ha egy SAM-lövész védi őket, ha orosz helikopterek bukkannának fel. Hosszúnak bizonyultak az éjszakák, az időjárás rosszra fordult. Óránként csupán tizenöt kilométert tudtak megtenni átlagban a laposabb helyeken, és csupán ötöt a sziklásabb részeken. Egy óra múlva a határon lesznek. Ezt a körzetet a mudzsaheddin-ek tartják ellenőrzés alatt. A gerillák kezdtek felengedni. Nemsokára egy hét viszonylagos béke köszönt majd rájuk, és az amerikaiak mindig elég jól fizetnek a szovjet hadianyagért. Ezen itt például éjszakai tájékozódást biztosító eszközök voltak, amit bizony a sofőr is igénybe vett, amikor fel akart hajtani a hegyi úton. Mindezért pedig rakétákat, aknavetőhöz szükséges lövedékeket, néhány géppisztolyt és kötszert, miegyebet vásárolhatnak majd.
Mostanában a dolgok, mintha inkább a mudzsaheddin-eknek kedvezett volna. Közszájon forgott már, hogy az oroszok esetleg visszavonulnának. Csapataik többé már nem vállalkoztak túl gyakran az afgánokkal történő összecsapásokra. Az oroszok főként gyalogságukat vetették be ilyenkor, aztán jött a tüzérség, meg a légitámogatás. Az afgánok úgy érezték, morális győzelmet tudhatnak maguk mögött a csatamezőn – természetesen szent ügyük következtében. Néhány vezetőjük tulajdonképpen már a győzelemről beszélt, ami persze eljutott az egyes harcosokhoz is. Úgy érezték, végre más is kijut nekik, nem csak az örökös szent háború.
A két gyalogsági páncélos éjfélkor ért a határhoz. Onnan már könnyebben ment a dolog. Saját erőik őrizték mindenütt a Pakisztánba vezető utat. Három órával később eljutottak Miram Shahba. Az Íjász szállt ki elsőnek, rögtön utána következett az orosz fogoly, a sebesült.
Emilio Ortiz egy doboz almalével várt már rájuk. A férfi szeme majd kiugrott, amikor hirtelen felfedezte, hogy az Íjász egy oroszt cipel.
– Barátom, mit hoztál nekem?
– Komolyan megsérült, de ami megmaradt belőle, az itt van. – Az Íjász ezzel átnyújtotta a fogoly egyik váll-lapját, majd az aktatáskát. – És ez volt nála.
– A kurva hétszentségit! – káromkodott angolul Ortiz. Látta a fogoly szája körül a rég rászáradt vért. Micsoda nagy fogás! Bekísérte a sebesültet a kihelyezett kórházba, mielőtt feltette volna a következő kérdést a másiknak: Mi az isten haragját fogunk vele csinálni?
Az orvoscsoport itt is főként franciákból állt, no meg néhány olaszból és svédből. Ortiz legtöbbjüket jól ismerte, és gyanította, hogy majdnem mindegyikük folyamatosan tájékoztatja a DGSE-t, a francia kémszervezetet. Ami azonban ennél fontosabbnak számított, hogy volt közöttük néhány elég jó orvos és ápolónő is. Ezért az afgánok igencsak óvták őket, mintha egyenesen Allah bízta volna meg őket vele. Az éppen ügyeletes sebész az oroszt harmadiknak vette fel az operálandók jegyzékére. Ellátta egy nővér és az Íjász otthagyta Abdult, hogy tartsa szemét a dolgokon. Nem azért hozta el idáig az oroszt, hogy valaki végül megölje. Ortizzal arrébbmentek beszélgetni.
– Hallottam, mi történt Ghazninál – kezdte a CIA tisztje.
– Isten akarata. Ez az orosz elvesztette a fiát. Nem tudtam..., talán azért nem, mert éppen eleget öltem már meg azon a napon. – Az Íjász nagy levegőt vett. – Hasznosnak látszik?
– Ezek mind azok – Ortiz már át is lapozta az okmányokat. – Barátom, nem is tudod, milyen jót cselekedtél. Nos, beszélgessünk hát az elmúlt két hétről?
Egészen hajnalig tartott, mire mindennel végeztek. Az Íjász naplóját is elővette, és sorra említést tett mindenről, amit feljegyzett. Szünetet csak akkor tartott, ha Ortiz szalagot cserélt a magnóba.
– Valami fényt is láttál az égbolton, azt mondod.
– Igen... nagyon furcsának látszott – válaszolta az Íjász, szemeit dörgölve.
– A férfi, akit ide hoztatok, oda tartott éppen. Itt a bázisdiagramja.
– Hol van ez, pontosan – és miről van szó?
– Nem tudom, de annyi bizonyos, csupán száz kilométernyire lehet az afgán határtól. Meg tudom mutatni a térképen. Meddig maradsz a határnak ezen az oldalán?
– Talán egy hétig – válaszolta az Íjász.
– Jelentést kell tennem a főnökeimnek. Meglehet, hogy látni szeretnének téged. Barátom, biztosan komolyan megjutalmaznak majd. Készíts egy listát, mire van szükséged. Hosszú lista lehet.
– És az orosz?
– Majd elbeszélgetünk vele. Már, ha túléli.

*

A küldönc végigsétált a Lazovszkij keresztutcán, és kapcsolatára várt. Egymást kergette benne a remény és a csüggedés. Végül is hitt a vizsgálótisztnek, és késő délután a megbeszélt helyen meg tudta tenni a megfelelő jelölést. Bizony vagy öt órát késett. Remélte, hogy az őt ellenőrző személy esetleg az egészet az őt követők lerázásának tudhatja be. A jelzés, amit elhelyezett, igazi volt, nem az, amivel figyelmeztethette volna a CIA-tisztet, hogy elkapták. Nem, ahhoz már túlságosan veszélyessé vált a játszma, így hát most ott bandukolt a félelmetes járdán és várta, hogy feltűnjön társa is.
Azt viszont nem sejtette, hogy társa az amerikai követség irodájában üldögél, és jó pár hétig Moszkvának azt a kerületét is el fogja kerülni. Nem szerepelt a tervek között, hogy addig kapcsolatot teremtsenek a küldönccel. A KARDINÁLIS vonala megszakadt. Ami pedig a CIA-t illeti, olyan, mintha soha nem is létezett volna.

*

– Azt hiszem, csak az időnket vesztegetjük – kezdte a vizsgálótiszt. Egy másik, magas rangú tiszttel a második igazgatóságról egy lakás ablakánál üldögéltek. A következő ablakban megint ketten helyezkedtek el, kamerával. Ő meg a másik, magas rangú, ma reggel tudta meg, mi is a Fényes Csillag. A tábornok pedig, aki a második főigazgatóságot irányítja, ennek az ügynek a lehető legnagyobb prioritást biztosította. Kolosszális arányú kiszivárogtatást véltek felfedezni az egész ügyben.
– Gondolod, hazudott neked?
– Nem. Nagyon könnyű volt megtörni – valahogy túl könnyű. De megtört, ez a lényeg – válaszolta nagy önbizalommal a vizsgálótiszt. – Azt hiszem, elmulasztottuk a kellő pillanatot, hogy elég gyorsan hozzuk ki ide. Azt hiszem, tudják, mi történhetett, és gondolom, megszakították már a kapcsolattartás fonalát.
– De hát mit csináltunk rosszul? Már úgy értem, az ő szemszögükből, lehetett volna rutin is.
– Da. – A vizsgálótiszt jóváhagyólag bólintott. – Viszont tudjuk, hogy az információ rendkívül érzékeny. Valószínűleg a forrása is. Ennélfogva rendkívüli intézkedéseket is tehettek, hogy mindenképpen megóvják. Mostantól fogva várhatóan komoly nehézségekbe ütközünk majd.
– Vigyük akkor be?
– Igen. – Kocsi kanyarodott a férfihez. Szótlanul figyelték odabentről, mielőtt ők is járművükhöz mentek volna.
Harminc perc múlva mindannyian a lefortovói börtönben voltak megint. A vizsgálótiszt arca szinte szomorúnak látszott.
– Mondja meg nekem, miért erősödik egyre jobban bennem a gondolat, hogy maga hazudott nekem? – kérdezte a férfi.
– De nem! Mindent úgy csináltam, ahogy elvárták tőlem. Talán késtem, de hát ezt megmondtam előre.
– És a jel, amit hátrahagyott, nem az volt, amivel közli velük, hogy elkaptuk magát?
– Nem! – A küldönc szinte pánikba esett. – Már ezt is elmagyaráztam.
– Látja, a probléma abban rejlik, hogy képtelenek vagyunk megkülönböztetni az egyik krétajelet a másiktól. Ha maga ravasz, be is csaphatott minket. – A vizsgálótiszt előredőlt. – Elvtárs, maga becsaphat minket. Bárki megteheti – legalábbis egy ideig. De nem sokáig. – Szántszándékkal hagyta, hogy ez a gondolat vagy egy percig ott lebegjen a levegőben. Oly könnyű dolog a gyengéket vallatni. Megcsillantjuk a reményt, aztán elvesszük; megint megcsillantjuk, aztán megint elvesszük tőlük, így utazik a lelkűk ezen a szellemvasúton, amíg végül azt sem tudják már, mi micsoda. Amikor nem uraik már saját érzelmeiknek, akkor azt csinálhatunk velük, amit akarunk.
– Kezdjük hát elölről. A nő, akivel a vonaton találkozott – ki az?
– Név szerint nem ismerem. Harmincnál idősebb, de korához képest fiatal. Szőke hajú, vékony és csinos. Mindig jól öltözött, mint valami külföldi, de biztos, hogy nem az.
– Úgy öltözik, mint valami külföldi – hogyan?
– Kabátja is rendszerint nyugati. Meg lehet mondani a szabásból, meg a szövetből. Csinos, mint már mondtam, és azonkívül...
– Folytassa – szólt közbe a vizsgálótiszt.
– A megbeszélt jel szerint rá kell tennem a kezem a tomporára. Azt hiszem, kedvét leli benne. Gyakran nekifeszül a kezemnek.
A vizsgálótiszt ezt a részletet még eddig nem hallotta, de magában rögtön eldöntötte, hogy feltehetőleg igaz. Ehhez hasonló részleteket nem szoktak kiagyalni, és eléggé illik is a képbe. A női kapcsolat minden bizonnyal kalandornő lehet. Nem igazi profi, nem is úgy viselkedik. És ebből következik, hogy valószínűleg, szinte minden bizonnyal, orosz lehet.
– Hányszor találkoztak már ehhez hasonlóan?
– Ötször. Sosem a hétnek ugyanazon a napján, és soha sem rendszeres terv szerint, viszont mindig ugyanannak a szerelvénynek a második kocsijában.
– És a férfi, akinek maga át szokta adni?
– Sosem láttam még az arcát, már úgy értem, az egészet. Mindig úgy áll, hogy keze a fenti kapaszkodón van és folyton forog, hogy karja köztem meg az arca között maradjon. Egy részét már láttam, de az egészet soha. Külföldi, azt hiszem, de nem tudom, milyen nemzetiségű lehet.
– Ötször, és még csak nem is látta az arcát! – csattant fel a hang, és egy ököl vágódott az asztal lapjára. – Ne nézzen engem hülyének!
A küldönc egészen összegörnyedt, majd gyorsan beszélni kezdett. – Szemüveget visel; nyugati gyártmányú, abban biztos vagyok. Rendszerint kalapot visel. Ezenkívül van nála egy összehajtogatott újság, Izvesztyia, mindig Izvesztyia. Közte és a karja között arcának talán még a negyedét sem lehet tisztán kivenni. Ha minden rendben van, akkor azzal ad jelet, hogy kicsit elforgatja az újságot, mintha egy cikket olvasna benne, aztán elfordul, hogy arcát takarni tudja.
– Halljam még egyszer, hogy történik az átadás!
– Amikor megáll a szerelvény, ő előre jön, mintha a következő állomásnál leszállni készülne. Nekem a kezemben van az átadandó dolog, ő pedig hátulról veszi át, amikor éppen kilépek.
– Szóval, maga ismeri a nő arcát, de a nő nem ismeri a magáét. A férfi ismeri a maga arcát, viszont maga nem ismeri az övét... – Ugyanaz a módszer, amit ez alkalmaz itt, az anyag átvételekor. Szépen kidolgozott munka, annyi bizonyos, de vajon miért alkalmazzák ugyanazt a technikát kétszer is ugyanazon a vonalon? Különösen az a metró zsúfolt, szinte már verekedéssel együttjáró, csúcsforgalmi kavargásában. Már kezdte azt gondolni, hogy az információ átadásának leggyakoribb eszköze, már amikor az egyik fél vaktában jár el, nem is része az egész vonalnak. Nagyon furcsának tűnt ugyanis. Persze nyilvánvalóan ilyet is be kellett iktatniuk, különben a KGB fel tudná göngyölíteni az egész vonalat – talán...
Máris megpróbálkoztak természetesen a kiszivárogtatás forrásának azonosításával, de nagyon körültekintően kellett eljárniuk. Mindig megvan a lehetősége, hogy a kém maga, akár férfi, akár nő, egyben biztonsági tiszt is. Ez tulajdonképpen ideális poszt lehet egy ilyen kémkedést végző ügynök számára, mivel a munkájának szinte velejárója, hogy mindenhez hozzáférhet, ehhez jön még a folyamatban lévő elhárítási műveletek előzetes ismerete. Volt már ilyen – a kiszivárogtatás kivizsgálása keltette fel egyenesen a kém gyanakvását. És az egészre nem jöttek rá jó néhány évig a vizsgálat lezárta után. A másik, tényleg fura dolog, az az egyetlen, megmaradt fényképkocka, ami tulajdonképpen nem egy igazi diagramról készült, hanem inkább valamiféle kézzel rajzokról.
Kézírás – vajon nem lehet, hogy ez az oka, amiért ezt az eljárást alkalmazzák? A kémet ugyanis így azonosítani lehetne, igaz? Micsoda ostoba módja a...
De hát ezek itt nemigen hülyéskednek, vagy igen? Nem, és nem lehet semmi véletlenszerű sem. Ha ezen a vonalon a technikák furcsának tűnnek, akkor egyben profik is. Csak a hozzá nem értő számára érthetetlen, persze csak ezen a szinten.
– Azt hiszem, holnap maga meg én megint utazunk egyet a metrón.

*

Filitov végre úgy ébredt, hogy nem dörömbölt a fejében senki, ami már egymagában elég örvendetes volt. Még egyszer megnézte, miután felöltözött, az asztalfiókba lökött szótárat abban a reményben, hogy meg fogja tudni semmisíteni. Ugyanúgy, mint mindig. Már elő is készítette az új, üres naplót, amihez rögtön hozzáfog, ha ezt megsemmisítette. Az előző napon hallott pár elejtett szót újabb fejlesztésekről a lézer területén. Majd egy papír is hozzá került azokról a rakétarendszerekről, amit a következő héten fog megtekinteni.
Amikor beült a kocsiba, kényelmesen elhelyezkedett. A szokásosnál is éberebb volt azonban, és egész idő alatt, amíg munkahelyére nem értek, egyfolytában kinézett az ablakon. Kora reggel volt, de sok teherautó nyüzsgött az utcán, és egyikük eltakarta előle a járdaszegély egy bizonyos részét. Ez volt az „adatok elvesztek” jelzés. Kicsit bosszankodott fölötte, hogy nem tudta megállapítani, hol is van a jel, de hát jelentései elég ritkán szoktak elveszni és olyan nagyon nem is zavarja mindez. A „sikeres átadás” jel egészen más helyen szokott lenni és mindig könnyű észre is venni. Filitov ezredes hátradőlt hát az ülésen, kibámult az ablakon, miközben ahhoz a helyhez közeledtek... ott. Fejét elfordította, hogy tisztán láthasson mindent, úgy kereste a jelet... de nem volt sehol. Furcsa... Lehet, hogy a másikat is csak csaliból rakták oda? Még ellenőriznie kell még egyszer este, hazafelé menet. Az évek során, amióta a CIA-nak dolgozik, több jelentése is elveszett már így vagy úgy, és a veszély jelét sem helyezték el soha, no meg telefonhívást sem kapott, melynek során Szergejt keresik, és ez közölné vele, hogy azonnal hagyja el a lakását. Szóval valószínűleg szó sincs veszélyről. Csak valami bosszantó apróság jöhetett közbe. Helyes. Az ezredes elengedte magát és végiggondolta, milyen lesz ez a napja a minisztériumban.

*

Ezúttal a metró szinte nyüzsgött a KGB-sektől. A második igazgatóság száz embere helyezkedett el ebben az egy körzetben. Legtöbbjük közönséges moszkvainak öltözött, néhányan munkásnak. Ez utóbbiak működtették a rendszerben végig az elektromos táblák mellett telepített „fekete” telefonvonalakat. A vizsgálótiszt és foglya oda-vissza utazgatott a „bíborvörös” meg „zöld” metróvonalakon, és egyfolytában a jólöltözött, nyugati kabátos nőt keresték. Mindennap milliónyi ember utazott a metrón, de azért a kémelhárító tisztek bizakodtak. Az idő nekik dolgozik. Ehhez jön még hozzá a célpont profilja is kalandornő. Valószínűleg nem eléggé fegyelmezett, hogy el tudja különíteni megszokott, napi feladatait a kémtevékenységtől. Történt már ilyesmi. És minden ravaszságuk dacára, ezek az árulók előbb vagy utóbb saját csapdájukba esnek.
És igazuk is volt, legalábbis ez esetben. Szvetlána barna papírba csomagolt csomagot vitt, amikor megjelent az állomás peronján. A küldönc először a hajáról ismerte fel. Egész rendkívülinek számított a frizura, de volt valami abban is, ahogyan tartotta a fejét. Valami megfoghatatlan, de mindenképpen feltűnő. Úgy érezte, rá kell mutatnia. De kezét valaki visszatartotta. A nő most megfordult, és a KGB ezredese tisztán láthatta az arcát. A vizsgálótiszt rögtön felismerte, hogy a nő mennyire felszabadult. Sokkal inkább, mint a többi utas, akiken tükröződik a moszkvaiak apátiája. Első benyomása olyasvalakit rajzolt fel előtte, aki élvezi az életet. Na, hát ez sem tart már sokáig.
Beszólt egy kis adóba és amikor a nő a következő állomáson kiszállt, már követték. A ráakaszkodott férfi fülén ott volt a picinyke fülhallgató. Nem volt nagyobb, mint egy aprócska hallásjavító készülék. Mögöttük pedig, mindenütt az állomáson a telefonvonalakon szorgalmasan dolgozók sorra riasztották az ügynököket a vonal minden egyes állomásán. Amikor a nő leszállt, egész árnyékhad várta már ugrásra készen. Mindannyian követték, fel egészen az utcáig, végig a hosszú mozgólépcsőn. Ott már kocsi várta őket és több tiszt vette át a megfigyelést. Legalább ketten tartották folyamatosan rajta szemüket, és feladatukat gyors egymásutánban adták át az üldözésbe bekapcsolódó újabb, meg újabb embereknek, így követték hát végig a Moszkva szállóval szemközt a Marx sugárúton lévő GOSPLAN épületig. A nő sosem vette észre, hogy követték. Fél órán belül húsz fényképet mutattak meg a fogolynak, aki rögtön azonosította.
Az eljárás ezek után már óvatosabb lett. Az épület egyik őre megadta a nő nevét egy KGB tisztnek, aki részletesen elmagyarázta neki, nehogy szóljon erről bárkinek is. A név segítségével aztán azonosítani lehetett a személyt. A vizsgálótiszt, aki az ügy minden vonatkozását most már kézben tartotta, nagy csalódással vette tudomásul, hogy Szvetlána Vanejeva egy magasrangú, központi bizottsági tag gyermeke. Ez bizony komplikációkat jelent. Gyorsan összeállított egy újabb kollekciót különböző fényképekből, és megint próbára tette foglyát. De az újból csak a megfelelő nőt választotta ki hat közül is. Egy központi bizottsági tag közvetlen hozzátartozója mégsem akárki – de hát azonosítani tudták, és most komoly dologról van szó, nagyon komolyról. Vatutin továbblépett hát, hogy megossza információit főnökével.
Ami ezután következett, az eléggé körmönfont volt. Bár Nyugaton általában mindenhatónak tartják, a KGB-t, az mindig is alárendelt módon szolgálta a pártapparátust. A második igazgatóság feje felkereste hát a KGB elnökét. Harminc perc múlva már jött is vissza.
– Begyűjthetitek.
– A Központi Bizottság titkárát...
– Még nem értesítették – válaszolta a tábornok.
– De hát...
– Itt vannak a parancsok. – Vatutin átvette a kézzel írott lapot, amit az elnök személyesen írt alá.

*

– Vanejeva elvtársnő?
A nő végignézett a polgári ruhás személyen – a GOSPLAN természetesen polgári ügynökség –, aki igencsak furcsán meredt rá. – Segíthetek valamiben?
– Klementij Vlagyimirovics Vatutin százados vagyok a moszkvai rendőrségtől. Szeretném, ha velem jönne. – A vizsgálótiszt meredt szemmel figyelte, de nem látott semmi rendkívülit a nőn.
– Mi okból? – kérdezte a nő.
– Lehetséges, hogy segíteni tud nekünk valakinek az azonosításában. Mást nem mondhatok – kezdte szinte mentegetőző hangon a férfi.
– Sokáig fog tartani?
– Valószínűleg pár órát. Valaki majd hazaviszi.
– Helyes. Úgy sincs semmi fontos az asztalomon. – A nő minden további nélkül felállt. Vatutinra vetett pillantása bizonyosfajta fensőbbségről tanúskodott. A moszkvai rendőrség nem az a szervezet, amit az itteni állampolgárok nagy tisztelettel szoktak emlegetni. A századosi rang puszta ténye is elég sokat elmondott a nőnek a férfi karrierjéről. Különösen, ha figyelembe vette a férfi korát is. Egy perc múlva már indultak kifelé az épületből. Ez a százados legalább kultúrnij, ezt rögtön látta, hiszen kinyitotta előtte az ajtót. Szvetlána ebből arra következtetett, hogy Vatutin kapitány tudja, kicsoda ő – pontosabban, ki az apja.
Autó várt rájuk és azonnal elhajtottak. Az útvonalon kicsit elcsodálkozott, de egész addig nem volt biztos semmiben, amíg át nem hajtottak a Koklovszkaja téren.
– Hát nem az Igazságügyi Minisztériumba megyünk? kérdezte a nő.
– Nem, hanem Lefortovóba – válaszolta foghegyről Vatutin.
– De hát...
– Nem akartam magára ijeszteni ott az irodában, tudja. Valójában a második főigazgatóság alkalmazottja vagyok, Vatutin ezredes. – Erre már jött valami reakció, de Vanejeva azért egy pillanat alatt összeszedte magát.
– És mi az, amiben a segítségükre lehetnék?
A nő jó, Vatutin ezt rögtön látta. Ez itt még kihívást is jelenthet. Az ezredes hű volt a párthoz, de nem szükségképpen annak tisztviselőihez. Az a fajta férfi, aki szinte ugyanannyira gyűlölte a korrupciót, mint magát a hazaárulást. – Piszlicsáré dologról van szó – vacsorára kétségkívül hazaér.
– A kislányom...
– Majd az egyik emberem elmegy érte. Ha a dolgok kicsit elhúzódnának, az ön édesapja minden bizonnyal ellátja majd, igaz?
A nő ezen tényleg elmosolyodott. – Hogyne, apám igencsak szereti elkényeztetni.
– Valószínűleg azonban nem fog sokáig tartani – közölte Vatutin, és kinézett az ablakon. A kocsi éppen most haladt át a börtönkapun. Kisegítette a nőt a kocsiból, és egy őrmester tartotta mindkettőjüknek az ajtót. Biztosítsuk nekik a reményt, aztán vegyük el tőlük. Finoman karonfogta. – Az irodám arra van. Úgy tudom, gyakran utazik Nyugatra.
– Ez is része a munkámnak. – A nő most már óvatosabb lett, de semmivel sem jobban, mint bárki más ebben a helyzetben.
– Igen, tudok róla. Textíliákkal foglalkozik. – Vatutin ezzel kinyitotta előtte az ajtót, és betessékelte a nőt.
– Ez ő! – szólt egy hang. Szvetlána Vanejeva lába szinte földbe gyökerezett, mintha megállt volna az idő. Vatutin erre újból karon fogta, és egy székhez vezette.
– Kérem, üljön le.
– Mi ez az egész? – kérdezte, most már egyenesen riadtan.
– Ez a férfi, amikor elfogtuk, titkos dokumentumokat vitt magával. Azt mondja, magától kapta.
Vanejeva odafordult és a küldöncre meredt. – Soha életemben nem láttam még ezt az arcot! Soha!
– Igen – válaszolta szárazon Vatutin. – Tudom.
– Micsoda... – a nő most kereste a szavakat. – De hiszen ennek semmi értelme.
– Magát nagyon jól kiképezték persze. Ez a barátunk itt azt mondja, az információ átadásakor jelzése mindig az volt, hogy kezét végigfuttatta a maga fenekén.
A nő most vádlójára pillantott megint. – Gavnojed! Ez a kis szarházi ilyet mondott! Ez – egy pillanatig nem is tudta folytatni – ez a kis senkiházi. Micsoda marhaság!
– Szóval, tagadja a vádat? – érdeklődött Vatutin. Ennek a nőnek a megtörése tényleg öröm lesz majd.
– Természetesen! Hazámhoz hű szovjet állampolgár vagyok. A pártnak is tagja. Apám pedig...
– Igen, tudom ki az apja.
– Majd ő is fog hallani minderről, Vatutin ezredes, és ha fenyegetni merészel...
– Mi itt nem fenyegetjük önt, Vanejeva elvtársnő, hanem információt kérünk. Miért volt tegnap a metrón? Tudom, hogy van saját kocsija is.
– Gyakran utazom a metrón. Egyszerűbb, mint autót vezetni, és amúgy is meg kellett állnom valamiért. – Felvette a csomagot a padlóról. – Itt van, ez itt. Leadtam tisztítani a kabátot. Elég kényelmetlen arrafelé a parkolás. Szóval inkább a metrót választottam. Ma is ugyanezt tettem, amikor érte mentem. Ellenőrizhetik a tisztítónál.
– És nem maga volt, aki átadta ezt itt a mi barátunknak? – tartotta fel Vatutin a filmkazettát.
– Még azt sem tudom, mi a csoda ez.
– Hát természetesen. – Vatutin ezredes csak a fejét rázta. – Nos, így állunk hát. – Megnyomott egy gombot a telefonkészülékén. Egy pillanat múlva kinyílt az iroda oldalajtaja. Bejött három ember. Vatutin Szvetlána felé intett. – Készítsétek elő.
A nő reakciója nem is annyira pánikról tanúskodott, mint inkább hitetlenségről. Szvetlána Vanejeva megpróbált felpattanni székéből, de két erős férfi ragadta meg a vállát. A harmadik pedig feltűrte ruhájának ujját, és tűt döfött a nő karjába, mielőtt kiáltani tudott volna. Nem tehetik – szólalt meg végre. – Nem tehetik...
Vatutin sóhajtott. – Ah, dehogynem! Mennyi ideig tart?
– Legalább két óra hosszat a hatása alatt lesz majd – válaszolta az orvos. Ő és két segédje most felemelték a nőt. Vatutin odajött és felkapta a csomagot. – Elő lesz szépen készítve, mire elvégzem az orvosi ellenőrzést, de nem várható semmiféle probléma ez esetben.
– Kitűnő. Én is lemegyek, ha ettem már valamit. Intett a másik fogolynak. – Elvihetitek. Azt hiszem, vele már végeztünk.
– Elvtárs, én... – kezdte a küldönc, de csak azért, hogy félbevágják.
– Ne merje többet használni ezt a szót. – Bármilyen halkan is mondták ki ezt a mondatot, annál jobban szívenütötte.

*

Most már Bondarenko ezredes vezette a minisztériumban a lézerfegyverek irányítását. Természetesen Jazov honvédelmi miniszter döntése volt, Filitov javaslata szerint.
– Szóval, ezredes, mi hírt hozott ma nekünk? – kérdezte Jazov.
– Kollégáink a KGB-nél részleges tervekkel álltak elő az amerikai adaptív-optikai tükörre nézve. – Átnyújtott két külön másolatot a diagramokról.
– És mi képtelenek vagyunk ezt megcsinálni? – kérdezte Filitov.
– A tervezés tulajdonképpen eléggé eredeti, és mint ezt róla a jelentés is megállapítja, épp most áll tervezés alatt egy továbbfejlesztett modell. A jó hír az, hogy kevesebb működtető berendezést igényel...
– Mi az? – kérdezte Jazov.
– A működtető berendezések azok a mechanizmusok, melyek megváltoztatják a tükör kontúrjait. Számuk csökkentésével csökkenteni lehet a tükör-együttest működtető számítógépes rendszer követelményeit is. A már meglévő tükör – ez, amit itt láthatunk – rendkívül nagyteljesítményű szuperszámítógép üzemeltetését igényli, amit mi még képtelenek vagyunk megvalósítani. Az új tükör az előrejelzések szerint csak negyedakkora számítógép-teljesítményt igényel majd. – Bondarenko most előrehajolt. – Miniszter elvtárs, mint már első jelentésemben is megemlítettem, a Fényes Csillagnál az egyik legfontosabb probléma a számítógépes rendszer. Még ha tudnánk is gyártani ehhez hasonló tükröt, nincs meg hozzá egyelőre a számítógépes hardverünk meg szoftverünk, hogy azt a maximális hatékonysággal tudjuk üzemeltetni.
– Viszont még az arra vonatkozó tervek sincsenek meg? – kérdezte Jazov.
– Így van. A KGB dolgozik rajta.
– Még ezeket a „működtető berendezéseket” sem tudjuk lemásolni – morgolódott Filitov. – Több hónapja a kezünkben vannak a specifikációk meg a diagramok, és mégis, egyetlen gyár sem szállított még...
– Idő és pénz, ezredes elvtárs – csattant fel Bondarenko.
– Pénz – fortyogott Jazov. – Mindig az a pénz. Sebezhetetlen tankot tudunk építeni – elegendő pénzzel. Be tudjuk hozni a Nyugat tengeralattjáró-technológiáját elegendő pénzzel. A Szovjetunió minden egyes akadémikusának minden egyes, kedvelt projektje képes rá, hogy leszállítsa számunkra a felülmúlhatatlan fegyvert – csak egy kell hozzá, elegendő pénz. Sajnos azonban, mindhez nincs elég. – Csak egyetlen mód kínálkozik rá, hogy lépést tudjunk tartani a Nyugattal!
– Miniszter elvtárs – folytatta Bondarenko –, húsz éve vagyok már profi katona. Szolgáltam már zászlóalj- és hadosztálytörzseknél, és láttam már igazi ütközetet is. Mindig a Vörös Hadsereget szolgáltam, csakis a Vörös Hadsereget. A Fényes Csillag egy másik fegyvernemhez tartozik. Ennek dacára közölhetem, hogy ha szükséges, meg tudjuk tagadni a pénzügyi támogatást a harckocsiktól meg hajóktól és repülőktől. Mindezt csak azért, hogy a Fényes Csillag mielőbb összeállhasson. Elegendő hagyományos fegyverünk van ahhoz, hogy megállíthassuk a NATO esetleges támadását, de semmink sincs, amivel megakadályozhatnánk, hogy a Nyugat rakétái a földdel tegyék egyenlővé országunkat. – Hátradőlt. – Kérem, bocsássa meg, amiért ilyen szenvedélyes hangon juttattam érvényre véleményemet.
– Azért fizetjük, hogy gondolkodjon – jegyezte meg Filitov. – Miniszter elvtárs, úgy érzem, magam is egyetértek ezzel a fiatalemberrel.
– Mihail Szemjonovics, miért van az, hogy palotaforradalmat gyanítok itt a saját ezredeseim részéről? – vállalkozott egy tőle elég ritkán tellő mosolyra Jazov, és Bondarenkóhoz fordult: – Ezeken a falakon belül elvárom magától, hogy közölje velem, amit gondol. És, ha rá tudja venni ezt a kivénhedt lovaskatonát, hogy a maga tudományos-fantasztikus vállalkozása megéri a befektetést, akkor tényleg komolyan el kell gondolkodnom róla. Azt mondja, hogy ennek a programnak minden elképzelhető előnyt biztosítanunk kell?
– Miniszter elvtárs, mindenképpen fontolóra kellene vennünk. Bizonyos mértékű alapkutatás persze továbbra is megmarad, – Bondarenko csak hajszálnyival maradt le a Jazov által mondottak mögött. Mindez politikai döntés volt. Olyasmi, amibe egy egyszerű ezredes nemigen kellene hogy belekotyogjon. A KARDINÁLIS arra gondolt, hogy tulajdonképpen alulbecsülte ezt a ragyogó eszű, fiatal ezredest.

*

– Pulzusa gyorsul – szólalt meg majdnem három órával később az orvos. – Idő nulla, paciens a tudatánál. – Orsós magnó rögzítette minden szavát.
A nő nem tudta már felismerni, hol végződik fejében az álom, és hol kezdődik az ébrenlét. A legtöbb ember számára ez a határvonal amúgyis eléggé bizonytalan. Különösen így van ez, ha nyoma sincs valakiben a riadtságnak, vagy csupán a nap első sugarai ébresztenek fel valakit. Ő sem kapott semmilyen jelzést. Szvetlána Vanejeva első, tudatos emóciója a döbbenet volt. Hol vagyok? kérdezte magától körülbelül tizenöt perc után. A barbiturátok sokáig megmaradó utóhatása is kezdett elenyészni, de semmi sem vette át az álomtalan alvás adta kényelmes ernyedtség helyét.
Megpróbált megmozdulni, de... nem tudott! Teljesen nyugalmi helyzetben volt, egyetlen izma sem volt megfeszítve. Hol vagyok hát?
Nem látott semmit. Nem feketeség vette körül, hanem inkább... szürkeség... mint valamiféle éjszakai felhő, ami Moszkva város fényeit tükrözi, jellegtelenül.
Nem hallott semmit, még a forgalom robaját sem. Ugyanígy nem a folyóvíz vagy a csapódó ajtók mechanikus zaját...
Elfordította a fejét, de a kép ugyanaz maradt: szürke tompaság...
Nagyot szippantott a levegőből. A levegőnek sem volt semmilyen szaga vagy íze, nem hatott sem nedvesnek, sem száraznak. Tehát még a hőmérsékletet sem tudta érzékelni. Beszélni kezdett... de, eléggé hihetetlen módon, semmit sem hallott. Hol vagyok hát?
Szvetlána körültekintőbben kezdte vizsgálni a körülötte lévő világot. Szvetlána uralkodni próbált érzelmein. Erőnek erejével kényszerítette magát, hogy nyugodt maradjon, ellazuljon. Bizonyára csak álom csupán. Valójában semmi kellemetlen nem történhet vele. Az igazi félelem még el sem kezdődött, de azért már érezte közeledtét. Összeszedte minden eltökéltségét és megpróbálkozott az elhessegetésével. Fel kell térképezni a környezetemet. Szeme balra, majd jobbra villant kétségbeesetten. Csak ahhoz volt elegendő a fény, hogy a teljes sötétséget egy icipicit világosabbá tegye. Karjai megvoltak, de olybá tűnt, mintha távolabb helyezkednének el testétől. És egyszerűen képtelen volt őket maga felé mozdítani, akárhogy próbálkozott. Ugyanígy volt a lábaival. Hihetetlen igyekezettel akarta jobb kezét végre ökölbe szorítani... még az sem sikerült neki, hogy egymáshoz érintse ujjait.
Légzése gyorsulni kezdett. Érzékelni tudta, hogyan jár benne ki meg be a levegő. Érzékelni tudta mellkasának mozgását, de egyébként semmit. Amikor lehunyta szemét, csupán az a választás kínálkozott számára, hogy a szürkeséggel szemben a nagy feketeség mered rá. Ez volt minden. Hol vagyok?
Mozogni kell, mondta magában, többet kell mozogni. Olyan hangosan üvöltött fel, amennyire csak tudott, hogy végre valami igazi és közeli hangot halljon. Csak hogy biztos lehessen benne, legalább magamagának társasága. Amit azonban hallott, egy idegen nagyon távoli, elhaló visszhangja volt csupán.
A pánik ekkor uralkodott el rajta ténylegesen.

*

– Idő: húsz perc... tizenöt másodperc – közölte az orvos a magnetofonnal. A vezérlőfülke öt méterrel helyezkedett el a tartály fölött. – Pulzus gyorsul, most már száznegyven, légzés negyvenkettő, akut szorongási reakció beáll. – A férfi Vatutinra pillantott. – A szokásosnál hamarabb. Minél intelligensebb az alany...
– Annál erősebb az igény az érzékszervek közvetítette adatok iránt, igen – válaszolta szenvtelen hangon Vatutin. Elolvasta ugyan az erre az eljárásra vonatkozó tájékoztató anyagot, de szkeptikus maradt. Ez valami merőben új volt, és olyasfajta szakértői segítséget igényelt, amire karrierje során még soha nem volt szüksége.
– Úgy tűnik, a pulzus százhetvenhétnél eléri a csúcsértéket. Nincs komolyabb rendellenesség.
– Hogyan tudja elnémítani a nő saját beszédét? – kérdezte az orvostól Vatutin.
– Ez merőben új. Egyfajta elektronikus eszközt alkalmazunk, amivel le tudjuk másolni a hangját és azonnal meg is ismételjük, de vigyázunk rá, hogy ne legyen fázisban vele. Ez viszont semlegesíti szinte teljes mértékben az eredeti hangot. És olyan, mintha az ember vákuumban üvöltözne. Két évbe tellett, mire tökéletesítettük. – Elmosolyodott. Vatutinhoz hasonlóan ő is élvezte munkáját. Lehetősége nyílott ugyanis rá, hogy érezze, nem hiába dolgozott évekig. Hogy valami újjal és jobbal szinte fel tudja borítani az intézményes politikai vonalat, amely mindenre rányomta bélyegét.
Szvetlána már a hiperventilláció határán volt, de az orvos most megváltoztatta a nőbe juttatott gázkeveréket. Nagyon figyelmesen kellett követnie minden életjelt. Ez a kihallgatási technika nem hagy hátra semmiféle jegyet a testen. Nincsenek hegek, nincs bizonyíték a kínzásra tulajdonképpen egyáltalán nem is kínzás az egész. Legalábbis, fizikai értelemben véve nem. Az érzékelés lehetőségétől való megfosztás egyik hátránya azonban, hogy az általa kiváltottak az embereket tachycardias állapotba hozhatják.
– Most jobb – közölte, és az EKG eredményre pillantott. – A pulzus százharmincnyolcon stabilizálódott. Normális, de felgyorsult szinuszritmussal. Az alany izgatott, de stabil.

*

A pánik sem segített. Bár agya továbbra is őrülten dolgozott, Szvetlána teste azért kárt nem tett magában. Rettenetes igyekezettel próbálta fenntartani az ellenőrzést énje fölött. És ismét furcsán nyugodtan érezte magát.
Élek vagy meghaltam? Sorra végigkutatta minden emlékét, minden tapasztalatát és nem talált semmit sem... de...
Volt egy hang.
Mi lehet az?
Dumm-dumm, dumm-dumm... mi lehet az...?
Egy szív! Igen!
Szeme most tágra nyílt, úgy kereste a hang forrását ebben a rémisztő sötétben. Volt itt körülötte valami. Bár csak megtudná találni. Agya iszonyatos gyorsasággal kereste a módját. Oda kell férkőznöm. Meg kell ragadnom valahogy.
Helyette viszont csapdába került valami olyasmiben, arait még csak leírni sem tudott. Megint mozogni próbált. Újból nem talált semmit, amiben megkapaszkodhatna, semmit, amit megérinthetne.
Lassan kezdte megérteni, milyen egyedül is van. Érzékszervei egyszerűen adatokért, inputért, valamiért könyörögtek! Agyának érzékelőközpontjai táplálékot kerestek és csak vákuumot találtak.
Mi van, ha meghaltam? kérdezte magától.
Vajon ez az, ami bekövetkezik, ha meghal az ember...? A semmi...? Majd egy még felkavaróbb gondolat:
Ez a pokol?
De volt ott megint valami. Ez a bizonyos hang. Megpróbált összpontosítani rá. De csak annyi eredménnyel, hogy rájött, minél erősebben próbál odafigyelni, annál nehezebben hallja. Olyan volt, mintha egy füstgomolyagot szeretne megfogni. Ami csak akkor van ott, ha az ember nem próbál hozzáférkőzni.
Megpróbálta hát. Szemét, amennyire tőle tellett, összeszorította és minden akaraterejével arra a bizonyos hangra összpontosított, az emberi szív ismétlődő zajára, így sem ért el azonban semmit. Már nem tudott különbséget tenni egyáltalán valóság és hallucináció között.
Felnyögött, vagy legalábbis azt hitte, hogy felnyög. Megint nem hallott semmit. Hogy lehet az, hogy beszél és mégsem hallja?
Halott vagyok? A kérdés egyre sürgetőbb lett, mely választ követelt. De a válasz túlontúl rémisztő volt hozzá, hogy egyáltalán fontolóra merje venni. Kell, hogy legyen valami magyarázat rá... de vajon szabad-e erre gondolnia? Igen!
Szvetlána Vanejeva, amilyen erősen csak tudott, beleharapott saját nyelvébe. A vér sós íze öntötte el hirtelen a száját.
Életben vagyok hát! mondta magában. E felismerés egy pillanatra megnyugtatta, amire bizony bőven szüksége volt. De aztán rosszabb következett:
Hol vagyok akkor hát? Vajon eltemettek... élve? ÉLVE ELTEMETTEK!
– Pulzus ismét emelkedik. Úgy néz ki, most áll be a másodlagos szorongási periódus – jegyezte meg a magnetofon számára az orvos. Tényleg nagy kár ezért a nőért, gondolta magában. Ő is segített a test előkészítésekor. Nagyon csinos asszony, sima hasát csak a szülési csíkok csúfították el picit. Aztán leolajozták a nő bőrét és beöltöztették ebbe a különleges, a legjobb minőségű nomex gumiból készített ruhába, mely leginkább a békaemberekére hasonlított. Annyira sima, hogy száraz állapotban alig lehet érezni – ha pedig vízzel töltik meg, akkor szinte egyáltalán nem. Még a tartályban levő vizet is különlegesen állították össze. Magas volt a sótartalma, hogy a nő tehetetlenül lebegjen benne. A tartályban lassan forgott, de erről fogalma sem volt.
Az orvos önelégült pillantást vetett Vatutin ezredesre. Sok év munkáját fektették a lefertbvói börtön kihallgatásokat végző szárnyának ebbe a legtitkosabb részébe.
A vitális tünetekben megint változás állott be.
– Szépen haladunk. Úgy néz ki, ez a második fázis. Idő: egy óra, hat perc. – Vatutinhoz fordult. – Ez rendszerint hosszú fázis. Érdemes lesz odafigyelni, meddig tart nála.
Vatutinnak úgy tűnt, hogy az orvos olyan, mint valami ravaszul kigondolt, kegyetlen játékot űző gyerek; amennyire tudni akarta, amit ez az alany tud, énjének egy másik részét ugyanannyira meg is rémítette mindaz, amit lát. Eltűnődött, vajon mindez abból a félelemből fakad-e, hogy egy napon rajta is kipróbálhatják...

*

A fali hangszóróból felhangzó üvöltésre Vatutin felpattant a székről. Talán a németek hallhattak egykor ilyet. Haláltáboraik áldozatainak üvöltését, amikor rájukcsukták az ajtót és záporozni kezdtek a gázkristályok. De ez most rosszabb. Látott már kivégzéseket. Látott kínzást is. Hallotta a fájdalom és a düh meg a kétségbeesés kiáltásait, de soha nem hallotta még a pokolnál is rosszabbra ítélt lélek üvöltését.
– Nos... ez lesz valószínűleg a harmadik fázis kezdete.
– Micsoda?
– Mint tudjuk – magyarázta az orvos –, az emberi állat szociális állat. Lényünket, minden érzékszervünket, eleve úgy tervezte meg a természet, hogy adatokat gyűjtsön. Ami viszont lehetővé teszi, hogy reagálhassunk egyrészt saját környezetünkre, másrészt embertársaink cselekedeteire. Vegyük el az embertársakat, vegyük el az összes érzékszerv által közvetített inputot, és az agy hirtelen teljesen magára marad. Bőségesen van adat rá, hogy mi következik be ilyenkor. Azoknál a nyugati idiótáknál például, akik egyedül körülhajózzák a földet. Meglepően sokan közülük megbolondulnak, sokan pedig eltűnnek; valószínűleg öngyilkosság. Még azoknál is, akik túlélik, akik rádiójukat naponta használják – gyakran orvosra van szükség, hogy figyelje vagy figyelmeztesse őket az ilyen jellegű elzártság pszichológiai veszélyeire. És ők még mindig láthatják az őket körülvevő vizet. Láthatják a saját hajójukat. Érzékelhetik a hullámok mozgását. Most vegyük el ezt is... – Az orvos a fejét rázta. – Talán ha három napig kitartanának. És, mint láthatja, mi itt mindent elveszünk.
– És mennyi ideig tartott itt ki valaki legtovább?
– Tizennyolc órát – önként vállalkozó volt. Egy fiatal törzstiszt az első igazgatóságról. Az egyetlen probléma csupán, hogy az alany nem tudhatja, mi történik éppen vele. Ez pedig megváltoztatja az effektust. Ők is összetörnek persze, de nem olyan alaposan.
Vatutin mély levegőt vett. Ez volt az első jó hír, amit eddig itt hallott. – És ez itt, mennyivel tovább bírhatja?
Az orvos az órájára pillantott és elmosolyodott. Vatutin mindent elkövetett, hogy gyűlölni kezdje, de rögtön rájött, hogy ez az orvos, ez az állítólagos gyógyító csupán azt teszi, amit ő maga is évek óta csinál már, csak gyorsabban, és bármiféle, látható károsodás nélkül. Az orvos sem tudta, mit várhat, amikor belefogott a programba...
– Szóval... mi a harmadik fázis?

*

Szvetlána látta, hogy úszkálnak körülötte. Megpróbálta elijeszteni őket, de ez egyúttal azt is jelentette volna, hogy kicsit hátrálnia kell, azt pedig nem mert. Különösebben sokat nem tudott kivenni, de annyit azért látott, hogy valamiféle alakok. Ragadozókra emlékeztető testek, amik ott nyüzsögnek az övé körül. Egyikük egész közel jött, de aztán hirtelen elfordult. Majd újra arra jött. Így hát ő is így tett. Megpróbált harcba szállni vele, de valami visszarántotta ebbe a testbe, amelyben nemsokára úgy is kialszik az élet. Épp időben ért oda. Amikor azt mondta végtagjainak, hogy ússzanak gyorsabban, akkor az a valami hátulról közelített. Az állkapcsok kinyíltak és elnyelték egész testét, majd lassan zárultak be körülötte. Az utolsó dolog, amit látott, a fény volt, ami felé úszott állandóan a fény, végre tudta már, ami sosem létezett. Tudta, hogy tiltakozása hiábavaló, de azért kiszakadt valahogy ajkai közül.
– Nem! – Természetesen ezt sem hallotta.
Most megfordult. Eltökélte magában, hogy visszamegy hasznavehetetlen, valódi testébe. Vissza ebbe a szürke masszába, ami ott lebeg a szemei előtt és a végtagokba, amelyek céltalanul tudnak csupán mozogni. Valahogy megértette hirtelen, hogy fantáziája próbálta valamiképpen megóvni, kiszabadítani – és hogy végül az is kudarcot vallott. Fantáziáját viszont képtelen volt kikapcsolni, és most annak erőfeszítései is kezdték kifejteni romboló hatásukat. Hang nélkül sírt. A most érzett félelem már sokkal rosszabb volt a pániknál is. A pánik legalább egyfajta menekülés. Tagadása annak, amivel szembe kerül, önmagába való menekülés. Csak itt már nem volt nyoma sem semmiféle énnek, amiben menedéket találhatott volna. Egyszerűen csak tehetetlenül szemlélte magát, hogyan haldoklik. Csak ott akart lenni, amikor ez bekövetkezik. Semmi egyebet nem ismert már, csupán a múltat, fantáziája viszont abból csak a legrosszabbat válogatta ki mindig...

*

– Igen, most már a végső fázisban vagyunk – közölte az orvos. Felemelte a telefont és rendelt magának egy kannányi teát. – Könnyebb volt, mint vártam. Jobban megfelel az ideális profilnak, mint gondoltam volna.
– De hiszen még nem mondott nekünk semmit sem – vetette közbe Vatutin.
– Majd fog.

*

A nő sorra vette életének minden elkövetett bűnét. Ez segített neki megérteni, mi történik vele. Ez az a pokol, melynek létezését az állam kereken tagadta. És ő most itt bűnhődik. Így kellett lennie. Ő pedig segít. Meg kell tennie. Végig kell újból élnie mindent és meg kell értenie, mit tett. Saját agyában le kell folytatnia a tárgyalást. Megállíthatatlanul zokogott már. Csak folyt arcán a könny, miközben csendben figyelte, hogyan hajt végre dolgokat, amit soha nem lett volna szabad. Életének minden kis botlása teljes részletességgel zajlott le újra a szemei előtt. Különösen az elmúlt két év tekintetében... Valahogyan tudta már, hogy ez lehet az oka, amiért ide került. Szvetlána csendben végignézett minden egyes jelenetet, amikor valahogy elárulta a szülőházat. Az első, inkább ízlelgető jellegű, jobbára flörtölésre hasonlító találkozót Londonban. A már komolyabb emberekkel végrehajtott találkozásokat. A figyelmeztetéseket, hogy ne legyen frivol. Majd azokat az alkalmakat, amikor beosztását felhasználva elsétált a vámosok orra előtt. A sokfajta kisded játékot. Meg a megkülönböztetettség leírhatatlan érzését, miközben undorító bűnöket követett el. Nyögései már felismerhető hangszintet értek el. Újra és újra kimondta anélkül, hogy tudta volna.
– Sajnálom...

*

– Most jön a dolog trükkösebbik része. – Az orvos föltette a fejhallgatót. Kisebb kiigazításokat kellett eszközölnie a vezérlőpulton. – Szvetlána... – suttogta a mikrofonba.

*

A nő először meg sem hallotta, és eltelt még kis idő, mire érzékszervei képesek voltak egyáltalán rá, hogy közöljék vele, van valami, amire oda kell figyelnie.
Szvetlána... így szólt hozzá a hang. Vagy csak képzelődött...?
Fejét, amennyire csak tudta, körbeforgatta, kereste azt a valamit.
Szvetlána... megint csak egy suttogás volt csupán. Amíg csak tudta, visszatartotta a lélegzetét. Parancsot adott testének, hogy maradjon nyugton. De az megint csak cserbenhagyta. Pulzusa gyorsulni kezdett, és a fülében lüktető vér egyszerűen kioltotta a hangot, ha egyáltalán az volt.
Szvetlána... Kicsivel erősebb volt, mint a suttogás. Elegendő hozzá, hogy észlelni lehessen az érzelmi tartalmat. A hang szomorúnak hatott meg csalódottnak is. Szvetlána, mit tettél?
– Én nem, én nem... – vágta rá gyorsan, kapkodva, és még mindig nem hallotta saját hangját, mintha egyenesen a sírból beszélne. Jutalma újfent a néma csend volt. Aztán, kis idő múltán, ami egy örökkévalóságnak tűnt megint, így üvöltött fel: – Kérlek, kértek, gyere vissza!
Szvetlána, ismételte meg végül a hang, mit tettél...!
– Sajnálom... – ismételte könnyek között.
– Mit tettél? – kérdezte újból a hang. – Mi van a filmmel...?
– Igen! – válaszolta, és pillanatok alatt elmondott mindent.

*

– Idő: tizenegy óra, negyvenegy perc. Gyakorlatnak vége. – Az orvos kikapcsolta a magnót. Majd néhányszor felvillantotta a fényeket a medence körül. A tartályban tartózkodó búvárok egyike nyugtázta a jelzést, és tűt döfött Vanejeva karjába. Amint a nő teste teljesen elernyedt, kihúzták a vízből. Az orvos pedig elhagyta a vezérlőtermet és lement, hogy megnézze.
Amikor odaért, a nő már kerekes hordágyon feküdt, levették róla a gumiruhát. Odaült az öntudatlan test mellé, és megfogta a kezét. A technikus enyhe stimulánssal próbálta élesztgetni. Csinos darab, gondolta az orvos, miközben a nő légzése gyorsulni kezdett. Kiküldte a teremből a technikust, így hát kettesben maradtak.
– Helló, Szvetlána – kezdte a férfi a lehető leggyengédebb hangon. A kék szemek kinyíltak, megpillantották a mennyezeti világítást, majd a falakat is. Aztán fejét a férfi felé fordította.
Az orvos tudta, hogy túl sokat enged meg magának, de hát az egész éjszakát, no meg a rákövetkező napot is erre az ügyre kellett szánnia, és feltehetőleg ez az eddigi program legjelentősebb alkalmazása. A meztelen nő szinte a karjaiba ugrott és majdnem megfojtotta ölelésével. Nem mintha különösen csinos lett volna, ezt a doktor nagyon jól tudta, csak egyszerűen ő is egy emberi lény. A nőnek pedig szüksége volt rá, hogy végre megérintsen egyet. Teste még mindig csúszós volt az olajtól, könnyei pedig csak úgy záporoztak a fehér laborköpenyre. Soha nem követne el újabb bűncselekményt az állam ellen, különösen nem ezek után. Nagy kár, hogy munkatáborba kell majd mennie. Micsoda pazarlás, gondolta, miközben megvizsgálta. Talán azért tehetne érte valamit. Tíz perc múlva a nőt újból leszedálták, és a férfi hagyta, hogy álomba merüljön.

*

– Adtam neki egy Versed nevű gyógyszert. Új, nyugati fajta, egyféle emlékezettörlő.
– Miért pont ilyet? – kérdezte Vatutin.
– Megpróbálom máshogy megmagyarázni, ezredes elvtárs. Amikor majd később a nő felébred, nagyon kevésre fog emlékezni csupán. A Versed olyan mint a Szkopolamin, csak sokkal hatékonyabb. Nem fog emlékezni kifejezett részletekre és csak nagyon kevésre abból, ami történt vele. Az egész úgy tűnik majd számára, mint valami rémséges álom. A Versed ugyanakkor hipnotikus hatású. Például most visszamehetnék hozzá, és sugallhatnám neki, hogy nem fog emlékezni semmire sem, de azt is, hogy soha nem árulhatja el még egyszer az államot. Úgy durván nyolcvan százalékos a valószínűsége, hogy egyik sugalmazást sem fogja soha megsérteni.
– Maga viccel!
– Elvtárs, a hatástól a nő sokkalta erősebben elítéli magát, mint amennyire az állam valaha is képes. Több lelkiismeret-furdalást érez saját cselekedetei miatt, mint a kivégzőosztag előtt tenné. Bizonyára olvasta az 1984-et? Lehet, hogy amikor Orwell azt megírta, még álom volt csupán, a modern technológia segítségével azonban ma már meg tudjuk valósítani mindezt. A trükk nem abban rejlik, hogy a személyiséget kívülről törjük meg, hanem abban, hogy belülről.
– Úgy érti, most már felhasználhatjuk...?

 

 

11

– Nem fogja túlélni – mondta Ortiznak a követségi orvos, a hadsereg sebésze. Csurkin tüdeje túlságosan sérült volt hozzá, hogy leküzdhesse a tüdőgyulladást. Valószínűleg nem éri meg a holnapot. Sajnálom, egyszerűen túl komoly sérülés érte. Egy nappal hamarabb talán megmenthettük volna, de így... – Az orvos csak a fejét rázta. – Szeretnék neki papot keríteni, de valószínűleg az is csak időpocsékolás volna.
– Beszélni tud?
– Nem különösebben. Megpróbálhatja. Több kárt már amúgy sem tehet benne. Még néhány óráig magánál lesz, aztán kezdi majd elveszteni az öntudatát.
– Köszönöm, hogy megpróbálta, doki – válaszolta Ortiz. Majdhogynem megkönnyebbülten sóhajtott fel. De aztán elszégyellte magát, és ettől-visszafogottabb lett. De hát mihez kezdtek volna vele, ha életben marad? Visszaadják? Itt tartják? Bevonják a fogolycserébe? – kérdezte magától. Azon tűnődött, mért hozta ide egyáltalán az Íjász. Nos – mondta magának, és ezzel belépett a szobába.
Két órával később jött ki onnan. Aztán Ortiz a követségre hajtott. Jelentést tett Langleynek, majd a rákövetkező öt órában egyedül üldögélt egy sarokasztalnál, amit csak akkor hagyott el, ha újabb innivalóra volt szüksége. Így itta le magát alaposan és morcosan a részegségig.

*

Ed Foley ilyesfajta luxust nem engedhetett meg magának. Egyik küldönce három nappal korábban szőrén-szálán eltűnt. Egy másik pedig, egy nő, a GOSZPLAN-nál egyszerűen felállt az íróasztalától, és csak két nap múlva jelent meg újra. Majd, ugyancsak ezen a reggelen, beteget jelentett a vegytisztítónál dolgozó embere is. Figyelmeztetést küldött már a fürdőbe is, viszont nem tudta, vajon eljutott-e a címzetthez. Nem egyszerűen csak valamiféle kisebb probléma merült fel a KARDINÁLIS hálózatában, hanem egyenesen katasztrófa fenyegetett. Szvetlána Vanejeva felhasználásának leglényegesebb szempontja volt, hogy a nő feltehetően kívül áll a KGB drasztikusabb intézkedéseinek körén, és most már több napja nélkülöznie kellett ezt a hasznos személyt. A KARDINÁLIS kitörésére vonatkozó, figyelmeztető utasítások megérkeztek, továbbra is kézbesítésre vártak. Nem volt semmi értelme ráijeszteni arra a férfira, még mielőtt a dolgokat ténylegesen előkészítenék. Azután pedig már egyszerű dolog lesz, hogy Filitov ezredes valamilyen ürüggyel felkeresse a leningrádi katonai körzet központját – amit amúgy is minden fél évben egyszer megtett – aztán pedig könnyen kijuttathatják majd.
Ha ez beválik, emlékeztette magát Foley. Eddig csak kétszer csinálták meg, már amennyire tudja, és annak is már jó ideje... Ideje volt hát távozni. Neki és feleségének kicsit amúgy is hiányzott már a megérdemelt pihenés. Hogy elszakadhassanak végre innen. Következő beosztási helyük valószínűleg a York folyó mellett lesz, valami békés helyen. De ezek a gondolatok egyelőre nem nagyon segítették ki jelenlegi problémájából.
Eltűnődött, vajon mindenképpen riassza-e a KARDINÁLIS-t. Figyelmeztesse-e, hogy legyen körültekintőbb – akkor viszont megsemmisíthetné az adatokat, ami után Langley annyira szűköl, és az adatok mindenek előtt. Ez a szabály. A szabály, melyet Filitov ismer, sőt meg is ért, feltehetőleg ugyanolyan jól, mint maga Foley. De hát a kémek többet jelentenek csupán valamiféle tárgyaknál, amelyek információt szolgáltatnak, igaz? Nem kellene lojalitást mutatnia Filitov iránt? Természetesen, nem. Meg kell egyszerűen oltalmaznia.
De hogyan?

*

A kémelhárítási tevékenység gyakran nem jelent egyebet a rendőri munkánál. Ennek eredményeként Vatutin ezredes ugyanannyit tudott a kihallgatás szakterületéről, mint a moszkvai milícia legjobb alkalmazottai. Szvetlána kiszolgáltatta neki a vegytisztító vezetőjét, és miután két napon át szemmel tartották a férfit, amellett döntött, hogy őt is behozzák. Bosszantotta Vatutint, hogy Vanejevának lehetősége nyílott rá, hogy akár szabadlábon is maradhasson majd – szabadlábon, miután az állam ellenségeinek dolgozott! Valaki a nőt alkudozások céljára akarja felhasználni valamihez a Központi Bizottságnál. De ez már nem az ezredes gondja. Jelenleg a vegytisztítós volt az, aki éppen leírást adott a végtelennek tűnő lánc egy újabb tagjáról.
És az is bosszantotta Vatutint, hogy úgy vélte, ismeri a fiút! A vegytisztítós nemsokára beszámolt arról a gyanújáról is, hogy amaz a fürdőben dolgozik. És a leírás illett is arra az alkalmazottra, akivel saját maga is beszélt már! Amennyire nem profira valló volt, ugyanannyira feldühösítette Vatutint, hogy ő maga is találkozott az árulóval a múlt hétnek azon a reggelén és nem ismerte azonnal fel, hogy...
Mi volt annak az ezredesnek a neve? kérdezte hirtelen magától. Az, aki megbotlott? Filitov – Misa Filitov? Jazov honvédelmi miniszter személyes szárnysegéde?
Tényleg nagyon be kellett rúgnom előző este, hogy ne jöjjek rá rögtön az összefüggésre! A sztálingrádi Filitov, a harckocsizó, aki ölte a németeket, miközben ő maga majdnem benn égett egy kilőtt tankban. Mihail Filitov, a Szovjetunió háromszoros hőse... Ugyanannak a személynek kell lennie. Lehet, hogy ő a...
Lehetetlen, zárta le magában.
De végül is semmi sem lehetetlen. Ha bármit tud, Vatutin is tudja. Megpróbált rendet teremteni agyában és hideg fejjel mérlegelte a lehetőségeket. A jó hír az egészben, hogy a Szovjetunióban a jelentősebb személyek mindegyikéről őriznek aktát a Dzerzsinszkij tér 2-es szám alatt. Egyszerű dolog hozzájutni Filitovéhoz is.
A dosszié jó vastagnak bizonyult. Tizenöt perc múlva már olvasta is. Vatutin hamar rájött, hogy tulajdonképpen nagyon keveset tud erről az emberről. Ugyanúgy, mint a legtöbb háborús hős esetében, a néhány perc alatt végrehajtott hőstettek átfogták valakinek az egész életét. De ennyire egyszerű élettel még soha nem találkozott. Vatutin hozzáfogott hát, hogy végigolvassa az aktát.
Vajmi kevés köze volt csak a férfi háború alatti cselekedeteihez, bár ezt is meg lehetett találni benne teljes részletességgel, beleértve az összes kitüntetésére vonatkozó felterjesztéseket is. Három, egymást követő honvédelmi miniszter szárnysegédjeként Misa rendkívül szigorú biztonsági szűréseken esett át, melyeknek egy részéről Filitov tudott, egy részéről nem. Természetszerűleg ezek a papírok is rendben voltak. A következő köteghez lapozott hát.
Vatutin meglepődve fedezte fel, hogy Filitov érintve volt a hírhedt Penkovszkij ügyben. Oleg Penkovszkij a GRU, a szovjet katonai hírszerzési parancsnokság magas rangú tisztje volt; az angolok szervezték be, majd közösen „futtatta” őt az SIS és a CIA. Olyan alaposan elárulta hazáját, amennyire csak lehet. Legnagyobb hazaárulását akkor követte el, amikor kiszivárogtatta Nyugatra a kubai rakétaválság során a stratégiai rakétaerők készültségi vagy inkább készületlenségi – fokát; ez az információ tette aztán lehetővé Kennedy amerikai elnöknek, hogy Hruscsovot rákényszerítse, vonja vissza a rakétákat.
Filitov volt, aki elárulta Penkovszkijt? Vatutin ezen igencsak megdöbbent. Ezen a ponton a vizsgálat már eléggé előrehaladt. A folyamatos megfigyelés kimutatta, hogy Penkovszkij néhány szokatlan dolgot is cselekszik, beleértve legalább egy feltehető, vakon történő átadást, de – Vatutin megint csak megrázta fejét. A véletlen egybeesések, amikkel az ember ezen a területen találkozik.
Furcsa egybeesés... vélte Vatutin, de aligha olyan, ami gyanút kelthetne ez iránt az ember iránt. A dosszié személyi adatokra vonatkozó részéből rögtön kitűnt, hogy özvegyember. Ott volt a feleségről készített fénykép is, és Vatutin szánt rá időt, hogy azt is szemügyre vegye. Aztán egy felvétel az esküvőről, és a második főigazgatóság embere most elmosolyodott, amikor látta, hogy az öreg róka egykor szintén fiatal volt, és méghozzá milyen csinos, jóvágású! A következő lapon a két fiára vonatkozó információ szerepelt – mindkettő halott. Ez felkeltette a figyelmét. Az egyik rögtön a háború előtt született, a másik nem sokkal az után. Viszont nem a háború vette el az életüket... Akkor hát? Ujjával végigpörgette a lapokat.
Az idősebbik Magyarországon hunyt el. Politikai megbízhatósága következtében, számos kadéttal együtt kiemelték a katonai akadémiáról és elküldték, hogy segítsenek leverni az 1956-os ellenforradalmat. Harckocsizó volt, tehát apja nyomdokaiba lépett. Meghalt, amikor szétlőtték a járművet. A másik fiú szintén harckocsizó volt, akkor halt meg, amikor felrobbant T-55-ösében egy lövedék. Gyenge volt a gyári minőségellenőrzés, a szovjet ipar istenverése. És mikor halt meg a felesége? A rákövetkező júliusban. Feltehetően megszakadt a szíve. Bármi is legyen hozzá az orvosi magyarázat. Az akta egyértelműen bemutatta, hogy mindkét fiú szinte modellje lehetett a szovjet fiataloknak. Az a sok remény meg álom, ami meghalt velük együtt, gondolta Vatutin. Aztán még elvesztette a feleségét is.
Nagy kár, Misa. Azt hiszem, elhasználtad egész családod jó szerencséjét ott akkor, a németekkel szemben, és a másik háromnak kellett ezért megfizetnie az árat... Nagyon szomorú dolog, hogy egy embernek, aki ennyi mindent tett, így kellett járnia...
Lehet-e vajon valamilyen oka rá, hogy elárulja a hazát, pillantott fel Vatutin, és kinézett irodája ablakán. Elmélázva tekintett ki a térre. Megcsendült asztalán a telefon.
– Vatutin ezredes.
– Gyere föl! Tíz perc múlva tájékoztatni fogjuk az elnököt. – A vonal megszakadt.
A KGB központja régi épület már. A századforduló körül épülhetett, a Rosszija Biztosítótársaság főirodája volt. A külső falak rozsdaszínű gránitból voltak. Belül igencsak tükrözte azt a kort, melyben épült. Az épület hosszú, szőnyeggel borított folyosóin túl sok volt az uniformis. Ezek a tisztek a harmadik igazgatóság alkalmazottai, akik a fegyveres alakulatokon tartják a szemüket. Egyik különlegesség volt ebben az épületben a csend. Az itt dolgozók komoly arccal, szorosan összezárt ajkakkal mászkáltak, nehogy valamiképpen kiszaladjon szájukból az épület által őrzött sokmilliónyi titok egyike.
Az elnöki iroda is a térre nézett. A két látogatót a párban odaállított biztonsági őr között vitte egy titkár a terembe. Az őrök egyébként mindig a fogadóterem sarkában foglaltak helyet. Vatutin mély levegőt vett, amikor belépett a kitárt ajtón.
Nyikoláj Geraszimov már negyedik éve töltötte be az állambiztonsági bizottság elnöki tisztét. Szakmájára nézve nem volt kém, hanem egyszerűen párttag, aki tizenöt évet eltöltött már a CPSU bürokratái között, mielőtt kinevezték volna ide a KGB ötödik főigazgatóságára vezetőnek. Feladatuk, az országon belüli véleménykülönbségek elnyomása. Párttag volt, és ez megmagyarázta, hogyan vitte az elnökségig. Ötvenhárom éves korához képest eléggé fiatalon jutott el idáig. Majdhogynem üde arcát soha nem borította a kudarc árnyéka sem, és magabiztosan tekintett soron következő előléptetése elé. Egy olyan ember számára, aki már ott tudhatta magát a politbüróban, meg a honvédelmi tanácsban egyaránt, a további előléptetés azt jelentette, hogy magát a legmagasabb poszt várományosának is tekinthette: vagyis a Szovjetunió kommunista pártjának főtitkára lehet. A párt „kardját és pajzsát” (mely tulajdonképpen a KGB hivatalos jelmondata egyben) forgatta, mindent tudott már, amit tudnia kellett a körülötte mozgásban lévő többiekről. És elég nagyszámú eszes, fiatal KGB tiszt dolgozott igencsak szorgalmasan mindennap azon, hogy szerencséjét ehhez az emelkedő csillaghoz köthesse valahogy. Látogatóit a hatalmas tölgyfaasztallal szemben elhelyezett székekhez hívta.
Geraszimov felemelt egy aktát. – Vatutin ezredes, olvastam a jelentését a most folyó vizsgálatról. Kitűnő munka. Tudna engem naprakészen is tájékoztatni?
– Igen, elnök elvtárs. Jelenleg egy bizonyos Eduard Vasziljevics Altunint keresünk. Ő a Szandunovszkij fürdő alkalmazottja. A vegytisztítós a kihallgatása során felfedte, hogy ő a következő láncszem. Sajnálatos módon azonban, az a férfi harminchat órával ezelőtt eltűnt, de a hétvégére minden bizonnyal elkapjuk.
– Én magam is járok a fürdőbe – jegyezte meg némi iróniával Geraszimov. Erre Vatutin sem volt rest.
– Magam is így vagyok, elnök elvtárs. A saját szememmel láttam azt a fiatalembert. Felismertem a fényképet az aktájában. Tizedes volt Afganisztánban egy hadtápos századnál. Katonai aktája jelzi, hogy kifogásolta bizonyos fegyverek ottani alkalmazását – már azokét, amikkel elvesszük a polgárok kedvét a banditák segítésétől. – Vatutin itt azokra a bombákra utalt, amiket játéknak álcáznak és kifejezetten arra terveznek, hogy a gyerekek felszedjék őket. Egységének politikai tisztje írt is róla egy jelentést. Ez Viszont elég volt hozzá, hogy megtagadják tőle egy gyárban a felvételt, így sodródott az egyik alkalmi munkától a másikig. Munkatársai átlagos fickónak írják le, aki eléggé csendes ember. Természetesen pontosan olyan, amilyennek egy kémnek lennie kell. Lakása megfigyelés alatt áll csakúgy, mint összes családtagja meg barátja. Ha nem tudjuk gyorsan elkapni, biztosak lehetünk benne, hogy kém. De elkapjuk, és magam fogok elbeszélgetni vele.
Geraszimov elgondolkodva bólogatott. – Látom, az újfajta kihallgatási technikát alkalmazta ennél a Vanejeva nevű nőszemélynél. Mit gondol a technikáról?
– Érdekes. Ebben az esetben minden bizonnyal bevált. Meg kell mondanom, hogy fenntartásaim vannak a tekintetben, hogy a nőt szabadon engedjük.
– Az én döntésem volt, ha nem mondták volna még közölte hanyagul Geraszimov. – Ha figyelembe vesszük ennek az ügynek az érzékeny voltát, no meg az orvosi ajánlást, azt hiszem, a játszma még függőben van. Egyetért azzal, hogy nem kell túlontúl felhívni a figyelmet erre az ügyre? A nő elleni vádak természetesen fennmaradnak.
Óh, ti pedig felhasználhatjátok az apja ellen, igaz? A lány megaláztatása egyben amúgy is az övé, és melyik apa szeretné egyetlen gyermekét a GULAG-on tudni? Semmi, csak egy kis zsarolás, igaz, elnök elvtárs? – Az ügy minden bizonnyal érzékeny jellegű, és valószínűleg még inkább az lesz – válaszolta óvatosan Vatutin.
– Folytassa.
– Az egyetlen alkalom, amikor ezt az Altunint láttam, Mihail Szemjonovics Filitov ezredes mellett álldogált.
– Misa Filitov, Jazov szárnysegéde?
– Igen, elnök elvtárs. Ma reggel néztem át az aktáját.
– És? – Ez a kérdés már Vatutin főnökétől jött.
– Nincs semmi, amire rámutathatnék. Viszont nem volt tudomásom a Penkovszkij-ügyben való érdekeltségéről... – Vatutin itt megállt, és egy pillanatra arcán tükröződött valami.
– Valami baj van, ezredes? – jegyezte meg Geraszimov. – Mi az?
– Filitovnak a Penkovszkij ügyben mutatkozó érdekeltsége nem sokkal második fia és felesége halála után jelentkezett. – Vatutin egy pillanat múlva egy vállrándítással folytatta. – Furcsa egybeesés ez.
– Nem Filitov volt az ellene szemben kihallgatott, első tanú? – kérdezte a második igazgatóság feje. Tulajdonképpen dolgozott már az ügy mellékszálain.
Vatutin bólintott. – így van, de csak azután, hogy már megfigyelés alá vettük a kémet. – Megint megállt egy pillanatra. – Mint mondottam, furcsa egybeesés. Most is egy embert keresünk, aki feltehetőleg küldönc, és védelmi adatokat közvetít. Én meg ott láttam rögtön a honvédelmi minisztérium egy magas beosztású tisztviselője mellett, aki egy másik, hasonló ügyben volt érintve majdnem harminc évvel ezelőtt. Másrészről pedig, Filitov volt az, aki elsőnek jelentette Penkovszkijt, egyben megkülönböztetett háborús hős... aki szerencsétlen körülmények között vesztette el családját... – Ez volt az első alkalom, hogy gondolatait egybefűzte.
– Merült-e fel valaha a gyanú árnyéka is Filitovval szemben? – kérdezte az elnök.
– Nem. Karrierje aligha lehetne lenyűgözőbb. Filitov az egyetlen hadsegéd, aki egész végig megmaradt az egykori Usztyinov mellett. És azóta is ezen a poszton van. A miniszter személyi főellenőreként tevékenykedik.
– Tudom – közölte Geraszimov. – Itt fekszik előttem egy kérelem. Jazov aláírására vár az amerikaiak SDI erőfeszítéseivel kapcsolatos ügyben. Amikor emiatt felhívtam, a miniszter közölte velem, hogy Filitov és Bondarenko ezredesnek éppen most állítják össze az adatokat a politbüró számára szóló, részletes jelentéshez. Az ön által felfedezett fényképfelvételen szereplő kódszó Fényes Csillag, igaz?
– Igen, elnök elvtárs.
– Vatutin, most már három véletlen egybeesésünk is van – jegyezte meg Geraszimov. – Mit ajánl?
Ez eléggé egyszerű volt: – Megfigyelés alá helyeznünk Filitovot. Valószínűleg ezt a Bondarenkót is.
– Csak nagyon gondosan, a lehető legkörültekintőbb alapossággal. – Ezzel Geraszimov becsukta az aktát. – Ez itt jó kis jelentés, és úgy tűnik számomra, hogy a maguk nyomozó ösztöne ugyanolyan éber maradt, mint mindig, ezredes. Folyamatosan tájékoztasson az ügyről. Elvárom, hogy hetente háromszor felkeressen mostantól fogva egészen addig, amíg meg nem oldják. Tábornok – szólt oda a kettesek fejének –, ez az ember minden támogatást meg fog kapni, amire csak szüksége van. A bizottság bármely részétől erőforrásokat igényelhet. Ha akadályba ütköznének, kérem, csak forduljanak hozzám. Bizonyosak lehetünk benne, hogy kiszivárogtatás történik a honvédelmi minisztérium lehető legmagasabb szintjén. Ezután? az egész ügy titkos. Senki – ismétlem senki sem tudhat róla. Vatutin, futtassa végig szépen ezt az ügyet, és nyárra már tábornoki csillagai lesznek. Viszont... – és ekkor felemelte egyik ujját –, azt hiszem, abba kell hagynia az ivást, amíg ezzel végezni nem fog. Szükségünk lesz a maga tiszta fejére.
– Igen, elnök elvtárs.
A folyosó majdnem üres volt az elnöki iroda előtt, amikor Vatutin és főnöke távozott. – És mi lesz Vanejevával? – kérdezte halkan az ezredes.
– Természetesen az apjára vannak tekintettel. Narmonov főtitkár a következő héten fogja bejelenteni beválasztását a politbüróba – válaszolta a tábornok közömbös, csendes hangon.
És nem árt, ha újabb barátja lesz a KGB-nek arrafelé, gondolta magában Vatutin. Vajon Geraszimov is tervez valamiféle lépést?
– Ne feledkezzen el róla, mit mondtak magának az ivásról – folytatta ezután a tábornok. – Hallottam, hogy mostanában eléggé a pohár fenekére néz.
Pár perc múlva már újra az asztalánál ült. Elővett egy köteg papírt, majd hozzáfogott, hogy megtervezze a szovjet hadsereg két ezredesének megfigyelését.

*

Gregory a megszokott járaton utazott haza. Kansas Cityben kétórányi várakozás után szállt át. Az utat majdnem végig átaludta, és egyenesen kisétált az előcsarnokba. Menyasszonya már várta.
– Mi újság Washingtonban? – kérdezte a nő az üdvözlő csók után.
– Minden ugyanaz. Mindenfelé szaladgáltattak. Azt hiszem, úgy gondolják, a tudós soha nem alszik. – Megfogta a nő kezét, és kisétáltak a kocsihoz.
– Szóval, mi történt? – kérdezte Candi, amikor odakint voltak már.
– Az oroszok valami óriási tesztet futtatnak. – Itt megállt, hogy körülpillantson. Ez az egész a biztonság komoly megsértése, de, hát Candi is része a team-nek, nem igaz? – Teljesen kikészítették az egyik műholdunkat a dusanbei, földi telepítésű lézereikkel.
– Nagy kár – jegyezte meg Candi.
– Hogyne. Viszont vannak optikai problémáik: pl. fénypontkiszélesedés. Az egyszer biztos, odaát senki sincs, aki úgy tudna tükröket építem, mint te. Mindazonáltal nekik is kell legyen néhány jófejű fickójuk.
– Mennyire jófejű?
– Eléggé ahhoz, hogy összehozzanak valamit, amiről még fogalmunk sincs – mormogott Al, amikor odaértek a Chevrolethez. – Te vezess, én még mindig kótyagos vagyok egy kicsit.
– És majd rájövünk, mi az? – érdeklődött Candi, amikor kinyitotta a kocsit.
– Előbb vagy utóbb biztosan. – Ennél többet már nem mondhat, menyasszony ide vagy oda.
Beszálltak. Al elhelyezkedett, becsatolta magát, és kinyitotta a kesztyűtartót, ahonnan kivett egy Twinkie-t. Szokása volt, hogy ide-oda eldugott belőle. Kicsit állott volt már, de nemigen bánta.
– Hogy megy a munka, ami az új tükröt illeti? – kérdezte a férfi, miután letörte a Twinkie felét.
– Marvnak van egy új ötlete, amit most modellezünk. Úgy véli, vékonyítanunk kellene a bevonatot ahelyett, hogy vastagítanánk. A következő héten fogjuk kipróbálni.
– Marv tényleg eredeti, öreg fickó – jegyezte meg Al.
Candi elnevette magát. – A titkárnője is úgy véli, eléggé eredeti.
– Több esze is lehetne, mint hogy a munkahelyén kezdjen ki valakivel – válaszolta komoly hangon Gregory. Egy pillanat múlva azonban hunyorított egyet.
– Igen, drágám. – Ezzel a nő a férfira pillantott, és mindketten elnevették magukat. – Mennyire vagy fáradt?
– Aludtam az úton.
– Helyes.
Gregory összegyűrte és a padlóra dobta a Twinkie papírját – ahol az további harminc társához csatlakozott –, és a nő köré fonta karját. Elég sokat repülgetett, de Candinek mindig volt biztos kúrája az időeltolódás okozta fejfájásra is.

*

– Nos, Jack? – kérdezte Greer admirális.
– Aggódom – ismerte be Ryan. – Egyszerűen disznó nagy szerencsénk volt, hogy tudomást szereztünk arról a tesztről. Az időzítésük csinosra sikeredett. Jóval az optikai horizont alatt volt ugyanis minden felderítő műholdunk. Nem is vettük volna észre – ami különösebben nem meglepő, mivel egyben az ABM megállapodás technikai megsértése is. Nos, valószínű. – Jack itt vállat vont. – Attól függ, hogyan olvassa el az ember a szerződés szövegét. Ez az a pont, ahol belegabalyodunk mindig a „szigorú” vagy „laza” értelmezés melletti érvelésbe. Ha mi valami hasonlóval hozakodnánk elő, a Szenátus egyszerűen megőrülne.
– De nem nagyon tetszene nekik a teszt sem, amit maguk láttak. – Nagyon kevés ember tudja csak, mennyire jutott eddig a Tea Clipper. A program „feketének” számított. Titkosabbnak a legtitkosabbnál, a „fekete” programok egyszerűen nem is léteznek.
– Talán. De mi éppen a célzórendszert teszteltük, nem pedig a tényleges fegyvert.
– A szovjetek pedig azért hajtották végre a tesztet, hogy lássák, vajon az... – kuncogott Greer és a fejét rázta. – Olyan ez, mintha metafizikáról beszélgetnénk, nem igaz? Hány lézer fér át a tű fokán?
– Biztos vagyok benne, Ernie Allen erre nézve is tájékoztatással szolgálhatna. – Jack elmosolyodott. Nem értett egyet ugyan Allennel, mégis kedvelnie kellett a férfit. Remélem, moszkvai barátunk tud majd nekünk szállítani valamit.

 

 

12

A felmerülő problémák egyike bárkinek a megfigyelésekor az, hogy meg kell tudni, hogyan tölti el az illető egy megszokott napját, és csak azután alakítható ki, milyen erőforrások szükségesek az akcióhoz. Minél magányosabb az illető, vagy minél félreesőbb helyen űzi foglalkozását, általában annál nehezebb biztosítani, hogy megfigyelése rejtve maradhasson. Bondarenko ezredest követő KGB tisztek például már rettenetesen gyűlölték. Mindennapos kocogása ideális tevékenységnek látszott egy kém számára, gondolták mindannyian. Teljesen egyedül futott a város nagyjából üres utcáin. Amint Moszkvának ezen a részén a hatalmas lakótömbök körül futott, szemmeltartásával megbízott három ügynök nem kevesebb, mint ötször vesztette szem elől.
Több kilométerrel arrébb egy háromfős csapat foglalkozott a saját alanyával. Ez esetben, az alannyal szemközt levő épület egyik nyolcadik emeleti lakását használták a megfigyelésre – azét a diplomatáét, aki éppen külföldön tartózkodott. Misa ablakaira két teleobjektív meredt. Ő pedig nem az a fajta, aki sokat törődik vele, hogy leeressze a redőnyt, vagy akár egyszerűen beállítsa. Csendben figyelték hát, hogyan végzi reggeli rituáléját ez a férfi, aki előző este valószínűleg megint jól beivott.
Misa eléggé magas beosztású volt a honvédelmi minisztériumban ahhoz, hogy járjon neki a gépkocsi meg a sofőr. Könnyű dolognak mutatkozott az őrmester áthelyezése, és helyettesítése a KGB kémelhárító iskolájáról egy szolgálatkész, fiatal fiúval. A telefonon elhelyezett lehallgató pedig máris hívást regisztrált. Filitov kérte, hogy korán jöjjenek érte.

*

Ed Foley a szokásosnál hamarabb hagyta el lakását. Ma is felesége furikázta. Közben a gyerekek hátul játszottak a kocsiban. A szovjetek által Foleyra nézve összeállított akta kissé ironikusan jegyezte meg, hogy a nő vezet legtöbbször, így tudja szállítgatni a gyerekeket mindenhová, közben pedig általában találkozik a többi nyugati diplomatafeleséggel. Egy szovjet férj magának tartaná meg az autót. De ma legalább nem kényszeríti rá férjét, hogy metrózzon, jegyezték meg; szép tőle. A diplomatanegyed bejáratánál strázsáló rendőr – valójában KGB-s, ezt mindenki jól tudta róla – feljegyezte a távozás időpontját, meg a kocsiban ülők számát. Kicsit szokatlannak tűnt, ezért hát az őr körülpillantott, hogy ellenőrizze, vajon a Foleyt követő KGB-s ma is ott van-e. Nem volt. A „fontos” amerikaiak sokkalta rendszeresebb megfigyelésben részesülnek.
Ed Foleynak oroszos usankája volt. Nagykabátja eléggé öreg és kopottas, hogy ne látszon róla kilométerekről, gazdája külföldi. Gyapjúsálja kicsit elütött mindettől, viszont védte nyakát és elrejtette csíkos nyakkendőjét is. Az orosz biztonságiak, akik már jól ismerték, meg is jegyezték, hogy – ugyanúgy, mint a legtöbb külföldi esetében – az itteni időjárás szinte mindenki közé egyenlőségjelet tesz. Ha az ember átélt már egy orosz telet, nemsokára úgy kezd öltözni és viselkedni, mint maguk az oroszok. Még arra is rászánja magát, hogy kicsit leszegje a pillantását, amikor az utcán megy.
Először letették hát a gyerekeket az iskolánál. Mary Pat szeme három-négy másodpercenként ellenőrizte a visszapillantó tükröt. Az amerikai városokhoz képest itt nem is olyan rémséges a vezetés, bár az orosz sofőrök a leghihetetlenebb dolgokra képesek. Az utcák nem zsúfoltak különösebben. És, ha az ember megtanulta már, hogyan vezessen New Yorkban, ez az egész már csak gyerekjáték azok után.
Rögtön azután, hogy egy sarkon befordultak, a nő nagy szakértelemmel a járda mellé kanyarodott, férje pedig kipattant a kocsiból. A jármű már újra mozgásban is volt, mire a férfi bevágta az ajtót és nekilendült, ha nem is túl gyorsan, hogy mihamarabb elérje a közelben álló lakóépület oldalbejáratát. Ed Foley szíve egyszeriben gyorsabban kezdett kalapálni. Eddig ilyesmit csak egyszer csinált, és egyáltalán nem volt ínyére az egész. Amikor bejutott, nem vette igénybe a liftek egyikét sem. Így hagyta maga mögött a nyolc lépcsőfordulót, közben pedig órájára pillantott.
A férfinek két perce volt rá, hogy eljusson a nyolcadikra. Foley olyan gyorsan ért fel, hogy még másodperceket is spórolt. Kinyitotta hát a vészkijárat ajtaját, és szeme óvatosan végigpásztázott a folyosón. Csodálatos valamik ezek a folyosók. Különösen az egyenesek, csupaszok, a magasba szökő, lakótelepi épületekben. Sehova nem tudnak elbújni kameráikkal a kíváncsiskodók. Mindig ugyanott vannak a liftek, középen, és a folyosó két végén a tűzlétrák. Tempósan ellépdelt hát a liftek előtt, és a folyosó távolabbi vége felé tartott. Most már pulzusával tudta mérni az időt. Még húsz yard... kinyílt egy ajtó, és kijött egy egyenruhás. Visszafordult, hogy rázárja kívülről az ajtót, aztán felvette aktatáskáját, és Foley felé tartott. Egy arra járó, ha lett volna ilyen, talán csak arra gondolhatott volna, milyen furcsa, hogy egyik férfi sem mozog úgy, hogy megpróbálja kikerülni a másikat.
Alig volt több egy pillanatnál az egész. Foley keze szinte csak súrolta a KARDINÁLIS-ét. Közben átvette tőle a filmkazettát, és még át is adott neki egy apró, összetekert papírt. Magában úgy gondolta, az ügynök szemében csipetnyi bosszúság látszott, de semmi egyéb. Még csak egy „kérem, bocsásson meg, elvtárs” sem hangzott el, amikor a tiszt tovább haladt a liftek irányában. Foley pedig egyenesen lement a másik lépcsőn.

*

Filitov ezredes épp a megjelölt időpontban keveredett elő az épületből. A gépkocsi ajtaját tartó őrmester még arra is felfigyelt, hogy a férfi majszolt valamit a szájában, talán egy kenyérmorzsa ragadhatott a fogai közé.
– Jó reggelt, ezredes elvtárs.
– Hol van Zsdanov? – kérdezte Filitov, amikor beszállt.
– Megbetegedett. Azt hiszem, vakbél. – Csak valami mormogás volt rá a válasz.
– Nos, gyerünk. Ma reggel a gőzbe akarok menni.

*

Foley egy perccel később hagyta el az épület hátsó bejáratát, és ment még két háztömbnyit, mielőtt bekanyarodott volna a következő utcába. Épp akkor ért oda a járdaszegélyhez, amikor felesége odaállt. Szinte meg sem kellett állnia, amikor férje beszállt. Mindketten vettek néhány nagy levegőt, miközben a nagykövetség felé tartottak.
– Mit csinálsz ma? – kérdezte a nő, szeme továbbra is állandóan a tükröt ellenőrizte.
– A szokásosat – jött a rezignált válasz.

*

Misa már a gőzben volt. Szemébe ötlött az ismerős alkalmazott távolmaradása, és néhány új, ismeretlen arc megjelenése is. Ez sok mindent megmagyaráz a ma reggeli, különleges átadás vonatkozásában. Arca semmit sem árult el, amint váltott néhány barátságos mondatot a törzsvendégekkel. Nagy kár, hogy kifogyott kamerájából a film. Aztán pedig itt van a Foleytól jövő figyelmeztetés is. Ha újból megfigyelés alá kerülne, nos, pár évente mindig előfordul, hogy valamelyik biztonsági tiszt vagy valaki más sürgető szükségét érzi a dolognak, és mozgolódni kezd. A CIA felfigyelt rá és meg is szakította rögtön a küldöncláncot. Szórakoztató, gondolta magában, látni a folyosón álldogáló fiatalember arckifejezését. Oly kevesen maradtak már azok közül, akik tudják, milyen is az igazi bevetés. Az emberek oly könnyen megijednek manapság. A harc, a bevetés tanítja meg rá pedig az embert, mitől kell félnie, és mire nem kell ügyet sem vetnie, mondta magában Filitov.
Amíg ő a gőzben volt, ruháját gyorsan átkutatta valaki a „kettesektől”. A kocsiban pedig átnézték aktatáskáját. Mindkét esetben alapos kutatást végeztek.
Maga Vatutin felügyelt Filitov lakásának átkutatásakor. A szakértők kezüket sebészkesztyűbe dugták és idejük java részét arra fordították, hogy az úgynevezett „beszédes jeleket” keressék. Lehet az ilyesmi egy furcsa alakú papírfecni, egy morzsa, akár egyetlen szál haj is, amit különleges helyre tesznek, és ennek eltávolítása azonnal közölné a lakásban élővel, hogy idegenek jártak ott. Mindenesetre a szorgos kezek szinte rögtön meglelték a naplót. Vatutin előrehajolt, hogy egy pillantást vessen az egyszerű könyvre, amely kinyitva hevert az asztalfiókban. Meg kellett ugyanis bizonyosodnia róla, hogy elhelyezését nem jelölték meg valahogy. Egy-két perc múlva felvette hát és olvasni kezdte.
Vatutin ezredes nem volt valami jókedvében. Előző éjszaka rosszul aludt. Az ügy fölött érzett izgalom, no meg a megszokott altató hiánya arra kényszerítette, hogy egész éjjel hánykolódjon; meg is látszott az arcán. Ettől aztán körülötte mindenki tudta, hogy ma jó lesz befogni a száját.
– Kamera – szólt oda kurtán-furcsán. Rögtön odajött valaki és fényképezni kezdte a napló oldalait, miközben Vatutin szótlanul forgatta őket.
– Valaki megpróbálta kiszedni az ajtózárat – jelentette egy őrnagy. – Karcolások a kulcslyuk körül. Ha leszereljük a zárat, azt hiszem, karcolások lesznek a zárnyelveken is. Valószínűleg itt járt valaki.
– Itt van már a kezemben, amit kerestek – vakkant fel Vatutin. Minden fej őfelé fordult az egész lakásban. A hűtőgépet ellenőrző KGB-s már lepattintotta az elülső lemezt. Benézett a készülék alá, aztán visszatette gyorsan a lapot. – Ez az ember valami kibaszott naplót ír! Hát senki nem olvas mostanában biztonsági kézikönyveket?
Most már megértette, miről van szó. Filitov ezredes a saját, személyes feljegyzéseit használta fel rá, hogy a hivatalos jelentéseket is felvázolhassa köztük. Valaki erről valahogyan tudomást szerezhetett és bejutott a lakásba, hogy másolatokat készítsen róla...
De mennyire valószínű ez az egész? kérdezte magától Vatutin. Körülbelül annyira, mintha valaki emlékeztetőket készítene hivatalos okmányokról, amikor ugyanolyan könnyen le is másolhatná őket a honvédelmi minisztériumban az asztalánál ülve.
A házkutatás két óra hosszat tartott. Utána egyesévei-kettesével távozott a csoport, melyet megelőzően mindent pontosan ugyanoda tettek vissza, ahol találtak.

*

Irodájában aztán Vatutin elolvasta a lefényképezett napló minden betűjét. A gyanúsított lakásában ugyanis csak felületesen lapozott át rajta. Az elfogott filmrészlet pontosan egyezett a Filitov-féle napló elején lévő egyik oldallal. Egy órát töltött vele, hogy végignézze az összes fényképet. Maguk az adatok eléggé lenyűgözőnek látszottak. Filitov meglepő részletességgel írta le a Fényes Csillag vállalkozást. Az öreg ezredes magyarázata valójában jobb volt, mint maga az eligazítás, amit a vizsgálati útmutatás részeként kapott. Közbe voltak szúrva a különböző részletek Bondarenko ezredesnek a helyszín biztonságosságára vonatkozó megjegyzéseiből. No meg néhány panasz arra vonatkozólag, ahogyan a minisztériumban a prioritásokat kijelölik. Nyilvánvaló, hogy mindkét ezredes rendkívüli módon lelkesedik a Fényes Csillagért. És ebben Vatutin is egyetért velük. Jazov miniszter azonban, olvasta most, még nem döntött. Panaszos szavak a finanszírozási problémák miatt – nos, régi trükk ez már, igaz?
Nyilvánvaló, hogy Filitov megsértette a biztonsági előírásokat, amikor otthonában feljegyzéseket készített szupertitkos okmányokról. Ez már önmagában eléggé komoly dolog ahhoz, hogy elveszítse miatta az állását az ember, ha valamilyen kezdő vagy középszintű bürokratáról van szó. Filitov viszont ugyanolyan rangidősnek számít, mint maga a miniszter. És Vatutin azt is jól tudta, a rangidősek csupán egyfajta kényelmetlenségnek tekintik a biztonsági előírásokat, amit az állam érdekében figyelmen kívül lehet hagyni, és amelyek tekintetében amúgy is saját magukat tekintették a végső döntőbírónak mindig is. Eltűnődött rajta, vajon ugyanígy van-e mindenütt. Egy dologban azonban biztos volt: mielőtt ő, vagy bárki más a KGB-nél bármivel megvádolná Filitovot, ennél valamivel komolyabb dologra lesz szüksége. Még ha Misa idegen ügynök is – Mért keresem annyira a lehetőséget ennek tagadására? kérdezte magától Vatutin kicsit meglepetten. Gondolatban most újra felkereste a férfi lakását, és felidézte magában a falakon elhelyezett fényképeket. Volt belőlük vagy száz: Misa egy T-34-es forgótornyán áll, szeméhez látcsövet emel; Misa az embereivel a hóban, Sztálingrád mellett; Misa és a harckocsi legénysége mutatja, mekkora lyukat ütöttek egy német tank oldalpáncélján... aztán Misa egy kórházi ágyon, amint Sztálin saját kezűleg tűzi fel párnájára a harmadik Szovjetunió Hőse kitüntetést. Mellette ott áll kedves felesége és mindkét gyermeke is. Ez mind egy hős és egy hazafi emlékeiből összeállított múzeum.
A régi szép időkben ez sem számított volna, emlékeztette magát Vatutin. A régi szép időkben mindenkire gyanakodtunk.
Az ajtózárat bárki megkarcolhatta. Arra a feltételezésre jutott, hogy az eltűnt fürdőalkalmazott lehetett. Régebben hadtáposként dolgozott, valószínűleg tudja, hogyan kell csinálni az ilyesmit. Mi van, ha ez is véletlen egybeesés?
De, ha Misa kém, miért nem maga fényképezi le a hivatalos okmányokat? A honvédelmi miniszter szárnysegédének minőségében magához kérhet bármiféle, szükséges okmányt, egy kémkamerának pedig a minisztériumba való becsempészése mindennapos feladat volna.
Ha aztán a kezünkben volna egy film, aminek egyetlen kockája ilyen okmányról származik, Misa máris a lefortovói börtönben kuksolna...
Mi van, ha az a férfi ennyire okos? Mi van, ha azt akarja velünk elhitetni, valaki más lopja ki az anyagot a naplójából? Elvihetem már most is a minisztériumba, ami a kezemben van, de semmi egyébbel nem tudnám megvádolni, csupán a házon belüli biztonsági előírások megsértésével. És, ha azt a választ adja majd, hogy otthon is dolgozik. Sőt mi több, beismeri a szabály megszegését, és a miniszter védelmére kel beosztottjának – vajon a miniszter megvédene Filitovot?
Igen. Vatutin ebben biztos volt, Misa egyrészt megbízható szárnysegéd, és megkülönböztetett bánásmódban részesülne, profi katona. Másrészt pedig, a hadsereg mindig egy emberként áll ki, ha valakit maguk közül meg kell védeniük a KGB-vel szemben. Ezek a szarháziak jobban gyűlölnek bennünket, mint mi gyűlöljük a Nyugatot. A szovjet hadsereg még mindig nem felejtett a harmincas évek vége óta, amikor Sztálin a biztonsági szolgálatot használta fel szinte minden, magasabb beosztású egyenruhás likvidálásához. Azután pedig, ennek egyenes következményeként, majdnem odalett Moszkva a német sereg támadása során. Nem, ha ennél többel nem tudunk előállni, lesöprik az asztalról minden bizonyítékunkat és a GRU-val folytatják le a vizsgálatot.
Csak az a kérdés, hány szabálytalanságra derül még fény ebben az ügyben? morfondírozott Vatutin ezredes.

*

Pár mérföldnyivel arrébb Foley majdhogynem ugyanúgy morfondírozott saját kis kamrájában a követségen. A filmet már előhívta, éppen most kerített sort rá, hogy végignézze. Bosszankodva fedezte fel, hogy a KARDINÁLIS-nak elfogyott a filmje, és ezért nem is tudta lemásolni az egész okmányt. Az előtte fekvő anyag is megerősítette azonban, hogy a KGB-nek egy ügynöke van beépítve a Tea Clippernek elnevezett amerikai projektnél. Nyilvánvaló volt, hogy Filitov ezt tartotta az amerikaiak szempontjából a legérdekesebbnek. Érdekesebbnek, mint amire az ottaniak készülnek. És az adatokat elolvasva Foley hajlott is rá, hogy egyetértsen vele. Helyes. Szerez hát még néhány filmkazettát a KARDINÁLIS-nak. Kijuttatja az egész okmányt, és aztán tudatja majd a férfival, hogy ideje visszavonulnia. Magának a férfinak a kijuttatását nem tervezték, csak úgy tíz nappal későbbre. Bőven van még időnk hát, mondta magában a tarkóján végigkúszó, dermesztő érzés dacára, ami azt súgta neki, hogy nem egészen így áll a helyzet.
De, hogyan fogom az új filmet eljuttatni a KARDINÁLIS-hoz? A megszokott küldönclánc megsemmisülésével ugyanis több hétbe tellhet, mire újat fel lehet állítani. A közvetlen érintkezést pedig nem akarta megint megkockáztatni.
Végül is meg kell történnie, tudta. Az egyszer biztos, minden simán ment, amióta csak ezt az ügynököt bevezették. De előbb vagy utóbb mindig bekövetkezik valami. Találomra beütő véletlen, mondta magában. Egyszer aztán a dobókocka leesik az asztalról. Amikor először nevezték ki ide, és tudomást szerzett a KARDINÁLIS múltbeli tevékenységéről, igencsak elcsodálkozott, hogyan húzhatta ki idáig a férfi. Hogy lehet, hogy már három kijuttatási ajánlatot is visszautasított. Meddig élhet vissza valaki a saját jó szerencséjével? A vén kurafi bizonyára azt hiszi legyőzhetetlen. Azokat, akiket az istenek el akarnak veszejteni, először büszkévé teszik, gondolta Foley.
Félreértette most ezt a kérdést, és folytatta szokásos napi munkáját. Este pedig a futár már Nyugatra tartott a KARDINÁLIS új jelentésével.

*

– Úton van már – közölte Ritter a CIA igazgatójával.
– Hála Istennek – mosolyodott el Moore bíró. – Most pedig összpontosítsunk arra, hogy a pokolba tudjuk onnan kijuttatni őt.
– Clarkot most tájékoztatják. Holnap repül át Angliába, és a rákövetkező napon van találkája majd a tengeralattjáróval.
– Ő már megint olyasvalaki, aki lassan visszaél a jó szerencséjével – jegyezte meg a bíró.
– Ennél jobbat nem kaphatunk – válaszolta Ritter.

*

– Nem elegendő a mozgását követni – közölte az elnökkel Vatutin, miután körvonalazta megfigyelésük és házkutatásuk eredményeit. – Még több embert állítok erre az ügyre. Lehallgatókészülékeket is elhelyeztünk már Filitov lakásán...
– És ez a másik ezredes?
– Bondarenko? Oda képtelenek vagyunk bejutni. A felesége nem dolgozik, és egész nap otthon van. Ma tudtuk meg, hogy a férfi minden reggel fut pár kilométert, így hát néhány további személyt jelöltem ki mellé is. A jelenleg rendelkezésünkre álló információ nem egyéb a teljesen tiszta múltnál – valójában azt mondhatnánk róla: példamutató –, no meg jó adag kellő irányú ambíciónál. Ő most a minisztériumnak a Fényes Csillaghoz kirendelt, hivatalos képviselője. És, amint ön is látni fogja a naplóoldalakról, lelkes támogatója a vállalkozásnak.
– Mi az érzése ezzel a férfivel kapcsolatban? – Az elnök kérdéseit kurtán, de nem rosszindulatú hangsúllyal tette fel. Elfoglalt ember volt, aki féltékenyen vigyázott időbeosztására.
– Eddig semmi olyasmi, ami oda vezethetne, hogy gyanakodjunk rá. Kitüntették Afganisztánban; ő volt a parancsnoka egy Specnaz csoportnak, amin rajtaütöttek és mégis visszaverték az elvakult banditák támadását. Amíg a Fényes Csillagnál volt, leteremtette a KGB őrszemélyzetét valamilyen lazaságért, de a minisztériumhoz eljuttatott, hivatalos jelentése megmagyarázza, mi történt, és igencsak nehéz belekötni az érveibe.
– És mit tesznek e vonatkozásban? – kérdezte Geraszimov.
– A tiszt, akit az ügy kivizsgálására küldtünk oda, Afganisztánban életét vesztette egy gép lezuhanásakor. Nemsokára másikat küldenek.
– Mi van a fürdőalkalmazottal?
– Még mindig keressük. Egyelőre eredménytelenül. Mindenre gondolunk: repterekre, vasúti állomásokra, mindenre. Ha valami változás áll be, haladéktalanul jelentést teszek.
– Helyes. Elmehet, ezredes. – Geraszimov rögtön a papírjaival kezdett foglalkozni az íróasztal mögött.
Az állambiztonsági bizottság elnöke engedélyezett magának egy mosolyt, miután Vatutin távozott. Egyenesen lenyűgözte, mennyire jól alakulnak a dolgok. A mestervágást a Vanejeva ügy jelentette. Nem fordul elő gyakran, hogy Moszkvában kémcsoportot fedeznek fel, és ha ilyesmi előfordul, a gratulációk mindig a következő kérdéssel keverednek: Mért tartott olyan sokáig? Ezúttal azonban nem így lesz. Nem, miután Vanejeva apját most készülnek kinevezni a politbüróba. Narmonov főtitkár pedig úgy vélte, lojális lesz ahhoz a férfihoz, aki előléptetését egyengette. Narmonov, aki állandóan fegyverzetcsökkentésekről álmodozik, aki állandóan csökkenteni akarja annak mértékét, mennyire legyen rajta a nemzet ütőerén a párt keze. Aki „liberalizálni” akar mindent, amit csak örökül hagytak a pártnak... Geraszimov majd mindezt egycsapásra meg fogja változtatni.
Természetesen nem lesz könnyű feladat. A politbüróban Geraszimovnak csak három, igazi szövetségese van. De közéjük tartozik Alekszandrov, az ideológus, akit a főtitkár képtelen volt nyugdíjaztatni, miután szövetségest váltott. Most pedig itt van még egy, aki teljességgel ismeretlen a főtitkár elvtárs számára. Másrészről viszont, Narmonov maga mögött tudhatja a hadsereget.
Ez az egész tulajdonképpen egy német tinédzsernek, Mathias Rustnak az öröksége, aki bérelt Cessnájával egyenesen a Vörös téren landolt. Narmonov óvatos lavírozó. Rust pont a határőrség napján repült be a Szovjetunióba. Ezt a véletlen egybeesést nemigen lehet megmagyarázni – Narmonov pedig kereken megtagadta a KGB-től, hogy megfelelőképpen kihallgassák azt a huligánt! Geraszimov még most is sokat zsörtölődött miatta. A fiatalember repülését az évnek pont arra a napjára tette, amikor az ember biztos lehet benne, hogy a KGB határőrségének java része tökrészeg, így hát észrevétlen át tudott jutni a Finn-öblön. A Vojszka PVO, vagyis a légvédelmi parancsnokság sem észlelte. Az a kölyök meg egyenesen a Szent Vaszilij székesegyház előtt landolhatott!
Narmonov főtitkár gyorsan intézkedett: a politbüró egy viharos ülését követően elbocsátotta a Vojszka PVO főnökét és Szokolov honvédelmi minisztert. Geraszimov képtelen volt bármiféle kifogást emelni, ha nem akarta egyszerűen veszélyeztetni saját pozícióját is. Az új honvédelmi miniszter pedig, D. T. Jazov, a főtitkár embere. Egy senki, a magas beosztású tisztviselők végtelen listájáról; olyan ember, aki, miután nem tudta kiérdemelni magának a megfelelő posztot, a főtitkárra hagyatkozott, hogy ott maradhasson, ahol van. És itt a legsebezhetőbb Narmonov. Ehhez jön még, hogy Jazov még mindig csak tamilja munkakörét, és nyilvánvalóan olyan régi rókákra hagyatkozik, mint Filitov, hogy betanulhasson.
És Vatutin még azt hiszi, hogy az egész nem egyéb egy kémelhárítási ügynél, kuncogott magában Geraszimov.

*

A KARDINÁLIS körül életbe léptetett biztonsági eljárások eleve kizárták, hogy Foley bármiféle információt a szokásos módon továbbíthasson. Még az egyszeri felhasználású rejtjelezést is megtagadták tőle, ami pedig elméletileg megfejthetetlen, így hát a legutóbbi jelentés fedőlapja figyelmeztetni fogja a Delta szövetséget, hogy a továbbításra kerülő adatok nem pontosan olyanok, mint ahogy várták.
Ez a felismerés szinte kirepítette székéből Bob Rittert. Elkészítette saját fénymásolatait, és megsemmisítette az eredetiket, mielőtt átment volna Moore bíró irodájába. Greer és Ryan már ott voltak.
– Elfogyott a filmje – közölte a DDO, amint becsukódott mögötte az ajtó.
– Micsoda? – kérdezte Moore.
– Valami új dolog jöhetett közbe. Úgy látszik, hogy KGB-s kollégáinknak ügynöke van a Tea Clippernél, aki éppen most közölt velük sok mindent az azzal az új tükör izé-mizével kapcsolatos tervezési munkáról, és a KARDINÁLIS úgy döntött, hogy ez most fontosabb. Nem maradt mindenre elegendő filmje, így hát előnyben részesítette azt, mire készül a KGB. Így hát csak félig tudjuk, hogy nézhet ki a lézerrendszerük.
– A fele is több mint a semmi – jegyezte meg Ryan. Erre valaki felmordult. Ritternek szemmel láthatóan nem nagyon volt ínyére, hogy Ryan beavatott lett a Delta tekintetében is.
– A tervezés megváltoztatásának hatásait taglalja, de nincs itt semmi sem magáról a változtatásról.
– Azonosítani tudjuk a mi oldalunkon a kiszivárogtatás forrását? – kérdezte Greer admirális.
– Talán. Olyasvalaki lehet, aki tényleg ért a tükrökhöz. Parksnak azon nyomban utána kell ennek néznie. Ryan, maga már volt ott. Mit gondol?
– Az általam megfigyelt teszt megerősíti a tükörnek meg az azt futtató számítógépes szoftvernek a teljesítményét. Ha az oroszok le tudják másolni – nos, tudjuk, hogy a lézert részleteiben már összerakták, igaz? – Itt egy pillanatra megállt. – Uraim, ez egyenesen rémisztő. Ha az oroszok előttünk jutnak el erre a pontra, akkor odavan minden fegyverzet-ellenőrzési kritérium. Mi pedig egy megsemmisítőnek mondható stratégiai helyzettel kerülünk szembe hirtelen. Már úgy értem, több évbe tellhet, mire a probléma jelentkezik, viszont...
– Nos, ha a mi emberünk még hozzájut egyetlen istenverte filmkazettához – kezdte az operációs igazgatóhelyettes –, magunk is dolgozhatunk rajta. A jó hír, hogy ez a Bondarenko gyerek, akit Misa választott ki a minisztériumban a lézerterület felügyeletéhez, rendszeresen jelentést fog tenni emberünknek, hogy mi történik. A rossz hír viszont...
– Nos, ebbe most nem kell belemerülnünk – válaszolta gyorsan Moore bíró. Ryannak erről nem szükséges tudnia, közölte Ritterrel szemének egyetlen villanása révén, aki rögtön rábólintott. – Jack, azt mondtad, van még más is?
– Új kinevezésre készülnek a politbüróban hétfőn – Ilja Arkadjevics Vanejev személyében. Hatvanhárom éves, özvegyember. Egyik lánya, Szvetlána, a GOSZPLAN-nál dolgozik; elvált, egy gyereke van. Vanejev eléggé egyenes fickó, az ő normáik szerint becsületes. A Központi Bizottság vonalán fut felfelé. Ő az, aki átvette a Narmonov által birtokolt mezőgazdasági posztot, és elég jól boldogul vele. Az elgondolás szerint ő lesz Narmonov embere, így hát a politbüróban négy, teljes jogú szavazattal bíró ember lesz, aki neki elkötelezettje. Eggyel több, mint az Alekszandrov frakciónak, és... – Itt megállt, amikor észrevette a másik három arcán a fájdalmas arckifejezést. – Valami baj van?
– A lánya. Ő ugyanis Sir Basil alkalmazottja – közölte vele Moore bíró.
– Érvényteleníttessék a szerződést – közölte Ryan. – Jó volna, ha ilyenfajta forrásunk is lenne, de ez a botrány most nagyon sok kárt tehet Narmonovnak. Pár évre el kell altatni azt a nőt!
– Meglehet, hogy nem ennyire egyszerű – válaszolta Ritter, aztán folytatta: – Hol tart a kiértékelés?
– Tegnap befejeztem.
– Az elnöknek, meg néhány más személynek lesz, de ez most tényleg nagyon titokban kell tartani.
– Helyes. Még ma délután ki tudom nyomatni. Ha ez minden...? – Jól gondolta. Ryan tehát elhagyta a szobát. Moore csendben figyelte, hogyan csukódik be mögötte az ajtó.
– Még nem közöltem senkivel sem, de az elnök megint aggódik Narmonov politikai helyzete miatt. Ernie Allen meg azért, hogy a szovjet pozícióban beálló, legutóbbi változás jelzi, hogy odaát meggyengült Narmonov támogatása, és arról is meggyőzte már a főnököt, hogy ez most igencsak rossz időpont néhány kérdés erőltetéséhez. Ennek aztán van olyan vonatkozása is, hogyha ki is hozzuk a KARDINÁLIS-t, nem kívánatos politikai hatása lehetne.
– Ha viszont elkapják Misát, annak ugyanaz lesz a politikai hatása ránk nézve – mutatott rá Ritter. – Nem beszélve a romboló hatásról, ami embereinket éri. Arthur, már utánavetették magukat. Lehet, hogy már eljutottak Vanejev lányához is...
– De hiszen újra munkába állt a GOSZPLAN-nál – jegyezte meg a DCI.
– Igen, viszont eltűnt a tisztítós. A nőt elkapták és meg is törték – makacskodott a DDO. – Egyszer és mindenkorra ki kell hoznunk onnan azt az embert. Nem hagyhatjuk, hogy csak úgy egymagában boldoguljon, Arthur. Ennyivel tartozunk neki.
– Elnöki jóváhagyás nélkül nem adhatok engedélyt a kihozatalára.
Ritter közel volt hozzá, hogy felrobbanjon. – Akkor hát szerezd meg! Cseszd meg a politikát – ez esetben cseszd meg a politikát, hallod? Ennek van gyakorlati oldala is, Arthur. Ha hagyjuk, hogy egy ilyen ember odavesszen, és egy ujjúnkat sem emeljük fel, hogy megvédjük, a hír el fog terjedni – a pokolba is, az oroszok egyenesen tévésorozatot csinálnak majd belőle! Hosszú távon többe kerül majd nekünk, mint ez az egész, ideiglenes politikai szemét.
– Álljunk csak meg egy pillanatra – vetette közbe Greer. –, Ha megtörték ennek a pártfickónak a lányát, hogy lehet, hogy újra munkába állhatott?
– Politika? – mélázott el egy pillanatig Moore. – Gondolod, hogy a KGB képtelen rálépni a fickó családjának a tyúkszemére?
– Helyes! – csattant fel a DDO-s. – Geraszimov az ellenkező frakcióhoz tartozik, és így elmulasztaná a lehetőséget, hogy megtagadjon a politbüróban egy széket Narmonov emberétől. Nagyon politika szaga van, annyi szent, de azért nem hiszem, hogy így festene a dolog. Valószínűbb, hogy barátunknak, Alekszandrovnak, új fiúja lehet a farzsebében, Narmonovnak pedig tudomása sincs róla.
– Szóval, azt hiszed, hogy a lányt megtörték, de most futni hagyják és egyszerűen arra használják, hogy ellenőrzésük legyen az öregember fölött? – kérdezte Moore. – Ennek bizony van értelme. Viszont nincs rá bizonyítékunk.
– Alekszandrov túl öreg már hozzá, hogy maga kerülhessen erre a posztra. Geraszimov azonban kis szőke hajú gyerek, és tudjuk róla, eléggé ambiciózus ahhoz, hogy Harmadik Miklós cárrá koronáztassa magát.
– Bob, épp most jöttél elő egy újabb ötlettel, hogy miért ne borítsuk fel azonnal a csónakot. – Greer egy pillanatra belekortyolt kávéjába. – Nekem sem nagyon tetszik az ötlet, hogy Filitovot a helyén hagyjuk. Milyenek az esélyeink, hogyha most mindennel leáll, úgy maradhat egy ideig? Már úgy értem, ahogyan a dolgok állnak, egyszerűen kimagyarázhatna mindent, amit ellene felhoznak.
– Nem, James. – Ritter csak a fejét rázta határozottan. – Most nem lehet elaltatnunk, mivel szükségünk van a jelentés hátralevő részére is, nem igaz? Ha megkockáztatja a kijuttatását a kapott figyelmeztetés dacára is, egyszerűen nem hagyhatjuk a sorsára. Nem volna helyes! És emlékezzünk rá, mi mindent megtett nekünk ez az ember az évek során.
Moore bíró vetett véget a vitának. – Jól fogalmaztad meg a szempontjaidat, Bob, de akkor is az elnök elé kell vinnem a dolgot. A továbbiakban már nem csupán egyszerű külső akcióról van szó.
Ritter állta a sarat. – Minden szükséges dolgot biztosítani fogunk.
– Helyes, de nem lehet kivitelezni, amíg meg nem kapjuk a jóváhagyást.

*

Az idő Faslane-ben egyenesen nyomorúságos volt, de az évnek ebben a szakaszában ez mindennapos dolog. Harminc csomós szél ostromolta a skót partokat. Ehhez jött még a hó és a havaseső, amikor a Dallas felbukkant. Mancuso újra elfoglalta szokásos őrhelyét, és onnan pásztázta a látóhatáron felbukkanó, sziklás hegyeket. Átlagban harmincegy csomóval szelték át az Atlanti-óceánt. Egyedül csak arra volt tekintettel, hogy ne tegye tönkre a hajót. Nem beszélve arról, hogy sokkal közelebb kellett a partvonalhoz haladni alámerült állapotban, mint szerette volna. Nos, végül is azért fizetik, hogy kövesse az utasításokat. Szeretnie nem kell őket.
A tengeren vagy tizenöt lábnyi hullámok kergették egymást, és a tengeralattjáró velük együtt kergetőzött. Tizenkét csomóval haladt előre megállíthatatlanul. A sós víz folyvást átcsapott az orr-részen és magasra fröcskölt a toronynál. Még az ilyen időjárásra tervezett védőberendezés sem segített sokat. Percek múlva csuromvizes lett tőle a férfi, sőt dideregni is kezdett. Közeledett azonban már az angol királyi haditengerészet vontatóhajója és nemsokára bevontatta a hajót az egyik loch-ba, ahol már Mancuso végre kiegyezhetett a víz hömpölygésével.
Egy óra múlva már teljesen nyugodt vizeken hajóztak. S-fordulókat hajtottak végre a bázis felé, mely brit és amerikai atom-tengeralattjárókat lát el egyaránt. Mire odaértek, már vártak rájuk. Fürge kezek rögzítették a köteleket, és amint minden előírás szerint megtörtént, Mancuso is lement a kabinjába.
Első látogatója egy parancsnok volt. Ő ugyan tengeralattjárós tisztet várt volna, de ennek itt egyáltalán nem volt semmiféle szolgálati jelvénye. Ebből következik hát, hogy a hírszerzéshez tartozik.
– Milyen volt az átkelés, kapitány? – kérdezte a férfi.
– Csendes. – Nos, folytasd már!
– Három óra múlva útrakelnek. Itt vannak a küldetésre vonatkozó parancsok. – Átadott egy viaszpecséttel lezárt barna borítékot. Aminek elején a felirat rögtön közölte Mancusóval, mikor nyithatja fel. Mancuso aláírta az átvételüket, bezárta a széfbe, majd útjára bocsátotta a férfit.
– A francba – jegyezte meg magában a kapitány. Most hát jöhetnek a vendégek.
Kettő volt belőlük, mindkettőn polgári ruha. Az első egy igazi tengerész önbizalmával jött le a torpedóbetöltő nyílás mellett. Mancuso nemsokára megértette, miért.
– Jó napot, kapitány!
– Jonesy, mi az istennyilát csinálsz itt?
– Williamson admirális választás elé állított: vagy behívhatnak újra ideiglenes, aktív szolgálatra, vagy feljövök a fedélzetre, mint civil műszakis. Inkább műszakis lettem. Jobb a fizetés. – Jones itt visszafogta a hangját. – Ez pedig itt Mr. Clark. Nem nagyon beszédes.
Nem is volt az. Mancuso elvezette a tartalék szálláshelyre. Miután a cucca is megérkezett, Mr. Clark besétált a szobába, becsukta maga mögött az ajtót.
– És hol akarod, hogy én letegyem a seggem? – kérdezte Jones.
– Van még egy tartalék fekhely arrébb – válaszolta Mancuso.
– Helyes. A főnökök amúgy is jobban étkeznek.
– Mi van az iskolában?
– Még egy szemeszter hiányzik. Már tyúkszem nő a fenekemen, annyit ülök. Viszont eljegyeztem magam. – Jones ezzel előhúzta tárcáját és egy képet dugott a kapitány orra elé. – Kimnek hívják, és a könyvtárban dolgozik.
– Gratulálok, Mr. Jones.
– Kösz, kapitány. Az admirális azt mondta, most tényleg szükséged van rám. Kim megértő, tudod. Az apja a hadseregnél szolgál. Szóval, mi baj? Valami különleges akcióról van szó, és nélkülem nem boldogulnátok, igaz? – A „különleges akciók” gyűjtőnév alá tartozott mindenféle dolog, legfőképpen a veszélyesebbek.
– Nem tudom. Velem sem közölték még.
– Nos, egy újabb út „fel északra”, annyira nem lehet rossz – jegyezte meg Jones. – Hogy őszinte legyek, valahogy már hiányzott is.
Mancuso nem nagyon hitte, hogy oda tartanának, de azért nem szólt semmit. Jones hátra ment, hogy berendezkedjen. Mancuso meg a mérnök kabinjába.
– Mr. Clark?
– Igen, uram. – A férfi már felakasztotta zakóját, így hát rövidujjú ingben volt. Kicsivel lehetett több ötvennél. Első pillantásra egyáltalán nem látszott különlegesnek. Mancuso felfigyelt, hogy a férfinál teljesen hiányzik az ilyen korúaknál szokásos mentőöv. És válla is szélesebb, mint első pillantásra látszik egy ilyen magas alkatnál. Újabb pillantást vetett a karjára: fekete szőrzete valami tetoválást, vörös fókát rejtett félig-meddig.
– Ismertem egy fickót, ehhez hasonló tetoválással. Tiszt volt – most a Hatos Csoportnál szolgál.
– Egyszer volt, hol nem volt, kapitány. Erről nem beszélhetek, uram.
– Mi ez az egész?
– Uram, az akcióra vonatkozó parancsai...
– Járjon már kicsit a kedvemben. – Mancuso mosolygott a parancsra. – Épp most húzták be a hajópallót.
– Valakit fel kell szednünk.
Istenem. Mancuso rezzenéstelen arccal bólintott. – Szüksége lesz valami segítségre?
– Nem, uram. Egyszemélyes küldetés. Csak én és a felszerelésem.
– Rendben. Átfuthatunk a részleteken, ha kinn vagyunk a nyílt vizeken. A tiszti étkezőben fog étkezni. Kinn a folyosón lemegy a létrán, aztán néhány métert hátra, a jobb oldalon. Még valami: az idő mennyire problematikus?
– Nem hiszem, hogy az lenne, hacsak nem utál várni. A dolognak egy része még mindig lóg a levegőben – és egyelőre többet nem mondhatok, kapitány. Sajnálom, de nekem is megvannak a magam parancsai.
– Helyes. Magáé a felső fekhely. Aludjon egy kicsit, ha szüksége van rá.
– Köszönöm, uram. – Clark figyelte, hogyan távozik a kapitány, de nem mosolyodott el egészen addig, amíg az ajtó be nem csukódott mögötte. Soha nem volt még eddig Los Angeles-osztályú tengeralattjárón. A legtöbb, felderítési célú akciót kisebb, jobban manőverezhető Sturgeon-ökön hajtották végre. Mindig ugyanazon a helyen aludt, mindig a felső fekhelyen a mérnök kabinjában. Ez ugyanis az egyetlen tartalék fekhely mindig a hajón. Felmerült a szokásos probléma a felszerelés elhelyezésekor, de hát „Clark” már éppen elégszer végigcsinálta, hogy minden trükköt jól kiismerjen. Amikor ezzel is végzett, felkecmergett az ágyára. Fáradt volt a repüléstől, így hát engedélyezett magának néhány óra alvást.

*

– Az embernek egyenesen csodálnia kell az amerikaiakat az eszességükért – jegyezte meg Morozov. Jó néhány mozgalmas hét volt mögöttük Dusanbéban. Közvetlenül a teszt után – pontosabban szólva, közvetlenül a moszkvai látogató távozása után – a hat lézer közül kettőt szervizelési célból páramentesítettek, és szét is szereltek. Akkor jöttek rá, hogy az optika komoly mértékben megégett. Szóval továbbra is fennáll az optikai bevonat problémája. Még valószínűbb, hogy a minőségellenőrzés – jegyezte meg főnöke, a problémát átpasszolja egy újabb mérnökcsoportnak. Viszont, ami eddig sikerült, az annál izgalmasabb. Itt volt hát előttük az amerikai tervezésű tükör, amiről már évek óta hallanak.
– Az ötlet egy csillagásztól származik. Valamilyen megoldást keresett, hogy olyan fényképeket készítsen a csillagokról, ahol nem jelentkezik a „pislogás”. Makacsul kísérletezett, és végül sikerült is neki. Ismertem durván az elgondolást, viszont a részleteket nem. Igaza van fiatalember. Ez így nagyon okos. Túlságosan is okos minekünk – morogta a férfi, miközben a számítógépes specifikációk között lapozgatott. – Nincs semmink, ami megduplázhatná ezt a teljesítményt. Egyszerűen csak a működtető berendezések felépítése – nem tudom, valaha meg tudjuk-e csinálni.
– Az amerikaiak most építik a teleszkópot...
– Igen, Hawaii-on. Tudom. De az sokkal rosszabb ennél, technikai értelemben véve. Az amerikaiaknál már megtörtént az áttörés, mégsem talált magának utat az általános, tudományos közösségbe. Figyeljék csak meg a dátumot a diagramon. Még a végén ez itt működőképes lesz nekik. – Megrázta a fejét. – Megelőztek bennünket.

*

– Távoznia kell.
– Igen. Köszönöm, hogy ilyen sokáig megóvtak. – Eduard Vasziljevics Altunin hálája igazán szívből jött. Volt ugyanis egy padló, amin lehajthatta a fejét, meg többszöri, meleg étel, amíg mindent kitervel.
Vagy legalábbis megpróbál. Nyugaton könnyen beszerezhette volna az új ruházatot, a parókát, hogy haját álcázhassa. Nyugaton elrejtőzhetne egy gépkocsi hátsó ülésén, és négy óra alatt kétszáz mérföldnyit vezethetne. Moszkvában azonban ezek közül egy sem állt rendelkezésére. A KGB már bizonyára átkutatta lakását, és azt is meghatározták, milyen ruhát visel. Ismerik az arcát meg haja színét. Az egyetlen dolog, amiről nyilvánvalóan nem tudnak még, az a kisebb baráti kör, ami az Afganisztánban teljesített katonai szolgálat eredménye.
Másfajta kabátot kínáltak neki, de nem illett rá, és nem volt szándékában még tovább veszélynek kitenni ezeket az embereket. A fedőtörténet már addigra összeállt benne: néhány háztömbnyivel arrébb bűnözők egy csoportjával együtt rejtőzködött.
Kiment hát a Trofimovóra, erre a folyó közelében levő, sivár utcára. Altunin elcsodálkozott saját ostobaságán. Mindig azt mondogatta magában, hogy ha egyszer szüksége lesz rá, hogy a városból megszökjön, egy uszályon fogja megtenni. Apja egész életében ilyeneken dolgozott, és Eduard olyan rejtekhelyeket ismert, amit senki nem tudna megtalálni – csakhogy a folyó most be volt fagyva és állt az uszályforgalom. Erre bizony nem gondolt! Altunin nagyon dühös volt magára.
Kell lennie valamilyen más megoldásnak is. Tudta, hogy a Moszkvics autógyár csak egy kilométer ide, és a vonatok egész évben járnak. Megpróbál egy délre tartót elkapni, és elrejtőzik az egyik kocsin. Kis szerencsével eljuthat Grúziába is, ahol senki nem fogja már olyan tüzetesen megvizsgálni új papírjait. Az ember azért el tud tűnni a Szovjetunióban. Azon tűnődött, mennyi lehet reális ezekből a gondolatokból és azon is, mennyi volt egyszerűen a saját maga felvidítására irányuló próbálkozás csupán.
Északnak tartott, távol maradt végig még a mellékutcáktól is. Az árnyékban osont, távol az utcai lámpák fényétől. A Moszkvics autógyárból hazatérő váltás dolgozói révén majdhogynem zsúfoltak voltak egy szakaszon az utcák, de amikor odaért az üzemet elhagyó sínekhez, egycsapásra eltűnt mellőle mindenki. Vastagon hullani kezdett a hó. Vagy száz méterre csökkentette a látási viszonyokat. Kis, gömbölyű pelyhek hullottak mindenütt a csöndben álldogáló tehervagonok körül. Egyszer csak előkeveredett valahonnan egy vonat. Valószínűleg délre tarthat, mondta magában. Irányukat váltó mozdonyok mozogtak előre meg hátra. Pár percet azzal töltött, hogy az egyik kocsira felkapaszkodott, csak hogy megbizonyosodjon róla, lépést tart a dolgokkal. A szél felerősödött, pont úgy, ahogyan várta, és Altunin jobb helyet keresett magának. Vagy úgy ötven méternyire megpillantott néhány marhavagont. Gondolta onnan jobb kilátása nyílik mindenre. Az egyiken nyitott ajtót pillantott meg. Ellenőriznie kell majd a reteszelő mechanizmust, ha be akar jutni valamelyikbe. Átment hát oda, közben fejét leszegezte, hogy védje arcát a széltől. Semmit nem hallott, csak a hó ropogását csizmái alatt, meg a mozdonyok füttyét. Barátságos hang, mondta magában. Ez a hang fogja megváltoztatni az életét. Még az is lehet, hogy egyszer elvezeti egészen a szabadságig.
Meglepődve fedezte fel, hogy emberek vannak a marhavagonban. Hárman. Ketten közülük autóalkatrésszel teli kartonokat tartottak éppen. A harmadik keze üres volt, de csak addig, amíg zsebébe nem nyúlt és elő nem kapott egy kést.
Altunin belekezdett, hogy mondjon valamit. Mit érdekelte őt, ha ezek itt alkatrészt lopnak eladási célra a feketepiacon. Egyáltalán nem érdekelte. De, még mielőtt megszólalhatott volna, a harmadik már rá is vetette magát. Altunint teljesen meglepte a dolog, amikor feje az egyik acélkorlátnak verődött. Önmagánál volt továbbra is, de egy pillanatra nem tudott moccanni sem. Túlságosan meglepődött még ahhoz is, hogy félni kezdjen. A harmadik megfordult és mondott valamit. Altunin nem tudta kivenni a választ, de tudta, hogy gyors volt és kemény. Még mindig azon volt, hogy megpróbálja megérteni, mi is történik, amikor támadója visszafordult és egy mozdulattal elvágta a torkát. Még csak fájdalmat sem érzett. Meg akarta volna magyarázni, hogy őt... nem érdekli... nem izgatja... egyszerűen csak... egyikük megállt fölötte, két kartonnal a kezében, és nyilvánvaló volt, látszott a szemein, hogy fél tőle. Altunin ezt igen furcsának találta, mivelhogy ő volt az, aki haldoklott...
Két órával később az egyik mozdony vezetője nem tudott már időben megállni, miután társa figyelmeztette, hogy a síneken egy furcsa, hóborította valami fekszik. Amikor pedig ellenőrizte, mit gázoltak el, rögtön a tolatásvezetőért ment.

 

 

13

– Szép munka – jegyezte meg Vatutin. – A szarháziak. – Megszegték az örökös szabályt, mondta magában. A szabály íratlan volt, mindazonáltal nagyon is valóságos: a CIA nem öl meg szovjeteket a Szovjetunióban; a KGB nem öl meg amerikaiakat, sőt még szovjet disszidenseket sem az Egyesült Államokban. Amennyire Vatutin tudta, ezt a szabályt soha nem szegték meg még egyik oldalról sem – legalábbis nem nyilvánvalóan. A szabálynak ugyanis megvan a maga értelme: a kémszervezetek munkája abban áll, hogy információt gyűjtsenek; ha a KGB és a CIA tisztjei emberek öldösésével töltik az idejüket, munkájukat soha nem végeznék el. Így hát a hírszerzési tevékenység civilizált, kiszámítható tevékenység volt. A harmadik világ országaiban természetesen más szabályok érvényesek, de Amerikában és a Szovjetunióban ezekhez a szabályokhoz mindenképpen tartották magukat.
Egész mostanáig legalábbis – ha csak azt nem kell hinnem, hogy ezt a szegény, szomorú tagot autóalkatrész-tolvajok gyilkolták meg! Vatutin kíváncsi lett volna, vajon a CIA kiadhatta-e a munkát valami bűnbandának – gyanította, hogy az amerikaiak szovjet bűnözőket alkalmaznak bizonyos esetekben, melyek túl érzékenyek már a saját, liliomfehér kezeikhez. Akkor az nem volna a szabályok technikai értelemben vett megsértése, igaz? El is tűnődött rajta, vajon az első igazgatóság emberei alkalmaztak-e valaha is hasonló trükköt...
Egyelőre csak annyit tudott, hogy a küldöncláncból a következő szem most itt fekszik holtan a lábainál. És vele együtt egyetlen reménye is, hogy a mikrofilmet összekapcsolhassa a honvédelmi minisztériumba beépített amerikai kémmel. Vatutin most kiigazította magát: nem igaz, azt is tudja, hogy kb. hat órán belül jelentést kell tennie minderről az elnöknek. Nagy szüksége volt hát egy italra. Vatutin azonban megrázta csak a fejét és újra lábai elé pillantott, hogy megnézze, mi is maradt a gyanúsítottból. A hó oly gyorsan esett, hogy már a vért sem lehetett körülötte látni.
– Tudod, ha egy kicsivel több eszük van, és a holttestet a sínekre teszik, nyugodtan egy baleset számlájára írhattuk volna az egészet – jegyezte meg a másik KGB-s. Az edzett gyomrot igénylő munka dacára, amit a mozdony kerekei a testtel végeztek, nyilvánvaló volt rögtön, hogy Altunin torkát egy keskenypengéjű késsel, szakértő módon vágta át valaki. A haldoklás, az üggyel megbízott orvos jelentése szerint, nem tarthatott tovább egy percnél. Nyoma sem volt küzdelemnek. Az áldozat – az áruló! – kezein nyoma sem volt zúzódásnak vagy vágásnak. Nem is próbált szembeszállni gyilkosaival. Következtetés: Gyilkosát valószínűleg ismerte. Lehet, hogy amerikai volt?
– Először is – szólalt meg Vatutin –, tudni akarom, távol volt-e bármelyik amerikai a lakásától tizennyolc és huszonhárom óra között – majd odafordult – Doktor!
– Igen, ezredes?
– Megmondaná újból a halál időpontját?
– A nagyobb darabok hőmérsékletéből ítélve huszonegy óra és éjfél között lehetett. Inkább hamarabb, mint később, gondolom, de a hideg és a hótakaró bonyolítja a dolgot. – Nem beszélve a maradványok állapotáról, de ezt már nem tette hozzá.
Vatutin újra segítőjéhez fordult. – Akárki is volt távol a lakásától, tudni akarom: ki az, hol járt, mikor és miért.
– Fokozzuk minden külföldi megfigyelését? – szólalt meg hangosan a férfi.
– Ehhez már fel kell keresnem az elnököt is, de gondolkodok rajta. Magam akarok beszélni a rendőrségi nyomozók főnökével. Az egész ügynek a lehető legtitkosabb minősítést kell kapnia. Nincs szükségünk egy sereg tökörésző rendőrre, akik elcseszik az egész ügyet.
– Értettem, ezredes elvtárs. Amúgy is csak az érdekelné őket, hogyan szerezhetik vissza az autóalkatrészeket – jegyezte meg epésen a férfi. Ez a peresztrojka mindenkiből kapitalistát farag!
Vatutin most odament a mozdony vezetőjéhez. – Hideg van, igaz?
Az üzenetet rögtön megértették. – Igen, elvtárs. Talán kíván valamit, ami elveszi a hideg élét?
– Nagyon kedves lenne magától, mozdonyvezető elvtárs.
– Szívesen. – A mozdonyvezető kis flaskát kapott elő. Rögtön azt hitte, itt a világvége, amikor kiderült, hogy a férfi a KGB ezredese. Kollégái előírásszerűen viselkedtek, kérdéseik ésszerűnek látszottak, és ez a férfi majdhogynem nyugodtan viselkedik – amíg rá nem jött, hogy megbüntethetik, amiért munka közben flaskát tart magánál. Csendben figyelte hát, mekkorát húz flaskájából a másik, aztán visszavette a feléje nyújtott palackot.
– Köszönöm – szólalt meg a KGB-s, és kisétált a hóba.

*

Vatutinnak várakoznia kellett az elnök előszobájában. Hallotta már, hogy Geraszimov rettenetesen munkabíró. Hét óra harminckor már mindig az íróasztalánál ül. A sztorik igazak voltak. Hét óra huszonötkor megjelent az ajtóban, és máris intett Vatutinnak, hogy kövesse őt az irodájába.
– Nos?
– Altunint most késő éjjel megölték a Moszkvics autógyár melletti iparvágányoknál. Átvágták a torkát, a holttestét pedig otthagyták a síneken, ahol egy tolató mozdony elgázolta.
– Biztos benne, hogy ő az? – kérdezte Geraszimov fintorral az arcán.
– Igen, ezt határozottan megerősítették. Magam is felismertem az arcát. Ott találtak rá egy vasúti kocsi mellett, amit feltörtek, néhány autóalkatrész is hiányzik onnan.
– Óh, tehát belebotlott véletlenül egy csapat feketézőbe, azok meg nagy kényelmesen megölték volna?
– Látszatra így történt, elnök elvtárs – bólintott Vatutin. – A véletlen egybeesést nem tartom valami meggyőzőnek, viszont nincs semmiféle bizonyíték ennek a cáfolatára. Folytatjuk hát a vizsgálatot.
Geraszimov teáért csengetett. Titkára egy pillanat múlva meg is jelent. Az elnök sokkal könnyedebben vette a dolgokat, mint azt az ezredes várta. Párttag vagy sem, profihoz méltón viselkedik:
– Szóval, eddig van három vallomást tett okmányközvetítőnk, és van még egy határozottan megerősíthető. De ez utóbbi sajnos halott. A halottat a honvédelmi miniszter első szárnysegédjének közvetlen közelében látták. Az életben maradottak egyike pedig azonosította már kapcsolatát, mint külföldit. Viszont képtelen eredményesen azonosítani az arcát. Röviden szólva, ennek a vonalnak is a kellős közepén vagyunk még csak, távolról sem a végén.
– Így van, elnök elvtárs. A két minisztériumi ezredes megfigyelése továbbra is folytatódik. Javaslom, hogy fokozzuk az amerikai követség közösségének megfigyelését.
Geraszimov bólintott. – Jóváhagyom. Itt az ideje a reggeli eligazításnak. Erőltesse csak szépen az eset megoldását. Mindjárt jobban néz ki, Vatutin, hogy kicsit visszafogta az ivást.
– Jobban is érzem magam, elnök elvtárs – jegyezte meg a másik.
– Helyes. – Geraszimov ezzel felemelkedett, látogatója szintúgy. – Tényleg azt hiszi, hogy a CIA-s kollégáink ölték volna meg a saját emberüket?
– Altunin halála számukra a lehető legkényelmesebb. Úgy gondolom viszont, hogy ez az egész megsértése volna a mi...
– Viszont valószínűleg magas szinten elhelyezett kémmel van dolgunk. Ők pedig kétségkívül leginkább annak megvédésében érdekeltek. Igen, meg tudom érteni. Nem baj, erőltesse csak, Vatutin – mondta újból Geraszimov.

*

Foley is irodájában tartózkodott már. Asztalán három filmkazetta hevert egyenesen a KARDINÁLIS számára. Az előtte álló komoly probléma azonban az, hogyan juttassa el hozzá ezeket az átkozott vacakokat. A kémkedés területe nem egyéb egy nagy rakás, egymásba fonódó ellentmondással. Ennek egy része ördögien nehéz is lehet. Egy része olyasfajta veszéllyel jár mindig, amitől néha azt kívánja, bár csak ott maradt volna a New York Times-rail.
Így állt hát a kézbesítendő filmmel. Eltűnődött rajta, miért van az, hogy a KARDINÁLIS mindig visszautasította, hogy a dolgokat csak úgy letegyék neki valahol.
Korlátozott volt a személyes átadási módozatok változatainak száma, és nagyban függött a csak nagy nehezen kiszámítható időzítéstől. Nos, az ügynökség végtére is nem azért bízta meg ezzel a feladattal, mert az annyira könnyű. Ő maga azonban nem kockáztathatja meg még egyszer. Talán a felesége átadhatná a dolgot...

*

– Szóval, hol van a kiszivárogtatás? – kérdezte biztonsági főnökétől Parks.
– Vagy száz ember bármelyike lehet – válaszolta a férfi.
– Ez jó hír – jegyezte meg szárazon Pete Wexton. Felügyelő volt az FBI elhárítási irodájában. – Csak száz.
– Lehet a tudományos alkalmazottak bármelyike, vagy valakinek a titkárnője, vagy bárki a költségvetési osztályról – ez is épp úgy benne van a programban. Vannak még vagy húszan itt a washingtoni körzetben is, akik elég mélyen érintettek a Tea Clipperben ahhoz, hogy láthatták már ezt az anyagot, de ezek mindannyian öreg rókák már. – Az SDIO biztonsági főnöke a haditengerészet egy kapitánya volt, aki szinte már kötelezően, civil ruhát hordott. – És ami valószínűbb, hogy az általunk keresett személy kinn van valahol Nyugaton.
– És általában tudományos típusúak, többnyire negyven alatt – hunyta le szemét Wexton. Akik szinte a számítógépekben élnek és úgy gondolják, a világ nem egyéb egyetlen, hatalmas videojátéknál. Egy biztonsági tiszt számára, az ideális világ olyan, ahol senki sem beszél senkivel.
– Mi van a vállalkozás okmányainak belső biztosításával? – kérdezte Wexton.
– Már úgy érted, a kanáricsapdákkal?
– Mi a fene az? – kérdezte Parks tábornok.
– Minden ilyen papírt szövegfeldolgozón készítenek el. Az ember arra használja a gépet, hogy szövevényes változtatásokat eszközöljön a fontosabb papírok minden egyes másolatán, így hát aztán minden egyest nyomon lehet követni és azonosítani is pontosan azt, amelyiket kiszivárogtatták a másik oldalnak – magyarázta a kapitány. – Túl sok ilyesmit nem csináltunk még. Túlságosan időigényes.
– A CIA-nek van egy számítógépes szubrutinja, amely automatikusan végez el ilyesmit. Spookscribe-nak hívják, vagy valami hasonló. Hét lakat alatt őrzik, de ha kéred, hozzájuthatsz.
– Szép dolog, hogy mi is hallhatunk róla – fortyogott magában Parks. – Számítana valamit ebben az ügyben?
– Pillanatnyilag nem nagyon, de hát az ember minden kártyáját ki szokta játszani – jegyezte meg főnöke felé a kapitány. – Hallottam már a programról. Tudományos okmányoknál nem használható. Túl precíz, ahogyan használják, ugyanis az esetben a nyelvet. Bármi, ami több, mint egy vesszőnek a beszúrása – nos, elkeverhet mindent, amit mondani akarnak vele.
– Feltételezve, hogy először is van olyan, aki meg tudja érteni – jegyezte meg Wexton, makacsul rázva a fejét. – Nos, az egyszer biztos, hogy az oroszok képesek rá. – Közben már azokra az erőforrásokra gondolt, amiket egy ilyen ügy igényelhet – feltehetőleg több száz ügynököt. És mindegyikük kiváló. A kérdéses közösség túl kicsi lenne hozzá, hogy valakinek ne keltse fel a figyelmét a nagytömegű beáramlás.
A végrehajtandó másik dolog, hogy korlátozni kell a tükörrel folytatott kísérletek információjához való hozzáférést. Akkor viszont azt kockáztatja meg az ember, hogy elriasztja a kémet. Wexton agyán egy pillanatig átfutott, miért nem ragadt le olyan, egyszerűbb dolgoknál, mint pl. az emberrablás vagy a maffiaszerű zsarolások. De hát megkapta már magától Parkstól a Tea Clipperre vonatkozó eligazítást. Ez is fontos feladat, és ő a legmegfelelőbb ember. Wexton ebben holtbiztos volt: Jacobs igazgató maga mondta.

*

Bondarenko vette észre elsőnek. Előzőleg is volt már néhány napja valami fura érzése, miközben szokásos reggeli futását végezte. Ez a valami már régen hozzá tartozott. De az az afganisztáni három hónap valahogyan egyenesen rávetette magát hatodik érzékére és szinte a többi öt elé helyezte. Egyszerűen figyelő szemeket érzett magán. Kiké lehet? tűnődött.
Gyanította, hogy legalább öten figyelik. Ebből következik, hogy valószínűleg oroszok... bár nem bizonyos. Bondarenko ezredes már futott vagy egy kilométert és úgy döntött, kicsit tornászik közben. Megváltoztatta hát útvonalát, jobbra kanyarodott egy helyen, ahol általában balra szokott, így hát egy új lakóépület mellett vitt el az útja, melynek földszinti ablakai még mindig csak úgy ragyogtak. Magában elvigyorodott, de jobb keze önkéntelenül dereka körül matatott, szolgálati automata fegyverét keresve. A mosoly azonban lehervadt róla, amikor rájött, mit is csinál, hirtelen elerősödött rajta a marcangoló csalódottság, hogy egyszerűen nincs semmije a puszta két kezén kívül, amivel megvédhetné magát. Bondarenko persze ehhez is eléggé értett, de azért egy pisztoly mégiscsak nyomósabb érv, mint egy kéz vagy egy láb. Nem a félelem jelentkezett rajta, ennek még a közelébe sem került, de azért Bondarenko katona volt, aki hozzászokott saját világának korlátaihoz és szabályaihoz egyaránt.
Fejét elfordította, úgy pillantott a tükröző ablakokra. Mögötte vagy száz méternyivel követte valaki, aki kezét arcához közel tartotta, mintha kis rádióba beszélne. Érdekes. Bondarenko megfordult és visszafelé futott pár métert, de mikorra feje is vele fordult, a férfi keze már odalent volt és egészen nyugodtan sétált, látszatra abszolút nem érdekelte a dzsoggoló tiszt. Bondarenko ezredes megint megfordult és úgy folytatta szokásos tempóját. Mosolya most már kicsit hervadtabb volt és feszesebb. Megbizonyosodott hát róla. De végül is miről bizonyosodott meg? Bondarenko megígérte magának, hogy egy órán belül tudni fogja, miután irodájába ért.
Harminc perccel később aztán otthon lezuhanyozott és átöltözött. Elolvasta a reggeli újságot – számára ezt a szovjet katonaság napilapja a Krasznaja Zvezda, vagyis „Vörös Csillag” jelentette – mialatt egy nagy bögrényi teát döntött le. A rádióban valamilyen zene szólt, miközben felesége a gyerekeket indította az iskolába. Bondarenko persze egyiket sem hallotta. Szeme ugyanis csak végigpásztázott az újság oldalain, miközben agya rettentő sebességgel járt. Kik lehetnek? Mért engem figyelnek? Vajon gyanakodnak rám? Ha igen, mi miatt?

*

– Jó reggelt, Gennadij Joszifovics – szólalt meg Misa irodájába lépve.
– Jó reggelt, ezredes elvtárs – válaszolta Bondarenko.
Filitov elmosolyodott. – Hívj csak Misának. Amilyen tempóban haladsz, nemsokára úgyis túllépsz rangban ezen az öregemberen. Mi az?
– Figyelnek engem. Ma reggel is többen követtek, amikor futottam.
– Óh? – fordult oda Misa. – Biztos vagy benne?
– Tudod milyen az, amikor érzed, hogy figyelnek – én biztos vagyok benne, hogy te tudod, Misa! – jegyezte meg a fiatal ezredes.
De most tévedett. Filitov nem vett észre semmi szokatlant. Semmi olyasmit, mely felébresztette volna alvó ösztöneit. Egészen eddig a pillanatig. Aztán úgy érte, mint a villámcsapás. Hiszen a fürdő alkalmazottja sem állt még vissza munkába. Mi van, ha a jel több volt, mint csupán a rutinszerű biztonsági ellenőrzés? Filitov arca egy pillanatra egészen megváltozott, de aztán gyorsan újra összeszedte magát.
– Ezek szerint te is észrevettél valamit? – kérdezte Bondarenko.
– Ah! – Egy kézlegyintés, no meg egy ironikus mosoly. – Hadd figyeljenek csak; hamar rájönnek majd, hogy ez az öregember unalmasabb, mint Alekszandrov nemi élete. – A honvédelmi minisztériumban mostanában lett népszerű ez az utalás a politbüró főideológusára. Vajon ez az előjel arra utal-e, morfondírozott Misa, hogy Narmonov főtitkár a férfi kiebrudalását tervezi?

*

Afgánosan ettek. Mindenki csupasz kézzel vett magának egy közös tálról. Ortiz számára az egész olyan volt, mint valami bankett. Az Íjász ült a díszhelyen, jobbján foglalt helyet Ortiz, aki tolmácsként segédkezett. Volt még ott négy, nagyon magas beosztású CIA-s is. Először úgy gondolta, kicsit túldramatizálják a dolgot. De aztán rájött, bizonyára nagyon fontos kell legyen az a hely, ahonnan fellőtték azt a fénysugarat az égbe. Ortiz kezdte meg a társalgást a szokásos, ünnepi szavakkal.
– Túlságosan megtiszteltek – válaszolta az Íjász.
– Nem igaz – válaszolta Ortizon keresztül az egyik CIA-s látogató. – Ügyességed és bátorságod közismert számunkra. Sőt, még a katonáink körében is. Szégyelljük, hogy nem adhatunk mást neked, csupán ezt a szegényes segítséget, amit kormányunk megenged.
– A mi földünket kell visszanyerni – válaszolta méltósággal az Íjász. – Allah segítségével újra a miénk lesz egyszer. Jó dolog, hogy az igazhívők meg a többi vallásosak együtt küzdenek az istentelenekkel szemben. De ez a feladat az én népem feladata, nem a tiéteké.
Nem tudja, gondolta Ortiz. Nem tudja, hogy kihasználják.
– Szóval – folytatta az Íjász –, mért utaztátok át a fél világot, hogy beszéljetek egy ilyen alázatos harcossal, mint én?
– El szeretnénk beszélgetni veled a fényről, amit az égen láttál.
Az Íjász arca hirtelen megváltozott. Ezen igencsak elcsodálkozott. Azt várta volna, kikérdezik, hogy váltak be a rakéták.
– Valamilyen fény volt – furcsa fény, igen. Mint egy meteor, de úgy tűnt, inkább felfelé megy, mintsem lefelé. Nagy részletességgel írta le, amit látott, megadva az időpontot is, meg a helyet, ahol tartózkodott. A fény irányát, sőt annak módját is, ahogyan az átszelte az eget.
– Láttad, mit talált el? Láttál-e bármi mást az égen?
– Hogy eltalált-e mást? Nem értem. Egyszerűen csak a fény volt ott.
Megint a látogatók egyike beszélt. – Nekem azt mondták, hogy matematikatanár voltál. Tudod-e, mi a lézer?
A férfi arca egy csapásra megint meg változott, az új ötletre. – Igen, olvastam már róla, amikor az egyetemen tanultam. Én... – az Íjász most szürcsölt egyet az elétett ivóléből. – Van fogalmam a lézerekről. Egyfajta fénynyalábot lőnek ki és főként mérésre meg a térképészetben szokták hasznosítani. Én magam még sohasem láttam, csak olvastam róla.
– Amit láttál, az egyfajta lézerfegyver kipróbálása volt.
– Mi a célja?
– Nem tudjuk. A teszt során, amit láttál, lézerrendszert használtak egy keringő műhold megsemmisítésére. Ez azt jelenti egyben...
– Ismerem a műholdakat. Egy lézer felhasználható erre a célra?
– A mi országunk is hasonló területen dolgozik, de úgy tűnik, hogy az oroszok megelőztek bennünket.
Az Íjász ezen igencsak meglepődött. Tehát nem Amerika a világ vezető hatalma műszaki dolgokban? Vajon a Stinger nem elegendő bizonyíték erre? Mért repültek vajon ezek az emberek tizenkétezer mérföldet – csupán azért, mert ő valami fényjelenséget látott az égen?
– Féltek ettől a lézertől?
– Inkább érdekel bennünket – válaszolta az idősebbik férfi. – Az általad talált okmányok egy része nagyon hasznos információval szolgált számunkra. Legalábbis arról a helyszínről, és e tekintetben tényleg nagyon le vagyunk kötelezve neked.
– Most már engem is kezd érdekelni. Itt vannak az okmányok?
– Emilio? – intett az idősebbik látogató Ortiznak, aki elővett egy térképet meg egy diagramot.
– Ez a helyszín építés alatt áll már 1983 óta. Igencsak meglepett bennünket, hogy az oroszok ilyen fontos létesítményt építenek, ennyire közel az afgán határhoz.
– 1983-ban még mindig azt hitték, nyerni fognak – jegyezte meg sötéten az Íjász. Már maga a gondolat is sértés volt számára, hogy így éreznek amazok. Jól megjegyezte a térképen a helyet. A hegytetőt majdhogynem körülvette a Vaks folyó egy hirtelen fordulata. Látta, miért pont oda telepítették. A nureki erőmű csupán pár kilométernyire van. Az Íjász többet tudott, mint amennyit továbbadott. Tudta, mi a lézer, bár elég keveset sejtett abból, hogyan működik. Tudta viszont, hogy fénye veszélyes, hogy vakíthat...
De hogy megsemmisítene egy műholdat? Amely pár száz kilométernyire odafönn kering a magasban. Magasabban, mint ahol a gépek repülnek... mit művelne ez az emberekkel idelenn a földön... talán más oka is van annak, hogy ennyire közel építették ehhez az országhoz...
– Szóval egyszerűen csak láttad a fényt? Nem hallottál semmiféle történetet arról a helyről? Semmiféle történetet valami fura fényről az égbolton?
Az Íjász csak némán rázta a fejét. – Nem, csupán egyetlen alkalommal. – Látta, hogy a látogatók csalódott pillantásokat váltanak egymással.
– Nos, ez nem számít. Engedélyem van rá, hogy átadjam kormányom köszönetét. Máris három teherautónyi fegyver jön a napokban ide nektek. Ha van még bármi, amire szükségetek volna, megpróbáljuk azt is megszerezni.
Az Íjász némán bólintott. Komoly jutalmat várt a szovjet tiszt átadása miatt, aztán annál jobban csalódott annak halála miatt. De ezek az emberek nem emiatt keresték meg. Mindez az okmányok meg a fény miatt van tényleg annyira fontos az a hely, hogy az orosz halála ahhoz képest jelentéktelennek tűnik? Tényleg félnek tőle az amerikaiak?
És ha ők félnek, mit csináljon ő?

*

– Nem, Arthur, egyáltalán nem tetszik – jegyezte meg puhatolódzva az elnök. Moore bíró egyre csak szorgalmazta a támadást.
– Elnök úr, tudomásunk van Narmonov politikai nehézségeiről. Ügynökünk eltűnésének nem lesz semmivel sem nagyobb hatása, mint a KGB általi letartóztatása. Lehet, hogy még annyi sem. Végül is a KGB nem fog körülötte túl nagy hűhót csapni, ha hagyják meglógni – mutatott rá a DCI.
– Még így is nagy a kockázat, túl nagy – jegyezte meg Jeffrey Pelt. – Történelmi lehetőségünk kínálkozik most Narmonovval. Ő tényleg alapvető változtatásokat akar rendszerükben.
Volt már ilyen lehetőségünk eddig is és elcsesztük, méghozzá Kennedy kormányzása idején, gondolta Moore. Hruscsov viszont elbukott, utána pedig húsz évig egy „régi pártmunkás” következett. Most kínálkozik újabb lehetőség talán. Féltek, hogy talán soha nem kínálkozik még egyszer ilyen jó. Nos, így is lehet nézni a dolgot, ismerte be önmaga előtt.
– Jeff, a te helyzeted fikarcnyit sem fogja befolyásolni, akár kihozzuk onnan az emberünket, akár elkapják...
– Ha már utánavetették magukat, miért nem kapták el eddig? – makacskodott Pelt. – Mi van, ha túlreagáljuk a dolgot?
– Ez az ember már több, mint harminc éve nekünk dolgozik – harminc éve! Tisztában van a kockázattal, amit értünk vállal? Az információval, amit tőle kapunk? Fel tudod egyáltalán mérni a frusztrációt, amit minden egyes alkalommal érez, ha figyelmen kívül hagyjuk a tanácsait? El tudod vajon képzelni, milyen lehet, most már idestova harminc év óta a halálbüntetés árnyékában élnie? Ha cserbenhagyjuk most ezt az embert, mivégre áll fenn egyáltalán ez az ország? – kérdezte Moore, csendes eltökéltséggel a hangjában. Az elnök az a fajta ember, akit mindig ki lehet lendíteni makacs pozíciójából, ha megfelelő érveket alapoznak valamilyen elvre.
– És ha véletlenül megbuktatjuk Narmonovot is közben? – makacskodott tovább Pelt. – Mi van, ha Alekszandrov klikkje veszi át a hatalmat, és megint visszatérnek a régi szép időkhöz – még több feszültség, további fegyverkezési verseny? Hogyan magyarázzuk meg az amerikai népnek, hogy egyetlen ember életéért cserében áldoztuk fel ezt a lehetőséget?
– Egyrészt soha nem tudnák meg, hacsak valaki ki nem szivárogtatja – válaszolta hűvösen a DCI. – Az oroszok nem fogják nyilvánosságra hozni, és ezt te is tudod. Másrészt pedig, hogyan magyaráznánk meg, ha ezt az embert most eldobnánk, mint valami használt papírzsebkendőt?
– Azt sem tudnák meg, hacsak valaki ki nem szivárogtatná – válaszolta Pelt ugyanolyan hűvösen.
Az elnök most megrezzent. Ösztöne először azt súgta, tartsák vissza egyelőre a férfi kihozatalára irányuló akciót. De hogyan lehetne ezt megmagyarázni? Akár az akció mellett döntenek, akár ellene, annak a legjobb lehetőségét vitatják meg, hogy meg lehessen akadályozni, hogy valami kedvezőtlen történjen Amerika főellenségénél. De hát ezt még nem is lehet nyilvánosan elmondani, vitatkozott magával az elnök. Ha ezt hangosan kimondanánk, mármint, hogy az oroszok a mi ellenségeink, az újságok mind dührohamot kapnának. A szovjeteknek többezernyi nukleáris robbanófejük irányul felénk, mi pedig képtelenek vagyunk még arra is, hogy megkockáztassuk érzékenységük megfricskázását...
– Ki tud róla?
Moore bíró feltartotta a kezét. – Greer admirális, Bob Ritter és én a CIA-tól. Néhány, terepen dolgozó is tud a javasolt akcióról – ki kellett küldenünk a figyelmeztető jelzést – viszont nem tudnak a politikai vonatkozásokról, és soha nem is fognak. Nem kell nekik. Ettől eltekintve csak mi hárman rendelkezünk teljes képpel a dologról. Vegye hozzá magát, uram, meg dr. Feltet, így összesen öten.
– És máris a kiszivárogtatásról beszélünk! Az isten verje meg! – káromkodott az elnök, meglepő hevességgel. Hogyan tudtuk ennyire seggbekúrni magunkat!
Mindenki elhallgatott. Nincs ahhoz hasonló, mint amikor az elnök elkáromkodja magát, hogy lecsillapítsa a kedélyeket. Moore-ra és Peltre pillantott. Vagyis hírszerzési főtanácsadójára, meg nemzetbiztonsági tanácsadójára. Az egyik egy férfi életéért könyörgött, aki hűségesen és jól szolgálta Amerikát, még saját életét is kockáztatva közben; a másik pedig hosszú, hűvös pillantással mérte fel a reálpolitikát, és sokkal jelentősebbnek ítélt meg egy történelmi lehetőséget, mint csupán egyetlen, emberi életet.
– Arthur, azt mondod, hogy ez az ügynök – és még csak nem is akarom hallani a nevét – létfontosságú adatokat szolgáltat nekünk már vagy harminc éve, beleértve ezt a lézervállalkozást is, amit az oroszok már működtetnek; azt mondod, hogy valószínűleg veszélyben van és ideje megkockáztatnunk, hogy kihozzuk őt onnan, hogy ez morális kötelességünk.
– Igen, elnök úr.
– És te, Jeff, azt mondod, hogy rossz az időzítés, hogy az ő kormányukban az ilyen magas szinten jelentkező kiszivárogtatás felfedezése politikailag rendíthetné meg Narmonovot, még le is taszíthatnák a trónról. Sőt, még egy számunkra sokkal kevésbé vonzó kormányzattal is helyettesíthetnék az övét.
– Igen, elnök úr.
– És, ha ez az ember meghal, mert nem segítettünk neki?
– Fontos információink lennének oda – jegyezte meg Moore. – És meglehet, semmiféle érdemleges különbséget nem jelentene mindez a Narmonovra gyakorolt hatást illetően. Mi pedig elárulnánk egy embert, aki harminc éven át hűségesen és jól szolgált minket.
– Jeff, együtt tudnál élni ezzel a gondolattal? – kérdezte az elnök nemzetbiztonsági tanácsadóját.
– Igen, uram, együtt tudnék. Nem nagyon van ínyemre, de azért együtt tudnék élni vele. Narmonovval már megkötöttük a megállapodást a középtávú atomfegyverekre nézve, és megvan a lehetősége, hogy ugyanilyet kötünk stratégiai vonatkozásban is.
Olyan ez, mint amikor bíró az ember. Itt van két ügyvéd, akik maradéktalanul hisznek saját álláspontjaikban. Kíváncsi vagyok, hogy elveik ugyanilyen megalapozottak volnának-e, ha az én székemben ülnének, ha nekik kellene döntést hozniuk?
Ők viszont nem jelöltették magukat az elnökválasztáson.
Ez az ügynök az Egyesült Államokat azóta szolgálja már, hogy kezdő kis ügyész voltam, aki kurvák ügyét tárgyalta az éjszakai bíróságon.
Meglehet, hogy Narmonov a legjobb lehetőségünk a világbéke megteremtéséhez, Isten tudja mióta.
Az elnök felállt és odasétált az íróasztala mögötti ablakokhoz. Nagyon vastagok voltak, hogy megvédjék. Nem tudták azonban megóvni hivatalának kötelezettségeitől. Rámeredt a házat dél felől övező pázsitra, de választ ott sem kapott. Visszafordult hát.
– Nem tudom. Arthur, előkészíttethetsz mindent, de add a szavad, hogy semmi sem történik az én jóváhagyásom nélkül. Nincsenek tévedések, nincsenek kezdeményezések, semmiféle akcióra nem kerül sor addig, amíg én azt nem mondom, hogy oké. Kis időre van szükségem ugyanis. Van időnk, igaz?
– Igen, uram. Beletelik még néhány hónapba, mire minden elem a helyén lesz.
– Majd tudatom veletek, amikor meghoztam a döntésemet. – Mindkét férfival kezet rázott, és csendben figyelte távozásukat. Az elnöknek még volt öt perce a következő megbeszélésig. Ezt az időt használta fel rá, hogy felkeresse az iroda melletti mosdót. Eltűnődött rajta, van-e valamilyen mélyenszántó szimbolizmus abban, ahogyan kezét mossa. Vagy egyszerűen csak mentséget keres rá, hogy megnézze magát a tükörben? És azt hiszik rólad, te vagy az az ember, akinek ott van a zsebében minden kibaszott válasz! – mondta neki szigorú arccal a tükörkép. Még azt sem tudod, mért mentél ki a fürdőszobába! Az elnök ezen elmosolyodott. Vicces volt, vicces valahogy, de csak nagyon kevesen értenék meg.

*

– Szóval, mi az istennyilát mondjak Foleynak? – csattant fel húsz perccel később Ritter.
– Hátrább az agarakkal, Bob – figyelmeztette Moore. Most gondolkodik az ügyön. Nincs szükségünk azonnali döntésre és egy „talán” sokkal jobban hangzik, mint egy „nem”.
– Sajnálom, Arthur. Egyszerűen csak – a francba is, megpróbáltam már régebben is rávenni, hogy jöjjön ki. Egyszerűen nem hagyhatjuk odaveszni ezt az embert.
– Biztos vagyok benne, hogy egészen addig nem hoz végleges döntést, amíg újra beszélni nem fogok vele. Pillanatnyilag közöld Foleyval, hogy folytassa az akciót. És azt akarom, újból mérjétek fel Narmonov politikai sebezhetőségét is. Az a benyomásom, hogy Alekszandrov kiszorulóban van már – túl öreg hozzá, hogy átvehesse a hatalmat a jelenlegi főnöktől; a politbüró nem támogatná, hogy egy viszonylag fiatal embert egy öreggel helyettesítsenek. Különösen nem akkor, ha végiggondolják, micsoda félholtak majomparádéja volt ott náluk pár évvel ezelőtt. Ki marad hát ezek után?
– Geraszimov – vágta rá rögtön Ritter. – Két másik is szóba jöhetne, de ő az ambíciózusabb. Könyörtelen, de nagyon, nagyon simulékony. A pártbürokrácia igencsak kedveli, mivel olyan szép munkát végzett a disszidensekkel kapcsolatban. Ha lépni kíván, sokáig nem várhat. Ha keresztülviszik a fegyverkezési megállapodást, Narmonov presztízse növekszik. Figyelembe kell venni a politikai következményeket is. Ha Alekszandrov nem elég körültekintő, úgy ahogy van, lemarad a hajóról, saját magát gáncsolja el. Narmonovnak pedig évekre biztosítva lesz a széke.
– Ennek a megvalósításához legalább öt év kellene – jegyezte meg Greer admirális, aki most szólalt meg először. – Lehet, hogy nincs is öt éve rá. Léteznek viszont arra utaló jelzések is, hogy Alekszandrov csillaga van leáldozóban. Ha ez több kósza hírnél, igencsak sok mindenre sarkallhatja.
Moore bíró most a mennyezetet vizsgálgatta.
– Vidulj fel már, Arthur – szólt oda Greer. – Ha a világ értelmes volna, mindannyiunknak becsületes munka után kellene néznie.

 

 

14

A Kattegaton való átkelés fogós dolog egy tengeralattjárónak. De kétszeresen az, ha rejtve is kell maradnia. A víz arrafelé eléggé sekély. Túl sekély ahhoz, hogy alámerülhessenek. A csatornák nappal is épp eléggé cselesek. Méginkább azok éjszaka és teljesen reménytelen a helyzet, ha nincs révkalauz. Mivel a Dallas áthaladását viszont titokban kellett tartani, a révkalauz szóba sem jöhetett.
Mancuso a hídon foglalt helyet. Odalenn a navigációs asztalnál izzadt a navigációs tiszt, miközben a kormányosmester a periszkópot figyelte, és végezte az iránymeghatározást. Még radart sem tudtak igénybe venni, ami pedig segítette volna számukra a hajózást. A periszkópnak viszont volt egy gyenge fényű erősítője, amitől persze az éjszaka nem változott egy csapásra nappallá, de legalább alkonyi derengéssé szelídítette a csillagtalan sötétséget. Az időjárás kedvező volt. A felhőzet alacsonyan helyezkedett el, ehhez jött még a havas eső, ami korlátozta a látótávolságot, így a tengeralattjáró nehezen volt észrevehető a szárazföld felől. A dán haditengerészet természetesen nem tudott a tengeralattjáró áthaladásáról. Ki is vezényelt néhány, kisebb hajót, hogy távol tudják tartani az esetleges kíváncsiskodókat – ilyen persze egy sem volt – ettől eltekintve azonban a Dallas magára volt utalva.
– Hajó a tat felől, bal oldalon – jött a figyelmeztetés.
– Látom – válaszolta azonnal Mancuso. Pisztolyszerű fényerősítő műszert tartott arrafelé, rögtön meg is pillantotta vele a közepes nagyságú konténerszállító hajót. Nagy a valószínűsége, gondolta, hogy a keleti blokk valamelyik országának zászlaja alatt fut. Egy percen belül kiszámították a kikötőbe tartó hajó irányát és sebességét. Hétszáz yardnak látszott a legközelebbi közelítési pont. A kapitány káromkodott és kiadta utasításait.
A Dallas-on bekapcsolták a mozgásjelző fényeket – a dánok ugyanis ragaszkodtak hozzá. A fejük fölött forgó sárga fény egyértelműen jelezte mindenki számára, hogy tengeralattjáróról van szó. A taton pedig az egyik tengerész bevonta az amerikai lobogót és helyére felhúzta a dánt.
– Mindenki nézzen ki skandinávnak – jegyezte meg savanyú képpel Mancuso.
– Ja-ja, kapitán – kuncogott az egyik fiatalabb tiszt a sötétben. Neki ez eléggé nehéz feladat lesz, ugyanis fekete. – Barátunk lassan irányhelyzetet vált. Irányt viszont nem változtat, amennyire ki tudom venni, uram. Nézzük csak...
– Igen, látom őket. – Két dán hajó igyekezett nagyon, hogy a konténerszállító meg a Dallas közé vethesse magát. Mancuso arra gondolt, ez talán segít majd. Éjszaka minden macska fekete, és egy a felszínen úszó tengeralattjáró úgy néz ki egyszerűen, mint... egy felszínen úszó tengeralattjáró. Fekete alak, függőleges toronyburkolattal.
– Azt hiszem, lengyel – jegyezte meg a hadnagy. – Igen, már látom a kéményét. Maersk Line.
A két hajó percenként fél mérföldes sebességgel közeledett egymáshoz. Mancuso órájára pillantott, közben a műszert a hajóhíd peremére tette. Semmilyen, a szokásostól eltérő tevékenységet nem észlelt. Végtére is hajnali három volt. A másik hajó hídján tartózkodóknak is épp elég navigációs feladatuk volt és érdeklődésük a tengeralattjáró iránt valószínűleg ugyanolyan, mint a másik oldalról – ne gyere nekem, te hülye. Meglepően gyorsan túl voltak rajta és máris a másik hajó tatjának fényeit vizsgálgathatta. Eszébe is jutott Mancusónak, valószínűleg jó ötlet volt a fények bekapcsolása. Ha elsötétítettek volna és aztán veszik őket észre, sokkal jobban felkelthették volna a figyelmet.
Egy órával később már a Balti-tengeren jártak, nullahat-ötös irányban. És a rendelkezésre álló legmélyebb vizeket keresték a Dallas-nak. Mancuso saját szobájába vitte a navigátort és együtt dolgozták ki a legjobb közelítést, a legbiztonságosabb helyet, a szovjet parton. Amikor kiválasztották, Mr. Clark is csatlakozott hozzájuk és hárman együtt vitatták meg a feladat legkényesebb részét.

*

A hosszú eszmefuttatás után Vatutin jelentéseivel kezdett foglalatoskodni. Bondarenko ezredes teljesen tiszta, gondolta magában. Nyilvántartását megvizsgálták újból meg újból, és az égvilágon nem jelezte semmi, hogy fikarcnyival is több volna az a férfi, mint patrióta és átlagon felüli tiszt egyszerre. Filitov tehát az áruló, gondolta Vatutin. Akármilyen őrült gondolatnak is tetszett első pillantásra, ez a többszörösen kitüntetett hős mégiscsak áruló.
De hogy a pokolba fogjuk ezt bebizonyítani? Hogyan tudjuk akárcsak kivizsgálni is megfelelő módon a honvédelmi miniszter együttműködése nélkül? Ez a másik, igazi bökkenő. Ha ugyanis a vizsgálat során kudarcot vallana, Geraszimov feltehetőleg nem viselkedne különösebben megbocsátóan vele; viszont magát a vizsgálatot éppen az elnök által alkalmazott, politikai korlátok gátolják. Vatutin fel tudta még idézni magában azt az időt, amikor majdnem előléptették nagy hirtelen őrnaggyá, és csak most jött rá, milyen szerencsétlen is volt, amikor az előléptetést végrehajtó bizottság végül is meggondolta magát.
Fura módon eszébe sem jutott, hogy minden problémája pont abból ered, hogy a KGB elnöke olyan politikai ambíciókkal bír, amilyenekkel. Vatutin hívatta rangidős tisztjeit. Pár perc múlva meg is érkeztek.
– Haladás Filitov vonatkozásában? – kérdezte.
– A legjobb embereink árnyékként követik – válaszolta az egyik. – Hatan közülük a nap huszonnégy órájában. Állandóan változtatjuk a beosztásukat, így nem láthatja túl gyakran ugyanazokat az arcokat. Most már folyamatosan tévé-megfigyelést biztosítottunk mindenütt a háztömb körül, féltucatnyi emberünk ellenőrzi a szalagokat. Fokoztuk a gyanús amerikai meg angol kémek nyomon követését is, meg általában figyeljük ezeket a diplomáciai közösségeket. Az egyetlen új dolog, amit jelentenem kell, hogy Filitov alkalmanként álmában beszél – úgy hangzik, valami Romanov nevű egyénhez. A szavak túlságosan kivehetetlenek, de dolgozik már rajtuk egy beszédelemző és lehet, hogy itt is jutunk valamire. Mindenesetre Filitov mégcsak nem is finghat egyet úgy, hogy ne tudnánk róla. Az egyetlen, amit képtelenek vagyunk végrehajtani, a folyamatos, vizuális kapcsolat anélkül, hogy túl közel menjenek hozzá. Mindennap, amikor befordul egy sarkon vagy belép egy üzletbe, öt-tizenöt másodpercre elveszítik szem elől – ami persze épp elég hozzá, hogy egymásnak menjenek valakivel, vagy letegyenek, felvegyenek valamit.
Vatutin bólintott. Még a legjobb megfigyelésnek is megvannak a maga korlátai.
– Óh, van még egy nagyon fura dolog – szólalt meg az őrnagy. – Épp tegnap szereztem róla tudomást. Hetente kb. egyszer vagy kétszer, Filitov maga viszi le az elégetendő anyagok zsákját a megsemmisítő csúszdájába. Annyira rutinszerű az egész, hogy az ott dolgozó alkalmazott el is felejtette egészen tegnapig közölni velünk. Fiatalember még. Magától jött ide, hogy jelentse – órák múlva és akkor is polgári ruhában. Okos fiú. Kiderült, hogy Filitov, még évekkel ezelőtt, saját kezűleg felügyelt a rendszer telepítésekor. Ellenőriztem magam is a terveket, semmi rendkívüli nincs benne. Teljesen a szokványos berendezés. Pontosan olyan, mint ami nálunk is van. Ez minden.
– És mi van az Altunin-ügy kivizsgálásával? – kérdezte ezután Vatutin.
Újabb tiszt nyitotta ki noteszát. – Fogalmunk sincs róla, hol tartózkodott, mielőtt megölték volna. Talán egyedül bujdosott valahol. Talán barátok óvták meg. Ha a CIA ölte meg, figyelemreméltóan szépen végrehajtott munka. Nincsenek elkötetlen végek. Egy sem.
– Mi a véleményed?
– Az Altunin-ügy zsákutca – válaszolta az őrnagy. – Van még mindig vagy féltucatnyi dolog, amit ellenőriznünk kell, de egyik sem kecsegtet azonnal teljes áttöréssel. – Egy pillanatnyi szünetet tartott. – Elvtárs...
– Folytasd!
– Azt hiszem, véletlen egybeesésről van szó. Úgy gondolom, Altunin egyszerű gyilkosság áldozata lett.
Vatutin is elmorfondírozott rajta. Nem kis erkölcsi bátorságra van szüksége a második főigazgatóság egy tisztjének annak kijelentéséhez, hogy ez esetben nem kémelhárítási ügyről van szó.
– Mennyire vagy biztos benne?
– Soha nem lehetünk biztosak benne, ezredes elvtárs. De, ha a CIA hajtotta végre a gyilkosságot, nem szabadultak volna meg a holttesttől? Vagy, ha arra próbálják felhasználni a férfi halálát, hogy egy magas poszton levő kémet fedezzenek vele, mért nem hagynak hátra olyan bizonyítékot, ami teljesen más útra terelné az ügyet? Semmi ilyesmire nem került sor.
– Igen, mi biztos megcsináltuk volna. Fontos szempont, tényleg. Mindenesetre fussanak végig minden szálon.
– Természetesen, ezredes elvtárs. Azt hiszem, még négy-hat napra van szükségünk.
– Még valami? – kérdezte Vatutin. Szinte mindenki egyszerre rázta meg a fejét. – Helyes, munkára hát!

*

Majd a hokimeccsen, gondolta Mary Pat Foley. A KARDINÁLIS is ott lesz. Riasztotta ugyanis egy utcai fülkéből végrehajtott, téves hívás. A nő maga fogja átadni a dolgot. Táskájában három filmkazetta lapult. Elég lesz hozzá egyetlen kézfogás is. Fia ugyanúgy ott volt az ificsapatban, mint Filitov másodunokaöccse. A nő pedig minden meccsre elszokott menni. Követik. Ezt tudta. Nyilvánvaló, hogy az oroszok fokozták a megfigyelést, de felmérése szerint az őt követő árnyék azért nem volt annyira tökéletes – vagy legalábbis arról lehet szó, hogy ugyanazt a személyt alkalmazták nála mindig. Mary Pat pedig igencsak tudta, mikor látott naponta egynél többször egy arcot.
Mary Patricia Kaminsky Foley igencsak zavaros amerikai ősökkel rendelkezett, bár az ügy bizonyos vonatkozásai kimaradtak az útleveléhez tartozó okmányokból. Nagyapja a Romanov ház kamarása volt. Német fogságba került. Amikor megtudta, hogy felesége meghalt a forradalom felfordulásában, ami az első világháborút követte, soha többé nem tért vissza Oroszországba – mindig is Oroszország-nak nevezte – végül az Egyesült Államokba vitte sorsa, ahol New York egyik külvárosában telepedett le. Újra megnősült, miután kisebb üzleti vállalkozásba fogott. Szép kort ért meg, kilencvenhét évet. A nála húsz évvel fiatalabb, második feleségét is túlélte. Mary Pat pedig soha nem felejtette el a férfi kusza történeteit. Amikor egyetemre került és szaktantárgynak a történelmet választotta, akkor persze sok minden megvilágosodott előtte. A nő megtudta, hogy a Romanovok reménytelenül tehetetlenek voltak, udvaruk pedig visszafordíthatatlanul korrupt. Sosem felejt el, hogyan sírt nagyapja, amikor ahhoz a részhez jutott, hogy Alekszejt, a bátor, eltökélt fiatalembert és annak egész családját a bolsevikok úgy lőtték le, mint valami kutyát. Az egész történet, amit vagy százszor elismételt előtte, Mary Patnek olyan képet festett a Szovjetunióról, amit sem az idő, sem egyetemi oktatás, sem pedig politikai realitások nem tudnának kitörölni az agyából. Az érzelmeit az iránt a kormány iránt, mely nagyapjának földjét bitorolta, teljes egészében II. Miklós cárnak, feleségének és öt gyermekének meggyilkolása határozta meg. Az intellektusnak, szokta magának mondogatni, vajmi kevés köze van ahhoz, hogy él ez az ember.
Moszkvában dolgozni, pontosan ez ellen a kormány ellen dolgozni, ez volt életének a legnagyobb kihívása. Ezt még férjénél is jobban szerette, akivel még a Columbián eltöltött egyetemi évek során találkozott. Ed azért lépett be a CIA-hez, mivel a nő elég fiatalon döntött ugyanígy. Férje tényleg ügyes, Mary Pat ezt jól tudta. Briliáns ösztönökkel és rendkívüli ügyességgel van megáldva – viszont nincs benne nyoma sem a szenvedélynek, amit viszont ő belevisz saját munkájába. Mary az orosz nyelvet még nagyapja térdén kezdte elsajátítani – ennek a gazdag, elegáns orosznak a térdén, akit a szovjetek egyszerű senkiházivá alacsonyítottak le –, de ami még fontosabb, olyan jól értette, ismerte az embereket, hogy ezernyi könyv sem lehetett volna ebben eredményesebb. Tehetségének eredményeként, Mary Pat öt, elég jó helyen beépített ügynököt szervezett be. A CIA operációs igazgatóságán úgy emlegették, mint a szupergirlt.
Soha senki nem gyanította egy pillanatig sem, ki is ő valójában. Még igazított picit a ruházatán. Moszkvában a nyugati nők jobban odafigyelnek öltözködésükre, mint férjeik. Ő meg még kicsit rá is játszott. A nyilvánosság felé mutatott képet gondosan tervelte és kiváló módon alakította ki. Tanult, de sekélyes, csinos, de felületes, jó anya. Ennél alig több. Nyugati módra gyorsan megmutatja érzelmeit, de nem kell különösebben komolyan venni. Mindig rohant valahová. Alkalmanként beugrott valaki helyett tanítani az iskolában. Különböző társadalmi funkciókat látott el, és vég nélkül volt képes bolyongani, mint valami örökmozgó turista. Tökéletesen illet a Szovjetunióban az amerikai üresfejű nőről alkotott elképzelésekbe.
Timmy már türelmetlenül várta. Hokiütőjével játszott a társalgó szőnyegén. Ed most kapcsolta be a tévét. Megcsókolta feleségét és közölte Timmyvel, hogy játszón ügyesen.
Már egyenesen rutinfeladatszámba ment, ha kocsin akart eljutni az arénába. Eddie egyre jobban izgett-mozgott, ahogyan közelgett a meccs időpontja. Döntetlenen állt ugyanis, mint a harmadik, legjobb pontszámot elért ifi. Csak hat ponttal maradt le. Ezt viszont a ma esti játékon be lehetne hozni. Eddie pedig meg akarta mutatni Iván akárkinek, hogy az amerikaiak az oroszokat még saját pályán is képesek megverni, ha kell.
Meglepő volt látni, milyen zsúfolt a parkoló. Ez a játék fogja eldönteni a bajnokság további sorsát, ezért hát jó sokan jöttek ide ma. Alighogy behúzta a kéziféket, Eddie máris feltépte az ajtót, felkapta sporttáskáját és türelmetlen pillantásokkal várta, hogy anyja lezárja a kocsit. Szinte belőtt az öltözőbe, anyja felment a lelátóra.
Természetesen előre meghatározták a találkozó helyét is. Néhány szülő üdvözölte is, ő meg visszaintett, mosolya talán egy kicsit túl szélesre is sikeredett. Órájára pillantott.

*

– Két éve nem láttam már ifimérkőzést – közölte Jazov, közben kikecmergett kocsijából.
– Én se járok túl gyakran, csak a sógornőmtől hallottam, hogy ez most jelentős mérkőzés, a kis Misa meg egyenesen ragaszkodott a jelenlétemhez – vigyorgott Filitov. – Úgy hiszik, szerencsét hozok nekik – talán majd ön is, marsall elvtárs.
– Jó dolog egy kicsit mást csinálni végre – zárta le a témát tettetett kedélyeskedéssel Jazov. – Az az átkozott iroda holnap is ugyanott lesz. Tudja, magam is játszottam kisfiú koromban. A védelemben kaptam helyet. A többi gyerek meg panaszkodott, hogy túl kemény vagyok. – A honvédelmi miniszter kuncogni kezdett, aztán intett a biztonságiaknak, hogy mehetnek előre.
– Nálunk soha nem volt lelátó, már úgy értem, ahol felnőttem – és az az igazság, kicsit esetlen gyerek voltam.
– És mennyire jó ez a csapat?
– Én magam jobban kedvelem az ifi ligát, mint a felnőttet – válaszolta Filitov ezredes. – Valahogy jobban lelkesednek. Azt hiszem, egyszerűen kedvemet lelem benne, hogy gyermekeket nézhetek, akik jól érzik magukat.
– Igaza van.
Filitov ezredes meg Jazov marsall kényelmes helyet talált hát magának néhány szülő szomszédságában.
A játék az első pillanattól fogva izgalmasnak ígérkezett. A másik csapat első vonalában munkálkodó center úgy mozgott, mint egy menyét. Hihetetlen ügyességgel kezelte a korongot, mellesleg pedig kitűnően korcsolyázott. A hazai csapat – amelyikben az amerikai fiú és Misa másodunokaöccse is játszott – az első félidő java részében saját területére szorult vissza, de a kis Misa a védelem agresszív emberének bizonyult. Az amerikai fiú még el is lopott egy továbbítást. A lelátó teljes hosszában magánál tudta tartani aztán. De rögtön utána a másik csapat mentett, amit mindkét tábor szurkolóinak elismerő füttykoncertje kísért. Bár az oroszok pontosan ugyanolyan veszekedősek, mint a föld bármely más népe, a jóisten mindig is sportszerűséggel áldotta meg őket. Az első félidő nulla-nullával zárult.
– Kár – jegyezte meg Misa, miközben mindenki a pihenők felé tartott.
– Gyönyörű volt az az elszakadás, de a mentés egyenesen csodába illő – tette hozzá Jazov. – Meg kell szereznem ennek a kölyöknek a nevét a hadsereg központi csapata számára. Misa, köszönöm, hogy meghívott ide. Már el is feledkeztem róla, mennyire izgalmas lehet egy ilyen mérkőzés.

*

– Mit gondolsz, miről beszélhetnek? – kérdezte az idősebbik KGB-s.
– Talán egyszerűen csak hokirajongók – jegyezte meg a kamerás kolléga. – A francba is, jó sokat elmulasztunk a játékból. Nézd azokat a hülye biztonságiakat – azok a kibaszott marhák egyszerűen csak a jeget bámulják. Ha most meg akarnám ölni Jazovot...
– Nem is olyan rossz ötlet, úgy hallom – jegyezte meg a harmadik. – Az elnök...
– Nem a mi dolgunk – csattant fel az idősebbik, és véget vetett ezzel a társalgásnak.

*

– Gyere, Eddie-iiii! – üvöltötte Mary Pat, amikor megkezdődött a második félidő. Fia kicsit zavartan pillantott fel anyjára. A mama mindig is túldramatizálja ezeket a dolgokat, gondolta.
– Ki volt az? – kérdezte Misa, öt méterrel arrébb.
– Odaát, az a sovány – találkoztunk már vele, emlékszik? – kérdezte Jazov.
– Nos, egy rajongó a sok közül – jegyezte meg Filitov, miközben a szeme sarkából igencsak figyelte főnökét. Kérem, miniszter elvtárs, maga mondja ki... Kívánsága teljesült.
– Menjünk hát át és köszöntsük. – A tömeg szétnyílt előttük, és Jazov nemsokára már a nő bal oldalán állt.
– Azt hiszem, Mrs. Foleyhoz van szerencsém?
A nő gyorsan fordult meg és még gyorsabban mosolyodott el, de rögtön utána megint a játékot figyelte. – Helló, tábornok...
– A rangom tulajdonképpen marsall. A maga fia a tizenkettes?
– Igen, és látta, mit csinált vele a kapus?
– Szép mentés volt – jegyezte meg Jazov.
– Akkor csinálja valaki mással! – közölte a nő, miközben a másik csapat Eddie-ék felé lendült mozgásba.
– Minden amerikai úgy szurkol, mint maga? – kérdezte Misa.
A nő megfordult, és hangja egy kis zavart tükrözött. – Rettenetes, nem igaz? A szülőktől elvárják, hogy viselkedjenek...
– Szülők módjára? – nevetett Jazov.
– Lassan már az egész liga anyukája leszek – ismerte be Mary Pat. Aztán meg kellett magyaráznia, mire is gondol.
– Épp elég, hogy a maga fiát megtanítottuk rá, hogyan legyen jó szélső a hokiban.
– Igen, pár év múlva talán ott lesz az olimpiai csapatban is – válaszolta a nő kicsit gonosz, bár még játékos mosollyal. Jazov megint elnevette magát. Ez viszont meglepte a nőt. Ez a Jazov ugyanis hírhedten összeszorított szájú, komolyképű kurafi volt mindig is.

*

– Ki az a nő?
– Amerikai. A férje sajtóattasé. Fia a csapatban játszik. Mindkettőjükről van aktánk. Semmi különleges.
– Ez is épp elég. Nem is tudtam Jazovról, hogy kedveli a nőket.
– Gondolod, hogy be akarja szervezni? – érdeklődött a fényképész, miközben szorgosan kattintgatott.
– Én nem bánnám.

*

A játék váratlanul elkeseredett küzdelemmé fajult. A harmadik harmadban elszabadult a pokol. Egy kapuralövést megállítottak, a korong pedig visszapattant a kapusról. A center megfogta, meg is fordította, és egyenesen a szemközti kapu felé indult, jobbján vagy húsz lábbal arrébb Eddie-vel. A center egy pillanattal előbb passzolt, hogy elkanalazták volna előle a korongot, és Eddie máris a sarok felé lendült, bár képtelen volt rá, hogy kapura lőjön. Megakadályozta ugyanis benne az ellenfél egyik védője.
– Középre! – üvöltötte anyja. A fiú nem hallotta, de nem is volt szüksége rá. A center ezúttal a helyén volt, és Eddie egyenesen neki lőtte a korongot. A fiatal center korcsolyájával állította meg, hátrább lépett és sistergő lövést zuhintott be az ellenfél kapusának lába között. Máris kigyulladt odafönn a jelzőtábla és a botok magasba lendültek.
– Szép lövés középre – jegyezte meg Jazov, igazi elismeréssel a hangjában. Ugyanilyen csevegő stílusban folytatta. – Látja, most már a fia államtitkok birtokában van, és mint ilyet, nem engedhetjük ki az országból.
Mary Pat szeme egy pillanatra kikerekedett, de ettől csak még jobban megerősödött Jazovban az érzés, hogy ez a nő valójában tényleg tipikus üresfejű nyugati nőszemély, bár valószínűleg elég jó lehet az ágyban. Nagy kár, hogy sosem fogom tudni eldönteni.
– Viccel? – kérdezte nyugodtan a nő. Mindkét katona nevetésben tört ki.
– A miniszter elvtárs minden bizonnyal viccel – mondta egy pillanattal később Misa.
– Gondoltam is! – válaszolta nem valami meggyőzően a nő, miután újra a játékot kezdte figyelni. – Oké, szerezzünk még egy gólt!
Fejek fordultak arrafelé egy pillanatra, sokan nem is titkolt vigyorral arcukon. Mindig jó szórakozást jelent, ha amerikaiak is vannak itt. Az oroszok kitűnő időtöltésnek tartják, ha tanúi lehetnek az amerikaiak érzelemkitöréseinek.

*

– Nos, ha a nő kém, én megeszem ezt a kamerát.
– Jusson majd eszedbe, mit is mondtál most, elvtárs – suttogta az akciót irányító tiszt. Egy pillanat múlva azonban elhalt hangjában a kedélyesség. Gondoljuk csak végig, mit is mondott, gondolta magában. Férje, Edward Foley, az amerikai sajtó szerint egy tökfej. Ahhoz sem elég okos, hogy megfelelő riporter lehessen, nemhogy a New York Times az állományába vegye. A probléma hirtelen világosodott meg előtte: ugyanis ez esetben összeállt szinte minden, amiről egy igazi kém csak álmodhat, tudniillik a férfiról elterjedtek szinte tökéletes védelmet biztosítottak számára.
– Biztos vagy benne, hogy van elegendő film?

*

Eddie-nek megint lehetősége kínálkozott a szereplésre, bár csak negyven másodperc volt hátra. A korong valahogy a jég közepére került a védelem egyik tagjának lövése következtében. A center rögtön jobbra pattintotta, mivel megváltozott a játék tempója is. A másik csapat már annak a határán volt, hogy lecseréli kapusát és a gyerek el is hagyta helyét, amikor Eddie átvette a passzt, úgy lőtt a kapus háta mögött. A korong nagyot csattant a kapufán, aztán egyenesen a gólvonalon esett le, majd áthaladt rajta.
– Pont! – üvöltötte Mary Pat, és úgy ugrált, mint valami előtáncos Amerikában az ünnepségeken. Mindkét karját Jazov köré fonta, a biztonsági őrök legnagyobb megrökönyödésére. A hadügyminiszter élvezetét kicsit rontotta az a hirtelen felismerés, hogy bizony erről holnap reggel majd jelentést kell írnia. Nos, Misa lesz a tanú rá, hogy az égvilágon semmi nem idevalóról nem beszélgettek. Aztán Filitov következett a szorongatásban.
– Én mondtam, hogy maga szerencsét hoz!
– Istenem, minden amerikai hokiszurkoló ilyen? – kérdezte Misa, amikor nagynehezen kiszabadította magát. A nő keze egy másodperc leheletnyi, szinte észre sem vehető töredékéig érintette csak meg a férfiét, de ez elég volt hozzá, hogy a három filmkazetta máris a kesztyű belsejében lapuljon. A férfi rögtön megérezte mindet és igencsak elcsodálkozott, hogyan csinálhatta ilyen ügyesen a nő. Tényleg lehet, hogy profi mágussal van dolga?
– Mért oly borúsak maguk oroszok, mindvégig – nem tudják, hogyan érezzék jól magukat?
– Talán több amerikaival kellene magunkat körülvennünk – válaszolta Jazov. A pokolba is, bárcsak az én feleségem volna ilyen izgékony, mint ez itt! – Magának ügyes fia van. És, ha ellenünk fog játszani az olimpián, majd megbocsátok neki. – Jutalma sugárzó mosoly volt ezúttal is.
– Szép dolog ilyesmit mondani. – Remélem, hogy hazáig rugdossa, egészen Moszkváig, a komcsi seggeteket. Ha volt valami, amit ki nem állhatott, hát a leereszkedés az az. – Eddie ma este még két további pontot szerzett.
– Maga tényleg ennyire együttél a versenyekkel, még a gyerekek játékánál is? – érdeklődött Jazov.
Mary Pat egy pillanatig leragadt, így hát agya képtelen volt előrukkolni rögtön az automatikus válasszal: Mutasson nekem egy jó veszíteni tudót, és én rögtön mutatok magának egy született vesztest. – Kis szünetet tartott, aztán megpróbálta jóvátenni a hibát. – Vince Lombardi, a híres amerikai edző mondta ezt. Bocsásson meg, bizonyára nyekulturnij-nak gondol most engem. Igaza is van, végül is ez a gyerekek játszmája csupán. – Megint szélesen elmosolyodott. Legalábbis előttetek!

*

– Láttál valamit?
– Egy ostoba nőt, aki egyszerűen túlontúl felizgatta magát – válaszolta a fényképész.
– Milyen gyorsan fogod tudni előhívatni a filmet?
– Két óra alatt.
– Mozogjatok – válaszolta az idősebbik.
– Te láttál valamit? – kérdezte az ott maradó tiszt főnökétől.
– Nem, nem hinném. Majdnem két órája figyeljük már, és tipikus amerikai szülőként viselkedik, de ezzel most történetesen magára vonta a honvédelmi miniszter figyelmét is, no meg a hazaárulással vádolt, elsődleges gyanúsítottét is. Azt hiszem, ennyi elég, nem gondolod? – Micsoda óriási csata volt...

*

Két órával később több, mint ezer fekete-fehér fénykép feküdt a tiszt asztalán. A kamera japán gyártmányú volt, ami megjelöli az időt is alul a felvételeken. A KGB fényképésze pedig pont olyan jó volt, mint bármely újság profija. Majdnem folyamatosan lövöldözött. Csak ahhoz állt meg, hogy lecserélje a túl nagy filmkazettákat az automata kamerán.
Minden kocka pár másodpercet vett igénybe, mivel a tiszt nagyítót használt, hogy megvizsgálhassa a számára érdekesebb részeket. Amikor Mrs. Foley is belépett a felvételsorozatba, még néhány másodpercet szentelt neki.
Azonban jól öltözködik, ismerte be maga előtt. Ugyanúgy, mint a Moszkvában megjelenő legtöbb amerikai nő, ő is meglehetősen kilógott környezetéből, mint fácán a csűrben – már a gondolatra is bosszankodva fortyant fel magában. Szóval miért van az, hogy az amerikaiak oly sok pénzt hajlandóak költeni ruházkodásra? Mit számít bárkinek is a ruha? A látcsövemen keresztül olyannak hatott, mint valami tyúkagyú... ezeken a fotókon viszont egyáltalán nem – miért?
A szemei, gondolta magában. Az állóképeken a nő szeme valahogy egészen máshogy csillogott, ahogyan személyesen volt alkalma tapasztalni már. Miért van ez?
A fényképeken a nő szeme – amennyire fel tudta idézni magában, kékek – szinte mindig rátapadt valamire. Az arcán, most figyelte csak meg igazán, halványan a szlávok kiemelkedő pofacsontját lehetett felfedezni. Annyit tudott, hogy Foley ír név és feltételezte, hogy a nő ősei is írek lehettek. Ez az Amerika az emigránsok országa. És az emigránsok, amikor összevissza házasodnak, igencsak áthágják az etnikai határokat. Ami igencsak idegen az oroszok fogalmaitól. Tegyünk rá a nőre pár kilogrammot, változtassuk meg a haját és a ruházkodását, és máris egy lehetne a Moszkva... vagy akár Leningrád utcáin sétáló ezrek közül. Az utóbbi valószínűbb, gondolta. Nagyon leningrádinak nézett ki. A nő arca kicsit azt az enyhe arroganciát tükrözte, ami az onnan jötteket olyannyira jellemzi. Kíváncsi vagyok, kik lehetnek a valódi ősei.
Végigpörgette a fényképeket még egyszer, és magában felidézte, hogy ezek a Foleyk még soha nem kerültek tüzetesen górcső alá. Viszonylag vékony mindkettőjük aktája. A „kettesek” egyszerűen úgy tekintik őket, mint jelentékteleneket. Valami most azt súgta neki, hogy ez hiba volt, nagy hiba. De azért tarkója körül a másik hang volt még eléggé hangos. Most közeledett az utolsó felvételhez, már fél szemmel órájára sandított. Átkozott hajnali három van! zsörtölődött magában és újabb csésze teáért nyúlt.
Nos, ez lehetett a második szerzett pont. A nő úgy ugrál, mint valami gazella. Jó lábai vannak, ezt most figyelte meg első ízben. Amint egyik kollégája meg is jegyezte odafönn a magasban, a nő valószínűleg nagy élmény lehet ágyban is. Még néhány kocka a játék végéig és... igen, itt van, amint átöleli Jazovot – a vén kecskét! – aztán megöleli Filitov ezredest is...
Itt viszont egyenesen kifutott arcából a vér. A fényképen tisztán látszott valami, amit a látcsövön keresztül egyáltalán nem vett észre. A nő, miközben Filitovot ölelgette, szemével a négy biztonsági őr egyikére tapadt. Arra, amelyik éppen nem figyelte a játékot. Keze, pontosabban bal keze, pedig egyáltalán nem volt ott Filitov körül, hanem éppen a férfi jobb kezénél, persze a fényképet szemlélő elől most rejtve. Gyorsan visszaszaladt pár kockányit. Közvetlenül az ölelkezések előtt a nő keze viszont saját kabátzsebében volt még. A honvédelmi miniszter körül pedig már ökölbe szorul. Filitov után megint nyitva van. Szeme újból a biztonsági őrre mered, és közben ott az a mosoly az arcán, ami tényleg nagyon oroszos valahogy. Az a fajta, ami az ajkak körül áll meg – a következő képen viszont megint a megszokott, könnyelmű saját maga. Ebben a pillanatban a KGB-s már biztos volt mindenben.
– Az a kurva szarházi – suttogta magában.
Mióta is vannak itt a Foleyk? Igencsak igénybevett memóriáját kutatta végig megint, de képtelen volt rájönni. Legalább két éve már – és még csak nem is sejtettük, nem is gyanakodtunk... mi van, ha egyszerűen ez a nő az? Még csak gondolat volt – de az aztán a javából. Mi van, ha a nő kém, és a férje nem? Azonnal elhessegette a gondolatot, és igaza is volt, csak éppen nem a megfelelő megfontolásból. Már nyúlt is a telefonért, és Vatutint hívta otthon.
– Igen – válaszolta a hang, már az első csengetés után.
– Van valami nagyon érdekes – jegyezte meg egyszerűen a tiszt.
– Küldj értem egy kocsit.
Huszonöt perc múlva Vatutin már ott is volt. Az őrnagy egyszerűen csak eléje tette hát a fontosabb felvételeket.
– Sosem gyanakodtunk rá – közölte, miközben az ezredes nagyítóval vizsgálgatta a képeket.
– Nagyon kifinomult álcázás – jegyezte meg savanyú arccal Vatutin. Felpillantott.
– Nem hihetetlen ez? Egyenesen a honvédelmi miniszter meg négy biztonságis orra előtt! Ez aztán a tökös asszony! Ki a megszokott kísérője?
Az őrnagy válaszul átnyújtotta az aktát. Vatutin végiglapozott rajta, és rögtön megtalálta a megfelelő lapot.
– Ez a vén fasz! Hiszen ő még egy gyereket se tudna elkísérni anélkül az iskolába, hogy le ne tartóztassák, mint perverzt. Nyissátok már végre ki a szemeteket – hiszen huszonhárom éve hadnagy!
– Hétszáz amerikai tartozik a követséghez, ezredes elvtárs – jegyezte meg az őrnagy közbevetőleg. – És körülbelül ugyanannyi jó tisztünk van csupán...
– És egyik sem a megfelelő személyeket figyeli. – Vatutin ezzel az ablakhoz ment. – Nohát ennek vége! Ez a férjére is vonatkozik – tette hozzá még.
– Ez lett volna az én javaslatom is, ezredes elvtárs. Nagyon úgy tűnik, mindketten a CIA-nak dolgoznak.
– Valamit átadott neki a nő.
– Valószínűleg – egy üzenetet, talán valami mást.
Vatutin megint leült és a szemét dörzsölgette. – Jó munkát végeztetek, őrnagy elvtárs.

*

Már hajnalodott a pakisztáni-afgán határon. Az Íjász visszatérni készült megszokott háborújához. Emberei fölpakolták már az új fegyvereket, mialatt vezetőjük még egyszer átfutott az eljövendő hetek tervein. Az Ortiztól kapottak között ott volt a taktikai térképek egész sora is. Ezeket műholdfelvételekről készítették és mindig feljavították, hogy feltüntessék az újabb, aktuális, szovjet erődítményeket. Este indulnak útnak.
Körbepillantott. Néhány embere már a családját is ideküldte, erre a biztonsági helyre. A menekülttábor zsúfolt volt és zajos, de mégis sokkalta boldogabb hely, mint az oroszok által földig lebombázott, elhagyott városok és falvak. Itt gyermekek rohangálnak, morfondírozott az Íjász, és a gyermekek, bárhol is legyenek, mindig boldogok, ha velük vannak szüleik. Szótlanul figyelte, hogyan tanítja járni elsőszülött fiát egyik fegyverese. A kicsi egyedül még egy lépést sem tudott volna tenni, de minden egyes, tottyanó lépésnél felnézett apja mosolygós, szakállas arcára, amit születése óta kétszer, ha látott eddig. A csoport új főnöke emlékezetében felidézte, hogyan volt mindez a saját fiával... most viszont egy nagyon is más ösvény járását tanulja...
Az Íjász visszatért megszokott munkájához. A továbbiakban már nem lesz rakétás, viszont Abdult amúgy is jól kiképezte már. Az Íjász most már saját embereit fogja vezetni.
Nem volt semmi figyelmeztető jel – az égvilágon semmi. Az Íjász feje szinte magától fordult arrafelé, ahonnan a robbanó ágyúlövedékek zaja hallatszott. Aztán már meg is pillantotta vagy száz méter magasan a Fencerek áramvonalas alakját: Még a fegyverét sem érte el a keze, amikor már hullottak is a bombák. A fekete testek egész kicsit imbolyogtak, mielőtt a vezérsíkok stabilizálták volna őket. Orruk szinte lassan fordult lefelé. A szovjet Su-24-es vadászbombázók motorzaja következett ezután. Egy mozdulattal rántotta vállához a fegyvert és követte vele őket, de túl gyorsak voltak hozzá képest. Semmi egyebet nem tehetett hát, csak lebukott a földre. Látszatra úgy tűnt, hogy minden nagyon, nagyon lassan történik csak körülötte. Szinte lebegett a levegőben, a földnek nem akaródzott találkoznia vele valahogy. Hátát fordította a bombák felé, de tudta, hogy ott vannak, arrafelé tartanak. Szeme végigfutott a környéken, és szaladó alakokat pillantott meg. Egyik fegyverese saját testével próbálta takarni még majdhogynem csecsemő fiát. Az Íjász megpróbált még felnézni az égre, és rémülten vette tudomásul, hogy az egyik bomba éppen feléjük tart. Fekete kör volt csupán a tiszta, reggeli égen. Még arra sem volt ideje, hogy kimondja Allah nevét, máris elszáguldott fölötte és egy pillanattal később megrázkódott a föld.
Teljesen megnémította és megsüketítette a robbanás. Még akkor is úgy érezte, imbolyog körülötte minden, amikor már állt. Egyedül megszokott ösztöne munkált benne, amikor fegyverét gyorsan a következő gépre irányította. És már jött is! Fegyvere szinte önálló életre kelt, úgy dolgozott, de hatása semmi nem volt. A következő Fencer terhét száz méterrel arrébb ejtette le és máris elhúzott, hosszú, fekete füstfelhőt hagyva maga után. Több pedig már nem jött.
A hangok csak lassan értek el hozzá. Minden oly távolinak tűnt, mintha egy álom zaja volna csupán. Pedig nem az volt. Azon a helyen, ahol embere és a kisgyermek tartózkodott, csak egy hatalmas gödör látszott a földben. Nyoma sem volt a szabadságharcosnak vagy kisfiának, és még az a bizonyosság sem tudta fékezni benne a vérforraló dühöt, ami egy pillanat alatt átszáguldott egész testén, hogy most már mindketten ott állnak istenük előtt. Eszébe jutott, hogyan tanúsított könyörületet az orosszal szemben. Még kis bánatot is érzett annak halála fölött. Többé ilyen nem lesz! Még egyszer nem fordul elő, hogy könyörületes legyen egy hitetlennel szemben. Mindkét keze krétafehér lett a fegyveren, annyira megszorította.
Túl késő volt már, mire egy pakisztáni F-16-os vadászgép húzott át az égen, hiszen az oroszok már régen a határ túloldalán voltak újból.
– Jól vagy? – szólította meg Ortiz. Arcát valami megsebesíthette, hangja nagyon távolról jött.
A két férfi a sebesültek után nézett, hátha meg lehet még menteni valakit közülük. Szerencsére sértetlen maradt a tábor gyógyító részlege. Az Íjász és a CIA tiszt vagy féltucatnyi sebesültet cipelt oda a francia orvoshoz.
A következő fordulóban Abdullal akadtak össze. A fiatalember kezében Stinger lapult, kiélesítve. Sírt, miközben bevallotta, hogy elaludt. Az Íjász megnyugtatólag paskolta meg vállát, és azt mondta neki, nem az ő hibája. Feltehetőleg valamilyen megállapodás létezik a szovjetek és a pakisztánok között, ami megtiltja a határ túloldalán történő üldözést. Ennyit a megállapodásokról. Megjelent egy tévés csoport is, franciák. Ortiz pedig az Íjászt olyan helyre vitte, ahol egyiküket sem lehetett látni.
– Hat – közölte az Íjász. Nem tett említést a nem harcban elesettekről.
– Isten előtt irtózatos dolog nőkre és gyermekekre támadni!
– Odalett valami a készletetekből? – Az oroszoknak természetesen ez itt nem egyéb egy gerillatábornál, de Ortiz nem sokat törődött vele, hogyan fogalmazza meg a dolgokat. Túl soká volt már itt hozzá, hogy objektív lehessen ezekben a dolgokban.
– Csak néhány fegyver. A többi már a táboron kívül van.
Ortiznak nem volt több mondanivalója. Régen kifogyott már a vigasztaló közbeszólásokból. Vajon Amerika tényleg segítségére van az afgánoknak abban, hogy visszaszerezzék ősi földjüket, vagy csupán arra ösztökéli őket, hogy annyi oroszt megöljenek, amennyit csak tudnak, még mielőtt őket is letörlik a föld színéről?
Mi az a helyes politika? kérdezte önmagától. Ortiz hirtelen beismerte, fogalma sincs róla.

 

 

15

– Most már semmi egyebet nem kell tennünk, csupán felállítani a csapdát – mondta Vatutin az elnöknek. Hangja szinte magától értetődőnek hatott. Arca rezzenéstelen volt, miközben a Geraszimov asztalán fekvő bizonyítékokra mutatott.
– Kitűnő munka, ezredes! – A KGB elnök még egy mosolyt is engedélyezett magának. – Mi a következő lépés?
– Miután adott az alany szokatlan státusza, úgy hiszem meg kellene próbálkoznunk a kompromittálásával, mégpedig valamilyen dokumentum átadásának időpontjában. Úgy látszik, a CIA tudja, hogy megszakítottuk valahol a Filitovtól egészen hozzájuk húzódó küldöncláncot. Arra a szokatlan lépésre szánták el magukat, hogy egyenesen egyik saját tisztjüket használják ennél az átadásnál – és szinte hiba nélkül, ezt hozzá kell tenni. Bár az egész lépés inkább az elkeseredettség szüleménye. Ugyanakkor szeretném lebuktatni a Foleyokat is. Bizonyára nagyon büszkék magukra, hogy olyan sokáig az orrunknál fogva vezettek bennünket. Ha majd a művelet kellős közepén csapunk le rájuk, ez kicsit kedvüket fogja szegni és komoly, pszichológiai csapást mér a CIA egészére is.
– Jóváhagyva – bólintott Geraszimov. – Magáé az ügy irányítása, ezredes. Tetszése szerint járhat el.
– Köszönöm, elnök elvtárs. – Vatutin rögtön visszament irodájába, ahol aztán eligazítást tartott a szekciófőnököknek.

*

A mikrofonok rendkívül érzékenyek voltak. Filitov, mint a legtöbb alvó, elég sokat hánykolódott alvás közben. Kivéve, ha álmodott. És a tekercses magnók hűen rögzítették még az ágynemű súrlódásának zaját, no meg az alig kivehető mormogást is. Végül egy újabb hang szűrődött át és a fejhallgatós férfi intett elvtársainak. Úgy hatott, mint amikor a szél csattogtatja a vitorlát. Vagyis azt jelentette, hogy az alany most húzza le az ágyneműt.
Aztán jött a köhögés. Az öregembernek komoly tüdőproblémái vannak, ezt rögtön ki lehetett olvasni orvosi nyilvántartásából is. Különösen érzékeny a hidegre meg a légzőszervi fertőzésekre. Nyilvánvaló volt, hogy valami baja lehet. Aztán kifújta az orrát, és a KGB-sek egymásra mosolyogtak. Úgy hatott, mint a mozdonyfütty.
– Rajta vagyok – közölte a TV-kamerához állított férfi. – A fürdőszoba felé tart. – A következő zajok eléggé megjósolhatóak voltak. Két tévékamera nagyteljesítményű lencséi irányultak a lakás két ablakára. Különleges beállításuk lehetővé tette, hogy a reggeli derengés dacára beláthassanak a lakásba.
Az ajtó kinyílt és becsukódott, ezzel is jelezve, hogy Filitov megkapta a honvédelmi minisztériumi futár által naponta kihordott Vörös Csillag egy példányát. Hallották, hogyan szörcsög a kávéfőző masina és egymásra pillantottak – ez a szarházi áruló minden reggel jó kávét iszik!
Most már látni is lehetett. Ott ült a kicsiny konyhaasztalnál és újságját olvasta. Annyit láttak, hogy szorgalmasan jegyzetel. Valamit írogat egy jegyzettömbre és firkálgat az újságra magára is. Amikor a kávé készen volt, felkelt, hogy kivegye a tejet a kicsiny hűtőből.
A reggelizés ezután már nemsokára véget ért. Csendben figyelték, hogyan sétált ki Filitov a fürdőszobába, ahol megmosakodott, sőt meg is borotválkozott. Majd visszatért, hogy szemügyre vegye öltözékét is. A videóképernyőn látni lehetett, hogyan vette elő keféjét, amivel kifényesítette csizmáit. Az újság az aktatáskába került és Filitov ezzel kisétált az ajtón. Az utolsó zaj, amit még hallottak, a kulcstól származott, amivel bezárta a férfi lakásának ajtaját. Az őrnagy a telefon után nyúlt.
– Alany mozog. Ma reggel nincs semmi rendkívüli. A követőcsoport a helyén.
– Helyes – válaszolta Vatutin és letette a kagylót.
Teljességgel mindennapos reggel, ebben mindannyian megegyeztek. Most már megengedhették maguknak, hogy türelmesek legyenek.

*

A nyugaton húzódó hegyek felhőtakaróba burkolództak és finom eső szitált. Az Íjász még ott volt. Imákat kellett elmondania, embereket vigasztalnia. Ortiz viszont már távozott, miután arcát az egyik francia orvos ellátta, mialatt barátja a CIA tiszt papírjai között turkált.
Először kis lelkiismeret-furdalást érzett a dolog miatt, de aztán az Íjász azt mondta magában, hogy csupán azokat az adatokat keresi, amit ő maga adott át a CIA tisztjének. Ortiz kényszeres jegyzetelő, és az Íjász nagyon jól tudta, megszállottja a térképeknek. Az általa látni kívánt térkép a helyén volt, több diagramot is hozzátűztek. Lemásolta gyorsan és pontosan, majd mindent ugyanúgy visszarakott.

*

– Maguk férfiak olyan nyárspolgárok – nevetett Bea Taussig.
– Egyenesen szégyen volna ezek után megváltoztatni a rólunk kialakult képet – válaszolta Al, mosolyával próbálta álcázni utálatát a most érkezett vendég iránt. Képtelen volt mindig is megérteni, mit kedvel Candi ezen a... akárki a frászkarika legyen is. Gregorynak fogalma sem volt róla, miért áll fel a nőtől még a tarkóján is a szőr. No, persze nem amiatt, hogy a nő sem kedveli őt – Al egy francot sem törődött vele. Saját családja, meg menyasszonya szereti, és ugyanígy minden munkatársa. Ez éppen elég. De volt valami Beában, ami...
– Oké, beszéljünk komolyan – szólalt meg most a vendég, és hangjából kiérződött, hogy mulat valamin. Washingtoni látogatóim vannak, akik megkérdezték, milyen gyorsan...
– Valakinek meg kellene mondani azoknak a bürokratáknak, hogy az ember nem kapcsolgathatja egyszerűen tetszés szerint ki-be ezeket a dolgokat – morgolódott Candi.
– Még hat hét, legfeljebb – vigyorgott Al. – Talán kevesebb.
– Mikor? – érdeklődött Candi.
– Nemsokára. Még nem volt rá lehetőségünk, hogy a szimulátoron is lefuttathassuk, de jól néz ki minden. Bob ötlete volt. Őt akkorra vártuk, és közben a szoftvercsomagot még jobban áramvonalasítottuk, mint amivel én próbálkoztam éppen. Nem is kell annyi Al-t alkalmaznunk, mint gondoltam.
– Óh? – Az AI – mesterséges intelligencia – alkalmazásáról feltehető volt, hogy létfontosságú a tükör teljesítménye, meg a célpont megkülönböztetése szempontjából.
– Igen, technológiailag túlbonyolítottuk a problémát, amikor az ösztönünk helyett az érvelést próbáltuk alkalmazni. Nem szükséges közölnünk a számítógéppel, hogyan ötöljön ki valamit. Húsz százalékkal is csökkenthetjük a parancsbetöltést, ha a programban előre beállított opciókat helyezünk el. Hamar kiderül róla, hogy gyorsabb meg könnyebb is, mintha a számítógépet arra próbáljuk rávenni, hogy legtöbb döntését egy menüről hozza meg.
– És mi van az anomáliákkal? – érdeklődött Taussig.
– Ez a dolog lényege. Az AI rutinok tulajdonképpen jobban lelassították a dolgokat, mint gondoltam volna. Megpróbáltuk annyira rugalmassá tenni az egész izét, hogy a végén nehézsége támadt mindennel. A lézer várható teljesítménye elég jó hozzá, hogy gyorsabban válassza ki a gyújtási opciót. Ez idő alatt az AI program csak azt képes eldönteni, hogy vajon célozzuk-e – ha így van, mért ne lőjünk vele? Ha viszont nem illik a képbe, amúgy is elvetjük majd.
– Igencsak megváltozhatott a lézeretek specifikációja – jegyezte meg Bea.
– Nos, erről nem beszélhetek.
Újabb fintor ettől a kis mitugrásztól. Taussignak nagynehezen sikerült visszamosolyognia. Tudok valamit, amit te viszont nem!, igaz? Már attól is borsózott a nő háta, hogy rápillantott erre a féregre, de még ennél is rosszabb volt látni, hogyan mered rá Candi. Mintha egyenesen Paul Newman vagy valaki hasonló állna előttük! Betegesen sápadt arcszín, még pattanások is, ez a hülye meg egyenesen szereti. Bea azt sem tudta hirtelen, nevessen vagy sírjon-e...
– Még nekünk, adminisztráción dolgozó okádékoknak is kell tudnunk előre tervezni – mondta Taussig.
– Sajnálom, Bea. Ismeri a biztonsági előírásokat.
– Amitől persze elgondolkozik rajta az ember, rendbe tudjuk-e majd mindig rakni kettőnk között a dolgokat. – Candi megrázta a fejét. – Ha ez így megy tovább, Al meg én képtelenek leszünk rá, hogy elbeszélgessünk egymással, amikor... – kéjes pillantást vetett szerelmére.
Al felnevetett. – Fejfájásom van.
– Bea, hinnél egy ilyen fickónak? – kérdezte Candi.
Taussig most hátradőlt. – Soha nem is hittem.
– Mikor hagyod már végre, hogy dr. Rabb elvigyen valahová? Tudod, hogy több, mint hat hónapja koslat már utánad.
– Márpedig abból nem eszik. Istenem, micsoda istentelen gondolat. – Candire vetett pillantásával jól tudta álcázni saját érzelmeit. Arra is rájött, hogy a programozási információ, amihez végre hozzájutott, mára már érvénytelen. A francba ezzel a kis féreggel, amiért megváltoztatta!

*

– Ez már valami. Kérdés, micsoda? – szólt bele a mikrofonjába Jones. – Conn, Sonar, kapcsolatunk van, nullakilenc-nyolc irányban. Legyen ez a kapcsolat Sierra-négy.
– Biztos benne, hogy kapcsolat? – kérdezte a fiatal tengerészaltiszt.
– Látja ezt? – futtatta végig ujját Jones a képernyőn. A kijelző csak úgy sistergett a környezeti zajtól. – Ne felejtsük el, hogy nem véletlenszerű adatokat keresünk. Ez a vonal nem véletlenszerű.
– Conn, Sonar, a célpont Sierra-négyes besorolása szerint Krivak-osztályú fregatt. Iránya nulla-kilenc-hat. Úgy tűnik, kb. tizenöt csomóhoz fordul éppen. – Jones a fiatalabbikhoz lépett. – Látja? Ez itt a hajó turbinamotorjainak nagyfrekvenciás kézjegye. Áruló jel az ilyesmi és már messziről meg lehet hallani rendszerint, mivel a Krivaknak nem jó a hangszigetelése sem.
Mancuso lépett ekkor a fülkébe. Kávésbögréjével a képernyő felé bökött.
– Hol a Krivak?
– Pont itt, irány még mindig állandó. Jó körülöttünk a víz. Valószínűleg elég messzire van.
A kapitány elmosolyodott. Jones mindig is megpróbálta megbecsülni, mekkora lehet a távolság. Az volt benne a pokoli, hogy az elmúlt két év során, amióta Mancuso a legénység tagjaként a fedélzetre vette, többször volt igaza, mint ahányszor tévedett. Hátul, a vezérlőteremben, a tűzoltóállás követő csoportja most szerkeszti meg a célpont pozícióját a Dallas ismert haladási irányához képest, hogy meghatározhassák a szovjet fregatt távolságát és irányát.
Nem volt különösebb felszíni tevékenység. A másik három, hanglokátoros kapcsolat, amit megszerkesztettek eddig, mind egypropelleres kereskedelmi hajó volt. Bár az időjárás ma tűrhetőnek bizonyult, a Balti-tenger Mancuso gondolataiban egy túlméretezett tó csupán – ritkán jó hely telente. Ha igazán kemény tél köszöntött volna rájuk, az jól megfagyasztott volna mindent, és ezzel befellegzett volna a küldetésnek is, gondolta a kapitány.
Megjegyzendő, hogy ez idáig csak másik látogatójuk, Clark tudta, mi is ez a küldetés.
– Kapitány, megvan a Sierra-négyes helyzetmeghatározása – szólt a vezérlőteremből egy hadnagy.
Jones összehajtott egy darab papírt és átadta Mancusónak.
– Várok.
– Távolság harminchatezer, irány durván kettőkilenc-nulla.
Mancuso széthajtotta a papírt és elnevette magát. – Jones, maga tényleg egy boszorkány! – majd visszaadta, aztán hátra ment, hogy megváltoztattassa a tengeralattjáró irányát, így ki tudták kerülni a Krivakot.
A Jones mellett helyet foglaló hanglokátoros most felkapta a cetlit és hangosan felolvasta. – Honnan tudtad? Ez egyszerűen képtelenség!
– Gyakorlat, fiam, gyakorlat – válaszolta Jones, W.C. Fields legjobb akcentusával. Rögtön észre is vették a tengeralattjáró irányváltoztatását.
Mr. Clarkot sokat nem lehetett látni. Majdnem minden idejét hátul töltötte a gépteremben, ahol a hajó tornaterme is volt – ez persze nem állt egyébből, mint két szerszámgép közé beszorított futószőnyegből. A legénység már morgolódott is miatta, hogy a férfi nem valami beszédes. Egyszerűen csak elmosolyodott és bólogatott hozzá, majd ment a maga útjára. A magasabb beosztású tisztek egyike felfigyelt a Clark alkarján látható tetoválásra, és motyogott valamit a vörös fóka jelentéséről. Pontosabban szólva, hogy ez tulajdonképpen az igazi FÓKÁK megkülönböztető jelzése.
Jones most felállt és hátra ment. Hirtelen rájött, egy napra már éppen elegendő leckét sajátított el és státusza, mint polgári műszakis, lehetővé tette számára, hogy tetszése szerint mozoghasson. Felfigyelt rá, hogy a Dallas szép komótosan halad, kilenc csomóval keleti irányban. A térképre vetett egyetlen pillantás közölte vele, hol is lehetnek. És az, ahogyan a navigátor ceruzájával makacsul dobolt rajta, azt is megsúgta neki, sokkal gyorsabban kellene haladniuk. Jonesnek már mindenféle istentelen gondolat jutott az eszébe, amikor lement egy kóláért. Ki tudja, milyen lesz a hangulat, mire visszatér.

*

– Igen, elnök úr? – szólt bele a telefonba Moore bíró, és arcán feszültség vibrált. Máris itt a döntés ideje?
– Az, amiről itt a minap beszélgettünk...
– Igen, uram. – Moore a telefonra pillantott. A kezében tartott kézibeszélőtől eltekintve, a „biztonságos” telefonrendszer egy háromlábnyi kocka volt, amit ravaszul rejtettek el íróasztalában. Felfogta a szavakat, lebontotta őket digitális bitekre, a felismerhetetlenségig összekeverte őket, majd utána küldte ki egy másik, ugyanilyen doboznak, ami aztán mindet összerakta.
– Indulhatnak. Egyszerűen – nos, úgy döntöttem múlt éjszaka, egyszerűen nem hagyhatjuk ott azt az embert. – Bizonyára ez volt ma reggel az első telefonbeszélgetése, és kiérződött hangjából az érzelmi töltés is. Moore bíró jól tudta, hogy az elnök mindenképpen ragaszkodik az egyszer már meghozott döntéséhez. Pelt egész nap azon lesz majd, hogy megpróbálja rávenni, változtassa meg. De az elnök, ha úgy, mint most is, reggel nyolc óra tájban kimondott valamit, ahhoz általában makacsul tartotta is magát.
– Köszönöm, elnök úr. Azonnal mozgásba lendülnek a dolgok. – Moore két perc múlva már irodájába is hívatta Bob Rittert:
– A KARDINÁLIS kihozatala indulhat!
– Örömömre szolgál, hogy rászavaztam – közölte Ritter, miközben egyik kezével a másikba csapott. – Tíz nap múlva már biztos helyen tudhatjuk. Jézusom, a kikérdezése bizonyára évekbe telik majd! – Aztán kisebb szünet következett. – Nagy kár, hogy le kell mondanunk szolgálatairól, de ennyivel tartozunk neki. Mellesleg szólva, Mary Pat beszervezett már számunkra néhány igazán virgonc újoncot. Előző este egyébként átadta a filmet. Részleteink nincsenek még, de úgy gondolom, igencsak hajmeresztő lehetett.
– Az a nő mindig is egy kicsit...
– Nem is egy kicsit, Arthur, de hát minden, terepen dolgozó tisztünkben ott lapul valahol a cowboy. Bob, a kívánságod teljesült. Szaladj, közöld hát gyorsan.
– Igen, uram. – Ritter el is tűnt nyomban, hogy továbbítsa, aztán tájékoztatta gyorsan Greer admirálist.
A telex műholdon keresztül ment ki és tizenöt perc múlva már Moszkvában is volt: UTAZÁSI UTASÍTÁSOK JÓVÁHAGYVA. MEGŐRIZNI MINDEN NYUGTÁT A RUTINSZERŰ VISSZATÉRÍTÉSHEZ.

*

Ed Foley a desifrírozott üzenetet irodájába vitte. Szóval, akármelyik aktatologató tette is ránk a hideg lábait, végre megtalálta hozzá a zokniját, gondolta. Hála Istennek.
Már csak egy átadás van hátra csupán! Ugyanakkor fogjuk az üzenetet is továbbítani, aztán Misa felszáll a leningrádi járatra, és egyszerűen követi a tervet. Megint egy jó dolog a KARDINÁLIS-sal kapcsolatban, hogy évente legalább egyszer a férfi kipróbálta menekülési útvonalát. Régi harckocsizó alakulatát mostanában a leningrádi katonai körzetbe vezényelték, és az oroszok igencsak meg tudták mindig is érteni ezt a fajta érzelgősséget. Misa az évek során lelkiismeretesen odafigyelt fa, hogy egykori ezrede elsőnek kapja meg az új felszerelést és az új kiképzést egyaránt. Halála után, Filitov gárdának fogják nevezni őket – vagy legalábbis így tervezi a szovjet hadsereg. Nagy kár, gondolta Foley, hogy ezt a tervüket bizony meg kell majd változtatniuk. Másrészt viszont, a CIA talán más módon is megemlékezhetne erről az emberről...
Továbbra is ott volt még azonban az utolsó átadás. És ez egyáltalán nem ígérkezik valami könnyűnek. Mindent a maga idejében, mondta magában. Először is riasztanunk kell.
Fél órával később, az épületből jellegtelen követségi alkalmazott távozott. Egy bizonyos időpontban, egy bizonyos helyen ott kell majd állnia. A „jelet” valaki más észleli majd, akit nagy valószínűséggel nem követ árnyékként senki sem a „kettesek” közül. Ez a személy viszont valahol mást csinál. Az okot nem tudja, csak azt, hol és hogyan kell elhelyeznie a jelet. Az egészet hirtelenjében nagyon is frusztrálónak találta. A kémek munkája tényleg nagyon izgalmas dolog, nem igaz?

*

– Itt a barátunk. – Vatutin már a kocsijában ült, és saját szemével akart meggyőződni róla, hogy a dolgok kellőképpen haladnak. Filitov is kocsijába szállt, a sofőr azonnal indult vele. Vatutin járműve fél kilométeren át követte őket, aztán lefordult valahol, hogy egy másik kocsi vegye át a követést. Szinte versenyt száguldoztak.
Rádión tartották a kapcsolatot. Az adások katonásan rövidre sikerültek, miközben hat kocsi rotációs rendszerben folytatta a folyamatos megfigyelést. Egyikük általában mindig a célpontjármű előtt volt, egy pedig mögötte. Filitov kocsija hirtelen megállt egy élelmiszerboltnál, amely a honvédelmi minisztérium magasabb beosztású tisztviselőit volt hivatva ellátni. Vatutinnak ott is megvolt a maga beépített embere – Filitovról köztudott, hogy hetente kétszer-háromszor meg szokott itt állni – csak hogy tudják, mit vásárol és kivel beszélget.
Már a körülményekből is meg lehetett mondani, hogy a dolgok tökéletesen alakulnak, mint ahogy ez várható is volt, ha egyszer már elmagyarázta tüzetesen mindenkinek, aki csak az ügyön dolgozott, hogy az elnöknek személyes érdeke fűződik ehhez a nyomozáshoz. Vatutin sofőrje most megint megelőzte az üldözöttet, az ezredest gyorsan kirakta az utca túloldalán, szemben Filitov lakásával. Vatutin besétált szépen és fel is ment a lakásba, amit teljesen ellenőrzésük alá vontak már.
– Jó időzítés – közölte a rangidős tiszt, amikor Vatutin belépett az ajtón.
A „kettesek” egyik embere diszkréten kikandikált az ablakon és látta, hogy Filitov kocsija most lassít. A következő gépkocsi megállás nélkül hajtott tovább, amikor a hadsereg ezredese már az épületben járt.
– Az alany épp most lépett be az épületbe – közölte a kommunikációs specialista. Odabent, egy teli zacskó almát cipelő nő utazott együtt Filitovval a liftben. Amikor Filitov emeletére értek, két ember, aki elég fiatalnak látszott hozzá, hogy akár tinédzser is lehessen, éppen akkor sétált el a lift előtt, amikor a férfi kilépett onnan, és valami halhatatlan szerelemről sutyorogtak, miközben végighaladtak a folyosón. A lehallgató mikrofonok éppen ennek a végét kapták el, amikor Filitov kinyitotta a bejárati ajtót.
– Megvan – közölte a kamerás.
– Maradjunk távol az ablakoktól – közölte Vatutin, teljesen szükségtelenül. A látcsöves tisztes távolságot tartott ugyanis az ablakoktól, és mindaddig, amíg a lakásban a lámpák leoltva maradtak – még az izzókat is eltávolították az aljzatokból –, senki sem tudta volna megmondani, hogy a szobákban van valaki.
Volt valami, ami nagyon tetszett nekik benne. Történetesen, hogy a férfi egyszerűen soha nem húzta le a redőnyt. Követni tudták hát egészen a hálószobáig, ahol azt is látták, miként öltözik át otthoni ruhába, és hogyan húz papucsot. Aztán visszament a konyhába és készített magának valami egyszerű ételt. Csendben figyelték, hogyan tépi le a fóliát egy félliteres vodkásüveg tetejéről. Aztán a férfi letelepedett és kibámult az ablakon.
– Öreg, magányos ember – jegyezte meg az egyik tiszt. – Gondoljátok, hogy ő csinálta?
– Akár így van, akár úgy, majd kiderül.

*

Miért van az, hogy az állam elárulhat bennünket? kérdezte Misa két órával később Romanov tizedestől.
Mert mi katonák vagyunk, azt hiszem. Misa megjegyezte, hogy a tizedes megkerüli a kérdést, no meg a témát is. Tudta vajon, mit akar kérdezni ezzel századosa?
De, ha mi áruljuk el az államot...?
Akkor meghalunk, százados elvtárs. Ez ilyen egyszerű. És kiérdemeljük a parasztok meg munkások gyűlöletét és megvetését, és meghalunk, ennyi. Romanov az idő távolából bámult egyenesen tisztjének szeme közé. Most viszont a tizedesen volt a sor, hogy föltegye saját kérdését. Nem nagyon akarózott neki, de úgy tűnt, szemei helyette is kérdezni fognak: Mit tettél, százados?
Az utca túloldalán pedig, a magnetofonos csupán zokogást regisztrálhatott, és azon tűnődött éppen, mi okozhatja.

*

– Mit csinálsz, drágám? – kíváncsiskodott Ed Foley, és a mikrofonok is hallották rajta kívül.
– Éppen listákat állítok össze, hogy mit vigyünk magunkkal, ha elutazunk. Olyan sok mindent kell fejben tartanom, jobb, ha már most nekilátok.
Foley áthajolt a nő válla fölött. A nőnek volt ugyan jegyzettömbje meg ceruzája, de most éppen egy műanyag lapra irkált, méghozzá rajztollal. Az a fajta írószerszám, ami ott függ majdnem minden hűtőszekrényen és rögtön letörölhető az egész egy nedves ronggyal is.
MAJD ÉN CSINÁLOM, írta a nő. NEKEM TÖKÉLETES TRÜKKÖM VAN RÁ. Mary Pat itt elmosolyodott, és felmutatott egy csoportképet Eddie hokicsapatáról. Mindegyik játékos aláírta, és legfelül, orosz macskakaparással Eddie firkantotta oda, anyjának segítségével: – Annak a férfinak, aki nekünk szerencsét hoz mindig. Köszönettel, Eddie Foley.
Férje csak a homlokát ráncolta hozzá. Jellemző volt feleségére, hogy mindig a merészebbik utat választja. De... és itt megrázta a fejét. De mi? A KARDINÁLIS láncon belül az egyetlen ember, aki azonosíthatná férjét, soha nem látta még annak arcát. Meglehet, hogy Eddie-ben nyoma sincs a nő magabiztosságának, viszont ő meg sokkal körültekintőbb. Elismerte Mary Pat szenvedélyét, amit az munkája iránt érzett, no meg kifogyhatatlan trükkjeit is, de hát – a fenébe is, néha túlontúl bátor már. Jó – hát akkor miért nem mondod meg neki? kérdezte magától.
Azt is tudta már, mi fog történni – a nő előveszi majd praktikus érveit. Nincs már rá idő, hogy újabb küldöncláncot alakítsanak ki. Mindketten tudják, hogy a nő alibije tökéletes, hogy még soha nem is gyanakodtak rá.
De – a francba is, ez az egész tevékenység nem egyéb kibaszott DE-k egymásba fonódó sorozatánál!
RENDBEN, DE HÁT LEGALÁBB FEDEZD LE A HELYES KIS SEGGEDET!!!! Írta a férfi most a műanyag lapra. A nő szeme szinte szikrát szórt, amikor tisztára törölte. Aztán ő is felírta rá saját üzenetét:
GYERE, HADD ÁLLJON FEL A MIKROFONOSOKNAK IS!
Ed majdnem megfulladt, annyira próbált nem nevetni. Mindig így van ez, bevetés előtt, gondolta magában. Nem mintha bánta volna. Csak egyszerűen eléggé furcsának találta, ez minden.
Tíz perccel később pedig, a lakóház alagsorának egyik helyiségében, két orosz lehallgatótechnikus fülét hegyezve figyelte a Foleyék hálószobájából kiszűrődő hangokat.

*

Mary Pat Foley szinte kötelességszerűen ébredt hat óra tizenötkor. Odakinn még mindig sötét volt. El is tűnődött rajta, mennyire formálhatta nagyapjának karakterét az orosz telek hidege meg sötétje...
Elkészítette a reggelit és megpróbált mindenkibe életet verni. Ha az ember olyan lakásban él, ahol csak egyetlen fürdőszoba van, ez igencsak megköveteli, hogy beosszák. Már hallatszott is Ed szokásos zsörtölődése, meg a kölykök szinte kötelességszerű nyafogása is.
Istenem, de jó lesz már újra otthon lenni, gondolta magában. Amennyire szerette a kihívást, amit az jelentett neki, hogy a sárkány szájában dolgoznak szinte, az itteni élet nem volt különösebben vidám a gyerekek számára. Eddie szerette a hokit, viszont nagyon hiányolta ezen a hideg, jellegtelen helyen a neki bizony kijáró gyerekkort. Nos, ez is máshogy lesz nemsokára! Mindenkit felpakolnak szépen a Pan Am járatára, és zsupsz haza, úgy itt hagyják Moszkvát, mintha sosem látták volna – ha nem is örökre, de legalább öt évre. Milyen szép is az élet Virginiában, az árapályos területeken. Vitorlázni lehet a Chesapeake-öbölben. Enyhék a telek! Itt úgy be kell csomagolni a kölyköket, mintha eszkimók volnának odafönn, azon a kurva északon, gondolta. Mindig is próbáltam harcolni a hideggel.
A reggelit már épp az asztalra tette, amikor Ed végre kijött a fürdőszobából, és átengedte nejének a helyet. A megszokott rendszer persze az volt, hogy a férfi készíti a reggelit, aztán felöltözik, mialatt felesége útnak indítja a gyerekeket.
A fürdőszobában aztán a nő hallotta, hogy bekapcsolják a tévét. Ő meg belenevetett a tükörbe. Eddie nagyon szerette a megszokott reggeli tornát – az asszony, aki a képernyőn megjelent, úgy nézett ki, mint valami dokkmunkás. Úgy is nevezte, hogy munkásnőőőő! Hét óra tizenötre mindenki felöltözött és indulásra készen állt. Mary Pat pedig egy csomagot fogott a hóna alá.
– Takarítási nap, igaz? – kérdezte nejétől Ed.
– Időben visszajövök, hogy beengedhessem – biztosította róla férjét.
– Oké. – Ezzel Ed kinyitotta az ajtót.
Három perccel később már a kocsiban ültek mindannyian. Ezúttal Ed foglalt helyet a volánnál. Kifelé haladtukban a kölykök integettek a rendőrnek, aki valójában KGB-s volt most is, de azért mosolyogva ő is visszaintett. Amint azonban a kocsi befordult a sarkon, rögtön felemelte a fülkében telefonját.
Ed szemét a visszapillantó tükrön tartotta, felesége pedig már jó előre úgy állította be a külső tükröt, hogy ő is hátra láthasson. A kölykök hátul vitatkoztak valamin, amire persze egyik szülő sem figyelt.
– Jó napnak látszik ez a mai – jegyezte meg csendben a férfi. Senki sem követ minket.
– Aha. – Egyetértek. Nagyon oda kellett figyelniük természetesen, mit beszélnek a kölykök előtt. És annak is megvan mindig a veszélye, hogy a kocsit lehallgatják.
Ed először az iskolához vitte őket. Odakinn várt, amíg felesége bevitte a srácokat. Eddie és Katié úgy néztek ki, mint két teddy-bear, ebben a téli öltözékben. Felesége eléggé boldogtalannak tűnt, amikor visszajött.
– Nikki Wagner beteget jelentett. Azt akarják, hogy vegyem át tőle az osztályát ma délután – közölte férjével, amikor visszaült mellé. Az meg csak morgott valamit. Tulajdonképpen tökéletes az időzítés. Sebességbe tette hát a Volkswagent és gyorsan visszament a Lenin sugarúira. Játszma indul.
Most már szemük egyfolytában rátapadt a tükrökre.

*

Vatutin ezredes Filitov szomszédjának lakásában tartózkodott. A család, mely eredetileg ott lakott, átköltözött már két nappal ezelőtt a Moszkva szállóba. Végignézte már az alanyról készített összes videoszalagot, közben az érzéketlenségig leitta magát, egyúttal felhasználta a lehetőséget, hogy három további tisztet állítson munkába a „kettesektől”. A két lakást elválasztó falba már megfelelőképpen bevezették a tűmikrofonokat és unott arccal hallgatták, miként küszködik kemény fejfájásával az ezredes ezen a reggelen. Valami azt súgta neki, hogy ez lesz a nagy nap.
Az ivás, mondta magában, miközben teáját kortyolgatta. Utána kényszeredett grimasz jelent meg az arcán. Talán arra van szükség, hogy a másik is igyon, ha meg akarjuk érteni egymást. Biztos volt benne, hogy Filitov kitalált már magának valamit, és arra is még élénken emlékezett, hogyan pillantotta meg az ezredest azzal az áruló fürdőalkalmazottal annak idején, amikor amaz szemmel látható macskajajjal tántorgott be a gőzbe... pontosan úgy, mint jómagam. Eddig stimmel, döntötte el. Filitov az a fajta hős, akiből rosszfiú lett. Nem lehetett számára valami könnyű a hazaárulás elkövetése, és valószínűleg jó sok italra van mindig szüksége hozzá, hogy el tudja altatni igencsak felkavart lelkiismeretét is.
– Errefelé tartanak – jelentette rádión az egyik kommunikációs.
– Épp itt – közölte alárendeltjeivel Vatutin. – Száz méternyire innen fog majd lezajlani.

*

Mary Pat még egyszer átfutotta mit is kell tennie. A becsomagolt fotó átadása lehetővé teszi majd számára, hogy átvehesse a filmet, amit szépen becsúsztat a kesztyűje alá. Aztán ott volt még a jelzés. Kesztyűs kézfejét végighúzza homlokán, mintha verejtéket törölne le onnan, aztán megvakarja szemöldökét. Ez a „veszély kitörés” jelzés. Nagyon remélte, hogy a férfi figyelni fog rá, bár ő maga a jelet még soha nem adta le, Ed egyszer már felkínálta a kitörést, de akkor visszautasították.
Itt van hát az épület. Ed a padka felé tartott, közben az úttesten levő lyukakat kerülgette. A nő keze megmarkolta a csomagot, és miközben másik karjával az ajtó fogantyúja után nyúlt, férje rápaskolt neje lábára. Sok szerencsét, kicsim.

*

– Folejeva épp most szállt ki a kocsiból, és az oldalbejárat felé tart – szólalt meg a rádió. Vatutin elvigyorodott az idegen hangzású név oroszosítása fölött. Először ki akarta venni az övébe tűzött automata fegyvert, de aztán meggondolta magát. Jobb, ha mindkét keze szabadon marad. Egy fegyver pedig elsülhet véletlenül is. Itt viszont nincs helye a véletleneknek.
– Halljak valami ötletet? – kérdezte.
– Ha a nő helyében volnék, a koccanásos átadással próbálkoznék – válaszolta rögtön az egyik.
Vatutin jóváhagyólag bólintott. Aggasztotta, hogy képtelenek voltak a folyosón is kialakítani a kamerás megfigyelést, de hát a technikai tényezők nem így alakultak. Mindig ugyanaz a probléma az igazán érzékeny ügyeknél. Az okosak egyben a legóvatosabbak is. Az ember nem kockáztathatja, hogy elriassza őket. És abban biztos volt, hogy az amerikaiak amúgy is éberek.
Szerencsére, a legtöbb moszkvai lakásban mostanában már van kukucskálónyílás az ajtón. Vatutin magában hálát adott érte, hogy megnövekedett a betörések száma, mivel így a technikusai ki tudták cserélni a szokványos lencsét olyanra, mely lehetővé tette számukra, hogy szinte az egész folyosót beláthassák. Rögtön oda is ment, hogy átvegye a figyelést.
Mikrofonokat kellett volna elhelyeznünk a lépcsőházban is, jutott most eszébe hirtelen, írjuk ezt fel a legközelebbi alkalomra. Nem minden ellenséges kém veszi ugyanis igénybe a liftet.

*

Mary Pat azért nem volt az az atléta, mint férje. A fordulóban kicsit megállt, felpillantott, aztán lefelé, a lépcsőházban. Figyelte az esetleges zajokat, miközben pulzusa kicsit lelassult végre. Aztán digitális órájára pillantott. Itt az idő.
Kinyitotta hát a menekülőajtót és tempósan nekivágott a folyosó közepe felé.
Oké, Misa. Remélem, nem felejtetted el beállítani az órádat tegnap este.
Ez az utolsó alkalom, ezredes. És végre, az Isten szerelmére, fogadd el már ezúttal a kitörésre vonatkozó jelet, és talán még az is meglehet, magán a Farmon fognak majd kikérdezni, az én fiam pedig találkozhat egy igazi, orosz hőssel végre...?
Istenem, bárcsak látna most a nagyapám...
Soha nem járt még itt addig, soha nem hajtott még végre átadást ebben az épületben. De kívülről ismerte már minden zugát, húsz percet szentelt rá, hogy átfusson a részletes vázlatrajzon. A KARDINÁLIS ajtaja... ott van!
Itt az idő! Szíve megugrott egy kicsit, amikor látta, hogy kinyílik az ajtó, vagy harminc lábnyival arrébb.
Micsoda profi! De ami ezután következett, az olyan meglepetésként érte, mint derült égből a villámcsapás.

*

Vatutin szeme szinte kikerekedett az ijedtségtől a nagy zajra. A lakás ajtaján elhelyezett tolókát tipikus orosz kivitelezéssel szerelték fel, vagy fél milliméternyivel arrébb. Amikor kicsúsztatta, hogy ki tudjon ugorni az előszobából, ha szükséges lesz, tisztán hallhatóan kattant egyet.

*

Mary Pat Foley alig változtatott lépteinek ütemén. Kiképzése annyira átvette az uralmat teste fölött, mint valami számítógépes program. Kukucskálónyílás volt az ajtón, ami hirtelen kivilágosodott:
– volt ott valaki
– az a valaki most megmoccant
– ez a valaki épp most kinyitotta ki az ajtózárat.
Fél lépést tett hát jobbra a kesztyűs kézfejével megdörzsölte homlokát. Nem kellett imitálnia, hogy verejtékét törli le. Izzadt rendesen.
Misa észrevette a jelet és azonnal megdermedt. Kíváncsi pillantás látszott arcán, ami kezdett már lassan halvány mosolyba átmenni, de aztán hirtelen meghallotta az ajtónyitást. Egy pillanat alatt tudta, hogy az onnan kilépő férfi nem a szomszéd.
– Le van tartóztatva! – kiáltotta Vatutin, majd látta, hogy az amerikai nő meg az orosz férfi egymástól egy méternyire áll, és azt is, hogy mindkettőjük mindkét keze le van eresztve. A mögötte álló tisztek a „kettesektől” viszont nem láthatták az enyhe csalódottságot a férfi arcán.
– Már megbocsásson? – kérdezte a nő kitűnő oroszsággal.
– Micsoda? – mennydörgött Filitov olyan haraggal, ami csak egy másnapos, profi katonától telik ki.
– Maga... – mutatott az ismeretlen férfi Mrs. Foleyra –, szépen felfekszik a falra.
– Amerikai állampolgár vagyok, és mint ilyet, maga nem...
– Maga amerikai kém – válaszolta a százados, és nekilökte a nőt a falnak.
– Micsoda? – A nő hangja egyszerre tanúskodott pánikról és riadtságról, nyoma sem volt már benne a professzionalizmusnak, gondolta a százados, de aztán gondolatait rögtön megzavarta a folytatás. – Miről beszél? Mi ez az egész? Kicsoda maga? – Aztán a nő üvöltözni kezdett: – Rendőrség – hívja valaki a rendőrséget. Megtámadtak! Segítsen valaki, kérem!
Vatutin ügyet sem vetett rá. Addigra már megragadta Filitov karját, egy másik tiszt pedig az ezredest a falnak szorította, úgy vette el tőle a filmkazettát. Egy pillanatig, ami óráknak látszott, még az is eszébe villant, mint valami rémisztő gondolat, hogy elcseszte az egészet, hogy a nő tulajdonképpen nem is CIA-s. De, amikor a film ott volt a kezében, nagyot nyelt, és Filitov szeme közé nézett.
– Maga le van tartóztatva hazaárulásért, ezredes elvtárs. – Hangja sziszegősre váltott a mondat végén. – Vigyétek el!
Most pedig a nőhöz fordult. Annak szeme kerekre tágult a félelemtől, no meg a dühtől. Már négyen is kidugták fejüket a folyosóra, úgy bámultak.
– Én Vatutin ezredes vagyok az Állambiztonsági Bizottságtól. Épp most eszközöltünk egy letartóztatást. Csukják be az ajtót és mindenki menjen a maga dolgára. Hozzátette még, hogy az utasítás végrehajtására öt másodpercet kapnak.
– Jó reggelt, Mrs. Foley – kezdte ezután. Látta a másikon, mennyire küszködik, hogy visszanyerje önuralmát.
– Kicsoda maga – és mi ez az egész?
– A Szovjetunió nem nagyon kedveli azon vendégeit, akik államtitkokat lopkodnak el. És biztos vagyok benne, hogy ezt magával közölték is Washingtonban – bocsánat, Langleyben.
A nő hangja megremegett, amikor válaszolt. – A férjem az Egyesült Államok diplomáciai testületének az önök országába akkreditált tagja. Követelem, hogy azonnal felvehessem a kapcsolatot a követséggel. Nem tudom, miben sántikál, viszont tudom azt, hogyha egy diplomata terhes feleségének elmegy a gyereke, abból elég nagy diplomáciai incidens kerekedik, hogy bekerüljön az esti TV-híradóba! Egy szót sem szóltam ahhoz a férfihoz. Hozzá sem értem. Ő se hozzám – és ezt maga is tudja, Uram. Ami pedig azt illeti, mire figyelmeztettek engem odaát, Washingtonban, hát arra, hogy maguk, itteni bohócok, igencsak szeretik zaklatni az amerikaiakat a maguk kis ostobácska kémesdijeivel.
Vatutin moccanás nélkül hallgatta végig az egészet, bár a „terhes” szó igencsak felkeltette a figyelmét. Tudta ugyan a szobalány jelentéseiből – aki hetente kétszer ezeknek a lakását takarította –, hogy Folejeva egy idő óta teszteli magát. És, ha – nagyobb incidens keveredik ki ebből, mint amit ő maga akarna. Megint csak felemeli hát fejét a politikai sárkány. Geraszimov elnöknek kell majd erre nézve döntést hoznia.
– A férjem odakinn vár rám.
– Majd közöljük vele, hogy magát őrizetbe vettük. Válaszolnia kell néhány kérdésünkre. Nem lesz bántódása!
Mary Pat ennyit már magától is tudott. Azon érzett rémületét, ami épp most történt vele, komoly mértékben tompította büszkesége. Gyönyörű teljesítményt nyújtott, és ezt ő maga is tudta. A diplomáciai közösség tagjaként, alapjában véve biztonságban van. Egy-két napig még ott tarthatják, de ha komolyabb mértékben durváskodnak vele, az bizony azt eredményezheti, hogy vagy féltucatnyi oroszt pillanatok alatt hazazsuppolnak Washingtonból. Mellesleg szólva pedig, valójában nem is terhes.
Mindez azonban most nem volt lényeges. Nem ejtett egyetlen könnycseppet sem. Nem mutatott más érzést, csak amit elvártak tőle. Amire nézve kiképezték és eligazították már jóval előbb. Ami viszont igenis számított, hogy a legjelentősebb ügynök odavan, és vele együtt a lehető legfontosabb információ is. Sírni szeretett volna, sírnia kellett, de nem fogja megszerezni ezt az örömet az őt letartóztató gennygócoknak. Épp elég ideje lesz majd a sírásra hazafelé a gépen.

 

 

16

– Sok mindent elmond erről az emberről az a tény, hogy egyenesen a követségre ment és feladta azt a telexet – mondta végül Ritter. – A nagykövet még azelőtt tiltakozhatott hivatalos jegyzékben a külügyminisztériumnál, hogy nyilvánosságra került volna a „diplomatastátusszal összeférhetetlen viselkedés” miatti letartóztatás.
– Ez is némi vigasz – jegyezte meg sötéten Greer.
– Legkésőbb egy napon belül illene, hogy visszakapjuk – folytatta Ritter. – Amúgy is megkapták a PNG-t. A következő Pan Am járaton már jöhetnének is.
Ryan székében fészkelődött. És mi van a KARDINÁLIS-sal? kíváncsiskodott. Jézusom, itt beszélgetünk erről a szuperügynökről, egy héttel később pedig... És az egyszer biztos, hogy odaát nincs legfelsőbb bíróság, ami kicsit megnehezítené a dolgot, ha valakit ki akarnak végezni.
– Van realitása, hogy kicserélhetjük? – kérdezte Jack.
– Ugye, viccelsz? – emelkedett fel Ritter és az ablakhoz ment. A CIA parkolója, reggeli három lévén, majdnem üres volt. Csak néhány kocsi pihent elszórtan a hóbuckák között. – Még ahhoz sincs elegendően fontos személy az őrizetünkben, hogy csökkenteni próbáljuk a büntetését. Holtbiztos, hogy nem fogják kiengedni.
– Szóval a számunkra meghalt, és vele együtt az adatok is.
– Ezt közölték velünk – bólintott rá Moore bíró.
– Segítség a szövetségesektől? – kérdezte Ryan. – Meglehet, hogy Sir Basilnél mozgásba indul valami, ami a segítségünkre lehet.
– Ryan, az égvilágon semmi sincs, amit tehetnénk még érte, hogy megmentsük azt az embert. – Ritter odafordult, hogy egész dühét az opportunizmus legközelebbi megtestesítője ellen fordítsa. – Meghalt, halott – no persze még lélegzik, de attól még ugyanolyan halott marad nekünk. Egy hónap, kettő, talán három mostantól fogva. Közleményt adnak majd ki, amit megerősíthetünk más forrásokon keresztül is. Mi meg pezsgőt nyitunk majd az emlékére.
– Mi van a Dallas-szal? – kérdezte Greer.
– Micsoda? – fordult oda Ryan.
– Erről nem szükséges tudnod – szólalt meg Ritter, szinte egyenesen hálásan, hogy neki is volt végre célpontja. – Az újra a haditengerészeté.
– Oké – bólintott Greer. – Ennek minden bizonnyal lesznek komoly következményei. – Az admirális ezzel Moore bírótól igencsak vészjósló pillantást érdemelt ki. Most már egyenesen az elnökhöz kellett mennie.
– És mi újság nálad, Ryan?
– A fegyverzetellenőrzési tárgyalásokon? – vont vállat Jack. – Attól függ, hogyan kezelik a dolgot. Elég széles körben vannak lehetőségeik és mindenki, aki azt mondja, meg tudja jósolni, melyiket fogják választani, nagy hazudozó.
– Nincs is jobb egy szakértői véleménynél – jegyezte meg Ritter.
– Sir Basil úgy véli, Geraszimov lépést akar eszközölni a legfelsőbb szinten. Elképzelhető, hogy ezt is arra a célra használná fel – jegyezte meg hűvösen Ryan –, de én személy szerint úgy vélem, hogy Narmonovnak, aki ezzel már a negyedik emberét helyezte el a politbüróban, túlontúl nagy politikai befolyása van már. Ennélfogva dönthet amellett, hogy tovább megy és megköti a megállapodást. Megmutatja a pártnak, milyen erős is ő, amikor a béke érdekében jár el. Vagy, ha további politikai sebezhetőséget erezne, mint amit én magam látok a képben, úgy erősítheti meg ellenőrzését a párt fölött, hogy tőlünk, mint a szocializmus megátalkodott ellenségeitől, megszabadul.
– Neki kell látnotok – rendelkezett Moore bíró. – Az elnök valami eléggé kemény kapaszkodót akar, mielőtt Ernie Allen megint elő akarja venni az SDI témát.
– Igen, uram. – Jack felállt. – Bíró úr, várható, hogy a szovjetek nyilvánosságra hozzák a KARDINÁLIS letartóztatását?
– Jó. kérdés – szólt közbe Ritter.
Ryan már az ajtó felé tartott, de újból megállt. – Várjunk csak egy kicsit.
– Mi az? – kérdezte Ritter.
– Úgy hallottam itt, hogy a nagykövet még azelőtt tiltakozott, hogy a külügyminisztérium bármit is mondott volna, igaz?
– Igen, Foley villámsebesen járt el, hogy legalább ebben megelőzzük őket.
– Minden elismerésem Mr. Foleyé, senki sem lehet nála gyorsabb – mondta Ryan. – Bizonyára már azelőtt kinyomtatták a sajtóközleményt, hogy begyűjtötték volna.
– És? – kíváncsiskodott Greer admirális.
Jack most újra csatlakozott hármukhoz. – Szóval a külügyminiszter Narmonov embere, igaz? Ugyanígy Jazov is a honvédelmi minisztériumban. Ők viszont nem tudták – folytatta Ryan. – Ugyanannyira meglephette őket, mint minket.
– Az nem létezik – csattant fel Ritter. – Nem hiszem, hogy így csinálnák odaát a dolgokat.
– A feltételezés jogodban áll. – Jack most igencsak megmakacsolta magát. – És milyen bizonyíték támasztja alá ezt a kijelentést?
Greer itt elmosolyodott. – Egyelőre semmi, már amennyire tudjuk.
– A francba is, James, tudom, hogy ő...
– Folytasd csak dr. Ryan – mondta Moore bíró.
– Ha az a két miniszter nem tudta, mi történik, az egészen más fordulatot ad az ügynek, nem igaz? – dőlt székének támlájára Jack. – Oké, azt még belátom, hogy kihagyták belőle Jazovot – végtére is a KARDINÁLIS az ő, első számú beosztottja –, de miért hagyták volna ki a külügyminisztert is? Ilyenkor persze mindenki gyors. Elsőnek akar kapcsolatba lépni az újságírókkal egy ilyen pazar sztorival.
– Bob? – kérdezte a DCI.
Az operációs igazgatóhelyettes sosem kedvelte különösebben Ryant – úgy vélte, túl gyorsan jutott eléggé magasra –, de végül is Bob Ritter becsületes ember. A DDO hátradőlt hát és egy pillanatra belekortyolt kávéjába. – A fiúnak igaza lehet. Meg kell még erősítenünk néhány részletet. De, ha megerősítést nyernek – akkor legalább ugyanannyira politikai akció is az egész, mint egyszerűen a „kettesek” ügye.
– James?
A felderítési igazgatóhelyettes jóváhagyólag bólintott. – Rémes.
– Meglehet, hogy nem is csak egyszerűen egy jó információforrás elvesztéséről beszélgetünk most itt – folytatta Ryan, hangosan spekulálva. – A KGB akár politikai célzattal is felhasználhatja az egészet. Amit viszont nem látok tisztán, az a hatalmi bázis. Az Alekszandrov frakció három szilárd tagból áll. Narmonovnak most már négy van, ha számbavesszük az új fickót, Vanejevet is...
– A francba! – Ez Ritter volt. – Feltételeztük, hogy amikor a lányát begyűjtötték, majd szabadon engedték, vagy nem törték meg – a pokolba is, azt mondják róla, a nő úgy néz ki, mint aki rendben van – vagy túl fontos számukra az apja ahhoz, hogy...
– Zsarolás. – Most Moore bírón volt a sor. – Igazad volt, Bob. És Narmonov nem tudta. Geraszimovnak kell tulajdonítanunk az egészet. Annak a szarházinak volt néhány gyönyörű lépése... Ha mindez igaz, máris többségben vannak Narmonovval szemben, neki meg fogalma sincs róla. – Egy pillanatig homlokát ráncolta. – Úgy spekulálgatunk itt, mint egy csapat amatőr.
– Nos, jól megkeveri a forgatókönyvet, az egyszer biztos. – Ryan majdhogynem elmosolyodott, míg végül ki nem kerekedett benne a logikus következtetés. – Megbuktathattuk volna az első szovjet kormányt harminc éve, amely liberalizálni akarta országát. – Mi lesz ebből az újságokban? kérdezte magától Jack. És az ember tudja, hogy kifogják deríteni. Az ehhez hasonló dolgok túl zaftosak ahhoz, hogy sokáig titokban maradhassanak...

*

– Tudjuk, mit csinált és azt is tudjuk, mióta. Itt a bizonyíték rá. – A férfi fényképeket lökött a nő elé az asztalra.
– Szép felvételek – jegyezte meg Mary Pat. – Hol a követség képviselője?
– Senkit nem engedhetünk be magához. Addig tartjuk itt, amíg csak akarjuk. Ha szükséges, évekig – jött az udvariatlan válasz.
– Nézze, uram, én amerikai vagyok, igaz? A férjem diplomata. Mint ilyen, érinthetetlen, és én szintúgy. Csak azért, mert azt hiszik, hogy én is csak egy ostoba amerikai háziasszony vagyok a sok közül, gondolják, úgy lökdöshetnek ide-oda és annyira ijesztgethetnek, hogy végül aláírom a maguk átkozott, ostoba, előre elkészített vallomását, miszerint idióta kém volnék. Nos, nem vagyok, és nem is leszek. A kormányom pedig meg fog védelmezni. Ami pedig engem illet, foghatják szépen azt a vallomást, mustárt önthetnek rá és megehetik. Isten a tudója, hogy errefelé az étel amúgyis annyira rossz, higgyék el, jót tesz egy kis rostosabb az étrendjükben – jegyezte meg a nő. – Meg azt is mondják, hogy ez a kedves öregember, akihez éppen vittem a képet, szintén letartóztatásban van, igaz? Nos, azt hiszem, magának egyszerűen elment a józan esze.
– Tudjuk, hogy sokszor találkozott vele.
– Kétszer. Múlt évben is láttam egyszer egy meccsen – nem, bocsánat, pár héttel ezelőtt találkoztunk egy diplomáciai fogadáson. Ez összesen három alkalom, de csak szigorúan hokiügyekben. Ezért is vittem oda a képet. A csapatban a fiúk úgy gondolják, szerencsét hoz nekik kérdezze meg őket, mind aláírták, a képet, nem igaz? Mindkét alkalommal, amikor a meccsen megjelent, elsöprő győzelmet arattunk, és a fiam is jó pár gólt söpört be. És maga azt hiszi, hogy ez az ember kém, csak mert elment egy ifi hokimeccsre? Istenem, maguk errefelé tényleg azt hiszik, hogy minden ágy alatt amerikai kém rejtőzködik?
A nő egyenesen élvezte alakítását. Nagyon körültekintően jártak el vele. Semmi sem olyan jó, mint a veszélyeztetett terhesség, mondta magában Mary Pat. Miközben megint megszegett egy az idők próbáját már kiállt, újabb szabályt a kémek világában: Ne mondj semmit. Locsogott, mint bármely, magából kikelt állampolgár – no, természetesen, a diplomáciai mentesség védőpajzsa alatt az oroszok vaskos ostobasága miatt. Közben figyelmesen ügyelt kihallgatója reakcióira. Ha van valami, amit az oroszok gyűlölnek, hát az, ha lenézik őket. Különösen akkor, ha amerikaiak teszik, akikkel szemben végzetes kisebbrendűségi érzés alakult ki bennük.
– Régebben azt hittem, a követségen a biztonságiak csak nyűgnek voltak jók – kaffant fel újból egy pillanat múlva. – Ne csináljátok ezt, ne csináljátok azt, legyetek körültekintőek, ha valamit lefényképeztek. Én meg nemhogy lefényképeztem valamit, hanem egyenesen át merészeltem adni neki egy felvételt! A rajta levő kölykök viszont oroszok – kivéve Eddie-t. – Ezzel elfordult, a tükörbe nézett. Mary Pat azon tűnődött hirtelen, vajon az oroszok maguktól gondolták-e ki ezt az egész izét, vagy az amerikai filmekből vették az ötletet.
– Bárki is képezte ki, tudta a dolgát – jegyezte meg Vatutin, a szomszéd szobából a tükörre meredve. – Tudja, hogy itt vagyunk, de csak nem hagyja abba. Mikor fogjuk szabadon engedni?
– Ma késő délután – válaszolta a második főigazgatóság feje. – Semmi értelme nem volna továbbra is itt tartani. A férje már összecsomagolta az egész lakást. Pár másodpercet igazán várhattatok volna még – tette hozzá a tábornok.
– Tudom. – Nem volt értelme újból elmagyarázni a hibás ajtózárat. A KGB-nél nem szokás mentegetőzéseket figyelembe venni, még ezredesektől sem. Amúgy sem ez volt az ügy lényege, Vatutin és főnöke egyaránt tudták. Elkapták Filitovot – nem éppen az átadás kellős közepén, de azért elkapták. Viszont ez volt az ügy célja, legalábbis, ami őket illeti. Mindkét férfi más-más részleteiről tudott a dolognak, de úgy kezelték információjukat, mintha nem is létezne. Ez volt mindkettőjük esetében a legokosabb.

*

– Hol van az emberem? – makacskodott Jazov.
– Természetesen a lefortovói börtönben – válaszolta Geraszimov.
– Azonnal látni akarom. Most rögtön. – A honvédelmi miniszter még arra sem ügyelt, hogy levegye a sapkáját, ott állt lábközépig érő nagykabátban. Arca még most is piros volt a hűvös februári levegőtől – vagy a dühtől, gondolta Geraszimov. Talán éppen a félelemtől...
– Ez nem az a hely, ahol követelőzni lehet, Dimitrij Tyimofejevics. Én is tagja vagyok a politbürónak. Én is ott ülök a honvédelmi tanácsban. És még az is meglehet, hogy maga itt belekeveredik a vizsgálatba. – Geraszimov ujjai halkan doboltak az akta tetején.
Ettől teljesen megváltozott Jazov arcszíne megint. Elsápadt, határozottan nem a félelemtől. Geraszimovot meglepte, hogy a katona nem vesztette el önuralmát. Úgy beszélt, mintha egy újonchoz szólna:
– Most és itt, azonnal mutassa meg a bizonyítékait, ha van hozzá mersze!
– Helyes. – A KGB elnök felcsapta hát az aktát és kivett belőle néhány fotót, majd átnyújtotta őket.
– Maga engem figyeltetett?
– Nem, Filitovot. Csak történetesen maga is ott volt.
Jazov megvetéssel dobta vissza a fényképeket. – Na és? Misát meghívták egy hokimeccsre. Én elkísértem. Jó meccs volt. Van egy amerikai fiú is a csapatban – találkoztam már az anyjával pár fogadáson vagy másutt – ó, igen, György-teremben, amikor az amerikai tárgyaló felek utoljára ideát jártak. A nő is ott volt a mérkőzésen, hát köszöntöttük egymást. Szórakoztató asszony, bizonyos fokig üresfejű. A rákövetkező reggelen pedig kitöltöttem a közvetlen kontaktusra vonatkozó kötelező jelentést. Ugyanígy Misa is.
– Ha olyan üresfejű, mit törődik vele? – kíváncsiskodott Geraszimov.
– Azért, mert amerikai. A férje pedig valamiféle diplomata. Én meg eléggé ostoba voltam, amiért hagytam, hogy megérintsen, mint látjuk. A kontaktusról szóló jelentés éppen iktatás alatt van. Majd küldök egy másolatot az enyémről és Filitov ezredeséről is. – Jazov most már még nagyobb önbizalommal beszélt. Geraszimov kicsit elszámíthatta magát.
– A CIA ügynöke.
– Akkor biztos vagyok benne, hogy a szocializmus fennmarad, Nikolaj Boriszovics. Nem is hittem, hogy maguknál ilyen ostoba fickókat alkalmaznak – helyesbítek, egészen a mai napig nem hittem.
Jazov honvédelmi miniszter kis időt hagyott magának, hogy megnyugodhasson. Bár a moszkvai arénában újoncnak számított – egészen a legutóbbi időkig a távolkeleti katonai körzet parancsnoka volt, ahol Narmonov figyelt fel rá – azért tudta, mire is megy ki errefelé valójában a küzdelem. Nem hitte el, nem hihette, hogy Filitov hazaáruló – nem hitte, a férfi múltja miatt; nem hihette, mivel a botrány egy csapásra tönkretenné a szovjet hadsereg egyik leggondosabban megtervezett karrierjét. A sajátját.
– Ha valós bizonyítéka van az emberem ellen, azt akarom, hogy az én, saját biztonságiaim megvizsgálhassák. Ön, Nikolaj Boriszovics, az én minisztériumom bevonásával akar politikai játszmába bocsátkozni. Nem fogom eltűrni semmiképpen, hogy a KGB beleszóljon, hogyan vezessem a hadsereget. A GRU-tól valaki ma délután idejön. Maga pedig kooperál vele, különben az egészet magam viszem a politbüro elé.
Geraszimovnak arcizma sem rándult, amikor a honvédelmi miniszter elhagyta a szobát, de azért hamar rájött, maga is követett el hibát. Túljátszottá magát – nem, mondta magában, egy nappal hamarabb játszotta ki az ütőkártyát. Azt vártad Jazovtól, hogy összetörjön, hogy megtörjön a nyomás alatt, hogy elfogadja a még meg sem tett javaslatot.
És mindez azért, hogy az az ostoba Vatutin nem szerzett még határozott bizonyítékot. Miért nem tudott még egy másodpercet várni!
Nos, nincs más hátra, teljeskörű vallomást kell kicsikarni Filitovból.

*

Colin McClintock hivatalos munkahelye, az angol nagykövetségen volt, a kereskedelmi irodában. Pont szemben a Kremllel, a Moszkva folyó túlpartján. Valójában ő az a tiszt, aki Szvetlána Vanejevát „futtatta”, és kölcsönbe adta a CIA-nak egy bizonyos, célra, amit soha nem magyaráztak meg neki, viszont az utasítások egyenesen a londoni Century House-ból származtak, mely az SIS központja. A hírszerzési titkosszolgálatnál dolgozik.
Azóta McClintock a nőt csak akkor látta, ha hivatalos dolguk volt, más angol alattvalókkal meg oroszokkal maguk körül. A többi, moszkvai SIS tiszt kezelte a nő itt-ott letett anyagait, bár tulajdonképpen ő maga volt felelős annak tevékenységéért. Az általa kijuttatott adatok elkeserítőek voltak, de azért kereskedelmi értelemben hasznukat lehetett venni. A kémeknél az ember kénytelen elfogadni, amit kap tőlük, ez a nő pedig elég sok belső pletykát is továbbadott, amit egyenesen apjától hallott.
De valami baj történt Szvetlána Vanejevával. Eltűnt íróasztala mellől, aztán visszajött, valószínűleg kihallgatáson lehetett Lefortovóban, közölte velük is a CIA. Ennek McClintock számára vajmi kevés értelme volt. Ha egyszer az embert beviszik a lefortovói börtönbe, hosszabb időre szokták ott tartani, mint egy-két nap. Valami nagyon furcsa történhetett. És a férfi egy hétig várt rá, hogy rájöjjön, pontosan mi is lehet az. A nő által letett dolgok természetesen érintetlenek maradtak. Az SIS-től nem ment senki a közelükbe sem. Csak látni akarták tisztes távolságból, hogy ottmarad-e a letett holmi.
Most azonban lehetősége kínálkozik rá, amikor kereskedelmi delegációt vezet át az állami szintű tervezéssel foglalkozó ügynökség textilrészlegén. A nő felpillantott és látta, hogy idegenek jönnek. McClintock leadta a rutinszerű lekérdező jelet. Nem tudta, milyen választ kap. Azt sem, mit fog jelenteni egyáltalán a válasz. Fel kellett tételeznie, hogy a nőt megtörték, teljességgel kompromittálták, de valahogy neki is reagálnia kell majd. Leadta hát a jelet: mindkét kezével végigszántott haján. Olyan természetességgel, mint ahogy lélegzik az ember. Minden ilyen jelet pontosan erre találtak ki. A nő válasza abban állt volna, hogy kinyitja az íróasztal egy fiókját és kivesz onnan egy ceruzát vagy egy tollat. Az előbbi azt jelentené, hogy „minden rendben”. Az utóbbi pedig figyelmeztetés. A nő azonban semmit sem tett, csupán folytatta az éppen olvasott okmány tanulmányozását. Az egész majdnem annyira meglepte a fiatal hírszerzőtisztet, hogy bámulni kezdett, de aztán rögtön összeszedte magát. Különböző dolgokat csinált, ami jelenthette volna bármit bárkinek, akárhogy is figyel.
Ami azonnal megragadta, az a nő arckifejezése volt. Az egykor élettel teli arc most teljes közönyt tükrözött. Maga volt az érzéketlenség szobra. Mint bármelyik arc egy moszkvai utcán. Teljesen más személy ült itt előtte, aki egykor egy nagyon magas beosztású pártfunkcionárius előjogokban részesített lánya. És nem volt benne semmi színészkedés. Ebben biztos lehetett; ehhez nem volt meg a nőben a kellő ügyesség sem.
Elkapták hát, mondta magában McClintock. Elkapták és aztán elengedték. Fogalma sem lehetett róla, mért engedhették el, de ez már nem is az ő dolga. Egy órával később pedig visszafurikázta az üzletembereket a szállodájukba. Ő maga meg visszament az irodába. A Londonnak nagy sietve elküldött jelentés három oldalnyi lett. Fogalma sem volt a felfordulásról, amit ki fog váltani. És arról sem, hogy egy másik SIS tiszt még ugyanezen a napon újabb jelentést küldött, ugyanazzal a futárpostával.

*

– Helló, Arthur – szólalt meg egy hang a telefonban.
– 'Reggelt – bocsánat, jó napot, Basil. Milyen az idő Londonban?
– Hideg, nedves és nyomorúságos. Bár átmehetnénk hozzátok, az óceán túloldalára és napozhatnék kicsit.
– Ha erre jársz, mindenképpen állj meg minálunk.
– Úgy is terveztem. Kora reggel már ott szeretnék lenni.
– Mindig van hely a számodra nálam.
– Akkor hát, viszlát holnapig.
– Óriási. Viszlát. – Ezzel Moore bíró letette.
Ez aztán a nagy nap, gondolta a központi hírszerzés igazgatója. Először elveszítjük a KARDINÁLIS-t, aztán Sir Basil Charleston akar átjönni valamivel, amit nem mer elmondani a világ legbiztonságosabb telefonrendszerén keresztül sem! Odaát még mindig délelőtt volt, ezért hát számított rá, még kilenc órát lesz az irodában. Mi az istennyila történhetett?

*

– Te ezt bizonyítéknak nevezed? – kérdezte Jevgenyij Ignatyev tábornok, a szovjet hadsereg saját hírszerzése, a GRU kémelhárítással megbízott főnöke. – Ezeknek a megfáradt, öreg szemeknek úgy tűnik, nem egyéb, mint amikor valaki halászni akarván – vékony jégre téved.
Vatutin nagyon elcsodálkozott, hogy a KGB főnök ezt az embert ideküldte az ő irodájába, hogy felülvizsgálja az ő ügyét.
– Ha elfogadható magyarázatot találtok a filmre, a kamerára, és a naplóra egyaránt, talán tegyétek meg azt a szívességet nekem, hogy velem is közlitek.
– Azt mondod, te magad vetted ki a férfi kezéből, nem pedig a nőéből. – Ez kijelentés volt, nem kérdés.
– Kétségtelen nagy hiba volt a részemről, amire nincs is mentségem – közölte méltóságteljesen Vatutin, ami mindkét férfit egyaránt meglepett kissé.
– És a kamera?
– Úgy találtuk mágnessel felerősítve a hűtőgép belsejében.
– Amikor első alkalommal kutattátok át a lakást, nem találtátok meg, úgy látom. És nincsenek rajta ujjlenyomatok sem. És a Filitovról készített, megfigyelési nyilvántartás sem mutatja, hogy használta volna. Szóval, ha most közli velem, hogy ti helyeztétek el nála mind a filmet, mind a kamerát, hogy várhatjátok el tőlem a miniszter meggyőzését arra nézve, hogy a gyanúsított maga hazudik?
Vatutint igencsak meglepte a kérdés hangneme. – Szóval végül is elhiszitek, hogy kém?
– Hogy én mit hiszek, annak semmi jelentősége. Zavarónak találom ugyan a napló létezését, viszont el sem hinnéd, milyen sokszor megszegik a biztonsági előírásokat csak azokban az ügyekben, amik hozzám kerülnek. Különösen, ha magasabb beosztású egyénekről van szó. Minél fontosabb lesz valaki, annál kevésbé tartja fontosnak az előírásokat. Jól tudod, kicsoda Filitov. Több csupán egyszerű hősnél. Rendkívül híres Szovjetunió-szerte – a jó öreg Misa, Sztálingrád hőse.
– Olvastam az aktáját – válaszolta közömbös hangon Vatutin.
– Jelképe szinte az egész hadseregnek. Az ember nem végezhet ki egy jelképet ilyen kétértelmű bizonyíték alapján, Vatutin. Nektek semmi egyebetek sincs, csupán ez a pár felvétel. Erre nézve viszont nincs objektív bizonyítékotok, hogy a férfi készítette volna őket.
– Még ki sem kérdeztük.
– És gondolod, könnyű lesz? – forgatta szemeit Ignatyev. Nevetése durva ugatásnak hatott. – Tudod-e, mennyire kemény az az ember? Németeket ölt, miközben ő maga égett! Ez a férfi ezerszer szembenézett a halállal, és tudod mit csinált, egyszerűen levizelte!
– Ki tudom szedni belőle, amit akarok – makacskodott csendben Vatutin.
– Kínzással? Megőrültél? Sztálin halott, ezredes elvtárs, és Berija is.
– Megadja nekünk a szükséges információt anélkül, hogy fizikailag kárt tennénk benne – válaszolta Vatutin.
– Francokat!
– Ez esetben, tábornok, mit javasol? – kérdezte Vatutin, de már maga is tudta a választ.
– Hadd vegyem át én az ügyet. Majd azon leszünk, még egyszer ne árulhassa el a Rogyina-t, abban biztosak lehettek – ígérte Ignatyev.
– És természetesen, megmentitek a hadsereget is a szégyentől.
– Mindenkit megmentenénk a szégyentől, nem utolsó sorban téged, ezredes elvtárs, amiért elkúrtad ezt az úgynevezett vizsgálatot.
Nos, pontosan az, amit vártam. Egy kis hangoskodás, pár fenyegetés, vegyesen némi szimpátiával meg elvtársiassággal imitt-amott. Vatutin látta, hogy még van számára kiút. De a biztonság egyben azt is jelentette volna, hogy vége a karrierjének. Erre nézve eléggé egyértelmű volt az elnöktől kapott, kézzel írott üzenet. Két ellenfél közé szorult, és bár az egyik jóváhagyását még mindig megkaphatná, a nagyobbik, kitűzött cél rejti magában a nagyobbik kockázatot is. Távol tudná tartani ugyan magát a nyomozás igazi céljától, és ezredes maradhatna élete hátralévő részében. Vagy folytathatná úgy, ahogyan elkezdte – bármiféle politikai motívum nélkül, idézte fel magában keserűen Vatutin – és akkor megkockáztatná a kegyvesztettséget. A döntés paradox módon könnyűnek bizonyult. Vatutin nemhiába dolgozott a „ketteseknél”...
– Ez az én ügyem. Az elnök nekem adta, hogy vezessem le, és meg is fogom tenni a magam módján. Köszönöm a tanácsot, tábornok elvtárs.
Ignatyev magában felnézett a másikra, meg a megnyilatkozására is. Nem túl gyakran fordult elő, hogy tisztességgel találkozott volna.
– Kívánsága szerint. Elvárom viszont, hogy tájékoztassanak minden tevékenységükről. – Ignatyev szó nélkül távozott.
Vatutin pár percig ott ült még az asztalánál. Saját helyzetét mérlegelte. Aztán kocsijáért telefonált. Húsz perccel később már a lefortovói börtönben volt.
– Lehetetlen – közölte vele az orvos, még mielőtt bármit kérdezett is volna.
– Micsoda?
– Be akarjátok rakni ezt az embert az érzékfosztó tartályba, igaz?
– Hogyne.
– Valószínűleg megölné. Nem hiszem, hogy ezt akarjátok. Mellesleg biztos vagyok benne, hogy nem fogom az egész vállalkozásomat ilyesmi miatt kockára tenni.
– Ez az én ügyem, és én fogom lefolytatni...
– Ezredes elvtárs, a kérdéses ember hetven éves elmúlt már. Előttem fekszik az orvosi aktája. Megtalálható rajta a közepesnek mondható keringési betegség minden tünete természetesen, ebben a korban ez normális – ezenkívül légzési problémái is vannak a papírok szerint. Az első szorongási időszak beköszöntésekor úgy robbanna fel a szíve, mint valami ballon. Ezt szinte garantálhatom.
– Mit értsünk ezalatt, hogy felrobbanna a szíve?
– Már elnézést, de eléggé bonyolult orvosi szakkifejezéseket elmagyarázni laikusoknak. Szívrohamnak hívják, ezredes, a szívkoszorúverőér elzáródását. A szívizom egy része elhal, a szív teljes egészében megáll vagy aritmiás lesz; mindkét esetben megszűnik azonban vért szivattyúzni, ezért hát a beteg meghal. Világos? A tartály alkalmazása szinte minden bizonnyal szívrohamot váltana ki ennél az alanynál, az a roham pedig szinte biztos, hogy egyenlő lenne a halállal. Nem, ezredes elvtárs, ennél az embernél a tartály nem használható. Nem hiszem, hogy megakarnának ölni valakit.
– És mi van, ha valamilyen más megoldást választunk? – kérdezte csendesen Vatutin. Istenem, mi van, ha nem tudok...?
– Ha annyira biztosak benne, hogy bűnös, lőjék agyon egyszerűen, és annyi – jegyezte meg az orvos. – Viszont mindenféle komolyabb, fizikai durvaság valószínűleg megölné a beteget.
És mindez amiatt az istenverte ajtózár miatt, mondta magában Vatutin ezredes.

*

Ronda egy rakéta volt. Az a fajta, amit a gyerekek szoktak rajzolni. A repülőgép tetején helyezték el.
A gép a híres SR-71-es Blackbird volt. A Lockheed cég Mach hármas felderítője. Két nappal ezelőtt repítették ide a Csendes-óceán nyugati partján fekvő Kadena légitámaszpontról. Végiggurult a nevadai Nellis légitámaszpont kifutóján, mielőtt kicsaptak volna a lángok az utánégető motorból. Az SR-71-es tartályaiból szivárgó üzemanyagot – a Blackbirdből elég sok szivárog ki mindig is – a hő gyújtotta meg, a toronyszemélyzet nem kis örömére. A pilóta épp a megfelelő időpontban húzta vissza a botkormányt és a Blackbird orra ezzel felemelkedett. A szokásosnál egy kicsit tovább tartották vissza a kormányt, így a gépmadár teljes teljesítménnyel ment át meredek, negyvenöt fokos emelkedőbe. És egy pillanat múlva semmi nem tanúsította már, hogy itt volt a földön. Eltűnt a felhők között, vagy tízezer láb magasan.
A Blackbird egyre csak emelkedett. A Las Vegas-i légiforgalom-ellenőrzők felfigyeltek a gépre képernyőiken. Látták, hogy oldalirányban alig mozog, bár magasságleolvasása gyorsan változik, mint a reptéri csarnokban a félkarú banditák forgóhengere. Egymásra pillantottak megint egy nagyágyú a légierőtől – aztán mindenki ment a maga dolgára.
A Blackbird pedig már hatvanezer lábon délkeleti irányban tartott, a White Sands rakétakilövő felé. A pilóta ellenőrizte az üzemanyagot. Volt bőségesen, és elengedte magát kicsit a kimerítő felkapaszkodás után. A fedélzeti mérnököknek igazuk volt. A gép hátán guggoló rakéta egyáltalán nem számított. Mire oda jutott, hogy fel kell röpítenie a Blackbirdöt, el is feledkezett az események hatása alatt a fekete állvány céljáról. Minden szerelvényt, amit eredetileg egymotoros, fényképező felderítést végző, pilóta nélküli gép befogadására terveztek, majdnem minden SR-71-esről eltávolították már, erről viszont nem. Az okok nem voltak egészen világosak a repülő karbantartási naplójából. A pilótanélküli gépet eredetileg arra tervezték, hogy olyan helyekre mehessen el, ahová a Blackbird nem képes, viszont azonnal fölöslegessé vak, amint felfedezték, hogy tulajdonképpen nincs is olyan hely, ahová az SR-71-es ne mehetne el biztonságban. A gép egyetlen korlátozó tényezője az üzemanyag volt.

*

– Juliet Whiskey, itt Control. Hallasz engem? Vége közölte az őrmester a mikrofonon át.
– Control, itt Juliet Whiskey. Minden rendszer működik. Névlegesen profil szerint vagyunk.
– Értettem. Indítsátok el a kilövési sorrendet az én jelzésemre. Öt, négy, három, kettő, egy: mehet!
Száz mérföldnyivel arrébb, a pilóta maximális teljesítményre állította az égőket és maga felé húzta a botkormányt. A Blackbird, mint mindig, most is gyönyörűen engedelmeskedett. Szinte farkára állt és rakétaként lőtte ki magát az égbolt felé. Még mielőtt a közel százezer fontnyi tolóerő éreztette volna hatását. A pilóta szeme szinte rátapadt a műszerekre, miközben a magasságmérő úgy pörgött körbe-körbe, mint valami őrült óra. Sebessége most már ezerháromszáz mérföld volt óránként és tovább növekedett, miközben az SR-71-es semmibe vette a gravitációt.
– Leválás húsz másodperc múlva – közölte a pilótával a hátul ülő rendszeroperátor. A Blackbird most már áthaladt a százezer lábas határon is. A cél egy-húsz volt. A vezérlőszervek egytől egyig megbízhatatlanok lettek. Odafönn még ahhoz sem volt elegendő levegő, hogy megfelelően ellenőrizni lehessen a gépet. A pilóta tehát még a szokásosnál is körültekintőbb akart lenni. Csendben figyelte, hogyan éri el pár másodperccel hamarabb az ezerkilencszázat, aztán:
– Felkészülök a leválásra... elszakadás, elszakadás! – közölte hátul a férfi. A pilóta leejtette a gép orrát és elegáns fordulóba kezdett balra, hogy könnyedén áthaladjon Új-Mexikó fölött, mielőtt visszafelé fordulna, Nellis irányában. Ez most sokkal könnyebbnek ígérkezett, mint a szovjet határ mentén röpködni – alkalmanként pedig, akár át is a határon... a pilóta eltűnődött rajta, vajon át tud-e ruccanni Vegasba, hogy megnézzen egy showt, miután leszálltak.
A célpont még pár másodpercig folyamatosan emelkedett, meglepő módon viszont nem gyújtotta be a rakéta motorját. Most már ballisztikus tárgynak számított, mely a fizika törvényeinek engedelmeskedve haladt csupán. Túlméretezett bordái elegendő aerodinamikai ellenállást fejtettek ki, hogy állandóan a megfelelő irányba forduljon, amint a gravitáció kezdi megint megszerezni az ellenőrzést fölötte. A rakéta százharmincezer lábon billent át, és rövid tétovázás után végre orra a föld felé fordult.
Aztán gyújtott a motorja. Csupán négy másodpercig égett a szilárdüzemanyagos motor. De ez már elég volt hozzá, hogy kúp alakú orrát olyan sebességre gyorsítsa fel, ami még a Blackbird pilótáját is elképesztette volna.

*

– Oké – közölte a hadsereg egy tisztje. A pontvédelmi radar készenléti üzemből aktívba ment át. Azonnal meglátta a behatolót. A célpont, vagyis a rakéta, durván ugyanolyan sebességgel nyomult át az atmoszférán, mint egy ICBM robbanófeje. A férfinak nem is kellett kiadnia a parancsot. A rendszer teljesen automatizált. Kétszáz yarddal arrébb az üvegszáltető lerobbant a lapos gipszelemekbe fúrt, betonlyukról és egy FLAGE tört a magasba. Inkább hasonlított lándzsára, mint rakétára, és majdnem olyan egyszerű is volt. Milliméterhullámos radarja szigorúan nyomon követte a behatolót. Az adatokat pedig fedélzeti mikroszámítógép dolgozta fel folyamatosan. Ennek a figyelemreméltó összetevője, hogy az összes alkatrészt már meglévő, magas technológiájú fegyverzetről vették át.
Odakinn az emberek lövészárokból figyelték. Látták a felfelé vágtató, sárga fénycsíkot, és hallották is a masszív rakétamotor robaját. Aztán pár másodpercig semmi.
A FLAGE rátartott célpontjára. Pár foktöredéknyit manőverezett aprócska kiigazító rakétáival, majd lerepült róla az orrot fedő sapka. És ami feltárulkozott, az a kívülálló számára úgy nézett ki, mint valami esernyő összehajtogatott váza. Talán, ha tíz yardnyi átmérőjű lehetett...
Úgy nézett ki, mint egy július 4-iki rakéta, csak éppen zajtalan volt. Páran ujjongtak. Bár mind a célpont, mind pedig a FLAGE „robbanófeje” ez esetben teljes mértékben közömbös volt, a robbanás energiája a fémet és a kerámiát egyaránt izzó gőzzé változtatta át.
– Négyből négy – jegyezte meg Gregory. Megpróbált nem ásítani. Látott már eddig is tűzijátékot.
– Ne használja az összes búsztert, őrnagy – korholta a fiatalembert Parks tábornok. – Továbbra is szükségünk van ugyanis a pálya közbeni módosító rendszerre, no meg a terminál-védelmiekre.
– Igen, uram, de itt ránk semmi szükség nincsen. Működik.
Az első három teszt alkalmával, a célpontként szolgáló rakétát egy Phantom vadászgépről lőtték ki. A washingtoniak pedig kijelentették, hogy a tesztsorozat egyenesen alábecsülte az erre tartó robbanófejek elfogásának nehézségeit. Az SR-71-esnek, mint indító platónak az alkalmazása, Parks elgondolása volt. A pilóta nélküli gép nagyobb magasságról és nagyobb kezdősebességgel való indítása sokkal gyorsabb, visszatérő célpont esetén is alkalmassá tette. Ez a teszt valójában kicsivel jobban megnehezítette a dolgokat, mint várták, de a FLAGE szemmel láthatólag ezt cseppet sem bánta. Parks kicsit aggódott a rakétairányító szoftver miatt, de – mint Gregory észrevette – azért az működött.
– Al – szólalt meg Parks –, kezdem azt hinni, hogy ez az egész program működni fog.
– Hogyne. Miért ne? – Ha azok az ügynökségi okádékok megszerzik számunkra az orosz lézerre vonatkozó terveket...

*

A KARDINÁLIS egymagában üldögélt üres cellájában, mely másfél méter széles volt, kettő és fél hosszú. Egyetlen villanykörte árválkodott a magasban. Odalent meg egy fapriccs, alatta vödörrel. Ablaknak nyoma sem, kivéve a kukucskálónyílást a megrozsdásodott vasajtón. A falak tömör betonból. Sehol egy hang. Még a folyosón szolgálatot teljesítő, időnként mászkáló őr lépteinek zaját sem tudta kivenni. Elvették tőle egyenruhájának zubbonyát és a szíjat is, meg fényes csizmáit, helyettük ócska papucsot kapott. A cella az alagsorban volt. Ennél több információ nem állt rendelkezésére. Azt is csak a nedves levegőből érzékelte. Hideg volt.
De korántsem annyira, mint szívében. Bűnének óriási súlya hirtelen annyira nyomasztotta, mint soha még eddig. Mihail Szemjonovics Filitov ezredes, a Szovjetunió háromszoros Hőse, hirtelen magára maradt saját hazaárulásával. A csodálatos, határtalan anyaföldre gondolt, ahol élt, melynek távoli látóhatárát és végtelen távlatait mind orosz honfitársai népesítették be. Egész életében büszkeséggel és becsülettel szolgálta őket. No, meg saját vérével is. Bizonyíték a testén fellelhető rengeteg sebhely. Emlékezett még a katonákra, akikkel együtt szolgált, akik közül sokan az ő parancsnoksága alatt haltak meg. És arra is, hogyan haltak meg, győzedelmesen, átkozva a német harckocsikat meg ágyúkat. Csak akkor vonultak vissza mindig, amikor rákényszerültek. Még akkor is inkább támadtak, ha tudták, hogy óráik meg vannak számlálva már.
És mindannyiukat elárulta.
Mit fognak most szólni az embereim? A priccsel szemközti, egyhangú betonfalra meredt.
Mit mondana Romanov?
Azt hiszem, mindkettőnknek szüksége van egy italra, századosom, szólalt meg egy hang. Csak Romanov tudott egyszerre komoly és jókedvű lenni. Az ilyesfajta gondolatokat könnyebb vodkával vagy szamogannal megemészteni.
Tudod-e miért? kérdezte Misa.
Sosem mondtad meg nekünk, miért, századosom. És Misa most megtette. Nem tartott tovább, csak egy rövidke pillanatig.
Egyrészt a fiaidért, másrészt a feleségedért. Mondd meg, százados elvtárs, miért haltunk meg?
Misa ezt nem tudta. Még a lövöldözés alatt sem. Katona volt, és amikor egy katona országát megtámadják, a katona harcbaszáll, hogy elűzze az ellenséget. Annál könnyebb a dolog, ha az ellenség olyan brutális, mint amilyenek a németek voltak...
A Szovjetunióért harcoltunk, tizedes.
Jobban meggondolva a dolgot, tényleg ez az igazság? Első pillantásra úgy idézem fel magamban, mintha Oroszországért, anyácskánkért harcoltunk volna, de most, jobban meggondolva azt hiszem, érted harcoltunk, százados elvtárs.
De...
Egy katona az elvtársaiért harcol, századosom. Én magam a családomért. Érted és a csapatunkért, hiszen ti voltatok a családom. Azt hiszem, te is a családodért harcoltál, a nagyobbért meg a kisebbért egyaránt. Ezért mindig irigyeltelek is, kapitányom, és büszke voltam rá, hogy mindkettőnek úgy tettél a részesévé, ahogyan.
De én megöltelek. Nem kellett volna...
Mindannyiunknak megvan a maga végzete, százados elvtárs. Az enyém az volt, hogy fiatalon haljak meg Vjazmánál, feleség, gyermekek nélkül, de még így sem haltam meg család nélkül.
Téged bosszultalak meg, Romanov. Elkaptam a Mark-IV-est, ami téged megölt.
Tudom. Megbosszultad a családod minden halottját. Miért gondolod, hogy szerettünk téged? Miért gondolod, hogy érted haltunk meg?
– Értetted? kérdezte meglepetten Misa.
Meglehet, hogy a munkások meg a parasztok nem, de a ti embereitek annál inkább. Most már tudjuk azt is, mi az a végzet, ti pedig nem.
De mit tegyek ezután?
A századosok nem szoktak ilyen kérdéseket feltenni a tizedeseknek. Romanov most felnevetett. Megadtad hát a választ minden kérdésünkre.
Filitov feje felemelkedett, amint megmozdult cellájának ajtaján a zár.
Vatutin azt várta, hogy egy megtört embert talál odabenn. A cella magányának, a személyiségétől megfosztott fogolynak – aki egyedül van félelmeivel meg bűneivel – mindig megvan a kellő hatása. De, amikor erre a megfáradt, megroggyant öregemberre pillantott, szinte látta, miként változik meg a másik szeme és szája egyaránt.
Köszönöm neked, Romanov.

*

– Jó reggelt, Sir Basil – szólalt meg Ryan, amint a férfi táskái után nyúlt.
– Helló, Jack! Nem is tudtam, hogy téged küldöncként is használnak.
– Attól függ, ki mellett kell küldöncködni, mint mondják. A kocsi odaát áll. – Arrafelé mutatott. Vagy ötven yardnyival arrébb parkoltak.
– Constance üdvözletét küldi. Hogy van a család? – kérdezte Sir Basil Charleston.
– Jól, köszönöm, És milyen London?
– Bizonyára nem felejtetted még el a teleinket.
– Nem. – Jack felnevetett, miközben kinyitotta az ajtót. – Viszont emlékszem még a sörre is. – Egy pillanat múlva mindkét ajtó kinyílt, de rögtön be is csukódott.
– Minden héten letörlik a kerekeket – közölte Jack. – Mennyire komoly a dolog?
– Mennyire komoly? Annyira, hogy magamnak kellett idejönni eldönteni. Valami nagyon furcsa dolog történik. Félresikeredett valószínűleg a tieiteknek valamilyen akciója, igaz?
– A válaszom igen, de a többit már a bíró fogja majd közölni. Sajnálom, de nekem is csak nem régóta van meg a betekintésem a dologba.
– Vagyis, minden új neked is.
– Így van. – Ryan sebességet váltott, miközben kikanyarodott a reptérről elvezető útra.
– Akkor hát nézzük meg, vajon tudod-e még mindig, mennyi a kétszer kettő, Sir John.
Jack elmosolyodott, mialatt sávot váltott, hogy megelőzhessen egy teherautót. – Éppen a felderítési felmérést végeztem a fegyverkezési tárgyalások vonatkozásában, amikor belecsöppentem a dologba. Jelenleg Narmonov főtitkár politikai sebezhetőségét vizsgálgatom. Ha nem tévedek, pontosan ezért repültél át ide.
– És, ha én nem tévedek, a ti akciótok tényleg valami nagyon komolyat válthatott ki.
– Vanejev?
– Bizony.
– Jézusom. – Ryan egy pillanatra a másik felé is fordult. – Remélem, van valamilyen elgondolásotok, mert nekünk, Isten bizony nincsen. – Már hetvenöt mérfölddel vezette a kocsit. Tizenöt perc múlva Langleyben is voltak. Letették az autót a föld alatti garázsban, és a fejesek liftjén röpültek a hetedikre.
– Helló, Arthur. Nem túl gyakran fordul elő, hogy egy lovaggá ütött sofőr furikáz engem, még Londonban sem. – Az SIS feje széket húzott maga alá, miközben Ryan Moore osztályvezetőit hívta be.
– Szia, Bas' – szólalt meg Greer, amikor belépett. Ritter csak intett. Az ő akciója volt, ami ezt az egész válságot kiváltotta. Ryan a rendelkezésre álló, legkényelmetlenebb széket választotta magának.
– Pontosan szeretném tudni, mi történt – kezdte egyszerűen Charleston. Meg sem várta a körbeadott kávét.
– Egy ügynökünket letartóztatták. Rendkívül jól elhelyezett ügynök.
– Ezért van az, hogy Foleyék ma elrepülnek? – mosolyodott el Charleston. – Nem tudom, kik voltak, de amikor két embert kidobnak abból a gyönyörű országból, általában feltételezzük...
– Nem tudjuk, mi az, ami félresikeredett – közölte Ritter. – Körülbelül most kell Frankfurtban leszállniuk. Aztán még tíz óra, mire ideérnek, és megtartják a tájékoztatót. Olyan ügynököt működtettek, aki...
– Aki Jazov szárnysegédje volt – M. Sz. Filitov ezredes. Ezt már mi is kikövetkeztettük. Mióta volt a tiétek?
– Az egyik a tieitek közül szervezte be a mi számunkra – válaszolta Moore. – Ő is ezredes volt.
– Nem gondolod komolyan... csak nem Oleg Penkovszkij...? Szentséges atyaúristen! – Charleston egy pillanatra tényleg elámult, ezt Ryan tisztán látta. Pedig az ilyesmi nem esik meg gyakran. – Tényleg, azóta?
– Azóta bizony – mondta Ritter. – De hát nem ez a lényeg.
– Az a Vanejeva meg, akit nektek adtunk át időnként futárszolgálatra, része volt...
– Igen. Sosem került persze közel a lánc egyik végéhez sem, mellesleg szólva. Tudjuk, hogy valószínűleg begyűjtötték, de aztán újból munkába állt. Még nem ellenőriztük le persze, de...
– Mi viszont megtettük, Bob. A mi fickónk azt jelentette, hogy... hogy is mondjam, valahogy megváltozott. Nehéz volt leírni, de lehetetlen nem észrevenni. Mint az agymosásról szóló, rémisztő mesékben. Orwell meg ilyesmi. A fickó arra is felfigyelt, hogy a nő szabadon mászkál. Persze ezt az apjának tulajdonította. Aztán szereztünk tudomást valami igazán nagy dologról a honvédelmi minisztériumban – tudniillik, hogy Jazov első szárnysegédjét letartóztatták. – Charleston kis szünetet tartott, hogy megkevergesse kávéját. – Van egy forrásunk a Kremlben, amit eléggé árgus szemekkel őrzünk. Egyszóval megtudtuk, hogy Geraszimov elnök több órát töltött Alekszandrovval a múlt héten. Eléggé szokatlan körülmények között. Ugyanezen forrás figyelmeztetett bennünket, hogy Alekszandrov sürgető szükségét látja, hogy kisiklassa az egész peresztrojkát.
– Nos, világos, nem igaz? – kérdezte választ sem várva Charleston. Mindenkinek eléggé az volt. – Geraszimov bűncselekményre vett rá egy politbüró tagot, akit Narmonov lojálisának vélnek. De legrosszabb esetben is kompromittálta a honvédelmi miniszter támogatását. És jő sok időt töltött azzal az emberrel, aki Narmonov bukását szeretné. Félek, hogy a ti akciótok valami olyasmit válthatott ki, aminek nagyon kellemetlen következményei lesznek.
– Többről van itt szó – közölte a DCI. – A mi ügynökünk anyagot szerzett a szovjet SDI kutatásról. Iván máris áttöréssel dicsekedhet.
– Csodás – jegyezte meg Charleston. – Visszatérünk hát a régi szép időkhöz. Ezúttal viszont a „rakétarés” újfajta változata tényleg potenciálisan teljes, igaz? Én már eléggé öreg vagyok hozzá, hogy politikai irányvonalat változtassak. Nagy kár. Természetesen tudjátok, hogy a ti programotoknál kiszivárogtatás történik?
– Óh? – kérdezte Moore, pókerarccal.
– Geraszimov közölte ezt Alekszandrovval. Részletek sajnálatos módon nincsenek, kivéve, hogy a KGB rendkívül fontosnak véli.
– Kaptunk figyelmeztetéseket. Most ellenőrizzük – közölte Moore.
– Nos, a műszaki kérdések maguktól is rendeződnek. Általában így szokott lenni. Másrészt, a politikai kérdés kisebbfajta zavart keltett a PM-nél. Az is épp elég baj, amikor megbuktatunk egy kormányt, hogy meg akarjuk buktatni. Hát még, ha az egész véletlenül történik...
– Nekünk sincs jobban ínyünkre a dolognak egyetlen következménye sem, mint neked, Basil – jegyezte meg Greer. – Viszont különösebben sokat nem tehetünk e tekintetben.
– Elfogadhatjátok a szerződési feltételeket – jegyezte meg Charleston. – Akkor a mi barátunknak, Narmonovnak, eléggé megerősödne a pozíciója, és közölhetné Alekszandrovval, menjen a fenébe. Legalábbis, ez őfelsége kormányának nem hivatalos álláspontja.
Ez tehát látogatásod igazi célja, Sir Basil, gondolta Ryan. Ideje volt hát, hogy mondjon ő is valamit:
– Ez azt jelenti, ésszerűtlen korlátozásokat alkalmaznak majd a mi SDI kutatásunk terén. Ezenkívül pedig csökkentik robbanófejeink készletét annak tudatában, hogy az oroszok saját programjukkal kicsit most előrerohantak. Nem hiszem, hogy ez nagyon jó üzlet volna.
– És a Geraszimov vezette szovjet kormány az?
– És mi van, ha amúgy is ez kerekedik ki a dologból? – kérdezte Ryan. – Az én felmérésem már papíron van. Nem javaslom benne a további engedményeket.
– Mindig meg lehet változtatni egy írott okmányt – mutatott rá Charleston.
– Uram, én mindig szem előtt tartok egy szabályt. Ha valami úgy megy ki, hogy ott szerepel címe alatt az én nevem, az igen beszédesen mutatja, mit gondolok. De semmi esetre sem arról, amit más valaki akarna belemagyarázni gondolataimba – jegyezte meg Ryan.
– De hát ne felejtsétek el, hogy jómagam is barát vagyok. Ami valószínűleg a szovjet kormánnyal történik, nagyobb hasba rúgást jelentene a Nyugatnak, mint egyetlen védelmi programotok ideiglenes korlátozása.
– Az elnök nem fog két kézzel kapni utána – vetette közbe Greer.
– De, meglehet, hogy igen – válaszolta Moore.
– Kell lennie más megoldásnak is – mondta Ryan.
– Nincs, ha csak meg nem buktatjátok Geraszimovot. – Most Ritteren volt a sor. – Narmonovnak nem ajánlhatunk fel semmiféle, közvetlen segítséget. Még ha fel is tételezzük, hogy megkapná a figyelmeztetésünket, ami nem szükségszerű, még sokkal nagyobb kockázatot vállalnánk, ha belekeveredünk az ő belső politikai ügyeikbe. Ha a politbüró többi tagja csak megneszeli, hogy... azt hiszem kisebbfajta háborúval érne fel.
– Mégis, mi van, ha megtesszük? – kérdezte Ryan.
– Mi van, ha megtesszük? De micsodát? – makacskodott Ritter.

 

 

17

„Ann” a vártnál korábban jelent meg Eve's Leavesnél. A tulajdonos fel is figyelt rá. Szokásos mosolyával választott ki magának egy ruhát, amit aztán rögtön a próbafülkébe vitt. Egy perc sem telt bele, máris ott állt a kinti tükör előtt. Megint készpénzzel fizetett, és újfent lebilincselő mosollyal az arcán távozott.
A parkolóban aztán egy csapásra minden megváltozott. Felnyitotta a kapszulát és elolvasta a tartalmát. Ami bizony rövid, de annál zaftosabb káromkodást váltott ki belőle. Az egész üzenet csupán egyetlen papírlapból állt. Biszjarina cigarettára gyújtott, aztán a kocsi hamutartójában elégette a papírt.
Az egész munka hiábavaló volt! És ott van már Moszkvában, elemzés alatt. Nagyon ostobának érezte magát hirtelen. Bosszantó volt, hogy olyasmit továbbított, amiről ő úgy gondolta, titkosított anyag, és amikor megtudta, hogy érvénytelennek minősítették már, ezt az üzenetet is gyorsan továbbította.
Nos, végül is erre nézve figyelmeztettek. Lehet, hogy ez az első alkalom, de mindenképpen nem az utolsó. Hazahajtott, és gyorsan lefirkantotta üzenetét.

*

Ryanék nem híresek arról, hogy folyton-folyvást részt vesznek washingtoni koktélpartikon, de azért volt egy pár összejövetel, amit egyszerűen nem lehetett elkerülniük. A fogadást azért a jótékony célért rendezték, hogy pénzt teremtsenek elő egy gyermekkórház számára. Jack felesége pedig a sebészet főorvosának jó barátja. Az esti előadás volt a fénypont. Az egyik, kiemelkedő dzsesszzenész unokája életét a kórháznak köszönhette. Hálából részt vett a jótékonysági előadáson a Kennedy Központban. Valójában azonban most is ugyanúgy történt, mint mindig: az elit azért jött ide, hogy egymást lássa, saját magát pedig láttassa. Ezzel is aláhúzva fontosságukat. Mint a világ bármely részén, az elit itt is szükségét érezte, hogy fizessen az előjogokért. Jack nagyon is jól értette a jelenséget. Remélte, Isten gondoskodik róla, hogy minden a tervek szerint menjen az est folyamán.
A szórakoztató dolog az volt az egészben, ahogyan Ryant kezelték. Az ügynökségnél elfoglalt pozíciója mindig is csak elnagyoltan látszott. A bevezető megjegyzések valahogy így hangzottak: „Hogy állnak a dolgok Langley-ben?”, amit rendszerint affektáltan illett kimondani. Ezután jött Jack válasza, miszerint a CIA is csak egy a sok kormányzati ügynökség közül. Hatalmas épület, ahol rengeteg papír mozog. Ezzel aztán mindig sikerült meglepnie a legtöbb kíváncsiskodót. A CIA-ről ugyanis mindenki azt hitte, több ezer aktív kémet foglalkoztat. A tényleges szám természetesen titkos volt, de ennél sokkal alacsonyabb.
– Mi is a szokásos munkaidőben dolgozunk – magyarázta Jack egy jól öltözött nőnek, akinek szemei kicsit kitágultak. – Nekem pl. holnap még szabadnapom is lesz.
– Tényleg?
– Igen, kedden megöltem egy kínai ügynököt, és az embernek ilyenkor mindig jár egy szabadnap – mondta nagy komolyan, aztán elvigyorodott.
– Maga viccel!
– Így van, viccelek. Kérem, felejtse el, hogy valaha mondtam magának ilyesmit. – Ki ez a túlkoros lotyó? tűnődött.
– Mi van a jelentésekkel, miszerint ön vizsgálat alatt áll – kérdezte másvalaki.
Jack meglepetten fordult oda. – És kihez van szerencsém nekem?
– Scott Browning vagyok, a Chicago Tribune-tól. – Kezet sem próbált nyújtani. A játék elkezdődött hát. A riporter nem tudta, hogy maga is játékos, Ryan viszont igen.
– Elmondaná talán még egyszer? – kérdezte udvariasan Jack.
– Forrásaim szerint ön vizsgálat alatt áll illegális részvényügyletek miatt.
– Számomra valami merőben újról beszél – mondta Jack.
– Tudom, hogy találkozott az SEC nyomozóival – közölte szárazon a riporter.
– Ha tudja, akkor azt is tudnia kell, hogy megadtam számukra minden szükséges információt, ezek után pedig vidáman távoztak tőlem.
– Biztos benne?
– Hát hogyne. Nem csináltam az égvilágon semmi rosszat, és a kezemben vannak ennek bizonyítására a papírok is – makacskodott Ryan, talán egy kicsit túl nagy határozottsággal is, gondolta a riporter. Nagyon kedvére való volt, amikor az emberek sokat ittak. In vino veritas.
– Én viszont nem erről értesültem – kötötte az ebet a karóhoz Browning is.
– Nos, erről már nem tehetek! – válaszolta Ryan. Most már érzelem is kicsendült a hangjából, néhány fej feléfordult.
– Talán, ha nem volnának magához hasonlóak, akár működőképes hírszerzésünk is lehetne – jegyezte meg egy újonnan jött.
– És maga ki az istenfasza? – kérdezte Ryan, mielőtt odafordult volna. I. felvonás, 2. jelenet.
– Trent képviselő – tájékoztatta a riporter. Trent pedig a ház válogató bizottságának a tagja.
– Azt hiszem, egy bocsánatkéréssel tartozik – közölte Trent. Részegnek látszott.
– Mi végett? – kérdezte Ryan.
– Mit szólna a folyón túli összes elcseszéshez?
– Szemben az ezen az oldalon elcseszettekkel? – érdeklődött Jack. Az emberek kezdtek arrafelé mozogni. Az ember oda megy, ahol szórakozást talál magának.
– Tudom, miben mesterkedtek maguk odaát, és azt is tudom, hogy seggre estek. Nem tudatták velünk a dolgot, pedig a törvény megköveteli. Folytatták, én mondom magának, meg fognak fizetni érte, méghozzá nagyon drágán.
– Ha a maga italszámláját kell megfizetnünk, akkor tényleg drágán fogunk megfizetni. – Ryan ezzel megfordult, útjára bocsátva a másikat.
– Nagyfiú – szólt utána háta mögül még Trent. – Közeleg már a bukás perce.
Már talán húszan is figyelték őket. Látták, hogy Jack egy mozdulattal lekap egy pohár bort egy arra járó pincér tálcájáról. Látták arcán a pillantást, amivel majdhogynem ölni lehet. Páran pedig felidézték magukban, hogy Jack Ryan tényleg ölt már embert. Ez tény volt és kétes hírnév ugyan, de hírnév, amitől aztán valamifajta misztikum vette körül. Meggondoltan kortyolt egyet a francia burgundiból, mielőtt megfordult volna.
– Miféle bukásra gondol, Mr. Trent?
– Meg fog lepődni!
– Nem tudsz te engem semmivel meglepni, kispajtás.
– Az meglehet, de ön meglepett minket, dr. Ryan. Nem is hittük volna, hogy maga egyszerű kis szélhámos, és nem hittük volna, hogy annyi esze sincs, amivel megakadályozhatná, hogy belekeveredjen abba a bizonyos sorscsapásba. Azt hiszem, tévedtünk.
– Nagyon sok mindenben tévedsz, úgy bizony – sziszegte Jack.
– Tudja mit, Ryan? Egész életemben nem fogom tudni kitalálni, miféle ember maga.
– Hát ebben nincs semmi meglepő.
– Szóval, miféle ember maga, Ryan? – kíváncsiskodott Trent.
– Tudja, képviselő úr, ez most valahogy páratlan élmény a részemről – jegyezte meg könnyedén Jack.
– Hogyhogy?
Ryan modora egy csapásra megváltozott. Hangja mindenütt hallatszott a teremben. – Eddig még soha nem kérdőjelezte meg a férfiasságomat egy buzi!
Az egész terem elcsendesedett. Trent nem csinált ugyan titkot ez irányú érdeklődéséből, hat évvel ezelőtt nyilvánosságra is hozta már. Azért elsápadt. Kezében a pohár annyira remegett, hogy tartalmának egy része a márványpadlóra került, de sikerült megőriznie önuralmát. Majd szinte kedvesen folytatta.
– Ezért kettébe töröm a karrieredet.
– Ahogy gondolod, szivi. – Ryan ezzel megfordult és kisétált a teremből. Minden szem utána fordult. Egész eddig ment, amíg a Massachusetts Avenue forgalma meg nem állította. Tudta, hogy sokat ivott, de most a hideg levegőtől kezdett kitisztulni a feje.
– Jack? – szólt utána neje.
– Igen, drágám?
– Mi volt ez az egész?
– Nem mondhatom el.
– Azt hiszem, ideje hazamenned.
– Igazad lehet. Megyek, hozom a kabátokat. – Ryan visszasétált hát, és átnyújtotta a ruhatárjegyet. Hallotta, hogyan csendesedik el megint mindenki, amint visszatért. Szinte érezte a pillantásokat a hátán. Jack magára vette hát a nagykabátját, és karjára felesége nercét, mielőtt odafordult volna, hogy szembenézzen a felé irányuló tekintetekkel. Csak egyetlen szempár érdeklődött azonban iránta. Azt jól megnézte hát magának.

*

Misát nem lehetett egykönnyen meglepni, de azért a KGB-nek sikerült. Beleélte már magát a kínzásokba, a megpróbáltatások legrosszabbikába, de csak azért, hogy végül... csalódás érje? kérdezte magától. Semmiképpen sem ez volt a helyes kifejezés.
Cellában őrizték, és amennyire meg tudta állapítani, egyedül volt az egész blokkban. Semmiféle hang nem szűrődött át hozzá. Nem volt más „társasága”, csupán a cella ajtaján elhelyezett kukucskálónyílás alkalmankénti, fémes zaja. Azt hiszik talán, hogy a magány megváltoztat esetleg valamit benne. Filitov ezen csak mosolygott. Azt hiszik, egyedül vagyok. Nem tudnak az elvtársaimról.
Csak egyetlen, lehetséges válasz kínálkozott: ez a Vatutin fél tőle, hogy őt esetleg ártatlannak találják – de ez nem lehetséges, gondolta Misa. Az a csekista barom vette ki a kezéből a filmet.
Még mindig azon volt, hogy megpróbáljon mindent összerakni, közben pedig az üres betonfalat bámulta. Egyiknek sem volt az égvilágon semmi értelme.
De, ha azt várják el tőle, hogy féljen, akkor bizony keserűen csalódnak majd. Filitov jó párszor becsapta már a halált. Benne valami egyenesen áhítozott néha utána. Talán még bajtársaival is együtt lehetne újra. Beszélgetett ugyanis velük, nem igaz? Még az is lehet, hogy... nos, ha nem is élnek, de azért el sem tűntek egészen. Végül is, mi az a halál? Életében olyan ponthoz érkezett most, ahol a kérdésnek intellektuális értelme van. Előbb vagy utóbb, rá fognak majd jönni természetesen. Erre a kérdésre a válasz már jó néhányszor karnyújtásnyira volt csak tőle, de sosem tudta még eléggé erősen megragadni eddig...
Megcsörrent a kulcs a zárban, és felnyikkantak a pántok.
– Meg kellene olajozni. A berendezések Sokkal tovább tartanak, ha rendesen karbantartják őket – jegyezte meg, amikor felállt.
A börtönőr nem válaszolt, csak egyszerűen kitessékelte a cellából. Két fiatal őr állt a smasszer mellett. Húsz év körüli, szakálltalan ifjak, gondolta Misa. Fejüket a KGB-re oly jellemző arroganciával szegték fel. Ha negyven évvel korábbi időpontot írnánk, még tehetnék ez ügyben valamit, mondta magában Filitov. Ezek nem igazi katonák itt.
Erről lehet szó? gondolta hirtelen. Vatutin annak dacára óvatosan kezel engem, hogy tudja...
De miért?

*

– Mit jelentsen ez? – kérdezte Mancuso.
– Valahogy nem tudom megmondani én sem – válaszolta Clark. – Feltehetőleg pár vadszamár Washingtonban képtelen eldönteni, mit is akarjon. Mindig előfordul.
A két jel egymástól számítva tizenkét órán belül érkezett. Az elsővel lefújták az akciót, és visszarendelték nyílt vizekre a tengeralattjárót. A második viszont azt közölte a Dallas-szal, hogy maradjon a Balti-tenger nyugati körzetében, és várja a további utasításokat.
– Nem szeretem, ha tartalékra tesznek.
– De hát senki sem tesz téged tartalékra, kapitány.
– Mennyiben érint ez téged? – kérdezte Mancuso.
Clark beszédesen vállat vont. – A dolog nagyrészt mentális. Ne izgulj, kapitány. Én tanítom is az ilyesmit, már amikor nem csinálom.
– És hányszor csináltad már?
– Nem mondhatom meg, de java részük elég jól sikerült.
– Java része – nem mind? De hát, ha nem...
– Akkor bizony mindenkinek izgalmassá válik az egész. – Clark elmosolyodott. – Különösen nekem. Van néhány óriási sztorim, de nem mondhatom el, sajnos. Nos, gondolom, te is így vagy ezzel.
– Hát nem panaszkodhatok. Nem mondhatjuk, hogy nem mozgalmas az életünk, igaz? – A két férfi a beavatottak pillantásával nézett egymásra.

*

Ryan egyedül vásárolt. Felesége születésnapja közeledett – pont a következő moszkvai út során lesz majd ezért, itt volt az ideje, hogy megvegye. Jól bevált hely már az ékszerész-sor. Ezért hát ott kezdte. Cathy még mindig hordja a nehéz arany nyakláncot, amit pár évvel ezelőtt ő adott neki, ezért hát hozzáillő fülbevalókat keresett. Nem tudta pontosan felidézni a mintázatot... No, meg ez a másnaposság sem segít, hát még az idegessége. Mi van, ha nem harapnak rá?
– Helló, dr. Ryan – szólalt meg egy ismerős hang. Jack némileg meglepődve fordult oda.
– Nem is tudtam, hogy maguknak ilyen messze is ki szabad jönniük. – II. felvonás, 1. jelenet. Jack nem hagyta, hogy látszon rajta megkönnyebbülése. E tekintetben viszont segítségére volt a macskajaj.
– A mozgási sugár egyenesen átszeli a Garfinkelst, ha az ember pontosan vizsgálja meg a térképet – mutatott rá Szergej Platonov. – Bevásárlás a kis feleségnek?
– Biztos vagyok benne, hogy az aktám megadja önnek az összes szükséges választ.
– Igen, születésnapja van – pillantott le a férfi a mellettük levő kirakatra. – Kár, hogy én ilyesmit nem engedhetek meg magamnak...
– Ha megfelelőképpen közelítené meg a dolgokat, az ügynökség valószínűleg adna azért valamit, Szergej Nyikolajevics.
– Viszont a Rogyina esetleg néfti értené meg – válaszolta Platonov. – Ezt a fajta problémát maga is kezdi lassan megismerni, igaz?
– Maga figyelemreméltóan jól informált – motyogta Jack.
– Ez a dolgom. Éhes is vagyok. Talán vagyonának egy részét feláldozhatná és vehetne nekem egy szendvicset?
Ryan mindkét irányban a profi érdeklődésével tekintett végig az üzletsoron.
– No, nem ma – kuncogott Platonov. – Ma néhány kollégám, néhány elvtársam még a szokásosnál is elfoglaltabb és attól félek, hogy önöknél pedig az FBI nem rendelkezik elegendő emberrel a megfigyelési feladatokhoz.
– Ilyen probléma a KGB-nél viszont nem áll fenn – jegyezte meg Jack, miközben eltávolodtak az üzlettől.
– Meglepődne, ha tudná az igazságot. Miért feltételezik az amerikaiak, hogy a mi hírszerző szerveink különböznek bármiben is a magukétól?
– Ha ezalatt azt érti, hogy elcseszett, akkor feltételezem, hogy vigasztaló gondolat lehet. Mit szólna egy hot doghoz?
– Ha kóser – válaszolta Platohov, aztán gyorsan hozzátette: – Nem vagyok zsidó, mint minden bizonnyal tudja, viszont nagyon szeretem az ízét.
– Maga már túl régóta van itt – vigyorgott Jack.
– De hiszen Washington környéke olyan gyönyörű hely.
Jack ezzel besétált hát egy gyorskiszolgáló üzletbe. Eddig sikerült, gondolta Jack. Az emberek jöhetnek-mehetnek, még sem hallanak többet néhány, odavetett szónál. De azért tudta, hogy Platonov profi.
– Hallottam, hogy eléggé szerencsétlen jogi problémái vannak. – Platonov minden szónál elmosolyodott. Ez pedig azt volt hivatva jelezni a külső szemlélő felé, hogy mindennapos dolgokról beszélgetnek, tételezte fel Jack. Ehhez járult még hozzá, hogy orosz kollégája szemmel láthatóan nagy örömét lelte abban, amit csinál.
– Maga hitt annak a kis fasznak ott múlt éjszaka? Tudja, egy dolog van, amit tényleg csodálok Oroszországban. A mód, ahogyan maguk kezelik...
– Az antiszociális viselkedést? Igen – öt év kényszermunka tábor. A mi újfajta nyíltságunk nem terjed ki a szexuális perverziók jóváhagyásáig. Az ön barátja, Trent, megismerkedett valakivel, amikor legutoljára a Szovjetunióban járt. A kérdéses fiatal... ember jelenleg ilyen táborban tartózkodik. – Platonov azt persze elfelejtette közölni, hogy a férfi nem volt hajlandó együttműködni a KGB-vel, ezzel érdemelte ki a büntetését. Minek összezavarni a dolgokat? gondolta magában.
– Megtarthatják, áldásom rajta. Ideát nekünk is van belőlük éppen elég – morogta Jack. Rémesen érezte magát; a szeme állandóan ki akart szakadni a fejéből a rengeteg elfogyasztott bor és az elégtelen alvás következtében.
– Szóval, észrevettem. És mi abban a baj? – kérdezte Platonov.
– Tudja, én nem csináltam semmi rosszat. Az égvilágon semmit! Kaptam egy tippet egyik barátomtól, azt követtem csupán. Nem nagyon néztem utána, így történt. Szóval kerestem pár dolcsit – na és? Én az elnök számára írok hírszerzési tájékoztatókat! Ebben jó vagyok – ők meg utánam vetik magukat! Végül is... – Ryan itt megállt fájdalmas pillantást vetett Platonovra. – Szóval, mit törődik maga ezzel?
– Amióta először találkoztunk, pár évvel ezelőtt Georgetownban, őszintén csodálom magát. Ahogyan a terroristákat kezelte. Nem értek egyet ugyan a politikai nézeteivel, mint ahogyan minden bizonnyal maga sem az enyéimmel. De, mint férfiak egymás között, megmondhatom, hogy maga a férgek egy részét távolítja el az utcáról. Magára bízom, hogy hisz-e nekem, vagy sem, de én is érveltem már az ellen, hogy az állam támogatást nyújt ezeknek az állatoknak. Az igazi marxistáknak, akik fel akarják szabadítani népüket – igen, ezeknek minden elképzelhető módon biztosítanunk kell a támogatást –, de a banditák, azok gyilkosok. Egyszerű söpredék az egész, akik mint fegyverforrásra tekintenek ránk. Az én országom nem nyer általa semmit sem. A politikát félretéve pedig, maga igazán bátor és becsületes férfi. Én meg természetesen respektálom ezt. Nagy kár, hogy Amerika nem. Amerika csak a legjobbjait teszi piedesztálra. Így aztán a náluk kicsivel is rosszabbak szépen felhasználhatják őket célpontnak.
Ryan óvatos pillantása most megint a másik arcát kémlelte. – Ebben igaza van.
– Szóval, barátom – mit művelnek hát magával?
Jack nagyot sóhajtott, miközben szeme a folyosót kutatta. – Még ezen a héten ügyvédet kell szereznem. Gondolom, ő majd tudni fogja. Reméltem, hogy elkerülhetem. Azt hittem, ki tudom beszélni magam belőle, de de ez az új szarházi az SEC-nél, ez a kis burnyák, akit Trent... – megint sóhajtott egyet. – Trent még a befolyását is latba vetette, hogy munkát szerezzen neki. Mennyiben akar fogadni velem, hogy azok ketten... máris azon találom magam, hogy egy véleményen vagyunk, maga meg én. Ha már kell, hogy az embernek legyenek ellenségei, legalább legyenek olyan ellenségek, akiket respektálni lehet.
– És a CIA nem segíthet?
– Nekem ott nincsen sok barátom – nos, ezt úgy is tudja. Túl gyorsan haladtam felfelé a ranglétrán. Én voltam a leggazdagabb kölyök a környéken, Greer szőke hajú gyereke. Kapcsolataim voltak britekkel. Az ember így is szerezhet magának ellenségeket. Néha azon tűnődöm, vajon nem lehet-e, hogy egyikük... bizonyítani azonban nem tudom. De maga se hinne a számítógépes hálózatnak, amivel Langleyben dolgozunk. Az összes részvényügyletemet számítógépes rendszerekben tárolják... és tudja még, mi van? A számítógépes nyilvántartást megváltoztathatja bárki, aki tudja, hogyan... De próbáld bebizonyítani ezt, pajtás. – Jack két aszpirint vett elő és lenyelte.
– Ritternek nem nagyon tetszik az egész, soha nem is tetszett. Pár évvel ezelőtt rossz fényt vetettem rá, ő meg nem az a fajta, aki könnyen elfelejti az ilyesmit. Talán az egyik embere... nagyon jókkal dolgozott mindig is. Az admirális segíteni akar, de ő már öreg. A bíró már leköszönőben van, már úgy volt, hogy egy évvel ezelőtt lelép, de aztán valahogy ott ragadt még – még akkor sem segíthetne, ha akarna.
– Az elnök meg van elégedve a maga munkájával. Ezt biztosan tudjuk.
– Az elnök jogi végzettségű ügyész. Elég, ha neszét veszi, hogy egy kicsit kikerülte az ember a törvényt, és lenyűgöző gyorsasággal lesz az ember magányos. Van egy csoport a külügyminisztériumban, akik úgyszintén rám fenik a fogukat. Másképp látom a dolgokat, mint ők. Kurva egy város ez, ha becsületesek akarunk maradni benne.
Akkor hát igaz, gondolta Platonov. Először Peter Hendersontól, kódnevén Cassiustól, kapták a jelentést, aki több, mint tíz éve tömi adatokkal a KGB-t. Először, mint különleges kisegítő dolgozott a szenátusi hírszerzési bizottság most már nyugdíjba ment Donaldson szenátora mellett, ma meg hírszerzési elemző az általános könyvelési irodában. A KGB tudta, hogy Ryan ragyogó képességű, emelkedőben levő csillag a CIA hírszerzési igazgatóságánál. A moszkvai központban lefuttatott értékelése során először arra a következtetésre jutottak, hogy nem egyéb tehetős dilettánsnál. Ez az egész pár évvel ezelőtt változott meg csupán. Tett valamit, amivel felkeltette az elnök figyelmét. Ma pedig már a különleges, a hírszerzési vonatkozású tájékoztató anyagok közel felét ő írja. Hendersontól tudták azt is, hogy a férfi vastag jelentést állított már össze a stratégiai fegyverek helyzetéről. Ami aztán igencsak felkavart mindent. Platonov régóta megfogalmazta már benyomásait e tekintetben. Jó megfigyelő lévén, első georgetowni találkozásuktól fogva kitűnő ellenfélnek tartotta Ryant. Egyben pedig bátornak is – viszont olyan embernek, aki túlontúl hozzászokott az előjogokhoz, túl könnyen dühbe jön a személyét ért támadások során. Kifinomult, de furamód naiv. És amit az ebéd során tapasztalt, az csak megerősítette ebben. Alapjában véve Ryan is túlságosan amerikai. Feketének vagy fehérnek, jónak vagy rossznak lát minden dolgot. Ma viszont az számít, hogy Ryan egyenesen legyőzhetetlennek hitte magát, és most tanulja éppen, hogy távolról sem ez a helyzet. Ennek következtében viszont Ryan dühös férfi benyomását kelti.
– Az egész munka kárbaveszett – közölte pár másodperc múlva Jack. – A szemétbe kerül minden ajánlásom.
– Mit ért ez alatt?
– Azt, hogy ez a kibaszott Ernest Allen rábeszélte az elnököt, hogy tegye le az asztalra az SDI-t. – Platonovnak minden erejére szüksége volt, hogy egy arcizma se ránduljon erre a kijelentésre. Ryan így folytatta hát: – Mindez semmiért. Emiatt a marha részvényügy miatt vesztette hitelét az én elemzésem. Az ügynökség pedig egyáltalában nem támogat úgy, ahogyan kellene. Egyszerűen odavetnek engem martalékul, és az égvilágon semmit nem tehetek ellene. – Jack most fejezte be a hotdogját.
– Az ember mindig tehet valamilyen ellenintézkedést – javasolta Platonov.
– Bosszú? Erre már gondoltam. Elmehetnék az újságokhoz, de hát a Post amúgy is indít egy sorozatot az SEC-ről. Valaki odaátról gyönyörűen vezényli az egész társaságot. Azt hiszem, Trent. Fogadok, tegnap este is ő akasztotta rám azt a riportert, az a szarházi. Ha elő is rukkolnék most a farbával, ki figyelne oda? Krisztusom, én meg a bőrömet viszem itt vásárra csupán azzal, hogy üldögélek itt magával, Szergej.
– Mért mondja ezt?
– Találja ki! – Ryan itt megengedett magának egy mosolyt, ami nagy hirtelen alábbhagyott. – Nem fogok börtönbe menni. Inkább meghalok, mintsem hogy ekkora megaláztatásban legyen részem. Az Isten verje meg, épp elégszer tettem kockára már az életem. Vannak dolgok, amiről maga nem tud, van viszont egy, amiről fogalma sincs. Az életemet kockáztattam ezért az országért, ők meg most börtönbe akarnak küldeni!
– Talán mi segíthetnénk.
– Meglépni? Maga viccel. Csak nem várja el tőlem, hogy a munkások paradicsomában éljem le a hátralevő éveimet, igaz?
– Nem, de a megfelelő buzdítás érdekében talán megváltoztathatnánk a maga helyzetét. Lesznek majd maga ellen valló tanúk. Ezeket érheti baleset...
– Ne próbáljon ezzel a maszlaggal etetni! – dőlt előre Jack. – A mi országunkban maguk ilyesmit nem csinálnak, és mi sem a magukéban.
– Mindennek megvan a maga ára. Biztos vagyok benne, hogy ezt maga még nálam is jobban megérti. – Platonov megint mosolygott. – Például, az a „sorscsapás”, amire Mr. Trent utalt előző este. Mi légyen az?
– És én honnan tudjam, hogy maga valójában kinek dolgozik? – kérdezte Jack.
– Micsoda? – Ez igencsak meglepte a másikat. Ryan ezt még sajgó szinuszai mellett is láthatta.
– Ösztönzőt akar? Szergej, azon vagyok már, hogy vásárra viszem az életem. De csak azért, mert máskor is csináltam már ilyet, ne higgye, hogy annyira könnyű. Van valakinek a moszkvai központban. Valaki komoly. Most magán a sor, hogy megmondja, mit kapnék cserébe azért a névért.
– A szabadságát – vágta rá rögtön Platonov. – Ha olyan magas helyen van, mint mondja, tényleg nagyon sok mindenre hajlandók vagyunk. – Ryan több, mint egy percig egy szót sem szólt. A két férfi úgy bámulta egymást, mintha kártyáznának. Mintha mindent egy kockára tennének fel most, amijük csak van – és, mintha Ryan tudná, hogy ő áll kevésbé nyerésre. Platonov vitézül állta az amerikai szúrós szemét, és nagy megnyugvással érezte, hogy az ő pillantása az erősebb.
– A hét végén Moszkvába repülök, hacsak a sztori addig ki nem pattan. Ebben az esetben kész vagyok. Mint már mondottam, pajtás, nem a szokásos csatornákon keresztül történik. Az egyetlen személy, akiben biztos vagyok, hogy az nem lehet, Geraszimov. Egyenesen az elnökhöz megy hát a hír, egyenesen hozzá, nem lesznek közvetítők. Különben azt kockáztatom, hogy odalesz a név.
– És mért kellene nekem elhinnem, hogy maga tudja? – forszírozta az orosz frissen szerzett előnyét, de azért körültekintően járt el.
Most Jack mosolygott. Értéktelen lapja jól bejött. – Nem ismerem a nevet, viszont ismerem az adatokat. Annak a négy dolognak a birtokában, amiről tudom, hogy a KARMESTER-től származik – ez ugyanis a kódneve – a maguk emberei le tudják rendezni már a többit. Ha a maga levele csatornákon át megy, valószínűleg még a gépre sem jutok fel. Ennyire magasan dolgozik az illető – aki valószínűleg férfi, de feltehetőleg az. És honnan tudhatnám, hogy megtartja a szavát?
– A hírszerzés világában az embernek meg kell tartania ígéreteit – biztosította róla Platonov.
– Akkor hát közölje az elnökükkel, hogy találkozni kívánok vele, ha el tudják intézni. Mint férfi a férfival. Nincs semmi mellébeszélés.
– Az elnökünkkel? Az elnök nem...
– Akkor inkább vállalom a dolog jogi vonatkozásait, meg a kockázatot egyaránt. Nem fogok börtönbe kerülni hazaárulásért, ha egy mód van rá. Ez volna az üzlet, Platonov elvtárs – zárta le a beszélgetést Jack. – Viszlát.
Jack ezzel felkelt és elsétált onnan. Platonov nem is próbálta követni. Körülpillantott és rögtön megtalálta saját biztonságiát, aki jelzett neki, hogy nem figyeltek fel rájuk.
Ott volt hát előtte a meghozandó döntés. Vajon Ryan hitelesnek tekinthető? Cassius szerint igen.
Kiszivárogtatás magas szintről a KGB-n belül, gondolta Platonov. Természetesen annak is megvolt a maga protokollja, hogy fontos adatokat közöljenek közvetlenül az elnökkel. A KGB számolt mindenféle lehetőséggel. Ha egyszer az üzenetet elküldték, nyomon lehetett volna követni. Már a célzás is, hogy a CIA-nak ügynöke lenne magas szinten a KGB hierarchiáján belül...
De hát az egész csak feltételezés.
Ha egyszer bedobtuk már a horgot, dr. Ryan a miénk. Meglehet, elég ostoba hozzá, hogy azt higgye, lehetséges csupán az egyszeri információcsere a szolgáltatásokért, hogy soha többé nem kell neki még egyszer... valószínűbb azonban, hogy annyira el van keseredve, e pillanatban nem is törődik vele. Miféle információt kaphatnánk tőle?
A hírszerzési igazgatóhelyettes különleges munkatársa! Ryannak szinte mindent látnia kell! Egy ilyen, felbecsülhetetlen értékű ügynök beszervezése – ilyenre nem volt példa Philby óta, és annak már több, mint ötven éve!
De vajon feltétlenül meg kell-e szegni az előírásokat? kérdezte magától Platonov. Emberemlékezet óta nem követett el a KGB erőszakos cselekményt az Egyesült Államokban betartva az íratlan megállapodást. De miféle szabályok szólnak az ilyesfajta előny ellen? Talán egy vagy két amerikait érhet autóbaleset, vagy váratlan szívroham. Ezt is jóvá kellene hagynia viszont az elnöknek. Platonov mindenképpen ajánlaná. Ajánlatát pedig követni is fogják. Ebben biztos volt.

*

Az Íjász biztos volt benne, hogy nyernek. Amikor közölte küldetését alárendeltjeivel, azok reakciója jobb nem is lehetett volna. Ijesztő, szórakozott mosolyok, oldalpillantások, pár fejbólintás. Mindannyiuk közül a leglelkesebb új tagjuk az afgán hadsereg addigi őrnagya volt. Sátrukban, húsz kilométernyire Afganisztán belsejében, öt feszült órába tellett a tervek összeállítása.
Az Íjász végigfutott az első fázison, melyet már végrehajtottak. Hat teherautójuk és három BTR-60-as gyalogsági páncélosuk volt. A bábhadsereg halott katonáit megfosztották egyenruháiktól. Tizenegy túlélőt kérdeztek ki. Természetszerűleg nem fognak csatlakozni ehhez az akcióhoz, de ha megbízhatónak bizonyulnának, megengedik majd nekik, hogy a szövetséges gerillacsapatokhoz csatlakozhassanak azért. A többiek pedig...
A hadsereg egykori tisztje térképeket és rádiókódokat hozott. Ismert minden eljárást, amit az oroszok oly aprólékosan betanítottak afgán „testvéreiknek”.
Tíz kilométernyire onnan, a shékábádi úton, északi irányban található egy zászlóalj bázistábora. Az egykori őrnagy azzal lépett kapcsolatba: rádióján jelezte, hogy „napraforgó” átlagosnak mondható veszteségekkel túlélt egy rajtaütést, és most arrafelé tart. Ezt a zászlóaljparancsnok jóvá is hagyta.
Feltettek hát néhány holttestet a kocsikra, rajtuk hagyták a véres egyenruhát is. Az afgán hadsereg egykori, jól kiképzett tagjai álltak a BÍR szállítójárműveken elhelyezett nehézgépfegyverek mögött, miközben az oszlop lassan haladt. A bázistábor a folyó túloldalán nemsokára feltűnik majd előttük, húsz perc sem kell hozzá. A híd régóta romokban áll már, de az orosz hadmérnökök elegendő kavicsot rakattak le ott, hogy gázlónak elég legyen. A menetoszlop a keleti oldalon az őröknél állt meg.
Most következett a nehezebbik rész. Az őrnagy megadta a megfelelő jelet, mire az őrök átengedték őket. A járművek egyesével keltek át a folyón. A víz felszíne befagyott, ezért hát a sofőröknek egyetlen keréknyomot kellett követniük átkeléskor, ha nem akartak a repedező jég alatt leselkedő mély víz fogságába kerülni. Még ötszáz méter.
A bázistábor kisebb magaslaton állott. Földbe ásott, homokzsákokból és tuskókból összeállított bunkerek vették körül. A táborban kevés embert láttak. Csupán egyetlen lövészszázad tartózkodott valójában odabenn, míg a többiek éppen járőröztek a tábor körüli dombok között. Mellesleg, a menetoszlop éppen az étkezés idején érkezett. A zászlóalj motorizált részlege ekkor jelent meg.
Az Íjász az első gépkocsi elején helyezkedett el. Kicsit eltűnődött magában, miért is bízott meg maradéktalanul az átállt őrnagyban.
A zászlóaljparancsnok előjött bunkeréből, valami ételt majszolt, miközben a teherautókról leugró katonákat figyelte. Az egység parancsnokára várt és kicsit bosszankodni látszott, amint lassan kinyílt a BMP oldalajtaja, és egy tiszti egyenruhába öltözött férfi jelent meg előtte.
– Ki az ördög vagy te?
– Allahu akbar! – üvöltötte az őrnagy. Fegyvere lekaszabolta a kérdezőt. A nehézgépfegyverek szinte sorokat vágtak a délidőben étkező emberek között, közben az Íjász harcosai a bunkerokhoz rohantak. Tíz perc sem tellett bele, és megszűnt minden ellenállás. A védőknek amúgy sem volt semmi esélyük. Húsz foglyot ejtettek. Az őrhelyen tartózkodó oroszokat – két hadnagyot, no meg egy kommunikációs mérnököt – azonnal megölték.
Még két BIR-t sikerült zsákmányolniuk, hozzá pedig négy teherautót. Ennyi már elég lesz. A többit egyszerűen felgyújtották. Négy aknavetőt magukhoz vettek, meg vagy féltucatnyi gépfegyvert és minden tartalék uniformist. A tábor többi felszerelését teljesen megsemmisítették.
Ötven kilométer volt már csak Kabulig. Többen az Íjász emberei közül itt kapaszkodtak fel rájuk. A csapat most már vagy kétszáz fősre duzzadt. Pontosan úgy voltak felöltözve és felszerelkezve, mint az afgán hadsereg reguláris alakulatai, így gurultak hát északnak az orosz építésű katonai járműveken.
Az idő volt legveszélyesebb ellenfelük. Kilencven perc múlva értek el Kabul külvárosába, ott találkoztak az első ellenőrzőponttal.
Az Íjász bőre szinte bizsergett, hogy ilyen sok orosz katonát tudhat maga körül. Amikor eljön az alkony, az oroszok mindig visszabújnak vackaikba, ezt jól tudta, és az afgánok vehetik át a terepet, de még a lenyugvó nap fényében sem érzik magukat biztonságban. Az ellenőrzés a vártnál is felületesebbnek bizonyult. Az őrnagy mindenütt jól kivágta magát, ha kellett. Az órákkal ezelőtt elpusztított táborból zsákmányolt útiokmányokkal meg kódszavakkal manipulált. Két óra múlva a város már mögöttük volt. Így gurultak tovább a szövetséges sötétség leple alatt.
Egészen addig mentek, amíg ki nem fogyott az üzemanyaguk. Ott aztán a járművek legurultak az útról. Ha egy európai látta volna, meglepődik, mennyire örülnek a mudzsaheddin-ek, amiért otthagyhatják járműveiket, bár ez azt jelenti, fegyvereiket onnantól fogva hátukon cipelhetik. A magukat jól kipihenő gerillák azonban rögtön a hegyek közé vetették magukat, északnak tartva.

*

Ez a nap egyszerűen csak rossz híreket tartogat, jegyezte meg Geraszimov, miközben Vatutin ezredesre bámult. – Mit ért azalatt, hogy azt az embert egyszerűen nem lehet megtörni?
– Elnök elvtárs, az orvosaink véleménye szerint mind az érzékektől való megfosztás eljárása, mind pedig a fizikai bántalmazás bármely formája... – a kínzás nem szerepelt többé már a KGB szótárában – megölné. Tekintettel arra, hogy ön ragaszkodik a vallomáshoz, primitív kihallgatási módszereket kell alkalmaznunk. Az alany nehéz ember. Sokkal keményebb, mint bármelyikünk is várta jegyezte meg Vatutin, olyan szenvtelenül, amennyire csak tőle tellett. Nagy szüksége lett volna egy italra.
– És mindez amiatt, hogy maga elcseszte ott a letartóztatáskor! – válaszolta hűvösen Geraszimov. – Ezredes, azt hittük, magának nagy jövője van. Azt hittem, már alkalmas az előléptetésre. Tévedtem volna, ezredes elvtárs? – kérdezte.
– Ebben az ügyben feladatom az volt, hogy az árulót, a hazaárulót hazánk haragjával állítsuk szembe. – Vatutinnak minden fegyelmezettségére szüksége volt, hogy ne pislogjon. – Úgy érzem, ezt már megtettem. Tudjuk, hogy hazaárulást követett el. Bizonyítékunk van rá...
– Jazov nem fogja elfogadni.
– A kémelhárítás KGB téma, nem pedig a honvédelmi minisztériumé.
– Talán lenne olyan szíves ezt megmagyarázni a pártfőtitkárnak is – mondta Geraszimov, és szeme villámokat szórt szinte. – Vatutin ezredes, nekem kell az a vallomás.
Geraszimov hőn remélte, hogy még a mai napon újabb, fontos kémügyet göngyölíthet fel, de az Amerikából jött FLASH-jelentés az egészet érvénytelenítette – és ami még rosszabb, Geraszimov egy nappal az előtt továbbította az információt, hogy megtudta volna, az egész teljesen értéktelen. Ezzel valami örökre odalett, ami talán segíthetett volna elsimítani az ügyeket a KGB és a honvédelmi minisztérium kedvenc új projektje között.
Kellett hát neki ez a vallomás, viszont nem lehetett kínzással kicsikarni. Mindenki tudta, hogy a kínzás bármit eredményezhetne, amit csak a kikérdezők akarnak.
– Vatutin, szükségem van rá, mégpedig azonnal. Mikor szállíthatja le?
– Figyelembe véve a módszereket, amikre ezúttal korlátozódunk, legfeljebb két hét. Megakadályozhatjuk az alvásban. Ez viszont időbe telik. Fokozatosan dezorientált lesz, és végül megtörik. Minden bátorságával szembe fog szállni velünk – bátor férfi. De mégis csak ember. Két hét – közölte Vatutin annak tudatában, hogy tíz napnak elegendőnek kellene lennie. Jobb, ha hamarabb szállítja le.
– Helyes. – Geraszimov kis szünetet tartott. Itt az ideje a bátorításnak is. – Ezredes elvtárs, ha a dolgokat objektíven mérlegeljük, maga jól irányította a vizsgálatot, az utolsó fázisban jelentkező malőr dacára. Ésszerűtlen volna is tökéletességet elvárni mindenütt, és a politikai komplikációk amúgy sem öntől származnak. Ha le tudja szállítani, amit kérünk, megfelelő jutalmazásban részesül. Folytassa hát!
– Köszönöm, elnök elvtárs. – Geraszimov figyelte, hogyan távozik a másik, aztán kocsiját kérte.
A KGB-elnök nem egyedül utazott. Személyes használatára szánt Ziljét egy még rondább Volga követte, ami zsúfolásig tele volt hűséges testőrökkel. Geraszimov egymagában ült hátul, onnan figyelte, hogyan suhannak el mellettük Moszkva épületei. Nemsokára ki is értek a városból, az erdő felé tartottak, ahol 1941-ben a németeket megállították annak idején.
Az elfogottak közül sokan – azok, akik túlélték a tífuszt, no meg az állandó élelemhiányt – segédkeztek a dácsák felépítésében. Akármennyire is gyűlölték még mindig az oroszok a németeket, a nomenklatúra – vagyis ennek az osztályok nélküli társadalomnak az uralkodó osztálya – szinte megrögzötten ragaszkodott a német szakértelemhez, a német kivitelezési módhoz. Otthonaikhoz szinte szervesen hozzá tartozott a Siemens elektronika és a Blaupunkt készülék ugyanúgy, mint a Pravda reggeli példánya, és a cenzúrázatlan „fehér TASSZ” hírek. A Moszkvától nyugatra fekvő fenyőerdők között megbúvó, magas kerítéssel övezett lakásokat jól építették meg.
Mihail Petrovics Alekszandrov akadémikus dácsája sem különbözött a többitől. Két emeletes volt, faborítású oldalait krémszínűre festették. Meredeken csipkézett teteje nem lógott volna ki a sorból a Fekete-erdőben sem. Az odavezető út a fák között kanyargott. Csak egyetlen kocsi parkolt. Alekszandrov özvegyemberként élt itt. Túl azon a koron, amikor az ember még vágyik a nőtársaságra. Geraszimov máris kiugrott a kocsiból. Röpke pillantást vetett mindenfelé, hogy lássa, a biztonságiak előírásszerűen szóródnak-e szét a fák közé.
– Nyikolaj Boriszovics! – jött ki maga Alekszandrov. Az akadémikus lesegítette Geraszimov kabát ját, és a fogasra tette.
– Köszönöm, Mihail Petrovics.
– Teát? – intett Alekszandrov a nappali asztala felé.
– Hideg van odakinn – ismerte be Geraszimov.
A két férfi az asztal két oldalán foglalt helyet. Alekszandrov nagyon élvezte, hogy házigazda lehet – legalábbis elvbarátai előtt. Kiöntötte a teát, aztán kevéske fehércseresznye befőttet kínált. A hagyományos módon itták a teát, először az édesített cseresznyéből keveset a szájukba vettek, aztán hagyták, hogy a tea körülnyaldossa. Ettől ugyan kissé ügyetlenné vált a társalgás, viszont nagyon oroszos volt. És ami még lényegesebb, Alekszandrov rendkívüli módon kedvelte a régi szokásokat.
– Mi hír?
Geraszimov bosszankodva legyintett. – Ez a kém, Filitov, szívós, öreg madár. Még egy-két hétbe telik, hogy kicsikarjuk belőle a vallomást.
– Agyon kellene lövetnetek azt az ezredest, aki...
A KGB elnöke a fejét rázta. – Nem, nem. Legyünk objektívek. Vatutin ezredes igenis jó munkát végzett. A tényleges letartóztatást mindenképpen fiatalabb emberre kellett volna bíznia, de én közöltem vele, hogy ez az ő ügye, ő meg kétségkívül túlságosan szó szerint vette az utasításaimat. Amúgy majdnem tökéletes, ahogyan az ügy többi részét kezeli.
– Nemsokára egyenesen nagylelkű leszel, Kolja – jegyezte meg Alekszandrov. – Mennyire lehet nehéz dolog meglepetést okozni egy hetvenéves embernek?
– De nem neki. Az amerikai kém igenis jó ügynök – ezt egyébként el is várhatjuk. A terepen dolgozó, jó tiszteknek általában hihetetlenek az ösztöneik. Ha nem volnának olyan jól kiképezve, a világszocializmus mára már megvalósulhatott volna – tette hozzá mellékesen. Alekszandrov az akadémikusok világában élt, ezt az elnök is tudta, és vajmi kevés fogalma volt róla, hogyan is működnek a dolgok a külvilágban.
Az idősebb férfi morogva közölte: – Azt hiszem, egykét hetet várhatunk még. Bár eléggé aggaszt engem ez az egész, mialatt az amerikai delegáció itt tartózkodik...
– Csak akkor kerül szerintem sor rá, ha már elmentek. Ha megállapodás jön létre, nem veszítünk semmit.
– Őrültség csökkenteni a fegyverzetünket! – makacskodott Alekszandrov. Ő még mindig úgy vélte, az atomfegyverek olyanok, mint a tankok meg az ágyúk: minél több, annál jobb. A legtöbb politikai elméletgyártóhoz hasonlóan nem nagyon vette a fáradtságot, hogy számbavegye a tényeket.
– Megtartjuk a legújabbakat és a legjobbakat minden rakétánkból – magyarázta türelmesen Geraszimov. És, ami még fontosabb, jól halad a Fényes Csillag programunk. Aztán tíz év sem kell hozzá, és képesek leszünk megvédeni a Rogyinát mindenféle támadástól.
– Jó forrásaitok vannak az amerikai kísérletek közelében?
– Túlságosan is jók – közölte Geraszimov, és letette teáját. – Úgy tűnik, némely adat egyszerűen túl hamar jut el hozzánk. Az amerikai számítógépes utasítások egy részét azelőtt küldték ide, mielőtt hitelesítették volna. Ki is derült róla, hogy hibás. Zavaró dolog, de ha már amúgy is zavarba kell jönnünk, jobb ha az egész a túlságos hatékonyságból fakad, mintsemhogy a túl kevésből.
Alekszandrov egy kézlegyintéssel intézte el a dolgot. Előző este beszéltem Vanejevvel.
– És?
– Ő a mienk. Nem tudná elviselni a gondolatot, hogy munkatáborba, esetleg még rosszabb helyre kerüljön az elkényeztetett kurva lánya. Részletesen elmagyaráztam neki, mit várunk tőle. Rendkívül könnyű volt. Ha egyszer a kezetekben lesz a vallomás attól a szarházi Filitovtól, mindent egyszerre fogunk végrehajtani. Jobb, ha mindent egyszerre csinálunk. – Az akadémikus szakértőnek számított a politikai manőverezés terén.
– Nagyon zavar az esetleges nyugati reakció... – vágott közbe óvatosan Geraszimov.
Az öreg róka a teájába mosolygott. – Narmonovnak szívrohama lesz. Éppen megfelelő korban van hozzá. Természetesen nem halálos, de elég ahhoz, hogy félre lehessen állítani. Biztosítjuk a Nyugatot, hogy a politikai irányvonal folytatódni fog – még arra is hajlandó vagyok, hogy a leszerelési megállapodásokkal együtt éljek, ha annyira ragaszkodtok hozzá. – Alekszandrov itt kis szünetet tartott. – Annak viszont van értelme, hogy elkerüljük a szükségtelen felpiszkálásukat. Semmi nem aggaszt engem, csupán a párt elsőbbsége.
– Természetesen. – Geraszimov tudta, hogy ezután mi következik, ezért hát kényelmesen hátradőlt, hogy újból végighallgassa.
– Ha nem állítjuk meg Narmonovot, a párt sorsa meg van pecsételve. Az ostoba mindent félredobna, amiért annyit dolgoztunk. Hol is lennénk Sztálin nélkül, aki megacélozta az emberek gerincét! Narmonov meg egyenesen elítéli legnagyobb hősünket – no, úgy értem, már Lenin után – tette hozzá gyorsan az akadémikus. – Ennek az országnak erős kézre, egyetlen erős kézre van szüksége, nem pedig ezer gyengére! A mi népünk igenis megérti ezt. A mi népünk ezt akarja.
Geraszimov jóváhagyólag bólintott, és azon tűnődött, miért kell ennek a totyogó vén bolondnak mindig ugyanazt a marhaságot mesélgetnie. A párt nem egy erős kezet akar, akármennyire is tagadja ezt a tényt Alekszandrov. A párt maga ezernyi gyenge kézből áll. Ezek a kezek összekapaszkodnak, markolnak: a központi bizottság tagjai, a helyi apparatcsikok, akik befizetik a tagdíjat, hajtogatják a jelszavakat, részt vesznek a heti gyűléseken egészen addig, amíg halálra nem unnak mindent, amit a párt csak közöl velük. De azért hűségesen ragaszkodnak hozzá, mivel ez az egyetlen út vezet az előrejutáshoz. Az előrejutás pedig előjogokat jelent. Az előrejutás azt jelenti, lesz gépkocsid, és elutazhatsz Szocsiba..., no meg a Blaupunkt berendezésekhez is hozzájuthatsz.
Mindenkinek megvan a maga sötét foltja, ezt Geraszimov jól tudta. Alekszandrové történetesen az, hogy oly kevesen hisznek tényleg manapság a pártban már. Geraszimov sem hitt tulajdonképpen. A párt azonban az a szerv, mely az egész országot irányítja. A párt az, amely táplálja az ambíciókat is. A hatalomnak is megvan a saját igazolása, és neki, a párt a hatalomhoz vezető utat jelenti. Egész, munkás életét arra szánta, hogy megvédje a pártot az olyanoktól, akik meg akarják változtatni az erőegyensúlyt. Most, mint a párt „kardjának és pajzsának” az elnöke, a lehető legjobb helyen van végre, hogy kezébe vehesse a párt gyeplőjét. Alekszandrov igencsak meglepődött volna, egyenesen botrányosnak találta volna, ha rájön, hogy ifjú tanítványa a hatalomra úgy tekint, mint egyetlen céljára csupán. Más terve nem létezik, mint a status quó ante. A Szovjetunió ugyanúgy baktat majd előre, mint eddig. Biztonságosan a maga határai mögött. Lesz persze fejlődés, részben a belső változások miatt, részben pedig annak révén, amit Nyugatról meg lehet szerezni, de sohasem elegendő hozzá, hogy túl nagy várakozásokat keltsen az emberekben, vagy túl gyors lépések következzenek márpedig Narmonov ezzel fenyegetett. De mindennél fontosabb, hogy Geraszimov lesz az az ember, akinek a kezében a gyeplő. És, ha maga mögött tudhatja a KGB erejét, nem kell félnie biztonsága miatt sem. Így hát gondolataiba merülve hallgatta Alekszandrovnak a pártelméletre vonatkozó locsogását. Mindig bólintott, ha kellett. A kívülálló számára az egész jelenet rettenetesen hasonlított egy sok ezerszer látott, régi képhez: Sztálin megkülönböztetett figyelemmel hallgatja Lenin szavait. És, akárcsak Sztálin, ő is a maga hasznára fogja fordítani ezeket a szavakat. Geraszimov ugyanis hitt Geraszimovban.

 

 

18

– De hisz éppen most fejeztem be az evést! – közölte Misa.
– A fenéket – válaszolta a smasszer, és odamutatta óráját. – Nézze csak meg az időt, maga ostoba vénember. Egyen már, mindjárt itt az ideje a kihallgatásnak. – Azután előrehajolt. – Mért nem mondja már nekik, amit annyira hallani akarnak, elvtárs?
– Én nem vagyok áruló! Nem vagyok!
– Ahogy gondolja. Egyen bőségesen. – A cella ajtaja fémes csattanással csukódott.
– Nem vagyok áruló – mondta Filitov még egyszer, miután az ajtó bezárult. – Nem vagyok – hallatszott a hangszóróba is. – Nem vagyok.
– Közeledünk már – jegyezte meg Vatutin.
Ami Filitovval történt, nagyon kevéssé tért el hatását tekintve attól, amit az orvosok az érzékeléstől megfosztó tartályban próbáltak elérni. A fogoly lassan teljesen elvesztette kapcsolatát a realitással, bár ez sokkal lassabban következett be nála, mint Vanejevánál. Cellája az épület belsejében volt, a nappal meg az éjszaka múlását sem tudta követni. Pár nap múlva Filitov teljesen elvesztette időérzékét. Ezt követően testműködése kezdett bizonyos rendszertelenséget mutatni. Kezdték megváltoztatni az étkezések közti időszakokat. A teste tudta, hogy valami nincs rendjén. Klasszikusnak számító technika volt, és valójában eléggé ritka az az egyén, aki két hétnél tovább ellen tud állni ilyenkor.
Ez itt betegebb, mint a legtöbb, gondolta savanyú arccal Vatutin. De tudta, hogy tulajdonképpen csak egy bátor emberrel áll szemben, aki saját, szabad akaratából döntött országának elárulása mellett. Az biztos, hogy gonosz, mivel megsértette a felette anyáskodó társadalom szabályait. Mindezek dacára figyelemre méltó ellenfél. Vatutin bepillantott hát a száloptikai csőbe, mely Filitov cellájának mennyezetéig ment, és csendben figyelte, miközben a mikrofon révén a hangok is eljutottak hozzá.
Mióta dolgozol az amerikaiaknak? Amióta meghalt a családod? Olyan régóta? Közel harminc éve... lehetséges ez? tűnődött el a második főigazgatóság ezredese. Rémesen hosszú idő! Kim Philby sem tartott ki ilyen sokáig. Richard Sorge karrierje, akármilyen briliánsnak is mondható, ehhez képest rövid volt.
Viszont valahogy nem tűnt értelmetlennek ez az okoskodás. Tisztelettel kellett ugyanis adózni Oleg Penkovszkij, az áruló GRU ezredes előtt, akinek elfogása a kettesek egyik leghíresebb ügye volt – mára már sajnos elhomályosította a gondolat, hogy Penkovszkij a saját halálát egy nála is nagyobb kém karrierjének előmozdítására használta fel... akit feltehetőleg saját maga szervezhetett be. Ez aztán a bátorság, mondta magában Vatutin. Miért kell ilyen erényeket a hazaárulásra elvesztegetni! dühöngött. Miért nem tudják ezek ugyanúgy szeretni szülőföldjüket, mint jómagam? Az ezredes megrázta itt a fejét. A marxizmus követőitől objektivitást követel meg, de ez már túl sok volt. A Szovjetunió háromszoros hőse! Igazi nemzeti példakép, akinek arca megjelent már minden jelentősebb folyóirat, és sok könyv borítóján. Nyilvánosságra hozhatjuk-e valaha is, amit tett? Hogyan reagálnak a szovjet emberek arra a tudatra, hogy a jó öreg Misa, Sztálingrád hőse, a Vörös Hadsereg egyik legbátrabb harcosa... a Rogyina árulójává lett? A nemzeti morálra gyakorolt hatást mindenképpen figyelembe kellene venni.
Nem az én problémám, mondta magában. Továbbra is figyelte az öregembert. Filitov azt sem tudta, hogy reggelijét csupán kilencven perccel ezelőtt hozták oda neki.
Vatutin felállt hát és nagyot nyújtózott. E technika mellékhatása, hogy megfosztja a valós élet lehetőségétől a vallatókat is. Megszokott munkarendje egy csapásra felborult. Épp csak, hogy elmúlt éjfél és alig aludt hét órát az elmúlt másfél nap alatt. De legalább tudta, hány óra. Tudta, melyik napja van a hétnek. Sőt, még azt is milyen évszakban járnak. Abban azonban biztos volt, Filitovnál nem ez a helyzet. Visszahajolt hát, hogy szemügyre vegye alanyát, aki éppen akkor fejezte be kásaadagját.
– Hozzátok – rendelkezett Klementyij Vlagyimirovics Vatutin ezredes. A mosdóba ment, hogy egy kis hideg vizet lötyköljön arcára. A tükörbe pillantott, és úgy döntött, nem szükséges megborotválkoznia. Aztán megbizonyosodott róla, hogy egyenruhája tökéletesen áll rajta. A foglyok magából kifordult világában az egyetlen, állandó tényező a vallató arca. Vatutin még arckifejezését is begyakorolta a tükör előtt: büszke, arrogáns, ugyanakkor szánakozó volt. Nem is szégyellte, amit látott. Ez is a szakmájához tartozik. Nem barbárság ez, nem is degeneráltság, hanem egyszerűen arról van szó: egy ügyes ember végzi nehéznek mondható feladatát.
Vatutin, mint mindig, beült hát a vallató helyiségbe. Mindig úgy csinált, hogy éppen valami dolga legyen, amikor a foglyot odavezették. Fejét ezúttal is kicsit meglepetten emelte fel, mintha azt mondaná: Óh, már megint rajtad a sor? Becsapta maga előtt az aktát, és táskájába tette, mire Filitov vele szemben helyet foglalt. Ez jól sikerült, jegyezte meg magában Vatutin anélkül, hogy odapillantott volna. Az alanynak nem is kellett megmondani, mit tegyen. Agya a rendelkezésre álló egyetlen realitásra összpontosított: Vatutinra.
– Remélem, jól aludt – közölte Filitovval.
– Elég jól – jött a válasz. A vénember szeme kicsit elhomályosult. Kékjének nem volt már meg többé az a fénye, amit Vatutin annyira csodált első beszélgetésükkor.
– Megfelelő ellátást kap, ugye?
– Ettem már jobbat is. – Megfáradt mosolyra nyílt a szája. Még mindig ott volt mögötte a dac meg a büszkeség, de már korántsem oly mértékben, mint azt a fogoly gondolta. – De ettem már rosszabbat is.
Vatutin szenvtelenül mérte fel a fogoly megmaradt erejét; bizony egyre csökkent. Tudod, gondolta az ezredes, tudod, hogy veszítened kell. Tudod azt is, az egész csak idő kérdése. Látom rajtad, közölte a szemeivel, és kutató pillantásával a gyenge pontokat kereste. Sőt meg is találta. Filitov megpróbált ellenállni ennek az egésznek, de lassan minden határ összemosódott benne már, és valami egészen más kezdett elszabadulni helyette. És ezt látta meg Vatutin. Tudod, hogy vesztésre állsz, Filitov.

*

Mi a lényeg, Misa? kérdezte énjének egy része. Van ideje – ő ellenőrzi az időt. Mindent igénybe fog venni, hogy megtörjön téged. És ő áll nyerésre. Te meg tudod ezt, közölte vele a csüggedés.
Mondd meg nekem, százados elvtárs, mért kérdezel magadtól ilyen ostobaságokat? Mért kell saját magadnak magyaráznod, hogy miért vagy ember? kérdezte egy ismerős hang. Breszt-Litovszktól Vjazmáig véges végig tudtuk, hogy vesztésre állunk, mégsem adtam fel, és te sem. Ha dacolni tudtál a német hadsereggel, bizonyára dacolni tudsz egy csekista csúszómászóval, aki ráadásul el is puhult itt a városban!
Köszönöm neked, Romanov.
Hogyan lennél meg már valaha is nélkülem, századosom? kuncogott a hang. Minden intelligenciád dacára, te magad vagy a legostobább ember, akit valaha láttam.

*

Vatutin látta, hogy valami megváltozott. A szemek megint tisztán csillogtak, és a hajlott, öreg hát kiegyenesedett valahogy.
Mi tart életben téged? Gyűlölet? Annyira megveted az államot azért, ami a családoddal történt... vagy valami egészen másról van szó...?
– Mondja meg – kérdezte Vatutin – miért gyűlöli a hazát?
– Én ugyan nem – válaszolta Filitov. – Öltem is érte. Véremet ontottam érte. Megégtem érte. De mindezt nem a magához hasonlók kedvéért cselekedtem. – Összes gyengesége dacára ott lobogott megint a láng a szemeiben. Vatutint azonban ez sem hatotta meg.
Olyan közel voltam már hozzá, de valami történt, valami változás. Ha rá tudnék jönni, mi lehet az, Filitov, elkapnálak! Valami megsúghatta Vatutinnak, hogy mit cselekedjen. A trükk abban állt, vajon azonosítani lehet-e, miről van szó.
Folytatódott hát a kihallgatás. Bár Filitov ezúttal sikeresen ellenáll még. Mindketten tudták, hogy Vatutin a férfi fizikai és érzelmi energiáját fogja kimeríteni. Idő kérdése az egész. De egy dologban mindketten tévedtek. Azt hitték ugyanis, hogy az idő Vatutin oldalán áll...

*

Geraszimovot igencsak meglepte az Amerikából, ezúttal Platonovtól jött, új FLASH üzenet. Felhívta figyelmét a diplomáciai futárpostával úton levő üzenetre, mely az elnök személyének szólt. Ez, az igazat megvallva, eléggé szokatlan. A KGB sokkal inkább, mint bármely más kémszervezet, még mindig az egyszer-használatos rejtjelezési rendszerekre hagyatkozott. Ezek tudniillik megfejthetetlenek. Lassú ugyan, de biztonságos, a KGB pedig biztosra akart menni mindig is. A továbbítás ezen szintjén túlmenően azonban volt még egy bevett szokás. Minden nagyobb állomás esetében létezett egy különleges rejtjel. Még neve sem volt, hanem közvetlenül jutott el a rezidens-tői az elnökig. Platonov fontosabb, mint azt a CIA gondolná. Ő a washingtoni rezidens, vagyis állomásfőnök.
Maga látott hozzá az első mondat megfejtéséhez, hogy megtudja, egy téglára figyelmeztet. A KGB nem használ semmiféle zsargon szót a soraiban működő árulókra, de azért a magasabb rangúak ismerik a Nyugaton alkalmazott kifejezést.
Az üzenet eléggé hosszú volt, ezért Geraszimovnak egy teljes órába tellett a dekódolása. Káromkodott is hozzá rendesen, mert eléggé ügyetlennek bizonyult.
Magát mélyen bedolgozó ügynök a KGB-n belül? tűnődött el Geraszimov. Vajon milyen magasan lehet? Hívatta személyi titkárát, és magához kérette az aktákat Cassius ügynökről meg Ryanről, a CIA-től. Mint ilyen utasításoknál általában, most sem kellett sokáig várnia. Egy pillanatra félretette Cassiust és Ryan aktáját ütötte fel.
Hatoldalas életrajzi anyag került elé, amit csupán hat hónappal ezelőtt aktualizáltak, meg eredeti újságkivágások és fordítások is. Az utóbbira semmi szüksége nem volt. Geraszimov elfogadhatóan, habár akcentussal; de beszélt angolul. Már első pillantásra látta, a férfi jó ajánlólevelekkel bír az üzleti életben, az egyetemekről, és a hírszerzés területéről egyaránt. A CIA-n belül gyorsan halad felfelé a ranglétrán. Különleges összekötőtiszt Londonban. Túlontúl gyorsan haladt előre, ha csak olyan politikai befolyása nincs, ami nem tűnik ki az anyagából. Valószínűleg éles eszű ember, ír is, Geraszimov látta, hogy két könyve Moszkvában is fellelhető. Bizonyára büszke ember, aki hozzászokott már a kényelemhez és az előjogokhoz is.
Szóval megszegted a pénzügyi előírásokat Amerikában, igaz? A gondolat szinte magától értetődően jutott a KGB-elnök eszébe. A korrupció minden társadalomban a meggazdagodáshoz és a hatalomhoz vezető utat jelenti. Ryannak ugyanúgy megvan a maga hibája, mint bárki másnak. Geraszimov tudta, hogy ez az ő esetében a hatalomvágy, de egyszerűen ostobaságnak tartotta volna, ha ennél kevesebbre tör. Újra Platonov üzenetét vette hát elő.
– Kiértékelés – fejezte be az üzenet. – Az alany sem ideológiai, sem pénzügyi vonatkozások révén nincs motiválva, helyette a düh és az egó munkál benne. Eredendő félelem munkál benne a börtöntől, de még ennél is jobban fél a személyes kegyvesztettségtől. Ryannek valószínűleg rendelkezésére áll az információ, amiről beszél. Ha a CIA-nak a moszkvai központban magas poszton tevékenykedő ügynöke van, valószínű, hogy Ryan látta már az általa küldött adatokat, bár nem ismeri sem az arcát, sem a nevét. Az adatok azonban elegendőek lesznek hozzá, hogy a kiszivárogtatót azonosítani lehessen.
Javaslat: Az ajánlatot két okból is el kell fogadni. Először: azonosítani lehetne az amerikai kémet. Másodszor: a jövőben használhatnánk Ryant. A kínálkozó, vissza nem térő alkalomnak kétszeres előnye is van. Ha ki tudjuk küszöbölni az alannyal szemben fellépő tanúkat, le lesz kötelezve nekünk. Ha ezt az akciót felfedeznék, a CIA-ra lehetne kenni. És az így elkerülhetetlen kérdezősködések komoly mértékű kárt okozhatnak az amerikai hírszerzésben.
– Hmm – mormolta magában Geraszimov, miközben megint félretette az aktát.
Cassius ügynök aktája már sokkal vastagabbnak bizonyult. Azon az úton volt, hogy a KGB egyik legjobb forrásává váljon Washingtonban. Geraszimov ezt már többször is olvasta, ezért hát átfutott rajta, amíg a legújabb információhoz nem ért. Két hónappal ezelőtt Ryan ellen vizsgálat folyt, a részletek ismeretlenek – Cassius jelentette, mint megalapozatlan pletykát. Egy pont a javára, gondolta az elnök. Ugyanakkor ez az egész elkülönítve Ryan kezdeményezését minden egyébtől, ami az utóbbi időben felszínre került...
Filitov?
Mi van, ha ez a magas poszton trónoló ügynök, akit Ryan azonosítani tudna, pontosan az, akit most tartóztattunk le? tűnődött Geraszimov.
Nem. Ryan elég magasan van a CIA-nél ahhoz, hogy ne keverje össze egyik minisztériumot a másikkal. Az egyetlen rossz hír csupán, hogy a KGB-nél magas szinten jelentkező kiszivárogtatóra Geraszimovnak e pillanatban a legkevésbé sem volt szüksége. Elég baj, hogy egyáltalán létezik ilyen, de hogy a hír kiszivároghasson az épületen kívülre is... Az aztán a katasztrófával lenne egyenértékű. Ha igazi vizsgálatot indítunk, akkor pedig kitudódik. Ha a kémet nem találjuk meg saját sorainkban... és ha tényleg olyan magas poszton van, mint ahogyan Ryan mondja... mi van, ha a CIA felfedezte, amit Alekszandrov és én...?
Mit tennének akkor?
Mi van, ha ez...?
Geraszimov elmosolyodott, és kitekintett az ablakon. Valahogy hiányozna neki ez a hely. Hiányozna ez az egész játék. Ha már mindenképpen hinnie kell valakinek, akkor inkább azt hiszi el, hogy Cassius áll a CIA ellenőrzése alatt, és azt is, hogy mindezt megtervezték jó előre, még Filitov letartóztatása előtt. Ez viszont egyszerűen lehetetlen.
Az elnök naptárára pillantott. Mikor is jönnek az amerikaiak? Ezúttal sort kerítenek majd rá, hogy több társadalmi megmozdulás is legyen. Ha az amerikaiak valójában nem döntötték még el, letegyék-e az asztalra saját csillagháborús rendszereiket – ettől még Narmonov főtitkár kilátásai jók volnának, viszont hány szavazatot fordítana meg a politbüróban? Nem sokat mindaddig, amíg ellenőrzés alatt tudom tartani Alekszandrov nyakasságát. Ha pedig be tudom bizonyítani, hogy én magam toboroztam a CIA-n belül ilyen magas poszton lévő ügynököt a Szovjetuniónak... ha meg tudom előre mondani, hogy az amerikaiak áruba fogják bocsátani védelmi programjaikat, akkor én magam tudom kifogni a szelet Narmonov főtitkár békekezdeményezéséből...
A döntés megszületett hát.
Geraszimov viszont nem volt hirtelen ember. Jelzést küldött Platonovnak, hogy erősítsen meg bizonyos részleteket Cassius ügynökön keresztül. Ezt a jelet viszont már műholdon keresztül fogja továbbítani.

*

A jel egy óra múlva megérkezett Washingtonba. Kellőképpen lemásolták, ketten is: a szovjet követség, no meg az amerikai nemzetbiztonsági hivatal.
A szovjetek az átjött jeleket egyenesen a követség biztonsági részlegébe vitték, ahol egy KGB-hadnagy olvasható szöveggé alakította át az összekevert betűket. Aztán elzárták egy jól őrzött széfbe, amíg Platonov reggel meg nem érkezik.
Erre hat óra harminckor került sor. Már íróasztalán várta a szokásos újság. Az amerikai sajtó rendkívül hasznos a KGB-nek, gondolta a férfi. Az éjszakai ügyeletestiszt hat óra negyvenötkor jött be és azonnal tájékoztatta őt az előző éjszakai eseményekről, meg a Moszkvából érkezett üzenetekről. A lista tetején ott állt a figyelmeztetés: csak a rezidens számára. Platonov tudta, hogy ez mit jelent, így hát késlekedés nélkül a széfhez ment. A fiatal KGB-tiszt, aki a követségnek ezt a részét őrizte, aprólékosan megvizsgálta Platonov azonosítókártyáját. A lepecsételt, megfelelően feliratozott borítékban lapuló üzenet a megfelelő kamrácskában bújt meg. Platonov zsebébe gyűrte hát, mielőtt becsukta és lezárta az ajtót.
A KGB washingtoni állomása sokkal nagyobb, mint a GIA-é Moszkvában, bár nem elég nagy Platonov elképzeléseinek, mivel az itt dolgozók számát csökkentették. Rendszerint 7 óra 30-kor szokta behívatni reggeli megbeszélésre a szekciófőnököket, ma azonban egyik tisztjét korábban hívatta.
– Jó reggelt, ezredes elvtárs.
– Szükségem van rád. Sürgősen be kell szerezned valami információt Cassiustól ebben a Ryan ügyben. Kötelességünk megerősítenünk, amilyen gyorsan csak lehet, a férfi jelenlegi, jogi nehézségeit. Vagyis még a mai napon, ha el tudod intézni.
– Még ma? – kérdezte a férfi kicsit kényelmetlenül, amikor átvette az írásos utasításokat. – Kockázatos dolog ilyen gyorsan lépni.
– Az elnök tud már róla – jegyezte meg szárazon Platonov.
– Akkor hát még ma – bólintott a férfi.
A rezidens befelé mosolygott, amikor a másik távozott. Körülbelül ez volt minden érzelem, ami az utóbbi egy hónapban megmutatkozott rajta. És ez is csak amiatt, hogy a jövőre gondolt kicsit.
– Ott van Butch – jegyezte meg az egyik FBI-ügynök, amint a férfi elhagyta a követség területét. Szokásos reggeli körútja most is abból állt, hogy kinyisson néhány követségi irodát, aztán kisebb megbízatásokat bonyolítson le, mielőtt a fontosabb diplomaták kilenc körül megjelennek. Mindez magában foglalta a reggelizést egy közeli kávézóban, meg néhány újság beszerzését a folyóiratokkal együtt... gyakorta pedig azt is, hogy egy-két jelzést tegyen az erre kijelölt helyek egyikén. Ugyanúgy, mint a legtöbb kémelhárítási akció során, a dolog igazán kemény része az első megfejtés volt csupán. Aztán már minden rutinszerű rendőri munka. Tizennyolc hónappal ezelőtt fejtették meg Butch első jelzését.
Négy háztömbnyit ment az üzletig, jól bebugyolálta magát a hideg miatt, és éppen időben ért a megfelelő helyre. Mint a legtöbb kávézóban, itt is törzsközönség üldögélt. Hárman közülük FBI-ügynökök voltak. Egyikük üzletasszonynak öltözött, mindig a Wall Street Journal-t olvasta egymagában az egyik sarokboxban. Kettőjükön az ácsok jellegzetes, kis szerszámoserszénnyel ellátott öve volt látható, és vagy Butch megjelenése előtt, vagy az után, de valamikor mindig a pulthoz mentek. Ma már egyenesen őrá vártak. Természetesen, minden nap azért nem lófráltak ott. A nő, Hazel Loomis különleges ügynök, menetrendjét a hasonló tevékenységet folytatókhoz igazította. Gondosan járt el, hogy kihagyja a munkaszüneti napokat. A kockázat nagy volt, viszont a közeli megfigyelés – függetlenül attól, milyen gondosan tervezik meg előre – nem lehet túl rendszeres. Ugyanígy megjelentek a kávézóban azokon a napokon, amikor tudták, hogy Butch nincs ott. És sosem változtattak megszokott mozgásukon, nehogy valakinek feltűnjön, hogy egy bizonyos személy után érdeklődnek csupán.
Loomis, ügynök egy cikk margójára irkált éppen a férfi érkezésekor – mindig is szokása volt, hogy a papírra jegyezget – az ácsok pedig a pult mögött felállított, tükörrel borított falon figyelhették a férfit, miközben fasírtjukat majszolgatták és váltottak néhány durva tréfát.
Butch rendszerint négy különböző lapot vásárolt a kávézó melletti újságostól. Az általa előnyben részesített magazinok mindig keddenként kerültek az utcára. A pincérnő kérdezés nélkül kiöntötte kávéját. Butch már szinte kötelezőnek számító cigarettájára gyújtott, vagyis amerikai Marlboróra, mely az oroszok kedvencének számít. És lehajtotta első csésze kávéját, miközben végigfutott a Washington Post első oldalán, ami viszont az ő kedvenc újságjának számított.
Itt ingyen adták már a második adagot, ezért hát szinte menetrendszerűen érkezett. Hat percig olvasgatott, ami körülbelül egy átlagos érték volt, ebben mindenki egyetértett, Amikor végzett, felvette újságjait, és hagyott némi pénzt az asztalon. Aztán, felállva tányérja mellől, mindannyian láthatták, hogy papírszalvétáját gombóccá gyűri össze és az üres kávéscsésze melletti tálkába helyezi.
Indulunk, jegyezte meg azon nyomban Loomis. Butch a pult végéhez ment, ahol fizetnie kellett. Fizetett és eltávozott. Nagyon szakszerűnek látszott, Loomis már nem első ízben jegyezte meg. A nő tudta, hol és hogyan kerül sor az anyag elhelyezésére, de most volt csak először alkalma rá, hogy lássa, amikor elhelyezi.
Megint bejött egy törzsvendég. Taxisofőr volt, aki rendszerint bekapott egy csésze kávét, mielőtt beindult volna a nap. Egymagában üldögélt a pult végén. A sportrovatnál nyitotta ki az újságot, közben végigfutott pillantása a kávézón, ugyanúgy mint mindig. Pillantása rögtön felfedezte a csészealjon elhelyezett szalvétát. Ő már nem volt annyira jó, mint Butch. Miután az újságot az ölébe ejtette, benyúlt a pult alatt és magához vette, majd gyorsan betette a divatrovathoz.
Aztán már minden könnyedén ment. Loomis kifizette a számláját és szintén távozott, bepattant Ford Escortjába, úgy hajtott a watergate-i lakásokhoz. Kulcsa volt már ugyanis Henderson lakhelyéhez.
– Ma üzenetet kapsz Butch-tól – közölte Cassius ügynökkel.
– Oké – pillantott fel Henderson reggelije mellől. Egyáltalán nem volt ínyére, hogy ez a lány, mint kettős ügynököt „futtatja” őt. Különösen nem tetszett neki viszont a tény, hogy a nő kinézete miatt kapta meg az ügyet, hogy kapcsolatuk „álcázása” egy feltételezett viszony, ami természetesen, puszta kitalálás. Minden édeskedése, szirupos, déli akcentusa dacára – és megdöbbentően jó megjelenése dacára is! tette még hozzá zsörtölődve magában a férfi. – Henderson azt is nagyon jól tudta, Loomis alig tartja többnek egy mikrobánál. – Csak ne feledkezz el róla – mondta neki a nő még egyszer –, hogy vár rád egy szoba. – Az Egyesült Államok büntetés-végrehajtási intézetére utalt ugyanis – nem pedig „nevelő létesítményre” – az Illinois állambeli Marionban. Arra tudniillik, amely az Alcatrazt helyettesítette, mint a legkomolyabb bűnelkövetők otthonát. Nincs másutt hely egy Harvardon végzett számára. De ezt csak egyszer csinálta vele, egyébként udvariasan kezelte, alkalmanként még bele is karolt. Persze ettől még rosszabb volt az egész.
– Szeretnél egy jó hírt hallani? – érdeklődött Loomis.
– Hogyne.
– Ha ennek úgy lesz vége, ahogyan reméljük, tiszta leszel. Elejétől végig. – Ilyesmit még soha nem hallott a nőtől eddig.
– Miért, mi van? – kérdezte érdeklődéssel a hangjában Cassius.
– Van egy CIA-tiszt, akit Ryannak hívnak...
– Hogyne, hallottam, amikor a SEC ellenőrizte – nos, az már pár hónappal odébb van. Azt akarjátok hát, hogy közöljem az oroszokkal...
– Sáros a fiú. Megszegte a szabályokat, félmillió dollárra tett szert valamilyen belső információ révén. Két hét múlva pedig összeül az esküdtszék, ami igencsak meg fogja égetni a fickó seggét. Nagy show lesz. – A nő szókimondása még izgalmasabbnak látszott, mint édeskés, délies mosolygása. – Az ügynökség kiakasztja majd száradni. Segítséget senkitől sem kap. Ritter pedig utálja a fiú tökösségét. Te nem tudod, miért, csak hallottad Fredenburg szenátor munkatársától. Az a benyomásod, hogy ő lesz az áldozati bárány valaminél, ami nem sikerült. De megint csak nem tudod, mi az. Valami, amire pár hónappal ezelőtt került sor Közép-Európában. Talán. Ennyi, amit hallottál. Egy részét azonnal közlöd. Egy részével pedig váratod őket ma délutánig. Még valami – hallottad a hírt is, hogy a SDI valójában már az asztalon lehet. Úgy véled, ez elég rossz információ, viszont hallottad, hogy az egyik szenátor elejtett róla valamit. Értetted?
– Igen – bólintott rá Henderson.
– Oké. – Loomis kisétált hát a fürdőszobába. Butch kedvenc kávézója túl mocskos volt neki.
Henderson pedig a hálóba ment és kiválasztott egy nyakkendőt. Kijutni? tűnődött el, miközben félig megkötötte már, aztán meggondolta magát. Ha ez igaz volna be kellett ismernie, hogy a nő sosem hazudott még neki. Úgy bánt velem, mint valami szarzsákkal, viszont sosem hazudott, gondolta. Akkor hát kijuthatok...? Mégis, mikor? kérdezte magától. Mit számít az?
– A piros jobban tetszik – jegyezte meg Loomis az ajtóból, és édesen mosolygott hozzá. – Mára, azt hiszem, valami „erőszakos” nyakkendő dukál majd.
Henderson szinte kötelességszerűen nyúlt a piros után. Soha nem is jutott eszébe, hogy ellenkezzék. – Megmondanád...?
– Nem tudom – te viszont igen. De azért hozzá kell tennem, nem mondatnák el velem ezt az egészet, ha csak mindenki úgy nem gondolná, hogy valamit már visszafizettél, Mr. Henderson.
– Nem tudnál legalább egyszer Peternek szólítani? – kérdezte a férfi.
– Apám a huszonkilencedik pilóta volt, akit Észak-Vietnam fölött lőttek le. Élve kapták el – képeket is készítettek róla, még akkor is élt – sosem jött vissza onnan.
– Nem tudtam.
A nő olyan egyenletesen beszélt, mintha az időjárásról csevegnének. – Nem tudsz te még sok mindent, Mr. Henderson. Azt azért nem hagyják, hogy repülőgépeket vezessek, mint a papa, viszont amennyire csak tudom, megnehezítem a szövetségi nyomozók életét. Ennyit megengednek. Egyszerűen csak remélem, hogy ugyanannyi fájdalmat tudok okozni nekik, mint ők okoztak nekem. – Ismét elmosolyodott. – Nem hangzik valami profinak, igaz?
– Sajnálom. Félek, nem tudom, mit kell még mondanom.
– Hát hogyne. Közöld a kapcsolatoddal, amit elmondtam. – Odalökött a férfinak egy miniatűr magnót. Amíg a férfi a taxiban lesz, időnként megfigyelik majd. Ha mégis megpróbálná bármi módon figyelmeztetni kapcsolatát, megvan a lehetőség rá, hogy észleljék. Amúgy sem szerették nagyon, nem is bíztak meg benne. Tudta, hogy soha nem fogja kiérdemelni szeretetüket vagy bizalmukat, viszont Henderson amellett döntött, ki akar szállni.
Pár perc múlva már lefelé ment a lépcsőn. A környéken a szokásos számú taxi cirkált. Nem jelzett, csak egyszerűen megvárta, hogy az egyik odajöjjön hozzá. Nem kezdtek egészen addig beszélni, amíg el nem vegyültek a Virginia Avenue forgalmában.
A taxis az északnyugaton található Általános Könyvviteli Hivatal központjához vitte. Az épületben aztán átadta a magnót egy másik FBI-ügynöknek. Henderson gyanította, hogy ez egyben rádió is, bár tulajdonképpen nem volt az. A magnó így a Hoover épületbe került. Loomis már ott várt, amikor odaért. A szalagot visszacsévélték és lejátszották.
– A CIA-nak végre egyszer igaza volt – jegyezte meg főnökének a nő. Volt ott azonban még valaki, még magasabb rangban. És ez a valaki nagyon fontos. Fontosabb, mint gondolná, ezt Loomis azonnal tudta.
– Ez kitalálható. Egy ilyen forrás, mint Ryan, nem fordul elő túl gyakran. Henderson elég jól teszi a dolgát.
– Közöltem vele, hogy megválthatja vele innen kifelé a repülőjegyét. – A nő hangja ennél többről tanúskodott.
– Nem hagyja jóvá? – érdeklődött az igazgatóhelyettes. Ő vezette az FBI összes kémelhárítási akcióját.
– Eddig nem fizetett valami sokat. Különösen nem, ha figyelembe vesszük, mit tett érte.
– Miss Loomis, ha ennek az egésznek vége van, majd elmagyarázom, miért téved. Tegyük most ezt félre, oké? Maga csodálatos munkát végez ebben az ügyben. Ne rontsa most el!
– És mi lesz vele? – érdeklődött a nő.
– A szokásos. Már úgy értem, tanúvédelmi program. Amennyire én tudom, valószínűleg Montanában, Billings-ben, Wendynél fog majd kikötni. – Az AD vállát vonogatta. – Magát előléptetik és elkerül a New York-i irodához. Van egy diplomata az ENSZ-nél, akinek jó irányítóra lesz szüksége.
– Rendben. – A nő mosolya ezúttal nem volt erőltetett.

*

– Harapnak. Méghozzá nem is akárhogyan – közölte Ryannal Ritter. – Csak remélhetem, hogy te is ezen vagy, fiú.
– Veszélyről szó sincs – tárta szét karját Jack. – Mindennek rendkívül civilizáltnak kellene lennie.
Csak azoknak a részeknek, amiről te is tudsz. – Ryan, még mindig amatőrnek számítasz, már ami a külső akciókat illeti. Erről ne feledkezz meg!
– Annak is kell lennem, hogy ez az egész most működjön – mutatott rá Jack.
– Akit az istenek meg akarnak semmisíteni, azt először büszkévé teszik – vetette közbe a DDO.
– Szophoklész valahogy nem így mondta egykor – vigyorgott Jack.
– Az enyém jobb ennél. Az egyik mondásomat még ki is írták nagybetűvel nálunk.
Ryannak a feladatra vonatkozó elgondolása egészen egyszerű volt – túlontúl egyszerű. Ritter emberei finomították tíz óra alatt igazi akcióvá. Akármilyen egyszerű is azonban az elgondolás, komplikációk mindig lehetnek. Voltak is, viszont Ritternek ez a tény nemigen tetszett sohasem.

*

Bart Mancuso régóta hozzászokott már a gondolathoz, hogy az alvás nemigen található meg azoknak a dolgoknak a listáján, amiket elvárnak a tengeralattjárók kapitányától, de amit aztán kiváltképp gyűlölt, az az ajtaján felhangzó kopogtatás volt alig tizenöt perccel azután, hogy végre le tudott feküdni.
– Gyere be! – És dögölj meg! ezt már persze nem mondta hangosan.
– FLASH forgalom van, csak a kapitánynak szóló üzenet – jegyezte meg mentegetőzve a hadnagy.
– Na, hát azért! – morgott Mancuso, de már fel is csapta a falon rögzíthető fekhelyét. Alsóruhában ment hátra a kommunikációs helyiségbe, aztán a hajó másik oldalára, végül pedig a támadásirányító központ mögé. Tíz perc múlva pedig újra megjelent, és átadott a navigátornak egy darab papírt.
– Tíz óra múlva ott akarok lenni.
– Semmi probléma, kapitány.
– Ha még valaki zavarni merészel, ajánlom neki, rendkívüli fontosságú, országos készültséget elrendelő üzenetet hozzon! – ezzel előre ment, mezítláb csattogva a burkolólapokon.

*

– Üzenet átadva – közölte a vacsora mellett Henderson Loomis-szal.
– Más egyéb? – Gyertyafény, meg miegyéb, gondolta a nő.
– Csak meg akartam erősíteni. Nem várnak újabb információt, csak a megerősítést, amit viszont néhány, egyéb forrásból amúgy is megkapnak. Legalább úgy van az egész, ahogyan olvastam. Van a számukra még valami kézbesítenivalóm.
– Mi légyen az?
– A harcmezőkre vonatkozó új, légvédelmi jelentés. Soha sem tudtam megérteni, mit izgatják ezen magukat. Elolvashatják az Aviation Week-ben amúgy is a hónap vége előtt.
– Most ne rontsuk el a szokásos ügymenetet, Mr. Henderson.

*

Ezúttal az üzenetet, mint rutinszerű felderítési anyagot lehetett továbbítani. Fel volt persze tüntetve rajta, hogy az elnök figyelmébe, mivel „személyes” információnak számított. Méghozzá az ellenség egy magas rangú hírszerzési tisztviselőjére vonatkozó. Geraszimovot a KGB magasabb berkeiben úgy ismerték, mint aki ugyanannyira érdeklődik a nyugati, mint az orosz pletykák iránt.
Már ott várta, amikor a rákövetkező reggelen irodájába érkezett. A KGB-elnök gyűlölte a Moszkva és Washington közötti, nyolcórás időkülönbséget – olyan átkozottul kényelmetlenné teszi a dolgokat!
– P-alany – kezdődött az üzenet, lévén a cirill ábécében az angol „R” a „P” jelenleg titkos bűnügyi vizsgálat célpontja. Nem hírszerzési vonatkozású anyag részeként. Gyanítható azonban, hogy a P iránti érdeklődés politikai alapokon nyugszik. Valószínűleg erőfeszítéseket tesznek felfutóban levő kongresszusi elemek részéről a CIA érdekeinek megsértésére, valamilyen ismeretlen operációs kudarc következtében – feltehetőleg az ügy közép-európai vonatkozású, de ez nincs az RPT részéről megerősítve. P-alany bűnügyi vonatkozású kegyvesztettsége nagy kárára volna magas beosztású CIA-tisztviselőknek, mégpedig az illető beosztása révén. Ez az állomás az ügy hírszerzési megbízhatóságát A osztályúnak minősíti. Három, független forrás is megerősíti az én 88(B)531-C/EOC-mben továbbított feltételezéseket. Teljes részletezés a futárpostával érkezik majd. Az állomás szorgalmazást követel. Washingtoni rezidens. Vége.
Geraszimov íróasztala fiókjába lökte a jelentést.
– Nos – mormolta magában. Órájára pillantott. Két óra múlva már a szokásos, csütörtök reggeli politbüró értekezleten kell lennie. Hogy sikerül majd? Egy dolgot biztosra vett: érdekesnek ígérkezik. Úgy tervezte, új variánst vezet be a játékba – a hatalmi játékba.
Az akciókra vonatkozó, napi eligazítása mindig kicsit hosszabbra sikerült csütörtökönként. Sosem árt elejteni a gyűléseken néhány, ártalmatlan morzsát. Politbüróbeli társai mind olyan emberek, akiknek az összeesküvése olyan könnyen megy, mint a lélegzés. Geraszimov kicsit jegyzetelt. Gondosan járt el, hogy csak olyasmiket válasszon ki, amit fontosabb ügyek kompromittálása nélkül megvitathat. Autója a kijelölt időpontban érkezett. Mint mindig, most is a testőrök felvezetőkocsija kísérte. Azonnal el is tűztek a Kreml irányába.
Geraszimov sosem érkezett elsőnek, és sosem utolsónak. Ezúttal közvetlenül a honvédelmi miniszter mögött sétált be.
– Jó reggelt, Dimitrij Tyimofejevics – szólalt meg mosoly nélkül az arcán, de azért vigyázott rá, hogy kicsit szívélyesnek hasson.
– És neked is, elnök elvtárs – válaszolta óvatosan Jazov. Mindketten helyet foglaltak. Jazovnak eggyel több oka volt rá, hogy óvatos legyen. Túlmenően azon, hogy Filitov ügye úgy függött a feje fölött, mint Demoklesz kardja, ő maga nem is volt teljes jogú, szavazóképes tagja a legfelsőbb szovjet tanácsának. Geraszimov viszont igen. Ez biztosított nagyobb hatalmat a KGB-nek politikailag, mint a honvédelmi tárcának. Mostanában csak olyankor fordult elő, hogy a honvédelmi miniszter ebben a teremben szavazati joggal bírt, amikor az mindenekelőtt a pártot képviselte – például Usztinov. Jazov pedig először is katona. Ami azt illeti, ő is hűséges tagja a pártnak. Egyenruhája nem egyszerűen csak kosztüm azonban, mint Usztinovnál. Jazovnak soha nem lesz szavazati joga ennél az asztalnál.
Andrej Iljics Narmonov szokásos ruganyosságával jött a terembe. Az összes politbüró tag közül, csak a elnök volt fiatalabb nála. Narmonov pedig szükségét is érezte, hogy mindenütt kimutassa túláradó energiáját, valahányszor megjelent nála idősebbek előtt, akiket az „ő” konferenciaasztala körül ültettek le. A munkájával együttjáró igénybevétel és stressz igencsak meglátszott rajta. Hajának fekete tömöttsége gyorsan kezdett őszülni. Intett mindenkinek, hogy foglaljanak helyet.
– Jó reggelt, elvtársak – kezdte Narmonov hivatalos hangon. – Először az amerikai fegyverzetkorlátozási tárgyalások delegációjának érkezésével foglalkozunk.
– Jó híreket jelenthetek – válaszolta azonnal Geraszimov.
– Tényleg? – kérdezte Alekszandrov, még a főtitkár előtt, kockára téve ezzel saját pozícióját is.
– Informáltak róla, hogy az amerikaiak elvileg hajlandók az asztalra tenni stratégiai-védelmi programjukat kezdte a KGB-főnök. – Nem tudjuk, milyen engedményeket fognak ezért cserébe követelni. És nem ismerjük az engedmények mértékét sem az ő oldalukról, mindazonáltal viszont ez változást jelent az amerikai hozzáállásban.
– Elég nehezen tudom elhinni – szólalt meg Jazov. Az ő programjuk jól halad – amint ezt te is megerősítetted a múlt héten, Nyikolaj Boriszovics.
– Van az amerikai kormányon belül néhány politikai különutas. És feltehetően pillanatnyilag magán a CIA-n belül is hatalmi harc dúl, mint ezt nemrégiben megtudtuk. Akárhogy is van, ez a rendelkezésünkre álló információ. Mi eléggé megbízhatónak tartjuk.
– Ez bizony igencsak meglepő. – Minden fej a külügyminiszter felé fordult. Szkeptikusnak látszott. – Az amerikaiak ezen a ponton teljességgel hajthatatlanok lettek. Azt mondod: „eléggé megbízható”, de nem teljesen az?
– A forrás magas helyen van, de az információt mind ez idáig kellőképpen nem lehetett megerősíteni. Hétvégére többet tudunk.
Az asztal körül mindenki bólogatott. Az amerikai delegáció szombaton délben érkezik. A tárgyalások pedig nem fognak megkezdődni hétfőig. Az amcsik harminchat órát kapnak, hogy túl legyenek az időeltolódás okozta fáradtságukon, melynek során részt vehetnek egy díszvacsorán a Tudományos Akadémia szállójában, meg miegyéb.
– Ez az információ nyilvánvalóan rendkívüli módon érinti, érdekli a mi oldalunkon tárgyalókat is, viszont felettébb meglepőnek találom. Különös tekintettel azokra a tájékoztatókra, amit itt kaptunk a mi Fényes Csillag programunkra vonatkozóan. Nem beszélve az ő, hasonló programjukról.
– Van okunk azt hinni, hogy az amerikaiak tudnak a Fényes Csillagról – válaszolta visszafogott hangon Geraszimov. – Talán kijózanítónak találták előrehaladásunkat.
– Bejutottak volna a Fényes Csillag területére? – kérdezte egy másik. – Hogyan?
– Nem vagyunk biztosak benne. Most dolgozunk rajta – válaszolta Geraszimov és közben gondosan ügyelt rá, hogy ne nézzen Jazov felé. Most neked kell lépned, honvédelmi miniszter elvtárs.
– Szóval meglehet, hogy az amerikaiak tényleg jobban érdekeltek a mi programunk leállításában, mint az övék lefaragásában – jegyezte meg Alekszandrov.
– És azt hiszik, hogy a mi erőfeszítéseink viszont ennek a fordítottját jelentik – morogta a külügyminiszter. – Jó volna végre, ha meg tudnám mondani az embereimnek, miről is van szó valójában!
– Jazov marsall? – szólalt meg Narmonov. Nem tudta, hogy saját emberét állítja céltáblául.
Egész mostanáig Geraszimov nem volt biztos Jazovot illetően. Meg arra vonatkozóan sem, hogy vajon a férfi nem érezhetné-e magát biztonságban, ha a Filitov ügy miatti, politikai sebezhetőségét áthárítja főnökére. Most viszont majd mindenre választ kap. Jazov tehát fél a lehetőségtől – a BIZONYOSSÁGTÓL, helyesbített gyorsan magában, Jazovnak mostanra már tudni kell –, hogy kegyvesztett lehet nálunk. Attól is félt, hogy Narmonov nem fogja kockára tenni saját pozícióját csak azért, hogy megmentse, így hát, lehet, hogy egyszerre mind Jazovval mind pedig Vanejevvel szemben? Ha igen, kíváncsi vagyok, vajon megérné-e Jazovot továbbra is megtartani, miután én lépek a főtitkár helyére... Rajtad a döntés sora, Jazov...
– Legyőztük a lézer leadott teljesítménye miatti problémát. Most már csak egyetlen gond van, a számítógépes vezérlés. Ebben messze lemaradtunk az amerikai technika mögött. Ez is az ő számítógépes iparuk fölénye miatt van. Geraszimov elvtárs alig egy hete szállította le nekünk az amerikai vezérlőprogram egy részét, de még el sem kezdhettük megvizsgálni, amikor rájöttünk, hogy a programot magát is az események irányítják.
– Ezzel persze nincs szándékomban kritizálni a KGB-t...
Igen! E pillanatban Geraszimov már biztos volt. A másik tehát saját maga indítja el az eseményeket. A legjobb pedig az – senki a teremben, még maga Alekszandrov sem érti, mi történik valójában.
– ...valójában az egész eléggé világosan illusztrálja a technikai problémát. De ez most csak technikai probléma, elvtársak. Ezt is le lehet győzni. Véleményem szerint megelőztük az amerikaiakat. Ha pedig ezt ők tudják, félni is fognak. Eddig a pontig a mi tárgyalási pozíciónk az volt, hogy csak az űrbe telepített programokat kifogásoljuk, viszont szó sem volt a földi telepítésűekről, mivel mindvégig tudtuk, hogy a mi, földi telepítésű rendszereink sokkal ígéretesebbek. Talán ezt igazolja az amerikai pozícióban beálló változás is. Ha így van, ellenezném a Fényes Csillag akármiért történő elejtését.
– Ez bizony igazolható álláspont – szólalt meg egy pillanatnyi szünet után Geraszimov. – Dimitrij Tyimofejevics most elgondolkodtató témával állt elő. – Megint bólogattak a fejek az asztal körül – mindannyian azt hitték, értik, miről is van szó, pedig sokkal inkább tévedtek, mint bármelyikük sejteni merte volna –, mivel az állambiztonsági bizottság elnöke és a honvédelmi miniszter egyetlen pillantásával, és felhúzott szemöldökével megkötötte máris velük az üzletet.
Geraszimov újra az asztalfő felé fordult tehát, miközben körötte mindenki beszélni kezdett. Narmonov főtitkár nagy érdeklődéssel figyelte a vitát, néha jegyzetelt is. Figyelmét elkerülte viszont a KGB-főnök tekintete.
Kíváncsi vagyok rá, vajon az a szék kényelmesebb-e az enyémnél.

 

 

19

Ryan örömmel látta, hogy még a 89. légi híd repülőosztály is aggódik a biztonság miatt. Az Andrews légitámaszponton az elnöki gépet őrzők csőre töltött karabéllyal jártak-keltek.
Ryannak mindig ugyanaz a gondolata támadt repülés előtt. Miközben várakozott, hogy áthaladhasson az ajtóformájúra kiképzett magnetométeren, elképzelte, hogy valaki a következő feliratot helyezi el a magasban: KI ITT BELÉPSZ, HAGYJ FEL MINDEN REMÉNNYEL. Mostanában kezdte legyőzni a repüléstől való félelmét; szorongása addigra már valami más volt. A dolog valahogy nem működött. A félelmek járulékosak, egymást felerősítik, nem pedig egymással párhuzamosak. Ezt fedezte fel magában, miközben kisétált az épületből.
Ugyanazzal a géppel mentek, mint legutóbb. A farkon látszott is a szám: 86971. Az a 707-és volt, mely 1958-ban gördült le a Boeing seattle-i üzeméből. Ott alakították át VC-137-es konfigurációvá. A VC-135-ösnél mindenesetre kényelmesebb volt. Voltak ablakai is. Ha van valami, amit Ryan gyűlöl, hát az az ablak nélküli repülőgép. Nyoma sem volt szintben levő folyosónak. Mindenki úgy kapaszkodott fel azon az ódivatú, kerekes lépcsőn. Amikor már odabenn járt, mindig csalódottan fedezte fel, hogy maga a gép fura keveréke a mindennaposságnak és az egyedinek.
A VC-137-esben az egyetlen, tényleg rossz dolog annak a korlátozott hatótávolsága volt. Egy ugrással képtelen Moszkváig elrepülni, ezért hát rendszerint megáll Shannonban, hogy tankoljon, mielőtt megint belelendülne.
Kíváncsi vagyok, milyennek jósolnád meg előre a sorsodat? Kíváncsi vagyok, milyennek jósolnád meg a jövődet... Egyelőre csak játék volt ugyan az egész, a gondolat mégis egy pillanat alatt szinte lehűtötte.
A te dolgod a jövő előrejelzése, de miből gondolod, hogy meg is tudod csinálni? Mit sejtettél meg rosszul ezúttal, Jack?
A fenébe is! fordult dühével maga ellen. Minden egyes alkalommal, amikor felszállók erre a kibaszott gépre... Becsatolta hát magát. Túloldalon a külügyminisztérium valami műszaki szakértője üldögélt, aki imádhatott repülni.
Egy perc múlva elindították a motorokat, a gép gurulni kezdett.
Északról jött a szél, ezért hát a VC-137 nekifeszült, és a felszállás után egy perccel már jobbfordulót csinált. Jack is fordult hát, lepillantva az 50-es főútvonalra. Ez az az út, mely annapolisi otthonához vezet. Nemsokára azonban elvesztette szem elől, amint a felhők közé repültek. A személytelen, megfoghatatlan, fehér fátyol gyakran látszott amúgy is gyönyörű függönynek, de most... de most, egyszerűen csak azt jelentette, nem láthatja többé a hazavezető utat. Nos, túl sokat úgysem tehetett ellene. Ryan lefoglalta hát magának a kanapét és úgy döntött, annak minden előnyét ki fogja használni. Lerúgta cipőjét és elnyújtózkodott, hogy szundikál egyet. Egy dologra szüksége lesz, ez pedig a pihenés. Nagyon biztos volt benne.

*

A Dallas a megjelölt időpontban és helyén bukkant a felszínre. Mancuso volt az első, aki felszaladt a létrán a toronyburkolat tetején lévő vezérlőálláshoz. Őt követte egy fiatalabb tiszt, meg két őrszem. A periszkópot már kitolták, és természetesen a felszíni forgalmat pásztázta. Hűvös és tiszta éjszakának tűnt. Az a fajta ég borult rájuk, amit az ember csak tengeren láthat. Amikor szinte szikráznak a csillagok. Mintha ékkövek volnának egy bársonytakarón.
– Híd, a hajó útját figyeld.
Mancuso megnyomta a gombot. – Híd, értettem.
– Az ESM légi radaradót jelent egy-négy-nullán, helyzete állandónak tűnik.
– Nagyon helyes. – A kapitány ezzel elfordult. – Felkapcsolhatjátok az üzemjelző fényeket.
– Jobb oldalon minden tiszta – kiáltotta az egyik őrszem.
– Bal oldalon szintén – visszhangozta a másik.
– Az ESM jelenti, hogy a kapcsolat egy-négy-nullán már állandó. Jelerősség növekszik.
– Esetleges repülő jön bal oldalon, az orrnál! – kiáltotta az egyik őrszem.
Mancuso szeméhez kapta látcsövét, és keresni kezdte a feketeséget. Ha a másik már itt tartózkodik, neki pedig nincsenek még bekapcsolva az üzemjelző fényei... de aztán látta, hogy egy pár csillag eltűnik a képből, valami elhomályosítja...
– Megvan. Jó a szemed, Everly! Óh, ott vannak a repülésjelző fényei.
– Híd, hajóirányt figyeld, rádióüzenet érkezik.
– Hozzuk össze – válaszolta rögtön Mancuso.
– Végrehajtva, uram.
– Echo-Golf-Nine, itt Alfa-Whiskey-Five, vége.
– Alfa-Whiskey-Five, itt Echo-Golf-Nine. Jól hallak és tisztán. Igazold vissza, vége.
– Bravo-Delta-Hotel, vége.
– Értettem, kösz. Készenlétben állunk. A szél elállt. A tenger nyugodt. – Mancuso lenyúlt hát és felpattintotta a vezérlőállás műszereinek világítását. Pillanatnyilag ugyan nem volt nagy szükségük rá – a támadóközpont még mindig figyeli a hajó irányát – egyszerűen csak célpontot biztosítanak a rárepülő helikopternek.
Egy pillanattal később már meg is hallották. Először a forgólapátok csattogása volt, aztán a turbómotorok surrogása. Egy perc sem telt bele, máris érezték a tolóerőt amíg a helikopter kétszer átrepült fölöttük, hogy a pilóta tájékozódhasson. Mancuso el is tűnődött rajta, vajon a másik bekapcsolta-e a leszállásjelző fényeit... vagy egyszerűen akrobatikázniuk kell majd.
Naná, hogy akrobatikázniuk kellett. Pontosabban szólva, úgy kellett venni mindent, ahogyan volt. Rejtve maradó személyátadás: „bevetéshez” hasonló akciók. A pilóta a tengeralattjáró vezérlőállásának fényeire összpontosított, és a gépet bal oldalon hozta lebegésbe, mintegy ötven yardnyira. Aztán csökkentette magasságát, és oldalvást csúszott a tengeralattjáró felé. Már látták is, hogyan nyílik ki hátul az ajtó. Kinyúlt onnan egy kéz, majd megragadta a csörlőkábel horoggal ellátott végét.
– Maradjon mindenki készenlétben! – közölte embereivel Mancuso. – Csináltunk már ilyet máskor is. Ellenőrizzétek a biztonsági köteleket! Mindenki legyen nagyon körültekintő!
A helikopter propellerének tolóereje azzal fenyegetett, hogy mindannyiukat lefújja egyszerűen a létrán a támadóközpontba. Egy emberformájú valami keveredett ki odafönn az ajtón, és rájuk ereszkedett. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg megtette azt a harminc lábat. De aztán végül odaért hozzájuk. Az egyik tengerész érte nyúlt, és megragadta lábát, majd magafelé húzta a láb gazdáját is. A kapitány a kezét fogta meg, így rántották magukhoz a fedélzeten.
– Oké, megvagy – közölte Mancuso. – A férfi kicsúszott a gallérból, és azonnal odafordult, amint a kábelt felhúzták.
– Mancuso!
– Te anyaszomorító! – kiáltotta a kapitány.
– Szép dolog így üdvözölni egy elvtársat?
– A francba! – De először a munka. Mancuso felpillantott hát. A helikopter már vagy kétszáz lábnyira járt a fejük fölött. Lenyúlt hát és háromszor is leadta a jelzést: ÁTADÁS SIKERESEN BEFEJEZVE. A helikopter azonnal leejtette orrát és visszarepült a német partok felé.
– Gyere már le! – nevetett Bart. – Őrszemek befelé. Elhagyni a hidat! Anyaszomorító! – mondta most ő is. A kapitány közben csendesen figyelte embereit, hogyan hagyják el a létrát, majd kikapcsolta a világítást, és végül még egy biztonsági ellenőrzést végzett, mielőtt utánuk ment volna. Egy perccel később a támadóközpontban volt újra.
– Most pedig kérjek engedélyt, hogy a fedélzetre jöhessek? – érdeklődött Marko Ramius.
– Gator?
– Minden rendszer beállítva és ellenőrizve a merüléshez. Felkészültünk rá – közölte a navigátor. Mancuso automatikusan fordult oda, hogy ellenőrizze a státuszkijelzőket.
– Helyes. Merülés. Merüljünk száz lábig, irány nullahét-egy, egyharmad. – Visszafordult hát. – Isten hozott a fedélzeten, kapitány.
– Köszönöm, kapitány. – Ramius jól megropogtatta hát Mancusót, és még egy csók is kijárt neki. Aztán kibújt hátizsákjából. – Beszélgethetünk?
– Gyere előre!
– Ez az első alkalom, hogy a tengeralattjáródra lépek – jegyezte meg Ramius. Egy pillanat múlva pedig megjelent egy fej a hanglokátor helyisége felől.
– Ramius kapitány! Azt hittem, a te hangodat hallom! – pillantott Mancusóra Jones. – Elnézést, uram. Kapcsolatot jelenthetek, nulla-nyolc-egyesnél. Kereskedelmi hajónak tűnik. Egy hajtócsavaros, lassú dízelmotorok hajtják. Valószínűleg távozóban van. Éppen most jelentik az ODD-nek, uram.
– Kösz, Jonesy. – Mancuso a szobájába vitte hát Ramiust és becsukta maguk mögött az ajtót.
– Mi a pokol volt ez? – kérdezte egy pillanat múlva Jonestól az egyik fiatal lokátoros.
– Társaságunk van már.
– Nincs valahogy akcentusa?
– Valami olyasmi. – Jones ezzel a hanglokátor kijelzőjére mutatott. – Mint ahogyan ennek a kontaktusnak is. Nézzük meg hát, milyen gyorsan tudod meghatározni, vajon miféle kereskedelmi hajóról van szó.

*

Veszélyes volt, de hát az egész élet csupa veszély, gondolta az Íjász. A szovjet-afgán határ errefelé nem egyéb hóval borított folyónál, ami a hegyek között a szorosokban kanyarog. A határt errefelé is jól őrizték. Igen sokat segített, hogy emberei szovjet-típusú egyenruhába voltak öltözve mind. Az oroszok régóta egyszerű, de meleg, téli felszerelésbe bújtatják a katonáikat. Amit magukra vettek, majdhogynem teljes egészében fehér volt, hogy megfeleljen a havas háttérnek. De azért volt rajtuk elegendő csík meg pötty is, amivel meg lehetett törni az éles kontúrokat. Az Íjász keresztbe feküdt a hegygerincen, és látcsövével végigpásztázott a terepen. Emberei pár méterrel mögötte meg alatta pihentek egy kicsit. Felkérhette volna valamelyik helyi gerillacsapatot, hogy segítsenek neki, de nem akart kockáztatni. Az északi törzsek egy részét az oroszok megnyerték maguknak, vagy legalábbis ez a hír járta. Igaz, vagy sem, épp eleget kockáztat már amúgy is.
Egy orosz őrhely volt tőle balra a hegytetőn, vagy hat kilométernyire. Elég nagynak látszott, talán egy egész szakasz van odafönn. Ezek a KGB-sek felelősek e szektor bejárásáért. Magát a határt kerítés meg aknamező borította. Az oroszok nagyon szerették az aknamezőiket... de a talaj kőkeménnyé fagyott, és a szovjet aknák gyakran nem működtek eléggé jól a megfagyott földben, bár alkalmanként maguktól is felrobbantak, ha a fagy túlságosan megemelte őket.
Nagy gondossággal választotta ki hát a helyet. Errefelé a határ gyakorlatilag áthatolhatatlannak látszik. A csempészek azonban már évszázadok óta használják. Ha egyszer átkel az ember a folyón, kanyargó ösvény bontakozik ki előtte, amit a hó évszázadok alatti olvadása formált. Meredek és csúszós. Egyfajta mini kanyon, mely rejtve marad minden irányból, kivéve, ha fölülről szemlélik. Természetesen, ha oroszok őriznék, az egyben halálos csapdát jelent.
Először a felvillanásokat pillantotta meg. Tíz ember, nehézgéppuskával, no meg az egyik, értékes aknavető. Néhány, sárga színű nyomjelző csíkja keresztezte a határt, az oroszok bázistábora felé. Miközben csendesen figyelt, néhány golyó is lepattant a környező szikláról, furcsa íveket rajzolva a bársonyos égboltra. Aztán kezdték viszonozni az oroszok a tüzet. A hang nem sokkal azután érkezett el hozzájuk. Remélte, hogy az emberek ép bőrrel megússzák majd. Hátrafordult és intett a csoportnak, hogy induljanak.
A hívogató biztonság ösztökélte őket, ezért hát szinte leszaladtak a hegy elülső lejtőjén. Az Íjász egyenesen a folyó felé vezette őket. Eléggé meglepő módon nem volt befagyva. Meredek folyása még abban is megakadályozta a vizet, hogy megálljon, hiába volt a nullafok alatti hőmérséklet. És ott a drót!
Egy kétkezes vágóval utat csináltak. Az Íjász állandóan a földet fürkészte a sokat sejtető hepe-hupák miatt, amik mindig aknákat jeleznek a megfagyott földben. Szükségtelen volt közölnie a többiekkel, hogy maradjanak mögötte, libasorban, és úgy haladjanak, ahol csak lehet. Bal oldalon most már világítórakéták borították be az eget, de a tüzelés kicsit, mintha alábbhagyott volna.
Több, mint egy órába tellett, de átvitte minden emberét a csempészek használta ösvényen. Ketten maradtak hátra, mindegyik olyan dombtetőn, amelyről rá lehetett látni a drótkerítésre. Csendben figyelték a botcsinálta utászt, aki az előbb a drótot átvágta, hogyan javítja ki most. Így talán leplezni tudják bejutásukat.
Terv szerint haladtak, mivel minden pár órában megálltak, hogy pihenjenek és egyenek valamit. Minden jól ment egyenlőre, közölték vele tisztjei. Jobban, mint remélték valaha is.

*

A shannoni leszállás rövidke volt. Csak ahhoz elegendő, hogy tankolhassanak, és fedélzetükre vehessenek egy szovjet pilótát, akinek feladata, hogy az orosz légiforgalom-ellenőrző rendszeren keresztül bejelentse őket.
Most már éjszaka volt. A pilóta ma este bőbeszédűnek bizonyult, közölte ugyanis velük a következő leszállás helyét. Wallasey. Meg azt is elmondta, hogy egész Európában tiszta, hideg idő uralkodik. Jack pedig komoran szemlélte, miként úsznak el alattuk Anglia városainak narancssárga fényei. A gépen már érezhető volt a feszültség vagy talán jobb szó rá a várakozás okozta feszültség, gondolta magában. Közben pedig az is eszébe ötlött, milyen érdekes, hogy körülötte kicsit emelkedett a hangok magassága, bár erejük visszafogottabbnak látszott. Az ember nem repülhet úgy a Szovjetunió felé, hogy ne váljon egyszerre kicsit összeesküvővé is. Nemsokára minden társalgás reszelős suttogássá fajult. Alattuk megjelent újból a víz, miközben útban Dánia felé átrepülték az Északi-tengert.
Aztán jött a Balti-tenger. Rögtön meg lehetett mondani, hol ér véget kelet, és hol kezdődik a nyugat. Déli irányban a nyugatnémet városok mind vidáman megvilágítottak. Mindegyiket melegfényű villogás övezi valahogy. Nem így a drótkerítéses, aknamezős keleti oldalon. A fedélzeten mindenki felfigyelt a különbségre, és a beszélgetések, ha lehet, még csendesebbek lettek.
– A gép a G-24-es légiútvonalat követte; az elöl ülő navigátor részben kihajtotta már az asztalán a Jeppesen térképet. Kelet és Nyugat között újabb, fontos különbség az is, hogy a repülési útvonalak igencsak szűkösek az előbbi esetében. Nos, mondta magában, errefelé nincs valami sok Piper és Cessna – természetesen, egyetlen egy Cessna azért van...
– Forduló következik. Új irányt veszünk, nulla-hétnyolcon, és berepülünk a szovjet légiellenőrzés területére.
– Helyes – válaszolta egy pillanat múlva a pilóta – „a repülőgép parancsnoka”. Fáradt volt. Hosszúra nyúlt ez a mai nap. Már a 381-es repülési szinten tartózkodtak – vagyis 38100 lábon, más szóval 11600 méteren.
– Itt vagyunk – közölte valaki Ryan háta mögül. Eszébe jutottak hirtelen az éjszakai műholdfelvételek. Annyira könnyű kiválasztani a GULAG táborait. Az egész országban egyedül ezek a kivilágított négyzetek... micsoda szörnyűséges hely, ahol csak a börtönök vannak jól megvilágítva...
A pilóta, mint valami újabb magasságjegyet, úgy közölte a belépést. Még nyolcvanöt perc, ha maradnak az adott szélviszonyok. A pilóta Paul von Eich ezredes. Családja vagy száz évvel ezelőtt Poroszországból került át Amerikába. De egyikük sem volt rá képes, hogy megváljon a „von”-tól, ami egykor oly fontos volt a családi státusz szempontjából. Őseik egy része odalenn harcolt, jutott eszébe most a férfinak, azon a hó borította, lapos, orosz földön. Bizonyára ugyanígy tesz néhány, ma is élő rokonunk. Feltehetőleg páran odalenn alusszák örök álmukat, mialatt ő meg óránkénti hatszáz mérföldes sebességgel húz el fölöttük. Hiába próbálta kitalálni, vajon mit gondolnának munkájáról, közben pedig világoskék szemei a másik gép fényei után kutatott az égbolton.
Ryan, mint a legtöbb utas, magasságukat a föld fölött abból ítélte meg, amit láthatott, viszont a sötét, szovjet vidéki táj ezt igencsak megtagadta tőle. Tudta, hogy közel járnak már, amikor a gép széles, nagy balfordulóba kezdett. Hallotta, hogyan süvít a mechanika, amint lecsapódnak a terelőlemezek és felfigyelt a csökkenőben lévő gépzajra is. Megszólalt a pilóta hangja. Közölte a dohányzókkal, hogy oltsák el cigarettáikat. És itt volt az ideje, hogy megint bekapcsolják a biztonsági öveket. Öt perc múlva már földet is értek a seremetyevói reptéren.
Egyszerre megélénkült mindenfelé a beszélgetés. Az izgalom akkor kezdődött meg igazán, amint a gép személyzete is mozgolódni kezdett. Ami ezután következett, egyetlen gomolygássá mosódott össze benne. Ernie Allent a megfelelő szintű fogadóbizottság várta. Azonnal el is suhant a követségi limuzinnal. Mindenki másnak buszra kellett szállnia. Rayn egyedül üldögélt, továbbra is a tájat kutatta szemével odabentről, a német gyártmányú jármű üléséről.
Vajon Geraszimov rá fog harapni – tényleg rá fog harapni?
Mi van, ha nem?
Mi van, ha igen? kérdezte magától mosolyogva Ryan.
Az egész olyan csinosan célratörőnek tűnt Washingtonban, itt viszont, ötezer mérfölddel arrébb... nos. Először alszik kicsit, ebben segít majd neki a kormányzat által biztosított, egyetlen, piros kapszula is. Majd elbeszélget néhány emberrel a követségen. A többi pedig majd magától kialakul valahogy.

 

 

20

Csípős hideg volt, amikor az ébresztőóra sípoló hangjára Ryan felébredt. Az ablakokon még délelőtt tízkor is jégvirág látszott. Hirtelen eszébe ötlött, nem is ellenőrizte még, hogy a szobában a fűtés működik-e. Első, megfontolt cselekedeteként zoknit húzott. Hetedik emeleti szobája belső udvarra nézett. Nehéz felhők jelentek meg. És a nap a közelgő hóesés előjeleként ólomszürkének ígérkezett.
– Tökéletes – jegyezte meg magában Jack, útban a fürdőszoba felé. Tudta, hogy rosszabb is lehetne. Az egyetlen ok, hogy most itt lehet ebben a szobában, egyszerű tényre vezethető vissza. A rendszerint itt tartózkodó tiszt nászúton van. Működött viszont legalább a vízvezeték. Ezzel szemben talált egy ráragasztott cetlit az orvosságosszekrényke tükrén. Azt közölte vele, hogy ne csináljon kuplerájt ugyanúgy, mint az utolsó, átmeneti vendég tette. Megmosakodott és megborotválkozott. A nagykövetség egyik, további furcsasága, ha az ember fel akar jutni a hetedikre, először liften fel kell mennie a kilencedikre, majd egy másikon lejuthat az előtérbe. Jack még akkor is hitetlenkedve rázta a fejét, amikor a büféhez ért.
– Csak nem utálod az átállást? – érdeklődött a delegáció egyik tagja. – Ott van a kávé.
– Én inkább utazási sokknak nevezném. – Ezekkel a szavakkal öntött magának Ryan egy csészényivel, aztán visszajött. – Nos, a kávé megjárja. Hol vannak a többiek?
– Feltehetőleg még mindig húzzák a lóbőrt, beleértve Ernie bácsit is. Nekem sikerült pár órácskát aludnom a gépen. Hál' Istennek, a tabletta is segített, amit adtak.
Ryan elnevette magát. – Igen, nekem is használt. Még az is lehet, hogy időben megint önmagunk leszünk a ma esti vacsorához.
– Nincs kedved egy kis felfedezőútra menni? Szeretnék járni egyet, de...
– Kettesével kell mozogni – bólintott rá Ryan. A szabály csak a leszerelési tárgyalásokon résztvevőkre érvényes. A tárgyalásoknak ez a fázisa érzékeny, és a csapatra vonatkozó előírások még a szokásosnál is szigorúbbak. – Talán majd később. Van még egy kis munkám.
– Sok lehetőségünk nincs rá, vagy ma, vagy holnap mutatott rá a diplomata.
– Tudom – biztosította Ryan. Órájára pillantott, és úgy döntött, várhat még az étkezéssel délidőig. Alvásciklusa szinte már összhangban volt Moszkvával, gyomra viszont távolról sem. Visszament hát a követségi irodára.
A folyosók majdhogynem üresek voltak. A megszokott tengerészgyalogosok járőröztek csak. Jack a megfelelő ajtóhoz lépett hát és bekopogott. Tudta, hogy zárva van.
– Te vagy az, Ryan?
– Igen. – Az ajtó kinyílt, hogy beengedjék, aztán rögtön becsukódott, majd ráfordították a kulcsot.
– Foglalj helyet! – A férfit Tony Candelának hívták. – Mi újság?
– Akció van készülőben.
– Én nem hallottam róla – te nem az akciósoktól vagy, hanem a hírszerzőktől – vetette közbe Candela.
– Nos, igen, és ezt Iván is tudja. Ez a mostani egy kicsit furcsa lesz majd. – Ryan vagy öt percig magyarázott.
– „Kicsit furcsa”, azt mondod? – forgatta szemeit Candela.
– A dolognak egy részéhez szükségem van őrzőre is. No meg néhány telefonszámra, amit felhívhatok. Ezenkívül szükségem lehet járműre is, ami ott lesz, ha kell.
– Ez bizony nekem néhány értékes emberembe kerülhet.
– Tudjuk.
– Természetesen, ha működik a dolog...
– Helyes. Ebben az esetben igazi izomerőt is vihetünk bele.
– A Foleyk tudnak róla?
– Attól félek, nem.
– Nagy kár, Mary Pat bizonyára szerette volna. Ő nálunk a cowboy. Ed pedig több egyszerű aktatologatónál. Szóval, várakozásaid szerint hétfő vagy kedd este rá fog harapni?
– Ez a terv.
– Hadd mondjak neked valamit a tervekről – közölte Candela.

*

Hagyták, hogy aludjon. Az orvosok újfent figyelmeztették Vatutint. Hogyan várhatják el tőle, hogy bármit is produkáljon, ha állandóan...
– Megint itt van ez a név – közölte fáradt hangon a fejhallgatós. – Romanov. Ha álmában kell beszélnie, miért ne tehetne vallomást...?
– Talán csak a cár szellemével társalog – sütött el egy tréfát a másik tiszt. Vatutin felkapta a fejét.
– Vagy talán valaki máséval. – Az ezredes csak a fejét rázta hozzá. Már azon a ponton volt, hogy maga is elszunyókál. A Romanov, bár az orosz birodalom levitézlett királyi családjának neve, nem ritka – a politbürónak még az egyik tagja is viseli. – Hol van az aktája?
– Itt. – A viccelődő kinyitott egy fiókot és belenyúlt, majd átadta. Az akta hat kilogrammnyi lehetett, és több különböző részből állt. Vatutin java részt a memóriájára hagyatkozott, de most az első részt ütötte fel.
– Romanov – mormolta magában. – Hol is láttam ezt a...? – Tizenöt percébe tellett, miközben olyan gyorsan lapozta át a megviselt oldalakat, amennyire csak merte.
– Megvan! – Egy ceruzával odafirkantott idézet volt. – A. I. Romanov tizedes, a hadműveletek során életét vesztette 1941. október 6-án, „...mindennel dacolva helyezkedett el tankjával az ellenség és a már harcképtelenné tett egységparancsnok harckocsija között, és ezzel lehetővé tette a parancsnok számára, hogy sebesült társait kihúzhassa...” Igen! Ez egy könyvben is szerepel, amit gyermekként olvastam egykor. Misa társát egy másik harckocsi hátsó platójára vitte, beugrott oda és saját kezével pusztította el a tankot, amely Romanovét lőtte ki. A férfi ezzel megmentette Misa életét, halála után Vörös Zászló kitüntetést kapott... – Itt Vatutin megállt. Ő hívta Misó-nak az alanyt, most jött csak rá.
– Majdnem ötven éve már?
– Elvtársak voltak. Ez a Romanov gyerek az első pár hónapban Filitov saját harckocsijának személyzetéhez tartozott. Nos, hős volt. Meghalt a hazáért, miközben megmentette tisztjének életét – jegyezte meg Vatutin. Misa pedig még mindig hozzá beszél...
Most már tényleg elkaptunk, Filitov.
– Ébresszük fel és...
– Hol az orvos? – kérdezte Vatutin.
Kiderült, hogy már haza akart menni, és nem örült különösebben, amiért visszahívták.
– Hogyan kezeljük? – kérdezte Vatutin elgondolásainak körvonalazása után.
– Kimerültnek kell lennie, de mégis teljesen ébernek. Ezt könnyű elérni.
– Szóval most fel kellene ébresztenünk és...
– Nem. – Az orvos a fejét rázta. – Addig nem, amíg az REM fázisban van...
– Micsoda?
– REM, vagyis a gyors szemmozgásos fázisban – így hívjuk az alvás azon részét, amikor a páciens álmodik. Mindig meg lehet mondani, vajon az alany álmodik-e, ha a szem mozgását figyeljük, akár beszél, akár nem.
– Mennyi ideig tart? – kíváncsiskodott Vatutin. – Nem akarjuk, hogy túlságosan kipihenje magát.
– Az alanytól függ, de különösebb okot nem látok az aggodalomra. Amint mozogni kezd, ébresszétek fel, adjatok neki enni!
– Természetesen – mosolygott el Vatutin.
– Aztán egyszerűen ébren tartjuk majd... óh nyolc órát vagy még tovább. Igen, ez majd megteszi. Ennyi idő elég?
– Hogyne – mondta Vatutin nagyobb önbizalommal, mint valaha is. Felállt és az órájára pillantott. A „kettesek” ezredese a központot hívta, és utasításokat adott ki. Saját teste is kis alvásért könyörgött már. De az ő számára ott volt a kényelmes ágy. Elég fáradt volt hozzá, hogy még az ital szükségét se érezze. – Most elkaptalak – mormolta még egyszer, mielőtt álomba merült volna.

*

– Jó éjszakát, Bea – szólt oda az ajtóban állva Candi, miközben barátnője kinyitotta a kocsi ajtaját. Taussig még egyszer visszafordult, és intett egyet, mielőtt beszállt volna. Jobb is, hogy Candi, meg ez a kis pöcs nem láthatta, hogyan nyomja be a slusszkulcsot. Csak egy fél háztömbnyit vezetett, a sarkon befordult, mielőtt a járda mellé állt volna. Majd kibámult az éjszakába.
Máris csinálják, gondolta. Végig a vacsora alatt, micsodapillantásokat vetett feleségére ez a pali – és hogyan nézett vissza rá a nő! És azok a párnás kis kezek most ott matatnak a blúz gombján...
Cigarettára gyújtott, majd hátradőlt. Még egyszer elképzelte magában a jelenetet, miközben gyomra egyetlen merev, savval töltött gombóccá rándult össze. A pattanásosarcú, és Candi. Három órát kibírt belőle. Húsz percig, amíg a barátnője az utolsó simításokat végezte odakinn a kaján, neki a nappaliban kellett kettesben maradni ezzel a kis fasszal. Ott hallgatta végig idióta vicceit, még vissza is kellett mosolyognia rá. Eléggé nyilvánvaló volt, hogy Alan sem kedveli különösebben, de mivel Candi barátnőjéről van szó, a férfi szinte kötelességének érezte, hogy kedves legyen hozzá. Kedves a jó Beához, aki öles léptekkel halad a vénlányság felé, vagy bárhogyan is hívják.
Most pedig ott fogdossa, csókolgatja őt. Hallgathatja barátnője suttogását. És ez még nem minden, Candinek kedvére való a dolog! Hogyan lehetséges ez?
Candi több volt, mint egyszerűen csinos. Taussig ezt jól tudta. A szó legszorosabb értelmében szabadszellemű. A felfedezők eszével megáldott. És ehhez járult még hozzá a meleg, érzékeny lélek. Igazi érzései voltak. Olyan csodálatosan nőiesnek látszott, azzal a fajta szépséggel, ami a szívből indul el és onnan sugárzik ki mindenfelé, azzal a tökéletes mosollyal az arcán.
És most, ezekben a pillanatokban adja oda magát annak a töketlennek! A férfi valószínűleg már rajta is van. A kis fasznak még fogalma sincs róla, hogyan lehet szépen beosztani a rendelkezésre álló időt. Hogyan kell igazi szeretetet és érzékenységet mutatni valaki iránt. Fogadok, hogy már csinálja is, közben nyáladzik és vihorászik, mint valami tizenöt éves punk. Hogy tehet ilyet vele ez a nő!
– Óh, Candace. – Bea hangja csak úgy remegett. Teljesen magával ragadta az émelygés, minden erejére szükség volt, hogy összeszedje magát. Végül sikerült. Aztán vagy húsz percig, csendes könnyek között üldögélt a kocsiban egymagában, mielőtt sikerült volna tovább hajtania.

*

– És ebből mit akarsz kihozni?
– Azt hiszem, leszbikus – válaszolta egy pillanat múlva Jennings ügynök.
– Semmi ehhez hasonló nem szerepel az aktájában, Peggy – jegyezte meg Will Perkins.
– Az, ahogyan a nő dr. Longra pillantgat, ahogyan Gregory körül mozog... valami ezt súgja nekem.
– De...
– Igen, de mi az istennyilát érünk mi ezzel? – jegyezte Margaret Jennings, miközben elhajtott. Kis ideig játszott a gondolattal, hogy Taussig után ered, de a nap amúgy is már hosszúra sikeredett. – Nincs semmi bizonyíték. És, ha meg is szereznénk, és annak alapján lépnénk, nagy volna az ára.
– Gondolod, hogy azok hárman...?
– Will, már megint azokat a magazinokat olvastad – nevetett Jennings, egy pillanatra megtörve a varázst. Perkins ugyanis mormon, és soha életében nem nyúlt még pornográf anyaghoz. – Az a kettő annyira szerelmes, fogalmuk sincs róla, mi történik körülöttük, kivéve a munkát. Fogadok, hogy még az is titkos, amit a párnába suttognak. Egyszerűen csak arról van szó, Will, hogy ez a Taussig ki van borulva barátnőjének életvitelétől és emiatt nagyon boldogtalan. Kemény a dolog.
– Szóval, hogyan fogjuk akkor ezt összehozni?
– Sehogy. Egy nagy kalap semmi az egész. – Az erre az estére vonatkozó megbízatásuk abban állt, nyomozzanak le egy jelentést, miszerint furcsa kocsikat lehet alkalmanként látni a Gregory-Long ház körül. Jennings ügynök elgondolása szerint az egész feltehetőleg egy helyi álszenttől eredhet, akinek nem tetszik, hogy ez a két fiatal megfelelő papírok nélkül együtt lakik.
– Azt hiszem, legközelebb Taussigot kellene ellenőriznünk.
– Egyedül él.
– Biztos vagyok benne. – Időbe telik majd, mire ellenőriznek minden, magasabb beosztású alkalmazottat a Tea Clippernél, de hát az ember az ilyesfajta vizsgálatokat nem sietheti el.

*

– Nem kellett volna idejönnöd – jegyezte meg azonnal Tánya. Biszjarina arca nem mutatott dühöt. Megfogta Taussig kezét és behúzta.
– Ann, olyan rémes ez az egész!
– Gyere, ülj le már. Követtek? – Idióta! Perverz! Most jött ki éppen a zuhany alól. Köpeny volt rajta, haján pedig törülköző.
– Nem figyeltem végig.
Hogyne, gondolta Biszjarina. Ő lepődött volna meg a legjobban, ha a dolog igaz. A Tea Clippernél tapasztalható, laza biztonság dacára – ehhez hasonló figurákat is beengednek! –, ügynöke minden elképzelhető előírást megszegett, amikor idejött.
– Nem maradhatsz sokáig.
– Tudom. – A nő orrot fújt. – Körülbelül most végeztek az új program első vázlatával. A kis bohóc nyolcvanezer kódsorra bontotta le az egészet – mindent kivéve belőle, amitől az AI anyag tényleg mássá válik. Tudod, azt hiszem, memorizálhatta az újabb anyagot – tudom, tudom, hogy lehetetlen, még neki is.
– Mikor leszel már képes...
– Nem tudom. – Taussig egy pillanatra elmosolyodott. – Talán próbáld meg rávenni te, hogy nekünk dolgozzon. Azt hiszem, ez a férfi az egyetlen, aki tényleg érti az egész programot – már úgy értem, az egész projektet.
Sajnálatos módon semmi egyebünk nincs, csak te, de ezt Biszjarina már nem mondta ki. Amit csinált, nagyon nehezére esett. Odanyúlt és megfogta Taussig kezét.
A könnyek azonnal elindultak, mint a záporeső. Beatrice majdnem Tánya karjába vetette magát. Az orosz tiszt közelebb vonta magához, és megpróbált némi szimpátiát érezni ügynöke iránt. Sok-sok órát végighallgatott a KGB iskolán. Ezek mindegyike azt a célt szolgálta, hogy megkönnyítsék számára az ügynökök kezelését. Az emberben lennie kell jó adagnak a szimpátia és fegyelem keverékéből. Úgy kell őket kezelned, mint az elrontott kölyköket. Vegyítened kell a kedvezményeket és büntetéseket, ha teljesítményre akarod szorítani őket. Lívia ügynök pedig a legtöbbjüknél fontosabb.
Még mindig nehéz volt számára megszokni a gondolatot, hogy arcát a vállára boruló fej felé fordítsa és megcsókolja a másik arcot, mely sós ízű volt a régi meg új könnyektől egyaránt. Biszjarina kicsit fellélegzett a gondolatra, hogy ennél tovább azért nem szükséges mennie. Ennél tovább soha nem volt szükséges még mennie. Mégis élt benne a félelem, hogy „Lívia” egy napon majd őt magát fogja követelni. Beatrice Taussig a maga módján éleseszű. Bizonyára okosabb, mint az a KGB tiszt, aki „futtatja”. Viszont oly keveset tud valójában az emberekről. Az egész dologban pedig az a legironikusabb, hogy valójában nagyon is hasonlít az általa annyira megvetett férfihoz, Alan Gregoryhoz.
Biszjarina kicsit eltűnődött rajta, hogyan festhet Gregory. Valószínűleg ő is igazi tudósember – hogyan is hívják őket az angolok? Tudományos könyvmolyok. Azt viszont meg kell hagyni, hogy a szóbanforgó személy briliáns egy könyvmoly lehet. A Tea Clipper minden résztvevője, vagy így, vagy úgy, briliáns volt, ez nyilvánvaló. Ez kicsit megijesztette most. Beatrice a maga módján büszke a programra, bár a világbéke fenyegetésének ítélte meg. Ezen a ponton Biszjarina egyetértett vele. Gregory egy igazi, tudományos könyvmoly, aki megkívánja változtatni a világot. Biszjarina nagyon is értette az indítékot. Ő maga is meg kívánja változtatni. Csakhogy egészen másként. Gregory meg a Tea Clipper e szempontból fenyegetést jelent. A nő nem gyűlölte ezt a férfit.
– Jobban érzed magad? – kérdezte, amikor végre elapadtak a könnyek.
– Mennem kell.
– Biztosan jól vagy?
– Igen. Nem tudom, mikor leszek képes...
– Meg tudom érteni. – Tánya az ajtóhoz kísérte. Legalább volt annyi józan ész benne, hogy egy másik háztömb előtt parkolt le a kocsival, jegyezte meg „Ann”. Várt még, résnyire nyitva tartotta az ajtót, hogy meghallja-e a sportkocsi jellegzetes hangját. Aztán becsukta az ajtót, kezére pillantott, és a fürdőszobába ment, hogy megmossa.

*

Moszkvában korán leszállt az est. A napot felhők takarták el, amik lassan kezdtek megszabadulni hóterhüktől. A delegáció a nagykövetség társalgójában gyülekezett, és a számukra kijelölt kocsikba szálltak, hogy eljuthassanak a fogadás színhelyére. A vacsorához. Ryannak a hármas autó jutott – kis előrelépés utolsó itt járta óta, jegyezte meg magában szárazon.
A kocsi a város nagyjából üres utcáin keleti irányban suhant velük. Rögtön a Kremlnél keresztezték a folyót, majd a Gorkij park mellett haladtak el. Látta, hogy most az egész vidáman ki van világítva, sokan korcsolyáznak a hóesésben. Jó volt igazi embereket látni végre, akik tényleg jól érzik magukat. Még Moszkva is olyan város, emlékeztette magát gyorsan, mely tele van teljesen hétköznapi életet élő, közönséges halandókkal. Erről a tényről oly könnyű elfeledkezni, valahányszor az embert a munkája rákényszeríti, hogy ellenfeleinek szűk csoportjára összpontosítson.
Az autó az Október térnél fordult le. Majd, egy bonyolult manőver után, a Tudományos Akadémia szállója előtt állt meg. Ez egy kvázi-modern épület, amit Amerikában irodaépületnek vélhetnének. Elhagyatott nyírfasor árválkodott a szürke betonfal meg az utca között. Csupasz, élettelen ágaik majdhogynem elérték az alacsonyan lógó felhők hasát. Ryan megrázta magát. Pár órán át esik a hó, és tényleg szép lehet itt minden.
A legtöbb orosz épülethez hasonlóan, ezt is túlfűtötték. Jack gyorsan megszabadult nagykabátjától, és odanyújtotta az egyik feléje közeledő alkalmazottnak. A szovjet delegáció már felsorakozott, hogy üdvözöljék az amerikaiakat. Az amerikaiak pedig, miután végigsasszéztak a szovjetek előtt, egy itallal megrakott asztalnál kötöttek ki mind egytől egyig. Kilencven percnyi ivászat és jópofáskodás következik majd a tényleges vacsora előtt. Isten hozott Moszkvában! Ryan magában jóváhagyta a tervet. Ha elegendő alkoholt fogyaszt, akkor, bármit is egyen, lakomának tűnik. Ő pedig még szerette volna kitapasztalni az orosz étkeket, ami az elbeszélések szerint messze fölötte áll az átlagosnak. A szoba alig volt megvilágítva, így hát mindenki ha akarta, figyelhette, hogyan esik a hó, a hatalmas üveglapok túloldalán.
– Helló, dr. Ryan, hát itt vagyunk megint – szólította meg egy ismerős hang.
– Szergej Nyikolajevics, remélem, ma este nem vezet válaszolta Jack, és borospoharával Golovko vodkája felé intett. A férfi arca már piros volt, kék szeme igencsak csillogott az alkohol mámorában.
– Élvezte tegnap a repülést? – érdeklődött a GRU ezredese. Vidáman nevette el magát, még mielőtt Ryan válaszolni tudott volna. – Továbbra is fél a repüléstől?
– Nem, engem az aggaszt, hogy földnek ütközhetünk – vigyorgott Jack. Mindig is jót tudott kacagni saját félelmén.
– Ah, igen, az a hátsérülése a helikopterbalesetből kifolyólag. Meg tudom érteni.
Ryan az ablakra mutatott. – Mit gondol, mennyi hó esik ma este?
– Talán fél méter, talán több is. Ez nem különösebben nagy vihar, holnap viszont a levegő friss és tiszta. A város egyetlen tiszta, hatalmas, fehér hótakaró alatt fog pihenni. – Golovko szinte már költőnek látszott.
Máris részeg, mondta magában Ryan. Nos, a mai este feltehetően csak társadalmi célokat szolgál, semmi egyebet, az oroszok pedig pokolian vendégszeretők tudnak lenni, ha akarnak. Bár egyvalaki bizonyára egészen más véleménnyel van most erről, emlékeztette magát Jack.
– A családja jól van? – érdeklődött Golovko, egy másik amerikai delegátus hallótávolságán belül.
– Igen, köszönöm. És a magáé?
Golovko intett Ryannak, hogy kövesse. Úgy mentek együtt az italokhoz. A pincérek még ugyanis nem jelentek meg. A hírszerzőtiszt újabb pohárral választott magának. Igen, mindannyian jól vannak. – Szélesen elmosolyodott. Szergej igazi mintaképe az oroszoknál mindennapos, jó közösségnek. Arca fikarcnyit sem változott, amikor a következő mondatot közölte: – Tudomásom szerint találkozni kíván Geraszimov elnökkel.
Jézusom! Jack arcára minden ráfagyott, ami csak rajta volt; szíve kihagyott egy ütemet, lehet, hogy kettőt. Tényleg? És honnan vette ezt az ötletet?
– Én nem vagyok GRU-s, Ryan. Tényleg nem. Eredeti megbízatásom szerint a harmadik igazgatóságon dolgozom, de azóta már más dolgokhoz vezényeltek – magyarázta, mielőtt elnevette volna magát. Ez a nevetés már szívből jövő volt. Épp most érvénytelenítette a CIA róla készült aktáját – és, a férfi rögtön látta, Ryan saját megfigyelését is. Keze kinyúlt hát, hogy megveregesse Ryan felső karját. – Most itt hagyom. Öt perc múlva átsétál a maga mögött lévő ajtón, aztán balra fordul, mintha a férfi mosdót keresné. Utána pedig, az utasításokat fogja követni. Értette? – Megint megveregette Ryan karját.
– Igen.
– Ma este már nem találkozunk. – Kezet ráztak hát, és ezzel Golovko távozott.
– Óh, a francba – suttogta magában Ryan. Hegedűsök hada lepte el a fogadótermet. Lehettek vagy tízen-tizenöten. Cigányzenével próbálták elkápráztatni a hallgatóságot, miközben szüntelenül mozogtak körös-körül. Bizonyára keményen gyakorolhattak, gondolta Jack, hogy ilyen tökéletes harmóniában tudnak játszani annak dacára, hogy sötét a terem. Okos, igazán profi fogás volt. Természetesen azzal a céllal, hogy megkönnyítsék Jack távozását.

*

– Helló, dr. Ryan – szólalt meg egy másik hang. Fiatal szovjet diplomata volt. Egyfajta kifutófiú, aki jegyzeteket készít, meg az idősebbeknek az ügyes-bajos dolgait intézgeti. Most már Jack tudta, hogy ez is KGB-s. Geraszimov nem elégszik meg ma este egyetlen meglepetéssel, ezt rögtön tisztázhatta magában. Ryant a KGB mindenek fölötti hatalmával kívánta elkápráztatni. Majd meglátjuk, gondolta Jack, de a virtuskodás még saját maga előtt is eléggé komolytalannak tűnt. Túl korán. Túl korán.
– Jó estét – még nem találkoztunk. – Jack a nadrágzsebébe nyúlt és kulcskarikáját keresgélte. Nem feledkezett el róla.
– Vitalijnak hívnak. Nem fogják észrevenni távozását. Arra van a férfi mosdó. – Odamutatott. Jack átadta hát a poharát és az ajtó felé indult. Majdnem hanyatt esett, amikor kilépett onnan. Odabenn senki nem tudhatott róla, de a folyosó tök üres volt. Kivéve egyetlen férfit a túlsó végén, aki rögtön intett neki. Ryan arrafelé indult.
Ó, a francba. Itt vagyunk hát...
Fiatalos férfinak látszott, harmincon innen. Jó fizikai adottságokkal. Arckifejezése és átható tekintete arról árulkodott, hogy testőr lehet. A legjobb gondolat, ami Ryannak hirtelen eszébe jutott, hogy a férfi feltehetőleg ideges. No persze, ennek kitalálásához most nem kellett nagy tehetség. Befordultak a saroknál. Ott aztán átadott neki egy oroszos nagykabátot, meg egy usankát, aztán egyetlen szót szólt:
– Jöjjön.
Így vezette végig Ryant egy mellékfolyosón, aztán ki egy mellékutca hidegébe. Odakinn már másik várta őket, aki feszülten figyelt. Kurtán bólintott Ryan kísérőjének, aki azonnal megfordult és intett Jacknek, hogy siessen. A kis utca a Sabolovkán ért véget, ahol mindketten jobbra fordultak. A városnak ez a része eléggé öreg, ezt Jack egy pillantással fel tudta mérni. Az épületek többnyire forradalom előttiek lehetnek. Az utca közepén macskakövekbe ágyazott villamossínek kígyóztak. A magasban pedig látszottak az áramot szállító vezetékek is. Csendben figyelte, amint az egyik ilyen elcsörömpölt mellettük – valójában két összekapcsolt villamos volt. Fehér, meg vörös színűek voltak. Mindkét férfi gyorsan átszaladt a csúszós utcán, egy vöröstéglás épület felé. Ryan nem volt biztos benne, mi lehet, amíg be nem fordultak megint a sarkon.
Kocsiszín, jött rá hirtelen. Egy pillanatra megállt, de aztán kísérője gyorsan sürgetőleg intett neki. És a bal szélső csarnokrészhez mentek. Odabenn, természetesen, villamosok voltak. Úgy helyezkedtek el, mint jászol előtt a félig álomba merült állatok a sötétben. Még mindig teljes volt a sötétség, ezt meglepődve tapasztalta. Ryan szíve veszettül kalapált, miközben két, mozdulatlan villamos mellett haladt el. Kísérője aztán a harmadiknál megállt. Az ajtók kinyíltak, és egy testőrféle lépett le onnan, majd Ryanra pillantott. Végigmotozta, fegyvert keresett nála. De persze nem talált semmit, hiába volt a szakavatott mozdulat. Hüvelykujjával hátrabökve felfelé terelte, be a villamosba.
A jármű épp most érkezhetett be, ez nyilvánvaló volt. Az első lépcsőn még látszott a hó nyoma. Ryan meg is csúszott rajta, sőt el is esik, ha a KGB-sek egyike el nem kapja a karját. Olyan pillantással nézett Jackre, amit Nyugaton mindenképpen mosoly kísért volna, de hát az oroszok nem mosolygó nép. Kivéve, ha mosolyogni akarnak. Fellépett hát újra, keze szorosan fogta a biztonsági kórjától. Semmi egyebet nem kell tenned...
– Jó estét – szólalt meg egy hang. Nem volt különösebben hangos, de nem is kellett annak lennie. Ryan pislogott a sötétben, és egy cigaretta narancssárga fényét látta meg izzani. Nagy levegőt vett hát és arrafelé indult.
– Gondolom, ön Geraszimov elnök?
– Nem ismer meg? – A hangból csipetnyi vidámság érződött ki. A férfi felkattintotta nyugati öngyújtóját, hogy megvilágíthassa arcát. Nyikolaj Boriszovics Geraszimov volt. A láng arcának pontosan a megfelelő kinézetét kölcsönözte. A sötétség hercege maga...
– Most már igen – válaszolta Jack. Igyekeznie kellett, hogy uralkodni tudjon hangja fölött.
– Úgy tudom, hogy beszélni kíván velem. Miben lehetek a szolgálatára? – kérdezte a férfi udvarias hangon, ami igencsak meghazudtolta a helyzetet.
Jack megfordult, és a két testőr felé intett, akik a kocsi előtt álldogáltak. Aztán visszafordult, de nem kellett egy szót sem szólnia. Geraszimov mondott valamit oroszul, mire mindketten távoztak.
– Kérem, bocsásson meg nekik, de az a feladatuk, hogy megvédjék az elnököt. Az én embereim pedig lelkiismeretesen teszik a dolgukat. – A vele szemközti ülésre mutatott. Ryan helyet foglalt.
– Nem is tudtam, hogy ilyen jól beszél angolul.
– Köszönöm. – Udvarias biccentés következett, amit tárgyszerű megjegyzés követett: – Figyelmeztetem, hogy rövid az idő. Van valamilyen információja a számomra?
– Igen, hogyne. – Jack a kabátjába nyúlt. Geraszimov egy pillanatra feszült lett, de aztán felengedett. Csak egy őrült próbálná meggyilkolni a KGB főnökét. És azt azért tudta Ryan dossziéjából, hogy ez az ember nem őrült. – Van valamim a maga számára – mondta Ryan.
– Óh? – Kis türelmetlenség látszott Geraszimov arcán. Nem az a fajta, aki szereti, ha váratják. Érdeklődve figyelte, hogyan matat Ryan keze valamivel, és megdöbbenve fedezte fel, hogy két, valamiféle fémes dolog ütődhet egymáshoz. Jack ügyetlensége azonnal eltűnt, amikor a kulcs lejött végre a karikáról. Aztán pedig megszólalt, de egy olyan ember hangján, aki a kártyázáskor a másik dobását sürgeti.
– Tessék. – Ryan átnyújtotta azt a valamit.
– Mi ez? – A férfiban nőttön nőtt a gyanakvás. Valami helyrehozhatatlanul rossz dolog történt. Eléggé rossz ahhoz, hogy a férfi hangja is rögtön elárulta azt.
Jack pedig nem váratta már tovább. Olyan hangon szólalt meg, amit jó egy hete próbálgatott már. Anélkül, hogy tudta volna, gyorsabban beszélt a tervezettnél. – Ez itt, Geraszimov elnök, a Vörös Október szovjet hadászati atomtengeralattjáró robbanófejvezérlő kulcsa. Személyesen Marko Alekszandrovics Ramius kapitány adta át nekem, amikor átállt. Ön bizonyára örömmel fogadja majd a hírt, hogy igen kedvére való élet van odaát, Amerikában. Csakúgy, mint legtöbb tisztjének.
– A tengeralattjáró...
Ryan rögtön félbeszakította. Alig volt fény, de azért elég volt ahhoz, hogy az ember arckifejezésének a változását rögtön fel lehessen fedezni.
– Hogy a hajó saját töltete semmisítette volna meg? Szó sincs róla. A fedélzeten levő titkosügynök, akinek szakács volt a fedőfoglalkozása. Azt hiszem, úgy hívták, Szugyec. Nos, nincs értelme tovább titkolnom. Megöltem. Nem vagyok különösebben büszke a dologra, de vagy én, vagy ő. Ez volt a helyzet. Ami pedig azt illeti, igazán bátor fiatalember volt – mondta Jack, magában felidézve a tengeralattjáró rakétakilövő helyiségében lezajlott tíz, rettenetes percet. – A rám vonatkozó akta nem említ semmit az akciókról, igaz?
– De hiszen...
Jack megint csak félbeszakította. Most nincs idő a finomkodásra. Jól meg kellett kavarni a másikat.
– Mr. Geraszimov, van néhány dolog, amit elvárnánk magától.
– Ostobaság. A beszélgetésünknek vége. – De Geraszimov nem állt fel, és azúttal Ryan néhány pillanatig várakoztatta is.
– Vissza akarjuk kapni Filitov ezredest. Önnek a Vörös Október-K vonatkozó, a politbüróhoz benyújtott, hivatalos jelentése megállapítja, hogy a tengeralattjáró határozottan megsemmisült. Meg azt is, hogy az átállást valószínűleg soha nem tervezték meg. Helyette inkább arról van szó, hogy a GRU biztosítását áttörték, és a tengeralattjáró kamu utasításokat kapott, miután szabotázs révén tönkrementek a motorok. Ez az információ önhöz Cassius ügynökön keresztül jutott el. Ő pedig nekünk dolgozik – magyarázta Jack. – Maga ezt Gorskov admirális leváltásának előidézésére használta fel. No meg arra, hogy megerősítse saját ellenőrzését a hadsereg belső biztonsága fölött. Még mindig dühösek miatta, igaz? Szóval, ha nem kapjuk vissza Filitov ezredest, Washingtonban a következő héten a vasárnapi újságokban szép kis sztori lát majd napvilágot. Lesz benne pár részlet az akcióról. És egy fénykép a tengeralattjáróról, amint ott csücsül a Virginia állambeli Norfolkban, egy fedett szárazdokkban. Utána pedig bemutatjuk Ramius kapitányt is. El fogja mondani, hogy a hajó politikai tisztje is részese volt az összeesküvésnek. Sajnálatos módon azonban Putin szívrohamban meghalt, rögtön az érkezés után. Ez persze hazugság, de próbálja meg bebizonyítani.
– Maga nem zsarolhat engem, Ryan! – Nyoma sem volt a hangjában bármiféle érzelemnek.
– Még valami. Az SDI nincs ott a tárgyalóasztalon. Azt mondta a politbürónak, hogy ott lesz? – kérdezte Jack. – Magának vége, Mr. Geraszimov. Együtt van hozzá minden, hogy elérjük, kegyvesztett lehessen, és ahhoz bizony egyszerűen túl jó célpont, hogy kihagyhassuk. Ha tehát nem kaphatjuk vissza Filitovot, mindenféle dolgot ki fogunk szivárogtatni. Némelyiket persze megerősítik, de az igazán jókat, természetesen, tagadni fogják, miközben az FBI sürgős vizsgálatot rendel el a kiszivárogtatok azonosítására.
– Nem hinném, hogy mindezt Filitovért csinálják – közölte Geraszimov, hangja most már kimért volt.
– Nem egészen. – Megint csak váratta beszélgetőpartnerét egy kicsit, mielőtt közölte volna: – Azt akarjuk, hogy maga is jöjjön.
Jack öt perc múlva lépett le a villamosról. Kísérője ugyanazon az úton vitte vissza a szállóig. A rendezés részleteire fordított figyelem igazán lenyűgöző volt. Mielőtt csatlakozott volna a fogadáson résztvevőkhöz, Jacknek még a cipőjét is szárazra törölték. A szobába való belépésekor azonnal az italokhoz ment, de mindent üresen talált már. Szemével gyorsan megkeresett egy tálcát hordozó pincért, és lekapta róla az első poharat, ami a keze ügyébe került. Kiderült róla, hogy vodka, de Ryan egyhajtásra megitta az egészet, mielőtt újabbért nyúlt volna. Amikor aztán azzal is végzett, akkor kezdett igazán morfondírozni rajta, hol is lehet valójában a férfi mosdó. Kiderült, hogy pontosan ott, ahol mondták neki. Éppen idejében ért oda.

*

Ugyanannyira kidolgozott volt az egész, mint bármi más, ha számítógépes szimulációról van szó. Természetesen mindezidáig soha nem futtattak még le teljesen ehhez hasonlót, ez is volt a cél.
Több célja is volt a tesztnek, mint ezt Ryan pár héttel előbb megfigyelhette. A rendszer architektúrájának érvényesítésekor felbecsülhetetlenül fontos, tapasztalati adatokat is kaptak, mégpedig a hardver tényleges működési karakterisztikájára nézve. Ennek eredményeként aztán szimulálni tudták a földön a valós gyakorlatokat. Közben pedig majdnem abszolút megbízhatóságra tettek szert az elméleti eredmények terén.
Gregory két keze között forgatta a golyóstollat, amikor az adatok a videokijelző terminálján megjelentek. Épp most hagyta abba írószerszámának rágását. Fél ugyanis, hogy szája tele lesz tintával.
– Oké, most jön az utolsó lövés – jegyezte meg egy mérnök. – És itt a pontszám...
– Hűha! – kiáltotta Gregory. – Százból kilencvenhat! Mennyi a ciklusidő?
– Nulla egész, nulla-egy-hat – válaszolta egy szoftverszakértő. – Vagyis nulla egész, nulla-nulla-négy, a névleges alatt – kétszeresen is ellenőrizhetünk minden, célra vonatkozó parancsot, mialatt a lézer ciklikusan...
– Ez pedig már magában harminc százalékkal növeli meg a Pk-t – közölte Gregory. – Még azzal is megpróbálkozhatnánk, hogy lövünk, ellenőrizzük, lövünk ahelyett, hogy lőnénk, lőnénk, és csak aztán néznénk meg. Még mindig van ugyanis időnk a másik végponton. Emberek! – ugrott hirtelen talpra – megcsináltuk! A szoftver benne van végre abban a kibaszott dobozban! Négy hónappal hamarabb, mint ígértem!
A szoba minden zugából éljenzés hallatszott, amit persze a harmincfős csapaton kívül feltehetőleg senki sem tudott volna megérteni.
– Oké, ti lézerbasztatók! – kiáltotta valaki. – Csipkedjétek magatokat és építsetek nekünk egy halálsugarat! Az irányzék már készen áll!
– Legyetek kedvesek a lézerbasztatókhoz – nevetett Gregory. – Én is velünk dolgozom.
Beatrice Taussig éppen akkor haladt el a szoba előtt, valami adminisztrációs értekezletre sietett, amikor meghallotta a kiabálást. A laborba persze nem léphetett be – titkosított ajtózár volt rajta, a kombináció meg nem állt rendelkezésére amúgy sem –, de erre nem volt szüksége. Tehát most futott le éppen a kísérlet, amire azok előző este a vacsoránál célozgattak. Az eredmény eléggé nyilvánvaló. Candi is odabenn van, valószínűleg pont szemközt ül azzal a kis fasszal, gondolta Bea, és továbbment.

*

– Hál' Istennek, nem sok a jég – jegyezte meg Mancuso, amikor kipillantott a periszkópon. – Legyen két lábnyi, esetleg három.
– Itt nemsokára tiszta csatorna nyílik. A jégtörők az összes part menti kikötőt nyitva tartják – közölte Ramius.
– Le a periszkóppal – szólalt meg ezután a kapitány. Átment a térképasztalhoz. – Azt kívánom tőled, hogy kétezer yardnyival vigyél bennünket délebbre, aztán szépen leülünk a fenekünkre. Az már olyan, mintha szilárd tető volna a fejünk fölött. És távol is tudja tartani tőlünk a mindenféle Grisákat meg Mirkákat.
– Értettem, kapitány – válaszolta az XO.
– Menjünk, igyunk egy kis kávét – javasolta Ramiusnak meg Clarknak Mancuso. Egy szinttel lejjebb mentek. Annak dacára, hogy ehhez hasonlót az elmúlt négy év során már jónéhányszor végigcsinált, Mancuso most is ideges volt. Kevesebb, mint kétszáz láb mély vízben tartózkodtak, a szovjet partoktól látótávolságnyira. Ha észreveszik őket, sőt helyzetüket is meghatározza valamelyik szovjet hajó, meg fogják támadni őket. Történt már ilyesmi. Meg aztán ott vannak az orosz tengeralattjárók is mindenütt. Legalább kettőnek hallották a hangját az előző napon.
– Kávét, uram? – kérdezte a tiszti étkezde felszolgálója. Válaszul kapott egy biccentést, mire rögtön hozta a kannát meg a csészéket.
– Biztos vagy benne, hogy elég közel járunk? – kérdezte Clarktól Mancuso.
– Igen, itt ki-be tudok járni.
– Sok örömed lesz benne – jegyezte meg a kapitány.
Clark fintorgott: – Ezért fizetnek nekem annyit. Én...
A beszélgetés egy pillanatra megakadt. A tengeralattjáró törzse megcsikordult, amint leült a fenéken, és a hajó kicsit oldalra dőlt. Mancuso a kávéjára pillantott a csészében és a dőlést hat-hét foknyira becsülte. A tengeralattjárósok tökössége akadályozta csak meg benne, hogy hirtelen mozdulatot tegyen, hiszen eddig soha nem csinált még ilyet, legkevésbé a Dallas-szal. Az Egyesült Államok haditengerészeiében csak néhány tengeralattjárót terveztek kifejezetten ilyen küldetés céljára. A bennfentesek egy pillanat alatt azonosítani tudják mindet a törzs néhány szerelvényének elrendezéséből, de a Dallas nem tartozik közéjük.
– Azon tűnődöm, mennyi ideig fog tartani? – kérdezte Mancuso a mennyezettől.
– Meglehet, hogy sor sem kerül rá – jegyezte meg Clark. – Majdnem a felére sohasem kerül. Legtovább... tizenkét napig kellett ugyanígy üldögélnem egyszer, azt hiszem. Rémesen hosszú időnek tűnt ám. Akkor sem történt semmi, lefújták végül.
– Meg tudod mondani, hányszor volt ilyen? – kíváncsiskodott Ramius.
– Sajnálom, uram. – Clark csak a fejét rázta.
Ramius elgondolkodva beszélni kezdett: – Tudjátok, amikor kisfiú voltam még, errefelé horgásztam – pont errefelé, nagyon sokszor. Sosem volt róla fogalmunk, hogy ti, amerikaiak, szintén ide jártok pecázni.
– Bolond egy világ ez – egyezett bele Clark. – És milyen errefelé a kapás?
– Nyaranta nagyon jó. A jó öreg Szása hozott ki mindig a csónakján. Itt ismertem meg a tengert, itt tanultam meg, hogyan leszek tengerész.
– És mi van a helyi járőrhajókkal? – kérdezte Mancuso, egyszeriben mindenkit visszarángatva a jelenbe.
– Alacsony fokú készültséget rendeltek el. Nektek vannak diplomatáitok Moszkvában, így hát kicsi a háború veszélye. A felszínen haladó járőrhajók főként a KGB alá tartoznak. Ők vannak hivatva a csempészek, no meg a kémek elleni védekezésre. – Clarkra mutatott. – Ez persze nem olyan jó tengeralattjárók ellen, de már változtatás alatt állt, amikor én kijöttem. Az északi flottánál is növelték az ASW-gyakorlatokat. És, amennyire hallottam, a Balti flottánál szintúgy. De ez itt elég rossz hely a tengeralattjárók észleléséhez. Túl sok az édesvíz a folyók miatt. Ehhez jön még odafönn a jég – mindez igencsak megnehezíti az amúgy is bonyolult hanglokátoros viszonyokat.
Jó ezt hallani, gondolta Mancuso. Hajója fokozott készültségben volt. Minden, ehhez szükséges embere ott sürgött-forgott a hanglokátoros berendezések körül. És ott is fognak maradni, amíg csak kell. A Dallas-t két perc alatt ki tudja vinni innen. Ennyi idő bizonyára bőségesen elegendő, gondolta.

*

Geraszimov is gondolkodott. Egyedül ült irodájában. Ez a férfi, aki még a legtöbb orosznál is jobban tudott uralkodni érzelmein, most is nagyon vigyázott rá, hogy ne látsszon rajta semmi, bár senki más nem tartózkodott rajta kívül a szobában.
Az állambiztonsági bizottság elnöke ugyanolyan alaposan és szenvtelenül mérte fel saját helyzetét, mintha valamelyik hivatali kötelességének vonatkozásait vizsgálta volna csak felül. Vörös Október. Minden onnan indul ki. Saját előnyére használta ki a Vörös Október balesetét. Először kiszorította a hatalomból Gorskovot, aztán teljesen megszabadult tőle; az ügyet arra is igénybe vette, hogy a harmadik igazgatóság pozícióit erősítse vele. A hadsereg akkoriban már hozzáfogott, hogy saját, belső biztonságát a kezébe vegye – Geraszimov viszont a Cassius ügynöktől származó jelentéssel sikeresen győzte meg róla a politbürót, hogy egymagában a KGB is képes biztosítani a szovjet hadvezetés lojalitását meg biztonságosságát. Jó sok neheztelést vívott ki ezzel magának. Megint csak Cassiuson keresztül jelentették ki, hogy a Vörös Október megsemmisült. Cassius mondta a KGB-nek, hogy Ryan bűnügyi vizsgálat alatt áll, és...
Mi meg besétáltunk – jobban mondva én – besétáltam a csapdába!
Hogyan magyarázhatná ezt meg a politbürónak? Egyik legjobb emberéről kiderült, hogy kettős ügynök de mióta? Ezt kérdeznék tőle, ő meg tudná rá a választ; ennélfogva a Cassiustól származó összes jelentés rögtön gyanússá válna. Annak dacára, hogy sok, jó adat került továbbításra attól az ügynöktől, a tudat, hogy kettős ügynök lett belőle a múltban valamikor, mindent azonnal érvénytelenítene.
Helytelenül jelentette hát, hogy a tengeralattjáró nem állt át, és még csak fel sem fedezte tévedését. Az amerikaiak páratlan ügyességgel emeltek láthatatlan falat az ügy köré, a KGB-nek meg közben fogalma sem volt róla. Ugyanígy a GRU-nak sem, de ez vajmi kevés vigaszt jelent most neki.
Azt is jelentette, hogy az amerikaiak komoly változtatást eszközöltek fegyverzet-leszerelési tárgyalásaik stratégiájában. Ez sem állja meg a helyét.
Vajon túl tudná-e élni egyszerre mindhárom leleplezést? kérdezte magától Geraszimov.
Valószínűleg nem.
Ha másik korban él, valószínűleg halálbüntetés várna rá, de legalább annál könnyebb volna számára a döntés. Senki sem választja magától a halált, legalábbis olyanok nem, akik eszüknél vannak. Geraszimov pedig mindig is hideg fejjel gondolkodott, igencsak magánál volt mindig. De hiszen ilyesmi ma már nem történhet meg. Majd szépen bedugják valami eldugott minisztériumi munkahelyre, ahol kedvére tologathatja az aktákat ide-oda. KGB-s kapcsolatai haszontalanok lesznek a számára. Talán annak erejéig felhasználhatja őket, hogy eljusson majd egy jobb élelmiszerboltba. Talán. Az emberek összesúgnak majd mögötte az utcán – többé nem félnek már a szemébe nézni. Nem fognak félni a hatalmától. Ujjal fognak mutogatni rá, és kiröhögik a háta mögött. Az irodájában dolgozók egyre tiszteletlenebbek lesznek vele. Visszabeszélnek, még rá is kiabálhatnak, ha egyszer a fülükbe jut, hogy hatalma egyszer s mindenkorra oda lett. Nem, mondta magában, ezt nem fogom eltűrni.
Akkor hát, álljak át, disszidáljak? Hogy a világ egyik leghatalmasabb embere egyszerű kis bérenc legyen, sőt mi több, koldus, aki aprópénzre váltja, amit tud, hogy biztosítsa magának a kényelmes életet? Geraszimov azt a tényt még csak elfogadta valahogy, hogy élete fizikai értelemben kényelmesebb volna – de, hogy elveszítse a hatalmát!
Végül is azonban, ez volt a kérdés. Akár marad, akár távozik, más emberré kell egyszerűen válnia... ez pedig egyenlő volna a halállal, nem igaz?
Nos, mit tegyek hát?
Pozícióját meg kellett gyökeresen változtatnia, ugyanígy a játékszabályokat is, valami nagyon megrázót kellene produkálnia... de mi legyen az?
Választani kell tehát kegyvesztettség és disszidálás között? Elveszteni mindent, amiért eddig dolgozott – amikor már csak karnyújtásnyira a cél – és mégis egy ehhez hasonló választással szembekerülni?
A Szovjetunió nem a hazardőrök nemzete. Az ország stratégiája mindig is jobban tükrözte az oroszok nemzeti sportját, a sakkozást. Ott pedig egy sor, gondosan, előre megtervezett lépésről van szó. Sosem kockáztatnak túl sokat. Mindig úgy védik pozíciójukat, hogy – ahol csak lehet – kicsiny, fokozatos mértékben haladnak előre. A politbüró is szinte kivétel nélkül így működött emberemlékezet óta. Maga a politbüró nagyjából hasonló emberekből tevődik össze. Több, mint a fele apparatcsik, akik hajlandók kimondani a megfelelő szavakat, kitöltik a szükséges kvótát. Mindenféle előnyöket élveznek, amennyire csak lehet. És lassan araszolnak előre az egykedvűség, a közöny posványán át, melynek legtökéletesebb megvalósulása a Kremlben, az asztal körül látszik leginkább. De ezeknek az embereknek az a feladata, hogy moderáló hatást gyakoroljanak mindazokra, akik a hatalomra kacsintgatnak. Ezek az emberek pedig hazardőrök mégis csak. Narmonov is az. Ugyanígy Geraszimov. Ő is játssza kisded játékait. Alekszandrovval szövetkezik, hogy ideológiai választótestületet alakítson ki magának. Közben pedig zsarolja Vanejevet és Jazovot, hogy elárulhassa saját főnökét.
És mégis túl jó játék volt hozzá, hogy ilyen könnyen fel lehessen hagyni vele. Megint meg kell hát változtatnia a szabályokat, de hát, végül is, ennek a játéknak valójában nincsenek szabályai – kivéve egyetlen egyet: nyerni kell.
Ha nyer – akkor a gyalázat, a kegyvesztettség nem is számítana, igaz?
Geraszimov kivehette hát a kulcsot zsebéből és most első alkalommal vizsgálta meg íróasztalának lámpája fényében. Eléggé közönségesnek tűnt. Ha a szokásos módon használták volna, hány embernek a halálát is okozhatná – ötvenmillió? Száz? Még több? A hármas igazgatóságnak a tengeralattjárókon, no meg a földi telepítésű rakétásoknál elhelyezett emberei vannak birtokában ennek a hatalomnak – vagyis a zampolit, a politikai tiszt egymagában rendelkezik a kellő jogkörrel, hogy a robbanófejeket, melyek nélkül a rakéták nem egyebek petárdáknál, működtetni lehessen. A megfelelő időpontban, a megfelelő irányban kell elforgatni ezt a kulcsot, ennyit tudott ő is, és a rakéták máris az emberi elme által valaha kigondolt, legfélelmetesebb, halálosztó eszközzé alakulnak át. Ha pedig kilőtték őket, nincs, ami megállíthatná...
De ezt a szabályt is meg kell most változtatni, nem igaz?
Mit ér annak a tudata, hogy ő az az ember, aki megtehetné?
– Ah. – Geraszimov elmosolyodott. Bizony többet ért, mint az összes többi szabály együttesen. És az is eszébe jutott, hogy az amerikaiak úgyszintén megszegtek egy szabályt, amikor megölték futárukat a Moszkvics-gyár rendező pályaudvarán. Végre, egyszer neki dolgoznak a földrajzi hosszúság vonalai.

*

Dr. Taussigot meglepte, amikor megpillantotta a jelet. „Ann” vonatkozásában az egyik alapdolog volt, hogy a nő sosem változtatott mindennapi életvitelén. Annak dacára, hogy szinte berobbant kapcsolata otthonába, szokásos szombati elfoglaltságához tartozott, hogy felkeresi a bevásárlóközpontot. Datsunját szépen letette odakinn, nehogy valami faszkalap Chevy Malibujának ajtaját nekinyomja. Amikor már odabenn járt, akkor pillantotta meg Ann Volvóját. A vezető oldalán elhelyezett visszapillantó lefelé volt fordítva. Taussig az órájára tekintett és meggyorsította lépteit a bejáratig. Amikor bement, rögtön balra fordult.

*

Peggy Jennings ma egyedül dolgozott éppen. Mindenki kirajzott, hogy a munkát Washington kívánságainak megfelelően a lehető leggyorsabban elvégezhessék, de azért hozzá kell tenni, hogy ebben nincs semmi merőben új, nem igaz? A felállás egyszerre jó, no meg rossz is. Alanyának a bevásárlóközpontba való követése eléggé könnyű feladatnak ígérkezett, viszont odabenn már átkozottul nehéz, majdhogynem lehetetlen volt. Ha csak nem akarta az ügynökök egész hadát igénybe venni. Egy perccel Taussig után ért oda az ajtóhoz. De már tudta is, hogy szem elől veszítette. Nos, most úgyis csak szaglászik utána még. Rutinfeladat, mondta magában Jennings, miközben kinyitotta az ajtót.
Majd mindkét irányban végignézett az üzletsoron, de nem tudta felfedezni kliensét. Egy pillanatig homlokát ráncolta, aztán ráérősen sétálni kezdett az üzletek között. Be-benézett az ablakon és azon tűnődött közben, vajon Taussig nem ment-e moziba.

*

– Helló, Ann!
– Bea! – szólalt meg Biszjarina az Eve's Leaves-ben. – Hogy vagy?
– Tele munkával – válaszolta dr. Taussig. – Ez tényleg jól áll rajtad.
– Olyan könnyű szabni rá – jegyezte meg az üzlet tulajdonosa.
– Könnyebb, mint rám – egyezett bele borongós hangulatban Taussig. Leemelt egy kosztümöt a legközelebbiek közül, és a tükörhöz ment vele. Komoly szabású volt, ez illett legjobban mostani hangulatához.
– Felpróbálhatnám?
– Hogyne – vágta rá rögtön a tulajdonos. Háromszáz dolláros darab volt.
– Segítsek? – kérdezte „Ann”.
– Hát persze – legalább elmondod, mire készülsz. – Mindkét nő ezekkel a szavakkal ment az öltözők felé.
Odabenn pedig cseverészni kezdtek. Mindennapos dolgokat, ami annyira más a nők és férfiak között. Biszjarina közben átadott egy papírlapot, amit persze Taussig szépen végigolvasott. Aztán az utóbbi egy pillanatra megállt a társalgásban, mielőtt jóváhagyólag bólintott volna. Arca először megdöbbenést tükrözött, aztán jóváhagyást. Végül ismét átváltott valamire, ami egyáltalán nem tetszett Biszjarinának – de hát a KGB nem azért fizeti, hogy szeresse is a munkáját.
A kosztüm nagyon szépen állt. A tulajdonos meg is jegyezte, amikor visszajöttek. Taussig ugyanúgy fizetett, mint a legtöbben, hitelkártyával. Ann integetett még, aztán elment. Megfordult, hogy az üzletsorról kifelé haladva elsétáljon egy fegyverbolt előtt.
Jennings látta, hogy az általa követett személy pár perc múlva kilép az üzletből, és átlátszó, műanyag zsákban valami ruhaféle van nála. Nos, ezért tűnt hát el a szemem elől, mondta magában. Akármi is aggaszthatta a napokban, elment vásárolni hát, hogy jobban érezhesse magát és megint vett egyet azokból a kosztümökből. Jennings még vagy fél órán át követte, mielőtt leszakadt volna róla. Nem volt ugyanis a nő körül semmi figyelemre méltó.

*

– Ez aztán igazán hidegfejű egy fickó – közölte Ryan Candelával. – Nem vártam volna tőle, hogy az ölembe ugrik, és köszönetet mond az ajánlatomért, de azért biztos voltam benne, lesz valamiféle reakciója!
– Nos, ha ráharap, megkapod az üzenetét.
– Ja.

 

 

21

Az Íjász megpróbálta bemagyarázni magának, hogy az időjárás senkinek sem a szövetségese. Persze ez egyáltalán nem igaz. Az ég tiszta volt, hideg szél fújt északkelet felől, akadálytalanul söpört végig a vidéken, egészen Szibériából. Ő pedig felhőket akart, mert így most csak a sötétben tudnak mozogni. És minél tovább tartózkodnak szovjet területen, annál nagyobb az esélyük, hogy valaki felfedezi őket. Márpedig, ha felfedezik őket...
Nemigen lehetett sokat spekulálni. Semmi egyebet nem kellett tennie, csak felemelni a fejét, és máris láthatta a dangarai úton haladó páncélos járműveket. A környéken legalább egy zászlóalj állomásozhatott. A mudzsaheddin-ek szerint csapata elég nagy volt, mitöbb figyelemre méltó, az oroszok ellen azonban, akik a saját területükön voltak, és szemmel látható fölényben is, csak maga Allah tudná talán megvédelmezni őket. Talán még ő sem? tűnődött az Íjász, majd megrótta magát a ki nem mondott eretnekségért.
Fia most nincs is oly távol tőle, feltehetően közelebb tartózkodik hozzá, mint amennyi távolságot errefelé megtettek – de hol? Azt a helyet sosem fogja megtalálni. Az Íjász ebben az egyben holtbiztos volt. Réges-rég feladta már amúgy is a reményt. Fiát az oroszok idegen, hitetlen módon fogják felnevelni, ezért hát egyebet nemigen tudott tenni, mint hogy imádkozik: Allah látogassa meg a fiát, még mielőtt túl késő volna. Gyermekeket lopni, minden bizonnyal ez minden bűn közül a legundorítóbb. Megfosztani őket szüleiktől és hitüktől egyaránt...
Csapatából mindenkinek épp elég oka volt rá, hogy utálja az oroszokat. Megölt vagy szétszórt családok, szétbombázott otthonok. Emberei nemigen tudták, hogy ez a modern háború mindennapos velejárója. Az Íjász azon morfondírozott, vajon lehetősége van-e bárkinek is igazából megválasztania saját sorsát, vagy meglehet, ezt az egészet sokkal hatalmasabb kezek irányítják? De ez már egy újabb, összetettebb, haszontalan gondolat volt. A mudzsaheddin számára a világ arra korlátozódik, amit e pillanatban látni és érzékelni képes. Ha ennél tovább menne, szem elől vesztené azt, ami igazán számít. Ez pedig a halállal egyenértékű. A hit volt az emberei által megtartott egyetlen, fontosabb gondolat. És egyelőre ennyi elég is volt.
A menetoszlopban közlekedő, utolsó jármű is eltűnt már az útkanyarulat mögött. Az Íjász megrázta fejét. Éppen eleget törte már a jelenen. Az oroszok, akiket eddig figyelt, mind BMP gyalogsági páncélos járműveiken húzták meg magukat. Odabenn, ahol melegen tartja őket a jármű fűtőberendezése; odabenn, ahonnan különösebben jól nem lehet kilátni. És ez bizony sokat számít. Felemelte hát fejét, hogy végignézzen csapatán. Akiket elég jól elrejtett az orosz ruházat, meg a sok szikla.
Az Íjász felpillantott hát megint az égre, és látta, hogy a Nap lassan lemenőben van. Nemsokára a hegygerinc mögé bukik, és ők folytathatják menetelésüket észak felé. Látta még, hogyan csillan meg a Nap fénye egy repülőn, amint az magasan a fejük fölött az égbe fúródik.

*

Bondarenko ezredes foglalta el az ablak melletti ülést, és lebámult ezekre az ijesztő hegyekre. Magában fel tudta idézni még rövid afganisztáni katonáskodását. Ez legalább mögötte van. Leszolgálta az idejét, megízlelte, milyen a bevetés, most pedig visszamehet végre az alkalmazott technológia tudományához, ami végül is, első nagy szerelme. Mellesleg, valami egészen más járt az eszében.
Mi történik Misa körül? kérdezte magától. Amikor a férfi eltűnt a minisztériumból, természetszerűleg feltételezte, hogy az idős ember megbetegedett. Aztán ez a távollét több napig is eltartott. Komolyan vette hát a dolgot és megkérdezte a minisztertől, vajon Filitov ezredes kórházba került-e. A válasz először megnyugtatónak látszott most már azonban elgondolkodott rajta. Bondarenko most arra kapott parancsot, hogy térjen vissza a Fényes Csillag-hoz, huzamosabb kiértékelésre. Az ezredes érezte, valahogy félreállítják – de, vajon miért? Talán amiatt, ahogyan Jazov arra az ártatlan kérdésre reagált? Akkor ott volt még az általa is felfedezett megfigyelés kérdése. Lehet, hogy a két dolog összefügg? Teljességgel lehetetlen, hogy Misa egy biztonsági vizsgálat célpontja legyen. És még kevésbé lehetséges, hogy a vizsgálat során perdöntő bizonyítékot találjanak bárminemű visszaélésre! A legvalószínűbb, zárta le magában a kérdést, hogy Misa Jazov számára hajt végre valami rendkívül titkos feladatot, azért van távol. Ilyesmi azért elég gyakran előfordul. Bondarenko újra letekintett hát a Nurek-erőmű másszív földmunkáira. A gép kitolta fékfelületeit és kerekeit is, hogy le tudjanak szállni Dusanbe keleti repülőterén. Ő volt az első, aki kiszállt a gépből.
– Genagyij Joszifovics!
– Jó reggelt, tábornok elvtárs – szólalt meg meglepetten Bondarenko.
– Jöjjön velem – válaszolta Pokriskin, miután viszonozta az ezredes tisztelgését. – Bizonyára nem akar azon az átkozott buszon zötykölődni. – Intett hát őrmesterének, aki elvette Bondarenko csomagját.
– Nem kellett volna magának is kijönnie.
– Ugyan már. – Pokriskin vezette hát a sort, mely az ő személyi helikopteréhez tartott. A forgórészt már be is indították. – Egy napon majd el kell olvasnom a jelentést, amit maga állított össze. Tegnap is csak három miniszter volt itt. Most kezdi mindenki megérteni, mennyire fontosak is vagyunk. Huszonöt százalékkal megemelik a finanszírozást is – bár csak én írhatnék olyasfajta jelentést!
– De hiszen én...
– Ezredes, hallani sem akarok róla. Látta az igazságot és közölte másokkal is. Most pedig ön is része a Fényes Csillag körül dolgozók nagy családjának. Szeretném, ha elgondolkodna rajta, mi volna, ha ide jönne dolgozni végleg, miután befejeződött moszkvai küldetése. Szükségem van egy éles eszű helyettesre. – Haverkodó pillantást vetett a másikra. – Nem hinném, hogy rá tudnám beszélni, cserélje fel az egyenruháját a légierőjével?
– Tábornok elvtárs, én...
– Tudom, ha egyszer a Vörös Hadsereg katonája, mindig az is marad. Ebben nem fogjuk megakadályozni. Mellesleg szólva, segíthetne nekem azokkal a tökfej KGB-sekkel, akik a körzetet őrzik. Bondarenkót meglepte, hogy nem maga a parancsnok vezeti a gépet. – Én mondom önnek, Genagyij, pár év múlva egészen új fegyvernemünk lesz. Talán úgy fogják hívni: „kozmikus védelmi egység”. Egészen új karriert futhatna be azoknál. Szeretném, ha ezen kicsit komolyan elgondolkodna. Három-négy év múlva amúgy is tábornok lesz magából valószínűleg, én viszont több csillagot garantálhatok, mint a hadsereg.
– Pillanatnyilag, azonban...? – Mindenképpen el fog gondolkodni a mondottakon, de nem itt a helikopteren.
– Az amerikaiak által használt tükör- és számítógéptervekre összpontosítunk. A mi tükröseink főnöke úgy gondolja, terveinket hozzá tudja igazítani a hardverünkhöz. Beletelik még vagy egy évbe, hogy a tervek összeálljanak, mint mondotta, viszont nem tudja, mi van a tényleges technológiával. Mi pedig közben összeállítunk néhány tartaléklézert, és megpróbáljuk leegyszerűsíteni a tervet, hogy könnyebb legyen a karbantarthatóság.
– Ez még vagy két évi munka – jegyezte meg Bondarenko.
– Legalább – válaszolta Pokriskin tábornok. – Ez a program már nem érik be az előtt, hogy én távoznék innen. Ez elkerülhetetlen. Ha viszont eggyel több, jelentősebb tesztelési sikerünk van, engem vissza fognak hívni Moszkvába, hogy a minisztériumi iroda élére álljak. A rendszert pedig legjobb esetben sem fogjuk az én visszavonulásom előtt kitelepíteni. Szükségem van egy fiatal emberre, aki végigviszi az egész vállalkozást. Szemügyre vettem már vagy egy tucatnyi tisztet. Maga mind közül a legjobb, Genagyij Joszifovics. Azt akarom, hogy vegye át tőlem az egészet, amikor eljön az ideje.
Bondarenko teljesen ledöbbent. Pokriskin pont őt választotta ki. Kétségkívül előnyben részesítve a saját parancsnoksága alatt dolgozókkal szemben. – De hiszen alig ismer engem...
– Magának megvannak a szükséges tulajdonságai. Egyenruhája kevésbé fontos, mint a benne lévő ember. Már telexeztem is a minisztériumnak e végett.
Nos. Bondarenko túlontúl meg volt lepve hozzá, hogy tetszen neki a dolog. És mindez azért, mert a jó öreg Misa úgy döntött, én vagyok a legjobb ember az ellenőrzés elvégzésére. Remélem, nem túlságosan beteg.

*

– Most már kilenc órája tart – jegyezte meg majdhogynem vádlón, Vatutin felé fordulva az egyik tiszt. Az ezredes lehajolt, hogy bepillantson a száloptika csőbe és folyamatosan figyelte a férfit. Feküdt, aztán összevissza forgolódott meg dobálta magát, mivel igencsak igyekezett elaludni, de egész próbálkozása eleve kudarcra volt ítélve. Aztán jött a koffein hatására jelentkező émelygés meg hasmenés túl azon, hogy képtelen volt tőle aludni. Majd felkelt és folytatta a járkálást, órák óta ezt csinálta. Rettenetes igyekezettel akarta álomba fárasztani magát.
– Hozzátok fel ide húsz perc múlva. – A KGB-ezredes enyhe vigyorral az arcán pillantott alárendeltjére. Csak hét órát aludt, az utolsó kettőt is azzal töltötte, hogy megbizonyosodik róla, az általa előtte kiadott utasításokat mind maradéktalanul végrehajtották. Aztán lezuhanyozott és megborotválkozott. Futár hozta utána lakásáról az új egyenruhát, miközben egy közlegény tükörfényesre kefélte mindkét csizmáját. Vatutin végzett reggelijével, és engedélyezett még magának egy plusz csésze kávét is. Amikor megitta, átment a vallatóhelyiségbe.
Ugyanúgy, mint a legtöbb, ehhez hasonló helyiségben, a csupasz asztal sokkal többet rejtett, mint ami első pillantásra látszott rajta. Pereme alatt, ahol az asztal teteje túlfut a tartókereten, több gomb is elhelyezkedett, amit anélkül nyomhat le, hogy bárki észrevenné. Több mikrofont raktak a látszólag üres falakba. A szoba egyetlen dísze pedig, egy tükör volt. Átlátszó volt a másik oldalról, így az alanyt a szomszéd szobából meg lehetett figyelni, sőt fényképezni is.
Vatutin letelepedett hát és kivette az aktát, amit félretesz majd, ha Filitovot bevezetik. Agya egy pillanat alatt átfutott a teendőkön. Már teljesen megtervezett természetesen mindent, beleértve szóbeli jelentésének megfogalmazását is Geraszimov elnök felé. Órájára pillantott, bólintott a tükör felé, és a rákövetkező néhány percet arra szánta, hogy összeszedje magát a most következők előtt. Filitov éppen időben érkezett.
Erősnek tűnt. Erős, de azért nagyon nyúzott. Ez a koffeinnek volt betudható, amivel teljesen átitatták minden ételét. Az általa most mutatott külső keménynek tűnt, de azért látszott, hogy törékeny és vékony lehet. Filitov most először mutatott bosszúságot. Előtte mindig csak eltökéltség látszott rajta.
– Jó reggelt, Filitov – szólította meg Vatutin, alig pillantva fel.
– Magának Filitov ezredes. Mondja csak, mikor ér véget már ez az egész cirkusz?
Valószínűleg ezt is elhiszi, mondta magában Vatutin. Az alany már oly gyakran ismételte el, hogy Vatutin tette az ő kezébe a filmkazettát, hogy félig-meddig már maga is hitte valahogy. Ez egyáltalán nem szokatlan dolog. Engedély nélkül húzta maga alá a széket, Vatutin meg egyetlen kézlegyintéssel kiküldte a smasszert.
– Mikor döntött úgy, hogy elárulja a hazát? – kérdezte Vatutin.
– Maga mikor döntötte el, hogy abbahagyja kisfiúk buzerálását? – kérdezte dühösen az idős ember.
– Filitov – bocsásson meg, Filitov ezredes – tudja, hogy kezében egy mikrofilmkazettával tartóztattuk le, amikor két méternyire volt csupán egy amerikai hírszerző tiszttől. Azon a filmkazettán pedig értékes információt találtunk egy rendkívül titkos államvédelmi kutatólétesítményre vonatkozóan. Ehhez hasonló információkat ön pedig már évek óta kiszolgáltatott az amerikaiaknak. Eziránt nincs kételyünk. Csak azért teszem hozzá, ha netán elfelejtette volna – magyarázta türelmes hangon Vatutin. – Most semmi egyebet nem kérdezek, csak azt, mióta csinálta már?
– Tudod mit, cseszd meg magad – javasolta Misa. Vatutin enyhe remegést figyelt meg a férfi kezein. – Én a Szovjetunió háromszoros Hőse vagyok. Ennek az országnak az ellenségeit öltem, amikor te még csak fájdalom voltál apád ágyékában, mégis van merszed engem árulónak nevezni?
– Tudja, amikor kisiskolás voltam, magáról olvastam könyveket. Misáról, aki elűzi a fasisztákat Moszkva kapui alól. Misáról, a démoni harckocsizóról. Misáról, Sztálingrád hőséről. Misáról, a németek elpusztítójáról. Misáról, aki a kurszki csata nagy ellentámadását vezette. Misáról – zárta le végül Vatutin –, az anyaföld elárulójáról.
Misa intett egyet, mintha nemlétező legyet akarna elkergetni. Szemmel láthatólag bosszantotta, hogy keze megremegett. – Soha életemben nem kedveltem különösebben a csekistákat. Amikor az embereimet vezettem, ők mindig mögöttünk voltak ugyanis. Rendkívül hatékonynak bizonyultak, valahányszor foglyokat kellett agyonlőni. Gyűlöltem őket, mégis tiszteltem valahogy, amiért katonák. A te fajtád azonban... talán mi egyszerű katonák, soha nem fogjuk tudni megérteni, ki az igazi ellenség. Néha eltűnődöm rajta, ki ölt meg több oroszt, a németek – vagy a hozzád hasonlók?
Vatutin rezzenetlen maradt. – Az áruló Penkovszkij szervezte be magát, igaz?
– Marhaság! Én magam jelentettem fel Penkovszkijt. – Filitov vállat vont. Magát is meglepte az, ahogyan érez, mégis képtelen volt uralkodni fölötte. – Azt hiszem, a hozzád hasonlóknak is megvan a maga haszna. Oleg Penkovszkij csak egy szomorú, megzavarodott ember volt, aki igencsak megfizette az árát, amit az ilyeneknek mindig meg kell fizetniük.
– Ahogyan magának is meg kell – közölte Vatutin.
– Nem akadályozhatom meg, hogy elpusztítsanak, de én már túlontúl sokszor kerültem szembe a halállal. Előbb, vagy utóbb, úgyis ő fog nyerni. Akár a maga, akár bárki más keze által. Már elfelejtettem, hogy is kell félni.
– Mondja meg nekem, mitől fél?
– Magától nem. – Ezt a mondatot viszont nem kísérte mosoly, hanem helyette hideg, kihívó tekintet játszott a férfi arcán.
– De hiszen mindenki fél valamitől – jegyezte meg Vatutin. – Maga az ütközetektől félt? – Ah, Misa, túlságosan sokat beszélsz. Tudod-e egyáltalán?
– Igen, eleinte. Az ember mindig retteg a fájdalomtól – nem a haláltól, a fájdalomtól. – Filitovot magát is meglepte, hogy ennyit beszél, de már nagyon elege volt ebből a KGB-s csúszómászóból. Olyan volt már szinte az egész, mint a frenetikus izgalom ott a harctéren, most, hogy itt ült és párbajozott ezzel a senkiházival.
– Olvastam már valahol, hogy mindenki fél a bevetéstől, és semmi nem tartja őket életben, csak az önmagukról alkotott kép. Tudják, nem lehet engedni, hogy elvtársaik kevesebbnek lássák őket, mint amilyenek feltételezhetően. Ennélfogva, az emberek jobban félnek a gyávaságtól, mint magától a veszélytől. Félnek, hogy elárulják a férfiasságukat, meg a többi katonát. – Misa kicsit, mintha bólintott volna. Vatutin megnyomott egy gombot az asztal alatt. – Filitov, maga elárulta az embereit. Képtelen belátni? Nem érti, hogy amikor védelmi titkokat szolgáltatott ki az ellenségnek, elárult mindenkit, aki magával együtt szolgált?
– Annál azért többre van szükség, mint amiket maga itt összezagyvál, hogy...
Az ajtó csendesen nyílt ki. A fiatalember, aki belépett, piszkos, zsíros, foszlott kezeslábast viselt, fején a harckocsizok megszokott sapkája volt. Minden részlet a helyén ült: megvolt még a járműben történő beszélgetésekhez szükséges huzal is, és a fiatalemberrel egyszerre lépett be a szobába az erős, jellegzetes puskaporszag is. A kezeslábas lépettnek látszott, és egyben megperzseltnek. A férfi arcát és kezét kötések borították. Letakart szeme körül vér szivárgott. És ez a jelenség nem volt egyéb, mint Alekszej Iljics Romanovnak, a Vörös Hadsereg tizedesének az élő képmása. Vagy legalábbis nagyon közeli hozzá, amennyire csak a KGB utánozni tudta egy ilyen előre kitervelt rémlátomás érdekében.
Filitov nem is hallotta, amikor bejött, de azonnal megfordult, amikor megérezte a szagot. Szája egyszerűen tátva maradt a megrökönyödéstől.
– Mondja el nekem, Filitov – szólalt meg Vatutin. – Mit gondol, hogyan reagálnának az emberei, ha megtudnák, mit csinált? Filitov nem tudta, hogy preparálták már jó ideje már minden ételét – annyira elvesztette józan ítélőképességét lefortovói tartózkodása alatt, hogy nem volt már többé birtokában az a készség, amivel el tudta volna dönteni, mi igaz, és mi nem. A koffein a részegséggel pont ellentétes állapotot váltott ki nála. Agya ugyanolyan éber volt, mint egykor a bevetések során. De Misa fáradt is volt már, kimerítette ez az idegőrlő napirend, aminek alárendelték. Az ébrenlét és a gyilkos kimerültség furcsa kombinációja álomszerű állapotba hozta, ahol egyáltalán nem uralkodott már azon képessége fölött, hogy meg tudja különböztetni a valóságost a képzeletbelitől.
– Forduljon csak meg, Filitov! – mennydörögte Vatutin. – Nézzen rám, amikor magához beszélek! Feltettem egy kérdést: Mi van mindazokkal, akik magával szolgáltak?
– Kicsoda...
– Kicsoda? A férfiak, akiket vezetett, maga ostoba vénember!
– De hiszen... – A férfi megint odafordult, de az alak már eltűnt addigra.
– Végignéztem a maga aktáját. Minden idézetet, amit az emberei számára lejegyzett. Többek voltak azok egyszerű elvtársaknál. Itt van ez az Ivanenko, meg a Pukov, és végül ez a Romanov tizedes is. Mit szólnának mindezek most, akik magáért haltak meg?
– Megértenék! – makacskodott Misa, miközben teljesen elöntötte a düh.
– Mit értenének meg? Mondja meg már, mi az, amit megértenének?
– A magukhoz hasonlók ölték meg őket – nem én, nem a németek, hanem a magukhoz hasonlók!
– És a maga fiait is, igen?
– Igen! Az én két, csinos fiamat, a két erős, bátor fiút, aki elment, hogy a nyomdokaimba lépjen és...
– És a feleségét is?
– Azt mindenekelőtt! – vicsorgott vissza Filitov. Szinte áthajolt az asztal fölött. – Maguk mindent elvettek tőlem, maguk csekista szarháziak – és még azon tűnődik, miért kellett nekem maguk ellen harcolni? Maga árulta el a hazát, és maga árult el engem is!
– Ennek következtében pedig Penkovszkij megkörnyékezte magát, így hát maga információkat adott át a Nyugatnak – oly sok éven át hülyét csinált belőlünk!
– Nem olyan nagy dolog a magához hasonlókból hülyét csinálni! – csapott most öklével a másik az asztalra. – Harminc évig, Vatutin, harminc évig én – én... – Itt megállt, furcsa arckifejezés jelent meg rajta, és azon tűnődött, mit is mondott éppen.
Vatutin nem kapkodta el a dolgot, és várt kicsit, mire újra szólt volna valamit, és amikor így tett, hangja már visszafogott volt megint. – Köszönjük, ezredes elvtárs. Ennyi elég is lesz egyelőre. Később majd részletesen elbeszélgetünk róla, mit is adott ki a Nyugatnak. Én személy szerint megvetem magát azért, amit tett, Misa. Képtelen vagyok megbocsátani vagy megérteni a hazaárulást, de maga a legbátrabb ember, akivel valaha találkoztam. Fontos lesz ezután, hogy ugyanolyan bátorsággal tudjon magával meg saját bűneivel szembesülni, ahogyan a fasisztákkal tudott. – Vatutin megint megnyomott egy gombot, kinyílt az ajtó. Az őrök elvezették Filitovot, aki egyre csak visszafelé tekingetett kihallgatójára. Mindenekelőtt meglepetés tükröződött rajta. Meglepődött, hogy átverték végül.
– Magából jó pszichiáter lehetett volna – jegyezte meg mindenekelőtt az orvos.
– Remélem, mindent felvettünk – szólt oda egyik technikusához Vatutin.
– Mind a három magnó működött, azonkívül a tévé is.
– Ez volt életemben eddig a legnehezebb.
– Igen, kemény fickó. Bátor. Nem kalandor, nem is disszidens. Hanem igazi patrióta – vagy legalábbis az, aminek ez a szegény fickó képzeli magát. A párttól akarta megmenteni az országot. – Vatutin még mindig leplezetlen ámulattal rázta meg a fejét. – Honnan szednek ilyen ötleteket?
A te elnököd, emlékeztette magát, többnyire ugyanezt akarja – vagy, még pontosabban szólva, az országot akarja megmenteni a párt számára. Vatutin egy pillanatra a falnak dőlt, mialatt megpróbálta eldönteni, mennyire hasonló vagy mennyire más ez a motiváció. Gyorsan arra a következtetésre jutott, nem illő gondolat az ilyesmi egy egyszerű kémelhárítótiszt esetében. Legalábbis, még nem az. Filitov az ötleteit onnan vette, hogy a párt a családját valahogy ostoba módon kezelte.
– Doktor, gondoskodjon róla, hogy egy kicsit pihenhessen – szólt kifelé menet. Már kocsi várt rá.
Vatutint szinte meglepte a tény, hogy reggel van. Az utóbbi két napban túlságosan is erre az ügyre összpontosított, ezért hát azt hitte, éjszaka van. Annál jobb azonban: rögtön felkeresheti az elnököt. Az igazán izgalmas azonban az a dologban, hogy ő folytathatja megszokott napi tevékenységét. Ma este hazamehet és aludhat egy nagyot éjszaka, újra leülhet családja körében, nézheti a tévét. Vatutin elmosolyodott magában. Még előléptetésnek is elébe nézhet, erre gondolt. Végül is hamarabb törte meg azt az embert, mint ígérte. Ettől pedig biztosan jó kedvre derül az elnök is.
Vatutin éppen két megbeszélés között kapta el. Geraszimov elmélázó hangulatában volt. Kibámult az ablakon, a forgalmat nézte a Dzerzsinszkij téren.
– Elnök elvtárs, megvan a vallomás.
– Filitov?
– Nos, igen, elnök elvtárs. – Vatutin nem is próbálta leplezni meglepődését.
Geraszimov egy pillanat múlva elmosolyodott. – Bocsásson meg, ezredes. Éppen egy akció járt az eszemben. Szóval megvan a vallomás?
– Természetesen a részletek még nem állnak rendelkezésre, de végre beismerte már, hogy titkokat juttatott ki Nyugatra. És azt is, hogy harminc éve folyamatosan.
– Harminc éve – és egész idő alatt nem fedeztük fel... – jegyezte meg csendesen Geraszimov.
– Így van – ismerte be Vatutin. – Viszont most elkaptuk. Hetekbe telik majd, mire megtudjuk, mi mindent semmisített meg ez az ember. Azt hiszem, rá fogunk majd jönni, hogy az ügyessége, meg tevékenységi módozatai nehezítették meg különösen a felfedezést. Akárhogy is van, ön kérte a vallomást, és most már a kezünkben van – mutatott rá az ezredes.
– Kitűnő – válaszolta az elnök. – Mikor lesz kész az írásos jelentés?
– Holnap? – kérdezte gondolkodás nélkül Vatutin. Majdnem összerándult, miközben a választ várta.
– Ez elegendő. Köszönöm, ezredes elvtárs. Ez minden.
Vatutin vigyázállásba merevedett és tisztelgett, mielőtt távozott volna.
Holnap? kérdezte magától a folyosón. Ennyi hercehurca után most megelégszik vele, hogy csak holnap szállítom le?
Mi az istennyila van itt? Ennek semmi értelme. Vatutinnak azonban egyelőre nem állt rendelkezésére semmiféle, azonnali magyarázat, viszont a jelentést össze kellett állítania mindenképpen. Az ezredes irodájába ment hát, előhúzta a megvonalazott papírt és hozzálátott, hogy lefirkantsa kihallgatási jegyzőkönyvét.

*

– Szóval, ez az a hely? – kérdezte Ryan.
– Igen. Régebben vele szemben játéküzlet volt odaát. Úgy hívták: Gyermekvilág, elhinné? Azt hiszem, végül valaki rájöhetett, micsoda őrült dolog, így hát elköltöztették innen. Középen a szobor Félix Dzerzsinszkijé...
A sofőr ausztrál volt, azok közül, akik ide szerződtek, hogy a követség körüli biztonságról gondoskodjanak. Régebben pedig az Ausztrál SAS kommandósa volt. Soha nem hajtott végre semmiféle tényleges kémtevékenységet – legalábbis nem Amerika számára –, viszont gyakran teljesített hasonló feladatokat. Megtanulta, hogyan vegye észre és rázza le követőit, akár útközben is. Ettől aztán az oroszok biztosak voltak benne, hogy CIA-s vagy legalábbis valami hasonló. Ezenkívül kitűnő idegenvezető.
A tükörbe pillantott. – Barátaink még mindig ott vannak. Nem várható semmi, igaz?
– Majd meglátjuk. – Jack most megfordult. Amazok teljesen nem bújtak el előlük, de ezt nem is várta volna. – Hol van Frunze?
– Délre a követségtől, haver. Megmondhatta volna, hogy oda akar menni, akkor előbb azt keressük fel. – Megfordultak hát az úton, miközben Ryan állandóan hátrapillantgatott. Úgy bizony, a Zsiguli – nagyon hasonlított egy régi Fiatra – pont ugyanígy tett, hű kutyaként követte őket mindenhová. Útközben megint elhaladtak az amerikai lakónegyed előtt, majd elhajtottak az egykori ortodox templom előtt, amit a követségiek csak úgy emlegettek, mint a mikrochipek nagyasszonyát, mivelhogy rémesen sok lehallgatóberendezést tartalmazott.
– Tulajdonképpen mit csinálunk? – kíváncsiskodott a sofőr.
– Csak úgy megyünk mindenfelé. Amikor utoljára itt jártam, semmi egyebet nem láttam, csak a külügyminisztériumhoz vezető utat, meg egy palota belsejét.
– És, ha a barátaink kicsivel közelebb jönnének?
– Nos, ha beszélgetni akarnak velem, azt hiszem, engedelmeskednem kell – válaszolta Ryan.
– Komolyan gondolja? – A férfi tudta, hogy Ryan CIA-s.
– Naná – kuncogott Jack.
– Azt tudja ugye, hogy írásos jelentést kell készítenem az ehhez hasonlókról?
– Maga teszi a maga dolgát, én meg az enyémet. Így járkáltak körbe-körbe vagy egy órán át, de nem történt semmi. Ryan nagy csalódására, és a sofőr megkönnyebbülésére.

*

A szokásos módon érkeztek. Bár a határátkelőhelyeket összevissza váltogatták, a kocsi – Plymouth Reliant volt, kábé négyéves, oklahomai rendszámtáblával – kötelességszerűen megállt a határőrség ellenőrzőbódéjánál. A kocsiban három férfi ült.
– Jó estét – szólalt meg a határőr. – Láthatnám a papírjaikat? – Mindhárman átnyújtották vezetői jogosítványukat. – Van valami elvámolnivalójuk?
– Egy kis pia. Két quart – már úgy értem, liter – mindannyiunknál. – A férfi érdeklődéssel figyelte, amint a kirendelt kutya körbeszimatolja a kocsit. – Akarja, hogy kiálljunk és felnyissuk a csomagtartót?
– Miért voltak Mexikóban?
– A Cummings-Oklahoma Tool and Die-t képviseljük. Olajvezeték meg finomítóberendezés – magyarázta a sofőr. – Főként nagy átmérőjű vezérlőszelepek meg hasonlók. Ilyesmit próbálunk eladni a Pemexnél. A csomagtartóban is az ehhez szükséges holmi van.
– Szerencsével jártak? – kíváncsiskodott a határőr.
– Ez az első próbálkozásunk. Lesz még egy pár. Rendszerint beválik.
A kutyát vezető tagadólag rázta meg fejét. Labradorja egyáltalán nem mutatott érdeklődést a kocsi iránt. Nyoma sem volt kábítószerszagnak. Ugyanígy, nitrátoknak sem. Az autóban ülők sem keltettek gyanút. Az átkeléshez nem a legforgalmasabb időpontot választották ki.
– Isten hozta magukat újra itthon – szólalt meg végül a határőr. – Jó utat hazáig!
– Köszönöm, uram. – A sofőr bólintott hozzá és visszaült. – Viszlát.
– Nem nagyon bízok a viszontlátásban – jegyezte meg a hátul ülő, amikor már tisztes távolban voltak. Angolul beszélt. – Ezeknek fogalmuk sincs a biztonságról.
– A bátyám őrnagy a határőrségnél. Azt hiszem, szívrohama volna, ha látná, mennyire könnyű volt – jegyezte meg a sofőr. De nem nevetett hozzá. A dolog keményebbik részén túl voltak tehát. És, ami azt illeti, ellenséges területen. A kijelölt sebességgel hajtottak át. A sofőrnek nagyon kedvére volt ez az amerikai kocsi. Bár nagy teljesítményt nem nyújtott, még soha nem vezetett négynél több hengeres autót, valójában nem is tudta, mi is a különbség. Addig négyszer járt az Egyesült Államokban, de ilyen célból még soha. Mindhárman tökéletes amerikai angolt beszéltek. A fura az volt benne, hogy a férfi kedvelte Amerikát. Különösen, hogy mindenütt kapható olcsó, kiadós étel. Meg is fog majd állni egy gyorsétkezdénél útközben Santa Fe felé. Valószínűleg egy Burger Kingnél, ahol tökéletesen átadhatja magát a faszénen készült salátás, paradicsomos meg majonézes hamburgernek. Ez az egyik dolog, amit a szovjetek leginkább lenyűgözőnek találnak egész Amerikában. Hogyan lehet, hogy az amerikaiak annyira jók különböző feladatokban, például az élelmiszeripar és -elosztás terén, tűnődött el hirtelen, mégis annyira ostobák egyszerű dolgokban, mint amilyen a kellő biztonság is? Az amerikaiak annyira más szabályok szerint játszanak, hogy az szinte már felfoghatatlan... és oly sok errefelé a véletlenszerűség.
– Bár csak ehhez hasonló útjaink lennének odahaza – szólalt meg a mellette ülő. A hátul helyet foglaló most tényleg aludt, ezúttal nem színlelte. Mindkettőjük számára ez az első amerikai út. Az akciót ugyanis túl hamar rendelték el. Oleg Dél-Amerikában már több feladatot is végrehajtott, mindig amerikai üzletemberként járt el.
– A sofőr – igazi neve Leonyid volt – ennél kicsit elidőzött. – Honnan vennék rá a pénzt?
– Igaz – egyezett bele fáradt hangon Oleg. Tíz órája vezettek már. A műszerfal órájára pillantott. Még hat óra, talán hét.

*

Tánya Biszjarina százados pontosan ugyanarra a következtetésre jutott, amint Volvójának órájára egy pillantást vetett. Ez esetben biztonságos búvóhelye nem ház volt, hanem inkább egy régi vontató, mely sokkal inkább hasonlított az építési vállalkozók meg mérnökök által mozgó irodaként alkalmazottakra. A helyszín közel van az államokon áthúzódó autósztrádához, közel a városhoz, de mégis rejtve egy gerinc mögött. Csak egy poros bekötőút biztosítja a kapcsolatot a külvilággal, amit még a helybéli tinédzserek sem fedeztek fel a tánc utáni etyepetyéhez. Ami a környék beláthatóságának kérdését illeti: az egyszerre volt jó és rossz. A kíváncsiskodó szemek elől bokorszerű fenyőfák rejtették el a trélert, ugyanakkor viszont lehetővé is tették a megközelíteni akaró számára a rejtvemaradást. Ezért hát kívülre őrt kellene állítaniuk. Nos, végül is minden egyszerre nem lehet. A nő leoltott fényszórókkal jött, miután gondosan időzítette érkezését. A Volvo csomagtartójából kirakott két nagy élelmiszeres zacskót. Amikor aztán sikerült becipelnie a vásárolt dolgokat, kiment még a kis aktatáskáért, amit rögtön odaállított a nem működő fürdőben két vizeskanna mellé.
Nem volt jó ötlet a kocsi ideállítása. Miután megérkezik a csapat, száz méterrel feljebb, a földúton keresnek majd egy sűrű, fás részt a kocsiknak. Biztonságos búvóhelyek előkészítése sohasem olyan könnyű dolog, mint az emberek gondolnák. Különösen nem az, ha tényleg rejtve kell maradnia. Még olyan, nyílt helyeken sem, mint amilyen Amerika. Némiképpen könnyebb lett volna a dolog, ha előre értesítik a nőt, de hát ezt az akciót egyik napról a másikra rendelték el.
Az érkező csapatfőnök magasabb beosztású tiszt. A nő nem ismerte a férfi arcát, nevét sem. De bizonyára magasabb rangúnak kell lennie, mint ő maga, ha már egyszer ilyesfajta munkával bízzák meg. Amikor a tréler egyetlen kanapéját leporolta, kinyújtózott, hogy szunyókáljon kicsit. Beállította a kicsiny ébresztőóráját, mert pár óra múlva fel akart kelni mindenképpen. Úgy tűnt, alig pihent le, amikor a csengő riasztotta fel a vinilpárnákról.

*

Egy órával hajnal előtt érkeztek. Az országúti táblák megkönnyítették a dolgukat, Leonyid pedig teljes egészében memorizálta az útvonalat. Kikapcsolta a gépkocsi fényszóróit. Óvatosan haladt, levette lábát a fékről, nehogy elárulják a fák között a hátsó, vörös fények. Az első, kisebb gerinc mögött, az út hirtelen lejteni kezdett és jobbra kanyarodott. Ott állt a Volvo. Mellette pedig egy alak.
Mindig ez a legnagyobb feszültséggel járó része a dolognak. Egy KGB tiszttársával van most találkozója, de tudott már olyan esetekről, ahol nem egészen sikerültek jól a dolgok. Behúzta hát a kéziféket és kiszállt.
– Eltévedt? – kérdezte egy női hang.
– A Mountain View-t keresem – válaszolta.
– Az a város másik végén van – mondta a nő.
– Óh, bizonyára rossz helyen jöttem le a sztrádáról. – A férfi szinte látta a nő megkönnyebbülését, amikor befejezte a mondatot.
– Tánya Biszjarina. Hívj csak Ann-nek.
– Én Bob vagyok – mondta Leonyid. – A kocsiban ül Bill meg Lenny.
– Fáradtak?
– Tegnap hajnal óta egyfolytában vezetünk – válaszolta Leonyid vagyis Bob.
– Aludhattok odabenn. Van étel meg ital is. Áram nincs ugyan, sem folyóvíz. Van viszont két elemlámpa és egy petróleum is – használhatjátok, ha vizet akartok forralni a kávéhoz.
– Mikor?
– Ma este. Vidd be az embereket. Én majd megmutatom, hova állítsd a kocsit.
– Hogy jutunk ki?
– Még nem tudom. Elég bonyolult dolog, amit végre kell hajtanunk. – Ezzel aztán a nő hozzáfogott, hogy részletesen leírja az akciót. Meglepte ennek a háromnak a profi volta. Bizonyára mindegyikük eltűnődött magában, mit forgathat a moszkvai központ a fejében, ha ilyen akciót rendel el. Amit csinálnak, bizony eléggé vad dolog, nem beszélve az időzítéséről.

*

Beatrice Taussing egy órával később ébredt. A Nap nem sütött, úgy bámult rá szégyentelenül hálószobája ablakán át, mint valami vádló szem. Lezuhanyozott és megszárította a haját. Kávéfőzőjét már bekapcsolta. Első csésze kávéját fogyasztotta, amikor eldöntötte végre, mit vegyen fel. Magában azt mondta, hogy ez rendkívül fontos döntés. Az ilyen dolgokhoz bizony energiára van szüksége az embernek, közölte magával szótlanul, és pár tojást vett elő, hogy tervei szerint megreggelizzen végre.
Végül, valami fodros mellett döntött. Nem, mintha sok ilyen szerelése lett volna, de talán az a kék megteszi... bekapcsolta hát a tévét, miközben reggelijét fogyasztotta, épp elkapta a CNN-híreket a moszkvai leszerelési tárgyalásokról. Talán az egész világ biztonságosabb hely lesz majd. Jó volt arra gondolnia, hogy ő is evégett dolgozik.
Ezután Taussing a szokásos időpontban állt be a számára fenntartott parkolóhelyre. Biztonsági kártyáját kivette táskájából, majd a nyakába akasztotta. Természetesen aranyláncon. Aztán beviharzott az ajtón, a biztonsági ellenőrzés mellett.
– Jó reggelt, doki – közölte az egyik őr. Bizonyára a szerelés teszi, gondolta Bea.
Szokás szerint ő volt az első az irodában. Ez azt jelentette egyben, hogy pontosan úgy teheti fel a kávét, ahogyan ő szereti. Nagyon erősen. Mialatt a masina vidáman pöfékelni kezdett, kinyitotta a biztonságosabb tárolást igénylő akták szekrénykéjét és kivett belőle egy csomagot, amin az előző napon is dolgozott.
Meglepő módon a délelőtt sokkal gyorsabban eltelt, mint várta. A munka is hozzájárult persze. A hónap végére le kellett adnia egy költségelemzést. Ahhoz pedig át kellett túrnia egy nagyhalom okmányt, aminek java részét már lefotózta és továbbította is Ann-nek. Annyira kényelmes dolog, hogy az embernek ajtóval ellátott, külön irodája van, meg titkárnője, aki mindig kopog, mielőtt belépne. Ennek is eljött hát a napja. Megpillantotta ugyanis a Volvót, a megfelelő helyen letéve.

*

– Nyolc egész egy a párhuzammérő műszeren – közölte Peggy Jennings. – Kéne látnod a ruhákat, amit vesz.
– Szóval, excentrikus – jegyezte meg türelmesen Will Perkins. – Látsz valamit, amit én nem, Peg. Mellesleg szólva láttam ma reggel bejönni, eléggé jó benyomást tett, kivéve talán a sálát.
– Valami szokatlan – kérdezte Jennings. – Rögtön félre tudta tenni személyes érzelmeit.
– Nem. Rémesen korán kel fel mindig. Meglehet azért, hogy reggelente ne lehessen követni. Nem látok semmi különleges okot a megfigyelés meghosszabbítására. – A lista hosszú volt, az emberi erő pedig véges. Tudom, hogy nem kedveled a buzikat Peg, viszont erre nézve még mindig nem tudtál meg biztosat. Talán csak egyszerűen nem kedveled ezt a lányt – javasolta a férfi.
– Az alany hivalkodóan mesterkélt, viszont konzervatív az öltözködésben. Bizonyos dolgokban szókimondó, mégsem beszél egyáltalán a munkájáról. Egy rakás ellentmondás. – És pontosan megfelel ezzel a profiljának, ezt már ugyan nem tette hozzá.
– Szóval, talán azért nem beszél a munkájáról, mert nem szabad neki, talán megtiltották a biztonságiak. Úgy vezet, mint a keleti partról jöttek, mindig siet, mégis konzervatívan öltözik – talán egyszerűen csak szereti, ahogyan kinéz ezekben a ruhákban? Peg, nem lehetsz annyira gyanakvó minden tekintetben.
– Azt hittem, ez is a munkánkhoz tartozik – fortyant fel Jennings. – Magyarázd meg, amit a napokban láttunk.
– Megmagyarázni ugyan nem tudom, de te úgyis megmagyarázod, ha akarod. Bizonyíték nincs rá, Peg, még annyi sem, ami elegendő volna a megfigyelés intenzívebbé tételéhez. Nézd, majd ha végigfutunk az ezen a listán szereplőkön, újra ellenőrizzük.
– Ez hülyeség, Will. Feltételezett kiszivárogtatásunk van valami csúcstitkos projektről, mi pedig itt téblábolunk, mintha félnénk, hogy megsértünk vele valakit. – Jennings ügynök felállt hát és egy pillanatra átment a saját íróasztalához.
Ne feledkezz el róla, hogy a nő az adminisztráción van. Feltehetőleg az összes tudományos szakember boldoggá tételéről gondoskodik. – Perkins ezt is ellenőrizte. – Nézd, ha valami furcsa érzésed van ezzel kapcsolatban, később visszatérhetünk a nőre.

*

– Al, itt Bea. Átjönnél az irodámba?
– Hogyne. Öt perc múlva ott leszek.
– Óriási. Kösz. – Taussig ezzel letette. Még Bea is csodálta Gregoryt a pontosságáért. A férfi az adott időpontban lépett be az ajtón.
– Nem zavartam meg semmit, igaz?
– Nem. Egy újabb célgeometriás szimulációt futtatnak, de ahhoz rám már nincs szükségük. Mi van? – kérdezte Gregory őrnagy, aztán így szólt: – Tetszik a szerelésed, Bea.
– Kösz, Al. Szükségem van valamihez a segítségedre.
– Mi az?
– Születésnapi ajándékot akarok venni Candinek. Ma délután szándékozom kiválasztani, viszont jó volna, ha valaki segítene benne.
– Tyűha, igazad van. Három hét múlva, igaz?
Taussig Alre mosolygott. A férfi még ilyen kis fasz hangokat is hallat. – Lassan kellene már ilyesmire gondolnod.
– Szóval, és mit veszel neki? – Úgy vigyorgott, mint valami kisfiú.
– Meglepetés, Al. – Kis szünetet tartott. – Olyasmi, amire Candinek szüksége van. Majd meglátod. Candi a maga kocsiján jött ma be, igaz?
– Igen, munka után a fogorvoshoz kell mennie.
– Kérlek, ne mondj neki semmit! Nagy meglepetés – magyarázta Bea.
A férfi csak annyit látott, a nőnek nagy erőfeszítésébe telik uralkodnia arcvonásain. Bizonyára az ajándék miatt lehet, gondolta és elmosolyodott. – Oké, Bea. Viszlát ötkor.

*

Délután ébredtek. „Bob” vánszorgott ki először a fürdőszobába, aztán hirtelen eszébe jutott, hogy nincs is folyóvizük. Ellenőrizte hát az ablakokat, hogy van-e jele valamiféle tevékenységnek, mielőtt kiment volna. Amikorra visszajött, a többiek már vizet tettek fel forralni. Csak instant kávéjuk volt, Biszjarina viszont szerzett nekik valami jobbféle márkát. Az egész reggeli annyira jellegzetesen amerikai volt, minden túlcukrozva. Viszont jól tudták, szükségük lesz rá. Amikor mindegyik végzett „reggeli” tevékenységével, elővették a térképeket és a szerszámokat, majd átfutottak még egyszer az akció részletein. Három óra alatt mindenen túl voltak, amire aztán pontosan tudta mindenki, minek hogy kell történnie.

*

És íme, itt van, mondta magában az Íjász. Hegyek, ahonnan messzire lehet látni. Ez esetben a célpont még mindig két éjszakányi járóföldre van annak dacára, hogy már látni lehet. Miközben alárendeltjei az embereket jól álcázott helyekre parancsolták, ő egy sziklára tette messzelátóját, úgy vizsgálta a helyszínt. És... ott fognak utoljára letáborozni. A célponttól öt kilométernyire van. A hegyek kontúrjai rejtik el... az utolsó kapaszkodó igencsak kemény lesz. A tényleges támadás előtt egy óra pihenést engedélyez majd az embereknek. Ez segíteni fog. Közben pedig eligazítást is adhat nekik egyéni feladataikról. Meg kis időt, hogy imádkozhassanak. Szeme újra csak a célpontot kutatta.
Nyilvánvaló, még mindig folyik az építkezés odaát. De hát az ilyesfajta helyeken sosem állnak le vele. Jó is, hogy most már itt vannak. Pár év múlva nem lehetne oda bejutni.
Közelebb kell majd férkőznie valahogy, hogy tényleg ki tudja venni az egyes tereptárgyakat. Mivel ettől függ tervének az utolsó percben történő, részletes kidolgozása. Pillanatnyilag azonban érdeklődésé inkább a vidék elrendezése felé fordult. Hogyan lehet legjobban megközelíteni azt a helyet?
Őrtornyok, három, az északi oldalon. Ott lesz a kerítés. Aknák? tűnődött el hirtelen. Akár vannak, akár nincsenek, azokhoz az őrtornyokhoz gyorsan oda kellene jutniuk. Ott nehézgépfegyverek vannak. Róluk pedig a kilátás biztosítja az egész környék áttekinthetőségét. De hogyan hajtsák végre?
– Szóval, az az a hely? – telepedett le mellette a hadsereg egykori őrnagya.
– Az emberek?
– Mind rejtőzködik – jött az őrnagy válasza. Egy percet azzal töltött, hogy csendben vizsgálgatta a helyet.
Míg csendben figyeltek, a buszok fényszórói az egyik helyről a másikra vándoroltak át. Műszakváltás lehet. Az Íjász is gondolt erre. Neki viszont a támadást sötétben kell megkockáztatnia, és ugyanígy sötétben kell távozniuk is, különben sosem tudnak kijutni.
– Ha közelebb tudunk keveredni anélkül, hogy észrevennének... tehetnék egy javaslatot? – kérdezte csendesen az őrnagy.
– Folytasd.
– Támadjuk meg mindannyian a középen lévő, magasabb helyet, aztán induljunk lefelé. A két másik hely irányában.
– Veszélyes – jegyezte meg rögtön az Íjász. – Sok a nyílt terep, amit mindkét oldalon fedezni kell.
Nézetkülönbség alakult ki az ösztönös harcos és a képzett katona között. Az őrnagy csak jobban tudja, mint ő gondolta az Íjász, hogyan mérje fel egyik veszélyhelyzetet a másikkal szemben. – Nem tudok azonban semmit az őrtornyokról. Mit gondolsz?
– Nem vagyok biztos benne. Én... – Az őrnagy hirtelen lenyomta parancsnokának fejét. Egy pillanat múlva repülő suhant végig a völgy felett.
– Ez egy MiG-21-es felderítő. Nem is foglalkozunk az ostobákkal. – Lepillantott, hogy megbizonyosodjon róla, minden embere fedezékben van.
– Lehet, hogy most készítettek éppen felvételt rólunk.
-Ők?
– Nem tudom. E tekintetben már Istenre kell hagyatkoznunk, barátom. De nem hiszem, hogy idáig hagyott volna bennünket jönni, ha kudarcra lennénk ítélve mondta az őrnagy, és eltűnődött rajta, vajon igaz lehet-e, amit közölt.

*

– Szóval, hová megyünk? – kérdezte a parkolóban Gregory.
– Találkozunk az üzletsoron, a déli oldalon, oké? Remélem be fog férni a kocsiba.
– Akkor hát, ott találkozunk. – Gregory ezzel a kocsijához ment és elhajtott.
Bea pár percig várt még, mielőtt követte volna. Semmi értelme nem volt felkeltenie valakinek a figyelmét azzal, hogy egyszerre mennek el onnan. Húsz perccel később meg is érkeztek a bevásárlóközpont parkolójához.
Al már várta. Két hellyel arrébb tette le kocsiját egy kombitól, jó messzire a legközelebbi üzlettől. Ez a hülye még többé-kevésbé a legjobb helyet választotta ki, gondolta magában Bea Taussig, miközben odaállt a férfi kocsija mellé és kiszállt.
– Mi történt? – kérdezte tőle.
– Nincs semmi ok a sietségre.
– És, most mi lesz?
Bea ugyanúgy nem tudta. Arról ugyan tájékoztatták, hogy minek kell bekövetkeznie, arról viszont nem, hogyan tervezik végrehajtani – valójában még azt sem tudta biztosan, hogy egy ember, vagy pedig több csinálja-e. Talán Ann fogja egymagában lerendezni a dolgokat. Elnevette magát, hogy elrejtse idegességét.
– Gyere – mondta a nő, és intett a férfinak, hogy kövesse.
– Ez bizonyára valami nagyon komoly szülinapi ajándék – jegyezte meg Gregory. Jobbra tőle csak úgy mellesleg látta, hogy egy kocsi kifarol a helyéről.
Beának feltűnt, hogy a parkoló kocsikkal zsúfolt, ember viszont sehol. A délutáni vásárlók mind hazamentek már vacsorára, az újonnan jöttek pedig épp most kezdték róni köreiket az üzletekben. A moziból a tömeg pedig még vagy egy jó óra hosszat nem várható. A nő még így is annyira feszültnek érezte magát, hogy szüntelenül jobbra meg balra tekintgetett. Egy sávnyira kellett elhelyezkednie a mozi bejáratától. Az időzítés tökéletes volt. Ha bármi sikerülne ugyanis – ezen szinte hangosan elkuncogta magát – akkor bizony egy hatalmas, nagytömegű ajándékot kellene választania. De nem kellett. Ann máris ott jött feléjük. Nem volt nála semmi, csak egy hatalmas táska.
– Szia, Ann! – szólította meg Taussig.
– Helló, Bea – óh, ez Gregory őrnagy.
– Jó napot – szólalt meg Al, miközben azt próbálta magában felidézni, vajon ismeri-e valahonnan ezt a nőt.
– A múlt nyáron találkoztunk – közölte Ann, ezzel aztán teljesen összezavarta a férfit.
– Mit csinálsz te itt? – kíváncsiskodott Taussig.
– Csak egy kis gyors bevásárlás. Ma este randim van, és szükségem volt – nos, majd megmutatom.
A táskájába nyúlt és előhúzott valamit, ami Gregorynak rémesen hasonlított egy pumpás dezodorra – vagy bárhogy is hívják ezeket a kis izéket – gondolta, miközben várakozott. Örült, hogy Candi nem ilyen. Ann egy kicsit a csuklójára fújt, majd azt odanyomta Bea orra alá, miközben egy kocsi közelített a külső sávban feléjük.
– Candi szeretni fogja – mit gondolsz, Al? – kérdezte Bea, miközben a spray vészesen közeledett a férfi arcához.
– Mi? – E pillanatban Al szeme-szája tele lett valamiféle csípős kémiai anyaggal. Könnygáz volt, a legkeményebb fajtából.
Ann szinte tökéletesen időzítette, Gregoryt pont akkor fújta le vele, amikor az beszívta a levegőt. Ráadásul még úgy is tartotta, hogy a szemüveg alatt a szemébe jusson minél több. A férfi úgy érezte nagy hirtelen, mintha lángba borult volna egész arca, és a leírhatatlan fájdalom egész a tüdejéig hatolt. Egy pillanat múlva térdre esett, kezét az arcához kapta. Egy hangot nem tudott szólni, sőt azt sem látta, hogy a kocsi közvetlenül mellette áll meg. Kinyílt hát az ajtó, a vezetőnek csak egy fél lépést kellett megtennie, mielőtt tarkón vágta volna.
Bea csendben figyelte, hogy esik össze – micsoda tökély, gondolta. A kocsi hátsó ajtaja kinyílt, fürge kezek nyúltak ki, és megragadták a férfi vállát. Bea meg Ann segített a lábainál, miközben a vezető már vissza is ült. Már a hátsó ajtó le is csukódott, amikor Gregory kocsikulcsa repült ki feléjük az ablakon, és ezzel a Plymouth elment, mintha egyáltalán meg sem állt volna soha.
Ann egy pillanat alatt körülnézett. Senki nem látta meg őket. Ebben teljesen biztos volt. Közben pedig ő meg Bea visszasétáltak az üzletektől egészen a kocsikig.
– Mit fogtok csinálni vele? – kérdezte Bea.
– Mit törődsz vele? – válaszolta gyorsan Biszjarina.
– Ugye nem fogjátok...
– Nem, nem fogjuk megölni.

 

 

22

Leonyid, akitől jelenlegi titkos megbízatása megkövetelte, hogy közölje: „Szólíts csak Bobnak”, a parkoló távolabbi vége felé indult. Ahhoz képest, hogy az akciót gyakorlatilag nem előzte meg semmiféle tervezés, a legveszélyesebb fázison simán túljutottak. A hátul helyet foglaló Lenny dolga volt az általuk éppen most elrabolt, amerikai tiszt ellenőrzése. A nagydarab ember egykor a szovjet „különleges célú”, oroszul Specnaz-ra rövidített erőknél dolgozott. A mellette ülő Billt azért jelölték ki erre a feladatra, mivelhogy tudományos hírszerzési szakember; az a tény pedig, hogy szakképzettségi területe a kémiai technológia, egyáltalán nem számított Moszkvában. Az ügyhöz szükség volt egy tudományos szakemberre, és ő állt ehhez a legközelebb.
Hátul Gregory őrnagy nyögni és mocorogni kezdett. A nyakára kapott ütéstől eléggé elbódult, de azért annyira nem, hogy egy hasogató fejfájásnál nagyobb problémát jelentsen neki. Lenny számára a férfi úgy tűnt, mint egy mély álomból ébredő gyermek. A könnygáz átható szaga még mindig eléggé érezhető volt a kocsiban, így hát mindegyik ablakot le kellett húzni pár centit, nehogy legyűrje a KGB-tiszteket is. Ugyanakkor fizikailag is be akarták határolni foglyuk lehetséges mozgásterét. Lenny természetesen teljesen ellenőrzése alatt tudhatta az amerikait. Amikor a férfi úgy ahogy magához tért, az első dolog, amit megpillantott, egy orra alá dugott automata pisztoly hangtompítója volt.
– Gregory őrnagy – szólalt meg Lenny, ezúttal az orosz kiejtést használva –, tudjuk, hogy te egy éles eszű fiatalember vagy, még az is meglehet, hogy bátor. Ha ellenállsz, megölünk. Viszont, ha a nekünk tetsző módon viselkedsz, nem esik bántódásod. Megértetted? Csak bólints, ha igen.
Gregory már teljesen magánál volt. Eszméletét egészen nem veszítette el egy pillanatra sem, csupán istentelenül elkábította az ütés. Szeméből most is patakzottak a könnyek, mint valami szivárgó csapból, és ahányszor csak lélegzett, úgy érezte, tüzet raktak a mellkasában. Agya közben hihetetlen dühöt érzett. Egy pillanat alatt világosodott meg előtte: Ezért gyűlölöm hát Beát! De most itt nem ez a lényeg. Ennél sokkal jelentősebb dolgok miatt kell aggódnia. Agya hát olyan sebességgel kezdett el dolgozni, mint addig soha még. Bólintott hát.
– Helyes – jött a válasz, és erős karok emelték fel a padlóról, föl a hátsó ülésre. A pisztoly fémes csöve újból a mellének nyomódott, a másik férfi bal karja alól.
– A vegyi anyag hatása kábé egy óra múlva eltűnik – közölte vele Bill. – Nem marad vissza tartósan belőle semmi.
– Ki vagy te? – kérdezte Al. Hangja csupán suttogásnak hatott. Olyan reszelős volt, mint a smirgli.
– Lenny mondta már, hogy maradj nyugton – válaszolta a sofőr. – Mellesleg, ha valaki olyan okos, mint te, bizonyára tudja már, kik vagyunk.
Oroszok! – mondta magában Al, a csodálkozás és bizonyosság furcsa vegyülékének hatása alatt. Oroszok itt, és ezt csinálják... mi szükségük van rám? Meg akarnak ölni? Nagyon ostobán érezte magát. Gregory soha életében nem érzett még ilyen gyilkos dühöt. Jobbra pillantott, és rögtön felfedezte, semmi esélye sincs. A fegyveres férfi majdnem kétszer olyan súlyos, mint ő, azonkívül pedig a fegyver makacsul, egyre csak a mellkasának nyomódik. Aztán Al nagy levegőt vett, vagy legalábbis megpróbálta. Majdnem szétrobbant az ezt követő köhögésroham során.
– Nem jó ez így – közölte a sofőr mellett ülő. – Végy kisebb levegőt. A hatás nemsokára elmúlik úgy is. – Csodálatos anyag ez a könnygáz, gondolta Bill. És Amerikában bárki megvásárolhatja. Csodálatos.
Bob mostanra már kihajtott a hatalmas parkolóból, így hát visszafelé, rejtekhelyük irányában haladtak. A kocsijuk pedig csak egy volt a munkából hazafelé hajtok sokaságában.

*

Biszjarina már öt mérföldnyire járt onnan, épp az ellenkező irányban. A kocsi belseje rosszabbnak bizonyult, mint várta. Rendszerető ember lévén, viszolygással látta, hogy a fiatalember gyakorlatilag az egész padlót valamiféle műanyag csomagolóval borította le. A tükörbe pillantott, hogy megbizonyosodjon róla, Taussig ott van. Tíz perc múlva pedig kihajtott. Munkásnegyed volt. A sarok táján talált egy üres helyet, odaállt rögtön, laussig Datsunja a Chevrolet mellett állt meg, a nő ott is hagyta. Amikor aztán Taussig a következő stop táblánál megállt, Biszjarina letekerte az ablakot, és Gregory kulcsait a kanálisba dobta. Ezzel aztán véget ért számára az akció legveszélyesebb része. Taussig egyenesen visszahajtott a bevásárlóközponthoz, ahol Biszjarina majd visszaülhet Volvójába.
– Biztos vagy benne, hogy nem fogják megölni? – szólalt meg újból vagy egy perc múltán Bea.
– Határozottan – válaszolta Ann. Azon tűnődött, honnan tett szert ilyen nagy hirtelen lelkiismeretre Taussig. – Ha jól sejtem, még arra is lehetőséget kap, hogy máshol... folytassa a munkáját. Ha együttműködik, nagyon jó bánásmódban lesz része.
– Még majd barátnője is akad, igaz?
– Ez az egyik módja annak, hogy a férfiakat boldognak tudjuk – ismerte be Biszjarina. – A boldog emberek pedig jobban dolgoznak.
– Helyes – válaszolta Taussig, eléggé meglepve ezzel a másikat. Taussig egy pillanat múlva magyarázattal is állt elő: – Nem akarom, hogy baja essék. Amit ez a férfi tud, mindkét oldal segítségére lehet, ha a világot biztonságosabbá akarjuk tenni. – Azonkívül pedig azt akarom, hogy ne álljon végre az utómban! ezt már nem tette hozzá hangosan.
– Ahhoz túl értékes, hogy bántsák – jegyezte meg Ann. Ha csak rossz fordulatot nem vesznek a dolgok, mely esetben egészen más parancsok léphetnek érvénybe...?

*

Bobot meglepte, amikor a forgalom leült. Közvetlenül egy furgon mögött döcögtek. Előhalásztak egy-egy cigit. Ha másra nem is jó, legalább segít elfedni a könnygáz jellegzetes, savanykás szagát, ami még mindig csak úgy dőlt a kocsi kárpitjából. Ha minden a terv szerint megy, a hét végére Moszkvában lesznek. Egy-két napig várnak, aztán indulnak Mexikó felé. Másik átkelőhelyet választanak majd, és egyelőre még nem tisztázott kerülőút révén gondoskodnak majd róla, hogy gyorsan átjuthassanak abba a kényelmes országba, ahol az ember bármikor felszállhat egy Kubába induló gépre. Onnan pedig már egyenesen Moszkva felé visz az út. Talán új pozícióba kerül a KGB-akadémián. A kora megvan már hozzá, és ezzel az akcióval a háta mögött...
Újból meglódult a forgalom. Meglepődve tapasztalta, hogy a furgon irányjelzője csak nem akar kialudni. Két perccel később pedig rémülettel fedezte fel, miért. Az egész utat egy összecsuklott, traktoros vontató torlaszolta el. Egy kis kocsi maradványai bújtak meg teljesen összemorzsolódva elülső kerekei alatt. Az egyik rendőr éppen világító fáklyákat helyezett el az útburkolaton, és minden, délre tartó forgalmat mellékútra terelt. Bob egy pillanat alatt hírszerzővé vált rögtön. Várt, amíg megtisztult az út a zsaru körül, aztán kilőtt mellette. Az ugyan dühösen pillantott utána, de semmi több. Bob nekilódult hát az emelkedőnek, mielőtt megvilágosodott volna benne: sietségének megvan a maga hátulütője, miután nem tudta megnézni, hová tart az elterelés.
Nem hoztam magammal a térképet, villant agyába. Az Isten verje meg ezeket az „azonnali prioritású” akciókat!
Az első keresztútnál balra kanyarodott, így jutottak rá egy építés alatt lévő lakótelepre vezető, ívelt utcára. Több percébe tellett, míg rájött, a környék annyira dimbes-dombos, hogy minden út többé-kevésbé saját magába tér vissza, egészen addig a pontig, ahol már nem tudta, melyik irányba is tart tulajdonképpen. Először fordult elő vele, hogy kezdte elveszíteni önuralmát, de csak egy pillanatig tartott. Az anyanyelvén, magában elengedett káromkodás emlékeztette rá, hogy még gondolkodni sem tud már rendesen oroszul. Bob újabb cigarettára gyújtott hát és lassan vezetett, miközben megpróbált végre tájékozódni is. Bár ebben nemigen segítettek a szemébe toluló könnyek.
Eltévedt, jött rá egy pillanat múlva Gregory. Épp elég kémregényt olvasott már hozzá, hogy tudja, most minden bizonnyal valamilyen rejtekhelyre – talán nem működő repülőtérre – viszik majd, vagy egy másik járműhöz, ami onnan továbbszállítja... hová is? – de amint idáig jutott, hirtelen ugyanazt az autót fedezte fel újra, ami mellett pár perccel előbb elhaladtak már. Alig tudta magában elnyomni a mosolyt. Tehát valamit elronthattak. A következő fordulónál lefelé vették az irányt, és Gregory akkor bizonyosodott meg teljességgel gyanújáról, amikor újra látta a szerencsétlenül járt autó körül villogó fényeket. Figyelmét nem kerülték el az átkozódások, amit a sofőr engedett el, miközben mindenfelé összevissza mentek. Egyszer még vissza is kellett tarolniuk, mielőtt újra nekilódultak volna a hegyoldalnak.
És most, mi legyen? – töprengett Bob.
Másik útvonalon mentek tovább. Fel akart jutni legalább a hegytetőre, hogy le tudjon pillantani onnan és szemével megkeresse, van-e a környéken másik autóút. Talán, ha ezen most délnek tartanának, lehet hogy csatlakozna ahhoz az úthoz, amin már... A próbálkozást mindenképpen megéri, gondolta. A domb alján azonban közlekedési lámpa várta őket – és mellette még egy jelzés, ami közölte: TILOS A BALRA FORDULÁS.
Govno! gondolta Bob magában, miközben jobbra fordult. Ezt a négysávos utat betonkorlát választja el.
Több időt kellett volna a térkép tanulmányozására fordítani. Rá kellett volna szánni pár órát, hogy az ember bejárja kocsin a környéket. De most már túl késő.
Bob azonban nem esett pánikba. Ahhoz túlontúl jó kiképzésben részesült. Szinte ráparancsolt magára, hogy vegyen egy nagy lélegzetet, és gondolatban vizsgálja meg az összes térképet, ami eddig a körzetből a kezébe került. Nyugatra voltak az államokat átszelő autósztrádától. Ha azt meg tudná találni, még mindig eszébe jutna a kihajtó, amit már ma korábban igénybe vett – lehet, hogy ez nem is ugyanaz a nap? És gyorsan oda tudnának jutni, akár bekötött szemmel is, a rejtekhelyükhöz.
Közel öt percébe került, de megtalálta a kelet-nyugati autóutat – oda sem nézett, hogy megjegyezze a nevét. Öt perccel később pedig nagy megkönnyebbüléssel fedezte fel a piros, fehér és kék táblát, mely arról tájékoztatta, hogy fél mérföldnyire van már csak az államok közötti autósztráda. Most kicsit megnyugodott.
– Mi a baj? – kérdezte végül hátulról Lenny. Bob oroszul válaszolt.
– Útvonalat kellett változtatnom – közölte sokkal nyugodtabb hangon, mint pár perccel előbb tette volna. A válasz közben azonban nem vett észre egy jelzést.
Ott a felüljáró. A zöld jelzések közölték, hogy északra vagy délre kell tartania. Ő délre akart menni, így hát a kihajtó ott volna...
A rossz helyen. Ő ugyanis a jobb oldali sávban volt, viszont a kihajtó balra tartott, és csak ötven méter választotta el már amúgy is tőle őket. Anélkül váltott sávot, hogy körülpillantott volna. Közvetlenül mögötte pedig egy Audi vezetője a fékekre lépett, és egyfolytában nyomta a kürtöt. Bob ügyet sem vetett az egészre, mialatt balra ráfordult az emelkedőre. Felfelé hajtott hát, kicsit megkönnyebbülten vette az ívet, és éppen az autósztráda forgalmára vetett egy pillantást, amikor a mögötte haladó, fekete kocsi villogó jelzésén akadt meg a tekintete. A reflektorok jele bizony neki szólt, és azt is tudta már, mi következik ezután.
Ne ess pánikba, mondta magában. Az elvtársainak nem kell semmit sem mondania. Bob egy pillanatra sem gondolt rá, hogy menekülni próbáljon. Erre nézve is kioktatták. Az amerikai rendőrség udvarias és profi. Nem kell a helyszínen fizetni, ahogyan Moszkvában. Azt is tudta, hogy az amerikai zsaruk mind Magmámmal vannak felszerelve.
Bob a felüljárón túl rögtön ki is állt Plymouth-ával, aztán várakozott. A tükörbe pillantva látta, hogy a rendőrautó közvetlenül mögöttük áll meg, talán kicsivel balra. Látta, hogyan száll ki a rendőr. Bal kezében volt valami, jobbjában azonban semmi. Bob pedig tudta, hogy általában az a pisztolyt kezelő kéz. Hátul pedig Lenny közölte a fogollyal, mi történne, ha megmukkan.
– Jó estét, uram – szólalt meg a rendőr. – Nem tudom, mik a szabályok Oklahomában, de mi jobban szeretjük, ha nem így váltanak sávot. Láthatnám a jogosítványát meg a forgalmit? – Fekete egyenruhája meg az ezüstös díszek Leonyidot az SS-re emlékeztették, de nem ez volt az első alkalom, hogy ilyen gondolatok tolultak agyába. Csak légy udvarias, mondogatta magában nyugodtan, fogadd el a jegyet és gyerünk tovább. Átnyújtotta hát a papírokat, és nyugodtan várakozott, miközben a rendőr hozzáfogott, hogy kitöltse a bírságoló iratokat. Talán most elkelne egy kis mentegetőzés...?
– Sajnálom, biztos úr, gondoltam, a kijárat a jobb oldalon van, és...
– Ezért költünk annyi pénzt a jelzésekre, Mr. Taylor. Ez a helyes címe?
– Igen, uram. Mint mondtam, sajnálom. Ha most meg kell büntetnie, gondolom, megérdemlem.
– Bárcsak mindenki ennyire együttműködne velünk – jegyezte meg a másik. Nem mindenki ilyen ugyanis. Hirtelen az az ötlete támadt, megnézi, hogyan néz ki ez az udvarias fickó. Az engedélyen lévő fényképre pillantott és lehajolt, hogy megbizonyosodjon róla, a kocsiban ülő ugyanaz a személy. Lámpájával Bob arcába világított. Ez az az arc, de... – Mi ez a szag?
Egy pillanattal később villant a rendőr agyába: könnygáz. A fény körbejárt. A kocsiban ülőkön nem látszott semmi szokatlan. Ketten ültek elöl, ketten meg hátul, és... a hátul ülők egyike valamiféle egyenruha zakóját viselte...
Gregory azon tűnődött, mennyin múlik most az élete. Úgy döntött, ezt majd később kiszámítja és imádkozott csak csendben, hogy a rendőr eléggé éber legyen.
Hátul, a bal oldalon helyet foglaló – akin az a zakó volt – egyetlen szót rajzolt ki némán a szájával: Segítség. Ettől a rendőr csupán még kíváncsibb lett, viszont nem kerülte el a dolog a jobb első ülésen helyet foglaló figyelmét sem. Meg is moccant. A rendőr minden ösztöne egyszerre gyújtott be. Jobb keze egy szemvillanás alatt szolgálati revolverénél volt, már le is pattintotta a biztonsági hevedert róla.
– Kifelé a kocsiból, egyesével, és most rögtön!
Rémülten fedezte fel a rámeredő fegyvert. Úgy tűnt, mintha valamilyen csoda folytán keveredett volna a jobb hátsó ülésen helyet foglaló fickó kezébe, és mielőtt sajátját elő tudta volna húzni...
Gregory jobb keze nem ért ugyan időben oda, könyöke viszont igen, és ezzel Lenny kicsit elvétette a célt.
A tisztet meglepte, hogy nem hall semmit, kivéve egy általa nem értett nyelven felhangzó kiáltást. De mire ez az egész eljutott a tudatáig, állkapcsa már régen szétrobbant egy villanás alatt, amit inkább hallott, mintsem érzett. Hátrabukott. Pisztolyát ugyan kivette már, az mégis, szinte magától sült el.
Bob összehúzta magát és máris sebességbe tette a kocsit. Az első kerekek kipörögtek a laza kavicson, de aztán megfogták a talajt. Még így is túl lassan távolodott a Plymouth a fegyver zajától. Hátul pedig Lenny egy jól irányzott mozdulattal, no meg automata fegyverének markolatával jobb belátásra térítette Gregoryt. Tökéletes célzása egyenesen a rendőr szívének szólt. Mégis a fejét találta el, és fogalma sincs róla, mennyire jól sikerült a lövés. Kiáltott valamit, amire Bob oda sem figyelt.
Három perccel később a Plymouth már le is tért az autósztrádáról. Odalenn a baleset még mindig elzárta az autóutat, de lassan megindult a forgalom. Bob most egy földutat választott ki, lámpáit felgyújtotta és közvetlen azelőtt értek a trélerhez, hogy a fogoly visszanyerte volna öntudatát.
Egy mögöttük haladó sofőr fedezte fel a vállára borult rendőrt. Ő állt le, hogy segítsen rajta. A férfi már agonizált. Véres seb éktelenkedett arcán. Kilenc foga hiányzott. Az autós a rendőrkocsihoz szaladt és kivette a mikrofont. Egy perc múlva a központ máris rendbe tett mindent. Három perccel később pedig rádiós kocsik voltak a helyszínen. A sebesült rendőr képtelen volt beszélni, de átnyújtotta a szorongatott papírokat, amin rajta volt a kocsi leírása és a rendszám. Ezenkívül nála volt „Bob Taylor” jogosítványa is. Ez pedig több, mint elég a többi rendőrnek. Azonnali hívás ment ki minden, helyi rendőrségi frekvencián. Valaki lelőtt egy zsarut. Az elkövetett, tényleges bűn persze ennél sokkal komolyabb, de a rendőrök, ezt nem tudhatták. Nem is törődtek volna sokat vele.

*

Candi meglepődve tapasztalta, hogy Al nincs otthon. Állkapcsa még mindig tompa volt a Xylocaine injekciótól. Ezért úgy döntött, valami levest üt össze. De hol lehet Al? Talán valami miatt tovább bent kellett maradnia. Tudta, hogy oda lehetne telefonálni, de hát végtére is nem olyan nagy dolog az egész, és ha nem volt muszáj, száját sem akarta mozgatni.

*

A Cerrillos Road-i kapitányságon a számítógépek már veszettül zümmögtek. Telexet továbbítottak azonnal Oklahomába, ahol pár percbe tellett a bűnügy nyilvántartásba vétele és saját, számítógépes nyilvántartásuk átfutása. Azonnal tisztázták, hogy nincs kiadva semmiféle vezetői jogosítvány az 1353 N.W. 108th Street, Oklahoma City, OK 73210 alatt lakó Robert J. Taylor névre. Azonkívül pedig nincs is XSW-498 rendszámú Plymouth Reliant. Valójában a rendszám maga sem létezik. Az őrnagy, aki a számítógépes részleget vezette, igencsak elcsodálkozott mindezen. Az még nem lett volna olyan szokatlan, hogy egyáltalán nem szerepel a nyilvántartásban egy rendszám. De, hogy se a rendszám, se a jogosítvány ne legyen igazi, és az egész ügy ráadásul azzal is összefügg, hogy egy rendőrre rálőttek: ennek így semmi értelme sincs. Felemelte hát a telefonját, hogy felcsöngesse az ügyeletes tisztet.
– Százados, valami teljesen vad dolog van itt a Mendez lövöldözéssel kapcsolatban.
A százados nem tudta, mi következhetett be, viszont rögtön tudta, hogy szó sem lehet ártalmatlan közúti balesetről. Egy perc múlva már telefonált is a helyi FBI-nak.

*

Jennings és Perkins már az előtt odaértek, hogy Mendez rendőr kikerült volna a sebészetről.
Éppen most jött ki a doktor és közölte, hogy a férfi a körülményekhez képest jól van. Az egyetlen, fontosabb véredényt, ami megsérült, könnyen ki tudták javítani. Az állkapocs és a fogak szenvedték el a legtöbb sérülést. Az állkapocs-sebész egy-két nap múlva hozzá is foghat, hogy kifoltozza.
– Az a fickó bizonyára pisztolyt nyomhatott a szegény ördög hátába – mondta lassan Mendez. Szavait igencsak eltorzították az állkapcsát összetartó drótok. Az előbb utasította vissza a fájdalomcsillapító injekciót. Azt akarta ugyanis, hogy mindent gyorsan közölni tudjon. Ezért pedig egy kicsit hajlandó szenvedni is. Az állam rendőrségének képviselője nagyon dühös ember benyomását keltette. – Csak így tudhatta olyan gyorsan előkapni.
– A jogosítványon lévő kép pontos? – érdeklődött Jennings ügynök.
– Igen, asszonyom – Peter Mendez fiatal rendőrtiszt volt, és ezzel a megjegyzésével igencsak sikerült Jenningsszel éreztetnie korát. Aztán hozzálátott, hogy durva személyleírást adjon a másik kettőről is. Majd az áldozat következett: – Talán harminc lehet, sovány, szemüveges. Zakót viselt – mintha valamilyen egyenruha zakója lett volna. Nem láttam rajta semmiféle jelzést, de az is igaz, nem nagyon néztem meg. Valahogy úgy volt levágva a haja, mintha a katonaságnál szolgálna. A szeme színére nem emlékszem, viszont volt valami furcsa... a szeme rémesen csillogott, mintha – óh, igen, a könnygáz szaga. Talán az lehetett. Talán elkábították. Nem szólt semmit, csak a szájával próbálta megformálni a szavakat, tudjátok? Ezt találtam aztán végképp furcsának, de a jobb első ülésen helyet foglaló fickó hirtelen reagált az egészre. Én meg lassú voltam. Gyorsabbnak kellett volna lennem. Az átkozott, lassú jobb kezem.
– Azt mondod, hogy az egyikük szólt valamit? – érdeklődött Perkins.
– Az, aki rámlőtt. Nem tudom, mit mondhatott. Nem angolul volt, nem is spanyolul. Csak az utolsó szóra emlékszem... maty, valahogy így hangzott.
– Job tvoju maty! – vágta rá azonnal Jennings.
– Igez, ez az – bólintott rá Mendez. – Mit jelent?
– Azt jelenti: „baszd meg az anyád”. Már elnézést kérek – mondta Perkins, mormon arca lángvörösen égett. Mendez pedig az ágyán megfeszült. Az ember nem mond ilyesmiket valakinek, aki dühös, ráadásul spanyolos neve van.
– Micsoda? – kérdezte az állami rendőrség századosa.
– Oroszul van, egyik kedvenc káromkodásuk – pillantott Jenningsre Perkins.
– Hűha – sóhajtott nagyot a nő, szinte alig akarta elhinni. – Most azonnal hívjuk Washingtont.
– Azonosítanunk kell – várj egy percig már! – Gregoryt? – mondta Perkins. – Jószagú atyaúristen! Hívd Washingtont. Én meg hívom a projektirodát.

*

Kiderült, hogy az állam rendőrsége gyorsabban mozdult. Candi jött ki ajtót nyitni és igencsak meglepődve pillantotta meg az ott álldogáló rendőrt. Udvariasan érdeklődött ugyanis, láthatná-e Al Gregory őrnagyot. Mire azt a választ kapta egy fiatalasszonytól, akinek érzéstelenített állkapcsába épp most kezdett visszatérni az élet, hogy a férfi nem jött haza. És ezzel a nő számára egy csapásra összezavarodott minden. Alighogy erről tájékoztatták, a Tea Clipper biztonsági főnöke jelent meg nála. Tehetetlen szemlélője volt csupán az eseményeknek, amikor rádióhívást küldtek mindenfelé, hogy keressék Al kocsiját. A megrázkódtatás annyira nagy volt, hogy sírni sem tudott.

*

„Bob Taylor” jogsijának fotója már Washingtonban leledzett. Az FBI kémelhárításának tagjai vizsgálták, viszont nem szerepelt az eddig azonosított, szovjet hírszerzőtisztek nyilvántartásában. A kémelhárítási műveleteket irányító igazgatóhelyettest alexandriai otthonából hívta be az ügyeletes tiszt. Ő viszont azonnal feltárcsázta az FBI igazgatóját, Emil Jacobst, aki reggel kettőkor érkezett meg a Hoover Buildingbe. Alig merték elhinni, de a sebesült rendőr egyértelműen azonosítani tudta képről Alan T. Gregory őrnagyot. A szovjetek soha nem követtek még el erőszakos bűncselekményt az Egyesült Államok területén.
Ez viszont még rosszabb volt: amerikai állampolgárt raboltak el ugyanis; az FBI számára az emberrablás alig különbözik csak a gyilkosságtól.
Terv természetesen létezett erre nézve is. Bár soha nem következett be még ilyen, a műveleti szakértőknek, akiknek az volt a dolga, hogy az elképzelhetetlen bekövetkeztén elgondolkozzanak, előre elkészített protokolljuk volt az ilyenkor teendőkről, Még hajnal előtt harminc, magasabb ügynököt repített el a gép az Andrews légitámaszpontról. Közöttük voltak az elitnek számító túszmentő csapat tagjai is. A határőrséget pedig az ügyről sorra tájékoztatták a délnyugati irodák ügynökei.

*

Bob/Leonyid egymagában üldögélt, langymeleg kávéját kortyolgatta. Mért nem tudtam egyszerűen tovább menni és valamelyik utcán visszafordulni? kérdezte magától. Minek kellett annyira sietnie? Mért voltam annyira izgatott, amikor egyáltalán nem kellett volna?
Most viszont annál inkább kellett már. Kocsiján három, golyóütötte lyuk is éktelenkedett. Kettő a bal oldalon, egy meg a csomagtartónál. Vezetői jogosítványa a rendőrség kezében. Rajta meg a fényképe.
Ezért, majdnem biztos, hogy nem kapsz tanári állást az akadémián, továris. Keserűen elvigyorodott.
Rejtekhelyükön tartózkodott. Egy-két napig azért biztonságos lehet. Minden bizonnyal ez Biszjarina százados búvóhelye. Soha nem is szolgálhatott más célt, csupán azt, hogy a tiszt meghúzhassa magát, ha menekülni kényszerülne. Ennek következtében aztán se telefon, semmi. Egyáltalán nem tudott tehát kommunikálni a helyi rezidens tiszttel. Mi van, ha a nő nem jön vissza? Az bizony eléggé egyértelmű volna. Meg kéne kockáztatni, hogy ismert rendszámú – és golyóütötte! – kocsival addig vezessen, amíg egy másikat nem tud lopni.
Hallotta, hogy autó közelít. Lenny még mindig vigyázta a foglyot. Bob és Bill elővette pisztolyát és kikukucskált az egyetlen ablak pereme körül, ami a trélerhez vezető földútra nézett. Mindketten megkönnyebbülten sóhajtottak fel, amikor megpillantották Biszjarina Volvóját. A nő kiszállt és leadta a megfelelő „minden rendben” jelet. Aztán a trélerhez jött, kezében hatalmas zacskó volt.
– Gratulálok: bekerültetek a tévé híreibe – közölte rögtön, amikor belépett. Idióták. Ezt a mondatot nem is kellett hangosan megismételnie. Ott lógott a levegőben.
– Hosszú történet – kezdte a férfi, de már ő is tudta róla, hogy hazugság az egész.
– Biztos vagyok benne. – A nő az asztalra vágta a zacskót. – Holnap bérelek nektek egy kocsit. Túl veszélyes a tietekben mozogni. Hol álltatok...
– Kétszáz méterrel feljebb az úton. Ahol a legsűrűbbek a fák, amennyire lehetett, benyomtuk közéjük és lefedtük ágakkal. Nehéz lesz észrevenni, még a levegőből is.
– Igen, ezt szem előtt kell tartanotok. A rendőrségnek van errefelé néhány helikoptere is. Tessék. – Odadobott Bobnak egy fekete parókát, aztán két szemüveget. Az egyik átlátszó lencsékkel, a másik pedig tükörhöz hasonló napszemüveg volt. – Allergiás vagy a sminkre?
– Micsoda?
– Smink, te ostoba fajankó...
– Százados... – kezdett bele némi hévvel Bob. Biszjarina egy pillantással belefojtotta a szót.
– A bőröd nagyon világos. Ha nem vetted volna észre, ebben a térségben nagyon sokan vannak spanyolok. Ez az én területem, ezért hát pontosan úgy fogsz tenni, ahogyan mondom. – Egy pillanatig kivárt. – Kiviszlek innen benneteket.
– Az amerikai nő látásból ismer téged...
– Nyilvánvaló. Feltételezem, ki akarjátok nyírni? Végül is megszegtünk már egy szabályt, mért ne szegjünk meg még egyet? Ki volt az a kibaszott őrült, aki ezt az akciót elrendelte?
– A parancs nagyon magasról jött – válaszolta Leonyid.
– Milyen magasról? – makacskodott a nő, és válaszul annyira felhúzott szemöldökökkel találta szembe magát, ami kötetek helyett is beszélt. – Ti vicceltek.
– A parancs természete, az „azonnali akció” bevetés – mit gondolsz?
– Azt hiszem, mindannyiunknak a karrierje befejeződött. És azt is feltételezhetjük, hogy mi – nos, nekünk is annyi. De azzal nem értek mégsem egyet, hogy megöljük az ügynökömet. Hogy ti itt mit csináltok, az a ti dolgotok, de én nem fogom megölni az ügynökömet – közölte „Ann”, lezárva ezzel a kérdést. – Kiviszlek innen benneteket.
– Hogyan?
– Még nem tudom. Azt hiszem, kocsival, de akkor mindenképpen újra van szükségünk. Talán nem is kocsival. Talán teherautóval – morfondírozott a nő. Odakinn rengeteg a teherautó, és egyáltalán nem szokatlan dolog a volán mögött nőt látni rajtuk. Talán egy furgont át lehetne vinni a határon, talán? Jó sok dobozzal megrakottan... Gregory az egyikben, elbódítva vagy szája bekötözve... talán mindannyiukat is... mik lehetnek a vámelőírások ilyen esetben? Eddig soha nem kellett még ilyesmivel törődnie. Most meg csak egy héttel előbb szóltak, és ráadásul eddigi tevékenységének legnehezebb akciójáról van szó. Oszd be szépen az időd, mondta magában. Épp eleget kapkodtunk már, igaz?
– Két nap, talán három.
– Az túl sok idő – jegyezte meg Leonyid.
– Márpedig ennyire szükségem van, hogy kiértékelhessem az ellenintézkedéseket, amivel valószínűleg szembenézhetünk. Egyelőre, ne borotválkozzatok.
Bob egy pillanatig gondolkodott, aztán bólintott. – A te területed.
– Ha majd visszajuttok, az egészet leírhatjátok, mint olyan esettanulmányt, ami épületesen igazolja, mért van szükség a megfelelő előkészületekre – közölte Biszjarina. – Van még szükségetek valamire?
– Nincs.
– Nagyon helyes. Holnapután újra látjuk egymást.

*

Nem – közölte Beatrice Taussig az ügynökkel. – Ma délután láttam Alt. – Itt aggódó pillantást vetett Candi felé. – Szerettem volna, ha segít nekem – nos, ha segít nekem kiválasztani valami születésnapi ajándékot Candace számára. Láttam is a parkolóban, de csak ennyi. Tényleg azt hiszik – már úgy értem, az oroszok...?
– Nagyon úgy néz ki – válaszolta Jennings.
– Istenem.
– Tud Gregory őrnagy eleget ahhoz, hogy?... – lepődött meg Jennings, hogy Taussig válaszolt dr. Long helyett.
– Igen, hogyne. Ő az egyetlen, aki valójában érti az egész projektet. Al tényleg jó eszű fickó. És barát is egyben – tette még hozzá. Az utóbbi mondatot Candi meleg mosollyal jutalmazta. Bea szemében most már igazi könnyek gyűltek össze. Neki is fáj, hogy barátnőjét ilyen körülmények között látja, bár azt is tudta rögtön, annál jobbra fordulhat számára az egész.

*

– Ryan, ezt nagyon fogod szeretni. – Jack ezekkel a szavakkal jött ki a külügyminisztérium épületében folyó tárgyalások legutolsó fordulójáról. Az épület, a maga húsz emeletével, leginkább egy sztálini stílusú esküvői tortára hasonlított ott a Szmolenszkij sugárúton. Candela adta át az üzenetet.
– A szarházi – nyögte ki Ryan.
– Nem vártad volna tőle, hogy együttműködjön, igaz? – kérdezte a tiszt kajánul, aztán meggondolta magát hirtelen. – Már elnézést kérek, doki. Én magam sem vártam volna.
– Ismerem ezt a kölyköt. Én magam vittem körbe Washingtonban, amikor eljött hozzánk, hogy nálunk tartson tájékoztatót... – A hibád, Jack. A te lépésed idézte elő az egészet... nem igaz? Pár kérdést tett fel hát.
– Igen, gyakorlatilag teljes a bizonytalanság – válaszolta Candela. – Nagyon úgy tűnik, hogy elcseszték a dolgokat. Az egész úgy hangzik, mint valami eszeveszett kapkodás. Hej, a KGB tisztek sem szupermenek, pajtás. Azonkívül ugyanúgy parancsokat követnek, mint jómagunk.
– Van valami ötleted?
– Innen sok mindent nem tehetünk. Egyszerűen remélhetjük csak, hogy a helyi zsaruk rendbeteszik a dolgokat.
– De, ha ez az egész napvilágra kerül...
– Mutass nekem valami bizonyítékot. Az ember nem vádolhat meg egy idegen kormányt ehhez hasonlóval anélkül, hogy valami bizonyítéka volna. A pokolba is, Európában vagy féltucatnyi mérnök van, akiket az elmúlt két év során baloldali terroristák gyilkoltak meg. Mindegyikük az SDI program valamilyen járulékos részén dolgozott. Nem beszélve még akkor néhány „öngyilkosságról” is. Mégsem szellőztettük meg az ügyet.
– De hiszen ez a szabályok megszegése, a francba is!
– Ha már arról van szó, csak egyetlen szabály létezik, doki: nyerni.
– Az USIA-nak még mindig fut az a globális tévéprogramja?
– Már úgy érted, a Worldnet? Hogyne. Pokoli jó program.
– Ha nem kapjuk vissza őt, én személy szerint verem nagydobra világszerte a Vörös Október sztoriját, és basszátok meg a következményeket! – esküdözött Ryan. – Ha a karrierembe is kerül, megteszem.
– Vörös Október? – Candelának fogalma sem volt róla, hogy miről beszél a férfi.
– Bízhatsz bennem, jó zaftos.
– Közöld a KGB-s barátaiddal – a pokolba is, még meglehet, hogy beválik.
– És ha nem – mondta Ryan, most már kicsit összeszedte magát. A te hibád, Jack, mondta magában újfent. Candela egyetértett vele; Jack meg látta rajta.

*

A vicces az volt a dologban, gondolta az állam rendőrsége, hogy a sajtó nem csinált különösebb csinnadrattát a dolog körül. Amint megérkezett az FBI-osok csapata, máris tisztázták a szabályokat. Pillanatnyilag az egész ügy csupán a rendőrre történt lövésre terjedt ki. A szövetségiek bevonását titokban tartották. És, ha ki is tudódna, az volna a szöveg, hogy nemzetközi kábítószer-kereskedő van szabadlábon, és azért van szükség a szövetségiek segítségére. Az oklahomai hatóságoknak meg megmondták, közöljék minden kíváncsiskodó újságíróval, hogy csupán az azonosításra vonatkozó segítséget nyújtották a rendőri erőknek egy másik államban. Közben pedig az FBI átvette az ügyet, és a területet kezdték elárasztani a szövetségiek szakemberei. Az állampolgárok úgy értesültek róla, hogy a közeli katonai bázisokon rutinszerű gyakorlatok folynak – különleges keresési és mentési gyakorlatok –, ami rögtön megmagyarázta, mitől van ez az abnormálisnak mondható helikopterforgalom. A Tea Clipper projektnél foglalkoztatottakat pedig tájékoztatták arról, mi történt. Egyben azt az utasítást kapták, hogy ezt is tartsák ugyanolyan titokban, mint az összes többit.
Gregory kocsiját órák alatt felfedezték. Nem találtak persze rajta ujjlenyomatokat, hiszen Biszjarina kesztyűt viselt. Ugyanígy nem volt benne bármiféle egyéb, használható bizonyíték, bár a kocsi elhelyezkedése, valamint a lövöldözés helyszíne csupán megerősítette az esemény profikra valló körülményeit.

*

Gregory Washingtonban vendége volt már Ryannél sokkal fontosabb embereknek is. Az elnök ma reggeli első megbeszélése Bill Parks tábornokkal, Emil Jacobs FBI igazgatóval és Moore bíróval volt esedékes.
– Nos? – kérdezte az elnök Jacobstól.
– Ezekhez a dolgokhoz időre van szükség. Elnök úr, a legjobb vizsgáló csapatunk van odakinn, de ha a válluk fölött állandóan be-bepillantgatunk a munkájukba, ezzel csak lelassítjuk a dolgokat.
– Bill – kérdezte ezután az elnök –, mennyire fontos ez a fiú?
– Felbecsülhetetlenül – válaszolta egyszerűen Parks. – Egyike a három legfontosabb emberemnek, uram. A hozzá hasonlókat nem lehet egykönnyen pótolni.
Az elnök ezt az információt nagyon komolyan vette. Azt követően fordult hát Moore bíró felé. – Mi idéztük elő, igaz?
– Igen, elnök úr, őszintén szólva. Nyilvánvalóan nagyon gyenge pontját találtuk el Geraszimovnak. Becslésem egyezik a tábornokéval. Azt akarják tudni, mit tud Gregory. Geraszimov valószínűleg úgy véli, ha ilyen nagyságrendű információhoz juthat, ellensúlyozni tudja vele a Vörös Október ügyének nyilvánosságra hozatalával járó politikai következményeket. Eléggé kemény licit ez az óceánnak erről az oldaláról, de hát minden bizonnyal jó esélyünk van rá, hogy az ő értékelése helyes volt.
– Tudtam, hogy nem kellett volna belevágnunk... – mondta csendesen az elnök, aztán megrázta a fejét. – Nos, ez már az én felelősségem. Én adtam rá engedélyt. Ha a sajtó...
– Uram, ha a sajtó megszimatolja, holtbiztos, hogy nem a CIA-től fogja. Másodsorban pedig, még mindig mondhatjuk, hogy ez az egész nem volt egyéb egy elkeseredett – mondhatnám „nyomatékos” – próbálkozásnál, mely arra irányult, hogy megmentsük egyik ügynökünk életét. Ennél jobban aztán nem kell belemerülni a részletekbe. Ilyen lépés elvárható a hírszerző ügynökségektől. Némelyikük igen messze megy, ha ügynökeit védelmezi. Ugyanígy mi is. Ez a játékszabályok egyike.
– Hogyan fér bele Gregory a szabályokba? – kérdezte Parks. – Mi van, ha azt hiszik, lehetőségünk nyílhat rá, hogy megmentsük?
– Nem tudom – ismerte be Moore. – Ha Geraszimovnak sikerül megmentenie magát, valószínűleg üzenni fog valahogy, hogy mi kényszerítettük őt ebbe, sajnálja, és többé nem fog előfordulni ilyesmi. Annyit még elnézne nekünk, hogy egyszer vagy kétszer mi is így járjunk el, de itt valószínűleg meg kellene, hogy álljon a dolog. Mivel sem a KGB, sem a CIA nem akar háborút kezdeményezni. Ha pedig a kérdésre minden kertelés nélkül kívánunk válaszolni, tábornok úr, az a véleményem, hogy esetleg parancsuk lehetett az alany teljes likvidálására.
– Úgy érted, hogy megölnék? – kérdezte az elnök.
– Ez is egy lehetőség. Geraszimov minden bizonnyal eléggé kapkodva rendelhette el ezt az akciót. Az elkeseredett emberek elkeseredett utasításokat szoktak kiadni. Rendkívüli óvatlanságra mutatna a részünkről, ha másként feltételeznénk.
Az elnök egy percig a hallottakon morfondírozott. Hátradőlt székében és kávéjába kortyolt. – Emil, ha rá tudnánk jönni, hol lehet...?
– Készenlétben áll a túszmentő csoport. Helyükön vannak az embereink. A járműveket a légierő azonnal odarepíti, ahová csak kell. De pillanatnyilag semmi mást nem tehetünk, csupán ülünk és várunk.
– Ha mozgásba lendülünk, mik az esélyeink, hogy megmenthetik?
– Eléggé jók, elnök úr – válaszolta Jacobs.
– Az „eléggé jók” nem egészen fedi a valóságot – közölte Parks. – Ha az oroszoknak parancsuk van rá, hogy tegyék el láb alól...
– Az én embereim pontosan olyan jól képzettek, mint bárki más a világon – jegyezte meg az FBI igazgató.
– Mik a beavatkozási szabályaik? – érdeklődött Parks.
– Ki vannak rá képezve, hogy önmaguk vagy bármely, ártatlan személy védelmében halálos fegyvert alkalmazzanak. Ha valamelyik alany úgy tűnne, hogy egy túsz testi épségét fenyegeti, az halálfia.
– Ez nem elég jó így – vetette közbe megint Parks.
– Mit értesz ezalatt? – kérdezte az elnök.
– Mennyi időbe telik megfordulni és lerobbantani valakinek a fejét? Mi van, ha még arra is hajlandók, hogy meghaljanak küldetésük teljesítése érdekében? Mi ezt a mieinktől elvárjuk, nem igaz?
– Arthur? – Minden fej Moore bíró felé fordult.
A DCI vállat vont. – Nem lehet előre megjósolnom a szovjetek elszántságát. Hogy lehetséges-e? Igen, azt hiszem, igen. Bizonyos-e? Nem tudom. Senki sem tudja.
– Annak idején én vadászgépet vezettem a megélhetésért. Tudom, milyenek az emberi reakcióidők – közölte Parks. – Ha egy fickó igenis úgy dönt, hogy megfordul és lő, még ha a te embered fegyvert is szegez rá, meglehet, nem tud elég gyors lenni hozzá, hogy Alt élve visszahozzák.
– De végül is, mit akarsz tőlem, mondjam meg az embereimnek, hogy öljenek meg mindenkit, aki a szemük elé kerül? – kérdezte csendesen Jacobs. – Ilyesmit nem teszünk. Egyszerűen nem tehetünk.
Parks újból az elnökhöz fordult. – Uram, mégha az oroszok nem is kapják el Gregoryt, ha elveszítjük őt, ők nyertek. Évekbe telhet, mire pótolni tudjuk. Hozzátenném, uram, hogy Mr. Jacobs embereit bűnözők leküzdésére képezték ki, nem pedig ehhez hasonló emberekére. És főleg, nem ilyen helyzetre. Elnök úr, javaslom, hogy hívjuk be Fort Braggből a Delta Force-t.
– Erre nincs azoknak jogkörük – jegyezte meg azonnal Jacobs.
– Viszont megvan a megfelelő képzettségük – mondta a tábornok.
Az elnök megint elhallgatott egy percre. – Emil, mennyire jók az embereitek, ha az utasítások betartásáról van szó?
– Megteszik, amit mondanak nekik, uram. De annak írásos elnöki utasításnak kell lennie.
– Kapcsolatba léphetnék velük?
– Igen, elnök úr. – Jacobs felvette a telefont, és azonnal kapcsolatot teremtett saját irodájával a Hoover épületben. A hívást útközben titkosították.
– Werner ügynököt kérem... Werner ügynök, itt Jacobs igazgató. Különleges üzenetem van a maga számára. Álljanak készenlétben. – Ezzel átnyújtotta a kagylót. – Ez itt Gus Werner a vonal másik végén. Öt éve ő vezeti már a csapatot. Gus csak azért utasította el a legutóbb egy előléptetését, hogy a túszmentőcsapatnál maradhasson.
– Mr. Werner, itt az elnök beszél. Felismeri a hangomat? Helyes. Kérem, figyeljen nagyon! Abban az esetben, ha önök meg tudnának próbálkozni Gregory őrnagy megmentésével, egyetlen feladatuk, hogy kihozzák. Minden további szempont másodlagos. Ez az elsődleges célkitűzés. A kérdéses bűnözők letartóztatása egyáltalán, ismétlem, egyáltalán nem fontos. Világos? Igen, még a fogoly fenyegetettségének lehetősége is elegendő ok az akár halált okozó beavatkozás alkalmazására. Gregory őrnagy pótolhatatlan, nemzeti kincsünk, hogy úgy mondjam. Túlélése az önök egyetlen feladata. Ezt írásba is fogom adni, majd átadom az igazgatónak, köszönöm. Sok szerencsét hozzá. – Az elnök ezzel letette a telefont. – Azt mondja, hogy ezzel a lehetőséggel számoltak már.
– Fognak is – bólintott rá Jacobs. – Gusnak jó a képzelőereje. Akkor hát kérem azt a papírt, uram.
Az elnök íróasztalából kis papírlapot vett elő, és ezzel hivatalossá tette az utasítást. Egész addig, amíg nem végzett, nem is jött rá, mit tett. Ez itt most ugyanis nem egyszerű agytorna. Hiszen halálos ítéletet firkantott alá. És sajnos, kiderült róla, hogy lehangolóan egyszerű dolog az egész.
– Tábornok, elégedett?
– Remélem, hogy ezek az emberek tényleg olyan jók, mint azt az igazgató mondja – Parks csak ennyit volt hajlandó közölni.
– Bíró úr, várható-e valami retorzió a másik oldalról?
– Nem, elnök úr. A mi szovjet kollégáink megértik az ilyesfajta dolgokat.
– Akkor hát ennyi. – És Isten kegyelmezzen az én lelkemnek.

*

Senki sem aludt. Természetesen Candi sem ment dolgozni. A nyomozók csapata Washingtonból érkezett. Jennings és Perkins vigyázott a lányra. Természetesen halvány esély volt rá, hogy Gregory megszökjön. Ebben az esetben pedig, legalábbis így ítélték meg, ide fog először telefonálni. Aztán volt a dolognak másik oka is, de hát ez nem hivatalos még.
Bea Taussigból csak úgy áradt az energia. Leginkább tornádóra volt hasonlítható. Az egész éjszakát azzal töltötte, hogy rendbe rakta a házat, és kávét főzött mindenkinek. Lehet, hogy furcsa, mégis ezzel lehetősége kínálkozott rá, hogy valamit tegyen azonkívül, hogy üldögélt barátnője mellett, így hát valójában sok mindent tett, amit különösebben senki sem talált furcsának végül. Ilyesmit a barátoktól elvárhat az ember.
Jennings-nek több órájába telt, mire felfedezte, hogy a nő valójában a nemének megfelelő ruházatot visel. Valójában minden tőle telhetőt megtett az előző napon, hogy a körülményekhez képest jól fessen. Most ennek java része is romokban hevert már. Egyszer, vagy kétszer az ő szemét is elöntötték a könnyek, amikor ő meg Candi együtt sírtak, és a tetszetősen kidekorált arcon most már csíkok is megjelentek. Ruhája gyűrött volt, és a gyönyörű sálat betette a szekrénybe. Ugyanarra az akasztóra, amin a kabátja lógott. De, a legérdekesebb dolog Taussig körül az volt, gondolta végig Jennings székében ülve, hogy milyen szellemi állapotú. Szinte érezhető volt körülötte a feszültség. A hosszú éjszaka sürgés-forgása némileg enyhítette ezt, de... valami többről lehet itt szó, mint egyszerűen a segédkezésről, gondolta az ügynök. Viszont nem mondta el Perkins-nek.
Taussig nem vette észre, nem is törődött különösebben vele, mit gondol az ügynök. Kinézett az ablakon. Várta, hogy megpillantja, ezúttal már másodízben, hogyan kel föl a Nap azóta, hogy le sem hunyta a szemét. És eltűnődött kicsit, honnan származhat az a sok energia. Talán a kávé lehet az oka, gondolta magában, befelé mosolyogva. Mindig vicces, amikor önmagának hazudik. Elmélázott a veszélyt mérlegelve, amivel esetleg szembekerülhet, de aztán gyorsan elhessegette a gondolatot. Megbízott Ann profi voltában. Az első dolgok között említette meg neki annak idején, amikor második karrierjét indította el, hogy meg fogják védeni, egészen a halálos ágyáig. Az ilyesfajta ígéreteknek pedig van valós alapjuk, mondogatta mindig Ann, mivel gyakorlati dimenziója van. A legrosszabb dolog, ami bekövetkezhet, hogy a rendőrség és az FBI megmenti Alt, de minden bizonnyal már elhagyták az országot mindannyian, mondta magában. Vagy talán megölik a férfit annak dacára, amit Ann közölt vele az akciót megelőző éjszaka. Az azért nagy kár volna. Hiszen csak félre akarta állítani az útból. Nem hallottként, hanem csak félreállítani. Felidézte magában a társalgást ott a létesítményen, milyen titokzatos módon tűntek el német, olasz és angol alkalmazottak, akik az SDI vonatkozású projekteken dolgoztak egykor. Szóval mégis volt rá precedens, igaz? Ha Al élve visszajön... nos, akkor annyi, igaz? Meg kell azonban bíznia főnökében legalább annyira, hogy jól irányítja a dolgokat. Most már amúgy is túl késő. Figyelmét tehát barátnője felé fordította újra.
Candi üres tekintettel meredt a szemközti falra. Egy kép függött ott, az űrrepülő lézerlenyomata, amint felemelkedik Cape Canaveralnél. Nem éppen a megfelelő kép, de olyasvalami, amit Al az egyik vállalkozástól vagy más valakitől ingyen szerezhetett meg, és úgy döntött, hogy felteszi a falra. Bea gondolatai újra Candace körül kalandoztak. Szeme már puffadt volt a könnyektől.
– Kicsit pihenned kellene – mondta neki Bea. Candace még a fejét sem fordította arra, alig reagált a mondataira. Bea viszont karját barátnője válla köré fonta, és felemelte a kanapéról. – Gyere már.
Candi úgy emelkedett fel, mintha álomba volna. Bea pedig kivezette a nappaliból, fel a lépcsőkön, a hálószoba felé. Amikor odabenn voltak, becsukta mögöttük az ajtót.
– Miért, Bea? Miért tették? – ült le az ágyra Candi, és üres tekintete megint csak egy falra meredt csupán.
– Nem tudom – mondta Bea, és bizony nem hazudott. Tényleg nem tudta, de végül is, nem nagyon bánta.
Újra elindultak a könnyek. Nehezen vette a levegőt, folyt az orra. Közben pedig figyelte, hogyan gondolkodik el végtelen szomorúsággal az arcán a világ dolgairól barátnője. Hogy valószínűleg arra gondol, valaki – nem tudni, mi okból – végleg tönkretette az életét. Egy pillanatra lelkiismeret-furdalást érzett, hogy ő is azok közé tartozik, akik ezt előidézték. De aztán eszébe jutott, hogy teljessé tudná tenni a másik életét, ha hagynák. Bea, ez a minden lángolása dacára félénk teremtés, váratlanul hatalmas bátorságot érzett magában, hogy egy idegen kormány számára dolgozik. És még több bátorságot, hogy megtegyen valamit. Valamit, amiről sosem hitte volna, hogy erre felkérhetik. Egyetlen dolog maradt csak hátra hát. Letelepedett barátnője mellé, magához húzta. A nő fejét szinte kényszerrel nyomta rá a felkínált vállára. Most Beának valahogy annyira nehezen ment minden. Eddigi élményei mind csak múló, kis kapcsolatok voltak az egyetemen. Azzal is megpróbálkozott, hátha talál magában valami mást. De a férfiak, akikkel randizott, sosem tudták kielégítem. Annyira szörnyű volt első szexuális élménye egy tinédzserkorú futballista ügyetlen kezei alatt... de hát ő nem az a fajta, aki önmagát analizálgatni szokta. Egészen más dolog az ilyesmi az idegenekkel vagy a futó ismeretségekkel, most viszont önmagával kellett szembe néznie. Szembe kellett kerülnie saját képével barátnőjének szemében. Ez a barátnő pedig rettenetes fájdalomtól szenved. Pedig erre a barátnőre neki is nagy szüksége van. De ugyanakkor ezt a barátnőt – emlékeztette magát hidegen – éppen ő árulta el. Nem mintha bármivel is kevésbé gyűlölte volna Gregoryt. Csak egyszerűen nem tudta figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy a férfi bármit is jelentett barátnőjének. Ebben az értelemben pedig a férfi még mindig ott állt kettejük között, a hálószobában is. Ez az értéktelen kis emberkarikatúra, aki pont itt, ezen az ágyon...
Fogod-e tudni valaha is pótolni? kérdezte magától.
Meg fogod-e próbálni egyáltalán?
Ha hajlandó voltál közreműködni az eltávolításában, aztán abban, hogy ennek a lánynak fájdalmat okozz, és mégsem kockáztatod meg... micsoda ember vagy te akkor?
Két karját szorosra fonta hát barátnője körül. Erre a válasz egy viszonzott kézszorítás volt. Candi pedig csak szerteszét hulló világának egy részébe próbált kapaszkodni, Bea viszont nem tudta ezt. Arcon csókolta hát barátnőjét, Candi szorítása pedig még erősebb lett.
Szüksége van rád.
Beának egész bátorságára szüksége volt. Már amúgyis gyorsan vert a szíve, és most is pont úgy kinevette magát, mint már évek óta tette. Bea, a Magabiztos. Bea, a Kemény, aki mindenre és mindenkire vissza tudott vicsorogni, ha akar. Aki hozzá illő kocsit vezet, és hozzá illő ruhákat hord. A pokolba azzal, amit gondolnak róla. Bea, a Gyáva, aki még ezek után – hogy mindent kockára tett –, sem tudja összeszedni a bátorságát, hogy kezét kinyújtsa széles e világon az egyetlen személy felé, aki neki számít. Még egy, tétova lépés. Újból megcsókolta hát barátnőjét. Belekóstolt sós könnyeibe és érezte karjai között, amik a nő mellkasa köré fonódtak, a kétségbeesett igényt valami iránt. Taussig nagy levegőt vett hát, és egyik kézét barátnője mellére tette.

*

Jennings és Perkins, miután meghallották az üvöltést, máris, szinte berobbantak az ajtón. Az egész öt másodpercbe sem tellett. Odabent azonban Long arcán csak a rémületet látták, és valami egyszerre hasonlót, meg nagyon mást, Taussigén.

 

 

23

– Az Egyesült Államok kormányának álláspontja – kezdte Ernest Allen, aki a tárgyalóasztalnál foglalt helyet –, hogy az ártatlan állampolgároknak a tömegpusztító fegyverektől való megvédésére tervezett rendszerek sem nem fenyegetők, sem nem destabilizálók. Valamint az is, hogy az említett rendszerek továbbfejlesztésére irányuló koriázások nem szolgálnak semmiféle, hasznos célt. Ezt az álláspontot következetesen hangoztatjuk jó nyolc éve már. Semmi okunk nincs rá, hogy most változtassunk rajta. Szívesen látjuk a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége kormányának azon kezdeményezését, hogy a támadó fegyvereket akár ötven százalékkal csökkentsük. Érdeklődéssel vizsgáljuk majd meg az említett javaslat minden részletét, de a támadófegyverek számának csökkentése nem függ össze a védelmi fegyverekével. Ami egyébként nem is témája a tárgyalásnak, túl azoknak a két ország között már fennálló megállapodásokra nézve jelentkező hatásán.
– A helyszíni ellenőrzések kérdésében pedig csalódottan vettük tudomásul, hogy a nem is oly régen elért, figyelemreméltó előrehaladásnak...
Ez az ember egyszerűen lenyűgöző, gondolta Ryan. Egyáltalán nem értett egyet vele, de hát végül is országának ez az álláspontja. Ernie Allen pedig soha nem volt róla híres, hogy személyes érzelmeinek teret engedjen, bármely titkos rekeszébe zárta is el őket agyában, mielőtt sor került volna ezekre a tárgyalásokra.
Az ülést hivatalosan elnapolták, amikor Allen végzett felszólalásával, amit ma már harmadszor tartott meg. Aztán sor került a szokványos formaságokra. Ryan kezet rázott szovjet kollégájával. Közben pedig, amint erre Langley-ben megtanították, átadott egy szóbeli üzenetet. Golovko látszatra egyáltalán nem reagált, amivel a kézfogás befejeztével kiérdemelt magának egy baráti biccentést is. Jacknek nem volt különösebb választása. Folytatnia kellett mindent a terv szerint. Tudta, hogy az elkövetkező napokban kiderül majd, mekkora játékos Geraszimov.
Nézete szerint Geraszimov nem egyéb egy gengszterfőnöknél, egy ország legnagyobb gyilkológépezeténél, mely hagyta, hogy hozzá hasonló gengszterek irányítsák. Tudta, hogy ez az egész így leegyszerűsítő, veszélyes gondolkodásmódra vall, viszont nem volt terepen dolgozó tiszt, bár most pontosan úgy járt el, mint azok. Várta, hogy Geraszimov végül beadja a derekát követelésének – miután természetesen kiértékelte saját helyzetét, de végül mégiscsak megadja magát.

*

Jennings soha életében nem látott még annyira gyorsan tönkremenni valakit, ahogyan ez Beatrice Taussignál bekövetkezett. A rideg, magabiztos ember porig volt alázva. Jennings majdhogynem szánalmat érzett a bilincsbe vert nő iránt. Szimpátiája mégsem terjedhetett ki azért a hazaárulásra is.
A nő összeomlott, és most már ez a lényeg. Még mindig sötét volt, amikor kivezették a házból az ott várakozó FBI-osok kocsijához. Otthagyták Datsunját a kocsifeljárónál, hogy ezzel is jelezzék, a nő még mindig ott tartózkodik. Tizenöt perccel később azonban a Santa Fé-i FBI-iroda hátsó ajtaján vezették be, majd szinte mindent rögtön kitálalt a frissiben érkezett nyomozóknak. No persze az a minden nem volt annyira sok, csak egy név, egy cím, egy kocsitípus. De hát az ügynököknek ezen már el lehetett indulniuk. A szövetségi nyomozók egyik autója nem sokkal azután elhajtott a ház előtt és konstatálták, hogy a Volvo a helyén van. Majd, egy telefonkönyvből kikeresve felhívták az utca túloldalán lévő családot, és egy percet adtak nekik rá, hogy beengedjék a két ügynököt, aki hátsó ajtajukon fog kopogtatni. A két ügynök a család nappalijában foglalta el helyét a megfigyeléshez. Az egész egyszerre volt ijesztő és izgalmas a fiatal párnak, akiké a ház volt. Közölték is az ügynökökkel, hogy „Ann”, ahogyan ők ismerték, csendes hölgy, akinek foglalkozásáról a családnak fogalma sem volt. Azt is megmondták, a szomszédságnak semmilyen problémát nem okozott még, bár alkalmanként bulizott is néha, bár ezt elég sok magányos ember megteszi. Előző este például nem keveredett haza, csak nagyon későn, mint ezt a férj meg is jegyezte, kb. húsz perccel a Carson show vége előtt. Jó randija lehetett, gondolta a férfi. Az a fura, hogy soha nem látták még, bárki hazakísérte volna, bár...
– Fenn van már. Néhol a világítás is ég. – Az egyik ügynök felkapta messzelátóját, amire persze alig volt szüksége, hogy az utca túloldalát megvizsgálhassa. A másik pedig óriási lencsés kamerát vett elő, meg nagy érzékenységű filmet. Egyikük sem látott azonban semmi egyebet, mint mozgó árnyat a lehúzott függönyök mögött.
– Meg tudja mondani valaki, mi ez az egész? – érdeklődött a háztulajdonos.
– Sajnálom. Majd úgyis megtudják, de most nincs erre időnk. Óriási!
– Megvan. – A kamera azonnal finoman kattogni és csévélni kezdett.
– Ezt jó szorosan időzítettük! – A messzelátós ezzel felkapta rádióját. – Alany mozog, beszáll a kocsiba.
– Készen vagyunk – válaszolta a rádió.
– Már megy is, délnek tart, körülbelül most veszítjük el szem elől. Ennyi. Mostantól a tiétek.
– Helyes. Megvan. Vége.
Nem kevesebb, mint tizenegy személykocsi és teherautó volt kijelölve a megfigyelésre. Még ennél is jelentősebbek voltak a föld fölött négyezer lábnyival keringő helikopterek.
Ann többé-kevésbé a maga megszokott módján vezette Volvóját, de azért napszemüvege mögül szeme kéthárom másodpercenként a tükörre pillantott. Most minden ügyességére szüksége volt, mindenre, amire kitanították. És annak dacára, hogy csupán öt órányit tudott aludni, szinte betűre betartotta a profik számára előírt normákat. Mellette az ülésen egy termosz kávé pihent. Ő maga már lehajtott két csészényivel, a többi három kollégájáé.

*

Bob is mozgott. Munkaruhát öltött, meg csizmát, úgy kocogott az erdőben, csak időnként állt meg, hogy egy pillantást vessen a fenyvest átszelő, két mérföldnyi útja során az iránytűre. Negyven percet adott magának, hogy az utat megtegye és megnyugodva fedezte fel, hogy éppen ennyire van szüksége. A nagy magasság meg a ritka levegő miatt igencsak kapkodva lélegzett, már azelőtt is, hogy elérte volna az emelkedőt. Most semmi más nem számít, csak a küldetés. Sokszor előfordult már, hogy a dolgok rosszul alakultak ilyen akciók során, bár még vele nem fordult elő. De az igazi, terepen dolgozó tisztet az jellemzi, hogy sokféle külső körülmény mellett is képes teljesíteni a feladatát. Tíz perccel hét után megpillantotta végre az utat, annak innenső oldalán pedig az élelmiszerüzletet. Az erdő szélétől húsz yardnyira megállt és mozdulatlanul várakozott.

*

Ann mozgási útvonala véletlenszerűnek tűnhetett a laikus számára. Kétszer is lejött a főútvonalról, majd visszatért rá, mielőtt eldöntötte volna, merre vigyen végül az útja. Hét óra tizenötkor aztán beállt a kis üzlet parkolójába és bement.
Az FBI járműveinek száma akkorra már két kocsira csökkent.
A nő még az élelmiszerüzletet is nagy körültekintéssel választotta ki. Magáról az útról sehonnan nem lehetett megfigyelni; a forgalom nem tenné lehetővé. A tízes számú kocsi állt végül be ugyanabba a parkolóba. Két utasa közül az egyik bement a nő után, míg a másik a járműnél várakozott.
A nőt követő férfi volt az első a szövetségi nyomozók közül, aki végre megnézhette magának Annt, miközben a nő néhány fánkot vásárolt és úgy döntött, vesz még egy kis kávét is, hatalmas Styrofoam poharakban, no meg némi üdítőitalt. Mindegyiknek magas tudvalevőleg a koffeintartalma, bár az ügynöknek erről nem ez a véleménye. Rögtön a nő mögött jött ki egy újsággal és két nagy adag kávéval. Figyelte, hogyan távozik előtte és miként csatlakozik hozzá egy férfi, aki olyan természetesen szállt be a nő kocsijába, mintha a vőlegénye volna. Aztán mint a nyíl futott a kocsinál lévő társához, így is majdnem elvesztették őket szem elől.
– Tessék – nyújtotta át Ann az újságot. Bob képe ott virított az első oldalon. Még a színezéséről is gondoskodtak, bár a kép minősége hagyott némi kívánnivalót maga után. De hát végül is a jogosítványból nagyították ki. – Örülök, hogy nem feledkeztél el a parókáról – jegyezte meg a nő.
– Mi a terv? – kérdezte Leonyid.
– Először is bérelek nektek egy új kocsit, hogy visszamehessetek a rejtekhelyre. Aztán vásárolok valahol a sminkeléshez anyagot, így mindegyikőtök el tudja változtatni az arcát. Aztán gondolom, szerzünk egy kis teherautót, hogy átjuthassunk a határon. Szükségünk lesz még néhány ládára is. E tekintetben még nem döntöttem, de estére fogok.
– És az átkelés a határon?
– Holnap délelőtt indulunk, ebédtájt érünk majd oda.
– Olyan gyorsan? – kíváncsiskodott Bob.
– Da. El fogják árasztani az egész térséget specialistákkal, ha túl soká itt időzünk. – Az út hátralévő részében már nem beszélgettek. A nő visszament a városba, kocsiját egy nyilvános parkolónál tette le. Leonyidot pedig otthagyta, amikor átment az utca túloldalára, és fél háztömbnyit sétált még. Aztán betért egy nagyobb szálló szomszédságában lévő gépkocsikölcsönzőhöz. Ott kevesebb, mint tizenöt perc alatt végzett a formaságokkal, és egy Ford kanyarodott a Volvo mellé. Odalökte a kulcsokat Bobnak, közölte vele, hogy menjen utána egészen az autósztrádáig, aztán már a maga ura lesz.
Mire kijutottak a sztrádára, az FBI már majdnem kifogyott a kocsikból. Döntést kellett hozni hát. A megfigyeléssel megbízott ügynök jól sejtette. A rendőrség jelzés nélküli kocsija foglalkozott a Volvóval, mialatt az FBI-osok utolsó autója a Fordot követte a sztrádán. Közben az „Ann” reggeli megfigyelésének korai szakaszából idevezényelt, öt kocsi elszáguldott, hogy beérje „Bob”-ot, meg a Fordját. Hárman közülük ugyanott jöttek le az autópályáról, aztán végig követték a rejtekhelyhez vezető, másodrangú főúton. Miközben a férfi tempóját a kijelölt sebességkorlátozáshoz igazította, a kocsik közül kettő arra kényszerült, hogy megelőzze, de a harmadik mögötte tudott maradni – egészen addig, amíg a Ford az út szélére nem hajtott és meg nem állt. Az útnak ez a része egyenes több mint egy mérföldön át, ő pedig pont ennek a szakasznak kellős közepén dekkolt le.
– Megvan, megvan – közölte az egyik helikopteres megfigyelő. Látta, hogyan nyitja ki az apró emberi alak a a motorháztetőt, hogyan hajol le és vár pár percig, mielőtt lecsukná és továbbhajtana. – Ez a fiú igazi profi – közölte a pilótával.
Nem igazán az, gondolta a pilóta, és szeme megakadt egy kocsitető távoli, fehér pontját. Látta ugyanis, hogy a Ford hogyan tér le egy földútra, aztán eltűnik a fák között.
– Elkaptuk őket!

*

Várható volt, hogy a rejtekhely félreeső helyen van. A terepen a környék egyértelműen erre vallott. Amint a helyszínt azonosították, a 67. taktikai felderítő osztály RF-4C Phantomja rögtön felemelkedett a texasi Bergstrom légitámaszpontról. A gép kétfőnyi személyzete először azt hitte, bizonyára valami tréfáról van szó. De azért nem bánták a kis kiruccanást, amely egy órát sem fog igénybe venni majd. Mint feladat, elég egyszerűnek tűnt. Mindenki meg tudta csinálni. A Phantom összesen négyszer repült el nagy magasságban a körzet fölött, és miután többszáz lábnyi filmet lőttek el több kamerás rendszereik révén, a repülő a közvetlenül Albuquerque melletti Kirtland légitámaszponton landolt. Pár órával előbb egy teherszállítógép további földi személyzetet meg berendezést hozott ide. Mialatt a pilóta leállította a motorokat, a filmkazettát a kiszolgálószemélyzet két tagja már ki is vette, szélsebesen Elhajtottak egy trélerhez, ami akár repülőn is szállítható fotólaborként szolgált. Fél óra sem telt bele attól számítva, hogy a gép leszállt, és az automata előhívóberendezés már köpte is ki az elemzőknek a még nedves kockákat.
– Itt vagytok hát – mormolta a pilóta, amikor megpillantotta a megfelelő kockát. – Még a feltételek is kedvezőek: tiszta idő van, hideg, alacsony a páratartalom, jó a Nap szöge. Nem hagytunk hátra kondenzcsíkot sem.
– Kösz, őrnagy – közölte az őrmester, miközben a filmet vizsgálgatta. – Úgy tűnik, van itt valami földút, ami errefelé kanyarodhat le a sztrádáról. Aztán átbukik ezen a kisebb gerincen... úgy tűnik, valamiféle tréler lehet, lakókocsi. Az autót kb. ötven méternyire tették le onnan – itt van még egy, kicsit fedezékben. Akkor hát két személyautó van összesen. Oké, mi van még...?
– Várjunk csak egy percet – nem látom a másik autót – közölte az FBI-os.
– Itt van, uram. A Nap visszatükröződik valamiről, márpedig túl nagy hozzá, hogy kólásüveg legyen. Valószínűleg egy kocsi szélvédője. Vagy talán egy hátsó ablak. De én azt hiszem, ez az eleje.
– Miért? – kérdezte az ügynök. Egyszerűen hallani akarta.
A nő fel sem pillantott. – Nos, uram, ha én rejtegetném azt a kocsit, én befarolnék, hogy gyorsan ki tudjak jönni, tudja?
A férfinak azonban nem nagyon volt nevethetnékje. – Így igaz, őrmester.
A nő egy újabb kocka fölé hajolt. – Itt vannak – felvillan a lökhárító is, ez meg valószínűleg a díszrács a kocsi elején. Látja, hogyan álcázzák? És nézze csak a trélert! Az ott valószínűleg egy ember az árnyékban... – Aztán a következő kockára fordította figyelmét. – Igen, ez egy ember. – Kb. hat láb magas lehetett, atléta alkat, sötét hajú. Az arcán valamiféle árnyék látszott. Ez pedig arra utalt, hogy ma nem borotválkozott. Fegyvernek nyoma sem volt.
A helyszínről harminc, használható kocka készült összesen, melyből nyolcat nagyítottak ki poszterméretűre. Ezek az UN-1N-nel együtt bekerültek a hangárba. Gus Werner már ott volt. Neki sem volt ínyére sokkal jobban a nagy sietség, mint a trélernél kuksolóknak, de hát kb. ugyanannyira voltak az ő lehetőségei is korlátozottak.

*

– Szóval, Filitov ezredes, 1976-nál tartunk.
– Dimitrij Fjedorovics hozott magával, amikor honvédelmi miniszter lett. Ez természetesen leegyszerűsítette a dolgokat.
– És egyben megnövelte a maga lehetőségeit – jegyezte meg Vatutin.
– Igen, így van.
Most már sor sem került bármiféle visszavágásra, vádaskodásra, még megjegyzésre sem a Misa által elkövetett bűn természetét illetően. Egyelőre mindezt félretették. Először is jött a beismerés, mint mindig. A dolognak ez a részé általában kemény. De azután, ha egyszer már megtörtek, vagy valahogy behúzták őket a csőbe és vallomást tettek, akkor jön az ügy könnyebbik része. Hetekig is eltarthat azonban, Vatutinnak meg fogalma sem volt róla, hogy végződik az egész. Az első fázist így hát annak körvonalazására szánta, mit is csinált a férfi. Az egyes epizódok részletes boncolgatása következett, viszont a kihallgatás kétfázisos természete létfontosságú egy utaló tárgymutató kialakításához, amennyiben az alany később megpróbálna változtatni mondókáján, vagy letagadna bizonyos dolgokat. Az az igazság, hogy még ez a fázis is, amikor szépen igyekeztek végigmenni a részleteken, rémületbe ejtette Vatutint meg embereit. A szovjet hadseregben hadrendbe állított minden egyes harckocsira és ágyúra vonatkozó műszaki jellemzők – beleértve az araboknak soha el nem juttatott változatokat is, ami körülbelül azzal lett volna egyenértékű, ha egyenesen az izraelieknek adják át, ennélfogva akár rögtön megküldhették volna az amerikaiaknak is – azonnal eljutottak Nyugatra. Még mielőtt átálltak volna a tervezett prototípus tömeggyártására. Repülőgépek műszaki adatai. A teljesítmény lehető legnagyobb részletességgel történő leírása mind a hagyományos, mind pedig a nukleáris robbanófejek tekintetében. Stratégiai rakéták megbízhatósági értékei. Belső civakodás a honvédelmi minisztérium berkeiben. Most pedig eljutottak addig, hogy Usztinov teljes körű szavazattal bíró tagja lett a politbürónak. Politikai viták a legmagasabb szinten. És, ami a legkomolyabb, hogy Filitov kiadott a Nyugatnak mindent, amit a szovjet stratégiáról csak tudott – és ő aztán mindent tudott, amit csak tudni lehetett. Dimitrij Usztinov szócsöveként és bizalmasaként, egyszersmind pedig a legendás, harcteret megjárt katona minőségében a bürokraták okuláréja lett, mellyel szabadon betekinthettek a tényleges harcászat világába.
Szóval, Misa, mit gondolsz erről?... Usztinov bizonyára vagy ezerszer fel kellett, hogy tegye ezt a kérdést, jött rá hirtelen Vatutin, mégsem gyanakodott soha...
– Miféle ember volt Usztinov? – kérdezte a „kettesek” ezredese.
– Kiváló – vágta rá rögtön Filitov. – Páratlanok voltak adminisztratív adottságai. A gyártási folyamatokkal kapcsolatos ösztönei például olyanok voltak, hogy soha nem láttam még hasonlót sem azelőtt, sem azóta. Csak bedugta az orrát egy gyárba, és máris meg tudta mondani, vajon rendben megy-e ott a munka, vagy sem. Öt évre előre látta, mi fog történni, és meg is tudta határozni, milyen fegyverekre lesz szükség, és milyenekre nem. Egyetlen gyenge pontja volt, annak megértése, hogyan használják ezeket ténylegesen a harcászatban. Következésképpen aztán alkalmanként veszekedtünk is, amikor néhanapján megpróbáltam kicsit megváltoztatni a dolgokat, hogy a fegyverek könnyebben alkalmazhatók legyenek. Már úgy értem, ő mindig a könnyebb gyártási módozatokat kereste a termelés felgyorsítására, míg én inkább afelé kacsintgattam, hogyan lehetne majd a végterméket a harcmezőn hasznosítani. Rendszerint én nyertem vele szemben.
Lenyűgöző, gondolta Vatutin, és lefirkantott pár sort. Misa soha nem hagyta magát. Folyamatosan harcbaszállt érte, hogy a fegyverek még jobbak legyenek, bár mindent átadott ugyanakkor a Nyugatnak... miért? De most ezt nem szabad megkérdeznie, még jó ideig. Nem hagyhatja, hogy Misa újból a hazafi pózában tetszeleghessen. Mindaddig, amíg ez az egész hazaárulási ügy teljes mértékben dokumentálásra nem került. Ennek a vallomásnak a részletei pedig csak hónapok múltán fognak mind napfényre kerülni, most már bizonyosan tudta.

*

– Mennyi az idő Washingtonban? – kérdezte Candelától Ryan.
– Majdnem délelőtt tíz óra. Ma rövid ülésetek volt.
– Igen. A másik fél valami miatt korán végezni akart. Nincs semmi üzenet a Gregory ügyben Washingtontól?
– Semmi – válaszolta borúsan Candela.

*

– Azt mondtad, le fogják tenni elénk az asztalra a védelmi rendszereiket – közölte a KGB főnökével Narmonov. A külügyminiszter most valami egészen másról számolhatott be. Tulajdonképpen már előző nap értesültek róla, de most már teljes bizonyosságot nyert, hogy itt nem csupán lélektani félrevezetésről van szó. A szovjetek a javaslatnak azon megerősítési szakaszában már visszatáncolni látszottak, amit tulajdonképpen elvileg rendezettnek lehetett tekinteni. Mindezt pedig abban a reményben tették, hogy megrendíthetik vele az amerikaiakat, legalább egy kicsit, az SDI-kérdésében. Ez a nyitás azonban úgy tűnt, egyszerűen kőfalba ütközik.
– Úgy látom, hogy a forrásunk pontatlannak bizonyult – ismerte be Geraszimov. – Vagy talán több időre lesz szükség a várható engedményekhez.
– Nem változtattak a pozíciójukon, nem is fognak. Teljesen félreinformáltak, Nikoláj Boriszovics – mondta a külügyminiszter. És ezzel egyértelművé tette, kinek az oldalán is áll. A pártfőtitkár szilárd szövetségesének számított.
– Lehetséges ez? – érdeklődött Alekszandrov.
– Az amerikaiaknál a hírszerzési adatok gyűjtésének egyik problémája, hogy ők maguk sem tudják gyakran, mi az álláspontjuk. Információnk jó helyen lévő forrásból származik, ez a jelentés pedig egybecseng azzal, amit egy másik ügynökünk közölt. Talán Allen döntött emellett, de aztán megtiltották neki.
– Meglehet – egyezett bele a külügyminiszter, mert azért túlságosan nem kívánta sarokba szorítani Geraszimovot sem. – Régóta az a benyomásom, hogy megvannak a saját ötletei, gondolatai ebben a kérdésben. De ez most már úgysem számít. Kicsit változtatnunk kell a saját közelítésmódunkon. Vajon ez arra intene, hogy az amerikaiak újabb, technikai áttörést hajtottak volna végre?
– Lehetséges. Most dolgozunk ezen is. Van egy csapat, akik megpróbálnak kihozni egy eléggé érzékeny anyagot. – Geraszimov ennél többet nem mert kockáztatni. Az amerikai őrnagy kicsempészésére irányuló akciója még annál is elkeseredettebb volt, mint azt maga Ryan sejtette. Ha nyilvánosságra kerül, szembe kell néznie magán a politbürón belül is olyan vádakkal majd, hogy megpróbálta megtorpedózni az olyannyira fontos tárgyalásokat – mindezt pedig anélkül, hogy először konzultált volna a vele egyenrangúakkal. Még a politbüró tagjától is elvárják, hogy közölje, mire készül. De ezt azért nem engedhette meg magának. Szövetségese, Alekszandrov, tudni akarná, mire megy ki ez az egész. Geraszimov pedig nem kockáztathatta, hogy bárkinek is felfedi szorult helyzetét. Másrészt pedig biztos volt benne, hogy az amerikaiak semmit sem fognak tenni az emberrablás nyilvánosságra hozatala érdekében. Ha megtennék ugyanis, számukra ez szinte ugyanolyan kockázatot jelentene. A játszma most is oly nagy tétben ment, mint mindig. A kockázat pedig, amit Geraszimov vállalt, bármennyire is óriási volt, csupán újabb adalékot jelentett ebben a világméretű versenyben. Túl késő volt már az óvatoskodáshoz. Ezen túl is tette magát. És, bár saját élete is bizonytalanabb lett ezzel, a verseny hatalmas mozgásköre eltörpült szinte a végső cél mellett.

*

– Nem tudjuk, hogy ott van-e, igaz? – kérdezte Paulson. Ő volt a túszmentő csoport rangidős lövésze. A szövetségi nyomozóiroda „Quarter-Inch Club”-jának tagjaként három célzott lövést tud elhelyezni kétszáz yardról egy fél hüvelyknél kisebb átmérőjű körön belül – és ebből a fél hüvelykből 0,308 hüvelyk magának a golyónak az átmérője.
– Hárman vannak. Biztosan tudjuk, hogy kettő közülük ott tartózkodik. Nem hagynák, hogy csupán egyetlen emberük őrizze a túszt, miközben ők mással foglalatoskodnak – nem vallana profira.
– Ennek így mind van értelme, Gus – egyezett bele Paulson. – Viszont nem tudjuk. Akkor hát így indulunk neki. – Ez nem is volt kérdéses.
– Igen, és gyorsan.
– Oké. – Paulson megfordult hát és a falra pillantott. Egy pilóta készenléti szobáját használták éppen. A falakon dugók voltak, a hangszigetelés végett tette fel valaki. Tökéletes volt azonban a térképek és fotók elhelyezésére is. Mindannyian látták, hogy a lakókocsi eléggé olcsó darab. Csak néhány ablaka van, és a két, eredeti ajtóból az egyiket bedeszkázták. Azt is feltételezték, hogy a megmaradt ajtó melletti helyiséget foglalják el a „rossz fiúk”, miközben a másikban őrzik a foglyot. Az ügyben viszont volt valami jó is végre: történetesen, hogy ellenfeleik profik, ennélfogva kiszámíthatók. A legtöbb esetben értelmesen reagálnak majd. Nem úgy, mint a közönséges bűnözők, akik aszerint cselekednek, mi jut éppen az eszükbe.
Paulson figyelmét ezzel egy másik képre irányította, majd a topográfiai térképre. Aztán pedig kiválasztott egy megközelítési útvonalat. Szinte istenáldása volt, hogy nagyfelbontású képekhez jutottak. Ezeken pedig egy férfit láttak a szabadban, aki az utat kémlelte, ez volt a közelítés legvalószínűbb vonala. Kicsit mászkálgathat is, gondolta Paulson, főként viszont az utat fogja figyelni. Szóval, a megfigyelő/mesterlövész csapat a másik oldalról, hátulról közelítene.
– Gondolod, városi népek? – kérdezte Wernertől?
– Feltehetőleg.
– Én majd erről jövök. Marty meg én négyszáz yardig közelítünk kb. e mögött a gerinc mögött, aztán itt jövünk le végig, párhuzamosan a lakókocsival.
– Hol van a neked kijelölt hely?
– Ott. – Paulson a legjobb felvételre mutatott. – Amondó volnék, végig magunkkal kéne vinnünk a géppisztolyt. – El is magyarázta miért, mindenki rábólintott.
– Még egy változtatás – közölte Werner. – Új bevetési szabályaink vannak. Ha bárki úgy gondolná, hogy a túsz veszélyben van, a rosszfiúknak annyi. Paulson, ha egyikük a férfi közelében van, amikor rajtuk ütünk, az első lövéssel őt kell leszedned, akár van fegyvere, akár nincs.
– Egy pillanat, Gus – vetette közbe Paulson. – Holtbiztos, hogy lesz valami...
– A túsz a lényeg most, és van okunk gyanakodni rá, hogy a megmentésére irányuló bármiféle próbálkozás a halálát fogja eredményezni...
– Valaki túl sokat volt már megint moziban – morogta közbevetőleg a csapat másik tagja.
– Ki? – kérdezte Paulson egyszerre nyugodt és céltudatos hangon.
– Az elnök. Jacobs igazgató is ott volt a telefonnál, írásban kérte a parancsot.
– Nekem nem nagyon tetszik – közölte a lövész. – Lesz ott benn valakijük, aki majdhogynem ott ül a fogoly szoknyáján, ti meg azt akarjátok tőlem, hogy robbantsam le róla, akár fenyegeti a foglyot, akár nem.
– Pontosan ez a helyzet – egyezett bele Werner. – Ha nem tudod megcsinálni, mondd meg most.
– Az elnök azt a férfit felbecsülhetetlen értékűnek, majdhogynem nemzeti kincsnek mondta. Ő a kulcsfigura egy fontos vállalkozásban. Ő maga tájékoztatta az elnököt. Ezért is rabolták el. Az elgondolás pedig úgy szól, hogyha látják, hogy kicsúszhat a kezük közül, nem fogják hagyni, hogy megkaparintsuk. Nézd csak meg, mit csináltak eddig – zárta le a vitát a csapat vezetője.
Paulson ezt egy pillanatig mérlegelte, majd beleegyezőleg bólintott. Aztán az általában őt fedező emberéhez, Martyhoz fordult, aki ugyanígy tett.
– Oké. Az ablakon keresztül kell bejutnunk. Kétlövészes munka.
Werner a táblához ment és felvázolta, amilyen részletességgel csak tudta, a támadás tervét. Nagyjából ismeretlen számukra a lakókocsi belső elrendezése, ezenkívül sok függ még a helyszínen Paulson tízszeres nagyítású irányzékával gyűjtendő információtól is. A terv részletei nem tértek el különösebben egy katonai támadásétól. Werner mindenekelőtt tisztázta a parancsláncot – mindenki tudta, de azért még egyszer jó volt precízen végigszaladni rajta. Amikor végeztek, mindenki nyüzsögni kezdett.

*

A nő végül egy kisebb furgon mellett döntött. Ugyanolyan volt, mint amit minibuszokként vagy kisebb kiszállításoknál alkalmaznak. A nagyobb teherautó, gondolta, túl sok időt venne igénybe, ha meg kellene tölteni a megfelelő dobozokkal. A dobozokat egy órával később szedte össze a Box Barn-nak nevezett üzletben. Ez olyasvalami volt, amit addig soha nem csinált még – a kémanyag átadására mindig filmkazettákban került sor, ami könnyen befér az ember zsebébe – végül is azonban semmi egyebet nem kellett tennie, csak végiglapozta a Yellow Pages-t és telefonált párszor. Vett hát tíz, faperemű és műanyag borítású kartonládát. Mindegyiket szépen szétszedve árusították, de könnyen össze lehetett rakni. Ugyanazon a helyen címkét is árusítottak, hogy fel lehessen tüntetni, mi van bennük. Végül vásárolt még polisztirol töltőanyagot, hogy megóvhassa a szállítmányt a sérüléstől. Ehhez az eladó kifejezetten ragaszkodott. Tánya csendben figyelte, miként rakja meg a két ember a kis teherautót, aztán elindult.

*

– Mit gondolsz, mi ez az egész? – kérdezte az ügynök.
– Feltételezem, el akar vinni valamit valahová? – A vezető több száz yardnyi távolságból követte, miközben partnere a többieket hívta, hogy kérdezzék ki a nő által felkeresett céget.

*

Paulson és három másik férfi lépett ki a Chevy Suburbanből a lakótelep távolabbi végén, mely körülbelül kétezer yardnyira lehetett a lakókocsitól. Az első udvarban játszadozó gyerekek meredten bámulták a férfiakat – kettőjüknél karabély volt, egy harmadiknál pedig M-60-as gépfegyver. Úgy mentek be az erdőbe. Két rendőrkocsi pedig ott maradt, miután a Suburban elhajtott.
Paulson Tennessee-ben született, majdhogynem erdei embernek mondható, aki akkor volt a legboldogabb, ha az isten háta mögötti helyeken járhatott. Ha tehette csendes részeken sétálgatott. Ahol sok volt a fa, és a szőnyeget a lehulló vegetáció helyettesítette, így vezette hát a többi három embert, lassan és körültekintően. A lehető legkisebb zajt csapták csak. Paulson soha nem ölt még meg senkit a tizenöt év alatt, amióta itt dolgozik. A túszmentő csapatban találhatók a világ legjobban képzett mesterlövészei. De valójában soha nem kamatoztatták még ügyességüket. Ő maga vagy féltucatszor közel járt már hozzá, de sor azért még nem került rá. Mindig volt valamilyen oka rá, hogy ne lőjön. Ma viszont valahogy más lesz. Ebben szinte bizonyos volt, és ettől az egész hangulata megváltozott. Egy dolog az, hogy úgy kezdi el a munkát, tudja, lehet, hogy lövöldözni kell. A szövetségi nyomozóknál ennek mindig megvan a realitása. De hát végül is miféle közösséghez tartozik az ő célpontja? A bűnözőkhöz? Nem, ezek szakképezett profik lesznek. Hazafiak, akik saját társadalmuk előírásait követik. Emberek, akik végzik a dolgukat. Akárcsak én.
Hangot hallott hirtelen. Bal keze a magasba lendült, és mind a négy férfi rögtön lekushadt mögötte fedezékbe. Valami mozgott... baka tőlük. Továbbra is arra tartott, szerencsére távolodott.
Átkeltek az első gerincen, majd a másodikon is. Paulson a negyedik emberének nyújtotta a karabélyát. Az ügynök egyedül indult hát előre, figyelmesen pillantgatva mindenfelé. Úgy választotta ki magának azt az utat, ami a legcsendesebbnek ígérkezett. Paulson odasimult egy fa törzséhez és elővette messzelátóját.
– Jó napot uraim – mondta magában. Nem látott ugyan még senkit, de a lakókocsit igen. Paulson végigvizsgálta hát a közvetlen környezetüket. Aztán intett a többieknek, hogy indulhatnak.
– Láttál valakit? – kérdezte a másik lövész, amikor odajött Paulson mellé.
– Még nem.
– Krisztusom, remélem, nem költöztek el – mondta Marty. – És most mi lesz?
– Balra megyünk, aztán végig le, azt a hegyi patakot követjük. Ott a mi helyünk.
– Pont úgy, mint a képeken.
– Mindenki kész? – kérdezte Paulson. Úgy döntött, vár még egy percet, mielőtt útnak indulnak. Hagyta, hogy mindenki igyon egy kis vizet. A levegő ritka volt és száraz errefelé. A torkok bizony reszelősek lettek. Nem akarta, hogy bárki is elköhintse magát. Köhögéscsillapító, gondolta a mesterlövészek főnöke. Ezt is be kéne tenni a felszerelésbe...
Újabb fél órájukba tellett, mire eljutottak kijelölt helyükre. Paulson kiválasztott egy nedvesebb pontot az egyik, hatalmas gránitszikla mellett, amit az utolsó gleccser talán azzal a céllal mozdított ki helyéről, hogy ők egyszer mogulé az egész környéket szemmel tudják tartani. Körülbelül húsz lábnyival volt magasabban a lakókocsinál, és ez pontosan megfelelt a feladatnak. Közvetlenül rálátott a lakókocsi hátsó végén lévő, hatalmas ablakra. Ha Gregory velük van még, feltehetőleg ott őrizhetik. Ideje eldönteni végre. Paulson széthajtotta hát a karabélyához tartozó kétlábú állványt, lepattintotta a célzóberendezés fedőszerkentyűjét, és munkához látott. Megint a rádiója után nyúlt, rátette a fülhallgatót.
– Itt Paulson. A helyünkön vagyunk, most tájékozódunk. Majd visszaszólunk megint.
– Nyugtáztam – jött a válasz a rádióból.
– Ott van – szólalt meg elsőnek Marty. – A jobb oldalon.

*

Al Gregory egy karosszékben üldögélt. E tekintetben sem nagyon válogathatott. Megbilincselt kezét az ölében tartotta – ennyi engedményt hajlandóak voltak tenni kényelme érdekében –, viszont felkarját és alsó lábszárát kötéllel rögzítették. Szemüvegét elvették tőle, ezért hát a szobában lévő minden tárgy csak homályos körvonalak formájában létezett számára. Ugyanígy az a személy, aki Billnek hívta magát. Sorban váltották egymást. Mindig őrizte valaki. Bill a szoba távolabbi végében foglalt helyet, közvetlenül az ablak túloldalán. Automata pisztolyát az övébe dugta.
– Mit...
– ...csinálunk majd magával? – fejezte be a mondatot Bill. – Átkozott legyek, ha tudom, őrnagy. Feltételezem, hogy néhányan érdeklődnek iránta, mit is csinál maga a megélhetéséért.
– Én nem fogok...
– Biztos vagyok benne – mondta mosolyogva Bill. – Most viszont mi mondjuk, hogy maradjon csendben, különben vissza kell tennünk a pecket. Engedje el magát, fiam.

*

– Mit is mondott a nő, mihez kellenek a ládák? – kérdezte az ügynök.
– Közölte, hogy a vállalata pár szobrot akar elszállítani. Valami helyi művészről beszélt – azt hiszem, kiállítása lesz San Franciscóban.
San Franciscóban szovjet konzulátus működik, futott át rögtön az ügynök agyán. De azt csak nem tehetik meg... vagy igen?
– Akkora méretű ládákról beszélt, mint egy ember?
– A nagyobbakba még kettő is belefér könnyedén, meg néhány kicsi.
– Mennyi ideig tarthat a csomagolás?
– Nincs szükség hozzá különleges eszközökre. Legfeljebb fél órába telhet.
– Fél óra...? Az egyik ügynök rögtön kirohant, hogy telefonáljon. Az információ rádión jutott el Wernerhez.

*

– Figyelem – közölte a fülhallgató. – Jön egy U-Haul teherautó – jobban mondva furgon – épp most kanyarodik le a főútról.
– Innen nem lehet látni – morogta csendesen Paulson a balján álló Martynak. Elhelyezkedésükkel egy baj volt, hogy a lakókocsi egészét nem lehetett szemmel tartani.
A férfi akkor hallotta meg a teherautót. Rossz a kipufogón a hangtompító, gondolta. Aztán egy ajtó fémes csattanását hallotta, majd egy újabb nyikorgást. Ezt hangok követték, de – bár ki tudta venni, hogy beszélgetnek – egyetlen szót sem értett belőle.

*

– Ez elég nagy kell legyen – közölte Leonyiddal Biszjarina százados. – Ebből van kettő, és három a kicsikből. Majd ezeket használjuk, ha rá akarunk pakolni a többire.
– Mit szállítunk?
– Szobrokat. Három nap múlva lesz valami művészeti kiállítás ugyanis, és épp az ahhoz legközelebb eső határátkelőhelyet fogjuk igénybe venni. Ha két óra múlva indulunk, épp a legjobb időben érünk a határhoz.
– Biztos vagy benne?
– Az északra jövő, nem pedig a délre tartó csomagokat nézik át – biztosította róla Biszjarina.
– Nagyon helyes. Akkor hát odabenn összerakjuk a dobozokat. Mondd meg Olegnak, hogy jöjjön ki.
Biszjarina bement. Lenny kívül maradt, mivel többet tudott róla, hogyan kell dolgozni a vadonban, mint a másik kettő. Miközben Oleg és Leonyid becipelte a ládákat, a nő a lakókocsi végébe ment, hogy megnézze Gregoryt.
– Helló, őrnagy. Kényelmesen ül?

*

– Van még egy – közölte Paulson abban a pillanatban, ahogyan a másikat megpillantotta. – Nő, az, akit a fotókon láttunk, a Volvós – mondta a rádióba. – A tússzal beszélget.
– Most már három férfi látható – válaszolta rögtön a rádió. Egy másik ügynök ugyanis a lakókocsi távolabbi végénél foglalt helyet. – Ládákat cipelnek be a lakókocsiba. Mondom újra, három férfi. A nő odabenn van, és nem látható.

*

– Bizonyára ennyi alanyunk van csak. Mesélj valamit a ládákról is. – Werner pár mérfölddel arrébb, egy helikopter mellett álldogált a mezőn, kezében a lakókocsi rajzát tartotta.
– Nincsenek még összerakva a dobozok. Azt hiszem, ők fogják most összerakni.
– Csak négyről tudunk – közölte embereivel Werner. – És ott van közöttük a túsz...
– Akkor hát ketten a ládák összerakásával lesznek elfoglalva – mondta a támadócsoport egyik tagja. – Egy odakint van, egy pedig a túsz mellett... elég jól hangzik, Gus.
– Figyelem, itt Werner. Indulunk. Mindenki legyen készenlétben.

*

Paulson lepattintotta puskájának biztosítóját, Marty is ugyanígy tett. Abban mindketten egyetértettek, mi jön ezután. Tőlük tíz lábnyira, a géppuskás és segítője lassú mozdulatokkal készítették elő a fegyvert, hogy hangtalanná tudják tenni fémes működését.
– Sosem megy terv szerint – jegyezte meg csendesen a kettes számú lövész.
– Ezért kapunk annyi kiképzést – mondta Paulson, miközben a célpontra emelte célkeresztjét. Nem volt könnyű dolog, mivel az üvegablak túl sok fényt vert vissza a környező fákról. Alig tudta-kivenni a nő fejét, de nő volt, az biztos, és határozottan célpontként azonosítható valaki. A szelet kb. tíz csomóra becsülte, tőle jobbról. A lövedék kétszáz yardnyit halad majd a levegőben, ez azt jelenti, két hüvelykkel tart majd balra. Ezzel számolnia kellett. Kétszáz yardról pedig még tízszeres nagyítás mellett sem nyújthatott különösebben nagy célpontot egy emberi fej. Paulson most kicsit elmozdította a fegyver csövét, hogy a nő feje állandóan ott legyen a hajszálkereszten, miközben járkál. A többi már rutinmunka volt. Visszatartotta lélegzetét, elhelyezkedett a könyökén, és szorosra fogta a karabélyt.

*

– Ki maga? – kérdezte Gregory.
– Tánya Biszjarina. – A nő egyfolytában járkált, hogy megmozgassa kicsit elmerevedett lábait.
– Van utasításuk rá, hogy megöljenek? – Tánya elcsodálkozott a kérdésen. Gregory nem éppen katonaalkat, végül is azonban sosem lehet a másik fejébe belelátni.
– Nem, őrnagy. Csak egy kis kirándulást teszünk.

*

– Ott a teherautó – mondta Werner. Hatvan másodperc az úttól a lakókocsiig. Felemelte hát rádióját. – Gyerünk, indulás! – A helikopter ajtajai egyszerre csapódtak vissza, máris készen állt minden feltekercselt kötél. Werner ökle olyan erővel csapott a pilóta vállára, hogy szinte fájt, de az most ügyet sem vetett rá. Lefelé nyomta a kormányt, és a helikopter szinte rábukott a lakókocsira, ami most már egy mérföldnyire sem volt.

*

Előbb hallották meg, mint ahogy megpillantották, a kétlapátos rotor eltéveszthetetlen hangját. Épp elég helikopter járkált odafönn errefelé, így a veszély nem volt rögtön nyilvánvaló. A kint strázsáló odajött egészen a lakókocsi széléig, úgy próbált felfelé pillantgatni a fák tetején át, aztán megfordult, amikor egy közeledő jármű hangját vélte hallani. Benn pedig, Leonyid és Oleg inkább bosszankodva, mintsem aggódó tekintettel pillantott fel a félig összerakott láda mellől. De mindez egy pillanat alatt megváltozott, amikor a helikopter hangja nagy hirtelen dübörgéssé erősödött, mivel a légi jármű épp a fejük fölött ment át lebegő helyzetbe. A lakókocsi végében pedig Biszjarina odaszaladt az ablakhoz, és elsőnek pillantott ki. Amit látott, az utolsó dolog volt életében.

*

– Célon rajta – közölte Paulson.
– Célon rajta – így a másik lövész.
– Tüzelj!
Majdnem ugyanabban a pillanatban lőttek, de Paulson még azt is tudta, hogy a másik egy hajszálnyival előbb húzta meg a ravaszt. A lövedék át is ütötte a vastag ablakot, majd kicsit félrement az üveg hatására. A második, üregesvégű, ugyanolyan golyó egy villanással később követte, és pont arcon találta a szovjet ügynököt. Paulson látta is, de az ő agyában valahogy a tüzelés pillanata rögzült, meg a célpontra rátartott hajszálkereszt. Balra tőle, a gépfegyveres már szintén tüzelt, amikor Paulson közölte lövésének eredményét: – Pont a közepébe.
– Célpont elbukott – mondta a rádióba a másik lövész. – Női célpont a földön. Látom a túszt. – Mindketten újratöltötték a fegyvert, és új célpontot kerestek.
Súllyal ellátott kötelek ereszkedtek le a helikopterről közben, és négy férfi. Werner jött elöl, szinte berepült a kitört ablakon, kezében az MP-5-ös géppisztollyal. És ott találta Gregoryt, aki kiabálni próbált. Wernerhez rögtön csatlakozott másik társa, aki azonnal feldöntötte a széket, és a közé, meg a lakókocsi szabad tere közé térdelt. Majd berohant egy harmadik férfi, és mindhárman rögtön másfelé fordították fegyvereiket.
Belül Leonyid és Oleg éppen a fegyverekért nyúlt. Egyikük hátrapillantott, és látta, hogy a géppuskagolyók szakadatlan sora hogyan rágja át a lakókocsi fémfalait. Nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy távoltartsa őket Gregorytól. De hát akkor is megvoltak a maguk parancsai.
– Túsz biztonságban, túsz biztonságban. A női célpontot leszedtük – közölte a rádión Werner.
– Célpont a szabadban a földön – válaszolta egy másik ügynök kintről. Onnan figyelte, hogy egy társa miként helyez el kevéske robbanótöltetet az ajtón. A férfi hátrált kicsit, majd bólintott. – Kész!
– Géppuskás, tüzet szüntess, tüzet szüntess – rendelkezett Werner.
A két KGB-s odabenn rögtön meghallotta, hogy a tüzelés megszakadt, ezért hátrafelé indultak. A lakókocsi elülső ajtaját azonban leszakította valami a pántokról, amikor odaléptek. A robbanást csak akkorának szánták, hogy az oroszokat teljesen megzavarja, de mindkét férfi túl éber volt ehhez. Oleg megfordult, fegyverét két kézre fogta, hogy fedezze Leonyidot. Az ajtón átnyomuló első alakra rá is lőtt rögtön, a karján találta el. Az az ügynök felbukott, de közben még a fegyverét megpróbálta a másik oldalra átfordítani. Tüzelt, de sajnos tévesztett, viszont magára vonta Oleg figyelmét. Az ajtóban megjelenő második férfi kezében MP-5-ös volt, azonnal lőtt kettőt. Oleg utolsó benyomása nagy meglepetést is hozott számára: nem hallott egyetlen lövést sem. Rögtön megértett mindent, amikor a fémdobozhoz hasonló hangtompítókat megpillantotta.
– Ügynök megsebesült, rosszfiú a földön. Másik rosszfiú hátrafelé tart. Elvesztettem szem elől, befordult a sarkon. – Az ügynök utánaeredt, de megbotlott egy dobozban.
Hagyták, hogy átjöjjön az ajtón. Az egyik FBI-os, akinek törzsét golyóálló mellény védte, az ajtó és a túsz között helyezkedett el. Most már kockáztathattak. Ez volt az, aki a nőt várta, mikor az kihozta a bérelt autót, Werner azonnal tudta. Fegyvere sem irányult senkire. A férfi ugyanis látta a túszmentő csoport három, fekete Nomex-melegítőbe öltözött tagját, és rögtön tudta, hogy testüket nagy valószínűséggel páncél védi. Arcán pillanatnyi tétovázás tükröződött.
– Dobd el a pisztolyt! – üvöltötte Werner. – Ne...
Leonyid látta, hol van Gregory és eszébe jutottak utasításai. A pisztoly hát arrafelé fordult.
Werner azt tette, amit mindig is mondogatott embereinek, hogy ne tegyenek. De sohasem fogja tudni felidézni, miért. Legalább hat lövedéket eresztett bele a férfi karjába, szinte a pisztolyra célzott – és csodák csodája, a dolog bevált. A pisztolyt tartó kéz úgy csuklott le, mintha egy babáé volna. A fegyver pedig szanaszét fröcskölő vér felhőjében zuhant a földre. Werner előre ugrott, leütötte a másikat, és hangtompítós fegyverének csövét még a homlokához is nyomta.
– Hármas számú a földön! Túsz biztonságban! Csoport: jelentkezz!
– Külső: egyes számú a földön és halott.
– Lakókocsi: kettes számú a földön és halott! Az egyik ügynököt a karján találták el, nem komoly.
– Nő a földön és halott – kiáltotta Werner. – Az egyik alany sérült és őrizetbe vettem. Biztosítsátok a területet! Mentősök jöhetnek! – A mesterlövészek működésbe lépésétől számítva az egész csupán huszonkilenc másodpercet vett igénybe.
Három ügynök jelent meg az ablakban, amelyen keresztül Werner és a másik kettő megérkezett. Egyikük odabent előhúzta kését és kiszabadította kötelékeiből Gregoryt, majd gyakorlatilag kidobták az ablakon, ahol elkapták és úgy szaladtak el vele, mint valami rongybabával. Al máris a túszmentő csoport teherautójának végében lapult, és elviharzottak vele. A sztrádán pedig a légierő helikoptere landolt. Amint bedobták Gregoryt, már fel is emelkedett újra.
A túszmentő csoport minden egyes tagja orvosi kiképzést is kapott, rögtön ellátták Leonyid karját.
– Túléli. A karján azonban majd kicsit dolgozni fognak a sebészek. Az orsócsont, a singcsont és a felkarcsont mind eltört, főnök.
– El kellett volna dobnod a pisztolyt – mondta az orosznak Werner. – Nem volt sok esélyed.
– Jézusom. – Paulson volt az. Ott állt az ablakban és benézett, mit művelt egyetlen golyója. Az egyik ügynök épp a holttestet kutatta át, fegyvert keresve. Majd felállt, megrázta a fejét. Ez pontosan azt közölte a lövésszel, amit nem nagyon akart volna tudni amúgy sem. És ebben a pillanatban tudta már, soha többé nem akar vadászni majd. A golyó közvetlenül a bal szem alatt lépett be. A nő fejének többi része pedig ott volt az ablakkal szemközti falon. Paulson most azt mondta magában, jobb lett volna, ha soha nem nézi meg. Öt hosszú másodperc elteltével aztán elfordult és kiürítette fegyverét.

*

A helikopter Gregoryt rögtön a létesítményre vitte. Hat fegyveres biztonságis várta, amikor leszálltak és azonnal becipelték. Meg volt lepve, amikor valaki elkattintott néhány felvételt is. Aztán egy másik kólával kínálta. És a szénsavas permettel már hűteni próbálta magát, amikor lepattintotta a nyitót. Majd nagyot húzott az italból, aztán így szólt: – Mi az istennyila volt ez az egész?
– Még mi magunk sem vagyunk biztosak benne – válaszolta a létesítmény biztonsági főnöke. Beletelt még néhány másodpercbe, mire Gregory agya fel tudta fogni, mi történt. Akkor kezdett aztán remegni.

*

Werner és emberei a lakókocsin kívül várakoztak, mialatt a bizonyítékokat kereső csapat vette át a terepet. New Mexico állam egy tucatnyi rendőrtisztje is ott tartózkodott. A sebesült ügynököt, meg az ugyancsak sebesült KGB-st ugyanabba a mentőbe rakták, bár az utóbbit hozzábilincselték hordágyához.
– Hová viszitek őket? – kérdezte az állam rendőrségének századosa.
– Mind a kettőt a kirtlandi báziskórházba – válaszolta Werner.
– Jó hosszú út.
– Parancsunk van rá, hogy ezt titokban tartsuk. Ami pedig azt illeti, a fickó, aki szétlőtte a rendőrötök állkapcsát, az ott, arrébb – a leírásból, amit kaptunk, mindenképpen ő lehet.
– Meg vagyok lepve, hogy egyikük életben maradt. – Ezzel a rendőrszázados kiérdemelt magának egy igencsak furcsa pillantást. – Már úgy értem, mind fegyveresek voltak, igaz?
– Igen – bólintott rá Werner, és valahogy fura módon elmosolyodott. – Én is meg vagyok lepve kissé.

 

 

24

A dologban az volt igazán csodálatos, hogy nem került be a hírek közé. Végül is csak néhány, tompítatlan lövésre került sor, és a tűzharc, ha jól meggondoljuk, nem is annyira szokatlan dolog Amerika nyugati részén. A New Mexico állam rendőrségéhez befutó érdeklődésekre olyan választ adtak, hogy továbbra is folyik a Mendez rendőr lelövésével kapcsolatos nyomozás. Bármikor áttörés várható.
A bizonyítékok után kutató csoport tüzetesen végignézte a lakókocsit. Nem volt azonban meglepő, hogy alig talált említésre méltót. Az egyik rendőrségi fényképész elkészítette a szükséges felvételeket az összes áldozatról és a filmet átadta már a helyszínen a rangidős FBI-ügynöknek. A holttestek zsákokba kerültek, majd Kirtlandbe szállították mindet, ahonnan a doveri légitámaszpontra repültek. Ott aztán egy különleges fogadóközpont várta őket, melynek személyi állománya főként speciális boncnokokból tevődik össze. Az elhunyt KGB-tisztekről előhívott felvételeket elektronikusan juttatták el Washingtonba. A helyi rendőrség és az FBI pedig hozzálátod, hogy elvitatkozgassanak rajta, hogyan kezeljék a túlélő KGB-ügynök ügyét. Úgy döntöttek végül, megszegett legalább egy tucatnyi törvényt. Amit aztán szépen és egyenlően meg lehet osztani a szövetségi és állami illetékesség között. Különféle ügyvédeknek kell majd az egész zagyvalékot rendberaknia, bár azt is tudták, hogy a valódi döntést Washingtonban hozzák majd meg. Ebben az egyben azonban most tévedtek. Ha nem is az egészet, de fontos részleteit mindenképpen másutt döntik el.

*

Reggel négy óra volt, amikor Ryan megérezte, hogy egy kéz nehezedik a vállára. Odafordult hát és látta, hogy Candela egy cetlit csúsztat az éjjeliszekrény lámpája alá.
– Mi van? – érdeklődött Ryan, és igyekezett magát összeszedni.
– A szövetségiek lerendezték a dolgot. Gregory náluk van és jól érzi magát – közölte Candela. Aztán átnyújtott néhány fotót is. Ryan jónéhányszor pislogott, mire meg tudta nézni őket.
– Az istenit neki, hogy pont ilyesmire kell felébrednem – mondta Ryan, még mielőtt látta volna, mi történt Tánya Biszjarinával. – Szentséges atyaúristen! – A képeket az ágyra ejtette, és kisétált a fürdőszobába. Candela hallotta, hogyan zubog a csapból a víz, majd Ryan újra megjelent és egyenesen a hűtőszekrényhez ment. Kivett egy doboz szódavizet és kinyitotta.
– Elnézést. Akarsz egyet? – intett Jack a hűtő felé.
– Kicsit korai még nekem. Átadtad tegnap, amit kellett, Golovkónak?
– Ja. Az ülés ma délután kezdődik. Nyolc körül akarom meglátogatni a barátunkat. Úgy terveztem, hogy fél hat körül kelek.
– Gondoltam, ezeket mindenképpen látni akarod – közölte Candela. Csak egy nyögés volt rá a válasz.
– Hogyne. A reggeli lapokba bekerülhetne... Mindenesetre elkaptuk, a kezünkben van – jegyezte meg Ryan, és közben a szőnyegre bámult. – Ha csak...
– Ha csak tényleg nem akar magának csúnya halált – egyezett bele a CIA-tiszt.
– Mi van a feleségével meg a lányával? – kérdezte Jack. – Ha van valami véleményed, nagyon szeretném végre hallani.
– A találkozó ott lesz, ahol javasoltam?
– Igen.
– Szorongasd meg, amennyire csak tudod. – Candela ezzel felvette a képeket az ágyról és egy borítékba tette. Bizonyosodj meg róla, hogy ezeket mind végignézi. Nem hiszem, hogy különösebben felkavarod vele a lelkiismeretét, de végre egyszer láthatja, hogy átkozottul komolyan gondoljuk. Ha pedig a véleményemre vagy kíváncsi, régebben azt hittem, hogy bolond vagy. Ma pedig – a férfi elvigyorodott –, azt hiszem, te valahogy tényleg bolond vagy. Majd visszajövök, ha teljesen felébredtél.
Ryan bólintott hát, és a nő után nézett, mielőtt zuhanyozni indult volna. A víz forró volt, Jack meg élvezettel állt be alá. Közben pedig a kis helyiséget teljesen megtöltötte a gőz. Amikor borotválkozott, minden figyelmét a szakállára fordította. Igencsak kerülte a tükörben saját tekintetét. Nincs most itt az ideje, hogy önmagunkban kételkedjünk.
Moszkvában mindig lassan jön el a reggel. A villamosok csörömpölése és a teherautók mélyebb robaja egyformán eltompult a hótakaró alatt. Jack már harmadik csésze kávéját hajtotta le, aztán fél nyolckor végül letette a könyvet, amit olvasott éppen. Még egyszer felkereste a fürdőszobát, mielőtt felöltözött volna reggeli sétájához.
A járdákat tisztára seperte már a vasárnap reggeli hóvihar, bár továbbra is hatalmas halmok sorakoztak egymás mögött az úttest mellett. Ryan biccentett a biztonsági őröknek. Ez egyszerre szólt az ausztráloknak, amerikaiaknak és oroszoknak, aztán északnak fordult a Csajkovszkijén. A csípős északi széltől könnyezni kezdett, így hát szorosabbra húzta nyaka körül a sálat. Sétája közben látta Moszkva követségi negyedét, majd balra vette útját a Kudrinszkij keresztutcán, majd jobbra, aztán újból balra a Barrikadnaján.
Olyan közel ment az épületekhez, amennyire csak tudott. Mint várható volt, kinyílt egy ajtó, és ő befordult rajta. Megint megmotozták. A biztonsági ember megtalálta ugyan kabátzsebében a lezárt borítékot, de Ryan nagy megkönnyebbülésére, nem nyitotta ki.
– Jöjjön. – Első alkalommal is ezt mondta, figyelt fel rá Jack. Talán nagyon kicsi a szókészlete.
Geraszimov egy elválasztósor mellett ült. Nagy magabiztossággal éppen hátát fordította Ryan felé, amikor Jack lesétált hozzá.
– Jó reggelt – köszönt oda a másik férfi tarkójának.
– Hogy tetszik Önnek a mi időjárásunk? – kérdezte Geraszimov, és elküldte a biztonsági embert. Majd felállt és a vászon felé vezette Jacket.
– Arrafelé, ahol én felnőttem, nincs ennyire hideg.
– Kalapot kéne hordania. A legtöbb amerikai nem szereti, pedig errefelé ez egyszerűen szükséges.
– New Mexicóban is hideg van – közölte Ryan.
– Nekem is úgy mondták. Gondolta, hogy én csak ülök ölbetett kézzel? – érdeklődött a KGB elnöke. Az egészet teljesen érzéketlenül csinálta végig. Mintha egy lassúfelfogású tanulóhoz beszélő tanár volna. Ryan úgy döntött, hogy egyelőre hagyja, hadd élvezze a dolgot, ha annyira akarja.
– Feltehetőleg Önnel kell megtárgyalnom, mi az ára Gregory őrnagy visszaadásának – szólt közömbös hangon Jack.
– Ha úgy kívánja – válaszolta Geraszimov.
– Gondolom, ez majd érdekelni fogja – nyújtotta át a borítékot Jack.
– A KGB elnöke kezébe vette a fényképeket. Nem látszott rajta semmiféle reakció, amint ujja végigpörgette a három fotót. Viszont, amikor odafordult, hogy szembenézzen Ryannel, pillantása a kora reggeli szelet tavaszi lombsusogássá degradálta csupán.
– Az egyik életben van még – kezdte Jack. – Megsérült, de felgyógyul majd. Nincs nálam a képe. Valaki az óceán túlpartján elcseszte egy kicsit. Gregory viszont a mienk, sértetlenül.
– Értem.
– Azt is értenie kell viszont, hogy lehetőségei mostantól fogva csupán a mi szándékainktól függenek Nekem meg tudnom kell, mi mellett dönt.
– Nyilvánvaló, nem?
– Azon dolgok egyike, amit az Önök országában leghamarabb megtanultam, hogy semmi sem olyan nyilvánvaló, mint azt szeretnénk. – Az erre kapott válasz leginkább mosolyhoz volt hasonlítható.
– Milyen bánásmódban lesz majd részem?
– Nagyon jóban. – Sokkalta jobban, mint amit megérdemelsz.
– És a családom?
– Nekik is.
– És mit javasol, hogyan juttatnak ki innen hármunkat?
– Azt hiszem, a maga felesége születését tekintve lett származású. Ezért hát elég gyakran keresi fel szülőhazáját. Legyenek ott a lányával együtt péntek éjszakára – közölte Ryan, aztán kiegészítette még pár részlettel.
– Pontosan mit...
– Önnek nincs szüksége erre az információra, Mr. Geraszimov.
– Ryan, nem teheti...
– Már hogyne tehetném, uram – vágott közbe Jack, és közben egy pillanatra eltűnődött rajta, mért is mondta azt, hogy: „uram”.
– És ami engem illet? – kérdezte az elnök. Ryan közölte vele, mit kellene tennie. Geraszimov egyetértően bólogatott. – Egy kérdésem van csupán.
– Igen?
– Hogyan sikerült lóvá tennie Platonovot? Ő tudniillik nagyon okos ember.
– Valójában sor került egy kisebb malőrre az SEC-vel, de nem ez volt a dolog legfontosabb része. – Ryan már indulni készült. – Maga nélkül nem tudtuk volna megcsinálni. Tényleg jól elő kellett készíteni a terepet. Életszerűen kellett hatnia. Irént képviselő járt már itt hat hónappal ezelőtt, ő találkozott egy Valerij nevű fickóval. Nagyon közeli barátságba keveredtek. Később rájött, hogy maga sózott Valerij nyakába öt évet valamiféle „antiszociális tevékenységért”. Mellesleg szólva, vissza akarta adni a kölcsönt. A segítségét kértük, ő meg rögtön belement. Szóval, azt hiszem, úgy is fogalmazhatnánk, hogy a saját előítéleteit használtuk fel maga ellen.
– Miért, mit kellene csinálnunk az ilyen emberekkel, Ryan? – makacskodott az elnök. – Talán Ön...
– Nem én hozom a törvényeket, Mr. Geraszimov. Ryan ezzel kisétált. Jó dolog, hogy most a változatosság kedvéért hátulról kapja a szelet, visszafelé menet a követségi területre.

*

– Jó reggelt, főtitkár elvtárs.
– Nem kell olyan hivatalosnak lenned, Ilja Arkadievics. Vannak nálad idősebb pilitbüró tagok is, akiknek nincs szavazati joguk. És mi már... oly régóta vagyunk elvtársak. Mi aggaszt? – kérdezte óvatosan Narmonov. Szinte nyilvánvaló volt a kollégája szemébe kiült fájdalom. Úgy volt, hogy elbeszélgetnek kicsit a búzatermésről, viszont...
– Andrej Iljics, nem tudom, hogyan is kezdjem. – Vanejev majdnem megfulladt ezeknél a szavaknál, és könnyek kezdtek ömleni a szeméből. – A lányomról van szó... – És aztán így folytatódott ez még tíz, idegölő percen át.
– És? – kérdezte Narmonov, amikor úgy tűnt, hogy a férfi mindent elmondott végre – bár nyilvánvalóvá vált, hogy más is van még. Volt is.
– Alekszandrov és Geraszimov, ha tudni akarod. – Narmonov hátradőlt a székén és a falra meredt. – Tényleg nagy bátorság kellett hozzá, hogy ezzel elém merj állni, barátom.
– Nem hagyhatom, hogy ők – még ha a karrierembe kerül is, Andrej. Nem hagyhatom, hogy most az utadba álljanak. Neked túl sok még a tennivalód. Nekünk, neked rengeteg dolgot meg kell változtatnod. Nekem meg távoznom kell, jól tudom. Neked viszont muszáj maradnod, Andrej. Az embereknek itt van rád szükségük, ha véghez is akarunk vinni valamit.
Figyelemre méltó volt, hogy embereket mondott a párt helyett, gondolta Narmatov. Tényleg változnak az idők. Nem. Aztán megrázta a fejét. Még nem erről van szó. Még nem. Eddig csak odáig tudott jutni, hogy megváltoztatta a légkört, amelyben az időknek legalább lehetőségük van némi változásra. Vanejev olyasvalaki, aki megérti, hogy a probléma nem annyira célok, mint inkább folyamat formájában jelentkezik. A politbüro minden egyes tagja tudja – már évek óta –, mik azok a dolgok, amiknek meg kell változniuk. A változtatás módja fölött nem tudtak sehogy sem egyezségre jutni egymás között. Olyan volt ez, mintha új irányba kellene fordítani egy hajót, gondolta, de az ember közben tudja, hogy akár a kormányrúd is eltörhet. Ha pedig ugyanazon az útvonalon haladnak tovább, a hajó bizony... mibe is ütközhet? Hová tart valójában a Szovjetunió? Még ezt sem tudják tulajdonképpen. Aztán az irányváltás kockázatot is jelent. És, ha eltörik tényleg a kormány – ha a párt elveszti tekintélyét – akkor nem lesz más, csak káosz. Ez pedig olyasmi, amivel épeszű ember nem kíván szembekerülni. Mégis olyan lehetőség, melynek szükségességét ugyanez az épeszű ember nem tagadhatja le...
A párt mindig is ellenállt a változásnak. A nép, a národ pedig fikarcnyit sem törődik már azzal, mit közöl velük a párt és annak vezetője. Bár hozzá kell tenni, hogy az egész dologban ez a vidámabb. A Nyugat – országának ellenségei – nagyobb becsben tartják, mint saját honfitársai.
És mit jelent mindez? kérdezte magától. Ha ellenségeink, jóindulatuk azt jelentené, hogy a helyes úton járok – de kinek a szemszögéből?
– Szóval, Ilja, mit teszel majd? – kérdezte a férfitől, aki képtelen volna ugyanolyan visszataszító hazaárulás bűnét elkövetni, mint a lánya tette.
– Támogatni foglak, még ha ez a megszégyenülésemet is jelenti. Az én Szvetlánámnak pedig szembe kell néznie tetteinek következményeivel. – Vanejev kihúzta magát és megtörölte a szemét.
– Bizony én is meg kellene, hogy rójalak – közölte Narmonov.
– Értem én, Adruska – válaszolta Vanejev, hangjából kiérződött a méltóság.
– Jobban szeretném, ha nem kellene megtennem. Szükségem van rád, Ilja. Szükségem van a tanácsaidra. Ha meg tudom menteni a posztodat, megteszem.
– Ennél többet nem is kérhetnék.
Ideje volt hát hangot váltani. Narmonov felállt, és az asztalt megkerülve, megfogta barátja kezét. – Bármit is mondanak neked, egyezz bele fenntartások nélkül. Amikor eljön az ideje, majd megmutatod nekik, miféle férfi vagy te.
– Ahogy kívánod, Andrej.
Narmonov az ajtóhoz kísérte.

*

– Azt hiszem, tetszeni fog neked itt – kezdte Pokriskin tábornok, miközben a területet övező kerítés mentén sétáltak. A KGB őrei sorra szalutáltak, amint elhaladtak mellettük, és mindkét férfi kicsit kedvetlenül viszonozta nekik. A kutyáknak nyoma sem volt már, Gennagyij pedig arra gondolt, hogy ez nagy hiba, akár van élelmezési probléma, akár nincs.
– A feleségemnek viszont annál kevésbé – válaszolta Bondarenko. – Majdnem húsz éve már, hogy egyik táborból a másikba jön velem, végre elkerültünk Moszkvába. És ott nagyon szeret. – Elfordult, hogy a kerítésen kívülre nézzen, és elmosolyodott. Meg lehet-e valaha is unni ezt a kilátást? De mit szól majd hozzá a feleségem, ha közlöm vele a dolgot?
– Talán a tábornoki csillagok is segíteni fognak. Épp azon vagyunk, hogy vendégszeretőbbé varázsoljuk ezt a helyet. Van fogalmad róla, milyen keményen kell harcolnom mindezért? Jövő nyárra befejezik az iskolát is, és végre itt lehet minden gyerek. Természetesen – nevette el magát –, fel kell húznunk még egy lakóépületet. És a Fényes Csillag következő parancsnokának iskolaigazgatónak is kell lennie.
– Öt év múlva még az is meglehet, hogy nem lesz már helyünk a lézerek számára. Nos, annyit azért tudok, hogy a lehető legmagasabb posztot hagyod ott értük.
– Igen, ez a vita eltartott vagy kilenc hónapig. Csak ahhoz, hogy meggyőzzük őket, végül valami még hatalmasabbat kellett volna felépítenünk nekik, mint amink már van.
– Az igazi Fényes Csillagot – jegyezte meg Bondarenko.
– Te fogod majd felépíteni, Gennagyij Joszifovics.
– Igen, tábornok elvtárs, én majd megépítem. Elfogadom a megbízatást, ha még mindig te is akarod. – Megint elfordult, hogy a terepet vizsgálgassa. Egy napon majd ez az egész az enyém lesz...

*

– Allah akarata – vonta meg vállát az őrnagy.
Kezdte már kicsit unni ezt a fordulatot. Az Íjász türelme, sőt mi több hite volt próbára téve a tervekben kierőszakolt változtatás révén. A szovjetek csapatokat mozgattak az elmúlt harminchat óra során fel s alá a völgy alján húzódó úton. Embereinek felét már átvitte, amikor az egész megindult, és szinte szemmel láthatóan kínlódott, hogy csapatát meg kellett osztania.
De ott volt még a megmászásra váró hegy, és bizony most már jócskán lemaradtak a menetrendtől. És semmi nem nyújtott vigaszt, kivéve Allah akaratát. Hol volt Allah akkor, amikor bombák zuhantak a feleségemre meg a lányomra? Hol volt Allah, amikor elvették a fiamat? Hol volt Allah, amikor az oroszok bombázták a menekülttáborunkat...? Mért muszáj, hogy az élet ilyen kegyetlen legyen?
– Nehéz dolog a várakozás, nem igaz? – jegyezte meg az őrnagy. – Ez a legnehezebb dolog. Az agynak nincs mivel lekötnie magát, és egyre csak jönnek a kérdések.
– És a te kérdéseid?
– Hogy mikor ér véget a háború? Tárgyalások folynak... de hát ezek már évek óta folyamatosak. Én meg unom ezt a háborút.
– Túl sok időt töltöttél el a másik...
Az őrnagy feje szinte hátrapattant. – Ne mondd ezt! Éveken keresztül információkat szolgáltattam ki a csoportodnak! Ezt nem közölte veled a főnököd?
– Nem. Tudtuk, hogy kapja valahonnan, azonban...
– Igen, jó ember volt, és tudta, hogy meg kell védenie engem. Tudod-e, hányszor küldtem ki értelmetlen járőrözésre az embereimet, nehogy találkozzanak veletek. Hányszor lőttek rám a saját embereim – és közben tudtam, hogy tényleg meg akarnak ölni, tudtam, hogy elátkozzák a nevemet? – A hirtelen érzelemkitörés ugyanúgy meglepte mindkettőjüket. – Végül aztán nem bírtam már tovább. Azokat, akik végképp az oroszoknak akartak dolgozni – nos, nem volt nehéz őket oda küldenem, ahol rajtuk üthettetek. De azért az csak nem volt olyan egyszerű dolog, nem igaz? Tudod-e, barátom, hány katonámat – jó embereimet – küldtem a halálba a ti kezetek által? Azok pedig, akiket meghagytam, hűségesek maradtak hozzám, és hűségesek Allahhoz is. Ideje volt hát, egyszer s mindenkorra csatlakozni a szabadságharcosokhoz. Allah bocsássa meg nekem mindazoknak az életét, akik nem érhették meg már. – Mindkettőjüknek megvolt a maga elmondandó története, ötlött fel nagyhirtelen az Íjászban, ezért hát csak egyetlen, rövidke mondat tört ki belőle:
– Az élet nagyon kemény.
– És még keményebb lesz azoknak, akik fönn vannak ezen a hegyen. – Az őrnagy körbepillantott. – Az időjárás változóban van. A szél most már dél felől fúj. A felhők esőt hoznak. Talán Allah mégsem hagyott el bennünket. Talán megengedi nekünk, hogy folytassuk ezt az akciót. Talán mi vagyunk az ő meghosszabbított keze, és rajtunk keresztül fogja megmutatni, hogy nekik el kell hagyniuk országunkat, különben meglátogatjuk őket.
Az Íjász felnyögött és felpillantott a föléje magasodó hegyre. Már nem lehetett látni a célt, de ez már amúgy sem számított, mivel – az őrnagytól eltérően – ő egyáltalán nem vélte látni amúgy sem a háború végét.
– A többieket áthozzuk majd ma este.
– Igen. Mind jól ki fogják pihenni magukat, barátom.

*

– Mr. Clark? – Már majdnem egy órája taposta a futószőnyeget, amikor Mancuso kikapcsolta a berendezést.
– Igen, kapitány? – vette le a fejhallgatót Clark.
– Miféle zene az?
– Az a lokátoros gyerek, Jones, az adta kölcsön ezt a kis masinát nekem. Úgy látszik Bach-ot gyűjt, de ez legalább leköti valamivel az agyat.
– Üzenet jött neked – nyújtotta át Mancuso. A papírlapon csupán hat szó állt. Kódszavak voltak. Azok kellett, hogy legyenek, mivel az égvilágon semmi jelentésük nem volt így.
– Indulás.
– Mikor?
– Arról nem szól. Majd a következő üzenetben.
– Azt hiszem, itt az ideje, hogy elmeséljed, hogy zajlik le ez az egész – jegyezte meg a kapitány.
– De nem itt – válaszolta csendesen Clark.
– Erre van a szobám – mutatta Mancuso. A kapitány odadobott Clarknak egy törülközőt, hogy eltüntethesse a patakzó verítéket arcáról.
– Remélem, nem fárasztód ki túlságosan magad – közölte.
– Ugyan már, ez csak az unalom ellen jó. Mindenkinek van itt valami dolga. Én meg csak üldögélek és várok. Hol van Ramius kapitány?
– Alszik. Nem szükséges ilyen korán emiatt idejönnie, igaz?
– Nem – egyezett bele Clark.
– Pontosan mi a feladat? Most már elmondhatod?
– Két embert kell kihoznom – válaszolta röviden Clark.
– Két oroszt? Szóval nem valamit fogunk felvenni a fedélzetre? Hanem két személyt?
– Pontosan.
– És most azt fogod mondani, hogy állandóan ezt csinálod? – érdeklődött Mancuso.
– Az azért nem igaz, hogy mindig – ismerte be Clark. – Csináltam már ilyet egyszer három éve, aztán még egyszer egy évvel azelőtt. Két másik alkalommal nem jött össze a dolog, sosem tudtam meg, miért.
– Vicces – morfondírozott Clark. – Fogadok, hogy azoknak, akik ezeket a döntéseket hozzák, a csupasz valaga soha nem ringott még a szélben...
– Az embereket, akiket felszedsz, ismered?
– Dehogy. Egy bizonyos időpontban egy bizonyos helyen kell lenniük. Az én problémám az, hogy körül fogja venni őket az SWAT-csoportnak egy KGB változata. – Clark ezzel felemelte a rádiót. – A te dolgod eléggé egyszerű. Nem a megfelelő módon közlöm a megfelelő dolgot, és nem a megfelelő ütemterv szerint. Erre te meg a hajód pillanatok alatt eltűntök innen.
– Vagyis téged hátrahagyunk. – Ez nem volt kérdéses.
– Ha csak nem akarsz csatlakozni hozzám a lefortovói börtönben. Természetesen a legénység többi tagjával együtt. Elég rosszul mutatna az újsághírek között, kapitány.
– Egyre inkább értelmes ember benyomását kelted.
Clark elnevette magát. – Az enyém tényleg eléggé hosszú történet.

*

– Eich ezredes?
– Von Eich – helyesbített a pilóta. – Az elődeim poroszok voltak. Ön dr. Ryan, igaz? Mit tehetek önért? – Jack közben már helyet foglalt. A katonai attasé irodájában üldögéltek.
– Tudja-e, kinek dolgozom?
– Amennyire fel tudom idézni magamban, ön egyike a hírszerzőknek. Én viszont csak a sofőr vagyok, emlékszik? Az igazán fontos dolgot mindig a finom ruhákban nyüzsgőknek hagyom meg – közölte az ezredes.
– De ez most nem így lesz. Munkám van a maga számára.
– Mit ért azalatt, hogy munka?
– Szeretni fogja. – Jack ebben tévedett. Egyáltalán nem szerette.

*

Nehéz volt megfelelően odafigyelnie hivatali munkájára. Ehhez hozzá tartozott ugyan a tárgyalási folyamat agyat ölő unalma is, viszont komoly feladatnak ígérkezett a nem hivatalos dolgokkal együttjáró alkoholfogyasztás. Gondolatai mindig ide tértek vissza, miközben szórakozottan babrált fülhallgatójával, hogy a szovjet tárgyalópartner legutóbbi felszólalásának teljes szinkrontolmácsolását követni tudja.
Az orosz befejezte közben a felszólalást, és ideje volt, hogy kávészünetet rendeljenek el. Ryan becsukta hát bőrkötésű dossziéját, és a többiekkel együtt elhagyta a termet. Hozott magának egy csésze teát, csak a változatosság kedvéért, kis tányérkáján pedig csak piszkálgatta az ételt.
– Szóval, Ryan, mit gondol? – kérdezte Golovko.
– Most üzletről tárgyalunk, vagy csak úgy egyáltalán? – érdeklődött Jack.
– Ha úgy kívánja, az utóbbi.
Jack a legközelebbi ablakhoz sétált és kitekintett. Egy szép napon majd, ígérte magának, megnézem kicsit Moszkvát. Bizonyára van itt valami, amiről érdemes néhány felvételt is készíteni. Egy szép napon majd esetleg kitör a béke, én meg át fogom tudni hozni ide az egész családot... Aztán megfordult. De sajnos ez nem ma lesz, nem is ebben az évben, sőt még a rákövetkezőben sem. Pedig nagy kár.
– Szergej Nyikolajevics, ha a világon van olyasmi, hogy józan ész, az önhöz meg hozzám hasonlók le fognak ülni, és két-három nap alatt összeütik ezt az egész szemetet. A pokolba is, maga meg én nagyon jól tudjuk, hogy mindkét oldalon felére akarják csökkenteni a készleteket. A téma pedig, ami fölött egész héten vitatkoztunk, lényegében annyi csupán, hány órával előbb kell majd értesíteni, amikor megérkezik a meglepetésszerű ellenőrzést végző csapat. De, mivel egyik fél sem képes magát rendbetenni a válaszadással egyidőben, olyan dolgokról beszélgetünk itt mi most, aminek tekintetében már megállapodásra jutottunk; mindezt pedig ahelyett, hogy folytatnánk. Ha csak önről lenne szó és énrólam, én azt mondanám legyen egy óra, ön azt mondaná, nyolc. Végül pedig megállapodnánk háromban vagy négyben...
– Négyben vagy ötben – nevetett Golovko.
– Legyen akkor négy. – Már Jack is nevetett. – Látja? Máris lerendeztük, igaz?
– Mi viszont nem vagyunk diplomaták – mutatott rá Golovko. – Tudjuk, hogyan kell üzletet kötni, csak az éppen nem az elfogadott módja a dolognak. Túlságosan célratörőek vagyunk, maga is meg én is, túlontúl gyakorlatiasak. Ah, Iván Emmetovics, még a végén oroszt faragunk magából. – Valami hirtelen támadt ötlet folytán oroszosította Jack nevét. Iván Emmetovics. John, Emmet fia.
Dologra hát megint, gondolta Ryan. Sebességet váltott, és úgy döntött, most ő fogja megrángatni a másik láncait. – Nem, nem hinném. Kezd egy kicsit hűvös lenni idebenn. Mondok Önnek valamit: keresse fel a csapatuk szószólóját, én is odamegyek Ernie bácsihoz. Egyszerre közöljük velük, hogy ami az ellenőrzéssel kapcsolatos előrejelzési időt illeti, már döntöttünk – négy óra. Most rögtön. Mit szól hozzá?
Ez igencsak megmozgatta az öreget, Jack első pillantásra látta. Egy másodperc rövidke töredékéig Golovko el is hitte, hogy komolyan gondolja. A GRU/KGB-s tiszt egy pillanat alatt magához tért azonban, és még Jack sem nagyon vette észre saját botlását. A mosoly alig akadt meg. Viszont, míg az arckifejezés ottragadt a másik szája körül, egy pillanatra eltűnt a szemek mellől, de aztán gyorsan visszatért. Jack nem is volt talán tudatában az általa éppen most elkövetett hiba súlyának.
Nagyon idegesnek kellene lenned, Iván Emmetovics, de nem vagy az. Miért? Pedig voltál már. Annyira feszült voltál valamelyik este a fogadáson, hogy azt hittem, szétrobbansz. Tegnap pedig, amikor átadtad az üzenetet, szinte éreztem, hogy izzad a tenyered. Ma viszont viccelődsz. És engem próbálsz a nyugalmamból kizökkenteni ezzel a tréfálkozással. Mitől ez a nagy változás, Ryan? Nem vagy te terepen dolgozó tiszt. Korábbi idegességed bebizonyította már, most viszont pontosan úgy viselkedsz, mintha az volnál. Miért? kérdezte magától, miközben mindenki újra a konferenciaterem felé igyekezett. Majd sorra helyet foglaltak, hogy végighallgassák a hosszadalmas monológok következő menetét. Golovko pedig folyamatosan amerikai partnerén tartotta a szemét.
Ryan most már nem izgett-mozgott, erre rögtön felfigyelt, némileg meg is lepődött rajta. Hétfőn és kedden viszont igen. Most csupán az unalom tükröződött rajta. Ennél többet nem lehetett volna róla elmondani. Kényelmetlenül kellene érezned magad, Ryan, gondolta Golovko.
Miért volt szükséged rá, hogy találkozz Geraszimovval? És miért kétszer? Mért voltál ideges az első előtt és után... és mért voltál az a második előtt, viszont cseppet sem a második után?
Így az egésznek semmi értelme nincs. Golovko így hát a fülhallgatójából kiszűrődő, unalmas szövegre figyelt – de az esze másutt járt. Ryan KGB dossziéját igyekezett felidézni. Ryan, John Patrick. Emmet William Ryan és Catherine Burke Ryan fia, mindkettő meghalt. Házas, két gyereke van. Egyetemi diplomás a közgazdaságtan és történelem terén. Gazdag. Rövid szolgálat az Egyesült Államok haditengerészeténél. Előzőleg tőzsdeügynök és történelemtanár. Négy évvel ezelőtt részmunkaidőben lépett be a CIA-hoz, miután egy évvel azelőtt konzultációs munkát végzett a számukra. Nem sokkal azt követően pedig teljes munkaidőben foglalkoztatott tiszt – elemző lett belőle. Sosem kapott kiképzést a Virginia állambeli Camp Pearyben található CIA-iskolában. Ryannak eddig két, erőszakos incidensben volt szerepe. És mindkettő során legjobb oldalát mutatta. Nagyon okos, bátor, ha annak kell lennie: veszélyes ellenfél. Ryan közvetlenül a DDI-nek dolgozik és köztudott róla, hogy számtalan, különleges hírszerzési kiértékelést előkészített már... viszont különleges felderítési feladat...? Erre nézve nincs kiképzése. Valószínűleg nem jó rá a személyisége. Túlságosan nyitott, gondolta Golovko; ebben az emberben van egy csipetnyi alattomosság is. Amikor elrejt valamit, az ember sosem tudhatja, mi az, viszont biztosan tudja, hogy rejteget valamit...
Tehát előzőleg rejtegettél valamit, most viszont nem, igaz?
És vajon mit jelentsen mindez, Iván Emmetovics? Miféle istenverte név ez az Emmet? Golovko ennél elég hosszan elidőzött.
Jack látta, hogy a másik őrá néz, és a kérdést is megpillantotta szemeiben. Ez az ember egyáltalán nem tökfej, mondta magában Jack, miközben Ernest Allen valamiféle technikai kérdésről vagy hasonlóról fecsegett. Gondoltuk, hogy GRU-s, és aztán kiderül róla, hogy valójában KGB-s – vagy legalábbis így tűnik, helyesbített Jack. Van-e vajon még valami, amiről nem tudunk?

*

A seremetyevói repülőtér kilences számú parkolóhelyén von Eich ezredes ott álldogált gépének hátsó utasbejárójánál. Előtte pedig egy őrmester babrált az ajtó tömítésével. Lenyűgöző mennyiségű szerszámot rakott ki maga elé. Csakúgy, mint a legtöbb, menetrendszerű járatoknál használt típus ajtajánál, ez is csak azt követően nyílt kifelé, hogy befelé nyitották. Ez teszi ugyanis lehetővé a légzárótömítésnek, hogy leválhasson és félrecsúszhasson, így aztán nem sérül meg majd. A hibás ajtótömítések jó pár katasztrófát előidéztek már. Ezek közül a leglátványosabb a körülbelül egy évtizeddel ezelőtt Párizs mellett lezuhant DC-10-es volt. Alattuk egy egyenruhás KGB-s, az őr álldogált töltött fegyverrel. Még a gép személyzetének is biztonsági ellenőrzésen kellett átesnie. Tulajdonképpen minden orosz rendkívül komolyan veszi a biztonsági dolgokat, és a KGB egyenesen fanatikusnak tekinthető ebben a témakörben.
– Nem tudom, miért jelez a lámpa, ezredes – közölte húsz perc elteltével az őrmester. – A tömítés tökéletes, a kapcsoló, ami a jelzőlámpához csatlakozik, úgy tűnik, jó állapotban van – akárhogy is, az ajtó rendben, uram. Még majd megnézem elöl a táblát is.
Értetted? akarta feltenni a kérdést Paul von Eich a tizenöt lábnyival alattunk ténfergő KGB-snek, de természetesen nem tette.
A legénység már a hazarepüléshez készítette fel a gépet. Volt még arra is néhány napúk, hogy megnézzék a látványosságokat. Ezúttal vagy negyven mérföldnyivel a városon kívül elhelyezkedő, régi kolostor került sorra. Részt vettek aztán az idegenvezetős, téglákkal biztosított moszkvai túrán. Most pedig már mindenki arra gondolt, hogy mikor indulnak haza. A fiúkat persze nem tájékoztatta még Ryan arról, amit vele négyszemközt közölt. Annak az ideje csak holnap este fog eljönni. El is tűnődött rajta, hogyan reagálnak majd.

*

Az ülés menetrend szerint ért véget. Egy ötlet hangzott el a szovjetek részéről, miszerint hajlandók holnap még egyszer megtárgyalni az ellenőrzési időpontokat. Az egyszer biztos, gyorsan kell majd, hogy járjon a kereplőjük, gondolta Ryan, mivel a delegáció holnap égte indul vissza. És azért valamit jó volna, ha fel is tudnánk mutatni erről a tárgyalássorozatról, mint eredményt vagy hasonlót. Végtére is, a nyári ülést már, ha nem is hivatalosan, de beütemezték. Ez is Moszkvában lesz majd. Moszkva tavasszal, gondolta Ryan. Kíváncsi vagyok, vajon elhoznak-e engem is az aláírási ceremóniára? Kíváncsi vagyok, vajon lesz-e mit aláírni egyáltalán? Jobb volna, ha lenne, zárta le magában a vitát Ryan.
Golovko közben az amerikaiak távozását figyelte. Aztán intett a saját kocsijáért, ami rögtön a KGB központjához röpítette. Ott pedig egyenesen az elnöki irodába ment.
– Nos, mit árusítottak ki ma a mi diplomatáink? – kérdezte minden bevezető nélkül Geraszimov.
– Azt hiszem, holnap módosított javaslattal állunk majd elő az ellenőrzési időpontokra nézve. – Kis szünetet tartott, mielőtt folytatta volna. – Ma beszélgettem Ryannal. Úgy tűnik, mintha megváltozott volna kicsit, és azt hiszem, ezt jelentenem kell.
– Folytassa – mondta az elnök.
– Elnök elvtárs, nem tudom, miről beszélgettek maguk ketten, de a fickó viselkedésében olyan változás állt be, hogy azt hiszem, erről tudnia kell. – Golovko részletesen elmagyarázta, mit látott.
– Ah, igen. A beszélgetéseket most nem részletezhetem, mivel erre magának engedélye nincs, de én nem aggódnék a maga helyében, ezredes. Ezt az ügyet személyesen intézem. Figyelemreméltó azonban a megfigyelése. Ryannak meg kell majd tanulnia, hogyan uralkodjon jobban az érzelmein. Talán nem eléggé orosz az a férfi. – Geraszimov nem az a fajta, aki különösebben szeret viccelődni, de ez most kivétel volt. – Bármi más a tárgyalások során?
– Majd összeállítom a feljegyzéseim alapján. Ott lesz holnap reggel az Ön asztalán.
– Helyes. Elmehet. – Geraszimov még utána nézett. Arca egész addig nem változott semmit, amíg az ajtó be nem csapódott. Elég rossz dolog veszíteni, gondolta, hát még, ha nem egy profival szemben fordul elő... De hát veszített, és, emlékeztette magát, ő maga sem profi tulajdonképpen, csupán a párt megbízható embere, aki utasításokat ad ki. Ezt a döntést már maga mögött tudhatta. Felvette a telefonját és utasította magántitkárát, hogy intézkedjen: lányát meg feleségét a következő reggelen repítsék Tallinba. Igen, kocsira lesz szükségünk, no meg egy sofőrre. Nem, csak egyre. A sofőr megteszi, mint biztonsági őr is. Nem sokan tudják tudniillik, ki az ő neje. Az egész utazás pedig amúgy sincs előre beütemezve. Csak néhány barátot látogatnak majd meg. Helyes. Geraszimov ezzel letette a kagylót és körülpillantott irodájában. Hiányozni fog. Nem is annyira maga az iroda: hanem a hatalom.

*

– És ez a Bondarenko ezredes? – kérdezte Vatutin.
– Jó, fiatal tiszt. Nagyon okos. Ha eljön majd az ideje, jó tábornok lesz belőle.
Vatutin azon tűnődött, hogyan érintse ezt a kérdést a végleges jelentésben. Nem merült fel semmiféle gyanú vele kapcsolatban, kivéve, hogy együtt dolgozott Filitovval. Viszont jó sokáig nem gyanakodtak magára Filitovra sem annak dacára, hogy kapcsolatban állt Oleg Penkovszkijjal. Vatutin ezredes szinte lenyűgözve rázta meg a fejét. Ezt az esetet minden bizonnyal generációkon át tárgyalni fogják majd a biztonságossággal foglalkozó előadásokon. Hogyhogy nem vették észre? Bondarenkóra visszatérve pedig most azon morfondírozott, mi történjék vele. Ha a férfi lojális, és bizony kivételes tehetségű tisztnek tűnik, akkor nem szabad megakasztani a karrierjét ezzel az üggyel. Viszont – mindig van egy ilyen viszont, nem igaz? – felmerül néhány további kérdés, Vatutin pedig szeret mindennek a végére járni. Holnap ugyanis le kell tennie Geraszimov asztalára a nyomozásra vonatkozó, első jelentését.

*

Egész éjszaka teljes sötétségben kapaszkodtak felfelé. A dél felől a szelek révén idesöpört felhők egyszerre takarták el a Holdat és a csillagokat. Eléggé közel jutottak hozzá. Eléggé közel ahhoz, hogy az egyes egységeknek meg lehessen mondani, mi lesz a dolguk. És egyben láthassák is, mit kell tenniük. Az Íjász kiválasztott magának egy magasan fekvő helyet, és látcsövét a sziklára tette, hogy kezének remegése ne akadályozza meg a helyszín felmérésében. Úgy tűnt, három részre bontható minden odaát. Ezek közül csak kettő volt kerítéssel körülvéve. Az építkezés nagysága bizony egyenesen meglepte. Mindezt itt megvalósítani – egy hegynek a tetején! Mennyire fontos ez a hely, hogy ennyi költséget, ennyi erőfeszítést megér?! Valami, ami lézernyalábot lő ki az ég felé... de mi végett? Az amerikaiak azt kérdezték tőle, vajon látta-e, mit talált el a fénynyaláb. Az Íjász most maga előtt láthatta végre a helyet. De nem látott benne semmi ijesztőt, kivéve talán az őrtornyokat, benne a gépfegyvereket. Az épületek egyikében biztos fegyveres katonák vannak összezsúfolva, akik nehézfegyverzettel vannak felszerelve. Ez mondjuk már valami, ami miatt meg lehet ijedni. De melyik lehet az az épület?
Aztán pedig...? Két csoportra osztja majd szét a csapatot, mindegyikbe körülbelül száz ember jut. Az őrnagyé lesz az egyik, ők mennek balra. Az övé a másik, ők pedig jobbra. Az Íjász azonnal kiválasztotta saját célpontját, amint megpillantotta a hegytetőt. Az az épület, mondta magában, ott él bizonyára a sok orosz. Egy egész lakótömb egy hegy tetején! Mifélék lehetnek azok odaát, hogy az oroszok olyasfajta épületet is hajlandók felhúzni a számukra, amit csak városokban lát az ember? Olyanok, akiknek kényelemre van szükségük. Olyanok, akiket őrizni kell. Olyanok, akik dolgoznak valamin, és attól az amerikaiak bizony félnek. Olyanok, akik könyörtelenül ölni fognak, mondta magában az Íjász.
Ekkor telepedett mellé az őrnagy.
– Mindenki jól elrejtőzött – közölte vele a férfi. Ő is a célpontra irányította látcsövét. Annyira sötét volt, hogy az Íjász alig tudta kivenni maga mellett a férfi körvonalait, csak arcának kontúrját és sörtés bajszának halvány árnyékát látta. – A másik hegytetőről rosszul ítéltük meg a terepet. Jó sok időbe telik majd, mire körülzárjuk.
– Legalább három óra, azt hiszem.
– Nem tetszenek nekem azok az őrtornyok – jegyezte meg az őrnagy. Mindketten vacogtak már a hidegben. Megerősödött a szél is, és semmi nem óvta már őket tőle. Még a hegy sem. Nehéz éjszaka áll mindannyiuk előtt. Egy vagy két géppuska van mindegyikben. Le tudnak kaszabolni bennünket a hegyoldalról a végső támadásnál.
– Nincsenek reflektorok – jegyezte meg az Íjász.
– Akkor éjszakai látást biztosító eszközöket használnak majd. Én is használtam már ilyet.
– Mennyire jók?
– A látótávolságuk korlátozott pontosan amiatt, ahogyan működnek. Nagy dolgokat lehet látni velük. Ez pedig bőségesen elegendő nekik, barátom. A tornyoknak kell először eltűnniük a föld színéről. Használjatok aknavetőket!
– Nem – rázta meg fejét az Íjász. – Kevesebb, mint száz lövedékünk van csak. Azokat tartogatni kell az őrök kaszárnyájára még. Ha meg tudjuk ölni az összes alvó katonát, annál könnyebb lesz bejutnunk.
– Ha észreveszik a géppuskások ott fenn a tornyokban, hogy jövünk, az emberek fele meghal, még mielőtt felébred az őrség – mutatott rá az őrnagy.
Mindketten tudták már, hogy vagy rögtön bebújnak valahová, vagy megkockáztatják, hogy elfagy valamelyik végtagjuk.
– Az isten verje meg ezt a hideget! – káromkodott az őrnagy.
– Gondolod, hogy a tornyok is ilyen hidegek? – kérdezte egy pillanattal később az Íjász.
– Még ennél is rosszabb. Jobban a szabadban vannak.
– Mennyire jól öltözöttek az orosz katonák?
Az őrnagy kuncogott. – Ugyanúgy, mint mi – végül is, mindannyian az ő ruhájukat viseljük, nem igaz?
Az Íjász bólintott. Egy pillanatig még az után a gondolat után kutatott, ami ott lebegett tudata határán. Hidegen tompa agyán keresztül jutott el aztán hozzá. Elhagyta őrhelyét, és közölte az őrnaggyal, hogy maradjon. Majd egy Stinger rakétaindítóval jött vissza. A fémcső érintésre hideg volt, amikor összeszerelte. Az iránymérő egységeket mind az emberek rejtegették ruhájuk alatt, hogy megvédjék az akkukat a hidegtől. Szakértő kézzel szerelte össze és biztosította ki a fegyvert, aztán arcát a fém vezetősínre tette és végül célbavette a legközelebbi őrtornyot...
– Figyelj csak – mondta, és átadta a fegyvert. A tiszt átvette, majd ő is ugyanúgy tett.
– Ah – és majdnem röhögni kezdett ott a koromfekete éjszakában, mint valami fakutya.

*

Clark is sürgött-forgott. Nyilvánvalóan körültekintő ember lehet, jegyezte meg magában Mancuso, miközben csendben figyelte, hogyan rendezi el és ellenőrzi a felszerelést. Ruházata mindennapinak tűnt, bár egy kicsit viseltes volt, és nem minőségi áru.
– Kijevben vették – magyarázta Clark. – Az ember nem viselhet olyan márkájú ruhákat, mint Hart, Schaffner meg Marx, ha elvárja, hogy ne tűnjön ki a helybéliek közül. – Aztán az egészre rávett még egy overallt, amin terepszínű csíkok voltak. Eltett egy sereg, orosz nyelvű igazolópapírt, személyi igazolványt. Ezeket Mancuso nem tudta elolvasni. Volt egy pisztolya is. Elég kicsi volt, alig nagyobb, mint a hozzá csatlakoztatott hangtompító.
– Soha nem láttam még ilyet eddig – mondta a kapitány.
– Nos, ez egy Qual-A-Tec terelőlapos hangtompító. Nincsenek rajta törlők, van viszont egy csúszóretesz, belül a dobozban – közölte Clark.
– Mi a...
Mancuso felemelte a fegyvert. – Ez csak egy huszonkettes.
– Majdhogynem teljességgel lehetetlen hangtompítóval elnyomni egy nagyobb lövedéket, ha csak nem akarsz olyan hosszút, mint az alkarod, amilyenekkel az FBI-osok dolgoznak. Nekem viszont olyasvalami kell, ami befér a zsebembe. Ennél jobbat Mickey sem tud csinálni már, márpedig ő a legjobb.
– Kicsoda?
– Mickey Finn. Ez az igazi neve. Ő végzi a tervezést a Qual-A-Tec-nél, nekem meg nem kéne senki más hangtompítója. Ez nem olyan, mint a tévében, kapitány. Ahhoz, hogy egy hangtompító jól működjön, kiskaliberűnek kell lennie, az embernek hangsebesség alatt haladó lövedéket kell használnia, azonkívül pedig tömített töltényűrt. És bizony segít is, ha az ember kinn van a szabadban. Idebenn meghallanád a lövést az acélfalak miatt. Odakinn azonban hallanál ugyan valamit vagy harminc lábnyiról, de nem tudnád, mi az. A hangtompító így megy rá a pisztolyra, és így kell elcsavarni – most megmutatta – és végül a pisztoly egylövetű. A hangtompító megakasztja a további működést. Ahhoz, hogy újabb lövésre kerülhessen sor, vissza kell csavarnod, és kézzel kell végigmenned az egész műveleten.
– Úgy értsem, hogy egy huszonkettes egylövetűvel fogsz oda bemenni?
– Így állnak a dolgok, kapitány.
– Gondoltál-e már valaha...
– Biztos vagyok benne, hogy nem akarod tudni. Mellesleg pedig, amúgy sem beszélhetnék róla. – Clark itt elvigyorodott. – Erre nézve ugyanis nincs engedélyem. Ha viszont ettől jobban érzed magad, igen, én is félek, de hát ezért fizetnek.
– Mégis, mi van, ha...
– Kihúzzátok innen a csíkot, mint az istennyila. Nekem megvan hozzá a jogköröm, hogy kiadjam ezt a parancsot, emlékszel, kapitány? De eddig még ilyen nem történt. Ne aggódj miattam. Hidd el, én aggódok kettőnk helyett is.

 

 

25

Mária és Katiin Geraszimov sosem volt híján a fejeseknek kijáró bánásmódnak, amit azzal érdemeltek ki, hogy egy politbüro tag közvetlen hozzátartozói. A KGB gépkocsija a Kutuzov sugárúton lévő, nyolcszobás, őrzött lakásukról a vnukovói repülőtérre száguldott velük. Ezt a repteret főként belföldi légijáratoknál veszik igénybe. Itt várakoztak hát a vlaszti-knak fenntartott váróban. Több ember dolgozott ott, mint ahányan valaha is egyszerre igénybe vették a létesítményt. Ezen a reggelen is csak egy-két ember lézengett. Az egyik alkalmazott elvette tőlük a kalapokat meg a kabátokat, míg egy másik leültette őket. Egy harmadik meg megkérdezte tőlük, akarnak-e valamit enni vagy inni. Mindketten kávét rendeltek. A személyzet irigy szemekkel mustrálta ruházatukat. A ruhatáros végigsimított bundájuk selymes anyagán és az jutott eszébe, hogy ősei ugyanilyen pillantásokkal méregethették a cári nemeseket, mint ő itt most. Azok ketten pedig királyi fensőbbséggel ültek. Testőreik is csak tisztes távolban foglaltak helyet, miközben kávéjukat kortyolgatták, és ki-kipillantgattak az odakint parkoló gépekre.
Mária Ivanovna Geraszimov valójában nem volt észt, bár ott született ötven évvel ezelőtt. Családtagjai teljes egészében etnikai oroszok voltak, így hát koragyermekkori emlékei Tallinról egyáltalán nem voltak kellemesnek mondhatók, viszont mint minden gyermek, ő is barátkozott, és ezek a barátságok egy életre szóltak. Hogy gyermekkori barátai kitartottak mellette, ez csak a nő intelligenciájának volt betudható. Legalább féltucatnyian nem kerültek az ő jóvoltából munkatáborba, vagy legalább a közbenjárására kevésbé kemény büntetést kaptak végül. Barátainak gyermekei egyetemre kerülhettek, mert ennek érdekében is bevetette befolyását. A nő nem volt gonosz, csupán olyasvalaki, aki mérhetetlen hatalmát, mint valami régebbi korok hercegnője használta fel. Arcán szinte megszokottá vált egyfajta királyi kifejezés, ami, be kell ismernie, illett a képbe. Huszonöt évvel ezelőtt mindenkinek megakadt rajta a szeme, de még ma is csinos asszony, bár komolyabb már. Férje hivatalos identitásának kiegészítőjeként, neki is részt kellett vennie a játszmában – no természetesen nem annyira, mint egy nyugati politikus feleségének, de azért megfelelőképpen kellett mindvégig viselkednie. És a gyakorlat is megtette a magáét. Akik figyelték, soha nem találták volna ki gondolatait.
Most például azon tűnődött, mi sikeredhetett félre. Csak azt sejtette, hogy elég komoly baj lehet. Férje csupán annyit közölt vele, hogy egy megadott időpontban legyen egy megadott helyen, ne tegyen fel neki kérdéseket, egyszerűen csak ígérje meg, hogy pontosan úgy tesz, ahogyan mondja neki. Tekintet nélkül a következményekre.
Lányának persze fogalma sem volt róla, mi folyik. Annak reakcióiban ugyanis nem lehetne megbízni. Katrin élete során soha még nem került olyan helyzetbe, hogy megismerte volna a veszélyt. Anyjáról ugyanez nem mondható el. Gyermekük egyébként elsőéves volt a moszkvai állami egyetemen. Közgazdaságtant tanult. A lány szintén tagja a pártnak – tizennyolc éves kornál hamarabb belépni nem lehet – így hát ő is játszotta a neki kijelölt szerepet. Az előző őszön pár osztálytársával elutazott valahova, hogy segítsen a búza őszi betakarításában. De ez is főként annak a fényképnek szólt, amit lehoztak a Komszomolszkaja Pravda második oldalán. Nem mintha nagy kedvvel csinálta volna, de hát Moszkvában az új szabályok arra „ösztönözték” a hatalmasok gyermekeit, hogy legalább csináljanak úgy, mintha ők is tennének valamit. Lehetett volna rosszabb is.
Körülbelül akkor mondták be a járatot, amikor végeztek kávéjukkal. Csendben várakoztak hát. A gép úgysem indulna nélkülük. Végre aztán, amikor elhangzott az utolsó felszólítás is, az alkalmazott hozta a kabátokat meg a kalapokat, egy másik pedig őket és az őröket külön lépcsőn vezette le a kocsihoz. A többi utas már, igaz, hogy buszon, de úton volt a gépmadár felé, és, amikor kocsijuk megérkezett, rögtön föl is mehettek a lépcsőn. A stewardess rendkívül készségesen vezette el őket a legelső kabinban lévő, első osztályú helyeikre. Természetesen nem ez volt a hivatalos elnevezésük, de a többinél szélesebbre alakították őket. Nagyobb hely volt a lábaknak is, és ami a legfontosabb, fenntartott helyek voltak. Moszkvai idő szerint tíz órakor szállt fel a gép, rövid időre megállt Leningrádban, úgy indult tovább Tallin felé. Pár perccel egy óra után szállt le.

*

– Szóval, ezredes, itt van hát az összegző jelentés az alany tevékenységéről? – kérdezte kicsit nemtörődöm hangon Geraszimov. Szórakozottnak látszott, ami azonnal feltűnt Vatutinnak. Mutathatott volna ennél sokkal nagyobb érdeklődést is, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy egy óra múlva összeül a politbüro.
– Könyveket fognak írni még erről, elnök elvtárs. Filitovnak szabad volt az út gyakorlatilag minden védelmi titkunkhoz. Egy időben még a védelmi politika kialakításában is részt vett. Harminc oldalon foglaltam össze csupán azt, mit csinált. A teljes kihallgatás több hónapba telheti.
– A gyorsaság kevésbé fontos, mint az alaposság – vágta rá mellékesen Geraszimov.
Vatutin nem reagált rá. – Ahogy kívánja, elnök elvtárs.
– Ha megbocsát, a politbüro ma reggel ülésezni fog.
Vatutin ezredes vigyázzba vágta magát, megfordult a sarkán és távozott. Ott találta Golovkót az előszobában. Ezek ketten csak futólag ismerték egymást. Nem ugyanazon az évfolyamon látogatták a KGB akadémiát, karrierjük pedig nagyjából ugyanolyan léptekkel haladt előre.
– Golovko ezredes – szólalt meg az elnök titkára. – Az elnöknek most távoznia kell, és azt javasolná, jöjjön vissza holnap reggel tízkor.
– De...
– Épp most távozik – közölte a titkár.
– Na jó – válaszolta Golovko és felállt. Ő meg Vatutin együtt hagyták el a szobát.
– Az elnök nagyon elfoglalt – jegyezte meg kifelé mentükben Vatutin.
– És mi talán nem? – válaszolta a másik férfi, miután becsukódott mögöttük az ajtó. – Azt hittem, erre szüksége van. Reggel négykor bejöttem, hogy megírjam ezt az átkozott jelentést! Nos, azt hiszem, bekapok valamit reggelire. Hogy mennek a dolgok a „ketteseknél”, Klementyij Vlagyimirovics?
– Mindig nagy a nyüzsgés – a nép nem azért fizet minket, hogy a hátsónkon üldögéljünk. – Ő is korábban jött ma be, hogy végezhessen minden papírmunkával. Gyomra meg is érezte.
– Bizonyára te is éhes vagy. Nem akarsz csatlakozni hozzám?
Vatutin szótlanul bólintott, így hát mindketten a büfé felé tartottak. A magasabb rangú tiszteknek – ezredes és attól fölfelé – külön ebédlőjük van, ahol fehér kabátos pincérek szolgálnak fel. A terem már majdnem üres volt. A KGB a nap mind a huszonnégy órájában dolgozik, ezért hát a furcsa menetrendekhez szinte dukál a rendszertelen érkezés is. Mellesleg pedig, jól főznek.
– Nem vagy te kirendelve a mostani leszerelési tárgyalásokhoz? – kérdezte Vatutin, miközben beleszürcsölt teájába.
– De igen – a diplomaták mellett kell bábáskodni. Tudod, az amerikaiak azt hiszik, GRU-s vagyok. – Itt Golovko felhúzta a szemöldökét, részben azért, hogy jót nevessen az amerikaiakon. Részben pedig, hogy megmutathassa egykori majdhogynem évfolyamtársának, mennyire jelentős a rábízott feladat.
– Tényleg? – kérdezte meglepetten Vatutin. – Úgy gondoltam volna, hogy jobban informáltak ennél – legalábbis... nos... – Aztán vállat vont, hogy jelezze, ennél jobban nem érdekli a dolog. Én is be vagyok avatva sokmindenbe, amit nem beszélhetek meg veled, Szergej Nyikolajevics.
– Gondolom, az elnök eléggé el van foglalva a politbüro ülésével. A hírek szerint...
– Még nem készült fel teljesen – közölte Vatutin, a beavatottak csendes önbizalmával.
– Biztos vagy benne?
– Teljes mértékben.
– És te hol állsz? – kérdezte Golovko.
– Hol állsz te? – válaszolta Vatutin. Jelentőségteljes pillantást cseréltek, de aztán Golovko megint elkomolyodott.
– Narmonovnak nagy szüksége van egy esélyre végre. A leszerelési megállapodás – ha a diplomaták egyszer végre eljutnak oda és megkötik – jó dolog lenne nekünk.
– Tényleg úgy gondolod? – Vatutin nem tudta, mire vélje.
– Igen, természetesen. Én már szakértő lettem mindkét tábor fegyverrendszereit illetően. Tudom, mi van ezen az oldalon, és tudom, mi van a másikon. És ami sok, az sok. Ennél sokkal jobb dolgokra is lehet fordítani a pénzt. Vannak tehát dolgok, ahol változtatni kell.
– Lehetnél óvatosabb is, ha ilyeneket mondasz – figyelmeztette Vatutin. Golovko rengeteget utazott. Bejárta már szinte az egész nyugati világot, és sok KGB-s tiszt megtette már, hogy a csodákról szóló mesékkel tért vissza.
– Gyámolítók vagyunk mi, vagy mi a fene? Ha mi sem beszélhetünk nyíltan, akkor ki más tehetné? – kérdezte Golovko, aztán kicsit visszakozott persze. – No, az csak természetes, hogy körültekintően tesszük, és mindvégig a párt útmutatása szerint – de azt még a párt is belátja, hogy szükség van valamiféle változásra. – E tekintetben nem volt mit tenni, egyet kellett érteni. Minden szovjet újság proklamálta az új közelítésmód szükségességét.
– Nagy kár nekünk, gyámolítóinak, hogy a párt nem látja be a többi dolognak is a jelentőségét. A fáradt emberek többet hibáznak, Szergej Nyikolajevics.
Golovko egy pillanatig az előtte lévő tojásokat mustrálgatta, aztán még jobban visszafogta hangját. – Klementyij... tételezzük fel most egy pillanatra, hogy tudom, egy magas beosztású KGB tiszt találkozgat egy szintén magas beosztású CIA tiszttel.
– Milyen magas beosztású?
– Magasabb, mint az igazgatóság feje – válaszolta Golovko, amivel persze egycsapásra közölte Vatutinnal, kiről van szó. Mégsem kellett nevet rangot közölnie. – Tételezzük fel azonkívül, hogy én rendeztem el a találkozót. Valamint azt is, hogy közölte velem, nem szükséges tudnom, mivégett jöttek ezek létre. Végül pedig tételezzük fel még, hogy ez a magasbeosztású tiszt... valahogy furán viselkedik. Mit csináljak most? – kérdezte, és olyan válaszban volt része, amit akár a szolgálati szabályzatból is kiolvashatta volna:
– Jelentést kell készíteni természetesen a második igazgatóság számára.
Golovko majdnem megfulladt a reggelitől. – Jó ötlet! Rögtön azután pedig elvághatom a torkom egy borotvával, és megtakaríthatom ezzel mindenkinek a nyomozással meg a kihallgatással járó időt és vesződséget egycsapásra. Bizonyos emberek gyanú felett állnak – vagy legalábbis van hozzá elég hatalmuk, hogy senki ne merjen gyanakodni bennük.
– Szergej, ha megtanultam valamit az elmúlt pár hét során, az az, hogy nem létezik olyasmi, mint „gyanú felett álló”. A honvédelmi minisztériumban olyan magasrangú ember ügyében nyomoztunk... el sem hinnéd. Én is alig hiszem el. – Vatutin intett az egyik pincérnek, hogy hozzon még egy kanna teát. Így mindkettőjüknek módja nyílt rá, hogy kicsit elgondolkozzon a hallottakon. Golovko elég jól, szinte bensőségesen ismerte a minisztériumot, pontosan a stratégiai fegyverekkel kapcsolatos munkája miatt. Ki volna az? Nincsenek olyan sokan azok, akikre a KGB nem gyanakodhat – ez persze aligha olyan feltétel, amit maga a szervezet különösképpen bátorítana – és még kevesebb ilyen létezik a honvédelmi minisztérium hierarchiájának tetején, amiről köztudott volt, hogy a KGB rendkívüli gyanakvással szemlélt állandóan. Viszont...
– Filitov?
Vatutin elfehéredett, és óriási hibát vétett, amikor így szólt: – Ki mondta meg?
– Istenem, ő maga tartott nekem tájékoztatót tavaly a közbenső fegyverrendszerekről. Hallottam már, hogy beteg. Ez nem valami vicc, igaz?
– Hidd el, a dolog a legkevésbé sem vicces. Többet ennél nem mondhatok, és te sem. De – igen, Filitov... igenis dolgozott valakinek az országhatáron kívül. Vallomást tett már, és ezzel le is zárult a nyomozás első szakasza.
– De hiszen ő mindenről tud! Erről tudnia kell a leszerelési tárgyalás tagjainak is. Hiszen megváltoztatja vele a tárgyalásos alapot is – jegyezte meg Golovko.
Vatutin erre még nem is gondolt, viszont nem az ő dolga, hogy politikai döntéseket hozzon. Végtére is ő nem egyéb egy rendkívül különleges feladattal megbízott rendőrnél. Golovkónak minden bizonnyal igaza lehetett, de hát a szabály az szabály.
– Ez az információ e pillanatban a lehető legtitkosabb. Szergej Nyikolajevics. Erről ne feledkezz el!
– Az információ kategorizálása egyszerre lehet hasznunkra és ellenünk, Klementyij – figyelmeztetett Golovko. Közben pedig azon tűnődött szólnia kellene-e a tárgyaláson résztvevőknek.
– Ez bizony igaz – egyezett bele Vatutin.
– Mikor tartóztattátok le az alanyt? – kérdezte Golovko, és rögtön választ is kapott. Az időzítés... Nagy levegőt vett, és rögtön elfeledkezett a tárgyalásokról. – Az elnök legalább kétszer találkozott egy magas rangú CIA-sel...
– Kivel és mikor?
– Vasárnap éjszaka és tegnap reggel. Úgy hívják, Ryan. Ő ugyanazt csinálja, mint én, csak az amerikaiaknál. De ő az a hírszerző típus... Mit tudsz ebből összehozni?
– Biztos vagy benne, hogy nem akciós?
– Határozottan. Még azt is meg tudom mondani neked, hányas szobában dolgozik. Ebben a kérdésben nincs semmi bizonytalan. Elemző, igaz, magas beosztású, de akkor is csak irodakukac. A hírszerzési igazgatóhelyettes különleges segítőtársa. Azelőtt pedig Londonban dolgozott egy magas szintű összekötőcsoportnál. Soha nem volt kinn terepen.
Vatutin öntött még egy csésze teát. Aztán megvajazott még egy darabka kenyeret. Igencsak hosszú időbe tellett, amíg ezen elgondolkodott. Bőségesen van rá ugyanis lehetősége, hogy valahogy reagáljon, viszont...
– Akkor hát nincs itt semmi egyébről szó, csupán a szokásostól eltérő tevékenységről. Talán az elnöknek akadt valami dolga, ami annyira érzékeny természetű...
– Igen – vagy talán így van beállítva – jegyezte meg Golovko.
– Ahhoz képest, hogy az „egyeseknél” dolgozol, úgy tűnik, nagyon hasonlít a gondolkodásmódod a miénkhez, Szergej. Helyes. Nos, amit ilyenkor általában teszünk – nem mintha ez az ügy megszokott volna, de hát tudod te, mire gondok – az, hogy információt gyűjtünk, és azt tesszük le a második főigazgatóság igazgatója elé. Az elnöknek testőrei vannak. Azokat ki lehet kérdezni. De hát az ilyen dolgokat körültekintően, rendkívül körültekintően kell kezelni mindvégig. A főnököm elmenne – hova is? – kérdezte választ sem várva Vatutin. – Az hiszem, a politbüro egy tagjához, talán a központi bizottság titkárához, de... a Filitov ügyet nagyon visszafogottan kezelték mindvégig. Azt hiszem, az elnök a honvédelmi miniszter és Vanejev ellen szeretné felhasználni, mint egyfajta politikai féket...
– Micsoda?
– Vanejev lánya a Nyugat számára kémkedett – nos, pontosabban szólva futárkodott. Mi meg megtörtük, és...
– Miért nem került ez nyilvánosságra?
– A nő újra munkába állt az elnök utasítására – válaszolta Vatutin.
– Klementyij, van fogalmad róla, mi az istenharagja történik itt?
– Nem, egyelőre nincs. Feltételeztem, hogy az elnök egyszerűen meg akarja erősíteni saját pozícióját, viszont a CIA-sel való találkozók, biztos vagy te ebben?
– Én magam szerveztem meg – ismételte meg Golovko. – Az első tekintetében bizonyára megegyeztek már az amerikaiak idejövetele előtt. Én csupán a részleteket rendeztem el. A másodikat már Ryan kérte. Átadott nekem egy üzenetet is – körülbelül olyan ügyesen, mint a hírszerzőtisztek a vizsgán. Tegnap találkoztak a Barrikád színházban, mint már mondottam. Klementyij, valami nagyon fura dolog történik itt.
– Nekem is úgy tűnik. Viszont nincs semmi, amivel...
– Mire gondolsz?
– Szergej, a nyomozás az én dolgom. Nincs semmink, csak töredékes információnk, amit könnyű lenne kimagyarázniuk. Semmi sem zavarja meg annyira a nyomozást, mintha kapkodunk. Mielőtt lépnénk, össze kell gyűjtenünk és elemezni kell, amit csak tudunk. Aztán elmehetünk a főnökömhöz, ő majd engedélyt ad a további intézkedésre. Gondolod, két ezredes eljárhatna ezügyben anélkül, hogy engedélyt kérne rá magasabb hatóságtól? Mindent le kell írnod, amit csak tudsz, és aztán hozd el hozzám. Milyen gyorsan tudod összeállítani?
– Ott kell lennem a tárgyaláson – az órájára pillantott – két óra múlva. Az majd eltart vagy négyig, utána jön egy fogadás. Az amerikaiak huszonkettő órakor távoznak.
– Meg tudsz lógni a fogadásról?
– Nem lesz egyszerű, de igen.
– Gyere az irodámba tizenhat harmincra – mondta eléggé hivatalos hangon Vatutin. Golovko, aki egy évvel előbb kapta meg jelenlegi rangját, most első alkalommal mosolyodott el.
– Parancsára, ezredes elvtárs.

*

– Jazov marsall, mi a minisztérium álláspontja? – érdeklődött Narmonov.
– Nem kevesebb, mint hat óra – mondta a honvédelmi miniszter. – Ez idő alatt pedig el kell tudnunk rejtem valahogy a legérzékenyebb pontok java részét. Mint te is tudod, jobban szeretnénk, ha egyáltalán nem ellenőrizgetnék a mi helyszíneinket, bár az amerikai létesítmények közelebbi vizsgálata számunkra is előnyös.
A külügyminiszter rábólintott. – Az amerikaiak kevesebbet kérnek, viszont azt hiszem, ebben a számban megállapodhatunk.
– Nem értek egyet vele. – A politbüro tagok feje egyszerre fordult Alekszandrov felé. Az ideológus pirospozsgás arckifejezése került előtérbe megint. – Épp elég rossz, hogy csökkentenünk kell arzenálunkat egyáltalán, de az, hogy az amerikaiak szaglásszanak a gyárainkban, hogy kifürkésszék minden titkunkat, ez egyenesen őrület.
– Mihail Petrovics, ezen már egyszer végigmentünk – kezdte türelmesen Narmonov főtitkár. – További vitát nyitunk? – Körbenézett az asztal mellett helyet foglalókon. Mindenki rázta a fejét. A főtitkár ezzel hát kipipálta ezt a pontot a jegyzettömbjében, és intett a külügyminiszternek.
– Hat óra, semmivel sem kevesebb.
A külügyminiszter odasúgott valamit a mellette ülőnek, aki rögtön elhagyta a termet, hogy felhívja a tárgyalás vezetőjét. Aztán előrehajolt. – így hát csak egyetlen kérdés marad nyitva, milyen fegyvereket iktassunk ki majd – és ez egyben a legkeményebb dió, természetesen. Ez további tárgyalásokat igényel – és nem lesz rövid.
– Úgy terveztük, hogy három hónapon belül rendezzük meg a csúcsot... – jegyezte meg Narmonov.
– Igen. Akkorra már el kell dönteni. Az ezzel a kérdéssel foglalkozó, előzetes tapogatódzások nem ütköztek eddig komolyabb akadályba.
– És az amerikai védelmi rendszerek? – kérdezte Alekszandrov. – Azokkal mi van? – A fejek megint elfordultak, ezúttal azonban a KGB elnöke felé.
– Az amerikai Tea Clipper programba való behatolást célzó erőfeszítéseink folytatódnak. Mint tudják, ez nagyon hasonlít a mi Fényes Csillag projektünkhöz, bár úgy tűnik, mi a legfontosabb területeken megelőztük őket – mondta Geraszimov anélkül, hogy felpillantott volna a noteszéből.
– A felére csökkentjük a rakétáink számát, miközben az amerikaiak megtanulják, hogyan lehet a maradékot is lelőni – zsémbelt Alekszandrov.
– És közben ők is felére csökkentik a sajátjukat, miközben mi ugyanazon vagyunk – folytatta Narmonov. – Mihail Petrovics, több, mint harminc éve haladunk már ezen a vonalon, méghozzá keményebben mint ők.
– És ugyanez a helyzet a kipróbálás terén is – mutatott rá Jazov. – És...
– Tudnak róla – mondta Geraszimov. És utalt a tesztre, amit az amerikaiak a Kobra Belle-ről megfigyeltek. Jazov viszont erről nem tudott. Sőt, még a KGB sem derítette ki eddig, hogyan vették észre a másik oldalon. Csupán annyit tudtak, hogy az amerikaiak tudnak a dologról. – Ne feledkezzünk el róla, hogy nekik is van hírszerzésük.
– De hiszen erről az égvilágon semmit nem mondtak eddig – jegyezte meg Narmonov.
– Az amerikaiak alkalmanként nagyon szűkszavúak lesznek, és nem beszélik meg velünk ezeket a dolgokat. Panaszkodnak viszont a mi védelmi rendszerünk bizonyos technikai vonatkozásai miatt. No, persze, szó sincs róla, hogy egyikkel sem tudnának kiegyezni. És persze rettegnek tőle, hogy kompromittálják vele a saját hírszerzési módszereiket – magyarázta majdhogynem lezserül Geraszimov. – Feltehetőleg ők is végeztek már hasonló teszteket, bár nem tudunk róla. Az amerikaiak is képesek a titoktartásra, ha nagyon akarják. – Taussig például ezt az információt sosem tudta megszerezni. Geraszimov hátradőlt, hogy hagyjon másokat is szóhoz jutni.
– Másszóval, mindkét oldal pontosan ugyanúgy folytatja, mint annakelőtte – zárta le a vitát Narmonov.
– Ha csak valamilyen engedélyt ki nem tudunk csikarni – mondta a külügyminiszter. – Ami nagyon valószínűtlen. Van-e valaki közöttünk, aki úgy hiszi, korlátoznunk kellene a saját rakétavédelmi programjainkat? – Egy sem volt. – Akkor hát, miért kell őszintén szólva elvárnunk az amerikaiaktól, hogy másként erezzenek?
– De hát akkor, mi van, ha megelőztek bennünket? – makacskodott Alekszandrov.
– Kitűnő gondolat, Mihail Petrovics – ragadta meg az alkalmat Narmonov. – Mért tűnik úgy mindig, hogy az amerikaiak előznek meg minket? – kérdezte most hirtelen országának egybegyűlt nagyfőnökeitől.
– Nem azért, mert varázslók, hanem azért, mert mi tesszük számukra lehetővé – mivel egyszerűen képtelenek vagyunk rá, hogy a gazdaságot hatékonyabbá tegyük. Ez akadályozza meg Jazov marsallt abban, hogy rendelkezésére álljanak a szükséges eszközök, ez akadályozza meg, hogy népünk élvezhesse az élet kellemesebb oldalát is. Amit pedig annyira szeretnének. És ugyanakkor ez akadályoz meg bennünket, hogy egyenrangú félként tudjunk szembenézni a Nyugattal.
– Pontosan a mi fegyvereink tesznek bennünket egyenlővé! – makacskodott Alekszandrov.
– De hát miféle előnyre tehetünk szert, amikor a Nyugatnak is vannak fegyverei? Van-e valaki itt az asztal körül, aki belenyugszik, hogy egyenlőek legyünk a Nyugattal? Ezt is csak a saját rakétáink biztosítják – mondta Narmonov –, de hát azért van még valami más összetevője is egy nemzet nagyságának, mint az öles képessége. Elvtársak, ha fenn akarunk maradni, a gazdaságunkat most már végre mozgásba kell hoznunk!
– Mozog az már – mondta Alekszandrov.
– Hol? Tud-e róla bármelyikünk is? – kérdezte Vanejev, és egyszeriben felizzott a légkör.
A vita több percig tartott. Aztán szokás szerint a politbüro esetében mindennapos, szinte kollegális beszélgetéssé csendesült. Narmonov ezt arra használta, hogy felmérje ellenfeleinek erejét. Úgy gondolta, az őt támogatók felülmúlják Alekszandrovét. Vanejev csak nem adta alább – pedig Alekszandrov elvárta volna tőle, hogy legalább csináljon úgy, mintha a titkár oldalán volna, nem igaz? És akkor ott van még Jazov, az is a főtitkárhoz húz. Ha egyszer véget érnek ezek a leszerelési tárgyalások, és megszületik a megállapodás, hatalma ennél az asztalnál megint csak növekedni fog, legalább egy arasznyival. A népnek pedig tetszeni fog – és, a szovjet történelem során először, végre számítani fognak a nép érzései is. Ha egyszer végre eldöntötték, mely fegyvereket kell majd kiiktatni, és miféle ütemterv szerint, tudni fogják már, mennyi további pénzt lehet majd elkölteni. Narmonov jelenlegi problémája azonban egyelőre a politikai túlélés. Aztán jöhet majd a feladat, hogy újra életet próbáljon lehelni országa gazdaságába.

*

Az utolsó ülés, mondta magában Ryan. Hála Istennek! Idegessége megint visszatért. Nem volt semmi oka rá, hogy azt higgye, minden olajozottan megy majd – a fura inkább az volt, hogy Ryannek fogalma sem volt róla, mi történik majd Geraszimov családjával. Gyakran igencsak fura változtatásokra szokott ilyen rendkívüli alkalmakkor sor kerülni. De a dolognak az a része, hogyan juttatják ki Geraszimovot és a KARDINÁLIS-t, olyan lélegzetelállítóan egyszerűnek látszott, hogy soha nem jutott volna az ő eszébe. Az egész Ritter nevéhez fűződik. Az a kérges szívű, öreg fickó pedig megint brillírozott!
Az oroszok ezúttal először szólaltak föl, és amikor vagy már öt perce ment a dolog, akkor tettek javaslatot a meglepetésszerű, helyszíni ellenőrzésekkel kapcsolatban. Elegendő számbavenni az indító-berendezéseket meg a robbanófejeket. Ehhez pedig nagy valószínűséggel elegendő a tíz óránál rövidebb időtartam – különösen, ha ezeket a rajtaütésszerű látogatásokat jól koordinálják a műholdak áthaladásával. Amivel könnyen le lehet csapni mindenféle, bűvészkedést célzó próbálkozásra. Az oroszok tíz órát javasoltak. Válaszul Ernest Allen hármat követelt. Két órával később pedig ez a két szám hétre és ötre változott. Újabb két óra elteltével, mindenki legnagyobb meglepetésére, az amerikaiak azt mondták: legyen hat, az orosz fődelegátus pedig rábólintott. Mindketten felemelkedtek székeikből és áthajoltak az asztal fölött, hogy kezet rázzanak, végre. Jack kimondhatatlan örömöt érzett most a dolog miatt, de azért jó lett volna ötben megegyezni. Végül is ő meg Golovko már megegyeztek a négyben, nem igaz?
Négy és félórába tellett, mire meg tudtunk állapodni egyetlen, átkozott számban, gondolta Ryan. És még az is lehet, hogy ez világrekord! Néhányan még tapsoltak is, amikor mindenki felállt. Jack pedig szépen beállt a legközelebbi mosdó előtti sorba. Pár perccel később visszajött. Golovko már várta.
– A maguk emberei ma nagyon rugalmasak voltak – közölte a KGB-tiszt.
– Azt hiszem, nagy szerencse, hogy nem rám bízták a döntést – válaszolta Jack. – Rém sok munka két vagy három ilyen aprócska dologért.
– Magának ezek aprócska dolgok?
– A Dolgok Hatalmas Palettáján... nos, lehet, hogy jelentősek, de akkor sem túlságosan. Először is azt jelenti végre, hogy hazarepülhetünk – jegyezte meg Jack, és egy kis szorongás is keveredett a hangjába. De azért még nincs vége.
– Már alig várja? – kérdezte Golovko.
– Nem egészen, de azért van benne valami. – No, persze ezúttal nem a repüléstől vagyok ennyira ideges, haver.

*

A repülőszemélyzet az Ukrajna szállóban szállt meg, a Moszkva folyó partján. Kettesével vették ki a hatalmas szobákat. Aztán elmentek kicsit vásárolni, bár közben gondoskodni kellett a gép őrzéséről is. Most kijelentkeztek, és felszálltak egy turistabuszra, ami átszelte velük a folyót, és keletnek tartott a Kalinyin sugárúton a reptér felé. Az út fél óra, ha nem sűrű a forgalom.
Amikor von Eich ezredes megérkezett, a British Airways földi személyzete, mely a karbantartást biztosította, éppen végzett a feltankolással a személyzet főnökének figyelő tekintetétől kísérve. „Övé” volt ugyanis a gép, ezé a főtörzsőrmesteré. No és természetesen ott volt még a kapitány, aki a VC-137-es jobb oldali ülésén, mint másodpilóta tevékenykedett. A legénység tagjai átmentek a KGB ellenőrzőpontján. Amikor végeztek, mindenki felszállt a gépre és hozzáfogtak, hogy a 707-est felkészítsék visszarepülésre az Andrews légitámaszpontra. A pilóta öt emberét gyűjtötte maga köré a pilótafülkében. És, direkt felerősített zaj fedezéke alatt tájékoztatta őket róla, hogy amit ma este végre kell hajtaniuk, az „egy kicsit más lesz most”.
– Krisztusom, uram – jegyezte meg a személyzet főnöke –, ez aztán tényleg másvalami.
– Nehogy elunjuk az életünket egy kis izgalom híján. Mindenkinek világos, mi a dolga? – kérdezte von Eich. Sorban bólintottak. – Akkor hát munkára, fiúk. A pilóta és a másodpilóta elővette az ellenőrzendők listáját, és kiment a személyzet főnökével együtt, hogy tényleg felkészítsék a gépet a repülésre. Jó lesz már végre-valahára hazarepülniük, ebben mindannyian egyetértettek – persze feltételezve, hogy el is tudja hagyni mindegyik kerék a betont. Közben valamelyikük ugyanis megjegyezte, hogy olyan hideg van, majd befagy a fenekük. Kezükre kesztyűt húztak, és mostanra mindegyikük már a légierő szabványos zubbonyában virított. A 89. repülőosztálynak a biztonság szempontjából makulátlan múltja van, amivel kenterbe vernek mindenkit a világon. Ezt pedig csak úgy tudták elérni, sőt megtartani, hogy minden részletre hihetetlen precizitással odafigyeltek. Von Eich el is tűnődött rajta, vajon a balesetmentes, 700 ezer órányi repülés gyarapodik-e ma este.

*

Ryan már összecsomagolt. A fogadásról rögtön a reptérre indulnak majd. Úgy döntött végül, még egyszer megborotválkozik és megmossa a fogát is, mielőtt betette volna borotvakészletét az egyik öltönytartó zsebeibe. Egyik angol ruháját viselte. Majdhogynem elég melegnek bizonyult az itteni időjárásban is, Jack mégis megígérte magának, hogy ha még egyszer az életben télen jön Moszkvába, mindenképpen hoz magával jégeralsót is. Amikor eljött az ideje, kívülről kopogtatás hallatszott. Tony Candela volt.
– Gondolom, élvezni fogod a hazafelé utat – mondta.
– Igen – kuncogott Ryan.
– Gondoltam, segítek neked. – Felkapta az öltönytartókat, Jacknek csupán a kofferjét kellett vinnie. Együtt sétáltak el a liftig, ami a hetedik emeletről a kilencedikre repítette fel őket, ahol aztán átszálltak egy másikra, úgy jutottak le a társalgóba.
A lift egy perc múlva megérkezett, így hát mindketten nemsokára odalenn voltak. Candela átnyújtotta Ryannak a cuccát:
– Kéz és lábtörést – mondta, és elment.
Jack kisétált oda, ahol a kocsik várakoztak. Betette kofferjét a nyitott csomagtartóba. Tiszta idő volt. Csillagok ragyogtak odafenn az égen, és még egy kis északi fény is látszott a horizonton.
A konvoj tíz perc múlva elindult. Útközben déli irányban a külügyminisztérium felé fordult. Szinte megismételte az útvonalat, mely Ryan számára a legismertebb épületet érintette ebben a nyolcmilliós városban. Az autók egyesével fordultak rá a nagyobb forgalmú útra, és utasaikat sorra kitették az épület előtt. Ez a fogadás most közelről sem volt olyan jól megszervezett, mint a legutóbbi a Kremlben, de hát ez az ülésszak sem fejeződött be éppen a legszokványosabban. A következő sem lesz akármi, ha jól meggondolja az ember, mivel hogy közeledik a csúcs határideje is. A következő ülésszakot valószínűleg Washingtonban rendezik majd. A riporterek már türelmetlenül várakoztak. Főként a sajtótól, de volt ott néhány tévékamera is. Valaki rögtön odajött Jackhez, amint az leadta a nagykabátját.
– Dr. Ryan?
– Igen? – fordult oda.
– Mike Paster vagyok, a Washington Post-tól. Van itt egy washingtoni jelentés, ami szerint rendeződött az Ön SEC problémája.
Jack elnevette magát. – Istenem, milyen szép dolog végre a változatosság kedvéért az otthoni dolgokról is hallani! Mint már korábban is mondottam, az égvilágon semmi rosszat nem csináltam. Azt hiszem, azok a – faszok, de ezért ezt ne írja ki – fickók végül mégis csak rájöttek. Helyes. Nem szerettem volna ügyvédet fogadni.
– Az a szóbeszéd, hogy a CIA keze is benne van a... – Ryan rögtön félbeszakította.
– Mondok magának valamit. Közölje a washingtoni irodával, hogy ha adnak nekem pár napot, hogy összeszedjem magam ez után a cirkusz után, mindent megmutatok nekik, amit csak akarnak. Minden ügyletemet ugyanis számítógéppel hajtottam végre, így hát mindenről másolatom is van. Jó így a játék?
– Hogyne – de miért nem...
– Majd maga megmondja – válaszolta Jack, és egy pohár bort vett le a mellette elsiető pincér tálcájáról. Már nagy szüksége volt rá. – Talán néhányan Washingtonban egyenesen úgy érzik, az ügynökségért áll fel a pöcsük. Az isten szerelmére, nehogy ezt is megírja.
– Szóval, hogy folytak a tárgyalások? – kérdezte ezután a riporter.
– Megkaphatja a részleteket Ernie-től, de ha nem hivatalosan kíváncsi a véleményemre, nagyon jól sikerültek. Nem annyira jól, mint a legutóbbi alkalommal, és van még néhány rendezetlen dolog továbbra is, viszont sikerült megállapodásra jutnunk jónéhány kemény témában. És végtére is, pontosan ezt vártuk ettől a fordulótól.
– A csúcsig keresztül tudják vinni a megállapodást? – érdeklődött ezt követően Paster.
– Megint nem hivatalos, amit mondok – válaszolta rögtön Jack. A riporter rábólintott. – Kettő az egyhez szerintem az esélye, talán több is.
– És hogyan vélekedik erről az ügynökség?
– Nem kell ide bevonnunk a politikát, nem igaz? Technikai szempontból, az ötvenszázalékos csökkentés olyasvalami, amivel azt hiszem, együtt tudnánk élni. Valójában nem változtat meg semmit sem, igaz? De azért „helyénvaló”. Ezt az egyet garantálhatom.
– És mit akar, hogyan írjam meg most ezt? – kérdezte Paster.
– Nevezzen el engem valamelyik, fiatalkorú adminisztrációs tisztviselő helyettesének. – Itt Jack elvigyorodott. – Elég így? Ernie bácsi majd részletesen tájékoztat az egészről, én azonban nem tehetem meg.
– És az egésznek valóban nagy hatása lesz Narmonov hatalomban-maradására nézve?
– Ez nem az én asztalom – válaszolta simulékony hangon Ryan. – E tekintetben az én véleményem magánjellegű, viszont nem profi.
– Szóval...
– Szóval kérdezzen meg valaki mást erről – javasolta Jack. – Tőlem a tényleg fontos dolgokat kérdezze csak, mint például: kit kellene bevenni a Redskinekhez az első fordulóban?
– Olsont, a hátvédet – vágta rá rögtön a riporter.
– Nekem nagyon tetszik a válasz, de azért valójában egy kicsit még korai volna.
– Jó utat – mondta végül a riporter, miközben összecsapta jegyzettömbjét.
– Igen, maguk is élvezhetik a tél hátralévő részét, pajtás. – A riporter menni készült, aztán még egy pillanatra megállt. – Tudna mondani valamit, természetesen abszolút nem hivatalosan, mondjuk a Foley házaspárról, akiket az oroszok most küldtek haza a múlt...
– Kicsoda? Óh, azok, akiket kémkedéssel gyanúsítottak? Nem hivatalosan: és erről tényleg soha nem hallott tőlem semmit, az egész egy nagy kalap szar. Más szempontból pedig, nincs hozzá megjegyzésem.
– Helyes. – A riporter mosolyogva állt odébb.
Jack egyedül álldogált egy kicsit. Körülnézett, hogy megkeresse Golovkót, de egyszerűen nem találta. Kicsit csalódott is lett. Ellenség vagy sem, mindig jól el tudnak beszélgetni. Ryannak pedig általában kedvére való a jó beszélgetőpartner. A külügyminiszter jelent meg valahonnan, aztán Narmonov. Ott volt az összes, többi kellék is: a hegedűk, a rágcsálnivalókkal megrakott asztalok, az ezüsttálcákon felhalmozott borral, vodkával és pezsgővel körbejáró, fáradhatatlan pincérek. Az amerikai külügyminisztérium emberei szovjet kollegáikkal társalogtak mindenütt. Ernie Allen szovjet partnerével nevetett nagyban valamin. Csak Jack álldogált egymagában. És ez így nem volt rendjén. Odasétált hát a legközelebbi csoporthoz és rájuk akaszkodott, csak úgy periférikusan. Alig vették észre, miközben ő időről időre órájára pillantott, és aprókat kortyolt borából.

*

– Ideje – mondta Clark.
Épp elég nehéz volt már idáig eljutnia. Clark felszerelését jó előre összekészítették a támadó központnál elhelyezett, vízzáró résznél. A berendezést rejtő valami mindkét végén csapóajtó látszott. Természetesen ez is teljesen vízzáró volt. Nem úgy, mint a környéke, mert mindig elárasztotta a víz. Még egy tengerész is vállalkozott rá önként, hogy bemegy oda vele. Aztán lezárták az alsó csapóajtót és hermetikusan becsukták őket oda. Mancuso felemelte a telefont.
– Kommunikáció-ellenőrzés.
– Hangos és tiszta minden, uram – válaszolt Clark. Készen állunk, ha ti is.
– Ne érjetek hozzá a csapóajtóhoz, amíg nem mondom.
– Értettem, kapitány.
A kapitány megfordult. – Kezdhetjük – közölte.
– Kezdhetjük – közölte a fedélzeti tiszt.
– Merülésirányító tiszt, szivattyúzzon ki háromszáz fontnyit. Felvesszük a hajócskát a fenékről. Gépterem, álljon készenlétben a harang szavára.
– Értettem. – A merülésirányító tiszt, aki egyben a fedélzetmesternek is számított, kiadta a szükséges utasításokat. Az elektromos szivattyúk másfél tonnányi sós vizet löktek ki rögtön, és a Dallas lassan egyenesbe tette magát. Mancuso körülnézett. A tengeralattjáró harcállásban volt. A tüzelést irányító és követést végző szekció is készenlétben állt már. Ramius a navigátor mellett helyezkedett el. Ott álltak a megfelelő emberek a fegyverrendszerek irányítására szolgáló kapcsolótábláknál. Alul pedig, a torpedóteremben, betöltötték már mind a négy kilövőcsövet. Az egyiket el is árasztották rögtön.
– Lokátorosok! Valami jelentenivaló? – kérdezte Mancuso.
– Nincs semmi. Az égvilágon semmi, uram.
– Nagyon helyes. Merülésirányító, legyen a mélységünk kilenc-nulla láb.
– Kilenc-nulla láb, értettem.
Elszakadtak hát a fenéktől, mielőtt a tengeralattjárónak egy kis lendületet adtak volna előre. Mancuso figyelte, milyen lassan változik a mélységmérő leolvasása, közben pedig a csak Cobként ismert fedélzetmester ugyanolyan lassan és nagy szakértelemmel igazított mindig a tengeralattjáró haladási vonalán.
– Mélység kilenc-nulla láb, uram. Nagyon nehéz lesz megtartani.
– Manőverezők, kérek öt csomóhoz szükséges fordulatszámot. Kormányos, jobbra tizenöt fokkal a kormánylapáttal. Gyerünk nulla-három-nyolcra.
– Jobbra tizenöt fokkal a kormánylapáttal, értettem. Új irányt veszünk fel, nulla-három-nyolc felé – nyugtázta a kormányos. – Uram, a kormánylapát tizenöt fokkal jobbra van.
– Helyes. – Mancuso rezzenéstelen arccal figyelte, hogyan fordul el északkeleti irányba a pörgettyűs iránytű. Öt percbe tellett, mire kijöttek a jég alól. A kapitány periszkópmélységet parancsolt. Eltelt egy újabb perc.
– Fel a periszkóppal! – mondta utána Mancuso. A kormányosmester tekert egyet a kormánykeréken, és a kapitány szinte rögtön rátapadt a felfelé sikló műszerre, amint az elhagyta a fedélzetet. – Tartsd meg!
A periszkóp a felszín alatt egy lábnyival állt meg. Mancuso az esetleges árnyékokat meg a jeget figyelte, de nem látott semmit. – Feljebb két lábbal. – Most már térdelt. Még kettővel, és most tartsd meg.
A vékonyabbik, támadáskor használt periszkópot alkalmazta, nem a nagyobbik keresőt. A keresőperiszkópnak jobb a fénygyűjtő kapacitása, viszont nem akarta megkockáztatni a radar szempontjából nagyobb keresztmetszetet. A tengeralattjáró az elmúlt tizenkét óra során amúgy is csak vörös belső világítását vette igénybe. Ettől bizony a karja fura színű volt, viszont jobban lehetett tőle éjszaka is látni. Lassan végigpásztázott a horizonton. Nem volt azonban körülöttük semmi látnivaló, kivéve a felszínen sodródó jeget.
– Minden tiszta – közölte. – Minden tiszta. Emeljétek fel az ESM-et. – A hidraulika sziszegése hallatszott, miközben felment az elektronikus érzékelőárboc. Az üvegszálból készült, vékony valami csupán fél hüvelyk vastag, és a radaron majdnem láthatatlan. – És le a periszkóppal.
– Megvan az az egyetlen egy, felszíni megfigyelőradar. Iránya nulla-három-nyolc – jelentette az ESM technikus, egyben megadva a frekvenciát és az impulzust is. – Jele gyenge.
– Minden együtt van hát, emberek. – Mancuso felemelte a telefont, ami a híddal kötötte össze. – Készen álltok?
– Igen, uram – válaszolta Clark.
– Készüljetek. Sok szerencsét. – A kapitány visszatette a kagylót és elfordult. – Vigyétek fel egészen és álljatok készenlétben, hogy nagyon gyorsan le tudjunk merülni.
Összesen négy percbe tellett csak az egész. A Dallas fekete testének teteje csak súrolta a felszínt, és pont a legközelebbi szovjet radarállomás felé nézett, hogy minimálisra csökkentse a radar szempontjából! keresztmetszetet. Sokkal többre volt szükség a mélység megtartásához, mint egyszerű szakértelemre.
– Clark, gyerünk!
– Igenis.
A víz felszínén sodródó jeget figyelembe véve, a radar képernyőjén bizonyára sokminden keveredhet, gondolta Mancuso. Közben le nem vette volna szemét a jelzőlámpáról, amely először jelezte, hogy azok ott zárva vannak, aztán pedig, hogy nyitnak.
Clark odalenn kinyitotta végül a csapóajtót és felmászott. Aztán kivonszolta tutaját is, az alatta a létrán elhelyezkedő tengerész segítségével. Majd amikor már egészen kint volt vele, meghúzta a felfúvódást biztosító kötelet. A beleszökő levegő magas hangja úgy tűnt egyenesen, mintha üvöltés volna az éjszakában, és Clark ijedten kapta le a fejét, amint meghallotta. Rögtön azután, hogy érezte, miként feszül meg keze alatt a gumírozott szövet, szólt a tengerésznek, hogy zárja le a csapóajtót, majd felvette a hídon elhelyezett telefont.
– Itt minden rendben. Csapóajtó zárva. Viszlát egy pár óra múlva.
– Helyes. Sok szerencsét – közölte újból Mancuso.
Odafönt Clark simán becsusszant a tutajba, miközben a tengeralattjáró ugyanilyen csendesen süllyedt alatta, majd elindította az elektromotort. Alant pedig, a hídról lefelé vezető, alsó csapóajtót csak résnyire nyitották ki, hogy a tengerész beugorhasson rajta. Utána szorosra zárták megint.
– Minden zárva, merülésre készen – jelentette Cob, amikor az utolsó jelzőműszer is megerősítette erről.
– Helyes – jegyezte meg Mancuso. – Mr. Goodman, indul az akció.
– Igenis, indul az akció – válaszolta az OOD, miközben a kapitány előre ment a hanglokátoroshoz. Goodman hadnagy azonnal intézkedett, hogy süllyedjenek, meg sem álltak a fenékig.
Ugyanúgy, mit a régi szép időkben, gondolta Mancuso, Jones a hanglokátorosok főnöke. A tengeralattjáró a helyes irányba tartott. Orrával még most is arrafelé nézett, amerre Clark eltűnt szemük elől. Egy perc múltán megérkezett Ramius is.
– Hogy lehet, hogy nem akartad a periszkópot használni? – kérdezte Mancuso.
– Nehéz dolog az embernek úgy látnia az otthonát, hogy tudja, nem lehet...
– Ott megy – kopogtatott Jones ujjával a videó kijelzőjén. – Tizennyolc csomóval halad. Eléggé csendes ahhoz képest, hogy külsőmotoros. Elektromos, mi?
– Úgy bizony.
– Nagyon remélem, hogy van nála elegendő akku, kapitány.
– Forgóanódos lítium. Én magam kértem.
– Csinos jószág – zsörtölődött Jones. Kiütött egy cigarettát a pakliból, és odakínált egyet a kapitánynak, aki egy pillanatra elfelejtette, hogy már leszokott róla. Jones rágyújtott hát és fontoskodó arckifejezést öltött magára.
– Tudja, uram, most már emlékszem, miért vonultam vissza... – Senki sem figyelt azonban oda rá, mivel maga Jones is a távolban elhaló szonár-csíkot figyelte. Hátul pedig, a tüzelést vezérlő csoport újra aktualizálta a távolságot, csak hogy csináljanak végre valamit. Jones a nyakát nyújtogatta, úgy figyelt. A Dallas olyan csendes volt, mintha az ember temetőben járna. És a feszültség egyre jobban betöltötte a levegőt. Pontosan úgy, mint a cigaretta füstje.

*

Clark egészen lelapult a csónak fenekére. A gumírozott nejlonból készült jószág szürke és zöld csíkosra volt festve, nem nagyon tért el a környező tenger színétől. Készítői először úgy gondolták, hogy tesznek rá néhány fehér foltot is, mivelhogy télen ebben a térségben jég is található, de aztán hamar rájöttek, hogy itt a csatornában errefelé, mindig járkál egy jégtörő. És a gyorsan mozgó fehér pont a sötét felszínen rögtön felhívhatná magára valakire a figyelmét. Clark főként a radar miatt aggódott. Lehet, hogy a tengeralattjáró kiemelkedő részét nem vették észre, viszont, ha az orosz radar készülékek fel vannak szerelve mozgócélpont kijelzővel is, az egyszerű számítógép, amely a visszatérő jeleket figyeli állandóan, rákapcsolódhat valamire, ami óránként húszmérföldes sebességgel halad. Maga a csónak csak egy lábnyira emelkedett ki a vízből. A motor ennél egy lábnyival magasabb volt. Viszont a radar által kibocsátott jeleket elnyelő anyagból készült. Clark hát a fejét egyszintbe igyekezett tartani a motorral.
A partvonal tisztán látható volt. Szép pontok sora, ami szinte az egész horizontot befedte. Eléggé mindennaposnak tűnt, de mégis csak ellenséges terület volt. Ennek tudata pedig sokkalta ijesztőbbnek látszott, mint a tiszta, éjszakai levegő.
Legalább a tenger nyugodt, mondta magában. A radar szempontjából sokkal kedvezőbb viszonyokat teremtett volna, ha nem ilyen csónakkal jön ide, de a sima, olajos felszín szinte még növelte is a sebességet. A sebességtől pedig mindig jobban érzi magát. Hátrapillantott. A csónak alig vetett hullámokat. És azt is még tovább tudta csökkenteni a lassulással, amikor a kikötő közelébe ért.
Türelem, mondta magában, de teljesen haszontalanul. Szinte gyűlölte a türelem gondolatát. Ki szeret bármire is várni? kérdezte magában Clark. Ha meg kell történnie, történjen hát meg, és felejtsük el az egészet. Semmiképpen sem ez a legbiztonságosabb megoldás. Már tudniillik, hogy az ember belerohan a dolgok sűrűjébe. De legalább csinál is valamit, amikor fenn van és nyüzsög. Viszont amikor másokat tanított rá, mit tegyenek ilyenkor – ami egyébként szokásos elfoglaltsága volt – mindig azt mondta nekik, legyenek türelmesek. Te szarházi álszent! jegyezte meg csendben.
A kikötő bójái rögtön megmondták neki, mennyire lehet a parttól. Tíz csomóra csökkentette hát a sebességét. Majd ötre, végül háromra. Az elektromos motor alig hallhatóan zümmögött. Clark elforgatta a fogantyút, és a járművet egy düledező mólóhoz kormányozta. Jó régi lehetett már; tartóoszlopai meghasadoztak, és ami megmaradt belőle, azt is kikezdte a sok-sok tél jege. Ha lehet, még lassabban, óvatosabban haladt. Gyengefényű műszert vett elő, azzal vizsgálódott mindenfelé. Amennyire meg tudta ítélni, nem volt semmiféle mozgás sehol. Most már hangokat is hallott innen-onnan. Főként a forgalom zaját, amit messziről hozott a víz. És valami zene hangjait. Végül is péntek éjszaka van, és még a Szovjetunióban is rendeznek partikat ilyenkor az éttermekben. Az emberek táncolnak. Terve valójában az itteni éjszakai élet meglététől vagy hiányától függött – Észtország valahogy vidámabb életet él, mint az ország többi része –, de a móló most elhagyatott volt. Pontosan úgy, ahogyan megmondták neki előre. Kikötötte hát a csónakot, de rendkívüli körültekintéssel tette. Ha elsodródna, volna mi miatt fognia a fejét! Aztán keresett magának egy létrát. Clark egy pillanat alatt lekapta magáról az overallt és felkapaszkodott. Kezében pisztoly volt. Most első alkalommal szagolt bele a sós levegőbe. Alig tért el az amerikaitól. Sűrű volt az elhasznált olajtól. Ezt fűszerezte még a kikötőgátak rothadó fájának jellegzetes illata. Tőle északra, vagy egy tucatnyi halászhajó volt kikötve egy másik mólóhoz. Délre pedig újabb móló látszott. Azon rengeteg fát halmozott fel valaki. Szóval a kikötő átépítés alatt áll. Ez sok mindent megmagyaráz, többek között ennek a mólónak az állapotát is, gondolta Clark. Órájára pillantott – ütött-kopott, orosz gyártmányú „Poljot” volt – és keresett magának egy helyet, ahol várakozhat. Van még negyven perce az indulásig. Nyugtalanabb tengerrel számolt idejövetelekor. Egyáltalán nem jó dolog, hogy most várnia kell. Ugyanis folyvást csak az jutott eszébe, micsoda őrült kell legyen, amiért megint vállalkozott egy ilyen kilátástalan feladatra.

*

Borisz Filipovics Morozov kisétált a kaszárnya elé, ahol egyébként lakott, és felfelé bámult. A Fényes Csillag fényeitől az égbolt olyan volt felettük, mint valami hatalmas kupola. Nagyon szerette az ilyen pillanatokat.
– Ki jár ott? – kérdezte egy hang. Joga volt hozzá.
– Morozov – válaszolta az ifjú mérnök, és előlépett. Be a fény körébe. Egy magasabb rangú katonatiszt széles karimájú sapkáját pillantotta meg.
– Jó estét, mérnök elvtárs. Maga a tükröt irányító csapatnál van, ha nem tévedek? – kérdezte Bondarenko.
– Találkoztunk már?
– Nem. – Az ezredes csak a fejét rázta. – Tudja-e, ki vagyok én?
– Igen, ezredes elvtárs.
Bondarenko az égre mutatott. – Gyönyörű, igaz? Azt hiszem, ez az egyik vigaszunk, amiért itt az isten háta mögött dolgozunk.
– Nem, ezredes elvtárs, mi itt valami rendkívül fontos feladatnak az élén állunk – mutatott rá Morozov.
– Jó ilyet hallani! Az egész csapat így érzi?
– Igen, ezredes elvtárs. Én magam kértem, hogy ide jöhessek.
– Óh? És honnan szerzett tudomást erről a helyről? – kíváncsiskodott az ezredes.
– Múlt ősszel itt jártam a komszomollal. A robbantások körül segédkeztünk a mérnököknek. Meg a tükröt tartó oszlopok telepítésekor. Jómagam a lézerekből doktoráltam, így hát körülbelül el tudtam képzelni, milyen lehet a Fényes Csillag. Természetesen nem meséltem róla senkinek sem – tette hozzá Morozov. – De annyit azért tudtam, ez a nekem való hely.
Bondarenko nem is igyekezett titkolni, hogy kedvére való a fiatalember megnyilvánulása. – Hogy megy a munka?
– Azt reméltem eredetileg, hogy csatlakozhatom a lézeresekhez, de a szekciófőnököm szelíd erőszakkal ugyan, de ebbe a csoportba osztott be végül. – Morozov itt elnevette magát.
– És nincs vele megelégedve?
– Nem... nem, kérem, bocsásson meg. Félreértett. Fogalmam sem volt róla, mennyire fontos a tükrös csoport, de aztán megtudtam. Épp most azon vagyunk, hogy a tükörrendszereket hozzá tudjuk igazítani a pontosabb számítógépes vezérléshez – nemsokára helyettese lehetek a szekcióvezetőnek – közölte büszkén Morozov. – Látja, értek a számítógépes rendszerekhez is.
– Ki a szekciófőnök – Govorov, igaz?
– Így van. Ragyogó eszű mérnök. Ha megengedi, kérdezhetnék valamit?
– Hogyne.
– Azt mondják, hogy Ön... Ön az az új ezredes a katonaságtól, akiről annyit beszélnek, igaz? Azt mondják, lehet, hogy maga lesz a létesítmény parancsnokának új helyettese.
– Meglehet, hogy ezek a hírek nem nélkülöznek minden alapot – válaszolta Bondarenko.
– Tehetnék akkor talán egy javaslatot, elvtárs? – kérdezte Morozov.
– Hogyne.
– Oly sok errefelé az egyedülálló férfi...
– És nincs elég egyedülálló nő?
– Egyszerűen szükség van laboratóriumi segéderőre.
– Figyelemreméltó a megfigyelése, mérnök elvtárs – válaszolta kuncogva Bondarenko. – Amúgy is tervezzük, hogy a zsúfoltság enyhítése végett felhúzunk egy újabb lakótömböt. Mi újság a kaszárnya körül?
– Jó a légkör, bajtársias. Nagyon aktív a csillagász- és sakk-klub.
– Ah. Milyen régen volt már, hogy komolyan sakkoztam jómagam is. Milyen szinten játszanak? – kérdezte az ezredes.
A fiatalember elnevette magát. – Gyilkos versengés folyik ott mindig.

*

Ötezer méterrel arrébb, az Íjász éppen megint Isten nevét vette a szájára. Esett a hó, és a pelyhek a levegőnek valamiféle, mágikus tulajdonságot kölcsönöztek, amit annyira szeretnek a költők... no meg a katonák. Szinte hallani lehetett – szinte érezni a suttogó csöndet, amint a hó elnyelt minden hangot körülöttük. Amennyire csak el lehetett látni, fölöttük és alattuk, mint valami hatalmas függöny, úgy esett. És ez bizony a látótávolságot kétszáz méter alá csökkentette. Összehívta hát az alárendelt egységparancsnokokat és hozzáfogott, hogy megszervezze a támadást. Pár perc múlva már távoztak is mellőle. Taktikai alakzatot képeztek mind. Az Íjász az első század legelső részével együtt helyezkedett el, miközben a rangban utána következő a másikkal maradt.
Meglepően könnyűnek bizonyult a kapaszkodás. Az oroszok ugyanis szanaszét szórták mindenfelé a robbantásból származó kőzetet, és bár hó borította őket, egyáltalán nem csúsztak meg a sziklák csipkézett peremén. Ez pedig nagyon sokat jelentett, mivel útjuk veszélyesen közel viszi őket egy legalább száz méter magas, csupasz falhoz. A tájékozódás ilyenkor nagyon nehéz. Az Íjász is emlékezetből haladt csupán. Órákat töltött viszont a célpont vizsgálatával, ezért hát szinte minden porcikáját ismerte már a hegynek – vagy legalábbis úgy vélte. Most volt itt az az idő, hogy előtörtek belőle a kételyek, mint mindig. És, szinte minden koncentrálókészségére szüksége volt, hogy agyát a feladatra összpontosítsa. Mielőtt elindultak volna, gondolatban feltérképezett magának vagy egy tucatnyi ellenőrzőpontot. Itt egy hatalmas kőtömb, ott egy horpadás. Ez az a hely, ahol az ösvény balra fordul. Az pedig, ahol jobbra. Az első szakasz őrjítően lassúnak látszott, de minél közelebb keveredtek célpontjukhoz, annál gyorsabban szedték a lábukat. Vagy legalábbis így érezték. Mindvégig a fények irányították őket útjuk során. Valami jármű is mozog, busz lehet, a hangjáról ítélve. Fényszórói tompítatlanul világítanak. A kicsiny, mozgó fénypontok szinte átdöfték a mindent beborító, fehér felhőt. Abban a még nagyobb fénybuborékban azonban az ügyeletes őrség most már nagy hátrányban van velük szemben. A kifelé irányuló reflektorok rendszerint arra szolgálnának, hogy megzavarják és megvakítsák a behatolót, de most pont a fordítottja az igaz. Fényükből vajmi kevés tudott csak áthatolni a havon. Java része vissza is verődött, ezzel is tovább rontva a fegyveresek látási viszonyait az éjszakában. Az első csoport elérte az utolsó ellenőrzőpontot is. Az Íjász elhelyezte minden emberét és moccanatlanul várták, hogy a többiek is megérkezzenek. Fél órába tellett. Embereit hármas-négyes csapatokra osztotta fel. A mudzsaheddin-ek pedig szép komótosan ittak még egy kis vizet. Lelküket Allahnak ajánlották. És egyszerre próbáltak felkészülni a csatára, meg annak lehetséges következményeire is. Övék a harcosok hite. Ellenségeik egyben Istennek ellenségei is. Bármit is tesznek majd ezekkel az emberekkel, akik egyenesen Allahot sértették meg, minden bizonnyal megbocsátást nyernek majd.
– Lenyűgöző – suttogta az őrnagy, amikor megérkeztek.
– Allah velünk van, barátom – válaszolta az Íjász.
– Minden bizonnyal. – Már csak ötszáz méter volt hátra, mégsem láttak semmit. Tulajdonképpen túlélhetnénk a dolgot...
– Mennyivel tudunk közelebb...
– Száz méterrel.
Az őrnagy órájára pillantott és egy pillanatra elgondolkozott.
– Az őrséget egy óra múlva váltják, ha ugyanaz a modell, mint Kabulban. Akik szolgálatban vannak, fáradtak lesznek és fáznak majd. Az őket felváltó katonák pedig még nincsenek teljesen maguknál. Ez hát a megfelelő időpont.
– Sok szerencsét – vágta rá egyszerűen az Íjász. Megölelték egymást.
Az Íjász elfordult és intett a rakétásoknak. Ketten Stingereket cipeltek, úgy követték vezetőjüket, miközben az tempósan haladt előre a hegyoldalon. Még egy bucka következett, és aztán már tisztán rá lehetett látni az őrtornyokra. Az őrtornyokat fűtötték – a Stingerek pedig az ilyesmit nagyon szeretik.
Aztán az Íjász közelebb rendelte aknavetőseit – közelebb, mint szerette volna, de a nyomorúságos látótávolság most sajnos nem játszott egyértelműen a mudzsaheddin-ek kezére. A lézertesztelő létesítményt fogják megtámadni és azt a helyet, ahol sokan laknak. Most rajtuk volt a sor.

*

Soha nem lett volna szabad eltávolítani innen azokat a kutyákat, mondta magában Bondarenko. Első dolgom lesz, ha idejövök, hogy visszaszerzem őket. Körbejárta a tábort, élvezte a hideget meg a havat. A csendet arra használta, hogy rendezze gondolatait. Voltak ugyanis jócskán dolgok, amiben itt változtatni kell mindenképpen. Igazi katonákra van szükség errefelé. Pokriskin tábornok merész ami a biztonságot illeti. A KGB-sek meg lusták. Például egyáltalán nem küldenek ki éjszakánként járőröket. A parancsnokuk szerint túlontúl veszélyes ezen a terepen ugyanis. A nappali járőrök észrevesznek úgyis mindenkit, aki megpróbál a közelükbe férkőzni. Az őrtornyokon gyenge fényű letapogatok találhatók. A helyszín fennmaradó része pedig reflektorral van ellátva. Viszont a gyenge fényű eszközök hatékonysága ilyen idő esetén nyolcvan százalékkal rosszabb. Mi van, ha egy csoport afgán leselkedik most éppen odakinn? tűnődött el. Előszór is, mondta magában Bondarenko, fel fogom hívni Nyikolajev ezredest a Specnaz parancsnokságon, és én magam vezetek itt egy támadási gyakorlatot, hogy megmutassam ezeknek a KGB-s idiótáknak, mennyire sebezhetők. Felnézett a hegyre. Ott volt a KGB-őrszem. Karjával csapkodta magát, hogy testét melegen tartsa. A puska vállára volt vetve csupán – négy másodpercbe telne, ha le kellene vennie onnan, célra kellene tartania és el kellene húznia a biztosítót. Négy másodpercbe, de abból az utóbbi három során már halott volna, ha valami hozzáértő settenkedne arrafelé mostanság... Az ezredes megfordult, hogy visszasétáljon a lakóépületek felé.

*

Geraszimov kocsija a lefortovói börtön igazgatási bejáratánál állt meg. A sofőr a kocsinál maradt, a testőr viszont főnökével együtt bement. A KGB elnöke felmutatta igazolványát az őrnek, ezért hát meg sem kellett állniuk. A KGB ugyan rendkívül körültekintő volt, de hát mindenki nagyon jól ismerte az elnök arcát, és méginkább a hatalmat, amit képviselt. Geraszimov balra fordult és egyenesen az irodák felé tartott. A börtön igazgatója nem volt benn, viszont egyik helyettese igen. Geraszimov éppen valami nyomtatványok kitöltésében zavarta meg.
– Jó estét! – A férfi szeme majdhogynem kiugrott a szemüveg mögül.
– Elnök elvtárs! Én nem...
– Nem is kellett volna.
– Hogyan, miben...
– Filitov foglyot keresem, azonnal szükségem van rá – közölte mogorván Geraszimov. – Azonnal – ismételte meg a nyomaték kedvéért.
– Rögtön! – Ezzel a megrökönyödött igazgatóhelyettes talpra ugrott, és átszaladt a szomszéd szobába. Egy perc múlva már vissza is tért. – Öt percbe telik csupán.
– Legyen megfelelően felöltöztetve – tette még hozzá Geraszimov.
– Az egyenruhájába? – kérdezte a férfi.
– Szó sincs róla, te marha! – fortyant fel az elnök. – Civilbe. Viszont legyen szalonképes. Remélem, itt van minden személyes tárgya, igaz?
– Igen, elnök elvtárs, de...
– Nincs nekem időm itt vitatkozgatni egész éjszaka vágta félbe. Nincs bizony annál veszélyesebb, mint égy csendes KGB-elnök. Meg is volt a hatása. Az igazgató helyettese szinte kirepült a szobából. Geraszimov a testőre felé fordult, aki vigyorral az arcán szemlélte az eseményeket. Senki sem kedvelte a smasszerokat. – Mit gondol, mennyi időbe telik?
– Kevesebb, mint tíz percbe, elnök elvtárs. Bár meg kell találniuk a ruháit. Végtére is, ez a mitugrász nagyon jól tudja, miféle csodálatos helyen húzhatta meg magát. Ismerem.
– Óh?
– Eredetileg az „egyeseknél” dolgozott, de az első megbízatásakor rosszul csinált valamit, azóta is smasszer. – A testőr az órájára pillantott.
Nyolc percbe tellett, és Filitov ott állt előttük. Öltönye ugyan nem volt még teljesen rendben, bár ingét már begombolták, és a nyakkendőjét is a nyakába tette valaki. A börtönigazgató helyettese pedig egy viseltes nagykabátot tartott a kezében. Filitov soha nem volt az a fajta, aki túl sok polgári ruhát vett volna magának. Végtére is a Vörös Hadsereg ezredese. És sohasem érezte magát igazán kényelmesen, ha nem viselt egyenruhát. Első pillantásra az öregember tekintete igencsak zavarodottnak tűnt. Pláne, mikor megpillantotta Geraszimovot.
– Mi ez az egész? – kérdezte.
– Velem jön, Filitov. Gombolja be az ingét! Legalább próbáljon úgy kinézni, mintha ember volna!
Misa majdnem mondott valamit, de aztán meggondolta magát. A pillantás viszont, amivel végigmérte az elnököt, épp elég volt hozzá, hogy a testőr kezét közelebb vigye szolgálati fegyveréhez. Aztán végül begombolta ingét, és megkötötte nyakkendőjét is rendesen. Furán összegyűrte azonban valahogy az inggallért, mivel nem volt előtte tükör.
– Most pedig, elnök elvtárs, ha ezt aláírná nekem...
– Maga így akar nekem átadni egy bűnözőt?
– Mi a baj?
– Bilincs, ember! – mennydörgött Geraszimov.
Egyáltalán nem volt meglepő, hogy az asztalán épp volt egy pár. Azokat kapta fel, rögtön rátette Filitovra, és majdhogynem zsebre tette a kulcsot, de végül meglátta Geraszimov kinyújtott kezét.
– Helyes. Holnap estére visszahozom.
– De nekem szükségem volna az aláírására... – A nyiszlett kis ember azon kapta magát, hogy már egy távozó hátnak beszél csupán.
– Nos, ha figyelembe vesszük, mennyien dolgoznak alattam – jegyezte meg Geraszimov, inkább a testőrének –, bizonyára kell legyen egy-kettő...
– Hogyne, elnök elvtárs. – A testőr magas, izmos férfi volt. Negyvenkét éves. Egykori felderítő tiszt, aki szakértője szinte mindenféle fegyveres és fegyver nélküli küzdelemnek. Már az is sokat mondott Misának, ahogyan rajta tartotta a kezét.
– Filitov – jegyezte meg csak úgy a válla fölött az elnök –, egy kis kirándulást teszünk. Jobban mondva, repülünk egyet. Ne féljen, nem lesz semmi bántódása. Ha jól viselkedik, még az is lehet, hogy ehet végre valami jót. Ha viszont nem, akkor Vaszilij majd rákényszeríti. Világos?
– Világos, csekista elvtárs.
Az. őr vigyázállásba vágta magát, kinyitotta előttük az ajtót. A külső őrök is tisztelegtek, viszonzásul biccentettek nekik. A sofőr már kinyitotta a hátsó ajtót. Geraszimov megállt és megfordult.
– Tegye ide mellém, hátra, Vaszilij! Jobban tud fedezni engem az első ülésről.
– Ahogy kívánja, elvtárs.
– Seremetyevo – közölte a sofőrrel Geraszimov. – A déli oldalon lévő teherterminál.

*

Ott van hát a reptér, gondolta Ryan. Elnyomott egy böffentést, aminek bor- és szardínia íze volt. A konvoj most ért be a reptér területére, aztán jobbra fordult, megkerülte a közönséges halandók számára szolgáló bejáratot, majd egyenesen a gép felé tartott. A biztosítás, ezt rögtön észrevette, nagyon jó volt. E tekintetben az ember mindig megbízhat az oroszokban. Ahová csak nézett, mindenütt állig felfegyverzett KGB-sek nyüzsögtek.
A hivatalos búcsúra a külügyminisztériumban sor került már. A lépcső alján néhány, alacsonyabb beosztású tisztviselő állt, hogy kezet rázzon velük. Senki sem sietett nagyon, hogy kibújjon a limuzinok kényelmes melegéből. Lassan haladt hát csak előre a sor. A Ryan jobbján helyet foglaló férfi rögtön kinyitotta az ajtót, a sofőr pedig kipattant, és felcsapta a csomagtartó tetejét. Neki sem akaródzott azonban valahogy kiszállnia. Jack aztán végül rászánta magát, fogta a cókmókját, és a lépcső felé indult.
– Remélem, élvezte a látogatást – mondta a szovjet tisztviselő.
– Szeretnék visszajönni és körülnézni végre egyszer ebben a városban – válaszolta Jack, miközben megrázta a másik kezét.
– Nagyon örülnénk neki.
Naná, hogy örülnétek, gondolta Jack, miközben felfelé haladt. A gépben rögtön előre nézett. Egy orosz tiszt volt elöl a pilótafülkében a pótülésen. A forgalomirányításnak segédkezett. Szeme folyvást az elfüggönyözött kommunikációs konzolon volt. Ryan biccentett a pilótának az ajtón át, és válaszul kacsintottak neki.

*

– A dolog politikai dimenziói a frászt hozzák rám, ha rágondolok, és akkor még finom voltam – jegyezte meg Vatutin. A Dzerzsinszkij tér 2-es szám alatt Golovkóval éppen most hasonlították össze feljegyzéseiket.
– Hol vannak már azok a régi szép idők! Ma már nem lövethetnek agyon bennünket, amiért szóról szóra betartottuk a képzésünk során tanultakat.
– Tényleg? Mi van, ha Filitovot az elnök hallgatólagos beleegyezésével futtatták?
– Nevetséges – jegyezte meg Golovko.
– Óh? Mi van, ha a disszidensekkel kapcsolatos, kezdeti munkája révén került érintkezésbe a Nyugattal? Tudjuk, hogy személyesen interveniált néhány ügyben – főként a Balti-tenger körzetéből, de néhány más ügyben is.
– Te most már tényleg úgy gondolkozol, mint a „ketteseknél”!
– Gondolkodj csak el egy pillanatig! Letartóztatjuk Filitovot, az elnök pedig szinte rögtön az után személyesen találkozik egy CIA-sel. Történt ilyesmi régebben?
– Én is hallottam már történteket Philby-ről, viszont – nem, az már csak azután volt, hogy ő átjött hozzánk.
– Pokoli egy egybeesés ez az egész – jegyezte meg Vatutin, és közben a szemét dörzsölte. – Minket nem arra képeznek ki, hogy a véletlen egybeeséseknek higgyünk, és...
– Az anyját! – kiáltotta Golovko. Vatutin látta, hogy a másiknak vérben forog a szeme. – Az utolsó alkalommal, amikor az amerikaiak itt jártak – hogy is feledkezhettem el róla! Ryan beszélt Filitovval – összeütköztek, mintha csak véletlen volna, és...
Vatutin rögtön felkapta a telefont és tárcsázni kezdett vadul. – Azonnal adja az éjszakai főnököt... Itt Vatutin ezredes. Ébressze fel Filitov foglyot. Egy órán belül látni kívánom... Mit mond? Kicsoda? Helyes. Köszönöm. – A második főigazgatóság ezredese felállt. – Geraszimov ezredes tizenöt perccel ezelőtt elvitte magával Filitovot Lefortovóból. Azt mondta, hogy egy kicsit kocsikáznak.
– Hol a kocsid?
– Rendelhetek...
– Nem – vágta rá Golovko. – A saját autódra gondolok.

 

 

26

Nem volt még ok egyáltalában a sietségre. Amíg a személyzet mindenkit és mindent elrendezett, von Eich ezredes végigfutott az indulás előtt ellenőrzendők listáján. A VC-137 az áramot egy teherautón elhelyezett generátorról vette le, mely azt is lehetővé teszi számukra, hogy a motorokat sokkal könnyebben indíthassák. Az ezredes órájára pillantott, és remélte, hogy minden a terv szerint alakul.
Hátul most Ryan nem a szokásos helyén huppant le, – ti. közvetlen Ernie Allennek a gép közepe táján elhelyezett kabinja előtt szokott üldögélni – hanem egészen hátul. Jack kiválasztott hát magának egy helyet bal oldalon, ahol csak két ember szórakoztathatja egymást. Közben vagy egy tucatnyi további utas került beljebb és ment rögtön előre, amennyire csak lehetséges volt. A gép személyzetének főnöke foglal majd tőle jobbra helyet az átjáró túloldalán; Ryan jobban szerette volna, ha valaki más segít neki, de nem akarta, hogy annyira szemet szúrjanak. Úgy is van már egy szovjet tiszt a fedélzeten. Bár ez része a szokványos eljárásnak. Ha eltértek volna tőle, minden bizonnyal felhívják magukra a figyelmet. Az egésznek az a lényege, hogy mindenki kényelmesen és biztonságban érezze magát.
Elöl pedig a pilóta most ért az ellenőrzendők listájának utolsó oldalához.
– Mindenki a fedélzeten van?
– Igen, uram, Zárhatjuk az ajtókat.
– Figyeljétek a személyzeti ajtó jelzőlámpáját. Néha nem akar dolgozni – vetette oda von Eich a repülőmérnöknek.
– Valami probléma van? – kérdezte a szovjet pilóta a pótülésről. A hirtelen nyomáscsökkenés olyasvalami, amit minden repülős komolyan vesz.
– Amikor az ajtót ellenőrizzük, minden egyes alkalommal úgy tűnik, rendben van. Valószínűleg rossz lehet egy relé a panelon, de még nem tudtuk kiszúrni, melyik. Magam ellenőriztem már azt az istenverte ajtótömítést – nyugtatta meg az oroszt. – Elektromos zárlat lehet az oka.
– Készen állunk az indulásra – közölte rögtön ezután a repülőmérnök.
– Oké. – A pilóta oldalt pillantott, hogy megbizonyosodhasson róla, a lépcsőket elhúzták már, miközben a személyzet minden tagja feltette a fülhallgatót. – Bal oldalon minden rendben.
– Jobb oldalon minden rendben – közölte a másodpilóta is.
– Forgatjuk az egyest. – Gombokat nyomtak le, kapcsolókat pattintgattak ide-oda és a bal oldali, legkülső motor rögtön felbúgott.
– Forgatjuk a négyest – szólalt meg ezután a pilóta. Aztán átkapcsolta mikrofonját a kabinhangszórókra. Hölgyeim és uraim, itt von Eich ezredes. Indítjuk a motorokat, körülbelül öt perc múlva elindulunk. Kérem, csatolják be biztonsági öveiket. Azok, akik önök közül dohányoznak, próbálják még néhány percig kibírni.
Pedig Ryan, ott a hátsó sorban feszengve, majd meghalt egy cigarettáért. A repülősök főnöke rápillantott és elmosolyodott. Ez a pali tényleg kemény lehet, hogy így le tudja rendezni magában a dolgot, gondolta Jack. Úgy nézett ki, mint aki ötvenhez közelít, mégis azt a benyomást keltette, hogy jó modorra tudna tanítani egy tagbaszakadt hátvédet is. Bőr munkakesztyűt viselt, amint szorosra húzta a beállítható szíjakat.
– Minden rendben? – kérdezte Jack. Nem kellett rettegnie tőle, hogy meghallhatják. Iszonyatos ugyanis hátul a motorzaj.
– Hogyne. Kezdhetjük, amikor csak akarja, uram.
– Már nem kell sokáig várnunk.

*

– Hmmm – morfondírozott Geraszimov. – Még nincs itt. – A teherterminált zárva találták. Minden sötét volt, kivéve a biztonsági reflektorokat.
– Telefonáljak? – kérdezte a sofőr.
– Csak semmi sietség. Mi a... – Intett nekik az egyenruhás őr, hogy álljanak meg. Máris áthaladtak hát az első ellenőrzőponton. – Óh, minden rendben. Az amerikaiak éppen készülődnek. Attól van itt ilyen izgalom.
Az őr a sofőr ablakához lépett és kérte a papírokat. A sofőr meg csak hátra mutatott.
– Jó estét, tizedes – szólalt meg Geraszimov. Aztán felmutatta igazolványát. A fiatalember vigyázzállásba merevedett. – Pár perc múlva itt lesz értem egy gép. Bizonyára az amerikaiak miatt tartják vissza. A biztonsági erő odakinn van?
– Igen, elnök elvtárs! Egy egész század.
– Ha már itt vagyunk, mért nem végzünk egy gyors ellenőrzést? Ki a parancsnoka?
– Zarudin őrnagy, elv...
– Mi az istennyila... – jött oda egy hadnagy is. De ő is csak addig jutott, ameddig a tizedes, aztán gyorsan megpillantotta, ki is ül a kocsiban.
– Hadnagy, hol van Zarudin őrnagy?
– A kontrolltoronyban, elnök elvtárs. Az a legjobb hely, hogy...
– Biztos vagyok benne. Szóljon oda neki rádión, hogy ellenőrizni fogom körben az egész repteret. Aztán majd felkeresem és közlöm vele – a véleményem. Hajtson tovább – szólt oda a sofőrnek. – Menjen jobbra.

*

– Seremetyevo torony, a kilenc-hét-egyes engedélyt kér, hogy kigurulhasson a jobb oldali kettő-ötös kifutóra – szólt bele mikrofonjába von Eich.
– Kilenc-hét-egyes, az engedélyt megadom. Forduljon balra az egyes számú kifutóra. A szél iránya, negyven kilométeres sebesség mellett, kettő-nyolc-egy.
– Értettem, vége – válaszolta a pilóta. – Oké, mozogjunk hát. – A másodpilóta gázt adott és a gép gurulni kezdett. Előttük, a földön, a két világítópálcával felszerelt alak adta nekik az amúgy szükségtelen jelzéseket, hogyan guruljanak rá a kifutóra – de az oroszok mindig is feltételezték: mindenki ugyanúgy igényli, hogy megmondják neki, mit tegyen, mint ők maguk. Von Eich irányítása alatt így hát a kilences kifutó felé tartottak délnek, aztán balra fordultak. A gép lassan fordult, a külső motor tolta. A férfi nagyon jól tudta, mit kell itt tennie. Errefelé olyan rosszak a kifutók, hogy mindig tele van az ember gatyája, hátha kárt tesz valamiben. Ma este erre pedig semmiképpen nem kerülhetett sor. És ez a szakasz még a legjobbik része annak az egy mérföldnek, ami az egyes számú kifutó végéig hátra van.

*

– Úgy tűnik, mindenki nagyon éber – jegyezte meg Vaszilij, miközben keresztezték a bal oldali huszonötös leszállópályát. A sofőr kikapcsolta a reflektorokat, és igyekezett a szélén maradni. Jött ugyanis egy röpcsi, ezért mind a sofőr, mind a testőr igencsak rajta tartotta szemét a gépmadáron. Nem is vették észre, hogy Geraszimov kivette a kulcsot zsebéből és annak segítségével megszabadította bilincseitől az igencsak ámuló foglyot, Filitovot. Aztán pedig az elnök automata pisztolyt húzott elő kabátja belsejéből.

*

– A francba... ott van egy kocsi – szólalt meg von Eich ezredes. – Mi az isten haragját csinál itt egy autó?
– Könnyedén elférünk mellette – válaszolta a másodpilóta. – Majdnem a peremen van.
– Óriási. – A pilóta újból jobbra fordult, a leszállópálya végénél. – Ezek a kibaszott vasárnapi kocavezetők.
– Márpedig én még valamit látok, ami nem fog neked tetszeni, ezredes – közölte a fedélzeti mérnök. – Már megint világít az a jelzőlámpa a hátsó ajtó miatt.
– Az isten verje meg! – átkozódott mindenki által hallhatóan von Eich. Újból átkapcsolta mikrofonját, de figyelnie kellett, hogyan beszél. – Személyzeti főnök, ellenőrizze a hátsó ajtót.
– Itt vagyunk hát – közölte az őrmester. Ryan rögtön kicsatolódott és tett néhány lépést, miközben figyelte, miként bajlódik az őrmester az ajtó fogantyújával.
– Valahol rövidzárlat lehet – mondta elöl a fedélzeti mérnök. – Épp most szűnt meg a hátsó kabin világítása. A megszakító egyszerűen kiugrott, és képtelen vagyok visszaállítani.
– Talán rossz a megszakító? – kérdezte von Eich ezredes.
– Megpróbálkozhatok egy tartalékkal is – válaszolta a mérnök.
– Csak guruljunk tovább. Én majd hátramegyek, és közlöm velük, mért aludt ki a világítás. – Nagy hazugság volt, viszont jó. Ugyanis most, hogy mindenki be volt még csatolódva, nem lehetett annyira könnyen forogniuk, hogy megnézzék, mi van hátul.

*

– Hol az elnök? – kérdezte a hadnagytól Vatutin.
– Éppen ellenőrzést folytat – maga kicsoda?
– Vatutin ezredes – ez pedig Golovko ezredes. Hol az a kibaszott elnök, maga marha!
A hadnagy motyogott néhány összefüggéstelen szót, aztán abba az irányba mutatott, amerre a KGB-főnök a szeme elől eltűnt.

*

– Vaszilij – szólalt meg az elnök. Tényleg nagy stressz lehetett a testőrnek. Ugyanis, amikor odafordult, egy pisztoly csöve meredt rá. – Kérem a fegyverét.
– De...
– Most nem tudunk itt magával cseverészni. – Fogta a fegyvert és zsebre vágta. Aztán átnyújtotta a bilincseket. – Maguk mindketten tegyék rá szépen kezüket a kormánykerékre.
– A sofőr teljesen le volt bénulva, de azért ő is, meg a másik is úgy tettek, ahogy mondták nekik. Vaszilij az egyik karperecet rápattintotta saját bal csuklójára, majd átnyúlt a kormánykeréken, és a másikat a sofőrnek nyújtotta. Közben pedig Geraszimov magához vette a kocsi rádiótelefonját is.
– A kulcsokat! – szólalt meg Geraszimov. A sofőr szabad bal kezével nyújtotta át őket. A legközelebbi egyenruhás őr vagy száz méternyire volt tőlük. A gép meg csupán húszra. Az állambiztonsági bizottság elnöke maga nyitotta ki a kocsi ajtaját. Már hónapok óta nem fordult elő vele. – Filitov ezredes, velem jönne, kérem?
Misa pont annyira meg volt lepve, mint mindenki más, mégis az utasításoknak megfelelően cselekedett. A reptérről arrafelé nézők számára – nem sok ilyen lehetett; ki figyelt oda a delegáció rutinszerű indulására – Geraszimov és Filitov a VC-137-es piros, fehér és kék színű farka felé haladt. Mintha csak parancsra tenné, kinyílt a hátsó ajtó.
– Mozgás, emberek – dobott le egy kötéllétrát Ryan.
Filitov lába mintha megmakacsolta volna magát. A szél és a turbómotorok fúvása miatt a létra úgy csattogott, mint valami zászló a szélben, és annak ellenére, hogy Geraszimov segített neki, képtelen volt mindkét lábát rátenni.

*

– Jézus Isten, Odanézz! – mutatott valahová Golovko. – Mozgás!
Vatutin egy szót sem szólt. Azonnal bekapcsolta a kocsi összes fényszóróját.

*

– Baj van – szólalt meg a személyzet főnöke, amikor megpillantotta a kocsit. Már egy fegyveres is szaladt feléjük. – Gyerünk már, ugorj! – sürgette a Kardinális- t.
– A francba! – Ryan félretolta az őrmestert és leugrott. Túl nagy volt azonban a távolság és rosszul is ért földet. Bal térdénél elszakadt a nadrágja, de ami még rosszabb, kificamította a jobb bokáját. Jack azonban ügyet sem vetett a fájdalomra, azonnal talpra ugrott. Megfogta Filitov egyik vállát, miközben Geraszimov a másikat tartotta és együtt emelték fel a férfit, ami elég volt már hozzá, hogy a létrán megkapaszkodhasson. Rögtön utána pedig az őrmester, aki az ajtóban állt, végre fel tudta húzni. Aztán következett Geraszimov, Ryan segítségével. Majd Jacken lett volna a sor – neki viszont ugyanaz volt a problémája, mint Filitovnak. Bal térde megmerevedett, és amikor megpróbált jobb lábával fellépni a létrára, bokája egyszerűen felmondta a szolgálatot. Olyan hangosan káromkodott, hogy még a motorok zaja mellett is hallani lehetett. Megpróbálta ugyanezt kézzel, de valahogy elvétette a fogást és egyszerűen a betonra zuhant.
– Sztoj, sztoj! – kiáltozta vagy négy méterről valaki, akinél fegyver volt. Jack felpillantott az elérhetetlen magasságban látszó ajtóra.
– Menjetek! – üvöltötte. – Zárjátok be azt a kurva ajtót, és menjetek!
A személyzet főnöke rögtön úgy is tett, egy pillanatnyi tétovázás nélkül. Kinyúlt, hogy berántsa, és egy mozdulattal be is csukja az ajtót. Csodák csodája, az, ajtó most előírásszerűen működött. Belül pedig az őrmester felemelte a fedélzeti telefont és közölte a pilótával, hogy az ajtó már megfelelően zár.
– Torony, itt a kilenc-hét-egyes, már gurulunk. Vége. – A pilóta gázt adott, hogy teljes teljesítményre kapcsolhassanak.
A motor hihetetlen ereje, mind a négy embert – addigra ugyanis már a fegyveres is odaérkezett a helyszínre rögtön leverte a lábáról, az amúgy is jeges kifutó végében. Jack már hason fekve figyelte, hogyan kezd eltűnni a távolban, és miként emelkedik lassan az a pislogó vörös fény a gép tetején. Utoljára még az infravörös zavaróberendezések parázslását lehetett megpillantani, amik a VC-137-est védték a föld-levegő rakétáktól. Majdhogynem nevetni kezdett, amikor a hátára fordult, de máris egy pisztolyt dugtak az orra alá.
– Szevasz, Szergej – szólt oda Ryan Golovko ezredesnek.

*

– Készen állunk – közölte a rádiós az Íjásszal. Felemelte jelzőpisztolyát és meghúzta a ravaszt.
Minden egy szempillantás alatt indult be. Tőlük balra három Stinger-rakétát lőttek ki, a végtelennek tűnő várakozás után. Mindegyik hosszú csíkot húzott, egy-egy őrtorony felé – vagy pontosabban szólva, az azokban elhelyezett elektromos fűtőberendezések felé. Az azokban párosan szolgálatot teljesítő őrszemeknek csak arra volt elég idejük, hogy megpillantsák, esetleg meglepődjenek... Öt másodperc sem tellett bele az első lövedék indításától számítva, és az összes torony szinte le lett tarolva a föld felszínéről. Velük együtt pedig a géppuskák is, melyek a lézerlétesítményt védték.
Az Íjásszal éppen szemközti őrszemre legalább negyven puska tüzelt egyszerre. Azután dolgozni kezdtek az aknavetők is. Az Íjász pedig, rádiója segítségével, kiigazíttatta tüzelésüket. Azt akarta ugyanis, hogy az őrök kaszárnyáját vegyék célba.

*

Az automata fegyverek hangját semmi mással nem lehet összekeverni. Bondarenko ezredes épp most döntötte el magában, hogy elegendő időt töltött négyszemközt a hideg, mindazonáltal gyönyörű természettel, és visszafelé indult lakásába, amikor a hang miatt szinte földbe gyökerezett a lába. A magasban ropogóst! hallott. Fölkapta fejét, és látta a tűzijáték fényét. Aztán hallotta meg a robbanásokat a lézerberendezés felől. És, mintha egy kapcsolót kattintottak volna el, egy csapásra vált a megdöbbent férfiből profi katona. A KGB-kaszárnya kétszáz méternyire volt tőle. Odafutott hát, amilyen gyorsan csak tudott.
Mire odaért, már látta, hogyan potyognak az aknavető gránátok. Bambán bámultak kifelé az emberek. Meg kellett állnia, és fel kellett tennie karját, hogy elkerülje a lelövést.
– Bondarenko ezredes vagyok! Hol a tisztjük?
– Itt! – jött ki rögtön egy hadnagy. – Mi a... – valaki most szerezhetett tudomást a tévedéséről. A következő aknavető gránát már a kaszárnya hátoldalát találta telibe.
– Kövessenek! – üvöltötte Bondarenko, és igyekezett őket arrébb vinni a leginkább nyilvánvaló célponttól. Körülöttük mindenütt a fegyverek halálos ropogása hallatszott – szovjet fegyvereké; az ezredes azon nyomban felismerte, hogy bizony a hang alapján nem tudja azonosítani, ki kicsoda. Csodás! – Álljanak fel alakzatban!
– Mi az...
– Megtámadtak bennünket, hadnagy! Hány embere van?
Körbefordult és megszámolta. Bondarenkónak sokkal gyorsabban sikerült. Negyvenegyen voltak, mindegyiknél fegyver, de nyoma sem volt nehézfegyvereknek, sem pedig rádiónak. Géppuska nélkül még csak meglehet az ember, de rádió nélkül nem.
A kutyák, mondta magában, meg kellett volna tartaniuk a kutyákat...
A taktikai helyzet reménytelenül rossznak tűnt, és már azt is tudta, hogy ennél csak rosszabb lehet. Egy sor robbanás hangja hallatszott hirtelen.
– A lézereket meg kell... – közölte a hadnagy, de az ezredes megragadta vállát.
– A berendezéseket újjá tudjuk építeni – közölte sürgetően Bondarenko – viszont a tudósokat nem. Igyekezzünk hát a lakóépületek felé és azokat tartsuk, amíg erősítés nem érkezik. Küldjenek egy őrmestert az egyedülállók szárnyához, és hozzák át mindegyiket ide.
– Nem, ezredes elvtárs! Az én utasításaim szerint a lézereket kell megvédeni, nekem meg...
– Én most utasítom rá, hogy az embereit vigye...
– Nem! – kiáltotta vissza a hadnagy.
Bondarenko leütötte, elvette fegyverét, lepattintotta róla a biztosítózárat és két golyót eresztett a férfi mellkasába. Aztán megfordult. – Ki a legjobb őrmester?
– Én vagyok, ezredes – válaszolta remegő hangon egy fiatalember.
– Én Bondarenko ezredes vagyok, és egyben a parancsnok! – közölte a tiszt olyan dörgedelmes hangon, mintha egyenesen az istentől jönne a parancs. – Vegyen maga mellé négy embert, menjenek az egyedülállók részlegéhez, és hozzanak fel mindenkit a dombra, a lakóépületekhez. Amilyen gyorsan csak lehet! – Az őrmester kijelölte hát négy társát, és azonnal munkához láttak. – A többiek pedig kövessenek engem! – A sűrű hóesés felé indultak. Nemigen volt rá idő, hogy azon tűnődjenek, mi várható. Tíz métert sem tettek meg azonban, máris kialudt minden fény a táborban.

*

A lézerberendezés kapujánál egy GAZ dzsip árválkodott. Rajta pedig egy nehézgéppuska. Pokriskin tábornok a központi épületből szaladt ki éppen, amikor meghallotta a robbanásokat, és arcán hihetetlen megrökönyödéssel konstatálta, hogy a három őrtoronyból csak füstölgő romhalmaz maradt. A KGB-különítmény parancsnoka éppen hozzá indult kocsiján.
– Megtámadtak bennünket – közölte teljességgel szükségtelenül a tiszt.
– Szedje össze az embereit – ide mindet – mondta Pokriskin, és felpillantott. Futó alakokat látott. Szovjet uniformisban voltak, de valahogy érezte, tudta, hogy nem oroszok. A tábornok ruganyos mozdulattal pattant fel a dzsip hátoldalára és szinte egy mozdulattal fordította át a géppuskát a megdöbbent KGB-tiszt feje fölött. Amikor első alkalommal nyomta le az elsütőszerkezetet, semmi sem történt. Töltényt kellett ugyanis juttatnia a töltényűrbe. Másodszori próbálkozáskor azonban Pokriskin elvigyorodott, mert egyszeriben három embert kaszabolt le. Az őrtorony parancsnokának sem volt szüksége további bátorításra. Gyors utasításokat vakkantgatott rádiójába. A kialakuló csata azonban egyszeriben teljes zűrzavarrá fajult – így is volt ez rendjén ebben az esetben – mindkét oldalon azonos egyenruhát és azonos fegyvereket használtak. De több volt az afgán, mint az orosz.

*

Morozov és néhány, nőtlen barátja épp akkor lépett ki, amikor meghallották a zajt. Legtöbbjüknek volt már harctéri tapasztalata, neki azonban nem. Fogalmuk sem volt, mit kéne tenniük. Öt ember ott termett előttük szinte a semmiből, a sötétségből. Egyenruhát viseltek és puska volt mindegyiknél.
– Gyerünk! Mindenki jöjjön, kövessenek engem! Közvetlen közelükben egyre több fegyver kezdett ropogni, és a két KGB-s fel is bukott. Egyikük meghalt, a másik megsebesült. Ő visszalőtt. Egyetlen, hosszú sorozatban lőtte ki végig a tárat. Üvöltés hallatszott a sötétből, amit kiáltások követtek. Morozov beszaladt, és odaszólt az embereknek, hogy igyekezzenek az ajtó felé. A mérnököknek nem kellett kétszer mondani.
– Fel a dombra! – közölte az őrmester. – A lakóépületekhez! Amilyen gyorsan csak lehet! – A négy KGB-s terelgette őket, folyvást célpontot kerestek, de csak torkolattüzeket lehetett látni. Most már mindenhonnan golyók röpködtek.

*

Túl nagy feladatnak ígérkezett ez nyolcvan ember számára, de az Íjász már csak későn fedezte fel. Nagy területet kellett ugyanis tűzzel beteríteniük. Sok épületet. De hát oly sok hitetlen rohangált összevissza az orruk előtt, és pontosan ez az, amiért idehozta az embereit. Robbanóanyaggal felszerelt csoportok rohamozták meg az épületeket. Gyorsan megtalálták a szinte olajban fürdő szerszámgépeket, melyekbe rögtön belekapott a láng. Az Íjász sajnos egy perccel később jött csak rá, melyik épület is az őrség lakhelye. És most, hogy már lángokban állt, embereit arrafelé vezette, hogy az ott tartózkodókat egytől egyig megsemmisítsék. Azonban elkésett, de még nem tudta. Egy eltévedt gránát leszakította ugyanis a távvezetéket, ami a körzet világítását biztosította, így hát minden embere hátrányba került, mert nem láthattak az éjszakában saját fegyverük tüzétől.

*

– Jól csinálta, őrmester! – közölte a fiúval Bondarenko. Máris felparancsolta az emeletre a mérnököket. – Rögtön kialakítjuk az épület körüli védelmi vonalat. Bár meglehet, hogy visszaszorítanak bennünket. Ha így van, az első emeleten fogjuk kialakítani állásainkat. A falak betonból vannak. Az RPG-k ugyan kárt tehetnek bennünk, de a tető és a falak megállítják a lövedékeket. Válasszanak ki egy embert maguk közül, aki bemegy és megkeresi mindazokat, akik katonailag képzettek. Van-e még működő telefonunk?
– Ott egy rádiótelefon az első emeleti irodában – közölte az őrmester. – Minden épületben van ilyen.
– Helyes! Próbálják kialakítani a védelmi vonalat, őrmester! Két perc múlva itt leszek. – Bondarenko ezzel berohant. A rádiótelefon a falon függött és nagy megkönnyebbüléssel fedezte fel, hogy katonai típus, amit saját akkumulátora lát el. Vállára kapta, és kiszaladt megint.
A támadók – kik lehetnek? tűnődött el egy pillanatra – elég rosszul tervezték meg támadásukat. Most már ugyan közeledtek, viszont ott volt velük szemben a hóban a magukat beásó határőrök első vonala. Ezek ugyancsak KGB-sek, Bondarenko nagyon jól tudta, de legalább megvan az alapkiképzésük. Az ezredes közben bekapcsolta rádióját.
– Itt G. I. Bondarenko ezredes a Fényes Csillag létesítményről. Megtámadtak bennünket. Ismétlem, a Fényes Csillag-ot megtámadták. Azonnal válaszoljon minden egység, ami ehhez a hálózathoz tartozik. Vége.
– Genagyij, itt Pokriskin a lézerberendezés mellől. Mi a központi épületben vagyunk. Mi a helyzet nálatok?
– Én a lakóépületeknél vagyok. Kihoztunk minden civilt. Negyven emberem van. Megpróbáljuk tartani ezt a helyet. Mi van a segítséggel?
– Próbálkozom. Genagyij, innen nem tudok semmiféle segítséget nyújtani. Tudjátok tartani magatokat?
– Kérdezd meg húsz perc múlva még egyszer.
– Védd meg az embereimet, ezredes. Védd meg az embereimet! – kiáltozta egyre csak Pokriskin a mikrofonba.
– Mindhalálig, tábornok elvtárs. Vége. – Bondarenko a hátára dobta ezzel a rádiót és felkapta fegyverét. Őrmester!
– Itt vagyok, ezredes! – A fiatalember rögtön megjelent. – Most csak tapogatóznak, próbálkoznak, még nem igazán támadnak, azt hiszem...
– Keresik a gyenge pontokat. – Bondarenko azonban ezeknél a szavaknál megint térdre esett. A levegő szinte megtelt lövedékekkel, de valahogy úgy tűnt, az egész nem koncentrálódik sehová. Kettejük fölött és mögött csörömpölve törtek be sorra az ablakok. Golyók záporoztak. Helyezkedjenek el az ezzel szemközti sarkon! Maguk uralják az északi és a keleti falat. Ezt a kettőt majd én rendezem el. Mondja meg az embereinek, hogy csak akkor tüzeljenek, ha célpontot látnak...
– Máris.
– Helyes! – Bondarenko vállon veregette a fiatalembert. – Ne hátráljon, amíg nem kell, viszont közölje velem, amikor megteszi. Az ebben az épületben meghúzódok felbecsülhetetlen értéket képeznek. Túl kell élniük! Gyerünk! Az ezredes még utánanézett az elsiető őrmesternek. Talán azért a KGB is kiképzi rendesen néhány emberét. De aztán azonnal szaladt ő is az épület vállalt sarkához.
Most már csak húszan vannak – nem, tizennyolc embert tudott csak megszámolni hirtelen. Persze terepszínű ruhájuktól elég nehéz volt észrevenni őket. Sorra végigjárta őket. Hátát nyomta a rádió. Átrendezte a katonákat, és odavetette nekik, hogy takarékoskodjanak a lőszerrel. Éppen befejezte az eligazítást a nyugati oldalon, amikor a sötétből emberi hangok kórusa dörgött fel.
– Itt jönnek! – üvöltötte egy közlegény.
– Ne tüzeljetek! – dörrent rájuk az ezredes.
A futó alakok úgy jelentek meg, mintha varázslat szülte volna őket. Az egyik pillanatban az egész környék üres volt még, semmi sem látszott, csupán a hó – a következőben pedig hosszú sorokban jöttek a Kalasnyikovokkal csípőből tüzelők. Hagyta azonban, hogy tizenöt méterre megközelítsék.
– Tűz! – Látta, hogy egy pillanat alatt lekaszaboltak tízet is. A többi elbizonytalanodott és megállt, aztán hátrálni kezdett, még két halottat hagyva hátra. Az épület másik oldala felől is tüzelés hallatszott. Bondarenko azon tűnődött, vajon az őrmester tudja-e tartani magát?

*

Az emelkedés eléggé rutinszerűnek bizonyul, gondolta magában von Eich ezredes. Pár lábnyival alatta, a pótülésen helyet foglaló orosz mellesleg az elektromos kapcsolótáblára pillantott.
– Mi van az elektromossággal? – kérdezte a pilóta – egy kicsit felpiszkáltam.
– Nincs semmi probléma a motorral meg a hidraulikus teljesítménnyel. Úgy tűnik, a világítási rendszerben lehet a hiba – válaszolta a mérnök, és csendben kikapcsolta a farokrész meg a szárnyvég jelzőfényeit.
– Nos... – A pilótafülke műszereinek világítása természetesen azon nyomban helyreállt rögtön, viszont a repülőszemélyzet számára további világítás nem kínálkozott. – Majd megjavítjuk, ha Shannonba érünk.
– Ezredes. – A személyzet főnökének hangja jelentkezett be a pilóta fejhallgatójában.
– Gyerünk – mondta a mérnök, miután megbizonyosodott róla, hogy az orosz nem azon a csatornán van.
– Gyerünk hát, őrmester.
– Van itt két... két új utasunk, uram, viszont Mr. Ryan – ő bizony lemaradt, ezredes.
– Ismételje csak meg? – kérdezte von Eich.
– Azt mondta, menjünk nélküle, uram. Volt ott két fegyveres fickó is, uram, ők – szóval Ryan azt mondta, hogy induljunk, uram – válaszolta újból a személyzet főnöke.
Von Eich nagyot fújt. – Oké. Hogy állnak a dolgok hátul?
– A hátsó sorban ültettem le őket, uram. Nem hiszem, hogy bárki észrevehette volna. Pláne, ha figyelembe vesszük a motor zaját meg minden.
– Maradjon is így minden.
– Igen, uram. Majd Freddie-vel elöl tartom a többi utast. A hátsó WC lerobbant, uram.
– Kár – jegyezte meg a pilóta. – Mondják meg mindenkinek, hogy jöjjenek előre, ha kell nekik.
– Értettem, ezredes.
– Hetvenöt perc – közölte a navigátor.
– Krisztusom, Ryan, gondolta a pilóta. Remélem, tetszik neked odalenn.

*

– Most itt, azon nyomban meg kellene ölnöm! – közölte Golovko.
Az elnök kocsijában voltak már. Ryan négy, rendkívül izgatott, felpiszkált KGB-sel találta magát szemben. A legidegesebbnek az tűnt, aki a jobb oldali, első ülésen foglalt helyet. Geraszimov testőre, gondolta Jack. Nagydarab férfinak látszott és Ryan örömmel konstatálta, hogy egy üléstámla választja el őket. Volt azonban egy ennél égetőbb problémája is. Golovkóra pillantott, és úgy vélte, jó ötlet volna, ha le tudná kicsit csillapítani.
– Szergej, olyan nemzetközi incidenst váltana ki, amit el sem tudnának képzelni – közölte hűvös hangon Jack. Az ezt követő társalgás, amit hallott, már oroszul volt. Egy szót sem értett az egészből, viszont eléggé egyértelműnek tűnt az érzelmi töltés. Nem tudták, mit csináljanak. Ez pedig Ryannak éppen megfelelt.

*

Clark éppen a vízparttól három háztömbnyire lévő utcában sétált, amikor megpillantotta őket. Tizenegy óra negyvenöt volt. Időben vannak hát, hál' Istennek. A városnak ez a része tele van éttermekkel, és bár alig tudta elhinni, van itt néhány diszkó is. Épp az egyikből jöttek ki, amikor észrevette őket. Két nő volt. Pontosan úgy öltözve, ahogyan várta, férfi kísérővel. A testőr. Csak egy, szintén az utasítások szerint. Eddig minden a terv szerint alakul. Kialakította hát az ilyenkor előírásos, vizuális kapcsolatot a számára érdekes három személlyel, és rájukragadt.
A testőr profinak látszott. Tőlük jobbra haladt egyfolytában, mindig úgy, hogy a tüzeléshez esetleg szükséges keze szabadon maradjon. Előttük járt, de ez nem akadályozta meg benne, hogy feje szinte egyszerre forduljon mindenfelé. Clark most igazított egyet a nyakán lévő sálon, aztán zsebébe nyúlt. Ott lapult a pisztoly. Közben pedig kicsit gyorsított a léptein, hogy beérje őket. Nem volt különösebben nehéz. A két nő, úgy tűnt, nem siet sehová. Már majdnem a sarokhoz értek. Most már csak tíz méterrel volt mögöttük. Igyekezett közömbös arcot vágni, mint a többi, alkalmankénti járókelő, ezen a hideg, februári éjszakán. Arcát leszegte, hogy elkerülje a szelet. Usankáját pedig jól behúzta a fejébe. Hirtelen hangokat hallott. Oroszul beszéltek. Itt az ideje hát!
– Russzkij. – szólalt meg Clark, moszkvai akcentussal. – Ezt úgy értsem, hogy nem mindenki arrogáns baltikumi ebben a városban?
– Ez egy régi és kedves város, elvtárs – válaszolta az idősebbik nő. – Mutasson hát egy kis tiszteletet iránta.
Itt vagyunk hát... mondta magában Clark. Egy kicsit spicces ember kanyargós lépteivel került elébük.
– Bocsánat, drága hölgyem. Jó estét kívánok – közölte, amikor elhaladt mellettük. Kikerülte a nőket, ezért hát a testőrbe ütközött. – Bocsásson meg, elvtárs... – A férfi azonban azon kapta magát, hogy egy pisztolyt nyomnak az arcába. – Fordulj szépen balra, és egyenesen be abba a kis utcába! Kapd elő szépen a kezeidet, hogy lássam mind a kettőt!
A szegény ördög arcán eluralkodó megrökönyödés pokolian mulatságos volt, gondolta Clark, és egyben emlékeztette magát rá, hogy azért szakavatott fickóról lehet szó, akinek zsebében ott lapul egy pisztoly. Megragadta hát a férfi grabancát és kicsit távolabb tartotta magától. Fegyverét pedig még szorosabban markolta, ha lehet.
– Anya... – szólalt meg csendes riadalommal a hangjában Katrin.
– Csend legyen és tégy úgy, ahogyan én. Kövesd ennek a férfinak az utasításait.
– De...
– Most pedig szépen nekitámaszkodunk a falnak – közölte a férfival Clark. Miközben kezet váltott, a fegyvert a testőr fejének kellős közepére szegezte, aztán jobb kézzel villámgyorsan ütött egy keményet a tarkójára. A férfi úgy zuhant el, mint valami liszteszsák. Clark még bilincset is tett a csuklójára. Aztán száját betömte, a két bokáját összekötözte, úgy vonszolta el a sötétbe.
– Hölgyeim, ha velem jönnének, kérem?
– Mi ez az egész? – érdeklődött Katrin.
– Nem tudom – ismerte be anyja. – Apád azt mondta nekem, hogy...
– Kisasszony, az apja úgy döntött, hogy Amerikába kíván látogatni, és szeretné, ha maga meg az édesanyja csatlakoznának hozzá – tájékoztatta őket hibátlan oroszsággal Clark.
Katrin nem válaszolt. Rendkívül gyenge volt a világítás ott abban a kis utcában, de azért látni lehetett, hogyan fut ki az arcából teljesen a vér. Anyja azért jobban tartotta magát.
– De – szólalt meg végül a fiatal lány. – De hát ez hazaárulás... nem hiszem el.
– Márpedig ezt mondta nekem... azt mondta, tegyek úgy, ahogyan ez az ember majd parancsolja – mondta Mária. – Katrin – muszáj.
– De...
– Katrin – vágott közbe anyja. – Mi lesz veled, ha apád disszidál és te otthon maradsz? Mi lesz a barátaiddal? Mi lesz veled? Téged fognak felhasználni rá, hogy apádat visszahozassák. Semmi egyebet nem kell tennünk, Katyusa...
– Ideje indulnunk – vetette közbe Clark, és megfogta mindkét nő karját.
– De... – intett Katrin a testőr felé.
– Nem lesz semmi baja. Mi nem ölünk embereket. Rosszat tenne az üzletmenetnek. – Clark irányítása mellett így hát visszasétáltak az utcára, majd balra fordultak a kikötő felé.

*

Az őrnagy két csoportra osztotta embereit. A kisebbik robbanótölteteket helyezett el mindenen, amit csak találtak. Lámpaoszlopon, lézeren, nem sokat számított nekik. A nagyobbik pedig megpróbált leteríteni minden KGB-st. Az irányítóbunker körül helyezkedtek el. Az őrnagy emberei már megölték a KGB-parancsnokot és elvették járművét, amin nehézgéppuska volt. Csak úgy ontották vele a tüzet az építménybe vágott lőréseken át. A lövedékek átütötték a vastag üveget, most pedig a helyiség számítógépeit meg a vezérlőberendezést zúzták ripityára. Odabenn Pokriskin tábornok vette át természetszerűleg a parancsnokságot. Vagy harminc KGB-se volt még. Azok is csak könnyűfegyverekkel felszerelten. És egy kis munícióval, amit még a támadás megindulásakor cipeltek magukkal. Egy hadnagy igyekezett megszervezni a védelmet, amennyire tudta, közben pedig a tábornok rádión próbált segítséget kérni.
– Még egy órába telik – közölte a körzeti parancsnok. – Az embereim azonnal indulnak!
– Olyan gyorsan, ahogyan csak tudnak! – válaszolta Pokriskin. Letette hát a rádióját és felkapta szolgálati automata fegyverét. Odakintről zaj hallatszott. A helyszín összes berendezése felrobbant már. Ezzel még ugyan ki tudna egyezni. Akármilyen nagy is a katasztrófa, az emberek jobban számítanak. Mérnökeinek közel egyharmada a bunkerban van. Épp egy hosszúra nyúlt konferenciát fejeztek be, amikor megindult a támadás. Ha nem így lett volna, kevesebben lennének itt, viszont-a többi meg kinn dolgozott volna már a berendezések körül, így legalább van némi esélyük.
A bunker betonfalainak túloldalán az őrnagy még mindig azon igyekezett, hogyan fogjon ki az épületen.
Keressük meg a gyenge pontjukat, mondta magában. Szánjunk rá egy kis időt és gondoljuk végig csak. Embereit utasította, hogy tartsák állandóan tűz alatt a terepet és kezdte körbejárni az épületet. Bárki is húzhatta meg magát odabenn, a rendelkezésére álló fegyvereket egyformán igyekezett teríteni. De minden, ehhez hasonló építménynek mindig van legalább egy gyenge pontja... Az őrnagynak csupán meg kellett találnia.
Végül megtalálta. Ott volt a gyenge pont.

*

Az utolsó gránátokat a lakótömb tetejére igyekeztek irányítani. Bondarenko kicsit elmosolyodott, miközben ezt a műveletet figyelte. Végül aztán a másik oldal valami tényleg ostoba dolgot cselekedett. A 82 milliméteres lövedékeknek semmi esélyük nem volt rá, hogy átüssék a betonból készült tetőlemezeket. De, ha terítve lőtték volna velük az épület perifériáját, sokat elveszthetett volna emberei közül. Húsz holttestet számolt meg hamarjában odakinn, és a támadók – afgánok voltak, erről most már teljesen megbizonyosodott – körbe-körbe mozogtak. De látni nem lehetett őket. Azt próbálták eldönteni, mit tegyenek.
Lassan már minden égett az Íjász körül. Egyre több, narancsvörös színű láng terjeszkedett az égbolt felé, hogy elolvassza a hulló havat. Az Íjász is ugyanúgy hallgatta sebesültjeinek kiáltozását. Igyekezett összeszedni azt az ötven embert, aki sértetlen maradt. Egy tömegben fognak majd támadni, a vezér mögött, aki őket idehozta. Az Íjász kibiztosította az AK-47-est és felidézte magában az első három férfit, akiket megölt vele.

*

– Már útban van a segítség! Egy ezred jön Nurekből, ha ki tudunk tartani! – közölte embereivel Bondarenko. Azt nem tudta viszont megmondani, feltehetőleg mennyit vesz igénybe az egész. Ez volt végtére is az első jó hír több, mint fél órája már. Két polgári személy jött le a lépcsőn. Mindketten fegyverrel a kézben érkeztek oda.
– Nincs szükségük segítségre? – kérdezte Morozov.
– Hogy állnak a dolgok odafönn? – érdeklődött Bondarenko.
– A szekciófőnököm halott. Tőle vettem ezt el. Sokan megsebesültek. A többiek meg ugyanilyen ijedtek, mint jómagam.
– Maradj az őrmesterrel – mondta neki az ezredes. – Vésd ezt jól az eszedbe, mérnök elvtárs és meglehet, hogy túléled az egészet. Útban van már a segítség!
– Remélem, hogy a szarháziak ezúttal sietni fognak. – Morozov közben segített az őrmesternek – aki még a mérnöknél is fiatalabb volt –, hogy eljuthasson a folyosó távolabbi végébe.
Bondarenko embereinek felét a lépcsőháznál helyezte el, a többieket pedig a liftek mellett. Megint elcsendesedett szinte mindenhol. Kivehetetlen hangfoszlányokat hallottak odakintről, de pillanatnyilag megszűnt a lövöldözés.

*

– Le a létrán. Óvatosan – mondta Clark. – Van egy kereszttag legalul. Arra rá lehet állni.
Mária undorodva pillantott a nyálkával borított fára. És közben, mint valami alvajáró úgy tett, ahogyan mondták neki. Lánya követte. Clark kikerülte őket, majd gyorsan beszállt a csónakba. Kioldozta a köteleket és kezével irányítgatta a csónakot arrafelé, ahol a nők álldogáltak. Egy méteres ugrás volt az egész.
– Egyesével. Először Ön, Katrin. Lassan lépjen le, majd elkapom. – A nő így is tett. Mindkét térde remegett azonban a bizonytalanságtól és a félelemtől. Clark megragadta háta nő bokáját, úgy rántotta maga felé. Az meg, mint valami liszteszsák, olyan eleganciával zuhant a csónakba. Aztán következett Mária. Ugyanazokat az utasításokat kapta ő is. Igyekezett betartani őket, de Katrin is segíteni próbált, közben pedig mozgatta a csónakot. Mária valahogy elvesztette a fogást és nagyot kiáltva a vízbe zuhant.
– Mi az ott? – kiáltotta valaki a móló szárazföld felőli végéből.
Clark ügyet sem vetett rá, megragadta a kapálódzó nő kezét és a csónakba rántotta. Az alig kapott levegőt a hidegben, de hát sokat ezen már Clark sem segíthetett. Futó lépések zaját hallotta a pallókon, de már beindította a motort, és egyenesen kifelé indult, a nyílt tengerre.
– Sztoj! – kiáltotta egy hang. Egy zsaru volt, Clark rögtön felfedezte. Minden bizonnyal egy átkozott zsaru! És, ahogy hátrafordult, egy elemlámpa fényét pillantotta meg. A csónakot persze már nem tudta elérni a fény, viszont egyszeriben megállt a hullámverésen, amit maguk mögött hagytak. Clark hát a rádiójáért nyúlt.
– Uncle Joe, itt Willy. Már úton vagyunk. Kibújt a Nap!

*

– Észrevehettek őket – közölte Mancusóval a kommunikációs tiszt.
– Óriási. – A kapitány rögtön előresietett. – Goodman, gyerünk jobbra nulla-nyolc-ötre. Menjünk tíz csomóval a part felé.
– Lokátorosok, irány kettő-kilenc-hat. Dízelmotor – közölte Jones hangja valahonnan. – Ikerhajtócsavaros.
– A KGB járőrfregattja lesz – valószínűleg Grisa – mondta Ramius. – Rutinszerű járőrözés.
Mancuso egy szót sem szólt, viszont a tüzelést irányító egységükre mutatott. Azoknak ugyanis el kell foglalniuk a helyüket a nyílt tenger felé tartó célpont tekintetében, miközben a Dallas periszkópmélységben haladt a partok felé. Közben pedig folyvást a lehető legmagasabban tartotta rádióantennáját.

*

– Kilenc-hét-egy, itt a Velikije Luki Központ. Forduljanak jobbra. Az új irány egy-nulla-négy – közölte egy orosz hang von Eich ezredessel. A pilóta rögtön ezután megnyomta a mikrofon kapcsológombját.
– Kérjük újból, Luki. Vége.
– Kilenc-hét-egyes, azonnal forduljanak jobbra, az új irány egy-nulla-négy, és térjenek vissza Moszkvába. Vége.
– Ah, köszönjük Luki, de a válaszunk nemleges, ugyanis most éppen repülési tervünknek megfelelően, kettő-nyolc-hatos irányba tartunk. Vége.
– Kilenc-hét-egyes, utasítjuk magukat, hogy térjenek vissza rögtön Moszkvába! – közölte a kontrolltorony.
– Értettem. Köszönjük. Vége. – Von Eich maga elé nézett, hogy ellenőrizze, vajon a robotpilóta a megfelelő irányt tartja-e, aztán továbbra is az esetleg felbukkanó, többi repülőt kutatta folyvást.
– De hiszen nem fordult vissza – közölte az orosz a fedélzeti kommunikáció segítségével.
– Nem. – Von Eich most a férfira pillantott. – Tudomásom szerint nem hagytunk ott semmit. – Nos...
– De hiszen azt a parancsot kapták, hogy...
– Fiam, én vagyok ennek a gépnek a parancsnoka. Az én parancsom pedig az, hogy repüljünk egyenesen Shannonba – magyarázta a pilóta.
– De hiszen... – Az orosz kezdte magát kicsatolni, már majdhogynem fel is állt.
– Leülni! – rendelkezett a pilóta. – Az engedélyem nélkül senki sem hagyhatja el a repülőfedélzetet, uram! Maga itt csak vendég ezen a repülőn, és az egyszer holtbiztos, azt fogja tenni, amit mondok! – A francba is, ennél azért könnyebbnek hittem a dolgot! Intett a mérnöknek:, aki egy újabb kapcsolót billentett át. Ezzel ki lehetett kapcsolni a repülő összes kabinvilágítását. A VC-137-re ezzel teljes sötétség borult. Von Eich újból működésbe hozta a rádiót. – Luki, itt a kilenc-hét-egyes. Van egy kis elektromos problémánk a fedélzeten. Nem akarok semmiféle, radikális irányváltást addig, amíg rá nem jövünk, mi lehet az oka. Értettétek? Vége.
– Mi az a probléma? – kérdezősködött tovább a kontrolltorony. A pilóta kicsit hallgatott, ugyanis azon tűnődött, mit is mondtak neki arra nézve, mit mondjon ilyenkor. Aztán jött a következő hazugság.
– Luki, még mi sem tudjuk. Valamiért csökken az áramellátás. Minden fényünk kialudt. Pillanatnyilag teljes az elsötétítés. Mondom újra: világítás nélkül repülünk. Egy kicsit aggódom miatta, és éppen ezért most nem akarom, hogy elvonják bármivel is a figyelmemet. – Ezzel megint nyert vagy két percet. El is hallgatott minden a vonal másik végén, és a két perc alatt megtettek újból vagy húsz mérföldet nyugati irányban.
– Kilenc-hét-egyes, értesítettem Moszkvát a problémáikról. Közlik, hogy azonnal forduljanak vissza. Mindent elrendeznek, megkapják az engedélyt a szükségleszálláshoz – kínálta fel a lehetőséget a kontrolltorony.
– Értettem, köszönjük, Luki, de egyelőre nem akarom megkockáztatni az irányváltást, ha tudja, mire gondolok. Már dolgozunk a problémán. Kérem, maradjanak a vonalban. Majd mindenről tájékoztatjuk. Vége. – Von Eich ezredes ekkor megint a műszerfali órára pillantott. Már csak harminc perc volt hátra a partvonalig.

*

– Mi az? – kérdezte Zarudin őrnagy. – Ki jutott fel arra a gépre?
– Geraszimov elnök és egy letartóztatott, ellenséges kém – közölte Vatutin.
– Egy amerikai gépen? Azt mondja nekem, hogy az Elnök épp egy amerikai repülőn disszidál? – A repülőtér biztonságáért felelős tiszt vette át a helyzet irányítását, már amennyire utasításai ezt számára lehetővé tették. Két ezredes, egy alezredes, egy sofőr meg egy amerikai zsúfolódott össze éppen az irodájában – és itt van még hozzá ez a valaha hallott, legőrültebb történet. – Telefonálnom kell utasításokért!
– Én vagyok a feljebbvalója! – szólalt meg Golovko.
– De nem a feljebbvalója a parancsnokomnak! – mutatott rá Zarudin, miközben a telefonért nyúlt. Régóta hívta már a légiforgalmi irányítókat, hogy próbálkozzanak meg az amerikai gép visszahívásával, de hát senkit sem ért meglepetésként látogatói közül a hír, hogy annak bizony nincs szándékában visszafordulni.
Ryan moccanás nélkül üldögélt, alig lélegzett, még a fejét sem mozgatta. Azt mondta magában: mindaddig, amíg nem jönnek túlságosan tűzbe, tulajdonképpen teljes biztonságban lehet. Golovko túl okos hozzá, hogy bármi őrültséget kövessen el. Nagyon jól tudja, kicsoda Jack. És azt is tudja, mi történne, ha egy diplomáciai misszió ebben az országban akkreditált tagjának akár csak a haja szála is meggörbül. No, ami azt illeti, Ryannak azért a haja szála meggörbült már. Bokája pokolian fájt. Térdéből szivárgott a vér, de hát ezt magának köszönheti. Golovko másfél méternyiről méregette csupán. Ryan nem viszonozta pillantását. Csendben nyelte a félelmét és megpróbált pontosan olyan ártalmatlannak kinézni, amennyire az is volt valójában.
– Hol az elnök családja? – kérdezte Vatutin.
– Tegnap elrepültek Tallinba – válaszolta sután Vaszilij. – A nő meg akarta látogatni néhány barátját ott...

*

Mindenki kezdett lassan kifutni az időből. Bondarenko embereinél a lőszer lassan fejenként egy fél tárra csökkent csupán. Két további katona sérült meg a bedobott kézigránáttól. Az egész olyan volt, mint Sztálingrádnál, mondta magában az ezredes. Senki nem tudja felülmúlni az orosz katonát a házról házra történő partizánakciókban. Mennyire lehet még ez a gépesített ezred? Milyen rövidke idő is egy óra, hogy úgy fordul a dolog! Vajon távol tudja-e tartani az afgán támadókat, legalább egy órácskára még?!
Menjetek már el, szuggerálta őket. Gondoljátok, nekünk az volt a leghőbb célunk, hogy odamenjünk hozzátok, és lelövessük magunkat abban a nyomorúságos országban, ami a ti hazátok? Ha meg akarjátok tényleg ölni azokat, akik felelősek, miért nem mentek el egyenesen Moszkvába? De hát a dolgoknak általában nem ez a folyása háború esetén, igaz? Úgy tűnik, a politikusok sosem jutnak el odáig, hogy lássák, mit hoztak össze. Valójában sosem tudják meg, mit követtek el. És most már ezeknek a szarháziaknak atomrobbanófejes rakétáik is vannak. Megvan hozzá a hatalmuk, hogy milliókat ölhessenek meg. Még sincs hozzá bátorságuk, hogy végignézzék ezt a rettenetet, akár egy ilyen, egyszerű, ódivatú csata körülményei között is.
Micsoda marhaságok jutnak eszedbe neked ilyenkor! förmedt magára.

*

A férfi kudarcot vallott. Emberei megbíztak benne, ő meg cserbenhagyta őket, mondta magában az Íjász. Végignézett a hóban körülötte fekvő holttesteken és úgy látta, mindegyik külön-külön is őt vádolja. Lelőhet egyes katonákat, leszedhet gépeket is az égről, de soha nem tudta megtanulni, hogyan kell nagy tömegben embereket irányítania, vezetnie. Vajon Allah átka volt ez rajta, amiért megkínozta az orosz pilótákat? Nem! Még mindig sok az elpusztítandó ellenség. Intett hát az embereknek, hogy támadják meg az épületet a betört, földszinti ablakokon át.

*

Az őrnagy elölről vezette a többieket, a mudzsaheddin pontosan így gondolta. Az őrnagy tízüket rögtön odairányította a bunker oldalához, aztán a fal mellett osontak a főbejáratig, miközben a század többi része próbálta őket tüzeléssel fedezni. Eddig minden rendben, gondolta. Öt embert vesztett, de hát ez nem olyan sok egy ehhez hasonló feladatnál... És köszönet a képzésért, amiben részesítettek, orosz barátaim...
Az ajtó sajnos acélból volt. Személyesen tette fel mindkét alsó sarokba a robbantótölteteket, majd beállította a gyújtószerkezeteket, mielőtt visszakúszott volna a sarokig. Orosz fegyverek tüzeltek mindenünnen a feje fölött, de akik az épületben tartózkodtak, nem tudták, hol lehet. És ez mindent megváltoztatott. Elhelyezte hát a tölteteket, kihúzta a zsinórokat és gyorsan eltűnt a sarok mögött.

*

Pokriskin rögtön lekushadt, amikor meghallotta. Meg is fordult, de csak azt láthatta, hogy a nehéz acélajtó szinte átröpül a szobán és nekivágódik a vezérlőkonzolnak. A KGB-hadnagyot abban a pillanatban megölte a robbanás. És, amikor Pokriskin emberei odarohantak, hogy a hirtelen támadt résen át kifelé lőjenek, három újabb kötegnyi robbanóanyag repült közéjük. Nem volt hová futni előle. A határőrség emberei egyfolytában lőttek mindenfelé. Le is terítették vele az egyik támadót az ajtóban, de aztán újabb adagok érkeztek.
Furcsán üres volt ez a hang, gondolta az őrnagy. A robbanások erejét a kemény betonfalak valamennyire be tudták még zárni. Egy másodperccel később pedig máris berohant emberei élén. Elektromos áramkörök szikráztak mindenfelé. Nemsokára komolyan égni fog itt minden, de amennyire meg tudta ítélni, idebenn mindenkit leterítettek. Emberei gyorsan mozogtak egyiktől a másikig. Összeszedték a fegyvereket és agyonlőtték az ájultakat. Az őrnagy hirtelen egy tábornoki csillagos oroszt pillantott meg maga előtt. A férfi orrából meg füléből dőlt a vér, úgy próbálta meg előkapni pisztolyát, amikor az őrnagy elkapta. Egy perc múlva senki sem mozdult már. Az épületet pedig gyorsan elborította a sűrű, maró köd. Azonnal kiparancsolta embereit.
– Itt már végeztünk – Közölte a rádión át. Válasz azonban nem érkezett. – Ott vagytok még?

*

Az Íjász épp egy falhoz lapult, a félig nyitott ajtó mellett. Rádióját is kikapcsolta. A szoba előtt feküdt egy katona odakinn a folyosón arccal lefelé. Eljött hát az ideje. A szabadságharcos félretolta hát fegyvere csövével az ajtót és rálőtt az oroszra, mielőtt az megfordulhatott volna. Aztán elüvöltötte magát, mintha csak parancsokat osztogatna, mire öt további keveredett ki a szobákból. Kettőt ezek közül azelőtt megöltek, hogy vissza tudtak volna lőni. Aztán végignézett a folyosón és nem látott egyebet, csak torkolattüzeket meg félig rejtőzködő emberek árnyékát.
Ötven méternyivel arrébb, Bondarenko hirtelen új fenyegetéssel találta magát szemközt. Odakiáltott hát az embereinek, hogy maradjanak fedezékben. Aztán, szinte gyilkos precizitással azonosította és kapta el a szabadon mozgó célpontokat. Az egész térség hirtelen olyan volt, mint valami lőtér. Végre elkapott kettőt is. Egy másik feléje rohant, valami érthetetlen nyelven üvöltözött, és közben veszettül tüzelt. Az ezredes elugrott a golyók elől, fegyverét sorozatlövésre állította, nagy levegőt vett és kiugrott a folyosóra. A férfi már tíz méternyire sem volt tőle.
Ez a pillanat egész örökkévalóságnak tűnt, amint ez a két ember célra tartotta a fegyverét. Az orosz megpillantotta a másik szemeit. Fiatal arc nézett vele farkasszemet, közvetlenül a vészkijárat világítása alatt. De az a tekintet... ott volt benne a düh, a gyűlölet. Majdnem megállt tőle az ezredes szívverése is. Aztán végül Bondarenko összeszedte magát, mert végtére is katona. Az afgán első lövése célt tévesztett. Az övé viszont nem.
Az Íjász összerándult, de egyáltalán nem érzett fájdalmat a mellkasában, amikor felbukott. Agya ugyan elküldte a parancsot kezeihez, hogy vigyék kicsit balra a fegyvert. De azok nem engedelmeskedtek a parancsnak és kiejtették a fegyvert. Végre mindennek vége. Majd odament hozzá Bondarenko. Nem is olyan kegyetlen arc, gondolta az Íjász. Az ellenség ugyan, ez is hihetetlen. De végül is férfi, nem igaz? Szinte kitapintható volt közöttük a kíváncsiság. Azt akarja tudni, ki vagyok, mondta magában az Íjász, és még egyszer utoljára nagy levegőt vett.
– Allahu akbar! – Allah nagy.
Igen, azt hiszem, tényleg nagy, mondta Bondarenko, de már csak a holttestnek. Ő is jól ismerte ezt a nyelvi fordulatot. És te, vajon ezért jöttél csupán? Abban a pillanatban megszólalt a rádió a férfi övén, és az ezredes lehajolt érte.
– Ott vagytok még? – kérdezte egy pillanattal később a rádióból valaki. A kérdést pastu nyelven tették fel, a válasz viszont oroszul született meg:
– Itt már mindennek vége – közölte Bondarenko.
Az őrnagy egy pillanatig a rádiójára meredt, aztán gyülekezőre füttyentett a többieknek. Már aki megmaradt közülük. Most semmi egyéb nem számított, csak hogy hazajuthassanak. Tizenegy embert veszített, hatan sebesültek meg. Kis szerencsével eljuthatnak a határig, még mielőtt megáll a havazás. Öt perc múlva már rohantak is lefelé a hegyről.

*

– Biztosítsátok a területet! – közölte megmaradt hat emberével Bondarenko. – Szedjétek össze a fegyvereket, és osszátok ki őket. – Valószínűleg vége az egésznek, gondolta, de azért nem lehetünk biztosak a dologban, amíg ide nem ér végre az a gépesített lövészezred.
– Morozov! – szólalt meg ezután. A mérnök rögtön mellette termett.
– Igen, ezredes?
– Van odafönn orvos?
– Igen, több is – szerzek rögtön egyet.
Az ezredes csak most figyelt fel rá, mennyire izzad. Az épület még mindig magában tartott egy kis meleget. Ledobta hátáról a rádiót, és megdöbbenve fedezte fel, hogy két golyó is eltalálta – még inkább meglepődött, amikor vért pillantott meg az egyik szíjon. Eltalálták hát, ő meg észre sem vette. Rögtön odajött az őrmester, és megvizsgálta a sebet.
– Csak egy karcolás, elvtárs, ugyanúgy, mint a lábaimon.
– Segítsd le már rólam ezt a kabátot! – Szabaddá vált egyenruhájának zubbonya. Jobb kezével benyúlt, miközben baljával levette a vörös zászlót jelképező szalagot. A fiatalember gallérjára tűzte. – Te jobban megérdemled, őrmester, de egyelőre ennél többet nem tehetek érted.

*

– Fel a periszkóppal! – Mancuso ezúttal már a kereső periszkópot használta, amin fénynövelő berendezés is van. – Még mindig semmi... – Körbefordult teljesen, aztán újból nyugat felé pillantott. – Óh-óh, egy árboc fényeit látom kettő-hét-nullánál...
– Lokátoros kapcsolatunk is van vele – jegyezte meg teljesen szükségtelenül Goodman hadnagy.
– Lokátoros, lehetett azonosítani? – kérdezte Mancuso.
– Nem – válaszolta Jones. – Sajnos visszaverődés van a jég miatt, uram. Eléggé rosszak az akusztikai viszonyok. Annyit tudunk róla, hogy ikerhajtócsavaros, meg dízel, de azonosítani nem tudtuk.
Mancuso bekapcsolta hát a periszkóp tévékameráját. Ramiusnak csak egy pillantást kellett vetnie a képre. – Grisa.
Mancuso a többiekre pillantott. – Megoldás?
– Igen, de eléggé kockázatos – válaszolta a fegyverrendszerek felelőse. – A jég sem segít nekünk – tette hozzá. Arra gondolt ugyanis, hogy a Mark 48-as típusú torpedót megzavarhatja a felszínen úszó jég, ha a víz felszínén kell támadnia. Egy pillanatig tétovázott. – Uram, ha ez Grisa, hogy lehet, hogy nincs radar?
– Új kapcsolat! Lokátoros, új kapcsolat. Irány a nulla-nyolc-hat... Azt hiszem a barátunk lehet az, uram tette hozzá Jones. – És valami más is van a közelében, iránya ugyanaz. Nagy fordulatszámú hajtócsavar... határozottan van valami új dolog is ott, uram. Nulla-nyolchármon.
– Menjünk feljebb két lábnyival – szólt oda a kormányosnak – Mancuso. A periszkóp is feljebb került. – Látom már, épp ott van a horizonton. Három mérföldnyire lehet. És mögötte fények! – Rögtön felcsapta a fogantyúkat, mire a periszkóp azonnal lesiklott. – Gyorsan menjünk oda. Előre kétharmad fordulatszámmal.
– Előre kétharmad fordulatszámmal, értettem.
A navigátor közben kiszámolta az arra tartó csónak pozícióját, és rágta a ceruzáját.

*

Clark visszapillantott a part felé. Állandóan mozgott, jobbra is meg balra is, valami fény a vízen. Ki lehet az? Fogalma sem volt róla, vajon a helyi zsaruk csónakjai lehetnek-e, de minden bizonnyal van errefelé a KGB-nek is jó néhány határőrnaszádja: azoknak is megvan a saját kis haditengerészetük, és a saját kis légierejük. De hogy lehet az, hogy ennyire éberek péntek éjszaka? Ez a térség feltehetőleg éberebb lett azóta... hol vagytok hát, Dallas? Megint fölemelte rádióját.
– Uncle Joe, itt Willy. Előbukkant a Nap, mi meg eléggé távol vagyunk az otthonunktól.

*

– Azt mondja közeledik, uram – jelentette a kommunikációs.
– És? – kérdezte Mancuso.
A navigátor felpillantott táblázatából. – Tizenöt csomóval jöhet. Most már ötszáz yardon belül kell lennünk.
– Előre egyharmad fordulattal – rendelkezett a kapitány. – Fel a periszkóppal! – Az olajozott acélcső megint felszisszent – amíg csak lehetett, teljesen felszaladt.
– Kapitány, jobb oldalon radaljelkibocsátó test. Iránya kettő-hat-nyolc. Don-2 típusú – jelentette az ESM technikus.
– Lokátoros, mindkét ellenséges hajó növeli a sebességét. Húsz csomónak látszik, és igencsak felzárkózik a Grisára, uram – mondta Jones. – Megerősítem, hogy a célpont azonosítása szerint Grisa osztályú. A keletebbre lévő még mindig ismeretlen, egy hajtócsavaros, valószínűleg benzinmotoros.
– Távolság hatezer yard körül – szólalt meg ezután a tűzerőt vezénylő tiszt.
– Ez már a viccesebbik része a dolognak – jegyezte meg Mancuso. – Megvannak hát. Irány – célozzunk!
– Nulla-kilenc-egy.
– Távolság. – Mancuso rögtön lenyomta a periszkóp lézeres távolságmérőjének kioldóját. – Célozzunk!
– Hatszáz yard.
– Jól van. Mi van a Grisával? – kérdezte a kapitány a tűzerőt vezénylőtől.
– Készítsétek elő a kettes és a négyes kilövőcsöveket. A külső ajtók még mindig zárva vannak, uram.
– Maradjanak is úgy. – Mancuso ezzel a híd alsó kibúvónyílásához ment. – Megvannak, és ez a lényeg. Én magam hajtom majd végre a begyűjtésüket. Essünk túl rajta.
– Minden leáll – közölte a rangban a kapitány után következő. Mancuso meg felcsapta a kibúvónyílást, és felszaladt a létrán a hídra. Mögötte pedig becsukták az alsó ajtót. Hallotta, hogyan csapkodja a víz körülötte a tornyot, aztán pedig hallotta a felszíni hullámok zaját is. A fedélzeti kommunikáció közölte vele, hogy kinyithatja a felső ajtót. Mancuso elpörgette egy mozdulattal a rögzítőkereket, majd nekifeszült a nehéz acéltetőnek. Hideg, olajos, sós víz zúdult az arcába, de ügyet sem vetett rá, hanem felugrott a hídra.
Először hátrapillantott. Ott volt a Grisa. Árbocának fénye alacsonyan látszott a horizonton. Aztán előre nézett és zseblámpát húzott elő. A morzeábécé D betűjét kopogtatta le rajta.

*

– Fény, fény! – kiáltotta Mária. Clark azonnal előrenézett megint. Majd ő is meglátta, és arrafelé kormányozott nyomban. Aztán még valamit meglátott...

*

A Clark mögötti járőrhajó jó két mérföldnyire volt lemaradva. Reflektora rossz felé nézett szerencsére. A kapitány nyugatra fordult, hogy megkeresse a másik hajót is. Mancuso már jól tudta, hogy a Grisákon mindig van reflektor, de valahogy nem számolt a dologgal, ügyet sem vetett vele. Végül is, miért törődnének a reflektorok egy tengeralattjáróval? Amikor a felszínen van, mondta magában a kapitány. A hajó még mindig túl távol volt hozzá, hogy őt láthassa, akár volt reflektora, akár nem, de ez bármelyik pillanatban megváltozhat ebben a nagy sietségben. Látta, hogyan söpör el a felszínen tengeralattjárója mögött, és túl későn villant az eszébe, hogy valószínűleg ott lehet a Dallas a radarjukon már.
– Itt vagyunk, Clark, mozogjatok hát! – üvöltötte nekik, át a vízen, és közben balra meg jobbra lengette a lámpát. Úgy tűnt, hogy a következő harminc másodperc soha nem ér véget. Aztán végre ott voltak.
– Segítsünk a hölgyeknek – kezdte a férfi. Motorja segítségével szinte ráfuttatta a tutajt a tengeralattjáró tornyára. A Dallas még mindig mozgott. Meg kellett ugyanis tartania a beállított mélységet. Ami azt jelentette: nincsenek a felszínen, de alá sem merültek még. Az első jövevény olyan benyomást keltett az emberben és úgy mozgott, mint valami kislány, villant át a kapitányon, amikor a fedélzetre rántotta. A második nedves volt és vacogott. Clark várt egy pillanatig, és egy kis dobozt helyezett el a motor tetején. Mancuso egy pillanatig csodálkozott is, hogyan maradhat meg rajta a táncoló hullámok fölött. De aztán gyorsan rájött, vagy mágneses lehet, vagy valami más módon tapad rá.
– Lefelé a létrán – közölte a hölgyekkel Mancuso.
Clark közben mellettük termett, ő is odakiáltott valamit – valószínűleg ugyanazt, csak oroszul. Mancusóhoz viszont angolul beszélt. – Öt perc múlva robban.
A nők már félig odalenn voltak. Clark szorosan követte őket, aztán következett Mancuso, aki még vetett egy pillantást a kis csónakra. Utoljára látta még a kikötői járőrcsónakot, ami egyenesen feléjük tartott. Lebukott hát és magával rántotta rögtön a kibúvónyílás fedelét is. Majd sietve lenyomta a fedélzeti kommunikációs gombot. – Süllyedjünk és aztán gyorsan el innen!
Az alsó kibúvónyílás már nyílt is alattuk, aztán meghallották a kapitány helyettesének hangját is: – Legyen a mélység kilencven láb. Előre kétharmad fordulattal.
Az egyik tiszthelyettes várta a hölgyeket a lépcső aljánál. Az arcán megjelenő döbbenet egyéb alkalmakkor nagyon viccesen hatott volna. Clark kézen fogta őket, és előrevezette mindkettőt, a saját kabinjába. Mancuso meg hátra ment.
– Megcsináltuk tehát – közölte.
– Az ESM közli, van valami VHF rádióforgalom. Eléggé közeli. Valószínűleg a Grisa beszél a másikkal.
– Kormányos, legyen az új irány három-öt-nulla. Menjünk a jég alá. Valószínűleg tudják, hogy itt vagyunk – nos, legalábbis tudják, hogy van itt valami. Navigátor, hogy néz ki a térkép?
– Nemsokára fordulnunk kell – jött a válasz. – Sekély a víz innen nyolcszáz yardnyira. Javasolnám, hogy legyen az új irány kettő-kilenc-egy. – Mancuso azonnal utasítást adott erre a változtatásra is.
– A mélység most már nyolc-öt láb, szintre állunk – közölte a merülést irányító tiszt. – Sebesség tizennyolc csomó. – Még hozzájuk is eljutott itt a víz alatt a csónak robbanásának hangja.
– Oké, emberek, most már csak meg kell lógnunk innen – közölte Mancuso a támadóközpont legénységével. Egyre erősödő, magas hang figyelmeztette rá őket, hogy ez bizony nem lesz könnyű.
– Lokátoros, bemérnek bennünket. Ez a Grisa halálsugara – közölte Jones, és közben az orosz berendezés amerikai zsargon nevét használta. – Elkaphatnak minket.
– Most már a jég alatt vagyunk – közölte a navigátor.
– Távolság a célpontig?
– Valamivel kevesebb, mint négyszáz yard – válaszolta a fegyverrendszerek irányítója. – A kettes és a négyes torpedókilövő készenlétben.
Az a probléma, hogy nemigen lőhettek. A Dallas orosz felségvizeken jár, és mégha a Grisa rájuk is lőne, a visszalövés nem önvédelem, hanem hadicselekmény. Mancuso a térképre pillantott hát. Harminc lábnyi víz van a tőkesúly alatt, és alig húsz a torony fölött – és ebből le kell vonni még a jég vastagságát is...
– Marko? – kérdezte a kapitány.
– Először utasításokat fognak kérni – morfondírozott Ramius. – Minél több idejük van, annál nagyobb a lehetősége, hogy lőni fognak.
– Oké. Teljes gőzzel előre hát – rendelkezett Mancuso. Harminc csomóval haladva tíz percen belül nemzetközi vizeken lehetnek.
– A Grisa átmegy fölöttünk bal oldalra – mondta Jones. Mancuso előrement a lokátorosokhoz.
– Mi történt? – kérdezte a kapitány.
– A nagyfrekvenciás kütyüjük elég jól dolgozik ahhoz képest, hogy vastag a jég. Oda-vissza mozog állandóan a reflektoruk fénye is. Tudják, hogy van itt valami, de nem tudják pontosan, hol lehet.
Mancuso felkapta hát a telefont. – Ötcolosok, indítsatok két zajkeltőt.
Két, buborékkeltő csalit lőttek ki a tengeralattjáró oldalából.
– Helyes, Mancuso – jegyezte meg Ramius. – A lokátoruk majd rájukkap. A jeget is figyelembe véve képtelenség, hogy jól tudjanak manőverezni.
– Egy percen belül minden kiderül. – Alighogy kimondta, a tengeralattjáró hátsó részét máris megrázták a robbanások. Egészen előre lehetett hallani egy nő üvöltését.
– Minden rendben! – kiáltotta hátra a kapitány.
– A csalik – kezdte Ramius. – Furcsa, hogy ilyen gyorsan tüzeltek...
– Kapitány, a lokátor teljesítménye gyengül – mondta Jones, majd a képernyőn valami hangos sercegés mellett kialudt. Mancuso és Ramius hátraszaladt. A navigátor éppen akkor jelölte be a térképen az irányukat.
– Óh-óh, pont itt kell átszelnünk ezt a helyet, ahol a jég megszűnik. Mennyibe akartok fogadni velem, hogy ők is tudják? – pillantott felfelé Mancuso. Továbbra is bemérték őket, és még mindig nem lőhet vissza. Még az is lehet, hogy ennek a Grisának szerencséje lesz.
– A rádió! Mancuso, beszélhetnénk a rádión? – kérdezte Ramius.
– Nálunk nem szokás a dolgokat így lerendezni... – válaszolta Mancuso. Az amerikai hozzáállása az volt, hogy ki kell kerülni. Soha nem szabad hagyni, hogy megbizonyosodhassanak róla, egyáltalán tengeralattjáró járt-e ott.
– Én is jól tudom. De mi nem vagyunk amerikai tengeralattjáró, Mancuso kapitány, mi szovjet tengeralattjáró vagyunk – mondta el egy szuszra Ramius. Bart Mancuso meg bólintott. Ezt a kártyát még úgy sem játszotta ki soha eddig.
– Vigyétek fel a hajót antennamélységig!
Az egyik rádiótechnikus máris a szovjet őrség frekvenciáját állította be. A vékony VHF antenna azonnal kiemelkedett, amint a tengeralattjáró kijött a jég alól. A periszkóp is felszaladt.
– Ott van hát. Le a periszkóppal!

*

– Radarkapcsolat. Iránya: kettő-nyolc-egy – közölte a hangszóró.
A Grisa kapitánya hatórányi késéssel futott be éppen egyhetes járőrözés után a Balti-tengeren. És a legénységgel együtt nagyon várta a négy pihenőnapot, aminek elébe nézhetett. És akkor érkezett a rádióüzenet a tallini kikötőrendőrségtől. Valami furcsa vízijárműről, ami állítólag a dokkoknál távozott volna a nyílt víz felé. Aztán a KGB is jelentett valamit. Majd kisebb robbanást észleltek a kikötők rendőrcsónakja közelében. Ehhez járult még hozzá több lokátoros észlelés is. A huszonkilenc éves főhadnagy, aki csupán három hónapot töltött el eddig, mint parancsnok, felmérte a helyzetet és odalövetett, ahol a lokátorosa határozottan tengeralattjárót jelzett. Most viszont azon tűnődött, nem követett-e el hibát. És, ha igen, milyen nagy lehet az a hiba. Semmi egyebet nem tudott. De, ha tényleg egy tengeralattjárót üldöznek, az nyugat felé tart majd.
Most viszont valahol elöl jeleztek radarkapcsolatot. Az őrség rádiófrekvenciáján működő hangszóró megint megszólalt.
– Tüzet szüntess, te marha! – üvöltött rá egy fémes hang, háromízben is.
– Azonosítsd magad! – válaszolta a Grisa parancsnoka.
– Itt a Novoszibirszk Komszomolec! Mi az isten haragjára figyeltek a dolgotok helyett, amikor élessel lőttök egy ilyen gyakorlaton? Azonosítsd magad Te!
A fiatal tiszt a mikrofonjára meredt és káromkodni kezdett. A Novoszibirszk Komszomolec egy Kronstadtba telepített, különleges műveleteket lebonyolító hajó. Mindig Specnaz dolgokban működik közre...
– Ez itt a Krepkij.
– Köszönöm. Holnapután majd megtárgyaljuk részletesen ezt az epizódot. Vége!
A kapitány teljesen hülyén pillantott végig a legénységen. – Miféle gyakorlat...?

*

– Nagy kár – közölte Marco, amikor visszahelyezte a mikrofont. – A fickó jól reagált. Most viszont jó pár percébe beletelik, mire felhívja a bázist, és...
– Nekünk pedig semmi másra nincs szükségünk. És még akkor sem fogják tudni, mi történt valójában. – Mancuso ezzel megfordult.
– Navigátor, melyik a legrövidebb kivezető út innen?
– Javasolnám a kettő-hét-ötöt. Távolság tizenegyezer yard.
Harmincnégy csomóval haladva a fennmaradt távolságot már gyorsan tették meg. Tíz perc múlva a tengeralattjáró újra nemzetközi vizeken hajózott. Mancuso a mélyebb vizek felé irányítatta a hajót és elrendelte, hogy a fordulatszámot csökkentsék egyharmadnyira. Aztán visszament a lokátorhoz.
– Ennyi lett volna – közölte.
– Uram, mi volt ez az egész? – érdeklődött Jones.
– Nos, nem tudom, mit mondhatnék el.
– Mi a neve? – kérdezte székében ülve Jones, ahonnan ráláthatott az átjáróra.
– Magam sem tudom, de mindjárt megtudom. – Mancuso így hát az átjáró felé indult és bekopogtatott Clark szobájába.
– Ki az?
– Találd ki – válaszolta Mancuso. Clark nyitott ajtót. A kapitány egy most már tisztességesebben felöltözött fiatal nőt pillantott meg mögötte, akinek még mindig nedves volt a lába. Aztán egy idősebb asszony feje jelent meg még a képben. Az meg keki színű inget viselt, hozzá a Dallas főgépészének nadrágját. Bár kezében voltak még csuromvizes holmijai. Ezeket adta át Mancusonak, és mondott hozzá valamit oroszul.
– Azt akarja, hogy tisztíttassátok ki neki, kapitány fordította k Clark, aztán nevetni kezdett. – Ezek a mi új vendégeink. Mrs. Geraszimov és lánya, Katrin.
– És mitől olyan különlegesek? – kérdezte Mancuso.
– Apám a KGB feje! – válaszolta Katrin.
A kapitány majdnem elejtette a ruhákat.

*

– Kísérőt kaptunk – közölte a másodpilóta. Job oldalról közelítették meg őket. A fényekből ítélve két vadászgép lehetett. – Gyorsan közelednek.
– Húsz perc van még a partokig – közölte a navigátor. A pilóta már régóta tudta.
– A francba! – csattant fel a pilóta. A vadászok kevesebb, mint kétszáz yardnyival haladtak el tőlük függőleges irányban, és még ennél is kevesebb volt a távolság, a vízszintest tekintve. Egy pillanattal később a VC-137 már meg is érezte a lökéshullámukat.
– Engure kontrolltorony, itt az Egyesült Államok légierejének kilenc-hét-egyes gépe. Majdnem nekünk jöttetek. Mi a fene történik odaát?
– Hadd beszéljek a szovjet tiszttel! – válaszolta egy hang. Nem úgy hangzott, mintha a repülésirányítóé volna.
– Én vagyok felelős ezért a repülőgépért – válaszolta von Eich ezredes. – Kettő-nyolc-hatos irányban haladunk, utazósebességgel. Repülési magasságunk tizenegyezerhatszáz méter. Kellőképpen közöltük már a repülési tervet. Az erre kijelölt légifolyosón vagyunk. Elektromos problémáink vannak. Ha van valami, amire most nincs szükségünk, akkor a körülöttünk röpködő, keménykedő vadászgépek azok – egyébként is, ez egy amerikai felségjelű gép, a fedélzetén diplomatákkal. Mit akartok, elindítani a harmadik világháborút? Vagy mi a fene? Vége!
– Kilenc-hét-egyes, utasításuk van rá, hogy térjenek vissza azonnal!
– Nem! Elektromos problémáink vannak! Mi pedig ennek az utasításnak nem tudunk, ismétlem, nem tudunk eleget tenni. A gép világítás nélkül repül. Ezek az őrült MiG pilóták meg átkozottul közel röpködnek hozzánk! Meg akarnak ölni bennünket? Vége!
– Maguk elraboltak egy szovjet állampolgárt. Ezért hát vissza kell térniük Moszkvába!
– Ismételje meg, csak még egyszer! – kérte von Eich.

*

De a századosnak erre ideje már nem volt.
– Meg kell állítaniuk azt a gépet! – üvöltötte a KGB-tábornok.
– Akkor hát egyszerű dolog. Elrendelem a MiG-jeimnek, hogy lőjék le! – válaszolta a százados. – Kiadja nekem erre nézve a parancsot, tábornok elvtárs?
– Erre nincs meghatalmazásom. Egyszerűen csak meg kell állítania.
– De hiszen ez képtelenség. Lelőhetjük, de megállítani, azt nem tudjuk.
– Azt akarja hát, hogy magát lőjék le? – kérdezte a tábornok.

*

– Hol a pokolban van most? – érdeklődött társától a Foxbat pilótája. Eddig csak egyszer pillantották meg és akkor is nagyon-nagyon rövid időre. Nyomon tudták ugyan követni a behatolót radaron – persze az is igaz, hogy tulajdonképpen nem behatolóról van szó, ezt mindketten jól tudták, hiszen a gép valójában távozik. El is tudták volna pusztítani radaros rávezetésű rakétáikkal, de hogy a sötétben rárepüljenek a célpontra.... Még a viszonylag világos éjben is lehetetlen feladatnak látszott, mivel a célpont világítás nélkül repült. És ha meg akarták mindenáron találni, ez annak a kockázatát jelentette volna, amit az amerikai vadászpilóták viccelődően úgy hívtak: Fox-Four: ütközés a levegőben. Gyors és látványos halál minden érintettnek.
– Kalapácsnyél, itt Szerszámosláda. Utasítom, hogy repüljön rá a célpontra, és kényszerítse visszatérésre – közölte a kontrolltorony megint. – A célpont most már tizenkét órára repül maguktól és ugyanazon a szinten. Távolság háromezer méter.
– Ezt én is tudom – mondta magában a pilóta. Ott volt ugyanis a radarján. Szemmel viszont nem tudta kivenni, a radar meg képtelen eléggé precízen követni hozzá, hogy figyelmeztesse a küszöbönálló ütközésre. Azonkívül még oda kellett figyelnie a másik MiG-re is.
– Maradj hátra – közölte a másik gép pilótájával. – Majd egyedül lerendezem. – Kicsit gyorsított hát és egy hajszálnyival jobbra vitte a kormányt. A MiG-25-ös nehéz és lomha, nem különösebben jól manőverezhető vadászgép. Mindegyik szárnya alatt két levegő-levegő rakéta volt felfüggesztve. Semmi egyebet nem kellett volna tennie, ha meg akarja állítani azt a gépet, csak lenyomni a gombot... De ahelyett, hogy utasítást adtak volna neki valami ilyesmire, amire egyébként kiképezték, valami faszkalap KGB-s most...
Ott. Sokat nem látott ugyan belőle most sem, de azért annyit ki tudott venni, hogy hirtelen megjelenik majd eltűnik előtte valami. Ah! Kicsit visszahúzta a botkormányt, hogy nyerjen pár száz méternyi magasságot és... igen! Megint megpillantotta a Boeinget, háttérben a tengerrel. Lassan és körültekintően mozgott hát előre, amíg a célpont oldalához nem került. Kétszáz méterrel repült magasabban.

*

– Fényeket látok a jobb oldalon – közölte a másodpilóta. – Vadászgép, de nem tudom, miféle.
– Ha te volnál az ő helyében, mit tennél? – érdeklődött von Eich.
– Disszidálnék! – Vagy lőnék...
Mögöttük a pótülésen mocorgott az orosz pilóta, akinek egyetlen feladata volt oroszul beszélni, ha szükséghelyzetbe kerülnének. Most viszont ehelyett ülésébe volt kötözve és fogalma sem volt róla, mit tegyen. Megfosztották rádió összeköttetésétől. Sőt, már kiiktatták a fedélzeti társalgásból is. Moszkva azt kívánja, hogy a gép azonnal térjen vissza. Elképzelése sem volt róla, miért, de – de mi? kérdezte magától.
– Itt jön, felénk manőverez.

*

A MiG pilótája, amilyen óvatosan csak tudott, balra tartott a géppel. A Boeing pilótafülkéje fölé akart kerülni, ahonnan finoman is tudja majd csökkenteni a magasságot és megpróbálhatja a másikat lefelé kényszeríteni. Ehhez azonban minden ügyességére szüksége volt. Aztán még imádkozott is kicsit, hogy az amerikaiak a megfelelő módon reagáljanak. Elhelyezkedett hát úgy, hogy láthassa... de...
A MiG-25-öst elfogó vadászgépnek tervezték, így hát a pilóta számára a látási viszonyok lefelé korlátozottak voltak. Nem láthatta a másikat, akivel alakzatban repült. Előre kellett néznie.
A partvonal már csak pár kilométernyire van. Még ha rá is tudja venni az amerikaiakat, hogy csökkentsék magasságukat, régen a Balti-tenger fölött lesznek, mire ez bárkinek is számítana valamit. A pilóta maga felé húzta hát a botkormányt, és jobbra kiemelkedett. Amikor biztos távolságban érezte magát, irányt változtatott.
– Szerszámosláda, itt Kalapácsnyél – jelentett. – Az amerikai nem változtat az irányon. Megpróbálom rákényszeríteni, de nem akarok utasítások nélkül összeütközni vele.

*

A repülésirányító meredten figyelte, hogyan olvad össze a képernyőn előtte a két radarjel. És most azon tűnődött, hogy lehet, hogy nem állt meg a szíve. Mi az istennyila történik itt? Ez egy amerikai repülő. Nem kényszeríthetik rá, hogy megálljon. És, ha baleset következik be, kit fognak felelőssé tenni érte? Meghozta hát a döntést.
– Vissza a bázisra. Vége.
– Ezért még megfizet! – ígérte a KGB-tábornok a tisztnek. Nagyon tévedett.

*

– Hál' Istennek – közölte von Eich, amikor átsuhantak a partvonal fölött. Rögtön odahívta a stewardessek főnökét. – Hogy vannak hátul?
– Majdnem mindenki alszik.
– Fedélzeti mérnök – szólalt meg a pilóta –, szeretnénk hallani végre valamit az elektromos problémáinkkal kapcsolatban.
– Úgy tűnik, rossz lehetett egy megszakító, uram. Azt hiszem... Igen, megjavítottam.
A pilóta kitekintett az ablakon. A vadászgép fényei már messze a hátuk mögött voltak. Kigyulladtak mindenütt a kabinokban is a lámpák, kivéve leghátul. Miközben Vantspils-t is maguk mögött hagyták, balra fordultak, új irányba. Kettő-öt-kilencre. Nagyot sóhajtott. Két és fél óra még Shannonig. – Jó volna egy kis kávé!

*

Golovko levágta a telefont és fröcsögött néhány szót, amit Jack egyáltalán nem értett persze, bár üzenetük egyértelmű volt.
– Szergej, rendbe rakhatnám a térdem?
– Végül is mi történt magával, Ryan? – kérdezte a KGB-s.
– Kiestem a gépből, és azok a disznók itthagytak. Azt akarom, hogy a követségre vigyenek, de először is rémesen fáj a térdem.
Golovko meg Vatutin egymásra meredt, és több dolog is átvillant az agyukon. Végül is mi történhetett? Mi lesz ővelük? És mi lesz Ryannal?
– Egyáltalán, kit hívjunk fel most? – kérdezte Golovko.

 

 

27

Vatutin úgy döntött, felhívja igazgatóságának főnökét, aki rögtön tárcsázta a KGB első elnökhelyettesét. Az megint telefonált valakinek, aztán ő is felhívta a reptéri irodát, ahol mindannyian várakoztak. Vatutin megjegyezte az utasításokat, mindenkit beterelt Geraszimov kocsijába, és parancsokat osztogatott, amit Jack megint csak nem értett. Az autó nyílegyenesen vágott át Moszkva üres utcáin – épphogy csak elmúlt éjfél. Azok, akik moziban vagy operában vagy balettelőadáson voltak, már mind otthon vannak. Jack a két KGB ezredes között fészkelődött és nagyon remélte, hogy a nagykövetségre viszik. De valahogy az utazásnak nem akart vége szakadni, óriási sebességgel vágtattak át az egész városon, aztán fel a Lenin-hegyre. Aztán azon is túl be a fák közé, a várost övező erdőben jártak máris. Hirtelen megrémült. A diplomáciai mentesség sokkal biztosabb dolognak tűnt a reptéren, mint itt, ezen az elhagyatott helyen.
A kocsi egy óra múlva lassított végre. Letért a beton útról egy kavicsos ösvényre, amely a fák között kanyargott. Mindenütt uniformisokat látott, amikor kitekintett az ablakon. Fegyvereseket. Ettől egy csapásra elfeledkezett sajgó bokájáról és térdéről egyaránt. Hol is lehet pontosan? Mért hozhatták ide? Mért van ezeknél fegyver...? Az eszébe ötlő válasz egyszerű volt, és egyben vészjósló: Egy kicsit megkocsikáztatják...
Nem? Ezt nem tehetik meg, érvelt magában. Nekem diplomataútlevelem van. Túl sokan láttak még élve. Talán a nagykövet már – de az sajnos nem lehet. Nem tájékoztatták ugyanis a történtekről. És, ha csak üzenetet nem kapott eddig a gépről... Akárhogy is van, egyszerűen azért nem lőhetik agyon... Feltépték az ajtót. Golovko kiszállt és magával húzta Ryant is. Az egyetlen dolog, amiben most Jack biztos volt, hogy nincs értelme semmiféle ellenállásnak.
Egy ház előtt találta magát. Eléggé közönséges, favázas épület volt a fák között. Az ablakok sárga fénye nagyon elütött. A fény a függönyök mögül jött. Ryan egy tucatnyi embert látott álldogálni a ház körül. Mind egyenruhában volt. Mindegyiknél fegyver. És mindegyik ugyanazzal az érdeklődéssel bámult felé, mintha csak céltáblára nézne. Egyikük, egy tiszt, odajött végül és figyelemreméltó alapossággal motozta meg Ryant. Fel is szisszent tőle az amerikai, amikor véres térdéhez, meg széttépett nadrágjához ért. Meglepte viszont Ryant, hogy ha nem is értette, nyilvánvalóan mentegetőzve kért a másik bocsánatot. A tiszt aztán bólintott Golovkónak meg Vatutinnak, akik átadták automata fegyvereiket és végül bevezette a házba Ryant.
Odabenn elvették kabátjaikat. Két további, polgári ruhás következett, nyilvánvalóan rendőrök vagy KGB-sek lehettek. Kabátjaik alatt ki lehetett venni a kidudorodó pisztolyokat, jegyezte meg Ryan. Udvariasan bólintott feléjük, de nem kapott rá semmi választ. Ezek is megmotozták. Ryan igencsak megdöbbent, amikor a két KGB-st is megmotozták. Amikor mindenkivel végeztek, az egyik marcona őr végre bevezette őket.
A Szovjetunió kommunista pártjának főtitkára, Andrej Iljics Narmonov ült a frissen rakott tűz előtt, hatalmas székében. Felkelt, amikor ezek négyen beléptek a szobába, majd intett vendégeinek, hogy foglaljanak helyet vele szemben a pamlagon. A testőr a szovjet kormány feje mögött állt meg. Narmonov oroszul beszélt. Golovko pedig fordított.
– Ön kicsoda?
– John Ryan, uram – kezdte Jack. A főtitkár a vele szemközti székre mutatott aztán, és rögtön feltűnt neki, hogy valami nincs rendben Ryan lábával.
– Anatolij – szólt oda a testőrének, aki fogta Ryan karját és a földszinti fürdőszobába vezette. Ott még be is nedvesített neki egy törülközőt meleg vízzel, azt nyújtotta át. A társalgóból beszélgetés zaja szűrődött át, de Ryan orosz tudománya túl kevésnek bizonyult hozzá, hogy bármit is elkaphasson belőle. Jó volt viszont végre lemosnia a sebet. De a nadrágjának annyi. A legközelebbi váltás ruhája pedig – pillantott órájára – valószínűleg mostanra már Dánia fölött járhat. Anatolij mindvégig szemmel tartotta. A testőr még egy gézcsomagot is kerített valahonnan. Aztán olyan peckesen sétált vissza vele, amennyire Ryan fájdalma és kimerültsége ezt lehetővé tette.
Golovko még mindig ott volt, Vatutin már távozott, így hát az üres széken foglalt helyet. Anatolij kötelességszerűen foglalta el helyét Narmonov főtitkár mögött.
– Jólesik a tűz – kezdte Jack. – Köszönöm, hogy lemoshattam a térdem.
– Golovko azt mondja, hogy ezt nem mi tettük magával. Igaz ez?
Jack számára elég furán hangzott a kérdés, mivel Golovko végezte a fordítást. Szóval Andrej Iljics beszél kicsit angolul, igaz?
– Nem, uram, magamnak köszönhetem. Egyáltalán nem bántak velem rosszul. – Csak egyszerűen kiijesztették belőlem a szart is, gondolta magában Ryan. De ez már a saját átkozott hibámnak köszönhető. Narmonov csendes érdeklődéssel méregette a férfit, talán egy fél percig, mielőtt újból megszólalt volna.
– Nekem nem volt szükségem a maguk segítségére.
– Nem tudom, mire gondol, uram – hazudta Ryan.
– Tényleg azt hitték, hogy Geraszimov képes volna engem eltávolítani?
– Uram, nem tudom, miről beszél. Az én feladatom az volt, hogy megvédjem az egyik ügynökünk életét. Ez pedig azt jelentette, kompromittálnunk kell Geraszimov elnököt. Egyszerűen csak a megfelelő csalival horgásztunk.
– És a megfelelő halra, természetesen – kommentálta a kijelentést Narmonov. Egyáltalán nem látszott meg arcán, ami hangjából kissé kicsendült, hogy egy kicsit mulat a dolgon. – Szóval a maguk ügynöke volt Filitov ezredes?
– Igen, uram. Ön is jól tudja.
– Én csak most szereztem róla tudomást.
Akkor hát tudod, hogy Jazovot is kompromittálták. De, milyen közel kellett volna, hogy csapkodjon körülötted a villám, főtitkár elvtárs? Ryan persze nem mondta ki hangosan, amit gondolt. Valószínűleg Narmonov sem tudta volna rá a választ.
– Tudja-e, miért lett belőle áruló?
– Nem, nem tudom. Csak arra nézve tájékoztattak, amit tudnom kellett.
– Ennélfogva nem tud a Fényes Csillag elleni támadásról sem?
– Micsoda? – Most aztán Jack tényleg meglepődött, ki is mutatta rendesen.
– Ne sértsen már meg Ryan. Hiszen jól ismeri ezt a nevet.
– Délkeletre van Dusanbétől. Ismerem. Megtámadták? – kérdezte.
– Úgy gondolom. Tudja ugye, hogy ez háborús cselekmény – jegyezte meg Narmonov.
– Uram, KGB-tisztek pár nappal ezelőtt elraboltak egy amerikai SDI-s tudóst. Maga Geraszimov rendelte el. Alan Gregorynak hívják azt a férfit. Az Egyesült Államok hadseregének őrnagya. De szerencsére megmentették.
– Nem hiszem el – mondta Golovko, még mielőtt lefordította volna. Narmonovot szemmel láthatóan bosszantotta a közbeszólás, viszont megrázta Ryan kijelentésének lényege.
– A maguk egyik tisztjét is elfogták. Életben van. Így igaz, uram – biztosította róla Jack.
Narmonov csak a fejét rázta egyre és felkelt, hogy egy újabb hasábot vessen a tűzre. Aztán a piszkafával a helyére igazította. – Ez őrület, tudja-e – vetette oda a kandallónak. – Jelenleg tökéletesen kielégítő a helyzetünk.
– Már megbocsásson? Nem értem – kérdezte Ryan.
– A világ stabil valami, nem igaz? Az önök országa mindazonáltal változtatni kíván ezen, minket meg arra kényszerít, hogy ugyanezt a célt szorgalmazzuk. – Tudniillik, hogy az ABM Szarij Sagan-i tesztelési helyszíne több, mint harminc éve üzemel már, az nem számított e pillanatban.
– Főtitkár úr, ha úgy hiszi, hogy a képesség, amivel országom minden városának minden otthonát ugyanolyan hamuvá lehet változtatni, mint ami ott van Ön előtt...
– És az én országomat is, Ryan – jegyezte meg Narmonov.
– Igen, uram, az Önök országát is és még jó pár továbbit. Elpusztíthatják ugyan országom legtöbb polgárát, és mi is meg tudunk ölni körülbelül ugyanannyit ebben az országban. Hatvan perc sem kell hozzá onnantól fogva, hogy Ön fölveszi a telefont – vagy az én elnököm fölveszi. És minek is hívjuk mi ezt? Úgy hívjuk: „stabilitás”.
– Stabilitásnak, bizony, Ryan – mondta Narmonov.
– Nem, uram, technikai elnevezése, már legalábbis, amit mi használunk, MÁD: Kölcsönösen Biztosított Rombolás. Csakhogy ez a szó angolul azt is jelenti: őrület. Meglehet, hogy nyelvtanilag nem a legpontosabb, de mindenképpen ráillik. A helyzet pedig, amiben most nyakig benne ülünk, épp eléggé őrült. És attól a ténytől, hogy feltételezetten intelligens emberek gondolták ki az egészet, nem lesz semmivel sem több értelme.
– De beválik, nem igaz?
– Uram, miféle stabilitás az, amikor több százmillió embert csak egy rövidke óra választ el a haláltól? Miért tekintjük veszélyesnek azokat a fegyvereket, amikkel megvédhetnénk azokat az embereket? Nem visszafelé sül el ez az egész?
– De, ha soha nem használjuk őket... Gondolja, hogy együtt tudnék élni vele, ha a lelkiismeretemet ekkora bűn nyomná?
– Nem, nem hiszem, hogy bárki képes volna rá. De attól még valaki elcseszheti a dolgot. Az is lehet, hogy egy hétre rá golyót röpítene a saját agyába, de ez vajmi kevés vigaszt nyújtana már nekünk, többieknek. Ezeket az átkozott vacakokat épp eléggé könnyű alkalmazni. Az ember egyszerűen csak lenyom egy gombot, és máris repülnek. Szépen telibe találnak mindent. Valószínűleg, mivel nincs semmi, ami megállíthatná őket. Ha csak valami az útjukba nem áll, tényleg nincs okunk azt hinni, hogy ne működnének. És mindaddig, amíg valaki úgy véli, hogy bizony működnek, ha kell, túl nagy a csábítás, hogy ki kéne próbálni mindet.
– Legyen már végre realitása, Ryan. Gondolja, hogy valaha meg fogunk tudni szabadulni az atomfegyvereinktől? – kérdezte Narmonov.
– Nem, soha nem fogunk tudni megszabadulni minden fegyvertől. Ezt én is jól tudom. Mindkét oldalon megmarad mindig is az a képesség, hogy komolyan ártani tudunk egymásnak. Viszont lehetőség van rá, hogy a jelenleginél sokkal bonyolultabbá tegyük az egész folyamatot. És legalább lenne egy érve mindenkinek, hogy ne nyomja meg azt a gombot. Ez egyáltalán nem jelent destabilizálódást, uram. Egyszerűen csak a józan észt jelenti. És ez is hozzájárul valamicskével ahhoz, hogy megóvhassuk saját lelkiismeretünket.
– Pontosan úgy beszél, mint az elnöke. – Ryan még egy kis mosolyt is kiérdemelt ezzel a mondatával.
– Igaza van. – Ryan is elmosolyodott kicsit.
– Épp elég nagy kár, hogy egy amerikaival kell vitatkoznom. Még egyszer nem fogom megtenni. Mihez kezdenek Geraszimovval? – érdeklődött a főtitkár.
– Nagyon visszafogottan kezelik majd a dolgot, nyilvánvaló megfontolásból – mondta Jack abban a reményben, hogy úgy is lesz.
– Rendkívül nagy károkat okoznak a kormányomnak, ha napvilágra kerülne ez a disszidálás. Azt a javaslatot tenném, közöljék, életét vesztette valami repülőgépbaleset során...
– Továbbítani fogom majd a kormánynak, ha megtehetem. Azon is rajta leszünk, hogy Filitov neve se kerüljön fel az újságok címoldalára. Semmit sem nyerünk vele, ha nagydobra verjük az egészet. Az Önök országának, és szintúgy a miénknek sem tenne jót, ha kiderülne a dolog. Csak még jobban komplikálna mindent. Mindketten azt akarjuk, hogy végre lóduljanak meg már a leszerelési tárgyalások mennyi pénzt lehetne megspórolnunk vele, itt is, ott is!
– Nem olyan sokat – vetette közbe Narmonov. – Mindkét oldalon csupán a védelmi kiadások pár százalékáról van szó.
– Van egy mondás nálunk a kormányban, uram. Egymilliárd ott, egymilliárd itt, aztán nemsokára tényleg nagy pénzekről van szó már. – Ezzel Jack már egy nevetést is kikényszerített a másikból. – Kérdezhetek valamit, uram?
– Hogyne.
– Mihez kezdenének a pénzzel önöknél? Megpróbálom kitalálni.
– Akkor talán javaslatokat is tehetne nekünk. Miből gondolja, hogy én tudom a választ? – kérdezte Narmonov. Felkelt, és Ryan ugyanígy tett. – Menjen vissza a követségre. És mondja meg a kollégáinak, mindkét oldalnak jobb, ha az egész ügy sosem derül ki.
Fél órával később Ryant már le is tették az amerikai nagykövetség bejárata előtt. A férfit elsőnek egy tengerészgyalogos őrmester vette észre. Azután pedig Candela.

*

VC-137-es tíz perc késéssel szállt le Shannonban. Ennek az oka is az Északi-tenger fölött fúvó ellenszél volt. A legénység főnöke és egy másik őrmester terelgette ki elöl az utasokat. És, amikor mindenki távozott a gépről, hátra ment, hogy kinyissa a hátsó ajtót is. Miközben a kamerák folyvást villogtak a központi terminál épületében, lépcsőt gördítettek a Boeing farkához és négy ember szállt le róla. Mindegyikükön az amerikai légierő őrmestereinél rendszeresített egyenruha volt. Beszálltak egy kocsiba, azzal vitték őket a terminál legtávolabbi végéhez, ahol átszálltak egy másik repülőre, a 89. repülőosztályának VC-20A típusú gépére, mely katonai verziója a Gulfstream-III lökhajtásosnak.
– Helló, Misa. – Mary Pat Foley már az ajtóban várta, onnan vitte tovább. Addig még sosem csókolta meg a férfit. Most behozta. – Van bőven ételünk és italunk. Egy másik gép majd hazarepít mindannyiunkat. Jöjjön, Misa. – Megfogta a férfi karját és egy székhez vezette.
Pár méterrel arrébb Róbert Ritter üdvözölte Geraszimovot.
– A családom? – kérdezte az utóbbi.
– Biztonságban. Két nap múlva Washingtonban lesznek. Jelenleg nemzetközi vizeken tartózkodnak, egy amerikai hajó fedélzetén.
– Most feltehetőleg meg kellene köszönnöm Önnek?
– El is várjuk, hogy kooperáljon.
– Maguknak nagy szerencséjük volt – jegyezte meg Geraszimov.
– Igen – egyezett bele Ritter. – Nagy bizony.

*

A követségi kocsi Ryant a rákövetkező napon repítette Seremetyevóra, hogy elkapja a Frankfurtba induló PanAm 727-es járatot. Turistaosztályra vettek neki jegyet, de Ryan rögtön kicserélte első osztályra. Három órával később pedig már átszállt a Dulles felé tartó szintén PanAm 747-esre. Az út java részén aludt.

*

Bondarenko felmérte a vérontást. Az afgánok negyvenhét halottat hagytak hátra, de sokkal nagyobb veszteségeket okoztak. A helyszín lézerberendezései közül csak kettő élte túl. Minden szerelőműhely romokban hevert. Csakúgy a színház meg ez egyedülállók szálláshelye. A kórház nagyjából érintetlen maradt, viszont tele volt sebesültekkel. A jó hír az az egészben, hogy a tudományos és műszaki személyzet jó háromnegyedét és szinte minden hozzátartozójukat meg tudták menteni. Máris négy tábornok nyüzsgött körülötte, osztogatták neki előre a kitüntetéseket meg az előléptetést. De ő már megkapta a szánjára egyedül fontos jutalmat. Alighogy megérkezett a felmentő csapat, azonnal utánanézett és látta, hogy az emberek biztonságban vannak. Most pedig a lakótömb tetejéről mérte fel a helyzetet.
– Nagyon sok lesz itt a munka – szólalt meg egy hang. Az ezredes, aki nemsokára tábornok lesz, odafordult hát.
– Morozov. Még mindig van két lézerünk. És újjá tudjuk építeni a műhelyeket meg a laboratóriumokat is. Egy évbe, talán tizennyolc hónapba telik.
– Így igaz – válaszolta a fiatal mérnök. – Az új tükröké és a számítógépes vezérlőberendezéseké legalábbis addig el fog tartani. Ezredes elvtárs, az emberek megkértek engem, hogy...
– Ez volt a dolgom, mérnök elvtárs, meg aztán a saját bőrömet is mentenem kellett, nem emlékszik? És soha többé nem fog ilyesmi előfordulni itt. Mostantól fogva gépesített gyalogsági zászlóalj állomásozik itt állandóan. Már intézkedtem. Nyárra ez a létesítmény ugyanolyan biztonságos lesz, mint bármely másik a Szovjetunió területén.
– Biztonságos? Mit jelent az, ezredes?
– Ez az én munkám. És a tiéd is – válaszolta Bondarenko. – Emlékszel még?

 

 

Epilógus

Nem lepte meg különösebben Ortizt, amikor az őrnagy egyedül jött vissza. Az ütközetről a beszámoló vagy egy óráig tartott. Aztán a CIA tiszt kapott néhány hátizsáknyi berendezést. Az Íjász csapata vitézül kiverekedte magát. És a majdnem kétszáz főből, aki eredetileg elindult a menekülttáborból, a kevesebb, mint ötven tért vissza ezen az első tavaszi napon. Az őrnagy rögtön munkához látott, hogy kapcsolatot teremtsen a többi csapattal is. A végrehajtott feladat presztízse lehetővé tette számára, hogy egyenrangú félként álljon ki a nála idősebb és nagyobb hatalmú törzsfők közé. Egy héten belül új emberek álltak be a halottak helyére. Bátor tekintetű, új harcosok.

*

Geraszimov és Filitov soha többé nem látták viszont egymást. A kihallgatások hetekig is eltartottak. Filitovot a Virginia állambeli Camp Pearybe szállították, ahol találkozott az Egyesült Államok hadseregének egy szemüveges őrnagyával. Azzal közölte, amire emlékezett még az oroszok lézertechnikai áttöréséből.
Azután következett a szinte második karrierjének tekinthető életszakasz rutinszerű magyarázata. Ami persze szervesen kapcsolódik az elsőhöz, szinte azzal párhuzamos. A hírszerzésben tevékenykedő tisztek egész generációja kereste fel, hogy meghívja vacsorára vagy járjanak egyet. Néha iddogált is némelyikükkel, ami ugyan aggasztotta az orvosokat, viszont ki tagadhatta volna meg ezt a KARDINÁLIS-tól. Szorosan őrizték mindvégig lakóhelyét, még le is hallgatták. Azok pedig, akik a lehallgatást végezték, meglepődve tapasztalták, hogy a férfi alkalmanként álmában beszél.
Az egyik CIA tiszt, akinek, már csak hat hónapja volt hátra a nyugdíjaztatásig, éppen a reggeli újságot vette fel, amikor újra megtörtént. Először csak mosolygott a zajokra, amik a fülhallgatójából szűrődtek ki, aztán gyorsan letette a cikket, ami az amerikai elnök moszkvai látogatásáról szólt. Ez a szomorú, magányos öregember, gondolta, miközben csendben figyelt. Legtöbb barátja meghalt, és azokat is csak álmában láthatja viszont. Vajon ezért volt, hogy nekünk kezdett dolgozni? Majd alábbhagyott a mormolás, és a Kardinális szomszédban helyet foglaló „dadája” újra felvette az újságot.

*

– Százados elvtárs – kezdte Romanov.
– Igen, tizedes? – Most sokkal valóságosabbnak tűnt, mint legtöbb álmában, erre figyelt föl Misa. Egy pillanattal később már tudta miért.

*

A „mézesheteket” biztonsági tisztek védelme alatt töltötték, mind a négy napot – ami túl sok volt. Tekintettel arra, hogy Al meg Candi ennél többet semmiképpen nem akart a munkájától távol tölteni. Gregory őrnagy vette föl a telefont, amikor megcsendült.
– Igen – már úgy értem, hogyne, uram – hallotta férjét a kagylóba szólni Candi. Egy sóhaj. A férfi fejét rázta a sötétben, csak annyit lehetett kivenni. – Még csak azt sem tudom, hová küldhetnénk virágot, igaz? Lehet róla szó, hogy Candi meg én – Óh... értem. Köszönöm, hogy felhívott, tábornok. – A nő hallotta, hogy férje visszahelyezi a hallgatót és még egyet sóhajt.
– Candi, fenn vagy?
– Igen.
– Az első kiskölykünket Mike-nak fogjuk nevezni.

*

Grigorij Dalmatov vezérőrnagy, a Szovjetunió washingtoni nagykövetségének katonai attaséja számos olyan, főként szertartásos kötelezettséget teljesített, ami igencsak ellentmondott elsődleges feladatának, a hírszerzésnek. Kicsit bosszantotta is, amikor felhívták a Pentagonból és felkérték rá, hogy hajtson át az amerikai katonai parancsnokságra – és, legnagyobb meglepetésére, mindezt tegye katonai díszegyenruhában. Kocsiját a folyó felöli bejáratnál tette le, és egy fiatal ejtőernyős százados kísérte be. Az Amerikai Egyesült Államok hadseregének vezérkari főnöke, Ben Crofter tábornok irodájába vezették.
– Megkérdezhetem, mi folyik itt?
– Valami, amiről úgy gondoltuk, Önnek is látnia kell, Grigorij – válaszolta titokzatosan Crofter. Együtt mentek hát át a Pentagon saját helikopter-leszállóhelyéhez, ahol – Dalmatov legnagyobb meglepetésére – az elnöki flotta tengerészgyalogosok által vezetett helikopterére szálltak. A Sikorsky rögtön felemelkedett, és északnyugatra tartott, a marylandi dombok közé. Húsz perccel később pedig leszálltak. És Dalmatovot megint csak egy meglepetés érte. A helikopter Camp Davidben szállt le ugyanis. A kékbe öltözött tengerészgyalogosok egyik tagja tisztelgett a lépcsők aljánál, amikor elhagyták a gépet, és bekísérte őket a fák közé. Pár perccel később egy tisztásra jutottak ki. Dalmatov addig nem is tudta, hogy errefelé is van nyírfa. Lehetett a terület vagy félhektárnyi. És a tisztás egy olyan domb közelében volt, melyről szép kilátás nyílt a környező vidékre.
A földben négyszögletes gödröt pillantott meg, pontosan hat láb mélységű volt. Furának tűnt, hogy nyoma sincs sírkőnek. No meg az is, hogy a gyepet gondosan távolították el, és fektették, hogy ugyanúgy vissza lehessen majd helyezni.
A fák vonalán túl pedig Dalmatov tengerészgyalogosokat pillantott meg. Ezeken már terepszínű ruha volt és fegyver is. Nos, az semmiképpen nem meglepő, hogy komoly errefelé a biztosítás és valahogy a tábornok most egyenesen megnyugtatónak találta ezt.
Először egy dzsip jelent meg. Két, megint csak kék színű ruhába bújtatott tengerészgyalogos szállt ki belőle, és előre összeeszkábált állványt emeltek a gödör köré. Bizonyára gyakorlatuk lehet már benne, gondolta a tábornok, mivel három percükbe sem tellett, legalábbis az órája szerint. Aztán egy háromnegyedtonnás teherautó jött végig a fák között, azt is kísérte még néhány dzsip. A teherautó végében pedig egy fényesre festett, tölgyfakoporsó pihent. Az autó pár méternyire megközelítette a gödröt, ott aztán megállt. Aztán odalépett a díszőrség.
– Megkérdezhetném, miért vagyok itt? – érdeklődött Dalmatov, amikor már nem bírta tovább.
– Ön szinte harckocsiban nevelkedett, igaz?
– Igen, Crofter tábornok, akárcsak Ön.
– Hát ezért.
A díszőrséget képező hat férfi most az állványra tette a koporsót. A különítmény irányításával megbízott tüzérőrmester pedig levette a koporsó fedelét. Crofter odalépett. Dalmatovnak még a lélegzete is elállt, amikor melléje ért.
– Misa.
– Gondoltam, hogy ismerte – szólalt meg egy újabb hang. Dalmatov megfordult.
– Ön Ryan. – Mások is voltak ott. Ritter a CIA-től, Parks tábornok meg egy fiatal, harminc év körüli házaspár, nézett végig rajtuk Dalmatov. A feleség úgy tűnt, pár hónapos terhes lehet. A fiatalasszony csendben sírdogált az enyhe, tavaszi szélben.
– Igen, uram.
Az orosz a koporsó felé intett. – Hol – hogyan tudták...
– Most repültem vissza Moszkvából. A főtitkár volt szíves átadni az ezredes egyenruháját meg kitüntetéseit. Azt mondta, hogy – azt mondta, hogy ennek az embernek az esetében inkább szem előtt tartja továbbra is az okot, amiért ez a férfi megkapta a három aranycsillagot. Reméljük, hogy Ön majd közli kollégáival, hogy Mihail Szemjonovics Filitov ezredes, a Szovjetunió háromszoros Hőse, almában békésen elhunyt.
Dalmatov elvörösödött. – Áruló volt – nem fogok itt állni és...
– Tábornok – csattant fel Ryan –, nyilvánvaló kell legyen az Ön számára, hogy a főtitkár nem értene egyet ezzel a kirohanással. Ez a férfi meghalt, sokkal nagyobb hős, mint Ön gondolná. Az Ön országának és a mienkének egyaránt. Mondja meg, tábornok, hány csatában vett maga részt? Hány sebet kapott az országáért? És mégis rá tud nézni úgy erre az emberre, hogy árulónak nevezi? Mindenesetre... – Ryan intett az őrmesternek, aki lezárta a koporsót. Amikor végzett, egy másik tengerészgyalogos szovjet zászlót terített rá. Előléptek a lövészek és sorfalat álltak a sír végénél. Ryan papírt vett elő zsebéből és felolvasta Misának a bátorságra vonatkozó idézeteit. A lövészek felemelték fegyverüket és megszólalt a díszsortűz. Egy trombitás pedig eljátszotta a takarodót.
Dalmatov vigyázzállásba vágta magát és tisztelgett. Ryan nagyon sajnálta, hogy a ceremóniát titokban kellett tartani. Viszont egyszerűsége révén méltóságteljes is volt, ez pedig igazán az alkalomhoz illő.
– És miért itt? – kérdezte Dalmatov, amikor végeztek.
– Jobban szerettem volna Arlingtonban eltemetni, de ott valakinek feltűnhetett volna. Rögtön ott, azoknak a domboknak a túloldalán van az antietami csatamező. A mi polgárháborúnk legvéresebb napján, egy elkeseredett ütközet után az Unió csapatai ott verték vissza Lee tábornok első, északról jövő támadását. Egyszerűen ez a hely tűnt megfelelőnek – válaszolta Ryan. – Ha egy hősnek mindenképpen jeltelen sírban kell pihennie, legalább legyen közel ahhoz a helyhez, ahol bajtársai elestek.
– Bajtársai?
– Akár így, akár úgy, mindannyian olyasmiért harcolunk, amiben hiszünk. És ettől azért még bennünk is van valami közös, nem igaz? – kérdezte Jack. Aztán kocsijához ment, és Dalmatovot magára hagyta gondolataival.