Raymond Chandler
A KICSI NŐVÉR

(Tartalom)

 

 

1

A homályos üvegajtón kopott, fekete betűk állnak: Philip Marlowe... magánnyomozó. Mérsékelten piszkos ajtó ez, mérsékelten piszkos folyosó végén, egy olyasfajta épületben, amely abban az esztendőben volt új, amikor a csupa-csempe fürdőszoba számított a civilizáció alapjának. Az ajtó zárva, ám mellette egy másik ajtó hasonló felírással – ez viszont nyitva van. Jöjjön be rajta, senki sincs benn, csak én és egy hatalmas dongó. De maradjon kint, ha esetleg a kansasi Manhattanből jött!
Egyike volt azoknak a tiszta, világos, nyári reggeleknek, amilyeneket Kaliforniában csak kora tavasszal élvezhetünk, mielőtt beköszönt a sűrű köd. Az esőzésnek vége, a dombok még mindig zöldellnek, és a hollywoodi dombokat átszelő völgyből látni lehet a havat a magas hegyek tetején. A szőrmeüzletek az évi kiárusítást hirdetik. A nyilvánosházak, amelyek tizenhat éves szűzlányokra specializálták magukat, bombaüzletet bonyolítanak le. És Beverly Hillsben virágba borulnak a jacarandafák.
Már öt perce üldöztem a hatalmas dongólegyet, és vártam, hogy megpihenjen. De nem akart megpihenni. Egyszerűen szárnyalni akart, és a Bajazzók prológját énekelni. Cselekvésre készen álltam, magasra emelve a légycsapót. Az íróasztalom sarkára egy kis napsugár vetődött, tudtam, hogy előbb-utóbb idevonzza majd a legyet a fény. Így is történt, bár először nem is vettem észre. A zümmögés egyszer csak megszűnt, és már ott pihent az én legyem. Ekkor csengett a telefon. Centiméterről centiméterre haladva nyújtottam ki a bal kezemet a kagyló után, óvatosan és türelmesen. Felemeltem a kagylót, lassan és halkan szóltam bele:
– Tartsa egy pillanatra a vonalat, kérem.
Gyengéden tettem le a kagylót a barna itatósra.
A légy még mindig ott volt, ragyogva, kékeszölden, telve gonoszsággal. Mély lélegzetet vettem, és lecsaptam rá. Ami ezután még megmaradt belőle, a szoba közepére vitorlázott, és lepottyant a szőnyegre. Odamentem, felemeltem épen maradt szárnyánál fogva, és bedobtam a papírkosárba.
– Köszönöm, hogy megvárt – szóltam bele a telefonkagylóba.
– Mr. Marlowe, a detektív? – Vékony, hadaró, kislányos hang kérdezte. Mondtam, hogy igen, Mr. Marlowe, a detektív. – Mennyit számít ön a szolgálatáért, Mr. Marlowe?
– Mit kell tennem érte?
A vékonyka hang kicsit élesebbé vált:
– Ezt nem tudom telefonon megmondani. Ez, ez egészen bizalmas dolog. És... mielőtt időt pazarolnék arra, hogy az ön irodájába jöjjek, valami fogalmamnak kell lenni...
– Negyven dolcsi egy napra, és a költségek. Hacsak nem olyanfajta munkáról van szó, amit el lehet vállalni egy kerek összegért!
– Ez túlságosan sok – mondta a hangocska –, hiszen ez dollárok százaiba kerülhet, és nekem nagyon kis fizetésem van, és...
– Hol van maga most?
– Hát egy drug-store-ban. Egészen közel az ön irodájához.
– Megspórolhatta volna a telefonköltséget. A lift díjtalan.
– Bo... bocsánat... nem értem.
Újra elmondtam az egészet.
– Jöjjön fel, hadd lássam magát – tettem hozzá –, ha olyan bajban van, ami énrám tartozik, azt hiszem, egészen jól útba tudom igazítani...
– De nekem előbb tudnom kell magáról valamit – jelentette ki nagyon határozottan a kis hang –, az ügy nagyon kényes, személyes természetű. Nem mondhatom el akárkinek.
– Ha annyira kényes – mondtam –, akkor talán egy hölgydetektívre volna szüksége.
– Jó ég! Nem is tudtam, hogy olyan is van! – Majd kis szünet után: – De én nem hiszem, hogy női detektív meg tudná ezt oldani. Tudja, Orrin nagyon veszélyes környéken élt. Legalábbis én azt gondoltam, hogy veszélyes. A panzió gondnoka a lehető legkellemetlenebb személy. Csak úgy bűzlött a szesztől. Ön iszik, Mr. Marlowe?
– Hát, most, hogy említi...
– Nem hiszem ugyanis, hogy kedvem lenne olyan detektívet alkalmazni, aki bármilyen formában szeszes itallal él. Én még a dohányzást sem helyeslem.
– Az megfelelne, ha narancsot hámoznék?
Hallani lehetett a gyors lélegzetvételt a drót másik végén:
– Legalább gentlemanhez illően beszélhetne velem!
– Azt hiszem, jobb lenne, ha az Egyetemi Klubnál próbálkozna – ajánlottam. – Úgy hallottam, ott még akad egy-két gentleman. Csak nem vagyok bizonyos benne, hogy hajlandók magukat a kegyed rendelkezésére bocsátani. – Ezzel letettem a kagylót.
Ez a lépés helyes volt, de nem bizonyult elegendőnek. Be kellett volna zárnom az ajtót, és elbújnom az asztal alá.

 

 

2

Öt perccel később csengettek a kis iroda külső ajtaján. Ezt a helyiséget fogadószobának használom. Megint hallottam az ajtó csukását, és aztán már semmit sem hallottam. A közben levő ajtó félig nyitva volt. Figyeltem, és úgy véltem, hogy valaki benézett az üres helyiségbe, majd elment, anélkül hogy belépett volna. Ezután halk kopogás hallatszott az ajtón, aztán olyanfajta krákogás, amilyet az ember kopogás helyett szokott hallatni. Levettem a lábamat az íróasztal tetejéről, felálltam, és kinéztem.
Ő volt az. Ki sem kellett nyitnia a száját ahhoz, hogy bizonyos legyek benne: kicsoda. Akarva sem hasonlíthatott volna kevésbé Lady Macbethre. Alacsony termetű, jól ápolt, fontoskodónak látszó, fiatal lány volt, gondosan lesimított hajjal, keret nélküli szemüveggel. Mérték után készült, barna kosztümöt viselt, s a válláról szíjon lógott le egy olyasféle idomtalan, szögletes táska, amely azt a benyomást kelti az emberben, hogy irgalmasnővéré, aki éppen elsősegélyt készül nyújtani egy sebesültnek. A sima, barna hajon kis kalap szerénykedett, olyan aprócska, mintha túl korán választották volna el a mamájától. A lány arca teljesen festetlen volt. Semmi rúzs – és semmi ékszer. A keret nélküli szemüveg könyvtárosi külsőt kölcsönzött neki.
– Így nem lehet emberekkel beszélni telefonon – kezdte éles hangon –, szégyellhetné magát.
– Túlságosan büszke vagyok ahhoz, hogy ezt kimutassam – mondtam. – Jöjjön be! – Kitártam neki az ajtót, aztán hellyel kínáltam meg.
Leült a szék szélére.
– Ha én így beszélnék Dr. Zugsmith valamelyik betegéhez – mondta a lány –, elveszteném az állásomat. Ő arra a legkényesebb, hogyan beszélek a betegekhez, még a legnehezebben kezelhetőkhöz is.
– Hogy van az öreg fiú? Nem láttam őt, mióta leestem a garázs tetejéről.
A kis nő meglepettnek és teljesen komolynak látszott.
– De hát... ön nem ismerheti Dr. Zugsmith-t. – Meglehetősen vérszegény nyelvének hegye kibújt az ajkai közül, óvatosan és hiábavalóan keresgélve.
– Ismerek egy Dr. George Zugsmith-t – mondtam – Santa Rosából.
– Nem, nem! Ez Alfred Zugsmith, Manhattanben. Manhattan, Kansas... Tudja... Nem Manhattan, New York.
– Akkor ez egy másik Zugsmith – hagytam rá. – És a maga neve?
– Még nem döntöttem, hogy hajlandó leszek-e megmondani magának.
– Szóval csak nézegeti a kirakatot, mielőtt döntene, hogy bemegy-e vásárolni az üzletbe...
– Nevezheti így is. Elvégre... ha ki kell teregetnem a családi ügyemet egy tökéletesen idegen embernek, legalább tudnom kell: ő-e az a személy, akiben megbízhatom.
– Mondták már magának, hogy rafinált kis fruska?
A keret nélküli szemüveg mögött megcsillant a szeme:
– Remélem, nem!
A pipám után nyúltam, és töltögetni kezdtem.
– A remény nem idevaló kifejezés – mondtam. – Szabaduljon meg attól a kalaptól, és szerezzen be színes keretű, ferde divatszemüveget. Tudja, olyan kacsintósat és keletieset.
– Dr. Zugsmith semmi ilyesmit nem engedne meg – jegyezte meg gyorsan a lány, majd hozzátette –, komolyan gondolja? – kicsit elvörösödött.
Meggyújtottam a pipámat, és a füstöt átfújtam az íróasztalon. Visszahőkölt.
– Ha alkalmaz, akkor én vagyok az a fickó, akit alkalmaz – mondtam. – Én. Éppen olyan, amilyen. Ha azt hiszi, hogy talál társadalmi munkást ebben a szakmában, akkor maga bolond. Én letettem a kagylót, maga mégis eljött hozzám. Tehát segítségre van szüksége. Mi a neve és a baja?
Szótlanul bámult rám.
– Ide figyeljen – mondtam –, maga a Kansasi Manhattanből jött. Legutóbb alkalmam volt az emlékezetembe vésni a Nagy Kalendáriumból, hogy ez egy kisváros, nem messze Topekától. Mintegy húszezer lakosa van. Maga Dr. Zugsmith-nél dolgozik, és keres valami Orrin nevezetű egyént. Manhattan kisváros. Annak kell lennie. Kansasban legalább fél tucat helység van ennél nagyobb. Máris eleget tudok magáról ahhoz, hogy kitaláljam az egész családi történetet.
– És miért akarná kitalálni? – kérdezte a lány zavartan.
– Dehogyis akarom. Torkig vagyok azzal, hogy az emberek elmondják a történetüket nekem. Csak azért ülök itt, mert nincs hová mennem. Nem akarok én dolgozni. Semmit sem akarok.
– Túl sokat beszél.
– Ez igaz – hagytam rá. – Túl sokat beszélek. Egyedülálló emberek mindig túlságosan sokat beszélnek, vagy egyáltalán nem szólnak semmit. Ne térjünk végre a tárgyra? Maga nem olyannak látszik, mint aki csak úgy meglátogat magándetektíveket, különösen olyanokat, akiket nem is ismer.
– Igaza van – hangzott a lány nyugodt válasza –, Orrin el is kékülne mérgében, ha megtudná. A mamám is nagyon dühös lenne. Én... különben csak úgy... találomra választottam ki az ön nevét egy telefonkönyvből.
– És milyen módszerrel? Csukott vagy nyitott szemmel?
Egy pillanatig úgy meredt rám, mint valami csodabogárra.
– Hét és tizenhárom – mondta nyugodtan.
– Hogyan?
– Marlowe az hét betű – magyarázta a lány –, Philip Marlowe pedig tizenhárom. Hét meg tizenhárom az összesen...
– Mi a maga neve? – Szinte rámordultam.
– Orfamay Quest. – Összehúzta a szemét, mintha sírni akarna. A keresztnevét betűzve mondta, az egész szót. – Az anyámmal élek – folytatta, és a hangja sietőssé vált, mintha az időm neki került volna pénzébe. – Apám négy évvel ezelőtt meghalt. Orvos volt. Fivérem, Orrin is sebésznek készült, de kétévi orvosi tanulmány után a mérnöki pályát választotta. Egy évvel ezelőtt a Cal Western-i repülőgépgyárba ment dolgozni, Bay Citybe. Tulajdonképpen nem volt rá szüksége. Jó állása volt Wichitában. Úgy sejtem, valamiképpen Kaliforniába akart jönni. Majd mindenki ezt csinálja.
– Majdnem mindenki... – javítottam ki. – És ha mindenáron viselni akarja azt az intellektuális szemüveget, próbáljon intellektuálisan viselkedni és beszélni...
Felnevetett, és az ujja hegyével vonalat húzott végig az íróasztalon, tekintetével az ujját követve.
– Arra a ferde, japános szemüvegre gondol, amely keleties külsőt kölcsönöz az embernek?
– Ühüm. De térjünk vissza Orrinra. Ott hagytuk el, hogy Bay Citybe jött, Kaliforniába. És most mihez kezdjünk vele?
A lány kicsit gondolkozott, és összeráncolta a szemöldökét. Tanulmányozta az arcomat, mint aki döntő elhatározásra akar jutni. Aztán a szavak egyszeriben valósággal kirobbantak belőle:
– Nem vallott Orrinra, hogy nem ír nekünk rendszeresen. Az elmúlt hat hónapban mindössze kétszer írt a mamának, és háromszor nekem. A legutolsó levelét pedig már hónapokkal ezelőtt kaptuk tőle. A mamám és én aggódni kezdtünk. Most szabadságon vagyok, és eljöttem, hogy meglátogassam. Ő eddig még sohasem hagyta el Kansast. – Elhallgatott, és megkérdezte: – Nem készít jegyzeteket?
Valamit morogtam.
– Azt hittem, hegy a detektívek mindent feljegyeznek egy noteszba – mondta.
– A csattanót majd én adom hozzá, maga mondja csak a történetet. Egyszóval... Szabadsága alatt idejött. És aztán?
– Megírtam Orrinnak, hogy jövök, de választ nem kaptam. Táviratot is küldtem neki Salt Lake Cityből, de arra sem válaszolt. Így aztán nem tehettem egyebet, mint hogy odamentem, ahol lakott. Rémesen hosszú út, autóbusszal kellett mennem. A cím: Bay City, Idaho Street 449.
Megint elhallgatott. Aztán megismételte a címet, de akkor sem jegyeztem fel. Csak ültem, és néztem a szemüvegét, sima, barna haját, bolondos kis kalapját, lakkozatlan, festetlen körmeit, rúzs nélküli száját és a nyelve hegyét, ahogy ütemesen járt ki-be a halvány ajkak között.
– Ön talán nem is ismeri Bay Cityt, Mr. Marlowe?
– Huh! Minden, amit tudok róla, annyi, hogy valahányszor odamegyek, mindig új fejet kell vásárolnom... Akarja, hogy befejezzem a történetét?
– Mi... Micsoda? – A lány olyan tágra nyitotta a szemét, hogy a tekintete a szemüveg mögött mélytengeri haléhoz hasonlított valami akváriumban.
– Orrin elköltözött – mondtam –, de nem tudják, hová. És maga most attól fél, hogy talán bűnös életet folytat a kormányzósági toronyház tetején, egy kéjlakban, egy hosszú nercbundába és kábító parfőmbe burkolt, vörös démonnal.
– Az ég szerelmére!
– Gondolja, hogy goromba vagyok?
– Kérem, Mr. Marlowe – mondta a lány kis szünet után –, én semmi ilyesmit nem képzelek Orrinról. És csak annyit mondok, ha Orrin most hallaná önt, megbánná, Mr. Marlowe, hogy így beszélt. Ő rettenetes tud lenni. Tudom, hogy valami történt vele. Olcsó garzonházban lakott, és a gondnok egyáltalán nem tetszett nekem. Rémes alak. Azt mondta, hogy Orrin két héttel ezelőtt elköltözött onnan, nem tudja, hova, nem is törődik vele. Minden, amit kíván, egy pofa gin. Nem tudom megérteni, hogyan élhetett Orrin ilyen helyen.
– Azt mondta, hogy egy pofa gin? – kérdeztem.
A lány elpirult:
– Ezt a gondnok mondta. Én csak elmesélem önnek.
– Helyes. Folytassa.
– Hát ezek után a munkahelyére mentem. Tudja, a Cal Western Társaság. Azt mondták, hogy otthagyta őket, mint sokan mások, és ez minden, amit tudnak. Innen a postára mentem, kérdeztem, hogy Orrin bejelentette-e a címváltozását, de azt mondták, semmiféle felvilágosítást nem adhatnak. Szabályellenes volna. Elmondtam nekik, mi a helyzet. Akkor az az ember a postán azt mondta, nos, hogyha én vagyok a nővére, akkor utánanéz. El is ment, hogy megnézze, de azzal jött vissza, hogy nem, Orrin semmiféle címváltozást nem jelentett be. Most már kezdtem kicsit megijedni. Baleset vagy valami egyéb történhetett vele.
– Eszébe jutott, hogy a rendőrséghez forduljon az ügyben?
– Nem merném megkérdezni a rendőrséget. Orrin ezt sohasem bocsátana meg nekem. Ő nagyon nehezen kezelhető, még ha minden rendben van, akkor is. A mi családunk... – A lány habozott, és volt valami a tekintetében, amit megpróbált eltitkolni. Izgatottan folytatta: – A mi családunk nem olyan család...
– Ide figyeljen – szóltam közbe kissé elgyötörten –, én most nem olyan fickóról beszélek, aki pénztárcát lop. Úgy beszélek róla, mint akit elütött egy autó, és aki elvesztette az emlékezőtehetségét. Vagy olyan súlyosan megsérült, hogy beszélni sem tud.
A lány nem túlságosan rajongó pillantást vetett rám.
– Ha ilyesféle történt volna vele, arról tudnánk – jegyezte meg. – Mindenkinek van valamije a zsebében, amiről tudni lehet, hogy kicsoda.
– De néha az illetőből nem marad más, mint a zsebe.
– Meg akar ijeszteni, Mr. Marlowe?
– Ha azt akarnám, akkor nemigen jutnánk előbbre. Mégis, mit gondol, mi történhetett?
A lány a szájához tette a mutatóujját, és nagyon óvatosan megérintette a nyelve hegyével.
– Úgy vélem, ha tudnám, akkor nem kellett volna idejönnöm. Mennyit kér azért, hogy megtalálja őt?
Jó ideig nem válaszoltam, aztán azt mondtam neki:
– Úgy gondolja, hogy egyedül? Anélkül, hogy bárkinek is szólnánk?
– Igen. Úgy gondolom, hogy egyedül. Anélkül, hogy bárkinek is szólnánk.
– Aha. Hát az attól függ!... Elmondtam már az áraimat.
Rácsapta a kezét az íróasztal szélére, és keményen összeszorította. A legértelmetlenebb gesztusai voltak, amiket valaha láttam.
– Azt hittem, hogy ön, detektív lévén, egyszerűen megtalálja őt – jelentette ki a lány, majd hozzátette. – Húsz dollárnál többet nem fordíthatok erre. Ennivalót is kell vennem, meg kell szállnom valahol, a vonatköltség vissza, tudja, milyen drágák a szállodák, no meg az ennivaló a vonaton...
– Melyik hotelben szállt meg?
– Én... én inkább nem mondanám meg, ha nem veszi rossznéven.
– Miért?
– Csak. Egyszerűen – nem. Félek Orrin dühétől. És végeredményben bármikor felhívhatom önt.
– Aha. És még mi az, amitől fél, Orrin dühén kívül, Miss Quest? – Hagytam kialudni a pipámat, aztán újra meggyújtottam. Közben figyeltem a lányt.
– Nem gondolja – kérdezte egy idő múlva –, hogy a pipázás nagyon utálatos szokás?
– Valószínűleg. De ahhoz, hogy leszokjam róla, több kellene, mint húsz dollár. Egyébként pedig ne próbálja megkerülni a kérdésemet.
– Maga nem beszélhet így velem! – fortyant fel. – A pipázás igenis ronda szokás! A mamám sohasem engedte pipázni a papámat a házban. Még az utolsó két évben sem, amikor a szélütés érte. Gyakran üldögélt üres pipával a szájában, de a mamám még ezt sem szerette. Sok adósságunk volt. A mamám azt mondta, nem engedheti meg magának, hogy a papám pénzt adjon olyan haszontalanságokra, mint a dohány. Az egyháznak nagyobb szüksége van rá, mint neki.
– Kezdem érteni – mondtam lassan. – Végy egy családot, amilyen a maguké, és benne valakit, akinek a fekete báránynak kell lennie.
A lány haragosan felugrott, és az elsősegélytáskát az oldalához csapta.
– Ki nem állhatom magát! – kiáltotta. – Azt hiszem, mégsem fogom igénybe venni! Ha Orrint valami helytelen dologgal gyanúsítja, nos, akkor biztosíthatom, hogy nem Orrin az, aki a fekete bárány a családunkban!
A szempillám sem rezzent meg.
A lány most hirtelen megfordult, az ajtó felé vonult, a kilincsre tette a kezét, aztán megint megfordult, visszarohant, és heves sírásban tört ki.
Úgy reagáltam minderre, mint egy kitömött hal a csalétekre.
A lány elővette kis zsebkendőjét, és nyomogatni kezdte vele a szeme sarkát.
– Most pedig... bizonyára hívja a re... rendőrséget... – mondta, mintha gombóc lett volna a torkában. – A manhattani újságok pedig mindent megtudnak, és majd valami mocskot közölnek rólunk.
– Maga ilyesmire nem is gondol, drágám... Hagyja abba az érzelmeim facsarását. Inkább lássunk Orrinról egy fényképet.
Orfamay Quest sietve eltette a zsebkendőjét, és valami egyebet ásott elő táskájának mélyéről. Átnyújtotta az íróasztal fölött. Egy boríték volt. Vékony, de azért néhány fénykép lehetett benne. Nem néztem bele.
– Írja le Orrint, amilyennek maga látja – mondtam.
Erősen gondolkodott, s ez alkalmat adott neki arra, hogy foglalkoztassa a szemöldökét.
– Orrin huszonnyolc éves múlt márciusban. A haja világosbarna, világosabb, mint az enyém. Világosabb kék a szeme is. A haját simán hátrakeféli. Nagyon magas, majdnem száznyolcvanöt centi, de a súlya nem több, mint hatvanhárom kiló. Csupa csont. Viselt bajuszt, de a mamám ragaszkodott hozzá, hogy levágassa. Azt mondta a mamám...
– Ne mondja el. Bizonyára kellett a tisztelendő úrnak egy párna kitöméséhez...
– Nem beszélhet így az anyámról! – vágta oda a lány a haragtól valósággal elsápadva.
– No, hagyja abba már ezt a szamárságot! Van itt egy csomó dolog, amit tudok magáról. De ne játssza meg a liliomot. Beszéljen arról: van-e Orrinnak valami különös ismertetőjele, anyajegy, sebhely, avagy talán a huszonharmadik zsoltár rátetoválva a mellére. És nem szükséges elpirulnia!
– Magának viszont nem kell úgy rám kiabálnia. Miért nem nézi meg a fényképet?
– Mert valószínűleg ruhában vették le. Magának mint nővérének végül is tudnia kellene valamilyen ismertetőjelről.
– Nincs semmi különös ismertetőjele – jelentette ki határozottan a lány. – Csupán egy kis sebhely a bal kezén. Ott, ahol eltávolítottak egy szemölcsöt.
– És mit tud a szokásairól? Hogyan, mivel szórakozik? Már azonkívül, hogy nem iszik, nem dohányzik, és nem jár lányokkal.
– De hát... honnan tudja ezeket?
– A mamája mondta.
A lány mosolygott. Már éppen kezdtem kíváncsi lenni, tud-e egyáltalán mosolyogni. Nagyon szabályos, fehér fogai voltak, de nem nagyon villogtatta őket. Ezt a javára írtam.
– Ne legyen csacsi – mondta –, Orrin egész csomó dolog iránt érdeklődik. Van például egy nagyon drága fényképezőgépe. Szeret pillanatfelvételt csinálni emberekről, amikor azok nem veszik észre. Ezzel aztán olykor valósággal megőrjíti őket. De Orrin azt mondja, az embereknek olyanoknak kell látniuk saját magukat, amilyenek a valóságban.
– Reméljük, hogy ővele ez sohasem történhet meg – jegyeztem meg. – És miféle fényképezőgép az övé?
– Az a fajta kis gép, amelynek nagyon finom a lencséje. Jóformán mindenféle világításnál lehet vele felvételt készíteni. Leica.
Kinyitottam a borítékot, és kivettem belőle két apró, nagyon éles fényképet.
– Ezeket a képeket nem ilyen géppel készítették.
– Ó, nem... Ezeket a felvételeket Philip készítette. Philip Anderson. Egy fiú, akivel jártam egy ideig. – A lány most kis szünetet tartott, majd sóhajtott. – És úgy hiszem, már tudom is, miért jöttem magához, Mr. Marlowe. Mert a maga neve is Philip.
– Ühüm... – Csak ennyit mondtam rá. Valami bizonytalanság fogott el ezzel a lánnyal szemben. – És mi történt Philip Andersonnal?
– De most Orrinról van szó...
– Tudom – szakítottam félbe. – De mi történt Philip Andersonnal?
– Még mindig Manhattanben van. – A lány elnézett. – A mamám nem nagyon kedveli. Tudja, hogy van ez...
– Igen, tudom, hogy van ez. Sírjon, ha akar. Nem fordítom maga ellen. Én is afféle elérzékenyülő pasas vagyok.
Megnéztem a két képet. Az egyik lefelé nézett, s így hasznavehetetlen volt számomra. A másik eléggé jól sikerült felvétel volt: magas, szögletes fickó, mélyen ülő szem, hegyes áll, keskeny száj. Az arc kifejezése pontosan olyan volt, amilyennek vártam. Ha valaki történetesen elfelejtené letörölni a sárt a cipőjéről a lábtörlőben, ez az a fickó, aki figyelmeztetné...
Félretettem a fényképet, és ránéztem Orfamay Questre. Próbáltam felfedezni rajta valamit, ami legalább valamennyire hasonlít erre a másik arcra, de nem találtam a legcsekélyebb nyomát sem bármiféle családi hasonlatosságnak – bár ez természetesen semmit sem jelent. Soha sincs jelentősége.
– Rendben van – mondtam végül –, majd odamegyek, és megnézem. De magának sejtenie kellene, mi történt. Orrin egy idegen városban van. Nyilván egy ideig jól keres. Talán sokkal jobban, mint bármikor addigi életében. Találkozik olyan emberekkel, amilyenekkel addig még sohasem találkozott. És ez nem olyanfajta város, mint a kansasi Manhattan. Higgyen nekem, nem olyan. Én ismerem Bay Cityt. Ő valami rossz fát tett a tűzre, és nem akarja, hogy a családja megtudja. Rendbe fog jönni.
A lány egy másodpercig némán meredt rám, aztán megrázta a fejét:
– Nem. Orrin nem az a típus, aki olyanokat tesz, Mr. Marlowe.
– Akárki lehet olyan – feleltem. – Éppen hogy az olyan legény, mint Orrin. A kisvárosi képmutató fickó típusa, akinek egész életében a nyakán ült a mamája, és a tisztelendő bácsi fogta a kezét. Idekinn viszont teljesen magára van hagyatva. Dohányhoz jutott, és szeretne rajta afféle kis könnyű életet vásárolni, ragyogást, de nem olyat, ami a templom napsugaras ablakán szivárog be. Nem azért mondom mindezt, mintha elítélném. Úgy értem, elege volt az otthoni dolgokból, nem?
Orfamay Quest némán bólintott.
– Nyilván belevetette magát a könnyű életmódba – folytattam –, de nem tudja, hogyan kell ezt csinálni. Ehhez is tapasztalat kell. Bajba juthatott valami hölgyikével és az itókával, és ez neki egyelőre olyan, mint ellopni a püspök alsónadrágját. Végül is a fickó nemsokára huszonkilenc éves lesz, és ha meg akar hemperegni a csatornában, ez az ő dolga. Majd egy idő múlva talál valakit, akit hibáztathat érte.
– Nem szívesen hiszek magának, Mr. Marlowe – a lány lassan tagolta a szavakat –, már csak az anyám miatt is...
A szavába vágtam:
– Szó volt bizonyos húsz dollárról.
Megbotránkozva nézett rám:
– Most rögtön kell fizetnem?
– Mi a szokás a kansasi Manhattanben?
– Nekünk nincsenek magándetektívjeink Kansasban. Csak a rendőrség. Illetve, azt hiszem, csak a rendőrség.
Ismét kutatni kezdett a táskájában. Előhúzott egy piros pénztárcát, kivett néhány gondosan szétválogatott és összehajtogatott bankót. Három ötdollárost és öt egydollárost. Úgy látszott, nem sok maradt az erszényében. A lány olyasformán tartotta a pénztárcát, hogy jól láthattam, milyen üres. Kisimította a bankjegyeket az íróasztalon, egyiket a másikra tette, és elém tolta. Nagyon lassan, nagyon szomorúan, olyan arccal, mintha a kedvenc macskáját fojtaná meg.
– Adok nyugtát – mondtam neki.
– Nem szükséges nyugta, Mr. Marlowe.
– De igen. Maga nem akarta megmondani a nevét és a címét, így hát nekem kell valami, amin rajta van a neve.
– Minek?
– Annak a bizonyítására, hogy én képviselem magát.
Elővettem a nyugtakönyvet, kiállítottam a nyugtát, és odatartottam a lánynak, hogy írja alá a másolatot. Először nem akarta. Aztán némi habozás után kelletlenül kezébe vette a vastag ceruzát, és leírta „Orfamay Quest” – szabályos titkárnői írással.
– Címet még mindig nem? – kérdeztem.
– Inkább nem.
– Hívjon fel akármikor telefonon. A telefonszámom benne van a telefonkönyvben, Bristol Apartments, 428-as.
– Nem valószínű, hogy meglátogatom a lakásán – hangzott a hűvös kijelentés.
– Még nem is kértem. Hívjon fel úgy négy óra tájban, ha megfelel magának. Addigra talán lesz valami. Persze, az is lehetséges, hogy nem.
A lány felállt:
– Remélem, a mamám nem fogja azt hinni, hogy valami helytelen dolgot cselekedtem... – Színtelen körmével az ajkát babrálta. – Mármint azzal, hogy idejöttem.
– Arra kérem, ne meséljen nekem többet arról, hogy a mamája mit szeret, és mit nem. Ezt mellőzzük a továbbiakban.
– Na de kérem... ez igazán...
– És azt se mondja többet, hogy na de kérem, ez igazán.
– Azt hiszem, magának nagyon sértő a modora – vágta oda dühösen.
– Maga ezt egyáltalán nem hiszi. Azt hiszi, hogy ravasz vagyok. Én pedig azt hiszem magáról, hogy elragadó kis hazudozó. Ugye tisztában van azzal, hogy ezt az egészet nem a húsz dollárjáért csinálom?
Hirtelen hűvösen és mereven nézett szembe velem:
– Hanem miért? – kérdezte, és miután nem válaszoltam, hozzátette: – Csak mert érezni a tavaszt a levegőben?
Még mindig nem feleltem. Kicsit elpirult, és kuncogott. Nem volt szívem megmondani neki, hogy egyszerűen unatkoztam, fárasztott a semmittevés, és talán azért is, mert tavasz van. És... mert volt valami a szemében, ami sokkal ősibb, mint a kansasi Manhattan.
– Azt hiszem, maga nagyon rendes, igazán... – mondta lágyan. Gyorsan megfordult, és valósággal kiszaladt az irodából. A léptei kívülről, a folyosóról hangzottak, mint egy-egy éles kis koppanás. Ahogy a mamája dobolhatott az ebédlőasztal szélén, amikor a papa megkísérelte, hogy még egy szelet tortához jusson. És már nem volt pénze. Semmije sem volt. Csak ült egy hintaszékben, a verandán, ott a kansasi Manhattanben, üres pipával a szájában, hintázva a verandán, lassan és vigyázva, mert ha valakit egyszer már szélütés ért, akkor lassan és óvatosan kell élnie. És várnia a következő szélütést. Várni, üres pipával a szájban, mert dohány nincs, semmi sincs. Semmi tennivaló, csak a várakozás.
Egy borítékba tettem Orfamay Quest nehezen megkeresett húsz dollárját, ráírtam a lány nevét, és beledobtam a borítékot az íróasztalfiókba. Visszariadtam attól a gondolattól, hogy ennyi pénzzel a zsebemben szaladgálják.

 

 

3

Hosszú ideje ismerheti valaki Bay Cityt anélkül, hogy tudna az Idaho Streetről. És az Idaho Streetet is lehet ismerni anélkül, hogy az ember tudna a 449-es szám létezéséről. A háztömb előtti kövezet összevissza törve, majdhogynem visszasüllyed a talajba. Egy fahulladékkal tele udvar megvetemedett kerítése szegélyezi a töredezett járdát az utca másik oldalán. Félúton, az utca közepe táján, egy használaton kívüli mellékvágány rozsdás sínei fordulnak be egy magas, kétszárnyú, leláncolt kapuhoz, amelyről messziről lerí, hogy legalább húsz év óta nem nyitotta ki senki. Kisfiúk krétával irkáltak rá, és ábrákat rajzoltak véges-végig, a kerítés mentén.
A 449-es számú háznak ócska, festetlen verandája volt, öt darab fából készült, nádfonatú hintaszékkel, amelyek használatlanul hevertek, s már csak a drótok tartották össze mindegyiket, avagy talán a párás tengerparti levegő. A földszinti ablakokon zöld redőny volt látható, vagy háromnegyedrészt leengedve, tele repedésekkel. A kapun kívül nagy tábla, rajta nyomtatott betűkkel a felírás: „Nincs kiadó szoba.” De ez már nagyon régen így lehetett, mert az írás egészen elhalványodott, és a legyek is elvégezték rajta munkájukat. A kapu hosszú folyosóra nyílt, ebből lépcső vezetett fel a hátrafelé vezető út egyharmadára. A folyosó jobb oldalán keskeny polc, láncon függő tintaceruzával, azonkívül egy nyomógomb, fölötte sárga-fekete felirat: „Gondnok.” Ez utóbbi három különböző nagyságú rajzszöggel volt odaerősítve. A szemben levő falon volt a nyilvános telefon.
Megnyomtam a csengőt. Valahol a közelben csengett, de senki nem reagált rá. Újra csengettem, megint semmi. Megindultam egy ajtó felé, amelyiken fehér és fekete fémbetűs „Gondnok”-felirat állt. Kopogtattam. Aztán berúgtam az ajtót. De ezzel sem törődött senki.
Visszamentem, ki a házból, körülmentem az oldalán, ahol keskeny, aszfaltozott járda vezetett a hátsó feljáróhoz. Úgy látszott, ez a rész tartozott a gondnok lakásához. A ház többi részén helyezkedtek el a bérelt szobák. A kis verandán piszkos szemétvödör és egy faláda állt, tele szeszesüvegekkel. A ház hátsó kapuja a rács mögött nyitva volt. Bentről homály szűrődött ki. Odanyomtam az arcomat a rácshoz, és bekukucskáltam. A nyitott, belső ajtón át, a személyzeti veranda mögött egyszerű széket láttam, rajta férfikabáttal. A székben egy ember ült, ingujjban és kalapban. Alacsony férfi. Nem láttam, mivel foglalkozik, de úgy látszott, hogy egy beépített reggelizőasztal végén ül.
Megdöngettem a rácsos ajtót. A benn ülő férfi azonban nem figyelt fel. Ismét dörömböltem, most erősebben. Az ember ezúttal hátralökte a székét, és láthatóvá tette keskeny, sápadt arcát, szájában cigarettával.
– Mit akar? – vakkantotta.
– A gondnokot – válaszoltam.
– Nincs itt, apafej.
– Maga kicsoda?
– Minek azt magának tudni?
– Szobát szeretnék.
– Nincs üres szoba, apafej. Nem tud olvasni nyomtatott betűket?
– Engem másképp tájékoztattak – folytattam a beszélgetést.
– Igazán? – Az emberke lerázta a hamut a cigarettájáról, megpöccentvén a körmével, anélkül hogy a cigarettát elmozdította volna szomorú, keskeny szájában, majd ennyit mondott még: – Na, menjen a francba!
Ismét elfordította a széket, és tovább folytatta addigi tevékenységét – bármi volt is az.
Egy kis zajt ütöttem, amint lefelé mentem az emeletről, aztán halkan, észrevétlenül visszaosontam. Óvatosan megérintettem a rácsos ajtót. Be volt reteszelve. A zsebkésem nyitott pengéjével kiakasztottam a hurkot, és kiemeltem a kampót a karikából. Halkan megcsörrent. Aztán hangosabb csörömpölés hangzott odaát, túlról, a konyha felől.
Bementem a házba, átvágtam a hátsó verandán, és az ajtón át beléptem a konyhába. Az emberke túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy észrevegyen. A konyhában volt egy három lánggal égő gáztűzhely, néhány polc a zsíros edényeknek, egy lecsorbult jégszekrény és a reggelizősarok. A reggelizőasztal sarkát pénz borította. Főleg papírpénz, de volt ott ezüstpénz is, mindenféle címletben, egészen az egydollárosig. A kis emberke éppen pénzt számolt. Halomba rakta, és bejegyezte egy kis könyvbe, megnedvesítve a ceruzát a szájával, anélkül hogy az égő cigarettát kivette volna belőle.
Jó néhány száz dollárnak kellett lennie az asztalon.
– Lakbérfizetésnap? – érdeklődtem barátságosan.
A kis ember nagyon gyorsan megfordult. Elmosolyodott, de nem szólt semmit. Ez a mosoly olyan emberé volt, aki belülről nem mosolyog. Kivette a szájából a cigarettacsikket, a földre ejtette, és rálépett. Másikat vett elő az ingéből, arcának ugyanabba a lyukába helyezte, mint az előbbit, majd ügyetlenül gyufa után tapogatódzott.
– Milyen ügyesen bejött – mondta nyájasan.
Nem találva gyufát, hanyagul megfordult a székében, és benyúlt a kabát egyik zsebébe. Valami nehéz tárgy koppant a szék fájához. Elkaptam a férfi csuklóját, még mielőtt a súlyos tárgy kikerülhetett volna a zsebéből. Hátralendítette magát, és a kabátzseb emelkedni kezdett felém. Hirtelen kirántottam a férfi alól a széket.
Lepottyant a földre, és beütötte a fejét a reggelizőasztal szélébe. Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy ágyékon próbáljon rúgni. Visszaléptem, kezemben a kabáttal, és kivettem a zsebéből egy 38-as pisztolyt, amellyel az előbb játszadozott.
– Ne üljön a földre, csak azért, hogy barátságosnak lássék – mondtam.
Lassan felkelt, és roggyantabbnak tettette magát, mint amilyen volt. A keze hátul, a gallérjánál motozott, és hirtelen valami fémtárgy csillant meg, amint a karja felém lendült. Harcra kész kis kakas volt...
Saját pisztolyával vertem félre az állkapcsát, miáltal ismét a földre ült. Ráléptem a kezére, amelyben kést tartott. Az arca eltorzult a kíntól, de meg sem mukkant. A kést a sarokba rúgtam. Hosszú, vékony kés volt, nagyon élesnek látszott.
– Szégyellhetne magát – fordultam hozzá –, fegyvert és kést ránt emberekre, akik éppen csak szobát keresnek. Lássa be, hogy ez még manapság is szokatlan kissé.
Emberem sebesült kezét a térdei között szorongatta, majd fütyülni kezdett a foga között. Úgy látszott, az ütés az állkapcsán nem zavarta.
– Jól van – mondta –, jól van na... Tudom, hogy nem vagyok éppen tökéletes. Vigye a dohányt, és tűnjön el! De ne higgye, hogy nem fogjuk elcsípni.
Ránéztem az asztalon heverő pénzgyűjteményre, a közepes és nagy bankjegyekre, valamint az ezüstpénzre.
– Úgy látszik, maga sok ellenállásba ütközik az üzletfeleinél, ha fegyvereket tart magánál – mondtam neki. Átsétáltam a belső ajtóhoz, és megpróbáltam kinyitni. Nem volt bezárva. Visszatértem az emberkéhez. – A fegyverét a levelesládában hagyom. Legközelebb nézze meg, hogy kivel akar kikezdeni.
Emberem még mindig halkan fütyörészett a fogai között, és sérült kezét szorította. Elgondolkozva nézett rám keskeny szemével, aztán belapátolta a pénzt egy kopott aktatáskába, és becsukta a táskát. Levette a kalapját a fejéről, körülményesen kiegyenesítette, majd könnyedén visszahelyezte a feje búbjára, és nyugodt, magabiztos mosollyal nézett rám:
– Ne törődjön a stukkerral – mondta –, a város tele van ilyen ócskavassal. De a kést Clausennél hagyhatná. Sokat dolgoztam rajta, hogy valami pofája legyen.
– És vele is dolgozott? – kérdeztem.
– Lehetséges. – Az emberke könnyedén megfenyegetett az ujjával. – Lehetséges, hogy nemsokára újra találkozunk. Amikor egy barátom is velem lesz.
– Mondja meg neki, hogy tiszta inget vegyen fel, és magának is adjon kölcsön egyet.
– Ó, ó – csóválta a fejét a kis ember. – Milyen kemények is vagyunk. És milyen gyorsak, ha egyszer feltűztük azt a jelvényt.
Ezzel simán elosont mellettem, és lement a falépcsőn a hátsó verandáról. A léptei még egy ideig az utcáról is behallatszottak, majd lassan elhaltak. Valahogyan Orfamay Quest cipősarkának kopogására emlékeztettek, amikor végigment az irodám folyosóján. Egyszerre valami ürességet éreztem, mintha elszámítottam volna magamat. Pedig tulajdonképpen semmi okom nem volt rá. Talán a kis ember szokatlanul acélos keménysége? Semmi nyöszörgés, semmi hetvenkedés, csak a nyugodt mosoly, a fütyörészés a fogai között, a könnyed hang és azok a nem felejtő szemek.
Odamentem, és felemeltem a kést. A pengéje hosszú volt, kerek és vékony, mint egy lyukreszelő, amit simára köszörültek. A nyele és a tokja pehelykönnyű műanyagból készült, és egy darabból valónak látszott. A nyelénél fogtam, és egy hirtelen mozdulattal az asztalhoz csaptam. A penge kiugrott, és rezgett a fában.
Mély lélegzetet vettem, újra a helyére illesztettem, és kihúztam a pengét az asztalból. Különös késnek tűnt, ahogy így elnéztem. Célszerűen megtervezve, de nyilván nem jó szándékkal.
Kinyitottam az ajtót, a konyha végében, és átmentem rajta, egyik kezemben a pisztollyal és a késsel.
Nappali szobába kerültem, amelyben a falba süllyesztett ágy le volt eresztve; rajta gyűrött ágynemű. Ezenkívül volt még a szobában egy túltömött, kárpitozott szék, karfáján kiégetett lyukkal. A falnál, az utcai ablak mellett magas tölgyfaíróasztal állt, lecsapható, ódivatú ajtókkal. Közel hozzá egy heverő állt, amelyen egy férfi feküdt. A lába lelógott a heverő széléről, s így látni lehetett a csomós, szürke zoknikat. A feje lecsúszott a párnáról vagy fél méternyire, de ha tekintetbe vesszük a piszkos párnát, nem sokat veszített vele. A férfi felső testét színtelen ing foglalta magába. Felette kopott, szürke kötött kabát. A szája nyitva volt, arca fénylett az izzadságtól, és úgy lélegzett, mint egy öreg Ford-kocsi, amelynek lyukas a tömítése. Mellette, az asztalon tálca hevert, tele cigarettavégekkel, néhány közülük házilag töltöttnek látszott. A padlón pedig egy majdnem teli pálinkásüveg és egy csésze, amelyben a jelek szerint feketekávé lehetett, de nem napjainkban. A szobát pálinkabűz és rossz levegő hatotta át, de a marihuána füstjének szaga is kísértett.
Ablakot nyitottam, és nekitámasztottam a homlokomat az üvegnek, hogy némi friss levegőt szívjak. Kinéztem az utcára. Két kisfiú karikázott kerékpárjával a fahulladékos kerítés mentén, időről időre megállva, hogy elmélyülten tanulmányozzák a kerítésen látható „művészi” feliratokat és rajzokat. Semmi egyéb nem mozdult a környéken. Még egy kutya sem ugatott. Lenn az utcasarkon por kavargott a levegőben, mintha egy autó haladt volna végig az úton.
Az íróasztalhoz léptem. A fiókjában benne volt a ház lakóinak nyilvántartása. Visszafelé lapoztam, amíg megtaláltam ezt a nevet: Orrin P. Quest. Rendes, szabályos betűkkel írták. A név mellett a 214-es számot azonban más kéz írta. És ez az írás nem volt sem rendes, sem szabályos. Átolvastam a névjegyzéket, egészen végig, de új bejegyzést nem találtam a 214-es szobáról. A szomszédos szoba bérlője, a 215-ösé, bizonyos G. W. Hicks volt. Bezártam a nyilvántartási füzetet az íróasztalfiókba, és visszamentem a heverőhöz. A rajta fekvő férfi ekkor már abbahagyta a hortyogást és bugyborékolást, és a jobb karját úgy vetette át a testén, mintha beszédet tartana. Lehajoltam hozzá, és megcsíptem az orrát, szorosan tartva a második és harmadik ujjam között. Ezenkívül a kötött kabátjából egy darabot a szájába tömtem. Többé nem hallatott semmiféle hangot. Hirtelen kinyitotta a szemét. Üveges és véreres volt. Igyekezett kiszabadulni a kezem közül. Amikor bizonyos voltam abban, hogy felébredt, elengedtem. Felvettem a pálinkásüveget a padlóról, kicsit töltöttem belőle egy pohárba, amely ott állt az üveg mellett. Mutattam a poharat a férfinak.
A keze utánanyúlt, azzal a gyengéd aggodalommal, ahogyan az anya üdvözli elveszettnek hitt gyermekét.
Én azonban elhúztam előle a poharat, és azt kérdeztem tőle:
– Maga a gondnok?
A férfi megnyalta ragadós szája szélét, de egyelőre csak ilyen hangok jöttek ki rajta:
– Gr... r... r...
Közben igyekezett magához kaparintani a poharat. Az asztalra tettem, szemben vele. Mindkét kezével megragadta, és a pálinkát az arcába löttyintette. Aztán szívből nevetni kezdett, és az üres poharat hozzám vágta. Sikerült elkapnom. Megint az asztalra helyeztem, de ezúttal lefelé fordítva. A férfi végignézett rajtam, és igyekezett a szigorúság látszatát kelteni.
– Mit akar? – krákogta bosszúsan.
– Maga a gondnok?
Bólintott, és majdnem leesett a díványról.
– Lehet, hogy részeg vagyok – jelentette ki –, de csak egy icike-picikét...
– Nem olyan veszélyes – nyugtattam meg –, hiszen még tud lélegezni.
A lábát a padlóra rakta, megpróbált kiegyenesedni. Hirtelen, jó hangulatban, vidáman vakkantani kezdett, három bizonytalan lépést tett, majd négykézlábra ereszkedett, és megpróbálta megharapni a szék lábát.
Felráncigáltam, és megkíséreltem, hogy újra talpra állítsam. Leültettem a már említett égett karú, túltömött karosszékbe, és beleöntöttem még egy kortyot az „orvosságából”. Megitta, hevesen megrázkódott, s a szeme hirtelen józanná és ravasszá vált. Az ilyenfajta részegeknek mindig vannak józan, kiegyensúlyozott pillanataik. Azt azonban sohasem lehet tudni, hogy ezek a pillanatok mikor jönnek, és meddig maradnak.
– Ki az ördög maga? – morogta.
– Egy embert keresek. A neve Orrin P. Quest.
– Mi?... Mit mond?
Megismételtem. Bemaszatolta az arcát piszkos kezével, és tömören felvilágosított:
– Elköltözött.
– Elköltözött? És mikor?
A férfi csak a kezével integetett, de úgy, hogy majdnem kiesett a székből. Mégis megint intett, talán csak azért, hogy megtartsa az egyensúlyát.
– Inni akarok... adjon inni... – Ezt hajtogatta.
Ismét töltöttem neki egy pofára valót a pálinkából, de úgy tartottam, hogy ne érhesse el.
– Adja már ide – sürgetett. – Nem látja, hogy nem vagyok boldog?
– Nem akarok mást, mint megtudni Orrin P. Quest jelenlegi címét.
– Éppen ezen tűnődöm – szellemeskedett a férfiú, és ismét kísérletet tett, hogy elérje a kezemben levő poharat.
Letettem a poharat a padlóra, elővettem a névjegykártyámat, és elébe tettem.
– Ez talán segít összeszedni a gondolatait – mondtam.
A részeg ember gúnyos arckifejezéssel, egészen közelről vizsgálta a névjegyet. Kétszer összehajtotta, és egy ideig a tenyerében tartotta. Majd ráköpött, és a háta mögé dobta.
Odaadtam neki a pálinkáspoharat. Ünnepélyes bólogatások közepette ivott az egészségemre, majd a poharat is a háta mögé dobta, a vállán keresztül. Az üvegpohár végiggurult a padlón, nekiütközve a falnak. A férfi ezután meglepő könnyedséggel feltápászkodott, és a mennyezet felé bökött. Két ujját a szájába véve, éles zajt csinált a nyelvével és a fogaival.
– Hagyjon engem békén – mondta végül –, vannak barátaim. – A falon levő telefonra nézett, aztán ravasz tekintetét ismét rám emelte. – Néhány fickónak majd gondja lesz magára – gúnyolódott.
Nem szóltam semmit.
– Nem hiszi el, mi? – Hirtelen haragosan vicsorított rám.
Megráztam a fejemet.
A férfi elindult a telefon felé, és valósággal letépte a kagylót. Tárcsázni kezdett öt számot: l-3-5-7-2. Ez a tevékenység egyelőre ki is merítette minden erejét. Leejtette a kagylót, amely nagyot koppant a falon. Ő pedig leült a földre, a kagyló mellé. A füléhez helyezte, és beledörmögött:
– Hadd beszéljek a dokival.
Némán figyeltem.
– Vince... a dokit... – kiáltotta a férfi mérgesen. Rázta a kagylót, majd eldobta magától. A kezét lerakta a padlóra, és elkezdett körben mászni. Amikor rám nézett, meglepettnek és bosszúsnak látszott. Ismét bizonytalanul talpra állt. Kinyújtotta felém a kezét:
– Adjon inni!
Visszaszereztem az elgurult poharat, és megfejtem bele a pálinkásüveget. Egy részeg anyakirálynő méltóságával fogadta. Könnyed mozdulattal átvette, nyugodt léptekkel a heverőhöz sétált, ott lefeküdt, és a poharat a feje alá tette, mint egy párnát. Azonnal el is aludt.
Visszaakasztottam a telefonkagylót a helyére, és újra kinéztem a konyhába. Megtapogattam az alvó részeget, és kihúztam egy kulcscsomót a zsebéből. Az egyik álkulcs volt.
Láttam, hogy az előcsarnokba vezető ajtónak rugós a zára. Úgy rögzítettem, hogy majd ismét bejöhessek. Megindultam a lépcsőn felfelé. Egy pillanatra megálltam, és ráírtam egy borítékra: Doki - Vince - 13572. Ez talán valami nyom, gondoltam.
A ház teljesen néma volt, amikor felfelé haladtam.

 

 

4

A gondnok alaposan összevissza reszelt álkulcsa nesztelenül fordult meg a 214-es szoba zárjában.
Benyomtam az ajtót. A szoba nem volt üres.
Egy nagydarab, nagy csontú férfi hajolt egy bőröndre az ágyon, háttal az ajtónak. Harisnyák és ingek hevertek az ágy tetején, egyéb fehérneműkkel együtt. A férfi kényelmesen, de gondosan csomagolt, miközben valami egyhangú dallamot fütyült a fogai között.
Valósággal megmerevedett, amint az ajtó sarokvasa megcsikordult. A keze gyorsan a párna után nyúlt az ágyon.
– Bocsánatot kérek... A gondnok azt mondta, hogy ez a szoba üres.
Emberem olyan kopasz volt, mint egy grapefruit. Sötétszürke flanellnadragot viselt, és átlátszó plasztiknadrágtartót, a kék ing fölött. A kezét kihúzta a párna alól. a fejéhez nyúlt, majd újra leeresztette a kezét. Megfordult, és már volt haja. Mégpedig olyan természetesnek látszott, amilyennek haj valaha csak látszhatott. Sima, barna, választék nélküli.
Ez alól a haj alól tekintett rám:
– Azért megpróbálhatott volna kopogni – mondta kimérten.
Hangja vastag volt, s széles arca gyanakvást fejezett ki.
– Minek kopogtam volna, ha egyszer a gondnok azt mondta, hogy üres a szoba? – mentegetőztem.
Bólintott, mint akit kielégít a válasz. A szúrós tekintet eltűnt a szeméből.
Biztatás nélkül haladtam tovább a szobában. Kinyitott, pikáns magazin hevert az ágyon, lefelé fordítva, a táska közelében. Egy zöld üveghamutálcán félig szívott szivar füstölt. A szoba rendes és gondozott volt, és a házhoz viszonyítva, elég tiszta.
– A gondnok nyilván azt hitte, hogy ön már elköltözött – jegyeztem meg. Igyekeztem olyan benyomást kelteni, mint egy jóhiszemű látogató, aki az igazat mondja.
– Egy fél óra múlva esedékes – mondta a férfi.
– Megengedi, hogy körülnézzek?
Rosszkedvűen nevetett:
– Nemrégen van a városban, ugye?
– Miért kérdi?
– Idegen errefelé, nem?
– Miért fontos ez?
– Tetszik a ház és a környék?
– Nem nagyon – feleltem végre egy kérdésre. – A szoba azonban megfelelőnek látszik.
Vigyorgott, megmutatva egy porcelán koronát a szájában, amely túl fehér volt a többi fogához képest.
– Mennyi ideig keresett szobát? – kérdezte ismét.
– Most kezdtem. De mi szükség van ezekre a kérdésekre?
– Kacagnom kell – válaszolta a férfi, de egyáltalában nem kacagott. – Ebben a városban az ember nem keres szobát, hanem megragadja az elsőt, anélkül hogy látta volna. Ez a negyed ugyanis még mindig annyira túlzsúfolt, hogy tíz dollárt kaphatnék csak azért, ha megmondanám, hogy van itt egy üres szoba.
– Úgy látszik, pechje van. Egy Orrin P. Quest nevű férfi beszélt nekem a szobáról. Így hát a tíz dollárt nem lesz alkalma elkölteni.
– Igazán? – a férfinak még a szeme sem rebbent meg a válaszra, egy arcizma sem mozdult. Ezzel a fáradsággal egy teknősbékához is beszélhettem volna. De azért hozzátette. – Velem ne gorombáskodjon. Rossz alany vagyok az ilyesmihez.
Felvette a szivarját a zöld üveghamutálcáról, kifújt egy kis füstöt, ezen át nézett rám hideg, szürke szemével. Én is elővettem egy cigarettát, és megvakartam vele az államat.
– Mi történik azokkal az emberekkel, akik gorombáskodnak magával? – érdeklődtem. – Talán arra kényszeríti őket, hogy fogják a parókáját?
– Szálljon le a parókámról! – mondta vadul.
– Ó, bocsánat... – mentegetőztem.
– Kinn van a házon a tábla: „Nincs üres szoba.” Mi késztette önt arra, hogy mégis idejöjjön, és találjon egyet?
– Nem értette meg a nevet – mondtam –, Orrin P. Quest. Ő ajánlotta a szobát, Orrin... – Megismételtem, és betűztem a teljes nevet, de ennek sem nagyon örült. Kínos csend támadt.
A férfi hirtelen megfordult, és egy csomó zsebkendőt tett a bőröndbe. Kicsit közelebb húzódtam hozzá. Amikor visszafordult, valami figyelő kifejezés volt az arcán.
– Barátja önnek? – kérdezte csak úgy mellékesen.
– Együtt nőttünk fel.
– Nyugodt fajta fickó – mondta a férfi könnyedén. – Azelőtt sokat voltunk együtt. Cal Westernnek dolgozik, ugye?
– Dolgozott.
– Ah... Otthagyta?
– Kilépett.
Tovább méregettük egymást, de semmivel sem jutottunk előbbre. Mindketten túl sokat láttunk életünkben ahhoz, hogy csodákat várjunk.
A férfi visszadugta a szivart a szájába, leült az ágy szélére, a nyitott bőrönd mellé. Egy pillantást vetettem bele. Egy rosszul összehajtogatott alsónadrág alól önműködő pisztoly négyszögletes agyát láttam kikandikálni.
– Ez a pálinkásbutykos odalenn – mondta a parókás férfi elgondolkozva. – Még mindig azt hiszi, hogy üres a szoba, mi?
– A lakók nyilvántartása szerint valóban üres.
Megvetően legyintett, és morgott valamit.
– Ez a pálinkásbutykos odalenn – mondta a gondnokra célozva – valószínűleg egy hónapja már bele se nézett a nyilvántartóba. Várjon csak egy kicsit... – A tekintete most hirtelen élessé vált, s a keze lustán vándorolt a nyitott bőrönd fölött. Ugyanolyan lustán megveregetett benne valamit, ami közel volt a pisztolyhoz. De amikor elmozdította a kezét, a pisztolyból már semmi sem volt látható.
– Egész délelőtt nagyon álmos voltam, különben okosabb lettem volna – nézett rám –, maga magándetektív.
– Helyes – hagytam rá. – Mondjuk, hogy az vagyok.
– Na és... mi a hézag?
– Semmi hézag. Kíváncsi voltam, miért béreli a szobát?
– Elköltöztem a szomszéd szobából. A 215-ösből. Ez itt jobb szoba. Kész. Egyszerű, nem?... Most meg van elégedve?
– Tökéletesen – bólintottam, miközben a kezét figyeltem, amely közel lehetett volna a pisztolyhoz, ha akarta volna...
– És miféle magándetektív? Városi? Na, lássuk az igazolványát!
Nem szóltam semmit.
– Nem hinném, hogy nincs papírja – erősködött.
– Ha megmutatnám egy olyan fickónak, mint maga, azt mondaná, hogy hamis. Szóval maga Hicks...
Meglepetten nézett rám.
– George W. Hicks – folytattam zavartalanul –, benne van a lakók nyilvántartási jegyzékében, 215-ös szoba. Éppen most mondta, hogy átköltözött a 215-ösből... – Körülnéztem a szobában. – Ha van itt egy palatáblája, le is írhatnám magának.
– Ami azt illeti, nem szükséges vicsorognunk egymásra. – A férfi igyekezett hangot változtatni. – Valóban Hicks vagyok. Örvendek a találkozásnak. És ön kicsoda?
Kinyújtotta a kezét. Kezet ráztam vele, de nem úgy, mintha ez régi vágyam lenne:
– A nevem Marlowe. Philip Marlowe.
– Maga tud valamit – mondta Hicks udvariasan. – Maga átkozott hazudozó.
Az arcába nevettem, de ő zavartalanul folytatta:
– Nem jut semmire ezzel a fölényes viselkedéssel, apuskám. Kinek dolgozik?
Kivettem a tárcámat, és átadtam neki a hivatalos névjegyemet.
Gondosan elolvasta, a szélét odakoccintotta a porcelán fogkoronájához.
– Quest elmehetett valahova anélkül, hogy nekem szólt volna... – jelentette ki, tűnődést színlelve.
– A maga nyelvtana, öregem, majdnem olyan laza, mint a parókája...
– Már mondtam, hogy szálljon le a parókámról, amíg jó dolga van! – kiáltotta dühösen.
– Nem akartam megenni. Annyira nem vagyok éhes.
A férfi egy lépést tett felém, leeresztette a jobb vállát, és dühöngve elbiggyesztette a szája szélét.
– Ne üssön meg – mondtam. – Be vagyok biztosítva.
– A pokolba is... Megint egy pojáca... – Vállat vont, és az ajkát visszahúzta az arcába. – Na szóval, mi a helyzet?
– Meg kell találnom ezt az Orrin P. Questet.
– És miért?
Erre nem válaszoltam.
Kis szünet után a férfi azt mondta:– Rendben. Magam is óvatos fickó vagyok. Ez az oka annak is, hogy elköltözöm innen.
– Nyilván nem kedveli a kábítószer füstjét.
– Az is... – Hagyta rám felületesen. – Meg... meg vannak egyéb dolgok. Quest is azért ment el. Tiszteletre méltó egyéniség. Akárcsak én. Azt hiszem, néhány goromba fickó ráijesztett.
– Értem. Ezért ment el anélkül, hogy meghagyta volna az új címét. És azok a goromba fickók tulajdonképpen miért akartak ráijeszteni?
– Most említette a kábítószerfüstöt, nem? Vagy talán úgy gondolja, Quest nem az az ember, aki ilyenkor a rendőrséghez fordul?
– Bay Cityben? – kérdeztem. – Miért is tenné? Hát... Nagyon köszönöm, Mr. Hicks. Messzire megy?
–... Nem nagyon – felelte húzódozva. – Nem. Nem nagyon messzire. Azaz... Éppen eléggé.
– És mi ön a gengszterszakmában?
Sértődöttnek látszott:
– Gengszterszakma?
– Igen. Úgy értem... hogyan csinál dohányt magának?
– Igazságtalan hozzám, apuskám. Én visszavonult szemész vagyok.
– Akkor miért hord magánál 45-ös pisztolyt? – mutattam a bőröndre.
– Semmi titok nincs benne – mondta savanyúan. – Ez már évek óta a családunké. – Ismét egy pillantást vetett a névjegykártyámra, és még egyszer megkérdezte. – Magándetektív? Huhh... – tette hozzá elgondolkodva. – És miféle ügyei vannak?
– Bármi, ami valamennyire tisztességes – feleltem.
Bólintott:
– Valamennyire. Ez olyan szó, amit tágíthat, ahogyan akarja. És a tisztességest is.
Gyanakodva néztem rá, de azért így szóltam:
– Teljesen igaza van. Jöjjünk egyszer össze egy csöndes délutánon, és tágítsuk ki. – A névjegykártyát kivettem a kezéből, és zsebre vágtam. – Köszönöm, hogy igénybe vehettem az idejét – mondtam búcsúzóul. Kimentem a szobából, becsuktam az ajtót, de megálltam előtte hallgatózni. Magam sem tudom, mit reméltem hallani, de akármit reméltem, nem hallottam semmit. Az volt az érzésem, hogy Hicks pontosan ugyanott áll, ahol állt, mikor otthagytam, és mereven nézi a kijáratot, amelyen át távoztam. Szándékosan kis zajt csináltam, amint végigmentem a hallon, de aztán megálltam a legfelső lépcsőn.
Autó hajtott el a ház előtt. Valahol ajtó csukódott. Csöndben visszalopóztam a 215-ös szobához, és az álkulcs segítségével beléptem. Zajtalanul becsuktam, bezártam az ajtaját, és odabenn várakoztam.

 

 

5

Még két perc sem telt el, amikor Mr. George W. Hicks útjára elindult. Olyan csöndesen jött ki a szobájából, hogy nem is hallhattam volna, ha nem éppen ennek a mozgásnak a zaját várom. Hallottam az ajtókilincs halk, fémes csikordulását. Aztán lassú lépteket. Aztán az ajtót valaki gyengéden becsukta. A léptek távolodtak. Még a lépcsők távoli, halk nyikorgása, aztán semmi... Vártam a kapu csukódását is, de az nem hallatszott. Kinyitottam a 215-ös szoba ajtaját, végigmentem a hallon át, ismét a lépcsőpihenőhöz. Lentről óvatos kis nesz jelezte, hogy valaki egy ajtót próbál kinyitni. Lenéztem, és láttam, hogy Hicks bement a gondnok szobájába. Az ajtó becsukódott mögötte. Beszélgetés hangjaira vártam, de nem hallatszott semmi.
Vállat vontam, és visszamentem a 215-ös szobába.
Minden jel arra vallott, hogy laknak benne. Az éjjeliszekrényen kis rádiókészülék, bevetetlen ágy, alatta cipők. Ócska fürdőköpeny lógott a töredezett, lehúzott redőnyön, amely kiszorította az erős fényt.
Mindezt úgy néztem meg, mintha valami jelentősége lett volna. Utána visszamentem a hallba, és újra bezártam az ajtót. Másodszor is visszazarándokoltam a 214-es szobába. Az ajtaja nem volt bezárva. Gondosan, türelmesen átkutattam, de semmi olyasmit nem találtam, ami bármi módon összefüggésben lett volna Orrin P. Questtel. Ezt egyébként nem is vártam... Semmi okom nem volt rá, de azért nem árt jól szétnézni, gondoltam.
Lementem a földszintre, hogy kívülről figyeljem a gondnok ajtaját. De így sem hallottam semmit. Benyitottam, és átmentem a szobán, hogy ledobjam a kulcsot az asztalra. Lester B. Clausen oldalára, arccal a falnak fordulva feküdt a heverőn, mint aki számára megszűnt a világ. Átkutattam az íróasztalt, találtam ott egy régi számlakönyvet. Láthatóan a lakbéreket és kiadásokat tartalmazta, semmi egyebet. Még egyszer végignéztem a lakók névjegyzékét. Nem volt a legfrissebb, de erre a „gondosságra” a heverőn fekvő alak személye kellő magyarázatot adott. Orrin P. Quest elköltözött. Valaki elfoglalta a szobáját – a nyilvántartás szerint –, és azé a valakié lett a szoba, akit Hicksnek jegyeztek be. A konyhában a pénzt számoló emberke jól beleillett a környezetbe. Az, hogy pisztolyt és kést hordott magánál, nyilván szokás volt errefelé, vagyis az Idaho Streeten egyáltalán nem tűnt fel.
Az asztal melletti horogról leemeltem a Bay City-i telefonkönyvet. Gondoltam, nem lesz túlságosan nagy munka kirostálni belőle azokat a személyeket, akiknek a nevében „doktor” vagy „Vince” szerepel, és a számuk 13572. Mindenekelőtt hátulról is átlapoztam a lakók névjegyzékét. Ezzel kellett volna kezdenem... Az az oldal azonban, amelyen Orrin P. Quest neve szerepelt, ki volt tépve. Óvatos ember ez a Mr. George W. Hicks, nagyon óvatos.
Becsuktam a nyilvántartást, és ismét egy pillantást szenteltem Lester B. Clausennek. Elhúztam az orromat az áporodott levegőben, amit a bágyadtan édeskés gin szaga okozott, meg valami egyéb illat. Visszaindultam a bejárati ajtóhoz. Amint odaértem, valami hirtelen átvillant az agyamon. Most először. Az olyanfajta részegnek, amilyen Clausen, hangosan kellene horkolnia. Végig kellene mennie ennek a szép muzsikának különböző változatain, gurgulázni, sípolni, felhorkanni.
Ő azonban semmit sem csinált. Egyetlen hangot sem hallatott. Visszamentem hozzá. Barna, katonai pokróc volt körültekerve a vállán és a feje alsó részén. Úgy látszott, hogy nagyon nyugodtan fekszik. Fölébe hajoltam, és alaposan megnéztem. A pokrócon volt valami olyan gyűrődés, ami nem hatott természetesnek – eltartotta a pokrócot a nyakától. Elmozdítottam. Valaminek a szögletes, sárga fanyele kiállt Lester B. Clausen nyakából. A sárga nyélen ezek a nyomtatott betűk voltak láthatók: „Crumsen Szerszámkészítő, Vasgyártó Fém Vállalat.” A fanyél pontosan a tarkó kidudorodásából állt ki – egy kis jégcsákány nyele volt.
Szép csendesen eltávoztam a környékről, hatvankilométeres sebességgel. A város szélén, egy békaugrásnyira a villamostól, bevonultam egy nyilvános telefonfülkébe, és felhívtam a rendőrséget.
– Bay City-i rendőrség. Itt Moot – jelentkezett egy zengő hang.
Én csak ennyit mondtam:
– 449. szám. Idaho Street. Gondnok szobája. A neve Clausen.
– Igen? – mondta a hang. – És mi volna a teendőnk?
– Azt én nem tudom – feleltem. – Kissé számomra is talány. De annyi bizonyos, hogy a férfi neve Lester B. Clausen. Érti?
– Ez miért fontos? – érdeklődött gyanútlanul a zengő férfihang.
– A halottkém akarja tudni majd – mondtam, és letettem a kagylót.

 

 

6

Visszahajtottam Hollywoodba, és bezárkóztam az irodámba, a Bay City-i telefonkönyvvel. Jó negyedóráig tartott, amíg rájöttem, hogy az a személy, akinek Bay Cityben 13572-es telefonszáma van, bizonyos Dr. Vincent Lagardie, és ideggyógyásznak nevezi magát. Lakása és rendelője a Wyoming Streeten, a térkép szerint nem a legjobb lakónegyedben. De nem is nagyon távol tőle. Bezártam a telefonkönyvet az íróasztalom fiókjába, lementem a sarkon levő drug-store-ba, enni egy szendvicset és inni egy csésze kávét. Azonkívül egy nyilvános telefonállomásról felhívni Dr. Vincent Lagardie-t. Először női hang vette fel a kagylót, és csak némi nehézség után kaptam meg magát Dr. Lagardie-t. Amikor végre beszélni tudtam vele, éreztem, hogy a hangja türelmetlen. Nagyon elfoglalt, mondta, éppen vizsgálat közben zavartam. Sohasem ismertem orvost, aki nem így volt. – Ismeri Lester B. Clausent? – kérdeztem.
Sohasem hallott róla. Mi a szándékom a kérdezősködéssel?...
– Mr. Clausen próbálta önt felhívni telefonon ma reggel – közöltem –, de túlságosan részeg volt ahhoz, hogy értelmesen beszéljen.
Az orvos hangja hűvösen csengett:
– De én nem ismerek, kérem; semmiféle Mr. Clausent. – Most egyszerre úgy látszott, hogy nincs is olyan sürgős dolga.
– Hát akkor rendben van – mondtam –, csak bizonyos akartam lenni benne. Valaki ugyanis jégcsákányt döfött a nyakába. – Némi szünet állt be. Dr. Lagardie hangja egyszerre szinte kenetteljesen udvariassá vált:
– A rendőrséget értesítették?
– Természetesen – feleltem –, de ez ne zavarja önt. Hacsak... Hacsak nem az ön jégcsákánya volt.
A megjegyzést elengedte a füle mellett.
– Tulajdonképpen kivel beszélek? – kérdezte nyájasan.
– A nevem Hicks. George W. Hicks. Most költöztem ki abból a házból. Nem akarok belekeveredni ilyen dolgokba. Csak éppen eszembe jutott, hogy Clausen fel akarta önt hívni telefonon. No persze – tettem hozzá – még a halála előtt. Érti, ugye?... Így aztán, gondoltam, talán érdekli önt a dolog.
– Sajnálom. Mr. Hicks – hangzott Dr. Lagardie hangja –, de én nem ismerem Mr. Clausent. Soha nem hallottam Mr. Clausenről, és soha, semmiféle kapcsolatban nem álltam vele. Pedig én nagyon jól emlékezem nevekre.
– Nagyszerű – mondtam. – És most már nem is fog találkozni vele. De azért esetleg lehet valaki, aki akarhatja tudni, miért próbált Clausen éppen önnek telefonálni, kivéve, ha én elfelejtem tájékoztatni az illetőt.
Halotti csend. Majd Dr. Lagardie hangja:
– Nem hiszem, hogy bármiféle megjegyzésem lehetne ezzel kapcsolatban.
– Nekem sincs. Esetleg újra felhívom önt. És ne gondoljon rosszat rólam, Dr. Lagardie. Nem akartam ráijeszteni önre. Én most éppen csak egy megzavart emberke vagyok, akinek barátra volna szüksége. Valahogy úgy érzem, hogy egy orvos, aki tulajdonképpen olyan, mint egy pap...
– Készséggel rendelkezésére állok – válaszolta a doktor –, forduljon hozzám bizalommal, ha óhajt valamit.
– Köszönöm, doktor – hálálkodtam lelkesen –, nagyon, nagyon köszönöm.
Letettem a kagylót. Ha Dr. Lagardie-nak tiszta a lelkiismerete, gondoltam, akkor felhívja a Bay City-i rendőrséget, és elmondja nekik az esetet. Ha viszont nem értesíti a rendőrséget, akkor valami nincs rendben.
Akár így volt, akár úgy – hasznos lett volna tudni...

 

 

7

Pontosan négy órakor csengett a telefon az íróasztalomon.
– Megtalálta már Orrint, Mr. Marlowe?
– Még nem. Honnan beszél?
– Egy drug-store-ból, közel a...
– Jöjjön fel, és hagyja abba a Mata Hari-féle színjátszást.
– Mondja, volt maga már valakihez udvarias életében? – hangzott Orfamay Quest felcsattanó hangja.
Válasz helyett letettem a kagylót, és egy kiadós slukk Old Foresterrel készítettem fel az idegeimet erre a beszélgetésre. Éppen csak beszívtam, máris hallottam a lány jellegzetes lépteit, amint végigtopogott a folyosón. Elébe mentem, és kinyitottam az ajtót.
– Erre jöjjön, és kerülje el a tolongást. – Ezzel fogadtam.
Habozva leült, és várt.
– Minden, amit megtudtam – magyaráztam neki –, hogy abban az Idaho Street-i lebujban kábítószerrel kereskednek. Mégpedig Marihuana-cigarettákkal.
– Ó, milyen undorító – mondta a lány.
– Az életben a rosszat is el kell fogadni a jó mellett – oktattam –, Orrin nyilván megneszelt valamit, és azzal fenyegetőzött, hogy értesíti a rendőrséget.
– Azt akarja ezzel mondani – kérdezte a lány kislányos modorában –, hogy esetleg ezért kárt tettek benne?
– A legvalószínűbbnek az látszik, hogy először csak ráijesztettek.
– Ó, Orrint nem ijeszthették meg, Mr. Marlowe – a lány hangja határozottan csengett. – Ő nagyon veszélyessé válik, ha ártani akarnak neki.
– Jójó – hagytam rá, majd hozzátettem. – De mi nem ugyanarról a dologról beszélünk. Bárkit meg lehet ijeszteni megfelelő technikával.
A lány makacsul összeszorította a száját:
– Nem, Mr. Marlowe, Orrint nem ijeszthették meg!
– Rendben van. Tehát nem ijesztették meg. Mondjuk, hogy éppen csak levágták az egyik lábát, és azzal verték a fejét. Na, mit csinálna akkor, ha így lenne? Írna valamelyik újság panaszrovatának?
– Maga gúnyt űz belőlem – mondta a lány udvariasan. A hangja olyan hűvös volt, mint a leves a panzióban. – És ez minden, amit egész nap csinált, Mr. Marlowe? Rájött, hogy Orrin elköltözött a lakásáról, és hogy az rossz környék? Ezt magamtól is kitalálhattam volna. Azt hittem, hogy ön detektív, Mr. Marlowe, meg minden... – a szó végét elhúzta. A folytatás ottmaradt a levegőben.
– Hát azért ennél valamivel többet tettem. Adtam egy kis gint a gondnoknak, átnéztem a lakók névjegyzékét, azonkívül beszéltem egy Hicks nevű pasassal. George W. Hicksszel. Parókát visel. Gondolom, maga még nem találkozott vele. Az övé, illetve az övé volt Orrin szobája, így aztán azt hittem, hogy talán... – Most én hagytam a levegőben rezegni a folytatást.
A lány mereven rám nézett halványkék szemével, amelyet a szemüveg még nagyobbra tágított. A szája kicsi volt, határozott és szorosra zárt. A kezét összekulcsolva tartotta az íróasztalon, a nagy, négyszögletes táska fölött. Az egész teste merev volt, egyenes, hivatalos és visszautasító.
– Húsz dollárt fizettem önnek, Mr. Marlowe – mondta hidegen. – Úgy tudom, ennyi a fizetés egynapi munkáért. De nem úgy fest a dolog, mintha ön már elvégezte volna ezt a napi munkát.
– Nem bizony – válaszoltam –, magának teljesen igaza van. Bár a nap még nem ért véget. És ne aggódjék a húsz ficcs miatt. Bármikor visszakaphatja, amikor akarja. Még össze sem gyűrtem.
Kinyitottam az íróasztalfiókot, és kivettem belőle a pénzt. Odatoltam elébe, az íróasztalon át.
A lány ránézett, de nem nyúlt hozzá. Lassan rám emelte a tekintetét, hogy találkozzék az enyémmel.
– Nem így gondoltam. Tudom, hogy mindent megtesz, amit csak tud, Mr. Marlowe.
– Amennyit a tények birtokában tehetek.
– De hát én mindent elmondtam önnek, amit tudok.
– Ez az, amit nem hiszek.
– Én pedig biztos vagyok abban, hogy olyan segítséget nem tudok adni, amilyet ön gondol – jegyezte meg a lány csípősen. – Elvégre, ha máris tudnám, amit tudni akarok, nem jöttem volna ide megkérni önt, hogy találja ki, nemde?
– Nem mondtam, hogy mindent tud, amit tudni akar. A lényeg az, hogy én nem tudok mindent, amit tudni akarok. Mármint ahhoz, hogy jó munkát végezzek a maga számára. Amiket pedig maga mond, az nem logikus.
– Mi nem logikus? Elmondtam önnek az igazságot. Orrin testvére vagyok. És azt hiszem, tudom, hogy miféle ember Orrin.
– Mennyi ideig dolgozott a Cal Westernnél?
– Már megmondtam. Idejött Kaliforniába, körülbelül egy évvel ezelőtt. Azonnal kapott munkát. Gyakorlatilag már meg is volt az állása, mielőtt elment hazulról.
– Milyen gyakran írt haza, úgy értem, addig, ameddig abba nem hagyta az írást?
– Minden héten írt. Néha még gyakrabban. Felváltva írt a mamának és nekem. Természetesen a levelek mindkettőnknek szóltak.
– És miről?
– Úgy érti, hogy miről írt?
– Mit gondol, hogy értettem?...
– Azért nem kell rám förmedni. Írt a munkájáról, az üzemről, az ottani emberekről. És néha valami revüről, amit látott. Vagy írt Kaliforniáról. Templomokról is szokott írni.
– Lányokról soha?
– Azt hiszem, Orrin nem sokat törődött a lányokkal.
– És egész idő alatt ugyanott lakott?
A lány bólintott. Most zavartnak látszott.
– És mennyi ideje hagyta abba az írást? – folytattam a kérdezősködést.
Elgondolkozott, összeszorította a száját, és a középső ujja hegyét az alsó ajkára nyomta.
– Körülbelül három vagy négy hónapja – mondta végül.
– Mikorról volt keltezve a legutolsó levél?
– Én... én attól tartok, hogy ezt nem tudom pontosan megmondani. De ahogy az előbb mondtam, három vagy négy...
Egy kézmozdulattal félbeszakítottam:
– És volt valami rendkívüli abban az utolsó levélben? Írt benne valami szokatlant, vagy az volt a szokatlan, amit nem írt meg?
– Nem. Semmi. Olyan volt ez is, mint a többi levél.
– Vannak magának barátai vagy rokonai az országnak ebben a részében?
Furcsán meredt rám a lány, mondani akart valamit, de aztán szigorúan megrázta a fejét, és csak ennyit válaszolt:
– Nincsenek.
– No jó. Most pedig megmondom magának, mi a baj. Maga azért nem mondja meg nekem, hogy hol lakik, mert attól fél, hogy talán egy üveg ócska pálinkával a hónom alatt berontok magához, és szemtelenkedni próbálok.
– Nem valami kedves dolog így beszélni.
– Nem mondok kedves dolgokat. Nem vagyok kedves. A maga mértékével mérve senki sem kedves, akinek háromnál kevesebb imakönyve van. Kedves tehát nem vagyok, de kíváncsi, az igen. Ennek az egész ügynek az a hibája, hogy maga nem ijedt meg tőle. Sem maga, személyesen, sem a mamája. Pedig pokolian meg kellett volna ijedniük.
A lány odaszorította a táskáját a melléhez, merev, kis ujjaival:
– Úgy gondolja, hogy valami történt vele? – A hangja szomorú suttogássá halványodott, mint egy temetkezési vállalkozóé, aki a helyszínen kéri a költségeket.
Zavartalanul válaszoltam:
– Nem tudom, történt-e valami, de a maga helyében, tudva, hogy milyen fickó Orrin, és ismerve a módját, ahogyan jöttek tőle a levelek, és ahogy aztán nem jöttek, én például nem tudom magamat elképzelni, hogy megvárnám a nyári vakációmat, és csak akkor kezdenék érdeklődni. És nem tudom elképzelni, hogy megkerülném a rendőrséget, amelynek külön szervezete van személyek felkutatására. És egy afféle magányos farkashoz fordulnék, hogy húzzon ki a csávából, akiről soha életemben nem hallottam. És nem tudom elképzelni a maga kedves, öreg mamáját, amint ott csücsül a kansasi Manhattanben, és hétről hétre stoppolgatja a tisztelendő úr téli alsóját, miközben a fia... Nem, nincs levél Orrintól... Semmi újság... És minden, amit ebben az ügyben tesz, annyi, hogy mély lélegzetet vesz, és újabb alsónadrágot ragad a kezébe.
A lány támadón ugrott talpra:
– Maga visszataszító, undorító alak! – kiáltotta mérgesen. – Azt hiszem, hogy maga nagyon gonosz lehet! Ne merészelje azt mondani, hogy a mamám és én nem aggódunk Orrinért! Egyszerűen ne merészelje!
Kicsit közelebb toltam az íróasztal másik oldalához a húsz dollárt.
– Maguk húsz dollárnyit aggódtak, kicsikém – mondtam. – De hogy min, azt nem tudnám megmondani. Viszont most már nem is nagyon akarom tudni. Tegye csak vissza ezt az óriási összeget a nyeregtáskájába, és felejtse el, hogy valaha is találkoztunk. Holnap esetleg odakölcsönözheti egy másik detektívnek.
Hirtelen dühödten rácsapta a pénzre a táskáját.
– Nem valószínű, hogy valaha is elfelejtem a durvaságát – sziszegte a fogai között. – Soha senki a világon így még nem beszélt velem.
Felálltam, és megkerültem az íróasztalt. Csak ennyit mondtam:
– Ne vegye a szívére. Egyszer még meg is kedvelheti a modoromat...
Eközben kinyújtottam a kezemet, és lerántottam a szemüvegét. A lány fél lépést tett hátrafelé, majdnem megbotlott, ösztönösen elkaptam, és átöleltem. A szeme kitágult, kezét a mellemre tette, el akart tolni magától. Egy cica nagyobb erővel tette volna...
– Az okuláréja nélkül egészen más a szeme – mondtam elismerőn.
Ernyedten hátrahajtotta a fejét, az ajka kissé megnyílt.
– Felteszem, hogy minden ügyfelével így viselkedik – mondta halkan. A kezét most leengedte. A táska a lábamat ütögette. A lány egész súlyával a karomra nehezedett. Ha azt akarta, hogy elengedjem, kissé összezavarta a jeladásokat...
– Én éppen csak annyit akartam, hogy ne veszítse el az egyensúlyát – nyugtattam.
– Mindjárt láttam, hogy gondolkodó típus. – A lány még jobban megenyhült. A fejét hátravetette, a szemhéját leengedte, kicsit megrebbent, és az ajkai még jobban szétnyíltak. Felvillant az a kihívó mosoly, amit egyetlen nőnek sem kell tanítani.
– Maga talán azt hiszi, hogy ezt most szándékosan tettem – mondta.
– Mit tett szándékosan?
– Hát... azt a megbotlást...
– Há... á... á... t...
Gyorsan átkarolta a nyakamat, és maga felé húzott. Így tehát megcsókoltam. Vagy ezt tehettem, vagy el kellett volna püfölnöm. A lány szorosan az enyémre nyomta a száját egy hosszú pillanatra, aztán nagyon nyugodtan és kényelmesen befészkelte magát a karjaimba. Könnyű sóhajt hallatott.
– A kansasi Manhattanben ezért letartóztathatnák – jegyezte meg.
– Ha van igazság a földön, akkor már azért is letartóztathatnának, hogy egyáltalán ott vagyok – válaszoltam ugyanúgy.
Kicsit kacarászott, és az ujja hegyével megfricskázta az orromat.
– Úgy látom, megbecsüli a nőkben a gyorsaságot – mondta, oldalról tekintve rám –, és legalább nem kell letörölnie a rúzst a szájáról. Bár legközelebb talán használni fogok...
– Talán jobb lenne – ajánlottam –, ha leülnénk a földre. Kezd a karom elzsibbadni.
Megint felkacagott, és kecsesen kiszabadította magát.
– Ugye, maga most azt hiszi, hogy már sokszor megcsókoltak? – kérdezte.
– Melyik lányt nem?
Bólintott. Alulról felfelé nézett rám. A szempillái egészen eltakarták a szivárványhártyáját.
– Még az egyházi összejöveteleken is játszanak csókolódzó játékokat – mondta.
– Enélkül talán el is sorvadnának az egyházi összejövetelek.
Különösebb érdeklődés nélkül méregettük egymást.
– Hát igen... – kezdte a lány végül, de aztán abbahagyta. Visszaadtam neki a szemüvegét, ő pedig feltette. Kinyitotta a táskáját, megnézte magát egy kis tükörben, kotorászott a táska aljában, aztán összeszorított kézzel kivett belőle valamit. – Sajnálom, hogy barátságtalan voltam – mondta, és valamit az íróasztalon levő itatóspapír alá csúsztatott. Még egy gyengéd mosoly – aztán a lány az ajtó felé indult, és kinyitotta. – Fel fogom hívni – mondta bizalmas hangon. Ezzel kiment. Kop, kop, kop – hangzottak a léptei a hallban.
Átmentem az íróasztal másik oldalára, felemeltem az itatóst, és kisimítottam az összegyűrt pénzt, amely ott hevert alatta. A csók nem volt osztályon felüli, de úgy látszott, hogy még egy alkalmat kapok a húsz dollár megkeresésére.
A telefon csengett, mielőtt aggódni kezdtem volna Mr. Lester B. Clausenért.
Szórakozottan nyúltam a kagyló után. A hang, amely beleszólt, heves volt és vastag, de fátyolozott, mintha függönyön át vagy valakinek a hosszú, fehér szakállán keresztül érkezett volna.
– Maga Marlowe? – kérdezte a hang.
– Az.
– Van széfje, Marlowe?
Erre a délutánra elegem volt az udvariaskodásból:
– Hagyja abba a kérdezősködést, és kezdje el a mondanivalóját!
– Kérdeztem magától valamit az előbb, Marlowe.
– Én meg nem válaszoltam. Ez a helyzet. – Kinyújtottam a kezemet, és lenyomtam a készüléket. Addig tartottam így, amíg cigarettát kerestem. Tudtam, hogy az illető vissza fog hívni. Mindig ezt teszik, amikor azt hiszik, hogy ők a nagyfiúk. És nem ők fejezik be a beszélgetést... Így hát amikor ismét csengett a telefon, azonnal beleszóltam:
– Ha van valami ajánlata, halljuk. És amíg nem ad valami pénzt, addig szólítson Misternek.
– Csak ne tüzeljen annyira, barátom. Ide figyeljen. Szorult helyzetben vagyok. Segítségre van szükségem. Szükségem van arra, hogy valamit biztos helyen tartsak. Csak néhány napra. Nem soká. Maga pedig gyorsan kereshet egy kis pénzt.
– Milyen kicsit, és milyen gyorsan?
– Egy százast. Itt van, és várja magát. Addig melegen tartom magának.
– Hallom a duruzsolását. És hol vár? – Kétszer figyeltem a hangra, először, amikor elhangzott, másodszor pedig, amikor visszhangzott a fejemben.
– Van Nuys Hotel – mondta a hang. – 332-es szoba. Kopogjon kétszer gyorsan, és kétszer lassan. Nem túl hangosan. Gyors cselekvésre van szükség. Milyen gyorsan tud...
– Mi az, amit meg akar őriztetni velem?
– Ezzel várjunk, amíg ideér. Mondtam, hogy nagyon sürgős.
– Mi az ön neve?
– 332-es szoba.
– Köszönöm az időtöltést. Volt szerencsém...
– Hé, várjon egy kicsit, maga dilis. Nem valami olyan rázós dologról van szó, amilyenre gondol. Nem gyémánt és nem smaragd nyakék. Csak történetesen számomra sok pénzt jelent, de rajtam kívül senki másnak.
– A szállodában is van széf.
– Szegényen akar meghalni, Marlowe?
– Miért ne? Rockefeller is ezt tette. Na, újból volt szerencsém.
A hang ekkor hirtelen megváltozott. A simaság egyszeriben eltűnt belőle. Élesen, csípősen kérdezte:
– És hogy állnak bizonyos kis ügyek Bay City-ben?
Nem szóltam semmit, csak vártam. Fátyolos, halk kuncogás hallatszott a dróton keresztül:
– Gondoltam, ez érdekelni fogja. Szóval 332-es szoba. Ballagjon ide, barátom. És siessen.
A telefon kattant a fülemben. Letettem a kagylót. Egy ceruza minden ok nélkül legurult az asztalról, és a hegye letörött. Felvettem, és lassan, gondosan kihegyeztem egy bostoni hegyezővel, amely az ablakráma szélére volt csavarva. Ezáltal a ceruza ismét szép és hegyes lett. Letettem az íróasztalon levő tálcára, és leporoltam a kezemet, mintha ez lett volna most a legfontosabb dolgom a világon. Kinéztem az ablakon. Nem láttam semmit, nem hallottam semmit.
Aztán, még ennél is értelmetlenebbül magam előtt láttam Orfamay Quest arcát szemüveg nélkül, kikészítve, kifestve, szőke hajjal, amely magasan fel van tornyozva a homlokára, és kontyba csavarva. És csábító tekintet. Minden nőnek szüksége van csábító tekintetre. Próbáltam elképzelni ezt az arcot a Romanoff bár óriási termében, amint egy erőteljes férfi vadul csókolja.
Mintegy huszonöt perc alatt értem a Van Nuys Hotelbe.

 

 

8

Valamikor régen nyilván elegáns szálloda lehetett. De már nem volt az. Az évtizedek folyamán elszívott szivarok áporodott emléke terpeszkedett az előcsarnokban, akárcsak a piszkos aranyozás a mennyezeten, a megereszkedett rugók a bőrkarosszékekben. Az íróasztal márványát sárgásbarnává sötétítette az idő. A szőnyeg azonban új volt, s olyan érdesnek látszott, mint a szállodai portás. Elhaladtam mellette, miközben a sarokban levő kis házitrafikhoz mentem, és letettem egy negyeddollárt egy csomag Camelért. A nőnek a pult mögött szalmaszőke haja volt, hosszú, vékony nyaka és fáradt szeme. Letette elém a cigarettát, adott egy skatulya gyufát, és a visszajáró aprópénzt betette egy dobozba, amelyen ez a felirat állt: „A Jótékonysági Egylet Köszöni Önnek.”
– Nyilván ön is így óhajtja, nem? – kérdezte türelmes mosollyal. – Ugye, szeretné aprópénzét a szegény, nyomorgó, angolkóros kisgyermekeknek adni?
– És ha nem szeretném?
– Akkor kiásom a hét centet – mondta a nő, és hozzátette. – De ez nagyon nehéz lesz. – Mély, epedő hangjában volt valami nyirkos gyengédség, ami egy nedves törülköző érintéséhez hasonlított. Egy huszonötcentest küldtem a hét cent után. Széles mosollyal nyugtázta. Még a mandulái is látszottak a torkában.
– Ön nagyon kedves – sugárzott. – Látom, hogy az. A legtöbb fickó ideállt volna szemtelenkedni velem. Gondolja csak el... Hét centért már ki akarnak kezdeni az emberrel...
– Ki vezeti itt most a házat? – kérdeztem, anélkül hogy belementem volna a játékba.
– Ketten vannak. – A nő lassú és előkelő mozdulattal hátranyúlt a hajához, mert így jobban érvényesültek vérvörös körmei. – Mr. Hady van itt éjszaka, Mr. Flack pedig nappal. Mivel most nappal van. Mr. Flacknek kell itt lennie.
– Hol találhatom őt?
A nő áthajolt a pulton. Érezhettem a haja illatát. Jó centiméteres körmével a lift irányába mutatott. – Ott, a folyosó végén, a portásfülke mellett. Nem tévesztheti el a portásfülkét, mert csak fél ajtaja van, és a felső részén ott van a felirat lakkozott aranybetűkkel: „Portás.” Csakhogy ez a része befelé fordul, talán nem is fogja látni.
– Majd észreveszem – nyugtattam meg –, még akkor is, ha sarokvasat kell beszerelnem a nyakamba. Mondja, milyen a külseje annak a Flacknek?
– Hát... – húzta el a szót – kissé zömök férfi, apróka bajusszal. Olyan tagbaszakadt típus. Tömzsi, de nem magas. – A nő ernyedten a pultnak arra a felére helyezte a kezét, ahol különösebb megerőltetés nélkül megérinthettem volna. – Nem érdekes ember – folytatta. – Miért keresi?
– Üzleti ügy – feleltem, és elmenekültem, mielőtt valamilyen birkózó fogást alkalmazott volna rajtam.
A felvonótól visszanéztem rá. Az arckifejezést, amivel utánam bámult, ő nyilván töprengőnek nevezte volna.
A portásfülke félúton volt a folyosó és a Spring Street-i bejárat között. Az ajtót félig nyitva találtam. A sarkánál körülnéztem, aztán bementem, és becsuktam magam mögött.
Egy férfi ült az eléggé poros íróasztalnál. Ezenkívül egy óriási hamutartóból és néhány egyéb használati tárgyból állt a berendezés. A férfi valóban alacsony, zömök termetű volt. És valami nevetségesen kicsi, sötét sörteszerűség feketéllett az orra alatt. Leültem vele szemben, és letettem az asztalára a névjegykártyámat.
Izgalom nélkül nyúlt utána, elolvasta, megfordította, a hátlapját ugyanolyan gonddal vizsgálta, mint a színét. Vajon mi olvasnivalót talált a névjegy hátlapján?... Egy félig szívott szivart emelt fel a hamutálcáról, és az orra felé fordította, hogy meggyújtsa.
– Mi a hézag? – kérdezte.
– Semmi hézag. Maga Flack?
Nem fárasztotta magát a válaszolással. Alaposan megnézett. A tekintete elrejthette volna a gondolatait, ha lett volna valami rejtegetnivalója.
– Szeretnék megtudni valamit az egyik vendégükről – mondtam.
– Mi a neve? – kérdezte Flack lelkesedés nélkül.
– Nem tudom, milyen nevet használ. A 332-es szobában lakik.
– És milyen nevet használt, mielőtt idejött?
– Azt sem tudom.
– Helyes. Akkor hát... hogy néz ki? – Flack egyszerre gyanakvóvá vált. Újból elolvasta a névjegykártyámat, de ez sem növelte az ismereteit.
– Legjobb tudomásom szerint még sohasem láttam – közöltem vele.
Flack csak ennyit válaszolt:
– Úgy látszik, túldolgoztam magamat. Mert nem értem.
– Felhívott telefonon. Találkozni akar velem.
– És én talán megakadályozom ebben?
– Nézze, Flack. Az én foglalkozásomban időnként ellenségeket szerezhet magának az ember. Ezt magának tudnia kellene. Ez a személy valamit akar tőlem. Azt mondja, jöjjek fel hozzá, de a nevét elfelejti megmondani, és leteszi a kagylót. Úgy gondoltam, kapok magától egy kis tájékoztatást, mielőtt felmegyek hozzá.
Flack kivette a szivart a szájából, és türelmesen jelentette ki:
– Csakugyan nagyon fáradt lehetek, mert meg mindig nem fogom fel. Továbbra sincs semmi értelme számomra az egésznek.
Áthajoltam az íróasztalán, és lassan, világosan, érthetően szótagoltam:
– Az egész ügy nagyon jó módszernek látszik ahhoz, hogy idehívjanak egy szállodába, leüssenek, aztán nyugodtan távozzanak. Magának sem lehet érdeke, hogy ilyesmi történjék a szállodájában, nemde, Flack?
– Azt hiszi, a maga személye olyan fontos, hogy törődnék vele?
– Mondja, azért szívja azt a bunkót, mert ízlik, vagy pedig azért, mert azt hiszi, erőszakos külsőt kölcsönöz magának?
– Heti negyvenöt dollárért szívhatok valami jobbat? – Az ember mereven rám nézett.
– Még nem volt szó költségekről – mondtam megértőn. – Még nincsen megállapodás.
Szomorúan sóhajtott, fáradtan feltápászkodott, és kiment a szobából. Cigarettára gyújtottam, és vártam. Rövid idő múlva visszatért, és az íróasztalra ejtett egy bejelentőlapot. „Dr. G. W. Hambleton, El Centro. Kalifornia.” – Ez állt rajta erőteljes kézírással, tintával. A tisztviselő még más dolgokat is feltüntetett, köztük a szobaszámot, no meg a szoba napi bérét. Flack az ujjával mutatta – bőven rászorult volna a manikűrre, de legalábbis egy körömkefére.
– Délután érkezett – adta meg most már a felvilágosítást. – Két óra negyvenhétkor. Éppen ma. Semmi sincs a számláján. Egynapi bér. Semmi telefonhívás. Egyáltalán semmi. Ez az, amit akar?
– Milyen a külseje?
– Nem láttam. Azt hiszi, kiállok ide az íróasztal mellé, és felvételeket készítek róluk, mialatt bejelentkeznek?
– Köszönöm – mondtam. – Tehát Dr. G. W. Hambleton, El Centróból. Nagyon lekötelezett. – Visszaadtam neki a bejelentőlapot.
– Mindenben rendelkezésére állok, amiben tudok – szólt utánam Flack, miközben kifelé mentem. – Ne felejtse el, hol élek. Ha ugyan ezt életnek lehet nevezni...
Bólintottam és kimentem. Vannak ilyen napok. Mindenki, akivel az ember találkozik, kész hülye. Az ember már önmagát is vizsgálgatni kezdi a tükörben, mert saját magára is gyanakszik.

 

 

9

A 332-es szoba az épület végében volt, közel a vészkijárathoz. A folyosót, amely odavezetett, áthatotta az ócska szőnyeg- és bútorolajszag és az ezer meg ezer kopott élet szürke névtelensége. A homokosvödör a falra erősített tűzoltócső alatt tele volt nyilván már napok óta felgyülemlő cigaretta és szivarcsutkával. Egy nyitott ablakban rádió harsogott. Egy másikban mintha valakik halálra nevették volna magukat. Lenn, a folyosó végén, a 332-es szoba körül csend honolt.
Megbeszélés szerint kétszer hosszan és kétszer röviden kopogtam. Semmi sem történt. Fáradtnak és öregnek éreztem magamat. Úgy éreztem, mintha egész életemet azzal töltöttem volna, hogy olcsó szállodai szobák ajtaján kopogtatok, de senki nem tartja fontosnak, hogy kinyissa. Egy idő múlva ismét próbálkoztam. Aztán lenyomtam a kilincset, és besétáltam. Vörös fonálon egy kulcs függött a belső kulcslyukon.
Egy kis előszobába értem, jobboldalt fürdőszobával. Az előszobán túl egy ágy felső része látszott. Egy férfi feküdt rajta ingben és alsónadrágban.
– Dr. Hambleton? – kérdeztem.
A férfi nem válaszolt. Úgy közeledtem hozzá, hogy a fürdőszoba ajtaja mellett haladtam el. Hátulról erős parfümszag csapott meg. Megfordultam, de nem elég gyorsan. Egy nő állt ott, a fürdőszobából jött elő. Törülközőt tartott az arca alsó részéhez, amely eltakarta. A törülköző fölött sötét szemüveg, a fején pedig széles karimájú szalmakalap, amolyan szürkés delfinkék színű. A kalapkarima alatt kibomlott platinaszőke haj. És valahol a homályban kék fülbevalók csillantak meg. A napszemüveg kerete fehér volt, széles, lapos oldalrésszel. A nő ruhája illett a kalapjához. Hímzett selyem- vagy műselyemköpenyt viselt, kinyitva a ruha fölött. A kezén hosszú szárú kesztyű... A jobb kezében önműködő pisztolyt tartott. Fehér csontmarkolat. 32-esnek látszott...
– Forduljon meg, és tegye a kezét a háta mögé – rendelkezett a nő a törülközőn át. Bár a törülköző tompította a hangot, ez nekem éppen olyan keveset jelentett, mint a napszemüveg. Nem az a hang volt, amely a telefonon keresztül beszélt velem. Nem mozdultam.
– Nehogy azt higgye, hogy tréfálok – mondta a nő –, pontosan három másodpercet adok magának arra, hogy azt tegye, amit mondok.
– Nem lehetne egy egész perc? Szeretem nézni magát.
A nő fenyegető mozdulatot tett a kis pisztollyal:
– Forduljon meg, de gyorsan.
– A hangját is szeretem hallani.
– Rendben van – mondta a nő feszült, vészt jósló hangon. – Ha ezt akarta... Maga akarta így.
– Ne felejtse el, hogy maga úrinő – mondtam. Azzal megfordultam, és a kezemet felemeltem a vállamhoz. A pisztolycső a tarkómat birizgálta. A nő lélegzete szinte csiklandozta a bőrömet. A parfümje elegáns volt és finom, nem erős, nem tolakodó. A pisztoly eltávolodott a nyakamtól, és egy másodpercre fehér láng villant fel. Felkiáltottam, előreestem, térdre, a kezeimre. Gyorsan hátranyúltam. Selyemharisnyás lábat érintettem, de kicsúszott a kezemből, amit nagyon sajnáltam, mert a tapintás szerint szép láb volt. Ám egy másik ütés megrázkódtatása a fejemen, kissé zavarta az élvezetet. Olyan rekedt hangot adtam ki, ami csak elvárható egy kétségbeesett helyzetben levő embertől. A földre rogytam. Az ajtó kinyílt. Kulcs csörrent. Ajtó csukódott. Kulcs fordult a zárban. Csönd.
Valahogyan lábra álltam, és kivánszorogtam a fürdőszobába. Megmostam az arcomat egy hideg vízbe áztatott törülközővel, amelyet az állványról vettem le. Úgy éreztem, mintha cipősarokkal ütöttek volna meg. Annyi bizonyos, hogy nem pisztoly agya volt. Akadt egy kevés vér is – nem sok. Kicsavartam a törülközőt, és csak álltam ott, dörzsölgetve a horzsolást. Csodálkoztam, hogy miért nem futok üvöltve a nő után. Ehelyett a kád fölötti, nyitott gyógyszerszekrényt bámultam. A hintőporos doboz felső része levált, minden polcon végigfolyt a hintőpor. A fogkrémes tubus nyitva volt. Itt valaki keresett valamit...
Visszamentem a kis előszobába, próbáltam kinyitni a szobaajtót. Kívülről zárták be. Lehajoltam, és keresztülnéztem a kulcslyukon. Itt azonban kettős zár volt, és a belső és külső kulcslyuk különböző magasságban helyezkedett el. A fehérkeretes napszemüveges nő nem nagyon ismerte a szállodákat. Megfordítottam az éjszakai kilincset, amely a külső zárat nyitotta. Kinyitottam az ajtót, végignéztem az üres folyosón, majd ismét becsuktam.
Ezután az ágyban fekvő férfi felé indultam. Egész idő alatt nem mozdult, valamilyen magától értetődő okból.
A kis előszobán túl a szoba egy kétszárnyú ablak felé szélesedett ki. Azon keresztül a lenyugvó nap elérte, sőt, majdnem keresztezte az ágyat, és megállapodott az ágyban fekvő férfi nyaka alatt. Ami megtorpanásra késztette, az kék volt és fehér és fénylő és kerek. A férfi kényelmesen feküdt a fél arcán, keze az oldalánál, cipő nélkül. Fél arcával a párnán feküdt, és egészen olyannak látszott, mint aki pihen. Parókát viselt. Amikor utoljára beszéltem vele, George W. Hicks volt a neve. Most pedig Dr. G. W. Hambleton. Ugyanazok a kezdőbetűk... De ez itt már nem jelentett semmit. Amúgy sem volt szándékomban többé beszélni vele. Vér nem volt sehol. Egyáltalán semmi, ami egyike a szakszerű jégcsákánymunka kellemes oldalainak.
Megérintettem a parókás férfinyakat. Még meleg volt. Mialatt ezzel foglalatoskodtam, a napsugár a jégcsákány fogantyújától a férfi bal füle felé húzódott. Megfordultam, körülnéztem a szobában. A telefonkészüléket kinyitották, és úgy hagyták. A sarokba egy Gideon-bibliát hajítottak. Az íróasztalban is kutatott valaki. Odamentem a beépített faliszekrényhez, és abba is belenéztem, öltönyök lógtak benne, és egy kézitáska, amelyet nem régen már láttam egy másik szobában. Semmi olyasmi, ami fontosnak látszott. A padlóról felvettem egy szakadt karimájú kalapot, az íróasztalra tettem, és visszamentem a fürdőszobába. Most az érdekelt a legjobban, hogy azok, akik lecsákányozták Dr. Hambletont, vajon megtalálták-e, amit kerestek. Nagyon kevés idejük lehetett...
Gondosan átkutattam a fürdőszobát, még az árnyékszéket is víztelenítettem. Semmi sem volt benne. Lenéztem az elöntött csőre – nem lógott ott semmiféle fonál, a végén egy kis tárggyal. Átkutattam az íróasztalt is – üres volt, kivéve valami régi borítékot. Kiakasztottam a redőnyt, és alányúltam a külső párkánynak. Felvettem a Gideon-bibliát a padlóról, és újból átlapoztam. Megvizsgáltam három kép hátulját, és tanulmányoztam a szőnyeg szélét. Le volt szögezve, közvetlenül a fal mellett, és a por kis csomókban gyűlt össze ott, ahol a szögek belemélyedtek. Lehajoltam a padlóra, és megvizsgáltam az ágy alját is. Ugyanaz az eredmény. Székre álltam, és belekukkantottam a lámpaburába. Por és döglött pillék... Végignéztem az ágyon. Szabályosan bevetve – s azóta is érintetlen. Megtapogattam a párnát a halott ember feje alatt, aztán kivettem a tartalékpárnát a szekrényből, és megvizsgáltam a széleit. Semmi.
Dr. Hambleton kabátja egy szék hátán lógott. Átvizsgáltam azt is, habár tudtam, hogy a legkevésbé valószínű, éppen ebben találni valamit. Azt megállapítottam, hogy már dolgozott benne valaki, mégpedig késsel hasította fel a bélést és a válltömést. A kabát zsebében gyufát találtam, néhány szivart, egy sötét napszemüveget, egy olcsó, tiszta zsebkendőt, egy elhasznált jegyet valamelyik Bay City-i moziba, egy kis fésűt, valamint egy felbontatlan doboz cigarettát. Megnéztem a világoson is. Semmi jel nem mutatta, hogy hozzányúltak. Én hozzányúltam. Letéptem a cigarettacsomag borítópapírját, de nem találtam benne mást, mint cigarettákat.
Most már csak maga Dr. Hambleton volt hátra. Átfordítottam és kikutattam a nadrágzsebeit. Különféle aprópénz volt bennük, továbbá egy másik zsebkendő, kis tubus fogkrém, még egy skatulya gyufa, egy kulcscsomó és egy összehajtogatott autóbusz menetrend. Egy disznóbőrtárcában bélyegblokk, egy másik fésű (egy ember, aki törődött a parókájával!), három lapos csomag fehér por, hét darab névjegykártya, ezzel a szöveggel: „Dr. G. W. Hambleton, O. D. Tustin Building, El Centro, Kalifornia. Fogadóórák: 9–12 és 2–4 között, valamint megállapodás szerint. Telefon: El Centro 50406.” A kabátban nem volt hajtási engedély, értékpapír, biztosítási kötvény. Egyáltalán semmi, ami valódi személyazonosságát igazolta volna. 164 dollár volt a tárcában, készpénzben. Visszatettem a tárcát oda, ahol találtam.
Felemeltem Dr. Hambleton kalapját az íróasztalról, és megvizsgáltam az átizzadt bőrbélést meg a szalagot. A szalag csokrát valaki késsel meglazította. A cérnát úgy hagyta, kilógva. Semmi sem volt elrejtve a csokorban. Azt sem bizonyította semmi, hogy már előzőleg elszakították, és újra összevarrtak.
Ennyi volt a zsákmány. Ha a gyilkosok tudták, mit keresnek, akkor annak olyasvalaminek kellett lennie, amit el lehetett rejteni egy könyvben, a telefonkészülékben, egy tubus fogkrémben vagy egy kalapbélésben. Visszamentem a fürdőszobába, és ismét megvizsgáltam a fejemet. Egy kis vér még mindig szivárgott a sebből. Még egy adag hideg vizet engedtem rá, toalettpapírral megszárítottam a vágást, és a papírt lehúztam a vécében.
Visszamentem a szobába, és egy pillanatra lenéztem Dr. Hambletonra. Tűnődtem, vajon milyen hibát követett el. Olyannak látszott, mint akinek van magához való esze. A napsugár már messze távolodott ettől a szöglettől, az ágytól, és a szoba másik végének szomorú, piszkos sarkát világította meg.
Hirtelen elvigyorodtam. A halott fölé hajoltam, és gyorsan, képemen még az oda nem illő vigyorral, lehúztam a parókát Dr. Hambleton fejéről, és kifordítottam a belsejét. Ilyen egyszerű volt az egész. A paróka szegélyéhez egy narancssárga színű papírdarab volt erősítve, ragtapasszal, amelyet négyszögletes celofán védett. Könnyedén kiszabadítottam, és megfordítottam. Egy elismervény volt, a Bay City-i fényképészbolt számozott nyugtája. A tárcámba tettem a papírt, a parókát pedig gondosan visszaillesztettem a halott tojáskopasz fejére.
Bezáratlanul hagytam a szobát, mert nem állt módomban bezárni.
Lenn a hallban a rádió még mindig harsogott Részeg röhögés kísérte a folyosóról.

 

 

10

A Bay City-i fényképészboltból egy férfihang ezt mondta a telefonba:
– Igenis, Mr. Hicks, készen vannak. Hat darab nagyítás. Fényes papíron, az ön negatívjáról.
– Mikor zárnak? – kérdeztem.
– Ó, körülbelül öt perc múlva. Reggel kilenctől nyitva vagyunk.
– Reggel értük megyek. Köszönöm.
Visszaakasztottam a kagylót, és amint gépiesen benyúltam a keskeny nyílásba, valakinek az ötcentesét találtam ott. Átsétáltam a falatozópulthoz, és vásároltam rajta egy csésze kávét. Le is ültem, csendben kortyolgatva és hallgatva az autódudák kívülről behallatszó panaszos zaját. Ideje volt haza menni. Füttyök hangzottak, motorok rohangásztak, ócska, régi fékek csikorogtak. A külső járdáról lábak egyhangú dobogása egészítette ki a hangzavart. Éppen fél hat múlt. Kiittam a kávémat, megtömtem a pipámat, majd visszaballagtam a fél utcával odébb levő Van Nuys Hotelhez. Az irodában összehajtogattam, és a szálloda levélpapírjába helyeztem a fényképészbolt narancsszínű elismervényét, a borítékot megcímeztem magamnak, expresszbélyeget tettem rá, aztán bedobtam a lift melletti postaládába.
Ezután ismét visszamentem Flack irodájába.
Megint becsuktam az ajtaját, és leültem vele szemben. Flack látszólag azóta sem mozdult el a helyéről. Kedvetlenül rágta ugyanazt a szivarvéget. A szeme változatlanul tele volt semmitmondással. Újra meggyújtottam a pipámat, végighúzva a gyufát az íróasztal szélén, Flack a szemöldökét ráncolta.
– Dr, Hambleton nem nyit ajtót – közöltem vele.
– Micsoda? – Flack üresen meredt rám, mintha nem hallaná, amit mondok.
– A 332-es lakó, mondom. Emlékszik? Nem nyit ajtót.
– Na és akkor mit csináljak? Akasszam fel magamat?
– Többször kopogtattam – folytattam zavartalanul. – Semmi válasz. Gondoltam, hogy talán éppen fürdik, vagy valami hasonló. Bár nem hallottam semmi zajt. Egy időre elmentem, aztán ismét próbálkoztam. Megint semmi.
Flack a zsebórájára pillantott A mellényéből vette elő.
– Hétkor lelépek – mondta –, Krisztusom! Még egy egész óra van addig! Sőt, több. Hű, de éhes vagyok...
– Ahogyan maga dolgozik, kell is, hogy az legyen. Fenn kell tartania az erejét. Egyáltalán nem érdekli, hogy mi van a 332-es szobában?
– Maga mondta, hogy a lakója nincs benn. – Flack kissé ingerült lett. – Na és... Nem volt benn, és kész!
– Nem mondtam, hogy nem volt benn. Azt mondtam, hogy nem nyitott ajtót.
Flack előrehajolt. Nagyon lassan eltávolította a szivar roncsait a szájából, és rátette az üveghamutálcára.
– Folytassa. Próbálja felkelteni az érdeklődésemet – biztatott óvatosan.
– Talán szeretne felszaladni, hogy megnézze. Mert fogadok, hogy az utóbbi időben nem látott ilyen elsőosztályú jégcsákánymunkát.
Flack a szék karfájára tette a kezét, és erősen szorongatta.
– Au – mondta fájdalmasan. – Au... – Felállt, és kinyitotta az íróasztal fiókját. Kivett belőle egy nagy, fekete pisztolyt, kinyitotta a tölténytárat. Tanulmányozta a töltényeket, félszemmel a csőbe is belenézett, majd visszakattantotta a závárt a helyére. Kigombolta a mellényét, és begyömöszölte a pisztolyt az övébe. Válságos helyzetben talán még egy perc se kell hozzá, hogy előkapja: határozott mozdulattal feltette a kalapját, és a hüvelykujjával az ajtó felé bökött.
Csöndben felmentünk a harmadik emeletre. Végighaladtunk a folyosón. Semmi sem változott. Egyetlen hang sem erősödött vagy halkult. Flack a 332-es szoba felé sietett. Bekopogott – nyilván megszokásból. Aztán próbálkozott az ajtóval. Vonagló szájjal visszanézett rám:
– Maga azt mondta, hogy az ajtó nem volt bezárva – panaszkodott.
– Nem egészen így mondtam. Mindenesetre nem volt bezárva.
– Most nem ez a helyzet – szögezte le Flack, és hosszú láncon lógó kulcsot húzott elő. Kinyitotta vele az ajtót, és körülnézett a hallban. Aztán lassan, hangtalanul lenyomta a kilincset, és az ajtót néhány centiméterre betolta. Hallgatózott. Belülről semmiféle hang nem hallatszott. Flack visszalépett, és kihúzta a fekete pisztolyt az övéből. Kivette a kulcsot a zárból, és egyetlen rúgással szélesre tárta az ajtót. Keményen és egyenesen felemelte a pisztolyt, akárcsak a Gonosz Cowboy a Vadnyugaton.
– Gyerünk – mondta a szája sarkából.
A vállán keresztül láthattam, hogy Dr. Hambleton pontosan ugyanúgy fekszik, mint az előbb, de a jégcsákány nyele most nem látszott a bejárattól. Flack előrehajolt, és óvatosan belopózott a szobába. Elérte a fürdőszobaajtót, és a szemét a hasadékra nyomta. Ezután betaszította az ajtót, olyannyira, hogy az nekiütődött a fürdőkádnak. Bement, és kijött, újra belépett a szobába, mint egy izgatott, de óvatos valaki, aki nem akar kockáztatni.
Próbálkozott a szekrénnyel is. Felemelte a pisztolyát, és felrántotta az ajtaját. Semmi gyanús a szekrényben.
– Nézzen az ágy alá – biztattam.
Flack szót fogadott, és fürgén lehajolt.
– A szőnyeg alá is...
– Bosszantani akar? – Flack mérgelődött.
– Szeretem figyelni, ahogy dolgozik.
Most a halott férfi fölé hajolt, és a jégcsákányt tanulmányozta.
– Valaki közben bezárta ezt az ajtót – állapította meg Flack –, hacsak maga nem hazudott, amikor azt mondta, hogy nyitva találta.
Nem szóltam semmit.
– Nos, úgy vélem, ez már a rendőrségre tartozik – mondta Flack lassan. – Most már nem lehet tovább elkenni.
– Nem a maga hibája – vigasztaltam. – A legjobb szállodában is megtörténhetik.

 

 

11

A vörös hajú mentőorvos kitöltött egy nyomtatványt a halálesetről, majd az írószerszámot visszadugta fehér köpenyének a külső zsebébe. Halvány vigyorral az arcán becsapta a könyvet.
– A gerinc van átlyukasztva, a tarkó alatt – mondta könnyedén –, azt mondanám, hogy nagyon sebezhető pont, ha tudja, hol található. Felteszem, hogy tudja.
Christy French nyomozóhadnagy morgott:
– Gondolja, hogy ez az első ilyen eset, amit látok?
– Gondolom, hogy nem – hagyta rá az orvos. Egy utolsó, gyors pillantást vetett a halottra, majd megfordult, és kiment a szobából. – Hívom a halottkémet – mondta a válla fölött. Az ajtó becsukódott mögötte.
– Ezeknek egy hulla annyi, mint nekem egy tál fölmelegített töltött káposzta – jegyezte meg Christy French savanyúan a becsukott ajtónak. Társa, egy Fred Beifus nevű zsaru féltérden állt a telefonkészülék mellett. Port hintett rá, ujjlenyomatok megvizsgálásához. A fölösleget lefújta róla. Egy foltot vizsgált nagyítóüvegen keresztül. Megrázta a fejét, aztán leszedett valamit a készülék zárócsavarjáról.
– Szürke pamutkesztyűk – mondta undorral –, belekerül vagy négy centbe, nagykereskedelmi áron. Sokra megyünk, ha ujjlenyomatok után kutatunk ilyen bűnbarlangban. Valamit kerestek ezek a dobozban, mi?
– Nyilván valami olyasmit, ami ott is lehetett volna – hagyta rá French –, nem is vártam ujjlenyomatokat. Ez a jégcsákánymunka specialitás. Rövidesen megjönnek a szakértők. Ez most csak egy gyors áttekintés.
Kifordította a halott zsebeit, és amit talált, lerakta az ágyra, a csöndes, már viaszszerű hulla mellé. Flack egy széken az asztal mellett ült, és komoran bámult kifelé. A helyettes igazgató is fenn volt, de nem szólt semmit. Egy ideig aggódó kifejezéssel nézett maga elé, aztán elment.
Odatámaszkodtam a fürdőszobafalhoz, és az ujjaimat vizsgálgattam.
Flack váratlanul megszólalt:
– Szerintem a jégcsákánymunka női tevékenység. Ezt a szerszámot bárhol meg lehet vásárolni. Tíz cent. Ha sürgős szüksége van rá, becsúsztathatja a harisnyakötőjébe, és ott tartogathatja.
Christy French kurta pillantást vetett rá, bizonyos kíváncsisággal.
Beifus a halott felé fordult:
– Miféle hölgyekkel mászkált, kedvesem? Amennyibe manapság egy harisnya kerül, egy hölgy akár egy fűrészt is odadughatna.
– Erre sohasem gondoltam volna – mondta Flack.
– Hagyja nekünk a gondolkodást, kedvesem. Ahhoz némi felszerelésre van szükség.
– Azért nem muszáj gorombáskodni.
Beifus levette a kalapját, és meghajolt a portás előtt:
– Nem szabad megtagadnia tőlünk egy kis szórakozást, Mr. Flack.
Christy French vette át a szót:
– Mellesleg, egy nő tovább szurkált volna. Nem tudta volna, hogy mikor elég. Ezek a szajhák nem tudják. Itt szakértő dolgozott. Az első próbálkozásra eltalálta a gerincagyat. És még valami... a pasinak, vagyis az áldozatnak csöndben kell lennie ahhoz, hogy ez sikerüljön. Ez azt jelenti, hogy a fickók többen voltak, hacsak nem volt elkábítva az ürge, vagy esetleg a gyilkos a haverjai közül való volt.
Erre én is megszólaltam:
– Nem értem, hogyan lehetett elkábítva, ha ő hívott fel telefonon a széf ügyben.
French és Beifus mindketten ugyanazzal a türelmes unalommal néztek rám.
– Ha! – mondta French. – Maga állítólag nem ismerte a pasast, akkor fennáll annak a halvány lehetősége, hogy nem ismerné fel a hangját. Vagy túl finom vagyok?
– Nem tudom. Nem olvastam a rajongói leveleit.
French vigyorgott.
– Ne vesztegesse a finomságát őrá – fordult French-hez Beifus. – Tartogassa arra az alkalomra, amikor majd a Péntek Reggeli Klubban beszél néhánnyal azok közül az öreg hölgyek közül, akik mindenbe beleütik az orrukat, és sokat adnak egy gyilkossági eset előkelő tálalására.
French cigarettát sodort magának, és egy konyhai gyufával gyújtotta meg a szék hátán. Sóhajtott.
– Ezt a technikát Brooklynban dolgozták ki – magyarázta –, Sunny Moe Stein galerije specializálta magát erre, de idővel túlzásba vitték. Akkoriban már annyira mentek, hogy az ember szinte nem mehetett át egy üres telken, anélkül hogy ne találkozott volna ehhez hasonló esetekkel. Aztán kijöttek ide, már azok, akik még megmaradtak belőlük. Kíváncsi vagyok, hogy ezt miért csinálták?
– Talán nekünk több az üres telkünk – jegyezte meg Beifus.
French arca valósággal álmodozóvá vált:
– Mindenesetre, furcsa dolog. Amikor Weepy Moyer hidegre tette Sunny Moe Steint, odaát, a Franklin Avenuen, a múlt februárban, akkor a gyilkos lőfegyvert használt. Moe Stein ezt egyáltalán nem kedvelte volna...
– Lefogadom, hogy azért volt olyan csalódott a képe, amikor lemosták róla a vért – mondta Beifus.
– Ki az a Weepy Moyer? – kérdezte Flack.
– Moe Stein után következett a szervezetükben – válaszolt neki French. – Könnyen lehet, hogy ez az ő műve. Nem mintha személyesen csinálta volna...
– Miért nem? – Flack arca egyre savanyúbbá vált.
– Ti, fiúk, sohasem olvastok újságot? Weepy Moyer most úriember. Ismeri a legfinomabb pasasokat. Még a nevét is megváltoztatta. Ami pedig a Moe Stein-ügyet illeti: ez éppen akkor történt, amikor Weepy Moyert lesitteltük szerencsejáték miatt. Nem sokra jutottunk vele. Neki azonban ragyogó alibit adtunk. Mindenesetre, ahogy az előbb mondtam, Moyer most úgy viselkedik, mint egy gentleman. Azok pedig nem mennek jégcsákányt döfni az emberek tarkójába, hanem felbérelnek valakit.
– Volt valaha valami dolga Moyerrel? – kérdeztem.
French éles pillantást vetett rám:
– Miért kérdi?
– Támadt egy ötletem. Bár nagyon bágyadt kis ötlet.
French alaposan végignézett:
– Magunk közt szólva, mint kislányok egymás közt, sohasem tudtuk bebizonyítani, hogy akit elkaptunk, valóban Weepy Moyer. De ezt ne tegye közhírré. Senki sem tudhatta, kivéve őt magát, aztán az ügyvédjét, no meg a kerületi ügyészt, a rendőrséget, a városházát és még talán két-háromszáz más embert.
A halott üres tárcájával a combjára csapott, és leült az ágyra. Közömbösen a hulla lábára támaszkodott, cigarettára gyújtott, és azzal hadonászott.
– No, ennyi elég az esztrád műsorból. De itt van ez az eset, Fred. Először is, a tag nem volt túlságosan okos. Dr. G. W. Hambleton néven élt, és El Centró-i címmel és telefonszámmal csináltatott magának névjegykártyákat. Két perc alatt kitalálja az ember, hogy sem ilyen cím, sem ilyen telefonszám nem létezik. Kicsit dörzsöltebb fickó nem lepleződik le ilyen könnyen. Azután, a fickó minden bizonnyal nem állt jól anyagilag. Tizennégy összehajtogatott kis bankjegy, és mintegy két dollár aprópénz... A kulcstartóján nincs slusszkulcs, sem bankszéfkulcs, még lakáskulcs sem. Minden, amije volt, egy bőröndkulcs és hét reszelt Yale-tolvaj kulcs. A reszelés meglehetősen friss. Úgy képzelem, azt tervezte, hogy egy kicsit fosztogatja a szállodát. Gondolja, Flack, hogy ezek a kulcsok használhatók lettek volna a maga lebujában?
Flack odament, és a kulcsokat bámulta.
– Kettő közülük megfelelő nagyságú – mondta. – Ránézésre nem tudnám megállapítani, hogy használhatók-e. Ha mindent nyitó kulcsot akarok, azt az irodából szerzem. Magamnál csak egy tolvajkulcsot hordok. Csak akkor használhatom, ha a vendég elment. – Kivett egy kulcsot a zsebéből, hosszú láncon függött, összehasonlította, és megrázta a fejét. – Használhatatlanok további reszelés nélkül – mondta. – Túl sok fém van rajtuk.
French leszórta a hamut a tenyerébe, aztán lefújta róla, mint a port. Flack visszament ablak melletti székéhez.
– A következő pont – jelentette be Christy French. – Nincs hajtási engedélye, sem bármiféle más személyazonossági igazolványa. A felső ruházatának egyetlen darabját sem vásárolták El Centróban. Valamiféle trükkje lehetett. De nem látszik olyan személyiségnek, aki csekkekkel szélhámoskodott.
– Maga nem látta őt fénykorában – vetette közbe Beifus.
– És egyáltalán... Ez a szálloda nem megfelelő terep az ilyesmire – fűzte tovább French. – Rossz hírnévnek örvend.
– Na, azért várjunk csak egy kicsit... – szólt közbe Flack.
French egyetlen mozdulattal elvágta a továbbiakat:
– Minden szállodát ismerek a fővárosi kerületekben, Flack. Hozzátartozik a foglalkozásomhoz. Ötven dollárért meg tudnék szervezni egy kettős sztriptízt, szerelmi jelenettel egybekötve ennek a szállodának bármelyik szobájában – egy órán belül. Ne ugrasson hát engem. És ne játssza meg magát. Maga megkeresi a maga kenyerét, én az enyémet. Éppen ezért... értjük egymást, ugye? A pasinak volt valamije, amit nem mert magánál tartani. Ez annyit jelent, hogy tudta, valaki üldözi, és az illető már szorosan a közelében van. Ezért ajánlott Marlowe-nak száz dollárt, hogy őrizze meg a számára azt a bizonyos valamit. De nem volt nála ennyi pénz. Úgy kellett határoznia tehát, hogy Marlowe-t beveszi a buliba. Lopott ékszer nem lehetett. Félig-meddig törvényesnek kellett lennie. Így van, Marlowe?
– A félig-meddiget nyugodtan elhagyhatja – feleltem.
French enyhén elvigyorodott:
– Valami olyasmi lehetett, amit simán vagy felgöngyölve tarthatott a telefondobozban, a kalap szalagjában, a bibliában vagy egy hintőporos tubusban. Nem tudjuk, megtalálták-e, vagy sem. De azt tudjuk, hogy nagyon kevés idejük volt. Nem sokkal több, mint egy fél óra.
– Ha Dr. Hambleton volt a telefonáló – mondtam –, akkor maga megtalálta a dolog nyitját.
– Másképpen nem is lenne értelme. A gyilkosnak vagy gyilkosoknak nem lett volna sürgős, hogy megtalálják a hullát. Miért kértek volna meg valakit, hogy jöjjön fel Hambleton szobájába? – French Flackhez fordult. – Van valami lehetősége ellenőrizni a látogatókat?
Flack komoran rázta a fejét:
– Nem kell elmennie senkinek a pultom mellett ahhoz, hogy a lifthez jusson.
Beifus szólt közbe:
– Ez lehetett az egyik oka annak, hogy éppen idejött. No, meg a családias légkör...
– Úgy van! – Hagyta rá French, – Akárki ütötte is le, szabadon jöhetett-mehetett, anélkül hogy bárki kérdőre vonta volna. Egyedül a szobaszámot kellett tudnia. És körülbelül ennyi mindaz, amit mi is tudunk. Így van, Fred?
Beifus bólintott.
Én is hozzáadtam a magamét:
– No, azért nem csupán csak ennyi. Itt van egy szép paróka. De mégiscsak paróka.
French és Beifus, egyszerre fordultak meg. French ért oda hamarabb a halotthoz. Óvatosan leemelte az álhajat, és füttyentett:
– Kíváncsi voltam... de most már értem, min vigyorgott az az átkozott orvos. Ezt nem is említette a nyomorult. Látja, amit én látok, Fred?
– Mindössze annyit látok, hogy a tagnak egyetlen szál haja sincs – állapította meg Beifus.
– Maga talán nem is ismerte. Mileaway Marston. Ace Devore galerijének egyik felhajtója volt.
– No persze, tényleg... – kuncogott Beifus. Áthajolt az ágyon, és gyengéden megérintette a halott kopasz fejét. – Hol voltál egész idő alatt, Mileaway? Olyan régen nem láttalak benn, hogy egészen elfelejtkeztem rólad, pajtás. De te jól ismersz engem. Hiába, aki egyszer puhány, öregem, az mindig is az marad.
A férfi az ágyon öregnek, megviseltnek látszott, egészen összeaszottnak a paróka nélkül. A halál sárga álarca merev ráncokban kezdett az arcára rajzolódni.
French csendesen hozzátette:
– Nagy kő esett le a szívemről. Ez a nyomorult nem ad napi huszonnégy órai munkát számunkra. A pokolba vele. – Visszahelyezte a parókát a hulla egyik szemére. Felállt, és ellépett az ágytól. – Magukkal végeztem – fordult hozzám és Flackhez.
Flack is felállt.
– Köszönet a gyilkosságért, kedvesem – hajolt meg előtte Beifus. – Amennyiben további hasonló esetek előfordulnak dicső szállodájában, ne felejtse el igénybe venni szerény szolgálatainkat. Ha nem is jó, de legalább gyors.
Flack átment a keskeny hallon, és kinyitotta az ajtót. Kikísértem. Az úton, a liftig nem beszéltünk. Lefelé menet sem. Együtt mentem vele kis irodájába, sőt, befelé is követtem. Becsuktam magunk mögött az ajtót. Meglepettnek látszott.
Leült az íróasztalához, és a telefon után nyúlt.
– Bejelentést kell tennem a helyettes igazgatónak – mondta, majd megkérdezte. – Kíván valamit?
Megnyomkodtam a cigarettát, rágyújtottam, és lágyan átfújtam a füstöt az íróasztalon. Csak ennyit mondtam:
– Százötven dollárt.
Flack figyelő kis szeme kerek lyukká vált kifejezéstelenné szürkült arcában.
– Rossz helyen tréfálkozik – vetette oda.
– Annak a két komédiásnak a jelenete után, már azokra gondolok, ott fenn, az emeleten, aligha vehetné rossznéven, ha tréfálnék. De most éppen nem vagyok tréfás kedvemben. – Dobolni kezdtem az íróasztal szélén, és vártam.
Kis izzadságcsöppek jelentek meg Flack arcán, apróka bajusza fölött.
– A dolgom után kell néznem – jelentette ki, ezúttal még rekedtebben. – Na gyerünk, kifelé!
– Ez aztán a vagány kis ember! – mondtam elismerőn. – Dr. Hambletonnak 164 dollár készpénz volt a tárcájában, amikor átkutattam. Ő pedig százat ígért nekem, előlegként a megbízatásomra. Emlékszik? Nna. Most pedig ugyanabban a tárcában csak tizennégy dollár volt. És én valóban nyitva hagytam a szobája ajtaját. Valaki más zárta be. Maga volt az, Flack.
Flack megragadta székének a karfáját, és erősen megszorította. A hangja, mintha mély kútból jött volna:
– Semmit sem tud bizonyítani!
– Kénytelen leszek megpróbálni, Flack!
A portás kivette a pisztolyt az övéből, és maga elé helyezte, az íróasztalra. Lefelé fordított tekintettel bámulta. De az semmiféle üzenetet nem küldött neki. Így hát ismét felém irányította a tekintetét.
– Fele-fele... No? – mondta megtörten.
Egy percnyi csönd következett. Majd Flack elővette öreg, kopott pénztárcáját, és beletúrt. Egy marékra való pénzt szedett ki belőle, kisimította a bankókat, az íróasztal szélén szétosztotta, két halomba rakta, és az egyik halmot felém tolta.
– Az egész százötvenet akarom – toltam vissza.
Az ember egészen meggörnyedt a székében, és az íróasztal sarkát bámulta. Hosszú szünet után felsóhajtott, összerakta a két halmot, és úgy tolta újra oda nekem.
– Nem sok hasznát vette szegény feje – mondta. – No vigye a dohányt, és tűnjön el. Emlékezni fogok magára, pajtás. Az ilyenfajta fickóktól felfordul a gyomrom. Honnan tudjam, hogy nem szedett el tőle már ötszáz dollárt előzőleg?
– Én az egészet elvettem volna, ami nála volt. Ahogy a gyilkosok tették volna, ha a pénz kellett volna nekik. Miért hagytak volna ott tizennégy dollárt?
– Hát én miért hagytam ott a tizennégy dollárt, mit gondol? – Flack bizonytalan, fáradt mozdulatot tett a kezével.
Felszedtem a pénzt, megszámoltam, és visszadobtam neki.
– Azért, mert maga benne van a buliban, és ki tudta számítani, hogy legalább a szoba bérének és még valami aprópénznek kell lennie nála. A zsaruk ugyanezt tételezték fel. Tessék, itt van, nekem nem kell a pénz. Nekem másvalami kell.
Flack nyitott szájjal bámult rám.
– Tegye el a dohányt szem elől – szóltam rá.
A pénzért nyúlt, és begyűrte a tárcájába.
– Mi az a másvalami? – kérdezte. A szeme kicsiny volt, és a tekintete gondterhelt. A nyelvét kidugta az alsó ajkára. – Úgy látom, hogy maga sincs valami alkuképes helyzetben.
– Efelől viszont tévedhet. Ha most nekem vissza kellene mennem oda, és elmondanám Christy Frenchnek és Beifusnak, hogy én már előzőleg fenn voltam, és átkutattam a holttestet, még őelőttük, legfeljebb jól összeszidnának. De megértenék, hogy nem csupán kérkedésből csináltam. Tisztában lennének azzal, hogy valahol a háttérben lehet egy ügyfelem, akit megpróbáltam megvédeni. Gorombán letolnának, és dühöngenének, ez valószínű, de maga nem ezt kapná, kedvesem!
Abbahagytam a beszédet, és figyeltem, hogy a nyirkosság bágyadt fénye hogyan ül ki az emberke homlokára. Nagyot nyelt. A szeme betegesen csillogott.
– Hagyja abba a prédikációt – mondta –, és játsszunk nyílt kártyákkal! – Hirtelen farkas módra vicsorogni kezdett. – Kicsit túl későn érkezett ahhoz, hogy megvédje a nőt, nem? – A zsíros mosoly ismét visszatért az arcára, lassan, de vidáman.
Eloltottam a cigarettámat. Újat vettem elő, és végigcsináltam az összes fölösleges, apró mozdulatokat, amik vele járnak, csakhogy mentsem a tekintélyemet. Meggyújtottam a cigarettát, megszabadultam a gyufától, egyik oldalra fújtam a füstöt, mélyet lélegeztem, mintha a kis iroda egy hegytetőn lett volna, kilátással a háborgó tengerre, vagyis igénybe vettem szakmám minden kis mesterkedését, hogy húzzam az időt.
– No jó – szólaltam meg végül. – Elismerem, hogy nő volt. Elismerem, hogy fenn kellett lennie, mielőtt az a férfi meghalt, ha ez magát boldoggá teszi. Viszont az az érzésem, hogy éppen azért szaladt el, mert a látvány megdöbbentette.
– Ó, bizonyára – hagyta rám Flack komiszkodó hangon. A zsíros gúnymosoly egész idő alatt nem távozott az arcáról. – Avagy talán azért, mert ebben a hónapban még egyetlen fickót sem nyírt ki jégcsákánnyal. És kijött a gyakorlatból.
– De miért vette volna el a kulcsát? – Ezt inkább magamtól kérdeztem. – És miért hagyta az íróasztalon? Miért nem ment el azonnal, és hagyta a fenébe az egészet? És ha azt hitte, hogy az ajtót zárva kell hagynia, miért nem dobta a kulcsot egy homokkorsóba, és fedte le? Vagy vitte magával, és vesztette el?... Megtehette volna... Miért csinált bármit is a kulccsal, ami kapcsolatba hozhatta azzal a szobával? – Visszafordítottam a tekintetemet Flackre, és mereven bámultam rá. – Hacsak – folytattam. – Hacsak meg nem látta őt valaki, amint elhagyja a szobát, már a kulccsal a kezében... És követte, amikor elhagyta a szállodát.
– Miért tette volna ezt valaki? – kérdezte Flack.
– Azért, mert bárki is volt az illető, azonnal bemehetett abba a szobába. Tolvajkulcsa volt neki.
Flack tekintete rám villant, de azonnal el is fordította rólam.
– Annak a valakinek – beszéltem tovább zavartalanul – követnie kellett a nőt. Látnia kellett, ahogyan lecsapta a kulcsot az íróasztalra, ahogyan kisétált a szállodából, sőt, követnie kellett még távolabbra is...
Flack gúnyosan mért végig:
– Hogy honnan szedte ezt a nagy észt?
Lehajoltam, és magamhoz húztam a telefont:
– Úgy látszik, okosabb, ha felhívom Christyt, és mielőbb túl leszünk ezen. Minél tovább gondolkozom az egészen, annál jobban megijedek. Talán valóban a nő ölte meg a pasit. Én nem fedezhetek egy gyilkost.
Leemeltem a kagylót. De Flack keményen rácsapta nyirkos mancsát a kezem fejére. A telefon ott ugrált az íróasztalon.
– Tegye le! – A kis ember hangja most majdnem zokogóvá vált. – Valóban kikísértem őt egy utcán várakozó kocsihoz. Megjegyeztem a kocsi számát. Az ég szerelmére, cimbora, engedélyezzen egy kis lélegzetet. – Vadul kutatott a zsebében. – Tudja maga, mennyit keresek én ebben az állásban? Cigaretta- és szivarpénzt. Alig egy tízcentessel többet. Várjon hát egy kicsit. Azt hiszem... – Lenézett, és valamilyen piszkos borítékokkal babrálva, végül kiválasztott egyet közülük, és felém hajította. – Tessék. A kocsi rendszáma – mondta fáradtan. – És ha ez jó magának, akkor nem fogok emlékezni rá.
Megnéztem a borítékot. Valóban rá volt firkálva egy autó rendszáma. Rosszul leírva, alig láthatóan, ferdén, ahogyan egy kézben tartott papírra gyorsan lefirkálhatta valaki, az utcán állva. „6 N 333, California, 1947.” Ennyi állt a papíron.
– Nos? Meg van elégedve? – Ez Flack hangja volt. Csak úgy kiszaladt a száján. Letéptem a számot, és visszatoltam neki a borítékot.
– 4 P 327 – mondtam találomra, és figyeltem a szemét. Semmi sem csillant fel benne. Semmi nyoma a rejtegetésnek vagy csúfolódásnak. – De hát honnan tudhatom, hogy ez nem olyan rendszám, ami már megvolt magának?
– Be kell érnie a puszta szavammal.
– Írja le az autót.
– Nyitható Caddy, nem új, tető felhúzva, 1942-es modell. Olyan szürkéskék színű.
– Írja le a nőt.
– Túl sokat kíván a dohányáért, kis szaglász. Nem gondolja?
– Dr. Hambleton dohányáért.
Flack meghátrált:
– Rendben. Tehát: haja szőke. Fehér köpeny, valami színes hímzéssel. Széles, kék szalmakalap. Sötét szemüveg. Magassága körülbelül 160 centi. Az alakja, mint egy manökené.
– Fel tudná ismerni szemüveg nélkül? – kérdeztem óvatosan.
Úgy tett, mintha gondolkozna, aztán megrázta a fejét: nem.
– Mi is volt az a rendszám, Flackie? – Lecsaptam rá, amikor nem figyelt eléggé.
– Melyik? – kérdezte.
Áthajoltam az íróasztalán, cigarettahamut ejtettem a pisztolyára. Még erősebben a szeme közé néztem. De már tudtam, hogy le van győzve. Úgy látszott, hogy ő is tudja. A pisztolyáért nyúlt, lefújta róla a hamut, és visszatette az íróasztalfiókba.
– Gyerünk tovább! Tessék! – sziszegte a foga között. – Tudassa a zsarukkal, hogy én is átkutattam a hullát. Na bumm! És akkor mi van? Mondja, hogy elvesztem az állásomat. Mondja, hogy lesittelnek. Na bumm. Amikor kijövök, szolid és megbízható leszek. A kicsi Flackie-nek nem kell többé a tisztelt vendégek kávéjával és süteményével törődnie. Egy pillanatig se higgye, hogy az a sötét szemüveg rászedte a kicsi Flackie-t. Túl sok filmet láttam én ahhoz, hogy fel ne ismerjem a bájos kiscicát. És ha megkérdez, akkor azt mondom, hogy még sokáig gyönyörködhetünk a bébiben... Ő egy nagymenő, és ki tudja... – Diadalmasan rám vigyorgott. – Egy szép napon szüksége lehet testőrre. Egy fickóra maga körül, aki ügyel a dolgaira, és távoltartja a kutyaszorítóktól. Valakire, aki ismeri a dörgést, és akinek van érzéke a pénz iránt. Na, mi baj van?
Féloldalra hajtottam a fejemet, és előredőltem. Hallgatóztam.
– Azt hiszem, harangszót hallok – mondtam.
– Errefelé egyáltalán nincs templom – jegyezte meg Flack megvetőn. – Csak a maga platinaagyában vannak repedések.
– Csupán egyetlen csendülés. Nagyon lassú. Megkondult. Azt hiszem, ez a helyes kifejezés a lélekharangra.
Flack is hallgatózott, velem együtt.
– Semmit sem hallok – mondta élesen.
– Ó, maga nem is hallhatja. – Merően ránéztem. – Maga az egyetlen a világon, aki nem hallhatja. Mert magának szól. Jó lesz vigyázni, Flack.
Csak ült, és bámult rám, félig lehunyt, gonosz kis szemével, piszkosan fénylő, kis bajuszkájával. Egyik keze céltalan, fölösleges mozdulatot téve, megrendült az asztalon.
Magára hagytam gondolataival, amelyek nyilván éppen olyan szürkék, csúnyák és beijedtek voltak, mint maga az egész ember.

 

 

12

A garzonház túl volt a Doheny Drive-on, éppen a szerpentin alatt, a domboldalon. Valójában két épületből állt, egyik a másik mögött helyezkedett el, lazán összekötve egy kövezett, szökőkutas, árkádos előtérrel, amely fölé egy szoba is épült. A márványutánzatú előtérbe postaládákat és csengőket szereltek fel. Tizenhat postaláda közül azonban három fölött nem volt név. A nevek, amelyeket olvastam, nem jelentettek számomra semmit. A feladat tehát valamivel több erőfeszítést igényelt. Próbálkoztam a főbejáraton. Nem volt bezárva, de így a feladat még több munkát jelentett.
Kívül állt két Cadillac, egy Lincoln Continental és egy Packard Clipper. Ám egyik Cadillac sem a keresett rendszámot viselte, és a színe sem felelt meg a leírásnak. Az út túlsó oldalán térdnadrágos fickó terpeszkedett, lábát egy alacsonyra méretezett Lancia ajtaja fölé rakta. Dohányzott, és felbámult a sápadt csillagokra, amelyek eleget tudtak ahhoz, hogy kellő távolságban tartsák magukat Hollywoodtól. Átmentem a meredek dombon keresztül a sugárútra, egy saroknyit keleti irányban, és bepréseltem magamat egy telefonfülkének nevezett, fülledt izzasztódobozba. Egy Peoria Smith nevezetű férfiú számát tárcsáztam, akit állítólag azért neveztek így, mert dadogott. Egy másik kis titok, amit még nem volt időm megfejteni.
– Mavis Weld – mondtam. – Telefonszám, Marlowe.
– É... és... é... értem – hangzott a válasz. – M... M... Mavis Weld... Ugye? A... a... a tele... fonszá... mát... akarja... tudni...
– Mennyibe kerül?
– T... t... tíz... dollár.
– Akkor felejtse el, hogy hívtam. – Le akartam tenni a kagylót, de a hangja megállított.
– Vá... vá... várjon egy ki... kicsit. Nem vagyok köteles kiadni ezeknek a bébiknek a telefonszámát. Pokoli kockázat ez egy ilyen kis embernek.
Vártam, és kifújtam a lélegzetemet.
– Természetesen, a cím is vele jár – nyafogta Peoria, miközben elfelejtett dadogni.
– Öt dollár – mondtam –, a címet már megszereztem. És ne alkudozzon. Ha azt hiszi, hogy maga az egyetlen efféle csibész a szakmában, aki pénzért árulja a filmsztárok titkos telefonszámát.
– Tartsa a vonalat – szólt Peoria fáradt hangon, és ment a kis vörös noteszáért. Egy balkezes dadogó! Csak akkor dadogott, ha nem volt felizgatva. Visszajött, és megadta a telefonszámot. Titkos szám, természetesen. Ha önnek nincs titkos telefonszáma Hollywoodban, akkor ön egy nulla.
Kinyitottam az acél- és üvegfülkét, hogy egy kis levegőt engedjek be, miközben ismét tárcsáztam. Két csengetés után érzéki, vontatott női hang válaszolt. Behúztam és becsuktam az ajtót...
– I... i... igen... – turbékolt a hang.
– Miss Weldet kérem.
– És ki az, aki Miss Weldet kéri, ha szabad kérdeznem?
– Van néhány reklámképem. Whitey kívánja, hogy ma este leszállítsam.
– Whitey? Ki az a Whitey, barátocskám?
– A stúdió vezető fényképésze – adtam meg a felvilágosítást. – Még ezt sem tudja? Fel fogok jönni, ha megmondja, melyik lakosztály. Csak két háztömbnyire vagyok.
– Miss Weld fürdik. – A női hang nevetett. Azon gondolkoztam, hogy ott, ahol ez a nevetés hangzik, lehetséges, hogy ezüstös csengésű, de mire hozzám eljut, olyan, mintha edényekkel csörömpölnének. – De természetesen hozza csak fel a képeket. Miss Weld bizonyára ég a vágytól, hogy lássa őket. A lakosztály száma tizennégy.
– Ön is ott lesz?
– Persze. Természetesen. Miért kérdi?
Letettem a kagylót, és kitántorogtam a friss levegőre. Lesétáltam a dombról. A térdnadrágos fickó még mindig ott függött a Lancián, de az egyik Cadillac már elment. Viszont két újabb cserélhető tetejű Buick csatlakozott az előbbiekhez a ház előtt. Megnyomtam a csengőt a tizennégyes számon. Átmentem az előkerten, ahol egy reflektor vörös, kínai futórózsákat világított meg. Egy másik fényforrás bevilágított a nagy díszmedencébe, amely tele volt kövér aranyhalakkal és csöndes, néma tavililiomokkal, amelyek összezárták szirmaikat éjszakára. Látható volt még néhány kőpad, valamint egy hinta. A hely nem látszott nagyon költségesnek, bár ebben az esztendőben minden hely sokba került. A lakosztályt a második emeleten találtam, a kettő közül az egyik ajtó szemben volt a széles bejárattal.
A csengő megszólalt, és egy magas, sötét hajú, lovaglónadrágos nő nyitott ajtót. Az érzéki varázs enyhe kifejezés a jellemzésére. A lovaglónadrágja, akárcsak a haja, szénfekete volt. Fehér selyeminget viselt, vörös sállal, amelyet lazán csavart körül a nyakán. A sál nem volt olyan élénk színű, mint a szája. Hosszú, barna cigarettát tartott a kezében, apró aranyszipkában. Az ujjait, amelyek a szipkát tartották, a kelleténél valamivel jobban felékszerezte. Fekete haját középen elválasztotta, a választéknál hófehér csík vezetett a feje búbján hátrafelé, de azután már nem volt látható. A ragyogó, fekete hajból két vastag fonat simult a nő nyakának mindkét oldalához, mindegyik megkötve kis, vörös szalaggal. Pedig az már régen lehetett, amikor ő még kislány volt...
Éles pillantást vetett üres kezemre. A reklámképek rendszerint nagyobbak annál, semhogy zsebre lehessen tenni őket.
– Miss Weldet keresem – ismételtem, immár személyesen.
– Ideadhatja nekem is a képeket. – A fekete hajú nő hangja hűvös volt, vontatott és sértő, de a szeme valami mást árult el. Olyannak látszott, mint akit majdnem olyan nehéz megkapni, mint egy hajnyírást.
– Sajnálom, de csak személyesen Miss Weldnek adhatom oda – jelentettem ki határozottan.
– Mondtam, hogy fürdik.
– Megvárom.
– Egészen bizonyos benne, hogy magánál vannak a felvételek, barátocskám?
– Sose leszek benne biztosabb. Miért?
– És a maga neve? – A fekete nő hangja a második szónál olyan fagyos lett, mintha a légvonat hirtelen egy tollat röpített volna fel. De utána mindjárt turbékolt és szárnyalt és lebegett és örvénylett, és néma mosolyának gyengéd hívogatása a szája sarkában lassan, nagyon lassan hasonlóvá tette egy gyerekhez, aki megpróbálja a hópelyhet felszedni.
– Az utolsó filmje csodálatos volt, Miss Gonzales.
A mosoly felragyogott a nő arcán, mint a villám, és megváltoztatta egész kifejezését. A teste felegyenesedett, és szinte vibrált az elragadtatástól.
– Pocsék volt – tüzelt –, valóban, átkozottul pocsék. De maga egy édes, bájos fiúka. Maga tudja azt, hogy igazán szörnyen pocsék volt.
– Semmi sem lehet pocsék számomra, ami önnel van kapcsolatban, Miss Gonzales.
Elállt az ajtótól, és befelé intett.
– Igyunk egyet – mondta –, a legistenvertebb italt fogjuk inni. Imádom a hízelgést, bármilyen tisztességtelen legyen is.
Bementem. Cseppet sem lepett volna meg, ha pisztolyt szegeznek a vesémnek. A fekete hajú nő úgy állt ott, hogy szinte el kellett tolnom a melleit az útból ahhoz, hogy bejussak az ajtón. Olyan illata volt, mint a Tadzs-Mahalnak holdfénynél. Becsukta az ajtót, és odalejtett egy kis hordozható bárhoz.
– Skót whisky? Vagy jobban szereti a kevertet? Tökéletesen undorító Martinit tudok keverni – mosolygott elbűvölőn.
– Skót whiskyt, ha szabadna...
Készített két italt két pohárban – akkorák voltak, hogy esernyőt lehetett volna beléjük állítani.
Leültem egy párnázott székre, és körülnéztem. A hely régi divatúnak látszott. Volt benne egy hamis kandalló – gázfűtéssel és márványborítással. Repedések a vakolaton, a falakon tucatnyi erőteljes színekben tartott mázolmány, eléggé vacakoknak látszottak ahhoz, hogy sokba kerüljenek. Egy öreg, fekete Steinway márkájú, lecsorbult zongora, ez egyszer kivételesen nem spanyol terítővel a tetején. Volt még ezenkívül, csak úgy szétszórva néhány újnak, látszó könyv, ragyogó kötésben. Egy dupla csövű lőfegyver állt szépen faragott puskatussal a sarokban, a csöveken fehér selyem szalagcsokor. Hollywoodi elmésség...
A sötét hölgy a lovaglónadrágban átnyújtott egy poharat, és a székem karfájára telepedett.
– Doloresnek nevezhet, ha akarja – mondta, és nagyot kortyolt a poharából.
– Köszönöm – nyugtáztam az engedélyt.
– És én hogyan nevezhetem magát?
Vigyorogtam.
– Természetesen – mondta a nő –, én teljesen tisztában vagyok azzal, hogy maga egy átkozott hazudozó, és semmiféle fényképek nincsenek a zsebében. Nem mintha ki akarnám kérdezni a kétségkívül rendkívül érdekes kis magánügyéről.
– Ne-em? – Leszívtam egy centre valót az italomból, aztán megkérdeztem. – Éppen miféle fürdőt vesz Miss Weld? Barokkstílusú szappant használ, avagy talán valami arábiai fűszerekkel illatosított fürdővizet próbál ki?
A fekete nő meglengette a barna cigarettavég maradványait a kis aranyszipkában.
– Maga talán segíteni szeretne neki – mondta. – A fürdőszoba fenn van. A jobb oldali árkádon túl! Az ajtót minden valószínűség szerint nyitva találja.
– Ha ennyire könnyű, akkor lemondok róla – utasítottam vissza a célzást.
– Ó – a nő ismét rám csillogtatta ragyogó mosolyát. – Maga az életben a nehéz feladatokat kedveli. Nem szabad hát megfeledkeznem arról, hogy kevésbé megközelíthetőnek kell lennem. – Ezzel elegánsan leszállt a székem karfájáról, eldobta a cigarettáját, ügyelve arra, hogy amikor előrehajol, felfigyeljek csípője vonalára.
– Ne fáradjon, Miss Gonzales – mondtam. – Én valóban csak amolyan egyszerű fickó vagyok, aki üzleti ügyben jött ide. Eszem ágában sincs erőszakot elkövetni bárkin is.
– Nem? – A nő mosolya lágyabb lett, lusta, és ha valakinek nem jut eszébe jobb kifejezés: kihívó.
– De átkozottul bizonyos vagyok abban, hogy be fog következni – folytattam az előbbit.
– Maga mulatságos gazember – mondta a nő, és egy vállrándítással elindult felfelé, át a boltíven. Magával vitte a maradék whiskyt és a szódavizet. Hallottam egy gyengéd kopogást egy ajtón, és a sötét hajú nő hangját: – Drágám, itt van az az ember, aki azt mondja, hogy van néhány felvétele a stúdióbél. Ő mondja. – Spanyolul folytatta: – Nagyon rokonszenves. Nagyon jóképű. Jó lehet vele...
Egy hang, amelyet már az előbb is hallottam, élesen válaszolt:
– Tartsd a szád, kis szajha. Egy másodperc múlva ott vagyok.
Gonzales dúdolva jött vissza a boltív alatt. A pohara üres volt, újból visszament a bárhoz.
– Hanem maga nem iszik – kiáltotta, miután ránézett a poharamra.
– Ebédeltem. És akárhogy... de csak kétnegyedes gyomrom van. És... valamit értek spanyolul.
Felvetette a fejét:
– Megbotránkozott? – A fekete szem kerekre nyílt. A vállai valósággal legyezőtáncot jártak.
Megnyugtattam:
– Meglehetősen nehéz engem megbotránkoztatni.
– De hallotta, amit mondtam? Szűzanyám... Rettenetesen sajnálom.
– Elhiszem.
A nő közben elkészített magának egy következő whisky-szódát.
– Igen – sóhajtotta. – Nagyon sajnálom. Azaz... Azt hiszem, hogy sajnálom. Néha nem vagyok biztos az ilyesmiben. Az igazság az, hogy néha átkozottul keveset adok rá. Ez olyan bonyolult. Minden barátom azt mondja, hogy túlságosan szókimondó vagyok. Megbotránkoztattam, nem?... – Már megint a székem karfáján volt.
– Nem. De ha meg akarnék botránkozni, tudnám, hova menjek érte.
A nő lustán maga mögé helyezte a poharát, és felém hajolt.
– De én nem itt lakom – mondta. – Château Bercyben élek.
– Egyedül?
Kényeskedőn rácsapott az orrom hegyére. A következő, amit tudomásul kellett vennem, hogy az ölemben van, és megpróbál egy kis darabot leharapni a nyelvemből.
– Maga tündéri gazember – mondta. A szája olyan forró volt, amilyen száj csak lehet. Úgy égetett, mint a száraz jég, A nyelve megint keményen a fogamnak feszült. A fekete szem most ismét óriásinak látszott, megvillant a fehérje a szembogarak alatt.
– Olyan fáradt vagyok – suttogta a számba a forró száj. – Olyan megviselt. Olyan hihetetlenül fáradt.
Éreztem a kezét a szivarzsebemben. Keményen ellöktem, de a tárcámat már megkaparintotta. Kacagva eltáncolt vele, egy kis ütéssel kinyitotta, és végigtapogatta az ujjaival, amelyek úgy tekergőztek, mint a kicsi kígyók.
– Örülök, hogy maguk ketten már megismerkedtek – szólalt meg ekkor hűvösen egy hang oldalról. Mavis Weld állt a bolthajtás alatt.
A haját csak lazán kötötte fel, és ezúttal nem fáradt a kikészítéssel sem. Háziköntöst viselt, és alatta valami nagyon apró egyebet. A lába kicsiny, zöld-ezüst papucsban végződött. A tekintete üres volt, az ajkán megvető kifejezés. De ugyanaz az arc volt, sötét szemüveggel vagy anélkül.
Gonzales gyors, szúrós pillantást vetett rá, becsukta a tárcámat, és felém hajította. Elkaptam és eltettem. Gonzales egy asztalhoz sétált, hosszú szíjas, fekete táskát vett fel, a vállára akasztotta, és az ajtó felé indult.
Mavis Weld nem mozdult. Rá sem nézett a nőre. Engem figyelt. De semmiféle érzelem nem látszott az arcán. Gonzales ekkor kinyitotta az ajtót, kitekintett, de mielőtt egészen becsukta volna maga után, visszafordult.
– A neve Philip Marlowe – mondta Mavis Weldnek –, szép, nem gondolod?
– Nem is tudtam, hogy annyi fáradságot is veszel magadnak, hogy megkérdezd a nevüket – vetette oda Mavis Weld. – Ritkán ismered őket ehhez elég ideig.
– Értem – felelte Genzales finoman. Felém fordult, és bágyadtan rám mosolygott. – Nagyon kedves módja annak, hogy lekurvázzanak egy nőt. Nem gondolja?
Mavis Weld nem szólt semmit. Az arcán sem volt semmi kifejezés.
– Én legalább – folytatta Gonzales zavartalanul és nyájasan, miközben kinyitotta az ajtót – nem feküdtem le az utóbbi időben gengszterekkel.
– Biztos vagy benne, hogy vissza tudsz emlékezni a nagy tolongásban? – kérdezte Mavis Weld pontosan ugyanabban a hangnemben. – Nyisd ki az ajtót, kedvesem. Úgy látszik, ma van a szemétkirakodás napja.
Gonzales lassan, célzatosan visszanézett rá. Éles kés volt a tekintetében. Gyenge hangot adott ki az ajka és a foga között, majd hirtelen szélesre tárta az ajtót. Az heves csattanással becsukódott mögötte. A zaj meg sem rebbentette Mavis Weld kemény tekintetű, sötétkék szemét.
– Most pedig képzeljük el, hogy maga követi a példáját, csak sokkal csendesebben – mondta, miközben az ajtó felé nézett.
Kivettem a zsebkendőmet, és letöröltem az arcomról a rúzst. Pontosan olyan volt a színe, mint a friss véré.
– Bárkivel megtörténhet – mentegetőztem. – Nem én kezdtem ki vele. Ő kezdett ki velem.
Mavis Weld odamasírozott az ajtóhoz, és kitárta.
– Gyerünk, álomlovag, szedje a lábát!
– Üzleti ügyben jöttem, Miss Weld.
– Igen. El tudom képzelni. Kifelé. Nem ismerem magát. És nem is kívánom ismerni. És még ha akarnám is, ez a nap és ez az óra akkor sem lenne alkalmas.
– Soha sincs minden együtt, hely, idő és akit szeretünk.
– Hát ez meg mi? – most az álla hegyével próbált kidobni, de ehhez még ő sem volt elég ügyes.
– Browning. A költő. Nem az automatapisztoly. Bizonyos vagyok abban, hogy jobban kedveli az utóbbit.
– Nézze, emberke, akarja, hogy felhívjam a gondnokot, és az hajítsa ki, úgy, mint egy gumilabdát?
Odamentem, és betoltam az ajtót. Az utolsó pillanatig nem engedte el. Nem rúgott éppen belém, de nagy erőfeszítésébe került, hogy eltekintsen tőle. Próbáltam feltűnés nélkül eltávolítani az ajtótól, de egy jottányit sem engedett. Állta a sarat. Félkeze még mindig az ajtókilincsen, szeme telve sötétkék dühvel.
– Ha ilyen szorosan mellettem akar állni – mondtam –, akkor talán legyen szíves valami ruhát venni magára.
Visszahúzta a kezét, és erősen meglendítette. A pofon csattanása hasonlított az ajtóéhoz, mikor Gonzales becsapta. De ez fájt is. És valahogyan emlékeztetett a sajgásra, hátul a fejemen.
– Fájdalmat okoztam magának? – kérdezte a filmszínésznő egyszerre lágyan.
Bólintottam.
– Nagyszerű – mondta. Kicsit visszahúzódott, és újból pofon vágott. Erősebben, mint az előbb. – Azt hiszem, most már megcsókolhat – lehelte. A szeme tiszta, átlátszó és olvadékony volt. Közömbösen néztem rá. A jobb keze a célnak megfelelően ökölbe volt szorítva. Nem is volt olyan kicsi ehhez a munkához.
– Higgyen nekem – mondtam. – Csak egy okom van arra, hogy ne tegyem. Még akkor sem, ha a kis fekete pisztolya magánál van. Vagy a boxer, amit nyilván az éjjeliszekrényén szokott tartani.
Udvariasan mosolygott, de nem szólt.
Folytattam:
– Én ugyanis éppen magának dolgozom. És nem futok minden szép láb után, amit meglátok. – Lenéztem Mavis Weld lábára. Teljesen rendben levőnek találtam. És a bikinije semmivel sem volt nagyobb a kelleténél.
Most kissé összehúzta magán a köntöst, megfordult, és fejcsóválva átsétált a kis bárhoz.
– Szabad vagyok, fehér és huszonegy éves – mondta. – Már mindenféle közeledési módokon átestem férfiak részéről, ami csak létezik. Legalábbis, azt hiszem. Ha nem tudom megijeszteni, legyőzni, elcsábítani, akkor mi az ördöggel vehetem meg magát?
– Hát...
– Ne mondja ki – szakított félbe élesen. Pohárral a kezében megfordult. Ivott, és megrázta szőke sörényét. Majd megeresztett egy vékony kis mosolyt. – Pénz, természetesen – kezdte újra a beszédet... – Milyen átkozottul ostoba voltam, hogy ez nem jutott eszembe.
– Pénz segíthetne – hagytam rá.
A szája undorodva elfintorodott, de a hangja majdnem szeretetteljes volt, ahogy megkérdezte:
– És mennyi?
– Ó, száz dolcsi megtenné kezdetnek.
– Maga olcsó. Kis olcsójános. Azt mondja, száz dollár. A maga köreiben száz dollár már pénz, ugye, kedvesem?
– Akkor legyen kétszáz. Ezen ne múljék. Azzal már akár vissza is vonulhatok.
– Még mindig olcsó. Kétszáz. Természetesen, hetenként, ugye? Szép, tiszta borítékban?
– A borítékot elhagyhatja. Úgyis bepiszkolódik.
– És én tulajdonképpen mit kapnék ezért a pénzért, bájos kis hekuskám? Mert természetesen jól tudom, hogy kicsoda maga.
– Nyugtát kapna róla. Egyébként... Ki mondta magának, hogy hekus vagyok?
Egy rövid pillanatra a saját szemével nézett, mielőtt ismét visszaesett volna a szerepbe.
– Megéreztem a szagát – mondta, és kortyolgatta az italt. A pohara fölött bámult rám, halvány, megvető mosolyával.
– Kezdem azt hinni, hogy maga írja a dialógusait – mondtam. – Kíváncsi voltam rá, miért olyan rosszak.
Hirtelen lehajoltam, de néhány csepp így is eltalált az italból. A pohár szilánkokra tört a hátam mögött. Az eltört darabok hangtalanul estek le.
– És ezzel – folytatta tökéletes nyugalommal – azt hiszem, kimerítettem legendás szűzi bájam egész készletét.
Átmentem hozzá, és felemeltem a kalapomat.
– Sohasem hittem, hogy maga ölte meg azt a fickót. De nem ártana, ha volna valami okom arra, hogy ne áruljam el, hogy maga ott volt. Ilyen ok lenne például, ha mondjuk előleget kapnék. A megbízatásomra. És elegendő felvilágosítást, hogy meg tudjam indokolni az előleg elfogadását.
A nő kivett egy cigarettát a dobozból, feldobta a levegőbe, majd könnyedén elkapta a szájával. És meggyújtotta egy olyan gyufával, amelyet látszatra sehonnan sem vett elő.
– Uram Isten! – kiáltott fel. – Feltételezte rólam, hogy megöltem valakit?
Még mindig a kezemben tartottam a kalapomat. Úgy éreztem, hogy nevetséges vagyok. Magam sem tudom, miért. Feltettem a kalapot, és az ajtó felé indultam.
– Bízom abban – mondta a nő megvetőn –, hogy van annyi pénze, amennyivel haza tud menni.
Nem válaszoltam. Mentem tovább. Amikor már kinyitottam az ajtót, Mavis Weld utánam szólt:
– És abban is bizonyos vagyok, hogy Miss Gonzales megadta magának a címét és a telefonszámát. Maga képes majdnem mindent kiszedni belőle. Még pénzt is. Legalábbis nekem így mondták.
Elengedtem a kilincset, és sietve visszamennem, keresztül a szobán. A nő meg sem mozdult, és a mosoly sem távozott egy milliméternyire sem az arcáról.
– Nézze – mondtam. – Nehéz lesz el hinnie. De én azért jöttem ide, azzal a furcsa érzéssel, hogy segítségre van szüksége. Gondoltam, egy nő, aki bajban van. És nehezen találhat olyasvalakit, akire rábízhatja magát. Úgy véltem, hogy maga valamiféle leszámolásra ment oda, abba a szállodai szobába, ahol találkoztunk. És az a tény, hogy egyedül ment, megkockáztatva, hogy felismerik, és fel is ismerték, mégpedig egy házi detektív, akinek az erkölcsi ellenállását áttörni annyi fáradságba kerülne, mint átszakítani egy nagyon öreg, nagyon fáradt pókhálót, mindez arra a feltevésre késztetett, hogy maga olyan kutyaszorítóban van, ami Hollywoodban a karrierjébe kerülhet. De maga úgy tesz, mintha nem volna semmiféle kutyaszorítóban. Fenn ül a magas lovon, és végigjátssza minden ócska trükkjét a legbágyadtabb, másodrendű filmjeiből, amelyekben valaha is játszott – ha ugyan a játék a megfelelő kifejezés erre...
– Fogja be a száját – válaszolta, és úgy összeszorította ajkát, hogy szinte csikorgott a foga. – Fogja be a száját, maga nyálas, zsaroló, kulcslyukon leselkedő, hitvány alak.
– Nincs rám szüksége – mondtam. – Magának senkire sincs szüksége. Maga olyan istenverte, furfangos, ravasz kis nőcske, hogy ki tudná beszélni magát egy páncélszekrényből is, azt hiszi. Hát tessék, ahogy gondolja. Csak folytassa, és tisztázza ki magát. Nem fogom megakadályozni. De ne késztessen arra, hogy ezentúl odafigyeljek magára. Sírva fakadnék arra a gondolatra, hogy egy ilyen ártatlan kislány, mint amilyen maga, ennyire okos lehet. Maga nagyon tud rám hatni, kedvesem, akár csak Greta Garbo.
Nem mozdult, nem is vett lélegzetet. Még akkor sem, amikor elértem az ajtót, sőt, még akkor sem, amikor már kinyitottam. Nem tudom, miért. Úgy látszik, a szöveg, amit mondtam, nem volt elég hatásos.
Lementem a lépcsőn, át az udvaron, ki a főbejáraton. Majdnem beleütköztem egy karcsú, sötét szemű férfiba, aki ott állt, és éppen cigarettára gyújtott.
– Bocsánat – mondta csendesen –, attól tartok, hogy útjában vagyok.
Meg akartam kerülni, aztán észrevettem, hogy felemelt jobb kezében kulcsot tart. Hirtelen kinyújtottam a kezemet, és kikaptam a kezéből a kulcsot. Magam sem tudom, miért. Megnéztem a rábélyegzett számot: 14. Mavis Weld lakosztálya. A bokrok mögé dobtam.
– Nincs rá szüksége – mondtam. – Az ajtó nincs bezárva.
– Persze – felelte a férfi nyugodtan. Sajátságos mosoly volt az arcán. – Milyen hülyeség volt tőlem.
– Az bizony. De mindketten hülyék vagyunk. Mindenki hülye, aki izgatja magát a miatt a csavargó miatt.
– Ezt éppen nem mondanám – válaszolta a férfi nyugodtan, miközben szomorú kis szeme különösebb kifejezés nélkül meredt rám.
– Magának nem is kell ezt mondania – hagytam rá. – Kimondtam maga helyett is. És bocsánatot kérek. Visszahozom a kulcsát. – Ezzel a bokrok mögé mentem, megkerestem a kulcsot, felvettem, és átadtam a tulajdonosának.
– Nagyon köszönöm – mondta. – És mellesleg... – Abbahagyta. Én is hallgattam.
– Remélem – szólalt meg egy idő múlva –, nem szakítok félbe egy érdekes veszekedést. Utálnék ilyet tenni. Nem? – Mosolygott. – Nos... Mióta kiderült, hogy Miss Weld közös barátunk, engedje meg, hogy bemutatkozzam. A nevem Steelgrave. Nem láttam önt már valahol?
– Nem. Ön nem látott engem sehol, Mr. Steelgrave. Az én nevem Marlowe. Philip Marlowe. Teljesen valószínűtlen, hogy mi ketten valaha is találkoztunk volna. És, bármilyen furcsán hangzik, még csak nem is hallottam soha önről, Mr. Steelgrave. Még az sem jelentene számomra semmit, ha például Weepy Moyernek hívnák. – Magam sem tudom, miért mondtam ezt, semmi sem késztetett rá, talán csak az, hogy nemrég hangzott el. Sajátságos nyugalom ült ki a férfi arcára. Különös, merev tekintet fészkelt néma, fekete szemében. Kivette a cigarettát a szájából, megnézte a végét, lepöckölt róla egy kevés hamut, bár semmi lepöckölnivaló nem volt rajta. Lefelé fordította a tekintetét, amikor ismét megszólalt:
– Weepy Moyer. Furcsa név. Nem hinném, hogy valaha is hallottam volna. Olyasvalaki, akit ismernem kellene?
– Nem. Hacsak nem kedveli különösképpen a jégcsákányokat. – Ezzel otthagytam. Tovább lépkedtem lefelé, át a kocsimhoz. De mielőtt elértem, visszanéztem. A férfi ugyanúgy állt ott, cigarettával a kezében, és utánam nézett. A távolságtól nem láthattam, van-e valami kifejezés az arcán. Meg sem mozdult, nem volt semmilyen gesztusa, amikor visszanéztem rá. Még csak el sem fordult. Éppen csak állt ott. Beindítottam a kocsit, és elhajtottam.

 

 

13

Kelet felé hajtottam a Sunset Boulevardon, de még nem mentem haza. La Breánál északnak fordultam. Átlendültem Highland felé, Cahuenga Passon keresztül, le a Ventura Boulevard irányába, elhagyva Studio Cityt, Sherman Oaksot és Encinót. Egyáltalán nem volt magányos utazás. Ezen az útvonalon ettől sohasem kell félni. Sietős ifjak divatja múlt Ford kocsikból cikázva ugrándoztak ki és be a forgalom áradatában, csak milliméterekre a sárhányóktól, de valahogyan az utolsó pillanatban mindig elkerülve a bajt. Fáradt férfiak poros sportkocsikban, egyesek csukott kocsikban markolták erősebben a kormányt, összegörnyedve a kimerültségtől. Tovább szelték az utat észak és nyugat felé, hazafelé, az ebéd felé, az este és a sportlap felé, a rádió bömböltetése felé, ahol várja őket gyerekeik elkényeztetett nyafogása és ostoba feleségük fecsegése. Keresztülhajtottam a tarka neonfényeken, mögöttük az álhomlokzatokkal, a kopott vagdalthús árudák mellett, amelyek palotáknak látszanak ezekben a fényekben, a kör alakú, vidáman csillogó autósbisztrók mellett, mozgékony, tapasztalt pincérnőikkel, a ragyogó pultok és a párás, szurtos konyhák előtt, amelyek még egy varangyos békát is megmérgeznének.
Nagy, dupla teherautók zötyögtek lefelé a Sepulvedán, Wilmingtonból és San Pedróból, átvágtak Ridge Route felé, lassan indulva a villanyrendőrtől, olyan morajlással, mint az állatkerti oroszlánok.
Encino mögött időnként fény villant fel a dombról, a vastag fákon át. A filmsztárok otthonai... Filmcsillagok, fúj! Ezer ágy veteránjai... Hagyd abba, Marlowe, ma este nem vagy nagyon megértő.
A levegő hűvösebbé vált, az országút keskenyedett. Itt már olyan kevés volt a kocsi, hogy az autók reflektorai sértették a szemet. Az emelkedő meszelt falakba ütközött, és a tetőn az óceán felől érkező, lágy fuvallat közömbösen táncolt az éjszakában.
Egy helyen megvacsoráztam, közel az Ezer Tölgyhöz. Rossz, de gyors. Megetetik és kidobják az embert. Rengeteg a dolgunk, nem nézhetjük önt, Mister, amint a második csésze feketéje mellett üldögél. Pénzt érő helyet foglal el, látja ott azokat az embereket, az elkerítő kötél mögött? Azok is enni akarnak. Mindenesetre, azt hiszik, hogy enniük kell. Isten tudja, miért éppen itt akarnak enni. Megtehették volna otthon is, egy konzervdobozból. De most éppen nyugtalanok. Mint maga. Ki kellett hozni a kocsit, és menni vele valamerre, könnyű prédájául azoknak a gengsztereknek, akik átvették az éttermeket. Na, már megint ide lyukadtunk ki. Ma éjszaka nem vagy megértő, Marlowe...
Fizettem, és megálltam a bárban, hogy lehajtsak egy brandyt a New York-szelet után. Miért New York-szelet, tűnődtem, hiszen Detroit az, ahol a legkeményebb acélt vágják? Kiléptem az éjszakai levegőre, amit eddig még senki sem tudott pénzért kimérni. Bár egy csomó ember valószínűleg ezt is megpróbálta már. Majd eljutnak egyszer odáig is.
Tovább hajtottam az oxnardi kanyarhoz, és visszafordultam a tenger mentén. A nagy nyolc- és tizenhat-kerekűek észak felé áramlottak. Mind narancsszínű lámpákkal teleaggatva. A jobb oldalon az óriási, kövér, tömör Csendes-óceán cammogott a tengerparthoz, mint egy hazatérő súrolóasszony. Semmi holdfény, semmi zaj, csupán a hullámverés alig hallható hangjai. Semmi illat. Egyetlenegy sem a legendás, vad tengeri illatok közül. Egy kaliforniai óceán. Kalifornia, az áruházak állama. Mindenből a legtöbb, és semmiből a legjobb. Megint helyben vagyunk. Ma éjszaka nagyon elvadult vagy, Marlowe.
Rendben van. Miért is lennék megértő? Ülök abban a vacak irodában, játszadozom egy döglött léggyel, aztán hirtelen betoppan az a slampos kis valaki a kansasi Manhattanből, és rávesz, hogy egy kopott húszasért találjam meg a fivérét. Úgy látszik azonban, hogy a fivér egy link alak, ám a leányzó ennek ellenére meg akarja találni. Így hát ezzel a vagyonnal, amit a mellemhez szorítok, leslattyogtam Bay Citybe, és az ott átélt tapasztalatok egy kissé kimerítettek. Csak félig állok a lábamon. Találkoztam közben kellemes emberekkel, jégcsákánnyal a nyakukban és anélkül. Elmegyek, és magamat is kitárom. Aztán bejön ő, elveszi tőlem a húszast, ad egy csókot, visszaadja a pénzt, mert nem végeztem érte egy egész napi munkát.
Meglátogatom tehát Dr. Hambletont, a visszavonult (de még milyen visszavonult!!!) szemészt El Centróból, majd viszontlátom egy új divatú nyakkendőviseletben. És nem mondom meg a zsaruknak. Átkutatom a szállodai vendég parókáját, és eljátszom egy szerepet. Miért? Kinek a kedvéért? Ezúttal kiért vágatom el a torkomat? Egy érzéki szemű szőkéért, akinek túl sok ajtókulcsa van? Vagy egy másikért, aki a kansasi Manhattanből jött? Nem tudom... Minden, amit tudok, annyi, hogy valami nem úgy van, ahogy látszik, és az én öreg, fáradt, de mindig megbízható ösztönöm azt súgja nekem, hogy ha oly módon játsszuk le ezt a játszmát, ahogy kiosztották a lapokat, akkor nem az a személy fog veszíteni, akinek kellene. De hát ez lenne az én dolgom? Nos hát, mi az én dolgom? Tudom én? Tudtam valaha is? Na, ne menjünk bele ebbe. Ma éjszaka nem vagy emberi, Marlowe. De talán nem is voltál, és nem is leszel az soha. Talán szellemtest vagyok csupán, magánnyomozói engedéllyel. Talán mindnyájan ilyenné válunk ebben a hideg, félig kivilágított világban, ahol mindig rossz dolgok történnek, sohasem jók.
Malibu. Még több filmsztár, még több rózsaszín és világoskék fürdőkád. Még több baldachinos ágy, még több Chanel 5-ös parfüm, még több Lincoln Continental és Cadillac kocsi. Még több szélfútta frizura és napszemüveg és póz, álelőkelő hang és rakodóparti erkölcs. Na, várjunk csak. Egy csomó rendes ember is dolgozik azért a filmnél. Rossz nézőpontból látod, a dolgokat, Marlowe. Nem vagy emberi ma éjszaka.
Megéreztem Los Angeles szagát, mielőtt odaértem volna. Olyan a kipárolgása, mint egy ócska, áporodott nappali szobának, amelyet túl sokáig tartottak csukva. De a színes fények becsapják az embert. Ezek a fények csodálatosak. Szobrot kellene állítani annak az embernek, aki a neonreklámot feltalálta. Tizenöt emelet magas szobrot, tömör márványból. Mert ez a fiú valóban csinált valamit a semmiből.
Bementem egy moziba egy olyan filmhez, amelyben szerepelt Mavis Weld. A film egyike volt azoknak az üveg- és krómgyártmányoknak, amelyekben mindenki túl sokat mosolyog, és túl sokat beszél, és tudatában is van ennek. A nők mindig éppen felmennek hosszú, kanyargós lépcsőkön átöltözni, a férfiak pedig állandóan előveszik monogramos cigarettáikat drága tárcáikból, és ugyancsak drága öngyújtókat kattintgatnak fel egymásnak. A felszolgálónak pedig belegörnyed a háta a sok italostálca cipelésébe a teraszoktól az úszómedencéig, amely akkora, mint a Huron-tó, csak sokkal elegánsabb.
A férfi főszereplő afféle szeretetre méltó ripacs, helyenként már hervadó vonzerővel. A sztár ezúttal egy rossz természetű, gőgös tekintetű, barna hajú nő volt. Néhány előnytelen premier planja megmutatta, hogy közeledését a negyvenöt éve felé olyan erővel próbálja visszanyomni, amivel egy csuklót is el lehetne törni.
Mavis Weld amolyan „második” szerepet alakított, különböző leplekbe burkolva. Jól játszott, de sokkal jobb is lehetett volna. Viszont, ha tízszer jobb lett volna, akkor a jeleneteinek legalább felét kivágták volna a sztár érdekeinek védelmében. Az egész produkció afféle ügyes kis kötéltánc volt, amilyet sokszor láttam már életemben.
Nos, mostantól már aligha lesz kötél, amelyen Mavis Weld táncolhat. Ezt a kötelet most már inkább zongorahúrnak lehetne nevezni. Nagyon magasra kifeszítve – háló nélkül.

 

 

14

Okom volt rá, hogy visszamenjek az irodámba. Egy expresszlevélnek, egy narancsszínű elismervénynek kellett megérkeznie erre az időre. Az épületben a legtöbb ablak sötét volt, bár nem mindegyik. Másféle ügyekben is tevékenykednek az emberek, mint amilyenekben én. A liftesember, miközben felszállított, mély torokhangon megkérdezte: hogy van? A folyosót nyitott ajtók világították meg, ahol takarítóasszonyok még mindig próbálták eltüntetni az elpazarolt órák törmelékeit. Befordultam az egyik sarkon, elhaladva az érzelmesen zümmögő porszívó mellett. Aztán beengedtem magamat sötét irodámba, és kinyitottam az ablakokat. Leültem az íróasztalhoz, és nem csináltam semmit. Még csak nem is gondolkoztam. Semmiféle expresszlevél. Minden zaj, ami az épületben volt – kivéve a porszívóét –, kirepülni látszott az utcára, és elveszett megszámlálhatatlan autó forgó kerekei között. Aztán egy ember valahol az előcsarnokban fütyülni kezdte a „Lili Marlen”-t, elegánsan és művészien. Tudtam, ki az. Az éjszakai portás ellenőrizte az irodák ajtajait. Felcsavartam az íróasztallámpát, és ő elhaladt, anélkül hogy az én ajtómat kipróbálta volna. A léptei eltávolodtak, majd visszatértek, másféle hangzással, ami inkább csoszogásnak volt nevezhető. A másik irodahelyiségben, amely még nem volt bezárva, megszólalt a csengő. Ez lesz az expressz, gondoltam. Kimentem érte, de nem az volt.
Egy égszínkék nadrágos, kövér férfi csukta be az ajtót, azzal a lusta mozdulattal, amilyenre csak kövér emberek képesek. Nem volt egyedül, de először csak őt vettem észre. Nagydarab, széles, hájas fickó volt, nem szép és nem fiatal, de tartósnak látszott. Az égszínkék nadrág fölött kényelmes, két színű zubbonyt viselt, amely még egy zebrán is visszatetsző lett volna. A kanárisárga ing gallérja nyitva volt, és ennek feltétlenül így kellett lennie ahhoz, hogy a nyak kiférjen rajta. Nem hordott kalapot, nagy fejét tekintélyes mennyiségű halvány lazacszínű haj díszítette. Az orra betörve, de jól helyreállítva – ahhoz képest, hogy az eredeti sem lehetett gyűjteménybe való példány.
Ezt az istenteremtését egy nyurga srác kísérte, vörös szemmel és orrlyukakkal. Húsz év körüli lehetett, több mint száznyolcvan centi magas, vékony, mint egy söprűnyél. Rángatódzott az orra, a szája, rángatódzott a keze – és nagyon boldogtalannak látszott.
A nagydarab ember derűsen mosolygott:
– Kétségtelenül Mr. Marlowe?
– Ki más lehetne? – feleltem hasonlóképpen.
– Kicsit későre jár üzleti ügyhöz – mondta a nagydarab ember, és eltakarta a fél irodát, amint széttárta a kezét. – Remélem, nem haragszik érte. Vagy már nem bír több munkát ellátni?
– Ne bosszantson, kérem. Le vannak robbanva az idegeim. Ki ez a nyamvadt tag ott maga mellett?
– Ide gyere, Alfred! – szólt oda a nagydarab ember a kísérőjének. – És hagyd abba, kérlek, a kislányos viselkedést.
– Dögöljön meg! – mordult rá Alfred.
A nagydarab ember szelíden felém fordult:
– Miért beszélnek így ezek a csibészek? Még csak nem is mulatságos. Nem is szellemes. Semmit sem jelent. Ez az Alfred kész probléma. Pedig már leszoktattam egyszer az ilyesmiről. Legalábbis átmenetileg. Mutatkozz be szépen dr. Marlowe-nak, Alfred.
– Akassza fel magát! – mutatkozott be Alfred.
A nagydarab ember sóhajtott.
– A nevem Toad – mondta –, Joseph P. Toad, úgy, mint varangyos béka.
Nem szóltam semmit.
– Na, gyerünk, lehet nevetni – biztatott a nagydarab ember. – Megszoktam. Ez volt a nevem egész életemben. – Kinyújtott kézzel közeledett felém. Elfogadtam a kezét. A nagydarab ember kellemesen mosolygott a szemembe. – Rendben van, Alfred – mondta, anélkül hogy visszanézett volna rá.
Alfred látszólag nagyon csekélyke, nagyon jelentéktelen mozdulatot tett, amelynek eredményeképp egy nehéz automatapisztoly meredt rám.
– Óvatosan, Alfred – intette a nagydarab ember, miközben olyan szorítással tartotta a kezemet, hogy egy traverzet is meghajlíthatott volna. – Még nem – tette hozzá.
– Dögöljön meg – hajtogatta Alfred. A pisztoly a mellemnek irányult. Alfred ujjai megfeszültek a pisztoly ravaszán. Figyeltem. Pontosan tudtam, melyik az a pillanat, amikor lecsap az ütőszeg. De mindez valahogyan mégsem jelentett számomra semmit. Ez az egész valahol másutt történik, gondoltam. Valami ócska filmen... Ez nem énvelem történik.
Az automatapisztoly ütőszege szárazon csattant. Alfred bosszús röfögéssel leeresztette a pisztolyt, és eltüntette oda, ahonnan elővette. Ismét rángatózni kezdett. A pisztollyal való foglalatoskodás közben egyáltalán nem volt ideges. Kíváncsi lettem volna, miféle kacatból van összegyúrva.
A nagydarab ember elengedte a kezemet. A derűs mosoly még mindig ott ült széles, egészséges arcán.
Megveregette a zsebét.
– Nálam van a tölténytár – mondta. – Alfred az utóbbi időben nem megbízható. Még lelőhette volna magát a kis fattyú.
Alfred leült, a székkel a falnak dőlt, és a száján keresztül vett lélegzetet.
Újból leengedtem sarkaimat a padlóra.
– Fogadok, hogy megijesztette magát – mondta Joseph P. Toad.
Sós ízt éreztem a nyelvemen.
– Maga nem is olyan vagány – folytatta Toad, a gyomrom felé böködve kövér ujjaival.
Elléptem az ujjától, és a szemét figyeltem.
– Mennyibe kerül? – kérdezte csaknem gyengéden.
– Menjünk a társalgóba – mondtam.
Hátat fordítottam neki, és átmentem az ajtón, a másik irodahelyiségbe. Nehéz teljesítmény volt, de sikerült. Folyt rólam a veríték a rövid úton. Megkerültem az íróasztalt. Ott álltam, és vártam. Mr. Toad higgadtan követett. A kábítószerzabáló rángatózva jött mögötte.
– Nincs valami izgalmas krimije kéznél? – kérdezte Toad. – Alfred imádja a detektívregényeket, és lekötné a figyelmét.
– Üljenek le – mondtam. – Utánanézek.
Toad kinyúlt a szék karfája után. Én pedig kihúztam egy fiókot, és a kezembe kaparintottam egy Lüger agyát. Lassan kivettem. Közben mereven Alfredot néztem. Alfred azonban nem is tekintett rám. A mennyezet sarkát tanulmányozta, és megpróbálta a rángatózást abbahagyni, vagyis a szemét a szájától távol tartani.
– Csak ilyesféle izgalmas dologgal szolgálhatok – mondtam.
– Nem lesz rá szüksége – válaszolta a nagydarab ember barátságosan.
– Nagyszerű – hagytam rá, de mintha valaki más mondta volna ezt, messze innen, egy fal mögül. Alig hallottam a saját szavaimat. – De ha mégis szükségem lenne rá, akkor itt van. És ez meg van töltve. Kívánja, hogy bebizonyítsam?
A nagydarab ember olyan aggódóan nézett rám, ahogyan csak telt tőle:
– Sajnálom, hogy így fogja fel. Úgy megszoktam Alfredot, hogy alig veszem már észre. De talán igaza van. Talán tennem kellett volna valamit vele.
– Bizony. Már délután. Mielőtt még idejöttek. Most már túl későn van.
– Na, várjon csak egy kicsit, Mr. Marlowe. – Toad kinyújtotta a kezét. Rávágtam a Lügerre. Ő gyors volt, de nem eléggé. Felhasítottam a keze fejét a pisztoly irányzékával. A szájához kapta, és szopogatni kezdte a vágás helyét.
– Na de kérem, ez igazán... – csóválta a fejét, – Alfred az unokaöcsém. A nővérem kölyke. Én viselem a gondját. A légynek sem tudna ártani. Nekem elhiheti.
– Legközelebb, ha feljön, majd szerzek egy legyet a számára, hogy legyen kinek nem ártania.
– Ne legyen már ilyen, uram, kérem, ne legyen. Van egy klassz ajánlatom a maga számára...
– Fogja be a száját – intettem le Mr. Toadot. Nagyon lassan ültem le. Az arcom égett. Egyáltalán – nagyon nehezemre esett világosan beszélni. Kicsit részeg voltam. Ezt mondtam, lassan és nyomatékosan:
– Egy barátom beszélt nekem egy fickóról, akivel valami hasonló történt. Az íróasztalánál ült, mint most én. Pisztolya volt, éppúgy, mint nekem. Két ember volt az íróasztal másik oldalán, akárcsak most maga és Alfred. Az én oldalamon levő ember kezdett bedilizni. Nem tudott uralkodni magán. Remegés fogta el. Nem tudott egy szót sem szólni. Csak tartotta a kezében a pisztolyt. És minden szó nélkül, kétszer tüzelt az íróasztal alatt, egyenesen oda, ahol most a maga hasa van.
A nagydarab ember sárgászöldre válva megfordult, és megpróbált feltápászkodni. De aztán meggondolta magát. Kivett egy bikavadító színű zsebkendőt a zsebéből, és megtörölte az arcát.
– Ezt maga a moziban látta – mondta.
– Lehetséges. De az az ember, aki a filmet készítette, elmondta nekem, honnan kapta az ötletet. És az semmilyen filmen nem szerepelt. – Letettem a Lügert az asztalra, egyenesen magam elé, és valamivel természetesebb hangon folytattam. – Óvatosabbnak kellene lennie a lőfegyverekkel, Mr. Toad. Sohasem tudhatja, mennyire boríthat ki valakit az, ha egy 45-ös szolgálati pisztolyt kattintanak az arcába. Különösen, ha nem tudja, hogy nincs megtöltve. Engem is szinte idegessé tett egy percre. Dél óta még egyetlen morfiuminjekciót sem kaptam.
Toad összehúzott szemmel, gondosan vizsgált. Hitvány kísérője felállt, és egy másik székhez vonult, először körülrugdosta, aztán ráült, és zsíros hajával a falnak dőlt. De az orra és a keze állandóan rángatózott.
– Hallottam, hogy maga afféle kemény legény – mondta Toad lassan, hűvös és figyelő szemmel.
– Rosszul hallotta. Nagyon érzékeny fickó vagyok. Minden semmiségtől kiborulok.
– Naja. Értem. – A nagydarab ember hosszú ideig szótlanul bámult rám. – Talán rosszul csináltuk ezt itt. Megengedné, hogy a zsebembe tegyem a kezemet? Nem viselek fegyvert.
– Tessék – mondtam. – A lehető legnagyobb élvezetet okozná nekem, ha látnám, hogy pisztolyt próbál ragadni.
Összeráncolta a szemöldökét. Aztán nagyon lassan elővett egy lapos disznóbőr tárcát. Kihúzott belőle egy százdolláros bankjegyet. Ráhelyezte az íróasztal üveglapjára, majd kihúzott egy másikat, s aztán egyenként még hármat. Gondosan sorba rakta őket, végig az íróasztalon. Alfred leengedte a székét a padlóra, és remegő szájjal bámulta a pénzt.
– Öt darab százas – jelentette ki a nagydarab ember, összecsukta a tárcáját, és eltette. Minden mozdulatát figyeltem. – Egyáltalán semmiért – folytatta. – Csupán azért, hogy ne üsse bele az orrát. Értem?
Csak néztem rá.
– Maga nem fog keresni senkit – beszélt tovább a nagydarab ember. – Maga senkit se tud megtalálni. Nincs is ideje bárkinek is dolgozni. Se nem látott, se nem hallott semmit. Maga teljesen tisztán áll. Ötszáz dolláros tisztaság. Rendben?
Csend borult az irodára, csak Alfred szipákolt. A nagydarab ember félig feléje fordította a fejét.
– Maradj nyugton, Alfred. Megígérem, hogy kapsz egy injekciót, ha elmegyünk innen. Próbálj rendesen viselkedni. – Ismét megszívta a vágást a keze fején.
– Egy ilyen példaképpel, mint maga, ez könnyen teljesíthető – mondtam.
– Dögöljön meg – szólt oda Alfred.
– Korlátozott szókincse van – fordult hozzám nagydarab vendégem –, erősen korlátozott. Nos? Tetszik az ötlet, cimbora? – A pénzre célzott.
A Lüger markolatával játszottam. Az ember kicsit előrehajolt:
– Nyugi, nyugi, cimbora, nagyon egyszerű... Ez foglaló. Semmit sem kell tennie érte. A semmi az, amit csinálnia kell. Ha megfelelő ideig nem csinál semmit, később még egyszer megkaphatja ugyanezt az összeget. Ez csak egyszerű, nem?
– És ki az, aki miatt ezt a semmit csinálni kell?
– Én, Joseph P. Toad.
– És mi a maga bulija?
– Üzleti képviselet. Így nevezheti.
– És még mi egyébnek nevezhetem magát? Azonkívül, amit magamban gondolok?
– Nevezhet olyan fickónak, aki ki akar segíteni egy másik fickót, aki nem akar bajt okozni egy harmadik fickónak.
– És kinek nevezhetem azt a szeretetre méltó egyéniséget?
Joseph P. Toad összeszedte az öt darab százdolláros bankjegyet, összeillesztette a széleiket, szorosan az íróasztal fölé hajolt, és áttolta a csomagot az íróasztalon.
– Nevezheti egy olyan fickónak – mondta –, aki inkább pénzt ad, mint vért folyat... De azzal sem törődik, ha esetleg vér folyik. Már amennyiben úgy néz ki a dolog, hogy kénytelen azt tenni.
– És hogy áll az illető jégcsákány dolgában? – kérdeztem. – Azt már látom, milyen gyengén áll azzal a 45-össel.
A nagydarab ember az alsó ajkába harapott. Aztán kihúzta tompa mutatóujjával és hüvelykujjával, és lágyan harapdálta a belsejét, ahogy egy tejelő tehén kérődzik.
– Nem beszélünk jégcsákányokról – szólalt meg végre. – Csak arról beszélünk, hogy ha így folytatja, bajba keverheti magát. Ha viszont helyesen viselkedik, akkor nyugodtan ülhet, közben meg jön be a dohány.
– Ki a szőke nő? – kérdeztem.
Gondolkozott rajta, aztán bólintott.
– Úgy látszik, maga már túl messzire jutott a dologban. – Sóhajtott. – Talán már túl késő is üzletet kötni.
Egy másodperccel később előrehajolt, és kedvesen közölte:
– Rendben. Visszamegyek a főnökömhöz, és meglátom, meddig hajlandó elmenni. Talán mégis csinálhatunk üzletet. Minden marad a régiben, amíg ismét hall rólam. Megegyeztünk?
Ráhagytam. A kezét az íróasztalra tette, és nagyon lassan felállt. Figyelte a pisztolyt, amit végighúztam az itatóspapíron.
– Megtarthatja a dohányt – mondta. – Gyerünk, Alfred. – Megfordult, és szilárd léptekkel távozott az irodából.
Alfred oldalpillantással kísérte, aztán a pénzre siklott tekintete, az íróasztalon. A nagy automatapisztoly megint varázslatos gyorsasággal jelent meg a jobb kezében. Egy angolna szökellésével termett ott az asztalomnál. A pisztolyt rám szegezte, miközben bal keze a pénz után nyúlt. El is tüntette a zsebében. Sima, üres vigyorgással meredt rám, bólintott, és odább lódult, láthatóan egy pillanatra se véve tudomást arról, hogy én is pisztolyt tartok a kezemben.
– Gyerünk, Alfred. – A nagydarab ember szigorú hangon hívta kívülről. Alfred átcsúszott az ajtón, és eltűnt.
A külső ajtó nyílt és csukódott. Léptek kopogtak végig a folyosón. Aztán csend. Ott ültem, és próbáltam újra átgondolni a történteket. Megkíséreltem tisztázni magamban, hogy hülyeség volt-e ez az egész, vagy egy újfajta módja annak, hogy rám ijesszenek.
Öt perccel később csengett a telefon.
Barátságos, vastag férfihang szólt bele:
– Ó, mellesleg, Mr. Marlowe, gondolom, ismeri Sherry Ballou-t, nem?
– Nem én.
– Sheridan Ballou részvénytársaság. A nagy filmügynökség. Fel kellene egyszer keresnie.
Egy pillanatig némán tartottam a kagylót, aztán megkérdeztem:
– A szőke nő ügynöke?
– Lehetséges – mondta Joseph P. Toad, és kis szünetet tartott. – Gondolom – folytatta –, tisztában van vele, hogy mi ketten ugyanannak a darabnak a szereplői vagyunk, Mr. Marlowe. Erről van szó. Ugyanannak a játéknak. Valaki meg akart tudni magáról valamit. Ez látszott a legegyszerűbb módnak rá. Bár... most már nem is vagyok olyan biztos benne.
Nem válaszoltam. A másik oldalon letették a kagylót. De a telefon majdnem egyidejűleg ismét csengett.
Csábos női hang csicsergett bele:
– Maga nem nagyon kedvel engem, ugye, amigo?
– Dehogynem, Miss Gonzales. De harapdálni azért nem kell.
– Itthon vagyok a Château Bercyben. Egyedül.
– Hívjon fel egy gavallérszerző irodát.
– Na de, kérem... Azért mégsem lehet velem így beszélni. Nagy jelentőségű üzletről van szó.
– Meghiszem azt. De én ebben az üzletben nem veszek részt.
– Az a cafat... mit mondott rólam? – Miss Gonzales hangja valósággal sziszegett.
– Semmit. Bár nevezhette volna lovaglónadrágos Tijuana-beli utcai nőnek is. Volna ellene valami kifogása?
Ez mulattatta. Ezüstös kacagását hallatta egy ideig.
– Mindig szellemeskedik – mondta kedvesen. – Nem így van? De látja, én akkor nem tudtam, hogy maga detektív. És ez nagy különbség.
Megmondhattam volna neki, hogy mennyire nincs igaza, de csak ennyit jegyeztem meg:
– Miss Gonzales, maga valami üzleti ügyet említett. Miféle üzlet lenne ez, ha ugyan nem ugrat engem?
– Szeretne egy nagy összeg pénzt keresni? Egy nagyon nagy összeget?
– Úgy gondolja, anélkül, hogy kinyírnának?
Hallatszott a dróton keresztül a nő visszafogott lélegzete.
– Si – felelte elgondolkozva. – Mindenesetre ezt is számításba kell venni. De maga olyan bátor, olyan nagystílű...
– Reggel kilenckor megtalál az irodámban, Miss Gonzales. És akkor még bátrabb és még nagystílűbb leszek. De ha megbocsát, akkor most...
– Randevúja van? Szép a kicsike? Szebb, mint én?
– Az ég szerelmére, maga sohasem tud másra gondolni, mindig csak arra az egy dologra?
– Vigye el magát az ördög, kedvesem – mondta a nő, és lecsapta a kagylót.
Leoltottam a villanyt, és távoztam.
Félúton az előcsarnokba egy emberrel találkoztam, aki az ajtószámokat nézegette. Expresszborítékot tartott a kezében. Így hát vissza kellett mennem az irodámba, és betennem a borítékot a páncélszekrénybe. Mialatt ezzel foglalatoskodtam, a telefon újból csengett.
Hagytam csengeni. Már éppen elegem volt mára. Most nem érdekelt semmi. Éntőlem Sába királynője is telefonálhat celofánpizsamában, vagy akár anélkül... Túl fáradt voltam ahhoz, hogy ilyesmivel törődjem. Olyannak éreztem a fejemet, mint egy vizes homokkal telt vödröt.
Még mindig hangzott a telefoncsengés, amikor elértem az ajtót. Nincs segítség. Vissza kell mennem. Az ösztönöm erősebb volt, mint a fáradtságom. Felvettem a kagylót.
Orfamay Quest csiripelő kis hangja szólt bele:
– Ó, Mr. Marlowe, irtó régen próbálom már megkapni magát. Olyan izgatott vagyok, olyan...
– Reggel – vágtam el a továbbiakat. – Az iroda jelenleg zárva van.
– Kérem, Mr. Marlowe... Csak azért ilyen hozzám, mert akkor egy percre... kijöttem a sodromból?
– Majd reggel.
– De értse meg, feltétlenül beszélnem kell magával! – A kis hang szinte sikoltássá fokozódott. – Rettenetesen fontos!
– Ó, ó...
Most szipogni kezdett:
– Maga... maga megcsókolt engem...
– Azóta jobbat is csókoltam. Az ördög vitte volna el. Az ördög vigyen el minden nőt.
– Hallottam Orrinról.
Ez pillanatnyi megtorpanásra késztetett, de aztán csak felnevettem.
– Maga egy csinos kis hazudozó. Na, isten vele.
– De igazán hallottam. Felhívott. Telefonon. Éppen itt, ahol tartózkodom.
– Nagyszerű. Akkor tehát már nincs szüksége detektívre. És ha mégis van, jobbat kaphat nálam. Például a saját családjában. Hiszen nekem még azt sem sikerült megtudnom, hogy maga hol lakik.
Kis szünet állt be. A lány hagyta, hogy beszéljek. Szerette volna megakadályozni, hogy letegyem a kagylót. Ennyit meg kellett tennem neki.
– Megírtam neki, hogy hol lakom – mondta végül.
– Öhöm. Csakhogy ő nem kapta meg a levelét. Mert elköltözött, és nem adta meg a következő címét. Emlékszik? Próbálkozzék máskor. Amikor nem vagyok ennyire fáradt. Jó éjszakát, Miss Quest. És nem kell megmondania, hol van most. Én már nem dolgozom magának.
– Jól van, Mr. Marlowe... Most már hajlandó vagyok a rendőrséghez fordulni. De nem hiszem, hogy maga örülne ennek. Egyáltalán nem hinném, hogy örülne.
– Miért?
– Mert gyilkosság van az ügyben, Mr. Marlowe. És a gyilkosság nagyon csúnya szó, nem gondolja?
– Jöjjön fel – mondtam. – Megvárom.
Letettem a kagylót. Elővettem az Old Forester-palackot. Semmi lassúság nem volt abban a mozdulatban, amellyel italt töltöttem magamnak, és leöntöttem a torkomon.

 

 

15

Ezúttal elég élénken jött be a lány. Mozdulatai aprók, határozottak és gyorsak voltak. Arcán vékony kis mosolyainak egyikét fedeztem fel. Biztonságos mozdulattal lerakta a táskáját, elhelyezkedett a „páciens-szék”-ben, és tovább mosolygott.
– Kedves magától, hogy megvárt – kezdte a beszélgetést. – Fogadni mernék, hogy még nem is ebédelt.
– Tévedés. Már megebédeltem. Most whiskyt iszom. Maga nem ért egyet a whisky-ivással, ugye?
– Határozottan nem.
– Ez remek. Reméltem, hogy nem változtatta meg a véleményét. – Letettem az üveget az íróasztalra, és újabb adagot töltöttem magamnak. Ittam belőle egy keveset, és a pohár fölött a lányra pislogtam.
– Ha így folytatja – vágta oda –, akkor nem lesz olyan állapotban, hogy meghallgassa azt, amit el kell mondanom.
– Az a gyilkosság... amit említett... valaki, akit ismerek? Úgy látom, nem magát ölték meg. Egyelőre...
– Kérem, ne legyen fölöslegesen ellenszenves. Az egész nem az én hibám. Maga kételkedett a telefonban, ezért kellett meggyőznöm. Orrin felhívott. De nem akarta megmondani, hol van, és mit csinál. Nem tudom, hogy miért.
– Azt akarja, hogy találja ki. Számít a maga zsenialitására.
– Ez nem mulatságos, Mr. Marlowe. Még csak nem is szellemes.
– De el kell ismernie, hogy legalább komisz. Szóval, kit öltek meg? Avagy talán ez is titok?
A lány kicsit babrált a táskájával, hogy leküzdje a zavarát, de ez nem nagyon sikerült neki. Annál kevésbé, mert egyáltalán nem is volt zavarban. Engem viszont mindenesetre felidegesített annyira, hogy újabb ivászatra szánjam el magamat.
– Azt a rémes alakot ölték meg ott, a garzonházban... A gondnokot. Mr... Mr... A nevét elfelejtettem.
– Felejtsük el mind a ketten. Csináljunk egyszer együtt valamit. – Bedobtam a whiskysüveget az íróasztalfiókba, és felálltam. – Nézze, Orfamay, én nem kérdezem, honnan tudja mindezt. Vagy még inkább, hogy Orrin honnan tudja. Hogy egyáltalán tudja-e. Maga megtalálta Orrint. Ez volt az, amit tőlem kívánt. Hogy találjam meg. Vagy hogy ő találja meg magát. Ami lényegében ugyanaz.
– Nem ugyanaz! – kiáltotta a lány. – Valójában nem találtam meg őt. Hiszen nem akarta megmondani, hol lakik.
– Nos hát, ha ez valami hasonló hely, mint amilyen a legutóbbi volt, akkor nem is hibáztatom érte, ha nem mondja meg.
A lány utálkozva fintorította el a száját.
– Tulajdonképpen semmit sem akart nekem megmondani.
– Pusztán a gyilkosságokat és ehhez hasonló, jelentéktelen apróságokat.
A lány bugyborékolva nevetett:
– Csak azért mondtam, hogy megijesszem magát. Nem gondoltam komolyan, hogy valakit meggyilkoltak, Mr. Marlowe. Maga olyan hidegnek és közömbösnek mutatkozott a telefonban. Azt gondoltam, többé nem is akar nekem segíteni. És... csak blöfföltem.
Mély lélegzeteket vettem, és lenéztem a kezemre. Lassan kiegyenesítettem az ujjaimat. Aztán felálltam. Nem szóltam semmit.
– Maga haragszik rám? – kérdezte a lány szégyenlősen, és egy kis kört csinált ujja hegyével az íróasztalomon.
– Jól fel kellene pofoznom magát – mondtam. – Hagyja abba a színészkedést. Ne játssza meg az ártatlant. Vagy... talán nem is a maga arca lenne az, amelyet felképelnék.
Szinte kihagyott a lélegzete:
– De hát... miért? Hogyan merészel?...
– Ez a maga stílusa, Orfamay. Túlságosan gyakran alkalmazza. Hallgasson már el, és menjen innen a pokolba... Azt hiszi, nagy szórakozás nekem halálra ijedni? Ó... még ez is itt van. – Kirángattam a fiókot, és kivettem belőle a lány húsz dollárját. Odadobtam eléje. –- Vigye a pénzét. Ajándékozza egy kórháznak vagy kutató laboratóriumnak. Engem már az is idegesít, ha itt van nálam.
A lány keze gépiesen a pénz után nyúlt. A szeme a szemüveg mögött kerekre nyílt, és csodálkozóvá vált.
– Jóságos ég – mondta méltóságteljesen, és összeszedte a kézitáskáját. – Nem tudtam, hogy ilyen könnyű megijeszteni. Azt hittem, maga vagány.
– Most is szerepet játszik – morogtam, és megkerültem az íróasztalt. A lány hátradőlt a székében, eltávolodva tőlem. – Én csak olyan kislányokkal vagyok vagány – folytattam –, akik nem növesztik túl hosszúra a körmeiket – mint például maga. Darabokra vagyok törve belül. – Megragadtam a karját, felrántottam a székről. A feje hátrahanyatlott, az ajka szétnyílt. A pokolba kívántam minden nőt ezen a napon.
– De azért meg fogja találni Orrint, ugye? – suttogta. – Az egész csak hazugság volt. Minden, amit mondtam magának, hazugság. Orrin nem hívott fel. Én... én nem tudok semmit.
– Parfüm – szaglásztam az arca körül. – Miért, kedves kicsikém? Maga beparfümözte a bőrét a füle mögött. És mindezt miattam... Ó!
Alig egy centiméternyit megbillentette kicsi állát. A tekintete valósággal olvadozott.
– Vegye le a szemüvegemet – suttogta –, Philip. És nem bánom, ha néha iszik egy kis whiskyt. Igazán nem bánom.
Az arcunk alig néhány centiméternyire volt egymástól. Féltem levenni a szemüvegét, nehogy megsértsem az orrát.
– Igen – mondtam olyan hangon, mint Orson Welles, amikor a szája tele van amerikai mogyoróval. – Meg fogom őt találni magának, drágám. Ha még él. És ingyen. Egyetlen fillér költséget sem számítok fel. Csupán egy dolgot kérdezek...
– Mit, Philip? – kérdezte a kislány lágyan, és valamivel még tágabbra nyitotta a szemét.
– Ki volt a fekete bárány a maguk családjában?
A lány úgy elugrott tőlem, mint egy megriasztott őzike. Már, ha lett volna egy megriasztott őzikém, és elugrott volna tőlem. Kővé meredve bámult rám.
– Maga azt mondta, nem Orrin volt a fekete bárány a családjukban. Emlékszik? Nagyon sajátos hangsúllyal mondta ezt. És amikor Leila nővérét említette, olyasféle sietséggel ment tovább, mintha már maga a tárgy utálattal töltené el.
– Én... én egyáltalán nem emlékszem, hogy ilyesmit mondtam volna – húzta el nagyon lassan a lány a szót.
– Ez volt az, amire kíváncsi voltam. Milyen nevet használ Leila nővére a szakmában?
– A... a szakmában? – hangzott bizonytalanul. – Ó, maga a filmszakmára gondol. De hát... én sohasem mondtam, hogy filmen játszik. Soha semmi hasonlót nem mondtam róla.
Bizalmaskodva, ferdén rávigyorogtam. Hirtelen valósággal dühbe gurult.
– Törődjék a saját dolgaival! Ami pedig Leila nővéremet illeti – köpte felém. – Hagyja ki Leila nővéremet a piszkos megjegyzéseiből.
– Miféle piszkos megjegyzésről beszél? Vagy próbáljam kitalálni?
– Magát csak az ital és a nők érdeklik – visította –, gyűlölöm magát! – Az ajtóhoz rohant, felrántotta, és kifordult rajta. Úgyszólván futó lépésekkel ment a hallba.
Visszamentem az íróasztalomhoz, és belepottyantam egy székbe. Különös kislány, valóban nagyon különös. Kis idő múlva megint csengett a telefon. Amint várható volt. A negyedik csengetésnél a fejemet a kezembe hajtottam, és a kagyló után tapogatóztam, hogy közelhúzhassam az arcomhoz.
– MacKinley-féle Temetkezési Vállalat – szóltam bele a kagylóba.
Női hang válaszolt:
– Mi?... Micsoda?... – aztán valamiféle rikácsoló nevetésbe csapott át. – Micsoda szellemesség, valóban... Talán viharos sikere lehetett volna 1921-ben, a rendőrbálon. Annyi a humor benne, mint egy kolibri csőrében.
Eloltottam a villanyt, és hazamentem.

 

 

16

A következő nap reggele háromnegyed kilenckor ott talált engem leparkolva, néhány ajtónyira a Bay City-i Fényképészbolttól. Már megreggeliztem, és békésen olvasgattam a helyi újságot a napszemüvegemen keresztül. Már átrágtam magamat a. Los Angeles-i újságon, de nem tartalmazott cikket sem a Van Nuys Hotel, sem egyéb szállodák jégcsákányairól. Még „Titokzatos halál a Belvárosi Szállodában” című cikk sem volt, név vagy a használt fegyver említése nélkül. A Bay City-i újság sem túl feltűnően tálalta a gyilkosságot. Az első oldalra tették, közvetlenül a marhahús ára mellé:

Helybeli férfit találtak
leszúrva egy Idaho Street-i
garzonházban.

És a cikk: „Egy névtelen telefonáló tegnap későn este egy Idaho Street-i címre küldte sietve a rendőrséget, szemben a Seamans és Jansing Company Épületfa-telepével. Behatolva a lakosztály nyitott ajtaján, a detektívek holtan találták Lester B. Clausent, a garzonház 45 éves gondnokát a szobájában, a heverőjén. Clausent a tarkóján szúrták meg egy jégcsákánnyal, mely még a testében volt. Az előzetes vizsgálat után a halottkém, Frank L. Crowdy kijelentette, hogy Clausen előzőleg sokat ivott, és a halála pillanatában öntudatlan lehetett. A küzdelemnek semmi jelét nem találta a rendőrség.
Moses Maglashan detektívfelügyelő azonnal átvette az ügyet. Kihallgatta a ház lakóit hazatérésükről, munkájukról, de eddig még nem tudott fényt deríteni a bűntett körülményeire. A riportereknek Crowdy, a halottkém kijelentette, hogy Clausen halála öngyilkosság következménye is lehetett volna, de a seb helyzete valószínűtlenné teszi ezt a feltevést. A garzonházban végzett vizsgálatnál kiderült, hogy a lakók nyilvántartási jegyzékéből kitéptek egy lapot, mégpedig frissen, nemrégiben. Maglashan detektívfelügyelő, miután kikérdezte a ház lakóit, mégpedig alaposan, megállapította, hogy a lakóknak feltűnt egy zömök, középkorú, barna hajú férfi, éles arcvonásokkal, amint több ízben elhaladt a garzonház folyosóján. Nevét, foglalkozását azonban senki sem tudta a ház lakói közül. Az összes szobák gondos ellenőrzése után Maglashan detektívfelügyelő a továbbiakban annak a véleményének adott kifejezést, hogy nemrégiben valamelyik lakó elköltözhetett, mégpedig nagy sietséggel. Azonban a lakók nyilvántartási könyvének megcsonkítása, a környék jellege, valamint a hiányzó lakó bizonytalan személyleírása a nyomozást végtelenül megnehezíti.”
„Jelenleg fogalmam sincs arról, miért ölték meg Clausent – nyilatkozta Maglashan a késő esti órákban –, de én már egy ideje szemmel tartottam ezt az embert. Sok kapcsolata ismeretes előttem. Nehéz eset – de felgöngyölítjük.”
Szép, mutatós kis cikk volt, csupán tizenkétszer szerepelt Maglashan neve a szövegben, és még egyszer annyiszor a képaláírásokon. A harmadik oldalon például képet közöltek róla a jégcsákánnyal a kezében, összevont szemöldökkel, gondolataiba mélyedve. Volt azután egy kép az Idaho Street 449-ről – lényegesen előnyösebb, mint a valóságban, egy kép a lepedővel letakart valamiről egy heverőn, amint Maglashan szigorúan rámutat. Látható volt továbbá a polgármester premier plánban, pokolian elfoglaltan tevékenykedve az íróasztala mögött. Aztán egy interjú, ugyancsak a polgármesterrel, a háború utáni bűnözési hullámról. Pontosan azt mondta, amit ilyenkor egy polgármestertől elvár az ember – egy felhígított J. Edgar Hoover-szöveg, tarkítva néhány szörnyű nyelvtani hibával.
Három perccel kilenc előtt a Bay City-i Fényképészbolt ajtaja kinyílt, és egy idősebb néger férfi söprögetni kezdte a szemetet a gyalogjáróról a csatornába. Kilenckor egy szemüveges, elegáns megjelenésű, fiatal fickó kitámasztotta az ajtót, én pedig bementem az üzletbe a fekete-narancsszínű elismervénnyel a kezemben – amelyet Dr. G. W. Hambleton a parókája belsejébe ragasztott.
A jó külsejű fiatalember kutató pillantást vetett rám, amikor az elismervényt és némi pénzt adtam cserébe egy borítékért, amely egy apró negatívot és egy fél tucat nyolcszorosra felnagyított, fényes fényképmásolatot tartalmazott. A fiatalember nem szólt semmit, de ahogy rám nézett, az volt a benyomásom, hogy emlékszik rá: nem én voltam az, aki otthagyta a negatívot.
Távoztam az üzletből, beültem a kocsimba, és átnéztem a zsákmányt. A fényképek egy férfit és egy szőke nőt mutattak egy zsúfolt étterem egyik fülkéjében, előttük ételekkel. Felnéztek, mintha a figyelmüket valami hirtelen felkeltette volna, és éppen csak annyi idejük maradt, hogy felpillantsanak, mielőtt a kamera elkattan. A megvilágítás nyilvánvalóvá tette, hogy a felvételnél nem használtak villanófényt.
A szőke nő Mavis Weld volt. A férfi meglehetősen alacsony, meglehetősen sötét bőrű, meglehetősen kifejezéstelen. Nem ismertem fel. Miért is ismertem volna fel? Az ülés bőrrel bevont párnázatát – ez is látható volt a képen – táncoló párok apró figurái díszítették. Ez elárulta, hogy az étterem a „The Dancers”. De ez csak fokozta a zavart. Bármilyen amatőr fényképészt, aki megpróbált volna felvételt készíteni odabenn, a vezetőség beleegyezése nélkül, úgy kihajították volna, hogy egész Hollywoodig és Vine-ig röpül. Nem volt nehéz kitalálni, hogy rejtettkamera-trükkel állunk szemben, ugyanolyannal, amilyennel Ruth Syndert juttatták a villamosszékbe. A kis fényképezőgép a „fényképész” kabátgallérja alatt, egy szíjon függhetett, a lencse éppen kikukucskálhatott a nyitott kabát alól, és egy zsinórral kattinthatták el, amit az illető a zsebében tarthatott. Nem volt nehéz kitalálnom azt sem, hogy ki készíthette a képet: Mr. Orrin P. Quest. Nagyon gyorsan és simán mozoghatott, hogy úgy kerüljön ki onnan, hogy az arca továbbra is a feje elején maradjon.
Ahogy a mellényzsebembe tettem a képeket, az ujjaim egy összegyűrt papírdarabhoz értek. A megrendelő... Kivettem, és elolvastam: „Doktor Vincent Lagardie, 965. Wyoming Street, Bay City”. Ez volt hát az a „Vince”, akivel telefonon beszéltem, és akit Lester B. Clausen is szeretett volna felhívni.
Egy idősebb, lúdtalpú bácsi sétált lefelé a parkoló kocsik mellett, sárga krétával jelölve meg a kerekeket. Megmondta, merre találom a Wyoming Streetet. Odahajtottam. Amolyan városkeresztező utca volt, jól kinn, túl az üzleti negyeden, párhuzamosan két számozott utcával. A 965-ös számú ház szürkésfehér homlokzatú épület volt. A sarkon állt. Az ajtón réztábla, ezzel a felírással: „Dr. Vincent Lagardie, orvos. Fogadóórák: 10-12 és 2.30-4-ig.”
A ház csöndesnek és tisztességesnek látszott. Egy asszony egy engedetlen kisfiúval jött fel a lépcsőn. Elolvasta a névtáblát, megnézte az óráját, amely oda volt tűzve a kabátja hajtókájához. Határozatlanul harapdálta a száját. A kisfiú gondosan körülnézett, majd jól bokán rúgta az asszonyt, aki bár fájdalmában megrándult, mégis türelmesen szólt a gyerekhez.
– Ejnye, Johnny. Nem szabad ilyet tenned Fern nénivel – oktatta szelíden.
Kinyitotta az ajtót, és bevonszolta magával a kis emberszabású majmot. Az átjáróval szemben nagy, fehér, nemesi kúriaszerű épület állt, fedett oszlopcsarnokkal, amely túl kicsinek tűnt a házhoz képest. Reflektorfényeket helyeztek el a bejárati füves pázsiton. Az út virágzó rózsafákkal volt szegélyezve. Egy óriási fekete és ezüst felirat az oszlopcsarnok fölött ezt hirdette: „A Béke Virágfüzér Otthona.” Kíváncsi lettem volna, hogyan tekint ki Dr. Lagardie az ablakán egy temetkezési vállalat irodájára. Talán óvatosságra késztette.
Megfordultam az útkereszteződésnél, visszahajtottam Los Angelesbe. Felmentem az irodámba, megnézni, van-e postám, valamint elzárni a Bay City-i Fényképészboltban szerzett zsákmányomat az ütött-kopott széfbe – kivéve egy fényképmásolatot. Ezzel az eggyel az íróasztalomhoz ültem, és nagyítóüveggel kezdtem tanulmányozni. Ezzel és a Fényképészbolt nagyításával együtt a részletek egészen világosan látszottak. A Mavis Weld mellett ülő, sötét bőrű, vékony, jelentéktelen külsejű férfi előtt egy esti újság hevert az asztalon, a News Chronicle. Még a címfejet is el tudtam olvasni: „A középnehézsúlyú bajnokjelölt meghalt a szorítóban elszenvedett sérülései következtében.” Csak egy déli vagy későbbi sportkiadásban lehetett ilyen címfej... Magam felé húztam a telefont. Éppen csengetett is, amikor kézbe vettem.
– Marlowe? Itt Christy French a főkapitányságról. Van valami ötlete ma reggel?
– Nincs, ha működik a telexgépe... Láttam egy Bay City-i újságot.
– Egen... Mi is megszereztük. – French hangja könnyedén csengett. – Úgy hangzik, mintha ugyanaz a fickó lenne mindkét esetben, nem?... Ugyanazok a kezdőbetűk, ugyanaz a leírás, ugyanolyan módja a gyilkosságnak, megegyeznek az időtényezők is. Nagyon remélem, ez nem azt jelenti, hogy Sunny Moe Stein bandája megint megkezdte működését.
– Ha igen, akkor megváltoztatták a technikájukat – mondtam –, a múlt éjszaka alaposan áttanulmányoztam. A Stein-banda szitává szokta lyukasztani az áldozatait. Volt olyan, akinek száznál több volt a szúrt sebe.
– Azóta jobban megtanulhatták – French kicsit kitérőn válaszolt, mintha nem kívánna tovább tárgyalni a dologról. – Tulajdonképpen Flack miatt hívtam fel – kezdte újra. – Látott belőle valamit tegnap délután óta?
– Nem.
– Ugyanis elpárolgott. Nem is ment be dolgozni. A szálloda felhívta a háziasszonyát. Azt mondja, Flack összecsomagolt, és a múlt éjszaka elhagyta a lakását. Rendeltetési helye ismeretlen.
– Nem láttam, és nem hallottam róla.
– Nem tűnt fel magának valami furcsaság ebben a mi nehéz mesterségünkben? Az például, hogy ennek a mi hullánknak, a parókásnak mindössze tizennégy dollár volt a zsebében?
– De. Némileg feltűnt. Már válaszolt is a kérdésre.
– Csak úgy mondtam. Mert azért ezt már nem veszem be. Flack vagy megijedt, vagy pénzhez jutott. Vagy látott valamit, amit nem mondott el, és megfizették, hogy elszeleljen. Vagy... talán kiemelte a parókás vendég tárcáját a dohánnyal együtt, és a nadrágban hagyott tizennégy dollárt, hogy jobban nézzen ki a dolog.
– Én egyik feltevést sem fogadnám el. Vagy egyszerre mind a kettőt. Akárki kutatott abban a szobában olyan alaposan, az biztos, hogy nem pénzt akart találni.
– És miért nem?
– Mert amikor Dr. Hambleton felhívott telefonon, én javasoltam neki a szálloda páncélszekrényét. De nem érdekelte.
– Ez a fajta nem az a típus, aki felbérel valakit arra, magát sem, hogy bármilyen összeget őrizzen meg számára. – French tovább magyarázott. – Nem bízta volna meg magát azzal, hogy bármit is megőrizzen neki. Ő egyszerűen védelmet akart, vagy éppen segítségre volt szüksége, esetleg csak küldönc kellett volna neki.
– Sajnálom, de ő csak annyit mondott nekem, amennyit magával is közöltem.
French szándékolt lassúsággal húzta el a szavakat:
– Viszont, miután odaérve, látta, hogy halott, nemigen adhatta oda neki az üzleti névjegykártyáját.
Megmarkoltam a telefont, és gyorsan visszaidéztem gondolatban a beszélgetésemet Hicksszel az Idaho Street-i garzonházban. Magam előtt láttam, amint a névjegykártyámat az ujjai között tartja, s lefelé nézve vizsgálja. És láttam magamat, amint gyorsan kiveszem a kezéből, mielőtt hozzáragadna. Mély lélegzetet vettem, és lassan engedtem ki a levegőt.
– Aligha adhattam oda – mondtam késve. – De azért ne próbáljon halálra ijeszteni.
– Kétségtelen, hogy volt neki egy névjegykártyája magától, pajtás. Kétszer összehajtva a nadrágja órazsebében. Előszörre nem is találtuk meg.
– Flacknek adtam egy névjegyet – mondtam merev szájjal.
Csend támadt. Hangokat hallottam a háttérből, ezenkívül egy írógép kopogását. Végül French szárazon csak ennyit mondott:
– Eléggé világos. Viszontlátásra. – Hirtelen letette a kagylót.
Nagyon lassan helyeztem vissza a telefont a villájára, megmozgattam merev ujjaimat. Bámultam a fényképet, amely előttem hevert az íróasztalon. Most csak annyit mondott nekem, hogy a The Dancersben két ember ebédel, akik közül az egyiket ismerem. Az újság az asztalukon azonban elárulta, vagy el fogja árulni a dátumot is.
Feltárcsáztam a News Chronicle-t, és kértem a sportrovatot. Vagy négy perccel később már írtam is a blokkfüzetembe: „Ritch Belleau, népszerű, fiatal, középnehézsúlyú versenyző meghalt a Nővérek Kórházában, pontosan február 19-én, éjfél előtt, annak a sérülésnek a következtében, amelyet előző este szenvedett el a Hollywood Legion Stadion főműsorszámában.” – A News Chronicle február 20-i, déli sportkiadványában szerepelt ez a főcím.
Újra feltárcsáztam ugyanazt a számot, és Kenny Hastet kértem a városi rovattól. Kenny valamikor rendőri riporter volt, és évek óta ismertem. Kicsit csevegtünk előbb, aztán azt kérdeztem tőle:
– Ki tudósította neked a Sunny Moe Stein-féle gyilkosságot annak idején?
– Tod Barrow. Jelenleg a Post Despatch-nél van. Miért?
– Tudni szeretném a részleteket, ha vannak.
Kenny azt mondta, hogy elküld valakit az archívumba az aktáért. Aztán visszahív. Meg is tette vagy tíz perccel később.
– Kétszer fejbe lőtték – közölte – a kocsijában. Két háztömbnyire a Château Bercytől, a Franklinen. Úgy körülbelül este negyed tizenkettő körül.
– Dátum: február húsz. Így van?
– Megnéztem a dátumot is. Igen, február húsz. Tanúk nem voltak, sem letartóztatások. Már kivéve az ilyenkor szokásos könyvügynököket, állástalan menedzsereket és egyéb hivatásos gyanúsítottakat. De mit akarsz ezzel?
– Nem volt egyik haverja abban az időben feltehetően a városban?
– Itt semmi sem utal erre. Mi a haver neve?
– Weepy Moyer. Egy detektív barátom mesélt valamit egy hollywoodi pénzemberről, akit gyanúsítottak, de aztán bizonyítékok hiányában szabadon engedtek.
Kenny kicsit gondolkozott, mielőtt válaszolt:
– Várj csak egy kicsit. Valami rémlik. Egy Steelgrave nevű fickó, a The Dancersből. A tulaja. Feltehetően hazárdjátékos és miegyéb. Ügyes vagány. Találkoztam vele. Nagy cirkusz volt.
– Hogy érted azt, hogy cirkusz?
– Valamiféle bölcs majom, afféle minden lében kanál azt a tippet adta a detektíveknek, hogy Weepy Moyer azonos Steelgrave-vel. És ezen a címen a fickó tíz napig le volt sittelve Clevelandben. De Cleveland ezt elvetette. Semmi köze a Stein-féle gyilkossághoz ennek, öregem. Steelgrave zár alatt volt azon az egész héten. Egyáltalán semmi összefüggés. A detektív barátod sok krimit olvas.
– Mindegyik ezt teszi. Ettől olyan nagy vagányok. Kösz, Kenny.
Elbúcsúztunk egymástól, és letettük a kagylót. Előredőlve ültem a székemben, és tovább vizsgáltam a fényképet. Kis idő múlva elővettem egy ollót, és kivágtam belőle azt a darabot, amelyen az összehajtogatott újságot lehetett látni, a főcímmel. Ezután a két részt két külön borítékba tettem, és zsebre vágtam egy kitépett ívvel együtt, amelyet az írómappámból vettem ki.
Feltárcsáztam Mavis Weld titkos telefonszámát. Néhány csengetés után női hang válaszolt. Távoli és szertartásos volt, hallhattam is már valaha, meg nem is. Csupán ennyit mondott:
– Halló.
– Itt Philip Marlowe. Miss Weld otthon van?
– Miss Weld csak késő este jön haza. Óhajt valami üzenetet hagyni?
– Nagyon fontos ügyben keresem. Hol tudnám őt elérni?
– Sajnálom. Nem tudok felvilágosítást adni.
– Az ügynöke sem tudhat?
– Valószínűleg.
– Egészen bizonyos abban, hogy nem maga Miss Weld?
– Miss Weld nincs itthon. – A női hang gazdája ezzel letette a kagylót.
Tovább ültem ott, és felidéztem a hangot. Először azt hittem, hogy „igen”, aztán azt, hogy „nem”. Minél tovább gondolkoztam rajta, annál kevésbé tudtam. Lementem a parkolóhelyre. Kihoztam a kocsimat.

 

 

17

A The Dancers teraszán néhány korán kelő készült elfogyasztani az ebédjét. Az üvegfalú emeleti szobák redőnyei le voltak engedve. Elhajtottam a kanyar mellett, amely levisz a híres Strip utcába. Megálltam egy kétemeletes, vörös téglás, fehér ablakkeretes, négyszögletes épülettel szemben, főbejárata fölött görögtornáccal, és a túloldalról antik fémkopogtatónak látszó tárggyal. A kapu fölött világítótábla és a név, erősen stilizált, fekete fabetűkkel: Sheridan Ballou Rt. Lezártam a kocsimat, és átmentem a kapuhoz. Fehér volt, magas és széles, akkora kulcslyukkal, hogy egy egér is átmászhatott volna rajta. Ennek a kulcslyuknak a belsejében volt a tulajdonképpeni zár. Kerestem a kopogtatót, de a háziak erre is gondoltak. Az egész egyetlen darabból készült, és nem kopogott.
Így hát megütöttem az egyik karcsú, rovátkás, fehér oszlopot, kinyitottam a kaput, és egyenesen a fogadószobába értem, amely elfoglalta az épület bejárati részét. Sötét színű, antik hatású bútorokkal volt berendezve, sok szék és pamlag, mind párnázott, indiai tűzdelt anyaggal behúzva. Az ablakokon csipkefüggönyök, mindenfelé indiai dobozok, amelyek jól illettek az indiai stílusú bútorokhoz. Az egészet virágos szőnyeg egészítette ki, és egy csomó ember várt arra, hogy találkozzék Mr. Sheridan Ballou-val, a Nagy Filmügynökkel.
Néhányan a várakozók közül élénkek és jókedvűek voltak, eltelve reménységgel. Mások azt a benyomást keltették, mintha már napok óta itt ülnének. A sarokban egy sötét hajú, szomorú arcú, apró termetű nő szipákolt a zsebkendőjébe. Senki sem figyelt rá. Néhányan előnyösen beállított profilt fordítottak felém, mindaddig, amíg rá nem jöttek arra, hogy nem a szakmában dolgozom, és nincs mit várni tőlem.
Egy veszélyes külsejű, vörös hajú női alak bágyadtan ült egy íróasztalnál, és belebeszélt egy hófehér telefonba. Odamentem hozzá, mire a vörös nő két szúrós, hidegkék szemgolyó sugarát mélyesztette belém, aztán a párkányra bámult, ami körülfutott a szobán.
– Nem – szólt bele ismét a telefonba. – Nem. Nagyon sajnálom. Attól tartok, hogy céltalan. Nagyon, nagyon elfoglalt. – Ezzel a vörös tünemény le is tette a kagylót, valamit kipipált egy listán, majd újból rám emelte acélos pillantását.
– Jó reggelt – üdvözöltem. – Szeretnék beszélni Mr. Ballou-val. – Letettem a névjegykártyámat a nő íróasztalára.
Felemelte az egyik sarkánál fogva, rámosolygott, mint akit ez szórakoztat.
– Még ma? – érdeklődött szeretetreméltóan. – Úgy érti, hogy még ezen a héten?
– Rendszerint mennyi időt vesz ez igénybe?
– Volt már rá eset, hogy hat hónap kellett hozzá. Más nem tudja elintézni? – kérdezte a nő.
– Nem.
– Nagyon sajnálom. Semmi lehetőség. Majd nézzen be ismét egyszer, ha kedve van. Valamikor novemberben. – A nő fehér gyapjúszoknyát viselt, rövid ujjas, borvörös selyemblúzzal, és feketebársony felsőkabátkával. A haja tüzes naplemente volt. Arany-topáz karkötőt hordott, topáz fülbevalót és címer formájú, topáz estélyi gyűrűt. Körömlakkjának a színe pontosan megegyezett a blúzáéval. Szerintem legalább két hétig tartott, amíg teljesen felöltözött.
– Beszélnem kell Mr. Ballou-val – mondtam.
Ismét elolvasta a névjegykártyámat. Elbűvölően mosolygott:
– Mindenki ezt akarja. Hát... Mr... e... Mr. Marlowe, nézze ezeket a kedves embereket. Mindegyik itt van az iroda nyitása óta, mintegy két órája.
– De ez fontos.
– Nem kétlem. És mi az, ha szabad kérdeznem?
– Egy kis mocskot akarok rásózni.
A vörös nő cigarettát vett ki egy kristályüveg dobozból, és rágyújtott egy kristály öngyújtóval.
– Rásózni? Úgy gondolja, hogy pénzért – Hollywoodban?
– Ilyen is lehetséges.
– És milyen természetű mocsokról van szó? Ne féljen attól, hogy megbotránkoztat.
– Kicsit sikamlós, miss... miss... – Úgy csavargattam a fejemet, hogy elolvashassam a nő névtábláját az íróasztalán.
– Helen Grady – mondta. – Nos, egy kis jól nevelt trágárság még senkinek sem ártott.
– Nem mondtam, hogy jól nevelt.
A nő óvatosan hátradőlt, és füstöt fújt az arcomba.
– Egyszóval zsarolás – sóhajtott. – Miért nem megy már innen a pokolba, pajtás? Előbb dobjak egy marék pénzt az ölébe?
Az íróasztal sarkára ültem. Vagy kétmaroknyit megragadtam a cigarettája füstjéből, és belefújtam a hajába. Mérgesen visszahőkölt.
– Menjen a francba, maga tróger – mondta olyan hangon, hogy festék levakarásához is megfelelt volna.
– Ó, ó, hova lett az előkelő beszédmodor?
Anélkül, hogy megfordult volna, éles hangon kiszólt:
– Miss Vane.
A hívásra magas, karcsú, sötét hajú, elegáns nő pillantott fel, fölényes szemöldökkel. Éppen átjött egy belső, festett üvegablaknak álcázott ajtón. Közelebb lépett. Miss Grady átadta neki a névjegykártyámat, és csak ennyit mondott:
– Spink.
Miss Vane visszament, át a festett üvegablakon, kezében a névjeggyel.
– Üljön le, és pihentesse a bokáit, nagy melák – kedveskedett Miss Grady. – Lehetséges, hogy egész héten itt marad.
Betelepedtem egy párnázott karosszékbe. A háta vagy húsz centiméterre nyúlt a fejem fölé. Úgy éreztem magamat, mintha hirtelen összezsugorodtam volna. Miss Grady újfent rám mosolygott azzal az élesre köszörült mosolyával, és még egyszer a telefon fölé hajolt.
Körülnéztem. A fiatal lány a sarokban abbahagyta a sírást, és nyugodt közönnyel festette az arcát. Egy nagyon magas, előkelő külsejű férfi kecses mozdulattal lendítette fel a karját, hogy megnézze elegáns karóráját, majd ernyedten leeresztette a lábához. Gyöngyszürke homburgkalapját csibészesen féloldalra húzta, megvizsgálta sárga zergebőr kesztyűjét, a sétapálca ezüstfogantyúját, és bágyadtan odasétált a vörös hajú titkárnőhöz.
– Két órája várok Mr. Ballou-ra – mondta jéghidegen, egyébként túlságosan édeskés hangján, amelynek hullámzását már nagy gyakorlattal szabályozta. – Nem vagyok hozzászokva, hogy bárkire is két óra hosszat várakozzam.
– Nagyon sajnálom, Mr. Fortescue, Mr. Ballou ezen a délelőttön nem ér rá beszélgetéseket folytatni.
– Úgy – hangzott a válasz. – Akkor én is nagyon sajnálom, de nem hagyhatok itt csekket neki. Valószínűleg ez az egyetlen dolog, ami azért mégis érdekelni fogja – tette hozzá az elegáns, magas férfiú, némi enyhe megvetéssel, majd hasonlóképpen folytatta. – Így hát ennek hiányában...
– Egy pillanat, fiacskám. – A vörös hajú nő ismét a telefonhoz nyúlt, és beleszólt. – Igen? Ki mond ilyet Goldwynen kívül?... El tudna érni valakit, aki nem bolond?... Nos, próbálkozzék újra... – Ezzel lecsapta a kagylót. A magas férfi nem mozdult, és ott folytatta a mondatot, ahol a telefonálás előtt abbahagyta:
– Ennek hiányában, vagyis csekk nélkül, szeretnék egy rövid, személyes üzenetet hagyni Ballou-nak.
– Tessék, hagyjon – biztatta Miss Grady. – Majd valahogyan átadom neki.
– Mondja meg neki, hogy üdvözlöm, és azt üzenem, hogy mocskos görény.
A magas férfi megigazította a kalapját, és most egyszer a profilját mutatta a tükörben. – És ezzel jó reggelt kívánok önnek, a pokolnak pedig a Sheridan Ballou-féle részvénytársaságot.
A magas termetű, elegáns színész kivonult, botjával nyitva ki az ajtót.
– Mi baja van? – kérdeztem.
A vörös nő sajnálkozva nézett rám:
– Billy Fortescue-nek? Semmi. Nincs semmi baja azonkívül, hogy nem kap szerepet a filmnél. Így hát mindennap eljön ide jelenetet rendezni, hogy ki ne jöjjön a gyakorlatból. Azt hiszi, netán meglátja valaki, és felfigyel rá.
Lassan csuktam be a számat. Sokáig élhet az ember Hollywoodban, és sohasem láthatja őket filmszerepeikben.
Miss Vane megjelent a belső ajtón át, és egy állrándítással felém intett. Követtem.
– Erre tessék, jobbra a második ajtó. – Figyelt, mialatt végigmentem a folyosón a második nyitott ajtóhoz. Bementem rajta, és becsuktam az ajtaját.
Jó húsban levő, fehér hajú férfi ült egy íróasztalnál, és gyengéden rám mosolygott.
– Üdvözletem – mondta –, Moss Spink vagyok. Mi a hézag, cimbora? Parkoljon le. Cigaretta? – Kinyitott valamilyen tárgyat, amely fatörzsnek hatott. Megkínált egy cigarettával, amely nem volt nagyobb harminc centinél. Külön üvegcsőben tárolták.
– Nem, köszönöm, nem kérek... – hárítottam el. – Én dohányt szívok.
A férfi sóhajtott:
– Ahogy gondolja. Akkor hagyjuk. Na lássuk csak... A neve... Marlowe, mi? Marlowe, Marlowe... Hallottam én valaha valakiről, akit Marlowe-nak hívnak?
– Valószínűleg nem. Én sem hallottam soha senkiről, akit Spinknek neveztek volna. Egy Ballou nevű férfit akartam felkeresni. Ez talán Spinknek hangzik? Nem kerestem ugyanis senkit, akit Spinknek hívnak. És köztünk maradjon, de pokolba mindazokkal, akiknek ez a neve.
Spink nagylelkűen intett a kezével, amelyen egy kanárisárga gyémánt színe a villanyrendőr sárga fényére emlékeztetett. – Na ne legyen már olyan... Üljön le, és vegye elő az eszét. Porolja le az agyát. Nem ismer engem. Nem is akar megismerni. Rendben. Nem vagyok megsértve. Egy olyan üzletben, mint ez, szükség van valakire, aki nem sértődős természet.
– Ballou. – Csak ennyit válaszoltam.
– Legyen józan, pajtás. Sherry Ballou rettenetesen elfoglalt fickó. Húsz órát dolgozik naponta, és még így sem tud mindennel végezni. Üljön le, és beszélje meg a dolgot szépen a kicsi Spinkyvel.
– Maga micsoda itt?
– Az ő védelmezője vagyok, pajtás. Meg kell őt védenem. Egy olyan fej, mint Sherry, nem fogadhat mindenkit. Én tárgyalok helyette. Tulajdonképpen ugyanaz vagyok, mint ő. Egy bizonyos pontig... Érti, ugye?
– Lehetséges, hogy én túl vagyok azon a bizonyos ponton.
– Lehetséges – Spink barátságosan beleegyezett. Lehántott egy vastag szalagot egy különleges alumínium szivartartóról, gyengéden kinyújtotta a kezét a szivar után, és végigpillantott a márkázásán. – Nem mondom, hogy nem – szólalt meg ismét. – De miért nem bizonyítja be, amit mond. Akkor tudni fogjuk. Mindaz, amit eddig tett, csak felvágás volt. De ebből itt annyi a részünk, hogy már nem jelent számunkra semmit.
Figyeltem, amint levágja és meggyújtja a költségesnek látszó szivart.
– Honnan tudjam, hogy nem fogja-e átejteni őt? – kérdeztem ravaszul.
Spink szűk nyílású, keskeny szeme megvillant, és nem voltam bizonyos abban, hogy nem csillogtak-e könnyek benne.
– Én? És átejteni Ballou-t?... Sherry Ballou-t? – A hangja lecsendesedett, szinte megtört, mintha egy hatszáz dolláros temetésen szólt volna. – Én? Hamarabb átejteném a saját anyámat.
– Ez viszont nekem nem jelent semmit. Nem volt szerencsém a kedves mamájához.
Spink a szivarját egy madár fürdő méretű hamutálcába tette. Mindkét karját széttárta. A szomorúság valósággal belemart.
– Ó, pajtás, hogyan beszél... – jajgatott. – Szeretem Sherry Ballou-t, mint a saját apámat. Jobban. Az apám... Na, de hagyjuk. Gyerünk pajtás, legyen emberi. Mutasson valamit abból a jó öreg bizalomból és barátságosságból, öntse ki a szívét a kicsi Spinkynek... No!
Előhúztam a zsebemből egy borítékot, és áthajítottam neki az íróasztalon keresztül. Kihúzta belőle a fényképmásolatot, és ünnepélyes arccal bámulta. Lefektette az íróasztalra, felnézett rám, aztán a fényképre, majd megint vissza énrám.
– Nos – mondta mereven, és hangjából hirtelen eltűnt a „jó öreg bizalom és barátságosság”, amiről az előbb szavalt. – Mi van ebben olyan csodálatos?
– Ragaszkodik hozzá, hogy én mondjam meg, ki a nő?
– Ki a fickó? – csapott le Spink.
Nem válaszoltam.
– Azt kérdeztem, ki a fickó. – Spink valósággal rám förmedt. – Köpje ki, apuskám! Köhögje fel, de gyorsan!
Még mindig nem szóltam semmit.
Spink lassan kinyújtotta a kezét a telefon után, keményen csillogó tekintetét szüntelenül rajtam tartva.
– Na, gyerünk, hívja őket – biztattam. – Hívja a központot, keresse Christy French nyomozóhadnagyot a gyilkossági csoportnál. Ez a másik fickó, akit nehezen lehet meggyőzni.
Spink levette a kezét a telefonról. Lassan felkelt, és kiment a szobából, a fényképpel a kezében. Vártam. Odakünn, a Sunset Boulevard-on hömpölygött a forgalom, távolian és egyhangúan. A percek némán peregtek egy feneketlen kútba. Spink frissen gyújtott szivarjának a füstje egy pillanatig még kavargott a levegőben, aztán elnyelte a légkondicionáló készülék szelelőnyílása. Nézegettem a megszámlálhatatlan dedikált fényképet a falakon, egytől egyig Sherry Ballou-nak ajánlották, örök hálával és szeretettel – az aláírások szerint. Gondolom, afféle másodrendű sztárok lehettek, ha Spink irodájában tárolták őket.

 

 

18

Kis idő múlva Spink visszajött, és intett, hogy menjek vele. Követtem őt, végig a folyosón, át a kettős ajtón egy előszobába, ahol két titkár tartózkodott. Aztán további nehéz, fekete üvegajtókon mentünk keresztül, amelyekbe ezüstfácánokat marattak díszítésül. Ahogy közeledtünk, az ajtók maguktól kinyíltak.
Lementünk három szőnyeggel borított lépcsőfokon egy irodába, amelyben úszómedencén kívül minden volt. Mintegy két emelet magas helyiség lehetett, könyvespolcokkal megrakott galériával övezve. A sarokban nagy hangversenyzongora, valódi Steinway, valamint egy csomó üveg- és fehérített fabútor. Ezenkívül egy tollaslabdapálya nagyságú íróasztal, székek és heverők és asztalok... Az egyik heverőn egy férfi feküdt kabát nélkül. Nyitott ingén színes divatsálat viselt, még sötétben is fel lehetett volna ismerni selymes suhogásáról. A férfi szemén és homlokán fehér borogatás. Egy fürge ujjú, szőke nő éppen most csavart ki egy másikat egy ezüst tál jeges vízben, a férfi mellett levő asztalkán.
A férfi nagydarab, jól formált fickó volt, hullámos, sötét hajjal és erős vonású, barna arccal a fehér borogatás alatt. Karját a szőnyegre ejtette, az ujjai között ernyedten lógó cigarettából vékony füstfelhő szállt fel.
A szőke nő ügyesen cserélgette a borogatást. A férfi a heverőn nyögött.
– Ez az a fiú, Sherry – szólította meg Spink. – A neve Marlowe.
A férfi a heverőn nyögött:
– És mit akar?
Spink csak ennyit mondott:
– Nem hajlandó elárulni.
A férfi a heverőn tovább nyöszörgött.
– Akkor miért hoztad ide? Fáradt vagyok.
Spink:
– Nos, tudod, hogy van ez, Sherry. Néha kénytelen vagyok vele.
A férfi a heverőn:
– Mit mondtál, mi az ő gyönyörűséges neve?
Spink felém fordult:
– Most elmondhatja, amit akar. De röviden, Marlowe.
Nem szóltam semmit.
Egy perccel később a férfi a heverőn lassan felemelte a karját, a végén a cigarettával. Lankadt mozdulattal helyezte el a cigarettát a szájában, és szívta, szívta egy széthulló, dekadens arisztokrata végtelen ernyedtségével, roskadozó kastélyában.
– Magához beszélek, pajtás – förmedt rám Spink. A szőke nő ismét váltotta a borogatást, nem tekintve senkire. A némaság úgy áradt szét a szobában, mint a cigaretta kesernyés füstje. – Nos, gyerünk, öregem – biztatott ismét Spink –, elő a farbával!
Elővettem Camel cigarettámat, rágyújtottam, kiválasztottam egy széket, és leültem. Kinyújtottam a kezemet, és gondosan vizsgálni kezdtem. A hüvelykujj pillanatonként le és fel rángatódzott.
Spink vadul rám mordult:
– Sherry nem várhat magára egész nap!
– És mivel foglalkozna a nap hátralevő részében? – Hallottam a saját kérdésemet. – Ülne egy fehér-selyem heverőn, és aranyoztatná a lábkörmeit?
A szőke nő hirtelen megfordult, és rám meredt. Spink szája tátva maradt. Pislogott. A férfi a heverőn lassú mozdulattal felemelte a szeme fölött a törülköző sarkát. Eléggé elmozdította ahhoz, hogy megláthattam egyik fókabarna szemét, amint rám tekintett vele. De aztán a törülköző lágyan visszahullott a helyére.
– Itt maga nem beszélhet így! – Spink közben magához tért.
Felálltam, és ünnepélyesen mondtam:
– Elfelejtettem magammal hozni az imádságos könyvemet. Első alkalom életemben, hogy láthatom isten megbízottját munka közben.
Vagy egy percig nem beszélt senki sem. A szőke nő ismét törülközőt váltott. Ez alól szólt ki nyugodt hangon a férfi a heverőn:
– Menjetek a pokolba, kedveseim. Kivéve az újonnan érkezett cimborát.
Spink gyűlölködő pillantást lövellt felém. A szőke nő némán távozott.
– Miért is nem rázhatom ki a nadrágjából? – kesergett Spink.
A fáradt hang a törülköző alól ezt válaszolta:
– Ezen már annyit gondolkoztam, hogy többé nem tud érdekelni. Na, tűnés...
– Rendben, Főnök – Spink kedvetlenül hagyta rá, és visszavonult. Még várt egy kicsit az ajtónál, még megajándékozott egy néma fogvicsorgatással, míg végre eltűnt.
A férfi a heverőn figyelte az ajtó csukódását, aztán megkérdezte:
– Mennyibe kerül?
– Maga nem akar megvásárolni semmit.
Lerántotta fejéről a törülközőt, oldalra lökte, majd lassan felült. Lerakta a szőnyegre rücskös bőrű, kézzel varrott házicipőjét. Végighúzta a kezét a homlokán. Fáradtnak látszott, de nem letörtnek. Valahonnan előkotort egy másik cigarettát, rágyújtott, és mogorván bámulta a füstön keresztül a padlót.
– Na, gyerünk – mondta egy idő múlva.
– Nem tudom, miért pazarolja rám ezt a színjátékot. Feltételezek magáról annyi sütni valót, hogy tudja: semmit sem tud megvásárolni. Már úgy, hogy az végleges legyen.
Ballou felvette a fényképet, amelyet Spink otthagyott a közelében, egy hosszú, keskeny asztalkán. Kinyújtotta bágyadt kezét.
– Az a kivágott rész lenne a mézesmadzag, semmi kétség – bólintott.
Kivettem a borítékot a zsebemből, és átadtam neki a kivágott darabot is. Figyeltem, hogyan illeszti össze a két részt.
– Nagyítóüveggel elolvashatja a címfejet – biztattam.
– Van az íróasztalomon, ha lenne szíves...
Odamentem, és elhoztam a nagyítóüveget az íróasztaláról, de megjegyeztem:
– Ön hozzászokott, hogy mindennel kiszolgálják, nemde, Mr. Ballou?
– Megfizetem. – Csak ennyit válaszolt, és tanulmányozni kezdte a fényképet a nagyítóüvegen keresztül. Sóhajtott. – Úgy emlékszem, hogy láttam ezt a mérkőzést. Jobban kéne vigyázni ezekre a fiúkra.
– Úgy, ahogy maga vigyáz az ügyfeleire.
Letette a nagyítót, hátradőlt, és rám bámult hűvös, nyugodt, zavar nélküli tekintetével.
– A pasas a The Dancers tulaja. Steelgravenek hívják. A nő valóban ügyfeleim közé tartozik. – Ballou biztos mozdulattal egy székre mutatott. Leültem rá. Ballou folytatta. – Mennyit kér érte, Mr. Marlowe?
– Miért?
– Az összes másolatokért és a negatívért. A munkákért.
– Tíz darab ezrest. – Figyeltem a férfi száját. Ez a száj valósággal derűsen mosolygott.
– Egy kicsit bővebb magyarázatra lenne szükség, nem gondolja? Végre is... – magyarázta. – Mindössze annyit látok ezen a képen, hogy két ember ebédel egy nyilvános helyen. Ez aligha veszélyeztethetné ügyfelem jó hírnevét. Mert felteszem, hogy ez volt az, ami az ön fejében megfordult.
Vigyorogtam:
– Maga tulajdonképpen semmit sem tud megvásárolni, Mr. Ballou. Nekem lehetett egy pozitívom, a negatívról készítve. És egy másik negatív a pozitívról. Ha tehát ez a pillanatfelvétel tanúskodik valamiről, sohasem lehet bizonyos abban, hogy teljesen megsemmisítette.
– Nem éppen zsarolóhoz illő üzleti szöveg – mosolygott még mindig a filmügynök.
– Mindig csodálkozom azon, hogy emberek miért fizetnek zsarolóknak. Nem vásárolnak meg semmit. Mégis megfizetik őket, olykor újra és újra, És a végén ugyanott vannak, ahol elkezdték.
– A mától való félelem – magyarázta Ballou – mindig túlszárnyalja a holnaptól valót. A drámai hatás tényezője az, hogy a rész fontosabb, mint az egész. Ha például egy ragyogó sztárt lát a filmen, valami nagyon veszélyes helyzetben, félti őt a tudata egyik felével, az érzelmi részével. Annak ellenére, hogy a józan énje pontosan tudja, hogy az illető a főszereplő a filmen, tehát semmi baj nem történhet vele. Ha a kétség és a fenyegetettség szuggesztiója nem győzné le az értelmet, akkor nagyon kevés lenne a dráma.
Ráhagytam:
– Azt hiszem, ez teljesen így van. – Szétpöfékeltem a Camelom füstjét.
Ballou szeme kissé összeszűkült:
– Ami azt illeti, hogy valóban képes vagyok-e megvásárolni valamit... Ha jelentékeny árat fizetnék, és mondjuk, mégsem szerezném meg az ellenértékét, akkor kezelésbe kellene vétetnem magát. Péppé zúzatnám. És amikor kijött a kórházból, és még mindig elég támadó kedvében van, megpróbálhatja elérni a letartóztatásomat.
– Volt már ilyen esetem – mondtam. – Magándetektív vagyok. Tudom, hogyan vélekedik erről. Miért áll akkor szóba velem?
– Én ügynök vagyok, fiacskám. És mindig hajlandó vagyok azt hinni, hogy a kereskedőknek van valami kis tartalékuk. De tíz darab ezresről nem tárgyalhatunk. A nőnek nincs ennyije. Egyelőre csak egy ezrest keres hetenként. Bár elismerem, hogy elég közel került A Nagy Pénzhez. Éppen mostanában.
– Ez az ügy azonban örökre kicsinálná. – A fényképre mutattam. – És akkor nincs többé Nagy Pénz, sem úszómedence víz alatti világítással, nincs platinaróka, neonbetűs név – semmi. Mindent elfújna a szél...
Ballou megvetően nevetett, de nem szólt.
– Belenyugszik, hogy megmutatom a zsaruknak a központban? – kérdeztem.
Az ügynök most már abbahagyta a nevetést. A szeme összeszűkült, de azért nagyon nyugodtan kérdezte:
– Miért érdekelné ez őket?
Felálltam.
– Azt hiszem, mégsem csinálunk üzletet, Mr. Ballou. Ezenkívül maga nagyon elfoglalt ember. Megszabadítom magát a jelenlétemtől.
Felugrott a heverőről, és egész magasságában kiegyenesedett. Szép, nagydarab ember volt. Odajött hozzám, és megállt, szorosan előttem. Fókabarna szemében aranypöttyök fénylettek.
– Na lássuk... Kicsoda maga tulajdonképpen, fiacskám?
Kinyújtotta a kezét. Beledobtam a nyitott tárcámat. Elolvasta az engedélyem fotókópiáját. Kihúzgált még néhány apróbb dolgot a tárcámból, és beléjük kukkantott. Aztán visszaadta a tárcát.
– Mi történnék, ha a fényképet megmutatná a zsaruknak? – kérdezte:
– Mindenekelőtt megteremteném a kapcsolatot valamivel, amin most ők is dolgoznak. Valami történt ugyanis tegnap délután a Van Nuys Hotelben. Összekapcsolnám ezt az eseményt a nőn keresztül, aki nem akar szóba állni velem. Tulajdonképpen ezért beszélek magával.
– A nő elmondta nekem tegnap este – sóhajtotta Ballou.
– Mennyit mondott el?
– Azt mondta, hogy egy Marlowe nevű magándetektív arra akarta kényszeríteni, hogy fogadja fel, alkalmazza, azon az alapon, hogy látták őt egy belvárosi hotelban, kényelmetlen közelségben ahhoz a helyhez, ahol egy gyilkosság történt.
– Mennyire közel?... Azt nem mondta?
– Azt nem mondta.
– A fenéket nem.
Ballou elsétált tőlem egy magas, henger alakú korsóhoz, a sarokba. Kivett a korsóból egyet a rövid, vékony bambuszbotokból, és járkálni kezdett a szőnyegen, le és fel. A botot közben ügyesen forgatta a jobb cipője körül.
Ismét leültem, eloltottam a cigarettámat, és mély lélegzetet vettem.
– Ez is csak Hollywoodban történhetik meg – mormogtam.
Teljes fordulatot tett, és rám nézett:
– Tessék?... Mit mond?
– Hogy egy látszólag épelméjű ember fel és le sétáljon a lakásban, jampec módon lóbálva a sétapálcáját, akár egy majom.
Ballou bólintott.
– Elkaptam a betegséget egy Metro-Goldwyn-Mayer-producertől. Kedves fickó. Legalábbis nekem azt mondták róla. – Kicsit várt még, aztán rám mutatott a bottal. – Maga pokolian mulattat, Marlowe. Igazán. Nem is hiszi, mennyire. Nagyon is átlátszó, kedvesem. Megpróbál felhasználni arra, hogy lapátoljam ki a kutyaszorítóból, ahova elásta magát.
– Van benne valami igazság. De a kutyaszorító, amelyben vagyok, semmi ahhoz a szorítóhoz képest, amibe a maga ügyfele kerülhetne, ha nem tettem volna meg azt, ami engem juttatott a szorítóba.
Ballou egy hosszú percig némán állt, aztán eldobta magától a botot, átsétált egy bárszekrényhez, és kinyitotta. Valamit töltött két hasas pohárba. Az egyiket odahozta nekem, aztán visszament a sajátjáért. Leült vele a heverőre.
– Armagnac – mondta. – Ha ismerné, jobban méltányolná a bókot, hogy megkínáltam vele. Ez a folyadék eléggé ritka. A fritzek majdnem az egészet kipucolták a háború alatt Franciaországban. A maradékot meg a mi fejeseink kapták. Ez itt a magáé.
Felemelte a poharat, szippantott, és kortyolt egy csöppet. Én egyből leöntöttem a magamét. Jó, francia konyak íze volt.
Ballou valósággal megbotránkozott:
– Atyaisten, ezt a piát csak kortyolgatni szabad. Nem lehet csak úgy, egyszerre lenyelni!
– Én egyszerre lenyelem – mondtam. – Sajnálom. – Folytattam a megkezdett beszélgetést: – A hölgy nyilván azt is közölte magával, hogy ha valaki nem fogja be a számat, ő nagy bajba kerülhet, nem?
Ballou bólintott.
– És arra nézve nem tett javaslatot a művésznő, hogy mivel fogják be a számat? – kérdeztem.
– Az volt a benyomásom – válaszolta az ügynök –, hogy ő valamiféle súlyos, tompa szerszámmal szeretett volna valamit csinálni. Ezért próbáltam ki én a fenyegetés és a megvesztegetés keverékét, Alfredékkel. Nekünk van egy olyan csoportunk, lenn az utcán, amelynek tagjai filmemberek védelmezésére specializálták magukat. De hát nyilvánvalóan nem ijesztették meg magát, és az összeg nem volt elég nagy, amit ajánlottunk.
– Éppen eléggé megijesztettek. Átkozottul közel voltam ahhoz, hogy rájuk süssek egy Lügert. Az a rángatózó, azzal a 45-össel óriási produkciót nyújt. Ami pedig azt illeti, hogy a felajánlott pénz nem volt elegendő, az a kérdés, hogyan ajánlják fel.
Ballou még egyet hörpintett az Armagnacjából. Rámutatott az előtte fekvő fényképre, az összeillesztett két darabra, amely így együtt most már teljes egészet alkotott.
– Tehát odáig eljutottunk – szögezte le –, hogy elviszi a zsaruknak. És aztán?
– Nem hiszem, hogy idáig jutottunk. Csak addig jutottunk egyelőre, hogy a művésznő magával beszélte meg ezt az egészet, a barátja helyett. Pedig az éppen akkor érkezett hozzá, amikor én távoztam. És saját kulcsa van a nő lakásához.
– Úgy látszik, vele valóban nem beszélte meg. – Ballou összeráncolta a szemöldökét, és elmerülten vizsgálta az Armagnacját.
– Én persze, örülök ennek – folytattam. – De még jobban szeretném, ha a fickónak nem volna saját kulcsa a nő lakásához.
Ballou meglehetősen szomorúan tekintett fel:
– Én is jobban szeretném. Mindnyájan jobban szeretnénk. De a szórakoztató ipar mindig is ilyen volt. Mindenféle szórakoztató ipar. Ha ezek az emberek nem élnének intenzív és meglehetősen rendezetlen életet, ha az érzelmeik nem hatalmasodnának el rajtuk túlságosan, nos, akkor nem lennének képesek röptében elkapni, megragadni és celluloid szalagra rögzíteni vagy a rivaldafényen keresztül kivetíteni ezeket az érzelmeket.
– Én nem a nő szerelmi életéről beszélek – mondtam. – De nem kellene neki veszélyes alakokkal mutatkozni.
– Erre nincs bizonyíték, Marlowe.
Rámutattam a fényképre:
– A férfi, aki ezt a felvételt készítette, eltűnt, és nem lehet megtalálni. Valószínű, hogy már nem él. Két másik férfi, akik ugyanabban a házban laktak, ahol ő, halottak. Egyikük megpróbált házalni ezekkel a képekkel, mielőtt meghalt. A színésznő személyesen ment a szállodába, hogy átvegye a fotókat. Ugyanezt tette az is, aki megölte azt az embert. A fotókat viszont egyik sem tudta megszerezni, sem a színésznő, sem a gyilkos. Nem tudták, hol keressék.
– És maga tudta?
– Nekem szerencsém volt. Láttam azt az alakot már előzőleg, paróka nélkül. Persze, mindebből talán semmit sem mernék bizonyítéknak nevezni. Maga érveket hozhatna fel velük szemben. De mit törődjem ezzel én? Két embert megöltek, talán hármat. A nő szörnyű kockázatot vállalt. Miért? Világos. A fényképeket akarta, megszerzésük megérte volna neki a szörnyű kockázatot. Még egyszer kérdem: Miért? Hiszen, ahogy mondja, éppen csak annyi történt, hogy két ember együtt ebédelt egy bizonyos napon. De... azon a napon, amikor Sunny Moe Steint halálos lövés érte a Franklin Avenue-n. Azon a napon, amikor egy Steelgrave nevű pasas börtönben ült, mert a zsaruk kaptak egy tippet, hogy azonos egy Weepy Mover nevű veszélyes, clevelandi gengszterrel. A priusza azt mondja, hogy ott bent volt... A fényképfelvétel azonban bizonyítja, hogy azon a napon nem volt a börtönben. Sőt, ezt bizonyítva, azt is elárulja, hogy kicsoda ő voltaképpen. És a nő mindezt tudja. És a férfinak ennek ellenére még mindig saját kulcsa van a lakásához...
Szünetet tartottam. Keményen vizsgáltuk egymást egy ideig. Aztán folytattam tovább:
– Maga valójában egyáltalán nem akarja, hogy a zsaruk megkapják a képet, nem? Akár nyer, akár veszít, sőt, ha döntetlen lesz az eredmény, a nőt akkor is keresztre feszítenék. És amikor minden lezajlott, akkor átkozottul mindegy lesz már, hogy vajon Steelgrave azonos-e Weepy Moyerrel, és Moyer megölte-e Steint, vagy felbérelt rá valakit, vagy csak véletlenül épp azon a napon feltételesen szabadlábon volt. Ha a pasas meg is úszná esetleg, mindig lennének éppen elegen, akik azt gondolnák, hogy minden előre meg volt beszélve. A nő viszont semmit sem tudna megúszni. A közönség szemében egy gengszter szeretője maradna örökre. Ami pedig az ön üzletét illeti – Mavis Weldnek tökéletesen és végérvényesen vége lenne.
Ballou egy pillanatig némán, kifejezéstelenül bámult rám.
– És magával mi a helyzet? – kérdezte egy idő múlva lágyan.
– Ez nagyrészt magától függ, Mr. Ballou.
– Mit kíván tehát? – Az ügynök hangja most keserű volt, és szinte elvékonyodott.
– Amit a nőtől akartam, de nem tudtam megkapni. Valamit, ami feljogosít engem arra, hogy cselekedjem az érdekében, egészen addig a pontig, amelyen túl, véleményem szerint, már nem mehetek.
– A bizonyíték eltitkolásával?
– Amennyiben ez tényleg bizonyíték. A zsaruk ezt nem tudnák megállapítani Miss Weld bemocskolása nélkül. De én talán tudom. Ők ilyesmivel nemigen törődnek. De én törődöm.
– És miért?
– Mondjuk, hogy azért, mert ebből élek. Lehetnek egyéb okaim is, de ennyi is elegendő.
– Mennyi az ön bére?
– Elküldte nekem az éjszaka a kéknadrágossal. És a kis Alfreddal. Akkor nem akartam elfogadni. Most elfogadom. Egy olyan megbízólevél kíséretében, amely azt tartalmazná, hogy igénybe veszi a szolgálataimat az ön egyik ügyfelével szemben elkövetett zsarolási kísérlet kivizsgálására.
Felkeltem üres poharammal együtt, odaléptem az íróasztalhoz, és letettem rá. Amikor lehajoltam, lágy, zümmögő hangot hallottam, egyenletesen pergő neszt. Az íróasztal mögé mentem, és hirtelen kirántottam egy fiókot. Egy hangfelvevő-készülék drótja csúszott ki a sarokvassal ellátott polcra. A motor járt, és a finom acéldrót egyenletesen mozgott egyik tekercstől a másikig. Szótlanul Ballou-ra néztem.
– Kikapcsolhatja, és magával viheti a felvételt – nyugtatott. – És nem veheti rossznéven, hogy felhasználtam.
Átkapcsoltam és visszapörgettem a szalagot, amíg csak olyan gyorsan nem pörgött, hogy már látni sem lehetett. Olyanfajta éles, magas hangot hallatott, mint amikor két eunuch összekap egy darabka selymen. A felvevő drótja kifutott, és a gép megállt. Kivettem a tekercset, és a zsebembe ejtettem.
– Lehet magának több is ebből – jegyeztem meg. – De ezt a kockázatot vállalnom kell.
– Eléggé biztos magában, nem, Marlowe?
– Szeretnék az lenni.
– Nyomja meg a gombot, ott, az íróasztal végén. Legyen szíves.
Megnyomtam. A fekete üvegajtó kinyílt, és egy sötét hajú nő jött be rajta, gyorsíró blokkal a kezében.
Anélkül, hogy egy pillantást vetett volna rá, Ballou diktálni kezdett:
– Levél Mr. Philip Marlowe-nak a címére. Kedves Mr. Marlowe. Az ügynökség ezennel alkalmazza önt az egyik ügyfelét ért zsarolási kísérlet felkutatására, olyan feltételek mellett, amelyeket már élőszóban rögzítettünk. Az ön tiszteletdíja napi száz dollár, ötszáz dollár foglaló. Ennek átvételét e levél másolatán igazolhatja. Estébé, estébé, estébé... Ez minden, Eileen... Azonnalra kérem...
Megadtam a címemet a sötét hajú nőnek, aki mindjárt távozott is.
Kivettem a tekercset a zsebemből, és visszatettem a fiókba.
Ballou keresztbe rakta a lábát, és figyelte a cipője orra hegyén táncoló napsugarat. A kezével beletúrt sötét színű, göndör hajába.
– Valamelyik nap – mondta – olyan hibát fogok elkövetni, amitől az én pozíciómban levő ember mindennél jobban retteg. Egyszer csak azon veszem észre magamat, hogy olyasvalakivel kötök üzletet, akiben megbízhatok, de olyan átkozottul éles eszű vagyok, hogy mégsem bízom meg. Itt van, jobb, ha magánál maradnak. – Felém nyújtotta a szétvágott fénykép két darabját.
Öt perccel később távoztam. Az üvegajtók kinyíltak, amikor tíz méterre lehettem tőlük. Magam mögött hagytam a két titkárt, és lefelé haladva a folyosón, elhúztam Spink nyitott ajtajú irodája előtt is. Semmi hang nem hallatszott belülről, csupán Spink szivarjának a füstjét érezhettem. A fogadószobában ugyanazok az emberek látszottak ülni a párnázott székeken. Miss Helen Grady szombat esti mosolyát küldte felém, Miss Vane valósággal sugárzott.
Negyven percet töltöttem a főnökükkel, és ettől olyan, tiszteletreméltóvá lettem a szemükben, mint egy gyógyfürdő anatómiai grafikonjai.

 

 

19

A stúdió házirendőre a félkörben beüvegezett asztalnál letette a telefonkagylót, és egy jegyzetblokkra firkált valamit. Aztán letépte a lapot, és áttolta egy mintegy két-három centiméteres hasadékon, ott, ahol az üveg nem érintkezett az íróasztal tetejével. A rendőr hangjának fémes csengést adott az üvegburkolatban elhelyezett hangerősítő.
– Egyenesen, a folyosó végén – magyarázta – talál majd egy ivókutat a belső udvar közepén. Ott George Wilson fogja útba igazítani.
– Köszönöm – mondtam, és még megkérdeztem: – Ez golyóálló üveg?
– Igen. Miért?
– Csak éppen kíváncsi voltam. Soha nem hallottam róla ugyanis, hogy valaki utat lőtt volna magának a filmszakmában.
Valaki kuncogott mögöttem. Megfordultam, és egy nőt láttam, hanyagul a füle mögé tűzött vörös szegfűvel. Vigyorgott:
– Ó, öcsi, ha csak egy lőfegyver kellene hozzá...
Egy olajzöld ajtón kellett átmennem, ezen sem volt fogantyú. Zümmögő hangot hallatott, és hagyta kitolni magát. Túl rajta, olajzöld folyosó vezetett tovább, csupasz falakkal a végén, jó messze, újabb ajtóval. Hasonló egy patkányfogóhoz. Ha valaki bekerül ide, és valami nem stimmel, itt még meg tudják állítani. Ez az ajtó ugyanúgy zümmögött és csapódott. Azon csodálkoztam, hogy a házi hekus, aki beengedett, honnan tudja, hogy már itt vagyok. Felnéztem, és találkoztam a tekintetével, egy ferde tükörből bámult rám. Amint megérintettem az ajtót, a tükör üressé vált. Ezek mindenre gondolnak.
A forró déli napon virágok nőttek buján a kis belső, udvaron; kövezett sétányok, középen medence, márványpaddal. Mellette szökőkút. Egy idősebb, elegánsan öltözött férfi lebzselt a márványpadon, három vörösesbarna boxerkutyára figyelve, amint éppen gyökerestül tépdesték ki a tearózsákat. Mélységes, ám csendes elégedettség látszott az arcán. Pillantást sem vetett rám, amikor odaértem. Az egyik kutya, a legnagyobb, átjött, és odavizelt a márványpadra, közvetlenül a férfi nadrágszára mellett. A férfi erre lehajolt, és megsimogatta a kutya kemény, rövid szőrű fejét.
– Ön Mr. Wilson? – kérdeztem az idős férfitól.
Bizonytalanul nézett rám. A középnagyságú kutya is odaügetett, szaglászott és követte az előbbi példáját.
– Wilson? – A férfi hangja lustán csengett, kicsit vontatottan ejtette ki a szavakat. – Ó, nem. A nevem nem Wilson. Annak kéne lennem?
– Bocsánat... – Átmentem a szökőkúthoz, és jól arcon csaptam magamat a vízsugárral. Mialatt a zsebkendőmmel törülköztem, a legkisebb kutya is elvégezte a dolgát a márványpadon.
A férfi, akinek a neve nem Wilson volt, kedvesen hozzám fordult:
– Mindig pontosan ugyanabban a sorrendben csinálják. Ez engem elbűvöl.
– Mit csinálnak sorrendben?
– Pisilnek. Úgy látszik, ez náluk rangidősség kérdése. Nagyon rendes dolog. Maisie az első. Ő a mama. Aztán következik Mac. Egy évvel idősebb, mint Jock, a bébi. Mindig ugyanúgy. Még az irodámban is.
– Az irodájában? – kérdeztem, és soha senki nem kérdezősködött még ostobább arccal.
A férfi rám emelte fehéres szemöldökét, kivett egy közönséges, barna szivart a szájából, leharapta a végét, és beleköpte a medencébe.
– Ez nem tesz jót a halaknak – jegyeztem meg.
Alulról felfelé nézett rám:
– Boxereket tenyésztek. Pokolba a halakkal.
Azzal könyveltem el, hogy ez is Hollywood. Cigarettára gyújtottam, és az idős férfi mellé ültem a padra.
– Az ön irodájában – ismételtem meg előbbi szavait. – Nos, bizonyára minden napnak megvannak a maga új ötletei, nem igaz?
A férfi is a magáét folytatta:
– Fel, az íróasztalom sarkára. Mindig ezt csinálják. Az őrületbe kergetik a titkárnőimet, belemegy a szőnyegbe, és nem jön ki belőle, azt mondják. Mondja, mi van manapság az asszonyokkal? Engem nem zavar. Sőt, kedvelem. Ha ön szereti a kutyát, akkor még azt is szívesen figyeli, hogyan pisil.
Az egyik kutya felkapott egy teljesen kinyílt tearózsát, és odacsapta a kikövezett járda közepébe. Éppen a férfi lábához. Az felkapta, és bedobta a medencébe a virágot.
– Felteszem, hogy zavarná a kertészeket, ha meglátnák – mondta, amikor ismét leült. – Nos, ha nem tetszik nekik, tehetnek egy... – Abbahagyta a mondat közepén, és egy alacsony, sárga nadrágos postáslányra figyelt fel, aki szándékos kerülőt tett, hogy keresztülhaladjon a belső udvaron. Gyors oldalpillantást vetett a kutyabarátra, majd tovasiklott muzsikáló csípőivel.
– Maga tudja, mi a baj a szakmával? – Ezzel folytatta a félbeszakadt beszélgetést a férfi, akit nem Wilsonnak hívtak.
– Senki sem tudja.
– Túl sok a sex. Az érzékiség. Ez rendben is volna, megfelelő időben és helyen. De mi kocsirakományszámra kapjuk. Gázolunk benne. Szinte nyakig merültünk bele. Lassan olyan lesz, mint a légypapír. – Felállt. – Legyünk is túl sok van. Örülök, hogy találkoztunk, Mister...
– Marlowe. Attól tartok, nem ismer.
– Senkit sem ismerek. Kihagy az emlékezetem. Túl sok emberrel találkoztam életemben. A nevem Oppenheimer.
– Julius Oppenheimer?
Bólintott.
– Az. Tessék egy szivar. – Felém nyújtott egyet.
Mutattam a cigarettámat. Bedobta a szivart a medencébe, majd összevonta a szemöldökét.
– Az emlékezetem kihagy – mondta szomorúan. – Most ötven centet eltékozoltam. Nem kellett volna ezt tennem.
– Ön vezeti ezt a filmgyárat?
Szórakozottan igent intett.
– Meg kellett volna takarítanom ezt a szivart. Takaríts meg ötven centet, és mid van belőle?
– Ötven cent – mondtam, és azon tűnődtem, hogy mi az ördögről beszél.
– De nem ebben a szakmában – magyarázta. – Takarítson meg ötven centet ebben a szakmában, és veszít öt dollárt a könyvelésben. – Szünetet tartott, és egy mozdulatot tett a kutyák felé. Azok közben abbahagyták a virágok kitépdesését, vártak, és figyelték a gazdájukat. – Éppen ez vezet az anyagi véghez – folytatta a férfi az előbbit. – Egyszerű dolog. Gyertek, gyerekek, vissza a bordélyba. – Sóhajtott. – Ezerötszáz mozi.
Ismét valami buta kifejezés lehetett a képemen. A férfi kezével legyintett a belső udvar felé.
– Mindössze ezerötszáz mozira van szükség. Átkozottul könnyebb, mint fajtiszta kutyákat tenyészteni. A film az egyetlen szakma a világon, amelyben minden hibát elkövethet, és mégis kereshet pénzt.
– Nyilván ez az egyetlen szakma a világon, amelyben ön három kutyát pisiltethet az irodai íróasztalán.
– De ehhez persze szükség van ezerötszáz mozira.
– Megnehezíti az indulást.
Elégedetten nézett maga elé.
– Igen. Ez a nehéz része a dolognak. – Átnézett a zöld, nyírt gyepen egy négyemeletes épületre, amely a nyitott, négyszögletű tér egyik oldalát alkotta. – Az összes irodáim ott vannak – mutatott arrafelé. – De én soha nem megyek oda. Állandóan átrendezik. Beteggé tesz, ha látom, hogy azok közül az emberek közül egyesek miket raknak a lakosztályaikba berendezés címén. A világ legköltségesebb tehetségei. Adj nekik bármit, amit kívánnak, minden pénzt adj meg nekik, amit akarnak. De miért? Semmi értelme. Csak szokás. Átkozottul mindegy, hogy mit csinálnak, és hogyan csinálják. Csak legyen meg az ezerötszáz mozi.
– De azért azt nem szeretné, ha valahol idéznék ezeket a megállapításait, ugye, Mr. Oppenheimer?
– Maga újságíró?
– Nem.
– Kár. Az ördögbe is, szeretnék már egyszer látni valakit, aki megpróbálná az életnek ezt az alapvető tényét megírni az újságba. – Kis szünet után a filmcézár felhorkant. – Senki sem nyomtatná ki. Félnek tőle. Gyerünk, gyerekek!
Maisie, a legnagyobb kutya odajött, és a gazdája mellé állt. A középnagyságú kis habozás után az anyja után trappolt, és odaállt az oldalához. Jock, a legkisebb, először rendre felsorakozott, majd valami váratlan ösztönzéstől indíttatva, felemelté hátsó lábát Oppenheimer nadrághajtókájánál. Maisie azonban közömbösen elhárította a továbbiakat.
– Látta ezt? – Oppenheimer sugárzott. – Jock megpróbált kitörni a sorrendből. De Maisie nem tűrte. – Lehajolt, és megsimogatta Maisie fejét. A kutya rajongva nézett fel rá.
– A kutyája szeme – mélázott a férfi – a legfelejthetetlenebb a világon.
Ezzel elsétált, lefelé a kövezett sétányon, az irodaépület irányába. A három kutya higgadtan trappolt mögötte.
– Mr. Marlowe?
Ahogy megfordultam, megállapítottam, hogy egy magas, homokszín hajú férfi osont mögém, akinek az orra olyan volt, mint egy fogantyúba kapaszkodó utas könyöke.
– George Wilson vagyok – mutatkozott be. – Örülök, hogy megismerhettem. Látom, ismeri Oppenheimert.
– Beszélgettem vele. Elmondta, hogyan kell igazgatni a filmszakmát. Úgy látszik, hogy mindössze ezerötszáz mozi kell hozzá.
– Itt dolgozom öt év óta, de még sohasem beszéltem vele.
– Mert magát nem vizelte le a főnök kutyája.
– Lehetséges, hogy igaza van. Mit tehetnék önért, Mr. Marlowe?
– Miss Mavis Welddel szeretnék beszélni.
– A stúdióban forgat a stábjával. Felvétele van.
– Beszélhetnék vele ott a helyszínen egy percre?
Wilson kételkedve nézett rám:
– Milyen belépőt kapott?
– Közönséges belépőt, gondolom. – Átnyújtottam neki. Jól megnézte.
– Ballou küldte – mormolta. – Mavis Weld ügynöke. Gondolom, elintézhetjük a 12-es színpadon. Most akar odamenni?
– Hát ha ön ráér...
– Én vagyok annak a csoportnak a reklámfőnöke. Erre való az időm.
Végighaladtunk a kövezett sétányon, a két épület sarka felé. Betonút vezetett közöttük a színészbejáróhoz és a színpadokhoz.
– Ballou irodájában dolgozik? – kérdezte Wilson.
– Egyenesen onnan jövök.
– Jól megszervezett iroda, úgy hallom. Én is gondoltam már arra, hogy megpróbálkozom ezzel az üzletággal. Ebben az enyémben semmi sincs, csak egy csomó kellemetlenség.
Elhaladtunk néhány egyenruhás rendőr mellett, aztán befordultunk egy keskeny átjáróba, két színpad között. Vörös jelzőlámpa himbálódzott az átjáró közepén. A 12-es ajtó fölött is vörös lámpa égett. Egy csengő pedig egyenletesen szólt a lámpa fölött. Wilson megállt az ajtó mellett. Egy másik rendőr egy hajlított támlásszékből odabólintott neki, rajtam meg átnézett azzal a halottszürke kifejezéssel, ami úgy rakódik rá az ilyenekre, mint a vízkő a tartály oldalára.
A csengő és a jelzőlámpa megállt, a vörös fény kialudt. Wilson megrántott egy nehéz ajtót, én pedig beléptem mellette. Belül még egy ajtó volt. Itt bent, a napfény után szurokfekete sötétségbe jutottunk. Később fedeztem fel a sarokban egy kis összpontosított világítást. Az óriási hangosfilmszínpad többi része üresnek látszott.
A világítás felé haladtunk. Ahogy közeledtünk, látszott, hogy a padló vastag, fekete kábelekkel van borítva. Volt ott még egy sereg összehajtható szék, egy csomó hordozható öltözőszoba, ajtóikon nevekkel. Rossz úton mentünk a helyszínre, így mindössze a díszletek hátlapjait láthattam, s mindkét oldalon egy-egy vetítővásznat. Néhány nagy vetítőgép surrogott el oldalt.
Egy hang azt kiáltotta:
– Forgatás! – Egy csengő hangosan berregett. A két vászon megelevenedett, tajtékzó hullámokkal. Egy másik csendesebb hang ezt mondta: – Kérem, vigyázzanak a beállításukra. Akkor talán összeilleszthetjük ezt a jelenetet. Rendben, gyerünk! Felvétel!...
Wilson hirtelen megállt, és megérintette a karomat. A színészek hangja, mintha a semmiből jött volna, se hangos, se érthető nem volt, jelentéktelen, tartalmatlan mormolás.
Az egyik vászon hirtelen üres lett. A sima hang, anélkül hogy a hangnemén változtatott volna, így szólt:
– Snitt.
A csengő megint megszólalt, általános mozgás zaja hangzott. Wilson és én továbbmentünk. A fülembe súgta:
– Ha Ned Gammon nem kapja meg a felvételt ebéd előtt, orron vágja Torrance-t.
– Ó, Torrance benne van? – kérdeztem. Ebben az időben Dick Torrance egyike volt az úgynevezett másodrendű sztároknak, az a nem ritka hollywoodi típus, amelyet senki sem kíván igazán, de jobb hiányában sokan rászorulnak.
– Volna szíves megismételni a jelenetet, Dick? – kérdezte a nyugodt hang. Ekkor már megkerültük a színpad sarkát, és láttuk, mit ábrázol: egy fényűző jacht fedélzetét, közel a hajófarhoz. A jelenetben két nő és három férfi szerepelt. Az egyik férfi, amolyan középkorú-féle, sportöltözékben, egy fedélzeti székben heverészett. Egy másik férfi, tiszta fehérben, vörös hajjal – a hajó kapitányának látszott. A harmadik, az amatőr vitorlázó, csinos sapkát viselt a kék kabáthoz és az aranygombokhoz. Fehér nadrág, fehér cipő és fölényes báj egészítette ki a megjelenését. Ez volt Torrance. Az egyik nő – a fiatalabb – fekete hajú szépség, Susan Crawley. A másik volt Mavis Weld. Nedves, fehér cápabőr fürdőruhát viselt, és nyilvánvalóan éppen most érkezett meg a fedélzetre. A sminkmester vizet permetezett az arcára, karjára és a haja szélére.
Torrance először nem válaszolt a rendezőnek. Hirtelen megfordult, és a kamerába bámult. Késve szólalt meg:
– Úgy gondolja, hogy nem tudom a szerepemet?
Egy szürke hajú férfi, szürke ruhában, előjött a félhomályos háttérből a világosságba. Tüzes fekete szeme volt, de a hangjában nem volt semmi melegség.
– Hacsak szándékosan nem változtatja meg a szöveget – válaszolta a filmszínésznek, merően rászegzett tekintettel.
– Lehetséges – mondta Torrance –, hogy nem vagyok hozzászokva ilyen felvevőgép előtt játszani, amelynek az a szokása, hogy a felvétel közepén fogy ki belőle a film.
– Jogos panasz – hagyta rá Ned Gammon, a rendező. – A baj az, hogy csak 65 méter film van a gépben, és ez az én hibám. Ha egy kicsit gyorsabban tudná venni a jelenetet...
– Hahh! – Torrance felfortyant. – Ha én tudnám gyorsabban venni?... Talán Miss Weldet kellene rábírni arra, hogy rövidebb idő alatt másszon fel a yachtra, mint ahogy az átkozott építmény elkészült...
Mavis Weld gyors, megvető pillantást vetett rá.
– Weld tempója éppen jó – felelte helyette Gammon, majd hozzátette. – A játék is teljesen megfelelő.
Susan Crawley elegánsan vállat vont:
– Az a benyomásom, hogy egy kissé gyorsíthatna, Ned. Így is jó, de lehetne még jobb.
– Ha még jobb lenne, darling – fordult hozzá édeskésen Mavis Weld –, akkor még utóbb valaki színjátszásnak nevezhetné. Te pedig igazán nem kívánhatod, hogy ilyesmi történjék a te filmedben, ugyebár?
Torrance kacagott. Susan Crawley most őrá meresztette a szemét:
– Valami tréfás dolog, Mister Tizenharmadik?
Jeges álarc telepedett Torrance vonásaira. Valósággal sziszegett:
– Már megint ez a név?
– Jó ég, úgy tesz, mintha nem tudná – Susan Crawley csodálkozott. – Mister Tizenharmadiknak nevezik, mivel valahányszor eljátszik egy szerepet, mindenki tudja, hogy már tizenkét másik színész visszaadta.
– Értem – mondta hűvösen Torrance, majd ismét nevetésben tört ki. Ned Gammonhoz fordult. – Rendben van, Ned. Most, miután mindenki kiosztotta a másiknak a maga patkányméreg-adagját, megcsinálhatjuk a jelenetet, ahogyan maga gondolja.
Ned Gammon bólintott:
– Semmi sem hasznosabb, mint egy jó kis veszekedés. Biztos siker! Minden rendben. Tehát folytathatjuk. – Visszament a kamera mögé. A segédrendező elkiáltotta magát:
– Felvétel! – És a jelenet zökkenő nélkül lement.
– Snitt! – mondta Gammon. – Elő lehet hívni. Mindenki menjen ebédelni.
A színészek levonultak egy durva falépcsősoron, s odabólintottak Wilsonnak. Mavis Weld utolsónak. Megállt, hogy felvegyen egy frottírköpenyt és egy pár strandszandált. Amikor engem meglátott, hirtelen megtorpant. Wilson előrelépett.
– Hello, George – köszöntötte a színésznő, miközben továbbra is rám bámult. – Valamit óhajt tőlem?
– Mr. Marlowe szeretne néhány szót váltani önnel. Rendben van?
– Mr. Marlowe?
Wilson gyors, éles pillantást vetett rám.
– Ballou irodájából jött. Azt hittem, ismeri.
– Lehetséges, hogy láttam már. – A nő még mindig rám meredt. – Mit óhajt?
Nem szóltam semmit.
Kis szünet után a színésznő azt mondta:
– Köszönöm, George. Talán jobb lesz, ha az öltözőmbe megyünk, Mr. Marlowe.
Megfordult, és messzire elsétált a színpad oldalától. Egy zöld-fehér színekben tartott öltözőszoba állt a fallal szemben. Az ajtaján Miss Weld neve állt. Amikor odaértünk, megfordult, és gondosan körülnézett. Aztán az arcomra szegezte szép, kék szemének kérdő tekintetét.
– És most, Mr. Marlowe?
– Mégis emlékszik rám?
– Azt hiszem, igen.
– Folytassuk, ahol abbahagytuk, vagy kezdjük elölről, tiszta lappal?
– Valaki beengedte ide magát. Kicsoda? És miért? Ez magyarázatot kíván.
– Magának dolgozom. Foglalót kaptam. Ballounál van a nyugta.
– Nagyon figyelmes. És tegyük fel, hogy én nem kívánom, hogy dolgozzék nekem? Akármi is a maga munkája.
– Rendben van, csak fantáziáljon tovább – mondtam. – Áltassa magát. – Elővettem a The Dancersben készült fotót a zsebemből, és átadtam neki. Egy hosszú és józan pillanatig rám nézett, mielőtt a tekintetét a képre fordította. Aztán megnézte a pillanatfelvételt, saját magáról és Steelgrave-ről, kettesben a fülkében. Komolyan és elmerülten vizsgálta. Aztán nagyon lassan kinyújtotta a kezét, és megérintette nedves hajfürtjeit az arca mellett. Enyhén megborzongott. A keze előrenyúlt, és megfogta a képet. Mereven bámult rá. Nagyon lassan megint felemelte a tekintetét.
– Nos? – kérdezte végül.
– Nálam van a negatív. És még néhány másolat. Megszerezhette volna, ha több ideje van, és tudja, hol keresse. Vagy ha az illető életben marad, hogy eladhassa magának.
– Kicsit átfáztam – ennyi volt a nő válasza –, és ennem is kell valamit. – Felém nyújtotta a képet.
– Kicsit átfázott, és ennie is kell valamit – ismételtem a szavait.
Azt gondoltam, hogy a szíve a torkában dobog. De a világítás nem volt elég jó. A nő bágyadtan mosolygott, unott arisztokratamosolyát vette elő.
– Nem értem ennek az egésznek a jelentőségét – mondta egy idő múlva.
– Túl sok időt tölt luxusyachtokon. Nem érti tehát, hogy mi lehet azon a fényképen, amiért valaki nekem gyémánt nyakörvet adna?
– Úgy van. Nos... tehát mi?
– Nem tudom. De ha hercegnői közönyének elvesztése azon múlik, hogy rájöjjek, akkor ki fogom találni. Addig azonban maga még mindig fázik egy kicsit, és ennie is kell valamit...
– Maga pedig túl sokáig várt – mondta erre nyugodtan a nő. – Már nincs mit eladnia. Kivéve talán az életét...
– Azt olcsón adom. Szeretetből egy fekete szemüveg, egy delfinkék kalap és egy repedés iránt a fejemen, egy magas sarkú cipő jóvoltából.
A színésznő szája megrándult, mintha nevetni akarna. A szeme azonban nem nevetett.
– Nem is beszélve a pofonokról – folytatta a szavaimat. – Isten önnel, Mr. Marlowe. Túl későn jött. Nagyon, nagyon későn.
– Nekem késő, vagy magának?
A nő hátrált, és kinyitotta az öltözőajtót.
– Azt hiszem, mindkettőnknek. – Gyorsan bement, de az ajtót nyitva hagyta.
– Jöjjön be, és csukja be maga után az ajtót – hallatszott a hangja most már az öltözőből.
Bementem, és becsuktam az ajtót. Nem volt az a „sztáröltöző”, amilyet az egyszerű halandó elképzel. Szigorúan csak a szükséglet célját szolgálta. Egy kopott heverő, egy karosszék, öltözőasztal tükörrel, két villanykörtével. Egy egyenes támlájú szék, a tükörrel szemben. Egy tálca, a kávé számára.
Mavis Weld lenyúlt, és bekapcsolta a kerek villanymelegítőt. Aztán megragadott egy törülközőt, és dörzsölni kezdte a haja nedves végét. Leültem a heverőre, és vártam.
– Adjon egy cigarettát. – A törülközőt félredobta. A szeme egészen közel került az arcomhoz, amikor tüzet adtam neki. – Hogy tetszett a kis jelenet, amelyet a yachton rögtönöztünk? – kérdezte.
– Szajhás.
– Mi mindnyájan szajhák vagyunk. Némelyik kicsit kevésbé, mint a másik. Ez már így van. Szórakoztató ipar. Van benne valami olcsóság. Mindig is volt. Volt idő, amikor a színészek csak a hátsó lépcsőn közlekedhettek. Legtöbbjüknek most is ott kellene. Nagy feszültség, nagy hajsza, nagy gyűlölködés, aztán mindez komisz kis jelenetekben jut érvényre. De ezek sem jelentenek semmit.
– Csípős nyelve van.
Kinyújtotta a kezét, és az ujja hegyét végighúzta az arcomon. Égetett, mint a forró vas.
– Mennyit keres maga, Marlowe?
– Negyven dollárt naponta és a költségeket. Ennyit kérek. De már huszonötért is kapható vagyok. Sőt, kevesebbet is elfogadtam már – Orfamay gyűrött húszasára gondoltam.
A nő megint megismételte az ujjával az előbbi játékot, de én nem reagáltam rá. Elhúzódott tőlem, és a székbe ült, összébb húzva magán a köpenyt. A villanykályha bemelegítette a kis szobát.
– Huszonöt dollár egy napra! – ismételte csodálkozva.
– Kicsiny, magányos dollárok.
– Nagyon magányosak?
– Mint a világítótornyok.
Mavis Weld keresztbe rakta a lábát. Bőrének halvány izzása betöltötte a szobát ebben a világításban.
– Tehát, tegye fel a kérdéseit – mondta, és nem helyezett súlyt rá, hogy elfedje a combjait.
– Kicsoda Steelgrave?
– Egy férfi, akit évek óta ismerek. És szeretek. Van neki valamije. Egy vagy két étterme. De hogy honnan jött, azt nem tudom.
– De nagyon jól ismeri őt.
– Miért nem kérdi, hogy vele hálok-e.
– Nem szoktam ilyeneket kérdezni.
A nő nevetett, és lepöccentette a hamut a cigarettájáról:
– Miss Gonzales örömmel megmondaná magának.
– A pokolba Miss Gonzalesszel.
– Sötét hajú, bájos és szenvedélyes. És főleg nagyon odaadó.
– És zárkózott, mint egy postaláda. Pokolba vele. Maradjunk Steelgrave-nél. Volt valaha valami bajban?
– Ki nem volt?
– Úgy értem... a rendőrséggel kapcsolatban.
A színésznő kicsit túlságosan ártatlanra kerekítette a szemét. És a nevetése is valahogyan túlságosan ezüstösre sikerült.
– Ne legyen nevetséges. Ez az ember több millió dollárt ér.
– És hogyan szerezte?
– Honnan tudhatnám?
– Rendben. Maga tehát nem tudja. Vigyázzon, a cigarettája az ujját égeti. – Áthajoltam hozzá, és kivettem a csikket a kezéből. Nyitott tenyere a meztelen lábán volt. Az ujjam hegyével megérintettem a tenyerét. Elkapta tőlem, és ökölbe szorította a kezét.
– Ezt ne tegye! – utasított rendre éles hangon.
– Miért? Valamikor kölyök koromban ezt szoktam csinálni a lányoknak.
– Értem. – Kicsit túl gyorsan lélegzett. – Ez arra késztet, hogy nagyon fiatalnak és ártatlannak erezzem magamat, és kedvesen pajkosnak. De én már messze kerültem attól, hogy fiatal és ártatlan legyek...
– Akkor valóban semmit sem tud Steelgraveről.
– Szeretném, ha végre elhatározná magát, hogy vallat vagy udvarol?
– Ennek semmi köze az én elhatározásomhoz.
Kis szünet után Mavis Weld azt mondta:
– Valóban ennem kell valamit, Marlowe. Egész délután dolgozom. Nem kívánhatja, hogy összeessem a felvételnél, ugye?
– Ezt egyedül a sztárok tehetik. – Felálltam. – Rendben van. Elmegyek. De ne felejtse el, hogy magának dolgozom. Nem tenném, ha azt hinném, hogy megölt valakit. Viszont ott volt. És ezzel nagy kockázatot vállalt. Volt valami, amit mindenáron meg akart szerezni.
A nő valahonnan kinyúlt a fénykép után. Ajkát harapdálva bámulta. A tekintetével úgy közeledett hozzá, hogy a fejét meg se mozdította.
– Aligha ez lehetett az...
– Ez volt az egyetlen holmi, amit az a szerencsétlen fickó úgy elrejtett, hogy nem találták meg. De hát... mit bizonyít ez? Maga és egy Steelgrave nevű férfi, kettesben, egy étterem fülkéjében... A The Dancersben... Ebben semmi nincs, igaz?
– Egyáltalán semmi – hagyta rám a színésznő.
– Így hát talán... Steelgrave... vagy a dátum körül lehet valami.
Hirtelen ismét a fényképre szegezte a tekintetét. Gyorsan rávágta:
– Ezen nincsen semmi, ami elárulná a dátumot. Még ha jelentene is valamit... Hacsak a kivágott rész...
– Tessék. – Odaadtam neki a kivágott darabot, és hozzátettem. – De szüksége lesz nagyítóüvegre. Mutassa meg Steelgrave-nek. Őt kérdezze meg, hogy jelent-e neki valamit. Vagy kérdezze meg Ballou-t.
Az öltöző kijárata felé indultam.
– Ne áltassa magát azzal, hogy a dátumot nem lehet megállapítani – szóltam vissza csak úgy, a vállam fölött. – Steelgrave biztosan nem teszi ezt.
– Homokvárat épít, Marlowe.
– Igazán?
Visszanéztem rá, még csak nem is vigyorogtam:
– Valóban azt hiszi?... Ó, nem, maga nem hiszi ezt. Maga odament abba a szállodába. Azt az embert meggyilkolták. Magának fegyvere volt. Az áldozat egy ismert bűnöző. És én találtam valamit, aminek a rendőrség nagyon örülne, ha megtudná, hogy elrejtettem előle. Mivel annyi indítékot foglal magában, mint sót a tenger. Amíg a zsaruk meg nem találják, nekem van egy működési engedélyem. És amíg más meg nem találja, addig nem kapok jégcsákányt a tarkómba. Úgy véli, hogy túlfizetett foglalkozás ez az enyém?
Mavis Weld csak ült ott, és némán bámult rám, egyik keze a térdkalácsán, azt szorította. A másik kezének ujjaival nyugtalanul mozgott a szék karfáján.
Minden teendőm abból állt, hogy megfordítsam az ajtógombot, és kimenjek. Nem tudom, miért esett olyan nehezemre.

 

 

20

A megszokott jövés-menés fogadott az irodám folyosóján. És amikor kinyitottam az ajtót, és bementem a várószoba penészes csöndjébe, az volt az érzésem, hogy egy húsz éve kiszáradt kútba ejtettek, amelyhez senki nem tér többé vissza. Megülepedett porszag a levegőben, olyan áporodott és unalmas, mint egy labdarúgó-nyilatkozat.
Kinyitottam a belső ajtót, de itt is ugyanaz a halott levegő csapott meg, ugyanaz a por a bútorok furnérján, ugyanaz a be nem váltott ígérete a könnyű életnek. Kinyitottam az ablakot, és a rádiót is. Kicsit túl hangos volt. Amikor a megfelelő erősségre állítottam, a telefon is megszólalt, valahogy úgy, mintha már régebben csengene. Levettem a kalapomat, és felemeltem a kagylót.
Legfőbb ideje volt, hogy ismét halljam őt. A kislányos hang ezúttal is hűvösen és szilárdan csengett. Ezzel kezdte:
– Most igazán akarok valamit.
– Lássuk.
– Legutóbb hazudtam. De most igazat mondok. Valóban hallottam Orrinról.
– Tovább.
– Maga nem hisz nekem. Hallom a hangján.
– Maga semmit sem hallhat az én hangomon. Detektív vagyok. Hallott Orrinról, miképpen?
– Telefonált Bay Cityből.
– Várjon egy kicsit. – Lehelyeztem a kagylót a foltos, barna itatóspapírra, és pipára gyújtottam. Nem sürgős. A hazugok mindig türelmesek. Később újra felvettem a telefont. – Mindezen már túl vagyunk – mondtam. – Maga korához képest meglehetősen feledékeny. Nem hiszem, hogy Dr. Zugsmith kedvelné ezt.
– Kérem, ne bosszantson. Ez most igazán nagyon komoly. Orrin megkapta a levelemet. Elment a postahivatalba, és kérte a postáját. Tudta, hol lakom. És azt is, hogy mikor találhat ott. Így hát felhívott. Egy ismerős orvosnál tartózkodik, odalenn, Bay Cityben. Valamiféle munkát végez a számára. Mondtam magának, hogy Orrin két évig orvostanhallgató volt.
– A doktor neve megvan?
– Igen. Furcsa név. Dr. Vincent Lagardie.
– Egy pillanat... Valaki csenget az ajtón.
Nagyon gondosan ismét lefektettem a kagylót. Lehetséges, hogy törékeny. Lehetséges, hogy üvegszálakból fonták. Zsebkendőt vettem elő, és megtörölgettem a tenyeremet, azt, amelyik a kagylót tartotta. Felálltam, a beépített szekrényhez mentem, megnéztem az arcomat egy repedt tükörben. Valóban én voltam. Megerőltetettnek látszottam. Túl gyorsan élek.
Hm... Dr. Vincent Lagardie, 965. Wyoming Street... Macskaugrásnyira a Béke Virágfüzér Otthonától. Favázas ház a sarkon. Nyugalom. Kellemes környezet. Szemben a temetkezési vállalat. Dr. Lagardie, az elhunyt Clausen barátja. Talán. A doktor szerint nem... De azért talán mégis...
Visszamentem a telefonhoz, próbáltam leküzdeni hangomban a remegést:
– Hogyan betűzné a doktor nevét?
Orfamay Quest betűzte – könnyedén, érthetően és pontosan.
– Akkor semmi tennivaló nincs – mondtam –, az angyalok is magát pártolják, bármit is mondanak a kansasi Manhattanben.
– Hagyja abba kérem a gúnyolódást. Orrin nagy bajban van. Valami... – a lány hangja kicsit megremegett, és a lélegzete gyorsabbá vált – valami gengszterek üldözik.
– Ne legyen bolond, Orfamay. Bay Citynek nincsenek gengszterei. Ott mindenki a filmnél dolgozik. Micsoda Dr. Lagardie telefonszáma?
Megadta. Stimmelt. Nem akartam megmondani, hogy a részek kezdenek összeállni, de legalábbis elértek oda, hogy kezdenek egyazon rejtvény részeinek látszani. És ez minden, amit valaha tudni vagy kérdezni akartam.
– Kérem – mondta a lány –, menjen le oda, nézze meg, és segítsen neki. Fél elhagyni a házat. Végtére is, megfizettem magát...
– Én visszaadtam a pénzt.
– De én újra felajánlottam.
– Maga többé-kevésbé más dolgokat is felajánlott már nekem. Többet is, mint amit el akarnék fogadni.
Néma csönd.
– No, jó – mondtam egy idő múlva –-, rendben van. Ha még szabadlábon vagyok addig. Magam is egy rakás bajban vagyok.
– Miért?
– Hazugságokat mondani, nem mondani meg az igazat... Én mindig rajtavesztek. Nem vagyok olyan szerencsés, mint némely ember...
– De higgye el, hogy én nem hazudok, Philip. Kétségbe vagyok esve.
– Vegyen egy mély lélegzetet, és legyen úgy kétségbeesve, hogy én is halljam.
– Megölhetik őt – mondta csendesen.
– És Dr. Lagardie mivel foglalkozik azalatt?
– Ő természetesen nem tud az egészről. Kérem, menjen azonnal. Itt van nálam a cím. Egy pillanat...
És ekkor megszólalt a kis csengő, az, amely a „folyosó” hátsó végén cseng, a tudat küszöbén. Nem hangos, de tanácsos odafigyelni rá, akármilyen egyéb zajok vannak körülötte.
– Benne lesz a telefonkönyvben – mondtam. – Egy furcsa véletlen folytán van Bay City-i telefonkönyvem. Hívjon fel négykor. Vagy ötkor. Még jobb, ha ötkor.
Gyorsan visszaakasztottam a kagylót. Felálltam, és elcsavartam a rádiót. Úgysem hallottam semmit abból, amit mondott. Ismét becsuktam az ablakot. Kinyitottam az íróasztalfiókot, kivettem belőle a Lügert, és magamra szíjaztam. A fejemre illesztettem a kalapomat. Kifelé még egy futó pillantást vetettem a tükörbe.
Olyannak látszottam, mint aki arra szánja el magát, hogy neki vezeti a kocsiját a szakadéknak.

 

 

21

A Béke Virágfüzér Otthonában éppen végeztek a temetési szertartással. Egy nagy, szürke halottaskocsi várakozott az oldalbejáratnál. Autók sorakoztak utcahosszat, mindkét oldalon, három fekete csukott kocsi, egy sorban, az utcának azon a felén, ahol Dr. Lagardie rendelője volt. Az emberek higgadtan jöttek le a sétányon, a temetési kápolnából a sarokra, hogy beszálljanak a kocsijaikba. Megálltam néhány lépésnyire, és vártam. Az autók nem mozdultak. Aztán három ember jött ki egy mélyen lefátyolozott asszonnyal, mindnyájan talpig feketében. Az asszonyt félig-meddig szinte cipelték, és besegítették egy nagy Limousine-ba. A temetkezési vállalkozó elegáns kis gesztusokkal ide-oda cikázott, és annyi báj volt a mozdulataiban, mint egy Chopin-etűd befejező részében. Nyugodt, szürke arca elég hosszú volt ahhoz, hogy akár kétszer körülérje a nyakát.
Az amatőr koporsóvivők kivonultak a koporsóval az oldalajtón, majd a hivatásosok átvették tőlük, és becsúsztatták a halottaskocsiba, olyan simán, mintha nem lett volna nagyobb súlya egy tepsi vajastekercsnél. Virágok kezdtek heggyé tornyosulni a tetején. Aztán becsukták az üvegajtókat és az összes motorok elindultak a háztömb mentén.
Néhány perccel később már senki sem volt ott – egy csukott kocsi kivételével, a túlsó oldalon. No meg a temetkezési vállalkozó kivételével, aki egy rózsafát szagolgatott, útban visszafelé, hogy megszámolja a bevételt. Sugárzó mosollyal tűnt el az elegáns colonial bejáratnál, és a világ megint csöndessé és üressé vált. A kinn álló, csukott kocsi nem mozdult. Elhajtottam mellette, és visszafordulva, mögéje kerültem. A sofőrje kék szövetruhát viselt, puha sapkát, fénylő szemellenzővel. A reggeli újság keresztrejtvényét fejtette. Az orromra illesztettem egy átlátszó, tükrös napszemüveget, és elsétáltam mellette. Dr. Lagardie lakása felé indultam. A sofőr fel sem nézett. Amikor már néhány méterrel arrébb haladtam, levettem a napszemüveget, és úgy tettem, mintha áttörölném a zsebkendőmmel. Az egyik tükör üvegjében megláttam a sofőrt. Még mindig nem nézett fel. Mindössze egy keresztrejtvényt fejtő fickó volt. Visszatettem az orromra a tükrös szemüveget, és elindultam Dr. Lagardie bejárati ajtaja felé.
A kapu fölött a következő szövegű tábla állt: „Csengessen, és lépjen be.” Csengettem, de a kapu nem akart beengedni. Vártam. Ismét csengettem. Ismét vártam. Odabenn csönd volt. Aztán nagyon lassan kis rés támadt a kapun, és egy kifejezéstelen arcú, fehér köpenyes nő nézett ki rajta, egyenesen rám tekintett.
– Sajnálom, a doktor úr ma nem fogad beteget – közölte, és odapislogott a tükörüvegre. Nem tetszett neki. A nyelve lustán mozgott az ajkai között.
– Mr. Questet keresem – mondtam. – Orrin P. Questet.
– Kit? – A fehér köpenyes nő tekintetében a megdöbbenés halvány visszfénye csillant meg.
– Quest – kezdtem betűzni. – Q, mint Quasimodo, u, mint Ubul, e, mint Elemér, s, mint Salamon, és t, mint Tibald. Rakja össze ezeket, és megkapja a nevet.
Úgy nézett rám, mintha éppen most érkeztem volna az óceán fenekéről, karjaimban egy vízbe fúlt hableánnyal:
– Bocsánatot kérek, de Dr. Lagardie nem...
Ekkor láthatatlan kezek félretolták az útból, és egy sötét hajú, zaklatott külsejű férfi állt a félig nyitott kapubejáratnál:
– Én vagyok Dr. Lagardie. Mi ez itt, kérem?
Átadtam a névjegykártyámat. Elolvasta. Aztán rám nézett. Sápadt, beesett arca olyan ember benyomását keltette, mint aki valami tragédia bekövetkezését várja.
– Beszéltünk telefonon – mondtam –. egy Clausen nevű emberről.
– Tessék bejönni – gyorsan befelé intett. – Nem emlékszem, de jöjjön be.
Bementem. A doktor szobája, ahova beléptünk, sötét volt, a redőny lehúzva, az ablakok csukva. Sötét volt, és hideg.
Az ápolónő elhátrált tőlünk, leült egy kis íróasztal mellé. Közönséges nappali szoba volt, világosra festett díszítéssel, talán valamikor sötét lehetett, a ház valószínű életkora után ítélve. Négyszögletes bolthajtás választotta el a nappalit az ebédlőtől, karosszékek álltak benne, és a közepén egy asztal, sok képes folyóirattal. Annak látszott, ami volt: egy praktizáló orvos fogadószobájának, amely egyben otthonául is szolgált.
A telefon csengett az ápolónő előtti íróasztalon. A nő felriadt, keze kinyúlt, de félúton megállt. A szeme rámeredt a telefonra. Egy idő után a csengetés abbamaradt.
– Milyen nevet említett? – kérdezte Dr. Lagardie lágyan.
– Orrin P. Quest. A nővére mondta, hogy valamiféle munkát végez önnél, doktor. Már napok óta keresem. A múlt éjszaka felhívta a nővérét. Azt mondja a lány, hogy innen.
– Itt nincs ilyen nevű egyén – jelentette ki udvariasan Dr. Lagardie –, nem is volt.
– Egyáltalán nem ismeri?
– Soha nem hallottam róla.
– Nem tudom megérteni, hogy akkor miért mondta ezt a nővérének.
Az ápolónő félénken a szeméhez nyúlt. A telefon az asztalán megint csörgött, megint felriasztotta.
– Ne vegye fel – utasította Dr. Lagardie, anélkül hogy a fejét megfordította volna.
Vártunk, amíg a telefon kicsengett. Mindenki vár, amíg a telefon cseng. Egy idő múlva elhallgatott.
– Miért nem megy haza, Miss Watson? Semmi tennivalója itt.
– Köszönöm, doktor úr. – Az ápolónő továbbra is mozdulatlanul ült, lefelé nézve, mintha az íróasztalt vizsgálná. Erőszakkal becsukta a szemét, majd pislogni kezdett, és kinyitotta. Reményét vesztve rázta a fejét.
Dr. Lagardie visszafordult hozzám:
– Menjünk be az irodámba?
Átmentünk egy másik ajtón, amely az előszobába vezetett. Tojásokon lépkedtem. A ház légkörét valami baljós sejtelem terhelte. A doktor kinyitotta az ajtót, és bevezetett valahova, ami valamikor hálószoba lehetett, de most már nem emlékeztetett arra. Komplett orvosi rendelő volt. Egy nyitott ajtó megmutatta a vizsgálószoba egy részletét. Sterilizátor dolgozott a sarokban. Egész csomó injekciós tű főtt benne.
– Egész csomó tű – jegyeztem meg, hirtelen ötlettől indíttatva.
– Üljön le, Mr. Marlowe.
Az orvos az íróasztala mögé ment, leült, és fölemelt egy hosszú, vékony papírvágó kést. Egyenesen rám nézett bánatos szemével.
– Nem – rázta a fejét. – Én nem ismerek senkit, akit Orrin Questnek hívnak, Mr. Marlowe. Nem tudom elképzelni, mi oka lehetett az említettnek arra, hogy azt állítsa, az én házamban tartózkodik.
– Bujkál.
A doktor szemöldöke felhúzódott:
– Mi elől?
– Néhány fickó elől, akik jégcsákányt akarnak szúrni a tarkójába. Mégpedig azért, mert kicsit túl gyorsan dolgozik a Leicájával. Olyankor készít felvételeket emberekről, amikor azok nem óhajtják. Persze, lehetett egyéb ok is, mint például az, hogy valaki kábítószerrel üzletel, és ő megtudta. Talányokban beszélek?
– Maga volt az, aki a rendőrséget ideküldte. – Ezt válaszolta a doktor hidegen.
Nem szóltam semmit.
– Maga volt az, aki felhívott, és értesített Clausen haláláról.
Ugyanazt mondtam, amit az előbb.
– Maga volt az, aki felhívott telefonon, és megkérdezte, ismerem-e Clausent. És akinek azt mondtam, hogy nem.
– De ez nem volt igaz.
– Nem voltam köteles önnek felvilágosítást adni, Mr. Marlowe.
Bólintottam, cigarettát vettem elő, rágyújtottam. Dr. Lagardie az órájára nézett. Megfordult a székében, és kikapcsolta a sterilizátort. Néztem az injekciós tűket. Egész csomó tű. Egyszer régen már volt kellemetlenségem Bay Cityben egy olyan fickó miatt, aki egész csomó injekciós tűt főzött ki.
– Miért csinálja – kérdeztem. – A yachtkikötő?
A doktor felvette a gonosz külsejű papírvágót, melynek ezüst fogantyúja meztelen női alakot ábrázolt. Megszúrta a hüvelykujja végét. Sötétvörös gyöngyszem jelent meg rajta. A szájához emelte, és lenyalta.
– Szeretem a vér ízét – mondta lágyan.
Egy kapu nyílásának és csukódásának távoli hangja szűrődött be. Mindketten gondosan figyeltük. Figyeltük a távolodó lépteket a ház első lépcsőjén. Feszülten figyeltünk.
– Miss Watson ment haza – mondta Dr. Lagardie. – Egyedül vagyunk a házban. – Valamin tűnődött. Ismét megnyalta a hüvelykujját. Óvatosan lefektette a papírvágó kést az íróasztal itatóspapírjára, majd megszólalt. – Ah, a vitorlázó kikötő kérdése... Mexikó közelségére gondol, semmi kétség. Arra, hogy a marihuánát itt könnyűszerrel...
– Én nem is annyira a marihuánára gondoltam most... – vágtam a szavába, miközben megint az injekciós tűket bámultam. Az orvos tekintete követte az enyémet. Vállat vont.
– Miért van olyan sok belőlük? – érdeklődtem.
– Van valami köze hozzá?
– Semmihez nincs közöm.
– De olyannak látszik, mint aki választ vár a kérdésére.
– Éppen csak beszélek. Várva, hogy valami történjék. Ebben a házban történni fog valami. Valami leselkedik rám a sarokból.
Dr. Lagardie újabb vércsöppet nyalt le a hüvelykujjáról.
Keményen néztem rá. De ezzel nem kerültem közelebb a lelkéhez. Nyugodt volt, sötét és összetört, az élet minden nyomorúsága ott ült a szemében. De még szelíd volt.
– Hadd beszéljek a tűkről – mondtam.
– Tessék. Semmi akadálya. – A doktor megint felvette a papírvágó kést.
– Ne csinálja ezt – szóltam rá élesen. – Ez engem elborzaszt. Mint amikor egy kígyót becéznek.
Ismét letette a kést, és gyengéden mosolygott.
– Olyannak látszunk, mint akik kerülgetik a lényeget – jegyezte meg.
– Mindjárt odaérünk. Az injekciós tűkről volt szó. Néhány évvel ezelőtt volt egy esetem. Így kerültem ide. Az eset összehozott bizonyos Almore nevű orvossal. Az Alter Streeten lakott. Különös praxist folytatott. Éjszakánként járt ki egy nagy kézitáska injekciós tűvel – mindig bevetésre készen. A tűk mindig megtöltve a szükséges anyaggal. Sajátságos praxist folytatott ez az Almore, mondom. Különös betegei voltak: iszákosok, gazdag semmirekellők, akikből jóval több van a világon, mint az emberek hiszik. Túlfűtött idegzetű nők és férfiak, akik már túl vannak azon a ponton, hogy maguktól megnyugodjanak. Álmatlanságban szenvedők, és az ideges típusok minden fajtája, akik képtelenek lecsillapodni, akiknek ehhez legalábbis meg kell kapniuk a kis piruláikat vagy a kis döfést a karjukba. Át kell segíteni őket a gondjaikon, amíg egy idő múlva ők maguk válnak teljes egészükben gonddá... Jó üzlet az orvos számára. Almore volt az orvosuk. Most már lehet róla beszélni. Meghalt egy évvel ezelőtt, vagy még régebben. A saját gyógyszerétől.
– És azt hiszi, én örököltem a praxisát?
– Valaki örökölte. Amíg megvannak a páciensek, addig orvos is akad számukra.
A doktor most sokkal kimerültebbnek látszott, mint az előbb.
– Azt hiszem, maga szamár, barátom. Nem ismertem Dr. Almore-t. És nekem nincsen olyanféle praxisom, mint amit neki tulajdonít. Ami az injekciós tűket illeti, hogy ez a probléma ne zavarja többé, ezek állandó használatban vannak manapság az orvosi gyakorlatban. Sokszor csupán ártatlan gyógyszerek vagy éppen vitamininjekciók beadására szolgálnak. A tűk pedig eltompulnak. És akkor fájdalmat okoznak. Éppen ezért az ember egy tucatot is elhasználhat egy nap alatt, esetleg még többet. Anélkül, hogy kábítószer lenne bármelyikben is.
Lassan felemelte a fejét, és szilárd megvetéssel nézett rám.
– Lehetséges, hogy tévedek – mondtam –, de miután éreztem a marihuanafüst szagát tegnap délután Clausennél, hallottam, hogy az ön telefonszámát hívja, és a keresztnevén szólítja, mindez talán helytelen következtetésekre adott nekem alkalmat.
– Természetesen, volt már dolgom olyanokkal, akik az ilyen szenvedélyek rabjai – mondta Lagardie –, melyik orvosnak nincs? Tökéletes időpocsékolás.
– Néha meggyógyulnak.
– Megfoszthatja őket a kábítószerektől. Esetleg nagy szenvedések után nélkülözni tudják. De ez nem gyógyítja meg őket, barátom. Nem hárítja el azt az érzelmi konfliktust, amely a szenvedély rabjaivá tette őket. Így azután tompa, érzéketlen lényekké válnak, akik csak ülnek a napon, malmoznak, és meghalnak merő ürességből, unalomból.
– Kissé nyers elmélet, nem gondolja, doktor?
– Maga vetette fel a témát. Én csak megvilágítottam. Én egy másik témát akarok felvetni. Maga megfigyelhetett bizonyos légkört és hangulatot ebben a házban. Még azzal az ostoba tükörszemüveggel az orrán is. Amit most már nyugodtan levehet. A legcsekélyebb mértékben sem teszi hasonlóvá Garry Granthoz.
Levettem a szemüveget:
– Elfeledkeztem az egészről.
– A rendőrség itt volt, Mr. Marlowe. Bizonyos Maglashan felügyelő, aki Clausen halálában nyomoz. Bizonyára találkozni szeretne magával. Felhívjam? Fogadni mernék, hogy visszajönne.
– Tessék, hívja fel. Én csak éppen benéztem ide, úton az öngyilkosságom felé.
Az orvos keze a telefonkagyló után nyúlt, de valami delejes erő a másik oldalra húzta, a papírvágó kés után. Megint felvette. Úgy látszott, nem tud meglenni nélküle.
– Maga meg tudna ölni ezzel egy embert – jegyeztem meg.
– Nagyon könnyen. – A doktor kicsit mosolygott.
– Négy centiméter a nyak hátsó részén, négyszögben a középen, éppen a tarkó alatt...
– Jégcsákány jobb lenne – magyarázta a doktor –, különösen olyan rövid, nagyon élesre reszelt. El sem görbülne. Ha elhibázza a gerincagyat, nem sok kárt okoz.
– Egy kevés kis orvosi tudás is szükséges hozzá, nem? – Elővettem egy szegény, öreg csomag Camelt, és kibogoztam a celofánból.
A doktor kitartóan mosolygott. Nagyon halványan, inkább szomorúan. De ez nem olyan embernek a mosolya volt, aki fél.
– Orvosi tudás? – ismételte lágyan. – Igen, az segít. De akármilyen ügyes kezű személy megtanulhatja a technikáját tíz perc alatt.
– Orrin Quest két évet töltött az orvosi fakultáson.
– Már mondtam magának, hogy nem ismerek ilyen nevű egyént.
– Igen. Tudom, hogy már mondta. De én nem egészen hittem el.
A doktor megrántotta a vállát. De a tekintetét nem vette le a papírvágó késről.
– Olyanok vagyunk, mint egy szerelmespár – mondtam. – Csak ülünk itt, és folytatjuk ezt az íróasztal fölötti párbeszédet. Mintha a világon semmi dolgunk nem volna. Pedig lehetséges, hogy estére mind a ketten dutyiban leszünk...
A doktor ismét felvonta a szemöldökét. Én tovább beszéltem:
– Ön azért, mert Clausen a keresztnevén szólította. És mert valószínűleg ön volt az utolsó ember, akihez életében beszélt. Én pedig azért, mert megtettem mindazt, amit egy magándetektív sohasem úszhat meg. Bizonyítékot tüntettem el, nem tettem bejelentést, hullákat találtam, és nem mentem levett kalappal a kezemben ezekhez a kedves, megvesztegethetetlen Bay City-i zsarukhoz. Ó, én kész vagyok. Túlságosan is. De van valami vad illat a levegőben, ma délután. Úgy látszik, nem törődöm ezzel sem. Vagy szerelmes vagyok. Egyszerűen nem törődöm semmivel.
– Maga ivott – mondta a doktor lassan.
– Csak Chanel ötöst. És csókokat és bájos lábak sápadt fényét. És mély, sötétkék szemek gúnyos kihívását. Ilyen ártatlan dolgokat.
Az orvos szomorúbban nézett rám, mint valaha:
– Az asszonyok rettenetesen el tudnak gyöngíteni egy férfit, nem? – kérdezte.
– Clausen.
– Reménytelen alkoholista volt. Valószínűleg tudja, milyenek az ilyenek. Isznak és isznak, és nem esznek rendesen. És lassacskán a vitaminhiány delíriumos tüneteket eredményez. Csupán egyetlen dolgot lehet tenni értük. – A doktor megfordult, és a sterilizátorra tekintett. – Tű és még több tű. Ettől aztán eléggé mocskosnak érezheti magát az ember. A Sorbonne-on végeztem. De a praxisomat piszkos kis emberek között végzem, egy piszkos kis városban.
– Miért?
– Mert évekkel ezelőtt történt valami, egy másik városban. Ne kérdezzen túl sokat, Mr. Marlowe.
– Clausen a keresztnevén szólította.
– Ez szokás, bizonyos réteghez tartozó emberek között. Különösen volt színészek és volt bűnözők között.
– Ó – mondtam –, és ebben az esetben erről van szó?
– Erről.
– Tehát akkor az, hogy a zsaruk idejönnek, nem Clausen miatt zavarja magát. Maga most a másik dolog miatt fél, ami régen és másvalahol történt. Vagy netán szerelemről van szó?
– Szerelem? – A doktor lassan ejtette a szót a nyelve hegyére, sokáig ízlelgetve. Kis keserű mosoly követte a szót, mint a lőporszag a levegőben az elsütött pisztolyt. Aztán a doktor vállat vont, és egy kartotékdoboz mögül cigarettatartót tolt át az íróasztalnak arra az oldalára, ahol ültem.
– Akkor hát nem szerelem – mondtam –, megpróbálok olvasni a gondolataiban, doktor. Itt van maga, egy Sorbonne-diplomával és egy olcsó kis orvosi praxissal, egy olcsó, piszkos kis városkában. Jól ismerem ezt. Mármost mit csináljon maga itt? Mi dolga van olyan emberekkel, mint például Clausen? Mi volt a gikszer, doktor? Kábítószer, magzatelhajtás – vagy talán valami véletlen folytán a gengszterek orvosa lett valami forró, keleti városban?
– Mint például... – mosolygott halványan az orvos.
– Mint például Cleveland.
– Nagyon vad feltételezés, barátom; nagyon vad... – A doktor hangja hirtelen jegessé vált.
– Rettentő vad. De a magamfajta korlátolt agyú fickó hajlamos arra, hogy a dolgokat bizonyos sémába illessze. Ez gyakran helytelen, de nálam foglalkozási ártalomnak számít. Így van ez, ha hajlandó meghallgatni.
– Hallgatom. – A doktor megint felvette a kést, és könnyedén szurkálta vele az íróasztalán levő itatóspapírt.
– Maga ismerte Clausent. Nagyon ügyesen meggyilkolták egy jégcsákánnyal. Meggyilkolták, mialatt én a házban voltam, és az emeleten egy Hicks nevű pasassal beszélgettem. Hicks gyorsan kiköltözött, és magával vitt egy oldalt a lakók névjegyzékéből, azt az oldalt, amelyen Orrin Quest neve állt. Később, ugyanazon a délutánon Hickset is meggyilkolták jégcsákánnyal, Los Angelesben. A szobáját átkutatták. Egy nő volt ott, aki azért jött, hogy valamit megvásároljon tőle. De nem tudta megszerezni. Nekem több időm volt.a keresésre. Én megszereztem. Elsőszámú feltételezés, hogy Hickset és Clausent ugyanaz az ember ölte meg, nem szükségszerűen ugyanabból az okból. Hickset azért ölte meg, mert az belekontárkodott a mesterségébe. Clausent pedig azért, mert fecsegő részeg volt, és valószínűleg tudta volna, ki tette el láb alól Hickset. Eddig megfelel?
– A legcsekélyebb mértékben sem érdekel. – Dr. Lagardie csak ennyit válaszolt a kérdésemre. Tovább beszéltem:
– De maga figyel. Mondjuk, hogy pusztán jómodorból. Elfogadom. No de... nézzük, mit találtam én?... Egy filmsztár és egy volt clevelandi gengszter fényképét. A gengszter ma talán Hollywoodban étterem tulajdonos stb., és a kép tanúsága szerint egy bizonyos napon együtt ebédelnek. Azon a napon, amelyen ennek a volt clevelandi gengszternek a megyei börtönben kellett volna ülnie. És ugyanazon a napon, amikor ennek a volt clevelandi gengszternek az egykori segédjét lelőtték, Los Angelesben, a Franklin Avenue-n. Miért volt tulajdonképpen a volt clevelandi gengszter a dutyiban? A válasz: mert az volt, aki volt. És maga akármit mondhat a Los Angeles-i zsarukra, ők igenis megpróbálták kirúgni a városból az ilyen keleti „nagymenőket”, a veszélyes gengsztereket. Ki adta nekik a tippet? Nos, a fickó, saját maga. Mert a volt haver kezdett kellemetlenné válni neki. Ki kellett nyírni. Márpedig van-e tökéletesebb alibi a földön, mint börtönben ülni a gyilkosság idején?
– Egészen fantasztikus – mosolygott fáradtan Dr. Lagardie. – Tökéletesen elképzelhetetlen.
– Lehetséges. De lesz még rosszabb is. A zsaruk semmit sem tudtak rábizonyítani a volt gengszterre. A clevelandi rendőrséget nem érdekelte a dolog. A Los Angeles-i zsaruk kiengedték. De nem engedték volna ki, ha látják azt a bizonyos fényképfelvételt. Ez a fénykép tehát rendkívül értékes zsarolási anyag, elsősorban a volt clevelandi gengszter ellen, ha valóban ő az illető fickó, másodszor a filmsztár ellen, aki nyilvános helyen mutatkozott vele. Ügyes ember ezzel a fényképfelvétellel megcsinálhatja a szerencséjét. Hicks azonban nem volt elég ügyes. Következő bekezdés. Második számú feltételezés: Orrin Quest, az a fiú, akit kérések, csinálta a felvételt. Contaxszal vagy Leicával. Villanófény nélkül, a lefotografált alanyok tudta nélkül. Questnek volt egy Leicája, és szeretett hasonló dolgokat művelni. Ebben az esetben azonban inkább gazdasági oka volt rá, mintsem a hobbyjának áldozott. Kérdés, hogyan került Quest abba a helyzetbe, hogy megcsinálhassa a felvételt. Válasz: a filmsztár a nővére. Megengedte, hogy feljöjjön a városba, és beszéljen vele. A fiú munka nélkül volt, pénzre volt szüksége. Eléggé valószínű, hogy a nővére valamennyit adott neki, de azt a feltételt szabta, hogy tartsa magát távol tőle. Nem óhajt érintkezni a családjával. Még mindig olyan fantasztikus, doktor?
Kedvetlenül bámult rám:
– Nem tudom – húzta el a szót –. kezd valami valószínűséget kapni. De tulajdonképpen miért mondja el nekem ezt a meglehetősen veszélyes történetet?
Cigarettát vett ki a dobozból, és úgy mellékesen nekem is odatolt egyet. Megfogtam, és jól megnéztem. Egyiptomi. Tojás alakú. Lapos, vastag, kicsit túlságosan dús az én szervezetemnek. Nem gyújtottam rá, éppen csak ott ültem, az ujjaim között tartva. Közben figyeltem a doktor boldogtalan, sötét szemét. Ő rágyújtott, és idegesen pöfékelt.
– Összegezem most önnek – kezdtem újra. – Ön ismerte Clausent. Hivatalosan, mondta ön. Én bemutatkoztam neki. Mondtam, hogy magándetektív vagyok. Azonnal megpróbálta önt felhívni. De túlságosan részeg volt ahhoz, hogy beszéljen önnel. Megfigyeltem a telefonszámot, és később közöltem önnel, hogy Clausen meghalt. Miért? Ha önnek rendben lett volna a szénája, hívta volna a zsarukat. De nem tette. Miért? Ismerte Clausent. Ismerhette a ház néhány lakóját. De ez még semmit sem bizonyít. Harmadik feltételezés: ön ismerte Hickset vagy Orrin Questet – vagy mind a kettőt. A Los Angeles-i zsaruk sem tudták megállapítani a volt clevelandi gengszter személyazonosságát, nevezzük az új nevén, hívjuk ezentúl Steelgrave-nek. De valaki meg tudná tenni. Ha az a fényképfelvétel annyit ért, hogy embereket öltek érte. Volt valaha orvosi praxisa Clevelandben, doktor?
– Természetesen, nem. – Az orvos hangja, mintha nagyon messziről jött volna. Ilyen távoli volt a tekintete is. Az ajka alig nyílt ki ahhoz eléggé, hogy bevegye a cigarettát. De nagyon nyugodt volt.
Csak én beszéltem:
– Egy egész szobára való telefonkönyv van a postahivatalban. Az egész országból. Az összes városokból. Ellenőriztem önt.
– Egy egész lakosztály egy belvárosi irodaépületben – folytattam. – Most pedig egy majdnem titkos praxis egy kis tengerparti városkában. Maga szerette volna megváltoztatni a nevét, de akkor nem tarthatta volna meg a működési engedélyét. Valakinek ki kellett agyalnia ezt az egészet, doktor. Clausen kis ócska csavargó volt, Hicks ostoba, faragatlan fráter. Orrin Quest piszkos gondolkodású csúszómászó. De fel lehetett használni őket. Maga nyíltan nem léphetett fel Steelgrave-vel szemben, hiszen annyi ideig sem maradt volna életben, ameddig megkeféli a fogát. Magának sakkfigurákkal kellett dolgoznia. Cserélhető figurákkal. Nos, eljutottunk már valameddig, doktor?
Dr. Lagardie bágyadtan mosolygott, és sóhajtva hátradőlt a székében.
– Négyes számú feltételezés: Mr. Marlowe – szinte suttogott –, maga valóságos idióta.
Vigyorogtam, és kinyújtottam a kezemet, hogy rágyújtsak a vastag egyiptomi cigarettára. Közben tovább mondtam:
– Adjuk hozzá a maradékot az egészhez: Orrin kisebbik nővére felhívott, és közölte velem, hogy a fivére a maga házában tartózkodik. Van egy egész csomó gyenge érv, külön-külön annak látszanak, elismerem. De ezek látszólag valahogyan mégis mind magára összpontosulnak, doktor. – Békésen pöfékeltem az egyiptomit.
A doktor figyelt. Az arca, mintha hullámzott volna, és tétova lett. Eltávolodott, majd visszatért. Szorítást éreztem a mellemben, az agyam pedig egy teknősbéka lassúságával mozgott.
– Mi történik itt? – hallottam a saját motyogásomat.
A kezemet a szék karfájára tettem, és felhúzódzkodtam.
– Elkábított, nem? – kérdeztem, miközben a cigaretta még mindig a számban volt. Még mindig szívtam. A „kába” kifejezés aligha volt megfelelő. Új szót kellett volna kitalálni erre az állapotra.
Kinn voltam a székből, és a lábam odaragadt két cementhordóba. Amikor megszólaltam, a hangom, mintha vattán keresztül jött volna.
Elengedtem a szék karfáját, és kinyújtottam a kezemet a cigaretta után. Néhányszor elhibáztam, de aztán a kezembe kaptam. Nem cigarettának éreztem, hanem egy elefánt hátsó lábának. Éles patákkal. Beleszúrtak a kezembe. Megráztam a kezemet, mire az elefánt elvitte a lábát. Most egy bizonytalan, de óriásira nőtt figura imbolygott előttem, és egy öszvér mellbe rúgott. Leültem a földre.
– Egy kis kálium-hidrocianid – suttogta egy hang egy tengerentúli telefonon keresztül –, nem halálos, még csak nem is veszélyes. Kicsit elernyeszt.
Kezdtem felemelkedni a földről. Néha nem árt megpróbálni. De először a padlót kéne lerögzíteni. Ez a padló ugrándozott alattam, csak egy idő múlva kezdett csillapodni. Már majdnem felhúztam magamat félig, összeszedtem minden erőmet, és elindultam valamerre. Volt ott valami a látóhatáron, ami Napóleon sírja is lehetett. Elég jó cél. Elindultam abban az irányban. A szívem hevesen és erősen vert, és a tüdőm is nehezen nyílt. Mint amikor az ember futballozás közben úgy érzi, hogy soha többé nem tud lélegzetet venni. Soha, soha, soha.
Aztán Napóleon sírja is eltűnt. Egy tutaj volt egy szökőár tetején. Egy férfi állt rajta. Már láttam valahol. Jóképű fickó, jól kijöttünk egymással. Elindultam felé, és a vállaimmal nekiütődtem a falnak. Ez megpenderített. Kapkodni kezdtem, hogy megkapaszkodjam valamiben. De semmi sem volt ott, kivéve a szőnyeget. Hogyan kerültem ide le? Nem érdemes kérdezni. Titok. Valahányszor az ember kérdéseket tesz fel, mindannyiszor padlót löknek az arcába. No jó. Mászni kezdtem a szőnyegen. Olyasvalamin másztam, ami egykor a kezem és a térdem volt. De ezt semmilyen érzékelés nem bizonyította. Fából készült, sötét fal felé kúsztam. De lehetett fekete márvány is. Megint Napóleon sírja. Mit vétettem valaha Napóleonnak? Miért mutogatja nekem folyton a sírját?
– Egy korty vízre lenne szükségem – nyöszörögtem.
Figyeltem a visszhangot. Semmi visszhang. Senki nem szólt semmit. Talán én sem szóltam. Talán csak gondoltam. Kálium-cianid. Hosszú szó ahhoz, hogy törődjék vele az ember, miközben alagúton mászik át. Nem halálos, mondta a doktor bácsi. És ez így is van. Csupán furcsa egy kicsit. Valami olyan, amit félhalálosnak lehetne nevezni. Philip Marlowe, harmincnyolc éves, hatóságilag engedélyezett, kétes hírű magánnyomozó, akit a rendőrség letartóztatott az elmúlt éjszaka, miközben átmászott a Ballona Storm Csatornán, egy nagy zongorával a hátán. Amikor kihallgatták, az Egyetemi Magaslaton Levő Rendőrségi Állomáson, Marlowe kijelentette, hogy a zongorát a coot-berar-i maharadzsához vitte. Arra a kérdésre, hogy miért visel sarkantyút, Marlowe kijelentette, hogy egy ügyfél bizalma szent dolog. Marlowe-t a vizsgálat alatt fogva tartják. Hornside, a rendőrfőnök azt mondta, hogy a rendőrség még nincs olyan helyzetben, hogy többet mondjon. A kérdésre, hogy a zongora fel van-e hangolva, Hornside, a rendőrfőnök azt felelte, hogy ő eljátszotta rajta harmincöt másodperc alatt az egyperces keringőt. És amennyire meg tudja állapítani, nem volt húr a zongorában. Arra célzott, mintha valami más volna benne. A sajtónak tizenkét órán belül ad majd teljes tájékoztatást – közölte hirtelen Hornside, a rendőrfőnök. Indokolt az a feltevés, hogy Marlowe el akart tüntetni egy hullát.
Egy arc úszott felém a homályból. Irányt változtattam, és elindultam az arc felé. De túl késő délután volt. A nap lenyugodott. Gyorsan sötétedett. Semmiféle arc nem látszott. Nem volt fal, és nem volt íróasztal. Aztán már padló sem volt. Egyáltalán nem volt semmi sem.
Én sem voltam.

 

 

22

Egy nagy, fekete gorilla, nagy, fekete mancsokkal az arcomra tette nagy, fekete mancsát. És megpróbálta keresztülnyomni a nyakamon. Visszatoltam. Specialitásom a vitákban a gyöngébb szerepét játszani. Később rájöttem, hogy megpróbálja megakadályozni, hogy kinyissam a szememet.
Elhatároztam, hogy ennek ellenére kinyitom. Mások is megtették már. Miért ne tegyem én is? Összeszedtem minden erőmet, és nagyon lassan, a hátamat egyenesen tartva, behajlított combokkal és térdekkel, karjaimat kötélként használva, felemeltem rettenetes súlyú szemhéjaimat.
A mennyezetet bámultam, a hátamon fekve a padlón, olyan helyzetben, amilyenbe alkalomadtán a hivatásom helyez. Forgattam a fejemet. A tüdőm merev volt, a szám kiszáradt. A szoba Dr. Lagardie rendelője volt. Ugyanaz a szoba, ugyanaz a szék, ugyanaz az íróasztal, ugyanazok a falak és ablakok. Lefüggönyözött magány vett körül.
Felhúzódzkodtam a csípőmre, rátámaszkodtam a padlóra, megráztam a fejemet. Lapos forgásba kezdett. Mintegy másfél kilométernyit pörgött lefelé, aztán kiráncigáltam és kiegyenesítettem. Pislogtam. Ugyanaz a padló, ugyanaz az íróasztal, ugyanazok a falak. Dr. Lagardie sehol.
Megnedvesítettem az ajkamat, és próbáltam valami halvány kis zajt csinálni, amelyre senki sem figyelt. Lábra álltam. Olyan szédülős voltam, mint egy táncoló dervis, és olyan gyönge, mint egy elnyűtt mosógép. Olyan alacsony, mint egy borz hasa, olyan félénk, mint egy cinke – és ugyanolyan kevés kilátással a sikerre, mint egy balett-táncos, akinek falába van.
Tapogatózva kerestem az utat az íróasztal mögé. Belerogytam Lagardie székébe, és görcsösen kutatni kezdtem a felszerelésben valamilyen frissítő folyadékot tartalmazó üveg után. Semmit sem találtam. Ismét felálltam. Olyan nehezemre esett felemelnem magamat, mint egy döglött elefántot. Tántorogva körülnéztem. Bepillantottam a ragyogó fehérre lakkozott szekrényekbe, amelyek csupa olyasmit tartalmaztak, amikre másvalakiknek volt szükségük. Végül, örökkévalóságnak tetsző idő után, a kezem közé került vagy másfél deci etilalkohol. Legalábbis a címke azt mondta, az van benne. Mindössze egy pohárra volt most szükségem és benne valamennyi vízre. Egy kicsit is ügyes embernek meg kellene tudnia ezt szerezni magának, Átmentem a vizsgálószobába. A levegőben még mindig érezhető volt az érett őszibarackhoz hasonló, gyanús, jellegzetes illat. Beleütköztem az ajtó mindkét oldalába, miközben átbotorkáltam rajta, és megálltam, hogy újra szemlét tartsak.
Ebben a pillanatban észrevettem, hogy léptek haladnak lefelé a lépcsőn. Fáradtan nekidőltem a falnak, és figyeltem.
Lassú, vontatott lépések, hosszú szünet az egyes léptek között. Mintha lopva jönne valaki, aztán mintha csak nagyon-nagyon fáradtan. Mint amikor egy öreg ember megpróbálja elérni utolsó karosszékét. Mindenesetre, így már ketten voltunk. Hirtelen azt gondoltam – minden különösebb ok nélkül –, hogy Orfamay papája van ott hátul a verandán, a kansasi Manhattanben, csendesen mozogva a hintaszéke felé, kialudt, hideg pipájával a kezében. Leül, és kinéz, át az előkert gyepén, egy ügyes és takarékos dohányzási módszerrel, amely nem kíván gyufát, még dohányt sem, és nem csinál rendetlenséget az ebédlőszőnyegen. Gondolatban elrendeztem a székét a veranda végén, az árnyékban, ahol sűrűn nőtt a bougainvillea. Segítettem leülni az öregnek. Felnézett, és barátságos arccal megköszönte. A körmei ott kapirgáltak a szék karfáján, amikor hátradőlt.
A körmök kapirgáltak, de ez nem valamiféle szék karfáján történt. Valóságos hang volt. Egészen közelről hangzott, egy becsukott ajtó mögül, amelyik a vizsgálószobából vezetett a hallba. Vékony, gyönge kaparászás – talán egy fiatal cica szeretné, ha beengednék. Rendben, Marlowe, régi állatbarát vagy, menj át, és engedd be a cicát. Elindultam. Sikerült is odaérnem a vizsgáló szép heverője és a szép, tiszta törülközők végén levő karikák segítségével. A kaparászás abbamaradt. Szegény kis cica, kinn van, és szeretne bejönni. Könny formálódott a szememben, és lefelé csörgedezett barázdás arcomon. Elengedtem a vizsgálóasztalt, és néhány sima, hosszú lépést tettem az ajtó felé. A szívem valósággal dörömbölt a belsőmben. A tüdőmet még mindig úgy éreztem, mintha évekig használaton kívül hevert volna egy raktárban. Mély lélegzetet vettem, megfogtam a kilincset, és kinyitottam az ajtót. Éppen az utolsó pillanatban ötlött eszembe, hogy fegyver után kellene nyúlni. Eszembe ötlött, de csak eddig jutottam. Pedig olyan fickó vagyok, aki szereti a gondolatait világosan és alaposan megvizsgálni. El kellett volna engednem a kilincset. De túlságosan nagy vállalkozásnak látszott. Ehelyett éppen csak megcsavartam a gombot, és kinyitottam az ajtót.
Egy férfi támaszkodott az ajtókerethez négy fehér, viaszból készült horgas ujjal. Mélyen ülő, halvány, szürkéskék szeme tágra nyitva. Rám tekintett, de nem látott. Az arcunk túl közel volt egymáshoz. A lélegzetünk találkozott a levegőben. Az enyém gyors volt és érdes, az övé távoli susogás, nem kezdett el hörögni. A fiatal férfi száján vér buggyant ki, lefolyt az állán. Valami arra késztetett, hogy lefelé fordítsam a tekintetemet. A vér kis csatornákban folyt végig a nadrágszárán, belül, a cipőjére. A cipőről pedig, sietség nélkül, a padlóra. Már egész kis tócsa volt előtte...
Nem láthattam, hol lőtték meg. A foga vacogott. Azt gondoltam, beszélni fog. Vagy legalábbis megpróbálja. De a vacogás volt részéről az egyetlen hang, amit kiadott. Egyszer csak megszűnt lélegzeni. Az állkapcsa lazán lelógott. Aztán, mintha valami csörgött volna. De valahogyan mégsem. Nem. Természetesen egyáltalán nem csörgés volt.
A férfi cipőjének gumisarka nyikorgott a linóleumon, a szőnyeg és a küszöb között. A fehér ujjak lecsúsztak az ajtókeretről. A hatalmas test kígyózni kezdett a lábán. A láb nem tartotta többé. Ollózott. A felső teste megfordult a levegőben, mint az úszóé a hullámokban. Aztán rám esett.
Ugyanabban a pillanatban a másik karja, az, amelyik eddig nem volt látható, előkerült, és egy rángatódzó mozdulattal, ami mögött nem volt semmilyen élő, lendítő erő, a bal vállamra hullott, amint utánanyúltam. Méhszúrást éreztem a vállaim között. És valami a földre hullt. Valami, a kezemben tartott üvegen kívül, ami azután nekiütődött a fal alsó részének.
Keményen összeszorítottam a fogamat, szétterpesztettem a lábamat, és megragadtam a férfit a karja alatt. Öt embernyi súlya volt. Visszafelé tettem egy lépést, és megpróbáltam felfogni. Olyan vállalkozás volt ez, mint feltartóztatni egy kidőlni készülő fát. Vele együtt estem én is. A férfi feje tompán a padlóhoz ütődött. Nem tudtam segíteni. Az én tevékenységem nem volt elegendő a megállításához. Kicsit kiegyenesítettem, és eltávolodtam tőle. Feltérdeltem és hallgatóztam. A hörgés abbamaradt. Hosszú szünet következett. Aztán néma sóhaj hallatszott, nagyon nyugodt, inkább lusta, minden sietség nélkül való. Újabb csönd, újabb, még halkabb sóhaj, bágyadt és békés, mint a nyári szellő, amely átsuhan a bólogató rózsafákon.
Valami történt közben a férfiarccal, de még inkább az arca mögött. Az a meghatározhatatlan valami, ami mindenkinél bekövetkezik abban a zavarba hozó, rejtélyes pillanatban, amikor végleg megbékél, amikor sokéves vándorútjáról visszatér az ártatlanság korába. Ezen az arcon most valami bizonytalan, belső derű fénylett, s majdnem pajkos vonás rajzolódott ki a szája sarkára. Mindez nagyon bután hangzik, mert átkozottul tisztában voltam azzal, ha ugyan egyáltalán valaha is tisztában voltam valamivel, hogy Orrin P. Quest nem az a fajta fiúcska volt...
A távolban sziréna jajveszékelt. A térdemen maradtam, és hallgatóztam. A hang jajongott és távolodott. Lábra álltam, átmentem, és kinéztem az oldalablakon. Szemben, a Béke Virágfüzér Otthonában újabb temetési szertartás bontakozott ki. Az utca ismét zsúfolt volt az autóktól. Egy csomó ember haladt lassan az ösvényen, elvonulva a rózsafák mellett, nagyon lassan, a férfiak kalapjukat a kezükben tartva már jóval előbb, mint mielőtt elérték a kis colonial bejáratot.
Leengedtem a függönyt, visszamentem, felvettem az etilalkoholos üveget, letöröltem a zsebkendőmmel, és félretettem. Már nem érdekelt az alkohol. Ismét lehajoltam. A méhszúrás a vállaim között emlékeztetett arra, hogy valami mást is fel kell emelnem. Egy tárgyat fehér fanyéllel a küszöb deszkája mellett. Egy jégcsákányt, kilenc centiméternél nem hosszabb, élesre reszelt pengével A világosság felé tartottam, néztem tűéles hegyét. Ezen kellett volna egy halvány foltnak lenni a véremből... Óvatosan végighúztam rajta az ujjamat. Semmi vér. A hegye rendkívül éles volt.
Még valamit csináltam a zsebkendőmmel, aztán lehajoltam, és a jégcsákányt a halott merev jobb kezének a tenyerébe tettem. Lágyan és viaszszerűen feküdt a tompa színekkel mintázott szőnyeg bolyhai között. De így valahogy túlságosan elrendezettnek látszott az egész... Megráztam a halott férfi karját, annyira, hogy a jégcsákány kiguruljon a kezéből a padlóra. Gondoltam, hogy átvizsgálom a zsebeit, de egy könyörtelenebb kéz, mint az enyém, már nyilván megtette.
Valami hirtelen támadt pánikhangulatban a magam zsebeit kutattam át helyette. Semmit sem vettek ki belőlük. Még a Lügert is otthagyták a karom alatt. Kihúztam, körülszaglásztam. Nem sütötték el. Amit anélkül is tudhattam volna, hogy megnézem. Az ember már nem soká sétafikálhat, ha lelövik egy Lügerrel.
Átléptem az ajtó előtti, sötétvörös tócsán. Körülnéztem a hallban. A ház még mindig néma volt és várakozó. A vérnyomok visszavezettek egy dolgozószobának berendezett helyiségbe. Egy heverő volt benne és egy íróasztal, néhány könyv és orvosi folyóirat, valamint egy hamutálca öt tojás alakú cigarettacsikkel. A dívány lába mellett heverő, fémes csillogású valamiről kiderült, hogy egy elhasznált töltény, egy 32-es kaliberű önműködő pisztolyból. Az íróasztal alatt egy másikat is találtam. Mindkettőt zsebre vágtam.
Kimentem, fel a lépcsőn. Két hálószobát találtam fenn, mindkettőt használatban. Az egyikből alaposan kirámolták a ruhákat. Egy hamutálcán több, Dr. Lagardie-féle tojás alakú cigarettacsikk. A másik hálószobában volt Orrin P. Quest szegényes ruhatára. Tartaléköltönye és felöltője rendben a szekrényben lógott, felakasztva. Ingei, harisnyái, alsóneműje, ugyanolyan rendben a szekrényfiókban. Hátul, az ingek alatt l:2-es fókusztávolságú Leica.
Otthagytam az összes tárgyakat úgy, ahogyan voltak, és visszamentem a földszintre, oda, ahol a halott feküdt, teljesen közömbösen immár e csekélységek iránt. Tisztán perverzitásból még néhány kilincset dörzsöltem le, az első szobában kicsit tétováztam a telefon fölött, aztán otthagytam, anélkül hogy megérintettem volna. Az a tény, hogy még a saját lábamon járkálok, elég bizonyíték arra, hogy a derék, jóságos Dr. Lagardie nem ölt meg senkit.
Szemben az emberek még mindig másztak felfelé a temetkezési hely furcsa, kis méretű colonial kapujához. Odabenn orgona nyöszörgött.
Megkerültem a ház sarkát, felkaptam a kocsimra, és távoztam. Lassan hajtottam, és a tüdőm mélyéből nagyokat lélegeztem, de mintha még mindig nem tudtam volna elég oxigénhez jutni.
Bay City körülbelül négy mérföldnyire végződik a tengertől. A legutolsó drug-store előtt megálltam. Itt az ideje egy újabb névtelen telefonhívásnak. Gyertek, pajtások, szedjétek össze a hullát. Ki vagyok én? Csak éppen egy szerencsés fickó, aki mindig megtalálja őket számotokra. Szerény is. Mert még a nevét sem óhajtja a nyilvánosság elé tárni.
Benéztem a drug-store üvegablakán. Egy ferde szemüveges nő olvasgatott egy magazint. Egészen úgy festett, mint Orfamay Quest. Valami összeszorította a torkomat.
Felengedtem a kuplungot, és elhajtottam. Törvény ide, törvény oda, elsősorban neki van joga ahhoz, hogy megtudja. És én különben is olyan messzire eltávolodtam már a törvénytől.

 

 

23

Megálltam az irodám ajtajánál, kulccsal a kezemben. Aztán zajtalanul végigmentem rajta, át a másik ajtóhoz, ahhoz, amelyik sohasem volt bezárva. Álltam, és hallgatóztam. Orfamay Quest már benn lehet, gondoltam, várakozva, ragyogó szemével a ferde szemüveg mögött, csókolózásra kész, puha kis szájával. Kemény dolgot kellene megmondanom neki, kegyetlenebbül, mint amire valaha is számíthatott. Aztán egy idő múlva elmenne, hogy soha többé ne lássam.
Nem hallottam semmi zajt. Visszamentem, és kinyitottam a másik ajtót. Magamhoz vettem a postát, átvittem, és az íróasztalra dobtam. Semmi olyan nem volt közötte, amitől magasabbnak érezhettem volna magamat. Otthagytam hát, átfordítottam a zárat a másik ajtón, egy hosszú perc után kinyitottam, és kinéztem. Némaság és üresség. Gyűrött papírlap hevert a lábamnál. Az ajtó alá csúsztathatták. Felvettem, és kisimítottam. Ez állt rajta:
„Kérem, hívjon fel telefonon a garzonházban. Nagyon sürgős. Beszélnem kell magával.” Aláírás: „D.”
Feltárcsáztam a Château Bercy számát, és kértem Miss Gonzalest. Ki keresi, kérem? Egy pillanat, kérem, Mr. Marlowe, pling, pling, pling.
– Halló?
– Kicsit erős a spanyol hangsúlya ma délután.
– Ó, maga az, amigo?... Hosszú ideig vártam magára a vicces kis irodájában. Át tud most jönni, hogy beszéljen velem?
– Lehetetlen. Telefonhívást várok.
– Hát akkor jöhetek magához én?
– Tulajdonképpen miről van szó?
– Semmit sem mondhatok telefonon, amigo.
– Akkor hát jöjjön.
Leültem, és vártam a telefoncsengést. Nem csengett a telefon. Kinéztem az ablakon. A tömeg kavargott az utcán, a szomszédos kávézó konyhája ontotta az illatot a Blue Plate Specials szellőztetőnyílásából. Az idő múlt, és én csak ültem összegörnyedve, az íróasztalomnál, államat a kezembe hajtva. Bámultam a mustársárga vakolatot a fal végén, rajta egy haldokló férfi elmosódó alakját, rövid kis jégcsákánnyal a kezében, érezve a penge kis szúrását a lapockáim között. Csodálatos, mit tud művelni Hollywood egy senkivel. Kiemel szürke kis kiszolgálólányokat, és ragyogó filmsztárt csinál belőlük, olyanokból, akiknek esetleg teherautósofőrök ingeit kellene vasalniuk. És egy nagyra nőtt kölyökből, aki legfeljebb pincérnek alkalmas, szikrázó szemű, sugárzó mosolyú, szexuális bájt árasztó hősszerelmest. Egy ponyvaregényhősnő műveltségével rendelkező, ugrifüles texasi fruskából nemzetközi kurtizánt, aki hatszor köt házasságot hat különböző milliomossal, és a végén már olyan unott és romlott, hogy csupán egy átizzadt ingű bútorszállító-munkás elcsábítása tudja felvillanyozni.
És távirányítással még egy Orrin Quest-féle beképzelt, kisvárosi léhűtőből is jégcsákánygyilkost formálhat néhány hónap alatt, az egyszerű aljasságot egy sokszoros gyilkos klasszikus szadizmusává fokozva.
Dolores Gonzalesnek valamivel több mint tíz percre volt szüksége ahhoz, hogy ideérjen. Hallottam az ajtó nyitását és csukását, átmentem a fogadószobába. Ő volt ott, az Össz-Amerikai-Gardénia. Egyenesen a szemembe mélyedt a tekintete. Ez a szem mély volt, sötét és mosolytalan.
A nő talpig feketébe öltözött, mint előző éjszaka, de ezúttal mérték után készült ruhába és hozzá pajkosan félrecsapott, széles karimájú, fekete szalmakalapot viselt. A fehér selyemblúz nyakát kihajtotta a kabát gallérjára. A nő nyaka barna volt és hajlékony, s a szája olyan piros, mint egy új tűzoltófecskendő.
– Sokáig vártam – kezdte –, még nem is ebédeltem.
– Én igen – feleltem –, ciánt. Nagyon laktat. Tulajdonképpen éppen csak abbahagytam az elkékülést.
– Ma nem vagyok tréfás kedvemben, amigo.
– Magának nem is kell szórakoztatnia. Magamat mulattatom. Menjünk be.
Bementünk a fogadószobámba, és leültünk.
– Maga mindig feketében jár? – érdeklődtem.
– Igen. Így sokkal izgatóbb, ha levetkőzöm.
– Magának muszáj mindig úgy beszélnie, mint egy szajhának?
– Keveset tud a szajhákról, amigo. Azok mindig rendkívül jó modorúak. Kivéve, természetesen a nagyon olcsókat.
– Nna igen – hagytam rá. – Köszönöm a felvilágosítást. Mi az a sürgős dolog, amiről beszélnünk kell? Mert az, hogy lefeküdjek magával, nem olyan sürgős. Még várhat pár napig.
– Undok hangulatban van.
– Eltalálta. Undok hangulatban vagyok.
A táskájából kivett egyet hosszú, barna cigarettái közül, és gondosan beleillesztette az aranyszipkába. Várta, hogy tüzet adjak neki. Mivel nem adtam, maga gyújtott rá egy arany öngyújtóval.
Fekete, hosszú szárú kesztyűjében tartotta a szipkát, és fekete szeme szédítő mélységéből bámult rám. Ezekben a szemekben most semmi nevetés nem volt.
– Akar velem lefeküdni? – kérdezte egy idő múlva.
– A legtöbben bizonyára akarnának. De most hagyjuk ki a szexuális vonalat.
– Nem vonnék ilyen éles határvonalat az üzlet és a szexualitás között. – A nő teljesen higgadtan magyarázott. – És maga engem nem tud megalázni. A szexualitás háló, amelyben bolondokat fogok. Némelyik bolond hasznos és bőkezű, egyik-másik meg olykor veszélyes.
Elgondolkozva hagyta abba.
Így szóltam hozzá:
– Ha arra vár, hogy olyasmit mondjak, ami elárulja, hogy tudom, ki az a bizonyos személy, nos hát rendben van, tudom, ki az.
– És bizonyítani is tudja.
– Valószínűleg nem. A zsaruk sem tudták.
– A zsaruk – mondta a nő megvetően – nem mindig mondanak meg mindent, amit tudnak. Nem mindig bizonyítanak be mindent, amit bebizonyíthatnának. Felteszem, hogy tudja: ő tíz napig börtönben volt, múlt februárban.
– Tudom.
– Nem tűnt fel magának, hogy nem tett le óvadékot?
– Nem tudom, milyen címen tartották fogva. Ha mint fontos szemtanút...
– Nem gondolja, hogy a vádat átalakíthatta volna olyanná, hogy óvadék ellenében szabadlábra helyezzék, ha igazán akarja?
– Nem sokat gondolkoztam ezen – hazudtam. – Nem ismerem a pasast.
– Soha nem is beszélt vele? – kérdezte a nő lustán, semmitmondón, kicsit túlságosan semmitmondón.
Nem válaszoltam.
Röviden felnevetett.
– A múlt éjszaka, amigo. Mavis Weld lakása előtt, az utcán. Én egy autóban ültem, az utca túloldalán.
– Véletlenül ütközhettem bele. Ez volt az a fickó?
– Maga engem ne akarjon átrázni, amigo.
– No jó. Miss Weld egyébként elég nyers volt hozzám. Sértődötten távoztam. Aztán találkozom ezzel az alakkal, kezében az ajtókulccsal. Kiütöm a kezéből a kulcsot, és a bokrok közé dobom. Aztán bocsánatot kérek tőle, és visszahozom neki. Nagyon csinos kis fickónak látszott.
– Na-gyon-csi-nos – szótagolta a nő –, ő az én barátom is volt.
Felhorkantam:
– Bármilyen különösen hangzik, de engem a legkevésbé sem érdekel a maga szerelmi élete, Miss Gonzales. Feltételezem, hogy eléggé vad terület lehet Moe Steintől kezdve, egészen Steelgrave-ig.
– Stein? – kérdezte lágyan a nő. – Ki az a Moe Stein?
– Egy híres és veszélyes clevelandi gengszter, kedvesem, aki lelövette magát a kegyed lakása előtt, a múlt év februárjában. Egyébként neki is volt ott egy lakosztálya. Gondoltam, talán ott találkozott vele...
Ezüstös kis kacagás volt a válasz:
– Amigo, azért vannak még férfiak, akiket nem ismerek. Még Château Bercyben is. Ahol lakom.
– A jelentések úgy szólnak, hogy két sarokkal odébb lőtték le. De nekem jobban tetszik az a változat, hogy ez pontosan a ház előtt történt. És maga kinézett az ablakon, és látta az egészet. És látta a gyilkost is elfutni, aki egy utcai lámpa alatt visszafordult, s így a fény megvilágította az arcát. És átkozott legyek, ha ez az arc nem a jó, öreg Steelgrave-é volt. Maga felismerte őt a bohócorráról és arról, hogy cilindert viselt, galambokkal díszítve.
A nő most már nem nevetett.
– Magának jobban tetszene ez a változat – dorombolt.
– Ezzel a változattal több pénzt kereshetnénk.
– Ha Steelgrave börtönben volt akkor – mosolygott megértőn Miss Gonzales –, és még ha nem is lett volna... sőt, ha én például, mondjuk, történetesen jó barátságban is lettem volna bizonyos Dr. Chalmers nevű egyénnel, aki abban az időben megyei börtönorvos volt, és ő egy bizonyos, bizalmas percben elmondta volna, hogy ő adott engedélyt Steelgrave-nek, hogy fogorvoshoz menjen – őr kíséretében, természetesen –, és az őr „megértő” volt, „lehetett beszélni vele”, ugyanazon a napon, amikor Moe Steint lelőtték, vagyis, még ha mindez történetesen igaz is lenne, nem lenne ez nagyon szegényes módja Steelgrave megzsarolásának?
– Gyűlölöm a nagy szavakat – mondtam –, de én nem félek Steelgrave-től. Még egy tucat ilyentől sem, egyrakáson.
– De én igen, amigo. Egy gengsztergyilkosság tanújának lenni nem nagyon biztonságos pozíció ebben az országban. Nem, mi nem fogjuk megzsarolni Steelgrave-t, és mi semmit sem mondunk Mr. Steinről, akit – esetleg ismertem, esetleg nem. Éppen elegendő nekünk, hogy Mavis Weld közeli kapcsolatban van egy közismert gengszterrel, és látták vele nyilvános helyen.
– Be kellene bizonyítanunk, hogy Steelgrave közismert gengszter.
– És nem tudjuk ezt megtenni?
– Hogyan?
Dolores csalódottan elhúzta a száját:
– Én azt hittem, bizonyos voltam abban, hogy ez volt az, amin maga az elmúlt két napban dolgozott.
– Miből gondolta?
– Egyéni okaim vannak erre.
– Amíg viszont egyénieknek tartja őket, addig számomra semmit sem jelentenek.
Miss Gonzales a barna cigarettacsikket a hamutálcára dobta. Áthajoltam, és elnyomtam egy ceruza hegyével. A nő könnyedén megérintette a kezemet kesztyűs ujjával. Mosolya éppen az ellenkező hatást akarta elérni, mint általában az érzéstelenítő szerek. Hátradőlt, és keresztbe rakta a lábát. Az apró fények megint táncolni kezdtek a szemében. Ez már túl hosszú idő volt a számára, anélkül hogy viszonya lett volna valakivel.
– Szerelem – mélázott –, milyen unalmas szó. Olyan suta. Bámulatba ejt, hogy az angol nyelv, amely olyan gazdag a szerelmi költészetben, elfogadhat erre egy ilyen erőtlen kifejezést. Nincs élete, nincs visszhangja. Fodros, nyári ruhás kislányokat idéz elém, halványrózsaszín kis mosollyal, félénk hangocskával. És valószínűleg a legkevésbé előnyös és izgalmas fehérneművel.
Nem szóltam semmit. A nő azután könnyed ütemváltással ismét üzletszerűvé változott:
– Mavis ezentúl hetvenötezer dollárt fog kapni egy filmszerepért. De esetleg százötvenezret. Most kezd felfelé kapaszkodni, és semmi sem fogja megállítani. Kivéve talán egy rossz ízű botrányt...
– Akkor viszont valakinek közölnie kellene vele, hogy kicsoda Steelgrave – mondtam. – Miért nem maga teszi meg? No és, csak úgy mellékesen kérdem: feltéve, hogy minden bizonyítékunk együtt van, mit tesz majd Steelgrave akkor, amikor mi zsaroljuk Mavis Weldet?
– Kell neki erről tudnia? Alig hinném, hogy Mavis közölné vele. Az igazat megvallva, alig hinném, hogy folytatná vele a dolgot azután. De ez nekünk már nem számítana. Ha meglenne a bizonyítékunk. És ha Mavis tudná, hogy a kezünkben van.
Fekete kesztyűs keze a táskája után nyúlt. Aztán megállt félúton, és könnyedén dobolni kezdett az íróasztal szélén, majd visszatért oda, ahol beleejthette az ölébe. Nem nézett a táskára. Én sem.
Felálltam.
– Lehetnek bizonyos kötelezettségeim Miss Welddel szemben. Gondolt erre valaha?
A nő továbbra is csak mosolygott.
– Ha pedig ez így van – folytattam –, nem gondolja, hogy ideje lenne a pokolba mennie az irodámból?
A nő a szék karfájára tette a kezét, és kezdett felemelkedni, még mindig mosolyogva. Elkaptam a táskát, mielőtt a gazdája irányt változtatott volna. Dolores szeme vadul fénylett, és valami furcsa, sziszegő hangot bocsátott ki a száján.
Kinyitottam a táskát, átkutattam, és találtam benne egy fehér borítékot. Kicsit ismerősnek látszott... Kiráztam belőle egy fényképfelvételt. A The Dancersből való fotó volt. A két összeillesztett darabját ráragasztották egy másik papírra.
Összecsuktam a táskát, és odalöktem a nő elé.
Dolores Gonzales most már állt. Az ajkát visszahúzta a fogaira. Nagyon csendes volt.
– Érdekes – mondtam, és ráböktem a kép fénylő felületére. – Ha ugyan nem hamisítvány. Ez itt Steelgrave?
Az ezüstös kacaj megint kirobbant Doloresból;
– Maga nevetséges alak, amigo. Valóban az. Nem is tudtam, hogy még léteznek ilyen emberek manapság.
– Háború előtti készletek. Minden nappal ritkulunk. Hol szerezte ezt? – mutattam rá a képre.
– Mavis Weld pénztárcájából. Mavis Weld öltözőjében. Mialatt felvételen volt.
– És ő tud róla?
– Nem.
– Kíváncsi vagyok, ő hol szerezte.
– Magától kapta.
– Ostobaság – kicsit felhúztam a szemöldökömet. – Honnan szerezhettem volna ezt én?
Kesztyűs kezét átnyújtotta az íróasztalon. A hangja hideggé vált:
– Kérem, adja vissza.
– Mavis Weldnek fogom visszaadni. És bár nem szívesen mondom ezt meg magának, Miss Gonzales, de belőlem sohasem válnék jó zsaroló. Nem vagyok eléggé megejtő egyéniség.
– Azonnal adja vissza – mondta éles hangon a nő –, mert ha nem...
Itt elharapta a szavát. Vártam a mondat végét. Kisimult vonásai megvetést tükröztek.
– Nagyon jól van – mondta. – Ez az én hibám. Azt gondoltam, magának mégiscsak van esze. De most legalább láthatom, hogy valóban csak süket kis magánnyomozó, semmi egyéb. Ez a kopott kis iroda... – intett feketekesztyűs kezével – és ez az egész kopott kis élet, ami itt folyik, megmondhatták volna nekem, micsoda egy idióta maga.
– Megmondják.
A nő lassan megfordult, az ajtó felé sétált. Megkerültem az íróasztalt, és ő hagyta, hogy kinyissam neki az ajtót.
Lassan lépkedett kifelé. Ezt a ringó járást nem a kereskedelmi iskolán tanulhatta.
Lement a hallba, anélkül hogy visszanézett volna. Igazán szép járása volt.
Az ajtó először tompán nekicsapódott a gumiütközőnek, majd lassan becsukódott. Látszott, hogy hosszú idejébe került. Ott álltam, és figyeltem. Mintha soha nem láttam volna azelőtt. Aztán megfordultam, és visszamentem az íróasztalomhoz, mert csengett a telefon.
Felvettem a kagylót, és beleszóltam. Christy French volt.
– Marlowe? – kérdezte. – Szeretnénk látni magát, lenn a kapitányságon.
– Most azonnal?
– Ha előbb nem lehet. – Ezzel French le is tette a kagylót.
Az összeragasztott nagyítást kicsúsztattam az itatóspapír alól, és átvittem a másik helyiségbe, hogy a többivel együtt elhelyezzem a széfben. Feltettem a kalapomat, és becsuktam az ablakot. Semmi várnivalóm nem volt. Ránéztem az órám mutatójának zöld hegyére, ahogy ellenállhatatlanul tör előre. Hosszú volt még az idő öt óráig. A mutató körbe és körbe járt, mint egy ajtóról ajtóra járó ügynök. A mutatók négy óra tíz percen álltak. Az ember azt hinné, hogy Orfamay-nek mostanra fel kellett volna hívnia... Lehámoztam a felöltőmet, és lecsatoltam a pisztolytáskát, bezártam a Lügerrel együtt az íróasztalfiókba. A zsaruk nem kedvelik, ha valaki fegyvert visel a területükön. Még akkor sem, ha engedélye van rá. Azt szeretik, ha valaki illedelmesen, szerényen jön, levett kalappal a kezében, hangja halk és alázatos, a szeme pedig tele van semmivel.
Megint megnéztem az órát. Hallgatóztam. Az épület ezen a délutánon nyugodtnak látszott. Egy idő múlva néma lesz, aztán jön csoszogva a madonna, sötétszürke feltörlőronggyal a kezében, és a folyosón végigpróbálgatja az összes ajtókilincseket.
Visszavettem a felöltőmet, bezártam az átjáróajtót, kikapcsoltam a villamoscsengőt, és kieresztettem magamat a folyosóra.
Ekkor szólalt meg a telefon. Majdnem kitéptem az ajtót a sarkából, úgy ugrottam oda. Valóban Orfamay Quest hangja volt, de éreztem benne egy árnyalatot, amit eddig még sohasem tapasztaltam nála. Ez hűvös, kiegyensúlyozott hang volt, nem lapos vagy üres vagy halott, még csak gyerekes sem. Olyan nőnek a hangja volt, akit nem ismertem, és mégis ismertem. Hogy mi volt ebben a hangban, arra rájöttem, még mielőtt három szónál többet mondott volna.
– Felhívtam magát, mert azt kívánta, hogy hívjam fel – mondta Orfamay –, de nem kell már semmit sem közölnie. Ott voltam.
Mindkét kezemmel fogtam a telefonkagylót.
– Ott volt – ismételtem. – Igen. Ezt hallottam. És?
– Én... kölcsönöztem egy kocsit, és ott parkoltam az utcán a túloldalon. Olyan sok autó volt ott, hogy nem vehetett észre. Egy temetkezési vállalat van ott, szemben azzal a házzal. Nem követtem magát. Megpróbáltam, amikor kijött, de ott lenn egyáltalán nem ismerem az utcákat. Elvesztettem magát. Így hát visszamentem.
– Miért ment vissza?
– Igazán nem is tudom. Úgy láttam, hogy maga nagyon furcsán nézett ki, amikor kijött a házból. De lehetséges, hogy ez csupán egy érzés volt, miután Orrin a fivérem, meg minden. Tehát visszamentem, és megnyomtam a csengőt. De senki sem nyitott ajtót. Ez is furcsának tetszett. Lehetséges, hogy ideges vagyok, vagy ilyesmi. Hirtelen úgy éreztem, be kell mennem abba a házba. Azt nem tudtam, hogyan, de meg kellett tennem.
– Velem is ez történt – mondtam, s bár az én hangom volt, mégis, mintha valaki smirglinek használta volna a nyelvemet.
A lány folytatta:
– Felhívtam a rendőrséget, és azt mondtam nekik, hogy lövéseket hallottam. Azonnal jöttek. Az egyik az ablakon át hatolt a lakásba. Aztán beengedte a másikat. Egy idő múlva engem is beengedtek. Nem is hagytak elmenni. Meg kellett mondanom nekik mindent az egészről, kicsoda ő, és hogy én hazudtam a lövéseket, de attól féltem, hogy valami történt Orrinnal, azért mondtam. És magáról is mindent el kellett mondanom.
– Ez rendben van. Magam is elmondtam volna nekik mindent, amint alkalmam lett volna, hogy magának elmondjam.
– Ez az egész ügy meglehetősen kínos magának, ugye?
– Az.
– Le fogják tartóztatni, vagy ilyesmi?...
– Megtehetik.
– Maga otthagyta őt. A földön fekve. Holtan. Felteszem, hogy ezt kellett tennie.
– Megvoltak az indítékaim. Lehetséges, hogy nem hangzanának túl jól, de megvoltak. És neki már mindegy volt.
– Ó, természetes, hogy meglehettek az indítékai. Maga nagyon ravasz. Magának mindig vannak indítékai. Nos, azt hiszem, a rendőrségnek az indítékait is el kell mondania.
– Nem feltétlenül.
– Ó, igen, meg fogja tenni – mondta a kislányhang, és volt benne valami szinte vidám csengés, aminek az okát nem tudtam kitalálni –, biztosan megteszi. Majd kényszerítik rá.
– Ezen nem fogunk vitatkozni – mondtam –, az én foglalkozásomban az ember mindent megtesz az ügyfele védelmében. Néha kicsit túl messzire megy. Ezt tettem én is. Oda állítottam magamat, ahol árthatnak nekem. De ez nemcsak magáért történik.
– Maga otthagyta őt a földön fekve. Holtan. És én nem törődöm azzal, mit csinálnak magával. Azt hiszem, örülnék neki, ha börtönbe zárnák. Fogadni mernék, hogy irtó bátran viselné el.
– Biztosan. Mindig vidáman mosolyogni. Látta, mi volt Orrin kezében?
– Semmi sem volt a kezében.
– Jó, hát akkor közel a kezéhez.
– Ott sem volt semmi. Egyáltalán semmi sem volt. Mi lett volna?
– Akkor jó. Sőt, nagyszerű, örülök ennek. Nos hát, Isten vele... Most lemegyek a kapitányságra. Látni akarnak. Sok szerencsét, ha netán nem látnám többé.
– Okosabb, ha megtartja a jószerencsét. Szüksége lehet rá. Én nem kívántam volna magának.
– Megtettem magáért, amit tudtam. Talán, ha kezdetben kicsit több felvilágosítást adott volna...
Ám mire ideértem, a másik oldalon már letették a kagylót.
Én is visszahelyeztem a villájára, olyan gyengéden, mint kisbabát a bölcsőjébe. Kivettem a zsebkendőmet, megszárítottam nedves tenyeremet. A mosdótálhoz mentem, megmostam az arcomat és a kezemet. Hideg vizet locsoltam az arcomra, és erősen megdörzsöltem a törülközővel. Utána megnéztem magamat a tükörben.
– Szépen nekivezetted a kocsidat a szakadéknak – szóltam az archoz.

 

 

24

A szoba közepén hosszú, sárga tölgyfaasztal állt. Szélei hepehupásak voltak a belenyomott égő cigarettáktól. Az asztal mögött volt az ablak, dróthálóval a vastag, rücskös üveg fölött. És ugyancsak mögötte helyezkedett el – egy csomó rendetlenül szétszórt papír fölé hajolva – Fred Beifus, nyomozóhadnagy. Az asztal végén, egy karosszék két hátsó lábára támaszkodva ült egy nagydarab, pocakos férfi, akinek az arca ismerős volt nekem, mintha valamikor láttam volna – újságképen. Az állkapcsa egy kerti padra emlékeztetett. Egy ácsceruza vastag végét tartotta a foga között. Élénknek és ébernek látszott, de ettől eltekintve, éppen csak ült ott.
A szobához még két redőnyös íróasztal tartozott, az asztal másik oldalán, ezenkívül egy másik ablak. Az egyik redőnyös íróasztal háttal volt az ablaknak. Egy narancssárga hajú nő jelentést gépelt az írógépállványon. A másik íróasztalnál, amelyik ferde oldalával állt az ablak felé, Christy French ült, egy hátrabillentett forgószékben, lábát az íróasztal sarkára rakva. Kinézett a nyitott ablakon, a pompás látványt nyújtó rendőrségi parkolóhelyre, valamint egy csomó hirdetőtábla hátuljára.
– Üljön le oda – Beifus helyet mutatott.
Leültem vele szemben, egy karfa nélküli, egyenes hátú tölgyfaszékre. Távolról sem volt új, de új korában sem lehetett valami gyönyörű.
– Ez itt Moses Maglashan felügyelő a Bay City-i rendőrségtől – mondta Beifus –, ő sem szereti jobban magát, mint mi.
Moses Maglashan felügyelő kivette az ácsceruzát a szájából, és megszemlélte a fogai helyét a vastag, nyolcszögletű ceruza végén. Aztán rám nézett. A tekintete lassan, kutatón haladt végig rajtam, jegyzetelve, katalogizálva. De nem szólt semmit. A ceruzát visszatette a szájába.
Beifus félfordulatot tett a sarokban gépelő nő felé:
– Lehetséges, hogy különc vagyok – mondta neki –, de számomra magának annyi szekszepílje sincs, mint egy teknősbékának, Millie.
A nő átlendült az írógéptől a gyorsírási füzethez.
– Neve Philip Marlowe – diktálta Beifus –, „e”-vel a végén, ha aprólékos akar lenni. Engedélyszáma?
Hátratekintett rám, megmondtam. A narancskirálynő pedig írta, anélkül hogy felnézett volna. Ha azt mondanám, hogy csúnyasága egy toronyóra szívverését is megállítaná, nyilván sértő meghatározás lenne, pedig egy száguldó ló is megtorpanna a láttára.
– Nna – fordult hozzám Beifus –, ha pedig megfelelő hangulatban van, akkor talán elkezdhetnénk az elején, és elmondhatná mindazt, amit tegnap kihagyott. És ne próbáljon meg válogatni. Csak hagyja természetes menetükben folyni a dolgokat. Van elég anyagunk ahhoz, hogy menet közben is ellenőrizhessük.
– Azt kívánja, hogy vallomást tegyek?
– Mégpedig nagyon részletes vallomást. Mulatságos, mi?
– És a vallomás önkéntes lesz, és kényszer nélkül való?
– Naná. Mind az – vigyorgott Beifus.
Maglashan erősen rám nézett. A narancskirálynő visszafordult az írógépéhez. Még semmi munkája nem akadt. Harminc év alatt megszokta a tökéletes időzítést.
Maglashan egy nagyon elviselt, vastag disznóbőrkesztyűt vett ki a zsebéből. Jobb kezére húzta, és hajlítgatta az ujjait.
– Ezt miért csinálja? – kérdezte tőle Beifus.
– Időnként rágom a körmömet – adta meg a felvilágosítást Maglashan. – Vicces, de csak a jobb kezemet fogyasztom. – Felemelte lassú tekintetét, hogy rám bámulhasson, s folytatta. – Némely fickó közlékenyebb, mint mások – mondta lustán. – Azt mondják, ez a vesékkel kapcsolatos. Ismertem fickókat – nem éppen a beszédes típusból –, akiknek heteken át negyedóránként kellett a félreeső helyiségre járniuk a közlékennyé válásuk után. Úgy látszik, nem tudták visszatartani a vizeletüket.
– Képzelje csak el – mondta Beifus töprengve.
– Aztán vannak olyan fickók – folytatta előadását Maglashan –, akik csak rekedt suttogásra képesek, hangosan nem is tudnak beszélni, akár a hülyére vert ökölvívók, akik túl sok ütést kaptak a nyakukba.
Maglashan felém fordult. Úgy látszik, most rajtam a sor, gondoltam. Mindenesetre átvettem a szót:
– Aztán van olyan típus, amelyik egyáltalában nem akar a vödörhöz menni, annyira igyekszik közlékeny lenni. Ezek egyenesen ülnek egy ilyesfajta székben, mondjuk, harminc órán át. Végül leesnek a székről, összetörik a lépüket vagy megrepesztik a hólyagjukat. Túlságosan is igyekeztek megfelelni. És amikor a reggeli bíróság elvégezte a munkáját, és a gyűjtőhely már üres, holtan találják őket egy sötét sarokban. Talán orvoshoz kellett volna menniük. De maga nem számolhat mindennel, ugye, felügyelő?
– Lenn, Bay Cityben mi elég pontosan számolunk, ha van mivel – hangzott a válasz.
Két kemény izomcsomó rajzolódott ki a szája sarkában. Vöröses fény bujkált a szemében.
– Én magát gyönyörűen el tudnám intézni – mondta rám meredve. – Gyönyörűen.
– Bizonyos vagyok benne, felügyelő. Mindig remekül éreztem magamat Bay Cityben, no már amikor eszméletnél voltam.
– Én hosszú, hosszú ideig eszméletnél tartanám magát, öcsi. Súlyt helyeznék rá. Személyesen gondoskodnék róla.
Christy French lassan elfordította a fejét, és ásított, mint akit untat az eszmecsere. De azért azt kérdezte Maglashantől:
– Mi teszi magukat, Bay City-i kopókat ilyen vagányokká? Talán sós vízben áztatják a fejüket?
Beifus kidugta a nyelvét, hogy látszott, amint a hegye végighaladt a szája szélén.
– Mindig vagányok voltunk – jelentette ki Maglashan, és most nem nézett rám. – Szeretünk azok lenni. Az efféle pasasoktól, mint ez a személy itt, begerjedünk. – Visszafordult hozzám: – Tehát maga volt az az aranyos, aki megtelefonálta Clausen halálát. Maga nagyon ügyesen bánik a telefonnal, ugye, aranyoskám?
Nem válaszoltam.
– Magához beszélek, aranyoskám – förmedt rám Maglashan –, kérdeztem valamit magától, aranyoskám. Ha én kérdezek, választ várok. Érti? – aranyoskám.
– Csak beszéljen, és a választ meg fogja adni saját magának – szólt közbe Christy French. – És ha talán nem tetszik majd a válasz, esetleg olyan átkozott vagány lesz, hogy saját magát fogja kiütni azzal a kesztyűvel. Csakhogy bebizonyítsa.
Maglashan felegyenesedett. Féldollár nagyságú, tompa, vörös foltok gyulladtak ki az arcán.
– Azért jöttem ide, hogy együttműködjünk – fordult lassan French-hez. – Kioktatást otthon is kaphatok, a feleségemtől. Itt nem azt várom, hogy a bölcsek rajtam köszörüljék a nyelvüket.
– Meglesz az együttműködés, csak éppen ne akarja a főszerepet játszani. – French hirtelen megpörgette a székét, és rám nézett. – Vegyünk elő tiszta papírt, és játsszuk azt, hogy csak most kezdjük el a vizsgálatot. Ismerem az összes érveit, Marlowe. Nem vagyok a bírájuk. Az a kérdés – akar-e beszélni, vagy vegyük őrizetbe, mint fontos tanút?
– Tegye fel a kérdéseit – mondtam. – Ha nem tetszenek a válaszok, akkor őrizetbe vehet. Ha viszont őrizetbe vesz, akkor telefonálnom kell az ügyvédemnek.
– Helyes – mondta French. – Ha őrizetbe vesszük. De erre nincs szükségünk. Körbe-körbe járhatunk magával. Napokat vehet igénybe.
– És közben vagdalt marhahúskonzervet ehetünk – toldotta meg kedélyesen Beifus.
– Szigorúan véve, ez nem törvényes – mondta French. – De mindig ezt tesszük. Akárcsak maga néhány dologban, amiket esetleg nem kellett volna tennie, Marlowe. Talán azt akarja állítani, hogy törvényesen járt el ebben a színjátékban?
– Nem.
Maglashan mély torokhangot adott ki:
– Hahh...
Ránéztem a narancskirálynőre, aki visszatért a jegyzetfüzetéhez, némán és közönyösen.
– Magának egy ügyfelét kell védelmeznie – kezdte French.
– Lehetséges.
– Úgy érti, hogy egy volt ügyfelét. Az illető hölgy cserbenhagyta magát.
Nem szóltam semmit.
– A neve Orfamay Quest – mondta French, miközben figyelt.
– Tegye fel a kérdéseit.
– Mi történt lenn, az Idaho Streeten?
– Odamentem, hogy megkeressem a lány fivérét. A lány azt mondta, hogy a fiú otthagyta a családját, és ő azért jött ide, hogy felkeresse. Nagyon aggódott. Clausen, a ház gondnoka, túl részeg volt ahhoz, hogy értelmesen beszéljen. Átnéztem a lakók nyilvántartási jegyzékét, láttam, hogy már valaki más költözött be Orrin Quest szobájába. Beszéltem is azzal az emberrel. Semmi olyat nem mondott, ami segíthetett volna.
French kinyújtotta a kezét, felvett az íróasztalról egy ceruzát, és kopogtatni kezdte vele a fogait.
– Viszontlátta valaha azt az embert? – kérdezte.
– Igen. Mondtam neki, hogy ki vagyok. Amikor leértem a földszintre, Clausen már halott volt. És valaki kitépett egy lapot a lakók hévjegyzékéből. Azt a lapot, amelyen Quest neve szerepelt. Felhívtam a rendőrséget.
– De nem maradt ott a közelben.
– Semmiféle felvilágosítást nem tudtam volna adni Clausen halálával kapcsolatban.
– De nem maradt ott a közelben – ismételte French.
Maglashan vad hangot adott ki a torkán, az ácsceruzát pedig áthajította a szobán. Figyeltem, hogyan ütődik a falnak és a padlónak, és hogyan áll meg végül.
– Így igaz – hagytam helyben.
– Bay Cityben – szólt közbe Maglashan – mi meg is ölhettük volna ezért.
– Bay Cityben megölhet azért is, mert kék nyakkendőt viselek – jegyeztem meg.
Maglashan kezdett felemelkedni. Beifus oldalvást nézett rá, és azt mondta neki:
– Lássuk, hogyan intézi el Christy. Mindig van lehetőség második előadásra.
– Ezért összetörhetnénk – mondta French hangváltás nélkül.
– Vegye úgy, hogy már össze is törtem –, válaszoltam. – Sohasem rajongtam az egész ügyért. Kezdettől fogva.
– Szóval, ott hagytuk el, hogy visszament az irodájába. Mi történt azután?
– Közöltem a látottakat az ügyféllel. Utána felhívott egy fickó, kért, hogy menjek a Van Nuys Hotelbe. Ugyanaz az alak volt, akivel az Idaho Streeten találkoztam, de akkor már más néven szerepelt.
– Ezt viszont megmondhatta volna nekünk, nem?
– Ha ezt teszem, el kellett volna mondanom az egészet. És ez megsértette volna a vállalkozásom szabályait.
French bólintott, és kopogott a ceruzájával. Lassan szótagolta:
– Egy gyilkosság felment az ilyen megállapodások alól. Két gyilkosság kétszeresen. És két gyilkosság, ugyanazzal a módszerrel, háromszorosan. Nem áll jól az ügye, Marlowe. Egyáltalán nem áll jól.
– Az ügyfelemnek is ez a véleménye. Mától kezdve.
– Mi történt a mai napon?
– Quest nővére, az ügyfelem, azt mondta, hogy a fivére felhívta telefonon Dr. Lagardie-nak a házából. Közölte, hogy a fivére veszélyben van. Sürgetett, hogy menjek oda, és védelmezzem meg. Odasiettem. Dr. Lagardie és asszisztensnője már bezárta a rendelőt. Riadtan viselkedtek. A rendőrség már járt ott. – Ennél a résznél Maglashanre néztem.
– Megint telefonált – morogta Maglashan.
– Ezúttal nem én – jegyeztem meg.
– Rendben van. Gyerünk tovább – mondta French kis szünet után.
– Lagardie tagadta, hogy bármit is tudna Orrin Questről. Az asszisztensnőt hazaküldte. Aztán átejtett egy kábítószercigarettával, és én egy időre elvesztettem az eszméletemet. Amikor magamhoz tértem, egyedül voltam a házban. Aztán már nem. Orrin P. Quest, vagy ami még megmaradt belőle, kaparászott az ajtón; amikor kinyitottam, bezuhant és meghalt. Erejének utolsó maradékával megpróbált ledöfni egy jégcsákánnyal. – Megmozdítottam a két vállamat. Egy darabon közöttük kicsit merev volt még és érzékeny, semmi több.
French jelentős pillantást vetett Maglashanre. Az a fejét rázta. French azonban kitartóan nézte. Beifus halkan fütyülni kezdett. Először nem találtam ki, milyen dallam, de aztán rájöttem, hogy a „Meghalt az öreg Mózes” kezdetű sláger.
French elfordította a fejét, és lassan mondta:
– Nem találtak jégcsákányt a holttestnél.
– Otthagytam, ahol leesett.
Maglashan vette át a szót:
– Úgy látszik, megint fel kellene vennem a kesztyűt – az ujjai között morzsolgatta. – Valaki itt átkozott hazudozó, és az nem én vagyok.
– Helyes – mondta French –, helyes. Hagyjuk a színházat. Tegyük fel, hogy Questnek csakugyan volt jégcsákány a kezében. Ez még nem bizonyítja, hogy azzal együtt jött a világra.
– Le volt reszelve – magyaráztam – rövidre. Vagy nyolc centi a nyéltől a vége hegyéig. Nem így kerülnek ki a vaskereskedésből.
– Miért akarta volna megszúrni magát? – kérdezte Beifus gúnyos vigyorgással. – Hiszen maga a cimborája volt. Azért ment oda, hogy megvédje a nővére számára.
– Én éppen csak valami voltam közte és a világosság között. Valami, ami mozgott. Lehetett egy ember is. Lehetett volna az az ember, aki rálőtt. A lábán állva haldoklott. Soha nem láttam ezelőtt. Ha ő látott engem valaha, én nem tudtam róla.
– Milyen gyönyörű barátság lehetett volna! – sóhajtott Beifus – kivéve természetesen a jégcsákányt.
– Az a tény, hogy a kezében volt, és meg akart szúrni vele, talán mégis jelenthet valamit.
– Például mit?
– Egy ember ilyen helyzetben ösztönösen cselekszik. Nem talál ki új technikát. A lapockán talált el a szúrás, egy haldokló utolsó, gyönge erőfeszítése. Talán lett volna valami más hely, ahova sokkal mélyebben behatolt volna, ha ereje teljében van.
Maglashan kifakadt:
– Meddig fogjuk még körülborotválni ezt a majmot? Maguk úgy beszélnek hozzá, mintha ember lenne. Hagyják, hogy én beszéljek vele, a magam módján.
– A kapitány nem szereti az ilyesmit – vetette neki oda French.
– A pokolba a kapitánnyal.
– A kapitány nem szereti, ha kisvárosi kopók azt mondják, hogy a pokolba vele.
Maglashan összeszorította a fogát. Állkapcsának a vonala egészen fehér lett. A szeme összeszűkült, és szikrát szórt. Mély lélegzetet vett az orrán keresztül.
– Köszönet az együttműködésért – mondta, és felállt. – Megyek a magam útján. – Megkerülte az asztal sarkát, és megállt mellettem. Kinyújtotta a jobb kezét, és felütötte az államat. – Viszontlátásra, aranyoskám – mondta. – Az én városomban.
Kétszer arcul csapott a kesztyűjével. A csuklórész gombjai élesen belém szúrtak. Felemeltem a kezemet, és megdörzsöltem az alsó ajkamat.
French Maglashanhez fordult:
– Az istenért, Maglashan, üljön már le, és hagyja a fickót nyugodtan beszélni. És vegye le róla a kezét.
Maglashan visszanézett rá.
– Azt hiszi, kényszeríthet erre?
French csak megvonta a vállát. Egy perc múlva Maglashan megdörzsölte nagy kezével a száját, és visszasétált a székéhez.
French ismét felém fordult:
– Közölje velünk az elgondolását az egészről, Marlowe.
– Véleményem szerint Clausen egyéb, más dolgok mellett, valószínűleg kábítószerközvetítő is volt. Éreztem a marihuanafüstöt a szobájában. Egy vagány kis fickó éppen pénzt számolt a konyhában, amikor odaértem. Pisztolya volt, és kiélesített lyukreszelője. Mindkettőt ki akarta próbálni rajtam. Ezeket elvettem tőle. Aztán otthagyott. Ő lehetett a küldönc. De Clausen annyira részeges volt már, hogy nem lehetett többé megbízni benne. Nem lelkesednek az ilyenekért az efféle szervezetekben. A küldönc azt hitte, hekus vagyok. Azoknak az embereknek nem állt érdekükben, hogy Clausent elcsípjék. Túl könnyű lett volna rábírni, hogy köpjön. Abban a pillanatban, amikor megszagolták a hekust a házban, Clausent leírták. Sorsa megpecsételődött.
French Maglashanre nézett:
– Elfogadható ez a maga számára?
– Lehetséges – morogta sértődötten Maglashan.
French folytatta a kihallgatást:
– Feltéve, hogy így volt, mi köze lehet ennek ehhez az Orrin Questhez?
– Bárki rászokhat kábítószercigarettára – mondtam. – Ha az ember egyedül van, ha lehangolt, vagy ha kidobták az állásából, ez nagyon vonzó lehet. De a rendszeres szívás érzéketlenné és torz indulatok rabjává teheti. A marihuána pedig különböző egyénekre különböző hatást gyakorol. Van, aki nagy vagány lesz tőle, van, aki amolyan „minden-mindegy” állapotba kerül. Quest feltehetően zsarolni próbált valakit, és megfenyegette azzal, hogy a rendőrséghez fordul. Teljesen elképzelhető, hogy mindhárom gyilkosság kapcsolatban áll a kábítószerbandával.
– Ez nem vág össze azzal, hogy Questnek volt egy lereszelt jégcsákánya – vetette közbe Beifus.
– Maglashan felügyelő szerint nem is volt nála – válaszoltam. – Tehát csak képzelődés lehetett részemről az egész. Egyébként bárhogyan áll a dolog, fel is szedhetett éppen egyet. Ez állandó felszerelési tárgy lehet Dr. Lagardie házában. Találtak valamit vele kapcsolatban?
Beifus megrázta a fejét:
– Eddig még nem.
– Engem nem ölt meg az orvos. Lehetséges, hogy mást se – mondtam. – Quest azt mondta a nővérének, a nővére szavai szerint, hogy Dr. Lagardie-nak dolgozik, de valamiféle gengszterek vették üldözőbe.
– Ez a Lagardie... – French a tapperét döfködte a toll hegyével. – Mit tud róla?
– Valamikor Clevelandben praktizált, a belvárosban. Nagystílű módon. Bizonyára megvolt rá az oka, hogy Bay Cityben rejtőzzék el.
– Cleveland? Hűha! – French vontatottan ejtette ki ezt a néhány szót, és a mennyezet sarkát vizsgálta. Beifus a papírjait nézegette. Maglashan megjegyezte:
– Nyilván rendszeres magzatelhajtás. Egy időben rajta tartottam a szememet ezen a doktoron.
– Melyik szemét? – kérdezte Beifus szelíden.
Maglashan elvörösödött.
– Talán azt, amelyiket nem tartotta rajta az Idaho Streeten – mondta kedvesen.
Maglashan heves mozdulattal felpattant.
– Maguk, fiúk, olyan átkozottul okosnak tartják magukat, de talán mégis elmondhatom, hogy mi csak egy kisváros rendőrsége vagyunk. Időnként meg kell duplázni a létszámunkat. Mindegy, nekem tetszik ez a kábítószerhistória. Lényegesen megkönnyítené a munkámat ez az elmélet. Mindjárt meg is próbálok beletekinteni.
Ezzel keményen az ajtó felé masírozott, és távozott. French utánanézett. Beifus ugyanezt tette. Amikor becsukódott az ajtó, egymásra néztek.
– Fogadok, hogy ma éjszaka ismét razziáznak – Beifus mindössze ennyit jegyzett meg.
French bólintott. Beifus pedig így folytatta:
– Egy emeleti lakásban, egy mosoda fölött. Aztán lemennek a tengerpartra, elkapnak három vagy négy csavargót, és begyűjtik őket abba a lakásba, és a razzia után odaállítják őket a filmoperatőrök elé.
– Túl sok a szöveg – mondta végül French.
Beifus vigyorgott, és elhallgatott. French hozzám fordult:
– Ha maga gyanakodott, akkor mire gondolt, mit kerestek abban a szobában, a Van Nuys Hotelben?
– Egy elismervényt egy kábítószerrel töltött bőröndről.
– Nem rossz – bólintott French –, és még mindig gyanítja, hogy hol lehetett?
– Gondolkoztam rajta. Amikor odalenn, Bay Cityben Hicksszel beszéltem, akkor nem viselte a parókáját. Egy férfi ezt nem teszi az otthonában. De a Van Nuys Hotelben már viselte. Méghozzá az ágyban. Miért? Talán nem is ő maga tette fel.
– Vagyis?
– Nem lett volna rossz rejtekhely egy elismervény számára.
– És ragtapasszal oda lehet erősíteni. Nem is rossz ötlet.
Csend támadt. A narancskirálynő visszament az írógépéhez. Én a körmeimet vizsgáltam. Nem voltak olyan tiszták, mint amilyenek lehettek volna. Kis szünet után French lassan, szótagolva mondta:
– Egy pillanatig se higgye, Marlowe, hogy tisztázta magát. Kíváncsiak vagyunk, hogyan jutottak odáig, hogy Dr. Lagardie Clevelandet említette magának?
– Nem sajnáltam a fáradságot, hogy utánanézzek. Egy orvos nem változtathatja meg a nevét, ha továbbra is folytatni akarja a praxisát. A jégcsákány Weepy Moyerre emlékeztette magukat. Nos, Weepy Moyer Clevelandben működött. Sunny Moe Stein is Clevelandben működött. Igaz, a jégcsákánytechnika különböző volt, de minden esetben jégcsákány volt. Éppen maga mondta, hogy a fiúk javíthattak a technikájukon. És ezeknél a bandáknál mindig van valahol a háttérben egy orvos.
– Meglehetősen vad – mondta French –, meglehetősen laza az összefüggés.
– Jót tenne nekem, ha szorosabbra vonnám?
– Tudná?
– Megpróbálhatom.
French sóhajtott:
– A kis Quest-lány rendben van. Beszéltem az anyjával ott, Kansasban. A lány valóban azért jött ide, hogy a fivérét keresse. És tényleg felfogadta magát, hogy ebben a segítségére legyen. Ez tisztázza magát. Egy bizonyos pontig. Valóban gyanította, hogy a fivére valami rossz dologba keveredett. Maga keresett valami pénzt a szolgálataival?
– Nem sokat. Visszaadtam neki a tiszteletdíjat. Nem sok pénze volt.
– Így legalább nem kell utána jövedelmi adót fizetnie – szólt közbe megint Beifus.
– No, hagyjuk ezt abba – mondta French. – A következő lépés már úgyis a kerületi ügyészre tartozik. És ahogy én Endicottot ismerem, jó időbe telik, amíg elhatározza, hogy miképp kezelje az ügyet. – Ezzel az ajtó felé mutatott.
Felálltam.
– Kielégíti magukat, ha nem hagyom el a várost? – kérdeztem.
Nem fárasztották magukat a válasszal.
Én csak álltam ott, és néztem őket. A jégcsákányseb szárazon égett a vállaim között, és a hús azon a ponton egészen merev volt. A szám és az arcomnak az az oldala, ahol Maglashan szájon törölt a disznóbőr kesztyűjével, erősen sajgott. Mély vízben voltam. Sötét volt és mocskos. A számban sós ízt éreztem.
Ők meg csak ültek ott, és visszanéztek rám. A narancskirálynő kopogott az írógépén. A zsaruk beszéde semmivel sem érdekelte jobban, mint egy táncos mulató igazgatóját a női lábak. A két férfi arca egészséges, nehéz körülmények között dolgozó, jó erőben levő férfiak arca volt. A szemük jellegzetes, mindig felhős és szürke, mint a megfagyott víz. Szájuk formája erőteljes, kemény kis ráncok a szemek sarkában, rideg, üres, kifejezéstelen tekintet. Nem éppen kegyetlen, de ezer mérföldre a jóságtól. Unalmas konfekciós öltönyök stílus nélküli viselése, valamiféle lenézéssel párosulva: olyan emberek külseje, akik szegények, de büszkék a hatalmukra és gondosan ügyelnek arra, hogy ezt mindenáron éreztessék is, belesulykolva az emberbe, amikor kicsavarják és vigyorogva figyelik a vonaglását, rosszindulat nélkül, de könyörtelenül, kegyetlenül – bár még mindig nem barátságtalanul. Mit lehet várni tőlük, milyenek legyenek? A civilizációnak számukra semmi jelentősége. Minden, amit látnak belőle, balsiker, hiba, bűn, eltévelyedés, mocsok, üledék, undor.
– Miért álldogál itt? – kérdezte Beifus éles hangon. – Talán azt várja, hogy nyelves puszival búcsúzzunk magától? Semmi diadalmas visszatérés, mi? Nagy méreg. – A hangja ismét dörgésbe csapott át. Ráncolta a homlokát, és kinyújtotta a kezét az íróasztalon levő ceruza után. Ujjai gyors mozdulatával kettétörte, és a két fél ceruzadarabot a tenyerén tartotta.
– Ennyi szabadságot adunk magának – mondta elvékonyodott hangon. A mosolya most már egészen messzire tűnt. – Menjen és folytassa. Rendezze el a dolgokat. Mi az ördögöt gondol, miért engedjük szabadon? Maglashan révén kapott egy ki- és belépő-engedélyt. Használja.
Felemeltem a kezemet, és megdörzsöltem a számat. Túl sok fog volt benne.
Beifus az asztal fölé hajolt, felvett egy papírlapot, és olvasni kezdte. Christy French megfordult a székében, felrakta a lábát az íróasztalra, és a nyitott ablakon át a parkolót bámulta. A narancskirálynő abbahagyta a gépelést. A szoba lassan megtelt súlyos csönddel, mint egy összeesett torta.
Kimentem, megtörve a csöndet. Mintha vízen keresztül tapostam volna utat magamnak.

 

 

25

Az irodám ismét üres volt. Sem hosszú lábú nők, sem kicsi lányok, ferde szemüveggel, sem jóképű, sötét férfiak, banditaszemekkel.
Leültem az íróasztalhoz, és figyeltem, hogyan halványulnak el a fények. A hazatérő hangok elhaltak. Kívül, a Boulevard-on a neonfények kezdtek egymásra hunyorogni. Valamit tennem kellene, de nem tudtam, mi legyen az. Bármit tennék is, haszontalan lenne. Rendbe szedtem az íróasztalomat, és figyeltem a folyosó padlóján végighúzott vödör csörömpölését. Eltettem a papírokat a fiókba, egyenesre állítottam a tollat, kivettem egy törlőrongyot, megtörölgettem a poharat meg a telefont is. Sötét és fényes volt ebben a tompított világításban. Ma éjszaka nem akartam telefonálni. Senki sem fog engem újra felhívni. Most nem, ebben az időben. Talán soha többé.
Eltettem a portörlőt, összehajtogatva a porral együtt, hátradőltem a székemben, és csak ültem. Nem dohányoztam, még csak nem is gondolkoztam. Teljesen üres voltam. Úgy éreztem, nincs arcom, jelentőségem, egyéniségem, nevem is alig. Nem kívántam enni, még inni sem. Egy szemétkosár mélyére dobott, összegyűrt tegnapi oldala voltam egy naptárnak.
Így hát magamhoz húztam a telefont, és tárcsázni kezdtem Mavis Weld számát. Csengett és csengett és csengett. Kilencszer. Ez már rengeteg csengetés, Marlowe. Úgy sejtem, hogy senki sincs otthon. Senki, a te számodra, öregem. Visszaakasztottam a kagylót. Kit szeretnél felhívni, öreg fiú? Van valahol egyetlen barátod is, aki örülne, ha hallaná a hangodat? Nincs. Senki.
Bár csengene a telefon. Csak lenne valaki, aki felhív téged, és visszakapcsol ismét az emberi faj közösségébe. Akár egy zsaru. Még Maglashan is lehet. Nem muszáj okvetlenül szeretnie engem az illetőnek, csak éppen le akarok jutni erről a fagyos csillagzatról.
És a telefon megszólalt.
És egy ismerős hang szólt bele:
– Amigo – mondta a hang. – Baj van. Nagy baj. Mavis látni óhajtja. Ő szereti magát. Hisz abban, hogy maga becsületes ember.
– Hol? – kérdeztem, de ez valójában nem volt kérdés, éppen csak valami hangot adtam ki. Szívtam egyet a hideg pipán, fejemet a kezemre hajtottam, töprengve a telefonnál. Akárhogyan, akármiért, de hang volt, és hozzám szólt...
– Jönni fog? – kérdezte a hang.
– Ma éjszaka egy beteg papagájjal is hajlandó volnék együtt lenni. De hova menjek?
– Eljövök magáért. Tizenöt perc múlva a lakása előtt leszek. Nem könnyű odajutni, ahova megyünk.
– És hogyan jövök vissza?... Vagy ezzel ne törődjünk?
De ő közben már letette a kagylót.
Lenn, a drug-store pultjánál volt még időm bevágni két csésze kávét és egy meleg sajtos szendvicset, két szelet ócska kis szalonnadarabbal. Olyanok voltak, mint a döglött hal az iszapban, egy kiszáradt tócsa fenekén.
Bolond voltam. És ez tetszett nekem.

 

 

26

Egy fekete Mercury állt a ház előtt, vászon tetővel. A tető fel volt húzva. Amikor bekukkantottam az ajtón, Dolores Gonzales csúszott felém a bőrülésen.
– Kérem, amigo, vezessen maga, igazában sohasem szerettem vezetni.
A drug-store-ból kiáradó fény megvilágította az arcát. Ismét átöltözött, de még mindig talpig feketében volt, kivéve égőszínű ingblúzát. Pantallót és valamiféle laza kabátot viselt, ami egy kényelmes férfizubbonyhoz hasonlított.
Az autó ajtajának támaszkodtam:
– Miért nem Mavis hívott fel?
– Nem tudta. Nincs meg a telefonszáma, ezenkívül nagyon kevés ideje volt.
– Miért?
– Úgy látszik, azalatt kellett intézkednie, amíg valaki kiment egy percre a szobából.
– És hol van az a hely, ahonnan hívta?
– Nem tudom az utca nevét. De megtalálom a házat. Ezért jöttem. Kérem, szálljon be, és siessünk.
– Lehetséges, hogy beszállok, de az is lehetséges, hogy nem. Élemedett korom és meszesedésem óvatosságra késztet.
– Mindig szellemeskedik – mondta a nő –, nagyon különös ember.
– Mindig szellemeskedem – nevezzük így –, ahol lehet. De azért ez egy egészen egyszerű fickó ám, kérem, összesen egyetlen fejjel. Méghozzá olyannal, amely időnként meglehetősen keményen igénybe volt már véve. És azok az idők rendesen úgy kezdődtek, mint ez.
– Akar velem szeretkezni ma éjszaka? – kérdezte a nő lágyan.
– Nyílt kérdésre, nyílt válasz. Valószínűleg nem.
– Pedig nem vesztegetné az idejét. Én nem vagyok éppen csak egyike azoknak a festett szőkéknek, akiknek olyan a bőre, hogy akár gyufát lehetne gyújtani rajta. Ezek a volt mosónők nagy csontú kezükkel, éles térdeikkel és sikerületlen mellükkel...
– Könyörgök, csak egy fél órára mellőzzük a nemi életet. Nem mondom, édes, akár a csokoládéfagylalt, de még jöhet idő, amikor maga is inkább hagyná elvágatni a torkát. Például én most azt hiszem, inkább hagynám elvágatni az enyémet.
Megkerültem a kocsit, a kormánykerék alá csúsztam, és beindítottam a motort.
– Nyugat felé megyünk – irányított Dolores –, Beverly Hillsen keresztül, aztán tovább.
Felengedtem a kuplungot, megfordultam a sarkon, délre, a Sunset Boulevard felé. Dolores elővett egyet hosszú, barna cigarettái közül.
– Hozott pisztolyt? – kérdezte.
– Nem. Miért lenne szükségem pisztolyra? – A bal karom belső oldalához szorítottam a Lügert.
– Lehetséges, hogy jobb így. – A nő beillesztette a cigarettát a kis aranyszipkába. Rágyújtott az arany öngyújtóval. Az arcát megvilágító fényt látszólag elnyelte feneketlen sötét szeme.
Nyugatnak fordultam a Sunset Boulevard-on, és felszívódtam a három sávon ömlő forgalomban rohanó vezetők között, akik keményen igyekeztek azon, hogy ne jussanak sehova, és ne csináljanak semmit.
– Miféle bajban van Miss Weld?
– Nem tudom. Csak annyit mondott, hogy baj van, és nagyon fél, és szüksége van magára.
– Jobb mesét is kigondolhatna, hölgyem.
Dolores nem válaszolt. Megálltam egy forgalmi lámpánál, megfordultam, hogy megnézzem. Halkan sírdogált a sötétben.
– Egy haja szálát sem görbíteném meg Mavis Weldnek – hüppögte –, bár nem várom, hogy ezt maga el is higgye nekem.
– Talán az, hogy nincs megfelelő meséje, segít elhinni.
Kezdett közelebb csúszni hozzám az ülésen.
– Maradjon a kocsi másik oldalán –- szóltam rá. – Nekem vezetnem kell ezt a tragacsot.
– Nem kívánja a fejemet a vállára?
– Ekkora forgalomban nem.
Megálltam Fairfaxnál, ahol a zöld lámpa utat engedett egy férfinak, hogy balra forduljon. Az autódudák hátul hevesen szóltak. Amikor ismét elindítottam a Mercuryt, a közvetlen mellettem levő kocsi kiugrott, mellém húzott, és egy kövér fickó, átizzadt ingben, rám ordított:
– Ha aludni akar, menjen, és szerezzen magának függőágyat!
Ezzel továbbhajtott, de olyan keményen vágott elém, hogy fékeznem kellett.
– Valamikor szerettem ezt a várost – mondtam, csak azért, hogy beszéljek, és ne sokat gondolkozzam –, sok évvel ezelőtt. Az egész Wilshire Boulevard mentén fák voltak, végig, Beverly Hills vidéki városka volt, Westwood kopasz dombokból állt, és ezerszáz dolláros ajánlatokat lehetett kapni tömegével, de nemigen akadt vevő. Hollywood egy csoport gerenda vázas ház volt a két város között. Los Angeles pedig nagy, száraz, napos, vidéki kisváros, csúnya, ízléstelen otthonokkal, de jószívű, békés emberekkel. Csodás éghajlatáról mostanában már ömlengeni szokás. Az emberek kinn aludtak a verandán. Kis csoportok, amelyek a helyi intelligenciának tartották magukat, Amerika Athénjének nevezték. Nem volt az, de nem volt neonfényes nyomortanya sem.
Áthaladtunk La Cienegán, a keskeny mező hajlatán. A The Dancers lángolt a fényektől. A terasza zsúfolt volt. A parkoló úgy hatott, mint nyüzsgő hangyák egy túlérett gyümölcsön.
– Mostanában ilyen Steelgrave-hez hasonló alakok lesznek az étteremtulajdonosok. Meg afféle kövér fickók lepik el a várost, mint aki az előbb kigolyózott. Mienk lett a nagy pénz, vannak híres orvlövészeink, százalékra dolgozó gengsztereink, kicsapongó dollárlovagjaink... És New Yorkból és Detroitból és Chicagóból – és Clevelandból idevetődött csavargóink. Vannak ragyogó éttermeink és éjszakai klubjaink, amelyeket ennek a társaságnak a tagjai vezetnek, vannak szállodáink és garzonházaink, szintén az ő tulajdonukban. És szerencsejátékosaink és szélhámosaink, valamint nőbanditáink, akik ezekben a házakban laknak. Van luxuskereskedelmünk, van homoszexuális lakberendezőnk és leszbikus ruhatervezőnk, vagyis egy nagy, viharedzett város minden csőcseléke, nem több jellegzetességgel, mint egy papírcsákó. A külvárosban a kedves öreg papa abban a hiszemben olvassa a sportrovatot az utcai ablak előtt, lehúzott cipővel, hogy a felsőbb osztályhoz tartozik, hiszen van egy háromkocsis garázsa. A mama a toalettasztal előtt festékkel próbálja eltüntetni a zacskókat a szeme alatt. A csemetéjük pedig egész napon át a telefonon lóg, és egymás után hívja fel azokat a főiskolás lányokat, akik a legprimitívebb angolt beszélik, amellett fogamzásgátlószereket cipelnek a piperetasakjukban.
– Ez minden nagyvárosban így van, amigo.
– Az igazi városokban azért valami más is van még, valami egyéni csontszerkezet a szemét alatt. Los Angelesnek Hollywoodja van – és gyűlöli. Pedig tulajdonképpen átkozottul szerencsésnek kellene tartania magát. Hollywood nélkül közönséges kisváros lenne, mindent postán kellene megrendelnie. Minden igényt jobban ki lehetne elégíteni valahol másutt.
– Keserű ma éjszaka, amigo.
– Némi kellemetlenségem volt. Az egyetlen ok, amiért ezt a kocsit vezetem a maga oldalán az, hogy a sok bajomhoz egy kicsivel több már csak cukorbevonatnak tetszik.
– Valamit rosszul csinált? – kérdezte a nő, és megint közeledett az ülésen.
– Csak éppen begyűjtöttem néhány hullát. Nézőpont dolga. A hivatásos zsaruk nem szeretik az amatőröket. Megvan nekik a saját szolgálatuk.
– Mit tehetnek magával?
– Például kidobhatnak a városból, de én ezzel sem sokat törődöm. Kérem, ne dőljön rám olyan erősen. Szükségem van a karomra a sebességváltó számára.
Sértődötten elhúzódott.
– Azt hiszem, maga túlságosan undok ahhoz, hogy ki lehessen jönni magával – jegyezte meg –, forduljon jobbra a Lost Canyon Roadnál.
Egy idő múlva elhagytuk az egyetemet. A város minden fénye ragyogott. Mint roppant világítószőnyeg nyúlt le a déli lejtő felé, bele, a szinte végtelen távolságba. Repülőgép zümmögött felettünk, lefelé ereszkedve, két jelzőlámpája fel-le váltakozott. Lost Canyonnál jobbra kanyarodtam, megkerülve a Bel-Airbe vezető nagy kaput. Az út emelkedni és csavarodni kezdett. Túl sok kocsi gyűlt már össze. A reflektorok mérgesen meredtek a kanyargó, fehér betonra. Egy kis szellő fújdogált, le-felé, a hegyszoros felől. A vadzsálya illatát hozta, az eucalyptus keserű, fanyar ízét, elvegyítve a por megszokott szagával. Ablakok világítottak a domboldalon. Elhaladtunk egy nagy, fehér kétemeletes Monterey-ház mellett, amely legalább 70 000 dollárba kerülhetett, a homlokzatán fényreklám: „Skót terrierek.”
– Legközelebb jobb felé – irányított Dolores.
Megcsináltam a fordulatot. Az út meredekebbé és keskenyebbé vált. Falak és sűrű bokrok mögött házak voltak, de látni nem lehetett semmit. Aztán az elágazáshoz értünk. Egy rendőrségi autó állt ott, leparkolva, vörös lámpával. Az elágazás jobb oldalán keresztül pedig két autó parkolt, derékszögben. Egy zseblámpa integetett, le és fel. Lassítottam a kocsit, megálltam, egy szinten a rendőrségi kocsival. Két zsaru ült benne. Dohányoztak. Nem mozdult egyik sem.
– Mi történik itt?
– Amigo, egyáltalán fogalmam sincs – Dolores visszafojtott, csitító hangon beszélt. Kicsit meg lehetett ijedve. Nem tudtam, mitől.
Egy magas férfi, az, aki a zseblámpát tartotta, a kocsi oldalához jött, rám világított, majd leengedte a zseblámpát.
– Ma éjszaka nem használjuk ezt az utat – jelentette ki. – Valami meghatározott helyre igyekeznek?
Behúztam a féket, kézilámpáért nyúltam, amelyet Dolores szedett elő a kesztyűtartóból. Meggyújtottam a lámpát, és ráirányítottam a fényt a magas férfira. Költségesnek látszó nadrágot viselt, sportinget, monogrammal a zsebén. A nyakára pöttyös sálat csavart. Csontkeretes szemüvege és hullámos, fekete haja volt. Pokolian hollywoodinak látszott...
– Valami magyarázatot – mondtam neki –, vagy talán maga csinálja a törvényt?
– A törvény odaát van, ha netán beszélni akar velük. – A férfi hangjában némi megvetés érződött. – Mi csak egyszerű, privát polgárok vagyunk. Itt lakunk. Ez lakónegyed. És szeretnénk is annak megőrizni.
Egy másik férfi sportpisztollyal a kezében előjött az árnyékból, odaállt a magas férfi mellé. A bal karja hajlatában tartotta a pisztolyt, lefelé fordított csővel. Nem azt a benyomást keltette, mintha éppen csak ballasztnak tartaná a kezében...
– Nekem nyolc – vontam meg a vállamat. – Semmi más tervem nem volt. Éppen csak el akartam jutni egy helyre.
– Milyen helyre? – kérdezte hűvösen a magas férfi.
– Milyen helyre? – fordultam Doloreshez.
– Egy fehér házba, a dombon, fenn a magasban.
– És mit terveznek, mit akarnak ott csinálni?
– Egy férfi lakik ott, a barátom – vágott vissza csípősen Dolores. A férfi egy másodpercre rávillantotta a fényt.
– Maga nagyon csinos – ismerte el a magas férfi –, de nem kedveljük a barátját. Nem kedveljük az olyan alakokat, akik játékbarlangot akarnak bevezetni ezen a környéken.
– Semmiféle játékbarlangról nem tudok – vetette oda Dolores.
– A zsaruk sem – válaszolta a magas férfi –, nem is akarják tudni. Mi a barátja neve, aranyom?
Dolores valósággal odaköpte a választ:
– Semmi köze hozzá!
– Menjen haza, és kössön pulóvert, aranyom. – A magas férfi ezután hozzám fordult. – Az út nincs használatban ma éjszaka. Most már tudja, miért.
– Azt hiszi, hogy el tudja ezt érni?
– Maga kevés ahhoz, hogy megváltoztassuk a tervünket. Látnia kellene az adókivetésünket. És azok a majmok, ott abban a járőrkocsiban – és egy csomó hozzájuk hasonló, lenn, a Városházán – csupán a körmüket piszkálják, amikor azt kérjük tőlük, hogy szerezzenek érvényt a törvénynek.
Kilendítettem a kocsi ajtaját. A magas férfi visszalépett, és hagyott kijönni. Átmentem a járőrkocsihoz. A két zsaru lustán hátradőlt benne. Hangszóró lehalkítva – éppen csak némi mormolás volt hallható. Az egyik zsaru ritmikusan harapdálta a rágógumiját.
– Hogyan lehetne feloldani az útszakasz lezárását, és átengedni a polgárokat? – kérdeztem tőle.
– Nincs rá parancsunk, pajtás. Éppen azért vagyunk itt, hogy fenntartsuk a békét. Bárki bármit kezd, mi befejezzük.
– Azt mondják, egy játékkaszinó van fönn, az út mentén.
– Azt mondják – hagyta rám a zsaru.
– Maga nem hisz nekik?
– Nem is próbálkozom, pajtás – mondta, és kiköpött a vállam mellett.
– Tegyük fel, hogy sürgős elintéznivalóm van odafönn.
Kifejezéstelenül nézett rám, és ásított.
– Hát nagyon köszönöm, pajtás – mondtam.
Visszamentem a Mercuryhoz. Elővettem a névjegytárcámat, és átadtam egy névjegyet a magas férfinak. Rávilágított, és azt mondta:
– Na és?
Kikapcsolta a világítást, és némán állt. Az arca kezdett kirajzolódni a sötétben.
– Hivatalos ügyben vagyok – próbálkoztam újra. – Számomra ez fontos ügy. Engedjen át, és akkor holnap talán már nem lesz szükség a zárlatra.
– Nagy a dumája, barátom.
– Mit gondol, van annyi pénzem, hogy támogathatok egy maszek játékbarlangot?
– Őneki lehet – a férfi Doloresre pillantott. – Magát pedig védelmezőnek hozhatta. Az ő védelmezőjének.
A puskás emberhez fordult:
– Mit gondolsz?
– Kockáztasd meg. Csak ketten vannak, és mind a kettő józan.
A magasabbik megint felkapta a zseblámpát, oldalsuhintást csinált vele, oda-vissza. Egy kocsi motorja felzúgott. A járőrkocsik közül az egyik hátrahúzódott. Beszálltam, és elindítottam a Mercuryt. Továbbmentem, át a nyíláson. Figyeltem a visszapillantótükörben a járőrkocsit, amint ismét visszaállt a helyére, és lecsavarta a fényszóróját.
– Ez az egyetlen út kifelé és befelé?
– Ők azt hiszik, amigo. De van egy másik út is, az azonban magánút, egy birtokon visz keresztül. A völgy oldalán kellett volna körülmennünk.
– Egy hajszálon múlt, hogy át tudtunk jönni. Mégsem lehet olyan nagy bajban az a valaki...
– Tudtam, hogy talál valami módot, amigo.
– Valami bűzlik – mondtam nyersen –, mégpedig nem a vad orgona!
– Micsoda gyanakvó ember! Még mindig nem akar megcsókolni?
– Az útelzárásnál kellett volna kihasználni az alkalmat. Az a magas fickó olyan magányosnak látszott. El tudta volna vinni a bokor mögé.
Visszakézből arcul ütött, és közönyösen mondta:
– Maga gazember. A legközelebbi úton balra, ha úgy tetszik...
Túl voltunk az emelkedőn, és az út hirtelen fehérre meszelt kövekkel szegélyezett, széles, fekete körben végződött. Mindjárt elöl drótkerítés húzódott, széles kapuval, a kapun jelzéssel: „Magánút. Tilos az átjárás.” A kapu nyitva; egy lakat függött egy laza lánc egyik végén, az ajtófélfán. Megkerültem a kocsival egy fehér oleanderbokrot, és egy cseréptetős, hosszú, fehér ház udvarába jutottam, négykocsis garázzsal a sarkában, fallal körülvett erkély alatt. Mindkét széles garázsajtót zárva találtam. A házban nem volt világosság. A telihold kékes ragyogással vonta be a díszvakolatot a fehér falakon. Az alacsony ablakok közül néhánynak le volt húzva a redőnye. Négy limlommal teli láda állt egy sorban, a lépcső alján. Ezenkívül egy óriási, felfordított, üres szemétvödör meg két acélhenger, benne papírokkal.
Egyetlen hang sem hallatszott a házból, semmi jele az életnek. Megállítottam a Mercuryt, eloltottam a lámpát, leállítottam a motort. Ülve maradtam. Dolores megmozdult a sarokban. Az ülés megremegett. Átnyúltam és megérintettem. Didergett.
– Mi baj van?
– Menjen, szálljon ki, kérem – mondta, mintha a foga vacogott volna.
– És maga?
Kinyitotta a kocsi ajtaját az ő oldalán, és kiugrott. Én a magam oldalán szálltam ki. Az ajtót nyitva hagytam. Kulcsok a zárban. Dolores átjött a kocsi hátuljához, és ahogy közeledett hozzám, szinte éreztem a remegését, mielőtt megérintett. Aztán megint szorosan nekem dőlt, comb a combhoz, mell a mellhez. A karja a nyakam köré fonódott.
– Nagyon bolondos vagyok – mondta lágyan –, Steelgrave meg fog ölni ezért. Ugyanúgy, ahogy Steint megölte. Csókolj meg.
Megcsókoltam. A szája forró és száraz volt.
– Steelgrave itt van?
– Igen.
– És még ki?
– Más senki. Kivéve Mavist. Őt is meg fogja ölni.
– Ide figyeljen...
– Csókolj meg még egyszer. Nem leszek hosszú életű. Ilyen ember cinkosa fiatalon hal meg.
Gyengéden eltoltam magamtól.
Visszalépett, és gyorsan felemelte a jobb kezét. Most egy pisztoly volt benne.
Ránéztem a pisztolyra. A holdvilág tompán megvillant rajta. A női kéz egyenesen feltartotta, és ez a kéz most már nem remegett.
– Micsoda barát volnék, ha meghúznám ezt a ravaszt? – kérdezte.
– Meghallanák a lövést, lenn, az úton.
Dolores a fejét rázta:
– Nem. Van közben egy kis domb. Nem hiszem, hogy meghallanák, amigo.
Azon gondolkoztam, hogy a pisztoly ugrik egyet, amikor meghúzza a ravaszt. Ha a megfelelő pillanatban elvágódnék...
Nem voltam ehhez most elég erős. Nem szóltam semmit. Óriásinak éreztem a nyelvemet a számban.
Dolores lassan folytatta, lágy, fáradt hangon:
– Stein nem volt érdekes. Szívesen megöltem volna magam is. Azt a piszkot. Meghalni nem nagy dolog, ölni sem. De halálba csalni valakit... – Hirtelen elhallgatott, mintha zokogás rázná. – Amigo, én szerettem magát, valamilyen érthetetlen okból. Régen túl kellene lennem az ilyen értelmetlenségen. Mavis elvette tőlem őt, de én nem kívántam, hogy ölje meg Mavist. A világ tele van férfiakkal, akiknek van elég pénzük.
– Csinos kis fickónak látszik – mondtam, még mindig a pisztolyt tartó kezet figyelve. Nem reszketett.
Megvetően nevetett:
– Csinos? Természetesen az. Ezért az, aki. Maga vágánynak hiszi magát, amigo. Pedig maga egy puha őszibarack Steelgrave-hez képest. – Ezzel leengedte a pisztolyt, és most lett volna itt az ideje, hogy ugorjak. De még mindig nem voltam elég erős az ilyesmihez.
– Egy tucat embert ölt meg – folytatta Dolores. – Mindegyiket mosolyogva. Régóta ismerem. Már Clevelandben ismertem.
– Jégcsákánnyal?
– Ha odaadom magának a pisztolyt, megöli a kedvemért?
– Elhinné, ha megígérném?
– El. – Lenn, valahol a dombnál autó hangja hallatszott. De olyan távolinak tetszett, mint a Mars-bolygó, és olyan jelentőségnélkülinek, mint a majmok fecsegése a brazíliai őserdőben. Semmi köze nem volt hozzám.
– Megölném, ha meg kellene tennem – mondtam, végignyalva a számat.
Kicsit meghajoltam, behajtott térddel, ismét készen az ugrásra.
– Jó éjt, amigo. Feketében járok, mert szép vagyok, gonosz – és elveszett.
Felém nyújtotta a pisztolyt. Átvettem tőle. És csak álltam ott, a kezemben tartva. Egy másik néma percig egyikünk sem mozdult. Aztán Dolores felvetette a fejét, elmosolyodott, és beugrott a kocsiba. Beindította a motort, erősen bevágta a kocsi ajtaját. Halkan járatta a motort, és úgy ült, hogy közben kitekintett rám.
Az arcán mosoly volt.
– Eléggé jó voltam ebben a szerepben, nem? – kérdezte lágyan.
A kocsi hevesen hátrált, nyersen súrolta az aszfaltot a kerekeivel. A lámpái kigyulladtak. Majd elkanyarodott, és eltűnt az oleánderbokor mögött. A fények balra fordultak, a magánútra, aztán elsodródtak a fák között. A hang beleolvadt a varangyosbéka elnyújtott, panaszos brekegésébe. Végül az is abbamaradt, és egy percig egyáltalán semmi nem hallatszott. És nem világított semmi, kivéve a fáradt, öreg holdat.
Megnéztem a pisztoly tölténytárát. Hét golyó volt benne. És egy másik a csőben. Kettővel kevesebb a teljes töltésnél. Megszagoltam a csőtorkolatot. A tisztítás óta tüzeltek már vele. Meglehet, hogy kétszer.
Ismét a helyére toltam a tölténytárat, és a tenyeremen tartottam a pisztolyt. Fehér csontmarkolata volt, 32-es kaliberű.
Orrin Quest két lövést kapott. A két hüvely, amit annak a szobának a padlóján felszedtem, 32-es kaliberű volt.
És tegnap délután, a Van Nuys Hotelben, a 332-es szobában, egy szőke nő, törülközővel az arca előtt, egy 32-es kaliberű önműködőt irányított rám. Fehér csontnyele volt.
Az ember képzelőereje ilyen esetekben túlságosan is élénken működhet –, de mégsem eléggé élénken.

 

 

27

Hangtalanul vágtam át a garázshoz, és megpróbáltam kinyitni az egyik széles ajtót. Kilincsek nem voltak, tehát villanyárammal kellett működnie. Egy kis kézilámpával végigpásztáztam az ajtókeretet, de semmiféle villanykapcsolót nem találtam.
Otthagytam, és átcserkésztem a szeméthordók felé. Falépcsők vezettek fel a személyzeti bejáróhoz. Nem hittem, hogy az ajtó az én kényelmemre nyitva lesz. A veranda alatt egy másik ajtóra bukkantam, ez nem volt bezárva. Itt is sötét volt, és eucalyptushasábok illata csapott meg. Becsuktam az ajtót magam mögött, és megint meggyújtottam egy kézilámpát. A sarokban egy másik lépcsőt találtam, teherliftszerű alkalmatossággal. Ezzel azonban nem boldogultam. Megindultam hát a lépcsőn, felfelé.
Valahol valami távoli hangon zümmögött. Megálltam. A zümmögés abbamaradt. Újra elindultam.
Most sem hallatszott a zümmögés. Továbbhaladtam felfelé, egy kilincs nélküli ajtóhoz. Igyekeztem összeszedni magamat. Újabb szerkezet.
De ennek megtaláltam a kapcsolóját. Téglalap alakú, mozgatható fémlapocska volt az ajtókeretbe illesztve. Túl sok piszkos kéz érinthette már. Megnyomtam. Az ajtó kattant, felpattant a zár. Kinyitottam az ajtót, azzal a gyengédséggel, amellyel a fiatal orvos élete első szülését vezeti le.
Egy előcsarnokba léptem be. A lefüggönyözött ablakokon át a holdfény elérte a kályha fehér sarkát, a tetején a krómozott rostélyt. A konyha táncteremnek is beillett volna. Nyitott bolthajtás vezetett a mennyezetig csempézett éléskamrába. Mosogató és falba épített, óriási hűtőszekrény, valamint egy csomó villamoskészülék italok készítésére – ennyiből állt a berendezése. Az ember csak kiválasztja kedvenc mérgét, megnyom egy gombot, és négy nappal később felébred a regenerálóhelyiség masszírozóasztalán...
Az éléskamrán túl lengőajtó. Azon túl pedig üvegezett verandában végződő, sötét ebédlő, amelybe úgy ömlött a holdfény, mint a víz a zsilipen keresztül.
A szőnyeggel fedett hall elvezetett valamerre. Egy másik lapos boltívből egy lépcső kanyargó váza vitt újabb sötétségbe, bár itt-ott felvillant valami, ami üvegtégla vagy rozsdamentes acél is lehetett. Végül bejutottam egy helyiségbe, talán a nappaliba. A behúzott függönyök mögött sötétség honolt, de az volt az érzésem, hogy nagyon tágas lehet. Itt már súlyossá vált a sötétség, és az orromat megcsapta valamilyen terjengő illat, elárulva, hogy nemrégiben járhatott itt valaki. Visszafojtott lélegzettel hallgatóztam. Tigrisek leselkedhetnek rám a sötétben, vagy gonosz fickók, hatalmas pisztolyokkal, ugrásra készen várakozva lúdtalpukon, puhán lélegezve, nyitott szájjal. Vagy senki és semmi – csak túlzott képzelgések, rossz helyen.
Visszahúzódtam a falhoz, és körültapogattam egy villanykapcsoló után. Mindig van valahol egy villanykapcsoló. Mindenkinek vannak villanykapcsolói. Rendszerint az ajtótól jobbra. Az ember belép egy szobába, és világosságot akar. Nincs semmi baj, arra való a villanykapcsoló, ott is van a természetes helyén, a megfelelő magasságban. Ebben a szobában azonban nem volt. Ez másfajta szoba, másfajta házban. Szokatlan módjai az ajtók és világítások kezelésének. A nyitószerkezet például ezúttal egészen fantasztikus lehet: teszem azt, ki kell adni egy hangot a magas Cé fölött, vagy rálépni egy lapos gombra a szőnyeg alatt, vagy éppen csak annyit mondani: „Legyen világosság!” Ezt azután egy mikrofon felveszi, a hang vibrálását alacsony feszültségű impulzussá alakítja át, amelyet aztán egy transzformátor eléggé fölerősít ahhoz, hogy egy hangtalan bekapcsolószerkezetet hozzon működésbe.
Túlságosan élénk volt a fantáziám ezen az éjszakán. Olyan fickó voltam, aki társaságra vágyik egy sötét és üres helyen, és hajlandó ezért magas árat fizetni. A Lüger a karom alatt és a 32-es a kezemben, vagánnyá tett. Kétpisztolyos Marlowe, a fiú a ciánszakadékból...
Kisimítottam a ráncokat a szájam szélén, és hangosan megszólaltam:
– Még egyszer helló! Van itt valakinek szüksége detektívre?
Senki sem válaszolt. Még visszhang sem felelt. A hangom némaságba hullt, akár egy fáradt fej a hattyúpehely párnára.
Egyszer csak borostyánszínű fény kezdett terjedni, magasan a perem fölött, amely körülfutotta az óriási szobát. Nagyon lassan, fokozatosan gyulladt fel, mintha egy színházi világosító kapcsolókészülék szabályozná. Súlyos, barackszínű függönyök takarták az ablakokat.
A falak is barackszínűek voltak. A szoba túlsó végén, az egyik oldalon bár állt, afféle kis hangulatsarok, belenyúlva egy kis társalgóba. Megpillantottam egy alkovot is, kis asztalokkal és párnázott ülésekkel. És hangulatlámpák, puha székek, szeretkezőhelyek, valamint a szokásos nappaliszoba-berendezés. És egy letakart, hosszú asztal, a szoba közepén...
Mindenesetre a fiúknak az útakadálynál igazuk lehetett. Ám a hely most élettelen. A szobában semmi mozgás. Majdnem üres volt. Nem egészen üres.
Egy szőke nő állt nekitámaszkodva egy nagypapa-karosszéknek, halvány kakaószín szőrmebundában. Kezét a zsebében tartotta. Haja gondozatlanul kibomlott, az arca csak a színes világítás miatt nem látszott krétafehérnek.
– „Még egyszer hello”, személyesen – mondta élettelen hangon. – Még mindig azt hiszem, hogy túl későn jött.
– Túl későn – mihez?
Megindultam a szőke nő felé. Ez a tevékenység mindig kellemes volt számomra. Még akkor is, még ebben a túlságosan néma házban is.
– Maga furfangos fajta – mondta –, nem gondoltam, hogy ennyire ravasz. Megtalálta ide az utat. Maga... – A hangja elcsuklott, valami belefojtotta a torkába. – Innom kell valamit – folytatta súlyos szünet után. – Különben meglehet, hogy mindjárt elvágódom.
– Szép bunda – jegyeztem meg. Mert közben odaértem hozzá. Kinyújtottam a kezemet, és megérintettem a kakaószínű prémet.
A nő nem mozdult. A szája reszketve kinyílt, és becsukódott.
– Kőnyest – suttogta –, negyvenezer dollár. Bérelt. A filmhez.
– Ez is része a filmnek? – Körülmutattam a szobán.
– Ez lesz az a film, amely minden film végét jelenti – számomra. És... nekem szükségem van valami italra. Ha megpróbálnék járni... – A világos hang suttogásba fúlt. A nő szempillái repdestek.
– Tessék, ájuljon csak el – mondtam –, megfogom, amint elesik.
Egy mosoly küzdött azért, hogy az arcára kerüljön. A száját összeszorította, keményen harcolva, hogy a lábán maradjon.
– Miért jöttem túl későn? – kérdeztem újra. – Mihez van túl késő?
– Ahhoz, hogy lelőjék.
– Mi a fene! Pedig erre vártam egész este. Miss Gonzales hozott ide.
– Tudom.
Kinyújtottam a kezemet, és ismét megérintettem a prémet. Negyvenezer dollárt megérinteni kellemes dolog. Még ha csak bérelt, akkor is.
– Dolores pokolian csalódni fog – mondta Mavis Weld, és a szája elfehéredett.
– Nem.
– A helyszínre hozta magát. Hogy tálalja. Épp úgy, mint Steint.
– Lehetséges, hogy ezt akarta, de közben meggondolta magát.
Mavis Weld nevetett. Bolondos, buggyanó kis nevetés volt ez, hasonló egy gyerekéhez, aki megpróbál fölényes lenni a gyerekszobában, a teadélutánon.
– Hogy tud a nőkkel bánni – suttogta. – Hogy az ördögbe csinálja? Csodálatos! Kábítószer-cigarettával? Nem a ruhái, nem a pénze. Még csak nem is a személyisége. Mert magának mindez nincs. Nem túl fiatal, és nem túlságosan jó külsejű. Már túl van a legjobb napjain és...
A beszéde mind gyorsabb és gyorsabb lett, akár egy motor törött kormánnyal. A végén a foga is vacogott. Amikor abbahagyta, kimerült sóhaj lebegett a csendben. Mavis Weld térdei megroggyantak, és előreesett, egyenesen a karjaimba.
Ha ez színjáték volt, akkor tökéletesen sikerült. Lehetett volna kilenc pisztoly mind a kilenc zsebemben, ez annyit használt volna nekem most, mint kilenc gyertya egy születésnapi tortán.
De semmi sem történt. Semmiféle kemény fickók nem leselkedtek önműködő pisztollyal a kezükben. Steelgrave sem mosolygott rám bágyadt, száraz, messziről ölő, gyilkos mosolyával. Léptek sem kúsztak utánam, lopva.
Mavis Weld csüngött a karjaimon, olyan petyhüdten, mint egy nedves törülköző. Nem volt olyan nehéz, mint Orrin Quest, valamivel kevésbé halott, de elég súlyos ahhoz, hogy belesajduljanak tőle a térdemet összetartó inak. A nő szeme csukva volt, amikor a fejét eltoltam a mellemről. A lélegzete nem hallatszott, és valami kékes szín tükröződött szétnyílt ajkain.
Jobb karomat a térdei alá tettem, átvittem egy heverőre, és lefektettem. Felegyenesedtem, és a bárhoz mentem. A bár sarkában volt egy telefon, de nem tudtam megtalálni az utat a palackokhoz. Át kellett ugranom a pulton. Szereztem egy barátságos külsejű üveget, kék és ezüst címkével, rajta öt csillaggal. A dugója már meg volt lazítva. Töltöttem a sötét és csípős brandyből egy nem hozzáillő pohárba, majd visszamentem a színésznőhöz a báron keresztül. Az üveget magammal vittem.
Mavis Weld úgy feküdt, ahogy otthagytam. De a szeme nyitva volt.
– Tud tartani egy poharat? – kérdeztem.
Tudott, de egy kis segítséggel. Ivott a brandyből, és olyan keményen odaszorította a pohár szélét a szájához, mintha így akarná megtámasztani. Figyeltem a lélegzetét, ahogy elhomályosította a poharat. Lassú mosoly formálódott a száján.
– Hideg van ma éjszaka – mondta.
Átvetette a lábát a heverő szélén, és lerakta a padlóra.
– Még – mondta, és kinyújtotta a poharát. Töltöttem.
– Hol a magáé?
– Nem iszom. Az érzelmeim éneikül is eléggé próbára vannak téve.
A második pohár után a nő megborzongott. De a kék árnyék eltűnt a szájáról, és az ajkai sem fénylettek már úgy, mint a stoplámpa. Az apró ráncok a szeme sarkánál sem rajzolódtak ki olyan élesen.
– Ki tette próbára az érzelmeit? – kérdezte.
– Ó, egy csomó nő, akik a karjukat a nyakam köré kulcsolták, rám ájultak, és megcsókoltatták magukat, és így tovább, és így tovább. Meglehetősen zsúfolt napok egy magamfajta csórónak, akinek még egy vacak yachtja sincs.
– Még yachtja sincs? Gyűlölném ezért. Gazdagságra neveltek.
– Nocsak. Egy Cadillackel a szájában született. És én kitalálom, hol.
A szeme összeszűkült:
– Ki tudja találni?
– Csak nem hitte, hogy ezt titokban tudja tartani?
– Én... én... – Itt elhallgatott, és tehetetlen mozdulatot tett. – Ma éjszaka semmiféle szöveg nem jut eszembe.
– Ez színes filmre való párbeszéd. Ráfagy magára.
– Hát nem úgy beszélünk, mint két hülye?
– Bizony, észhez térhetnénk már. Hol van Steelgrave?
Nem szólt, csak nézett rám. Odanyújtotta az üres poharát, én elvettem tőle, letettem valahová, anélkül hogy a szememet levettem volna róla. Ő sem rólam az övét. Úgy éreztem, hogy egy hosszú perc, telt el így.
– Itt volt – nyögte ki nagy sokára olyan lassan, mintha minden egyes szót most kellene kigondolnia. – Kaphatnék egy cigarettát?
– A jó öreg cigaretta-időhúzás. – Kivettem kettőt, a számba tettem őket, rágyújtottam mindkettőre. Áthajoltam hozzá, és az egyiket rubinvörös ajkai közé dugtam.
– Mi sem közönségesebb ennél – mondta –, talán csak egy nyálas csók.
– A szexualitás nagyszerű kibúvó. Amikor nem akar válaszolni a kérdéseimre.
Könnyedén pöfékelt, és hunyorított, aztán felemelte a kezét, hogy elrendezze a cigarettát. Ennyi év után sem tudom úgy tenni a cigarettát egy nő szájába, hogy meg legyen elégedve.
Felvetette a fejét, laza, puha haja az arca körül lebegett. Figyelt, látni akarta, mennyire hat rám. Most minden sápadtsága eltűnt. Arca felhevült, de a tekintete mögött figyelt, és várt.
– Maga meglehetősen kellemes – mondta, miután semmi feltűnő dolgot nem műveltem. – Ahhoz képest, hogy milyen alak.
Ezt is jól álltam.
– De valójában nem tudom, miféle fickó maga. – Hirtelen elnevette magát, és egy könnycsepp, amely látszólag sehonnan sem jött, legördült az arcán. – Amennyire én ismerem, akármilyen minőségben kellemes lehet. – Kikapta a cigarettát a szájából, a kezét a szájához tette, és beleharapott.
– Mi van velem? Részeg vagyok? – motyogta.
– Húzza az időt. Csak azt nem tudom, azért-e, hogy valakinek időt adjon idejönni, vagy valakinek időt akar adni ahhoz, hogy messze kerüljön innen. De az is lehet, hogy ez csak az ijedtségre ivott brandy utóhatása. Maga egy kislány, és legszívesebben belesírna a mamája kötényébe.
– Az anyámat hagyjuk. Ez annyit érne, mint belesírni az esővizes hordóba.
– Jó. Menjünk tovább. Tehát: hol van Steelgrave?
– Magának örülnie kellene, hogy ott van, ahol van. Meg kellett volna ölnie magát. Legalábbis azt hitte.
– Maga kívánta, hogy idejöjjek, nem? Annyira szerette őt?
Cigarettahamut fújt le a keze fejéről. Egy kevés a szemembe ment, úgyhogy pislogni kezdtem tőle.
– Valamikor így kellett lennie – mondta nagy sokára –, egyszer. – A kezét a térdére tette, széttárta az ujjait, és a körmeit tanulmányozta. Lassan emelte fel a tekintetét, anélkül hogy a fejét megmozdította volna. – Úgy érzem, mintha ezer évvel ezelőtt történt volna, hogy találkoztam egy csinos, nyugodt kis fickóval, aki tudott a nyilvánosság előtt viselkedni, és nem vesztegette a bájait a város minden bisztrójában. Igen. Szerettem őt. Nagyon szerettem.
A kezét megint a szájához emelte, és beleharapott. Aztán ugyanezt a kezét a szőrmebunda zsebébe dugta, és kivett belőle egy fehér nyelű, önműködő pisztolyt. A nálam levő ikertestvérét.
– És a végén ezzel szerettem őt – mondta.
Odaléptem hozzá, és kivettem a pisztolyt a kezéből. Megszagoltam a csőtorkolatot. Igen. Most már két pisztoly van itt, amelyből tüzeltek.
– Nem csomagolja be zsebkendőbe? Ahogyan a filmeken szokták?
A másik zsebembe csúsztattam a pisztolyt, ahol felszedhet néhány érdekes dohánymorzsát és virágmagot, amilyen csak a Beverly Hills-i Városháza délkeleti lejtőjén nő. Egy ideig elszórakoztatja majd a rendőrségi vegyészeket.

 

 

28

Egy percig némán figyeltem Mavis Weldet, közben a számat harapdáltam. Ő engem figyelt. Nem láttam változást az arckifejezésén. Aztán végigportyáztam a szobát a tekintetemmel. Felemeltem a terítőt az egyik hosszú asztalról. Rulett-tábla bukkant ki alóla, de kerék nem volt hozzá. Az asztal alatt sem volt semmi.
– Próbálja azt a széket a magnóliákkal – szólalt meg a nő.
Nem nézett arrafelé, így tehát nekem kellett megtalálnom. Meglepő, hogy milyen sok időre volt ehhez szükségem. Magas hátú karosszék volt, virágos vászonnal bevonva. Az a fajta szék, amely a régi időkben azt a célt szolgálta, hogy feltartsa a légvonatot, mialatt valaki a nyitott tűzhely fölé hajol.
A szék háttal állt nekem. Könnyedén, lassú léptekkel odasétáltam. A szék csaknem a falnak fordult. Még ebben a helyzetben is nevetségesnek látszott, hogy nem fedeztem fel benne a férfit, amikor visszafelé jöttem a bárból. Mert egy férfi támaszkodott a szék sarkának. A feje hátrabillent. Piros és fehér szegfű volt a gomblyukában, és azok olyan frissnek hatottak, mintha a virágáruslány most tűzte volna őket oda. A szeme félig nyitva – mint az ilyen szemek általában. A mennyezet egy sarkát bámulta. A golyó a kétsoros kabát külső zsebén hatolt be. Olyan valaki tüzelt, aki tudta, hol található a szív.
Megérintettem az arcát. Még meleg volt. Felemeltem a kezét, majd visszaejtettem. Egészen petyhüdtnek, halott ember élettelen kezének éreztem. Megérintettem a nagy ütőeret a nyakán. Nem keringett benne a vér. Egy nagyon kevés beszennyezte a kabátját. Megtörültem a zsebkendőmmel a kezemet, és egy ideig csak ültem ott, lepillantva a nyugodt kis férfiarcra. Minden, amit tettem, vagy nem tettem, minden rossz és minden jó – most már olyan hiábavalónak látszott.
Visszamentem, leültem Mavis Weld közelében, és összeszorítottam a térdkalácsom.
– Mit várt tőlem, mit kellett volna tennem?– kérdezte. – Megölte a fivéremet.
– A fivére nem volt angyal.
– Mégsem kellett volna megölnie.
– Valakinek meg kellett tennie – mégpedig gyorsan.
A nő szeme hirtelen kitágult.
– Sohasem volt kíváncsi arra – mondtam –, hogy Steelgrave miért nem üldözött engem soha, és miért hagyta, hogy maga tegnap a Van Nuys Hotelbe menjen, ahelyett hogy ő maga ment volna oda? Sohasem csodálkozott azon, hogy ez a fickó – Steelgrave – az ő segédforrásaival és tapasztalataival sohasem próbálta megszerezni azokat a fényképfelvételeket, tekintet nélkül arra, hogy mit kellett volna tennie a megszerzésükért?
Mavis nem válaszolt.
– Maga mióta tudta, hogy a fényképfelvételek léteznek?
– Hetek óta. Közel két hónapja. Egyet postán kaptam, néhány nappal utána, azután, hogy együtt ebédeltünk Steelgrave-vel.
– Azután, hogy Sunny Moe Steint megölték.
– Igen, persze.
– Azt hitte, hogy Steelgrave ölte meg Moe Steint?
– Nem. Miért hittem volna? Legalábbis ma estig.
– Mi történt azután, hogy megkapta a fotót?
– Orrin fivérem felhívott. Azt mondta, elvesztette az állását, le van égve. Pénzt akart. Nem mondott semmit a fotóról. Nem is volt rá szükség. Ezt a felvételt csak egyetlen alkalommal készíthették.
– Honnan tudta meg a maga telefonszámát?
– A telefonszámomat?... Honnan tudta meg maga?
– Megvásároltam.
– Nos... – Mavis Weld bizonytalan mozdulatot tett a kezével, majd így folytatta: – Miért nem hívja a rendőrséget, hogy túl legyen rajta?
– Várjon egy kicsit. És azután? A fénykép többi másolata?
– Minden héten érkezett egy. Én megmutattam őket neki. – A vászontakarós szék felé mutatott. – Nem örült. Orrinról nem tettem neki említést.
– Tudnia kellett róla. Az ilyenek mindent megtudnak.
– Feltehetően igen.
– De azt nem tudhatta, hol rejtőzik Orrin. Különben nem várt volna ilyen sokáig. Mikor mondta ezt meg Steelgrave-nek?
Elfordította rólam a tekintetét. Az ujjaival a karját gyömöszölte.
– Ma – felelte késve, valami furcsa, távoli hangon.
– Miért éppen ma?
Mintha a lélegzete megakadt volna a torkán.
– Kérem – mondta –, ne adjon fel nekem egy csomó haszontalan kérdést. Ne kínozzon. Semmit sem tehet. Azt hittem, hogy igen, amikor Dolorest hívtam. De most már nem.
– Rendben – mondtam. – Van valami, amit úgy látszik, nem ért. Steelgrave tudta, hogy bárki van is a fotográfiák mögött, pénzt akar. Méghozzá egész csomó pénzt. Tudta azt, hogy a zsaroló előbb vagy utóbb jelentkezik. Jelentkeznie kell. És erre várt Steelgrave. Pusztán a fotóval ő nem sokat törődött – legfeljebb maga miatt.
– Ezt aztán bebizonyította – bólintott a nő ernyedten.
– A maga módján.
Mavis hangja most már jeges nyugalommal csengett:
– Megölte a fivéremet. Ő maga mondta nekem. Tökéletesen megmutatkozott a gengszter. Furcsa emberekkel találkozik Hollywoodban, ugye? Beleértve engem is.
– Maga valamikor szerette őt – vágtam oda durván.
Vörös foltok gyúltak ki az arcán.
– Senkit sem szeretek. Elegem van az emberszeretetből. – Gyors pillantást vetett a magas hátú szék felé. – Az elmúlt éjszaka szűntem meg szeretni őt. Magáról kérdezett, kicsoda maga, és hasonlók. Megmondtam. Elmondtam neki, hogy bevallottam magának, hogy ott voltam a Van Nuys Hotelben, amikor az az ember holtan feküdt ott.
– Szándékában volt ezt jelenteni a rendőrségnek?
– Én Julius Oppenheimernek akartam elmondani. Ő tudná, hogyan kell az ilyesmit elintézni.
– És ha ő nem, akkor valamelyik kutyája.
Nem mosolygott. Én sem.
– Ha Oppenheimer nem tudná elintézni, akkor én kész lennék a filmnél – tette hozzá érdeklődés nélkül. – Most pedig minden egyében is túl vagyok.
Cigarettát vettem elő, és rágyújtottam. Őt is megkínáltam. Nem kért. Nem siettem. Az idő látszólag megszűnt számomra. És szinte minden más is. Teljesen kikészültem.
– Túlságosan előreszalad – fordultam hozzá kis idő múlva. – Amikor a Van Nuys Hotelbe ment, még nem tudta, hogy Steelgrave Weepy Moyer?
– Nem.
– Akkor miért ment oda?
– Visszavásárolni azokat a fotókat.
– Ez nem stimmel. Ha nem tudta, akkor azok a fotók még nem jelenthettek magának semmit. Kettejüket ábrázolta, ebéd közben.
Rám bámult, összehúzta a szemét, aztán tágra nyitotta:
– Nem fogok sírni. Mondtam, hogy nem tudtam. De amikor ő börtönben volt, abban az időben, nekem tudnom kellett, hogy valami gyanús van körülötte. Valami, amiről nagyon nem akarta, hogy megtudják. Tudtam, hogy valamiféle bűnszövetkezetben benne van, de nem olyanban, ahol embereket ölnek.
– Ühüm. – Csak ennyit mondtam. Felálltam, és megint körülsétáltam a magas hátú széket. Mavis Weld tekintete lassan követett, engem figyelt. A halott gengszter fölé hajoltam, megtapogattam a bal hóna alját. Egy pisztoly volt ott, a tartójában. Nem nyúltam hozzá. Visszamentem, és leültem a nővel szemben:
– Nagyon sok pénzbe fog kerülni ennek a rendbehozatala.
Most először mosolygott. Nagyon kicsi mosoly volt, de mégiscsak az.
– Nekem nincs sok pénzem. Ennek vége.
– Oppenheimernek van. És maga most milliókat ér neki.
– Nem kockáztatná meg. Manapság túl sok ember van érdekelve a filmszakmában. Elviseli a veszteséget, már amit én jelentek neki, és hat hónap alatt elfelejti.
– Mégis azt mondta, hogy hozzá fordul.
– Azt mondtam, hogy ha kutyaszorítóba kerülök úgy, hogy valójában nem követtem el semmit, akkor hozzá fordulok. De most már tettem valamit.
– És mi van Ballou-val? Maga neki is sokat ér.
– Én senki számára nem érek többé egy lyukas garast sem. Hagyjuk ezt, Marlowe. Maga jót akar, de én ismerem azokat az embereket.
– Ezért van szüksége rám. Gondolom, ez lenne az, amiért értem küldött.
– Csodálatos. Akkor hát csinálja, édesem. De ingyen. – A színésznő hangja ismét felszínessé, mesterkéltté vált.
Odamentem hozzá, és leültem mellé, a heverőre. Megfogtam a karját, kihúztam a bunda zsebéből a kezét, és azt ragadtam meg. Jéghideg volt, a szőrme sem melegítette fel.
Megfordítottam a fejét. Furcsán nézett rám. Kicsit megrázta a sörényét:
– Higgye el, drágám, nem vagyok érték. Még arra sem vagyok jó, hogy lefeküdjenek velem.
Megfordítottam a kezét, és szétnyitottam az ujjait. Merevek voltak és ellenállók. Szétnyitottam egyiket a másik után. Kiegyenesítettem és megsimogattam a tenyerét:
– Árulja el, miért volt pisztoly magánál.
– ...Pisztoly?
– Ne gondolkozzék. Csak mondja ki. Valóban meg akarta őt ölni?
– Miért ne, drágám? Én azt hittem, jelentek neki valamit. Látja. Lehetséges, hogy kissé hiú vagyok. Bolondított. Steelgrave-nek senki a világon nem jelentett semmit. És senki a világon nem jelent többé semmit Mavis Weldnek.
Elhúzódott tőlem, és bágyadtan mosolygott:
– Nem kellett volna magának adnom azt a pisztolyt. Ha megölném magát, még meglóghatnék.
Kivettem a pisztolyt a zsebemből, és feléje nyújtottam. Átvette, és gyorsan felállt. A pisztoly nekem volt szegezve. A fáradt kis mosoly megint eltűnt a nő szájáról. Az ujjai erősen tartották a ravaszt.
– Magasra lőjön – biztattam –, golyóálló fehérneműt viselek.
Ekkor az oldalára ejtette a pisztolyt, és vagy egy percig némán állt, és bámult rám. A pisztolyt a heverőre dobta.
– Azt hiszem, nem kedvelem ezt a forgatókönyvet – szólalt meg végül –, nem tetszik a szövege. – Nem nekem való szerep. Ez nem én vagyok, ha tudja, mit értek ezen.
Nevetett, és lenézett a padlóra. A cipője hegyét előre és hátra mozgatta a szőnyegen.
– Kedélyesen eldiskuráltunk, ugye, drágám? A telefon ott van a bár végénél.
– Köszönöm. Emlékszik Dolores telefonszámára?
– Miért Dolores?
Amikor nem válaszoltam, megmondta a számát. Végigmentem a szobán, a bár sarkához, és tárcsáztam. Ugyanazok a szokásos bevezetőszavak, mint előzőleg: Jó estét, itt Château Bercy, ki keresi, kérem, Miss Gonzalest? Egy pillanat, kérem, bzz, bzzz, bzz. Aztán egy fülledt női hang:
– Halló...
– Itt Marlowe. Igazán azt hitte, hogy a „helyszínre” hoz?
Szinte hallani lehetett, ahogy visszafojtja a lélegzetét. Nem egészen. Ezt valójában nem lehet telefonon keresztül hallani, csak az ember néha úgy képzeli.
– De amigo... – hangzott némi szünet után a drót másik végéről. – Én... én olyan boldog vagyok, hogy hallom a hangját. Nagyon boldog vagyok.
– Hitte, vagy nem hitte?
– Én... én nem is tudom. Nagyon szomorú vagyok, ha arra gondolok, hogy megtettem volna. Én nagyon kedvelem magát.
– Én itt most egy kis bajban vagyok.
– És ő... – hosszú szünet. Vigyázat! Garzonház-telefon. Óvatosság. – Ott van?
– Igen. Bizonyos fokig. Itt van, és mégsincs itt.
Most valóban hallottam a lélegzetét. Egy hosszú sóhaj, már majdnem fütty. És újabb kérdés:
– Ki van ott még?...
– Senki. Csak én és a házifeladatom. Valamit akarok kérdezni magától. Halálosan fontos. Mondja meg az igazat. Hol szerezte azt a dolgot, amit ma éjszaka nekem adott?
– Ő adta nekem.
– Mikor?
– Ma este. Korán. Miért?
– Milyen korán?
– Hat óra körül, azt hiszem.
– És miért adta magának?
– Kért, hogy őrizzem meg. Mindig hordott magánál egyet.
– Kérte, hogy őrizze meg, miért?
– Azt nem mondta, amigo. Olyan ember volt, aki csinál ilyen dolgokat. De magyarázatot nemigen szokott adni.
– Észrevett valami szokatlant ezzel kapcsolatban? Mármint azzal, amit adott magának?
– Hát szóval... Nem. Nem vettem észre.
– De igen. Észrevette. Észrevette, hogy már tüzeltek belőle. És égett lőporszaga volt.
– De én nem...
– De. De maga igen. Az egész igen egyszerű. Kicsit gondolkodóba is esett. Nem szívesen tartotta volna magánál. Nem is tartotta. Visszaadta neki. Maga valahogyan nem szereti maga körül az ilyesmit.
Hosszú szünet támadt. Végül Gonzales azt mondta:
– De hát az csak természetes. Miért kívánta tőlem, hogy nálam legyen? Úgy értem, ha az történt, amit mond...
– Ő nem mondta meg magának, miért, csak éppen megpróbálta rásózni magára a pisztolyt, és magánál nem volt fegyver. Emlékszik?
– Ez valami, amit el kell mondanom?
– Si.
– Nem veszélyezteti a biztonságomat, ha ezt elmondom?
– Mikor próbált maga valaha is a biztonságával törődni?
A nő lágyan belenevetett a telefonba:
– Amigo, maga nagyon jól ért engem.
– Na jó éjszakát – mondtam.
– Egy pillanat... Nem mondta meg, hogy mi történt.
– Még csak nem is telefonáltam magának.
Letettem a kagylót, és megfordultam.
Mavis Weld a szoba közepén állt, és figyelt.
– Itt van a kocsija? – kérdeztem.
– Igen.
– Akkor induljon.
– És mit csináljak?
– Csak menjen haza. Ez minden.
– Maga, ezt nem úszhatja meg – mondta Mavis Weld lágyan.
– Maga az ügyfelem.
– Nem hagyhatom magát. Megöltem Steelgrave-t. Miért keveredne bele?
– Ne húzza az időt. És ha megy, menjen a hátsó úton. Ne azon, amelyiken Dolores hozott engem.
Bámult rám, egyenesen a szemembe, és ezt ismételte, feszült hangon:
– De én öltem meg őt.
– Egy szavát se hallom.
A színésznő keményen az ajkába harapott. Úgy látszott, hogy nem is lélegzik. Mereven állt. Közelebb léptem hozzá, és az ujjam hegyével megérintettem az arcát. Erősen megnyomtam, és figyeltem, ahogy a fehér folt vörössé válik.
– Ha tudni akarja az indítékaimat – mondtam –, ennek semmi köze sincs magához. Tartozom ezzel azoknak a zsaruknak, ott, a kapitányságon. Nem játszottam tiszta kártyákkal ebben a játszmában. Ezt ők is tudják. Én is tudom. Most alkalmat adok nekik arra, hogy megtudják az igazságot.
– Mintha valamikor is szükségük lett volna rá – mondta a nő. Hevesen megfordult, és elment. Figyeltem, amint áthalad a bolthajtáson, és vártam, hogy visszanézzen. De továbbment, anélkül hogy visszafordult volna. Hosszú idő múlva zümmögő hangot hallottam. Aztán valami súlyos tárgy ütődését – a garázs ajtaja csapódott fel. Valahol messze elindult egy autó. A zaj távolodott. És újabb szünet után megint a zümmögő hang...
Amikor ez is elhallgatott, a motorzaj elhalkult, beleolvadt a messzeségbe. Most semmit sem hallottam. A ház csöndje laza, vastag redőkben fogott körül, mint a szőrmebunda Mavis Weld vállát.
Elvittem a brandysüveget és a poharat a bárhoz. Felmásztam rá, kiöblítettem a poharat egy kis mosogatóban, és visszatettem a palackot a polcra. Ekkor jöttem rá a trükkre, kilendítettem az ajtót a telefonnal szemben. Visszamentem Steelgrave-hez.
Elővettem a pisztolyt, amelyet Dolores adott nekem. Letörültem, és a petyhüdt kis kezet a pisztoly agyára helyeztem. Egy ideig ott tartottam, aztán elengedtem. A pisztoly tompa puffanással a szőnyegre esett. A helyzet természetesnek látszott. Nem gondoltam ujjlenyomatokra. Ő már régen megtanulhatta, hogy azt semmilyen pisztolyon ne hagyjon.
Most már csak három pisztoly volt hátra. Steelgrave-ét kivettem a tokjából, a bárhoz mentem, és a polcra helyeztem, a bárpult alá, miután törülközőbe csavartam. A Lügerhez nem nyúltam. Maradt a másik, önműködő, fehér nyelű. Próbáltam megállapítani, hogy milyen távolságról lőhettek Steelgrave-re. Túl lehetett az égetési távolságon, de nem sokkal. Három lábnyira álltam a halott gengsztertől, és két lövést adtam le mellette. Békésen a falba fúródtak. Addig tologattam körül a magas hátú széket, amíg a szoba felé nézett. A kis önműködőt az egyik rulettasztal terítőjére helyeztem. Megérintettem a nagy izmot Steelgrave nyakán, oldalt. Rendszerint ez keményedik meg először. Nem tudtam volna megmondani, merevedni kezdett-e már, vagy még nem. A bőr azonban hidegebb volt, mint az előbb.
De fene sok időm már nem volt ezzel játszadozni.
A telefonhoz mentem, és feltárcsáztam a Los Angeles-i rendőrség számát. A rendőrségi telefonostól Christy Frenchet kértem. Egy hang a gyilkossági csoporttól közölte, hogy Christy French hazament, és kérdezte, hogy mit akarok. Azt mondtam, hogy személyes ügy, várja a hívásomat. Vonakodva megadta a felügyelő otthoni telefonszámát, nem mintha törődött volna vele, csak mert gyűlöltek adni bármit, bárkinek, bármilyen időpontban.
Tárcsáztam, mire egy női hang válaszolt, majd French keresztnevét üvöltötte.
A detektívfelügyelő hangja nyugodt és csöndes volt.
– Itt Marlowe – mondtam. – Mit csinál?
– Tréfás történeteket olvasok a kölykömnek. Már ágyban kellene lennie. Mi van?
– Emlékszik arra, hogy tegnap a Van Nuys Hotelben azt mondta: barátja lehetne az, aki valamilyen adatot szolgáltatna Weepy Moyerről?
– Igen.
– Barátra van szükségem.
French nem tanúsított túl nagy érdeklődést:
– Mit tudott meg róla?
– Felteszem, hogy ez ugyanaz a fickó. Steelgrave.
– Túlzott következtetés, fiacskám. Mi már elcsíptük egyszer, mert azt hittük, hogy ugyanaz. De nem vált be.
– Maga kapott egy tippet. Ezt a fickó saját maga adta. Mégpedig azért, hogy azon az éjszakán, amelyen kinyírták Sunny Moe Steint, olyan helyen legyen, amiről tud a rendőrség.
– Maga gyártotta ezt az elméletet, vagy szerzett valami bizonyítékot? – kérdezte French némileg kevésbé higgadtan.
– Maga be tudja bizonyítani, hogy valaki orvosi engedéllyel kijött a börtönből?
Kis szünet következett. Aztán panaszos gyerekhang hallatszott, majd egy asszony hangja, aki a gyerekhez szól.
– Volt már eset, hogy sikerült – mondta Christy French nehéz szívvel. – Nem tudom. Ezt bajos kimutatni. Csak őrrel távozhatott volna el. Megvesztegette az őrt?
– Ez az én elméletem.
– Aludjon rá egyet. Van még valami?
– Itt vagyok kinn, a Stillwood Heightsen. Ez egy nagy ház, játékbarlangnak berendezve. A helybeliek nem kedvelik.
– Olvastam róla. Ott van Steelgrave?
– Igen. Egyedül vagyok itt vele.
Újabb csend. A kölyök visított, aztán, azt hiszem, pofoncsattanás hangzott. Mire a gyerek még jobban üvöltött. French rákiáltott valakire.
– Adja a telefonhoz – mondta végül French.
– Nem nagyon éleseszű ma este, Christy. Miért telefonálnék akkor magának?
– Naja. Butaság volt tőlem. Mi annak a helynek a címe?
– Nem tudom. De Stillwood Heightsen, a Tower Road végén található. Felfelé. A telefonszám: Halldale 9-5033. Várom magát.
French megismételte a telefonszámot, és bánatosan hozzátette:
– Ezúttal megvár, mi?
– Valamikor mindennek eljön az ideje.
A telefon megcsörrent. Letette a kagylót.
Visszamentem a házba, és felgyújtottam a villanyokat, amikor a kapcsolókat megtaláltam. Kimentem a hátsó ajtón, fel, a lépcső tetejére. Ott egy reflektort helyeztek el a garázs számára. Azt is felgyújtottam. Aztán elindultam lefelé, elsétáltam az oleánderbokrok mellett. A magánkapu nyitva volt, akárcsak az előbb. Becsaptam, felakasztottam a láncot, rákattintottam a lakatot. Lassan sétálva mentem vissza. Felnéztem a holdra, beszívtam az éjszaka levegőjét, figyeltem a levelibékákat és a tücsköket. Majd bementem a házba, megtaláltam a rendes bejáratot, afölött is felgyújtottam a villanyt. Egy nagy parkolóhely volt elöl, és egy kör alakú pázsit, rózsákkal. De az embernek vissza kellett csúsztatnia a kocsiját a ház hátsó bejáratához, ha el akart tűnni.
A hely zsákutca volt, kivéve a szomszédos telkeken át vezető autóutat. Kíváncsi voltam, ki lakik ott. A fákon keresztül, a távolban egy nagy ház fényeit láthattam. Valamelyik hollywoodi nagymenőé lehet, a nyálas csókok valamelyik varázslójáé, a filmvászon elsötétedő pikáns jeleneteinek valamelyik hőséé.
Bementem, megtapogattam a pisztolyt, amelyet az előbb sütöttem el. Eléggé hideg volt. És Mr. Steelgrave már kezdett egészen olyannak látszani, mint aki végérvényesen halott.
Semmi sziréna. De végül felhangzott egy közeledő kocsi hangja. Kimentem, hogy találkozzam vele – én az én gyönyörű illúziómmal.

 

 

29

Jöttek, ahogy szoktak, nagy, széles, nyers mozdulatokkal, szemükben lobogott az éberség és az óvatos hitetlenség.
– Szép hely – mondta French –, hol van az ügyfél?
– Ott benn. – Beifus meg sem várta a válaszomat.
Ezután végigmentek a szobán, sietség nélkül, majd megálltak a szék előtt, és ünnepélyesen néztek le a benne fekvő férfira.
– Halott. Ezt megállapíthatjuk – szögezte le Beifus, megkezdve a jelenetet.
French lehajolt, és felvette a földről az ott heverő pisztolyt. Ujjai a biztosítékon. A szeme oldalra villant, megrántotta az állát. Beifus a másik fehér nyelű pisztolyt szedte fel, ceruzát csúsztatva a cső végébe.
– Remélem, az ujjlenyomatok a megfelelő helyeken – szaglászott Beifus. – Ó, ez a bébipisztoly aztán dolgozott. És a magáé, Christy?
– Tüzeltek vele – mondta French. És még egyszer megszagolta. – De nem frissen. – A zsebéből kis lámpát vett elő, és bevilágított a fekete pisztoly csövébe. Hozzátette: – Órákkal ezelőtt.
– Lenn, Bay Cityben, egy Wyoming Street-i házban.
A két zsaru feje egyszerre fordult felém, amint ezt kimondtam.
– Ez következtetés? – kérdezte French lassan.
– Igen.
French most a letakart asztalhoz lépett, rátette a pisztolyt, kissé távolabbra a másiktól.
– Jobb lenne mindjárt megjelölni őket, Fred – utasította Beifust. – Ezek ikrek. Mindketten aláírjuk a jelzőcédulát.
Beifus bólintott, és kotorászott a zsebeiben. Előhúzott néhány zsinórra fűzött jelzőcédulát. Zsaruk mindig hordanak maguknál ilyesmit.
French visszajött hozzám.
– Hagyjuk abba a találgatásokat, és mondja el a részleteket. Mindent, amit tud.
– Egy nő – kezdtem –, akit ismerek, felhívott ma este. Azt mondta, hogy egy ügyfelem veszélyeztetve van, itt fenn, általa. – Állammal a székben heverő halott gengszterre mutattam. – Ez a nő hozott ide kocsival. Az úttorlasz mellett haladtunk. Sokan láttak bennünket. Aztán a nő itthagyott a házban, és hazament.
– Valaki, akinek neve van?
– Dolores Gonzales. Lakik a Château Bercyn, a garzonházban, a Franklinen. A filmnél dolgozik.
– Ó, ó – Beifus a szemét forgatta.
– És ki a maga ügyfele? Ugyanaz a nő?
– Nem. Az egy egészen más személy.
– És netán annak is van neve?
–... Annak még nincs.
Meglehetősen keményen meredtek rám. Frenchnek ismét rándult az állkapcsa. Izomcsomók jelentek meg az állcsont oldalánál.
– Új szokások, mi? – kérdezte lágyan.
Én azt mondtam:
– Előbb meg kellene állapodni a nyilvánosságot illetően. A kerületi ügyész talán hajlandó lenne.
Beifus válaszolt:
– Nem jól ismeri a kerületi ügyészt, Marlowe. Az valósággal falja a nyilvánosságot. Akár én a gyenge, kerti borsót.
– Mi semmiféle ígéretet nem teszünk magának – toldotta meg French.
– Akkor nincs neve – mondtam.
– Egy tucat módunk van arra, hogy kitaláljuk, öcsi – győzködött Beifus. – De miért mennénk bele olyasmibe, ami mindnyájunk számára csak kínos lehetne?
– Semmi nyilvánosság, amíg vádat nem emelnek. – Kitartottam emellett.
– Maga nem úszhatja ezt meg, Marlowe.
– A fene egye meg – ez a fickó végre is megölte Orrin Questet. Maguk leviszik a pisztolyt a főhadiszállásra, és egyeztetik Quest golyójával. Legalább ennyit tegyenek meg nekem, mielőtt lehetetlen helyzetbe kényszerítenek.
– Még egy leégett gyufa piszkos végét sem érdemli meg – vágta oda French.
Nem szóltam semmit. French mereven nézett rám, hideg gyűlölettel a szemében. Lassan mozdult az ajka, és a hangja szinte megvastagodott, amikor megszólalt:
– Maga itt volt, amikor Steelgrave kinyiffant?
– Nem.
– Ki volt itt?
– Ő – mondtam, szembenézve a halottal.
– És még ki?
– Nem fogok hazudni magának, French. És nem akarok semmit sem mondani, csak az előbbi feltétel mellett. Nem tudom, ki volt itt, amikor Steelgrave-et megölték.
– És ki volt itt, amikor maga jött ide?
Erre sem szóltam semmit. French lassan elfordította a fejét, és odaszólt Beifusnak:
– Tegye rá a kézelőket. Hátul.
Beifus habozott. Aztán elővett a zsebéből egy pár acélbilincset, és közeledett felém.
– Tegye hátra a kezét – utasított kelletlenül. Engedelmeskedtem. Beifus rákattantotta a bilincset a kezemre. French lassan odasétált hozzám, és megállt előttem; A szeme félig csukva volt, a bőr a szeme körül szürkés a fáradtságtól.
– Egy kis beszédet akarok tartani magának – kezdte –, nem fog tetszeni.
Erre sem válaszoltam, French belefogott:
– Ez így megy nálunk, bébi. Kopók vagyunk, és mindenki gyűlöl bennünket. És mintha nem lenne amúgy is elég bajunk, itt van nekünk még maga is. Mintha nem rángatnának bennünket eleget a különböző hivatali fickók, a városházi banda, a nappali főnök, az éjszakai főnök, a kereskedelmi kamara, a Polgármester Űr Őméltósága a párnázott hivatalában, amely négyszer akkora, mint az a három vacak szoba, amelyben a gyilkossági csoportnak kell végeznie a munkáját. Mintha nem foglalkoztunk volna száztizennégy gyilkossággal az elmúlt évben abból a három szobából, amelyben még annyi székünk sincs, hogy az egész osztag egyszerre le tudjon ülni. Az életünket piszkos fehérneműk között töltjük, és rothadt fogakat szagolunk. Sötét lépcsőházakban osonunk felfelé, hogy elfogjunk egy-egy pisztolyos kis csirkefogót, tele kábítószerrel, és olykor esetleg nem jutunk fel egészen. A feleségeink aznap éjjel és a többi éjszakákon át hiába várnak bennünket a vacsorával – olykor egyáltalán nem is megyünk többé haza. És ha van is olyan éjszaka, amikor hazamegyünk, olyan átkozottul fáradtak vagyunk, hogy már nem tudunk sem enni, sem aludni, de még az újságokban sincs kedvünk elolvasni a rólunk szóló hazugságokat. Csak fekszünk a sötétben, ébren, egy olcsó utca olcsó házának, olcsó lakásában, és hallgatjuk a részegek otromba tréfáit, lenn, a háztömbben. És amikor esetleg végre mégis elaludnánk, megszólal a telefon, felkelünk, és kezdődik elölről az egész. És semmi sem jó, amit csinálunk. Soha. Egyszer sem. Ha vallomást érünk el, akkor azt mondják, kivertük a fickóból, egynémely zugprókátor gestapónak nevez bennünket a bíróság előtt, és gúnyosan mosolyog rajtunk, ha összezagyváljuk a nyelvtant. Ha valami hibát követünk el, visszahelyeznek bennünket őrszemnek a nyomornegyedbe, ahol a kellemes, hűvös nyári estéket azzal töltjük, hogy részegeket szedünk ki a csatornából, miközben az utcai nők ordítoznak ránk, és elszedjük a késeket a tarka ruhás Puerto Rico-i huligánoktól. De ez még nem minden. Még nem elég a teljes boldogsághoz. Még maga is itt van nekünk.
Elhallgatott, mély lélegzetet vett. Az arca fénylett, mintha verejtékezne. Előrehajolt, úgy folytatta:
– Mindehhez még pont maga hiányzott. Az ilyen hivatalos engedéllyel működő szélhámosok, akik értesüléseiket titkolva settenkednek a sarkok körül, felkavarva a port, hogy azt lélegezzük be. Itt vannak maguk, akik elhallgatják a bizonyítékokat, és csapdákat állítanak fel, amelyek nem tudnának félrevezetni még egy beteg csecsemőt sem. Nincs kifogása ellene, ha átkozott, semmit érő, kulcslyukon leselkedő kétkulacsosnak nevezem? Nincs, bébi?
– Az az óhaja, hogy kifogásom legyen? – kérdeztem.
Felegyenesedett:
– Imádnám, mint a dupla ászt a kártyában.
– Amit elmondott – szólaltam meg –, az részben igaz. De nem egészen. Bármelyik magándetektív szívesen játszik össze a rendőrséggel. Olykor kicsit nehéz eldönteni, hogy ki csinálja a játékszabályokat. Néha előfordul, hogy nem bízik a rendőrségben, és okkal. Néha kutyaszorítóba kerül, anélkül hogy akarná, és akkor aztán kénytelen úgy játszani, ahogy az osztásnál kapott lapok előírják. Mert esetleg szeretne továbbra is megélni. Noha szívesen látna egy új kiosztást.
– A maga működési engedélyének vége – szögezte le French. – Legalábbis mostantól. Ez a probléma többé nem fogja zavarni magát.
– Csak akkor lesz vége, ha a Bizottság, amely kiadta, maga jelenti ki ezt. Addig nem.
Beifus nyugodt hangon szólt a főnökéhez:
– Hagyjuk ezt, és gyerünk tovább, Christy. Ez várhat.
– Én tovább megyek – válaszolta French. – A magam módján. Ennek a madárkának még nem jött meg az esze. Azt várom, hogy megjöjjön. Az értelmes válaszára várok. Ne mondja nekem, Marlowe, hogy kifogyott a folyékony szövegből.
– Tulajdonképpen mit akar tőlem hallani?
– Találja ki.
– Maga emberevő hangulatban van ma este – mondtam –, és engem akar kettétörni. De mentséget keres rá. Azt kívánja, hogy ezt én adjam magának?
– Ez segíthetne – morogta a foga között French.
– Maga mit tett volna az én helyemben? – kérdeztem.
– Nem tudnám elképzelni, hogy így lealjasodjam.
French megnyalta a felső ajkát. A jobb keze lazán lógott az oldalánál. Összeszorította, majd szétnyitotta anélkül, hogy tudott volna róla.
– Nyugi, Christy – csitította Beifus. – Bocsássuk el.
French nem mozdult. Beifus odajött, és kettőnk közé lépett. French rárivallt a segédjére:
– Takarodjon innen, Fred!
– Nem.
French ökölbe szorította a kezét, és odavágott a másik állkapcsa hegyére. Beifus hátratántorodott, közben engem is félrelökött. A térdei kalimpáltak. Előrehajolt, és köhögött. Lassan megrázta a fejét, előredőlt helyzetében. Egy idő múlva egy horkantással felegyenesedett. Megfordult, és rám nézett. Vigyorgott.
– Ez egy új fajtája a harmadik fokozatú vallatásnak. A kopók egymást ütik ki. És a gyanúsított megtörik a figyelés izgalmától.
A keze felemelkedett. Megtapogatta az állkapcsa szögletét. Már látszott rajta a duzzadás. Beifus nevetett, de a tekintetében volt valami tétovaság. French némán és földbe gyökerezett lábbal állt.
Beifus cigarettacsomagot vett elő a zsebéből. Kihúzott egyet, majd odakínálta a csomagot Firenchnek. French nézte a cigarettát, nézte Beifust.
– Tizenhét éve – mondta –, hogy már a feleségem is gyűlöl.
Kinyitotta felemelt kezét, és könnyedén meglegyintette Beifus arcát, aki változatlanul tovább vigyorgott.
– Maga volt az, akit megütöttem, Fred? – kérdezte French.
– Engem senki sem ütött meg, Christy. Senki, akire emlékezni tudnék – válaszolta Beifus.
French aztán már csak annyit mondott:
– Vegye le róla a bilincset, és vigye ki a kocsihoz. Letartóztatás alatt áll. Bilincselje oda, ha úgy gondolja, hogy szükséges.
– Rendben. – Beifus ezzel a hátam mögé lépett. A bilincs szétnyílt. – Na, gyerünk, bébi – intett.
Keményen Frenchre néztem. Ő viszont úgy tekintett vissza rám, mintha én volnék a tapéta. Mintha nem is látna.
Kimentem a bolthajtás alól, kimentem a házból.

 

 

30

Sohasem tudtam a nevét. Kopónak meglehetősen alacsony és sovány volt, pedig kopónak kellett lennie, elsősorban azért, mert ott volt, másrészt, amikor áthajolt az asztalon, és kinyújtotta a kezét a kártya után, láthattam a karja alatt a bőr pisztolytokot és a rendőrségi 38-as pisztoly végét.
Nem beszélt sokat, de amikor megszólalt, a hangja kellemes volt, lágyvíz-hang. Kedves mosolya pedig átmelegítette a szobát.
– Csodálatos elosztás – mondtam, a kártyák fölött tekintve rá.
Dupla Canfieldet játszottunk, az Amerika-szerte ismert társaspasziánszot. Jobban mondva, csak ő játszott. Én éppen csak ott voltam. Őt figyeltem, kicsiny, nagyon ápolt, nagyon tiszta kezét, amint átnyúlik az asztalon, megérinti a kártyákat, finoman felemeli, és máshová teszi. Eközben kicsit csücsöríti a száját, és dallam nélkül fütyül, mély, lágy fütyüléssel, akár egy nagyon fiatal mozdony, amely még nem egészen biztos magában.
Mosolygott, és egy piros kilencest tett egy fekete tízesre.
– Mit csinál a szabad idejében? – kérdeztem tőle.
– Többnyire zongorázom – felelte. – Van egy hétlábnyi Steinway-em. Leginkább Mozartot és Bachot játszom. Kicsit régimódi vagyok. A legtöbb ember unalmasnak találja. Én nem.
– Tökéletes osztás – ismételtem az előbbit, és egy kártyát tettem valahova.
Ő is a magáét folytatta:
– Meg volna lepve, némelyik Mozart milyen nehéz. Olyan egyszerűnek hangzik, amikor valaki jól játssza.
– Ki tudja jól játszani?
– Schnabel.
– És Rubinstein?
A fejét rázta:
– Túl nehézkes. Túl érzelmes. Mozart maga a muzsika. Semmi hozzátennivalót nem kíván az előadótól.
– Fogadni mernék, hogy maga sok vallomást tud kiszedni ezzel a módszerrel. Szereti a munkáját? – kérdeztem.
Elmozdított egy másik kártyát, könnyedén meghajlította az ujjaival. Körmei tiszták voltak, de rövidek. Látni lehetett, hogy az az ember, aki szereti mozgatni a kezeit, szeret alig észrevehető, elegáns kis mozdulatokat tenni velük, olyanokat, amelyeknek nincsen különösebb jelentőségük, csak simák és omlók és könnyedek, mint a finom hattyúpihe. Gyengéd dolgok érzetét keltették benne, gyengéden, bár nem erőtlenül bánva a dolgokkal. Ez Mozart hatása.
Körülbelül reggel fél hat volt. Az ég a befüggönyözött ablak mögött kezdett kivilágosodni. A sarokban az amerikai íróasztal redőnye le volt húzva. Ugyanabban a szobában voltam, amelyben előző délután. Lenn, az asztal végén feküdt a négyszögletes ácsceruza, ahová valaki feltette és visszahelyezte, miután a Bay City-i Maglashan felügyelőa falhoz vágta. A lapos felületű íróasztalt, amelynél tegnap Christy French ült, hamu borította. Egy régi szivarvég ragadt egy üveghamutálca széléhez. Egy moly körözött az egy szál dróton lógó felső villanylámpán, amelynek zöld és fehér üvegernyője vidéki szállodákban még ma is megtalálható.
– Fáradt? – kérdezte kártyapartnerem.
– Kivagyok.
– Nem kellett volna belekeverednie ebbe a bonyolult, zavaros, mocskos ügybe. Semmi célja, ahogy én látom.
– Semmi célja lelőni egy embert?
Melegen elmosolyodott:
– Maga sose lőtt le senkit.
– Mi oka van arra, hogy ezt mondja?
– Józan ész és sok tapasztalat.
– Azt hiszem, maga nagyon szereti a munkáját – mondtam.
– Éjszakai munka. Lehetővé teszi, hogy nappal gyakoroljak. Most tizenkét éve, hogy csinálom. Egész csomó fura alakot láttam már jönni, menni.
Kivett egy másik ászt, éppen idejében. Majdnem holtpontra jutottunk a játszmában.
– Sok vallomást vett már ki emberekből? – folytattam a kérdezősködést.
– Nem veszek vallomásokat. Csak megalapozom a hangulatot.
– Miért árul el mindent?
Hátradőlt, és könnyedén megkoppintotta a kártya szélét az asztal fáján. Ismét mosolygott.
– Semmit sem árulok el. Mi már régebben kiismertük magát.
– Akkor miért tartanak fogva?
Erre nem akart válaszolni. A faliórára nézett:
– Azt hiszem, most ehetnénk valamit – mondta. Felállt, az ajtóhoz ment. Félig kinyitotta, és lágyan kiszólt valakinek. Aztán visszajött, ismét leült, és nézte, hogy áll a játszma.
– Céltalan – mondta –, még három húzás, és nincs tovább. Hajlandó elölről kezdeni?
– Inkább el se kezdtük volna. Nem kártyázom. Sakkozom.
Gyorsan felnézett:
– Miért nem szólt? Én is szívesebben sakkoztam volna.
– Én meg szívesebben innék egy forró feketekávét, keserűt, mint a bűn.
– Most már bármelyik pillanatban megkaphatjuk. De nem ígérhetem, hogy olyan kávé lesz, amilyet megszokott.
– Az ördögbe is, eszem én mindenhol. Nos, ha tehát nem én lőttem le Steelgrave-et, akkor ki tette?
– Azt hiszem, éppen ez az, amiért dühösek.
– Örülniük kellene, hogy lelőtték.
– Valószínűleg örülnek is. De a módot nem kedvelik, ahogy történt.
– Az én véleményem szerint ez olyan tiszta munka, amilyet csak el lehet képzelni.
Némán nézett rám. A kártyák a keze között voltak, egy csomóban. Kisimította őket, a számlapjukkal felfelé fordította, majd gyorsan két paklira osztotta a csomagot. A kártyák valósággal ömleni látszottak a kezéből, egyfolytában.
– Ha maga ilyen gyors lenne a pisztollyal – kezdtem megint.
A kártyafolyó megállt. Látható mozdulat nélkül egy pisztoly foglalta el a helyét. Könnyedén tartotta a jobb kezében, a szoba egy távoli sarkába irányítva. Aztán ismét eltette, és a kártyák újból ömleni kezdtek.
– Maga itt vesztegeti az idejét – mondtam –-, Las Vegasban kellene lennie.
Felvette az egyik kártyacsomagot, gyorsan megkeverte egy kicsit. Kettévette, és osztott nekem egy pikk-királyt.
– Biztonságosabban bánok a Steinway-jel – felelte.
Az ajtó nyílt, és egy egyenruhás férfi jött be, kezében tálcával.
Vagdalt marhahúskonzervet ettünk, forró, de gyönge kávét ittunk hozzá. Ekkorra már teljesen reggel lett.
Negyed kilenckor megérkezett Christy French. Megállt hátratolt kalappal a feje búbján, sötét karikákkal a szeme alatt.
Ránéztem, majd az asztal túloldalán ülő apró emberre. De az akkor már nem volt ott. A kártyák sem. Semmi sem volt ott, kivéve egy széket, amely takarosan az asztalhoz volt tolva, és az edények az ételmaradékokkal, gondosan összerakva egy tálcán. Egy másodpercre hátborzongató érzésem támadt.
Aztán Christy French az asztalhoz sétált, kilökte a széket, leült, és az állát a tenyerébe hajtotta. Levette a kalapját, és összeborzolta a haját. Kemény, mogorva tekintetet vetett rám. Ismét kopóvárosban éreztem magamat.

 

 

31

– A kerületi ügyész kilenc órakor látni kívánja magát – vetette oda French –, utána azt hiszem, hazamehet. Feltéve, ha az öreg nem kapaszkodik bele valamibe. Sajnálom, hogy egész éjszaka itt kellett virrasztania ezen a széken.
– Nem tesz semmit – nyugtattam meg –, szükségem volt egy kis gyakorlatra.
– Naja – bólintott French –, vissza megint a rendes kerékvágásba. – Rosszkedvűen méregette a tányérokat a tálcán.
– Elkapta Lagardie-t? – kérdeztem.
– Nem. De valóban orvos. – French tekintete az enyémbe mélyedt: – Clevelandben folytatott orvosi gyakorlatot.
– Nem tetszik nekem, hogy minden ennyire stimmel.
– Hogy érti ezt?
– Az ifjú Quest Steelgrave-et akarja megzsarolni. És tiszta véletlenségből belefut az egyetlen fickóba, Bay Cityben, aki bizonyítani tudná, kicsoda Steelgrave. Ez az, ami túlságosan stimmel.
– Nem felejt el valamit?
– Eléggé fáradt vagyok ahhoz, hogy a nevemet is elfelejtsem. Mire gondol?
– Én is fáradt vagyok – mondta French. – Arra gondolok, hogy valakinek meg kellett mondania Questnek, kicsoda Steelgrave. Amikor a fényképfelvételt csinálták, és Moe Stein még nem volt kinyírva. Mire volt jó a fénykép, hacsak valaki nem tudta, kicsoda Steelgrave.
– Gondolom, Miss Weld tudta. És Quest a fivére volt.
– Ennek nincs értelme, pajtás. – French fáradtan vigyorgott. – Segített volna a fivérének megzsarolni a szeretőjét és saját magát?
– Feladom. Talán a fénykép éppen csak szerencsétlen véletlen volt. Quest másik nővére – a volt ügyfelem – mondta, hogy Orrin fivére szeretett ilyen orvfelvételeket csinálni emberekről. Minél inkább titokban készülnek, annál jobbak, szerinte... Ha ez az Orrin elég ideig élt volna, elkaphatta volna zsarolásért.
– Gyilkosságért – mondta French közömbösen.
– Ó.
– Maglashan rendben megtalálta nála azt a jégcsákányt. Csak éppen nem akarta elárulni magának.
– De ahhoz több bizonyíték kellene.
– Van is, de már nem érdekes. Clausennek és Mileaway Marstonnak priuszuk volt. Quest halott. A családja pedig tiszteletre méltó família. A fiúban volt valami rossz hajlam. Aztán rossz társaságba keveredett. Nincs értelme a családját befeketíteni, csak azért, hogy bebizonyítsuk: a rendőrség meg tud oldani egy ügyet.
– Ez szép magától. És mi van Steelgrave-vel?
– Ez kicsit kicsúszott a kezemből. – French lassan felkelt a székről. – Ha egy gengszter kapja meg a magáét, mennyi ideig tart a vizsgálat?
– Addig, amíg címlapanyag az újságoknak. De itt az azonosság kérdése is felvetődik.
– Nem.
Rábámultam:
– Hogy érti azt, hogy nem?
– Csak úgy, hogy nem. Mi biztosan tudjuk. – French most már a lábán állt. Az ujjaival fésülte a haját, elrendezte a nyakkendőjét és a kalapját. A szája sarkából, mély hangon mondta: – Magunk között szólva, mindig is biztosan tudtuk, csupán bizonyítani nem tudtunk semmit.
– Köszönöm – mondtam. – Megtartom magamnak. És mi van a pisztolyokkal?
French megállt, és lenézett az asztalra. Majd a tekintetét lassan rám emelte:
– Mind a kettő Steelgrave-é volt. Sőt, mi több, volt fegyverviselési engedélye. A seriffhivataltól, egy másik megyéből. Ne kérdezze, miért. Az egyik – itt French szünetet tartott, és a fejem fölött a falat nézte –, az egyik pisztoly ölte meg Questet. És ugyanaz a pisztoly ölte meg Steint.
– Melyik?
French bágyadtan mosolygott:
– Pokoli lenne, ha a fegyverszakértő tudtunkon kívül összekeverné őket.
Talán azt várta, hogy mondjak valamit. De nekem nem volt semmi mondanivalóm. French egy mozdulatot tett a kezével:
– Hát akkor... viszontlátásra. Semmi személyes ellenszenv, ezt tudja. De azért remélem, hogy a kerületi ügyész szép, hosszú szíjat hasít a hátából.
Megfordult és kiment.
Én is megtehettem volna ugyanezt, de továbbra is csak ültem ott, és bámultam az asztalon át a falat, mintha elfelejtettem volna, hogyan kell felállni. Egy idő múlva nyílt az ajtó, és a narancskirálynő jött be rajta. Kinyitotta a lehúzott tetejű íróasztalt, levette a kalapot lehetetlen hajáról, felakasztotta a kabát ját egy üres kampóra, az üres falon. Kinyitotta a közelében levő ablakot, kitakarta az írógépét, és papírt tett bele. Csak ezután nézett rám.
– Vár valakit?
– Kibéreltem ezt a szobát – fordultam hozzá –, egész éjszaka itt voltam.
Egy pillanatig nyugodtan visszanézett:
– Maga itt volt tegnap délután is. Emlékszem.
Odafordult az írógépéhez, és az ujjai röpködni kezdtek. A háta mögött, a nyitott ablakon át beözönlött az autók moraja, ahogy a parkoló megtelt. Az égbolt fehéren ragyogott, nem is volt nagy füstköd. Forró nap ígérkezett.
A narancskirálynő asztalán csengett a telefon. Úgy beszélt bele, hogy nem lehetett hallani, mit mond, aztán letette a kagylót. Ismét felém fordult:
– Mr. Endicott a hivatalában van. Ismeri az utat?
– Valamikor dolgoztam ott. Bár nem neki. Kirúgtak.
Azzal a fölényes, városházi tekintettel nézett rám. A hang viszont bárhonnan jöhetett volna, kivéve az ő szájából:
– Vágjon a képébe egy vizes kesztyűvel!
Közelmentem hozzá, és megálltam mellette. Lenéztem a narancsszínű hajra. A gyökerénél alaposan szürkült.
– Ki mondta ezt? – kérdeztem.
– A fal. Az beszél. A halott férfiak hangja, akik ezen az úton mentek a pokolba.
Lassan sétálva jöttem ki a szobából. Becsuktam az ajtót, közel a zárhoz, hogy ne csináljon semmi zajt.

 

 

32

Kettős lengőajtón kell keresztülmenni. A kettős ajtón belül van a hangos bemondóval ellátott, információs íróasztal. Ott ül egyike azoknak a kortalan asszonyoknak, akik minden törvényhatósági íróasztalnál megtalálhatók az egész világon. Sohasem lesznek öregek, és sohasem voltak fiatalok. Nem szépek, nem bájosak, nem divatosak. Nem fontos, hogy bárkinek is tessenek. Így biztonságban vannak. Udvariasak, anélkül hogy igazán azok lennének, tudálékosak, anélkül hogy érdeklődnének valami iránt. Ezek azok az emberi lények, akik az életet eladják a megélhetésért, és a vágyakat a biztonságért.
Az íróasztal mögött beüvegezett szekrény nyúlik végig egy nagyon hosszú szoba oldalfalán. A másik oldalon a várószoba, egy sor kemény székkel, amelyek mind az üvegesszekrény felé néznek.
A székeken várakozó emberek. A hosszú várakozás, no meg a további várakozásra való kilátás kiült az arcukra. Legtöbbjük kopottan öltözött. Egy közülük a börtönből érkezett, fegyencruhában, fegyőr kíséretében. Hatalmas felépítésű, sápadt kölyök, üres, beteg szemmel.
Hátul, az üvegesszekrény magasságában, egy ajtón ez állt: Sewell Endicott kerületi ügyész. Kopogtam, és beléptem egy tágas, levegős sarokszobába. Elég szép szoba volt, régi divatú, fekete bőrrel bevont, párnázott székekkel. Képek a falakon, az előző kerületi ügyészekről, kormányzókról. Szellő lobogtatta a recemintás függönyöket a négy ablakon. Egy magas polcon ventillátor duruzsolt és himbálódzott vontatottan.
Sewell Endicott, a kerületi ügyész lapos, sötét színű íróasztal mögött ült, és figyelte a belépésemet. Egy székre mutatott, vele szemben. Leültem. Endicott magas volt, vékony és sötét bőrű, laza, fekete hajjal és finom, hosszú ujjakkal.
– Maga Marlowe? – kérdezte. Lágy, délies tónusban beszélt.
Nem gondoltam, hogy valóban válaszolnom kell erre a kérdésre. Vártam.
– Rosszul áll a szénája, Marlowe. Egyáltalában nem néz ki jól az ügye. Rajtakapták, hogy bizonyítékot tüntetett el, olyat, ami segíthetett volna megoldani egy gyilkosságot. Akadályozza, Marlowe, az igazság­szolgáltatást. Ezért becsukhatják.
– Milyen bizonyítékot tüntettem el? – kérdeztem.
Felvett egy fényképet az asztalról, és összehúzott szemmel meredt rá. A másik két emberre néztem, akik szintén a szobában voltak. Egymás mellett ültek. Az egyik Mavis Weld volt. A fehérkeretes, sötét szemüvegét viselte. Nem láthattam a szemét, de úgy éreztem, hogy engem néz. Nem mosolygott. Mozdulatlanul ült a helyén.
Mellette egy férfi ült, halványszürke flanellöltönyben, dália nagyságú szegfűvel a gomblyukában. Monogramos cigarettát szívott, a hamut a földre szórta, figyelmen kívül hagyva a könyökénél levő hamutartót. Képekről már ismertem, az újságokból. Lee Farrel volt, az ország egyik legdörzsöltebb, minden hájjal megkent ügyvédje. Fehér hajára rácáfolt fényes és fiatal szeme és mélyen napbarnított bőre. Olyannak látszott, mint akinél már egy kézfogás is ezer dollárba kerül.
Endicott hátradőlt a székében, és hosszú ujjaival dobolt a szék karfáján. Udvarias tisztelettel fordult Mavis Weldhez:
– És mennyire ismerte Steelgrave-et, Miss Weld?
– Bizalmas barátságban voltunk. Ő bizonyos tekintetben nagyon kedves volt. Alig tudom elhinni, hogy... – Mavis Weld itt elharapta a szót. Aztán vállat vont.
– És kész ön tanúvallomást tenni és megesküdni a helyre és az időre vonatkozóan, hogy mikor készítették ezt a fényképfelvételt? – Endicott odafordította a fényképet, és felmutatta a filmsztárnak.
Farrel közömbösen beleszólt:
– Egy pillanat. Ez volna a bizonyíték, amelyet Mr. Marlowe állítólag eltüntetett?
– Én teszek fel kérdéseket, kérem – utasította rendre az ügyvédet Endicott éles hangon.
Farrel mosolygott:
– Nos... Abban az esetben, ha a válasz igenlő, akkor ez a fénykép semmit sem bizonyít.
Endicott lágyan megismételte a kérdést:
– Lesz szíves válaszolni, Miss Weld?
Mavis Weld könnyedén és nyugodtan felelte:
– Nem, Mr. Endicott. Nem tudnék megesküdni arra, mikor és hol csinálták azt a felvételt. Nem is tudtam róla, hogy lefényképeztek.
– Annyit kell tennie, hogy megnézi – sugalmazta Endicott.
– Úgyis csak annyit tudok, amennyit ránézésből tudni lehet – fordult hozzá Mavis Weld.
Vigyorogtam. Farrel kacsintott, amikor rám nézett. Endicott a szeme sarkából elkapta a vigyorgást.
– Van valami, amit mulatságosnak talál? – csapott le rám.
– Egész éjszaka fenn voltam. Csak megrándult az arcom.
Endicott szigorú pillantással sújtott, majd ismét a filmszínésznőhöz fordult:
– Lesz szíves a szavait bővebben megmagyarázni, Miss Weld?
– Kérem. Rólam egész csomó fényképfelvételt készítettek már, Mr. Endicott. Sok különböző helyen, sok különböző emberrel. Ebédeltem és vacsoráztam a The Dancersben Mr. Steelgrave-vel és más férfiakkal. Nem tudom, mit akar hallani tőlem.
Farrel ismét simán közbevetette:
– Ha jól értem az ön szándékát, azt szeretné, ha Miss Weld lenne az ön tanúja ahhoz, hogy ezt a fényképet valamivel összefüggésbe hozza. Milyen eljárás alapján?
– Ez az én dolgom – vágta oda röviden Endicott. – Valaki lelőtte Steelgrave-et múlt éjszaka. Nő lehetett. Még Miss Weld is. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de az előjelek erre vallanak.
Mavis Weld lenézett a kezére. Egy fehér kesztyűt gyömöszölt az ujjai között.
– Nos, tegyük fel, hogy eljárást indít – folytatta a híres ügyvéd –, amelyben ez a fénykép bizonyítékként szerepel, no már, ha be tudja illeszteni. De ön ezt nem tudja megtenni. És Miss Weld sem fogja megtenni önnek. Minden, amit ő a fényig, képről tud, annyi, amit látott, amikor megnézte. Amit bárki láthat. Ehhez egy tanú kellene, aki meg tudna esküdni arra, hogy mikor, hogyan és hol vették le. Egyébként tiltakoznék, ha én lennék a másik oldalon. Még szakértőt is tudnék állítani, aki megesküdne, hogy a fénykép hamisítvány.
– Bizonyos vagyok benne, hogy tudna – mondta Endicott szárazon.
– Az egyetlen ember, aki megteremthetné az összefüggéseket az ön számára, az, aki a felvételt csinálta. – Farrel sietség és indulat nélkül beszélt. – De úgy tudom, ő halott. Gyanítom, hogy ez volt az, amiért megölték.
– Ez a fénykép önmagában is világos bizonyítéka annak, hogy egy bizonyos időben Steelgrave nem volt börtönben, tehát nem volt alibije Stein meggyilkolásával kapcsolatban – mondta Endicott.
Farrel ugyanolyan nyugodtan szólt, mint az előbb:
– Ez akkor bizonyíték, amikor és amennyiben bizonyítékként használják fel, Endicott. De az ég szerelmére, csak nem fogom kioktatni magát a törvényre? Maga jól ismeri. Felejtse hát el azt a fényképfelvételt. Az egyáltalán semmit sem bizonyít. Egyik újság sem merné kinyomtatni. Egyetlen bíró sem fogadná el bizonyítéknak. Mert nincs hiteles tanú, aki kapcsolatba hozhatná a gyilkossággal. Ha tehát Marlowe ezt a bizonyítékot tüntette el, akkor ő a törvény értelmében semmiféle bizonyítékot nem tüntetett el.
– Eszembe sem volt Steelgrave-et gyilkossági perbe fogni – mondta Endicott szárazon. – De engem érdekel, hogy őt ki ölte meg. Csodálatosképpen a rendőrséget is érdekli. Remélem, érdeklődésünk nem sérti önt.
– Engem semmi sem sért. Ez az, amiért ott vagyok, ahol vagyok. Bizonyos abban, hogy Steelgrave-et megölték?
Endicott csak bámult az ügyvédre. Az könnyedén beszélt tovább:
– Úgy értesültem, hogy két pisztolyt találtak. Mindkettő Steelgrave tulajdona volt.
– Ki mondta ezt önnek? – Endicott hangja ismét élesre fordult. Szemöldökét összeráncolva, előredőlt Farrel beleejtette a cigarettáját a dohányzóállvány hamutartójába, és vállat vont:
– A pokolba is, ezek a dolgok nyilvánosságra kerülnek. A kettő közül az egyik pisztoly végzett Questtel és Moe Steinnel is. A másik pedig Steelgrave-vel. Mégpedig közvetlen közelből. Elismerem; hogy azok a fiúk nem a megszokott módon, nem a saját szabályaik szerint csinálták, de így is történhetett.
Endicott komolyan bólintott:
– Semmi kétség. Köszönet az ötletért. Csak éppen nincs igaza.
Farrel enyhén elmosolyodott, és csendben maradt. Endicott ismét Mavis Weld felé fordult:
– Miss Weld, ez a hivatal, vagy legalábbis a hivatal jelenlegi képviselője, nem törekszik mindenáron a nyilvánosság hajhászására olyan emberek esetében, akiknek a számára bizonyos fajta nyilvánosság végzetes lehet. Az én kötelességem eldönteni, szükséges-e valaki ellen vádat emelni és eljárást lefolytatni ezekben a gyilkossági esetekben, a bizonyítékok alapján. De nem kötelességem tönkretenni a maga karrierjét, kihasználva azt a tényt, hogy maga, balszerencséjére vagy rossz ítélőképessége miatt jó barátságban volt egy férfival, akit bár sohasem ítéltek el, még vádlott sem volt semmilyen bűntényben, de kétségtelenül tagja volt egy bűnözőcsoportnak valamikor. Én azt hiszem, maga nem volt egészen őszinte hozzám ezzel a fényképfelvétellel kapcsolatban, de most nem akarom a dolgot erőltetni. Nincs sok értelme annak, hogy megkérdezzem; vajon maga lőtte-e le Steelgrave-et. De igenis megkérdezem: van-e tudomása olyasmiről, ami segítene felderíteni, hogy ki vagy kik ölhették meg?
Farrel gyorsan rávágta:
– Tudomása, Miss Weld! Nem pusztán gyanúja.
Mavis Weld szembefordult Endicott-tal, úgy válaszolt neki:
– Nincs tudomásom.
Endicott felállt, és meghajolt:
– Akkor egyelőre ennyi elég. Köszönöm, hogy befáradt.
Farrel és Mavis Weld is felálltak. Én nem mozdultam. Farrel még azt kérdezte az ügyésztől:
– Összehív egy sajtótájékoztatót?
– Azt hiszem – hangzott a válasz –, ezt meghagyom önnek, Mr. Farrel. Ön mindig is nagyon értett a sajtó kezeléséhez.
Farrel bólintott, és előrement ajtót nyitni. Aztán mindketten távoztak. Úgy látszott, hogy Mavis Weld nem tekint rám, amikor kifelé halad, de valami könnyedén megérintette a tarkómat. Valószínűleg véletlen volt. A kabátujja.
Endicott figyelte az ajtó csukódását. Az íróasztalán át nézett rám:
– Farrel magát is képviseli? Elfelejtettem megkérdezni tőle.
– Ó, én őt nem engedhetem meg magamnak. Így hát sebezhető vagyok.
Endicott halványan elmosolyodott:
– Hagyom, hogy csinálják végig az összes trükkjeiket, és aztán megmentem a méltóságomat azzal, hogy magát dolgozom meg, igaz?
– Nem tudnám ebben megakadályozni.
– Maga nem éppen büszke arra a módra, ahogy egyes dolgokat intézett, nemde, Marlowe?
– Rossz lépéssel kezdtem. Aztán már viselnem kellett a következményeket.
– Nem gondolja, hogy bizonyos kötelezettségei vannak a törvénnyel szemben?
– De igen. Ha a törvény olyan lenne, mint ön.
Endicott hosszú, vékony ujjait végigfuttatta zilált, fekete haján:
– Egész csomó választ adhatnék erre. De mindegyikkel ugyanazt mondanám. Az állampolgár maga a törvény. Ebben az országban ezt nem akarják megérteni. A törvényt ellenségnek tekintjük. Rendőrgyűlölő nemzet vagyunk.
– Még sokat kell tenni, hogy ez megváltozzék – mondtam – mindkét oldalon.
Előrehajolt, és megnyomta a csengőt.
– Igen – mondta csöndesen. – Sokat. De valakinek el kell kezdenie. Köszönöm, hogy befáradt.
Amikor kifelé haladtam, egy másik ajtón egy titkár jött be, kezében vastag aktacsomóval.

 

 

33

Borotválkozás és egy második reggeli után kevésbé éreztem magamat olyan ládának, amelybe egy macska belekölykedzett. Felmentem az irodámba, kinyitottam az ajtót, beszívtam a kétszer elhasznált levegőt és a porszagot. Kinyitottam egy ablakot is, és beleheltem a szomszédos kávézóból ideáramló égett zsír szagát. Leültem az íróasztalomhoz, végighúztam az ujjamat a vastag porrétegen. Megtöltöttem a pipámat, rágyújtottam, hátradőltem és körülnéztem.
– Hello – mondtam.
Éppen csak az irodaberendezéshez beszéltem, a három zöld iratdobozhoz, a kopott szőnyegdarabhoz, a velem szemben álló vendégszékhez, a mennyezetvilágításhoz, benne három döglött lepkével, amelyek legalább hat hónapja ott tartózkodtak. Beszéltem a vastag üveglaphoz, az íróasztalon heverő tollkészlethez, a mocskos fatárgyakhoz – és a fáradt, öreg telefonhoz. Beszéltem a levélnehezékhez, amely alligátort ábrázolt. Az alligátor neve Marlowe, magándetektív a mi fejlődő kis közösségünkben. Nem a világ legokosabb feje, de olcsó. Olcsón indult el, és még olcsóbban végzi.
Lenyúltam az öreg Old Foresterért, az íróasztalra tettem. Az ital körülbelül az üveg egyharmadáig ért. Old Forester. Ki is adta ezt neked, pajtás? Ezt a zöld címkével ellátott folyadékot. Ez nem a te társadalmi osztályod itala. Ügyfél hozhatta. Valamikor. Volt egyszer ügyfelem is. És ekkor őrá kellett gondolnom. És talán erősebbek voltak a gondolataim, mint ahogyan magam is tudtam róluk. És a telefon megszólalt, és a furcsa, szabatos kis hang is éppen úgy csengett, mint akkor, amikor először felhívott.
– Itt vagyok a telefonfülkében – jelentette –, ha egyedül van, feljövök.
– Aha...
– Felteszem, hogy nagyon haragszik rám.
– Nem haragszom senkire. Csak fáradt vagyok.
– Ó, igen, haragszik – ismételte a feszes kis hang. – De én mindenképpen feljövök. Nem bánom, ha dühös is rám.
Ezzel Orfamay Quest le is tette a kagylót. Kivettem a dugót az Old Foresterből, és beleszagoltam az üvegbe. Megborzongtam. Ez volt a próbakő. Valahányszor megborzongtam a whisky szagától, kész voltam idegileg.
Eltettem a palackot, és felálltam, hogy kinyissam a közbeeső ajtót. Aztán már hallottam is a tipegését. Ezekre a könnyű, feszes kis léptekre bárhol ráismernék. Kinyitottam az ajtót, ő bejött, és közeledett hozzám. Félénken nézett rám.
Minden elmúlt. A ferde szemüveg, az új frizura, az elegáns kis kalap, a parfüm – és a hódítás igénye. Az ékszerek a kosztümön, a rúzs – minden odalett. Orfamay olyanná változott vissza, amilyen az elindulása reggelén volt. Ugyanaz a csináltatott kosztüm, ugyanaz a négyszögletes táska, ugyanaz a keret nélküli szemüveg, ugyanaz a kimért, szűklátókörű kis mosoly.
– Én vagyok az – szólalt meg –, hazamegyek.
Követett a belső szobámba, kimért mozdulattal leült. Én is leültem – csak amúgy a régi módon, és szótlanul bámultam rá.
– Vissza a kansasi Manhattanbe – mondtam egy idő múlva. – Meglepett, hogy elengedik.
– Lehetséges, hogy vissza kell jönnöm – bólintott.
– És megengedheti magának ezt a fényűzést?
Zavart, gyors kis nevetéssel válaszolt:
– Nem kerülne semmibe nekem. – Felemelte a kezét, és megérintette a keret nélküli szemüveget. – Ez most olyan rossz érzés. A másikat jobban szerettem. De Dr. Zugsmithnek egyáltalában nem tetszene. – Táskáját az íróasztalra tette, és az ujja hegyével vonalat húzott az íróasztalon. Ezt is éppen úgy, mint első alkalommal.
– Nem emlékszem, hogy visszaadtam-e magának a húsz dollárját – mondtam –, addig tologattuk oda és vissza, amíg elvesztettem a fonalat.
– Ó, ideadta nekem. Köszönöm.
– Biztos?
– Pénzügyekben sohasem tévedek. Jól van? Nem bántották?
– A rendőrségen? Nem. És ez olyan nehezükre esett, mintha még sohase csináltak volna ilyet.
Ártatlan meglepetéssel nézett rám, aztán felcsillant a szeme:
– Maga borzasztóan bátor lehet!
– Csak szerencsés. – Felvettem egy ceruzát, és megérintettem a hegyét. Jó éles hegye volt, ha netán valaki írni akart volna vele. Én nem akartam. Átnyúltam, és a ceruzát átcsúsztattam Orfamay Quest táskájának a szíján, ezzel húztam magam felé.
– Ne nyúljon hozzá – mondta gyorsan, és utánakapott.
Vigyorogtam, és úgy rántottam el a táskát előle, hogy ne érhesse el.
– Rendben van – mondtam. – De ez egy nagyon ravasz kis táska ám. Akárcsak a gazdája.
Hátradőlt. Valami határozatlan nyugtalanság szorongott a szemében, de azért mosolygott:
– Maga azt hiszi, hogy ravasz vagyok, Philip? Pedig... én olyan átlagos típus vagyok. Egészen mindennapi.
– Hát ezt aztán nem mondanám...
– Nem mondaná?
– A pokolba is, nem! Én éppen azt gondolom, hogy maga a legszokatlanabb lány, akivel valaha találkoztam. – A szíjánál fogva hirtelen meglendítettem a táskát, és az íróasztal sarkára helyeztem. A lány tekintete valósággal rátapadt, ahogy gyorsan követte az útját, de megnedvesítette az ajkát, és közben továbbra is mosolygott rám.
– Pedig fogadok, hogy borzasztó sok lányt ismert – mondta. – Miért – lesütötte a szemét, és megint megszokott mozdulatával húzta végig az ujja hegyét az íróasztalon –, miért nem házasodott meg?
Végiggondoltam az összes válaszokat, amiket ilyenkor adni lehet. Emlékeztem minden nőre, akiket nagyon szerettem. Nem. Nem mindegyikre. Csak néhányra közülük.
– Tudnék válaszolni – mondtam végül –, de ez közönségesen hangzana. Azoknak, akiket talán el szerettem volna venni, nos, nekik nem voltam elég jó. A többieket meg nem szükséges elvenni. El lehet csábítani őket, ha ugyan nem ők kényszerítik rá az embert.
Egérszínű haja tövéig elvörösödött:
– Rémes, amikor így beszél.
– Pedig ez a rendesebbekre is vonatkozik. Nem az, amit maga mondott. Amit én mondtam. Maga se tartozott volna a nehéz esetek közé.
– Kérem, ne beszéljen így.
– Nos hát, az lett volna?
Lenézett az íróasztalra.
– Szeretném – mondta lassan –, ha elmondaná nekem, mi történt Orrinnal. Teljesen összezavarodtam.
– Mondtam magának, hogy valószínűleg rossz útra tért. Első alkalommal megmondtam, amikor idejött, emlékszik?
Lassan bólintott, még mindig pirulva.
– Természetellenes életmód a szülői házban – folytattam. – Gátlásokkal teli fickó, nagyon erősen fejlett érzékkel a saját fontossága iránt. Ez meglátszott már azon a fényképen, amit maga első alkalommal ideadott nekem. Nem akartam magánlélektani vizsgálatot folytatni, de az a véleményem, hogy Orrin éppen az a típus volt, aki tökéletesen becsavarodik, ha ugyan egyáltalán becsavarodott. Azután ott van az a rettenetes pénzéhség, ami a maguk családjában dühöng, egyvalaki kivételével.
Most rám mosolygott. Ha azt hitte, hogy őrá gondolok, ám legyen. Nekem mindegy.
– Szeretnék kérdezni magától valamit, Orfamay. Az apjának ez a második házassága?
Bólintott: igen.
– Ez segít. Ezek szerint Leilának más volt az anyja. Értem. Áruljon el még valamit – kértem a lányt –, végül is egy csomó munkát végeztem magának, nagyon alacsony díjazásért, semennyi dollárért.
– Meg volt fizetve – vágta rá élesen a lány. – Jól megfizették. Leila fizette meg. És ne várja tőlem, hogy Mavis Weldnek nevezzem. Képtelen volnék rá.
– Maga azt nem tudhatta, hogy engem meg fognak fizetni.
– Nos... – hosszú szünet következett, mialatt a lány tekintete ismét csak a táskájára tapadt – megfizették.
– Na jó, hagyjuk ezt. Gyerünk tovább. Miért nem mondta meg nekem, kicsoda Leila?
– Szégyelltem. Mama és én, mindketten szégyelltük.
– Orrin nem. Ő egyenesen el volt ragadtatva tőle.
– Orrin? – újabb tekintélyes kis csönd támadt, mialatt Orfamay egyre csak a táskáját bámulta. Kezdtem kíváncsi lenni erre a táskára. – Mert Orrin már régen idekerült – magyarázta a lány –, és úgy látszik, hozzászokott, hogy Leila...
– Az biztos, hogy a filmszakmában dolgozni nem is olyan rossz dolog.
– Itt nem csupán erről van szó – mondta a lány fürgén. A foga az alsó ajkába mélyedt. Valami felcsillant a szemében, aztán nagyon lassan elhalt. Újabb gyufát tettem a pipámra. Túl fáradt voltam ahhoz, hogy indulatokat mutassak, még ha voltak is.
– Tudom, hogy nemcsak erről. Valahogyan kitaláltam. Hogyan jött rá Orrin olyasmire, Steelgrave-vel kapcsolatban, amit a zsaruk nem tudtak?
– Én... én nem tudom... – hangzott a lány vontatott, lassú válasza. Úgy tapogatózott a szavaival, mint macska a kerítésen. – Nem az orvos lehetett?
– Ó, bizonyosan – hagytam rá nagy, széles mosollyal. – Az orvos és Orrin valahogyan barátságot köthettek. Talán az éles tárgyak iránti érdeklődés hozta össze őket.
A lány hátradőlt a székében. Kicsiny arca most vékony és szögletes volt. A szemében éber, figyelő tekintet.
– Maga most megint nagyon utálatos – mondta –, gyakran viselkedik így.
– Sajnálom. Sokkal szeretetreméltóbb lennék, ha egyedül lehetnék. Szép táska. – Kinyújtottam a kezemet a retikül után, odahúztam magam elé, és kinyitottam.
A lány gyorsan felállt a székről, és támadott:
– Hagyja békében a táskámat!
Egyenesen a keret nélküli szemüveg mögé tekintettem:
– Haza akar menni Manhattanbe. A kansasi Manhattanba, nem? Még ma? Megváltotta a jegyét és mindent?
A lány a száját harapdálta, és lassan megint leült.
– Rendben – mondtam. – Nem akadályozom meg ebben. Csak kíváncsi vagyok, mennyi dohányt tudott kipréselni az osztozkodásnál?
Most sírni kezdett. Kinyitottam a táskát, és átnéztem a tartalmát. Semmi különös. Amíg csak el nem jutottam hátul egy kis cipzárral csukódó zsebig. Ezt is kinyitottam, és belenyúltam. Lapos, vadonatúj bankjegyekből álló csomagot tartalmazott. Kivettem és megszámoltam a bankókat. Tíz darab százas. Mind új. Mind szép. Pontosan ezer dollár. Szép útiköltség.
Hátradőltem, és a kis csomagot az íróasztalomra csaptam.
A lány némán ült, és még mindig nedves szemmel bámult rám. Kivettem egy zsebkendőt a táskájából, és áthajítottam neki. Megérintette vele a szemét. A zsebkendő mögül azonban feszülten figyelt. Engem. Időről időre némi takaros kis zokogást is sikerült előállítania a torkából.
– Leila adta nekem a pénzt – mondta halkan.
– Mekkora bicskával vágta meg?
Kinyitotta a száját, mire egy lefolyó könny a szeméből pontosan beleesett.
– Mellőzze ezt, kérem – mondtam. Visszadobtam a táskába a csomag pénzt, bekattantottam a zárját, és áttoltam neki az íróasztalon át. Ezután folytattam. – Azt hiszem, maga és Orrin az embereknek ahhoz a csoportjához tartoznak, akik meg tudják győzni magukat arról, hogy mindent megengedhetnek maguknak. Orrin például azt hitte, hogy zsarolhatja a nővérét, aztán, amikor néhány kis kaliberű gazember rájött a trükkjére, és elvette tőle, úgy érezte, hogy odaosonhat, és elintézheti őket: jégcsákányt a tarkójukba. Azt hiszem, mindez még csak álmatlanságot sem okozott neki. És maga képes ugyanerre. Nem Leila adta magának a pénzt. Steelgrave-től kapta. Miért?
– Maga szennyes alak – ez volt a válasz –, maga gonosz, hitvány. Hogy merészel nekem ilyeneket mondani?
– Ki adta a tippet a rendőrségnek, hogy Dr. Lagardie ismerte Clausent? Lagardie azt hitte, én voltam. De nem én voltam. Tehát maga volt. És vajon miért? Azért, hogy kifüstölje a fivérét, aki nem vette be magát a buliba, mert akkor éppen elvesztette a biztonságérzetét, és igyekezett meglapulni valahol. Szeretném én látni azokat a leveleket, amiket haza írt. Fogadok, hogy nagyon magvas levelek voltak. Szinte látom működés közben a derék ifjút, amint figyeli filmsztár nővérét, próbálja elkapni őt a Leicájával, meg a jóságos Dr. Lagardie-t, aki a háttérben várja csendesen a részesedést a „bevétel”-ből. Tulajdonképpen miért fogadott fel maga engem?
– Nem tudom – válaszolta a lány most már egészen higgadtan. Felszárította a könnyeit, eltette a zsebkendőjét a táskájába, mindent összeszedett, indulásra készen. – Orrin sohasem említett neveket. Én még azt sem tudtam, hogy elvesztette azokat a fényképeket. De azt tudtam, hogy megcsinálta őket, és hogy azok nagyon értékesek. Azért jöttem el, hogy bizonyosságot szerezzek.
– Bizonyosságot – miről?
– Hogy Orrin méltányosan bánt-e velem. Néha szörnyen aljas tudott lenni. Képes lett volna megtartani magának az egész pénzt.
– Miért hívta fel magát a múlt éjszaka?
– Félt. Dr. Lagardie nem volt már megelégedve vele. Nem kapta meg a képeket. Valaki más szerezte meg őket. Orrin nem tudta, hogy ki. De megijedt.
– Én szereztem meg a képeket. Még megvannak – a széf felé intettem –, ott vannak bezárva.
Nagyon lassan a széf felé fordította a fejét, és kitartóan bámulta. Egy ujját kérdőn végighúzta a száján. Visszafordult:
– Nem hiszek magának – mondta. A szeme közben úgy tapadt rám, ahogy macska lesi az egérlyukat.
– Mi lenne, ha megosztanánk azt az ezrest? Megkaphatná a képeket.
Gondolkozott rajta. Majd így szólt:
– Alig hiszem, hogy annyi pénzt adhatnék magának valamiért, ami nem a magáé – mosolygott. – Kérem, adja nekem. Kérem, Philip. Leilának vissza kellene kapnia őket.
– Milyen összegért?
Összeráncolta a szemöldökét, és sértődötten nézett. Nem válaszolt.
– Ő most az én ügyfelem – magyaráztam –, és becsapni őt nem lenne rossz üzlet, mármint megfelelő áron!
– Én nem hiszem, hogy azok a képek magánál vannak.
– Na jó! – Felálltam, és a széfhez mentem. Azonnal visszatértem a borítékkal. Kiöntöttem az asztalra a másolatokat, és a negatívot, azon az oldalon, ahol én voltam.
A lány nézte őket, aztán kinyújtotta a kezét utánuk.
Én azonban felszedtem előle, összekevertem, és úgy tartottam egyet, hogy jól láthatta. Amikor újra értük nyúlt, visszahúztam az egész csomagot.
– De hát ilyen messziről nem láthatom – panaszolta.
– Pénzbe kerül megközelíteni.
– Sohasem hittem volna, hogy maga gazember – jelentette ki a lány méltóságteljesen.
Nem szóltam semmit. Újra pipára gyújtottam.
– Kényszeríteni tudnám, hogy adja át őket a rendőrségnek – mondta.
– Megpróbálhatja.
Hirtelen sebesen beszélni kezdett:
– Nem tudnám magának adni ezt a pénzt, ami nálam van. Valóban nem. Én és a mamám... Mi... Nos, tartozunk még a papám miatt is, és... és még a ház sincs kifizetve, meg...
– Mit adott el Steelgrave-nek az ezresért?
A szája kinyílt, és most nagyon csúnya volt. Aztán összezárta az ajkait, és szorosan egymáshoz préselte. Feszes, kemény kis arccal néztem szembe.
– Magának egy eladnivalója volt – fejtegettem. – Tudta, hol található Orrin. A tájékoztatás pedig megért Steelgrave-nek egy ezrest. Tiszta sor! Ez csupán a bizonyítékok összekapcsolásának a kérdése. Maga nem értené meg. Steelgrave odament, és megölte Orrint. Steelgrave adta magának a pénzt – a címért.
– Leila mondta meg neki – felelte a lány nagyon távoli hangon.
– Leila nekem is azt mondta, hogy ő tette. Ha szükséges, Leila az egész világnak ezt fogja mondani. Mint ahogy azt is mondaná az egész világnak, hogy ő ölte meg Steelgrave-et – ha ez volna az egyetlen kiút. Igaz, Leila az a fajta szabad és könnyűvérű hollywoodi baba, akinek nincsenek különösebben jó erkölcsei, de hogyha helyt kell állni, megvan a hozzávaló bátorsága. De Leila semmi esetre sem jégcsákány-típus! És nem vérdíjas típus!
A szín teljesen kifutott Orfamay Quest arcából. Olyan fehér lett, mint a hó. A szája remegett, aztán keskeny kis csomóba keményen összezárult. Hátratolta a székét, és előrehajolt, hogy felálljon.
– Vérdíj – mondtam nyugodtan. – A saját testvére. És maga tálalta őt, hogy megölhessék. Ezer dollár vérdíj. Remélem, boldog lesz vele.
A lány felállt a székről, néhány lépést tett hátrafelé. Aztán egyszerre vihogni kezdett.
– Ki tudná bizonyítani? – félig-meddig visított. – Ki van életben azok közül, akik bizonyíthatnák? Talán maga? Ki maga? Ócska kis zugszaglász! Egy senki! – Metsző, visító hahotába csapott át a nevetése. – Már húsz dollárért megvásárolható!
Még mindig a kezemben tartottam a fényképfelvételeket. Aztán gyufát gyújtottam, rádobtam a negatívot a hamutálcára, és figyeltem, hogyan kap lángra.
A lány hirtelen megállt, megdermedve a rémülettől. Közben kezdtem csíkokra tépni a képeket, egyiket a másik után. Rávigyorogtam a lányra:
– Ócska zugszaglász. Nos, mit várhatott tőlem? Nekem nincs se fivérem, se nővérem, akiket kiárusíthatnék. Így hát kiárusítom az ügyfeleimet.
Mozdulatlanul állt ott, merev, vad tekintettel. Befejeztem a képek szétszaggatását, és a hulladékot meggyújtottam a hamutálcán.
– Egy dolgot sajnálok – mondtam. – Nem láthatom a maguk találkozását a kedves, öreg mamával ott, a kansasi Manhattanben. Nem láthatom a harcot, hogyan osztoznak meg az ezresen. Fogadok, hogy érdekes látvány lenne.
A ceruzámmal piszkáltam a papírt, hogy égjen, amíg csak lehetséges.
A lány lassan közeledett az íróasztalhoz, lépésről lépésre, miközben a tekintetét a széttépett fényképmásolatok hamvadó csomójára szegezte:
– Megmondhatnám a rendőrségnek – suttogta. – Elmondhatok nekik sok mindent. Hinnének nekem.
– Én pedig megmondhatnám nekik, ki lőtte le Steelgrave-et. Mert én tudom, ki nem tette. És ők nekem hinnének.
A kis fej megrándult. A fény megvillant a szemüvegen, de mögötte nem látszott a szem.
– Ne nyugtalankodjék – mondtam. – Nem teszem meg. Nekem nem fizetődne ki. Viszont valaki másnak túl sokba kerülne.
A telefon csengett. Orfamay Quest talpra ugrott. Megfordultam, kinyújtottam a kezemet a kagyló után, az arcomhoz emeltem, és beleszóltam:
– Halló.
– Amigo, teljesen rendben van?
Egy hang hallatszott a háttérből. Megfordultam, és láttam, hogy az ajtó csattanva becsukódik. Egyedül voltam a szobában.
– Nincs semmi baj, amigo? – hangzott ismét Dolores kérdése.
– Fáradt vagyok. Egész éjszaka fenn voltam. Eltekintve attól, hogy...
– A kicsike felhívta magát?
– A kicsi nővér? Éppen most volt itt. Útban van hazafelé, Manhattanbe. A zsákmánnyal.
– A zsákmánnyal?
– A zsebpénzzel, amit Steelgrave-től kapott, amiért elárulta a fivérét.
Csönd támadt, majd Dolores komoly hangon jegyezte meg:
– Maga ezt nem tudhatja, amigo.
– Mint ahogyan azt tudom, hogy itt ülök az íróasztalom fölé hajolva, és fogom a telefonkagylót. Mint ahogyan azt tudom, hogy a maga hangját hallom, Dolores. És mint ahogy, nem ennyire bizonyosan, de eléggé megalapozottan, azt is tudom: ki lőtte le Steelgrave-et.
– Őrültség nekem ilyesmit mondani, amigo. Nem vagyok angyal. Nem kellene túlságosan megbíznia bennem.
– Én kétségtelenül szoktam hibákat elkövetni, de ebben nem tévedek. És elégettem az összes fényképfelvételeket. Megpróbáltam őket eladni Orfamaynek, de nem akart elég magas árat ajánlani értük.
– Maga most bizonyosan tréfál, amigo.
– Én? Kivel?
Csilingelt a nevetése a telefondróton keresztül:
– Elvinne ebédelni, amigo?
– Szívesen. Otthon van?
– Si.
– Kis idő múlva ott vagyok.
– Nagyon fogok örülni. Letettem a kagylót.

*

A játéknak vége. Ott ültem immár az üres színházban. A függöny legördült. Rávetítve homályosan láthattam az egész színdarabot. De a szereplők máris halványodtak, és elvesztették a valóság látszatát. Mindenekelőtt a kicsi nővér. Néhány nap múlva azt is elfelejtem, milyen volt. Mert ő bizonyos fokig valóban valószínűtlen. De most még gondoltam rá. Elképzeltem, ahogyan utazik vissza a kansasi Manhattanbe, és eszembe jutott a jó öreg mama azzal a vaskos kis köteg vadonatúj ezer dollárral a pénztárcájában. Jó néhány embert meg kellett ölni ahhoz, hogy megkaphassa, de azt hiszem, ez nem fogja hosszú ideig nyugtalanítani az álmát. Elképzeltem, amint a kicsi nővér elindul reggel a munkába, a rendelőbe. Mi is a főnökének a neve? Ó, igen, Dr. Zugsmith. A kedves kis asszisztensnő letörli a port az íróasztaláról, mielőtt ön megérkezik, és elrendezi a magazinokat a várószobában. A keret nélküli szemüvegét viseli, a köznapi ruháját. Az arca kikészítetlen, a modora a betegekkel a lehető legkifogástalanabb: „Dr. Zugsmith már várja önt, Mrs. Hogyishívják...” És mosolyogva nyitva tartja az ajtót, amíg Mrs. Hogyishívják bevonul, Dr. Zugsmith pedig az íróasztala mögött ül, átkozottul hivatásosan, fehér köpenyével és a nyakában lógó sztetoszkópjával. Előtte a kartotékdoboz, a jegyzetblokk, a receptfüzet, takarosan kisimítva, elrendezve. Nincsen semmi, amiről Dr. Zugsmithnek tudomása ne lenne. Nem lehet őt félrevezetni. Minden a kisujjában van. Amikor ránéz a páciensre, már előre tudja a választ összes kérdéseire, amiket éppen csak a forma kedvéért tesz fel.
Ha rátekint kis asszisztensnőjére, Miss Orfamay Questre, egy nyugodt, kellemes ifjú hölgyet lát, az orvosi rendelőkben szokásos öltözékben. Nincs vörös köröm, nincs feltűnő kikészítés vagy frizura, ami esetleg sérthetné a régi divatú pácienst. Miss Quest az eszményi asszisztensnő!
Dr. Zugsmith, amennyiben gondolkozik rajta, elégedetten gondolhat rá. Ő tette a lányt ilyenné. Éppen olyan, amilyennek az orvos rendelte.
Minden valószínűség szerint még nem próbálkozott nála. Talán nem szokás azokban a kisvárosokban. Hahahaha. Én is ott nőttem fel...
Helyet változtattam, megnéztem az órámat, és mindenesetre újból kivettem a fiókból az Old Forestert. Beszippantottam a szagát. Jólesett. Töltöttem magamnak egy kiadós adagot, és a világosság felé tartottam a poharamat:
– Nos, Dr. Zugsmith – hangosan beszéltem, mintha csak itt ült volna az íróasztal másik oldalán ő is, itallal a kezében –, nem jól ismerem magát, maga pedig engem egyáltalában nem ismer. Nemigen hiszek abban, hogy idegeneknek tanácsot lehet adni, de nekem volt egy rövid, de rendkívül beható tanfolyamom Miss Orfamay Questből, s ezért most megszegem a saját elveimet. Tehát azt tanácsolom önnek: ha ez a kicsi lány valaha valamit akar magától, gyorsan adja oda neki! Ne húzza, halassza a dolgot, és ne dadogjon olyasmiket, hogy jövedelmi adó meg sok fizetnivaló. Burkolóddzék egy mosolyba, és fizesse ki neki! Minél előbb! És ajánlom, hogy sohase bonyolódjék bele valamiféle fejtegetésbe olyasvalamiről, hogy mi kinek a tulajdona. Arra törekedjék, hogy a kislány mindig elégedett legyen magával. Ez a legfontosabb! – Hát sok szerencsét, doktor úr, és ne hagyjon jégcsákányokat heverni az irodája körül.
Kiittam az ital felét, és vártam, hogy kissé felmelegítsen. Amikor ezt elértem, kiittam a maradékot, és eltettem az üveget.
Kivertem a pipámból a hideg hamut, és újratöltöttem abból a bőrzacskóból, amelyet karácsonyra kaptam egy csodalomtól, akinek véletlen folytán ugyanaz volt a neve, mint nekem.
Amikor gondosan megtöltöttem és meggyújtottam a pipámat, sietség nélkül kimentem a szobából, le a hallba, olyan könnyedén, ahogyan egy angol érkezik a tigrisvadászatról.

 

 

34

A Château Bercy nevű garzonház régi épület, de helyreállították. Olyanféle előcsarnoka volt, amely plüsst és indiai gumiszőnyeget kíván, a gyakorlatban azonban üvegfal, koszorúvilágítás és háromszögletű üvegasztal díszíti. Azt a benyomást keltette, mintha egy elmegyógyintézetből feltételesen kiengedett ápolt rendezte volna be. A színei epezöldből, némi lenmagbarnából, gyalogjáró szürkéből és majomfenék-kékből tevődtek össze. Olyan megnyugtatóan hatott, mint egy felsebzett ajak.
A kis íróasztal üres volt, de a mögötte levő tükör egészen átlátszó lehetett, így hát nem is kíséreltem meg, hogy felsettenkedjem a lépcsőn. Megnyomtam a csengőt. Nagydarab, puha férfi szivárgott kifele a fal mögül, rám mosolygott nedves, lágy szájával, kékesfehér fogaival és természetellenesen ragyogó szemével.
– Miss Gonzalest keresem – közöltem vele. – A nevem Marlowe. A hölgy vár engem.
– Mi? Igen? Ja, persze. – Gesztikulált a kezével. – Azonnal felhívom. – Valahogyan a hangja is ide-oda repdesett.
Felemelte a telefont, belegurgulázott, aztán letette a kagylót.
– Igen, Mr. Marlowe. Miss Gonzales azt mondja, rendben van, menjen fel. 412-es lakosztály. – Kuncogott. – De felteszem, hogy úgyis tudja.
– Most már tudom. Várjon csak. Valamit kérdeznék. Maga a múlt februárban itt volt már?
– Múlt februárban, múlt februárban. – Az ember, mintha a fejét törte volna. – Ó, igen, itt voltam múlt februárban. – Pontosan ejtette ki a szavakat, valósággal betűzte.
– Vissza tud emlékezni arra az éjszakára, amikor Steint hidegre tették a ház előtt?
A mosoly sietve lefutott a kövér arcról.
– Maga rendőr. – A hang egyszerre vékony és fuvolázó lett.
– Nem. De a nadrágja cipzárja nyitva van, ha érdekli.
Rémülten lenézett, és kezeivel, melyek szinte remegtek, felhúzta a cipzárat.
– Nahát – dadogta –, köszönöm, uram. – Áthajolt az alacsony íróasztalon, úgy suttogta. – De nem egészen pontosan a ház előtt történt. Nem egészen pontosan. Majdnem a legközelebbi sarkon volt.
– Stein itt lakott, ugye?
– Én, igazán, inkább nem beszélnék erről. Igazán jobb lenne nekem, ha nem beszélnék róla. – Szünetet tartott, és végigfuttatta rózsaszín nyelvét az alsó ajkán. – Mi... miért kérdi?
– Csak hogy beszéltessem. De magának óvatosabbnak kellene lennie, pajtás. Megérzem a leheletéről.
Az ember mérgében elvörösödött:
– Ha ezzel azt akarja mondani, hogy ittam...
– Csak teát. De nem itta, hanem szívta.
Ezzel elfordultam tőle. Nem szólt egy szót sem. Amikor elértem a liftet, visszanéztem. Ott állt, keze laposan az íróasztalon, a fejét mereven felém fordította, figyelt engem. A távolság ellenére is látni lehetett, hogy reszket.
A lift önműködő volt. A negyedik emelet színeit a hűvös szürke jellemezte. A folyosót vastag szőnyeg fedte. A 412-es lakosztály bejárata mellett kis csengőgomb függött. Halkan csengett belülről. Az ajtó azonnal kitárult. A gyönyörű, mély, sötét szem rám tekintett, a vérvörös száj rám mosolygott. Dolores Gonzales ezúttal fekete pizsamanadrágot viselt, lángszínű ingblúzzal, éppen, mint az előző éjszakán.
– Amigo – búgta a lágy hang. A nő karja kinyúlt. Megfogtam a csuklójánál, összetettem a kettőt, és összeértettem a két tenyeret. Egy pillanatig tapsikálást játszottam vele. A nő szeme egyszerre volt epedő és szenvedélyes.
Elengedtem a csuklóját, a vállammal betaszítottam az ajtót, és beléptem mellette a szobába. Ugyanúgy, mint első alkalommal.
– Ezeket be kellene biztosítani – mondtam, megérintve az egyik keblét. Meglehetősen valódi volt. A bimbója kemény, mint a rubin.
Vidám nevetésben tört ki. Továbbhaladtam befelé, és körülnéztem a helyiségben. Francia-szürke és poroskék színek. Nem az ő színei, de szépek. Álcázott kandalló, gázzal égő fahasábokkal, elegendő szék és asztal és lámpa, de nem túl sok – ennyi a berendezés. A sarokban takaros kis bárszekrény.
– Tetszik magának az én kis lakásom, amigo?
– Ne nevezze „kis lakás”-nak. Ez olyan szajhásan hangzik.
Nem néztem rá, nem akartam ránézni. Leültem egy heverőre, és megdörzsöltem a homlokomat.
– Négyórai alvás és valami ital – mondtam. – És ismét kész volnék ostobaságokat mondani magának. De most alig van erőm ahhoz, hogy értelmesen beszéljek. Pedig kellene.
Közelebb ült hozzám. Megráztam a fejemet.
– Hátrább, kedvesem. Valóban értelmesen kell beszélnem.
Velem szemben ült le, és rám emelte mélységes, sötét tekintetét.
– Természetesen, amigo. Amit csak kíván. A magáé vagyok, legalábbis boldogan lennék a magáé.
– Hol lakott Clevelandben?
– Clevelandben? – A nő hangja nagyon lágyan búgott, szinte turbékolt. – Mondtam magának, hogy én éltem Clevelandben?
– Azt mondta, hogy ismerte ott Steelgrave-et.
Csodálkozott, aztán bólintott:
– Férjnél voltam akkor, amigo. Mit akar ezzel?
– Tehát Clevelandben élt akkor?
– Igen – felelte halkan.
– Hogyan ismerkedett meg Steelgrave-vel?
– Azokban az időkben valahogyan szinte mulatságszámba ment ismerni egy gengsztert. Gondolom, afféle elferdült formája ez a sznobizmusnak. Az ember járt azokra a helyekre, ahova, azt mondták, a gengszterek is járnak, és ha valaki szerencsés volt, talán valamelyik este...
– Hagyta magát felszedni tőle.
Élénken bólintott:
– Mondjuk, hogy én szedtem fel őt. Nagyon csinos, kellemes kis férfi volt. Valóban az.
– És a férje? A maga férje? Vagy erre már nem emlékszik?
Mosolygott:
– A világ utcái eldobott férjekkel vannak kikövezve.
– Ez bizony így igaz. Mindenütt megtalálhatja őket. Még Bay Cityben is, nem?
Ezzel a megjegyzéssel nem sokra mentem. Az asszony udvariasan vállat vont:
– Semmi kétség.
– Még egy Sorbonne-on végzett valaki is lehetne az illető, nem? Aki elvágyódik egy olcsó, kisvárosi praxisból. Vár és remél. A véletlenek ilyen összejátszása kedvemre való elmélet. Már szinte költői.
Az udvarias mosoly továbbra is ottmaradt a gyönyörű arcon.
– Messze vagyunk egymástól – mondtam –, nagyon messze. Pedig kénytelenek leszünk megértően csevegni még egy ideig.
Lenéztem az ujjaimra. Fájt a fejem. A negyven százaléka sem voltam annak, aminek lennem kellett volna. Az asszony felém nyújtotta az üveg cigarettadobozt. Kivettem belőle egy cigarettát. Ő a sajátját kis arany szipkájában helyezte el. Ezt egy másik dobozból vette elő.
– Szeretnék a maga cigarettáiból kipróbálni egyet – mondtam.
– Sajnos, a mexikói dohány a legtöbb embernek erős.
– Már ameddig dohány... – Miközben ezt mondtam, figyeltem Dolorest. Meggondoltam magam. – No nem. Igaza van. Én azt nem szeretném.
– Mit? – kérdezte óvatosan. – Mi az értelme ennek a kis mellékjátéknak?
– A portás kábítószerszívó.
Lassan rábólintott:
– Figyelmeztettem. Jó néhányszor.
– Amigo – mondtam most én.
– Tessék?
– Maga nem sok spanyol szót használ, beszéd közben. Talán nem is tud többet. Ez az „amigo” viszont már túlságosan el van koptatva.
– Nem leszünk többé azok, akik tegnap délután voltunk – válaszolta az asszony lassan, majd hozzátette: – Remélem.
– Nem leszünk. Az egyetlen, ami magában mexikói: néhány szó és a gondos beszédmodor, ami azt a benyomást kelti az emberben, hogy az illető személy olyan nyelven beszél, amit úgy kellett megtanulnia. Például szándékosan azt mondja a „mondtam” helyett, hogy „mondottam volt” meg effélék.
Az asszony nem válaszolt. Finoman pöfékelt a cigarettájából, és mosolygott.
– Nagy bajban vagyok a rendőrségen – folytattam. – Nyilvánvalóan Miss Weldnek volt annyi esze, hogy elmondta az egészet a főnökének, Julius Oppenheimernek, és az kezébe vette a dolgot. Megszerezte neki Lee Farrelt. Nem hiszem, hogy sejtik, ki lőtte le Steelgrave-et, de azt hiszik, hogy én tudom, és ezért most már nem rajonganak értem.
– És maga valóban tudja, amigo?
– Már a telefonban mondtam magának, hogy igen.
Egy hosszú percen át merőn nézett rám. Szilárdan, egyenesen.
– Ott voltam – mondta, és ez egyszer száraz komolysággal beszélt. – Valóban nagyon különös volt az egész. A kislány látni akarta a szerencsejáték-barlangot. Még sohasem látott ilyesmit, és az újságokban írtak...
– Ő itt lakott magával?
– Nem az én lakosztályomban, amigo. Egy szobában, amit én szereztem neki.
– Nem csodálkozom azon, hogy ezt nem akarta megmondani. De gondolom, magának nem volt ideje megtanítani őt szép mesterségére.
Az asszony kicsit összeráncolta a szemöldökét, majd egy mozdulatot tett a levegőben a barna cigarettával. Követtem tekintetemmel a füstöt, amint valami olvashatatlan szöveget ír a mozdulatlan levegőbe.
– Kérem – szólalt meg egy idő múlva –, ahogy mondtam, a kislány el akart menni abba a házba. Így én felhívtam Steelgrave-et, és ő azt mondta, hogy menjünk. Részegen találtuk, amikor odaértünk. Én addig sohasem láttam részegnek. Nevetett, átölelte a kis Orfamayt, és azt mondta neki: jól megszolgálta a pénzt. És azt mondta, van valamije a számára. Aztán kivett a zsebéből valamilyen szövetdarabba csavart bankóköteget, és átadta neki. Amikor a kislány kicsavarta, a szövetdarab közepén egy lyuk volt, a lyuk pedig be volt mocskolva vérrel.
– Nem lehetett valami gusztusos. Még jellemzőnek sem nevezném Steelgrave-re.
– Maga nem nagyon ismerte őt.
– Ez igaz. Mondja tovább.
– A kis Orfamay elvette a bankóköteget, rábámult, aztán Steelgrave-re, és a kis, fehér arca egészen nyugodt volt. Megköszönte Steelgrave-nek a pénzt, és kinyitotta a táskáját. Én azt hittem, azért, hogy beletegye a bankócsomót. Az egész olyan különös volt...
– Röhej – szóltam közbe –, a földre estem volna, levegő után kapkodva a nevetéstől.
– Ám ehelyett – folytatta a nő zavartalanul – a kislány egy pisztolyt vett elő a táskájából. Azt hiszem, az a pisztoly volt, amelyet Steelgrave adott Mavisnek. Olyan volt, mint az a...
– Pontosan tudom, hogy milyen volt. Játszottam vele egy keveset.
– Egyszóval, a kislány megfordult, és egyetlen lövéssel agyonlőtte Steelgrave-et. Nagyon drámai volt.
Dolores visszatette a barna cigarettát a szájába, és rám mosolygott. Mosolya kíváncsi volt, és olyan, mintha valami távoli dologra gondolna.
– Maga vette rá a kislányt, hogy valljon Mavisnek?
Igent intett.
– Úgy gondolom, Mavis magának nem hitte volna el.
– Ezt nem akartam megkockáztatni.
– Mondja, drágám, nem maga adott ezer dollárt Orfamay-nek, azért, hogy hazudja Mavisnek, hogy ő volt Steelgrave gyilkosa? Ő olyan kislány, aki ezer dollárért sok mindenre képes.
– Erre nem óhajtok válaszolni – válaszolta az asszony.
– Jó. Tehát a múlt éjszaka, amikor engem odavitt, maga tudta, hogy Steelgrave már halott, és semmi félnivaló nincs, és az egész cirkusz a pisztollyal valóban csak cirkusz volt.
– Nem vagyok isten, aki mindent előre elrendez – mondta a nő halkan. – Ott adva volt egy szituáció. És én tudtam, hogy így vagy úgy, maga Mavist kihúzza a csávából. Senki más nem tette volna meg. Mavis elhatározta, hogy magára vállalja a gyilkosságot.
– Most már szeretnék inni valamit. Kikészültem.
Az asszony felugrott, és a kis bárszekrényhez ment. Visszajött két óriási pohár skót whiskyvel és vízzel. Az egyiket átadta nekem, és a pohara mögül figyelte, ahogyan belekóstolok. Csodálatos volt. Még ittam belőle. Az asszony ismét visszasüllyedt a székébe, és kinyújtotta a kezét az aranyszipka után.
– Elkergettem – mondtam végül – Mavist. Őróla beszélek. Azt mondta nekem, ő lőtte le Steelgrave-et. Az övé volt a pisztoly. Annak a párja, amelyet maga adott nekem. Nyilván nem vette észre, hogy a magáéból már tüzeltek.
– Nagyon keveset értek a pisztolyokhoz, amigo – mondta halkan a nő.
– Nyilván. Én megszámoltam benne a töltényeket, és meggyőződtem róla, hogy amennyiben eredetileg töltve volt, akkor két töltényt már kilőttek belőle. Orrin P. Questet két lövéssel terítették le, egy 32-es önműködő pisztolyból. Ugyanaz a kaliber. Felszedtem az üres töltényhüvelyeket a kis dolgozószobában, ott lenn.
– Hol lenn, amigo?
Kezdte sérteni a fülemet: túl sok az „amigo”. Túlságosan sok. Folytattam:
– Természetesen nem tudhattam, hogy ez ugyanaz a pisztoly. De érdemesnek látszott feltételezni. Egy kicsit össze akartam zavarni a dolgokat, hogy ezáltal Mavist lélegzethez juttassam, Steelgrave pisztolyát tehát a bár mögé tettem. Az ő saját pisztolya egy fekete 38-as volt. Valószínűbb, hogy ilyet hordott magánál, ha egyáltalán hordott. Még egy recés fogantyún is hagyhat az ember nyomokat, de egy elefántcsont­markolat nagyon alkalmas arra, hogy egy csomó ujjlenyomat maradjon rajta, a bal oldalán. Steelgrave nem viselt volna ilyen pisztolyt.
Az asszony szeme kerekre nyílt. Üres volt és zavart.
–- Attól tartok, hogy nem nagyon tudom követni magát – mondta.
– És ha Steelgrave megöl egy embert, egészen és azonnal megöli, sőt, megbizonyosodott volna arról, hogy meghalt. De az a fickó, Orrin Quest még feltápászkodott, és járt is egy kicsit.
Láng lobbant fel az asszony szemében, de mindjárt ki is hunyt.
– Szeretném azt mondani magának, Dolores, hogy mondott is valamit, de nem tette. A tüdeje tele volt vérrel. A lábamnál halt meg. Ott lenn.
– De hol lenn? Maga nem mondta meg nekem, hol volt az az „ott lenn”...
– Valóban meg kell mondanom?
Az asszony kortyolt egyet a poharából. Mosolygott. Aztán letette a poharát. Folytattam:
– Maga jelen volt, amikor a kis Orfamay megmondta Steelgrave-nek, hol találhatja a fivérét.
– Ó, igen, természetesen. – Gyorsan magához tért. Szépen és könnyedén. De a mosolya kicsit fáradtabbnak látszott.
– Csakhogy Steelgrave nem ment oda – mondtam.
Az asszony cigarettája megállt a levegőben. Ennyi volt az egész. Semmi több. Aztán lassan ismét a szájához emelte. Már újra elegánsan fújta a füstöt.
– Az egész idő alatt ez volt a lényeg – mondtam. – Nem is hittem, hogy ennyire világos. Steelgrave és Weepy Moyer egy és ugyanaz a személy. Így van?
– A legnagyobb mértékben. Ezt be is lehet bizonyítani.
– Követhető út. Steelgrave új életet kezd, és egészen jól halad. Aztán megjelenik Stein, és megzavarja. Részt kér, kellemetlenkedik. Én persze csak találgatok, de körülbelül így történhetett. Rendben van, Steinnek pusztulnia kell! De Steelgrave nem akar megölni senkit. Steelgrave-et még sohasem vádolták gyilkossággal. A clevelandi zsaruk nem üldözik. Nincs függőben levő vád. Semmi rejtély, semmi gyanú, kivéve, hogy kapcsolatban állt egy bandával, valamilyen minőségben. Neki azonban meg kell szabadulnia Steintől, aki mindent tud róla. Ezért elcsípeti magát. Saját maga. Aztán kijut a börtönből, a börtönorvos megvesztegetése révén, megöli Steint, és azonnal visszamegy a börtönbe. Amikor a gyilkosságot felfedezik, bárki engedte ki a börtönből Steelgrave-et, annak pánikszerűen menekülnie kell, és minden bizonyítékot megsemmisítenie a kiengedéssel kapcsolatban. Mert a zsaruk mégiscsak idejönnek, és kérdéseket tesznek fel.
– Nagyon természetes, amigo.
Ránéztem, hegy megtört-e már, de még semmi jelét nem mutatta.
– Nna, hát ennyire már volnánk. Nekünk fel kell tételeznünk erről a derék ifjúról némi sütnivalót: miért engedte, hogy börtönben tartsák tíz napig? Egyes számú válasz: alibit akart magának teremteni. Kettes számú válasz: mert tudta, hogy előbb vagy utóbb napvilágra kerül a kérdés, hogy azonos-e ő Weepy Moyerrel, miért ne adott volna tehát időt nekik arra. hogy pontot tegyenek a dolog végére. Ezután, ha bármikor kinyírnak egy gengsztert, errefelé már nem kapják el Steelgrave-et, hogy ráhúzzák a vizeslepedőt.
– Magának megfelel ez az elmélet, amigo?
– Igen. Nézzük tovább erről az oldalról. Miért ebédelt volna Steelgrave nyilvános helyen ugyanazon a napon, amikor kilógott a sittről, hogy végezzen Steinnel? És ha ezt tette, a fiatal Orrin Quest véletlenül miért éppen azon a napon csinálta azt a fényképfelvételt? Hiszen Stein akkor még nem volt elintézve, a fénykép tehát semmire sem volt bizonyíték, semmi veszélyt nem jelentett. Örülök, ha az emberek szerencsések, de ez túlságosan szerencsés véletlen volt. Namármost. Még ha Steelgrave nem is tudott arról, hogy Quest megcsinálta azt a felvételt, annyit tudott, hogy kicsoda Quest. Ismernie kellett. Quest állandóan fejte a nővérét kosztpénzért, zsebpénzért, amióta elvesztette az állását. Talán már előbb is. Steelgravenek kulcsa volt Mavis lakásához. Valamit tudnia kellett erről a fivérről. Ami egyenes irányban vezet ahhoz a felismeréshez, hogy azon az éjszakán – az összes éjszakák közül éppen azon az egyen – Steelgrave nem lőhette le Steint, még ha tervezte is.
– Most tehát én kérdezem, hogy akkor ki tette? – kérdezte udvariasan az asszony.
– Valaki, aki ismerte Steint, és közel tudott férkőzni hozzá. Valaki, aki tudta, hogy elkészült az a bizonyos fénykép, tudta, kicsoda Stein, tudta, hogy Mavis Weld a karrierje küszöbén áll, és nem sok hiányzik hozzá, hogy sztár legyen, de tudta azt is, milyen veszélyes a kapcsolata Steelgravevel – ám ezerszer veszélyesebbé válna, ha rá lehetne kenni Steelgrave-re Stein meggyilkolását. Valaki, aki ismerte Orrin Questet, mert ott volt Mavis Weld lakásán, és ott találkozott vele, és a bűvkörébe vonta. Quest ugyanis az a fajta fickó volt, akit tökéletesen meg tudott fosztani a józan eszétől, bizonyos kezelés által. Tudta továbbá, hogy azok a csontnyelű 32-esek Steelgrave nevén voltak bejegyezve, bár ő mindkettőt azért vásárolta, hogy a két nővérnek ajándékozza, mert ha ő pisztolyt hordott magánál, az nem olyan volt, amit nyilvántartottak, vagyis semmiképpen sem vezethetett nyomra. Valaki, aki tudta, hogy...
– Megállj! – Az asszony hangja olyan éles lett, hogy szinte szúrt. De sem harag, sem ijedtség nem rezgett benne még most sem. – Azonnal hagyja abba, kérem! Ezt tovább egyetlen percig sem tűröm! Távozzék!
Felálltam. Az asszony hátradőlt, és láthatóan a torkában dobogott a szíve. Rendkívüli volt, sötét és félelmetes. És semmi nem tudott elérni hozzá, Még a törvény sem.
– Miért ölte meg Orrin Questet? – kérdeztem. Felállt, közeljött hozzám, és már megint mosolygott.
– Két okból, amigo. Ő több volt, mint egyszerű kis bolond, és a végén valószínűleg ő ölt volna meg engem. A másik ok pedig – és itt semmi szerepe sincs a pénznek – szerelem. Szerelemből történt.
Az arcába akartam nevetni. De nem tettem. Mert a nő halálosan komoly volt. Túl volt ezen a világon.
– Nem számít, hogy egy asszonynak hány szeretője van – folytatta halkan –, de mindig van egy, akinek az elvesztését nem tudja elviselni – egy másik nő miatt. Nekem Orrin volt az az egy.
Csak most néztem bele szép, sötét szemébe.
– Hiszek magának – mondtam végül.
– Csókoljon meg, amigo.
– Jóságos Isten!
– Szükségem van férfiakra, amigo. És a férfi, akit szerettem, halott. Én öltem meg. Azt a férfit, akin nem akartam osztozni senkivel.
– Elég sokáig várt.
– Tudok türelmes lenni, amíg van remény.
– Ugyan, hagyja már ezt az ostobaságot.
Mosolygott. Szabadon, elragadón – és teljes természetességgel.
– És maga, drágám – mondta szinte vidáman –, egyetlen megveszekedett lépést sem tehet ebben az ügyben, hacsak nem akarja tökéletesen és végérvényesen tönkretenni Mavis Weldet.
– Az elmúlt éjszaka Mavis bebizonyította, hogy hajlandó tönkretenni saját magát.
– Hacsak nem színészkedett. – Az asszony most szúrósan nézett rám, és élesen felnevetett. – Ez fájt, ugye? Hiszen maga szerelmes bele.
Lassan, megfontoltan válaszoltam:
– Ez ostobaság lenne. Mire vezetne? Ülhetnénk együtt a sötétben, foghatnánk egymás kezét, de meddig? Kis idő múlva elragadná tőlem a hírnév varázslata, a drága ruhák, az üres, tartalmatlan, valószerűtlen ragyogás, az olcsó, mesterkélt szenvedély. Ő nem képes többé arra, hogy valóságos személy legyen, önmaga. Csupán egy hang a filmtekercs hangcsíkján, egy arc a mozivásznon. Én pedig ennél többet kívánnék.
Az ajtó felé közeledtem, anélkül hogy hátat fordítottam volna a nőnek. Voltaképpen eszembe sem jutott, hogy egy golyót ereszthet belém. Úgy gondoltam, jobban kedvel így, ahogy vagyok, abban a biztos tudatban, hogy egy megveszekedett lépést sem tehetek ebben az egész ügyben.
Akkor néztem vissza, amikor kinyitotta az ajtót. Karcsú volt, sötét, bájos és mosolygós. Áradt belőle a nemi varázs. Tökéletesen túl minden erkölcsi törvényén ennek és minden más világnak, amelyet az emberi képzelet fel tud fogni. Olyan volt, amilyennek a nagy könyvben megírták.
Csöndesen távoztam. Nagyon halkan ért el hozzám a hangja, amikor becsuktam az ajtót:
– Querido... Nagyon szerettem magát. Kár.
Becsaptam az ajtót.
Az előcsarnokban egy férfi állt, várva a felvonót. Magas volt és sovány, kalapja mélyen a szemébe húzva. Meleg nap volt, de a férfi vékony felsőkabátot viselt, feltűrt gallérral. Az állat leszegve tartotta.
– Dr. Lagardie – szólítottam meg halkan. Rám pillantott, a legkisebb jele nélkül annak, hogy felismert. Belépett a liftbe. Megindult vele fölfelé.
Odamentem a pulthoz, és csöngettem. A nagydarab, puha, kövér ember kijött és megállt, ajkán fájdalmas mosollyal. A szeme már nem volt annyira élénk.
– Adja ide a telefont – utasítottam. Lenyúlt érte, és a pultra tette. A Madison 7911-et tárcsáztam.
– Rendőrség – szólt bele a kagylóba egy hang. – Sürgősségi osztály.
– Itt a Château Bercy garzonház. Franklin és Girard utca kereszteződés, Hollywood. Egy Dr. Vincent Lagardie nevű egyén, akit a gyilkossági csoportból French felügyelő és Beifus keres, hogy kihallgassa, ebben a pillanatban ment fel a 412-es lakosztályba. Philip Marlowe magándetektív beszél.
– Franklin és Girard... Várjon ott, kérem. Van fegyvere?
– Van.
– Tartóztassa fel az illetőt, ha megpróbál elmenni.
Letettem a kagylót, és megtöröltem a számat. A kövér puhány a pulttal ellenkező irányba hajolt, fehér karikákkal a szeme körül.
Gyorsan jöttek, de nem elég gyorsan. Talán fel kellett volna tartóztatnom Lagardie-t. Talán sejtettem, mire készül, és szándékosan hagytam, hogy megtegye. Olykor, ha nagyon lehangolt vagyok, megpróbálok tisztába jönni magammal. De ez most túlságosan bonyolult lett volna. Mint az egész átkozott ügy. Soha nem volt benne egyetlen olyan pont, amikor természetesen, magától értetődőn cselekedhettem volna. Anélkül, hogy agyongyötörjem a fejem az örökös találgatásban: milyen hatással lesz ez a lépés arra, akinek esetleg tartozom valamivel.
Amikor Frenchék feltörték az ajtót, Dr. Lagardie a heverőn ült, szívéhez szorítva az asszonyt. Vakon meredt maga elé. A száján véres hab. Átharapta a nyelvét.
Az asszony bal melle alatt, a lángszínű blúzon feküdt az ezüstnyelű kés, az, amelyiket már láttam az orvos szobájában. A nyelét meztelen női alakra formálták. Miss Dolores Gonzales szeme félig nyitva volt, ajkán ott kísértett haloványan a kihívó mosoly.
– A hippokratészi mosoly – jegyezte meg a mentőorvos, és sóhajtott. – De neki jól áll.
Végignézett Dr. Lagardie-n, aki – az arckifejezése után ítélve – nem látott és nem hallott semmit.
– Azt hiszem, valaki szegényebb lett egy álommal – mondta a mentőorvos. Lehajolt, és lefogta az asszony szemét.