Káosz ciklus 2.
John Caldwell
A KÁOSZ SZÍVE

(Tartalom)

 

 

1. Verghaust csillaga

 

Skandar Graun épp egy meredekebb lejtőn baktatott lefelé öles léptekkel, kissé csörömpölve nehéz páncéljában, amikor különös jelenség késztette megtorpanásra.

Egy nyílvessző fúródott lyukas orrú bakancsa elé.

– Hoppá! – mondta a félork az alkalomhoz illően.

A környező bozótokból tizenhárom plusz egy manó áramlott elő. A tizenhárom manó teljesen közönséges volt, ám a plusz egy nem akárki lehetett; bíbor palástot viselt, vaskoronát a feje búbján, és íj helyett göcsörtös botot tartott a kezében.

Ő szólalt meg.

– Állsz te meg, utazó!

Skandar Graun, megmarkolta láncos buzogányát, és egész testében fenyegetőleg fordult a manókirály felé.

– Félre, szerencsétlenek! – morogta vészjóslóan. – Nem vagyok manóölő kedvemben.

A manókirály igencsak törte az embernyelvet.

– Állsz te meg, utazó – ismételte. – Fizetelődsz meg adó.

– Miféle adó? – mennydörögte Skandar Graun.

– Aki itten akar haladozódni által, az kell megfizetődni adó.

A félork pap nagystílűen pillantott végig a rongyos, mocskos, szedett-vedett kompánián.

– Az én nevem Skandar Graun – hangsúlyozta jól érthetően. – Nálam az a szokás, hogy amerre áthaladok, ott nekem fizetnek adót. Ehhez mit szólsz?

A manókirály nem túlságosan jött zavarba.

– Akkor is, ha harminc harcos mérgezett nyila meredeződik rád? – kérdezte ártatlanul.

Huszonhat manó lépett ki a bokrok közül. Íjjal a kézben.

Skandar Graun megköszörülte a torkát.

– Mit mondtál, milyen adót kell megfizetnem?

– Útiadót.

A félork nagyvonalúan nyúlt az erszényébe.

– Tíz réz elég?

– Ó, nem – mosolygott a király kedvesen. – Az adó nem pénz. Nem rideg réz.

Skandar Graun visszazárta bőrerszényét.

– Szóval, nem? – kérdezte. – Akkor mi?

– Az utazónak a lelke. A mi magasztos istenünk lelkekkel táplálkozik, s most igen-igen éhes. Nagyon-nagyon éhes. Verghaust várja tőlünk, hogy vigyünk finom lelkeket, különben a mi lelkünket eszi meg.

– Verghaust? – habogta Skandar Graun. – A pokol hercege? – Úgy megszorította láncos buzogánya nyelét, hogy az szinte recsegett. – Ki merészeli útját állni Yvorl isten harcos-papjának? – mennydörögte.

A manókirály megrettenve húzta a válla közé a fejét.

– Én – motyogta szerényen. – Meg a harcosaim mérgezett nyilakkal. Ha nem fizetődsz, nyomban teletűzdelődünk halálos vesszőkkel.

A manók még egy centit feszítettek íjukon.

Skandar Graun fenyegetően végigpillantott a manósokaságon, aztán az övébe tűzte fegyverét, és hanyagul csípőre tette a kezét. A következő pillanatban ugrott, és villámgyors mozdulattal elmarta a király fenséges nyakát.

– No? – harsogta fölényesen. – Van róla tudomásotok, micsoda katasztrófát zúdítotok a fejetekre, ha belém köttök?

– Hát... – nyöszörgött a király.

– Megállj, idegen! – harsant fel egy hang a közelből. Acélszürke bundájú manó ugrott ki az egyik bokorból. Magasabb volt, mint a többiek, fajtársai szinte feketének látszottak hozzá képest. Undorító, bibircsókos, kajla orra alatt sörtebajusz meredezett harciasan, és lecsüngő alsóajka szinte az állát verdeste.

Előrébb lépett, és elvigyorodott; sötét képében a sárgás fogai szinte világítottak.

– Gyere! – mondta.

Skandar Graun elengedte fájdalomtól rogyadozó ellenfelét, és tett egy lépést előre.

– Te meg ki az... isten vagy?

– Nem isten... – vicsorgott a szürke. – Csak az isten szolgája. A nevem Illor. A végzeted. Verghaust személyesen küldött érted. Nemcsak éhes, haragszik is.

Skandar Graun hátán jeges borzongás futott végig. Azonnal fegyvert rántott. Láncos buzogányával a kezében valamivel jobban érezte magát. Ám ez az érzés nem tartott sokáig. Illor villámgyors mozdulattal színes port szórt a képébe, s ő egyetlen szippantás után elveszítette az eszméletét.

 

Arra tért magához, hogy teljesen meztelen, és valamiféle faketrecben himbálódzik egy hatalmas barlangban, két méterrel a talaj fölött. Odalenn mindenfelé manók rikácsoltak, civakodtak, perlekedtek. Szabálytalan elrendezésben tüzek égtek, melyeket népes manócsaládok ültek körül. A hangzavart csak fokozta, hogy a manókat igencsak érdekelte frissen szerzett foglyuk külseje. Ennél már csak egyvalami foglalkoztatta volna őket jobban: a zsákmány.

Skandar Graun jól látta, hogy ruhái és fegyverei egy hatalmas batyuba csomagolva ott hevernek a barlang sarkában, nem messze a ketrectől. A szerzett kincset többször is megpróbálta megostromolni a hadjáratban részt nem vevők tömkelege, ám néhány zord manó útját állta a fosztogatóknak.

Skandar Graun, ruhájától és fegyvereitől megfosztottan, komoran markolta ketrece rúdjait. Ezért tette meg azt a hatalmas utat Kirovangból Lendorig, ezért vívott gyilkos csatákat, ezért vágta ki magát minden nehézségből, hogy most csupasz seggű manók kezében végezze? Nem, ez nem igazság! Igazság? Létezik egyáltalán az igazság? Létezik egyáltalán sors? Létezik eleve elrendeltetés?

Ha igen, neki aztán tudnia kellene.

Egy pillanatra lehunyta a szemét, így próbálva meg kiszűrni agyából a manók éktelen rikácsolását, és lelki szemei előtt akaratlanul is leperegtek az elmúlt napok, hónapok eseményei.

Már gyermekként megtanulta gyűlölni az embereket, azokat a szőrtelen, szívtelen és emberszagú teremtményeket. Úgy tudta, egy Peltár nevű embervarázsló ölette meg az ő ork anyját és ember apját. S ő azért lett a Káosz egyik hatalmas istenének, Yvorlnak feltétlen híve, hogy bosszút állhasson Peltáron. Yvorl az ádozatokért cserébe megadta neki a lehetőséget. Ám egyúttal azt a feladatot rótta ki papjára, hogy szerezze meg a Káosz Szavát, a rég elfeledett varázsszert. Tizenhárman indultak útnak, de egyedül ő jutott el a célig. Megszerezte a Káosz Szavát, de barátai, szerelme egymás után hullottak el mellőle; két utolsó társát, Nicolaust, a gőgös druidát és Yamaelt, a sunyi félork orgyilkost ő volt kénytelen megszabadítani az élet nehézségeitől. Kezdte elveszíteni istenébe vetett hitét, mert rádöbbent, hogy amíg a Káoszt szolgálja, ő nem egyéb mint a pusztulás hírnöke, a két lábon járó pestis. Aztán végre szembe került a gyűlölt Peltárral, ám a rég várt bosszú édes íze megkeseredett a szájában. Mert nem Peltár volt a bűnös Skandar Graun szülei elveszejtésében, épp ellenkezőleg.

Kinek higgyen, miben higgyen immár? Átadta a Káosz Szavát Peltárnak, aki azért kereste, hogy elpusztítsa a Rend hívei számára oly veszélyes varázslatot. A mágikus bőrtekercs azóta már elpusztult, s a varázslat csak egyvalaki fejében maradt meg.

Skandar Graun, a Káosz Szavának tulajdonosa még csak sejti, micsoda borzalmas felelősséget vett ezzel a nyakába. Azt azonban tudja, istene nem veszi jó néven, hogy lepaktált a Rend szolgálóival.

Alouita romvárának földalatti labirintusában nem sokat időzött; nyomasztotta a baljóslatú hely. Nem is annyira az ott lakozó lidérc közelsége aggasztotta; társai megcsonkított teteme és önnön komor lelkifurdalása késztette mielőbbi távozásra.

Indulás előtt természetesen Yvorl isten harcos-papjához méltó gondos alapossággal átkutatta a halottakat, s elvett tőlük ezt-azt, amiről úgy vélte, talán szolgálatára lehetnek. A csatában alaposan behorpadt fémvértezete nem csillogott már régi dicsőségében, ám az egyik katakombában talált láncos buzogány bensőséges érzéssel töltötte el. Nem is beszélve arról az elégedettségről, amikor Yamael hátizsákjából átpakolta mindazokat a drágaköveket, melyeket a buzgó orgyilkos oly előszeretettel gyűjtögetett. Talált egy jókora kristálygömböt is, és rövid töprengés után rájött, hogy csak az lehet, amely a lenti lidérccel van kapcsolatban; ebbe nézett bele a szomorú sorsú Siliana. Eltette ezt is. Csakúgy, mint a keskeny pengéjű dobótőröket, a színes folyadékokkal telt üvegcséket, gyűrűket, brossokat, nyakláncokat, csecsebecséket, miegymást. Kész csoda, mi haszontalan kacatot hurcolt magával Yamael! A legmeglepőbb egy bőrtekercs volt, melyen különös cirádákra bukkant. Nem kellett sokáig vizsgálgatnia, hogy rájöjjön, a különös cirádák bizony nem mások, mint papi varázslatok. Ezen kissé elcsodálkozott. Mire kellettek a bér- és orgyilkos félorknak papi varázslatok, hiszen úgy sem tudott volna mit kezdeni velük?

Aztán ahogy jobban megnézte, még inkább elcsodálkozott. Igaz, a bőrtekercsen olyan papi varázsiatok szavai szerepeltek, mint holtak felélesztése, ördögidézés, védőszellem, tűz ellen védő mágia, beszéd a holtakkal meg hasonlók, de ezeken a hasznos varázslatokon kívül szerepelt egy különös kitétel is.

Mindaz, ki képes megidézni ezen varázslatot, ki képes elraktározni e varázsszavakat emlékezetében, s ismeri a varázslás módját, az a személy egyetlen, kizárólag egyetlen alkalommal lehetőséget nyer arra, hogy megidézze Verghaust arkördögöt és hat kérdést tegyen fel neki, melyre Verghaust köteles igazat válaszolni. De jól vigyázz, halandó, Verghaust fölött nem könnyű uralmat gyakorolni.

A titokzatos kitétel felkeltette kíváncsiságát. Verghaust, az ördögök hercege válaszol a kérdéseire? Hat kérdésre; igennel vagy nemmel.

Skandar Graun némi habozás után felolvasta a varázslatot. Amikor az utolsó szótagot is kiejtette, a fekete éjszaka még inkább elsötétült, és úgy érezte, mintha komor árnyak vették volna körül.

A sötétből baljóslatú szempár meredt rá. Vörösen izzó szempár. Elképzelhetetlenül mély hang dördült fel.

– Kérdezz, halandó! Verghaust válaszol néked.

Skandar Graun megköszörülte a torkát.

– Ezek szerint... hat kérdésem van?

– Nem. Már csak öt.

Ez nem volt valami eszes cselekedet. Skandar Graun az ajkába harapott. Mi a fenét kérdezzen? Máskorra kellene tartogatni.

– Ha most nem kérdezek többet, válaszolsz legközelebb?

– Nem.

A fenébe! Két kérdés már elment hiába. A harcos-pap lázasan törte a fejét. Mi után tudakozódjon?

– Fenyeget valamilyen veszély?

– Igen.

Erre megrémült.

– Miféle?

– A válaszom csak igen vagy nem lehet – hallatszott Verghaust sírontúli hangja.

A félork riadtan nézett maga elé.

– Most azonnal menekülnöm kellene? – nyögte.

– Igen.

Skandar Graun felugrott, és azonnal szaglászni kezdett, de csak saját rothadt csirkebélre emlékeztető, jellegzetes orkszagát érezte, és ez némileg megnyugtatta.

– Nem hazudsz, Verghaust? – kockáztatta, meg.

Fenyegető morgás hallatszott, kemény csikordulás, majd:

– Nem.

Skandar Graun ismét szaglászott.

– Ez már a hatodik kérdésem?

– Igen. Halandó, feloldottad a varázst, melyet egykoron Alouita rótt rám. Elpazaroltad a kérdéseidet. Nincs többé hatalmad fölöttem. Hah!

Skandar Graun dühösen csavarta össze a bőrtekercset.

– Tudod, mit, Verghaust?... Dögvész beléd! Yvorl dühe lesújt rád!

Ahogy ezt kimondta, szerette volna leharapni a nyelvét. Azonnal érezte, ahogy a jelenlévő kísértet éktelen dühre gerjed. A pokol hercege bömbölt dühében.

– Alávaló halandó! A varázs véd téged, de ne hidd, hogy megmenekülsz a bosszúm elől! Megjelöllek!

Skandar Graun furcsa viszketést érzett a bal szemöldöke fölött. Ösztönösen odakapott, és olyan érzése támadt, mintha a szemöldökén a szőr túlburjánzott volna. Ahogy eltette a bőrtekercset, Verghaust jelenlétének kénes bűze elillant, ám a kényelmetlen, viszkető érzés nem szűnt meg. Skandar Graun előhúzta kicsiny ezüsttükrét. Belepillantott, és elborzadva szisszent fel. A bal szemöldöke fölött egy teljesen fekete, parányi sátáncsillag éktelenkedett.

Verghaust jele!

Megpróbálta ledörzsölni, de eleve nem sok reményt fűzött hozzá. Nem is jött le. A fekete sátáncsillag ott maradt a bal szemöldöke fölött. Verghaust megjelölte.

Tudta, mit jelent ez. Ha élete során valaha is Verghaust imádójával találkozik, az azonnal tudni fogja, hogy ez az egyén istene ellensége. Tehát: meg kell ölnie. Szép kilátások.

Hát ez volt az, ami miatt Skandar Graun, Yvorl isten harcos-papja jelenleg leginkább idegeskedett. Itt csücsül a manók ketrecében, talpig meztelenül, s valahol a közelben már nyalogatja a szája szélét az a Verghaust, akinek a jelét ott hordja a bal szemöldöke fölött.

Skandar Graun csak most nézett szét igazán a barlangban. A sűrű füstön keresztül látta, hogy több, az övéhez hasonló faketrec himbálódzik a barlang mennyezetéről. Mindegyikben meztelen emberek raboskodtak. Némelyikük hangosan rimánkodott, vagy éppen átkozódott, de ez eleinte fel sem tűnt az eget verő lármában.

Az egyik ketrecet épp most engedték le, és a kétségbeesetten vergődő pucér foglyot nyolc-tíz lándzsás manó elvezette a barlang mélye felé. Hamarosan iszonyatos üvöltés hallatszott.

A manók még több tüzet gyújtottak, gyanús szagú, véres húsokat sütögettek; a rossz szellőzésű barlangban a felül megrekedő füst már szinte tapinthatóvá vált, kegyetlenül fojtogatta a félorkot.

Még látta, amint egy újabb ketrecet is leengednek, és a megélénkülő zsivajból arra következtetett, hogy újabb húsdarabok kerültek kiosztásra.

Nocsak!

Az a kilátás, hogy lelke és teste Verghaust gyomrába kerülhet, nem töltötte el mérhetetlen optimizmussal, azonban már arra a gondolatra, hogy mocskos manók szopogatják majd a csontjait, egyenesen dühbe gurult. Így csupaszon és fegyvertelenül csak szótagonként memorizált varázslataiban bízhatott. Két parancsvarázs és két mozdulatlanná dermesztő varázs állt rendelkezésére, no meg egy-két kisebb. És persze ott lapult a fejében a Káosz Szava, amelynek hatékonyságáról Yamael esetében már meggyőződhetett. De mindennél nagyobb reménnyel töltötte el Sheenka gyűrűje, melyet a manók – ki tudja, miért – nem húztak le az ujjáról. A Káosz roppant hatalmú szládja még két szívességgel tartozik neki; s ez bármely bajból kihúzhatja.

Lassan telt az idő, a manók élték lármás, zűrzavaros mindennapi életüket. Egy bozontos nőstény hajba kapott egy vénséggel, mert az nem akarta megosztani vele sületlen cubákját. A civakodásba szinte az egész népesség bekapcsolódott, ha máshogy nem, valamelyik küzdőfelet biztatta, vagy hulladékokat, ürülékdarabokat, hajigáltak hozzájuk. Olyan éktelen lármát csaptak, hogy egy érzékenyebb ember már rég megsüketült volna.

Skandar Graun sem bírta sokáig türelemmel. Két kézzel megragadta a fatákolmányt, s dacára annak, hogy esetleges kiszabadulásakor jókorát zuhanhat, eszeveszetten rázni kezdte börtönét. A ketrec úgy himbálódzott, mint egy tengeren hánykolódó ladik, ám dacára a félork rettenetes erejének, a börtön nem engedett.

Talán órákig is füstölődött magányos ketrecében, erőt gyűjtve, gondolkodva, lehetőségein töprengve, amikor arra eszmélt fel, hogy börtöne megrándul alatta. Lassan, ingadozva ereszkedni kezdett lefelé.

– Hohó! – dörmögte. – Sátánfattyak! Ha el kell pazarolnom rátok Sheenka segítségét, azt megemlegetitek...

Egész sereg manó várt rá odalenn zord képpel, döfésre kész dárdákkal. Lehettek vagy kilencen; Skandar Graun nem igazán tudta megszámolni őket, mivel állandóan mocorogtak; egyesek elmentek, mások jöttek a helyükre. Az azonban nyilvánvaló volt, hogy rettenetesen tisztelik tekintélyes külsejű vendégüket. Tiszteletük oly, méreteket öltött, hogy igazán még a dárdájukkal sem merték böködni, csak úgy tettek, mintha noszogatni próbálnák.

Skandar Graun kidagasztotta vaskos izmait, s ijesztésképpen rájukvicsorgott. Csalódottan vette tudomásul, hogy a förtelmes teremtmények ettől még nem futottak széjjel. Kissé riadtabban bámultak rá ugyan, de határozottságuk nem csökkent.

A félork sandán lesett körül. Mindössze kilenc-tíz manó. Szét lehetne lökni őket, odarohanni a hatalmas batyuba kötözött cucchoz, felkapni, és kidübörögni ebből a bűzlő koszfészekből. Igaz, kaphat közben egy-két döfést a hátába, de hát kockázat nélkül nincs reckír.

– Viszünk Verghausthoz... – közölte az egyik manó biztatóan. – Verghaust már vár. Éhes. Nagyon éhes. Verghaust megsüti a húsod. Megeszi. De előtte kiszívja belőled a lelked. A pokol kapujában fogsz vonítani, és a túlvilágon is Verghaustot fogod szolgálni.

Skandar Graun megvakarta szinte teljesen kopasz fejbőrét, s közben sunyi pillantást vetett rézgyűrűjére. A látszólag közönséges fém pecsétgyűrű a csontvázkarú, sellőformájú Sheenkát ábrázolta. A Káosz szládja még két szívességgel tartozik neki.

Nem kellene most azonnal felhasználni az egyiket? Csak szólítania kell Sheenkát, s a szlád kimenti szorult helyzetéből...

Skandar Graun már-már szóra nyitotta száját, de aztán más gondolata támadt. Minek sietni, hiszen ráér akkor hívni megmentőjét, amikor már végképp nem marad más választása. Hátha az értékes segítség elpazarlása nélkül is képes lesz kimászni a bajból!

Még egy vágyódó pillantást vetett batyuba bugyolált lemezvértje, lyukas bakancsa, rothadó csirkebélre emlékeztető szagú, rongyos barna köpenye és egyéb kincsei felé, aztán megindult arra, amerre fogvatartói taszigálták.

A manók ott nyüzsögtek körülötte, összevissza karattyoltak, bólogattak, vicsorogtak, vigyorogtak. Skandar Graunnak a válláig sem értek, de rondaságban messze lekörözték, pedig ő sem volt kimondott szépség. És hogy bűzlöttek! Skandar Graunnak mindig is kényes orra volt, zamatosnak talált olyan illatokat, melyek az emberek többségét hányingerrel töltötték el, a tömény manószagtól viszont még neki is felfordult a gyomra.

A barlang mélye felé lépkedtek, s amerre elhaladtak, a koszos, horgas orrú manók elhátráltak előlük, a loncsos nőstények rongyaikba bugyolálták meredt szemű, vézna csemetéiket, s útjuk során mindvégig néma csenddé fagyott köröttük a locsogás, rikoltozás, civakodás.

Nem kellene mégis használni azt a gyűrűt?

Skandar Graun nem töprengett igazán sokáig ezen. Mindig is szerette a veszedelmes helyzeteket, főképp akkor, ha volt némi biztosítéka, hogy könnyedén kacagva, ép bőrrel kerül ki belőlük.

Miért ne nézzünk a szeme közé annak az átkozott Varg... Verg... hogyishívjáknak?

A barlang legvégén egy lefelé lejtő, sötét alagútba jutottak. A manóknak nem volt szükségük fáklyafényre; mivel életük java részét a föld mélyén töltik, jobban látnak a sötétben, mint a szembántó napfénynél. No, Skandar Graun sem panaszkodhatott ez ügyben; bár ő a napvilágot jobban kedvelte. Szeme fél perc alatt hozzászokott a feketeséghez, s ugyanolyan magabiztosan lépkedett a lefelé lejtő folyosón, akárcsak őrei.

Csak akkor botlott meg, amikor az eladdig viszonylag sima padlót meredek, kőbe vájt lépcsőfokok váltották fel. Ha nincs annyi manó körülötte, bizony mentehetetlenül lezuhan, s magával ránt mindenkit; akár a nyakát is törhette volna.

Nagy nehezen sikerült megkapaszkodnia felvisító őreiben, s dörmögve nyerte vissza egyensúlyát.

Lefelé tartottak. Most már vigyázva rakta egymás után ormótlan tappancsait; ezeket a lépcsőfokokat apró manólábak méretére szabták, nem az övére. Azért elboldogult valahogy.

Amikor lejjebb jutottak egy szinttel, és rövid egyenes szakasz után újabb lépcső következett, alulról jeges légfuvallat csapta meg. Minden szál szőre felborzolódott. Nem közönséges szél volt ez! Honnan is jönne szél a föld mélyéből? Ez a légfuvallat iszonyatos, mély gonoszságot sugárzott, tömény kénszaggal telítette a levegőt, s valósággal rátelepedett Skandar Graun mellére; a félork alig kapott levegőt.

– Mi a jó ég ez?

A manókon szemmel látható nyugtalanság vett erőt. Úgy tetszett, egyikük sem szívesen vállalja a vezető szerepet. Az elől haladók lassítottak, próbáltak visszamaradozni, előretuszkolni más társaikat, ám a más társaknak eszük ágában sem volt változtatni pozíciójukon. Rikácsolva, veszekedve védték helyüket.

A vita elmérgesedett, s odáig fajult, hogy ketten bökdösni kezdték egymást durva hegyű dárdáikkal. A többiek erővel taszigálták szét őket. Aztán további érthetetlen hadoválás, hadonászás következett, amelynek végén Skandar Graun azon kapta magát, hogy őt terelik előre, s most már mind a kilenc manó a fenekét bökdösi fegyverével.

Rossz előérzete támadt. Nem kéne mégiscsak használni a gyűrűt?

Miközben a „tenni vagy nem tenni” problémáján rágódott, fokozatosan egyre lejjebb jutott, s mindinkább azonnali cselekvéskényszer vett erőt rajta. Most! Nem szabad késlekedni!

Skandar Graun éleset szippantott a levegőből, s ez a visszhangos járatban fenyegető horkanásnak hangzott. Okozott is némi riadalmat rettegő kísérőinek.

A félork összeszorította bal kezét, hogy érezze ujjai között a gyűrű megnyugtató közelségét. Csak most gondolkozott el igazán azon, vajon miért hagyták meg ezt az egyetlen ékszerét. Hiszen mindenétől megfosztották. Elvették a fegyvereit meg a vértjét, levetkőztették, még lyukas bakancsát is leráncigálták, egyetlen füléből kiszedték a fülbevalót, s varázskesztyűjétől, nyakban függő amulettjétől, sőt, még értéktelen rézgyűrűitől is megszabadították. Hogy lehet, hogy pont legveszedelmesebb „fegyverét” hagyták meg neki. Miért?

Talán van valami varázserejű kisugárzása a Káosz Gyűrűjének? Vagy az is lehet, hogy mindenki más számára láthatatlan, csak viselője szemének tárja fel magát? Vagy villámokat szórt azokra, akik megpróbálták leráncigálni?

Ki tudja? Nyilván megvan a jó oka, hogy az ujján maradt. A lényeg az, hogy itt van, és kihúzza a szarból, mielőtt túl mélyre süllyedne.

Akkor meg mi értelme izgulni? Egy szlád, Yvorl félisteni erejű szolgája százszor ennyi manót elfúj egyetlen leheletével. Sheenka egyszer már képes volt megmenteni egy fekete lidérctől, az alvilág gonosz teremtményétől, miért ne tudná megmenteni a gonosz manóördögtől?

Ismét kénes fuvallat csapta meg, most már erőteljesebben. A manók lecsendesedtek, csak fogaik ütemes vacogása hallatszott.

Skandar Graun kihúzta magát. Nem fog megalázkodni ilyen fattyúk előtt.

A lépcsők elfogytak a lába alól, és alig tett két lépést, egy kanyar után különös látvány tárult a szeme elé.

Szabályos téglalap alapú, szögletes szoba tűnt fel előtte; gránitfala olyan sima volt, hogy szinte csillogott. Mennyezete hat méter magasan lehetett, s hasonlatos volt az oldalfalakhoz, azzal a furcsa különbséggel, hogy a bal hátsó sarkában négyzetes fekete lyuk tátongott, melyen át határozottan érezhető, folyamatos léghuzat süvített keresztül a szobán. A helyiség falai dísztelenek voltak, ám padlóját szinte egybefüggően bőrök, szőrmék borították. Emberbőrök, manóbőrök, tündérbőrök, farkasbőrök, medvebőrök, kutyabőrök, sőt, Skandar Graun kínosan figyelt fel a tényre: orkbőrök is. A kiteregetett bőrök nagyrésze egyébként nem is látszott a szerteszórt, megsárgult csontoktól, melyek a jobb hátsó sarokban majdhogynem plafonig érő halmot alkottak. A csontrakás előtt két apró lény térdepelt; fajukat Skandar Graun nem tudta megítélni. Egészen fehérek voltak, s a gyér fényben nem látszott jól, hogy faggyúszerű fehérségük csupasz bőr-e vagy egészen sima szőr. Sőt, az igazat megvallva, Skandar Graun agyán még az is átsuhant, egyáltalán anyagi testeket lát-e, hiszen első pillantásra az az érzése támadt, mintha látná rajtuk keresztül a zörgő csontokat, melyek rakosgatásával épp foglalatoskodtak.

A terem gyér világítása mellesleg abból a körkörös üregből eredt csontrakás mellett, melyet vörösre hevült vasrostély fedett, s a mélyén valamiféle tűz loboghatott vagy parázsolhatott. Azonban ha a fény forrása tűz volt, igen különösféle tűz lehetett; Skandar Graunnak nem kellett különösebben megerőltetnie kiváló szaglóérzékét, hogy rádöbbenjen: a jeges fuvallat meg a kénes bűz onnan lentről ered.

Az eddig leírtak azonban mintegy bevillanó háttérként merültek fel a félork agya szegletében. Hiszen tekintete, szinte a belépés – és a dermedt megtorpanás – pillanatától kezdődően mágikusan a szoba közepét elfoglaló jelenségre tapadt.

A gyér fényben is szikrázó rubinokkal kirakott, hatalmas vastrónuson ott ült Verghaust, a manók istene. Skandar Graunnak nem volt szüksége különösebb logikára ahhoz, hogy megállapítsa: a trónon ülő hatalmas termetű manó nem lehet más, mint a fenti népség ura és parancsolója.

Két és fél méter magas, rőt szőrű, égő szemű, hatalmas agyarú lény volt. Hogy manó-e, arra Skandar Graun nem mert volna fogadni. Feltétlenül manó formája volt; göcsörtös lábak, gubancos szőrzet, gennyes kelések a testen meg a ráncos pofán, legörbülő, csőrszerű orr, nagy táskaszáj. Csakhogy... csakhogy az a veszedelmes tekintet, azok a villogó agyarak, azok a fekete karmok. Ebből a teremtményből oly mélységes alvilági gonoszság sugárzott, hogy szinte fizikai fájdalmat okozott. Skandar Graun ugyan nem járt még a pokolban, de annak a bizonyos intézménynek az urait hasonlóan tudta elképzelni. Erre az erőre mondhatják, hogy ez már sátáni. Brrr! Skandar Graun egyszerre fázni kezdett, ugyanakkor melege is lett.

Összébb szorította a kezét, és a gyűrűre pillantott. Biztos, hogy Sheenka képes lesz legyőzni ezt az izét? Vagy csupán annyit parancsoljon a szládnak, hogy őt mentse meg? Hadd maradjon csak itt a manóördög magának.

A manók istene azonnal felpillantott, amint Skandar Graun, éles dárdahegyektől döfődve, betámolygott a terembe. Még lenyelte a szájában lévő falatot, ledobta a padlóra a sült manóalkart, és szélesen vendégére vigyorgott.

– Egy ork! – állapította meg tényszerűen, basszushangon, és vörös nyelvével lenyalta ráncos ajkáról a zsírt. – Büdös hús, de zaftos!

– Apám ember volt – javította ki sietve Skandar Graun. – Nem vagyok egészen ork... sőt, ha jól tudom, már anyám is csak felerészben tartozott az orkok népéhez... Valójában én inkább ember vagyok...

Verghaust felágaskodott a székben, hegyes orra fel-le járt, tüzes szeme szinte szikrákat hányt.

– Mágia! – üvöltött fel vadul. – Nem is akármilyen! Erős mágia!

Skandar Graun ösztönösen háta mögé rejtette gyűrűs kezét.

– Nem kell félned – sietett biztosítani a szörnyeteget –, nem áll szándékomban mágiát használni.

– Félni? – röhögött nyersen Verghaust. – Az a jó, minél erősebb a mágia. A húsoddal és a lelkeddel együtt mind belém száll. Gyere közelebb!

A dárdás manók siettek betartatni Skandar Graunnal a parancsot.

A félork felmordult, és előrántotta gyűrűs kezét.

– Rágós falat lennék! – morogta. – Még belém törne a fogad, ördög! Látod ezt a gyűrűt...

– Nem tudtuk lehúzni a dagadt ujjáról – nyüszítette az egyik manó, azon nyomban térdre rogyva. – Az ujját levágni pedig nem merészeltük engedély nélkül...

– Miféle gyűrű az? – dörögte a manóisten izgatottan.

– A végzeted! – kiáltotta Skandar Graun harsányan. Úgy döntött, nem vár tovább. – Sheenka! – kiáltotta. – Én szólítalak, Skandar Graun! Jöjj, segíts meg!

– Sheenka gyűrűje! – motyogta Verghaust, és döbbenten meredt a gyűrűre. – Ez itt a Káosz Gyűrűje! És Sheenka...

– Igen! – rikoltotta diadalmasan Skandar Graun. – Sheenka a te gyalázatos csontjaiddal gyarapítja majd a gyűjteményed! Sheenka... jelenj meg! Tartozol nekem!

Verghaust szeme kidülledt, szája szétnyílt, kezét dermedten széttárta... aztán olyan iszonyatos sikoltás hagyta el a torkát, hogy a terem szinte beleremegett.

– Sheenka! – ismételte Skandar Graun. – She...

Verghaust olyan fergeteges hahotába tört ki, hogy az minden más hangot elnyomott. A terem visszhangzott, s a rőtszőrű óriás kétméteres teste úgy rázkódott, hogy az irdatlan vastrón imbolyogni kezdett a gránitra terített orkbőrökön.

– She...

– Ostoba! – ordította Verghaust, fuldokolva a röhögéstől. – Hogy kép... hogy képzelted... Hogyan is képzelhetted...

Skandar Graun úgy érezte, mintha egy jeges kéz ragadná meg a bokáját, ujjait a bőre alá vájná, s a hideg érintés centiről centire kúszna föl egész a szívéig, hogy ott a félelem szorításába vonja legnemesebb testrészét.

– Kérlek, Sheenka... – rimánkodott. Nem hagyhatod cserben istened hű szolgáját. Nézd, tudom, nem volt helyes, hogy Pertárnak adtam a Káosz...

– Ez az én területem! – ordította Verghaust. Ide még Sheenka sem merészel belépni. Csak úgy tehetné meg, ha elvesztené minden erejét. Ha belépne... felfalnám, enyém lenne az ő hatalma is...

– Nem – makogta Skandar Graun. – Az nem lehet.

– Így is az enyém lesz! A gyűrűje révén hatalmat nyerek fölötte. Felfallak téged, aztán őt is. A szolgáim lesztek. A pokol kapujában találkoztok majd. Sheenka nem fogja megköszönni neked, hogy a pokolra juttattad, félvér! Jer közelebb!

Skandar Graun egyetlen elszánt hördüléssel felkapta a hozzá legközelebb álló manót, és Verghausthoz vágta. A manókirály villámgyors mozdulatot tett a repülő test irányába, s vigyázatlan alattvalója az ütés erejétől elszállt a kénszagú rostély felé.

A rőtszőrű óriás leugrott trónjáról, és döngő léptekkel indult meg arra, ahol az egyetlen rézgyűrűbe öltözött félork csatázott nyolcegynéhány dárdás fickóval.

Ezt már Skandar Graun se vette tréfára. Gyors egymásutánban három kisebb döfést is kapott a bordáira, de egyik seb sem volt olyan mély, hogy zavarta volna őrjöngésében. Támadóit villámgyorsan szétszórta. Skandar Graun ugyanis, amikor megindul, olyan, akár egy dühöngő bika; letiporja azokat, akik az útjába állnak.

Az egyik manót homlokon csapta pörölyszerű öklével; a szerencsétlen pára elterült, mintha letaglózták volna. Egy másikat megtaszított, és az egyensúlyát vesztett fickó ettől a futólagos mozdulattól még két társát leverte a lábáról. Azt a vézna manófattyat, amelyik meg rá akart ugrani, úgy lefejelte, hogy annak azon nyomban betört a nagy horgas orra, s bíborszínű vér öntötte el a képét. Aztán a harcos-pap összeszedte minden erejét, s akarati parancsot ordított a feléje tartó manókirályra.

– Dögölj meg!

Verghaust egy pillanatra megrándult, de csak egy pillanatra.

– Mágia! – üvöltötte sátáni boldogsággal. – Enyém lesz az erőd!

Skandar Graun nekivágott még két manót, aztán egy harmadik fickó kezéből kirántotta a girbe-gurba nyelű dárdát, s a rárontó ördögi teremtmény felé döfött. A dárda vashegye nekivágódott Verghaust mellének. Skandar Graun teljes mázsás súlyát beleadta a döfésbe. Fém csikordulása hallatszott, mintha a manók ura acélvértet viselt volna rőt szőre alatt. Egy reccsenés. A fanyél eltörött. A félork harcos-pap elvesztette egyensúlyát, és térdre rogyott.

A villámló szemű sátánfajzat feléje nyújtotta karmait.

– A rostély felé, kis ínyencfalatom! – duruzsolta boldogan. – Azt hitted, büntetlenül sértegethetsz? Légy a vacsorám!

Skandar Graun oldalra hemperedett, és alattomos harcmodort alkalmazva, kirúgta a király alól a lábat. Azaz, csak szerette volna. A mozdulat kivitelezése remekbe szabott volt, bármely orgyilkos megirigyelhette volna. Ám a dolognak volt egyetlen szépséghibája. Csupasz lábfeje iszonyatos erővel csapódott az óriás cölöpszerű lábszárának, s a félorknak olyan érzése támadt, mintha Pelador híres sziklavárát akarta volna letaszítani a szirt fokáról egyetlen rúgással.

– Ha ha! – harsogta Verghaust.

Skandar Graun a fájdalomtól elvakultan hengeredett oldalra, hogy kikerüljön ellenfele keze ügyéből.

– A homlokodon viseled Verghaust csillagát – rikoltotta Verghaust szinte barátságosan. – Amikor odatettem, nem gondoltam, hogy ily hamar találkozhatunk. Díszhelyen tartom majd a fejed!

Skandar Graun feltápászkodott. Csak annyit látott, hogy a hatalmas rőt kar feléje villan. Megpróbált lebukni az ütés elől, de vagy ő volt túl lassú, vagy a másik túl gyors. A hatalmas mancs a szíve fölött találta el, a veszedelmes karmok mélyebben szántottak húsába, mint a nevetséges dárdadöfések, s az ütés erejétől Skandar Graun tizenhatot hemperedett.

Felkönyökölt, kábán megrázta a fejét. Ez kicsit sok volt így egyszerre. És az az átkozott dög már meg is indult feléje. Szép lassan, komótosan, a végzet beteljesítőjeként. Azok a manók, akik Skandar Graun fergeteges rohamától nem maradtak véglegesen a padlón, már kitakarodtak a teremből.

Skandar Graun valami szőröset érzett a keze alatt. Egy orkbőrre támaszkodott. Nem túl jó ómen. Elrántotta a kezét, és valamivel hátrébb próbált szilárd pontra találni, ahol megpihenhet, míg magához tér a kényszerű mélyrepülés után.

Kábasága azon nyomban elmúlt. A feje kitisztult. Skandar Graun, Yvorl isten félvér ork harcos-papja akkorát ordított, hogy a trónterem minden szöglete beleremegett. Nem, mindennap tenyerel az ember pokoltűztől izzó rostélyra!

– Finom falat leszel! – biztatta kedélyesen Verghaust. – Nem szenvedsz már sokáig! Aztán Sheenka édes halhusikája következik... Izzik már a gyűrűd, fiú?

Skandar Graun fel akart pattanni, de a két apró, fehér kísértet megragadta a karjánál fogva. A rostély felé vonszolták.

A harcos-pap kézzel-lábbal próbált kapaszkodni, de a gránitpadlóra terített orkbőrrel egyre közelebb jutott a kénes szagú rostélyhoz.

– A pokol tüze elemészt! – rivalgott ünnepi hangulatban a rőt manó, s kéjesen csámcsogott. – Összefut a nyál a számban... mmm...

– BOSSZÚ! – üvöltötte Skandar Graun lelke minden dühével, és érezte, ahogy agyában kattan a Káosz Szavának retesze. Csontjában érezte, amint leghatalmasabb varázslata működésbe lép s mellkasa egy szempillantás alatt felszabadul a gonoszság szörnyű nyomása alól. Iszonyatos erő szállta meg. Most ő következik!

– Mágia! – süvöltötte Verghaust; ez alkalommal korántsem olyan boldog felismeréssel, mint azelőtt.

Skandar Graun úgy látta, mintha egy hat méter átmérőjű gömb képződött volna körülötte, melynek a padló fölött derengő körvonalai lilás színben rajzolódtak ki a homályban. A két apró fehér lény, akik eddig a harcos-pap karját rángatták, egyetlen hang nélkül szertefoszlottak. Mintha köddé váltak volna.

– A pokol tüze emésszen el! – ordította Verghaust, és a félork felé lódult.

– Bosszú! – bömbölte Skandar Graun, és megindult a manóóriás irányába.

Verghaust dühödten rontott ellenfelére, ám hiába hadonászott, a gömb lilás kontúrja visszalökte, mintha áthatolhatatlan falba ütközött volna. A rőt bundájú manó vicsorogva, rikácsolva csapkodott, de hiába pattogtak lila szikrák veszedelmes karmainak ütései alatt, áldozatához egy lépéssel sem jutott közelebb.

Skandar Graun ugyanúgy nem tudta elérni ellenfelét; de pár pillanat múlva le is mondott az erőlködésről.

Verghaust tajtékzott.

– Ne hidd, hogy megmenekülhetsz! Csak késlelteted a végzeted! A varázslat hamarosan elgyengül, és akkor rettenetes sors vár rád. Nyersen téplek darabokra. Élve rángatózol majd az agyaraim között! Átkozott félvér! Ne hidd, hogy átejtesz!

– Dühöngj csak! – vicsorgott vissza Skandar Graun. – Te, manók szégyene, pokol ivadéka, mocskok fattya, rég vágyok már egy rőt színű ágyelőre.

Verghaust olyan őrjöngésbe kezdett, hogy a gránitpadlóra terített bőrök összevissza röpködtek. Csapásai alatt szikraözön röpködött a lila gömb körül, folyamatos sistergés, sercegés töltötte be a levegőt, s Skandar Graun majdnem megsüketült az éktelen rikácsolástól.

– Ízekre szedlek! – üvöltötte a manók ura. – Még a csontjaidból is kiszívom a velőt! Ki én, az utolsó cseppig!

Skandar Graun hat méter átmérőjű védőburka hirtelen legalább tíz centivel összement, s a félork érezte, ahogy az agyában alig észlelhetően, de mégis határozottan meggyengül a Káosz Szava.

Hohó, ez előbb-utóbb elveszti az erejét! Mire ez bekövetkezik, már nem kellene itt tartózkodni!

– El az utamból, te rókabunda!

Skandar Graun rohamléptekkel indult meg a felszínre vezető lépcső felé. Verghaust egyszerűen oldalra penderült a védőburok elől, mintha ismeretlen erő lökte volna félre. Üvöltött dühében.

A félork riadtan érezte, hogy a varázs még inkább meggyengül az agyában, s a védőburok átmérője ismét csökken valamelyest. Öles léptekkel száguldott fel a keskeny lépcsőfokokon, s nem kellett hátranéznie, hogy tudja, Verghaust ott lohol szorosan a nyomában – a manóördög rikácsoló hangját rendületlenül hallotta maga mögött; szörnyű átkok visszhangoztak a keskeny járaton.

Skandar Graun hármasával vette a lépcsőket, s védőburka még legalább ötméteres volt, mire felért a közmanók lakóbarlangjába. Orrából már-már kiszállt a szörnyű kénes szag, s most irtóztató manóbűz kínozta.

– Manóim! – bömbölte Verghaust rettenetes hangon. – Állítsátok meg!

Egy megtermett manó ugrott Skandar Graun elé. Kékes szőrére fekete árnyalatot varázsolt a közelben pislákoló tűz fénye. A manó döfésre készen tartotta fegyverét.

Skandar Graun egyszerűen nekirohant. Azt várta, hogy ez az ellenfele is le fog pattanni lilás burkáról. Ennél azonban jóval meglepőbb dolog következett be. A manó bekerült a gömb belsejébe. Skandar Graun döbbenten torpant meg. Ebben a kiszolgáltatott pillanatban könnyen felnyársalhatták volna. Ám nem ez történt. A fekete foltos, kékes szőrű manó elejtette dárdáját, hasra vetette magát, furcsa csapkodó mozdulatokat tett, mintha egy folyó sodrával birkózna, s eközben görcsős fuldokló-bugyborékoló hangokat hallatott. Úgy tűnt, menten belefullad a barlang padlójába!

Verghaust bömbölt, s fekete karmaival a lilás védőburkot csapkodta. Az átmérő ismételten zsugorodott pár centit.

Skandar Graun átugrotta a fuldoklót, átvetette magát egy tűzrakáson, s egyenesen begázolt egy csoport dermedt manó közé.

A hatás szinte leírhatatlan volt. Amint a lilás burok széle elérte a manókat, a legkülönbözőbb dolgokat kezdtek művelni. Egy kajla orrú nőstény kikapott a tűzből egy parázsló üszköt, a keblére szorította, csókolgatta. Rettenetesen összeégethette magát, de ezzel fikarcnyit sem törődött. Egy cingár hím, valószínűleg az előző nőstény férje, torkon ragadta magát, és manónyelven rikácsolva fetrengeni kezdett. Egy fiatalabb hím a szájába vette kőkése nyelét, és erőnek erejével próbálta legyömöszölni a torkán. Egy másik manó karjait szétvetve, kacagva rohant neki a barlang falának, olyan erővel, hogy a feje hatalmasat csattant. Megint egy másik csókokat dobált az elhaladó Skandar Graun felé, és mindenáron meg akarta ölelni.

Úgy tűnt, valamennyien megháborodtak.

Verghaust tajtékzott. S ha már bosszúját nem tölthette ki ellenségén, alattvalóit tépte-marcangolta. Az üszköt csókolgató asszonyt a tűzbe hajította, a késnyelőnek egy szemvillanás alatt letépte a fejét, a többi eszementet kíméletlenül rugdosta.

Amerre Skandar Graun elhaladt, a bűvkörébe került manók egymás után zuhantak a Káosz tébolyába. Volt, amelyik összevissza hadonászott, mintha szúnyogokat hessegetne, egy másik eszeveszetten rikoltozva döfködött a dárdájával a feje fölé, egy harmadik saját ürülékét gyömöszölte a szájába, egy negyedik úgy ugrándozott, akár egy lábfájós kecskebak, az ötödik tíz körömmel ásni próbált a kemény sziklapadlóban, a hatodik érzelmes szerelmi dalt kezdett énekelni törpenyelven, egy hetedik a fejét verte a barlang falába, és magában mormogott, egy nyolcadik...

Skandar Graunnak igazából megdöbbenni sem akadt ideje. Ereje fokozatosan apadt, s ezzel párhuzamosan csökkent a védőburok kiterjedése is; mire összebatyuzott holmijaihoz ért, a lilás gömb már alig volt négy méteres.

Verghaust ott tombolt mögötte.

– Kitépem a nyelved, percekig szopogatom a szemgolyód, nyakláncot kötök a beleidből, a körmeidet egyenként szedem le...

Egy csatabárdos manó ugrott közvetlenül Skandar Graun elé. Azonban nem lendítette ütésre túlméretezett fegyverét. Négykézlábra hullott, bal kezével a talajt kapálta, és fennhangon nyerített hozzá. A félork pap egyszerűen átlépett rajta.

Csak most döbbent rá, mi is történik. A Káosz Szava! Ez hát a nagy varázslat, ez hát a Káosz legszörnyűbb fegyvere; aki a hatása alá kerül, menten megőrül. Amerre ő, a Káosz Szavának birtokosa elhalad, eszementen fetrengő idióták maradlak utána.

A harcos-pap futólag hátrapillantott. Tébolyult áldozatainak egy része még tovább őrjöngött, de az elsők közül néhányan már magukhoz tértek, s azok, akiket nem emésztett fel a tomboló Verghaust dühe, fegyvereiket rázva indultak utána.

– Hohó!

Szóval az őrület csak átmeneti!

A védőburok átmérője egyre rohamosabban csökkent. Már alig három és fél méternyi volt.

Skandar Graun ezek után nem állt le öltözködni. Vállára kapta a hatalmas batyut, belerúgott egy talpát nyalogató nősténybe, és a kijárat felé dübörgött. Jobb lesz lelépni innen, mielőtt problémák adódnak!

Lelépni? De hova? Verghaust meg az észretért manók csapatostul loholnak a nyomában. Ezek csak arra várnak, hogy megszűnjön a varázs. No, azt már nem!

Hirtelen két kikötött pónit pillantott meg, azokat a hosszú sörényű, alacsony felépítésű lovakat, amiket a manók annyira kedvelnek. Teherhordóként és vacsoraként egyaránt.

Egy vékonydongájú manókölyök ugrott elé villogó pengével. Skandar Graun egyszerűen felrúgta. A kölyök a falhoz vágódott, csapkodni kezdett a karjával, mintha el akarna repülni, és vijjogva rohangált összevissza.

Skandar Graun odaugrott a pónikhoz. A baloldalit egyetlen csapással letaglózta – hogy ne tudják min üldözni –, aztán kecsesnek nem nevezhető ugrással felkapott a másikra, a szürke foltos, fehér kancára. A kötelet, amellyel a jószágot egy karnyi vastag faághoz erősítették, egyszerűen eltépte.

Úgy látszik, a Káosz Szavának bűvköre az állatokra is kihatott, mert a póni azon nyomban felágaskodott, s Skandar Graunt csak az mentette meg a lezuhanástól, hogy féloldalt fordult, s izmos combjaival megszorította az állat nyakát, hasonlóan izmos öklével pedig a tomporát püfölte.

A póni nyerítve iramodott el.

Skandar Graun, mint valami kövér pók, kétségbeesetten szorította az állat nyakát combizmaival, s mivel kezét egyrészt a ló farkának markolása, másrészt batyujának szorongatása foglalta le, hát veszedelmes agyarait mélyesztette hátasa tomporába, hogy ezzel még vadabb vágtatásra késztesse.

Szegény pára úgy nyerített, hogy rossz volt hallgatni. Ámde a fájdalom, no meg a Káosz varázslata megőrjítette, s inaszakadtából rúgtatott lefelé a hegyoldalon. Kész csoda, hogy nem bukott orra.

A rikácsoló manók hiába futottak utána görbe lábukon, menthetetlenül lemaradtak, és visongásuk, átkozódásuk hamarosan csak kínos emlék maradt. Azonban hátrafelé irányuló pozitúrájából Skandar Graun nagyot nyelve figyelte, ahogy vezérük négykézlábra ereszkedik, s mint valami nagy, rőtszínű medve, trappolni kezd utána. Ujjnyi hosszú karmaival minden elrugaszkodásnál jókora fűcsomókat fordított ki a talajból, s semmivel sem tűnt lassúbbnak, mint a megvadult lovacska.

– Gyí! Gyí! – ordította Skandar Graun az egyetlen szakszót, amit a lovásztudományból ismert.

Sohasem ült lovon ezelőtt, s lelke mélyén érezte, hogy jelenleg sem mondható el róla, hogy kimondottan lovagi stílusban vágtázna. Annyit tudott, hogy sarkantyúznia kellene, de egyrészt nem volt sarkantyúja, másrészt, lábával most épp hátasa torkát szorongatta. De még hogy!

– A májadat lassú tűzön pirítom meg! – lihegte Verghaust nyargalás közben. – A szívedet fokhagymával tűzdelem meg! Az agyvelődet elnyalogatom, a fogaidat reszelővel szedem ki!

– Gyí! – ismételte Skandar Graun. Majd valamivel kulturáltabban hozzátette: – Gyia, te!

A hegyoldal enyhe lejtője véget ért, most már egy páfrányoktól és dús aljnövényzettől zöldellő erdőben vágtattak. A félőrült póni alig-alig vette a fáradságot, hogy az útba eső fákat kerülgesse, így Skandar Graunnak minden erejére és ügyességére szüksége volt, hogy meg tudjon maradni rajta.

Ráadásul a mögöttük nyargaló Verghaust egyszerűen nem akart kifogyni a lélekemelő ötletekből.

– Lecsapolom a véredet, és megfürdök benne vacsora előtt! Ivókupát csináltatok a koponyádból, egyetlen füledet megcukrozva, csemegeként fogyasztom el, a bőröd fog otthont adni legkedvesebb férgeimnek...

Skandar Graun döbbenten tapasztalta, hogy védőburka immár alig-alig fogja körül testét; legfeljebb egy méterre terjedt körülötte.

– Gyí, te!

Combjának teljes erejével megszorította a póni nyakát, hogy nagyobb nyomatékot adjon szavainak.

Tompa roppanás; az állat szinte azon nyomban felbukott. Skandar Graun, Yvorl isten harcos-papja három métert repült, s nagy nyögéssel landolt egy vaskos tölgyfa tövében.

– Há-hááá! – háhááázott Verghaust. – Most megvagy!

Felemelkedett medveszerű pózából, és két karját kitárva, karmait kimeresztve várta, mikor múlik el végleg a Káosz-varázs.

– BOSSZÚ! – üvöltötte Skandar Graun, hogy megújítsa apadó varázserejét. Ám, mint ahogy pesszimista pillanataiban gyanította, agyában már csak pár foszlány maradt a varázslatból, s az is rohamos gyorsasággal elillanni látszott.

– Tudod, mit fogok csinálni veled? – kérdezte kéjesen Verghaust. – Először felnyitom a hasadat, és a beleidet...

– Sheenka! – ordította Skandar Graun, és védekezően tartotta maga elé a gyűrűt. – Sheenka, segíts!

Egy szempillantásba sem telt, s a Káosz sellőszerű, csontvázkarú szládja máris megjelent. Vézna karjával a rőt manóra mutatott, tűzpiros villám csapott ki ujjai közül, s Verghaust enyhe nyüszítéssel zsugorodni kezdett. Kisebbedett, kisebbedett, míg végül alig volt nagyobb egy átlagos manónál. A manókirály rikácsolva átkozódott.

– Falatonként fogom elrágcsálni a beleiteket, három hétig pácolom a nyelveteket, és a nyirokmirigyeitekből varázsitalt készítek...

– Mit kíván tőlem a Káosz papja? – kérdezte Sheenka.

Skandar Graun mély sóhajjal az átkozódó manócskára pillantott.

– Csapd agyon! – közölte nagystílűen.

– Nem – mondta Sheenka. – Nincs több hatalmam fölötte. Ez az ő területe. Pár percen belül visszanyeri erejét, és akkor nem tudunk dacolni vele. Kívánj mást!

A manóisten máris növekedni kezdett.

– Megállj, csak megállj! – süvöltötte. – Jön még kutyára dér! Verghaust bosszút áll! Megjegyeztelek, te hájas félvér. Egy percnyi nyugtot nem hagyok neked, ezt megígérem. Életed végéig rettegned kell Verghaust bosszújától. Utolérlek, és akkor nem lesz menekvés! Menekülj bár a világ végére is, én megtalállak és felfallak, de még mennyire, hogy felfallak... megcsapolom a véredet, és megmosdok benne, aztán kiszopogatom a szemed fehérjét... Aztán a hímvessződet lenyesem, a golyóidat szétmorzsolom...

Skandar Graun megborzongott.

– Vigyél innen... – mondta Sheenkának. – Amilyen messze csak lehet! Minél távolabb, annál jobb!

– Jól van – biccentett Sheenka. – Kívánságod egybeesik Yvorl akaratával.

Odalépett az ámuló paphoz, csontvázkarjaival átölelte, felragadta.

– Sőt, tudod, mit fogok csinálni a golyóiddal? – folytatta Verghaust. – Az egyiket berakom egy présbe...

– Yvorl akaratával? – ocsúdott Skandar Graun. – Mit vár tőlem?

– Jóvá kell tenned a hibádat! – susogta a szlád. – Súlyosan vétkeztél a Káosz ellen!

– És a vesédből pudingot csinálok...

– Mármint én? – kérdezte Skandar Graun.

Válaszra azonban már nem volt Idő. Sheenka valamit mormogott, s a környező tisztás kifordult Skandar Graun látóteréből, émelyítő szürkeség váltotta fel.

Búcsúzóul még hallatszott Verghaust utolsó ordítása.

– Megtalállak... a föld alatt is!

 

 

2. Limbó

 

– Hol vagyunk? – érdeklődött Skandar Graun fáradtan. – Hová hoztál?

– Ahová kérted – felelte Sheenka szenvtelenül. – A lehető legmesszebb Verghausttól, a pokol teremtményétől. Ez itt a Limbó, a Káosz létsíkja.

Skandar Graun ettől még inkább megrettent, mintha a szlád azt közölte volna, hogy jelenleg épp Yvorl gyomrában tartózkodnak.

Egyébként egy hatalmas barlangban voltak, amely semmivel sem látszott másnak, mint egy másik hatalmas barlang bárhol a világon. Mennyezetéről piszkosfehér cseppkövek meredeztek, s itt-ott összenőttek az egyenetlen talajból kinövő oszlopokkal. Öt-hat barlangnyúlvány vezetett szerte belőle.

– És... hm... mondtál valamit Yvorl parancsáról?

Sheenka feléje fordította fekete szemüregeit.

– Szörnyű hibát követtél el, pap. Megszerezted a Káosz Szavát, aztán ahelyett, hogy felajánlottad volna istenednek, egyik legnagyobb ellenségünk kezébe adtad. Hogy miért tetted, arra csak magadnak kell magyarázatot adnod. Ámde tettedért felelned kell. Yvorl kegyes hozzád. Nem veszi el silány életed. Felkínál egy lehetőséget. Ez itt a Limbó, a Káosz létsíkja, az örökké változó, megfoghatatlan világ. Nagyon jól tudod, hogy ez nem Yvorl birodalma; ez a senki földje. Ez a hely az, ahová sem a Rend, sem a Káosz istenei nem léphetnek be. Ez a totális entrópia világa, ahol minden titkok alapja rejtezik. Ez a Limbó, a lehetetlenségek földje, ahol tudomásunk szerint Feketebotos Mark'yhennon elrejtette legnagyobb kincsünket, a Káosz Szívét. Hallgasd hát, félvér, mily feladatot szabott ki rád az istened! Hatolj be e világba, s szerezd meg azt, amivel jóváteheted szörnyű vétkedet! Vedd magadhoz a Talizmánt, s ajánld fel istenednek, hogy kiengeszteld szörnyű haragját. A Limbóról más úton nem szabadulhatsz, csak a Talizmánnal a kezedben. Nincs más kiút. Ha megszerzed, elnyered istened jóindulatát, ha elbuksz, senki sem fog emlékezni rád.

– És... hol találom ezt a Talizmánt?

– E létsíkra nem mernek behatolni sem az istenek, sem mi, szládok, mivel itt, az Entrópia birodalmában elveszítjük hatalmunk nagy részét, s ki vagyunk szolgáltatva az Entrópia teremtményeinek. Jól figyelj, félvér! A Limbó olyan, mint egy hatalmas, élő szervezet; amint érzékeli az idegen behatolókat, azonnal antitesteket termel, hogy kiiktassa őket. Számos ügynökünk próbálkozott már a Káosz Szívének megszerzésével, de mindannyian kudarcot vallottak. A Talizmánt rettenetes szörnyek őrzik, ügynökeink mind elpusztultak. Mindössze annyit tudunk, hogy a Talizmánt egy zárt kamrában őrzik, melynek ajtaját tizenkét kulcs nyitja. A kamrát könnyen megtalálod, de a kulcsok hollétéről nincs tudomásunk. Ezt neked kell felderítened. S még valami, egyik néhai megbízottunktól tudjuk, hogy a legveszedelmesebb ellenség a macska!

– Macska? – csodálkozott Skandar Graun. – Egy közönséges macska?

– Nemigen közönséges – mondta a szlád. – Ügynökünk nagy hatalmú varázsló volt. Halála előtt csak annyit üzent nekünk: a macska!

Skandar Graun megvakarta széles orrát.

– Mennyi időm van minderre?

– Életed végéig keresheted a kulcsokat. Addig nem szabadulsz, amíg a Talizmánhoz hozzá nem jutsz, s tapasztalni fogod, hogy a Káosz e létsíkján az élet nem tart soká.

– És ha megszereztem a Talizmánt? – kérdezte a harcos-pap. – Hogyan jutok ki innen?

– Kijutsz. És a Káosz Szívét el kell juttatnod Yvorlhoz. Áldoznod kell, s a Talizmánt elégetni az áldozótűzben. De vigyázz, félvér... a Limbón ne próbálj áldozni... mert azzal a sorsot hívod ki magad ellen. Ha áldozol, jelzed ellenségeidnek a hollétedet, s akkor nemcsak az Entrópia teremtményeivel, de a Rend híveivel is meg kell küzdened!

Skandar Graun sóhajtott.

– Küzdeni... mindig csak küzdeni... Lassan kezd elegem lenni a küzdelmekből. Olyan vagyok, mint a két lábon járó pestis, mindenki elpusztul körülöttem. A társaim, a barátaim, a szerelmem, mindenki, mindenki... Miért kell ilyen szerepet betöltenem?

Sheenka kőarca meg se rezzent.

– Lesznek új társaid... De jól vigyázz, félvér! Nem tudhatjuk, ki az igazi segítőd, s ki ellenségünk a Rend és a Káosz örök küzdelmében. Jól vigyázz, félvér, most nem hibázhatsz: senkitől nem várhatsz segítséget, csak magadra számíthatsz.

– Aha – mondta Skandar Graun. – És az az egy szolgálat, amivel még tartozol?

A szlád merev arcán mintha kelletlen árnyék suhant volna át.

– Ha szólítasz – mondta vontatottan –, jönni fogok, mert jönnöm kell. De ne feledd: itt, az Entrópia birodalmában az én hatalmam is korlátozott. Csak akkor szólíts, ha valóban szükséged van rám!

Skandar Graun morózusan nézelődött.

Azt mondod, lesznek új társaim?

– Igen. De légy óvatos! A Talizmánt neked kell megszerezned, történjen bármi!

– Miféle társak?

– Sokfélék – válaszolta a szlád. Behunyta a szemét, aztán eltűnt.

Skandar Graun dermedten nézett körül. Most mi a fenét csináljon? Várja be a társait, vagy máris induljon? S ha indulni kell, akkor merre?

Mindenekelőtt gyorsan felöltözött. Rongyos nadrágja fölé felvette a Yamaeltól örökölt selyeminget, lábára felhúzta régi jó, laffogó talpú bakancsát, felöltötte horpadt mellvértjét, felcsatolta kellemes csirkebél illatú, szakadozott köpenyét, rácsippentette arany fülkarikáját egyetlen fülére, felhuzigálta értékes és értéktelen gyűrűit, nyakába kanyarította vékony amulett-láncát, feltűzte a köpenyre védelmező brossát, felhúzta legendás erőt kölcsönző varázskesztyűjét, megmarkolta láncos buzogánya nyelét, és nagyot sóhajtott. Ismét egész félorknak érezte magát. Így már valamivel szívesebben néz szembe a veszedelmekkel, mint csupaszon, egy szál gyűrűbe öltözve.

Zsákjából gyógykenőcsöt kotort elő, gondosan bekenegette sebeit, aztán egy jókora darab szárított hússal mardosó étvágyát csillapította. Eközben elmélyülten kutatott agyában.

Igen, odalenn Verghaust termében, a manókkal vívott kis csetepatéban elhasználta egy parancsvarázsát. Sebaj, így is ott lapul még bevetésre készen további négy varázslat. És ott van... Nem! A Káosz Szavának csak hűlt helyét érezte.

Megdöbbent. Csak nem szállt el örökre ez a remek varázslat? Csak nem vesztette el végleg a Káosz Szavát? Erőlködve próbálta emlékezetébe idézni a varázslat néhány szótagját, és némi megnyugvással tapasztalta, hogy a varázslat mentális komponensei továbbra is ott lapulnak koponyája belsejében; csak pihennie kell egy kicsit, és az elveszített varázslat vissza fog térni. Remélhetőleg.

Nos, akkor? Menni, vagy maradni? Tétován nézett körül.

A probléma magától megoldódott. Az egyik járat felől hangok hallatszottak; valaki közeledett. Skandar Graunnak nem kellett sokáig várnia, hamarosan három ember bukkant elő. Az elöl haladó férfi valóságos óriás volt. Teljes lemezpáncélt viselt, bal karján pajzsot, jobbjában hatalmas csatabárdot tartott. Lángoló tekintetével, sűrű szemöldökével, késpenge szájával, határozott orrával, kemény gránitarcával nem mindennapi jelenség volt. Skandar Graun csak egy pillantást vetett a férfi pajzsára, máris kiverte a veríték. A pajzsot egy hatalmas fekete légy díszítette. Tudta jól, mely istenségek hívői illesztenek ilyen jelet a pajzsukra: a pokol hercegeit tisztelő, ördögimádó fattyak!

Az ördögimádó két társa kevésbé nyújtott félelmetes látványt. Egyikük mellén összecsatolt, világos színű köpenyt viselt vászoninge és posztónadrágja fölött, övéről fegyver helyett mindenféle kis zacskók lógtak, kezében díszesen faragott, elefántcsonttal megfejelt botot tartott. Arca ápolt volt, frissen borotvált, őszes haját a homlokán szoros acélpánt fogta össze. Ráncos arca, szürkülő haja, kissé hajlott tartása mind arról árulkodott, hogy alaposan eljárt fölötte az idő. Ennek ellenére léptei ruganyosak voltak, szemében virgonc életerő csillogott.

A harmadik férfi előző társához hasonlóan alig ért vezetőjük válláig – így is szép szál ember volt, s valamivel harciasabb külsejű, mint a fejpántos, ám korántsem olyan fenyegető jelenség, mint az ördögimádó. Borostás volt, hosszú, gesztenyebarna haja a vállát verdeste, ajkát csúf forradás torzította el. Szarvasbőr zekét és nadrágot viselt, a hátán, bőrhüvelyben hatalmas pallos lógott. Izmos felső karján feszült a zeke, egész tartása rendkívüli ruganyosságról tanúskodott, s volt a lényében valami megmagyarázhatatlan idegenszerűség, amire a félork nem talált szavakat.

Skandar Graun erősebben markolta meg buzogánya rövid fanyelét, és megköszörülte a torkát.

– Kik vagytok? – mordult oda barátságtalanul.

A három jövevény megtorpant. Alaposan szemügyre vették. Végül a vezetőjük lépett elő.

– Az én nevem Laxius. Krurna – mutatott a fejpántosra. – Druida. Ő pedig Haroldus.

– Légy üdvözölve, idegen – biccentette meg őszes fejét a Krurna néven bemutatott druida. – Nézd el Laxius barátunk szűkszavúságát, ő a tettek embere. Hidd el, ha harcra kerül a sor, mozdulatai és fegyverei a legkifejezőbb szónál is ékesebben beszélnek. Nem várhatsz üdvözlőbeszédet Haroldus barátunktól sem. Nem néma ugyan, de egy árva szót sem ért a mi nyelvünkön. Messziről érkezett, oly messziről, hogy azt a legtöbb halandó elképzelni sem tudja. Csodával határos módon került a világunkba, s csak mutogatással képes megértetni magát. Ennek ellenére nagy hasznunkra lehet még e csúf helyen.

A Haroldus nevezetű illető, nevét hallva, összevonta a szemöldökét, felmordult, karba tette a kezét, és nyugodtan ácsorgott. Laxius ezenközben körbejárta a barlangot, és a különböző járatokat vizsgálgatta.

– Nos, barátom – folytatta a druida –, elárulnád, mi szél hozott e helyre, ahol bizony nem tanácsos egyedül csatangolni?

– Varázslattal jutottam ide – morogta Skandar Graun. – Verghaust, a manók ördöge a lelkemre éhezett. Ám én egy hatalmas varázsszer segítségével elmenekültem előle, s megmentőmtől azt kívántam, hogy olyan helyre vigyen, ahol nem kell félnem a manók fejedelmétől.

A rőt manó nevének említésére Laxius abbahagyta a vizsgálódást, és Skandar Graunra nézett.

– Verghaust? – szólt oda arrogánsan. – Már megint előbújt a pokolból az a kis féreg?

Skandar Graun lapos pillantással mérte végig a hatalmas harcost. Ahhoz képest, hogy jelvényei alapján ő is a pokol hercegéinek híve, elég megvetően emlegeti a manósátánt. Vagy ez ördögimádók közt így szokás?

– Fogalmam sincs, hol vagyok és hogy kerültem ide – hazudta Skandar Graun. – Azt sem tudom, hogy juthatok vissza innen a normális világba.

– Sehogy – mondta Laxius, és máris elfordult.

Krurna jóindulatú mosolyt vetett a félorkra.

– Ne zavarjon Laxius gőgös stílusa. Ő valóban nem mindennapi egyéniség, nagy dolgokra hivatott; megengedheti magának, hogy foghegyről szóljon hozzánk, szerény halandókhoz. Nem rosszindulatú ő, csak tudja, hogy sokban különb nálunk.

Skandar Graun vállat vont.

– Mondtam én már halotti imát, ilyenek sírja fölött.

Krurna könnyedén felnevetett.

– Nem hiszem, hogy Laxius esetében módod lenne hasonlóra. Ő az istenek kegyeltje, nagyhatalmú kiválasztott... De térjünk vissza beszédünk fonalához. Hát, igen... Ez itt a Senki Földje, az Entrópia birodalma. Idejutni könnyű, kijutni viszont annál kevésbé. Mi már egy hete járjuk ezt a létsíkot, de azonkívül, hogy szinte naponta halálos veszedelmekbe ütközünk, egy lépéssel sem jutottunk közelebb célunkhoz.

– Ami... micsoda?

– Megtalálni és elragadni a Káosz Szívét, a csodás Talizmánt, amely az egyetlen eszköz ahhoz, hogy biztonságban kikerülhessünk ebből az elátkozott birodalomból.

Skandar Graun alig észrevehetően nyelt egyet.

– Igen?

– Hármónk közül egyedül neki, Laxiusnak van célja e varázsszerrel; én mindössze vissza szeretnék kerülni a világomba, ahonnan egy meggondolatlan kísérlet vetett ide. Haroldus úgyszintén csak elkívánkozik a Limbóról. Ő egy másik létsík szülötte, ahonnan halálos veszedelmek elől menekült ide, hogy újabbakkal kerüljön szembe.

– És Laxius... Mit akar a Talizmánnal?

– Laxius az istenek kiválasztottja. Fiatal kora ellenére Orumegalban máris a legnagyobb hősök között emlegetik. A varázsszer megszerzése a próbaköve annak, hogy beléphessen Myorakh imádóinak nagymesterei közé. Ha megszerezné a Káosz Szívét, Myorakh a világ ura lehetne, Laxius pedig az ő helytartója.

– Aha.

– És te... barátom... még a nevedet sem tudom... Velünk tartasz, a kiszabadulás érdekében?

– Örömmel.

Laxius öklével megdöngette az egyik járat oldalát, odafordult a beszélgetőkhöz, és felmordult.

– Ez az egyetlen járat, amit még nem próbáltunk.

Haroldus furcsa kaffogó hangokat hallatott, szimatolt, és arrafelé meresztette a szemét, amerről érkeztek.

– Gyerünk! – mondta Krurna. – Ne várakoztassuk Laxius mestert!

A barlangnyúlványról hamarosan kiderült, hogy szabályos alagút, s falát véges-végig lihegőmoha lepi, mely különös hangokkal kísérte őket útjukon. Az alagút nem volt egészen sötét, felülről szabályos aknákon át beszűrődött egy kevés narancsszínű fény.

Laxius haladt elöl, ő volt az, aki elsőnek fedezte fel az előcsarnokot. Fényárban úszó, faragott kőoszlopokkal díszített kör alakú helyiség volt, melynek az alagúttal szemközti falában, ismeretlen eredetű zöldes fénnyel megvilágítva, hatalmas ajtó pompázott. Nem közönséges kapu volt, annyi szent! Négy méter magas lehetett, három méter széles. Ezt nem volt nehéz megbecsülni, mivel tizenkét egy méterszer egy méteres négyzet alkotta; négyszer három. Minden ilyen négyzet más és más színben ragyogott; pontosabban, minden ilyen négyzet más és más drágakőből, féldrágakőből vagy nemesfémből volt. A legfelső három: smaragd, zafír és rubin; alatta: türkiz, opál és gyémánt; lentebb: ametiszt, arany, elefántcsont; legalul: topáz, ezüst és gagát. Mindegyik négyzet közepén kicsinyke nyílás látszott.

– Kulcslyukak? – kérdezte ösztönösen Skandar Graun. Pedig azonnal rádöbbent, hogy csak ez lehet a Sheenka által emlegetett kincseskamra, amelyben a Káosz Szívét őrzik.

Laxius különös dolgot művelt. Lerakta nagy csatabárdját, behunyta a szemét, két kezét az ajtó felé tartotta, előre-hátra billegett, s halkan mormogott valamit. Krurna visszafogta Skandar Graunt, aki maga is tüzetesebben meg akarta vizsgálni az ajtót.

– Türelem, barátom! Ne zavard az istenek kegyeltjét! Kifürkészi ő mindazt, mit megtudhatunk.

Skandar Graun összevont szemöldökkel meredt maga elé. Nem tetszett neki az „Istenek kegyeltje”. Arrogáns, kiállhatatlan fickónak látszott első pillanattól kezdve. S nem elég, hogy olyan veszedelmes külsejű, ráadásul még valamiféle varázserővel, is rendelkezik? Valószínűleg pap, Myorakh arkördög harcos-papja.

Skandar Graun szinte megugrott egy gondolatra. Ha ez a Laxius egy arkördög híve, hogyan lehet az, hogy egyetlen szóval sem jelezte, hogy észrevette volna Skandar Graun bal szemöldöke fölött Verghaust jelét, a sátáncsillagot? Nem lenne-e kötelessége azon nyomban fegyvert emelni arra a bitangra, akit egy ördög megjelölt?

Akkor meg miért tesz úgy, mintha észre sem venné a jelet? Talán tart az ismeretlen Skandar Grauntól, és félelmét épp kevélységével leplezi? Vagy csak egyelőre nem akar tudomást venni a jelről, mert ha ez a vidék tényleg olyan veszedelmes, jól jön minden segítség? Aztán majd ha nála lesz a Talizmán...

Skandar Graun elégedetlenül dörmögött a bajsza alatt.

Ekkor a kissé visszamaradt Haroldus odasietett hozzájuk, érthetetlen szavakat sziszegett a foga között, fejével az alagút felé intett, és jelentőségteljes mozdulattal kivonta a hátára szíjazott bőrhüvelyből hatalmas pallosát.

– Azt hiszem, a Limbó újabb meglepetést tartogat nekünk – suttogta Krurna. – Jó lesz, ha készíted a fegyvered, barátom!

– Az én fegyverem mindig készen áll – morogta Skandar Graun, és megemelte láncos buzogányát.

Az alagútból most már jól hallatszott, hogy valami vagy valaki közeleg. Visszhangzó dobbanások, fémcsörgés, hangfoszlányok, köhögés hallatszottak.

Laxius felcsatolta bal karjára légydíszes pajzsát, felragadta csatabárdját, s odaállt melléjük; szétvetett lábbal, lángoló tekintettel, kitáguló orrcimpával, összeszorított ajakkal várta az ellenséget. Nem akármilyen látvány volt!

Három különös alak bukkant fel. Legelöl egy tetőtől talpig csiricsáré – és mocskos – rongyokba öltözött, kurta lábú, hordóhasú, dupla tokájú ork haladt. A fényözönben jól látszott, hogy villogó rövidkardot szorongat a bal kezében, lapos orrával kutyaként szaglászik, s apró gombszemét ide-oda forgatja.

Valamivel hátrébb – hasonlóképpen fegyverrel a kézben – egy éjfekete vértezetbe öltözött, fekete pajzsú férfi lépkedett. Lehúzott sisakrostélya mögött nem látszott az arca, de készenlétben tartott, kétkezes pallosa és sisaktolla is fekete volt.

A harmadik alak – mozgásából és öltözékéből ítélve nő lehetett – csak egy pillanatra lépett ki a fényre, ám amint megpillantotta a felsorakozott társaságot, azonnal visszasurrant az alagút védelmébe.

– Hohó! – kiáltotta a színes ruhákban tündöklő ork. – Itt az ajtó!

A fekete páncélos lovag letámasztotta pallosa hegyét a padlóra, és könnyedén ráhelyezte testsúlyát.

– Miféle szándékkal állják utunkat? – követelte. Nem ártottunk önöknek. Eresszenek át!

– Nincs ártó szándékunk – kiáltotta Krurna. – De megérthetik, hogy itt, a Limbón jó, ha az ember mindig felkészül a legrosszabbra.

– Egyetértek – felelte a fekete lovag. – Az én nevem Ruffirant il Salenaas, vándor zsoldos vagyok... nem tagadom, épp megbízatásban járok. Van ebben a kamrában egy-két csecsebecse, amelyre megbízóm igencsak áhítozik...

– A Káosz Szíve? – reccsent rá Laxius.

– Dehogy. – A lovag felhajtotta sisakrostélyát, és elmosolyodott. Arcbőre, akárcsak páncélja és fegyvere, fekete volt, mint a csillagtalan éjszaka. Sisakja alól göndör ezüst hajfürtök kandikáltak ki, ezüst szeme kísértetiesen világított a szurokszínű arcban. – Dehogy – ismételte a fekete képű lovag, s elmosolyodott beszélgetőpartnerei meghökkenésén. – Megbízómnak esze ágában sincs, hogy a számára értéktelen Talizmán miatt magára irányítsa Feketebotos Mark'yhennon úr nagybecsű figyelmét. Nem, nem, amiért engem fizetnek, az egy picike hangszer, melynek bióla a neve. Hogy mire szolgál, nem tudom, de nem is különösebben érdekel. Egy biztos... a bióla annak az ajtónak a túloldalán van. A Káosz Szíve mellett.

– Úgy látom, ön a Salené hegyek közül való, uram, a fekete gilfek nemzetségéből – mondta a druida.

– Úgy van – mosolygott Ruffirant. – Ön meglepően tájékozott. Valóban a Salené-völgyben láttam meg a holdvilágot. Akárcsak hűséges asszonyom, életem társa, Xilanne, ki mindenhová elkísér...

Amíg beszéltek, a nő, aki először visszabújt az alagút védelmébe, most előjött és feléjük tartott. Apró, kecses teremtés volt, ugyanolyan éjfekete arccal, ezüst hajjal és holdszínű szemmel, mint férje. Ő nem viselt sem páncélt, sem fegyvert. Bő, fekete selyemnadrágban, ugyanolyan színű selyemblúzban volt, és sötét köpeny takarta teste nagy részét. Az ő haja azonban nem göndör volt, hanem teljesen egyenes szálú, egyenesre nyírva a szeme fölött, egész a füléig, ahonnan a csodálatos hajzuhatag a háta közepéig omlott. Füle csúcsba futott, mint az elfeké, ám ellentétben az övékkel, cseppet sem volt szőrös. Arca tojásdad volt, és ha nem ilyen ijesztően fekete, talán bájosnak is lehetett volna mondani.

Neve említésére meghajolt, majd a férje oldalára lépett, és csendben, lesütött szemmel várakozott.

– Én pedig Kucsum vagyok – csapott hatalmas mellkasára a hordóhasú ork. – Orkföld szerte csak úgy ismernek, mint Kucsum, a Mocsok. Jámbor fickó vagyok, de nem nyújtok kezet. – Harsányan röhögött. – Ugye, nem haragusztok meg érte?

Skandar Graun csak most figyelt fel rá, hogy az ork jobb kézfeje hiányzik, csuklóból egy veszedelmes penge állt ki ujjak helyett.

– Az én nevem Krurna mutatkozott be a druida. – Ők pedig...

– Egy Sinitor nevű varázsló vágatta le – magyarázta Kucsum, a csonkját mutogatva. – Azt hitte, ezzel jó útra térít. Tévedett. De erre már csak akkor döbbent rá, amikor ez a kedves kis mesterséges végtag végigcirógatta a torkát.

Krurna mélyet lélegzett.

– Szóval, én Krurna vagyok, druida...

– De az az átkozott Sinitor még halálában is kicseszett velem! – magyarázta Kucsum zavartalanul. – Ahogy ott vonaglott előttem a padlón, és én a szomjamat oltottam egy kancsó borral, hirtelen előbújt valami fehér szellem a testéből, körbefont, és napokon át repült velem a levegőben. Aztán egy sivatag szélén tértem magamhoz. Ruffirant nem messze tőlem egy csapat hegyi manóval verekedett... Besegítettem. Azóta együtt kószálunk.

– Együtt – bólintott udvariasan Ruffirant. Lehúzta fémkesztyűjét, fekete keszkenőt húzott elő, és kényes mozdulattal megtörölte az orrát.

Kucsum felröhögött, és jobb kezével hátba vágta a lovagot, csak úgy csattant a páncélon a csonkból kiálló penge.

– Jópofa fickó! – magyarázta bizalmaskodását Kucsum. – Még egy szóval se mondta, hogy bántja a szagom a kényes orrocskáját. Ilyen úri módon jelzi, hogy ne álljak abba az irányba, amerről a szél fúj.

– Igen, Krurna – nógatta Ruffirant a druidát –, kit tisztelhetek a társaiban?

Krurna pár szóval bemutatta Laxiust és Haroldust, aztán Skandar Graun felé fordultak.

– És nemrégiben találkoztunk... ööö... ezzel a barátunkkal...

– Skandar Graun a nevem – sietett bemutatkozni a félork. – Egyetlen célom, hogy kijussak a Limbóról. Ám tudomásom szerint a megoldás azon az ajtón túl rejtezik...

– Te pap vagy? – villantotta rá agyarait Kucsum. – Lerí rólad... a kenetteljes beszédedről meg a cuccaidról. Biztos, hogy valamiféle pap vagy. Hogy van az öreg Grooms?

– Skandar Graun? – ízlelgette a druida. – Hol hallottam ezt a nevet?

– Fogalmam sincs – felelte Skandar Graun morózusan. – Elég gyakori név... Illetve, izé...

– Pedig biztos, hogy valaki beszélt rólad.

– Jót vagy rosszat?

Krurna elégedetlenül rázta a fejét.

– Kezd berozsdásodni az emlékezetem. Gondolkodok, hátha eszembe jut.

– Nem hinném, hogy lényeges dologról lehet szó – vélte Skandar Graun.

Közben Laxius, Haroldus és Kucsum a hatalmas ajtót vizsgálgatták.

Krurna pillantása a törékeny nőre esett.

– Nem volt nagy felelőtlenség ezt a védtelen nőt ilyen elátkozott helyre magával hozni? – kérdezte Ruffiranttól.

A sötét arcú lovag udvariasan nevetett.

– Xilát? Dehogy! Épp ellenkezőleg. Nagy felelőtlenség lett volna, ha nélküle indulok útnak. Alig egy hete járjuk ezt a vidéket, de az ő varázsereje nélkül nem kétséges, hogy már nem társaloghatnék önökkel. Elhalálozva hevernék vagy egy óriás bendőjében, vagy hollók eledeleként a szurdokban... Xilát nem kell félteni. Tud ő vigyázni magára. Talán jobban is, mint én.

Skandar Graun lopva a kis nőre pillantott. Amaz nyíltan viszonozta a tekintetét. Valóban, a bájos arcocska bárkit megtéveszthetett, aki azonban belenézett abba az ezüst szempárba, annak fikarcnyi kétsége sem maradt afelől, hogy ebben a nyúlánk testben egy veszedelmes, számító bestia lakozik.

– Belülről fortélyos mechanikus és mágikus szerkezetek tartják zárva ezt az ajtót – szólalt meg váratlanul fennhangon Laxius. – Csak egy módon nyitható. Kulccsal.

– Úgy van – mondta hangosan Ruffirant, és vaskesztyűje szárából egy ötcentis, éjfekete kulcsot húzott elő. – Íme!

Skandar Graun felkiáltott meglepetésében. Kucsum felröhögött.

– Miféle kulcs ez? – recsegte Laxius.

– Szurokkőkulcs – felelte készségesen Ruffirant. – De mondhatnám úgy is, hogy gagátkulcs. A kettő egy és ugyanaz. Egy kellemetlen, madárfejű lénytől vettük el. Gondolom, mivel ez a kulcs gagátból van, és ott látható egy kis ajtó a nagy ajtóban, amely szintén gagát van... a következtetés szinte elkerülhetetlen: ez a kulcs abba a kulcslyukba illik.

Laxius egy pillanatig fenyegetően meredt a gunyoros lovagra.

– Gúnyolódsz velem?

– Nos, nem, mindössze a tényeket ismertettem. Itt a kulcs, amott a kulcslyuk, miért ne próbálnánk össze a kettőt?

– Gondolja, hogy kinyílik ettől az egy kulcstól? – tamáskodott Krurna.

– Nem, azt nem gondolom – latolgatta a lovag. – Hiszen, ha egy kulcstól kinyitna, mi szükség lenne tizenkét kulcslyukra? Az azonban nem kizárt dolog, hogy ha a nagy ajtó nem is, de az a kicsi ott kinyílik, és azon át eljuthatunk valahová. Gyanítottam, és ezt az előbb Laxius úr is megerősítette, hogy ezt az ajtót mágikus rúnák is védik. Volt már dolgom hasonlóval. Ez az ajtó valószínűleg egy Portál...

– Micsoda? – támadt fel Skandar Graunban az érdeklődés. – Poros tál?

– Teleportáló kapu – kacagott Ruffirant. – Azért Portál, mert ha belépsz rajta, elteleportál ! Ezt a Portált, mint bizonyára tudják, évezredekkel ezelőtt Feketebotos Mark'yhennon állította föl, és ő rejtette mögé a Káosz Szívét az illetéktelenek elől. Ismerem én jól az ilyen varázslók észjárását. Ha sikerül minden kulcsot megszereznünk, valószínűleg ki tudjuk nyitni a nagy Portált, és akkor az elteleportál bennünket a valódi kincseskamrába. Ám ha csak egy kulcsot szerzünk meg, azzal csak egy kis portál nyílik meg, és az teleportál el bennünket. Lefogadom, minden ajtó más-más helyre nyílik...

– És...? – nyögte Skandar Graun ámultan. – Mit érünk vele, ha most kinyitjuk a gagátajtót, és az elrepít bennünket valahova?

– A kérdés jó – biccentett oda udvariasan Ruffirant. – Nem biztos, hogy mindössze egyetlen válasz létezik rá. Nos, az én elgondolásom a következő. Ahhoz, hogy eljussunk a kincseskamrába, meg kell szereznünk mind a tizenkét kulcsot. De honnan? Mint említettem, én és két társam már egy hete bolyongunk errefelé; bejártuk ezt a területet széltében-hosszában. Olyan ez, mintha egy szigeten lennénk, csakhogy ezt a szigetet nem víz, hanem az Entrópia örökké változó sivataga veszi körül. Az itt élő nomádok és manók mindössze egyetlen kulcs hollétéről tudtak; egy madárfejű szörnyetegnél volt. Nem sokon múlott, hogy mi szereztük meg tőle a kulcsot, és nem ő lakmározik éppen a húsunkból. Nos, ez a kulcs már itt van, de hol a többi tizenegy? Gyanítom, hogy ezek mögött a kisebb portálok mögött. Ezek szerintem a Limbó különböző síkjaira nyitnak, és mindegyik ilyen síkon található egy kulcs, amellyel ki tudunk nyitni egy másik ajtócskát, hogy újabb kulcsot szerezhessünk... és így tovább! Amikor mind a tizenkét kulcs a rendelkezésünkre áll, kitárul előttünk az igazi Portál, és megnyílik a Kincseskamra. Ki-ki válogathat kedvére az ott felhalmozott varázsszerek között; nekem csak a bióla kell.

Laxius a homlokát ráncolta.

– Gyerünk akkor! – mondta végül.

Ruffirant elmosolyodott, odalépett az ajtó elé, beleillesztette a gagátkulcsot a jobbfelől legalsó, szurokfekete négyzet nyílásába. Halk kattanás hallatszott. A négyzet körvonalai lüktetni kezdtek, majd a semmibe vesztek, és a feketeség egyre növekedett. Mintha a kis ajtó eltűnt volna, helyét egy egyre táguló, szabályos alakú rés váltotta fel. Máris elég terjedelmessé vált.

– Tessék – intett Ruffirant –, be lehet sétálni.

– És ha csapda? – kémlelt be Skandar Graun.

– Ezt csak egy módon tudhatjuk meg – vélte Ruffirant. – A lehetőség adott.

– Te menj előre! – parancsolta Laxius.

– Kérem – vont vállat a lovag. Belecsúsztatta a kicsiny kulcsot a kesztyűje szárába, felhúzta fémkesztyűjét, két kézre fogta hatalmas pallosát, és belépett a feketeségbe. – Igen... – hallatszott a hangja. – Gyanítottam...

Fekete arcú hitvese máris eltűnt mögötte a nyílásban.

Haroldus bedugta a fejét, aztán lépett befelé ő is.

Laxius, Kucsum és Krurna mögött Skandar Graun is rászánta magát. Belépett. Társai mindannyian maguk elé bámultak, és némaságuk érthető volt. Skandar Graun szeme tágra nyílt.

Úgy érezték, mintha egy jókora asztallapon állnának a levegő közepén, óriási magasságban. Csakhogy... csakhogy alattuk egyáltalán nem látszott a talaj, a mélység feneketlen volt. Ám a legfurcsább az volt az egészben, hogy egy végtelenségig elnyúló szakadék fölött álltak. A „szakadék” oldalfalai azonban nem sziklafalak voltak, hanem valami lágyan ringó zöld felület. Mindkét oldalon.

Kucsum füttyentett.

– Erdő – mondta a druida szárazon. – Fák csúcsait látjuk jobbról, balról egyaránt.

Skandar Graun kimeresztette a szemét. Valóban, a szakadék oldalfalaiból vízszintes irányban fák nőttek ki, azoknak a lombjai susogtak kétfelől. A zöld lombok között madarak röpködtek, s messze lenn, mintha valami üvegféle csillogott volna.

– Ott! – mutatta. De addigra már a többiek is látták.

– Valamiféle ház ablakai – találgatta Ruffirant. – Érdekes.

– Miféle ház az, amit vízszintesen építenek? – követelte Laxius.

Skandar Graun is igencsak csóválta a fejét.

– Egy biztos – röhögött fel Kucsum bosszúsan –, vissza nem mehetünk. Az ajtó bezárult mögöttünk.

– Csapda! – ordította Laxius, és Ruffirant felé villantotta a szemét. – Te csaltál csapdába bennünket!

Ruffirant komoran rázta a fejét.

– Miért tettem volna ilyet? És... hm, ha már itt tartunk, megkérem, beszéljen udvariasan velem, mert a durvaságot nem állhatom.

Laxius felkapta pajzsát, és a lovagra emelte roppant csatabárdját.

– Myorakh nevében! – üvöltötte.

Ruffirant lecsapta a sisakrostélyát, és kicsiny, alkarra szíjazott pajzsával hárította a roppant erejű csapást. Aztán ő is megemelte kétkezes pallosát.

És ugyanazzal a mozdulattal megbicsaklott, oldalt bukott, és lezuhant a szakadékba. Xilanne, a fekete nő egyetlen szó nélkül ugrott utána. A többiek dermedten meredtek egymásra.

 

 

3. Barelló tornya

 

– Bevégeztetett – recsegte Laxius.

– Hahó... – hallatszott nem is túl messziről Ruffirant hangja. – Ha meg akarnak lepődni, nézzenek le!

Mindannyian lepillantottak.

Körülbelül tíz méternyire, a kétoldali erdőfal közepén, hihetetlen lassúsággal ott lebegett Xilanne, valamivel előtte és kissé jobbra pedig Ruffirant. Nem, nem zuhantak, lebegtek. Ruffirant kezét-lábát szétvetve ereszkedett lefelé; még a pallosát sem engedte el. A fekete bőrű lány ezüstös haja szétterült a levegőben, mintha víz színén ült volna meg. Káprázatos látvány volt, ahogy légies lassúsággal távolodtak a fenti platformtól.

Laxius a fogát csikorgatta, szeme vérben forgott.

– Idecsaltak minket...

– Nem – mondta Kucsum vigyorogva. – Nézzétek! – Egy rézgarast kotort elő az erszényéből, és a mélységbe fricskázta. Az érme vidoran pörgött, és két-három méteren át normális sebességgel esett, de aztán zuhanása meglassult, mintha láthatatlan kezek fékezték volna le, s pörgése is lassabb lett, akárha víz alá hullott volna.

Időközben Ruffirant és hitvese már oly messzire távolodtak, hogy a lovag hangja alig hallatszott.

– Jöjjenek utánunk! Annál a háznál találkozunk...

A fentiek tűnődve néztek egymásra.

– Mi mást tehetnénk – vont vállat Kucsum, és egy nagy ugrással levetette magát. Hallatszott, ahogy fennhangon röhög, majd sikongat az élvezettől. – Ez aztán az utazás! Sose hittem volna, hogy valaha repülni fogok... Mire vártok?

Haroldus visszarakta pallosát a bőrhüvelybe, a hüvelyt gondosan visszaszíjazta a hátára, és ő is lelépett a láthatatlan platform széléről.

Krurna és Laxius szinte egyszerre követték. Skandar Graun rápillantott a Káosz Gyűrűjére, és elhatározta, hogyha ő mégis zuhanni kezd, azon nyomban szólítani fogja Sheenkát. Még egy pillantást vetett maga köré, aztán akár egy süllyedő hajóról, levetette magát.

Zuhanni kezdett, kétszer-háromszor megpördült, s feje tetejére állt vele a világ. Már-már azon volt, hogy fennhangon kiabáljon Sheenka segítségéért, de mire összeszoruló ajkai között kipréselhette volna a szlád nevét, mind forgása, mind zuhanása meglassult, s nagy teste békésen lebegett a többiek után.

Sikerült úgy helyezkednie, hogy lába kerüljön a „zuhanás” irányába, s arca az erdei lombsátor felé fordult egyik oldalt. Mozdulatai közben teljesen megkavarodott vele minden, és utolsó csöppnyi térérzékét is elveszítette. Most már nem tudta eldönteni, hol van a fent, hol a lent, és hogy honnan hová lebeg. Olyan érzése támadt, mintha légtestű madárrá változva úszna a levegőben a lenti erdő fölött. Látta maga alatt elsuhanni a tájat. Többnyire csak az erdő egybefüggő zöld lombszőnyegét, de néha-néha egy-egy tisztás is feltűnt, s jól látszottak a terep változásai: a kisebb dombok, völgyek, magasabb hegyek, arrébb egy kanyargó folyó széles, sárga csíkja, mellette nagy rét, egy magas, palotaszerű épület, megművelt földek.

Megművelt földek? Itt, a Limbón, a Káosz világán, az Entrópia birodalmában? Hát kik élnek itt, akik a földet művelik? Vagy nem is létezik mindez, csak ostoba káprázat, csalóka illúzió?

A távoli szántóföldek, a folyó elmaradtak Skandar Graun mögött, hiába nyújtogatta a nyakát. Most csak a végeérhetetlen, sűrű erdő suhant alatta. Megszédült kissé. Csak most gondolt bele, hogy dacára a különös lebegés érzetének, valójában óriási sebességgel száguldhat, hiszen a táj roppant gyorsan robogott el alatta.

Ösztönösen csapkodó mozdulatokat tett a karjaival, mintha szárnyai lennének. Alaposan fejbe is vágta magát saját láncos buzogányával, amit még mindig ott szorongatott a jobbjában. Elkábult kissé, és az áruló fegyvert bosszúsan tűzte az övébe.

Az erdő egyre szédítőbben suhant el alatta.

Skandar Graun csak most döbbent rá, mi a baj. Hiszen ő most lábbal előrefele „repül”! Ettől a szédülés.

Addig evickélt kezével, lábával, míg végül sikerült a kívánt pozitúrába kerülnie. Most már valóságosnak tűnt a repülés.

Csak mintha kissé gyorsabb lenne, és időközben jóval közelebb került volna a fák csúcsaihoz. Ni, ez a kiálló ág már csak alig hat-nyolc méterre suhanhatott el a hasától!

Előtte tíz-tizenöt lépésnyire Krurna köpenye lebegett, valamivel előrébb Laxius légycímeres pajzsa látszott, még előrébb Haroldus zsíros, barna haja úszott a levegőben, és tőle nem messze Kucsum szörnyű potroha domborodott. Ruffirant és törékeny neje már csak két fekete pont voltak a láthatár szélén.

Skandar Graun rájött, hogy a többiek egymás közvetlen közelében repülnek, csak ő van így lemaradva. Nyugtalanul csapkodni kezdett végtagjaival.

– Hé! – kiáltotta.

Krurna mészfehér arca hátrafordult.

– Vigyázz, ne maradj el!

Skandar Graun dühösen morgott az orra alatt. Jó, hogy ne maradjon le, de mit csináljon ennek érdekében?

Megpróbálta erélyes karmozdulatokkal előrébb tornázni magát. Ezzel azonban csak azt érte el, hogy még lejjebb került, s lelki szemei előtt már látta, hogyan fog hamarosan fennakadni az egyik ágon, miközben társai tovarepülnek a láthatár irányába.

– Leesek! – kiáltotta kétségbeesetten Krurna után. – Mindjárt fennakadok!

Senki sem méltatta válaszra.

Suhantak tovább. Skandar Graun izgatottan hegyezte a fülét. Miféle csattogást hall?

Nem tudta mire vélni a furcsa hangokat, s tájékozódási képessége elvesztése miatt valahogy képtelen volt eldönteni, melyik irányból jöhetnek a különös hangok.

Nyugtalanul forgatta a fejét mindenfelé. Hátranézett. Szinte a közvetlen közelében hatalmas horgas csőrt pillantott meg, és nagy gombszemeket. A veszedelmes csőr lecsapott Skandar Graun lábára, és kegyetlenül belecsípett a bokájába.

– Ááááh! – ordított fel Skandar Graun.

– Dehogyis esel! – kiáltotta vissza hátra sem pillantva a druida. – Csak arra vigyázz, ne maradj le!

Skandar Graun döbbenten látta, hogy legalább tucatnyi fekete madár szárnyal utána. Horgas csőrükből villás nyelv járt ki-be. Egyik sem volt kisebb egy átlagos embernél, s karmaik talán még a csőrüknél is veszedelmesebbnek látszottak.

– Madarak! – sikoltotta Skandar Graun, hogy figyelmeztesse társait.

– Igen – kiáltott vissza a druida áradó örömmel. – Repülünk, mint a madarak! Csodálatos érzés. Mindig is szerettem volna tudni, milyen érzés szárnyalni!

A nyavalyás madár ismét lecsapott, ezúttal a félork combjára. Csőre alatt kiszakadt a nadrág, és vér serkent a nyomában.

Skandar Graun dühös visítással csapott alattomos támadója felé hevenyében előkapott buzogányával, ám a madár akkorra már eltávolodott tőle, s így a félork csak azt érte el, hogy az ütés lendületétől pörögni kezdett a levegőben, mint az orsó.

– Igen, én is ugyanazt érzem! – süvöltött vissza a druida. – Visítozni tudnék az élvezettől.

Skandar Graun minden elgondolás nélkül pörgött, s közben össze-vissza csapkodott a buzogányával, mert az arcátlan szárnyasok már teljesen körülvették, és csipkedték, ahol tudták.

Másodperceken belül Krurna visítozása töltötte el mélységes elégtétellel Skandar Graun felháborodott lelkét; a druida nyilván nem az élvezettől sikoltozott.

Eszeveszetten csépelte a rátámadó szörnyetegeket; a madarak rikácsolva röppentek el őrjöngő ellenfelüktől, és más áldozat után néztek. A druida még jobban visítozott. Lentebb Laxius bömbölt fel kurtán mély basszushangján.

Skandar Graun még percekig pörgött, mire sikerült visszanyernie irányérzékét és a megszokott pozícióba betájolnia magát. Ismét az erdő suhant tova a hasa alatt.

Egy kinyúló ágon, lovagló ülésben Ruffirant fekete páncélja tűnt fel. A lovag bal kezében fekete tollas sisakját lengette a fölötte elsuhanó félork felé.

– Vigyázzon! – kiáltotta. – A gravitáció egyre erősebb lesz!

Igen, az erdő most már szinte szélvészként suhant alatta. Ismét az az érzése támadt, mintha vízszintesen zuhanna. Méghozzá nem is akármilyen mélységbe!

Egy tizedmásodpercre Xilanne fekete arca suhant el alatta. Skandar Graun látta, hogy a kis nő egy hosszú kötelet hajít felé. Utánakapott, ám mire a kötél vége odaért, ő már méterekkel arrébb került.

Most Haroldus tűnt fel egy pillanatra. Egy nagy faágon állt, bal kézzel kapaszkodott, a jobbjával integetett, és eszeveszetten kiabált.

– Atome ra! Atome ra! Atome! Atome!

Skandar Graun, dacára annak, hogy egy szót sem értett, gyanította, mit akar közölni vele a külhoni.

– Kapj el egy ágat! – bömbölte felé Kucsum egy fa koronájáról ork nyelven. – Nem sikerült... Grooms legyen veled!

Skandar Graunt hirtelen orrbarúgták, s két kapálódzó láb került a látóterébe. Azon nyomban lecsapott rá; bal kézzel elmarta az egyiket.

Krurna fájdalomkiáltása hallatszott.

– Kapj el egy ágat! – üvöltötte Skandar Graun.

Most együtt pörögtek. Ég és föld elvesztette jelentőségét, csak a szédítő kavargásnak, csapkodásnak volt értelme, meg annak az iszonyú erőnek, mely hatványozottan húzta őket egy bizonyos irányba.

A következő pillanatban úgy nekicsapódtak egy tüskés lombnak, hogy Skandar Graun felnyögött, és azon nyomban elengedte társa bokáját. A gravitáció iránya galád módon megváltozott; Skandar Graun, Yvorl isten harcos-papja a tövisekből, szúrós szélű levelekből álló lombozaton át lefelé kezdett zuhannia talaj irányába. Hogy némi ágról ágra huppanás után hogyan sikerült megkapaszkodnia az egyikben, azt maga sem tudta. Lényeg az, hogy hosszú másodpercekig tartó bénult kábulat után azon kapta magát, hogy egy karnyi vastag ágon lóg, és nem sokkal alatta a druida nyögdécsel.

– Lenn... vagyunk – mondta a félork félhangosan. – Yvorlra mondom, leértünk épségben! Ezt megúsztuk.

– Te Skandar Graun – nézett fel a druida tűnődve –, nem jártál te valaha Lendoron egy Nicolaus nevű druidával?

Krurna arca szörnyen nézett ki. A madarak kíméletlenül összecsipkedték, s most a landolás során a tövisek mély árkokat szántottak bele; Skandar Graunnak az az érzése támadt, hogy egy pepita mintás szövetre bámul. Ám a rátörő heveny kacaj a torkára forrott Nicolaus neve hallatán.

– Hogy micsoda? – nyögte kényelmetlenül.

– Nicolaus – ismételte Krurna. – Alvax fődruida házának barátja volt. Egy Skandar Graun nevű Yvorl-pappal látták utoljára.

– Ja... hogy Nicolaus? – emlékezett kínosan Skandar Graun. – Hát, igen, az csúf történet. Az egyik legjobb barátom volt.

– Igazán?

– Vagyis... a legrégebbi társaim egyike. Igen, a hűvös eszű Nicolaus... hogy is felejthetném el. Két alkalommal is megmentettem az életét, ám harmadjára... sajnos, nem sikerült...

Közben Krurna leengedte magát az ágról, és leereszkedett a dús aljnövényzetre. Skandar Graun nehézkesen követte.

– Hogy történt? – szerette volna tudni Krurna.

– Nicolaus egy lendori varázsló, Peltár megbízásából lemerészkedett néhány társával, köztük természetesen velem, Alouita romvárának katakombáiba. Veszedelmes egy hely volt. Társaink egymás után hullottak, mint a legyek... már csak hárman maradtunk. Nicolaus, én, meg egy Yamael nevű hírhedt orgyilkos. Egy varázsszert kerestünk. Meg is találtuk. Nicolaus magához vette. Ám ekkor egy fekete lidérc eredt a nyomunkba. Egy kürtőn kellett felmásznunk. Én másztam elöl. Már a kürtő szájánál voltam, amikor Nicolaus jajkiáltását hallottam. Lenéztem, és láttam, ahogy Yamael kihúzza véres kardját druida barátunk oldalából, és elveszi tőle a zsákját. Természetesen azonnal elindultam lefelé. Ám a fortélyos Yamael meggyújtotta alattam a kötelet, így nem volt más választásom... csak felfelé mehettem.

– Azt mondod, Yamael? – húzta össze a szemöldökét Krurna. – Ez nagyon fontos hír volt, azonnal jelentenem kell a rendemnek.

– Azonnal? – tamáskodott Skandar Graun. – Kissé bajos lesz.

– Ne gondold! – intette Krurna. – Mi druidák tudjuk a módját, hogy akkor és ott lépjünk kapcsolatba a rendünkkel, ahol és amikor szükség van rá.

– Aha – mondta gondterhelten Skandar Graun. – Nem hiszem, hogy túl értékes lenne nektek ez a hír, ugyanis saját szememmel láttam az áruló Yamaelt kiszenvedni... erre akár meg is esküdhetem; természetesen Yvorl nevére!

Az erdő sűrűjéből recsegés-ropogás hallatszott; nagy hévvel csörtetett feléjük valaki.

– Úgy hallom, Laxius is lejutott – jegyezte meg Skandar Graun csalódottan. Nem tehetett róla, de kezdettől fogva ellenszenves volt neki az a dölyfös fickó.

– Ez nem Laxius! – kiáltotta rémülten Krurna. – Ez egy troll!

Valóban, egy csontsovány, inas, varacskos testű troll rontott ki a sűrűből. Ocsmány pofája állatias kegyetlenséget sugallt, kezét ökölbe szorítva rontott feléjük.

– Futás! – ordította a druida. – Ez elbánik velünk!

Skandar Graun sem vette ezt tréfára. Varázskesztyű ide vagy oda, nem szívesen nézett volna farkasszemet egy dühöngő trollal.

Felpattant, és el akart iramodni, de mozdulni sem bírt álltó helyéről. Rettenetes dolog történt. A dús, de ezidáig normálisnak tűnő aljnövényzet váratlanul burjánzásnak indult; indák fonódtak Skandar Graun bal bokájára, kacsok kulcsolták át lábfejét, levelek fonták be lábszárát. Egyetlen lépést sem tudott tenni.

– Segíts! – ordította a menekülő Krurna után, ám a druida ez alkalommal nagyothallónak bizonyult. Röpködő köpenye hamarosan beleveszett az erdő zöldjébe.

A troll támadott. Skandar Graun tudta, ha azok az öklök egyetlenegyszer is telibe találják, mellvértestől-mindenestől pozdorjává zúzzák. Próbálta kirántani fogoly bal lábát, miközben jobbjára nehezedve féloldalt fordult, és alattomos csapást irányozott alulról fölfelé a bestia lágyékára. Kényelmetlen helyzete miatt nem tudott igazán nagy erőt vinni az ütésbe, és a célzás sem volt teljesen tökéletes, de egyelőre megfelelt. A troll kibillent egyensúlyából, veszedelmes ökle ártalmatlanul zúgott el a lebukó félork feje fölött. Skandar Graun kihasználta ellenfele megingását, s máris újra csapott. Ezúttal pontosabban célozhatott, mert a troll pont elé került, és az erőben sem volt hiba, olyan igazi tasli volt, a la Skandar Graun. Az idomtalan koponyán hatalmasat csattant a kíméletlen vasgolyóbis, feketés vér ütött ki a nyomában. A troll felüvöltött, és vaktában csapott vissza. Pörölyszerű ökle Skandar Graun gyomra fölött találta el a mellvértet, és alaposan behorpasztotta; a félvér mellkasából egy szuszra kiszaladt a levegő. S mindez nem volt elég, az ütés ereje olyan iszonyatos volt, hogy Yvorl isten harcos-papja bizony elszállt volna, ha bal lábát nem tartja fogva az erdő alattomos marka. Így csak úgy érezte, mintha a lábfeje leszakadt volna, de maradt, ahol volt. Nem mintha ezzel jobban járt volna, mert a saját vérétől elvakult troll addig csalapált, míg sikerült a hóna alá kapnia ellenfele busa fejét, és irgalmatlanul szorítani kezdte. Skandar Graun veszettül csapkodott buzogányával, érezte, hogy minden ütése talál, és hallotta, hogy a troll folyamatosan bömböl a fájdalomtól. Ám ez mit sem vont le annak a kellemetlen ténynek a jelentőségéből, hogy nyakizmai görcsöt kaptak az irgalmatlan szorítástól, s azon a keskeny résen, amely még megmaradt a gigájából, egyre kevesebb levegő jutott a tüdejébe. Skandar Graun lilult, zöldült, hörgött, morgott, ütött-vágott, harapott, ám egyre erőtlenebb lett, és érezte, hogy ez a vég. Sheenkát szólította volna, de nem jött ki hang a torkán.

Feje kikandikált a fenevad hóna alól, homályosuló tekintetével látta a troll keléses hátát, és érezte, hogy ütései már olyan erőtlenek, hogy még egy kiscsibében sem tehetnének kárt. Aztán a láncos buzogány kicsúszott a kezéből...

Ez a vég, gondolta az agyára telepedő sűrű ködön keresztül. Micsoda ostoba vég!

A következő pillanatban nagydarab test ütközött Skandar Graun és a troll egymásba fonódó kettősének. Az ájulással küzdő félvért úgy orrba térdelte egy csiricsáré selyemnadrág, hogy egy pillanatra magához tért. E különös perspektívából fura dolgot figyelhetett meg. A nagyhasú, kettős tokájú Kucsum ott lovagolt a troll hátán, vastag combjával a fenevad derekát kulcsolta át, sárga agyarait a bozontos tarkóba mélyesztette, és két keze úgy járt, mint a cséphadaró. Az egyikben rövid kardot (vagy hosszú kést?) szorongatott, a másik kézfeje helyén a veszedelmes penge villogott. Úgy lengette a karját, mintha a szárnyai lennének, és trollostól, Skandar Graunostól fel akarna repülni az egekbe. Újra és újra széttárta és összecsapta karját, s minden egyes alkalommal az üvöltő troll véknyába döfte fegyvereit. Hogy hányszor kellett a szívós fenevadat megszúrnia, azt Skandar Graun nem tudta megszámolni, mivel a troll sűrű vére a szemébe fröccsent, és neki sem ereje, sem szabad keze nem volt hozzá, hogy kitörölje.

Ám lehetetlenül hosszú idő múltán a troll eldőlt, mint egy zsák, maga alá temette Skandar Graunt, és a harcos-pap biztos volt benne, hogy olyan lapos lett, mint a tehénlepény. Hiszen nemcsak a troll roppant csontjainak súlya, de Kucsum, a Mocsok nem éppen vézna teste is rajta állapodott meg.

Leírhatatlan megkönnyebbülés vett erőt rajta, amikor a hájas ork kimerült fújtatással lekászálódott áldozatáról.

– Kucsum, a trollölő – röhögött önelégülten a pocakos fickó. – Ez az első trollom. Ha tudom, hogy ennyit kell döfölni, mielőtt megnyúvad, nem kezdek neki!

Skandar Graunnak nagy erőfeszítésébe került, hogy kimásszon az ezernyi sebből vérző troll teteme alól.

– A legjobbkor... – lihegte.

– Csupa trutymó lett a ruhám – háborgott Kucsum. – Hogy nézek ki? Veled meg mi a fene történt?

Skandar Graun bal lábát még mindig fogva tartotta a növényzet. Hiába rángatta, nem engedett. Kucsum lenyúlt, s a jobbja csonkja helyén meredező pengével gyorsan elvagdosta a ragaszkodó természetű indákat.

– Nem tudom... mi ez... – lehelte Skandar Graun erőtlenül. – Egyszerűen megfogta a lábam, lépni se bírtam...

– Egyszer láttam már hasonlót – mondta Kucsum, ruháját tisztogatva. – Randa druidatrükk. Valami varázslattal képesek még a fűszálaknak is parancsolni. De itt nincs egy szál druida se... És hogy ezek a fűszálak a troll parancsára nőttek volna meg, azt kötve hiszem.

Skandar Graun agyán komor gyanú vágtatott keresztül.

– Krurna. Neki sikerült elmenekülnie.

– Ravasz fickó! – röhögött Kucsum. – Gondolta, ő könnyebben megléphet, ha a troll veled foglalkozik. Hát, elkapatta a bokádat ezekkel az indákkal. Ravasz fickó, én mondom!

Skandar Graun komoran hümmögött.

– Úgy gondolod?

– Miért, te nem ezt tetted volna a helyében? Ha kettőnket vett volna üldözőbe a troll, én gáncsot vetettem volna neked...

– Mégis megmentettél.

– Miért, nem jól tettem?

– Ezt nem felejtem el, Kucsum. Hálás vagyok, és ha alkalmam lesz, tapasztalni fogod, hogy a hálám néha nagy segítségedre lehet.

Kucsum megvakarta széles orrát, és elgondolkozva meredt Skandar Graunra.

– Ide figyelj, félvér, lehet, ostobaságot csinálok, hogy felfedem magam, de azt hiszem, a bizalmamba avathatlak... Jól hiszem?

Skandar Graun vállat vont.

– Én a Káosz egyik istenének harcos-papja vagyok. Nemegyszer bebizonyosodott már, hogy hiba volt megbízni bennem.

Kucsum felfigyelt a félork hangjában bujkáló keserűségre. Apró szemét ide-oda jártatta, mielőtt megszólalt.

– Mondj akármit, Skandar Graun, szükségem van segítőre, kénytelen vagyok megbízni benned. Azt mondtad, lekötelezettem vagy... hát, jó, adok neked alkalmat, hogy rendezd a számlát...

Skandar Graun most kezdett magához térni a csata megrázkódtatásából. Felkelt, imbolyogva odalépett elejtett láncos buzogányához, felvette, egy fűcsomóban letörölte róla a trollmaszlagot, majd az övébe tűzte. Csak akkor fordult újra a troll tetemén üldögélő Kucsumhoz.

– Hallgatlak.

– Hát, idefigyelj, félvér... Gondolkoztam. Segítségre van szükségem, valakire, aki kihúz a bajból, ha a dolgok rosszul alakulnak... és kiben bízhatnék meg, ha nem egy fajtársamban? Nem, ne tiltakozz, tudom, te félvér vagy, de mégiscsak csörgedezik orkvér az ereidben. Ráadásul van valami a tekintetedben, ami arra utal, te sem éppen az élet fényesebbik oldalán szoktad a dolgaidat intézni. Jól látom? Igazam van?

Skandar Graun biccentett.

– Térj a tárgyra, mielőtt ideérnek a többiek.

Kucsum felröhögött.

– Ez az! Ezt már szeretem. Az előbbi borongós megjegyzéseidtől kissé elbizonytalanodtam. Na, jól figyelj, papok gyöngye. Az én nevem nem Kucsum, a Mocsok, hanem Kucsum, a Halálhozó. Becsületes mesterségemre nézve orgyilkos vagyok. Pénzért megszabadítom a világot azoktól, akik nemkívánatosak mások számára. Nem mondom, hogy a nevemhez nem tapad némi szenny is, de hát az ember miért is legyen örökké lojális a megbízóihoz. Én a magam útját járom, és ha úgy ítélem meg, hogy valaki nem tetszik nekem, hamar a másvilágon találhatja magát. No, de hagyjuk a lelkizést... Hiszen most nem üzletileg, hanem bosszúból kifolyólag vagyok itt.

– Azt mondtad, megölted azt a varázslót...

– Sinitort? Már két éve...

– Mi?

– Természetesen hazudtam a bemutatkozásnál. Nem a néhai Sinitor jóvoltából kerültem ide. Hogy hogyan, az maradjon az én titkom. Lényeg az, hogy nem lett volna okos dolog mindenki előtt bejelentenem, hogy az egyik társad meggyilkolása végett jöttem ide a Limbóra.

– Ki az? – hördült fel Skandar Graun. – Nézd, én... egyszer már... kénytelen voltam, ugye... néhány társamat... Nem szívesen...

– Laxius! – mondta hevesen Kucsum, és ökölbe szorult a keze. – Laxius, az az átkozott ördögimádó démon! Laxius, Laxius, mily gyűlöletes ez a név számomra!

– Segítségedre leszek – mondta Skandar Graun pár tizedmásodpercnyi gondolkodás után. – Az a fickó megérdemli a halált.

– Fél éve még egy ork falu állt Gorgond völgyében – morogta Kucsum. – Ma Myorakh szentélye magasodik Grooms oltárai helyén, s a völgy ork férfiak, asszonyok és gyerekek temetője lett. Fél éve üldözöm Laxiust, hogy felelősségre vonjam tettéért, s még a Limbóra is utána jöttem, hogy megtaláljam.

– Laxius tette? – kérdezte Skandar Graun. – Hogy történt?

– Hogy mi volt az oka, nem tudom, mivel én akkoriban... hm, szóval, elfoglaltságaim elszólítottak Gorgondból. Két hónapig voltam távol, s amikor visszatértem, már Myorakh kőtemplomát és félmeztelen imádóit találtam népem helyett. Később összeakadtam eggyel a csekély számú túlélők közül, tőle tudom, amit tudok. Állítólag egy napon magas harcos lovagolt be a faluba páncélos csataménjén, a pajzsán egy nagy fekete légy volt. Nem, ez még nem Laxius volt, csak hitének egy követője. Fennhangon megparancsolta a falu papjainak, hogy rombolják le Grooms oltárait, és adjanak helyet a Szent Légynek. Egy emberfejnyi fekete légy döngött a hátasa körül. Az enyéim lecsapták a legyet, és a tejfelesszájú ifjoncot lovára kötözve, megszégyenítve kergették ki a faluból. Azt hitték, ezzel elvették a kedvét a visszatéréstől. Nagy hiba volt. Igaz, a kölyök nem jött vissza többé, de helyette másnap belovagolt a faluba Laxius, lerombolta az oltárokat, felgyújtotta a kunyhókat, kiirtott mindenkit, aki az útjába került, nem kegyelmezett még a karonülő porontyoknak sem. Csak keveseknek sikerült elmenekülniük dühe elől. Akik szembeszálltak vele, mind ott pusztultak. Akik élve kerültek a kézébe, még rosszabbul jártak: még aznap éjjel feláldozták őket Myorakh borzalmas oltárain...

Skandar Graun még mindig nem akarta érteni.

– Úgy érted, Laxius belovagolt egy sereg élén...

– Nem! – kiáltotta hevesen Kucsum. – Laxius belovagolt egyedül, s egymaga kiirtotta a népemet!

– Egyedül? – tamáskodott Skandar Graun.

– Egyedül – bólogatott Kucsum. Dupla tokája remegett az indulattól. – Hallhattad Krurna barátunk magasztos szavait, Laxius az istenek kegyeltje, olyan ember, aki hatalmas erőt hordoz magában. Olyasmikre képes, amik még a hatalmas varázslók és nagyerejű papok tudását is meghaladják. KI tudja, milyen hatalma van, de állítólag fegyver nélkül, tíz méterről is tud ölni, ha a helyzet megkívánja.

– Értem – mondta Skandar Graun. – És őt akarod te megölni.

– Megnyuvasztom, arra mérget vehetsz – dühöngött Kucsum. – Szemtől szembe nem merek kiállni vele, hiszen annyi se lennék neki, mintha egy legyet kellene lecsapnia... De tudom, hogy eljön egyszer az az idő, amikor hátat fordít a jó öreg Kucsumnak. És akkor... ő is csak elpusztul tán annyi szúrástól, mint ez a nyomorult troll!

Skandar Graun szemében a hallottaktól igencsak megnövekedett Laxius ázsiója. Még jó, hogy nem kérte számon rajta azonnal a pökhendi stílusát. Aki egymaga képes elpusztítani egy ork falut... Egykori barátja, Karaidus jutott eszébe. Ha külsőleg nem is, de lelkiekben Kucsum leginkább Karaidusra hasonlított. És Kucsumnak is, Karaidusnak is tartozik ennyivel...

– A segítségedre leszek, Kucsum – mondta vontatottan. – Mindenesetre arra kérlek, légy megfontolt a bosszúdban, és akkor sikerrel járhatunk.

– Remek! – ugrott fel Kucsum. – Örülök neked, Skandar Graun. Legyünk társak, kössünk szövetséget! Nem tudom, a te célod mi, de biztosíthatlak, hogy mindenben számíthatsz rám, ha segítesz ezt az átkozott légyimádót a padlóra küldeni!

Nagy lelkesedésében jobbját nyújtotta. Skandar Graun ösztönösen nyúlt, hogy megszorítsa a felkínált kezet, de a trollvéres pengétől elkapta a mancsát.

– Ha-ha! – röhögött Kucsum. – Ha elkap a hév, mindig elfeledkezek róla, hogy nem tanácsos senkinek a kezemet nyújtanom. Veszedelmes társ vagyok ám, komám.

– Nagyszerű szövetség! – vigyorgott Skandar Graun. – Neked még a kézfogásodban sem bízhat senki, én pedig olyan vagyok, mint a két lábon járó pestis, a barátaim és a szeretteim mind elhullanak.

– Ideje kivételt tenni – röhögött Kucsum. – Én ugyanis nem szoktam elhullani!

Jó alaposan megdöngették egymás hátát, és Skandar Graunt kellemes melegség szállta meg. Talán mégsem kell barát nélkül leélnie az életét. Ez a Kucsum nem akármilyen cimborának látszik!

– Titokban kell tartanunk a szövetséget! – mérlegelte Kucsum – Hogy annál nagyobb legyen a meglepetés, amikor eljön a cselekvés ideje. Úgy kell hát tennünk a többiek előtt, mintha nem túlságosan kedvelnénk egymást. Megjátszunk egyfajta szakmai féltékenységet. Rivalizálunk. Csak titokban beszélgetünk. Ám ha eljön az idő, vállvetve fogunk küzdeni Laxius ellen.

– Ketten?

– Ki tudja? – tűnődött Kucsum. – Egyelőre ketten vagyunk, de az az érzésem, a nagyméltóságú Ruffirant lovag sem kedveli túlságosan Laxiust. Azt hiszem, meg kellene próbálni megnyerni Ruffirantot meg a becses nejét, de nem tudom, hogyan próbáljak közeledni hozzájuk. Ruffirant elutasít mindenfajta bizalmaskodást, az asszonyához pedig nem szólhatok az ő engedélye nélkül. Ráadásul, ha előhozakodnék a célommal, nem lehetnék biztos benne, Ruffirant nem akar-e Laxius kedvében járni azzal, hogy elárul. Benned bízok... bennük nem. Talán a dolgok úgy alakulnak, hogy lesz mód beszervezni őket.

– Ruffirant kényeskedő puhánynak látszik – vélte Skandar Graun.

Kucsum a fejét ingatta.

– Egy hete vagyok velük, és nem múlt el úgy nap, hogy ne kerültünk volna szorongatott helyzetbe. Ha láttad volna Ruffirantot tíz manótól körülfogva, nem beszélnél így. Úgy forgatja a pallost a fickó, mintha szecskát hasítana. A tíz manóból semmi perc alatt lett tíz hulla. És Xilanne se kutya. Az a kis boszorkány nem verekszik ugyan, de tud néhány varázslatot, és... – Kucsum megragadta Skandar Graun karját erős bal kezével. – És ráadásul van valamije, ami kihúzott bennünket néhányszor a pácból. Egy varázsvessző, aminek csak a parancsszavát tudja. Hogy a parancsszó kimondása éppen mit okoz, arról sejtelme sincs. Eddig kétszer használta az én jelenlétemben, és a pálca szerencsére igen hatékony varázslatokat köpött. Nagy segítségünkre lehetne, ha sikerülne megnyerni az ügynek...

– Bizonyára. – Skandar Graun megmozgatta sajgó izmait, és neheztelő pillantást vetett a csuromvér bestiára. – Alaposan megropogtatta a csontjaimat – nyögte. – Nem kéne megkeresni a többieket?

Kucsum is vetett egy pillantást áldozatára, aztán Skandar Graunra pillantott.

– Te félvér, mennyi vized van?

Skandar Graun vállat vont.

– Ez a kulacs még majdnem tele van. Aztán a zsákomban van még egy kulacs, amelyben ókaszténiai bor lötyög. Még félig lehet. – Eszébe jutott a Yamaeltől elvett kulacs is. – Meg van még egy... de abban nem tudom, mi van...

Kucsum szélesen elvigyorodott.

– Ennyi sok kulacsod van?

Lecsatolta az övéről a sajátját, és odanyújtotta Skandar Graunnak.

– Iszol?

– Mi van benne?

– Jóféle nedű...

Skandar Graun kortyolt a fűszeres, vörösborból, és elégedetten törölte meg a száját. A nagy csetepatéban tényleg megszomjazott. Kucsum is jót húzott a kulacsából, aztán a maradékot kiöntötte a földre.

– Mit művelsz? – döbbent meg Skandar Graun. – Ezt a finom bort...

Kucsum máris elejtett áldozata körül munkálkodott.

– Tudod te, milyen jól fizetnek a trollvérért bizonyos helyeken? Egy ilyen kulacs trollvér árából egy éven át mindennap berúghatnál.

Skandar Graun rövid habozás után előszedte hátizsákjából a néhai Yamael kulacsát, kiöntötte belőle a fodormentaszagú, ismeretlen folyadékot, és trollvérrel töltötte meg. Azután Kucsum biztatására a vizet is kiöntötte, és a második kulacsba is sűrű trollvér került. Ezekután Skandar Graun úgy belejött, hogy már-már az ókaszténiaitól is megszabadult volna, de arról Kucsum lebeszélte. Legalább egy kulacsuk legyen iható folyadékkal. Ki tudja, meddig kell vándorolniuk?

– Most merre? – kérdezte Skandar Graun.

Kucsum vállat vont.

– Kövessük azt a csapást, amit Krurna barátod hagyott.

A druida említésére Skandar Graun homlokán komor ráncok jelentek meg, de nem hozta szóba gyanúját.

Az erdő széles törzsű, tölgyhöz hasonlatos fákból állt, sárga levelek zörögtek fölöttük, az enyhe szél távoli hangokat sodort feléjük. Beszélgetés, vitatkozás zaját.

Ám e hangok erőssége csalóka volt, mert hiába közeledtek feléjük, sokáig úgy tűnt, egy lépéssel sem jutottak közelebb.

– Pedig szinte itt hallom a fülem mellett! – bosszankodott Skandar Graun. – Tessék, ez Ruffirant hangja, megismerem.

– Őrült világ ez! – legyintett utálkozva Kucsum. – Itt semmiben sem lehetsz biztos. Ez az Entrópia világa, a táj folyamatosan változik... Lefogadom, ha most visszafelé indulnánk, hamarosan elvesztenénk a saját nyomainkat, és a troll tetemét sohasem találnánk meg. Még azon sem lepődnék meg, ha pár lépés után önmagunkkal találkoznánk. Sőt, az igazat megvallva, azt hiszem, már semmin sem lepődnék meg. Az eltelt egy hét alatt alaposan hozzáedződtem a meglepetésekhez.

– Odanézz! – kiáltotta Skandar Graun. – Ott vannak! Vagy ez is csak illúzió?

A társaik is észrevették őket. Együtt voltak valamennyien, már csak ők ketten hiányoztak. Skandar Graun sunyi pillantást vetett a druidára, ám az összekarmolt arcon őszinte örömön kívül semmi hátsó gondolatot nem lehetett leolvasni.

– Amikor láttam, hogy megbotlasz, azt hittem, véged. Egyedül képtelen lettem volna szembeszállni azzal a szörnyeteggel. Mi történt? Hogy menekültél meg?

Skandar Graun, Kucsum javaslatára, nem szólt az orgyilkos közbelépéséről.

– Szétloccsantottam a koponyáját a buzogányommal – intézte el szűkszavúan. – Miféle épület ez?

Nem messze tőlük zöld kúszónövényekkel benőtt, citromsárga virágokkal borított torony magasodott. Úgy tűnt, bástyája a felhők közé nyúlik. Haroldus beárnyékolta a szemét, valahová felfelé nézett a torony csúcsa felé. Skandar Graun követte a tekintetét, és úgy látta, mintha az egyik toronyszobában mozogna valami.

Időközben Laxius gorombán ráförmedt Ruffirantra. A lovag sértődötten válaszolt, és úgy tűnt, hamarosan ismét tettlegességre kerül sor közöttük.

Nem került. A toronyszoba ablakában ősz fej jelent meg, ezüstös haja lobogott a feltámadó szélben.

– Gyorsan! – kiáltotta. – Gyorsan, az istenért! Jöjjenek!

A torony lenti kapuja nyikorogva kitárult.

Kucsum kapott észbe legelőször. Nem várt bővebb magyarázatot, nagyot ugrott, és hatalmas pocakját meghazudtoló fürgeséggel iramodott a nyíló kapu felé. Skandar Graunt egyetlen pillantás meggyőzte arról, hogy kövesse társát; a többieknek sem kellett különösebb biztatás.

Az erdő felől olyan éktelen recsegés-ropogás hallatszott, mintha kegyetlen vihar döntené ki egymás után a fákat. Az egész erdő imbolygott, a föld rengett a menekülők lába alatt.

Skandar Graun inaszakadtából loholt leghátul; természetesen mindőjük közül ő volt a leglassúbb. A dübörgés egyre közeledett. A félork rémülten pillantott vissza a válla fölött. Először azt hitte, káprázik a szeme; a lenyugvó nap fénye színpompás látványban részesítette. Az erdő fölé gömbölyű test emelkedett, mely a szivárvány minden színében csillogott. Ez a gömbölyű test volt az, amely rémisztő gyorsasággal közeledett, s amely körül sorra dőltek ki az évszázados fák.

Hamarosan kibukkant az erdőből, és Skandar Graun azt is meglátta, mi az. Egy gigászi méretű csiga volt, milliónyi lábon mozgott, s ezek a lábak furcsamód nem tapadókorongokban vagy hasonlókban végződtek, hanem szilárd patákban. Feje magasan kiállt szivárványszín háza alól, roppant szájnyílásából otromba, görbe agyarak meredeztek, nem két pár tapogatója volt, hanem négy, szemei e tapogatók tövében helyezkedtek el, és a combnyi vastag, rugalmas oszlopok végén pörölyszerű képződmények hajlongtak. Talán mondani sem kell, hogy ezeket a pörölyöket a csiga nem tapogatásra, hanem az útban lévő faóriások ledöngölésére használta.

Akkora volt, mint egy hadigálya, és Skandar Graun egyáltalán nem értette, mi értelme abba a szánalmas romtoronyba bemenekülni, hisz ez a szörnyeteg úgyis kövenként veri szét, ha úgy tartja kedve.

Alig tudott beugrani a hatalmas bronzkapun, az máris bezárult mögötte; és időben, mert abban a pillanatban iszonyatos erővel csapódott neki valami, és fülsiketítő dörömbölés vette kezdetét.

– Nagy szerencséjük volt, hogy időben észrevettem – hallatszott ugyanaz a rekedtes hang, mely az előbb figyelmeztette őket. Egy vézna, ősz szakállú, egészen fehér hajú vénember állt a fenti lépcsőfordulóban. Vakítóan tiszta, fehér tógát viselt, jobb hóna alatt vaskos könyvet tartott, baljában díszes, ötágú kandelábert égő gyertyákkal, melyek fénye bevilágította az előteret. Aranymintás papucsai furcsán festettek a durva kőlépcsőkön. Biccentett vendégei felé. – A nevem Barelló, és ez itt az én tornyom. Rég nem járt már nálam látogató.

Skandar Graun és társai feszült idegekkel lesték a kaput, várták, melyik pillanatban törik be a zuhogó ütések alatt. Azonban úgy tűnt, ez a lehetőség az öregnek eszébe sem jut.

– Dühöng még egy darabig, aztán feladja – mondta barátságosan. – Néha különösebb indok nélkül is megpróbálja betörni a kaput, de nincs esélye. Az én váram erős vár. De ne ácsorogjunk itt, jöjjenek fel a nagytermembe, olyan ritkán van alkalmam beszélgetni valakivel.

Máris felfelé indult, és vendégei nem minden gyanakvás nélkül követték.

Vagy száz lépcsőt kellett megmászniuk, mire egy széles előcsarnokba jutottak, ahonnan vastag szőnyegekkel letakart folyosó vezetett jobb felé, balról pedig egy bronzveretes faajtó nyílott. Barelló ezen az ajtón át egy fényűzően berendezett terembe vitte őket.

Egy hosszú asztal mellett puha ülőkéjű bársonyszékek sorakoztak, mindenfelé kényelmes vánkosok, párnák hevertek, és a falakat csatajeleneteket ábrázoló drapériák borították. Az asztal jobbnál jobb falatoktól roskadozott.

– Kicsoda maga? – ámuldozott Krurna. – Honnan ez a gazdagság?

– Már bemutatkoztam – nevetett az öreg. – A nevem Barelló, a kietlenség dalnoka vagyok, s nagylelkű munkaadóm jóvoltából e pompás kastély tulajdonosa. Látom, bizalmatlanok. Megértem. Itt a Limbón nem gyakran találkoznak önzetlen emberekkel, de higgyék el, én azon kevesek közé tartozom, akik megengedhetnek maguknak egy kis jótékonyságot. Mit szólnának például egy kedves kis vacsorához? Míg esznek, én közben játszom valami zenét. Kérem engedjék meg, hogy dalaimmal szórakoztassam önöket! Oly ritkán van alkalmam a munkaadómon kívül másnak játszani...

– Ajánlata rendkívül nagylelkű – biccentett udvariasan Ruffirant. – Megtoldaná esetleg azzal is, hogy némi felvilágosítással szolgál bizonyos dolgokat illetően, melyek igen nagy fontossággal bírnak számunkra?

– Természetesen – felelte az öreg. – Állok rendelkezésükre. Úgyis az az érzésem, a Csigány miatt kénytelenek lesznek itt tölteni az éjszakát, s vacsora után készséggel válaszolok minden kérdésükre.

Laxius egy lépéssel a dúsan megrakott asztal mellett termett, bal kezét az ételek fölé nyújtotta, és irdatlan tenyerét minden tálca fölött elhúzta.

– Nem, uraim és hölgyem, nem mérgezett – nevetett Barelló. – Ennek bizonyságául én is önökkel tartok. Bár nemrég vacsoráztam, de társaságban mégiscsak jobban esik, mint magányosan.

A tálcák felé intett, és vendégeit nem kellett sokáig biztatni. Nem várták meg, míg házigazdájuk tányérokat vagy evőeszközöket hoz a lenti raktárakból, puszta kézzel estek neki a sülteknek meg a gyümölcsöknek, és jó étvággyal falatoztak. Barelló csak csipegetett, de mindenből evett egy falatot, s közben elmesélte, miként került ide.

– Kóbor dalnok voltam, magas rangú udvarokat szórakoztattam művészetemmel; életem jó volt és kényelmes. Megkaptam én mindent, amire vágytam. Igaz, nem voltak arannyal és drágakövekkel teli ládáim, de szeretőim számát észben tartani sem bírtam, s mindig jutott ételem-italom. Aztán egyszer jött egy gyönyörű nő, aki megbabonázott szépségével, s vonzalmam nem is maradt viszonzatlan, mert én is rabul ejtettem az ő szívét dalaimmal. Kapcsolatunk boldognak és felhőtlennek ígérkezett. Dyce nemcsak szép, de dúsgazdag is volt, és nemcsak a szeretőmmé, de eltartómmá, munkaadómmá is vált. Mivel ő pénzelte művészetemet, dalaimat az ő ízlésére kellett hangolnom. Nem mondom, hogy nem szívesen tettem. Aztán egy napon Dyce szomorúan közölte velem, hogy el kell költöznie; megkérdezte, vele megyek-e, és én őszinte szívből feleltem, hogy akár a világ végére is. Hát, most itt vagyok a világ végén, de nincs okom panaszra. Dyce, bár kissé megváltozott, hozzám nagyon kedves, és mint láthatják, minden jóval elhalmoz. Csak a magány fáj. Manapság egyre kevesebb ideje van rám, s a köztes napokat arra használom fel, hogy újabb dalokat komponáljak, ezzel örömet okozzak neki, ha végre betoppan hozzám. Az önök érkezése előtt épp egy szépséges dal szövegén dolgoztam... Biztos vagyok benne, hogy Dyce rajongani fog érte, de kíváncsi lennék az önök véleményére is...

Szép mívű, faragott nyakú lantot emelt le a falról, és megpendítette. Egyetlen húron játszott, mindig ugyanazt az egy hajmeresztő hangot szólaltatta meg, és velőt borzoló hangon énekelni kezdett:

 

A halál

Rád talál

Bárhová is

Bújsz!

 

A halál

Sötét madár!

Száll fölötted...

És les rád!

 

Miért kell nekem is a porba hanyatlanom?

Miért nem én is egy istentől származom?

Lennék halhatatlan...

Nem ily alkalmatlan

Gyarló

Halandó!

 

A halál gyakran váratlan

Szörnyű kínja megtalál

Nem riaszt a fájdalom

De megrémiszt az elmúlás!

 

A halál

Majd megtalál

Még a föld alatt is...

Víz alatt is...

Tűz alatt is...

Rád talál!

 

Megőrjít a gondolat:

Miért kell nekem is a porba hanyatlanom?

Miért kell nekem is egyszer majd meghalnom?

Miért kell nekem is a porba hanyatlanom?

Miért kell nekem is egyszer majd meghalnom?

Miért kell nekem is a porba hanyatlanom?

Miért kell nekem is egyszer majd meghalnom?

Miéért? Miéééért? Miééééééért?

 

Az utolsó miérteket Barelló már nem is rikácsolta, hanem torka szakadtából sikoltotta, arcára iszonyat ült ki, teste vonaglott, lantjának egyetlen, vadul rángatott húrja az utolsó pendítésre elszakadt. Miután befejezte, még hosszan meredt maga elé üveges szemmel, lihegve. A társaságból senki nem merte megszólítani. Nagy sokára összeszedte magát, közönségére emelte bágyadt tekintetét, és kissé nyugtalanítóan elmosolyodott.

– Nos... hogy tetszett? Kérem, ne kíméljenek kritikájukkal, mondják meg nyugodtan az igazat...

Ruffirant jutott szóhoz elsőként.

– Ezek után őszinte kíváncsiság tölt el, ki lehet az ön munkaadója. Ha jól értelmeztem, a szépséges Dyce...

Barelló csüggedten vont vállat.

– Minek is próbálnám szépíteni? Dyce... mármint Maldyce egy isten gyermeke, nem ily gyarló halandó, mint én... Ő egy nősténydémon, a pokol egyik hercegének, Verghaustnak a húga...

Skandar Graunnak a torkára szaladt a falat, és olyan köhögési roham vett erőt rajta, hogy még Kucsum erőteljes hátba döngetése sem tudta elállítani.

– És hol van most ez a Maldyce? – krákogta Skandar Graun bíborszínű orcával, amikor végre szóhoz jutott.

– Óh, nem kell félniük tőle – sietett biztosítani őket Barelló. – Persze, egy szóval sem mondom, hogy nem ölné meg magukat azon nyomban, ha váratlanul betoppanna, de azt hiszem, az érkezése miatt nem kell aggódnunk. Most épp Fargouse-nál, a Gyémántszint uránál vendégeskedik. Időtöltésképpen havonta egyszer kipróbálják egymáson az erejüket. Ez amolyan sportféle náluk...

– Fargouse? – recsegte Laxius. – Ki az?

Barelló cinkosan kacsintott.

– Ugye, nem mondja komolyan, hogy még nem hallott a Haragos Fargouse-ról? Nagyhatalmú varázsló. Ő őrzi a gyémántkulcsot.

– Mit tudsz még? – dördült fel Laxius erélyesen.

– Szép volt a dal, amit énekelt – sietett udvariasan közbevágni Ruffirant. – Bár megvallom, kissé szokatlan a mi fülünknek. Ennek ellenére szívesen meghallgatnék még egyet-kettőt, ha nem fúrná kínzó kíváncsiság az oldalamat. Arra kérem, segítsen mielőbb megértenem azt, amiről csak sejtéseim vannak, és aztán közösen adjuk át magunkat a művészet élvezetének. Szerényen be kell vallanom, hogy valaha én is vettem a kezembe lantot, s bár tudásom bizonyára meg sem közelíti az ön művészetét, talán érdekelni fogja egy-két ősi gilf saga.

Barelló arcán leírhatatlan öröm villant.

– De még mennyire! – kiáltotta. – Égek a vágytól, hogy hallhassam. Kérdezzenek, kérdezzenek!

– Ez a Gyémántszint... – kezdte Ruffirant. – Milyen messzire van innen, és mi az egyáltalán?

– Óh! – Barelló arcán őszinte meglepetés tükröződött. – Önök nem lehetnek még túl régen a Limbón, különben tudnák, hogy az Entrópia birodalma egymásra épülő szintekből áll. Ezeket a szinteket természetesen nem szó szerint kell érteni, hiszen nincsen sem legalsó, sem pedig legfelső, csak egymást követő szintek vannak. Minden szint arról kapta a nevét, hogy a szint ura mely kulcsok őrzését kapta feladatul. Fargouse a gyémántkulcs fölött őrködik. Valaha egy kígyódémon védte a gyémántkulcsot, ám egy réges-régi napon, amikor Fargouse még ifjú volt, telve nagyratörő tervekkel, a Káosz Szívének megszerzésére törekedett. Megölte a démont, és a kulcs az ő birtokába került. Ám ez a kulcs csak egy volt a tizenkettő közül, amely a Nagykapu megnyitásához szükséges. S a többi tizenegy kulcs megszerzésétől az évek folyamán elment a kedve. Immár nem is próbálkozik. És mi mást tehetett volna jobbat, mint hogy elfoglalta a megölt kígyódémon palotáját, és most ő őrködik a gyémántkulcs fölött...

– Összesen tizenkét szint van – állapította meg Krurna tudálékosan.

– Természetesen – felelte Barelló. – De a kulcsok eloszlása már nem a régi. Évszázadok óta folyik a harc a Nagykapu kulcsainak birtoklásáért, és az erőviszonyok folyton változnak. Vannak olyan szintek, ahol már nem uralkodik senki... csak az Entrópia. E szintek kulcsai más hatalmas urak kezébe kerültek. Ott van például Aó, az agyszívó, aki mindig legalább két kulcsot birtokol. Jó áron eladja őket, aztán vagy visszaszerzi ugyanazokat, vagy rövid úton szerez helyettük másokat. No meg a vén Morfeist. A minap újságolta Dyce, hogy Morfeistnek sikerült elbánnia Omerrel, a viharóriással, és most már Omer kulcsa is nála van.

– És a többi kulcs? – kérdezte Ruffirant.

Barelló megvonta a vállát.

– A szintek urai nem mind nevezik meg magukat. Vannak, akik a háttérben rejtőzködve várnak a megfelelő pillanatra. Kevés azoknak a száma, akik minden kulcs hollétéről tudnak.

– És a... démonszeretődnél melyik kulcs van? – kérdezte durván Laxius.

Barelló sértődötten pillantott rá.

– Dyce a türkizkulcs őrzéséről gondoskodik. De nem javaslom, hogy megpróbálják...

– Hol tartja? – recsegte Laxius.

– Ott, ahol minden más kincsét – vont vállat Barelló. – Természetesen nálam.

Széthúzta hófehér tógája elejét. Egy vékony aranyláncon lógó, türkizszínű kulcs vált láthatóvá; méretét és formáját tekintve pontosan ugyanolyan, mint a Ruffirant kesztyűjében lévő.

Nagy csend lett.

Laxius az asztalnak támasztott csatabárdjáért nyúlt, és szigorú arccal, vészjóslóan emelkedett fel.

– És ön mit tenne, ha valaki el akarná orozni öntől ezt a kulcsot? – érdeklődött Ruffirant pallosa markolatát babrálva.

Barelló vállat vont.

– Hogy mit tennék? Azonnal odaadnám. Minek is tagadnám meg bárkitől a kulcs birtoklásának örömét. Boldogsága úgyis csak átmeneti lesz. Dyce hamarosan visszahozza nekem. De mielőtt odaadnám, hadd intsem önöket, hogy a biztos halálba rohannak, ha tényleg úgy gondolják, hogy jogot formálnak erre a csecsebecsére. Igazából nem nagy érték, s a többi tizenegy nélkül semmit sem ér. Azoknak a megszerzése viszont... hm, hogy úgy mondjam, nagy elbizakodottságra vallana azt hinni, hogy megszerezhetők. S ha itt rekednek a Limbón, mi menti meg önöket attól, hogy Dyce a nyomukra akadjon? Ha engem kérdeznek, javaslom, váljunk el békében, ha szerencséjük van, még évekig is elélhetnek...

Laxius odalépett Barelló elé; legalább két fejjel magasodott a kis ember fölé. Ellentmondást nem tűrően tartotta ki hatalmas tenyerét.

– Ide vele!

– Jól van – vont vállat Barelló. – Ne mondják, hogy nem figyelmeztettem magukat. Tessék, ha annyira akarják... – Átnyújtotta a kulcsot. Laxius eltette a türkizkulcsot, és az aranyláncot vissza akarta adni.

– Ugyan-ugyan, fölösleges – szabadkozott Barelló. – Dyce úgyis visszahozza láncostól. Általában egy-két napba telik...

Kucsum csípőre tett kézzel állt a terem közepén.

– Na, mi lesz, továbbmegyünk, vagy ledöglünk itt valahol?

Laxius szigorúan nézett körül.

– Vannak ebben a toronyban belülről zárható szobák? – követelte.

– Persze, hamarosan megmutatom a szobáikat, de előbb hadd szórakoztassam el még önöket néhány szépséges dalommal...

– Majd holnap... talán holnap... – sietett közbevetni Krurna. – Én legalábbis részemről igen kimerült vagyok.

– Én is.

– Én nemkevésbé.

Ruffirant mártírként ajánlotta fel, hogy ő szívesen marad még pár percig.

Barelló készségesen mindenkinek megmutatta a szobáját, aztán a két önként vállalkozóval (Ruffiranttal és Xilanne-nel) visszavonult a nagyterembe. Még hosszan hallatszott a kínlódó húrok jajongása.

Skandar Graun először is megvizsgálta az ablakon a rácsot; elég erősnek találta, akárcsak a karnyi vastag reteszt, amivel ajtaját biztosította. Aztán gyanakodva bekukkantott a széles, baldachinos ágy alá, meg a bronzpántos hajósládába. Alkalmi szobája nem volt túl tágas, és az ágytól eltekintve berendezése is elég rusztikus volt, de a félork igényeit még így is magasan túlszárnyalta. Arról nem is beszélve, hogy egy kis asztalkán még egy lavór hideg víz is várt rá. Mintha Barelló vendégeket várna. Ez gyanakvással töltötte el Skandar Graunt.

Tisztaságmániásnak egyáltalán nem mondható természete dacára Skandar Graun most – úgy-ahogy – mégis megtisztálkodott, mert az ocsmány trollvér igencsak facsarta az orrát. Aztán, amikor végzett a művelettel, levetette vértezetét, lehúzta bakancsát, lecsatolta a köpenyét, övét meg a kényelmetlen holmikat, csak a varázskesztyűt nem tette le, a buzogányát pedig a párnája alá dugta. Ki tudja, mire számíthat az éjszaka folyamán?

A nap eseményei, a Verghausttal meg a trollal való küzdelem a végletekig elcsigázták. Úgy érezte, minden csontja darabokra tört, és izmaiból mindössze nyúlós madzagok maradtak. Olyan fáradtság tört rá, hogy még azon sem maradt ereje csodálkozni, hogyan bírta talpon ilyen sokáig.

Skandar Graun pár pillanat múlva olyan jámboran aludt, mintha nem is tapadt volna a kezéhez néhai társai vére.

Ám elcsigázottságának dacára azon nyomban felriadt, amint halk kaparászást hallott az ajtaján. Rögvest felült az ágyon, és mire felsőteste függőleges helyzetbe került, a veszélyérzet máris elűzte az álmot a szeméből.

– Skandar Graun – suttogta egy halk hang a folyosóról. – Félvér!

Skandar Graun leszállt az ágyról, és az ajtóhoz óvakodott.

– Ki vagy? – suttogta.

– Kucsum – válaszolta egy fojtott hang. – Engedj be! Siess!

Skandar Graun morogva elhúzta a reteszt. Hát, még aludni se lehet! Résnyire nyitotta az ajtót.

A következő pillanatban egy nagy, fekete szörny ugrott rá, acélos markok ragadták torkon és kezdték fojtogatni. Skandar Graun hörögve, erőlködve próbálta lefejteni magáról a kíméletlen kezeket, de a fogásból nem tudott kiszabadulni.

Pár pillanat múlva már szikrák ugráltak a szeme előtt, tömény orkszag úszott az orrába, és fülében élesen kattogott valami. Skandar Graun felhagyott azzal, hogy az acélmarkok lefejtésével próbálkozzon. Összeszedte minden erejét, és amennyire csak lendületet tudott venni, öklével ellenfele képébe vágott. Hangos reccsenés hallatszott, és a szorítás enyhült valamelyest. Skandar Graun megismételte az előző mozdulatot. Ezúttal a reccsenés mellett nyögést is kapott válaszul. A gyilkolni vágyó kezek elengedték a torkát, eltaszították, és a sötét test a kővetkező pillanatban kivetette magát az ajtón. Skandar Graun morogva rontott volna utána, de rogyadozó lábai összeakadtak, és egyensúlyát vesztve sehogy sem tudott megbirkózni az orra előtt bevágódó ajtóval. Mire felcihelődött és kiugrott a folyosóra, már csak egy ajtó csapódását hallotta.

Gyorsan visszarohant az ágyhoz, felkapta a párnája alól a buzogányát, és szitkokat mormolva egyenesen Kucsum ajtaja elé sietett. Az azonosítatlan támadó vagy ide, vagy a szomszédos szobába, a druidához menekült. A félork pap buzogánya nyelével zörgetett be az orgyilkoshoz.

– Nyisd ki, hallod?

Pár pillanat múlva Kucsum öblös hangja szólalt meg az ajtó túloldaláról.

– Mi a fenét akarsz?

– Skandar Graun vagyok. Beszédem van veled.

Rövid hallgatás után Kucsum ravaszkodó suttogása hallatszott.

– Honnan tudjam, hogy valóban Skandar Graun vagy, nem pedig egy démon, aki a hangodat utánozva csak arra vár, hogy kinyissam az ajtót? Nem, barátom, ilyen hibát csak ostobák követnek el!

Az ostobák, mi?! Na, megállj! Skandar Graunt ez végképp felingerelte, de fékezte dühét. Van abban logika, amit az orgyilkos mond. Mi van, ha az alattomos támadó – az átható orkszag dacára – mégsem Kucsum volt?

– Gondolj a délutáni trollvéres szövetségünkre – sugallta. – Erről csak mi ketten tudunk. Beengednél végre?

Az ajtó mögül heves lihegés hallatszott, aztán ismét Kucsum óvatos hangja.

– El tudod ezt ismételni orknyelven is?

– Hogy a fenébe ne? – Skandar Graun elismételte orknyelven, egykori törzsének orrhangú tájszólásában.

Ez meggyőzte Kucsumot, az ajtó feltárult, és amint Skandar Graun berontott, be is zárult mögötte.

Kucsum pőrén, de késsel a kezében bámult rá. Hatalmas pocakja így ruhátlanul még jellegzetesebben domborodott, jókora szerszáma szinte a térdét verte.

– Miért támadtál rám az előbb? – csapott le rá Skandar Graun.

– Megvesztél? – hüledezett az ork. – Honnan veszed ezt a maszlagot?

– Az előbb bekopogtál hozzám, aztán amikor kinyitottam az ajtót, torkon ragadtál, és fojtogatni kezdtél. Felismertem a hangod... és éreztem a szagod...

– Én fojtogattalak? – kérdezte Kucsum hitetlenkedve. – Ha így lett volna, akkor már nem élnél. Ha én ezzel megszorítom valakinek a nyakát... – odatartotta a jobb csuklójából kiálló pengét Skandar Graun szeme elé, és megcsillogtatta rajta a besütő holdfényt. – Valóban a torkodat szorongattam, félvér, két kézzel?

– Hm... – mondta Skandar Graun. – Hát, szóval... nem is tudom, miért pont rád gondoltam... De a menekülő ide szaladt be...

– Mármint az én szobámba?

– Vagy a szomszédosba...

– Krurnáéba – szögezte le Kucsum diadalmasan. – Nem gyanús ez neked? Először a fű lebéklyózza a lábad, amikor egy troll támad rád... és mellesleg egy druida is van a közelben... Aztán meg most valaki megtámad, rám akarja kenni az ügyet, és amikor balul ütnek ki a dolgok, pont a Krurna szobájába menekül...

– Hm – hümmögött Skandar Graun.

– Mondd csak, nem törtél borsot Krurna orra alá? Ezek a druidák rettentően bosszúálló fickók.

Skandar Graun egy pillanatra Nicolausra gondolt, de aztán csak a fejét rázta.

– Nem... nem hiszem...

– Márpedig téged valaki meg akar ölni, méghozzá nem szemből, nyílt küzdelemben.

Skandar Graunban szörnyű gyanú éledt.

– Nem lehet, hogy... a démonnő volt?

– Ugyan. Akkor már nem élnél. Meg aztán miért pont téged támadott volna meg elsőnek a szépséges Maldyce?

– Éppen ez az – morogta Skandar Graun. – Látod a bal szemöldököm fölött azt az apró fekete csillagot?

– Aha. Furcsán díszíted magad.

– Megsértettem Verghaust arkördögöt, és ő jelölt meg így, hogy a hívei végezzenek velem. Ha ez a démon valóban Verghaust húga, nem azonnal rajtam kezdi a bosszúállást?

Kucsum hitetlenkedve ingatta a fejét.

– Én mégiscsak azt mondom, hogy ha egyszer a démonnémber elkapja a nyakad, már csak akkor ereszti el, ha kiszállt belőled a lélek. Sokkal inkább a druidára gyanakszom, és gyanúmnak gyorsan a végére is tudunk járni.

– Hogyan?

– Biztos okoztál neki valami sebet... Megütötted, vagy ilyesmi. A buzogány nyoma elég sokáig meglátszik.

– Nem volt nálam buzogány...

– Elment az eszed? – háborgott Kucsum. – Képes vagy éjnek idején fegyvertelenül ajtót nyitni bárkinek?

– Tisztán felismertem a hangod.

– Idefigyelj, félvér! Legközelebb, ha valaki bezörget hozzád, és az én hangomon szólít, bárhogy kérlel, bárhogy könyörög vagy fenyeget, ajtót ne nyiss neki, csak ha ugyanolyan alaposan meggyőződtél a kilétéről, mint én a tiedről! Megértetted? Nem akarom elveszíteni az egyetlen szövetségesemet!

– Ne félj – csikorgatta a fogát Skandar Graun. – Alig várom, hogy újra próbálkozzon... Nálam lesz a buzogányom. De azt hiszem, most is hagytam rajta maradandó nyomot...

– Micsoda?

– Kétszer is orrba vágtam, és hallottam, hogy valami reccsent.

– Akkor gyerünk!

Kucsum gyorsan belebújt a gatyájába, magára kapta a zubbonyát, és hosszú késével bal kezében gonoszul elvigyorodott.

– Ha a druida volt... hadd legyen az enyém...

Kisiettek a folyosóra. Skandar Graun be akart zörgetni Krurnához, Kucsum azonban visszafogta.

– Jó az ilyet nyilvánosan intézni. – Továbbsietett, és egymás után bezörgetett összes társa ajtaján. – Keljetek fel! Kucsum vagyok! Pár perccel ezelőtt valaki megtámadta Skandar Graunt! Gyertek elő!

Hamarosan álmos tekintettel Laxius bukkant elő, utána kinyílt Ruffirant ajtaja is, ő együtt aludt a nejével. Haroldus is kidugta a fejét, csak Krurna ajtaja nem akart kitárulni.

– Mi történt? – követelte Laxius, és fenyegetően ingatta busa fejét.

– Krurna még nem jött elő – mondta Kucsum. – Azt hiszem...

Ebben a pillanatban hangzott fel Krurna iszonyatos sikoltása, aztán a szobája felől dulakodás zaja hallatszott.

Az a kifejezés, hogy az esetet magyarázni készülő Kucsum úgy állt ott dermedten, tátott szájjal, mint akinek jeget raktak a nadrágjába, korántsem festi le kellő élességgel a helyzetet.

– Segítség! – sikoltotta az ajtó mögül a druida. – A démon! Elkapott... hrgghrr...

Laxius úgy rohant az ajtónak, mint egy bika. Mivel brutális rohamát a benti retesz felfogta, csatabárdjával esett neki a vaskos ajtónak, és aprította, ahol érte.

Ruffirant félmeztelenül, de fekete sisakjában rohant a segítségére. Kétkezes pallosának első csapása bezúzta a tenyérnyi vastag ajtódeszkát.

Benn Krurna úgy hörgött, mintha már a végét járná.

Egy lentebbi szobából Barelló érkezett fehér hálóingben, bajuszkötőben, bojtos hálósipkával a fején, gyertyával a kezében.

– Mi történt? Mi történt? – lihegte rémülten.

– A démonszeretőd! – kiáltotta Laxius.

Barelló elmosolyodott, a nyakához nyúlt, tapogatózott, aztán szomorkásan megrázta a fejét.

– Nem, nem hiszem – motyogta. – Ha Dyce érkezett volna meg, már a nyakamban lenne a láncom meg a kulcs...

– Aaah! – üvöltötte bentről Krurna.

Laxius és Ruffirant zuhogó csapásai alatt a szálkákká forgácsolódott ajtó bezuhant. Krurna a földön feküdt kétrét görnyedve, görcsösen vonaglott, és saját torkát markolászta.

– Mi történt? – üvöltötte Laxius, és csatabárdját lengetve kutatott a szobában. Krurnán kívül másnak nyoma sem volt.

– El... eltűnt – lihegte Krurna. – Köszönőm, barátaim, nélkületek... végem lenne...

– Ki van még rajtunk kívül a házban? – törölgette Ruffirant verejtékező fekete homlokát.

– Magukon és rajtam kívül senki – felelte Barelló.

– Biztos ön ebben? – nógatta Ruffirant.

Barelló önérzetesen megigazította magán hálóingét.

– Ha valaki bejött volna, ezóta már az összes riasztó bömbölne.

– Pedig engem megtá... madott valaki... – nyögte Krurna, és fájdalmas esetlenséggel tápászkodott fel a földről. Szörnyű állapotban volt. Tegnap összekarcolt arca most teljesen belilult, a halántékon horzsolás látszott, orrát betörték, köntösére vér csöpögött, nyakán ujjak nyoma éktelenkedett. – Ugye, nem akarja azt mondani, hogy ezeket a sebeket én okoztam magamnak... hogy én vertem be a saját orrom, aztán egyedül dulakodtam, kis híján megfojtva önmagam? Ugye, ez nem valószínű?

Skandar Graun az ajkát rágva tépelődött ezen a lehetőségen. Miért is ne? Ha Krurna volt az, aki pár perccel ezelőtt Kucsum hangját utánozva besurrant a szobájába és torkon ragadta, a betört orr és a horzsolás a halántékon megmagyarázható. Aztán gyorsan a szobájába menekült, és amikor hallotta, hogy Skandar Graun meg Kucsum fellármáznak mindenkit, lebukott volna, ha előjön bevert orral. Így azonban eljátszhatta, hogy őt is megtámadta valaki...

Barelló felhúzta a vállát.

– Én csak azt mondhatom, hogy ebben a toronyban rajtam és magukon kívül senki sincs... Hacsak nem valami távolról manipulált illúziónak lett szenvedő alanya a megtámadott úr...

– Illúzió? – nyögte Krurna, és fájdalmas arccal tapogatta vöröslő nyakát. – Nagyon is valóságosnak éreztem...

Skandar Graun már ott tartott, hogy szavakba önti a druida iránt táplált gyanúját, de mielőtt kinyithatta volna a száját, már vissza is fogta magát. Pillantása Krurna hosszú körmű, szinte nőies kezére esett, és egyszerre nevetségesnek érezte a gondolatot, hogy ezek a finom ujjak olyan acélosan tapadhattak volna a nyakára.

De ha nem ő, akkor ki vagy mi volt az, amivel az imént verekedett? Barelló hazudik, és mégiscsak a démon? Vagy Verghaust, a manók királya lohol még itt is a nyomában? Esetleg valami egészen más, nem is gyanított veszedelem?

Skandar Graun a szája szélét harapdálta, és ismételten Krurna kis, fehér kezére pillantott. Nincs vajon olyan druidai varázslat, amellyel valamilyen varázskarmot kölcsönözhet magának, vagy emberfölötti erőt küldhet ujjaiba?

 

 

4. Ruffirant il Saleenas

 

Pár perces töprengés után lecsillapodtak a kedélyek, s miután megállapodtak abban, hogy mindenki éberen, fegyverrel a keze ügyébe alszik, ki-ki visszavonult a szobájába. Krurna mutogatással elmagyarázta Haroldusnak, hogy szeretne a szobájában aludni, és a barna hajú izomkolosszus készségesen beengedte. Ő úgyis a szőnyegen aludt; képtelen lett volna elviselni az ágy süppedékeny puhaságát.

Az éjszaka hátralévő része izgalommentesen telt, s Skandar Graun az előző napi gyötrelmek után lényegesen frissebben ébredt. Felkelés után magába temetkezett, és istenéhez imádkozott, hogy erősítse meg hitét és adjon neki varázslatokat, majd az ájtatosság után nekilátott varázslatai memorizálásához. A fel nem használtakon kívül még két varázslat számára talált helyet a fejében, oda, rövid habozás után, még egy mozdulatlanná tévő varázst, meg – a druidák páncélfelforrósító tudományára gondolva – tűztől védelmező varázst szótagolt be.

Ezenközben mértéktelen elégedettséggel töltötte el, hogy a Káosz Szavát ismét ott érezte az agyában, a többi betanult varázslathoz hasonlóan felhasználásra várva. Ezek szerint, ha felhasználja másnap magától vissza fog telepedni az agyába. Tanulni sem kell!

Mivel a folyosóról még nem hallotta annak zaját, hogy társai készülődnének, Skandar Graun magával foglalkozott. A nyakát tapogatta, de azon kívül, hogy alig tudott nyelni, nem érzett más bajt. Bordái is épnek tűntek, bár a manóktól elszenvedett dárdadöfések, no meg Verghaust karmának nyomai igencsak sajogtak, és a hegek sem forrtak még be teljesen.

Skandar Graun rövid habozás után úgy döntött, az a biztos, ha felhasználja magára két gyógyító varázsigéje közül az egyiket. Levetkőzött, és szemét behunyva maga elé képzelte saját testét, rajta a sebhelyeket. Aztán lehúzta a kesztyűjét jobbjáról, és miközben a gyógyerejű igéket mormolta, minden egyes seb fölött elhúzta a tenyerét. Elégedetten nyugtázta, hogy a művelet közben fájdalmai lényegesen enyhülnek, s szinte a bőrén érezte, ahogy a gyógyulási folyamat kezdetét veszi.

Hamarosan azonban gongszó hangzott fel, és Barelló kellemetlen, rikoltó hangja reggelizni szólította a társaságot.

A főképp gyümölcsökből és növényekből álló früstök meglehetősen csendben telt el, csak közömbös témákról társalogtak, senki sem hozta szóba az éjszaka történteket, s amikor Barelló felajánlotta, hogy énekel valami bátorítót indulásuk előtt, valamennyien sürgős tennivalókra hivatkozva a szobájukba siettek.

– Hogy juthatunk el legkönnyebben egy másik szintre? – kérdezte Ruffirant, amikor valamennyien indulásra készen álltak a folyosón.

– Képletesen szólva most a legalsó szinten vagyunk. Ha célhoz akarnak jutni, mindig csak felfelé haladjanak! Mindig csak felfelé!

– Felfelé? – csodálkozott egyszerre Kucsum és Krurna is.

– Igen – nevetett Barelló. – Jöjjenek utánam! Mutatom az utat.

Kettesével lépkedett felfelé a torony lépcsőin, míg végül elérték a legfelső kupolát. Barelló felnyitott egy oldalajtót, és kimutatott. Alig karnyújtásnyira a levegőben ellipszis alakú, vibráló fekete lyuk látszott.

– Sok kijárat van – mondta Barelló. – Ez csak az egyik. Ha ezen át távoznak, a Topázszintre jutnak, de ott... amennyire én tudom, nem érdemes kulcsokat keresni. A Topázszintet egykor valami élőhalott szörny uralta a Hetedik Pokolból, ám túl sok kellemetlenséget okozott Dycének, így hát a kedvesem megszabadult tőle. Most kietlen, lélektelen sárvidék az egész, egy nagy, sivár dagonya... Vigyázzanak az ingoványosabb részekre... Ha mindvégig délnek haladnak, fél napi sárdagasztás után találnak egy mély kutat. Az vezet felfelé a Smaragd-szintre, az agyszívó Aó világába. Ne lepődjenek meg, hogy a kútba lefelé kell mászniuk; valójában felfelé fognak haladni. Itt minden csak látszólagos. Hát... Aó világán túl nem tudom az utat, de arrafelé van valahol Fargouse Gyémántszintje, ahol az én Dycém testedzést végez. Hogy pontosan hogy juthatnak oda, nem tudom, de azt hiszem, nem is fontos, mert addig már úgysem érnek el. Az agyszívó átengedi magukat, ha tudnak vele üzletet kötni, de utána... az út vége következik. Eddig legalábbis még mindig visszakaptam a kulcsot.

– Ezúttal nem kerül rá sor – biccentett Ruffirant, kilépett a kupolanyíláson, és súlyos páncélja ellenére könnyedén odaszökkent a vibráló ellipszishez. Egy pillanatra a feje válltól felfelé eltűnt, aztán ismét megjelent. – Sár mindenütt – jelentette be. Mielőtt belépett volna a fekete lyukba, meghajtotta magát a dalnok előtt. – Köszönjük az útbaigazítást és a tegnap esti szórakoztatást. A dalai kitűnőek voltak.

– Igazán? – kérdezte Barelló csillogó szemmel. – Örömömre szolgált, hogy művészetemmel még egy utolsó röpke örömet okozhattam önöknek korai haláluk előtt. Isten önökkel, uraim és hölgyem, rövid szenvedést, béke poraikra!

– A tiedre is! – mondta Laxius. – Kesztyűs bal kezével megragadta a fickó inas nyakát, és egyetlen rövid mozdulattal kilódította a kupolanyíláson. Barelló fehér tógája szétnyílt, ahogy a sovány test pörögve zuhant alá a mélységbe. Nagy csattanással csapódott a kövezetnek.

– Mit műveltél? – szörnyedt el Krurna. – Ez az ember megmentette az életünket és a segítségünkre volt.

– Halála tisztességesebb volt, mint élete egy nősténydémon ocsmány karjaiban – jelentette ki Laxius. – Megmentettem lelkét a kárhozattól. Gyerünk!

Skandar Graun is levegő után kapkodott.

– Ez aljasság volt!

Laxius szemében gúnyos fény izzott.

– Követni szeretnéd, félvér?

A kupolatoronyban szinte tapintani lehetett a feszültséget. Skandar Graun a szeme sarkából Kucsumra pillantott, de az ork úgy tett, mintha mi sem történt volna. Átlépett az ellipszis alakú nyílásba Ruffirant után. Xilanne kifürkészhetetlen képpel követte.

Skandar Graun állta Laxius tekintetét. Krurna az ujjait tördelte, Haroldus, bár bizonyára nem egészen értette, miről van szó, szintén ugrásra készen, feszülten állt.

– Látom, Verghaust csillagát viseled a szemöldököd fölött – csikorogta Laxius. – Köszönd ennek, hogy megkegyelmezek hitvány kis életednek. Myorakh hívei jó szemmel néznek mindazokra, akik leggyűlöltebb ellenségüknek, Verghaustnak ellenségei.

Skandar Graun szeme vérben forgott.

– Ne hidd, hogy félek tőled! – morogta fenyegetően.

Laxius elfordult, és kilépett a kupolanyíláson. Mielőtt lábát belendítette volna az ellipszisbe, még visszafordult.

– Pedig jobban tennéd, ha félnél! – Már el is tűnt.

Krurna sietett utána, aztán ment Skandar Graun is. Most kivételesen Haroldus maradt a sor végére.

Skandar Graunnak olyan érzése támadt, amikor átbújt a villódzó ellipszisen, mintha az erdőben egy hatalmas pókhálón gázolt volna keresztül. Egy röpke pillanatra sötét lett, aztán kísérteties fényesség támadt. Lába nagyot csobbant, és máris langyos nedvesség tódult lyukas bakancsába.

Ameddig ellátott, sivár sártenger húzódott előtte. Csak itt-ott törte meg egy-egy göcsörtös fa az egyhangúságot, csak néhol emelkedett ki a dagonyából pár bokor, hogy élelmet adjon az öklömnyi, fekete madaraknak, melyek nagy csapatokban röpködtek az égen.

Poshadás, rothadás bűze hatolt az orrukba, és nem messze tőlük a barnásfekete moslék förtelmes fortyogó, rotyogó hangokat hallatott.

Ruffirant felhajtott sisakrostéllyal ugyan, de kétkezes pallosát készen tartva, fenyegetően meredt Laxiusra.

– Mi szükség volt arra, hogy magunkra haragítsuk a démont?

Laxius félig lehunyt szempillái alól gúnyosan nézte a fekete lovagot.

– Mi szükség van a kérdéseidre?

Ruffirant alsóajka jól láthatóan megrándult. Tett egy lépést előre. Neje váratlanul felpattant, odaugrott, és megragadta férje bal karját.

– Nincs szükség kérdésekre – mondta rekedtes, mély hangon. – Megtörtént. Nem lehet változtatni rajta.

A kis nő most először szólalt meg, mióta Skandar Graun megismerte, és a félork kissé meglepődött ettől; valahogy, ösztönösen elkönyvelte magában, hogy ez a szurkos képű kis béka bizonyára néma.

Ruffirant szó nélkül elfordult, és dühös léptekkel dagasztani kezdte a sarat déli irányba. Xilanne egy lépéssel lemaradva követte.

– Valóban nincs szükség kérdésekre – röhögött fel Kucsum. – Ha Laxius nem teszi meg, én végzek a fickóval. Ne legyen, aki elárulja a démonnak, kiket keressen és merre.

Skandar Graun neheztelően nézett szövetségesére. Mi az, hogy Laxius mellé áll? Micsoda köpönyegforgató!

Kucsum, mit sem törődve Skandar Graun szúrós pillantásával, megigazította vállán a batyuját, elfordult, és öles léptekkel, cuppogva emelgette a lábát a bokáig érő kátyúban. Ringó, ritmikus járásával olyan volt, mint valami túlméretezett, elhízott gólya.

Jó másfél órán át egyetlen szó nélkül dagasztották a sarat, amely hol térdig ért, hol csak bokáig, vagy éppen a talpuk szegélyéig. Az ilyen, szilárdnak nevezhető területek meglehetősen ritkák voltak, többnyire térdig kellett gázolniuk az undorító posványban, s vigyáztak, hogy nagy ívben elkerüljék a fortyogó, bugyborékoló, böfögő, fröcskölő területeket.

Az is kiderült, hogy Skandar Graun aggodalma a vidéken röpdöső madarak sovány élelmiszertartalékát illetően elhamarkodottnak bizonyult. A sártenger csak úgy hemzsegett a legkülönfélébb életformáktól, kígyóktól, gyíkoktól, gilisztáktól, bogaraktól, békáktól, csigáktól, pókoktól, sőt, néha furcsa, vak, halszerű lényeket is láttak a dágvány hígabb részein. Hogy a térdig érő sár mélyén miféle lények húzódhattak meg, azt csak találgatni lehetett, de Skandar Graun kétszer is rálépett valamire, ami úgy meglódult talpa alatt, hogy majdnem elrántotta. Egyszer Laxiusnak a lábára tekeredett valami sokkarú polipféleség, de a busa fejű óriás csatabárdjának egy-két suhintásával megszabadult a kellemetlenségtől.

A nyúlós, csizmát-lábat visszahúzó iszap sok erőt kivett belőlük. Másfél órás sárdagasztás után kénytelenek voltak pihenőt tartani, mert rogyadozott a lábuk.

Skandar Graun kihasználta az alkalmat, hogy az intim dolga elvégzésére félrehúzódó Kucsum mellé csapódjon, és morogva kérdőre vonta, miért pártolta Laxiust.

– Na, mit gondolsz? – morogta vissza az orgyilkos. – Még nem érett meg az alkalom, és ha ilyen apróságban melléd állok, gyanút keltettem volna Laxiusban. Hadd gondolja csak az a vadállat, hogy számíthat rám. Annál nagyobb lesz a meglepetése, amikor a késem bemegy a tarkóján és kijön a torkán. De ennek még nincs itt az ideje... Ki kell várnunk türelmesen, míg kifárad, különben nincs esélyünk...

Skandar Graun lelke mélyén igazat adott potrohos társának, de nem hagyta nyugodni a dolog.

– És ha az én nyakamat is megragadja, hogy lehajítson... akkor is otthagytál volna?

Kucsum elvigyorodott.

– Ne marháskodj! Ahhoz, hogy téged lehajítson, mind a két kezére szüksége lett volna. Azonnal ugrottam volna a hátára. – Kucsum elkomorodott. – De ne feledd, én azért vagyok itt, hogy bosszút álljak, nem pedig azért, hogy téged dajkáljalak. Természetesen mindenben a segítségedre leszek, ami nem ütközik a terveimbe, de ha meggondolatlanul kihívod magad ellen Laxiust, ne várd, hogy én mindent kockára tegyek...

Skandar Graun kénytelen-kelletlen elismerte, hogy ebben van némi logika.

Kucsum ráröhögött.

– Meg aztán nem is értem, mit szívóskodtál, hisz te magad mesélted, hogy tapad a kezedhez némi vér... Te szentimentális, két lábon járó pestis!

Skandar Graun megvakarta tar fejét.

– Fene tudja... Sajnáltam azt a gyengeelméjűt.

– A sajnálat épp a gyengeelméjűek sajátja – vélte Kucsum. – Mielőtt bárminemű irgalom éled benned valaki iránt, ne feledd, hol vagyunk... Ez a Limbó, az Entrópia földje... Itt csak egy szabály létezik: ölj, vagy dögölj meg!

Skandar Graun a fejét csóválta.

– Nem tudom, mi van velem. Lehet, hogy lelkiismeret-furdalás gyötör, vagy az is lehet, hogy rettegek valamitől... de az biztos, hogy ha nem nyerem vissza régi önmagam, itt hagyom a fogam.

– Egyetértek. Ideje visszamennünk, mert a többiek esetleg gyanakodni kezdenek.

A székeknek kinevezett satnya bokrokon üldögélő társaság fagyos hangulatban pihent. Ruffirant kissé félrevonulva sugdolódzott. Xilanne-nel, Laxius maga elé bámult. Krurna a bokor rózsaszín bogyóit tanulmányozta, Haroldus a kardját élezte.

Egy idő múlva Laxius felegyenesedett.

– Tovább! – parancsolta. – Nem lehet messze a kút... amennyiben a fickó nem vert át bennünket. Tartsátok nyitva a szemeteket!

Ruffirant mogorván egyenesedett fel.

– Nem tetszik nekem, ahogy itt parancsolgat – mondta halkan. – Én Ruffirant il Salenaas vagyok, Salené grófja, a fekete gilfek utolsó főrendi sarja, nekem nem lehet utasításokat osztogatni.

Laxiuson látszott, hogy szörnyű haragra gerjedt. Teljes testmagasságában kihúzta magát, szeme lángolt, orrlyukai kitágultak, ajka összeszorult, haja szálanként meredt az ég felé.

– Én pedig Laxius vagyok, Myorakh főpapja a Nagymesteri poszt várományosa, és egyetlen alantas lénytől sem tűrőm el, hogy szembeszálljon akaratommal!

Ruffirant felhorkant.

– Ezt nem fogom tűrni, uram...

Laxius vadul felnevetett, sörénye lobogott, bár a posvány felett szellő se rezdült.

– És mit teszel ellene?

– Távozok – felelte kimérten Ruffirant. – Útjaink különválnak.

Laxius tett felé egy lépést.

– A kulcsot! Nálad van a fekete kulcs. Mentheted az irhádat, de a kulcsot itt hagyod!

A fekete lovag egy pillanatig habozott, sötét arcáról nem lehetett leolvasni semmilyen érzelmet. Aztán lehúzta kesztyűjét a bal kezéről, karcsú fekete ujjaival jobb kesztyűje szárába nyúlt, elővette a gagátkulcsot, visszahúzta a kesztyűjét, és az apró tárgyat a tenyerén nyújtotta az óriás felé.

Laxius ösztönösen előrelépett, hogy elvegye, ám ezt a lovag nem várta meg. Arcára gőgős mosoly telepedett, s nyitott tenyerét elfordította. A kulcs lefelé hullott – a térdig érő, híg sárba...

Laxius villámgyorsan előrehajolt, ösztönösen a kulcs után kapott, és talán el is érte volna, ám a gilf lovag nem hagyott rá időt neki. A látótérből kikerült bal kezében szörnyű erő rejtezhetett, hiszen csuklóból lendítette meg azt a hatalmas kétkezes kardot, amit egy átlagos ember megemelni is alig bírt volna. A pallos szűk ívet írt le, és az előrehajló Laxius már nem térhetett ki előle. A tenyérnyi vastag acél lecsapott Myorakh papjának csupasz nyakára.

Skandar Graun döbbenten figyelte a penge útját. A mozdulat váratlansága meglepte, elképesztette, ugyanakkor csodálattal töltötte el. A fekete lovag egyetlen mozdulattal végzett Laxiusszal. Amikor a pallos lecsapott, várta, hogy vér fröccsenjen szerteszét, s a busa fej cuppanva hulljon a posványba.

Ehelyett azonban egészen más történt. Sőt, szemvillanásnyi idő alatt sok minden más!

A süvítő kard csikordulva csúszott le Laxius nyakáról. Nem is a nyakáról, hanem arról a tüzes nyakpántról, amely egy szemvillanás alatt lobbant fel a penge útjában. A következő pillanatban a lángoló pánt szétrobbant, és heves szikraeső záporozott a gilf herceg arcába. Ruffirant ordítva kapott a szeméhez. Kardja kihullott a kezéből.

Skandar Graun csak most rántotta elő láncos buzogányát. Kucsum egész testében remegett, idegei a pattanásig feszültek. Tett egy lépést a küzdőfelek irányába.

Laxius oda sem fordulva feléje tartotta a tenyerét, s gyűrűjéből egy süvítő borsószem vágódott bele a sárba Kucsum, Krurna és Haroldus hármasa elé. A borsószem felrobbant, és az egész kompániát sárral terítette be.

Skandar Graunt hat lépés választotta el Laxiustól. Kettőt tehetett meg, amikor azon kapta magát, hogy egy láthatatlan erő feszül neki oldalról, ledönti a lábáról, és belepaszírozza a sárba, hogy ordításra nyitott szája telemegy a förtelmes poshadékkal. Az erő csak egy másodpercig tartotta a víz alatt, aztán szertefoszlott. Skandar Graun fuldokolva, köpködve bukkant a felszínre. Látta, hogy Laxius borzalmas csapást mér Ruffirantra, de a lovag még félvakon is védi az ütést kerek pajzsával. A pajzs kettébe hajlott. Laxius nekiveselkedett az újabb ütésnek.

– Na! – ordítja Skandar Graun Kucsumnak. Ám az ahelyett, hogy Laxius hátára vetné magát, Skandar Graun felé ugrik egy hasast.

– Le! – üvölti, és alkarjával lenyomja Skandar Graun fejét a sárba.

A félork pap nem tudja mire vélni ezt az orvtámadást, erőteljesen belekönyököl a jókora pocakba, ami hatásosnak bizonyul, mert Kucsum szája közvetlenül az ő füle mellett bugyborékol a felszín alatt, s Skandar Graun ismét ki tudja dugni a fejét. Egy gyors mozdulattal kisöpri a sár csekély részét a szeméből, és próbál feltápászkodni, de Kucsum a bokájánál fogva rángatja vissza.

– Xilanne... – köpködi a sarat Skandar Graun nyakába. – A pálca...

A félvér Xilanne-re pillant, és érti már, mit akart közölni vele pocakos társa.

Az apró fekete nő kurta pálcával hadonászik, majd magában mormolva Laxius felé suhint.

Laxius ebből mit sem lát, mert az összeégett arcú, vak Ruffirant, akinek a páncélja alól élénkpiros vér ömlik, csodával határos módon valahogy elkapta hátulról a nyakát, könyökhajlatába fogta, és most megpróbálja úgy hátrafeszíteni ellenfele testét, hogy elroppanjon a gerince. Laxius felbömböl, hátrafelé csap félelmetes bárdjával, ütése nyomán sugárban spriccel a vér a fekete lovag nyakából, ám az lerázhatatlanul kapaszkodik az óriás hátán. Laxius próbál szabadulni tőle.

Xilanne egy minden eddiginél nagyobbat suhint vesszejéből, és a vékony fekete pálca most ezüst színben felizzik. Keskeny vége elszíneződik, és egy szivárványszínű gömb röppen ki belőle. Skandar Graun ösztönösen alábukik. Másodpercekkel később, a sártól vakon és süketen, levegőért kapkodva bukkan fel újra.

Xilanne kővé dermedten bámul a kezében tartott pálcára, melyből egyre-másra ökölnyi színes labdák röppennek elő, felemelkednek a levegőbe, aztán huss, ahol a labda volt, tucatnyi pillangó repül szerteszét. Hamarosan a pillangók is kifakulnak, és eltűnnek, mintha sosem lettek volna.

Lenyűgöző látvány!

Ruffirant a sárban térdel, nyaksebéből spriccel a vér, bal karja helyén véres csonk meredezik. Laxius bömböl, mint egy bika, busa fejét rázza, hogy kiszórja a szeméből ellenfele bő vérét. Úgy áll ott szétvetett lábakkal, mint a legyőzhetetlenség eleven szobra! Abbahagyja a bömbölést, messzire hajítja vértől csöpögő csatabárdját, baljával megragadja haláltusáját vívó ellenfele páncélos vállát, jobbjával a göndör, ezüstszínű üstökbe markol, és nagyot csavarint rajta. Borzalmas reccsenés hallatszik, Ruffirant feje furcsa szögben lóg. Laxius még egyet ránt rajta, gyomorkavaró, hasadó-cuppanó zaj, és a véres fej ott van a kezében. Ahogy diadalittasan ordítva rázza, vércseppek festik körülötte még vörösebbre a sárt.

Skandar Graun émelyegve fordítja a fejét Xilanne felé. A kicsi nő még mindig ugyanolyan pózban áll, mint fél perccel ezelőtt, szenvtelen arccal nézi férje végzetét.

Nem! Skandar Graun csak most döbben rá, hogy egyáltalán nem szenvtelen. Szemében gyűlölet izzik, s mozdulatlansága sem véletlen; Laxius valószínűleg észrevette, hogy varázsol, és mozdulatlanná tévő varázst bocsátott rá.

Kucsum a sárban gázolva indul meg.

Laxius odafordul, és Ruffirant fejét még mindig a kezében tartva, kegyetlen pillantást lövell az irányába. Kucsum azonban nem felé tart, hanem Xilanne-hez. Laxius folyamatosan szemmel tartja, de egy árva szóval nem akadályozza meg, amikor Kucsum odaér az éppen akkor megrezzenő kis boszorkányhoz, és egyetlen borzalmas ütéssel letaglózza.

Laxius csak áll, és bámul, aztán görcsösen összeszorult ujjai szétnyílnak, a lovag fekete feje csobbanva esik a híg sárba. Laxius arcáról lassan elenyészik a vadállati kifejezés, szemében ismét értelem csillog, haja már nem mered szilajon az ég felé.

– Remélem, okultatok belőle – recsegi síri hangon. – Ne merészeljetek szembeszegülni akaratommal!

Krurna engedelmesen hajtja meg a fejét.

– Igenis, nagymester!

Haroldus kissé elkülönült a többiektől a kavarodás alatt, és most azzal foglalatoskodott, hogy a sarat próbálta kikaparni most már egyáltalán nem fényes gesztenyebarna hajából.

Skandar Graun kábán ült a sárban, nem tudta, képesek lesznek-e görcsbe rándult ujjai valaha is elengedni buzogánya nyelét. Amit itt látott, az a csatáról alkotott minden elképzelését felülmúlta. Sejtette már, miért olyan tartózkodó Kucsum Laxius nyílt megtámadását illetőleg.

Laxius megkereste elhajított csatabárdját, és öles léptekkel odacuppogott ahhoz a bokorhoz, amire Kucsum az ájult nőt fektette. A bikanyakú pap égő szemekkel bámult le a fekete nőre.

– Miért ütötted le? – követelte Kucsumtól.

– Az oka egyszerű. Ez a némber férje pusztulását látván képes lett volna neked támadni, nagyuram. Ez minden bizonnyal a halálát okozta volna. Ekkora pazarlást viszont nem engedhetünk meg magunknak. Szükségünk lehet minden erőnkre, hogy megszerezzük neked a Talizmánhoz vezető kapu kulcsait.

Laxius csak egy másodpercig töprengett.

– Boldogulunk nélküle is.

– Bízd rám, nagyuram – mondta Kucsum sunyi hangon. – Bízd csak rám, én engedelmes, szófogadó szolgáddá teszem. A khoraimi rabszolgakaravánoknál voltam felügyelő, nagy gyakorlatom van abban, miként törjem be az engedetlen némbereket.

– Legyen! – egyezett bele Laxius. – Igazad van, ork. Látom, érted a dolgod.

– Meglehetősen, nagyuram – mondta alázatosan Kucsum.

Laxius otthagyta, és odasietett, ahol ezalatt Krurna, Haroldus és Skandar Graun a sárba esett fekete kulcsot próbálták kitapogatni.

Laxius zord mosollyal nyúlt le a sár mélyére, és ugyanazzal a mozdulattal már ki is húzta a kezét. A kulcsot köpenyébe törölte, aztán elrakta az erszényébe a türkiz mellé.

Társai megdöbbentek; még a kezüket sem húzták ki az iszapból.

– Ne csodálkozzatok! – mondta komolyan Laxius. – Az istenek nagy hatalmat és még nagyobb felelősséget ruháztak rám. Én győzhetetlen vagyok. – Felvetette a fejét, és még egy utolsó pillantást vetett Ruffirant fejnélküli tetemére. Aztán elfordult, és foghegyről odavetette. – Eleget pihentünk. Indulás!

A többiek morogva vették fel hátizsákjaikat, s ímmel-ámmal indultak meg öles léptekkel haladó vezetőjük után.

Kucsum batyuja mélyéről egy kétágú korbácsot húzott elő, azzal csapott végig a kis boszorkány hátán, csak úgy csattant. Xilanne rávicsorította hófehér fogsorát, s begörbítette az ujjait. Skandar Graun csak most látta, hogy hegyes acélkörmöket visel, melyek úgy meredeztek, mintha valami ragadozómadár karmai lennének.

– Pattanj, ha én mondom! – kiáltott rá Kucsum, és megint meglengette a korbácsot. – Majd megtanítlak én tisztességes viselkedésre. Xilanne éjfekete arcában ezüstgolyókként villogtak a szemei. Lecövekelt férje teste mellett, és halkan mormogott.

Laxius összevont szemöldökkel fordult hátra.

– Máris megyünk, nagyuram – kiáltotta Kucsum. – Csak elbúcsúzik a férjétől.

Laxius szó nélkül ment tovább. Skandar Graun, ahogy elnézte a térdig érő sárban rendületlenül gázoló óriást, s lelki szemei előtt az előbbi csata jelenetei peregtek, tudta már, mire fogja felhasználni Sheenka utolsó segítségét. Mert ez a vadember egyiküknek sem fog kegyelmezni, miután elérte célját. Ha a kezében lesz a Káosz Szíve, nem lesz szüksége tovább senkire. Az még a jobbik eset, ha egyszerűen a sorsukra hagyja társait, és nem részesíti őket azon nyomban az „isteni kegyelemben”.

Rendületlenül caplattak előre a tocsogó ingoványban. A bűz egyre förtelmesebbé vált, és a nyüzsgő, tekergődző csúszómászók egyre szaporodtak. Micsoda paradicsoma ez a sártenger a fent röpködő madaraknak, gondolta Skandar Graun. Azonban pár perc múlva némileg változtatott a véleményén, amikor egy a közelükben lecsapó, hosszú csőrű madár lábát egy polipszerű csáp markolta meg, és kíméletlenül lehúzta a szárnyast a mélybe. A dolog nyilván a természet egyetemes törvényei szerint megy: egyél, vagy téged esznek meg.

A sártaposás soha nem akart véget érni. Bármerre néztek, csak a végtelen, hullámzó barnaság húzódott, egész a láthatárig. A magányos fák ás kidőlt fatörzsek végképp megritkultak, úgyhogy amikor órákig tartó, fáradságos menetelés után végre egy valamivel szárazabb, bokros területre értek, Laxius pihenőt rendelt el. Nyögve rogytak le a rászáradt sártól kemény gallyakra.

Kucsum és Xilanne kettőse csak percek múltán érte be őket. Kucsum úgy káromkodott, mint egy kocsis, legfőképpen a fekete nőt szidta, amiért úgy vánszorog, mint egy csiga. Vagy kétszer ráemelte a korbácsát, de aztán mégsem ütötte meg.

Az egész társaság szörnyű látványt nyújtott. Az, hogy mindenki úgy nézett ki, mintha sárból gyúrt szobor lenne, távolról sem fedte a valóságot. Olyanok voltak, mintha másfél éves vergődés után most másztak volna ki valami roppant pöcegödörből.

Skandar Graun egy alkalmas pillanatban félrevonta Kucsumot.

– Ez a korbács... ez is csak tettetés?

– Hárman vagyunk – morogta vissza Kucsum. – Xilanne-ben megbízhatsz, talán még nálam is jobban gyűlöli Laxiust. Míg hátul vánszorogtunk, kiagyaltunk egy tervet. Amint kiérünk ebből a dagonyából, támadunk.

Skandar Graun idegesen nyalogatta sáros ajkát.

– Nem elhamarkodottság?

– Éppen ez az. Nem szabad halogatnunk. Laxius, legyen mégoly hatalmas is, sokat veszített az erejéből a Ruffiranttal vívott harc során. Meggyengült, és nem szabad megengednünk, hogy visszanyerje teljes erejét...

Skandar Graun lopva a száraz terület szélén szálfaegyenesen álló, csatabárdos harcosra pillantott, aki a láthatárt fürkészte. Nem úgy nézett ki, mint akit bármi is megviselhetne.

– Biztos, hogy... meggyengült?

– Miért? – kérdezett vissza Kucsum. – Ha te ellövöd valamelyik varázslatodat, nem kell, újra az agyadba sulykolnod, hogy ismét használhasd?

– Igaz – ismerte el Skandar Graun. – Mi a terv?

Kucsum vállat vont.

– A lényeg az összhang. Mind a hármónknak egyszerre kell támadnunk, olyan hatékonyan, ahogy csak tudunk. Amint kijutunk ebből a sártengerből, állj készenlétben. Xilanne fogja megadni a jelet. A jel az lesz, hogy Laxius felé suhint a varázsvesszejével. Nem tudja, miféle varázslat lép működésbe, de annyit mondok, Jobb, ha nem állsz akkor Laxius közvetlen közelében!

– Nehogy eltaláljanak a pillangók? – kérdezte Skandar Graun némi éllel.

– Hát, igen – morogta Kucsum. – Ha megint valami hasonló dőre varázslat sül el, a tervnek lőttek. Ebben az esetben eszed ágába ne jusson támadással próbálkozni! Tégy úgy, mintha semmi közöd nem lenne az egészhez. Ez esetben elveszítjük Xilanne-t... De ne legyünk pesszimisták! Amikor a nő ellövi varázspálcája következő töltetét Laxiusra, vigyázz, hogy ne légy annak a baromnak a közelében. Nem tudjuk, mi fog történni, de az biztos, hogy Xilanne azonnal mágikus védelmet bocsát magára, és menekülni kezd. Azt mondja, ez a védelem nem túl erős, de talán felfogja Laxius két-három támadását. Laxius, ha a varázspálcát túléli, minden bizonnyal ismét tombolni kezd, és minden dühével a nő elpusztítására összpontosít. Remélhetőleg elpazarolja rá minden varázserejét... De akár így, akár úgy, neked abban a pillanatban kell támadnod, amint Laxius Xilanne-re ront. Te pap vagy, biztos van valami mozdulatlanná tévő varázslatod...

– Van... de nem hiszem, hogy bármi hatással lehetne Laxiusra. Ha az a fickó valóban az istenek kegyeltje, nevetve lerázza magáról az én akaratomat...

– Mindegy. Amennyi ártó varázslatod csak van, használd el rá! Nem lehet akkora hatalma, hogy mindegyikkel dacolni tudjon... Aztán, ha más megoldás nem marad, rárontasz a buzogányoddal, és lecsapod, mint egy legyet!

– Nem hiszem, hogy Laxius mosolyogna, ha hallaná, milyen tiszteletlenül beszélsz a szent legyekről – vigyorgott Skandar Graun. Aztán valami más jutott az eszébe. – És te? Te mit csinálsz addig, amíg Xilanne menekül, én pedig egy kiadós varázspárbaj után ütésváltásba bocsátkozom Laxiussal?

– Van három dobótörőm – morogta Kucsum sokatmondóan. – És az egyik azonnal ölő méreggel van preparálva.

– Mi? – képedt el Skandar Graun. – Azt akarod mondani, hogy miközben én Laxius csatabárdja elől ugrálok, te még mérgezett tőrökkel is dobálsz bennünket? És ha elhibázod?

– Akkor itt van ez – vicsorogta Kucsum, és feltartotta jobbja csonkján villogó veszedelmes pengéjét. – Istenemre, micsoda élvezet lesz megcsiklandozni vele azt a dagadt nyakát...

– Úgy értettem – morogta Skandar Graun –, hogy mi lesz, ha véletlenül engem talál el a mérgezett késed Laxius helyett?

– Mi lenne? – vont vállat Kucsum. – Van nálam ellenméreg.

Skandar Graun gyanakodva méregette a társát.

– Ezt nemcsak azért mondod, hogy megnyugtass?

Kucsum elvigyorodott.

– De igen.

– Indulás! – harsant fel Laxius száraz hangja. – Ott elöl látok valami építményt.

Mindannyian a mondott irányba bámultak, ám nemhogy építményt, de még bokrokat sem láttak. Ennek ellenére jó félórás sártaposás után tényleg feltűnt egy hatalmas, lapos korong, amely olyan volt, mintha a sár felszínén lebegne. Egy óra múlva odaértek, és kiderült, hogy a hatalmas korong nem egyéb, mint egy mély kút három méter átmérőjű kávája. Belebámultak, és látták, hogy valahol lenn a kút mélyén ezüstös víz csillog, s a kút falán rozsdás vaskapaszkodók vezetnek lefelé.

– Ez az a kút, amiről Barelló beszélt – szögezte le Krurna azt, amit mindenki tudott.

Haroldus egy marék sárt dobott a kút mélyébe. A sárkolonc normális gyorsulással zuhant, és nagyot csobbant a vízben odalent. Körkörös hullámok terjedtek a kút faláig.

– Víz – mondta Krurna.

– Nem biztos – jegyezte meg Skandar Graun. – Én egyszer már láttam olyan kutat, amelyikben a víz illúzió volt. Az is csobbant, az is hullámzott, de...

– Élő teremtmény jelenlétét érzem a víz alatt – recsegte Laxius. – Én megyek elöl.

– Lehet, hogy csapda! – intette Kucsum.

Laxius az övébe tűzte csatabárdját, átvetette a lábát a kút peremén, és egy pillanatra belehajolt, mielőtt mászni kezdett volna.

Skandar Graun kérdő pillantást vetett Kucsum felé, de az határozottan a fejét rázta.

– Jöhettek – recsegte Laxius. – A kapaszkodók megbírnak bennünket.

Máris mászni kezdett lefelé. Kucsum lépett volna utána, de Haroldus megelőzte, és amíg az orgyilkos habozott, Krurna is eléje csusszant. Kucsum ezek után nem sietett. Előretolta Xilanne-t.

– Csak, ha szólok! – morogta oda neki.

Aztán ő is mászni kezdett lefelé. Skandar Graun maradt utoljára. Amikor sáros bakancsát a legfelső kapaszkodóra helyezte, az az érzése támadt, mintha a rozsdás vasfok megingott volna súlya alatt.

Még csak az kéne, hogy lezuhanjak, gondolta ijedten. Magammal rántanék mindenkit. De legalább Laxius kerülne legalulra.

Óvatosan mászni kezdett lefelé. Mindegyik fok meghajlott kissé a súlya alatt, de Skandar Graun azzal biztatta magát, hogy ha ugyanezek a kapaszkodók egyszer már elbírták Laxius és Kucsum lengének a legnagyobb jóakarattal sem mondható súlyát, miért pont őalatta szakadnának le?

Körülbelül ötven kapaszkodón jutott túl, amikor hirtelen erős szédülés tört rá. Az az érzése támadt, mintha ezt a kútnak álcázott hosszúkás csövet valaki felkapná és a feje tetejére állítaná. Mintha a gravitáció megváltozott volna, és nem is lefelé, de felfelé mászna. Igencsak kapaszkodott, míg a szédülés el nem múlt, de még azután is félve nyitotta ki a szemét. Aztán amikor felpillantott, ideges káromkodás csusszant ki a száján.

– Yvorl retkes farkára... ez képtelenség!

Mert most már nem lefelé mászott, hanem felfelé. Kucsum roppant feneke ingadozott vészesen fölötte, még fentebb sorjáztak a többiek, legfelül pedig ott csillogott ezüstösen a kút „mélye”.

Skandar Graun sehogy sem értette, hogyan történhetett meg ez. Hiszen ha a kút valami csoda folytán tényleg a feje tetejére állt volna, akkor a társainak valóban őfölötte kellene lenniük, csakhogy ez esetben neki nem a feje, hanem a lába lenne fölül.

Ráadásul így, hogy ő került legalulra, már nem is töltötte el olyan megnyugvással a gondolat, hogy mi történik akkor, ha valaki lezuhan és magával sodorja az alatta lévőket.

A többiek is meglepődhettek, mert mindenki morgolódott vagy motyogott valamit az orra alatt.

Felfelé már nehezebben ment a mászás, de Skandar Graun rendületlenül kapaszkodott tovább szövetségese fenyegetően imbolygó, irdatlan alfele alatt.

Hirtelen hatalmas csobbanás hallatszott, és ezt Laxius bődülése követte. Skandar Graun a fölötte a falhoz lapuló testek takarásában csak annyit látott, hogy az ezüstös vízfelületből egy hatalmas polipfej bukkan elő, egyetlen gigászi szeme villogva mered a betolakodókra, és combnyi vastag fekete csápok fonódnak egy pillanat alatt Laxius testére és nyakára. Laxius dühödten bömbölt, és teljes erővel kapaszkodott a vaslétra fokába.

Skandar Graun Kucsum csizmájára csapott, és megpróbált mellé húzódzkodni.

– Most! – kiáltotta a hangzavarban. – Nem lesz jobb alkalom!

– Várj! – förmedt rá Kucsum. – Ne!

Skandar Graunt azonban már elkapta a harci láz. Visszatarthatatlanul mászott el a Kucsum melletti szűk helyen. Az orgyilkos azonban elkapta a lábát, és visszafelé rángatta.

– Állj meg, te marha! Várjuk ki a végét! Ha megdöglik, jó! Ha kivágja magát, azzal is gyengül!

Odafönn még hevesebbé vált a csapkodás, a vergődés, és Skandar Graun látta, hogy Haroldus megpróbál odaférkőzni, és fél kézzel kapaszkodva, hatalmas pallosával az egyik fekete csápot vagdossa. Nyúlós, sötét vércseppek potyogtak a lentiekre.

A polip újabb csápokat tekert Laxius testére, nyakára, és az óriás bömbölése immár hörgésbe fulladt.

– Ez az! – ordította Kucsum. – Mondtam, hogy várj!

Ekkor hirtelen vörös fények ragyogtak fel odafönn. Skandar Graun a váratlan világosságtól elvakultan csak annyit látott, hogy Laxius busa fejét vörös lángok övezik, s két szeméből rövid fénypászmák lövellnek a polip feje felé. A következő pillanatban egyszerre hunyt ki minden fény, és a kutat akkora robbanás rázta meg, hogy az egész építmény beleremegett.

Skandar Graun lába alatt kilazult a vasfok, és ha Kucsum nem fogja a félvért a bokájánál, mentehetetlenül lezuhan. Így sikerült kissé lejjebb csusszanva szilárd fokot találnia.

Odaföntről ocsmány, ragacsos permet záporozott rájuk, és egy nagy rongyzsák hullott alá a mélységbe; a polip cafatokra tépett teste volt az. Skandar Graun csak foszladozó csápjairól ismerte fel. A szem helyén most cafatos lyuk éktelenkedett, a fej a felismerhetetlenségig szétlapult.

Odafönn Laxius diadalmas bömböléssel tépkedte le magáról azokat a csápmaradványokat, amelyeket Haroldusnak még nem sikerült levágnia. Aztán, amikor az utolsó foszlányt is lehajította magáról, máris mászott tovább, anélkül, hogy ruházatán bármit is igazított volna, vagy egy pillantást vetett volna a segédkező Haroldusra.

– A mindenit! – motyogta Skandar Graun. – Ezt nem lehet megölni!

– Dehogynem! – mordult vissza Kucsum. – Azért én örülök, hogy nem az én fejemet robbantotta szét!

 

 

5. Laxius

 

Komoran másztak a többiek után. Skandar Graun csak azt látta, hogy társai egymás után „merülnek” bele fejjel a vízbe, s kapaszkodnak tovább, mintha mi sem történt volna. Ez megerősítette gyanúját, hogy tényleg csak illúzióról van szó, ám amikor ő is odaért, meglepve tapasztalta, hogy ez bizony igazi, tiszta, hideg víz. Bár ami azt illeti, tetőtől talpig sáros társainak belemerülése meg a polip szertefröccsenő, ocsmány vére után tisztasága már hagyott maga után némi kívánnivalót.

Skandar Graun világéletében undorodott a víztől meg a mosdás gusztustalan intézményétől, de ittléte alatt immár másodszor adta meg magát a nedvesség isteneinek. Azt túlzás lenne állítani, hogy mászás közben alaposan lesikálta magát, de a vízben töltött pár másodperc alatt tett néhány mozdulatot a tisztulás érdekében.

Mindössze négy létrafokot kellett másznia, feje máris kibukkant a tiszta levegőre. Mi több, ez a levegő oly tisztának és édesnek tűnt a sártenger rothadó bűze után, hogy Skandar Graun valósággal megszédült.

Kikapaszkodott a kútból, és lerázva magáról a vizet, átlépett a káván. A többiek a kút tövében lévő sekély, kövezett aljú medence mellett térdeltek, és nagy buzgalommal tisztogatták magukat. Skandar Graun meglepődve tapasztalta, hogy e műveletben még Kucsum is teljes odaadással osztozott.

A harcos-pap megrázta magát, hogy az utolsó sárdarabok is leperegjenek róla, és a nagyon ragaszkodó foltokat letessékelte a tenyerével. Nem kell túlzásba vinni a tisztálkodást!

Egy nyolcszög alakú, gigászi tér közepén voltak; szemben velük, úgy kétszáz méternyire, valami vaskos falú katedrálisféle emelkedett. Csipkézett tornyai szó szerint az alacsonyan úszó fellegekbe nyúltak. A tér hét további oldalát sűrű, lombtalan ágú fákból álló, komor, fekete erdő határolta. Aljnövényzet nem látszott; úgy tűnt, mintha nem is olyan rég tűzvész pusztította volna el, de valószínűleg nem erről volt szó. Ez a komor hangulat az egész vidéket áthatotta.

A tér szabályos nyolcszög alakú kövekből állt; gigászi munka lehetett ennyi követ idehordani, és ilyen aprólékossággal megmunkálni.

Laxius befejezte a tisztálkodást, és gondterhelten pillantott a lenyugodni készülő vérvörös napra, majd összehúzott pillantással a katedrálisszerű építményt méregette.

– Letáborozunk! – döntötte el. – Krurna őrködik először két órát, a következő kettőt Haroldus, aztán Skandar Graun, végül Kucsum. Hajnalban megyünk tovább.

– Kényelmesebb lenne ott benn – intett Kucsum fejével a katedrális felé.

– Nem. – Laxius letette pajzsát meg a zsákját. – Pihenünk.

Kucsum sokatmondóan pislantott Skandar Graunra. A félork sandán Xilanne felé lesett. A nő mozdulatlanul ült a medence szélén, és még mindig a tisztálkodással foglalatoskodott.

Krurna érdeklődve szemlélte a zord, de fenséges építményt.

– Mi lehet ez?

Haroldus intett a többieknek, hogy várjanak, és a katedrális felé indult.

– Jobb lenne, ha vele tartana valaki – tanácsolta Kucsum, miközben a zsákjában turkált.

Krurna örömmel ajánlkozott, és Haroldus után sietett. Laxius felállt, s Skandar Graun figyelmét nem kerülte el, hogy a kövezetre támasztott csatabárd nyelét a kezében tartja.

Haroldus és Krurna hamarosan odaértek a katedrális hatalmas, boltíves kapujához. A druida visszafordult, hevesen integetett és valamit kiabált, de hangja nem jutott el társaiig. Haroldus belépett a zártnak tűnő kapun át...

Krurna széles karmozdulatokkal hívta őket.

– Valamit találtak... – mondta Kucsum csodálkozva. Hátat fordított Laxiusnak, és elsétált tőle. Jó messzire.

Skandar Graun a medence felé fordult. Épp abban a pillanatban, amikor a kis boszorkány meglendített varázspálcájából kékes, izzó szikra pattant ki, egyenesen Laxius lábához. Laxius megperdült. A szikra hirtelen emberfejnyi nagyságú vörös labdává vált, mintha. felfúvódott volna. A kővetkező pillanatban felrobbant.

Skandar Graun látott már ilyet. Tűzgolyó! Ez jobb, mint amire számítottak. Egy hasonló tűzgolyó nem is olyan rég Alouita romvárában egyetlen robbanással cafatokra tépett legalább húsz manót és Skandar Graun két társát, a fél emelet beomlott és több fal porrá hullott tőle.

Óriási dörej hallatszott, mintha az ég szakadt volna le. Füst burkolta be az óriást, nyolcszög alakú kövek meg morzsalékok süvítettek a levegőben. Laxiusból csak annyi látszott, hogy a robbanás felrepíti, és a roppant test kezét-lábát szétvetve legalább öt métert repül, majd fémes csattanással vágódik a kövezetnek.

Amint a füst eloszlik, látszik, hogy embernyi mély kráter van azon a helyen, ahol egy pillanattal azelőtt még a vezérük állt. Skandar Graun a robbanás zajától süketen fordul jobbra, hogy lássa a derékban kettétépett, földhöz vágott Laxius haláltusáját. Ám ehelyett egy füstölgő hajú, vérző fejű, éppen tápászkodó Laxiust lát, aki épp most nyúl elgörbült csatabárdja után, és szemében iszonyatos gyűlölet lángol.

Bal tenyerét támadója felé fordítja, s színes fénykörök röppennek Xilanne irányába. A kis boszorkány előtt egy lebegő fekete ködpajzs jelenik meg, s a karikák fütyülve pattannak le róla. Mindegyikük a medence szélénél csapódik be, s amit érintenek, azon nyomban sárként folyik szét, legyen az kőlap vagy éppen a Laxius zsákjából kiszóródott rézpénz.

Skandar Graun csak most ocsúdik fel dermedtségéből, összeszedi minden akaraterejét, és egymás után aktivizálni kezdi támadó varázslatait.

– Dögölj meg! – üvölti.

Laxius még feléje sem fordítja a fejét, de Skandar Graun érzi, ahogy átütő erejű varázslata csikordulva pattan le Laxius ellenállásáról.

– Pusztulj el! – üvölti ismét, újabb parancsvarázs kattan az agyában. Laxius most már odafordul.

Kucsum tőre süvít az óriás nyaka felé. Laxius félrecsapja a karvértjével, s a tőr felgyorsulva zúg el Skandar Graun irányába. A félvért csak egy villámgyors vetődés menti meg.

Laxius szemmel alig követhető mozdulattal félrecsapja Kucsum második gyilkos pengéjét is, a tőr irányt változtat, s Xilanne villámgyors hátraszaltóval veti bele előle magát a sekély medencébe.

Laxius dühödten bömböl.

Skandar Graun fogát csikorgatva süti ki rá mozdulatlanná tévő varázsát. Hasztalan.

Laxius baljával a rárontó Kucsum felé legyint, az orgyilkost sárga lángnyelvek vakítják el, csiricsáré ruhája lángra lobban, égni kezd.

Laxius szeméből fénypászmák lövellnek a kis medence felé, nem találják el Xilanne-t, de a szörnyű robbanás menthetetlenül kirepíti a vízből a kis boszorkányt. Laxius szeméből újabb fénypászma vágódik ki. Xilanne látványos tigrisugrással méterekről veti bele magát a kútba. A kút kávája szétrobban, sziklák röpködnek.

Skandar Graun tévedésből a tűz ellen védő varázst aktivizálja, s egy pillanatra olyan érzése támad, mintha jeges tóba lökték volna.

Kucsum üvölt kínjában, és a földön fetrengve próbálja oltani magát.

Laxius tenyeréből hatalmas lángcsóva vágódik Skandar Graun felé, tűzbe borítja a ruháit és a zsákját; azokat nem védi a varázs.

Skandar Graun ordít, mint a fába szorult féreg, és a földhöz veri magát; csak másodpercek múltán fogja fel, micsoda szerencséje volt a téves varázslattal.

Laxius döngő léptekkel elgörbült csatabárdjáért rohan.

– Sheenka! – üvölti Skandar Graun. – Segíts! Öld meg!

Semmi válasz.

Skandar Graun tetőtől talpig lángokba burkolva felugrik, és buzogányával a kezében Laxius felé dübörög.

Laxius felemelt csatabárddal magasodik a nyomorult Kucsum fölé. Hatalmasat bömböl, és a veszedelmes fegyver lefelé zúdul.

– Dermedj meg! – ordítja Skandar Graun, elsütve utolsó mozdulatlanná tévő varázsát, és felemelt buzogánnyal, lángolva ront ellenfelére.

És Laxius úgy marad mozdulat közben!

Lecsapó csatabárdját fél tenyérnyire Kucsum nyakától állítják meg megdermedő izmai. Laxius mozdulatlan! Minden egyes izma megmerevedett, de lát, hall, szagol, érez.

Skandar Graun diadalüvöltéssel rohamozza meg. Laxius irányából, a puszta levegőből akkora pofont kap, hogy a földre zuhan, és orra vére szertefröccsen.

Senki sincs a közelben. Laxius szemében mintha gúny bujkálna. Skandar Graun újabb rettenetes pofont kap a láthatatlan ellenféltől, de akkorát, hogy feje majdnem lecsavarodik a nyakáról. Közben a ruháját faldosó, de számára ártalmatlan lángok egy csapásra kialszanak.

Kucsum megpörkölten, de vérben forgó szemmel, hatalmas pocakját meghazudtoló fürgeséggel veti magát Laxius hátára, két veszedelmes tőre megvillan, s mindkettő átfúrja Laxius nyakát. A mozdulatlan férfi hörögni is képtelen. Piros vére bő sugárban spriccol.

A láthatatlan erő most Kucsumot veszi munkába. Hátulról ráncigálhatja, mert az orgyilkos felordít meglepetésében, és úgy vonaglik, hogy Laxius dermedt teste vele együtt rázkódik. Kucsumot azonban már semmi sem tántoríthatja el bosszújától, a gyilkolás őrülete szállja meg, újra és újra beledöfi kettős pengéjét áldozata nyakába, vállába, oldalába. Laxius mozdulatlan, nem lehet tudni, van-e még benne élet.

Skandar Graunnak sikerül talpon teremnie, és vigyázva, nehogy Laxius hátán vergődő szövetségesét találja el, hatalmas csapást mér Myorakh papjának busa fejére. A fej reccsenve betörik, agyveleje kiloccsan.

Skandar Graun diadalmasan felordít, és biztos, ami biztos, újabb csapásra veselkedik.

Laxius összeszorított szájából körömnyi fekete pont csusszan elő. Egy légy! Villámgyorsan növekszik, s máris akkora lesz, mint az, amely Laxius pajzsát díszíti; fél méteres.

A légy leköpi Skandar Graunt, s a félvér egy pillanatra elveszti a szeme világát, a hatalmas rovar nyála savként marja. Hogy mi történik, nem látja, de hallja Kucsum kínlódó ordítását, s vakon, fájdalmában tovább csépeli Laxius merev testét.

Látása hamarosan kitisztul. Pillantása először Laxius felismerhetetlen húsdarabbá vert testére esik, aztán Kucsum mozdulatlan, megperzselt alakját látja. Valamivel arrébb Xilanne fekszik a hátán, és kézzel-lábbal próbálja letépni a fejéről a hatalmas legyet, mely az arcára telepedett, és szívókorongját kíméletlenül erőlteti lefelé a nő torkán.

– BOSSZÚ! – ordítja Skandar Graun, és a Káosz Szava aktivizálódik az agyában.

Xilanne azon nyomban elernyed, majd úgy hadonászik, mintha úszni akarna a levegőben. Skandar Graun látott már ilyet.

A légyen azonban nem látszik a Káosz-varázs hatása. Felröppen Xilanne fejéről, és hangos zümmögéssel Skandar Graunt célozza meg.

– Sheenka! – ordítja Skandar Graun, és meglendíti buzogányát. – Nem hagyhatsz cserben!

A puszta levegőből hirtelen Sheenka halfarkú, csontvázkarú alakja tűnik föl alig méternyire a hatalmas rovartól, és villámgyors jelenet játszódik le köztük.

Sheenka vak szemüregéből narancssárga villámok cikáznak a légy testébe, s ugyanakkor, szinte egyazon pillanatban, a légy mozaikszeméből is hasonló energiakisülések ívelnek át a köztük lévő fél méteren. A levegő serceg, ahogy a villámok egy ezredmásodpercre egymásnak feszülnek. Aztán Sheenka világtalan szemű női feje szétloccsan, mint egy túlérett görögdinnye, amire buzogánycsapást mértek. És ugyanabban a pillanatban, a légy is kipukkan, apró cafatokra szakad.

Az égen óriási villámok cikáznak, perceken keresztül fülsiketítő mennydörgés hallatszik. Vad zápor veszi kezdetét.

Vége!

Skandar Graun a fejét fogva, kábultan ült a kövezeten, igyekezett magához térni a megrázkódtatásból. Nem messze tőle hasonló pózban ült Xilanne, és fennhangon zokogott, könnyeit elmosta az eső.

– Mi... volt ez? – nyögte Kucsum síri hangon Skandar Graun könyöke felől.

– Mi... micsoda? – kérdezett vissza Skandar Graun tompán.

Úgy tűnt, Kucsumot ez a felelet teljes mértékben kielégítette, mert hosszú percekig mozdulatlanul feküdt, nem kérdezett többet.

Elsőként Xilanne mozdult meg. Odavonszolta magát Skandar Graunhoz, és valami citromsárga kenőccsel kenegetni kezdte a homlokát. Az a valami úgy csípett, hogy Skandar Graun azon nyomban észhez tért tőle. Felszisszent.

– Mi a nyavalyát...

– Pszt! – intette a fekete nő. – Maradj nyugton, hadd lássam el a sebed!

– Miféle...

– Megöltük? – kérdezte rekedten Kucsum a háta mögül, majd motyogva hozzátette. – Ezt megöltük. Ezt tényleg megöltük. De még hogy megöltük! Hé... Skandar Graun, ezt megnyuvasztottuk!

Skandar Graun erőlködve fordult oda. Úgy érezte, minden porcikája összetört, s félt, hogy egy vigyázatlan mozdulatra darabjaira hullik szét.

– Tudom – mondta.

Xilanne most Kucsumhoz vonszolta oda magát, és a sárga kenőccsel az orgyilkos sebeit kezdte kenegetni. Volt mit csinálnia. Skandar Graun végül feltápászkodott, és arrébb támolygott, hogy ne hallja Kucsum rettenetes ork káromkodásait és fájdalmas sziszegését.

Odament Sheenka szétloccsant fejű teteméhez, azt bámulta. A zuhogó eső egyre inkább magához térítette. A tér kövezete határozottan a kút és a sekély medence roncsai felé lejtett, és véres, mocskos, fekete patak folydogált arrafelé.

Skandar Graun gondterhelt arccal nézte a szlád tetemét. Most vajon elpusztult, vagy csak átmeneti porhüvelyétől megszabadulva távozott a Limbóról? És ugyanez vonatkozik a légyre is; sikerült-e vajon elpusztítani?

Itt mindenesetre nem sok maradt belőle. Cafatjait, gennyes belső részeit még inkább szétmosta az eső. A félork pap undorodva fordult el tőle.

Valamelyest erőre kapva, Xilanne apró testét élő mankóként használva, Kucsum is odavonszolta magát. Csodálkozva hajolt a halfarkú szlád teteme fölé.

– Mi a... nyavalya volt ez?

– Sheenka – mondta Skandar Graun komoran. – Yvorl egyik szládja. Ezzel a gyűrűvel idéztem meg, hogy a segítségünkre legyen. Nélküle nem tudom, mire jutottunk volna.

– A segítségünkre tudod hívni máskor is?

– Sheenkát? Alig hiszem...

Kucsum csak hümmögött, és a fejét rázta.

– Miféle démoni lény volt ez a Laxius? Nem született még ember, aki olyan könnyedén félrecsapta volna a feléje szálló tőrömet!

Az eső, amilyen hirtelen jött, el is állt. A három túlélő dideregve, bőrig ázva meredt egymásra. Egyikük sem nyújtott valami épületes látványt. Skandar Graunról és Kucsumról nagy foltokban leégett a ruha, és ami foszlány rajtuk maradt, azzal sem sokat lehetett már kezdeni. Skandar Graun, a tűztől védő varázsnak hála, megúszta égési sérülések nélkül, ugyanezt Kucsum nem mondhatta el magáról. Most, Xilanne csodakenőcsével bekenve, úgy nézett ki, mintha sárga virágok nőttek volna gubancos szőrzete alól.

Leginkább Xilanne úszta meg. Bár az ő járása is valahogy erőltetettnek és néha fájdalmasnak tűnt, de azonkívül, hogy a homloka felhasadt, mintha valami hatalmas száj nyílt volna rajta, nem lett semmi baja.

– Ki az ördög volt ez a Laxius? – ismételte hitetlenkedve Kucsum. – Ki az ördög?

– Krurna és az a másik bementek oda – mondta halkan a nő. – Rögtön az elején.

– Jobban is tették – morogta Kucsum. – Nem lesz jó nekik, ha még egyszer összeakadnak velem.

Skandar Graun értetlenül nézte a fekete arcú kis boszorkányt.

– Te meg hogy kerültél vissza? – faggatta. – Belevetetted magad a kútba. Ott biztonságban lettél volna. Mi a fenéért másztál vissza?

– Hallottam, hogy bajban vagytok...

– Rendes a kicsike... – vigyorodott el Kucsum, de fájdalmas képpel össze is rándult, mert arcsebei nemigen kedveztek az ilyen vidám megnyilvánulásoknak.

Alkonyi félhomály telepedett a térre, ami úgy festett körülöttük, mint valami csatamező. Merthogy az is volt.

– Megpróbálkozunk a katedrálissal? – kérdezte Kucsum.

Skandar Graun vállat vont.

– Egy árva varázslatom sem maradt, csontvelőig le vagyok gyengülve. Ha szembetalálkozunk valakivel, olyan könnyen lecsaphat bennünket, mint egy legyet.

– Mi? – röhögött fel Kucsum. – Mint egy legyet ? Mint egy lee-gyee-eet? Marha! Ne röhögtess, mert szétszakad a pofám! Mint egy lehehehegyehet...

Xilanne is kacagott rekedtes altján, s Skandar Graun is fulladozott a röhögéstől. Nem jókedvükben nevettek, hanem a megkönnyebbüléstől, mert csak most döbbentek rá igazán, mi is áll mögöttük.

– Ezt jól csináltuk! – mondta Kucsum boldogan. – Összehangolt munka volt. Azt hiszem, ezek után bízhatunk egymásban. Én legalábbis felajánlom a barátságom. Ha bajba juttok, számíthattok rám, még ha a pokol torkába kell is beugrani...

Skandar Graun komoran nézett a pocakos orkra.

– Jobb ha nem fogadom el a baráti jobbod... Mellőlem eddig mindenki elpusztult, aki valaha is a barátom volt. Én olyan vagyok, mint a két lábon járó pestis, hullanak mellőlem a barátaim, mint a...

– Mint a legyek? – nyerítette Kucsum, és ismét ellenállhatatlan erővel tőrt ki belőle a röhögés.

– Ezzel nem áll szándékomban tréfálni. Azt hiszem, jobb barátod leszek, ha nem leszek a barátod. Megkedveltelek, nem akarom, hogy miattam elpusztulj!

Kucsum megindultan nyakon veregette a félvért roppant tenyerével.

– Nehogy már előre elsirass! Én azt mondom, kockáztassuk meg... Itt a kezem, csapj bele... Ne félj, nem a jobbomat nyújtom!

Skandar Graun megszorította az orgyilkos ép bal kezét.

Xilanne mindkettőjük kezét megfogta apró, szurokszín kacsóival.

– Hálás vagyok nektek, hogy segítettetek bosszút állni férjem gyilkosán. Tartozom annyival az emlékének, hogy végrehajtsam azt a feladatot, amelyre megbízást kapott. Meg fogom szerezni a biólát. Kérlek benneteket, segítsetek, és osztozunk a busás jutalmon...

– Tulajdonképpen... – vont vállat Kucsum.

Skandar Graun bólogatott.

– Ha már mindenáron a barátaim akartok lenni, akkor összetarthatunk. Innen máshogy úgysem jutunk ki, csak ha minden kulcsot megszerzünk, és ehhez szükség lesz az összefogásunkra. Nem tudom, hárman mennyi esélyünk van... Laxiussal... könnyebb lett volna...

– De hát őt lecsaptuk, mint egy legyet! – vigyorgott Kucsum, de azért az igazság kedvéért hozzátette. – Ha valaki képes egyáltalán összegyűjteni az összes kulcsot, ő az lett volna. Hősiesen harcolt, megérdemli, hogy tisztességesen és becsületesen kizsebeljük!

Laxiust minden bűntudat nélkül kifosztották, és javait elosztották. A fekete kulcsot Kucsum vette pártfogásába, a másikat közös megegyezéssel Skandar Graun gondjaira bízták.

– Csak hogy ne szakadjunk el egymástól – magyarázta Kucsum. – Ha egyikünknél lenne az összes kulcs, folyton lesni kellene a lépteit. Ez legalább biztosíték.

– Nem azt mondtad az előbb, hogy barátok leszünk és megbízunk egymásban?

– Azért... biztos, ami biztos – röhögött Kucsum, és a változatosság kedvéért most az apró nőt vágta hátba, csak úgy nyekkent. – Nem igaz, kicsim?

Skandar Graunnak csodával határos módon sikerült a ronggyá ázott erdőben néhány száraz ágat találnia, és társai figyelő tekintete előtt kis áldozótüzet rakott. Apró ezüstkaszájával levágta Laxius felismerhetetlenségig szétmángorolt fejét, és a szertartás előírásai szerint elrendezte a máglyán a hatalmas testet. Aztán Kucsum segítségével Sheenka tetemét is odavonszolta Laxiusé mellé, hasonlóképpen az óriási légy gennyes maradványait.

– Mire jó ez? – kérdezte némi szarkazmussal Kucsum. – Nem azt akarom mondani, hogy nem hiszek az istenemben, Groomsban, de... tudod, annyi magamfajta fickó szaladgál a világon, hogy ha Groomsnak ezer szeme lenne, akkor se jutna egy pillantás mindegyikünkre...

– Ezt kell tennem – morogta Skandar Graun. – Yvorl örülni fog Laxius lelkének. Talán segítségünkre lesz a továbbiakban.

– Úgy gondolod? – somolygott Kucsum. – A te dolgod. Türelmesen várunk.

Skandar Graun meggyújtotta az áldozótüzet, és amikor a lángok magasra csaptak, kántálni kezdett. Maga sem tudta, mit várt az áldozástól, hiszen ilyenkor rendszerint – már amennyiben áldozata elég értékesnek bizonyult – Sheenka jelent meg neki, hogy tolmácsolja a Káosz istenének akaratát. Most, hogy Sheenka is ott feküdt az áldozótűzön, bizonyára az a szlád fog megjelenni, aki a helyébe lépett.

Oldalra pillantott, és látta, hogy Xilanne ünnepélyesen, Kucsum cinikusan bámul feléje.

– Yvorl – mondta Skandar Graun fennhangon –, fogadd el Laxius lelkét, s tedd alattvalóddá e hatalmas harcost, ki méltó arra, hogy szolgáid főnöke legyen...

A tűz haragosan fellobbant, és Skandar Graun legnagyobb megdöbbenésére egy félelmetes jelenség bámult ki rá egyetlen szemével a lángok közül. Csontvázszerű, kétméteres alak volt, bordáiról penészes bőrcafatok lógtak, pikkelyes pofájából görbe agyarak meredtek elő, a vörös szemből homloka közepén isteni hatalom sütött. Hosszú, tüskés farok tekergett mögötte, mellyel folyamatosan csapkodta a sistergő parazsat. Két kezében hatalmas kaszát lengetett, mintha a lángokat aratná maga előtt.

– Yvorl! – kiáltotta Skandar Graun. – Segítsd alázatos szolgádat a Káosz Szíve megszerzésében!

A jelenés szóra nyitotta rettenetes pofáját, agyarai mögül villás nyelv szisszent elő.

– Ezt Sheenkáért! – mennydörögte az isten, kinyúlt a tűzből irdatlan tüskés farkával, és Skandar Graun fejére koppintott.

A harcos-pap szeme előtt azon nyomban elsötétült a világ.

 

 

6. Aó

 

Arra tért magához, hogy Xilanne fekete arca hajol fölé, és hogy Kucsum pofozgatja; szerencsére nem a csonka kezével.

– Láttátok Yvorlt? – nyöszörögte.

Kucsum komolyan bólogatott.

– Azt hiszem, mégsem örült annyira neked, mint gondoltad. Tudsz járni?

– Talán. – Skandar Graun feltápászkodott.

– Xilanne-nel úgy döntöttünk, mégis inkább benn próbálunk meg valami nyugvóhelyet találni. Itt az erdő tövében nagyon idegesítő hangokat hallani.

Valóban, Skandar Graun csak most figyelt fel rá, hogy mióta magához tért, folyamatosan hallja azt a fejhangú tutulást, amiről eleinte azt hitte, csak zsongó fejében visszhangzik. Valahol, nem is olyan messze, egy egész csorda fenevad vágyódhat élelem után.

Felállni még csak-csak sikerült, de amint egyet lépett, remegő lába menten összecsuklott alatta.

– Yvorl redves farka! – káromkodott Skandar Graun. – Mitől gyengültem így el?

– Attól – vigyorgott Kucsum. – Yvorl redves farkától.

Xilanne jobbról, Kucsum balról támogatta, úgy támolyogtak a katedrális kapuja felé.

Skandar Graunt rettenetes bűntudat fogta el.

– Hát már Sheenka is... Sose hittem volna, hogy egy szlád elpusztulhat. A szládok halhatatlan teremtmények... És erre... miattam...

– Inkább ő, mint mi – mondta Kucsum. – Nézd csak... hova tűnt a kapu?

Az előbb még vaskos, bronzveretes kapu zárta el a bejáratot, most meg semmi. A kapu mintha nem is lett volna, elpárolgott.

– Vigyázva! – tanácsolta Skandar Graun. – Ki tudja, miféle veszedelem les ránk odabenn.

Bebotorkáltak a hatalmas bejáraton, és egy, a kintihez hasonló, de jóval kisebb, nyolcszögletes lapokkal kirakott, fedett udvarban találták magukat. A magas mennyezeten gömbölyű világítótestek lógtak. A bejárattal szemközt egy jóval kisebb ajtó látszott, amin nagy bronzkopogtató díszelgett.

Egyenesen odatámolyogtak, és megdöngették az ajtót.

– Ki az és mit akar? – szólt ki egy érdeklődő hang.

– Fáradt vándorok vagyunk, szállást keresünk éjszakára – mondta Xilanne a legédesebb hangján.

– Van pénzük? Két arany fejenként.

– Meg tudjuk fizetni – válaszolta Kucsum kelletlenül. – Kérem, nyisson ajtót, nincs bennünk rossz szándék.

– Meg sem fordult a fejemben, hogy lenne – mondta a barátságos hang, és az ajtó kitárult.

Dacára kimerültségüknek és nyomorúságos állapotuknak, Skandar Graun, Kucsum és Xilanne két lépést hátráltak, amikor megpillantották leendő házigazdájukat.

Az ajtóban, földig érő, gyöngyökkel kirakott brokátköntösben egy magas alak állt. Ha csak alulról a nyakáig látták volna, nem ijednek meg tőle, ám a remek megvilágításban jól látszott fejének minden részlete.

Hófehér nyakán egy halovány gömb ingadozott, mely úgy remegett, mint a kocsonya. Ezen a gömbön nem volt orr, nem volt fül, csak egyetlen karikányi szem meg egy szívószáj, mely úgy csücsörödött, akár egy nyíló virágkehely. A legrémisztőbb azonban még nem is ez volt rajta, hanem az, hogy a feje tetején ujjnyi vastag, vérszínű csápok tekeregtek.

– Ah! – hátrált meg a szörnyalak is vendégei láttán. A hangja mély volt és kissé cuppogós, de azért érthető. – Azt hiszem, az önök állapota nem egészen kifogástalan. Jöjjenek, jöjjenek, ne féljenek tőlem, én mindaddig tisztességes vagyok a vendégeimmel, amíg azok is tisztességesek velem...

– Maga, maga... – nyögte Skandar Graun.

– Istenem, nem vagyunk egyformák – vonta meg keskeny vállát a polipfejű teremtmény. – A nevem Aó, ha valamire szükségük van itt a Limbón, engem keressenek. Tőlem bármit megkaphatnak, ha meg tudják fizetni az árát.

Félreállt, és mutatta az utat elcsigázott vendégeinek. Egy hosszú folyosó tárult föl előttük, melyből jobb felé boltíves ajtó nyílt egy gazdagon berendezett terembe, ahonnan halk zeneszó szűrődött ki. Nem Barelló stílusában.

– Megbocsátanak, ugye, ha nem egyből a plüss szalonba hívom önöket, de a ruházatuk, hogy úgy mondjam... kissé viseltes. Félek, kényelmetlenül éreznék magukat a drága szőnyegeim között, melyeket nemrég voltam kénytelen kitisztíttatni... Hm, ha megengedik, előremegyek. Még egy kérdés. Együtt kívánnak aludni, vagy külön szobában?

– Lehetne együtt? – kérdezte Xilanne. – Már megszoktuk egymás társaságát.

– Kérem, kérem – felelte Aó készségesen. – Tudok biztosítani egy megfelelő szobát, három ággyal, mosdóval, hat aranyért. Megfelel?

– Igen – nyögte Skandar Graun.

A polipfejű házigazda tartotta a tenyerét.

– Ne vegyék túlzott bizalmatlanságnak, de manapság nem sok mindenkiben bízhatunk meg. És ha csak reggel derülne ki, hogy nem tudnak fizetni, amikor már kipihenték magukat, kényelmetlen helyzetnek néznénk elébe. Ezt megelőzendő, ha szabadna kérnem...

Kucsum az erszényébe nyúlt, és tíz aranyat számolt le házigazdájuk nőiesen fehér és puha kezébe.

– Talán kaphatnánk a négy aranyért valami ennivalót...

– Minden bizonnyal. S ha megengedik, tennék egy javaslatot, mely valamennyiünk számára előnyös lehet. Tekintettel ruházatuk kissé viseltes állapotára, tisztálkodás után készséggel átvezetem önöket a ruhatáramba, ahol bőséges mennyiségű és minőségű ruhadarab áll rendelkezésükre. Vásárolhatnak, vagy amennyiben nagyon ragaszkodnak jelenlegi öltözékükhöz, itt-tartózkodásuk idejére akár kölcsönözhetnek is. Addig is, használhatják a szekrényben található szerény köpenyeket.

– Nagyon köszönjük – mondta Xilanne, immár határozottan észrevehető bőbeszédűséggel. – Élni fogunk ajánlatával, bár tartok tőle, hogy aranyaink száma korlátozott.

– Kérem, kérem – udvariaskodott Aó. – Én nem csak eladok, vásárolok is. Minden érdekel. Talán akad olyasmijük, amit aranyakra, vagy akár hasznosabb holmikra válthatnak. Balról a második ajtó mögött, a folyosó végén megtalálják a szobájukat. Én most, ha megengedik, visszavonulok. Ha elkészültek a tisztálkodással, a plüss szalonban megtalálnak.

A házigazda távozott.

A szoba nem volt túl nagy, de a három ágy, a faragott szekrény meg a díszes asztalka kényelmesen elfért benne. Ablaka arra a nyolcszögletű udvarra nyílt, ahová a kapun át jutottak. A szoba egyik sarkát durva posztófüggöny takarta. Ott találták a lapos cserépteknőt, meg három nagy kancsónyi vizet.

Egyértelműnek látszott, hogy ez a szoba kimondottan alkalmi vendégek számára van fenntartva. Vajon sokan használták már? És eltávoztak élve az agyszívó otthonából?

Xilanne minden álszemérem nélkül teljesen meztelenre vetkőzött, ébenszínű teste valósággal fénylett a falimécsesek fényében. Apró melle volt, karcsú csípője, lapos feneke, vékony lábai; fanszőrzete ugyanolyan ezüstszínű volt, mint a haja.

– Mit bámulsz? – röhögött rá Kucsum Skandar Graunra. – Már a látványtól erőre kapsz, mi?

– Ugyan – nyögte Skandar Graun. – Elég satnya.

– Hát, igen – ismerte el Kucsum. – Nem a mi fajtánk.

Ezzel lezártnak is tekintették az ügyet, és amikor a lány befejezte a tisztálkodást, Kucsum vette át a helyét. Ork létére elég alaposan bevizezte a testét, azonban amikor a lány illatosítót nyújtott oda neki, felháborodottan utasította el. Skandar Graun úgyszintén.

Ruháikat ott hagyták a vizes kőpadlón, és a szekrényben talált égszínkék köpenyekbe bújtak, lábukat nagy, bő papucsokba dugták.

– Micsoda kényelem – sóhajtott Skandar Graun. – Szívesen elpihengetnék itt két-három napig.

– Nincs rá idő – mondta Kucsum. – És ne feledd, hogy a házigazdánk agyszívó. Ki tudja, megbízhatunk-e a vendégszeretetében.

– Résen kell lennünk – mondta Xilanne is. – Ennek ellenére én nem félek tőle. Sugárzik belőle valami baráti vonzalom.

– Nyilván barátságosan szopogatná ki a velőt a koponyánkból – kontrázott Kucsum. – Na, menjünk!

Skandar Graun kissé már erőre kapott, de ahhoz még nem eléggé, hogy közérzete helyreálljon.

A plüss szalon egy minden csodával berendezett, hatalmas terem volt. Gyönyörű csillárköltemények függtek a szerelmi jeleneteket ábrázoló freskókkal díszített, boltozatos mennyezetről, és a falakat végig plüsskárpit, festmények és trófeák borították. Aranyozott frízek futottak körbe a mennyezet alatt, drágaköves berakású szekrények, székek sorakoztak. De a szobára leginkább a zsúfoltság volt jellemző; nem annyira a bútoroké, mint inkább a különböző díszítőelemeké. A polcokon, asztalokon, szekrényeken minden tenyérnyi helyet mütyürök sokasága foglalt el. Gyűrűk, karkötők, homokórák, drágakövek, míves markolatú tőrök, kürtök, szobrocskák, faragványok, gombok, csatok, kabalák, amulettek, talizmánok, mindenféle értékes és értéktelen apróság gazdag gyűjteménye.

Egyetlen asztalon volt csak szabad hely, ezen négy ezüsttálca helyezkedett el, megrakva minden jóval. Az asztal mellett három szék állt.

Az agyszívó egy fűzöld bársonykanapén heverészett felhúzott lábakkal, és egy kalitkát tartott maga elé, melyben egy parányi humanoid figura mélabús dalokat énekelt.

Vendégei beléptére Aó letette a kalitkát, és a keserédes melódia azon nyomban elhallgatott, mintha elvágták volna.

– Minden tálon egy arany értékű étel van – közölte Aó. – Jöjjenek, fogyasszanak. Ha elfogy, további fizetség fejében készséggel kiegészítem vacsorájukat. Amelyik tálcán az ételhez nem nyúlnak, annak az értékét készséggel visszatérítem.

A három kiéhezett vendéget nem kellett biztatni, farkasétvággyal estek neki a főként sültekből és puha kalácsból meg borból álló vacsorának. És már kezdetben látszott, hogy ha nem is képesek mindennel végezni, attól nem kell tartani, hogy bármely tálca is érintetlenül marad; már csak azért sem, mivel házigazdájuk olyan összetételben helyezte el az ételeket, hogy minden tálcán akadt olyasmi, ami a többiben nem, és amit egyszerűen nem lehetett otthagyni.

Az agyszívó felült a kanapén, és egyetlen, teáscsészényi szemével őket bámulta.

– Ön nem eszik? – kérdezte Skandar Graun, csak hogy enyhítse a csend okozta kényelmetlen légkört.

Aó furcsa cuppogó hangokat hallatott virágszirom formájú szívókájával.

– Gyanítom, nem okozna önöknek különösebb élvezetet, ha az én étkezésemet kellene figyelemmel kísérniük. Én viszont szívesen nézem, ha a vendégeim elégedettek. Egyébként már túl vagyok a vacsorámon.

Skandar Graun, aki fél szemét képtelen volt levenni a milliónyi mütyürről, az egyik polcon most váratlanul Krurna vas fejpántját pillantotta meg. Egy pillanatra megállt a falat a szájában.

– Nem járt itt valaki úgy két órája?

Aó Ismét vidáman cuppogott.

– De igen. Egy Krurna nevezetű úriember és hallgatag társa, akinek a nevét sajnos nem tudtam megjegyezni. Tudom, hogy ők az önök társai voltak, felhívták rá a figyelmem, hogy hamarosan vagy három vendég érkezik, akiknek a leírása pontosan ráillik önökre, vagy pedig egy hatalmas termetű harcos, egy pajzzsal, melyet egy fekete légy ékesít. Nos, önök már megérkeztek. Sajnos, a társaik már nincsenek itt.

– Hová...? – kérdezte Kucsum.

– Tudom, nem valami bizalomgerjesztő a külsőm – cuppogott ismét Aó –, de higgyék el, kedves vendégeim, attól, hogy valaki agyszívó, még lehet becsületes. Nem az önök barátai voltak a vacsorám. E tekintetben én elég hosszú távra be vagyok rendezkedve, csak néha szükséges felfrissíteni a készleteimet; ám ezt nem saját kezűleg végzem... Hm, visszatérve a barátaikra, biztosíthatom önöket, hogy miután gyors üzletet kötöttünk, ők sietve távoztak az Ezüstszintre. Üzenték, hogy ott várják be magukat.

Skandar Graun lopva Kucsumra pillantott, hogy lássa, az orgyilkos elhiszi-e ezt a magyarázatot, azonban az ork arcáról semmit sem lehetett leolvasni.

Amikor végeztek a vacsorával, Aó udvariasan javasolta vendégeinek, hogy az idő előrehaladta miatt az üzleti ügyeket hagyják másnapra.

– Hát, nem is tudom... – habozott Skandar Graun.

Aó kissé előrehajolt a kanapén.

– Nézzék, kedves vendégeim, előzékeny leszek önökhöz, mert önök azon kevesek közé tartoznak, akik képesek arra, hogy úri módon viselkedjenek. Nem fordítják el rólam állandóan a tekintetüket, nem rémüldöznek minden mozdulatomra, nem helyezkednek mindig úgy, hogy egy pillanatra se fordítsanak hátat nekem. Nos, én becsülöm az ilyen bátor embereket, és a segítségükre leszek.

– Hálásak leszünk érte – mosolygott rá a szörnyű fejre Xilanne.

– Nem, dehogy – tiltakozott őszintén Aó. – Ezért az információért egy árva rezet sem fogadok el. Mint említettem, önök szimpatikusak nekem, és mivel lassan későre jár, nem áll szándékomban időt rabló alkudozásokba bocsátkozni. Nos, a helyzet az, hogy innen, a Smaragdszintről mindössze egyetlen kijárat van. Nem vezet átjáró más szintekre, csak az én házamon át. Mint jó üzletember, éppen ezért építettem ide a székhelyemet. Aki tovább akar jutni, annak fizetnie kell. Az árban majd holnap reggel megegyezünk.

– És a kút? – kérdezte idegesen Kucsum. – Amin át idejutottunk a sártengerből?

– A kút egyirányú kapu. Visszafelé nem vezet.

– Ez így van – bizonygatta Xilanne is. – Amikor beleugrottam, alaposan megütöttem magamat.

– Tehát, az átkelés árát majd holnap meglátjuk. De mutatok valamit, ami elalvás előtt gondolkodóba ejtheti önöket. – Gyöngyberakásos köntösébe nyúlt, és egy rejtett zsebből két kulcsocskát húzott elő. Egyik smaragd volt, a másik zafír. – Tudom, hogy meg akarják szerezni ezeket. És azt is tudom, hogy önök nem kísérleteznek olyan botorsággal, hogy megpróbálnak egy agyszívót meglopni vagy... ne adj isten, megölni! Éppen ezért elárulom, hogy ezek is eladók. Mindkettőt megkaphatják, ha még éjfél előtt hoznak nekem egy friss agyat...

– És ha varázstárgyakat kínálnánk eladásra? – kérdezte Kucsum. – Hátha tudnánk olyasmit mutatni, ami megéri.

– Dehogy – cuppogott szórakozottan az agyszívó. – A varázstárgyaik előnyükre válhatnak a holnapi megbeszélésünkön, de a kulcsokat csakis az előbbi feltételek mellett kaphatják meg. Nos, ha érdekli önöket az ajánlatom, éjfélig még van másfél órájuk. Odakinn csak úgy nyüzsögnek a friss agyak, talán szert tehetnek egyre... Ámbár, az is előfordulhat, hogy valaki az önök agyát kínálja majd fel eladásra.

– Áll az alku! – jelentette be Kucsum. – Hozunk agyat.

– Ha esetleg nem térnének vissza, a felszerelésük szerény gyűjteményemet fogja gazdagítani. Nyugodjanak meg, jó kezekben lesz.

A három szövetséges kortyolt még egyet a sáfrányszínű borból, aztán felmentek a szobájukba, felöltötték sáros-véres-mocskos gönceiket, vértjeiket, magukhoz vették fegyvereiket, és rövid megbeszélés után Aó kiengedte őket a nyolcszögletű, fedett udvarba. A kivezető kapu nyitva állt.

– Ha éjfélig nem jelentkeznek, a kapu bezárul, és akkor sajnos, odakinn kell tölteniük az éjszakát. Erről lebeszélném önöket. Éjfél után itt elszabadul a pokol...

Ami azt illeti, amikor kiértek a kinti kövezett térre, ott sem érezték igazán kellemesen magukat. Hűvös szél fújt, s a katedrális tornyai között olyan hangokat hallatott, mintha gonoszlelkek nyüszítenének. Az eget sötét felhők takarták, alig derengett át valami sápadt fény, ami ahhoz is kevés volt, hogy az orrukig ellássanak. Ám mindhárman olyan nép fiai voltak, amelynek a sötétség nem okoz igazi akadályt.

A távolból olyan félelmetes üvöltés harsant, hogy mindhárman megtorpantak, és nem túl nagy önbizalommal bámultak az erdő felé.

– Ott nyüzsögnek az agyak – mondta Skandar Graun mérsékelt lelkesedéssel.

– Brrr! – mondta Kucsum. – Nekem mára elegem van a verekedésből, nem tudom, ti hogy vagytok vele. Éppen ezért intézzük el gyorsan, aztán feküdjünk le végre.

– Gyorsan? – kérdezte Xilanne, árnyalatnyi kétséggel a hangjában.

– Csak gyertek! – biztatta őket Kucsum. – Na, mit gondoltok, miért vállalkoztam azonnal erre a feladatra? – vigyorgott önelégülten.

– Ha arra gondolsz, hogy Laxius agyát vigyük be, tégy le róla! – intette Skandar Graun.

– Pedig pontosan arra gondolok – vigyorgott tovább az orgyilkos. – Igaz, hogy némileg megrongálódott, de Aó azt nem kötötte ki az egyezségben, hogy csak ép, egész agyacskát vihetünk neki. Ez pedig itt még elég friss.

– Elfelejtetted, hogy feláldoztam, és Yvorl elfogadta az áldozatot?

Kucsum pofájáról lehervadt a mosoly.

Dühösen törtetett oda az áldozótűzhöz, aztán úgy káromkodott, mint egy igazi ork orgyilkos.

– Akkor... mihez kezdünk? – kérdezte Xilanne.

Nem nagy lelkesedéssel, de megindultak az erdő felé. Alig léptek be az első fák alá, olyan rettenetes sötétség borult rájuk, hogy itt még az ő csodás éjszakai látásuk sem segített. Összevissza botladoztak, átestek az alattomos gyökereken, mindahányszor megrezzentek, ha erről vagy arról üvöltés vagy halálsikoly harsant, de egy árva lelket sem éreztek a közelben. A csörtetések, a sikolyok, a tutulás, a kaffogás, a nyerítés, mind-mind távolról jöttek.

Körülbelül félórai céltalan ődöngés után, csak nagy szerencsével találva rá a helyes irányra, letörten és fázósan tértek vissza a kapuhoz. Bezörgettek Aó ajtaján.

– Máris? – kérdezte az agyszívó némi csodálkozással a hangjában.

– Egyetlen élő lelket sem láttunk...

– Hiszen még majdnem egy órájuk van. Legyenek türelemmel, és bízzanak a szerencséjükben. Előfordulhat, hogy jár erre valaki.

– Hát, nem hiszem – mondta Skandar Graun fázósan. – Mára feladjuk, inkább majd holnap ismét próbálkozunk.

– Holnap? – csodálkozott Aó. – Én úgy emlékszem, azt a feltételt szabtam, hogy ma éjfélig kell egy agyat szerezniük. Holnap már semmilyen körülmények között nem bocsátok áruba kulcsot. Csak ma...

A három barát barátságtalanul nézett össze.

Aó hangosan cuppogott.

– Én lebeszélném róla önöket, hogy megpróbáljanak lecsapni egy agyszívót, mint egy legyet!

Skandar Graun nagyot nyelt, és egyetlen füle tövéig elvörösödött.

Xilanne is kényelmetlenül feszengett.

– Hogy, hát, izé, micsoda... – krákogott Kucsum.

– Ó, kedves vendégeim, ugye, nem bántja önöket, ha néha-néha belepillantok a gondolataikba? Sajnos, kénytelen vagyok olykor ilyen otromba udvariatlanságot elkövetni, főleg ha mindhármójuk fejében ugyanolyan gondolatok keringenek. Én azonban lebeszélném önöket az ilyen balga cselekedetről. Én már kétszáz éve élek itt, naponta ketten-hárman is megfordulnak a házamban. Fanatikusok, bérgyilkosok, kalandorok, csirkefogók, papok, varázslók, démonok meg hasonlók. Hetente jön valaki, aki szeretné felaggatni ékes fejdíszemet a lakása falára... és ennek ellenére még mindig élek. Én a maguk helyében elgondolkodnék ezen, mielőtt felemelném azt a láncos buzogányt...

– Mit javasol? – kérdezte Skandar Graun zordan. – Nekünk feltétlen kell ez a kulcs. Mit tegyünk, hogy megkapjuk?

– Vadásszanak, barátom, vadásszanak, hisz annyi idejük van még!

– És ha senkit sem találunk? – háborgott Kucsum. – Akkor elvesztettük a lehetőséget?

Az agyszívó ismét hangosan cuppogott.

– Hát, tartok tőle. De ne keseredjenek el! Kipihenik magukat, másnap reggel megkötjük az üzletet, önök távoznak, aztán ha majd ismét hozzám vezérli önöket a szerencse, megint adhatok egy lehetőséget. Most azonban, ha megengedik, visszatérek lakásom belsejébe. Meglehetősen hideg van itt kinn.

Valóban, a szél feltámadt, és olyan dermesztően fagyos volt, amilyen hideget Skandar Graun eddigi életében még egyetlen földrészen sem tapasztalt, pedig sok vidéket bejárt.

– Esetleg... lenne egy áthidaló megoldás... – cuppogott az agyszívó. – De nem is tudom, merjem-e szóba hozni?

– Bátorsággal! – biztatta Skandar Graun.

– Mint a házigazdájuknak, nem udvarias dolog ilyen javaslatokkal előhozakodnom, de bevallom, megesett a szívem magukon, ahogy itt állnak átfagyva, reménytelenül... Ej, ej, mégsem tudom, szabad-e egyáltalán ilyen gondolatokat ültetnem a fejükbe...

– Mi az? – tört ki Kucsum. – Nyögje már ki!

– De ne vádoljanak aztán szőrösszívűséggel!

– Nem vádoljuk – vágta rá türelmetlenül Xilanne.

Az agyszívó fejcsápjai olyan kényelmetlenül tekeregtek, mintha azt akarnák kifejezni, mennyire szégyelli magát tulajdonosuk.

– Hát jó – cuppogott Aó. – Itt kinn ugyebár hideg van, percről percre hidegebb lesz. Hamarosan a jégeső is kopogni kezd, diónyi jegek dobolnak majd a kövezeten. Maguk itt vannak kinn. Az erdő ilyenkor bizony elég veszélyes az átlagos halandó számára. És ebben a kései órában arra számítani, hogy felbukkan még egy elkésett vendég, bizony nagy bizakodásra vallana. Viszont... nem tudom, szabad-e egyáltalán szóba hoznom, de maguk akarták, elzárkózom minden felelősség magamra vállalásától, sőt, eleve sajnálkozásomat fejezem ki, ha élnek az ajánlatommal...

– Ne-nem nyö-nyögné már ki! – vacogta Skandar Graun idegesen.

Aó ismét fülbántóan cuppogott.

– A helyzet az, hogy engem nem túlságosan zavar, kinek vagy minek az agyát kapom. Az is tény, hogy két lebegtető varázsital, melynek segítségével feljuthatnak az Ezüstszintre, lényegesen olcsóbb, mint három. Arról nem is beszélve, hogy két kulcsot viszonylag nem könnyű háromfelé osztani... Nem tudom, értik-e, mire gondolok. Nos, jó vadászatot, kedves vendégeim! Ne feledjék, éjfélkor bezárul minden kapu!

Becsukta maga után az ajtót, és távolodó cuppogása vérlázítóan visszhangzott a folyosón.

Skandar Graun Kucsumra pillantott. Az orgyilkos egy keskeny dobótőrt egyensúlyozgatott bal tenyerében, nem a szokásos hosszú pengéjű kését. Ennek a dobótőrnek a pengéje zöldesen csillogott.

Xilanne kissé elhúzódott tőlük, és miközben nem nézett se jobbra, se balra, fekete arcán szomorkás mosollyal játszadozott vékony varázspálcájával.

Skandar Graun megköszörülte a torkát, de nem szólt semmit, csak láncos buzogányát emelgette jelentőségteljesen.

Kucsum kérdőleg pillantott Skandar Graunra, és árnyalatnyi fejmozdulattal biccentett Xilanne felé. Skandar Graun az ajkába harapott, mert a szeme sarkából látta, hogy Kucsum Xilanne-nek is hasonló ajánlatot tesz őt illetően.

A kis boszorkány azonban Skandar Graunt nézte, mintha azt várná, adja jelét, hogy ő mint vélekedik az ügyről.

Ahogy a levegő egyre hidegebb lett, úgy növekedett a feszültség a három szövetséges között, és úgy lettek egyre fagyosabbak az egymás felé vetett pillantások. Most már nyíltan lesték egymást. Egyértelművé vált, hogy mindhárman pontosan tudták, mire gondolt Aó a megszerzendő friss agyat illetőleg.

De melyikük lesz az áldozat? Xilanne? Skandar Graun biztos volt benne, hogy amint megtámadná a kis boszorkányt, Kucsum azon nyomban a segítségére lenne. És ha Kucsumot támadná meg? Az, hogy Xilanne őmellé állna, megint csak nem kétséges. Ám az a lehetőség, hogy két kiszolgáltatottabb társa összefog ellene, megint csak nem zárható ki.

Skandar Graun felhorkant, keze összeszorult buzogánya nyelén. Kucsum azonnal felé pillantott, és kissé előrehajolt. Támadásra kész? Ki ellen?

Xilanne lassan felvetette a fejét, a varázspálcát jól látható mozdulattal visszadugta köpenye alá, és dacos tekintettel nézett egyik társáról a másikra.

– Tessék... – mondta. – Ha úgy könnyebb nektek, hátat fordítok.

Kucsum dühösen morgott.

Skandar Graun nagyot csapott láncos buzogányával a levegőbe. Bár három lépés választotta el az orgyilkostól, Kucsum mégis nagyot ugrott, és felordított.

– Megvesztél?

Skandar Graunon egyszerre olyan görcsös röhögés vett erőt, hogy nem bírta visszatartani, és érthetetlen jókedve elemi erővel robbant ki belőle.

– Csapjuk le egymást, mint egy legyet? – fuldoklott a röhögéstől. – Mint... egy... legyet?

Kucsum komoran meredt a rázkódó félork papra, aztán az ő arcán is vigyor jelent meg, és hamarosan mély hahotába kezdett.

Xilanne kitárt karral sietett oda hozzájuk, külön-külön megölelte mindkettőjüket, és velük együtt nevetett.

– Ott egye meg a fene azt a két kulcsot – kiáltotta Kucsum. – Megszerezzük a többit, aztán majd visszajövünk érte, és tisztességes úton szerzünk friss agyat Aónak!

– Elég volt a vacogásból! – ujjongott Skandar Graun.

– Én már nem is fázom – kacagott Xilanne. – Pedig már biztos voltam benne, hogy Aó ma az én agyamon fog lakmározni.

– Ugyan, a pálcáddal mindkettőnket halálra sújthattál volna.

– Az utolsó töltetet Laxius kapta! – kacagott a lány. – A pálcám nem sokkal ér többet egy száraz faágnál!

Ez újabb ok volt a vidámságra. Felszabadultan ölelgették egymást.

– Igen, így fogunk cselekedni – latolgatta Skandar Graun. – Most elmegyünk a kulcsok nélkül, de majd valahogy visszajövünk értük.

– Aljasság volt a kedves házigazdánktól, hogy egymásnak ugrasztott minket! – morogta Kucsum. – Ha nem félnék tőle bizonyos fokig, nem bocsátanám meg neki...

– Épp ellenkezőleg – mondta csillogó szemmel Xilanne. – Hálásak lehetünk neki. Ha nem ugraszt össze bennünket, sohasem tudtuk volna meg, milyen erős a barátságunk. Most már mindhárman tudjuk, további bizonyítékok nélkül is, hogy ez a kötelék kiállta a próbát. Ruffirant mindig arra tanított, hogy soha, de soha ne fordítsak hátat senkinek. Most azt mondom, akkor fogom biztonságban érezni magam, ha ti álltok mögöttem.

– És viszont – vágta rá Kucsum.

– Barátaim... – szipogta kissé elérzékenyülve Skandar Graun. Menjünk be... teljesen... átfagytam...

Aó érdeklődve nyitott ajtót a kopogásukra. Látva, hogy mind a hárman élnek, magában cuppogott, és közben csápjai vadul tekeregtek.

– Hát így... igen meg vagyok hatódva, kedves vendégeim. Hálájuk engem is kötelez. Higgyék el, nem rosszindulatból adtam azt a tanácsot, hiszen a tanács sohasem lehet gonosz, legfeljebb az, aki megszívleli...

– Úgy döntöttünk... – kezdte Skandar Graun, de Aó nagystílűen leintette.

– Döntésüket csak helyeselni tudom. Kevesen tudtak eddig ellenállni soraik ritkításának vagy annak, hogy botor kísérletre vetemedjenek. Önök igaz szívvel döntöttek, s bár nem kaptam meg, amit akartam, adok önöknek még egy lehetőséget. Számosan megfordulnak e házban, de hitvesem másfél évszázaddal ezelőtti halála óta egyedül alszom. Hiszen ki is merészelne egy agyszívóval egy ágyban aludni? Azt sem tudom már, milyen érzés az eleven álmok érintése. Ha egyikük nekem ajándékozza ma éjszaka az álmait... mindkét kulcsot megkapják tőlem.

– Mit... jelent az, hogy valamelyikünk magának ajándékozza az álmát? – akarta tudni Skandar Graun.

– Ma éjszaka mellettem kell feküdnie, aludnia kell, álmodnia kell, nem szabad, hogy félelem gyötörje, mert az katasztrófához vezethet. Én is álmodni fogok, álmaink összefonódnak, és néhány órára átlépek annak a valakinek a tudatába, megfürdök álma habjaiban, s évekre felfrissülök tőle. Ha hálótársam nyugodt, nem érheti baj, ezt garantálom... De ha félelem gyötri, az könnyen súlyos komplikációhoz vezethet. Ha váratlanul felriad, és a lelkem ott reked az ő álmaiban... Ezt a lehetőséget nem ecsetelem, de ezzel is számolni kell... Nos... Ó, köszönöm, hölgyem, igazán lekötelez nagylelkűségével. Csak reménykedni mertem, hogy ha hármójuk közül valaki vállalja, akkor ön lesz az, de igazából nem számítottam ilyen megtiszteltetésre... Tehát?

Xilanne arca mintha kissé elszürkült volna.

– Örömömre szolgál, hogy megoszthatom önnel az álmaimat, Aó úr – mondta halk hangon.

Az agyszívó mélyen meghajolt, és a hüledező Skandar Graun és Kucsum felé intett.

– Nyugodalmas jó éjszakát önöknek! Garantálhatom, hogy az önök álmait semmi sem fogja megzavarni, és ígérem, hogy holnap reggel viszontlátják társnőjüket...

Skandar Graun és Kucsum szótlanul mentek a szobájukba, és hamarosan belesüppedtek a már-már bántóan puha ágyba. A félork harcos-pap némi bűntudattal gondolt arra, hogy pár szobával arrébb a vékony kis nőnek be kell bújnia a csápos fejű agyszívó ágyába.

Kucsumot is hasonló kétségek gyötörték.

– Te? – szólt át az orgyilkos a másik ágyból. – Mit gondolsz, nem lehetne...

– Nem – mondta sietve Skandar Graun. – Eszedbe ne jusson ilyesmi. Minden rendben lesz. Holnap reggel a kulcsokkal távozunk.

Nyugtalanul aludtak, pedig álmukat nem zavarta semmi. Hajnalban felkeltek, s míg Kucsum az izmait tornáztatta, Skandar Graun imádkozott, és varázslatokat próbált memorizálni. Csakhogy az agya a tegnapi sokk után most olyan üresnek mutatkozott, mint kezdő korában. Egyetlen varázslatot sem volt képes befogadni. Mindössze a Káosz Szava lapult az agyában, semmi más. Skandar Graun megpróbálkozott még egyszer-kétszer a memorizálással, aztán feladta. Bele kellett nyugodnia, hogy a Káosz Szaván kívül egyetlen varázslat sem áll rendelkezésére. Yvorl megtagadta tőle kegyeit. Ez a tény meglehetősen lelombozta. Komoran bámult maga elé. Aztán, amikor Kucsum már sürgette, felállt, leporolta a térdét, és nagyot sóhajtott.

A plüss szalonban már ott találták Xilanne-t meg az agyszívót, békés beszélgetésbe merülve. Aó kocsonyás arca szinte ragyogott, a kis boszorkány szeme ellenben karikás volt, arca elgyötört. Amikor meglátta belépő társait, rájuk mosolygott, és intett.

– Azt hittük, már sosem keltek fel. Kaptok tőlem valamit.

A smaragdkulcsot Skandar Graunnak, a zafírt Kucsumnak nyújtotta oda. Skandar Graun eltette volna, ám Kucsum visszatolta.

– Nálunk már van kulcs. Ezek nálad lesznek; te szerezted meg őket.

– Nos, kedves vendégeim – emelkedett fel az agyszívó. – Térjünk rá az üzletre. A kellemes, frissítő éjszaka után engedékeny hangulat uralkodott el rajtam.

Skandar Graun is visszaadta a kulcsot Xilanne-nek, majd elgondolkozva vakarta az orra tövét.

– Hogyan juthatunk át az Ezüstszintre?

Aó a keskeny ablaknyitáshoz ment, odaintette vendégeit, és kimutatott.

– Ott fenn... látják azt az ezüstszínű felhőt? Nos, az viszi önöket át, amennyiben képesek eljutni odáig. Mivel szárnyuk szemmel láthatóan nincs, azt hiszem, kénytelenek lesznek megvásárolni tőlem egy-egy adag lebegés-varázsitalt, melynek ára adagonként hatszáz arany...

– Hatszáz? – háborodott fel Kucsum. – Egy ilyen ital normális körülmények között nem kerülhet többe kétszáznál!

– Elismerem – felelte az agyszívó cuppogva. – Normális körülmények között. Csakhogy ez a Limbó, ez az egyetlen kijárat, és itt a Zafírszinten senki más nem árul lebegés-italt.

– Azt mondta, engedékeny hangulatban van – kontrázott Skandar Graun is.

– És talán nem? A Krurna nevű barátjuk meg az a másik összesen háromezer arany értékű drágakövet fizetett két adag italért.

– De hatszáz... – morogta Kucsum.

– Nézzék, kedves vendégeim, intézzük máshogy a dolgot. Először ajánlják fel önök mindazt, amit eladásra kínálnak, én megnevezem az árat, amit adok érte. Azután a mondott ár, no meg további készpénz ellenében kedvükre vásárolhatnak nálam. Egyet azonban leszögezek: nálam nincs alku; mindennek kötött ára van. Nos, lássuk...

Mind a négyen felvonultak a vendégszobába, egymás után bontották ki a hátizsákjukat, s mérlegelték, mitől válnának meg az Aó által ott helyben ajánlott árért.

Xilanne három kisebb gyűrűt, egy nyakláncot, két brosst meg egy fél marék apró drágakövet kínált eladásra, melyekért Aó szemrebbenés nélkül háromezer aranyat kínált, s ez igen jó ár lehetett, mert a kis nő további három gyémánttal toldotta meg, s végezetül üres töltetű varázspálcáját is áruba bocsátotta.

Az agyszívó rápillantott a pálcára.

– Így üresen hatvan aranyat is alig ér. Azonban ezért a három gyémántért készséggel becserélem egy olyan pálcára, amelyben tíz töltet van. Tűzgolyóból.

Xilanne buzgón bólogatott.

Kucsum árui kevésbé voltak értékesek, de hosszú habozás után az orgyilkos mégis össze tudott rakni egy kétezer aranyat érő halmocskát. Ráadásul a kulacs trollvérért cserébe kapott egy adag lebegő-varázsitalt.

Skandar Graun trollvérrel telt kulacsai is elkeltek; egy adag lebegő-varázsitalért meg egy gyógyitalért. A félork drágakövekben nem szenvedett hiányt, és egy maréknyit ki is rakott az asztalra. Aó csak egyetlen pillantást vetett a kis halomra.

– Háromezerkettőszáztizenkettő – jelentette ki.

Skandar Graun ezzel már meg is elégedett volna, az agyszívó azonban nem.

– A kesztyűjéért húszezer aranyat kínálok, és azok közül a gyűrűk közül, amiket az ujján visel, szintén érdekelne az egyik.

– Melyik? – pillantott Skandar Graun a kezére, de a kesztyű alatt nem látszottak a gyűrűk.

– Az, amelyiken az a haltestű szlád van...

Skandar Graun azonnal azt akarta felelni, hogy az nem eladó, de aztán meggondolta magát. Sheenka halálával ez a gyűrű semmivel sem különb bármi más közönséges rézgyűrűnél. Máris lehúzta az ujjáról.

– A kesztyűtől nem válok meg – mondta sietve, nehogy Aó félreértse a kesztyű lehúzását. – De ha érdekli ez a gyűrű...

Az agyszívó úgy nyúlt érte fehér kezével, mintha attól tartana, hogy a gyűrű megégetheti.

– Ha megengedik, egy pillanat...

Kisietett, s csak jó tíz perc múltán tért vissza, sajnálkozó fejingatással.

– Ezért a gyűrűért egy nappal ezelőtt igen-igen sokat kínáltam volna. Most azonban... egy sajnálatos haláleset miatt, ennek a kis apróságnak már csak muzeális értéke van... Tízezer aranyra becsülöm.

Skandar Graun beleegyezően bólintott.

– Természetesen, ha nem tud választani olyan ellenértéket, mely elégedetté tenné, sajnálkozva, de visszaadom önnek... mivel érzem, hogy némi nosztalgiát táplál e tulajdona iránt...

Skandar Graunnak eszébe jutott még valami. A zsákjába nyúlt, és előhúzta azt a rongyba burkolt, emberfejnyi üveggömböt, amit még Alouita kazamatáiból hozott magával. Azt, amelynek a párjánál egy fekete lidérc várta gyanútlan áldozatait, akiket meghipnotizálhat.

– És ehhez mit szól? – kérdezte büszkén. – Ez is megér tízezer aranyat...

Aó csak egy pillantásra méltatta a fényes gömböt, aztán gyorsan hátralépett.

– Meglehet. Csakhogy nekem nincs igényem arra, hogy az a sötét teremtmény, mely prédájára les, itt lakozzon a házamban. Tegye csak el, és szívből tanácsolom, szabaduljon meg tőle, mielőtt az a valami elveszti a türelmét...

Kucsum összevont szemöldökkel nézett Skandar Graunra.

Ezek után felnyalábolták a kiválasztott holmikat, és lementek Aó „üzletébe”, amely egy, a plüss szalonnál is jóval hatalmasabb terem volt, megrakva mindennel, amit az emberi szem elképzelni képes. Elsősorban parányi üvegcsék, fiolák sorakoztak a polcokon, telve kortynyi színes folyadékokkal, de akadtak fegyverek, páncélok, gyűrűk, nyakláncok, drágakövek meg mindenféle extra varázsholmi is.

A három barát reménytelenül nézett össze; ennyi mindent végigkérdezgetni több napba is beletelne.

Aó először is átnyújtotta a három üvegcse lebegőitalt, Xilanne-nek egy ébenfekete varázspálcát, aztán leplezetlen buzgalommal dörzsölte össze a tenyerét.

– Nos, mi a szívük vágya?

– Hát...

– Mit tud kínálni? – kérdezte mohón Kucsum.

– Mindent – cuppogott az agyszívó. – Szép kis gyűjteményt szedtem össze az eltelt két évszázad alatt. Mint tapasztalhatták, vásárlásnál a megszokott árak fölé ajánlok... Tehetem, mivel az én áraim viszont két-háromszorosak. Csakhogy... én sok olyasmivel szolgálhatok, amit máshol beszerezni szinte lehetetlen... Szóval?

Xilanne kissé kábán rázta a fejét.

– Szédülök ennyi mágiától. Nem tudok választani. Nem tudna olyasmit javasolni, amit ön hasznosnak vél a számunkra? Én bízok az ön ítéletében.

Aó meghajtotta tekergődző csápokkal borított fejét.

– Okos, nagyon okos. Azt hiszem, önök még vihetik valamire. Ha javasolhatom, először a ruhákat intézzük el...

Pár arany értékben vásároltak, és néhány perc múlva elégedetten szemlélték magukat az agyszívó állótükrében.

Skandar Graun téglaszínű bőrnadrágba bújt, lábára zöld pikkelyes bőrcsizmát húzott, bő vászoninge fölé fényes ezüstmellvértet csatolt, s bár sokáig nézegette jó szagú fekete köpenye megmaradt cafatait, végül mégis vásárolt egy vastag fekete posztóköpenyt is, és azt csatolta fel. Mindennek a tetejébe, talált egy kétoldalt ezüstszárnyakkal díszített acélsisakot, amelybe első pillantásra beleszeretett, s azzal fedte le tar fejét. Amikor megpillantotta magát a tükörben, kétségei támadtak, vajon ugyanaz a félork néz-e vissza rá, vagy az új ruhában a test is kicserélődött?

Xilanne ruhája többé-kevésbé épségben maradt a Laxiussal vívott küzdelem során, így a kis nő mindössze egy szűk, fekete bőrnadrágot vásárolt, s egy vastag fekete derékszíjat.

Kucsumra már nehezebben akadt ruha, de végül is az orgyilkos ráakadt egy virágmintás bő selyemnadrágra, mely nem szorította pocakját. Lábát ő is bőrcsizmába bújtatta, citromsárga selyeminge fölé vette bőr mellvértjét, s amikor az égszínkék posztóköpenyt is magára öltötte, úgy nézett ki, mintha egy őrült piktor festményéből lépett volna ki.

Aó elégedetten szemlélte őket, s fennhangon bejelentette, mekkora elvásárolható összeg áll még rendelkezésükre, aztán, mivel Xilanne komolyan kérte, hogy ajánljon nekik hasznos dolgokat, először egy seprűt húzott elő, és a kis nő felé nyújtotta.

– Ha visszaadja a lebegőitalt, ez a seprű pont kitelik az összegből. Nagyon hasznos jószág. Rég használták már, de még működik. Ha kell, elviheti...

Xilanne habozás nélkül érte nyúlt.

Aó csápjai vadul tekeregtek. Xilanne egy pillanatra felkapta a fejét.

– Két szót sugároztam át az agyába. Az első a varázspálca parancsszava, a második a seprűé.

– Köszönöm.

– Én egy varázstőrt szeretnék – mondta Kucsum. – Olyat, amilyet sikerrel forgathatok akár démonok ellen is.

Aó benyúlt az egyik szekrénybe, és egy szürke bőrtokot húzott elő.

– Azt hiszem, pontosan ilyenre gondolt.

Kucsum elvette, kihúzta a fegyvert a tokból, és boldogan felkiáltott. A tőr pengéje lilás színben vibrált és halkan sziszegett.

– Sajnos – mondta az agyszívó –, ennek az ára hatszáztizenhat arannyal meghaladja a rendelkezésére álló összeget.

Kucsum komoran nézett a tőrre.

– Semmi mást nem tudok cserébe kínálni.

– Akkor sajnos mást kell találnunk...

– Hagyjuk – legyintett Skandar Graun. – Átvállalom a különbözetet.

Kucsum majdnem a nyakába ugrott.

– Nyugalom – vigyorgott Skandar Graun. – A magam védelmére vettem. Jó, ha ilyennel a kezedben véded majd a hátamat.

– Önnek mi a különleges kívánsága? – kérdezte Aó.

Skandar Graun vállat vont.

– Talán egy jó fegyver... vagy valami jó kis varázsholmi...

Aó szakértően mérte végig.

– Van éppen egy mágiával kovácsolt csatacsillagom raktáron, mely illene az ön kesztyűjéhez... csakhogy annak az ára huszonhatezerrel több, mint amit összeszámoltunk... Tudom, hogy van önnél annyi, meg tudná ezt fizetni, de azt is érzem a gondolataiban, hogy sokallja érte... Nos, a fennmaradó összegért felajánlanám önnek ezt a kis sótömböt ezer arany értékben. Mindaddig, amíg a szájában tartja, ön láthatatlan lesz. Ezen kívül tudok adni egy pergamentekercset, melyen egy bizonyos papi varázslat leírása található; igen hatékony, higgye el. Továbbá kap tőlem még két fiolát, melyben gyorsítóital van. Az elfogyasztásuktól számított öt percen át, ön kétszeres sebességgel lesz képes mozogni és cselekedni. És végezetül, de nem utolsósorban itt van ez...

Aó leakasztott a falról egy ovális fehér pajzsot, mely olyan volt, mintha tojáshéjból készült volna. Szerető gondoskodással simogatta meg, mielőtt átnyújtotta volna Skandar Graunnak.

A félork gyanakodva pillantott vendéglátójukra, vajon nem tréfál-e vele. A pajzs szinte súlytalan volt, két szélén bőrszíj lógott, s belül, a homorú oldalában volt egy csuklócsat is. Skandar Graun vigyázva kopogtatta meg; nem tört darabokra.

– És hogy érezzék, milyen kegyes hangulatban vagyok, ezt felkínálom a tízezer aranyra becsült gyűrűjéért.

– Mi ez? – képedt el Skandar Graun.

– Csigány páncéljából készült pajzs. Meglehetősen tartós, bár kevéssé bírja a buzogánycsapásokat. Harcban nem ajánlott.

– Mi? – nevetett Skandar Graun. – Azt akarja mondani...

– Harcban nem ajánlott, ellenben azon kevés anyagok közé tartozik, melyek jól bírják a sárkánylángot.

Skandar Graun arcáról lehervadt a nevetés.

– Miért?... Van itt sárkány?

– Az Ezüstszint ura egy bizonyos Khean'ton nevű ezüstsárkány. Durva, kellemetlen teremtmény. Igazán örülnék, ha valaki végre megtanítaná a jó modorra... És mivel önök éppen hozzá igyekeznek, gondoltam, nem árt, ha nem égnek porrá az első pillanatban.

– Nem – mondta Kucsum. – Nem igyekszünk hozzá. Messziről el fogjuk kerülni. A közelébe se megyünk.

– Ez érdekes – cuppogott Aó. – Ha a közelébe sem mennek, akkor hogyan veszik el tőle a kulcsokat? Khean'ton ugyanis legalább három kulcs birtokosa.

– Ez esetben – morogta Skandar Graun –, vevő vagyok a pajzsra. Csak azt nem tudom...

– Ne féljen, elég nagy az – felelte Aó türelmetlenül, mielőtt Skandar Graun feltehette volna a kérdést. – Ha sárkányláng éri, még inkább kitágul. És most... – Aó felkapta a fejét, és csápjai vadul meredtek fölfelé. – És most el kell búcsúznom önöktől, mivel perceken belül újabb vendégeim érkeznek, s mi már az üzletet úgyis megkötöttük.

Szinte sietve terelte ki őket egy nyitott balkonra, mely fölött az égen ott lebegett az ominózus ezüstszínű felhő.

– Nos... – sürgette őket Aó. – Nem tartóztatom önöket.

Kucsum felpillantott, kipattintotta az üvegcséből a dugót, és egy kortyra lenyelte a sárgás színű folyadékot. Szinte azon nyomban megemelkedett a balkonról, és felfelé lebegett.

– Hohó – röhögött. – Hisz ez még le se ért a gyomromba...

Xilanne búcsúzóul rámosolygott az agyszívóra, és odaintett.

– Önnek még tartogatok valamit – mondta az agyszívó. – Nagyon kellemes álmai vannak; élvezetet jelentett lubickolni bennük. Hálám jeléül fogadja el ezt... – egy tenyérnyi rézlámpást adott át. – Ha végveszélybe kerül, gyújtsa meg, hathatós segítői lesznek!

– Köszönöm. – Xilanne maga alá tolta a seprű nyelét, mormogott valamit, és a varázseszköz emelkedni kezdett vele. Nem csak felfelé, mint Kucsum, de oldalirányba is, amerre a lány a nyél végét fordította.

– A mindenit! – kiáltotta Kucsum. – Nem kaphattam volna én is ilyet inkább...

– Minek? – kacagott a lány. – Úgyis összetörne alattad.

Skandar Graun gondosan a hátára kötötte a csigánypajzsot, csak aztán kortyolta le a sárga folyadékot. Érezte, hogy teste azon nyomban súlytalanná válik. Kissé elrugaszkodott a talajtól, és máris lebegni kezdett társai után.

– Sok szerencsét! – cuppogott az agyszívó. – Szükségük lesz rá!

Skandar Graunnak hirtelen eszébe villant valami.

– Aó! – kiáltotta vissza. – A barátaink... Krurna meg az a másik... sok mindent vásároltak öntől?

– Egyáltalán nem – felelte az agyszívó. – Csak a két varázsitalt meg egy rubindarazsat. Nagyon siettek.

Rubindarazsat? – csodálkozott a félork. – Az mire jó?

– Magához tudja hívni vele a barátait a Limbón kívülről. Nem adtam olcsón, de Krurna még a fejpántjától is megvált, csak hogy megkaphassa...

Skandar Graun komoran nézett le a távolodó balkonra, és rajta a búcsút intő Aóra.

Kit akar idehívni Krurna? És miért?

 

 

7. Khean'ton

 

Mire Skandar Graun felért az ezüst felhőhöz, barátait már sehol sem látta. Ám amint feje behatolt a sűrű, vattaszerű páragomolyba, minden átmenet nélkül egy kiugró sziklán találta magát. Óriási lármát hallott.

Xilanne és Kucsum már harcban állt négy szárnyas, pikkelyes teremtménnyel. És a jelek szerint nem állt túl jól a szénájuk.

Xilanne a hátán feküdt, nem tudta előhúzni varázspálcáját, mivel mindkét kezét arra kellett használnia, hogy távol tartsa magától az eszeveszetten csapkodó, horgas csőrű rémet. Kucsum villogó varázstőrével épp felhasított egy pikkelyes hasat, de másik két madárszörny szorongatta hátulról.

Skandar Graun gondolkozás nélkül támadásba lendült. Mivel Kucsum helyzetét ítélte veszélyesebbnek, láncos buzogányával szélvészként rohamozta meg támadóit. Az egyiket egyetlen ütéssel lecsapta, hogy a rémség szárnyaszegetten vergődött a földön. Kucsum azon nyomban megfordult, és már vágta is el a nyakát. A másik teremtmény rikácsolva esett neki Skandar Graunnak, de a félvér egy villámgyors kézmozdulattal elkapta a nyakát, és megszorította. Csontok reccsenése hallatszott, és a szárnyak csapkodása azon nyomban abbamaradt.

Időközben Xilanne is kiszabadult szorongatott helyzetéből, és a pikkelyes szörnyeteg, látva társai elhullását, felhagyott a támadással.

– Kapd el! – kiáltotta Kucsum, és a nyomaték kedvéért még egy dobótőrt is a menekülő rémség felé hajított. A pikkelyes lény azonban rikácsolva, gyors szárnycsapásakkal kikerülte a felé suhanó fegyvert, és a tőr nagy ívben hullott a sziklára.

– Hé! – hallatszott egy dühös vékony hang. – Mit művelsz? Á, nem... úgysem találod el!

Íjhúr pendülése hallatszott, s a már magasan szárnyaló rémség hirtelen megbillent, pörögve hullott lefelé, és nagyot csattant a csupasz sziklán. Egy közeli barlangból sudár férfi szökkent elő, rövid karddal a kezében.

– A nyakát célozd! – hallatszott ismét a sipító hang. – Ez az! A rövid kard lecsapott, és a vergődő szörny feje leröpült a pikkelyes nyakról.

– Ugye, megmondtam? – sipított elégedetten az előbbi hang. – De vigyázz... hárman vannak!

Xilanne-hez hasonlóan a jövevény is tiszta feketében volt, ám ellentétben a kis boszorkánnyal, az ő arcbőre fehéren világított díszes fekete sisakja alól. Termetre leginkább a néhai Laxiusra hasonlított, ugyanolyan megtermett, ugyanolyan vállas volt, ám neki arányos fej ült izmos nyakán, s mozgása sokkal ruganyosabbnak tűnt. Fekete bőrnadrágja fölött dombormíves fekete mellvért csillogott matt fényben, s éjfekete köpenye úgy lobogott a válla mögött, mint valami denevér szárnya. Markáns emberarcát egyetlen vágás vagy karcolás sem csúfította el, s ez Skandar Graunnak már önmagában is gyanús volt. Ráadásul finom orrával így harminc lépésről is érezte, hogy a férfi valami émelyítő szagú illatosítóval kente be magát. Jobb kezében rövid kardot tartott, a baljában hanyagul fogott egy jókora íjat, s hátán egy vesszőkkel tele tegez látszott.

A férfi elrakta a kardját, egyetlen rántással kitépte áldozata testéből a nyílvesszőt, visszadugta a tegzébe, hátára vetette íját, csípőre tette a kezét, úgy bámult a három barátra.

– Nem sérültetek meg? – kiáltotta oda nekik érdeklődve, és lassú, ruganyos léptekkel megindult feléjük. – Nem venném a szívemre, ha későn érkeztem volna.

Kucsum fenyegetően düllesztette ki pocakját.

– Ki vagy?

– A nevem Ywerd – mutatkozott be a férfi. Csak most látszott, milyen fiatal; alig nőhetett ki a serdülősorból. Ennek ellenére feltűnő magabiztossággal mozgott. – Örülök, hogy a segítségetekre lehettem. Viszonozhatnátok azzal, hogy útba igazítotok. Keresek valakit. Ugyanis kötelességem ide szólított erre a kellemetlen világra. Tegnap kaptam az üzenetet, hogy jöjjek ide.

Skandar Graunban erős gyanú támadt.

– Idehívtak? Kicsoda? Csak nem egy... Krurna nevű druida?

Az ifjú mosolyogva ingatta a fejét.

– Ó, nem, nem ismerek ilyen személyt. Én egy papot keresek. Yvorl szolgáját.

– Én is az vagyok – felelte Skandar Graun.

A férfi kivillantotta egészséges, fehér fogsorát, és ujjaival lopva a Káosz titkos jelét mutatta Skandar Graun felé. A félvér kimeresztette a szemét, aztán habozva viszonozta a jelet.

– Rögtön gondoltam – mondta az ifjú. – A leírás alapján gyanítottam, hogy csak te lehetsz az a Skandar Graun, akinek a felkutatásával megbíztak.

– Ki bízott meg? – morogta Skandar Graun leplezetlen gyanakvással.

Az ifjú kissé szarkasztikusan elvigyorodott.

– Kívánod, hogy Yvorl titkos üzenetét fennhangon tolmácsoljam?

– Hát... azt, izé... azt nem...

Kissé félrehúzódtak, s az Ywerd nevezetű harcos többször is körülnézett, csak aztán suttogta Skandar Graun fülébe.

– Derek Cuman, Yvorl főpapja a Káoszfellegvárban bízott meg azzal, hogy jöjjek ide a Limbóra, keresselek meg, és legyek a testőröd mindaddig, míg vissza nem térsz a normális világba. Azt mondta, Yvorl ezzel honorálja valami Laxius nevű fickó megtérítését. Te biztos tudod, kiről van szó. Derek, akit te nem ismersz személyesen, de ő mindent tud rólad, azt is a lelkemre kötötte, mondjam meg neked, hogy légy résen, mert egy bizonyos hatalom az életedre tőr...

– Tudom – sóhajtott Skandar Graun a Barelló tornyában megkísérelt merényletre gondolva. – Ki az? Verghaust valamelyik híve, vagy Laxius segítői?

Az ifjú megvonta a vállát, élénk arcvonásai megrándultak.

– Ezt nem mondta Derek Cuman – felelte könnyedén. – De amíg én melletted vagyok, semmitől sem kell tartanod.

Skandar Graun fitymálva mérte végig a nagydarab ifjút.

– Miért... te talán olyan nagy harcos vagy?

Ywerd nem sértődött meg a lekicsinyléstől.

– Jól bánok az íjjal, a kardom előtt pedig komoly ellenfelek is elhullottak már. Bízz, bennem, félvér, én a védelmeződ vagyok! Ha te elpusztulsz, nekem is végem; következésképp vigyázni fogok rád.

Skandar Graun elengedte a füle mellett ezeket a szavakat. Kíváncsian nézelődött a távolabbi sziklák felé.

– És a társad? Miért nem jön közénk?

– Társam? – csodálkozott Ywerd. – Kiről beszélsz?

– Arról, aki olyan... vékony hangon biztatott.

– Ja... – nevetett az ifjú –, az csak Timakrisz volt, nem érdekes.

– És hol van ez a Timakrisz?

Ywerd elmosolyodott. Megragadta a kardja markolatát. A közelben hallgatózó Kucsum félreértette a mozdulatot, és nagyot kiáltva az ifjúra akarta vetni magát. Ám az villámgyorsan lehajolt, s könyökével még taszított is egyet a pocakos orgyilkoson. A bősz Kucsum akkorát esett, hogy a szikla beleremegett. Ywerd kirántotta a kardját.

– Timakrisz vagyok – sipította a kard. – Egyébként, ha érdekel benneteket, én valaha ígéretes varázsló voltam, de pontosan háromszáztizenhat évvel ezelőtt egy Khurvallion nevű démon galád csapdába csalt, és belekovácsolta a lelkem ebbe a kardba. Ő volt az első gazdám, de egy napon sikerült kibújnom a hatalma alól, és akkor...

– Ő Timakrisz – mondta Ywerd vigyorogva. – Kicsit bőbeszédű, de a harcban nincs párja. És sosem fogy ki a tanácsokból...

– Naná, hogy nem – sipította a kard. – Aki olyan háromszáztizenhat évet megélt, mint én, annak bőven van sütnivalója. De hogy visszatérjek életem történetéhez, hadd valljam be, hogy galád dolgot követtem el Khurvallion ellen. Egy kimondottan vészterhes pillanatban megkapaszkodtam a hüvelyben, és nem voltam hajlandó kibújni belőle. A csóró démont levágták, mint aratáskor az érett búzát. Így kerültem Waukhoz, egy hírhedt démonvadász jégóriáshoz. Ő jól bánt velem, és igen sajnáltam, amikor... Hé, te kretén, ha most el mersz tenni és nem hagyod, hogy befejezzem, megharagszom, hééé...

Ywerd őszinte sajnálkozással rakta a hüvelyébe a kardot.

– Előttem negyvenhat gazdája volt – ismerte be csibészes mosollyal. – Talán egy másik alkalommal majd végighallgatjuk.

Skandar Graun pár szóban elmagyarázta Ywerd jelenlétét a bosszúsan feltápászkodó Kucsumnak. Az orgyilkos sötét pillantást vetett az ifjúra.

– Akkor meg miért lökött el? – kérdezte.

– Sajnálom – nevetett Ywerd. – Puszta reflex. Valahányszor megtámadnak, mire átgondolnám a helyzetet, már rég megöltem az illetőt. Szerencsére most annyira lefoglalt a beszélgetés, hogy nem volt időm az azonnali megtorlásra.

– Hencegő fráter! – kiáltotta Kucsum.

– Kérlek – mondta Ywerd, és elkezdte kicsatolni a kardövét. – Tőlem akár puszta kézzel is megverekedhetünk...

Kucsum benne lett volna, de Skandar Graun dühösen ugrott közéjük.

– Megőrültetek? Egymással akartok verekedni? Nincs enélkül is épp elég bajunk? Itt az a sárkány...

– Sárkány? – villanyozódott fel azonnal Ywerd. – Sárkányt még nem öltem, de minden vágyam, hogy egyszer sort kerítsek rá. – Timakrisz szerint nem nagy ügy. Csak arra kell vigyázni, hogy az ember ne kerüljön a pofája elé.

Rövid megbeszélés – és Kucsum meg Ywerd kibékülése – után megindultak négyesben a sziklás terepen. Közben az ifjú elmesélte, hogyan jutott ide.

– Derek Cuman egy nagy, téglalap alakú emelvényhez vitt, fel kellett állnom rá. Aztán az öreg mormogni kezdett, engem felkapott egy hatalmas szélroham, és egy tágas téren rakott le, ami úgy nézett ki, mintha ott vívták volna utolsó csatájukat a Szellemfejedelmek, pedig szilárdnak tűnő kőlapokból volt kirakva... Nem akartam vesztegetni az időt, volt ott valami katedrális, azonnal besiettem. Ott egy polipfejű fickótól megtudtam, hogy alig egy perccel az érkezésem előtt mentetek el. Nem sokat késlekedtem, s már itt is vagyok.

– Volt hatszáz aranyad a lebegőitalra? – kérdezte érdeklődve Kucsum.

– Dehogy – nevetett Ywerd. – A vén zsugori megpróbált megpumpolni, de be kellett érnie tíz arannyal az információért. Egy vassal sem kapott többet tőlem. Felrepültem a sárga felhőbe, és ide kerültem.

– A sárga felhőbe? – csodálkozott Xilanne. – Nem az ezüstbe?

– Felrepültél? – csodálkozott még jobban Kucsum.

– Hát persze – rázta a fejét értetlenül Ywerd. – Ez a köpeny, amit rajtam láttok, szárnynak is jó, ha a szükség úgy kívánja. Hallanotok kellett volna, az a polipfejű hogy szitkozódott...

Bármerre néztek, mindenhol sziklák vették körül őket; növényzetet alig-alig lehetett látni – zuzmók, száraz fű, némi szikkadt moha. Egy hegygerincen voltak, s az ösvény, amelyet követtek, rendületlenül kanyargott felfelé. Lefelé is mehettek volna, ám ebben az esetben egy ugyanolyan kietlen völgybe jutnak, mint a kopár sziklák, és a túloldalt álló többi hegy sem kecsegtetett sok jóval.

– Hol az a sárkány? – érdeklődött Ywerd. – Essünk túl rajta minél előbb!

A hegy teteje felé egyre meredekebb sziklákra kellett felkapaszkodniuk, egyre fáradtabbak lettek.

Aztán, amikor felértek a kopár hegy csúcsára, egyáltalán nem meglepő látvány tárult a szemük elé. Ameddig csak elláttak, kisebb-nagyobb szirtek töltötték be a látóterüket. Kövek kövek hátán; szürke sziklák, vörös sziklák, fekete sziklák. A magaslatok között a völgyek ugyanolyan sivárak voltak, mint a hegyoldalak; egyetlen fűszál sem látszott, bokrokról vagy fákról nem is beszélve.

A szomszédos hegy oldalában egy kiugró sziklapárkány alatt fekete barlang tátongott. A barlang közelében még feketébb lények röpködtek. Bár ebből a távolságból nem lehetett megítélni a formájukat, Skandar Graun a nyakát tette volna rá, hogy ugyanolyan pikkelyes madarak, amilyenekkel már találkoztak.

– A sárkány barlangja – mondta Xilanne. – Most azonnal odamegyünk?

– Nyilván – vágta rá Ywerd.

Kucsum a vállát vonogatta; Skandar Graun bizonytalannak látszott.

– Táborozzunk le itt – mondta. – Nincs egy árva varázslatom se. Pihennem kellene.

A többiek többé-kevésbé egyetértettek a pihenés gondolatával, bár a nap éppen hogy delelőre hágott.

Tüzet raktak, és megsütötték a hátizsákukból elővett húsokat.

Épp jóízűen falatoztak, amikor kiáltás hangzott fel a közelből.

– Skandar Graun!

A félork azonnal felugrott; társai is idegesen nézelődtek.

Egy kanyar mögül Krurna, Haroldus és még három alak bukkant elő. Nem jöttek közelebb, megálltak tőlük harminc lépésnyire.

– Skandar Graun – ismételte Krurna. – Békében jövünk hozzád. Hajlandó vagy tárgyalni?

Skandar Graun sötét pillantással méregette a három idegent. Egyikük magas férfi volt, hosszú, gubancos ősz hajjal, karvalyorral, fekete szemmel, tengerzöld köntösben. Még Krurnánál is idősebbnek látszott, s méltóságteljes mozgásából kitűnt, hogy nem akárki lehetett. A másik férfi sokkal alacsonyabb volt; apró termete, hegyes fülei, csúcsos álla, keskeny arca elf származásról tanúskodtak. Mégis volt a vonásaiban valami emberi, és nem kevés harciasság is. Krurna harmadik társa szintén ember volt; egy nő. Nem sokkal nőtt magasabbra az elfnél; hosszú fekete haja, mandulavágású szeme, bájos arca azonban tisztán árulkodtak róla, hogy az emberi nem legtökéletesebb példányai közül való.

Skandar Graun kérdően pillantott végig társain. Nem sokat ért el.

– Mit akarsz, Krurna?

A druida megindult a kicsiny tábor felé.

– Tárgyalni akarok, Skandar Graun. Hajlandó vagy beszélni velem és a barátaimmal?

– Gyertek – mondta Skandar Graun, és (biztos, ami biztos) megmarkolta buzogánya nyelét.

A druida, Haroldus meg a három idegen egészen odajött a tűzhöz.

– Köszöntelek, Skandar Graun – mondta Krurna. – Engedd meg, hogy bemutassam régi barátaimat. Sharna, Alurion és Mira – mutatott egymás után a tekintélyes külsejű férfire, az alacsony elfre, végül a nőre. – Mindhárman a druidák hitét tartják a legértékesebbnek.

Skandar Graun végigmérte őket, és különös gondolat fészkelte be magát az agyába. Krurna meg ez a három, mindannyian druidák. És bár ő régen járja már a világot, most fordul elő életében először, hogy négy druidát lát egyszerre. Ez a népség ritka állatfajta, ott vannak mindenütt, de sohasem csapatosan. Skandar Graun látott már együtt két druidát, de hármat – vagy annál többet – még sohasem! Mire készülnek?

– Ő Ywerd, régi barátom – mutatta be az ifjút. – Miről akarsz tárgyalni, Krurna?

– Gondolom, Laxius már nem él – vélte Krurna –, különben ő jött volna ide, nem ti. Nos, nekem nem volt különösebben barátom, mégis elítélem azokat, akik meggyilkolják társaikat. Azonban, ismerve Laxius stílusát, tekintsünk el a vádaskodástól, s legyünk ismét társak.

– Mivégből? – kérdezte Kucsum gúnyosan. – Semmi szükségünk rátok. Miért kéne összeállnunk veletek?

– Hogy miért? – szólalt meg a Sharna nevezetű idős férfi mély, basszus hangon. – Mert egymás nélkül nem fogunk boldogulni, és a célunk közös: kijutni innen.

– Nem hiszem, hogy bárkire is szükségünk lenne – kacagott fel Ywerd vérlázítóan. – Főképpen olyanokra nem, akik csuhát hordanak fegyver helyett.

Az alacsony elf druida ugrott társai elé, és dühösen lengette meg harci kalapácsát.

– Mi ez, ha nem fegyver? – harsogta. – Ha meg akarsz ismerkedni vele, csak szólj, egy szavadba kerül.

– Nocsak – mondta Ywerd, és ő is előrelépett. – Semmi rossznak nem vagyok elrontója.

Alurion, a kis druida már-már megemelte volna harci kalapácsát, de Sharna egyetlen pillantására lehiggadt. Nyilván ő volt a főnök a druidák között.

– Boldogulunk nélkületek is – morogta Skandar Graun. Aztán meggondolta magát. – Laxius halott – mondta komoran. – Tehát a főnök én vagyok. Ha elfogadjátok ezt, velem tarthattok.

– Mi is így gondoltuk – felelte Sharna. – Te vagy a vezér, Skandar Graun!

– Mi szükségünk rájuk? – háborgott Kucsum. – Megvoltunk eddig is nélkülük, ezután is megleszünk...

– Meglehet – felelte Skandar Graun. – De mennél erősebbek vagyunk, annál nagyobb az esélyünk.

Az idős druida meghajolt.

– Okos megfontolás.

Az újonnan jöttek letelepedtek a tűz körül, és nekiláttak a falatozásnak. Ők nem sütöttek húst, kizárólag növényi táplálékot fogyasztottak. Nem voltak ellenségesek, de túlzottan barátságosnak sem mutatkoztak. Ott ültek együtt Skandar Graunnal és társaival, mégis különálló szigetet alkottak. Az nyilvánvaló volt, hogy a vezetőjük a legidősebbik, Sharna lehet. Ha ő megszólalt, társai azon nyomban elhallgattak, és áhítattal figyelték szavait. Ez főként Krurnára és Mirára volt jellemző; Alurion, a mokány kis elf nem volt olyan türelmes és nyugodt, mint a többiek. Úgy tűnt, őt hevesebb vér feszíti. Gyakran szólt közbe, és amikor ezt tette, Sharnának kellett rendreutasítania. Ezeket a letorkolásokat látszólag elfogadta, de a szemét forgatva jelezte, mennyire nem ért egyet vele, hogy nem hagyják beszélni. Mira néha nevetett a hevességén, és úgy tűnt, vonzódik is az izgága fickóhoz, ám rendszerint Sharnának adott igazat.

Egy órai pihenés után felszedelőzködtek, és útnak indultak.

– Tehát – összegezte Sharna a megbeszélteket. – Meg kell keresnünk a sárkányt. Alurion tud sárkánynyelven, de nem hiszi, hogy jó szóval rá lehetne bírni a kulcsok átadására, sőt, Alurion abban is kételkedik, hogy egyáltalán lesz időnk szóhoz jutni. Ugyanis Khean'ton sárkányul azt jelenti, hogy Roppant Gonosz , és úgy tudom, a sárkányok a legjellemzőbb tulajdonságaik alapján adományozzák maguknak a nevüket.

– Nincs is szükség beszédre! – rikkantotta Ywerd fegyvert rántva. – Elő a kardot, aztán neki!

– Ez a beszéd! – sipította a kardja. – De mielőtt nekiesnénk, meg kell hallgatnotok a történetem folytatását! A jégóriás sem élt sokáig... Hé, meg ne próbáld! Szóljatok már rá, ez megint el akar...

Ywerd visszadugta a bőbeszédű fegyvert a hüvelyébe.

– Az agyamra megy az állandó dumájával!

Megindultak a szűk hegyi ösvényen. Libasorban kellett haladniuk, hogy elférjenek a szakadék szélén kanyargó keskeny járható részen. Odalenn, a szédítő mélységben nem csörgedezett sebes patak, csak mozdulatlan kövek és sziklák hevertek komoran.

Órákba is beletellett, mire bőséges izzadás után sikerült felkapaszkodniuk a csúcsra. Innen már látták, hogyan tudnak átjutni legkönnyebben a szomszédos magaslatra. Keskeny nyereg vezetett át a másik hegy oldalához. Lejtése nem volt túl nagy, és így pont a sárkánybarlang magasságában érkezett.

Ywerd levette hatalmas íját a hátáról, és vesszőt helyezett az idegre. Kucsum az övébe dugta az Aótól vásárolt varázstőrt, és egy parittyát kotort elő a zsákjából. Aztán, amikor meglátta a többiek csodálkozó tekintetét, a homlokát ráncolta, rövid habozás után elrakta a nem túl hatékony fegyvert, és inkább dobótőröket készített elő. Xilanne fekete arcáról nem lehetett leolvasni a készülődés izgalmát; nyugodtan játszadozott varázspálcájával. Haroldus egy tégelyt húzott elő fekete, zsírszerű anyaggal, és kellő alapossággal elkezdte bekenni vele roppant pallosa pengéjét. Skandar Graun először is felcsatolta bal karjára a csigánypajzsot, jobbjába pedig megszokott buzogányát szorította. Nem volt különösebb bizodalma a törékeny kinézetű pajzshoz, de hát úgy okoskodott, ártani nem árthat.

A négy druida kissé hátrébbhúzódott; egymás között tanácskoztak.

– Mi az? – kérdezte harciasan Ywerd. – Ti nem akartok részt venni a csatában?

– Mint láthatod – magyarázta Sharna – valamennyien fegyvertelenek vagyunk. Nem kívánhatod, hogy puszta kézzel és vándorbotjainkkal támadjunk egy félelmetes hírű sárkányra. Akkor már inkább a háttérből segítünk benneteket hatékony varázslatainkkal.

– El tudom képzelni – morogta Ywerd, de nyilván úgy vélte, boldogulnak a druidák nélkül is, mivel nem feszegette tovább az ügyet.

Skandar Graun komoran nézett a sárkány odújának tátongó szájára. Aggasztotta a sötét barlang lakója, de immár más kétségek is befúrták magukat a félork harcos-pap magányos szívébe. Egyre gyakrabban kapta magát azon, hogy úgy érzi, mintha figyelnék. Gyakran észlelte, hogy valamelyik druida épp akkor fordítja el róla a tekintetét és tesz úgy, mintha az ég boltívén úszkáló felhőket szemlélné. Az is megesett, hogy Alurion sötét szembogarával találkozott, Mira szánakozó tekintete időzött el rajta, Krurna sunyi, lapos pillantása siklott le róla, vagy éppen Sharna zord szempárja mondott ki rá ítéletet.

Skandar Graunnak szinte már viszketett a háta ettől a csúf érzéstől. Mit nézik őt állandóan? Mit akarnak tőle?

Rövid megbeszélést folytattak, amely után Ywerd úgy nézett körül, akár egy hadvezér.

– Két oldalról közelítjük meg a barlang száját – inkább csak mérlegelte ezt a lehetőséget, mintsem kijelentette. – Valamelyikünk kicsalja a sárkányt. Az a nő rálő egy tűzgolyót a pálcájából; ezzel várhatóan kissé megzavarja. Ekkor támadunk. Ha szerencsénk lesz, túl közel leszünk hozzá, hogy lángot fújhasson ránk. S ha közelharcra kerül a sor, a nyaka alatt, a mellrészén gyepáljátok, vagy a szárnya alatt; ott gyengébb a páncélja. A fejét bízzátok rám. Ha sikerül felkapaszkodnom a hátára, befellegzett a rusnya dögnek.

– De melyikünk csalja ki? – kockáztatta meg Skandar Graun.

– Nyilván te – szólt közbe Alurion, aki közben odajött, hogy meghallgassa a tanácskozást. – Egyedül te dacolhatsz a sárkánylánggal.

– Mi...

– Hiszen egyedül neked van csigánypajzsod – folytatta a mokány kis fickó szinte gúnyosan. – Ne félj, az megvéd a lángoktól. A többi már csak rajtad áll.

Skandar Graun gyanakodva nézett az elfre. Ez most gúnyolódik vele, vagy komolyan gondolja?

– Tényleg – kiáltotta Kucsum, szinte örömmel, ügyet sem vetve Skandar Graun megrovó pillantására. – Neked van olyan izéd!

– Hát... – tépelődött a félork harcos-pap. – Hát... Hogy csaljam ki?

– Egyszerű – nevetett bántóan a kis termetű druida. – Mindössze néhány sértést kell bekiáltanod a sárkányok nyelvén; ne félj, kijön a barom azonnal...

– Gondolom.

– Mi a legnagyobb sértés sárkánynyelven? – kérdezte lelkes vigyorral Ywerd.

– Kre'ang'orkish'bita-bita – válaszolta komolyan Alurion. – Ha ezt bekiáltod a barlangba, a sárkány agya azonnal vérbe borul a dühtől.

– Miért, mit jelent ez? – faggatta Skandar Graun töretlen gyanakvással.

A kis druidának egyetlen arcizma se rezdült.

– Te rühös, orkpofájú lajhár!

Skandar Graun a homlokát ráncolta. Kucsum kiadós terjedelmű képéről is lehervadt az ocsmány vigyor. Villogó varázstőre semmi perc alatt jelent meg a kezében.

– Ezt kinek mondtad?

– Egy sárkány számára nincs nagyobb sértés – magyarázta Alurion –, mintha egy büdös orkhoz hasonlítják.

– No... csak azért! – morogta Kucsum.

Skandar Graun sandán a többi druidára pillantott. Egyikük sem röhögött.

– Hogy van az a sértés? – kérdezte, hogy megtanulja.

– Te tetves, ork kutya! – felelte rezzenéstelenül Alurion. Skandar Graun figyelmét nem kerülte el, hogy az előbb mintha kissé máshogy lett volna. Mégsem firtatta a dolgot.

– Sárkányul!

– Kre'ang'orkish'bita-bita – ismételte az ifjú druida.

Skandar Graunnak nem volt szüksége több ismétlésre; kiváló volt a memóriája, máris megjegyezte.

– Mire várunk még? – türelmetlenkedett Ywerd. – Azt akarjátok, hogy a büdös dög végelgyengülésben múljon ki? Bele a közepébe!

A kezdeti lendület ellenére kissé meglassultak, amikor a sárkánybarlang közelébe értek. Szó ami szó, nem volt éppen épületes látvány a barlangnyílás előtti terjedelmes térségen heverő, szénné égett, a felismerhetetlenségig megcsonkított tetemek tömkelege. No, a szagról nem is beszélve.

– Hogy bír ilyen bűzben megmaradni ez a dög? – súgta Ywerd utálkozva. – Felfordul a gyomrom.

Skandar Graun vállat vont. Őt különösebben nem zavarta.

– Remélem, nem pofátlankodnak ide azok a pikkelyes izék – jegyezte meg Kucsum, aggodalmas pillantást vetve az égre. – Nem szeretném, ha hátba kapnának!

– A kis csökött majd énekel nekik valami altatót sárkánynyelven – vigyorgott Ywerd. – Úgy se vesszük más hasznát neki meg a kompániájának!

Skandar Graun meg Ywerd a barlangnyílás jobb széléhez osont; Kucsum és Haroldus a túloldalra. Onnan szemeztek egymással.

A barlang mélyéről visszataszító hangok szűrődtek ki: csámcsogás, szörcsögés, morranás, öklendezés, böfögés, csontropogtatás.

– No, mi lesz? – jegyezte meg idegesen Ywerd.

Skandar Graun megszorította a buzogányát, védekezően tartotta előre csigánypajzsát, és, gondosan leplezve ina reszketését, a térség közepére sietett. Onnan kukucskált befelé egy darabig a barlang mélyére, de az éjsötét feketeségen kívül semmi mást nem látott.

Megköszörülte a torkát, és igyekezett úgy megszólalni, hogy ne lehessen érezni az idegen szavak mögött torka remegését.

– Gyere ki, te... Kre'ang'orkish'bita-bita – kiáltotta bőszen. – Gyere ki, beszédem van veled...

Nem panaszkodhatott rá, hogy a mokány kis druida átverte volna. Iszonyatos bődülés hallatszott. Az egyik pillanatban még nem látott mást, csak a teljes feketeséget, a következőben viszont olyan dübörgés támadt, mintha egy megvadult bölénycsorda vágtatott volna végig Barelló tornyának kőpadlatú folyosóján, s mire Skandar Graun igazán kimereszthette volna a szemét, máris feltűnt egy gigászi, sötét tömeg az alagút torkában. Nos, Skandar Graun nem olyan sokat látott a sárkányból. Csak a karcsú kígyónyakat az ezüstpikkelyes testen, a nyak végén a hosszúkás krokodilfejet, a fejen pedig egy szörnyű pofát, amely kinyílik, és narancssárga lángok zúdulnak ki belőle.

Skandar Graun ösztönösen kapta az arca elé a kezét; pajzsostól. És csodák csodája, a pajzs felfogta a gyilkos sárkánytüzet, ám a lángok ereje még így is akkora volt, hogy a megrendült félorkot egyszerűen elsöpörték; pörögve repült el a levegőben, és puffanva csapódott a sziklához.

Hogy ezenközben pontosan mi történt, azt legfeljebb találgatni tudta. Gyors egymásutánban két hatalmas dördülés hallatszott a sárkány felől; valószínűleg Xilanne varázspálcája lépett működésbe. A kettő között a sárkány bömbölése rezegtette meg a levegőt. Éles pendülések is hallatszottak; nyilván Ywerd íjhúrja. Aztán fura sivító hangok. Megint a fekete boszorkány varázsvesszeje?

Aztán a sárkány fájdalmas bömbölésébe belevegyült Kucsum vérszomjas ork szitkozódása, Haroldus idegen nyelvű csatakiáltása, Ywerd harci éneke és egy kotnyeles, sipító hang örömteli rikoltozása.

– Nicsak, egy sárkány! Egyszer már öltem egyet... Igaz, az fele ekkora volt... és akkor még Baphomet démonherceg forgatott... Ne állj meg, Ywerd! Belezzük ki! Nosza! Ne ott szúrd... Kicsit fentebb... kicsit balra... na, most... Ez az! Ez az, a büdös dögének! Szúrjad! Döfjed! Pfuj! Undorító sárkányvér!

A sárkány úgy csapkodott a két szárnyával meg a farkával, hogy rengett a föld a félork alatt. Skandar Graun magához tért a megrázkódtatásból, és kinyitotta a szemét.

Be is hunyta rögvest.

A sárkány akkora volt, hogy azt egy jámbor félork harcos-pap szeme egyszerűen képtelen volt befogadni. Még kétszer kellett odapislantania félig lehunyt pillái mögül, csak akkor fogadta el vonakodva, hogy amit lát, az valóság, nem csupán soványka képzelete otromba torzszüleménye.

Merthogy ez a sárkány akkora volt, mint egy hegy. Háta három-négy embernyi magasan tornyosult, s amikor a nyakát teljesen kinyújtotta, feje búbja szinte a felhőket verte. Egyszerűen lehetetlen volt elképzelni, hogyan is férhetett be ebbe az aránylag normális méretű barlangba.

Leginkább egy gúnárhoz hasonlított, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy testét nem tollak, hanem erős, ezüstszínű pikkelyek borították, gerince mentén deréknyi széles tüskék vonultak végig, s ocsmány hüllőfején fekete taraj meredt felfelé. Két szárnya inkább elkorcsosult bőrlebernyeg volt, semmint a repülés eszköze. Egyszerűen elképzelhetetlennek tűnt, hogy az alig hat-hét méteres szárnyacskák a levegőbe tudjanak emelni egy ilyen gigászi testet. Két toronynyi vastag hátsó lábán akkora karmok meredeztek, hogy láttukra a félork papot rosszullét környékezte. Az elkorcsosult mellső mancsok viszont kimondottan úgy néztek ki, mintha a természet csak az aránytalanság kedvéért ragasztotta volna őket az otromba testre.

Skandar Graun nehézkes és tétova feltápászkodásával egy időben a sárkány épp harsány bömböléssel adta tudtára a világnak, hogy nemtetszését fejezi ki az események ilyetén alakulását illetően. Ugyanis egy apró alak – Ywerd – állt a hátán, a tekergődző nyakba kapaszkodott, és közben minden másodpercben lecsapott folyamatosan sipítozó kardjával; a sárkány bíborvörös vére patakokban ömlött. Kucsum valahogy becsusszant a sárkány két hátsó lába közé, és kékesen villódzó varázstőrével buzgón döfködte a sárkány végbélnyílását. Hogy ezzel mit akart elérni, az sohasem derült ki, mivel a roppant fenevad egy jól irányzott farokcsapással messzire repítette. Ez a röpke kis idő azonban alkalmat adott a félőrülten rikoltozó Haroldusnak, hogy elkerüljön egy felé irányzott szárnycsapást, és fekete zsírral bekent pallosát a sárkány szárnya alá döfje. Tettének nyomán akkora mennyiségű bíborszínű vér fecskendezett ki a sebből, hogy Haroldus szeme-szája tele lett vele.

Skandar Graun megvadult üvöltéssel rontott a borzalmas bestiára. A sárkány odanyúlt csökevény bal mellső mancsával, és egyetlen csapással leütötte. Aztán, ahogy elfordult, hogy lerázza a nyakából szemtelen ellenfelét, farkával úgy megsuhintotta az ocsúdó félorkot, hogy az oda repült vissza, ahonnan támadott.

– Szúrjad! – sipította Timakrisz. – Mire vársz... Ne bambulj! Ott a szeme... Nem baj, majd legközelebb... Vigyázz, a pofáját kerüld el!... Hajrá! Szúrj már! Ejnye... Meg kell mondanom Ywerd, Baphomet démonherceg sokkal ügyesebben forgatott... Na, tessék, már megint elhibáztad... Mondom, hogy a szemébe döfj...

– Kussolj már! – üvöltötte dühösen Ywerd.

– Ezt kinek mondtad? – röhögött démonian a kard. – Ha én nem vezérelnélek, már rég sárkányeledel lennél! Hohó... vigyázz! Ugorj le... Na, jó, ne ugorj! Ott a szeme...

Miközben a sárkány hordóvastag nyakát tekergetve azon volt, hogy megszabaduljon kínzójától, Kucsum és Haroldus ismét belevetette magát a tusába, és szúrták-vágták a behemótot, ahol érték. A sárkány már több tucat sebből vérzett, orrfacsaró bűzű életnedve bíborszínű tócsákba gyűlt alatta, hatalmas végtagjai benne tocsogtak.

Skandar Graun végre ismét támadhatott, és láncos buzogányával teljes erejéből döngetni kezdte a sárkány mellkasát. Akárha egy sziklafalat püfölt volna. A sárkány ismét feléje csapott, ezúttal a jobb szárnyával; a félork azonban egy gyors lehajlással sikeresen kitért a támadás elől.

– Ez az! – rikoltotta Ywerd kardja. – Bele a szemébe! Ezt most kivételesen jól csináltad. Most a másikba... Ne oda, te hülye, az az orra...

A sárkány, úgy látszik, eddig még békésebb oldalát mutatta, mert most hogy fél szemét elvesztette, a támadói megtudhatták, milyen az, amikor úgy isten igazából őrjöngeni kezd.

A hatalmas ezüstsárkány úgy bömbölt, hogy kisebb sziklák váltak le a barlang tetejéről, kőtörmelék záporozott mindenfelé, embernyi földkoloncok röpültek szanaszét – de mi volt mindez a tomboló sárkányhoz képest. Kucsumot a földhöz lapította egy hatalmas farokcsapás, Haroldus egy enyhe szárnylegyintéstől úgy csattant a barlangfalnak, hogy azon nyomban eszméletét vesztette. Ywerd, dacára kardja biztatásának és szidalmainak, azonmód elszállt a sárkány nyakából, mintha szárnyakat kapott volna. A legrosszabbul Skandar Graun járt, mivel ő pont az őrjöngő szörnyeteg útjában helyezkedett el.

A sárkány félvakon csapkodott, vergődött, vonaglott, ütött-vágott, körben forgott, dübörgött, bömbölt, borzalmas karmai a sziklákat hántották, félig elszenesedett, összeégett tetemek repültek a levegőbe.

És a gigászi test megindult előre; egyenesen Skandar Graun felé.

– BOSSZÚ! – üvöltötte kétségbeesetten a félork harcos-pap, utolsó lehetséges menedékéhez folyamodva, és érezte, ahogy a varázslat kattan az agyában; a Káosz Szava működésbe lépett.

Nem segített semmit.

A sárkányra fikarcnyit sem hatott. Rohant tovább. Egyszerűen keresztülgázolt a halálra vált félorkon. Azonban csodával határos módon nem lépett rá, csak farkával legyintette meg kissé; ettől Skandar Graun még hat métert sem igazán repült.

Légi pályáján, mintegy álomban, furcsa jelenetet látott: a négy druidát, amint egymás kezét fogva énekelnek és táncolnak. Még mielőtt kellemetlen ívű röptéből földet (illetve sziklát) ért volna, látta, hogy vakító, sárga villám csap le egy közeli felhőből, egyenesen a tomboló sárkányra.

Hogy mi történt ezután? Nos, ezt csak később tudta meg, ugyanis, szégyen ide vagy oda, Yvorl isten daliás harcos-papja a rázós landolás következtében elájult.

Nem tölthetett túl sok időt az örökkévalóság peremén, mivel amikor kinyitotta a szemét, s látta, hogy a sárkány az utolsókat rúgja. Már nem bömbölt, szárnycsapásai inkább szánalmasak voltak, semmint veszedelmesek, s csökevényes mellső végtagjai idétlenül mozogtak.

Aztán minden elcsendesedett; az ezüstsárkány távozott az élők birodalmából.

– É-élünk? – nyögte Kucsum valahonnan a távolból.

Válaszként a varázskard diadalmas sipítása hallatszott.

– Hű... fiacskám, ezt megpusztítottuk!

– Aha – mondta Ywerd borongósan, és fájdalmas képpel egyenesedett fel.

Haroldus tért magához utoljára, de hamarosan mindannyian a sárkány teteme körül csoportosultak.

– Az a villám... – nyögte Kucsum, és a druidák felé fordult – a ti művetek volt, igaz?

– Úgy van – mosolygott Sharna. – Négy druida együtt sok mindenre képes.

– Nagy erőfeszítésünkbe került – kacagott jókedvűen Mira –, de nem volt más választásunk. Amikor láttuk, hogy nem bírtok vele, össze kellett szednünk minden tudományunkat.

Kucsum a barlang felé sandítgatott.

– Állítólag az ilyen dögök jókora kincset szoktak felhalmozni.

Hát igen. A kis társaság összeszedte minden akaraterejét, és szitkozódva, káromkodva behatoltak a sárkány szörnyűségesen bűzlő barlangjába.

Sharna fáklyát húzott elő a hátizsákjából, és annak fényénél a kanyargó járatokban hamarosan rábukkantak a sárkány fészkére. És ott volt a kincs is.

Méghozzá micsoda kincs!

Skandar Graun látott már egyet s mást Alouita romvárában, de az itt felhalmozott drágakövek, aranypénzek halmaza még az ő képzelőerejét is meghaladta. Nem sokat vitatkoztak az osztozkodáson; a druidák kivételével mindegyikük úgy megpakolta a hátizsákját, hogy az csak úgy dagadozott a súly alatt.

– Vissza kellene menni Aóhoz – nyögte Kucsum. – Szívesen elvásárolnám nála ezt az egészet.

Sharna nyugodtan szemlélte a kincsek között dúskáló társait. Ő csak akkor lépett közelebb, amikor egy fekete bársonnyal bevont ládikából három kulcs került elő: ezüst, topáz, rubin.

Sharna magabiztos mozdulattal vette magához a kulcsokat.

– Mi öltük meg a sárkányt – közölte –, ezek minket illetnek.

– Hohó! – háborodott fel Kucsum. – Azért egy kevés közünk nekünk is volt hozzá. Legalább az egyik kulcs...

– A rubinkulcsot! – mondta ellentmondást nem tűrően Ywerd, és kivonta a kardját. – Ide vele!

– Igen, én is amondó vagyok! – kontrázott rá a kard. – Egy hasonló helyzetben, amikor az akkori gazdám, Melrouse, a Tengeristen fia és leghűbb bajnoka kivont egykori varázshatalmú kovácsaim ellenében...

Ywerd a hüvelyébe dugta a kardot.

Sharna vállat vont, és átadta a rubinkulcsot Ywerdnek.

– Oly mindegy, kinél van. Úgyis csak együtt juthatunk ki innen.

Jó messzire eltávolodtak a barlangtól, ahol már nem érezték a bűzt, és egy széljárta fennsíkon táboroztak le. Legtöbbjüknek volt nyalogatnivaló sebe.

Nem tartottak különösebb támadástól, de a biztonság kedvéért felváltva őrködtek. Skandar Graunra hajnal felé került sor.

Miközben dideregve húzta össze magán a köpenyét, és ezen a legutóbbi kalandon járt az esze, azon kapta magát, hogy valaki közeledik felé. Kucsum volt az. Hason csúszott oda.

– Pszt! – mondta az orgyilkos. – Maradj csendben!

– Mit akarsz?

Kucsum nem egyenesedett fel. Behúzódott egy szikla árnyékába, onnan suttogott.

– Kihallgattam a druidákat. Amikor Alurion volt őrségen és azt hitték, mindannyian alszunk, hosszan tanácskoztak. Biztonságban érezték magukat, mert saját titkos nyelvükön beszéltek. Azt persze nem tudták, hogy ez a nyelv nem is annyira titkos... már ami engem illet.

Skandar Graun vállat vont.

– És akkor?

– Rólad beszéltek.

A félork pap összerezzent.

– Mit?

– Nem minden szót értettem. Annyi biztos, hogy Sharna, Alurion meg Mira Krurna hívására jött ide, a Limbóra. Csupán egyetlen céljuk van. Egy bizonyos Yvorl-pap megölése.

Skandar Graun megborzongott.

– Honnan veszed?

– Abban reménykedtek, hogy a sárkány elpusztít. Ha nem, ők öltek volna meg. Ám az erejüket arra kellett elhasználniuk, hogy a sárkánnyal végezzenek, így nem foglalkozhattak veled.

– És? – sürgette izgatottan Skandar Graun. – Mikor akarják?

– Éppen ez az – suttogta Kucsum. – Az az Alurion nevezetű tündérkorcs azt akarja, hogy minél előbb végezzenek veled, de Sharna azt mondta, várjanak a bosszúval, míg minden kulcs a kezükben nem lesz. Hiszen a kulcsok megszerzésében még te is a hasznukra lehetsz...

– Bosszú? – töprengett Skandar Graun. – Mit akarnak ezek megbosszulni rajtam?

– Mit tudom én – vont vállat Kucsum fektében. – Valami Nicolaust emlegettek. Ismerős a név?

Skandar Graun keserűt nyelt.

– Honnan a fenéből tudják, hogy...

– Te ölted meg? – vigyorodott el Kucsum. – Akkor ez a Nicolaus is egy barátod lehetett, te két lábon járó pestis?

– Menj a fenébe!

Skandar Graun nyugtalanul lesett az alvó druidák felé. Szóval azért vannak itt, hogy megbosszulják Nicolaus halálát. Négy druida! Már pedig négy druida együtt sok mindenre képes. Például arra, hogy valami mennyei villámmal agyonsújtson egy tomboló ezüstsárkányt. És még mire? Képesek lesznek elbánni egyetlen szál Skandar Graunnal?

 

 

8. Morfeist

 

Másnap reggel Skandar Graun először is imádkozott Yvorlhoz, és hatalmas megkönnyebbüléssel fogadta, hogy a Káosz Szaván kívül ismét hat teljes varázslatot tudott bepréselni a fejébe. Így már nem is olyan rosszak az esélyek.

Azonban nem csak ő töltötte magányos meditálással az ébredés utáni félórát; a négy druida különvonultan, elmélyülten mormogott. Hogy ők kihez vagy mihez imádkoztak, azt Skandar Graun nem tudta.

– Most merre? – kérdezte mintegy érdeklődve, miközben igyekezett nem vetni gyilkos tekinteteket a druidákra.

Sharna az égre mutatott.

– Ha érzékeim nem csalnak, az a felhő ott nem természetes eredetű. Gyanítom, valamiféle térkapu lehet.

– Térkapu? – csodálkozott Kucsum. – Nem inkább szintkapu... ha egy másik szintre lehet átjutni rajta.

– Megnevezés kérdése – szögezte le Krurna.

– De ha egyszer egy másik szintre vezet... – erősködött Kucsum. – Miért ne hívhatnánk szintkapunak?

Alurionon látszott, hogy majd felrobban dühében. Odaugrott Kucsum elé.

– Nem fognád be végre a szád?

Kucsum elvigyorodott. Aztán kirántotta varázstőrét.

Alurion elhátrált, és felemelte kalapácsát.

– Megálljatok! – lépett közbe Sharna parancsolóan. – Ha egymásnak esünk, sohasem jutunk ki innen. Tegyétek félre az ellentéteket. Hosszú út áll még előttünk, és félő, hogy épp elég veszély les ránk belviszály nélkül is.

– Aha – morogta sokatmondóan Skandar Graun.

Alurion elfordult, és gyűlölködő képpel távozott. Kucsum vállat vont, és elrakta tőrét.

Ywerd ellenben széles mozdulattal kardot rántott.

– Megállj! – kiáltotta az ősz druida elkeseredetten. – Mindenképpen vérontást akarsz?

– Én? – Ywerd döbbenten nézett körül. – Mármint én?

– Mit akarsz a fegyverrel?

– Ja... – Ywerd csak most kapott észbe, mit értettek félre mozdulataiban. – Timakrisz megérzi a mágiát. Vizsgáljuk meg azt a felhőt!

– Nincs rajta sok vizsgálnivaló – sipította a kard. – Ismerem a terepet. Egyszer már jártam itt. Pontosan százhatvankilenc évvel, két hónappal és hat nappal ezelőtt, Gyilkos Kezű Umantharral, a Szent Pajzs Rend nagymesterével. Akkoriban persze még nyoma sem volt a megboldogult sárkánynak, egy Alhazriad nevű skorpiódémon uralkodott itt. A Gyilkos Kezű épphogy eliszkolt előle. Minden héten egyszer ugyanis annak a hegynek a csúcsáról könnyedén be lehet jutni abba az ezüstszínű felhőbe. A felhő voltaképpen egy szintkapu...

– Na mit mondtam? – ordított fel Kucsum diadalmasan. – Ugye, hogy szintkapu!

Alurion sötét pillantást vetett rá.

– A szintkapun keresztül az Aranyszintre jutunk. Akkoriban még egy névtelen Lánglény uralta; azonban tudomásom szerint most egy Morfeist nevű varázsló él ott, aki valami negyven évvel ezelőtt fondorlatos módon győzte le a lánglényt: az egész világot elárasztotta vízzel.

– Morfeist? – töprengett Skandar Graun. – Ismerős név.

– Barelló említette – magyarázta Krurna. – Onnan rémlik. Ez valami varázsló. Állítólag igen félelmetes.

– Azóta persze már eltávolította a vizet – folytatta a kard. – Morfeist meglehetősen rejtélyes életet él. Csak annyit tudok róla, hogy a csúfneve: Macska. Nyilván szereti ezeket az aranyos, feldarabolnivaló, nyávogó kis jószágokat.

– Van nála kulcs? – kérdezte Kucsum lényegretörően.

– Mi vagyok én? – sipította felháborodottan a kard. – Enciklopédia? Menj, nézd meg magad! Azonnal tegyél el, Ywerd, nem beszélek tovább nektek!

Ywerd vigyorogva vont vállat.

– Csakhogy ezt is megértük. Timakrisz hallgatási fogadalmat tesz.

– Miért, szerinted is sokat beszélek?

– Hát, néhanapján...

– Jól van, Ywerd, ezt megjegyeztem. Fogsz még te rimánkodni nekem, hogy beszéljek! De még mennyire hogy fogsz! Most tegyél el! Ywerd engedelmeskedett.

– Hogy jutunk fel oda? – kérdezte Skandar Graun. – A felhő nincs a hegycsúcs közelében. És ahogy elnézem, egyre távolodik. Nem várhatunk egy hetet.

– Egyszerű – szólalt meg váratlanul Xilanne, aki egy ideje már hallgatott. – Egyenként felviszlek benneteket a seprűmön.

Hamarosan kiderült, hogy a druidáknak nincs szükségük ilyen segítségre. Mosolyogva összefogódzkodtak, valamit kántáltak, és szép lassan emelkedni kezdtek.

Xilanne felült a seprűjére, magához ölelte Haroldust, és a harcossal a karjai között suhanni kezdett a felhő felé. Hamarább felért, mint a lassan emelkedő druidák, ám mire visszatért a kobakját vakaró Kucsumért, azok négyen már a felhő alatt lebegő, láthatatlan platformról bámultak visszafelé, a barna hajú izomkolosszussal együtt.

– Menj te előbb! – sugallta Kucsum Skandar Graunnak. – Én egy kicsivel súlyosabb vagyok. Ha kettétörik alattam az a nyivászta söprű, te legalább már fent leszel.

– Akkor menjen előbb Ywerd – vélte Skandar Graun. – Ő a legkönnyebb hármónk közül.

– Én menjek? – vigyorgott az ifjú harcos. – Jól van, megyek.

Ám ahelyett, hogy odalépett volna Xilanne-hez, fellebbentette fekete köpenyének denevérszárnyát, és fennhangon kacagva elrugaszkodott a talajtól.

– Erre nem számítottatok, mi? – harsogta. – Na, mi lesz, jöttök vagy maradtok?

Skandar Graun odalépett a sötét kis nőhöz, és átölelte. Érezte, ahogy a talaj kisiklik alóluk, és sebesen suhannak a magasan úszó felhő fölé.

Skandar Graun, bár az elmúlt napok alatt immár harmadik alkalommal ismerte meg a repülés ízét, nem mert lepillantani, mert iszonyú tériszony tört rá, és félt, hogy rémülete megszakítja a seprű mágiáját.

– Azannyát! – suttogta.

– Figyelj, félvér! – sziszegte Xilanne. – Van nekem egy apró varázslatom. Néhány pillanatra bárkinek a gondolatait kifürkészhetem. Belenéztem Sharna fejébe. Ezek érted jöttek. Téged akarnak megölni. És mellesleg végezni mindannyiunkkal.

– Mi? – nyögte Skandar Graun, bár igazából nem lepődött meg.

– Te eltetted láb alól valami barátjukat. Krurna rád ismert. Többször is megpróbált megölni, de nem sikerült neki...

– Krurna? – Tulajdonképpen ez sem lepte meg.

– Ezért üzenetet küldött a főnökének, Sharnának, aki magával hozta két leghatalmasabb szolgáját. Négyen együtt erősebbek nálunk, de talán elpusztíthatjuk őket...

– Pusztítani, ölni, gyilkolni – morogta Skandar Graun. – Miért? Miért? Miért? Elegem van a gyilkolásból! Amikor Peltárnak adtam a Káosz Szavát, azt hittem, vége a gyötrelmeimnek és nyugodtan élhetek. Békében, gyilkolás nélkül.

– Ölnöd kell – sziszegte a lány –, különben téged ölnek meg.

– Yvorl látja lelkem, én nem akarok rosszat senkinek, mégis olyan vagyok, mint a két lábon járó pestis. A társaim, az ellenségeim, akik csak a közelemben vannak, hullanak, mint a legyek.

– Igen – suttogta a nő átszellemült hangon. – És én pontosan ezért szeretlek. Te vagy az egyetlen férfi a világon, akitől félni tudnék... ezért hát inkább beléd szerettem, mint hogy rettegjek tőled!

– Mi? – Skandar Graun ettől jobban megrémült, mintha a kis nő megpróbálta volna lelökni az ingatag járműről. – Hogy érted ezt?

– Az egyetlen férfi, akitől rettegni tudtam, halott. Ruffirant nem ver többé. Nekem azonban szükségem van valakire, akitől rettegni tudok, különben nincs értelme az életemnek. Te leszel az a férfi, Skandar Graun! Mi ketten élve fogunk kijutni erről az átkozott Limbóról, és akkor a tied leszek. Azt akarom, hogy néha alaposan páholj el; neked olyan csodálatosan erős a markod!

– Dehát te... gilf vagy, én pedig ork.

– Tudom, hogy nem lehet gyerekünk – sóhajtotta a nő –, de ez sem számit. Vagy a tied leszek, vagy megölöm magam.

– Ugyan – mondta felhősen Skandar Graun. – Nem kell olyan komolyan venni a szerelmet. Egy késszúrás semmit sem old meg.

– Kés? – kacagott részegen Xilanne. – Nem. Az én halálom látványos lesz. Megfordítom a seprű orrát, és teljes sebességgel nekirobogok egy sziklának.

Skandar Graun riadtan pillantott felfelé. A felhő alig húsz-harminc méterre lehetett.

– Semmiképpen ne tedd! – szögezte le. – Értelmetlen halál lenne.

– Ha nem szeretsz... most azonnal...

– Én? – csodálkozott Skandar Graun. – Mondtam én egy szóval is, hogy nem szeretlek? Csak éppen... izé, nem mertem kimutatni az érzelmeimet, mivel attól tartottam, hogy özvegyi gyászodban rossz néven vennéd.

– Ó, mily tapintatos vagy!

– Hát, igen – lehelte Skandar Graun. Már csak tíz méter.

– De ugye, ti ork férfiak verni is szoktátok az asszonyaitokat?

– Naná!

– És engem is... elversz majd, úgy istenigazából?

Skandar Graunnak máris viszketett a tenyere. No jó, még öt méter.

– Abban biztos lehetsz.

Amikor ismét felpillantott, hogy lássa, meddig kell még kibírnia, ijesztő látvány tárult a szeme elé. A közönyösen álldogáló Haroldus mellett a négy druida egymás kezét fogva kántált valamit.

– Villám! – üvöltötte Skandar Graun rémülten, és görcsbe ránduló testtel várta, hogy lesújtson rá a mennykőcsapás.

– Villával akarsz verni? – csodálkozott Xilanne. – Én a korbácsot jobban kedvelem.

Ekkor kezdtek zuhanni.

A seprű megbillent alattuk, mintha egy pillanat alatt elveszttette volna minden varázserejét, és két utasa kőként hullott alá a mélybe.

– Foglak verni! – üvöltötte Skandar Graun kétségbeesetten. – Korbáccsal, ha akarod!

– A seprű! – sikoltotta Xilanne. – Meghalunk...

Egymásba kapaszkodva, pörögve zuhantak lefelé, és a sziklaplató sokkal ijesztőbb sebességgel közeledett feléjük, mint nem sokkal ezelőtt a felhő.

– Áááááááááááááá... – jegyezte meg Skandar Graun.

Hirtelen egy erős marok fonódott a bokájára, és ahogy visszafogta zuhanásában, a lendülettől továbbsuhanó, belé kapaszkodó kis boszorkány majdnem kitépte a karját.

– Nana! – mondta Ywerd valahol a feje fölött. – Mit művelsz, félvér? Hogy számoljak el veled Yvorlnak, ha te itt összetöröd magad?

Ywerd erőlködve csapkodott köpenye denevérszárnyaival, de végül is feljutott kettős terhével a felhő alatti platformra.

– A seprű... – lihegte Xilanne tágra nyílt szemmel. – Már újra működik. Olyan volt, mintha valami varázslat kapcsolta volna ki.

Skandar Graun megmarkolta a buzogánya nyelét, és vérben forgó szemmel sietett oda Sharnához.

– Mi volt ez? – követelte.

– Szerencse – felelte Sharna nyugodtan. Ha Ywerd barátotok el nem kap benneteket, most kettővel kevesebben lennénk.

Skandar Graun szinte tajtékzott a dühtől.

– Miféle varázslatot műveltetek a seprűvel?

– Vigyázz a szádra, félvér! – ugrott mestere elé Alurion felborzolódott hajzattal. – Árulással gyanúsítasz bennünket?

– Nem árulással! – süvöltötte a félork tele szájjal. – Csak azzal, hogy egy varázslattal elrontottátok a seprűnket. Az életünkre törtetek!

– Ami sok az sok! – Alurion felemelte a kalapácsát.

Sharna azonban simán félretolta, mintha csak egy alkalmatlankodó legyet hessegetne el.

– Miért tettünk volna ilyet? – kérdezte ártatlan tekintettel az ősz druida.

– Hogy miért? – rikoltotta diadalmasan Skandar Graun. Aztán visszafogta magát. Nem jó, ha elárulja, hogy tud a druidák szándékáról. – Tényleg, miért is? – kérdezte csendesebben.

– Az nem jutott eszedbe – magyarázta Krurna is –, hogy amennyiben a halálodat akarnánk, villámmal sújtottunk volna le rád, mint a sárkányra?

Hm. Skandar Graun erre nem tudott igazán visszavágni.

– Láttam, hogy egymás kezét fogjátok és kántáltok – motyogta.

– Igen – mosolyodott el Mira. – Hálát adtunk Zheniának, a Zöld Úrnőnek, hogy épségben feljuttatott bennünket ekkora magasságba.

– Hát... akkor, hm, szóval... akkor mi volt ez a seprűvel?

– Ez itt a Limbó – felelte Sharna ünnepélyesen. – Sohasem tudhatod, mikor sújt le reád a Káosz dühe.

Skandar Graun nem volt teljes mértékig elégedett ezzel a válasszal, de el kellett fogadnia, hiszen szíve mélyén egyáltalán nem állt szándékában összecsapást kezdeményezni. Ráadásul, mi van akkor, ha a druidák ez esetben valóban ártatlanok? Hiszen Kucsum és Xilanne is egybehangzóan azt állították, hogy a druidák majd csak akkor akarnak lecsapni rá, ha minden kulcs a kezükben lesz.

Minden kulcs?

Skandar Graun elvigyorodott. Agyafúrt terv kezdett körvonalazódni fortélyos agyában.

Időközben Ywerd visszarepült Kucsumért, és szinte erőnek erejével felráncigálta a húzódozó orgyilkost a felhőig.

Egymás után léptek be és tűntek el a felhő sűrűjében.

Xilanne egy pillanatra visszafogta Skandar Graunt.

– Amit a levegőben mondtál... az igaz?

– Teljes mértékig – bizonygatta a félork. – Érzéseim őszinték irántad. De... arra kérlek, tégy úgy, mintha nem lenne köztünk semmilyen... izé, érzelmi viszony... Nem szeretném, ha ellenségeink, a druidák gyanítanának valamit. Majd ha kijutottunk ebből a pokoli birodalomból...

– Ó, uram! – kiáltotta a lány. – Mily nagyszerű férfi vagy te! Most már szívesen halok meg, ha kell!

– Nem kell – morogta Skandar Graun. – Majd... majd csak nézd meg... De menjünk már, mert a többiek gyanút fognak!

– Ha mégis meghalnék – mondta ünnepélyesen a lány –, ne feledd, amit most mondani fogok neked! Ne engedd, hogy kitépjék a szívemet, sem azt, hogy levágják a fejemet! És ne temessetek el!

Skandar Graun egyszeriben libabőrös lett.

– Azért, mert...

– Igen, mi gilfek erős szervezetűek vagyunk; a halálból is visszatérünk, ha nem csonkítják meg a testünket...

– Gyerünk!

Átléptek a felhő ezüstös függönyén, mely halk, susogó nesszel nyílt meg előttük. Egy legalább száz méter széles, sötét vizű folyó partján találták magukat. A nap vakítóan ragyogott, sokkal fényesebben, mint a sárkány birodalmában. Sárga sugarai aranyszínbe vonták a túlnan húzódó sárgás lombozatú erdőséget. Lábuk alatt a homok úgyszintén aranyszínű volt.

– Aranyszint – suttogta Kucsum. – Ha tele lesz arannyal, megüt a guta. A hátizsákom csordultig telt.

– Ott! – mutatta Sharna fenséges mozdulattal. – Ott észak felé... látjátok azt a palotát. A csillogó tornyai messziről elárulják...

Ywerd kivonta a kardját.

– Nos, Timakrisz, az a varázsló háza?

– No, jól van, beszélek – egyezett bele a kard nagylelkűen. – Igen, az Morfeist kastélya. Őt nem ismerem személyesen, de lefogadom, hogy már tud a jöveteletekről, és felkészült a fogadásotokra.

– Mi is – morogta Alurion harciasan.

– Ugyan – kacagott a kard fennhangon. – Morfeistet erővel le nem győzitek! Csellel, barátaim, csellel... nincs más esélyetek...

– Te mit tennél? – kérdezte finoman Sharna.

– Én? Visszabújok a hüvelyembe, és nyugodtan kivárom, míg végeztek vele. Ez a varázsló nem az esetem. Ha például Harligard fejedelem kezében lennék, egy percig sem aggódnék. Megboldogult huszonkilencedik gazdám egyetlen kézmozdulattal kirobbantaná Morfeist ócska kis kuckóját erről a létsíkról. De hogy ti mit tehettek? Ezt döntsétek el magatok!

– Van még villámotok? – kérdezte Ywerd a druidákat.

– Még napokig nem gyűlik össze annyi energiánk... – kezdte Krurna, de Sharna szúrós pillantására elhallgatott.

– Más megoldást kell találnunk – mondta Sharna. – Maradunk a cselnél.

Tanácstalanul hümmögtek.

Skandar Graun, aki egész máson törte a fejét, most felszisszent.

– Van egy ötletem – közölte vontatottan. Előkotorta a hátizsákjából a labdányi üveggömböt. – E gömb párja egy fekete lidérc tulajdonában van. Aki belenéz, az a lidérccel találja szemközt magát. Próbáljuk meg eladni a varázslónak. Miközben ellenőrzi, hogy ez a gömb valóban mágikus-e, nyilván rajtunk fogja tartani a szemét. Vagyis... nem kellő összpontosítással tekint majd bele. És a lidérc meghipnotizálja...

– Én meg ledöföm – bólogatott Kucsum. – Zseniális terv.

– És mi lesz, ha kudarcot vall? – kérdezte Alurion.

– Harc – vélte Ywerd.

Hosszas tanácskozás után úgy döntöttek, csak hárman mennek be a varázslóhoz: Skandar Graun, Kucsum és Ywerd; a többiek a ház közelében rejtőzködnek el, és szükség esetén közbelépnek.

– Jó, de hogy jutunk át a folyón? – vetette fel Kucsum. – Én ugyanis utálok úszni.

– Megoldjuk – bólintott Sharna.

A négy druida – immár nem első alkalommal – megfogta egymás kezét, és kántálni kezdett.

Skandar Graun meglepve látta, hogy széles szivárvány jelenik meg nem messze, s egy szemvillanás alatt átíveli a folyót, akár valami híd.

Így történt, hogy hőseink száraz lábbal gyalogoltak át a folyó fölött. A szivárvány szertefoszlott mögöttük, mintha sosem lett volna.

Skandar Graun gyanakodva nézte a druidákat. Mi az, most nem kántálnak az istenükhöz, amiért sikerült a varázslatuk?

Nem kántáltak.

A biztonság kedvéért máris két csoportra oszlottak, úgy indultak meg a távoli tisztás felé, ahol a kéttornyú palota állt.

A druidák, Haroldus és Xilanne elrejtőztek a tisztás szélén, Skandar Graun és két társa pedig minden óvatosságra fittyet hányva egyenesen megindult a bejárat felé.

Alig embernyi magasságú, keskeny ajtó állta útjukat, melyen bronz kopogtató díszelgett. Skandar Graun meg akarta ragadni, de Ywerd elkapta a kezét.

– Vigyázz, mihez nyúlsz! – súgta. – Ez egy varázsló háza.

Kucsum kopogott be, pengében végződő kezével.

A kis faajtó közepén tenyérnyi, testetlen szem jelent meg, a vörös szemgolyó ide-oda villant, mintha fel akarná mérni őket. Aztán egy hasonlóan vörös száj is feltűnt valamivel lentebb.

– Kik vagytok? Mit akartok? – hallatszott egy reszelős, mély hang.

– Utazók – felelte ravaszul Kucsum. – Szeretnénk megpihenni, mielőtt továbbmegyünk.

– Tovább? Hová?

– Kijutni a Limbóról – felelte ismét Kucsum. – Egy kulcsot megszereztünk. Már csak tizenegy hiányzik.

Az ajtó nyikorogva kitárult előttük.

– Legyetek vendégeim! – recsegte a hang.

Egy homályos előcsarnokba jutottak, ahonnan számos ajtó nyílt. Az egyik mögül barátságos, pirospozsgás férfi sietett elő. A lába mellett egy megtermett irombamacska sétált, körös-körül pedig macskák tömege nyávogott; egy egész macskárium.

Valószínűleg ezért hívhatják Macskának, gondolta némi feszültséggel Skandar Graun.

– Nos, uraim – kezdte a pirospozsgás férfiú. – Én vagyok Morfeist, e szerény lak tulajdonosa. Örömmel látom vendégül önöket ma éjszakára. Kerüljenek beljebb!

Barátságosan intett a szoba felé, ahonnan kilépett.

Skandar Graun habozott volna, de Ywerd minden tétovázás nélkül besétált, s mivel Kucsum is követte, a félork harcos-pap sem maradhatott le.

A szoba berendezése főúri volt, a macskák minden kényelmet megkaptak. A bársony- és selyempárnák sokasága mellett kényelmes díványok, matracok tömkelege gondoskodott a tarka bundás kis állatok jólétéről.

– Meglepődtek a külsőmön, igaz, uraim? – vihorászott a házigazdájuk. – Igen, nem tévednek, a félelmetes hírű Morfeist én lennék. No, ne izguljanak, egyáltalán nem vagyok olyan gonosz, mint amilyen a hírem. Megérthetik, hogy ezen a helyen kénytelen voltam elterjeszteni magamról egy-két csúfságot, hogy ellenségeim messzire elkerüljenek. Tudják, hogy van ez. Az ember szüntelen atrocitásoknak van kitéve. Remélem, önök kimondottan becsületes szándékkal érkeztek.

– Kimondottan – állította meggyőzően Skandar Graun, Kucsum és Ywerd egyszerre.

– Ismerkedjenek meg az én kis cicuskáimmal – mosolygott mézédesen Morfeist. – Nincsenek ezeknél aranyosabb állatok a világon, higgyék el nekem. Az a tarka ott Morfi, mellette Friem, az a tiszta fehér Buddy, a fekete Pircy, ott az... ah, de minek is untatom önöket holmi nevekkel, foglaljanak helyet inkább, és meséljenek, mi járatban vannak erre, ahol a madár se jár... Hogyan jutottak hozzá ahhoz a kulcshoz, amit említettek! Parancsolnak valami frissítőt? Ne féljenek, nem tartozom azok közé, akik mérget szolgálnak fel a vendégeiknek.

Skandar Graun és társai nem kértek frissítőt.

Pár percnyi udvariaskodás és a tények javát mellőző társalgás után Skandar Graun rátért a lényegre.

– Az igazság az, hogy azért jöttünk önhöz, mert azt hallottuk, hogy tudja a módját, hogyan juthatunk vissza a valódi világba.

Morfeist egy bársonykanapén ült, bal kezével az irombamacskát cirógatta, jobbjával a bajuszát pödörte.

– Való igaz – mondta némi habozás után –, én ismerem a módját a menekülésnek. Csakhogy ez nem olcsó. Említettek egy kulcsot.

Kucsum előhalászta a nála lévő gagátkulcsot, és lerakta az asztalra. Házigazdájuk nem nyúlt utána.

– Nem vagyok olyan félelmetes varázsló, mint hírlik – mondta Morfeist –, de van egy kevés hatalmam ahhoz, hogy teljesítsem a kérésüket. Ki tudom juttatni innen önöket, csakhogy a varázslat igencsak költséges... és ez a kulcs... úgyszólván nem ér semmit. Ez az egyetlen olyan kulcs, mely legalább húsz másolatban létezik.

– Ebben az esetben – krákogott Skandar Graun –, talán elfogadna mást is?

– Attól függ, mi az a más – jelentette ki Morfeist, törleszkedő macskáit cirógatva.

– A zsákjaink aranytól duzzadnak – sietett közölni Kucsum.

– Néhány drágakő is akad – tette hozzá Ywerd.

Morfeist csak legyintett.

– Ez a kastély tele van arannyal és drágakövekkel. Mi szükségem lenne még többre?

Skandar Graun kényelmetlenül feszengett.

– Hát akkor... – bökte ki vonakodva – úgy látszik, kénytelen leszek megválni legféltettebb kincsemtől...

A varázslón nem látszott izgalom.

– És mi légyen az?

– Egy varázsszer. – Skandar Graun kibontotta a padlón heverő zsákja száját, és óvatosan kiemelte a varázsgömböt. – Lendoron szereztem, Alouita romvárában. Ha belenézek, és kérdéseket teszek fel, sok titokra választ kapok. Verghaust... az ördögök hercege felel nekem. Igaz, mindahányszor megátkoz, és meg is jelölt... mint látható a jele itt a bal szemöldököm fölött, de hát...

Morfeist közelebb hajolt Skandar Graunhoz, és amikor felismerte Verghaust sátáncsillagát a bozontos szemöldök fölött, arcára leplezetlen érdeklődés ült ki.

– Hadd nézzek bele a gömbbe!

Skandar Graun féltékenyen húzta el.

– Még nem alkudtunk meg.

– Ugyan – mondta a varázsló türelmetlenül. – Ha a gömb valódi, fikarcnyi kétségük sem lehet, hogy teljesítem a kívánságukat. Mint említettem, korántsem vagyok olyan gonosz, mint hírlik. Na, ide vele!

Skandar Graun habozva nyújtotta át a vászonba bugyolált gömböt.

Morfeist kitakarta, egy pillantást vetett rá, és azon nyomban megmerevedett.

– Mire vársz? – morogta Skandar Graun a késlekedő Kucsumnak.

Az orgyilkos zavart képpel döfte varázstőrét a pirospozsgás mágus dagadt nyakába. Vér fröccsent; még néhány gyors döfés, és Morfeist lehanyatlott.

– Ilyen könnyű lenne? – suttogta Kucsum, és gyanakodva nézett körül.

Ywerd kivonta a kardját.

– A macska! – sipította Timakrisz. – A macska a varázsló! Az az ember csak egy klón volt!

A cirmosok eszeveszett nyávogással futottak szerteszét. Soraik közül lángvörös gömb gördült elő, szétrobbant, s Skandar Graun meg a társai annyifelé röpültek, ahányan voltak.

– Mondtam, hogy a macska! – rikoltotta a kard. – Öld meg!

– Melyiket? – ordította Ywerd. Dühödten üldözte az összevissza rohangáló állatkák tömkelegét. Valahányszor lecsapott, a kard felvisított.

– Nem ezt! Ott fut!

– De hol?

– Most jobbról... Nem, balról... vigyázz!

Iszonyú bűzfelhő telepedett a ház belsejére; Skandar Graun, dacára szívós ork természetének, azon nyomban okádni kezdett, szemét könny futotta el, és gyakorlatilag megvakult.

– Ha elengedsz, véged! – hallatszott Timakrisz sipítása. – Most vágj... Nem arra! Ott fut! Mi az? Hánysz? Ilyet még Morghast báró, a Fekete Halál sem csinált, pedig ő kákabélű volt! Kapd el, mire vársz... Ó, hogy lehettem ilyen balga, hogy pont veled társultam! Ott fut!

Skandar Graun vakon támolygott. Valami szörnyű erő úgy mellbevágta, hogy felemelkedett a talajról, és szilánkokra tört egy kristályablakot.

Iszonyú összevisszaság támadt!

Milliónyi macska rohangált összevissza, s bár a hangok alapján Ywerd vitézül darabolta őket, nem akartak fogyni.

– A macska! – hallatszott Kucsum bömbölése, és Skandar Graunnak halvány fogalma sem volt róla, hogy az orgyilkos kinek szánta a figyelmeztetését.

Hirtelen friss levegő csapta meg, hányingere elmúlt; köhögött még néhányat, aztán belevetette magát a küzdelembe.

Ennyi macskát együtt még életében nem látott. Ha nem is volt millió belőlük, mint először hitte, legalább ezer különféle színű és fajtájú macska nyivákolt, fújt és karmolt a közelében. És ezek között volt egy, amelyik...

A macskák özönéből most egy méteres, tűzvörös gömb bukkant elő, és egyenesen az ajtó felé gördült, amin épp most rontottak be a druidák, Haroldus meg Xilanne. Talán mondani sem kell, hogy a bősz támadók ahányan voltak, annyifelé rebbentek szét előle. A vöröslő tűzgolyó felrobbant, és szétvetette az épület elülső falát. Törmelék záporozott; odakint a sárga lombozatú fák úgy égtek, mintha előzőleg olajjal locsolták volna le őket.

Egy fekete macska repült Skandar Graun arca felé. A félork gyors legyintéssel hessegette el. Az állatnak recsegve roppant ketté a gerince, akadt azonban helyette ezernyi másik.

Legalább tíz macska ugrott a nyomában. Skandar Graun vadul csapkodott a buzogányával, és némi nosztalgiával gondolt arra az időre, amikor kiéhezve mászkált a Rontás Erdejében, és a lelki üdvét is eladta volna egy falás ízletes macskahúsért. Macskából most nem volt hiány, csak épp falatozásra nem jutott idő. Röpke percen belül hatot is lecsapott, a hetedik mégis a képébe ugrott, s karmaival még csúfabbá tette orkpofáját.

– Yvorlra! – üvöltötte Skandar Graun, és varázskesztyűs kezével úgy összeszorította a pimasz kis támadó testét, hogy vér spriccelt az ujjai közül.

Az az egy macska azonban, amely varázslatokkal bombázta őket, még mindig szabadon működhetett.

Most sűrű köd burkolta be a házat. Skandar Graun egy pillanatra meglátott egy macskát, amelynek a szeméből kék és lila szikrák pattogtak; az iromba volt az, amit házigazdájuk oly nagy előszeretettel simogatott.

– A tarka! – üvöltötte Skandar Graun, csak úgy a vak világba. – A tarka az!

– Úgy van! – sipította Ywerd kardja. – Miért nem kapjátok már el?

Skandar Graun legalább egy tucat macskát csapott agyon az elkövetkező félvak másodpercek alatt, de egyikük sem a varázsló volt.

A semmiből támadt köd perceken belül eloszlott, és a kis társaság ott találta magát a kiégett, füstölgő házban, hetven-nyolcvan macska tetemétől körülvéve. Az életben maradtak szétszéledtek az erdőben.

– Hogy hagyhattátok? – rikoltotta Timakrisz. – Hogy hagyhattátok meglógni? Hogy engedhettétek meg neki? Szégyen! Micsoda szégyen! A Fekete Halállal ilyen sohasem fordulhatott volna elő.

– A Fekete Halál már megnyuvadt – morogta dühösen Ywerd. – Én viszont még élek!

– Ugyan – kacagott a kard. – Mindketten tudjuk, hogy ez nálad csak átmeneti állapot.

Ywerd szó nélkül elrakta a hüvelyébe.

Az iromba macskának nyoma sem volt.

Skandar Graun és társai rendezték zilált soraikat. Legtöbben még émelyegtek a nem sokkal ezelőtti szörnyű hányingertől, de volt, aki még rosszabbul járt. Haroldus egész arca megpörkölődött, és olyan vörös volt, mint a rák. Mira hófehér köntöse csurom vér lett egy borzalmas vállsebtől, amire egyszerűen nem tudott magyarázatot adni. Krurna, aki nem tudott elég gyorsan félreugrani a felé gördülő lánggömb elől, fél lábára bicegett, és minden lépésnél felnyögött.

A többiek kisebb-nagyobb karomnyomokkal megúszták a csatát.

– Hol az a tarka? – kereste Skandar Graun. – Az az igazi varázsló, az ember csak a bábuja volt.

– Meglógott – nyögte felkaristolt arcát tapogatva Kucsum. – Az átkozott!

– Tudjátok, mit jelent ez? – kérdezte baljóslatúan Sharna, majd maga válaszolt saját kérdésére. – A macska volt Morfeist; nem fog belenyugodni, hogy feldúljuk a kastélyát.

– Apropó – lihegte Skandar Graun. – Nem kellene mielőbb túlesni a feldúláson, és elhúzni a csíkot?

– Két kulcs! – kiáltotta Alurion, egy fiókos szekrény szenesre égett roncsai között térdelve. – Egy arany és egy elefántcsont.

– Tűnjünk innen! – javasolta Krurna.

– Már csak három kulcs hiányzik – összegezte Kucsum. – Kilenc a kezünkben van. Nem hiszem, hogy előfordult már ilyen a Limbó történetében.

– Elő – törte le az ork lelkesedését Ywerd. – Timakrisz mesélte, hogy vagy száz évvel ezelőtt egy Radubarach nevezetű szlád már tizenegy kulcs birtokosa volt, amikor halálát lelte. Maldyce utolérte.

– Menjünk már! – türelmetlenkedett Skandar Graun.

Mentek. Nem pazarolták az időt a varázsló kastélyának átkutatására, Azon egyszerű okból, hogy zsákjaik már így is repedésig teltek az eddigi zsákmánnyal; másrészt tartottak attól, hogy a macska-varázsló visszatér, és akkor újabb sanyarú megpróbáltatásokra kerül sor.

– Merre? – lihegte Skandar Graun, mivel nagy tempóban haladtak.

Ywerd előkapta a kardját, és nagy kört írt le vele. A kard határozottan északi irányba mutatott, és jelzését még néhány keresetlen szóval is megtoldotta.

– Mondtam, hogy északra – sipítozta. – Ott lesz egy lépcső. Nem mondom, hogy jó helyre kerültök rajta, de én más kijáratot nem ismerek. Menjetek csak, menjetek, mielőtt visszatér Morfeist. Ha már olyan amatőrök voltatok, hogy hagytátok kicsúszni a kezetekből, számíthattok rá, hogy a nyomotokban lesz, és arra is, hogy elkap benneteket... Hé, várj, hadd mondjam végig, amit akarok!

Ywerd elrakta szószátyár fegyverét.

– A fene se bánná, hogy ennyit dumál – közölte tényszerűen. – De ha egy kicsit optimistább lenne...

Nekivágtak az erdőnek északi irányban. A hatalmas fák zordan meredtek rájuk, s az állott, fülledt légkörben volt valami fenyegető. Egy óra múlva Mira távoli csörtetést vélt hallani a hátuk mögül. Két óra múlva már tisztán kivehető volt, és ha hátranéztek, látták kidőlni az üldözőjük által letiport évszázados tölgyeket. Három óra múlva kissé keleti irányban egy égbe nyúló lépcsősort pillantottak meg, mely fehéren emelkedett ki a fák közül.

– Oda!

A recsegés-ropogás olyan szörnyű volt mögöttük, mintha egy eleven földrengés járna a nyomukban, s ez ugyancsak meggyorsította lépteiket.

Pár percen belül elérték a legalsó lépcsőfokot, és sietve hágtak fel rá. A három méter széles elefántcsont lépcső meredeken emelkedett a magasba, és eltűnt a felhők között. Még a felénél sem jártak, amikor az erdőből egy sárkánynyi méretű irombamacska rontott elő, és vörösen izzó szemével dühösen bámult utánuk.

– Ne higgyétek! – ordította egészen emberi hangon. – Ne higgyétek, hogy megmenekülhettek! A nyomotokban leszek, megöllek mindannyiótokat!

 

 

9. Fargouse arénája

 

A meredek, elefántcsont lépcső eltűnt az égen gomolygó felhőkben. Skandar Graun és társai sietve kapaszkodtak fel rajta, és az alkonyi táj helyett hirtelen sziklás, esőszagú vidéken találták magukat. A távolban gyémántszínű hegyek ragyogtak, és a felhők mögé bújó nap rejtelmes színekben tündökölt.

– Ez a Gyémántszint – kockáztatta meg Krurna pár pillantás után. – Megtaláltuk végre, hol tartózkodik Barelló barátunk kedvese...

– Maldyce nősténydémon – nyögte Kucsum. – Aki egy Fartusz nevű varázslóval méri össze erejét.

– Fargouse – javította ki Krurna akkurátusan. – Fargouse.

Skandar Graun dermedten nézett vissza a bezáródó térkapura.

– Ott maradt a lidérc gömbje – morogta homlokát ráncolva.

– Menj vissza, ha akarsz! – biztatta Alurion sötét gúnnyal. – Megvárunk.

Skandar Graun gyilkos pillantást vetett az alacsony elfre.

– Ki tudja... Lehet, hogy együtt jövünk még ide vissza!

Nem magyarázta meg, mire gondot, elfordult, és megindult egy széles nyomon, mely két, lilás virágokkal borított domb között vezetett.

A földút sarában tocsogtak, és a fekete latyak a sártengert juttatta Skandar Graun eszébe. Az persze egészen más volt.

Az eső folyamatosan szemerkélt, de annak ellenére, hogy az égen sötét fellegek tornyosultak, nem kezdett rá erősebben.

A távolból, a gyémántszínben csillogó hegyek felől, tompa morajlás hallatszott, de villámok nem látszottak.

Xilanne odasündörgött Skandar Graun mellé, óvatosan megérintette a kezét, és úgy, hogy senki ne vegye észre, odasziszegte a foga között.

– Készülnek valamire!

– Kik? – zökkent ki Skandar Graun borús gondolataiból.

– Hát, a druidák. Sikerült egy pillantást vetnem Krurna gondolataiba. Csak egy másodpercig, aztán a tudata kivetett magából, de épp elég volt az is...

– Mihez?

– Elszánták magukat, hogy végeznek veled. Tőlünk azonban tartanak. Legfőképpen Ywerdtől. Félelmetes harcos lehet ez az ifjú; legalábbis a híre alapján. Krurna régebbről ismeri a nevét, és valósággal retteg tőle...

– Hogy akarnak végezni velem? – morogta Skandar Graun a lényegre térve.

– Nincs konkrét tervük. Az biztos, hogy nyíltan nem szállnak szembe veled... illetve velünk, de ha kedvező alkalom kínálkozik, hogy észrevétlenül lecsapjanak rád, véged. Szeretnék úgy intézni, hogy balesetnek tűnjön.

– Aha.

– Már szóltam Kucsumnak és Ywerdnek is. Rajtad tartjuk a szemünket, de te is vigyázz, ne cselekedj meggondolatlanul.

– Nem kell engem pesztrálgatni! – dühösködött Skandar Graun. – Nem vagyok már taknyos poronty!

– Mi viszont a barátaid vagyunk – mondta kedvesen a lány, és ettől Skandar Graunban melegség áradt szét. De aztán ugyanolyan hirtelen a szomorúság íze keserítette meg a száját.

– És ti is úgy végzitek majd, mint az eddigi barátaim – morogta bánatosan. – Előbb-utóbb mindenki elhullik mellőlem. Rosszabb vagyok, mint a...

Xilanne megragadta a karját, erősen megszorította, és különös, ezüstfényű tekintetével komolyan nézett Skandar Graun szemébe.

– Nem szeretem, amikor ilyen hangulat gyötör. Légy kicsit vidámabb. Én kitartok melletted, akár viszonzod a szerelmem, akár nem!

Skandar Graun erre nem tudott mit válaszolni, hümmögve, bólogatva lépegetett tovább, és fogalma sem volt róla, mit gondoljon.

Feltámadt a szél, a képükbe sodorta a szitáló permetet, és a köpenyüket cibálta.

Hamarosan maguk mögött hagyták a dombságot, és megművelt földek tárultak a szemük elé. Baloldalt frissen serkent gabona borított egy hatalmas területet, a zöld szálak kissé meghajtották fejüket a szél előtt. Jobbfelől zsíros, fekete föld terült el, ahol alig száz méterre az utazóktól, a rossz idő dacára szőrmékbe öltözött alakok hajlongtak, és botokkal turkáltak maguk előtt. Korbácsok csattogása, kiabálás hallatszott. Megtermett, vörös ruhás pribékek járkáltak a munkások között, és folyamatosan csépelték őket.

Skandar Graun és társai tanácstalanul álltak meg, és a távolban sürgölődőket szemlélték. Eddigi élményeik alapján valahogy furcsának tűnt, hogy itt, a Káosz létsíkján dolgozó parasztok is élhetnek, nem csak prédára leső szörnyetegek.

De hát, hogyan is élhetnének meg a ragadozók, ha nem lennének olyan teremtmények, akiket elragadozhatnak? Kik szolgálnák ki a Káosz itt élő urait, ha nem rabsorban élő, kiszolgáltatott páriák. Hogy hogyan kerültek ebbe a helyzetbe, annak csak Yvorl a megmondhatója. Vagy talán még ő sem?

Skandar Graun most először gondolkodott el igazán azon, mit jelenthet istennek lenni. Ha Sheenka, a halhatatlannak hitt szlád ilyen könnyen elpusztulhatott egy névtelen Laxius kezétől, miért ne pusztulhatnának el az istenek is, hozzájuk hasonló hatalommal bíró lények által? Hiszen ha nem így lenne, Yvorl maga jelent volna itt meg, s könnyűszerrel megszerezte volna a Káosz Szívét, a hatalmas Talizmánt.

– Tovább! – mondta Sharna. – Talán nem vesznek észre, míg elérjük az erdő szélét.

Alig néhány lépést kellett csak megtenniük a kékes lombozatú, sűrű erdő széléig. Amikor odaértek, és az utat követve behatoltak a fák közé, olyan homály borult rájuk, mintha éjszaka lenne. Ugyanakkor megszabadultak az egyre terhesebbé váló nedvességtől is, mivel az esőcseppek nem tudtak áthatolni az egymásbafonódó ágak, indák, levelek szövevényén.

Az erdő olyan sűrű volt, hogy szinte egyetlen talpalatnyi hely sem maradt, amit ne nőttek volna be a legkülönfélébb növényi formák. Útjuk során szüntelen kicsiny állatok zöreje, sziszegése kísérte őket.

– Nyüzsög az élettől – mondta Ywerd. – Voltam már egy-két gonosz helyen, de egyik sem így nézett ki. Ott tapintani lehetett a gonoszságot.

– Igen – ismerte el Sharna is. – Ennek ellenére álljunk készenlétben, nehogy meglepetés érjen bennünket!

– Hoppá kiáltott fel Kucsum, és rettentő fürgeséggel lódult meg roppant testével.

Egy kicsi alak bukkant ki a homályból, ám amikor megpillantotta őket, sarkon fordult, és bevetette magát a sűrűbe.

Kucsum volt az, aki elsőnek észbekapott, s mire a többiek ocsúdtak volna, a hatalmas pocakú ork már ott csörtetett a visító gyerek mögött. Aztán a kiabálás elhallgatott, s hamarosan megjelent az orgyilkos, bal hóna alatt az eszméletlen kölyökkel. Úgy dobta le a földre, hogy csak úgy nyekkent.

– Megölted? – kérdezte Skandar Graun mohón. Érthetetlen módon a tehetetlen kis test láttára Vilar jutott az eszébe, az a legény, akit egykor ő ölt meg, hogy feláldozza istenének. Ostobaság, hessegette el a gondolatot; Vilar szinte már férfi volt, és ha én nem teszem meg, ő szúrt volna le álmomban.

Kucsum közben pár kiadós pofonnal magához térítette a kölyköt. Az, látván a föléje hajló, nem éppen bizalomgerjesztő arcokat, felsikoltott volna, ha az orgyilkos roppant marka be nem tapasztja a száját.

– Jól figyelj, kölyök – mordult rá Kucsum, és a csuklójából előmeredő pengét a fiú nyakának nyomta. – Egyetlen jajkiáltás, és véged!

A fiú ijedten forgatta a szemét, egyikükről a másikukra nézett, tekintete irgalomért könyörgött.

Kucsum elengedte a száját.

– Hogy hívnak?

– Fi... Fiarró – nyögte a gyerek. Tizennégy év körüli emberfajzat lehetett; már serkent a bajusza. – Kik maguk? Mit... mit akarnak tőlem?

– Nyugalom! – mosolygott megnyugtatóan Ywerd, aki legfeljebb öt-hat évvel lehetett nála idősebb. – Ha legjobb tudásod szerint válaszolsz a kérdéseinkre, nem esik bántódásod, ezt megígérem.

– Vá... laszolok.

– Ez a Gyémántszint, igaz? – faggatta ismét Kucsum. – Kik azok odakinn a mezőn?

A gyerek ijedten húzta a fejét a nyaka közé.

– Nem tudom, mi az a Gyémántszint – makogta. – Ez itt a Kék Erdő. A mezőn a falubeliek dolgoznak... Fargouse nagyúr embereinek a felügyeletével. Én vizet akartam...

– A cserépkorsók összetörtek – magyarázta Kucsum a többieknek. – Tényleg vízhordó a kölyök.

– Ez hát Fargouse világa – vonta le a következtetést Krurna. – Gyémántszint.

– Én nem... – makogta a kölyök.

Most Skandar Graun is belépett a kérdezők sorába.

– Hogy kerültetek ide?

– Hova ide?

– Ide, Fargouse világába.

A fiú még mindig értetlenül nézett egyik arcról a másikra.

– Én itt születtem a faluban... apám is itt született, de még a nagyapja is... Nem értem, mit tetszik...

– Hogy hívják a falutokat?

– Margent.

– Van más falu is a környéken?

– Nem... tudom...

– Hol lakik az a Fargouse? – kérdezte most Sharna.

A gyerek húzódozó arckifejezéssel az útra mutatott.

– A Csillogó Hegy tetején van a vára. Senki nem mehet oda, csak akit ő hív.

– No, ezt majd meglátjuk! – vigyorgott Ywerd szélesen.

– Ne húzzuk az időt! – mondta Alurion sürgetően. – Végezzünk a fiúval, aztán minél előbb tűnjünk innen, mielőtt Fargouse kémei felfedeznek, vagy a Macska utolér bennünket.

Kucsum arcán zord kifejezés jelent meg. Skandar Graun azonban elkapta az ork jobb karját, és keményen megszorította.

– Megállj!

– Nézd – magyarázta Kucsum –, tudom, hogy eleged van már a felesleges gyilkolásból, és elhiheted, hogy én ugyanígy érzek. De ez nem felesleges! Ha nem intézzük el a kölyköt, fellármázza a faluját, híre megy a jöttünknek, és mire odaérünk a varázsló várába, az már teljes készenlétben fog várni bennünket.

Skandar Graun komoran nézett a félelemtől vinnyogó fiúra. Élő, érző teremtmény. Egyik pillanatban még él, a következőben Kucsum tőre megvillan, és a fiúból haldokolva vonagló hústömeg lesz. Pedig kinek ártott ez az ártatlan kölyök?

– Nem! – mondta keményen a félvér. – Ne öld meg!

– Miért? – morogta Kucsum. – Inkább kockáztatod, hogy...

– Én nem vagyok a gyilkolás híve – jelentette ki Sharna. – De ha életben hagyjuk, az vállalkozásunk sikerét veszélyeztetheti.

Skandar Graun mogorván nézett egyik társáról a másikra. Ywerd vállat vont, Xilanne arca kifejezéstelen maradt. Alurion szemében buzgó láng égett, Krurna zavartan krákogott, Haroldus hátrafelé figyelt és hallgatózott. Csak Mira tekintetében váltotta fel különös érdeklődés az eddigi közönyt.

– Miért akarod meghagyni a kölyök életét, félvér? – kérdezte dallamos hangján.

– Nem ártott senkinek. Válaszolt a kérdéseinkre. És mi azzal jutalmazzuk, hogy elvesszük tőle az egyetlent, amit elvehetünk: az életét?

Mira tekintetében őszinte csodálkozás villant.

– És ezt te mondod? Pont te mondod?

– Miért? – morogta Skandar Graun. – Én a Káosz papja vagyok, igaz, lehet, hogy a számotokra gyilkos vadállat, de csak akkor ölök, ha feltétlenül szükséges.

– És Lendoron... – kezdte a lány, de Sharna szigorúan reccsent rá.

– Hallgass!

– És Lendoron Nicolaus? – folytatta Mira, és dacosan hátravetette dióbarna fürtjeit. – Pontosan tudjuk, mi történt Nicolaus testvérünkkel Alouita romvárában. Ott nem gyötörtek ilyen kétségek?

– De gyötörtek! – morogta Skandar Graun. – És nemcsak Nicolaussal, de mindenki mással kapcsolatban is, akiket meg kellett ölnöm. Egyszerűen nem volt más választásom! Ha én nem teszem meg, ő Yamaellel együtt végez velem... De nem tudom, miért mondom ezt el, nem tartozok számadással senkinek!

– De igen – mondta csendesen a lány. – Tartozol. Nicolaus a férjem lett Lendoron, Alvax házában. Elvetted őt az életemből, és mi, druidák úgy tartjuk, hogy a világ egyensúlya csak akkor maradhat meg, ha minden cselekedetnek megvan az ellensúlyozása. Tartozol nekem mindazzal, amit Nicolaus megölésével elkövettél!

– Bosszút akarsz állni rajtam? – kérdezte a félvér, és fenyegetően megmarkolta a buzogányát.

Kucsum várakozóan lesett a druidákra, Xilanne kissé eltávolodott, Ywerd ferde mosollyal kardja gombját simogatta. Sharna, Alurion és Krurna közelebb húzódott egymáshoz; Haroldus szótlanul melléjük lépett. A feszültség olyan tapinthatóvá vált, hogy még a vinnyogó kölyök is elhallgatott.

Végül Sharna szólalt meg.

– Hallgass, Mira! Parancsolom!

A lány lehajtotta a fejét, odalépett a földön fekvő fiúhoz, és megsimogatta az arcát. Aztán a körme alól apró szikra pattant a fiú nyakába, és a kis test azon nyomban elernyedt.

– Elaltattam – felelte a lány a kimondatlan kérdésre. – Órákig aludni fog. Nem árulhat el minket. Húzzátok be a bokrok közé!

Ywerd megragadta a fiút, és belökte a bozótba. A feszültség enyhült valamelyest, de Skandar Graun most nem szívesen engedte volna maga mögé a villogó szemű Aluriont.

Még érezhetőbben két részre szakadt a társaság, s az ellentétek nyilvánvalóvá váltak. Skandar Graun, Ywerd, Kucsum és Xilanne állt szemben a négy druidával. Négy a négy ellen, nem rossz arány, még akkor sem, ha a druidák esetenként villámokkal dobálóznak.

És hogy a nyelvüket nem értő Haroldus ki mellé áll, ha csatára kerül a sor? Azt nem lehet tudni. Valószínűleg Krurna védelmére ránt fegyvert, ha a két csapat egymásnak ront; ezidáig végig vele tartott.

Mentek tovább az erdei úton.

Skandar Graun mindenesetre félrevonta Xilanne-t.

– Van valami védelmed villám ellen?

– A villámpajzs varázslatról már hallottam, de egyetlen varázslót vagy boszorkányt sem tudok, aki képes lenne a használatára. Csak a leghatalmasabbak ismerik.

Hamarosan odaértek a hegy tövébe. A messziről gyémántszínben csillogó sziklákon így közelről semmi különös nem látszott; mindennapos, közönséges kőből voltak. Az út ugyanolyan szélesen, enyhe szögben emelkedve kanyargott fölfelé. A csúcson jól látszott a vár. Magas falaival, vaskos bástyáival inkább tűnt bevehetetlen erődítménynek, mint díszes kastélynak. Legmagasabb tornyának spirálkupoláján tejfehér zászló lengedezett, melynek fekete ábráját ilyen messziről nem lehetett kivenni.

– Gyerünk! – vezényelt dühösen Skandar Graun, és megindult felfelé az úton. A kővetkező pillanatban megtorpant, és csak rendíthetetlenségének köszönhette, hogy nem zuhant hanyatt ijedtében.

A levegőt váratlanul akkora robaj rázta meg, hogy a hegy beleremegett. Válaszként vad bömbölés hangzott fel, aztán újabb dörrenések, recsegés-ropogás, szörnyű dübörgés, majd valami iszonyatos, démoni kacaj, amilyet Yvorl félork harcos-papja leglidércesebb képzelgéseiben sem hallott még.

– Mi ez? – tátotta el a száját döbbenten.

A széthúzás szinte azonnal megszűnt; a druidák közelebb húzódtak Skandar Graunékhoz, és ugyanolyan ijedten pislogtak, mint amazok.

– Vulkán... – kockáztatta meg Krurna, de látszott rajta, ő sem hiszi, hogy létezne olyan vulkán, amely ilyen démoni kacajt hallatna.

Újabb robaj rázta a hegyet, kisebb sziklák váltak le felülről, és gördültek le oldalt. Ezt ordítások, üvöltések, halálsikolyok követték. Mintha a hegy túloldalán borzalmas csata dúlna.

Ywerd kivonta a kardját.

– Na végre! – sipította rosszallóan Timakrisz. – Már azt hittem, megfeledkeztél rólam. Miféle csetepaté zajlik ott, he?

– Érzel mágiát sugárzani abból az irányból? – kérdezte az ifjú harcos teljesen fölöslegesen.

– Sugárzani? – kacagott fennen a kard. – Talán inkább özönlenit akartál mondani, testvér! Olyan eleven mágia lengi be ezt a hegyet, hogy ha lenne fogam, most vacogna a rémülettől. De mivel fogam nincsen, cseppet sem kell félnem! Én azt mondom, gyerünk!

– Ez a kard semmitől sem fél? – kérdezte halkan Mira.

– Hát... – kezdte Ywerd, de nem tudta befejezni, mert Timakrisz azonnal közbevágott.

– Én aztán semmitől, szép hölgy, abban biztos lehet! Ha csak egy részét átélte volna annak, amin én már keresztülmentem... Hajjaj, micsoda idők voltak azok! Nosztalgiával gondolok vissza a szép napokra, amikor még ördögöket, szládokat, alvilági szellemeket öltem... Sőt, ne tartson hetvenkedőnek, de nem tarthatom magamban, hogy én, igen én és nem más, lettem a végzete egykor Perosjounak, a rontás egyik néhai istenének... Hát, igen.

– Hát, igen – mondta Ywerd, és elrakta a kardot.

– Mire várunk? – kérdezte Kucsum, és kivont varázstőrrel a kezében megindult fölfelé. Nem az úton ment, hanem a meredek sziklák között kapaszkodott a vár irányába.

A többiek némi habozás után követték. Ahol képtelenség volt tovább mászni, ott Xilanne seprűje és Ywerd köpenye segítette át őket; a druidák maguk oldották meg a feljutást.

A hegy folyamatosan rengett alattuk, és ahogy egyre feljebb értek, az ordítozás, kiabálás, fegyvercsattogás is kivehetőbb lett.

A hegy derekán járhattak, amikor a kissé jobbra haladó Haroldus hirtelen felkiáltott, és kézzel-lábbal integetett a többieknek, hogy talált valamit. Egy barlangnyitás volt az, ami semmi esetre sem lehetett természetes, már csak azért sem, mert egy nagy bronzlemez zárta el. Nem volt rajta sem kilincs, sem zár, sem semmi más olyasmi, ami bejáratra utalt volna. Ám az egyik oldalt, valószínűleg a robbanásoktól és a rengéstől, kilazulhatott egy kőtömb, melynek a helyén most be lehetett látni a sötét nyílásba.

Skandar Graun és Kucsum együttes erővel esett neki, és hamarosan akkorára tágították a rést, hogy még az orgyilkos is át tudta gyömöszölni rajta roppant pocakját.

– A hegy gyomrába vezet – suttogta vissza. – Talán szerencsénk lesz...

– Az is lehet, hogy csapda – vélte Alurion. – Ránk omlasztják az alagutat.

– Én megyek – mondta Skandar Graun, és máris bemászott.

Ywerd és Xilanne természetesen azonnal követték. Haroldus úgyszintén. Aztán Sharna is bebújt a lyukon, s mögötte a másik három druida.

Attól a keskeny sávtól eltekintve, ahová a nyíláson át behatolt valami halovány derengés, koromsötét vette körül őket.

Skandar Graunnak kellemetlen gondolata támadt. Ha őt most valaki hátulról ledöfi, sosem derül ki, ki tette...

Ywerd azonban megoldotta a helyzetet; kivonta a kardját.

– Hú! – hallatszott azonnal Timakrisz vékony hangja. – Mi ez itt, valami szakadék?

– Nem – felelte szórakozottan Ywerd, aztán, amikor a kardot rőt lángnyelvek kezdték nyaldosni, melyek fénye a talajra vetült, módosított: – Igen.

Alig pár lépéssel előttük egy több méter széles repedés tátongott a sziklában. Az alagút a túloldalán folytatódott.

A lángoló kard fényében tanácstalanul néztek össze. Skandar Graun kissé émelyegve gondolt arra, hogy ha az ifjú nem húzza elő a kardot, ezóta már megoldódott volna a druidák problémája; valamennyien lezuhannak.

– Hát, Ywerd – sopánkodott a kard –, ezt még rólad sem hittem volna! Ez egyszerűen elképesztő, alig találok szavakat! Hogy holmi gyatra fáklyaként használj engem... ENGEM! Szerinted ez a felhasználási lehetőségeim közül a legcélszerűbb? Úgy gondolod, hogy nekem ez még tetszik is? Nem! Egyáltalán nem tetszik. Ez megalázó, lealacsonyító, megszégyenítő, brutális, zsarnoki cselekedet tőled! Már-már felvetődik bennem a kérdés: tudod te egyáltalán, mi az alapvető különbség egy vacak fáklya meg egy démonölő, lángot szóró, mágiát érzékelő, öncselekvő, intelligens varázskard között? Tudod, mi a fő különbség?

– Tudom – mondta Ywerd flegmán. – A fáklya nem hozza ránk ostoba fecsegéssel az ellenséget!

Elrakta a kardot, és meggyújtotta azt a fáklyát, amit a kard fényénél a zsákjából kotort elő.

– Itt át lehet jutni – mutatta Xilanne a baloldali falat. A repedés alig másfél méteres. Ezt könnyedén át tudjátok ugrani.

Ő már átrepült a szakadék fölött mágikus seprűjével, onnan nézett vissza. Úgy látszik az ő szemének még annyira sem volt szüksége fáklyára, mint Skandar Graunénak.

Egyenként ugrották át a valóban nem túl veszélyes repedést, és óvatosan siettek végig a folyosón. A kiabálás, fegyvercsörgés itt lenn már nem hallatszott, de a falak alkalmankénti remegéséből ítélve a túlnani küzdelem még nem érhetett véget.

A folyosó hamarosan kettéágazott. A jobboldali ág felfelé vitt; valószínűleg a várba vezethetett. A baloldali valamelyest lejtett, és úgy tűnt, mintha a vége felől világosság derengene. S ez a világosság rohamosan közeledett.

Egy kicsi ember szaladt feléjük fáklyával a kezében. Türelmetlen mozdulataiból lerítt, hogy már rendkívül ideges.

– Hol a nyavalyában késlekedtetek? – rikoltotta azon nyomban, amint megpillantotta őket. – Gyerünk, gyerünk már, ne ácsorogjatok ott, mint az öszvérek! Micsoda bamba népség!

Odaviharzott a döbbent társasághoz, és találomra borsónyi drágaköveket kezdett osztogatni nekik.

– Piros, piros, kék... tessék, neked is piros, neked kék... Mire vársz, fogd már meg, nem harap!

– Kicsoda maga? – dörmögte Kucsum értetlenül.

– Kicsoda? Kicsoda? – ismételte a kis fickó gunyorosan. – Megmondjam, ki vagyok? Gwynon, a barmok és a balgák istene! Vagy lehetek akár az ördögök fejedelme is! Mindegy, hogy én ki vagyok, de az biztos, hogy ha nem lesztek öt percen belül a bejáratnál, Fargouse szétrúgja a seggem, és akkor annyit mondhatok, ott fogtok rohadni a süllyesztőben, patkányok rágják szét majd a beleiteket!

– Fargouse? – kérdezte Krurna. – Vár bennünket?

A kis ember az arcát kaparta kínjában, és valósággal taszigálta őket a lefelé lejtő folyosón.

– Azt ne higgyétek, hogy van nekem itt időm diskurálni! Siessetek, mert szavamra mondom, igen pórul jártok! – Máris elfordult, és szitkokat mormolva, futtában igyekezett felfelé. – Hol a nyavalyában vannak a többiek? Lecsapatom a fejét annak a gazembernek...

Skandar Graun és társai döbbenten néztek egymásra.

– Ki az ördög volt ez? – kérdezte még mindig dermedten Kucsum.

– Az biztos, hogy hazudott – állította Krurna. – Gwynon, a balgák és a barmok istene egész másképp néz ki. Nekem már többször is megjelent!

Ywerd vállat vont.

– Valami őrült lehetett.

Ahogy tovább haladtak, újabb kis ember tűnt fel. Ugyanolyan ruhát viselt, mint az előző, de neki nem volt fáklya a kezében, mivel ott, ahol állt, a folyosót függőleges akna világította meg; egyszersmind kiszélesedett, és két irányba vezetett tovább. A kis fickó az elágazásban állt, és egy palavesszővel rovátkákat húzott egy jókora táblára. A táblán már legalább kétszáz rovátka sorakozott, s a teleírt táblák kötegekben hevertek a lábánál.

– Gyerünk már! – ordította az emberke. – Mit álldogáltok? Pirosak jobbra, kékek balra! Gyerünk, gyerünk!

Kucsum épp torkon akarta ragadni, amikor mögülük, a barlangból sietős csörtetéssel egy csapat páncélos, fegyveres harcos jelent meg. A legkülönbözőbb alakok voltak; főképp emberek, de akadtak köztük orkok, törpék, sőt még elfek is. Volt valami furcsa bennük. Skandar Graun először azt hitte, a mozdulataikban, de aztán rájött, hogy egész más zavarja: valamennyiük tekintete tompa volt és kifejezéstelen. Egyetlen érzelmet lehetett leolvasni róluk; esztelen dühöt.

Nem volt más választás; az újonnan érkezők annyian voltak és olyan viharosan közeledtek, hogy egyszerűen magukkal sodorták Skandar Graunékat.

Skandar Graun, Kucsum és Ywerd ragadtak a piros oldalon, a többiek a kéken.

Vagy harmincadmagukkal zsúfolódtak be a folyosó végén egy tízszer tíz méteres térségbe; szúrós vörös fény világította meg őket. Skandar Graun nekiszorult a kapunak Kucsum, meg egy kopott fekete páncélos hatalmas lovag mellett. Az egészben a legrettenetesebb az volt, hogy sorstársaik egy árva szót nem szóltak, csak mordulásokat, nyögéseket, hörrenéseket, hallattak, s időnként türelmetlen mozdulatokat tettek.

A kapun túlról ismét megütötte a fülüket az a rettenetes csatazaj, amit a hegyre fölfelé menet hallottak. Sikoltozás, dörrenések, kiabálás, üvöltés.

– Yvorlra! – morogta Skandar Graun. – Mi ez?

– Tartok tőle, hogy hamarosan megtudjuk – vigyorodott el hirtelen Kucsum, és előhúzta a varázstőrét. – Igen hamarosan...

Ywerd meglökte a páncélos lovagot.

– Te kemény fickónak látszol mondta neki. – Tudod, mi folyik itt?

– Folyik? – kérdezte a lovag mély, vontatott hangon.

– Mi ez a zaj? – próbálkozott más módon Ywerd. – Mi történik a kapun túl?

– Csata... történik... ott... a... kapun... túl... – A szavanként kinyögött mondat tompán kongott a sisak alól.

– Miért beszélsz így? – vonta fel a szemöldökét Kucsum. – Egy cseppnyi élet sincs a hangodban.

– Halott... vagyok...

Kucsum odakapott, és felrántotta a lovag sisakrostélyát. Kifejezéstelen, csontig aszott arc bámult rájuk üres szemüregekkel, rothadó orrcsonkkal.

Ywerd idegesen felnevetett Kucsum borzadályán, aztán lecsapta a lovag sisakrostélyát, hogy ne kelljen a borzalmas arcot bámulniuk.

– Ezek itt mind élőhalottak – közölte az ifjú, de flegma hangjába ezúttal némi remegés is vegyült. – Felélesztett harcosok.

– De miért? – mondta rekedten Skandar Graun. – Mire kellenek?

– Ezt fogjuk megtudni... hamarosan – mondta Ywerd.

– Aki... bátran... harcol... Fargouse... feléleszti... – nyögte végig a halott lovag. – Öljétek... a... kékeket...

– Mi fénylünk pirosan! – kiáltott fel hirtelen Kucsum. – Nem a világítás vörös, a fény belőlünk árad!

– A drágakövek! – mondta Ywerd.

Ebben a pillanatban a hatalmas kapu kitárult, az élőhalottak felnyögtek, és kisodorták Skandar Graunt és társait egy hatalmas térségbe.

– Együtt kell maradnunk! – ordította Kucsum. – Vigyázzunk a... – Elhalt a hangja a döbbenettől; képtelen volt befejezni a megkezdett mondatot.

Hatalmas, csillogó hegyekkel körülvett, szabályos téglalap alapú teknőben álltak, melynek méretei oly gigásziak voltak, hogy az mindenki szemét megzavarta, aki először látta. A szitáló esőben a téglalap túlsó vége elveszett a távolban, csak a hegy méreteiből lehetett sejteni hollétét. Ők a téglalap egyik keskenyebb oldalának szélén álltak; fölöttük magasodott a függőleges falú, megmászhatatlan szirt csúcsán Fargouse vára.

Skandar Graun a hatalmas aréna méreteiből csak annyit tudott megítélni, hogy a rövidebb oldal hossza is több mérföld lehet, a hosszabb oldal pedig legalább két-háromszorosa a rövidnek. Az aréna talaja eredetileg füves volt, de itt a kapu környékén fűnek nyoma sem maradt; a talajt olyan keményre döngölték, hogy hiába esett az eső, még saras sem lett. A fűtakaró bentebb sem látszott, mivel az aréna széltében-hosszában csurom vér volt. Amerre csak elláttak, a roppant síkságon mindenütt iszonyú harc dúlt, kéken ragyogó alakok százai csatáztak vörös fényűekkel, fegyverrel ütötték-vágták, vagy foggal-körömmel tépték-marcangolták egymást. Azokon a kisebb területeken, ahol már nem folyt harc, hullahegyek, tetemek sokasága jelezte, hogy ott sem telt békésen az idő. Legalább ezer harcos nyüzsgött még mindig a borzalmas csatatéren, a halottak számát pedig felbecsülni sem lehetett. Az aréna fölött embernagyságú, szárnyas, fekete lények keringtek, hébe-korba lecsaptak, s ha tehették, rikoltozva ragadták magukkal zsákmányukat, a mozdulatlan tetemeket. Ám Skandar Graun nemegyszer látta, amint egy-egy ilyen karmos rémség harcoló fegyveresekre is lecsap.

Ettől a vértől csöpögő, irtóztató látványtól még a finnyásnak nem nevezhető Skandar Graun gyomra is felkavarodott. Ám Kucsum mester nem emiatt tátotta el a száját. Kinyújtott karral mutatta társainak, mi vette el a hangját.

A térség közepén hatalmas torony emelkedett. Most váratlanul megmozdult, és arrébb lépett!

Nem torony volt. Két húsz méter magas alak birkózott állva a szitáló esőben. Ez a páros volt az, mely elnémította még a sokat tapasztalt orgyilkost is.

Az egyik titán vérmocskos, kék köpenyt viselt, férfi volt, gubancos szakálla, csapzott, ázott haja a vállát verdeste. Roppant markával, ellenfele nyakát szorongatta. Ez utóbbi, egy tetőtől talpig piros szőrzettel borított, farkasfejű nőalak csatakos selyemlepelben most lefejtette ellenfele kezét a nyakáról, kibújt a szorításból, és kirúgta a férfi alól a lábát. A gigászi test zuhantában piros és kék küzdőfelek tucatját temette maga alá, és akkorát döndült, hogy a föld beleremegett. A vörösbundás nő felkacagott; ez volt az a borzalmas hang, amit korábban már hallottak. Kinyújtott kezéből piros sugarak lövelltek kiszolgáltatott ellenfelébe, és akkora dörej hangzott fel, hogy Skandar Graun és társai majdnem belesüketültek. A robbanás ereje felkapta a földön fekvő titánt, és messze repítette. Újabb szerencsétlenek kerültek irdatlan teste alá. A nő kezéből most gázfelhő süvített elő, és egy szempillantás alatt beburkolta a fekvő alakot. Az úgy üvöltött, mintha nyúznák. A nő démonian kacagott.

– Maldyce... – makogta Kucsum. – A farkasfejű nősténydémon!

– És Fargouse-szal verekszik – állapította meg Ywerd. Kivonta a kardját.

– Rajta! – rikkantotta a kard, pedig még félig a hüvelyben volt. – Azt a démont akarom! Én akarom megölni! Gyerünk, Ywerd, még ellustulnál!

Ywerd máris meglódult.

Skandar Graun elkapta a karját.

– Megvesztél? Neki akarsz rontani?

– Nem én – vigyorgott Ywerd. – Timakrisz. Bízzunk benne!

Nem volt idő további vitára, mert egy csapat kék harcos felfedezte őket, és rájuk rontott. Körülbelül húszan, hármójukra.

– Ez az! – rikoltotta Timakrisz. – Egy kis bemelegítés! Csapd le!... Hajolj el! Fel és jobbra, védd a csapást! Ne simogasd... Vágd, vágd, vágd... most szúrj! Ne késs a riposzttal!

Skandar Graun valamivel hátrébb állt, mint ifjú társa, így pár másodpercig alkalma nyílt megfigyelni, miként hadakozik Ywerd és bőbeszédű kardja. Ywerd egy vérszomjas párduc fürgeségével ugrált el a csapások elől, és szinte minden mozdulatával halálos sebeket osztogatott. Hogy harc közben a kard utasításait követte-e, vagy csak a kard kommentálta kissé megkésve gazdája mozdulatait, azt nem lehetett kivenni. De az biztos, hogy Ywerd oly hatékonyan vagdalkozott, hogy a röpke pár másodperc során, amíg Skandar Graun figyelemmel tudta kísérni, hat ellenfél hanyatlott le a gyilkos csapások alatt.

Skandar Graun úgy belefeledkezett a lenyűgöző látványba, hogy még a csigánypajzsot is elfelejtette lecsatolni a hátáról. Még a buzogányát sem emelte fel, máris ketten rontottak rá. Egy láncinges törpe meg egy lemezvértes ember. A törpe Skandar Graun felé sújtott a pörölyével. A félork épphogy el tudott hajolni a csapás elől, pedig nem volt túl gyors.

Skandar Graun csak most fedezte fel, hogy ezek az élőhalottak kimért lassúsággal mozognak, s lépteik, csapásaik darabosak.

– Yvorlra!

Alulról felfelé csapott, iszonyú erőt adott az ütésbe, s buzogánya állon találta a törpét. Reccsenés hallatszott. Az ütés ereje nem csak a busa fejet zúzta be, de a nyakat is kitörte.

A másik támadó, a lemezvértes ember egyszerűen félrelökte a megingó hullát, és Skandar Graun felé sújtott borzalmas pallosával. Azonban most, hogy a félork már az ereiben érezte a csata ritmusát, buzogányával félrecsapta a kardot, és kesztyűs bal ökle kétszer egymás után gyomron vágta ellenfelét. A lemezpáncél tenyérnyi mélyen behorpadt. A férfi száján alvadt színű vér csordult ki.

Skandar Graun ellökte magától, és újabb ellenfél után nézett. Egy cingár elf harcos döfött felé. Egyetlen nekihuzakodással lecsapta.. Ebben a pillanatban olyan borzalmas ütést kapott a hátára, hogy a csigánypajzs reccsenve tört apró darabokra.

A félork, amint visszanyerte az egyensúlyát, megfordult, és csodálkozva látta, hogy a szétroncsolt fejű törpe meg a vért nyáladzó, horpadt hasú férfi töretlen hévvel támadja. Felordított.

– Yvorl retkes farkára! Hát meddig húzzátok még?

Elhátrált meglepetésében, megbotlott az imént földre teremtett elfben, és keresztülesett rajta. Az elf vékony ujjaival összeszorította a félork vaskos torkát, lábait pedig ellenfele derekára fonta. Skandar Graun vergődve próbált kibújni a szorításból, de az elf erősen tartotta.

A törpe ért oda előbb. Harci pörölye magasra emelkedett. Skandar Graun minden erejét megfeszítve oldalra hengeredett, magával fordítva hátára tapadt ellenfelét is. A harci pöröly az elfen csattant, de az ütés ereje belesajtolta a félork fejét a vérmocskos sárba.

Most a lemezvértes férfi támadott. Pallosa már emelkedett, amikor baljóslatú süvítés hallatszott, valami villant a férfi nyakánál, és Timakrisz rikoltása harsant fel.

– Ott a törpe! Harántvágás a nyakra... Ez az! Vigyázz! Kettő jön hátulról! A hasába, lehúzódni, most szúrd a másikat... Balról jön egy!

Skandar Graun dühödt morgással rázta le magáról a még mindig eszelősen csimpaszkodó élőhalottat, és messzire lódította.

– Nem lehet ezeket megölni? – Felháborodottan köpködte a vért a szájából.

– Dehogynem! – röhögött Kucsum a közelben. – Csak érteni kell a módját. Ne csak simogasd őket...

Varázstőrét egy tántorgó alak nyakába döfte, és az azonnal össze is rogyott. Nem kelt fel többet.

– Mi az? – sipította Ywerd kardja. – Nincs több? Akkor gyerünk!

Mögöttük nyikorogva tárult ki a nagy kapu, és ismét vagy harminc piros harcos rontott elő az alagútból. Skandar Graun látta, hogy ugyanekkor a fal több pontján is hasonló kapuk nyílnak, és piros, illetve kék élőhalottak tántorognak elő.

– Mi az? – lihegte Skandar Graun.

Az aréna közepén a két titán még mindig tusakodott. A kék palástos férfi valahogy kikecmereghetett előbbi szorult helyzetéből, mert most ő okádott tűzgolyókat a pirosbundájú farkasnő felé, ám az olyan természetfölötti fürgeséggel mozgott, hogy a lövedékek mindig csak hűlt helyén robbantottak ki irdatlan, pörkölt sárkoloncokat a földből.

Néhány merész kék vitéz botorul megpróbálta a kacagva menekülő nő útját állni, vagy tépett selyemleplébe kapaszkodva sebeket ejteni rajta. Ezeket letiporta, illetve egy-két futó kézlegyintéssel lesöpörte a testéről.

– Most egyenlő! – bömbölte égzengető hangon a kék titán. – És ráadásul nálam lesz az előny!

Tucatnyi süvítő varázslövedék szállt ki a tenyeréből; mindegyik eltalálta és alaposan megperzselte a nősténydémon mocskos irháját.

– De ezzel még nem nyertél! – rikoltotta a démon, lehajolt, marokszámra szedte fel a nyüzsgő kis harcosokat, és a másik óriáshoz vagdosta őket.

Az apró alakok némelyikének sikerült megkapaszkodnia a bozontos szakállban, bajuszban, szemöldökben, üstökben, vagy a ruha egy-egy foszlányában, és eszeveszetten szúrták-vágták a gigászt nevetséges kis fegyvereikkel.

Skandar Graunra újabb élőhalott támadt. Hatszor kellett leütnie a fickót, mire végül Kucsum odaugrott, és lenyeste a péppé vert fejet.

– Ez nem a te napod! – röhögött az ork.

– De miért nem? – dühöngött Skandar Graun.

– A varázsfegyver hatékonyabb – mutatta oda Kucsum saját villogó tőrét.

Skandar Graun ettől kissé kiszolgáltatottnak érezte magát a kavargó csatában. Ha körülveszik...

– Hol vannak a többiek? – üvöltötte túl az éktelen lármát.

– Xilanne már biztos elszállt a seprűjével, ha van esze – kiáltotta Ywerd. – A többiek pedig nem érdekelnek!

– A démont akarom! – rikoltotta a kard. – Mire vártok! Legyengült!

Eleven ékként törték át magukat az élőhalottak sokaságán. Néha rájuk rontott egy-egy kisebb csapat kéken fénylő zombi, és Skandar Graun csak társai éberségének köszönhette, hogy megúszta komolyabb sérülés nélkül.

Nagyon nem tetszett neki a dolgok állása. Ámde hamarosan mentőötlete támadt. Előhalászta erszényéből azt a sódarabot, amit Aótól vásárolt. Kucsum ámuló szeme előtt bekapta, és örömmel nyugtázta orgyilkos hördülését.

– Hatásos. De így én se látlak!

– Ott leszek melletted – nyögte Skandar Graun, de máris a markába köpte a varázsszert, mert rettenetesen sós volt. Ismét látható lett.

– Mi van? – faggatta Kucsum.

– Marja a pofámat.

– Ott vannak a druidák! – kiáltotta Ywerd, nem túl boldogan. A négy druidát kékes fény ragyogta körül; összetömörülve álltak egy átlátszó bura alatt, alig ötven méternyire balra. Mintha egy jókora üvegpoharat borítottak volna rájuk. Nyugodt viselkedésük arra utalt, hogy nem ejtették foglyul őket, ők védekeznek így valamilyen varázslattal.

A következő pillanatban Skandar Graun olyasmit látott, amitől felforrt ereiben a vér. Krurna kiugrott a védelmező kupola alól, s torkon ragadott egy páncélos zombit, aki a burát püfölte. Nem, nem szép fehér keze volt; alkarja megvastagodott, és nagy, szőrös, fekete gorillamancsban végződött. Pontosan olyanban, mint amilyen Barelló tornyában Skandar Graun torkát szorongatta.

A félork felordított dühében.

– Krurna!

Alurion észrevette őket, és izgatottan intett feléjük a kalapácsával. Három társa azon nyomban odafordult. A varázsbúra egy pillanatra eltűnt fölülük. Krurna ellökte magától lehanyatló ellenfelét, és mindkét karjával Skandar Graun felé csapott, mintha oda akarna hajítani neki valamit.

Skandar Graun nyomban visszavette szájába a sódarabot, és igyekezett úgy forgatni, hogy nyálával hígítsa a maró sós ízt.

– Támadás! – sipította a kard. – Maldyce! Inni fogok a véredből!

A nősténydémon, neve hallatán, ötszáz méterről is meglepetten kapta fel a fejét, és vadul bömbölt.

– Idegenek!

– Ezúttal nem versz át! – nevetett Fargouse, és tűzgolyók tömegét szórta az állandóan mozgásban lévő, cikázó démonra, úgy igyekezett sarokba szorítani. – Most elkaptalak!

– Szünet! – bömbölte a farkasfejű asszonydémon... – Behatolók!

Fargouse azonban nem hagyta magát.

– Add fel!

A kék palástos varázslón látszott, hogy a védekezéssel már teljesen felhagyva, pusztán a támadásra összpontosít; marokszám szórta a legkülönfélébb gyilkos varázslatokat menekülő ellenfelére, és döngő léptekkel zárta el az útját, ha az ki akart törni.

– Őrült! – sikoltotta a nősténydémon kétségbeesetten. – Állj le! Hozd a Botot , különben végünk!

– Xilanne! – kiáltott fel Kucsum, és tömpe ujjával mutatta is.

Skandar Graun nem tudott válaszolni a szájpadlását mardosó sótól, de már ő is látta a seprűn lovagló alakot, aki Fargouse háta mögött röppent fel a talajról, meredeken suhant felfelé, és pillanatokon belül a titán fejének magasságába ért. A kék palástos férfi talán meghallotta a suhogást, vagy mágikus ösztöne figyelmeztette, mert pont akkor fordult oda, amikor a fekete bőrű kis boszorkány meglendítette varázsvesszejét. Fargouse-nak torkára fagyott a diadalüvöltés. A vesszőből kékes szikra pattant az óriás tátott szájába, és a következő pillanatban a háznyi nagyságú, bozontos fej szétrobbant, mintha cafatokra tépték volna. Irdatlan koponyadarabok, csontszilánkok, agyvelőfoszlányok, fogak röpültek szerteszét, és számos madárlényt a földre sújtottak.

Fülrepesztő süvítés hallatszott, és a varázsló titáni teste leeresztett, akár egy felfújt marhahólyag. Egyre kisebbedett, és hamarosan eltűnt a kavargásban.

Maldyce retteneteset bömbölt, és gigantikus léptekkel a szúnyogként röpdöső kis boszorkány után iramodott. Roppant karjával összevissza csapkodott a levegőben, hogy leüsse a szemtelen kis parányt, de Xilanne halálmegvető bátorsággal megfordult, szemberöpült hatalmas üldözőjével, arcátlan, pimasz módon átrepült a toronyszerű lábak között, és varázspálcájából visszasuhintott egy lövedéket. A tűzgolyó megszaggatta a nősténydémon bundáját, de nem tett különösebb kárt benne.

Maldyce felvetette a fejét az égre, és farkasként vonított. Mintha hívott volna valamit vagy valakit...

– A vérét akarom! – süvöltötte Timakrisz, és Ywerd minden energiáját latba vetve próbált közelebb jutni a gigászhoz. Ám ekkorra már az aréna minden pontján abbamaradt a küzdelem, a kék és piros élőhalottak egyaránt úrnőjük felé törtettek, és testükkel áthatolhatatlan falat képeztek körülötte.

A szürke égen keringő hatalmas fekete dögmadarak csapatostul vették üldözőbe Xilanne-t, és lecsaptak a veszettül vagdalkozó Ywerdre, Kucsumra, sőt, még Skandar Graunra is.

A félork sehogy sem értette a helyzetet.

– Láthatatlan vagyok! – üvöltötte tele pofával, mintha ezzel akarná elhessegetni a felülről rácsapó rémséget.

A dögmadár teljesen fekete volt, teste emberi test, de kar helyett szárnya volt, lábán pedig veszedelmes karmok meredeztek. Hosszú, horgas csőre még komolyabb fegyvernek látszott. Karmaival próbálta megragadni Skandar Graun fejét. A félvér alábukott, és felfelé csapott. Buzogánya a madár pikkelyes csüdjén csattant; vad rikoltást kapott válaszul, s ellenfele a magasba lebbent.

A félork csak ekkor pillantott le altestére, és minden világossá vált előtte. Meglehet, az alaposan olvadozó sódarab révén láthatatlanná vált, ám egész testét lilás druidaláng ragyogta be; körvonalai élesen rajzolódtak ki.

Skandar Graun felordított dühében, s ettől kiesett szájából a sódarab. Nem volt ideje keresgélni, mert újabb rémségek támadtak rá a levegőből. A félork összevissza ütött-vágott, és ütései nyomán szárnyaszegetten hullottak alá a kétségbeesetten csapkodó, rikácsoló teremtmények.

Skandar Graun igyekezett társai közelében maradni, ám azok ekkorra már úgy beverekedték magukat az élőhalottak gyűrűjébe, hogy lehetetlennek tűnt közelebb férkőzni hozzájuk. Ráadásul Skandar Graun némi rémülettel tapasztalta, hogy őt teljesen körbevették, s hiába csapja le ellenfeleit, hiába loccsantja szét a fejüket, hiába sújtja le őket a földre, azok felkelnek, és újra beállnak a támadók sorába.

Kezdett rosszul állni a szénája, és ettől a tudattól Skandar Graun, Yvorl isten harcos-papja valósággal megvadult. Egy-egy ütésével egész sorokat döntött a földre, és amerre elcsörtetett, roncsokká zúzott, feltápászkodó zombik maradtak a nyomában.

Mintegy álmában a druidák kántálását hallotta. Ezek megint valami ármányra készülnek!

Igen. Villámot hívtak. Sárga tüzű villám csapott le az égből, egyenesen a démon farkasfejére. Ám Maldyce hatalmasat bömbölt, és a villám, akárha egy tükrön csúszott volna el, oldalt vágódott, a druidák irányába...

Pokoli dörrenés hallatszott, és azok négyen négyfelé repültek.

A démonasszonnyal azonban furcsa dolog történt. Akárcsak az előbb a varázsló, most ő is rohamosan zsugorodni kezdett.

Skandar Graun végképp szorongatott helyzetbe került. Már mozdulni sem tudott, acélos karok fogták a lábát, karmok tépték mindenütt, villogó agyarak keresték a torkát. Sehogy sem bírta lerázni magáról a támadóit. Már csak egyetlen esélye maradt.

– BOSSZÚ! – ordította, aktiválva ezzel a Káosz Szavát.

A hatás azonnali volt és látványos. Hat méter átmérőjű, halvány buborék materializálódott a teste körül, s azok az élőhalottak, akiket megérintett, menten lehanyatlottak, és nem is mozdultak többé.

Skandar Graun megindult, akár egy vérszagtól megvadult csatamén. Szétlökdöste maga elől az összeroskadó hullákat, és egyenesen arrafelé törtetett, amerről az egyre zsugorodó nősténydémon bömbölését hallotta. Maldyce már alig három méter magas volt, és most már neki is gondot okozott, hogy áttörjön az élőhalottak sorain.

– Maldyce! – hallatszott Timakrisz sipítása. – Ismét találkozunk. Egyszer már kóstoltam a véredet! Megvallom, ízlett...

– A pokol tüze emésszen el, Timakrisz! – bömbölte a démon. – Az enyém leszel, és én lópatkót kovácsolok belőled!

– Ne fuss akkor! – kacagott fennen a kard. – Várj meg, szerelmem!

A démon már csak akkora volt, mint egy közönséges ember. Beleveszett a támolygó élőhalottak sokaságába.

– Hová lettél? – kiáltotta a kard. – Úgysem menekülsz! Csak megcsapollak kissé... Hé, Ywerd, ez meg hová tűnt?

Skandar Graun döbbenten torpant meg, és a démont kereste. A zombik zavarodott sorai között pocakos ork csőrtetett az egyik nyitott kapu felé. Kucsum! Üldöz valakit?

Nem lehetett megállapítani, hogy kit. Már egész közel jutott a kapuhoz. Skandar Graun fújtatva nézte, vajon mit művelhet a barátja.

Váratlanul egy hang szólalt meg nem messze a háta mögött, de a Káosz Szavának a bűvkörén kívül.

– Te meg miért világítottad ki így magad?

– Kucsum! – Skandar Graun döbbenten fordult a távoli kapu felé, és még látta eltűnni a megtermett alakot. Csakhogy az nem az orgyilkos volt, hanem egy vörösbundás, farkasfejű teremtmény. És igencsak sietett...

– El innen! – kiáltotta Skandar Graun. – A démon hívja a csatlósait!

Az élőhalottak sorra estek össze bénán az egyre kisebbedő aurával körülvett Skandar Graun környékén.

Most érkezett Ywerd is, vértől csöpögő karddal, összekarmolva, megvágott combbal, de alapjában véve vidáman.

– Ne gyertek a közelembe! – mondta Skandar Graun. – A Káosz Szava megőrjíthet benneteket.

Ywerd – most először – némi tisztelettel mérte végig.

– Te... ismered ezt a legendás varázslatot?

– Igen.

– És az veszi körül a tested druidalánggal?

– Nem – morogta Skandar Graun, és dühödten nézett körül. – Ez... valószínűleg Krurna műve, Hol az az átkozott?

Már hozták.

Sharna és Alurion cipelte a vállán. Úgy látszott, a villámcsapás nagyja őt érhette. Sharna is bicegett, Alurionnak pedig olyan kormos volt a képe, mintha szándékosan kente volna ki magát. Krurna azonban alaposan megjárta: szétnyílt hasából kilógtak a belei, feje különös szögben nyaklott oldalra. Már nem élt.

Odaföntről kiáltás hallatszott. Skandar Graun felpillantott, és azt látta, hogy a szemközti hegy oldalában egy fekete barlangnyílás szélén ott áll Xilanne és Mira. Hevesen integettek, és Mira egy rövid kötelet lógatott le a sziklafalról. A kötél nyúlni kezdett, egészen addig, míg el nem érte az aréna vértől csatakos talaját.

A másik hegy felől, ahol a palota állt, iszonyatos bömbölés harsant.

– Gyorsan! – kiáltotta sürgetően Mira. – Ez itt egy térkapu!

– Szintkapu! – dörmögte Kucsum, de most senki nem állt le vele vitatkozni.

Az a démoni üvöltés olyan borzalmas volt, hogy hallatán csak egy dolgot lehetett tenni: menekülni.

Elsőnek Haroldus mászott fel, Ywerd közben szétnyitotta fekete köpenye denevérszárnyait, és felvitorlázott.

Skandar Graun kérdőn pillantott Krurna tetemére, aztán Sharnára.

– Vele...

– Magunkkal visszük! – vágott közbe ellenségesen Alurion. – Nem hagyhatjuk, hogy teste és lelke ilyen szentségtelen helyen nyugodjon!

– Krurna a testvérünk volt – erősítette meg Sharna is.

Felhúzták a tetemet.

Skandar Graun nem akart utolsónak maradni, ő is mászott. A többiek sietve követték.

A palotahegy egyik kijáratánál magasodni kezdett egy alak. Vörös bundája kissé kormos volt és több helyütt megégett, de vészjóslóan forgatta farkasfejét. Pillanatokon belül tízméteresre nőtt, és olyan vadul kezdett vonítani, hogy a menekülők ereiben megfagyott a vér.

Ám a barlangnyílás valóban térkapu volt; Skandar Graun előrebukott, és egyenesen átbukfencezett egy másik szintre.

Hideg szél fújt, havat söpört az arcukba, és amerre néztek, mindent elborított a hűvös fehér lepel.

Skandar Graun bizonytalanul nézegetett hátra.

– Ywerd redves farkára! – szitkozódott. – Most hogy szerezzük meg Fargouse-tól a kulcsot?

Mira vidám arcot vágott.

– Ezekre gondolsz? Amíg ti verekedtetek, én megnéztem, mi van Fargouse tetemén. Biztos voltam benne, hogy magánál hordja a kulcsát. És nem is csak egy volt neki.

Három kulcsocskát mutatott oda a meghökkent Skandar Graunnak.

– Opál, gyémánt, ametiszt – sorolta Mira. – Már csak ez a három hiányzott a gyűjteményünkből. Együtt a tizenkettő!

 

 

10. A leszámolás

 

Kiterítették Krurna tetemét a hóra, és a druidák tanácsot ültek.

– Magunkkal kell vinnünk a Limbóról – ismertette a döntésüket Sharna. – Ha nem tesszük meg, lelke sosem jut el a Zöld Úrnő birodalmába; itt kóvályoghat örökké.

Skandar Graun nagyot sóhajtott.

– Pap vagyok. Feltámasztani nem tudom, de egy időre megeleveníthetem. Ha kívánjátok, megteszem, bár ez sok energiát felemészt.

– Nem! – kiáltotta Alurion. – Nem csinálsz belőle zombit!

Skandar Graun vállat vont.

– Úgysem szívesen tettem volna.

Sharna azonban megállította.

– Várj! Ha megeleveníted, az azt jelenti, hogy képes lesz mozogni és velünk jönni a saját lábán?

A félvér bólintott.

– Teljes mértékig.

– Akkor... megkérlek rá, hogy tedd meg, mindannyiunk érdekében. Lassabban haladnánk, ha folyamatosan cipelnünk kellene.

Alurion még mindig tiltakozni akart, de Sharna szigorú pillantására visszafogta magát.

Havazni kezdett, és a sűrű pelyhek elől behúzódtak melegedni a hegyoldalban sorakozó apró barlangok egyikébe. Az üreg nem volt különösebben tágas, de ha összehúzták magukat, megfértek benne.

Skandar Graun kérdőn nézett Sharnára.

– Akkor?

Az ősz druida bólintott.

– Tedd meg! Szükséged van mágikus támogatásra?

– Nincs – felelte komor képpel a félork. – De míg a szertartást végzem, egy lélek sem tartózkodhat a közelemben, és semmi... ismétlem, semmi nem zavarhatja meg a varázslatot. Ha megzavarnak, az Krurna lelke számára végzetes lehet.

Alurion gyanakvó, sötét pillantást vetett rá, de nem szólt semmit.

– Mennyi időbe fog telni?

– Fél óra. Vagy valamivel kevesebb.

– A hely megfelel?

– Ha senki sem zavar, igen.

Sharna intett a társainak, és mindenki kivonult.

Kucsum egy pillanatra visszamaradt.

– Miért segítesz nekik? – faggatta orkul. – Azt hiszed, akkor nem akarnak majd megölni?

– Nekik? – mosolygott zordan Skandar Graun. – Magunknak segítek. A jó Krurna hiába állt mellettük az életben, holtában nekem fog engedelmeskedni! Egyetlen parancsomra minden erejével egykori társai ellen fordul. És van még valami... Most menj!

Skandar Graun letérdelt Krurna teteme mellé, és zsákjából előkereste a Yamaeltől elvett bőrtekercset. Hosszan tanulmányozta a holtak megelevenítésének eljárását, és percekig magolta a varázsszavakat. A bőrtekercsről az értelmetlen szótagok folyamatosan tűntek el, ahogy beleivódtak memóriájába. Aztán amikor a varázslat aktivizálásra készen feszült a fejében, előhúzott egy viaszrudat, és a leírtak szerint bemázolta vele Krurna sápadt, merev arcát.

Hátrapillantott, de társainak nyomát sem látta. Elérkezett az alkalmas pillanat arra, amiért az egész ceremóniára vállalkozott. Gyors mozdulattal előkotorta erszényéből a Laxiustól elszedett türkizkulcsot, és a halott kiomló belei közé gyömöszölte, bele a gyomrába. Aztán a kesztyűjére tapadt mocskot letörölte a druida köntösével.

Ezek után nekilátott a megelevenítő szertartásnak. Yvorlt szólította, hogy adjon erőt a varázslat sikeréhez, aztán a test fölé hajolt, és egymás után mormolta az imént betanult szavakat. Ajkát idegen morranások, horkanások hagyták el, kezét a halott szíve fölé nyújtotta. Amikor a varázslat utolsó szava is elhagyta száját, a félork felegyenesedett.

– Kelj fel és járj! – parancsolta zordan.

Krurna mozdulatlan arccal ült fel, aztán feltápászkodott, és mereven megállt. A megelevenítő varázslat hatására sebei nagyjából beforrtak.

– Ki a te urad? – kérdezte Skandar Graun.

– Te... – hallatszott a holt ajkak közül.

– Hallgasd a parancsom!

– Igen... uram...

Az élőhalott nyugodtan állt.

– Tedd mindenben azt, amire Sharna utasít, másnak ne engedelmeskedj! De ha én a neveden szólítalak, akkor csak rám fogsz hallgatni, és senki másra! Megértetted?

– Igen...

– Gyere velem!

Az élőhalott nem mozdult. Skandar Graun elégedetten bólintott.

– Gyere velem, Krurna!

Skandar Graun kisietett türelmetlenül várakozó társaihoz; Krurna ott imbolygott mögötte.

– Tessék – mondta Skandar Graun Sharnának. – A te társad volt, rendelkezz te fölötte. Csak a te utasításaidnak engedelmeskedik.

– Meg a tiednek – morogta Alurion.

Skandar Graun Krurnához fordult.

– Emeld fel a bal kezed!

Az élőhalott meg sem moccant. Skandar Graun barátságosan intett Sharnának, hogy próbálja meg Ő.

– Emeld fel a jobb kezed! – parancsolta az ősz druida néhai társának. Krurna engedelmesen feltartotta a kezét.

– A tied – intett nagylelkűen a félork, és visszament a barlangba.

Mivel a havazás még jobban rákezdett, és korán besötétedett, úgy döntöttek, ott töltik helyben az éjszakát.

– Mivel mind a tizenkét kulcs a birtokunkban van – összegezte Sharna a tudnivalókat –, már csak az a dolgunk, hogy mielőbb eljussunk a legfelső szintre, kinyissuk a Portált, ki-ki magához vegye, amit akar, aztán távozzunk a Limbóról.

Skandar Graun sunyin pillantott körül, de ő nem hozta szóba elintézetlen ügyét a druidákkal.

Másnap korán reggel keltek, és mind a druidák, mind Skandar Graun buzgó imádkozásba kezdtek.

A félork harcos-pap már meg sem lepődött, hogy a Káosz Szavát ismét ott találja a fejében; mindenesetre örült neki. Érezte, hogy ebben az utolsó felvonásban nagy szüksége lesz rá. Mellé támadó parancsokat, mozdulatlanná dermesztő igéket és – tekintettel a druidák páncélfelforrósító tudományára – tűztől védő varázst memorizált. Most, hogy kedves varázslatai ott duzzadtak az agyában, valamivel nagyobb önbizalommal nyújtóztatta ki fájó tagjait.

Odakinn folyamatosan havazott, és a fehér lepel mindent elborított.

– Timakrisz három kijáratot is érez – közölte Ywerd, aki közben a kardjával társalgott. – Egyik az Opálszintre vezet egy kopár, sivatagos világba, a második vissza a Gyémántszintre... a harmadik viszont egyenesen fel a Portálhoz.

– Akkor mire várunk? – sürgette őket Alurion felcsillanó szemmel.

– Maldyce vérét akarom! – rikoltotta a kard. – Vissza kell mennünk érte, most, amíg nem nyerte vissza minden erejét! Ha nem tesszük meg most, hamarosan ő jön utánunk, és akkor végünk! Soha többé nem lesz ilyen jó alkalom!

– Nem! – mondta Sharna. – Indulunk a legfelső szintre!

Skandar Graun tétovázva nézett végig barátain. Kucsum megviselt állapotban volt, kissé idegesen nézett maga elé. Lerítt róla, hogy ha Skandar Graun a visszafordulás mellett dönt, el fogja kísérni – de nem nagy örömmel. Xilanne-t alaposan helybenhagyták előző nap a szárnyas, fekete rémségek, már-már több volt rajta a sebhely, mint az ép felület. Ő is inkább a menekülés mellett állt. Ywerd flegmán vigyorgott. Neki oly mindegy.

A druidák máris megindultak, s Skandar Graun sóhajtva követte őket. Szeretett volna már kijutni erről az átkozott létsíkról, de rá még ott várt a nagy feladat, hogy megszerezze – akár társai ellenében is – a Káosz Szívét!

És ha elérik a nagy kaput, valószínűleg szembe kell szállnia a bosszúszomjas druidákkal.

Az igazság e pillanatát pedig szerette volna még késleltetni, hogy lelkileg felkészülhessen rá.

– Jól van! – sipította dühösen a kard. – Ha nem hallgattok rám, pusztuljatok csak! Engem ugyan nem érdekel! De ha Maldyce lópatkót csinál belőlem, egy életre megátkozlak benneteket!

Térdig süppedtek a porhanyós fehérségbe, a viharos szél szinte vízszintesen hordta a képükbe a havat.

– Biztos, hogy erre kell menni? – köpködött Kucsum. – Jobb szeretném hátba kapni ezt a lidércnyomást!

Másfél órán át törtettek előre a hóval borított pusztaságban, amikor a távoli vonítások egyszerre közvetlen közelről hangzottak fel, és a szemközti erdő sötét sávjából fekete pontok váltak ki.

– Farkasok! – mondta Kucsum. Hangjából már hiányzott a régi lelkesedés.

– Alkossunk kört! – javasolta Skandar Graun. – Úgy legalább a hátunkat védjük.

Alig helyezkedtek el egymás mellett, a farkasok már rajtuk is voltak. Hatalmas, borjúnagyságú dögök, nyáladzó pofával, villogó, sárga agyarakkal.

Eddigi csatáikhoz képest ez meg sem rendítette őket. Pár perc alatt levertek húszegynéhány fenevadat, és az épségben maradtak távolabb húzódva sebesült társaikat tépték szét.

Még kétszer csaptak le rájuk kiéhezett farkasok, és mindkétszer visszaverték őket. Igaz, hogy Kucsum harmadjára szerzett egy csúnya harapást a bokáján, Alurionnak pedig karmok tépték fel bőrzekéjét a mellkasán, de ettől függetlenül viszonylag simán megúszták.

A szél egyre erősebb lett. Most már olyan viharosan fújt a képükbe, hogy minden erejükre szükség volt, ha haladni akartak. Előredőlve, lehajtott fejjel küzdöttek, mintha ár ellen úsztak volna.

– Még száz lépés! – biztatta őket Timakrisz. – Ne adjátok fel, fiaim! Még kilencvenkilenc... már csak kilencvennyolc... Na ugye, hogy nem is olyan keserves... Már kilencvenhét lépést sem kell tennetek, és ott vagytok...

– Hallgattasd már el... – nyögte elcsigázottan Kucsum.

– Miért? – sértődött meg a kard. – Inkább örülnétek, hogy irányítalak benneteket! Hálátlan népség... Kilencvenkettő...

Xilanne felült a seprűjére, azzal próbálkozott, de alig emelkedett a levegőbe, a soha nem tapasztalt erejű szélvihar tíz métert sodorta vissza, és belevágta a hóba.

– Már csak hatvankettő... – szavalta a kard. – Az utolsó húsz méter sokkal szörnyűbb lesz... ne adjátok fel, ez az egyetlen lehetőségetek...

Az utolsó métereket már hason csúszva tették meg; állva túlságosan nagy testfelületet ért volna a vihar ereje.

Aztán egyszer csak az elől mászó Ywerd váratlanul eltűnt. Még hallatszott Timakrisz elégedett kiáltása.

– Nulla! Célban vagyunk!

Skandar Graun minden erejét megfeszítve kúszott a hóáradat ellen, és a következő pillanatban, mintha valami szörnyű kötél pattant volna el, ami eddig visszafelé rángatta, nagy lendülettel előrebukott, és alaposan beverte az orrát. Szerencsére puha talajra esett, és ilyen közelről szinte orrba vágta a friss fű illata. És nem csak az illata.

Hátrapillantott. Sharna épp ekkor zuhant ki mögötte egy függőleges sziklafalból, s őt Krurna követte. Legkevésbé az élőhalottat viselte meg a borzalmas túra, úgy nézett ki, akár egy hóember, de ettől eltekintve hűségesen követte Sharnát, s míg mestere hörögve zihált a füvön, ő mozdulatlanul várakozott.

Megérkezett Haroldus és a többiek is. Percekig hevertek ott, kimerülten zihálva, míg a hó szép csendesen leolvadt róluk, és tócsák képződtek a testük körül.

– Igen – mondta egy kis szünet után Xilanne –, ez a Portál szintje. Jártam már itt...

– Aha – lihegte Kucsum is. Lévén, hogy ő volt köztük a legnagyobb darab, neki kellett leginkább küszködnie. – Észak felé van a sivatag, és nyugatra az a barlang, amelyen át bejutottunk a Portálhoz...

– Pontosan – erősítette meg Xilanne.

– Siessünk... – lihegte Sharna, de ő maga képtelen volt feltápászkodni.

A nap hevesen tűzött le rájuk, nedves ruhájuk gőzölögve száradt. Magányos sziklák emelkedtek körülöttük foghíjasan, mint menhirkövek a pusztaságban, a köztes területet élénkzöld fű és mályvaszínű, apró virágok borították. Olyan volt az egész, mint az édenkert egy darabja.

Isteni nyugalom honolt.

– Skandar Graun! – dörrent rájuk egy kiáltás a magasból. – Verghaust üzenetét hozom!

Skandar Graun úgy pattant fel, mintha darázs csípte volna meg. Ez volt a szerencséje, mert a következő pillanatban suhogó nyílzápor hullott a lába elé, és manók velőtrázó csatakiáltása harsant.

Pillanatokon belül negyven-ötven manó fogta körül őket felvont íjjal. Az élükön egy tagbaszakadt manó állt. Fajtársai szinte feketének látszottak az ő szürke bundájához képest. Undorító, bibircsókos, kajla orra alatt sörtebajusz meredezett harciasan, lecsüngő alsó ajka az állát verte; sötét képében sárgás fogai szinte világítottak. Ezüstszálakkal átszőtt fekete köpenyt viselt, a fején rubinköves, szarvdíszes sisakot, aranyozott mellvértet, s a kezében egy roppant láncos buzogányt lóbált.

– Ismersz engem, Skandar Graun? – üvöltötte a manó. – Illor vagyok, a Mennydörgő! Verghaust rád éhezik. Engem azért fizet, hogy élve vigyelek el neki!

– Félre az utamból, Illor! – kiáltotta Skandar Graun. – Mondd meg a gazdádnak, hogy kemény falat lennék.

– Mit húzzuk az időt? – rikkantotta Ywerd is, és kardot rántott.

– Szerintem mérgezettek a nyilaik – jegyezte meg korántsem bátorítóan Ywerd kardja.

– A többiekkel semmi dolgunk – kiáltotta Illor. – Nekem csak ő kell. Adjátok át, és elmehettek, különben teletűzdelünk benneteket nyílvesszőkkel!

Skandar Graun kérdőn nézett társaira. Xilanne már előhúzta varázspálcáját. Kucsum összevont szemöldökkel szorongatta tőrét, Ywerd pedig egykedvű képpel várakozott.

– Ez a te ügyed – mondta Sharna nyugodtan. – Elveink tiltják, hogy beavatkozzunk.

Néhány gyors mozdulatot tett, és a következő pillanatban ugyanolyan áttetsző varázsbúra borult a három druida, Krurna és Haroldus fölé, mint előző nap az arénában. Alurion gúnyosan röhögött, de a hang nem hallatszott ki a burából.

Illor, a Mennydörgő fennen kacagott.

– Ez ám a fordulat!

Xilanne a manók felé legyintett a varázspálcájával, és a következő pillanatban a tűzgolyó már ott robbant közöttük. Megpörkölődött, girhes testek repültek pörögve a levegőbe.

– Rajta! – rikoltotta Timakrisz.

– A sziklák mögé! – ordította Skandar Graun, és, jó példával járva elöl, máris eliramodott.

A vaktában kilőtt nyílvesszők záporesőként kopogtak a sziklán, ami mögé a harcostársak bevetették magukat. Xilanne az égbe röppent fel szilaj seprűjén, onnan küldött még egy tűzgolyót a megzavarodott manók közé. Óriási kavarodás támadt; füst, sebesültek hörgése, ordítozás, rikácsolás, nyüszítés. Illor, úgy látszik, erre a fordulatra nem számított; dühödt utasításokat bömbölt.

Skandar Graun meg akart lapulni a fedezékben, de Ywerd megragadta a karját, és valósággal vonszolta magával.

– Tovább, mielőtt bekerítenek!

Átrohantak egy másik szikla mögé, aztán egy újabb következett. Már csak néhány nyílvessző kopogott a nyomukban.

– És most... – vigyorodott el Ywerd. – Következik a meglepetés.

– Hol van Kucsum? – kereste Skandar Graun.

– Nem tudom. Gyerünk, kapaszkodj belém!

Ő ragadta meg a tétovázó félorkot, meglebbentette köpenye denevérszárnyait, és máris lapos ívben suhantak tova a sziklák fedezékében. Nagy félkört írtak le, és villámgyorsan a manók hátába kerültek.

– Mi történhetett Kucsummal?

– Hátba kapjuk őket! – sürgette Ywerd. – Gyerünk, mielőtt késő lesz!

Kilestek az ökörszarv formájú szikla mögül, és látták, amint Illor, csípőre tett kézzel, öt manóval körülvéve, meredten bámul az ellenkező irányba. Skandar Graun és Ywerd lábujjhegyen settenkedett gyanútlan ellenség felé.

– Hajrá! – rikoltott fel hirtelen Timakrisz. – A büdös manóknak! Adjatok nekik!

A manók megperdültek, de íjuk nem volt felvonva, így hát döbbenten fogadták a két rájuk rontó harcos rohamát.

Ywerd villámgyorsan kettőt is leszúrt, mire a harmadik elő tudta rángatni görbe handzsárát, és védte vele az ütést. A lármát hallva minden irányból manók rohantak feléjük.

Skandar Graun egyetlen buzogánycsapással szétlapított egy rikoltozó, testes manót, de a lendülettől megbillent, és a kedvező pillanatot kihasználó Illor roppant fegyverével úgy teremtette vállon a félorkot, hogy az fájdalmában kiejtette kezéből egyetlen fegyverét. De nem ez volt a legkellemetlenebb. Abban a pillanatban, amikor Illor buzogánya Skandar Graun páncélján csattant, a szürke manó éles rikoltást hallatott:

– Éjfél! – harsogta, és a kiáltás pillanatában Skandar Graun úgy érezte, mintha az ég szakadt volna a fejére.

Azon nyomban megvakult!

Szeme előtt vörös pontok ugráltak, de az agyára boruló szuroksötét minden mást eltakart. Vakon botorkált előre. A kővetkező pillanatban átesett az imént leütött áldozata testén, és továbbhemperedett. Kardvágás csendült a mellvértjén. Skandar Graun ösztönösen rúgott a csapás irányába csizmás lábával. Érezte, hogy valamit talált. Sikoly harsant. Valahogy feltápászkodott. Még mindig semmit sem látott. Balról suhogást hallott. Lehajtotta busa fejét, és balfelé öklelt vele. Kobakja sima páncélnak csattant. Illor szitkozódása hallatszott; elejtett buzogánya hátba találta a félvért. Skandar Graun ellenfele torka után kaparászott. Illor valahogy kisiklott alóla. Hangja most oldalról hallatszott.

– Most megdöglesz!

– Dögölj meg te! – harsogta Skandar Graun, és érezte, ahogy agyában kattan az egyik parancsvarázs. Illor elhallgatott. Elhanyatló páncélos test csörömpölése hallatszott. Valószínűleg megbénította akaratát a harcos-pap parancsvarázsa.

Skandar Graun dühödten hadonászott a levegőben, mert a manók rikácsolása most már közvetlen közelből hallatszott. Valakit leütött, felordított, lábával a földet rugdosta, Illort keresve. Az azóta már felocsúdhatott a kábulatból. Két erős kar igyekezett lefogni hadonászó tagjait. Skandar Graun lerázta őket magáról.

– Dögölj meg, még egyszer! – bömbölte az akarati parancsot abba az irányba, amerre veszedelmes ellenfelét sejtette.

Nem tudta, hatásos volt-e, ezért egymás után három mozdulatlanná tevő varázsát is maga köré szórta. Rohant. őrjöngésében még tűz ellen védő varázsát is aktivizálta. Vakon támolygott előre. Már azt sem tudta, mit tesz.

– Ywerd! – ordította. – Kucsum! Xilanne! Segítsetek!

Valahonnan a távolból éktelen karattyolás közepette hallotta Timakrisz sipítozását.

– Jobbra, le... Fel, oldalra ugorj, a lábára vágj... ez az, hadd hulljon a férgese! Hátulról jön! Vigyázz!

Skandar Graun bömbölve csörtetett előre. A következő pillanatban úgy nekirohant egy sziklának, hogy azt hitte, a feje szétloccsan. Ha eddig sötét volt előtte a világ, most legalább csillagokat látott.

Hogy percekig vagy másodpercekig hevert ott magatehetetlenül, azt nem tudta megítélni, de egyszer csak a látása kitisztult, és újra hangokat hallott, mégpedig egy tompa reccsenést; a közvetlen közelében Alurion verte be egy manó fejét harci kalapácsával.

Skandar Graun nyöszörögve tápászkodott fel, és ösztönösen a fegyvere után kaparászott, ám az természetesen nem volt sehol.

Alurion nem titkolt diadallal az arcán, fogsorát kivillantva fordult felé.

Harci kalapácsát fenyegetően markolta.

– Maradj, ahol vagy, félvér! – morogta. – Rég vártam már ezt a pillanatot...

Skandar Graun megpróbálta összeszedni magát, de amint megmozdította koponyáját, úgy érezte, mintha megint fejbe vágták volna. Felnyögött, és visszahanyatlott. Mindössze a Káosz Szava maradt a fejében a varázslatok közül, ám az is olyan felhős, olyan elmosódott volt, hogy kételkedett benne, képes lenne-e aktivizálni.

Alurion hurkot dobott Skandar Graun bal csuklójára, aztán villámgyors mozdulattal rátekerte a kötelet a félvér másik kezére is, és meghúzta. Erős béklyó szorította össze a félork kezeit. Ha ereje teljében van, talán könnyűszerrel képes lenne elszakítani kötelékeit, ám most hiába rángatta őket, nem ment vele semmire.

Mira érkezett oda, arcáról semmit nem lehetett leolvasni. Átvette Aluriontól Skandar Graun kötelét, és gyengén megrántotta.

– Gyere, ne ellenkezz!

Skandar Graun kábán, imbolygó léptekkel követte a nőt. Gyanította már, hogy nem csak a sziklának koppanás az oka kábaságának; a druidák is művelhettek valamit az akaratával, ha ennyire nem félnek sem az erejétől, sem a varázslataitól.

A füves térséget szerteszét felkoncolt manótetemek borították. Illor aranyozott mellvértes teste ott hevert a szikla tövében, ahol Skandar Graun megtámadta. Szarvsisakos feje néhány méterrel arrébb. A hulla közelében Skandar Graun láncos buzogánya éktelenkedett.

A félork vágyódó pillantást vetett kedves fegyverére, majd valamivel mohóbb tekintettel tapadt arra a másik buzogányra, melyet Illor holtában is a kezében szorongatott. Az az a fegyver, amivel épp csak eltalálták, ő mégis megvakult tőle.

Aggódó tekintete hű társait kereste. Nem hevertek a manók között.

Amellett a hatalmas tűz mellett feküdtek kiterítve, amelynél Sharna és csendes kísérője, Krurna várakozott. Sharna azzal foglalatoskodott, hogy bekötözzön Haroldus hasán egy széles vágást. A hosszú hajú harcos békésen tűrte, pedig iszonyúan fájhatott neki.

A tűz nem a szikla tövében égett, ahol átjutottak a havas világból, hanem attól jóval nyugatabbra, ahol a sziklás-füves terepet sűrű aljnövényzetű erdő váltotta fel. Egy erdőszéli tisztás közepén égett a tűz.

Skandar Graun némileg megkönnyebbült, amikor látta, hogy társai mozdulatlanul hevernek ugyan, de mindhármójuk kezét hasonló béklyó tartja fogva, mint az övét. Ha meghaltak volna, mire való a kötél?

– Ne próbálj menekülni! – fordult Sharna a félorkhoz. – Nem csak a kezeden van béklyó, de az agyadon is. Barátaidon hasonlóképpen.

Skandar Graun az ősz druida felé köpött, de nem találta el ilyen messziről. Alurion visszakézből szájon vágta.

– Mit merészelsz, büdös ork!

Skandar Graun alsóajkából vér serkent. Ennek ellenére sötéten elvigyorodott.

– És engem még balsejtelmek gyötörtek – mondta mintegy magának. – Kétségeim támadtak, vajon a jó oldalon állok-e a Rend és a Káosz harcában. Gyilkoltam, raboltam, ha kellett, hazudtam, ha kellett, még a társamat is megöltem. A körülmények kényszerítettek rá. Hullottak mellőlem a társaim, mint a legyek, és engem kétségek mardostak. Fölösleges volt. Most már látom, mindegy, melyik oldalon állok; nem létezik sem jóság, sem gonoszság, csak a harc, amely nem ismer irgalmat! Ti Nicolausért akartok bosszút állni rajtam. Mennyivel vagytok jobbak nálam? Bennem legalább kétely éledt, ti azonban meggyőződésből öltök. Jobbak vagytok hát? Nem! Épp ellenkezőleg!

Alurion, a félork minden ellenkezésének dacára, különösebb erőfeszítés nélkül odavonszolta Skandar Graunt a tisztás szélén álló, vastag törzsű fához. A kötél végét átdobta egy jókora ágon, úgy, hogy a félork a karjánál fogva lógott róla, lábfeje épphogy érintette a talajt. Alurion azonban a biztonság kedvéért mindkét lábát is külön-külön kikötötte egy-egy vaskos gyökérhez.

A druidák igen hatékonyan legyengíthették, hiszen a mokány kis elf olyan könnyedén bánt vele, mint egy makrancos kölyökkel.

– Mi nem ölünk meg – mondta komoran Sharna. – Élve viszünk magunkkal Alvax fődruida otthonába, ahol a Druidák Tanácsa fog ítélkezni fölötted.

– És a társaim? Ők mit ártottak nektek? Mit tettetek velük?

– A manók mérgezett nyilai találták el őket – mondta csendesen Mira. – A méreg felszívódását lassítottam, és már sikerült visszájára fordítanom a folyamatot. Most néhány óráig még alszanak, de egészségesek lesznek.

– Mi a szándékotok velük? – kérdezte aggódva.

– Megvárjuk, amíg magukhoz térnek, aztán elvágjuk a köteleiket, és sorsukra hagyjuk őket. Csak akkor ölünk, ha nincs más megoldás.

Skandar Graun ronda arcán torz vigyor jelent meg.

– Én talán nem?

Alurion, Skandar Graun megvető vigyorától kísérve, átkutatta Kucsum ruházatát, és elszedte tőle a gagátkulcsot. Aztán Xilanne-től is elvette azt a kettőt, amit a lány Aótól kapott; a smaragdot és a zafírt.

Alurion ezek után Skandar Graun erszényét kezdte kibontani.

– Sohasem juttok velem a fődruida házába – mondta komoran a félork.

– És miért nem? – kérdezett vissza gúnyosan Alurion, miközben hanyagul kiszórt mindent a fűre a dagadtra tömött erszényből.

– Mert az utolsó kulcsot nem kapjátok meg tőlem. Már csak egy hiányzik, igaz? A türkiz, amelyet Barellótól Laxius vett el, s amely végül hozzám került... Szeretnéd tudni, hová tettem?

Alurion gúnyos mosolya egy pillanat alatt égő dühvé változott. Öklével a félork pofájába vágott, de az csak nevetett.

– Szeretnéd tudni? Hát... sosem fogsz rájönni...

Alurion közel állt hozzá, hogy még egyet behúzzon megkötözött foglyának, de visszafogta magát.

– Mira! – szólt rá parancsolóan a lányra. – Keresd!

A druidanő lehunyta hosszú pillájú szemhéját, és halkan dúdolva kinyújtotta karját. Tenyerét úgy tartotta, mintha végig akarná tapogatni a félvért; de nem nyúlt hozzá. Le-fel mozgatta kezét a félork kikötözött teste előtt, és többször is megismételte a mozdulatot.

A lány kinyitotta a szemét. Arca ijedten megrándult.

– Nincs nála a kulcs!

Alurion megrezzent, mintha kést döftek volna belé.

– Lehetetlen! Nézd meg még egyszer!

– Háromszor néztem meg!

– A másik háromnál...

Mira egyenként megismételte a varázslatát Kucsum, Xilanne és Ywerd mozdulatlan testén.

Csalódottan rázta a fejét.

Skandar Graun nevetett.

– Itt pusztultok ti is, velem együtt! Ennél többet nem is használhatnánk a világnak!

Leköpte az elfet.

Alurion felordított, és tenyerével oda-vissza pofozni kezdte. Kegyetlen ütések voltak, a félorknak csak úgy szikrázott a szeme, arca kivörösödős, és agyaraival megpróbálta elkapni az elf keskeny kezét. Alurion mozdulatai azonban túl gyorsak voltak ahhoz, hogy a harcos-pap reménytelen kísérlete sikerrel járhasson.

Skandar Graun tehetetlenül szitkozódott, és a köteleit rángatta.

– Yvorl redves farkára, te patkányképű, kákabélű, elf fattyú... Kitekerem a nyakad, ha egyszer elszabadulok...

Alurion szótlanul, rendületlenül pofozta; hol jobb, hol bal kézzel.

Skandar Graun már úgy belelovallta magát a dühébe, hogy vicsorogva köpködött, és ha nem béklyózza az agyát a druidák varázslata, már rég aktiválta volna a Káosz Szavát; ami persze így, megkötözve nemigen segített volna rajta.

– Elég már! – Mira vetette rá magát a begerjedt kis elfre, és erőnek erejével igyekezett elráncigálni. Valószínűleg a druidanő is kapott volna egy-két pofont Aluriontól, ha a lármára odasiető Sharna keményen rájuk nem ripakodik.

– Mit műveltek? Megőrültetek?

Skandar Graun még mindig nyáladzva, köpködve rázta a köteleit, és tombolt dühében, tehetetlenségében.

– Ez az ork disznó elrejtette a kulcsot! – üvöltötte Alurion.

– Fürkészőmágiával sem találtam – egészítette ki Mira.

Sharna felhős tekintettel mérte végig a lassan lehiggadó félorkot.

– Azt hiszem, ugyanabba a hibába estünk, mint néhai Nicolaus testvérünk... Túlságosan alábecsültük félvér barátunkat...

– Nyavalyás ork disznó! – tajtékzott a kis elf. – A mocskos nyálával merészelt illetni!

Skandar Graunnak sikerült annyira erőt vennie magán, hogy kisajtoljon fogai közül néhány szót.

– A kulcsot biztonságos helyen hagytam – sziszegte. – Nélkülem sohasem találjátok meg! Itt dögöltök velem együtt!

Sharna kényelmetlenül rázkódott meg.

– Ha jól értem, a kulcsot elrejtetted valahol, és csak abban az esetben adod elő, amennyiben teljesítjük a feltételeidet?

Skandar Graun emésztette egy darabig a kérdést.

– Engedjetek el! Most azonnal!

A druidák visszavonultak, és sötét pillantásokat vetve Skandar Graun felé, tanácskozni kezdtek. Hosszan vitatkoztak. Skandar Graun nagyokat fújt, hogy végképp lelohassza a testét korbácsoló dühöt. Most tiszta fejjel, higgadtan kell gondolkoznia, különben elvesztek; ő és társai egyaránt.

Lassan alkonyodni kezdett, és az erdőt apró állatok nesze élénkítette föl. A tűz fénye vörösen ragyogott. Még nem volt egészen sötét, de a homály már rájuk borította szürke fátylát.

– Döntésre jutottunk – lépett oda Sharna a töprengő félorkhoz. – Túl hosszan tartózkodunk már a Limbón, erőink végzetesen megcsappantak, mágiánk már arra is alig elég, hogy megvédjük magunkat. Hosszú pihenésre van szükségünk. Éppen ezért... Alkut ajánlok. Megmondod, hol a kulcs, segítesz megszerezni, és továbbra is a béklyóvarázsunk alatt maradsz, ellenállás nélkül velünk jössz a Druidák Tanácsa elé.

– És mit ajánlotok mindezért cserébe?

– Elvágjuk a kötelékeidet, segítünk a társaidon, és veled együtt őket is magunkkal visszük. Odaát... ők szabadon távozhatnak. Csak neked kell velünk tartanunk.

– A halálba! – morogta Skandar Graun. – Akkor inkább dögöljetek ti is velem együtt! Ez nem alku!

– A Tanács előtt én a pártodat fogom – ígérte Mira őszintén. – Belátom, a főbűnös nem te vagy, hanem a világ, melyben nevelkedtél. Nicolaus a férjem volt... és ha én nem vádollak...

– Meg kell mondanod, hol hagytad a kulcsot! – villant föl Sharna szeme. – Szent esküt teszek rá, hogy én betartom az alkut, ha elfogadod az ajánlatom!

Skandar Graun az ajkába harapott, és merőn nézte a druidanő bájos arcát. Egészen őszintének látszott. Már majdnem kinyögte a beleegyező igent, aztán más elhatározásra jutott.

– Addig semmit sem mondok – vicsorogta –, amíg a társaim ájultan hevernek.

– Elfogadod az ajánlatomat? – firtatta Sharna.

– A barátaim még mindig eszméletlenek – mondta Skandar Graun. – Ha majd magukhoz térnek, megbeszélem velük.

– Jól van – vágta oda az ősz druida dühösen. – Akkor maradj kikötve mindaddig, míg egyezségre nem jutunk. De addig is, ne félj, visszamegyünk oda, ahol a csatát vívtuk, és ha ott rejtetted el a kulcsot... mi megtaláljuk!

Elsietett. Valamit beszélt a társaival, rászólt Krurnára, hogy most ne kövesse, és Alurion kíséretében besietett az erdőbe. A bokrok hamarosan összezárultak mögöttük.

Most már határozottan sötét lett, és felkelt a hold; ezüstös fénye kísérteties árnyékokat vetett.

Skandar Graun kényelmetlenül feszengett; az a gyötrő érzése támadt, mintha egy éhes szempár figyelné a sötétből, de hiába forgatta a fejét, nem látott, nem hallott semmi gyanúsat.

A tűz pattogva égett vagy húsz méterre a fogolytól, eszméletlen társai ott hevertek sorban, kiterítve egymás mellett. A lángok túloldalán Mira jelekkel, egyszerű szavakkal beszélgetett Haroldusszal. Az eltelt napok alatt a külvilági rohamos gyorsasággal sajátította el a nyelvet, és gyakran próbált eltársalogni a szép druidanővel. Nem néztek Skandar Graun felé. Krurna az élőhalottak csendességével ácsorgott, félúton a tűz és Skandar Graun között, mintha ő őrizné.

– Krurna! – sziszegte Skandar Graun. – Gyere ide!

Az élőhalott csendes léptekkel megindult a fogoly felé. Skandar Graun nem merte megkockáztatni, hogy a tűzhöz küldje egy késért.

– Krurna! – ismételte a nevet. – Tépd el a köteleimet... de csendesen! Először a lábamon...

Az élőhalott lehajolt, két kézzel megragadta a kötelet, és teljes erejéből rángatni kezdte. A kötél azonban erős volt, nem akart szakadni.

– Harapd, Krurna! A fogaddal!

A néhai druida a fogával esett neki a kötélnek, és hamarosan sikerült átharapnia egy rostot.

Skandar Graun idegesen tekingetett a tűz túloldalára. Ő szerencsére árnyékban volt; és a beszélgetők amúgysem figyeltek rá különösebben, mert Ywerd mocorogni kezdett, és a homlokához emelte megkötözött kezét. Mira most Ywerd fölé hajolt, és megnyugtató mozdulattal helyezte tenyerét az ifjú harcos szemére.

Az élőhalott végzett az egyik kötéllel, az utolsó rostszál is elszakadt az érzéketlen fogak között, Skandar Graun fél lába kiszabadult.

– Most a másikat, Krurna! – suttogta a félork.

Túloldalt Haroldus megláthatott valamit, mert odakiáltott Mirának, és hatalmas pallosát kézbe véve eltűnt egy bokor mögött. Borzalmas reccsenés hallatszott, fojtott gurgulázó hangok, aztán ágzörgés.

Mira felkapta a fejét, és dermedten figyelt a rezgő lombú bokorra.

– Haroldus! – kiáltotta aggódva. – Haroldus!

Időközben Ywerd üggyel-bajjal ülő helyzetbe küzdötte magát, de arckifejezése meglehetős bambaságról árulkodott.

– Haroldus? – kiáltotta most már aggódva a nő. Egy másodpercre Skandar Graun felé fordult, ám ez a röpke pillantás nem volt elég ahhoz, hogy felfedezze a fogoly jobb lábánál kuporgó, a köteleket marcangoló Krurnát.

A gyanús bokorból kilépett Haroldus, és széles pallosát hanyagul a vállára vetve, ráérősen közeledett. Megnyugtatóan intett és mosolygott. Zsíros barna haján megcsillant a tűz vörös fénye.

– Mi volt az? – kérdezte fellélegezve a druidanő.

– Egy farkos... farkalós volt az – felelte idegen kiejtéssel a férfi. – Haroldus ölte azt...

Mira elmosolyodott, és visszafordult Ywerdhez.

Haroldus mögéje lépett. Meglendítette pallosát, és egyetlen íves mozdulattal a lány hófehér nyaka felé vágott. A bájos fej pörögve repült el, a nyak csonkjából sugárban spriccelt a vér.

Skandar Graun felüvöltött, és a köteleit rángatta. A jobb lábát tartó béklyó most szakadt el Krurna fogai alatt. Arra viszont, hogy a kezét fogva tartó köteleket is szétmarcangoltassa vele, semmi esély sem volt; az élőhalott nem ért fel olyan magasra a fejével.

– Gyilkos! – üvöltötte Skandar Graun, és a köteleit rángatta. Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy a nő halálával már nem lesz senki, aki a Druidák Tanácsa előtt mellette tanúskodjon, s ez még inkább a fejébe kergette a vért. – Miért tetted? Miért?

Haroldus újabb csapásra emelte veszedelmes pallosát. Ywerd összekötözött kézzel oldalra hemperedett. A pallos a válla mellett csapott a földbe, és nagy darab gyepet fordított ki a helyéből.

– Krurna! – üvöltötte Skandar Graun. – Öld meg Haroldust! Siess!

A fegyvertelen élőhalott lomha, darabos mozdulatokkal igyekezett a néma csendben viaskodó páros felé.

Halálos játék vette kezdetét. Ywerd hármat is hengeredett, és Haroldus minden alkalommal szenvtelenül vágott utána. Kardja harmadjára is csak a füvet szántotta. Erre taktikát változtatott. Ywerd felé rúgott, s az ifjú harcos még tovább hemperedett. Haroldus arcán farkasvicsor jelent meg. Elfordult fürgén hengergődző áldozatától, és a tehetetlenül fekvőket szemelte ki. Már süvített is a pallos Kucsum felé.

Ekkor érkezett Krurna, aki lendületből rontott Haroldusnak, kibillentette egyensúlyából, és lomha, markolászó mozdulatokkal a torkát kereste. Haroldus felmordult, félrelépett, elgáncsolta a darabos mozgású élőhalottat, és máris lesújtott. Krurna teste félig alvadt vért fröcskölve kettéhasadt.

– Neee! – üvöltötte Skandar Graun, és őrült rángatózásának végre eredménye lett. A súlya alatt régóta recsegő faág most egy utolsó nagy roppanással letört, és fejbe vágta a félorkot, aki térdre esett a hirtelen ütéstől.

Mintegy álmában látta, ahogy a megvadult Haroldus lefelé döf pallosával, és odaszegezi a földhöz a görcsösen összeránduló Kucsumot, akár egy cserebogarat. Kucsum, az ork barát, a hűséges szövetséges bevégezte. Alélt fővel érte a halál, és nem volt mellette senki, hogy megvédje az orvul támadó, alattomos gyilkostól.

Skandar Graun sikoltva, ordítva, üvöltve rontott ki az erdőből. Mit érdekelte őt, hogy fegyvertelen, mit érdekelte őt, hogy egyetlen megmaradt varázslatát fogva tartja Sharna béklyója, mit érdekelte őt, hogy keze még mindig össze van kötözve, és hogy egy súlyos, combnyi vastag, tövises ágat cipel a tarkóján. Mit érdekelte őt most bármi is...

Csak annyit tudott, hogy Haroldus, a csendes, jámbor Haroldus megvadult, megölte legjobb barátját, és most legyilkolni készül azt a nőt, aki nem sokkal ezelőtt szerelméről és hűségéről biztosította őt, aztán pedig bizonyára végez Ywerddel is, aki eddig hősiesen tette kötelességét a védelmére bízott félorkkal kapcsolatban.

Skandar Graun a végletekig megvadulva, tomboló bivalyként rontott ki az erdőből.

– BOSSZÚ! – üvöltötte, és szerette volna, ha a Káosz Szava elszabadul, de Sharna béklyója keményen tartotta.

Addigra Ywerdnek is sikerült valahogy feltápászkodnia, és bár az ő keze is meg volt kötözve, bátran rontott neki az őrült barbárnak.

Haroldusnak nem volt ideje leszúrni Xilanne-t. Az üvöltésre odakapta a fejét Skandar Graun felé, és mozdulat közben megtorpant. Nem tudni, mire vélhette, miféle rémség az, ami kiront az erdőből, hiszen csak egy lombfejű, üvöltő szörnyeteget látott, amely a következő pillanatban nekirohant, és ledöntötte a lábáról.

Skandar Graun igyekezett rávetni magát az alattomos gyilkosra, ám a fején cipelt faág rettenetesen akadályozta a mozgásban.

Haroldus felpattant, és támadója felé vágott, de a pallos elcsúszott egy kiálló gallyon.

Ywerd ide-oda imbolyogva küzdött a vastag kötelekkel; egyik rostszál a másik után pattant el a karján, míg végül diadalittas ordítással kiszabadult.

– Timakrisz! – üvöltötte. A tábortűz mellett vörösen lángolt föl a kardja, s a következő pillanatban fénylő csóvát húzva maga után röppent kinyújtott kezébe.

Haroldus felmordult, még egyszer Skandar Graun felé vágott, de elsiette, és a penge elsuhant az előrebukó félork lombjai fölött.

Ywerd baljós arccal a gyilkos felé ugrott.

– Kapd el! – rikoltotta a penge. – Elfut... a tőrt!

Haroldus eliramodott, és hatalmas ugrásokkal vetette magát a bokrok közé. Ywerd féltérdre hullva felkapta a földről Kucsum elárvult fegyverét.

– Dobd már! – sivította a kard.

A világító varázstőr kirepült Ywerd kezéből, süvítve szelte át a levegőt, és tompa puffanással vágódott valamibe. Ywerd lángoló karddal száguldott a menekülő után.

Skandar Graun is rohant volna, de a nagy sietségben felbukott, és alaposan beverte a fejét az ág egy kiálló bütykébe. Ordított tehetetlen dühében, és a köteleit rángatta, de nem bírta elszakítani.

Odatámolygott halott barátja teteméhez, lábával felemelte annak jobb kezét, erős térdei közé szorította, előrehajolt, és ide-oda mozgással nyiszálni kezdte a karját fogva tartó kötelet. A lehetetlen póz miatt csak lassan haladt, és öt percbe is beletelt, mire végre kiszabadult. Zihálva, lihegve nézett körül, szemébe hatalmas könnycseppek szöktek.

– Kucsum... – nyögte. Skandar Graun, Yvorl isten harcos-papja valósággal összeroskadt. Szánalmas látványt nyújtott. – Én megmondtam... a barátaim mind elhullanak... Miért nem mentél inkább saját utadon? Miért nem... Miért vagyok én a két lábon járó pestis?

Letörölte önkéntelen könnyeit, összeszorította az ajkát, és Xilanne fölé hajolt. A kis boszorkánynak legalább nem esett bántódása. Hála az égnek, no meg az élőhalott Krurna időben jött támadásának...

Tűnődve szemlélte az eszméletlen lány fekete arcát. Ő legalább megmaradt. Egyelőre...

Skandar Graunnak egyáltalán nem tetszett a kis boszorkány. Alkatra túl satnya volt azokhoz a pompás fenekű ork nőkhöz képest, akik megdobogtatták a harcos-pap magányos szívét. Csenevész, a képe szinte ijesztően randa, és ráadásul átkozott, orrfacsaró gilfszaga van. Nem ork bajnoknak való. Egy ilyen frigyből nem sok jó származna.

Skandar Graun elhatározta, hogy ha kijutnak ebből a pokolból, minden kímélet nélkül a lány szemébe mondja majd, hogy más társat kell keresnie. Kemény nő, valószínűleg nem kezd el hisztériázni.

Épp itt tartott gondolatban, amikor vérben forgó szemmel és magasra emelt harci kalapáccsal Alurion rontott ki a sűrűből.

– Te ork disznó! – üvöltötte már messziről. – Te gyilkos!

Nekiesett a félorknak, és az épphogy csak ki tudott térni a süvítő kalapács elől.

– Megállj! – ordította, de a mokány kis elfet nem lehetett leállítani.

Tomboló dühvel rontott fegyvertelen ellenfelére. Megcsúszott Kucsum kiömlött vérében, és Skandar Graun egy jól sikerült rúgással eltávolította a kalapácsot a kezéből. A fegyver messzire repült. Alurion azonban nem adta fel. Lefejelte a harcos-papot, maga alá gyűrte, feltérdelt rá, és rettentő ökölcsapásokkal ütlegelni kezdte. Fergeteges ütések zuhogtak.

Skandar Graun minden erejét megfeszítve próbálta lelökni magáról az alig negyven kilós testet, de az a benyomása támadt, hogy izmai nyúlós kulimásszá változtak, és határozottan érezte, hogy legendás varázskesztyűje dacára ütéseiben jóformán semmi erő nincs. Sharna mágikus béklyója fogta vissza izmait.

Alurion puszta két öklével püfölte a tehetetlenül vonagló félorkot. Ütötte-verte, ahol érte, és közben folyamatosan szidalmazta.

– Tobzódó ork szuka fattya... rothadó belű, szemétzabáló disznó... hájas, büdös dög... most agyonverlek, ha utána beledöglök is!

Kétszer is lefejelte egymás után, és őrülten kacagott.

– Azt hiszed, versz engem, te disznó... az ütéseid még simogatásnak is gyengék... üss csak, üss, dühíts fel még jobban...

A távolból hátborzongató halálsikoly hangzott fel, majd iszonyatos fejhangú vonítás. Pontosan olyan, mint amilyen a nősténydémon hangja volt az arénában.

Alurion egy pillanatra abbahagyta a szorgos ütlegelést.

Skandar Graun azonban hirtelen úgy érezte, mintha az agyáról letépték volna a vastag bársonyleplet, ami mindeddig ködös homályba vonta gondolatait, s ugyanakkor rothadó madzagoknak tűnő izmaiba visszaköltözött a megszokott, acélos keménység. Minden erejét beleadta az ütésbe.

Azt, hogy a verésbe belefeledkezett Alurion meglepődött-e, nem lehetett látni. A druida egyszerűen lerepült ellenfele testéről, és hármat hengeredve belezuhant a tűzbe. Köpenye azonnal lángra lobbant.

Skandar Graun újraéledő energiával pattant fel, és kirántotta a kis fickót, mielőtt a haja is tüzet fogott volna. Meghempergette a földön, hogy a lángok kialudjanak a ruháján. Ezután ülő helyzetbe emelte, és borzalmasan megrázta.

Alurion réveteg tekintettel éledezett. Kormos vonásai maguktól rángatóztak, haja mind egy szálig az égnek meredt, hegyes füle még a szokásosnál is jobban elállt a fejétől.

– Mi... mi ez? – makogta. Az előző ütés nyomán kész csoda, hogy nem tört el az állkapcsa. De így is csak nehezen tudott beszélni.

– Ezt én kérdezhetném! – dühösködött Skandar Graun. – Rám rontottál, és agyon akartál ütni! Hol van Sharna? Mi lesz az egyezséggel?

Alurion megpróbált kibújni a félork szorításából, de Skandar Graun adott neki két hatalmas pofont, olyan igazi varázskesztyűset, aztán torkon ragadta, és megrázta, mint egy kutyakölyköt.

– Most te vagy az én kezemben! – sziszegte dühösen. – Ha nem maradsz nyugton, eltaposlak, mint egy varangyot!

Alurion a fejét rázta, hogy kitisztuljon az előző pofonok után.

– Hogy... szabadultál meg a béklyóvarázs alól? – kérdezte döbbenten. – Sharna hatalma alól?

Skandar Graun gyanakodva nézett körül.

– Hol van Sharna? És mi volt az a démoni vonítás?

Nagy csörtetéssel Ywerd sietett elő az erdőből, kardja a hüvelyében pihent. Széles vállán Haroldus ernyedt testét cipelte. Amikor odaért a tűz mellé, ledobta, hogy csak úgy puffant.

– Elkaptam – közölte szokásos egykedvűségével, és nem mondott többet.

– Mi üthetett belé? – csodálkozott Skandar Graun, és a mozdulatlan test fölé hajolt. Ywerd ellépett mellőle.

Alurion még mindig kábán rázta a fejét.

– Sharnával kerestük a kulcsot... hebegte. – Futva érkezett Mira, azt kiabálta, hogy a félork elszabadult, és gyilkol... Azonnal rohanni kezdtem... Sharna és Mira lemaradt...

– Mira? – döbbent meg Skandar Graun. – Haroldus volt az, aki... – értetlenül elhallgatott. – Mira nem futhatott oda hozzátok!

Alurion értetlenül meredt rá.

– Mi?

Skandar Graun odamutatott a druidanő megcsonkított testére. Alurion elsápadt. A szeme kiguvadt.

– Akkor...

Skandar Graun szava is elakadt egy pillanatra. Csak most figyelt fel rá, micsoda iszonyatos sebek éktelenkednek Haroldus nyakán. Nem kardvágás nyoma. Inkább mintha hatalmas agyarak szaggatták volna szét a torkát. És Haroldus görcsbe rándult ujjai között vörös szőrszálak látszottak.

– Nem tudott elmenekülni – közölte flegmán Ywerd, és széles mozdulattal kivonta a kardját. – Az én hűséges társam átsegítette az örökkévalóságba...

– Hát, mit tudom én... – hallatszott Timakrisz sipító hangja.

Csakhogy nem Alurion háta mögül, hanem az erdő mélyéről!

Skandar Graun villámgyorsan hátralökte Aluriont. Egy éles penge süvített el a levegőben.

– Ez nem Ywerd! – ordította Skandar Graun, és talpra ugrott. Fegyvertelen volt.

A hátrabukó Alurion nekiesett az ál-Ywerd lábának, kibillentette az egyensúlyából, és ennek volt köszönhető, hogy a támadó kardcsapása ártalmatlanul szelte a levegőt.

– Ywerd! – ordította Skandar Graun. – Ide!

A tűz fényében az ál-Ywerd kardja ismét megvillant. Skandar Graun rávetette magát. A csapást már nem tudta megakadályozni, de a kard a kis druida nyaka helyett a mellkasába mélyedt, és lecsúszott egy bordáról.

Skandar Graun megpróbálta torkon ragadni az ál-Ywerdet, az azonban mancsával félresöpörte a kezét, és agyaraival a félork vaskos torka felé kapott. A vöröses árnyékokat vető lángok fényében pokoli átalakulás zajlott le. A rőt bundájú, farkasfejű démon veszedelmes tépőfogai centiméterekre csattantak össze a harcos-pap arcától.

– Maldyce! – sipította Timakrisz a tisztás széléről. Ywerd léptei dobogva közeledtek. A kard rikoltozott örömében. – A véredet, a véredet akarom!

A démon karmai fülsértően csikordultak meg Skandar Graun mellvértjén, másik mancsával pofon csapta a félorkot, de olyan erővel, hogy az hanyatt esett.

A nősténydémon vonítva rontott a feléje rohanó Ywerdre. Mindkét mancsával az ifjú harcos fejére sújtott, az azonban alábukott, vállára kapta a lendületben lévő szörnyeteget, és kecses mozdulattal áthajította maga fölött. A démon a lendülettől két métert repült.

– Fordulsz, szúrsz! – rikoltotta Timakrisz.

Ywerd rendkívüli ruganyossággal perdült meg, kardja megvillant, és hegye sisteregve fúródott a vörös bunda oldalába.

Maldyce bömbölt dühében.

– Vér, vér, démonvér! – énekelte a kard. – Ne habozz, testvér!

Ywerd újabb és újabb csapásokat mért fekve vonagló áldozatára, ám az csodával határos módon talpra vergődött.

– Jobb mellső! – rikoltotta Timakrisz. Ywerd máris vágott, a démon jobb mancsa lerepült a csuklóról. A karmok a füvet markolászták.

A bal mancs azonban úgy oldalba teremtette az ifjú harcost, hogy hanyatt zuhant.

– Hé! – sikoltotta Timakrisz rémülten. – Ez megöl! Oldalra...

A démon rávetette magát Ywerdre, ám az hallatlan fürgeséggel oldalra hengeredett. De nem volt ideje felkelni, mert Maldyce máris felágaskodott, retteneteset bömbölt, és felemelt karokkal, csattogó agyarakkal lódult meg a tápászkodó Ywerd felé.

A harcos felordított. Vége, gondolta Skandar Graun.

Valami füstölögve robbant a bundás rémség mellkasán. Maldycét felkapta a detonáció ereje, és hátraröpítette. Tűzgolyó! Honnan?

– Huh! – rikoltotta Timakrisz megkönnyebbülten. – A legjobbkor! De most aztán...

Ywerd kirázta fejéből a kábultságot, és máris a démonra rontott...

Skandar Graun csodálkozva pillantott hátra; honnan jöhetett a tűzgolyó? Xilanne kábultan ült a tűz mellett, és remegő kézzel szorongatta varázspálcáját.

A démon vérfagyasztó bömböléssel vágtatott el a fák közé.

– Ne üldözd! – ordított rá Timakrisz a felhevült Ywerdre. – Nem kell! Elég vért ittam! Állj meg már, te őrült!

Ywerd megtorpant, és visszasietett társaihoz. Egész testében remegett és patakokban csorgott róla a veríték.

– Most aztán tűnjünk innen!

– És a tizenkettedik kulcs? – nyögte Alurion, vérző oldalára szorítva a kezét.

Xilanne erőtlenül tápászkodott fel, és kábán nézett körül.

– Egyáltalán... mi történt itt?

– Azt én is szeretném tudni – törölgette Ywerd a homlokát. – Mi volt ez az őrület Haroldusszal?

– Ostobák! – kacagott fennen Timakrisz. – Maldyce kedve szerint változtathatja az alakját. Becsalta Haroldust a bokrok közé, megölte, felvette az alakját, visszajött Haroldus képében, megölte Mirát, megölt volna mindannyiótokat, ha Skandar Graun közbe nem lép, és Ywerd nem ébred fel időben. Elmenekült. Felvette Mira alakját, megkereste Sharnáékat, ráfogta Skandar Graunra a gyilkosságot. Alurion egyből iderohant. Maldyce nyilván végzett Sharnával, aztán felvette Ywerd alakját, és Haroldussal a vállán visszajött. Ha én meg Ywerd nem érkezünk jókor, nektek végetek...

Xilanne most már végképp magához tért, és szó nélkül kezdte bekötözni Alurion sebét.

– Akkor... – zihálta a kis druida. – Akkor azért szűnt meg a béklyóvarázs... mert Sharnának vége...

– Ez nyilvánvaló – magyarázta a kard. – Hiszen annak, hogy téged Mira formájában ideküldött, épp az volt a lényege...

Skandar Graun Alurion fölé hajolt.

– Hol a tizenegy kulcs?

– A nyakamban, láncon... – széthúzta az ingét. Valóban ott sorakoztak a kulcsok.

Skandar Graun lekapcsolta a nyakából, és erszényébe rakta. Aztán előhúzta a tőrét.

– Ha megöltél... – zihálta Alurion – vágd ki a szívemet! Nem akarok élőhalottként az arénában küzdeni a világ végezetéig...

– Én csak akkor ölök, ha rákényszerülök – mondta Skandar Graun komoran. – Te gyűlölsz engem. Lenne okom bosszút állni, de annyi vér folyt már, hogy képtelen vagyok megtenni...

– Már pedig meg kell tenned – nyögte Alurion. – Ezzel a sebbel csak a terhetekre lennék... a kulcs megszerzésében...

– A kulcs? – mosolyodott el Skandar Graun zordul. – Sosem találtátok volna meg ott, ahová rejtettem.

Alurion erőlködve felkönyökölt.

– Tudom... – nyögte. – Eszembe jutott... mit mondtál, amikor gúnyolódtam veled, hogy... visszamehetsz a varázsgömbödért, ha akarsz... a macskához! És te azt válaszoltad... „Lehet, hogy együtt jövünk még vissza ide”.

– Nem – mondta Skandar Graun. Gyors mozdulattal felhasította Krurna hasát, és sietve kihúzta a gyomrából a kulcsot.

Alurion öklendezni kezdett. Skandar Graun letörölgette a türkizkulcsot a halott köntösében, és a többi tizenegy mellé rakta.

– Tizenkettő!

A kis druida köhögött, és a sebe erősen vérezni kezdett.

– Nem fogja kibírni a Portálig sem – állapította meg tárgyilagosan Xilanne. – Jobban jár, ha mi végzünk vele, mintha a démon talál rá.

Ywerd egyetértően bólogatott.

Skandar Graun a homlokát ráncolta. Idegesítette, hogy még mindig fegyvertelen. És ráadásul az összes eddig szerzett kincs...

– A zsákjainkat... a sziklák közt hagytátok? – szegezte neki a kérdést a druidának.

– Igen – mosolygott keserűen Alurion. – Nem gondoltuk, hogy valaha még szükségetek lehet rájuk...

Skandar Graun sóhajtott.

– Azt hiszem... visszamegyünk érte...

– Találunk bőven kincset a Portál mögött – vélte Ywerd. – Én nem félek ettől a démontól, de szerintem túl sokat kockáztatunk feleslegesen...

– Én visszamegyek – jelentette ki Skandar Graun.

– Veled tartok – sietett támogatni Xilanne.

Skandar Graun tűnődve nézett a fekete arcba. Tényleg ennyire szeretné ez a kis nő, hogy ismételten kockára teszi érte az életét?

– A seprűm... – magyarázta Xilanne.

– Aha – bólogatott Skandar Graun, és krákogott.

Ywerd vállat vont.

– Tőlem...

Skandar Graun átvetette Alurion karját a vállán, és cipelni kezdte.

– Ha itt hagyjuk, biztosan vége... Ráadásul nem tudhatjuk, nem veszi-e fel az alakját a démon... Együtt kell maradnunk, nem akarok újabb meglepetéseket.

Ywerd kivont karddal lépkedett elöl, Xilanne készenlétben tartotta varázspálcáját. Igen hatékony fegyvert kapott Aótól.

Timakrisz folyamatosan ismertette észrevételeit.

– Jobbról senki, balról senki... elöl... mintha mozogna valami... Ja, nem vészes, csak egy menyét, eliszkolt...

Néhány percen belül baj nélkül elérték a csatateret, ahol még mindig szétszórtan hevertek a manótetemek. Jöttükre nagy sereg madár röppent fel a hullákról. A hold bevilágította a terepet, jól lehetett látni.

– A seprűm! – kiáltotta örömmel Xilanne, és oda akart iramodni, de Skandar Graun visszafogta.

– Csak együtt!

– Nem érzem Maldyce közelségét – nyugtatta meg a kard.

– Nem baj.

Felszerelésüket érintetlenül találták. Skandar Graunnak, miután lefektette a lucskos fűre félájult terhét, első dolga volt, hogy zsákjából előkotorja azt a bőrtekercset, melyet Aótól vásárolt. Mély, morgó torokhangon azonnal elkezdte olvasni egy varázslat szótagjait. Nagyerejű gyógyító mágia volt.

Lehunyta a szemét, mindkét kezét Alurion melle fölé helyezte, és addig ismételgette a bűvös hatalmú sorokat, míg a seb össze nem forrt. A gyógyulási folyamat megindult. Az utolsó szótagokat Alurion nyitott szemmel, fájdalmak nélkül, csodálkozva várta végig.

– Megszűntek a kínjaim...

– Tudsz járni? – kérdezte Skandar Graun, és szakértő szemmel vizsgálgatta. – Sok vért vesztettél, de bírni fogod.

Alurion nyögött, de sikerült segítség nélkül feltápászkodnia. Kérdőn meredt a félorkra.

– Miért gyógyítottál meg?

Skandar Graun vállat vont.

– Ha innen ki is jutok élve, a druida testvéreid továbbra is vadászni fognak rám... Nem mindegy, hogy te leszel az vagy más, aki végül is elvágja a torkom?

Alurion a fejét rázta.

– Más okod volt rá.

A félork elkomorodott.

– Kucsumot, a barátomat a szemem láttára gyilkolták meg... Ha a barátomon nem tudtam segíteni, legalább az ellenségemet mentsem meg... De ne álldogáljunk itt! Gyertek!

Odasiettek, ahol Illor lefejezett teste hevert. Skandar Graun örömmel tépte ki a megmerevedett, hideg ujjak közül az áhított buzogányt. Próbaképpen suhintott vele vagy kettőt, és elégedetten csettintett a nyelvével.

– Hála neked, Verghaust!

– A sisakot se hagyd itt! – sipította Timakrisz. – Ha egyszer vízbe dobnak, és lehúz a páncélod, még hasznodra lesz!

Skandar Graun lecibálta Illor elgurult fejéről a rubinköves, szarvas sisakot, és saját kobakjára húzta. A régit némi morfondírozás után belerakta a hátizsákjába, az elveszett kristálygömb helyére.

– No most! – mondta Timakrisz.

– Mi az, hogy „no most”? – kérdezte Ywerd.

– Az, hogy no most éreztem meg Maldyce közeledő jelenlétét... Hohó, és tudjátok, ki van vele? Lefogadom, hogy sohasem találnátok ki... Morfeist, a Macska!

– Futás! – javasolta Skandar Graun.

– Az kevés lesz! – sipította a kard. – Ezek úgy jönnek, mint a szélvész!

– Vidd a druidát! – kiáltotta Ywerd Xilanne-nek. Ő maga Skandar Graunt rántotta magához, hátracsapta fekete denevérszárnyait, és suhanni kezdett. Xilanne csak egy pillanatig maradt le mögöttük, de máris elzúgott mellettük, Alurionnal együtt.

Pokoli suhanás volt ez a komor fák között, ahol fekete árnyak rebbentek szét jöttükre, sűrű bokrok karcolták a lábukat, göcsörtös ágak nyúltak utánuk.

És Timakrisz folyamatosan ismertette a helyzetet.

– Most fedezték fel, merre tartunk... Megindultak! De még hogy... Mivel jönnek ezek? Nem megy gyorsabban?

Az erdő hamarosan elmaradt mögöttük, egy nagy hegy felé tartottak. Xilanne szerencsére ismerte a járást; egy héten át kalandozott itt a férjével és Kucsummal.

A kis boszorkány és terhe megállás nélkül suhant be a komor, fekete alagút torkába. Itt Ywerd denevérszárnyai vették át a vezetést, és ez alkalommal Timakrisznak egy árva panaszszava sem volt, hogy fáklyának használják lobogó lángját.

– Gyorsabban! Gyorsabban! Ezek tudják, hová tartunk... Már nem keresik a nyomainkat... egyenesen errefelé jönnek! Szörnyű gyorsan... Nem akarok lópatkó lenni!

Az alagút kitágult előttük, és abban a hatalmas barlangban találták magukat, ahol Skandar Graun összeakadt azokkal... akik közül már egy sem él.

Ywerd gondolkodás nélkül választotta ki a helyes járatot. Úgy látszik, ő is járt erre.

– Most értek a hegyoldalhoz... – jelentette be a kard. – Meg se torpantak!

Távoli bömbölés hallatszott.

– Ezek ők!

Skandar Graun röpülés közben az erszényében kotorászott, és ujjai közt a kulcsokat számolgatta, szortírozta. Nem szeretett volna arra gondolni, mi lesz, ha véletlenül elejti az egyiket.

Az alagút ismét kitágult, és feltűnt előttük a Portál káprázatos ragyogása. Újabb bömbölés követte őket, amint leszálltak.

– Ywerd! Tied a felső három! – kiáltotta Skandar Graun, és a ziháló ifjú kezébe nyomta a smaragd-, a zafír- és a rubinkulcsot.

– Xilanne! – máris lökte oda a boszorkánynak a második sorozatot: a türkizt, az opált és a gyémántot.

Alurionnak az ametiszt, az arany és az elefántcsont jutott. A maradék hárommal ő látott munkához. A topáz benn van. Az ezüst is...

– Kész! – kiáltotta Ywerd.

– Kész! – sikoltotta Xilanne.

– Elejtettem az ametisztet! – ordította Alurion.

Mögülük, a folyosóról most már folyamatosan hallatszott a bömbölés és a vonítás; a hangok forrása rohamos gyorsasággal közeledett.

Skandar Graun végre a gagátkulcsot is bedugta a nyílásba.

– Megvan! – hallatszott a druida remegő hangja.

De ekkor már nem is volt szükség a bejelentésre, mert a roppant kapu egy szemvillanás alatt semmivé foszlott, mintha ott sem lett volna, és egy nyolcszög alapú kamra tárult fel előttük.

A kamra jobbfelén térdig ért a felhalmozott, egymásra hányt drágakövek halmaza; csillogásuk elvakította Skandar Graunt. Baloldalt jellegtelen márványemelvény állt. Ám ennek a csúcsán szív alakú, diónyi rubin díszelgett, melynek belsejében kísérteties fények táncoltak.

A Káosz Szíve!

– Gyilkosok!

Az alagútból Morfeist, a hatalmas irombamacska hátán a vörös bundás, farkasfejű Maldyce tűnt fel, és iszonyatos sebességgel száguldott feléjük. A démonasszony hátborzongató kacajt hallatott.

Skandar Graun előrántotta frissen szerzett buzogányát, de mielőtt meglendíthette volna, Ywerd erős ujjai fonódtak rá széles derékszíjára, és annál fogva berántották őt a kincseskamrába.

Szeme sarkából látta, ahogy Ywerd a másik kezével elkapja a kis boszorkány seprűjét; Xilanne pedig, miközben bal karjába Alurion csimpaszkodik, jobbjával a Káosz Szíve felé nyúl.

Skandar Graun még annyit látott, hogy a farkasfejű nősténydémon előreveti magát a macska hátáról, és szinte úszik feléjük a levegőben.

Yvorl isten harcos-papja felsikoltott. A következő pillanatban valami szörnyű erő hátrafelé rántotta. A démon karmos mancsa csak a levegőt markolta ott, ahol egy pillanattal ezelőtt még a félork lába volt.

Skandar Graun csak azt érezte, hogy valami rettenetes örvény elragadja, és miközben a szürke tér kifordult önmagából, a harcos-pap rémült ordítása egybevegyült Alurion, Ywerd és Xilanne sikolyával...

Zuhantak...

 

 

11. Az utolsó csapások

 

Csak egy másodpercet pörögtek az anyagtalan, szürke űrben, máris kivilágosodott előttük a tér, és egy hatalmas teremben találták magukat. A terem közepén egy több négyzetméteres, színes terepasztal állt, ami mellett hatalmas termetű, széles mellkasú, szakállas férfi magyarázott. A váratlan betolakodók láttán megállt kezében a hosszú mutatópálca. Hallgatói – valami huszonhárom ifjú, varázslótanonc külsejű egyén – felugráltak, és összevissza kiabáltak.

– A Limbó! – kiáltotta az oktató, és elhajította vékony pálcáját. – Bejutottak a kamrába! Évszázadok óta...

A hatalmas terem nyitott ablaktáblái egymás után csattantak be, az egyetlen hatalmas ajtó döndülve zárult.

Az ifjú tanoncok őrült ovációba kezdtek.

– A Káosz Szíve! A Káosz...

A diónyi rubin ott lüktetett Xilanne kezében.

Skandar Graun zavartan tápászkodott fel. Ywerd már állt, és kivonta a kardját.

– Hűha! – mondta Timakrisz. – Lehet, hogy bajban vagyunk?

– Tegyétek le a fegyvert! – mennydörögte az oktató. – Mark'yhennon Várából úgy sem menekülhettek!

– Mark'yhennon! – sikoltotta Xilanne. Hihetetlen erővel kirántotta Ywerd markából seprűje végét, elkiáltotta a varázsszót, és „hátasa” meglódult alatta. Alurion puffanva zuhant le róla, és felborította a terepasztalt.

– Állj! – ordította a fővarázsló, és megpróbált a száguldó seprű elé ugrani.

Xilanne felrikoltott, varázsvesszejéből tűzgolyót lőtt maga elé; az ablaktábla szilánkokra robbant, és a kis boszorkány seprűjére simulva, kezében a lüktető drágakővel nekiszáguldott a nyílásnak...

– Megölni! – ordította a fővarázsló tajtékozva. – Halál rá!

Több tucat apró fénysugár villant ki a felocsúdó varázstanoncok kezéből, sorozatban pukkanva fúródtak Xilanne-be. A boszorkány karcsú teste vért fröcskölve rángott a seprűn, mintha összevissza cibálták volna; legalább száz lövedéket kapott egy másodpercen belül. Rábukott járművére, és ernyedten lógott rajta, a seprű azonban rendületlenül vitte tovább.

A következő pillanatban átsuhant magatehetetlen utasával az imént robbantott lyukon.

– Nem viheti el! – sikoltotta a fővarázsló. – Nem!

Kezéből sárgásvörös villám cikázott ki az ablakon. Mennydörgő robaj hallatszott, az épület megremegett bele.

Az ifjú tanoncok, mesterükkel együtt az ablakhoz tódultak.

– Mire vártok? – sipította Timakrisz. – Futás!

A varázslók máris megperdültek; többen közülük mormolni kezdtek.

– Gyerünk! – rikoltotta Ywerd.

– BOSSZÚ! – üvöltötte Skandar Graun, és érezte, ahogy a Káosz Szava működésbe lép az agyában.

A rárontó varázstanoncok annyifelé perdültek, ahányan voltak. A fővarázsló pedig egy heves mozdulattól kiesett az ablakon.

– Utánam! – harsogta Skandar Graun, és buzogányával nekirontott az egyetlen ajtónak. Hármat is rá kellett sóznia fantasztikus erejével, mire a vaskos alkotmány reccsenve engedett az erőszaknak.

Skandar Graun nem hallotta a háta mögött társai lihegését. Visszanézett. A varázstanoncok egymást fojtogatták, Ywerd a földön ült, és a felháborodottan tiltakozó Timakriszt csókolgatta, Alurion pedig a fejét verte a terepasztalba, és hangosan zokogott. Rájuk is hatott a Káosz varázsa!

Az ablakban most az előbb kiesett fővarázsló feje jelent meg.

– Állj meg, félvér!

Skandar Graunnak több sem kellett. Kiugrott a szilánkokra tört ajtón, és döngő léptekkel kezdett rohanni a folyosón, találomra, jobb felé.

– Nincs menekvés! – hallotta maga mögül a fővarázsló kiáltását. – Állj meg!

Lefelé vezető lépcsőhöz ért; kettesével vette a fokokat. Újabb folyosó. Jobbra világosabb, balra homályba vész.

Balra indult.

– Ne dühíts! – hallotta maga mögül.

Skandar Graun lélekszakadva futott. Súlyos léptei döngve verték fel a folyosó csendjét.

Két páncélos alak jött szembe, övükről lovagi pallos lógott, de nem nyúltak utána. Csodálkozva fordultak a rohanó félork után.

– Fogják el! – üvöltötte az üldöző varázsló, és könnyű saruja máris ott surrogott a márványpadlójú folyosón. – Állj meg, te bitang! Semmi esélyed!

Skandar Graun beugrott egy forduló mögé. Valami pukkant mögötte, és sziszegve kékes füst borította el azt a folyosószakaszt.

– Megállj!

Egy fekete köntösű alak ugrott elé, és kitárt karral próbálta feltartani. Skandar Graun még arra sem pazarolta az erejét, hogy a buzogányával sújtson le rá. Egyszerűen elsodorta, és a falnak lökte. A fickó nyögve csusszant le.

Újabb lépcső!

Lefelé!

Ezt a folyosót nem világította meg semmi, a beszűrődő gyér fényben félhomály borult rá. Skandar Graun nem állt le töprengeni. Mark'yhennon Várában volt, Yvorl leggyűlöltebb ellenségének az erődítményében. Itt nem számíthat irgalomra!

Észvesztve rohant.

Pár lépéssel előtte hatalmas döndüléssel egy karnyi vastag rudakból álló, vastag acélrostély zuhant le. Skandar Graun tomboló dühében először foggal és körömmel esett neki. Csak aztán kezdte buzogányával püfölni. Pár ütés meggyőzte róla, hogy semmi esélye.

Visszafelé rohant, a másik irányba.

Üldözője saruja már lefelé csoszogott a lépcsőn.

– Fél perced van, félvér!

A folyosó túloldalán döngve csapódott le egy hasonló vasrács. Nincs más kijárat.

Csapda!

– Yvorl! Yvorl! Yvorl! – Skandar Graun ordított dühében.

Villámgyorsan nyúlt az erszényébe. Előkapta az Aótól vásárolt üvegcsét, kitépte a dugaszát, és kiszippantotta belőle a kortynyi folyadékot.

Gyorsítóital! Kétszeres sebesség.

– Jööőő-vööök máááááár... – hallotta a varázsló hangját mélyen és elnyújtottan.

Szóval így!

Skandar Graun, Yvorl isten félig ork, félig ember harcos-papja vad szitkot mormolt a fogai között, halálos ütésre emelte buzogányát, és dühtől elvakultan rohamozta meg a lépcsőfordulóban feltűnő varázslót. Érezte, hogy már hatnia kellett a gyorsítófolyadéknak, mivel a falak összefolytak körülötte, és a meglepett varázsló csigalassúsággal kezdte felemelni kezeit, ajkai lassan nyíltak szét...

Skandar Graun lángban égő szemmel rontott rá, buzogánya lecsapott a varázsló ősz koponyájára.

– Éjfél! – sikoltotta megszállottan, hogy ellenfelére vakságot idézzen.

Nem volt szükség rá. A varázsló koponyája reccsenve szakadt be, s Skandar Graun, akárha lassított felvételt látna, tanúja volt, ahogy az agyvelőfoszlányok szétlebegnek a levegőben. A test ólomlassúsággal rogyott a padlóra. Míg leért, a félork legalább tucatnyi ütést vitt rá.

– Dögölj meg! Pusztulj! Yvorl emésszen el! – ordítozta, és kezében a halálos fegyver úgy járt, mint a cséphadaró.

Arra tért magához, hogy ködös kábulata elmúlt, és egy émelyítő húsmassza hever a lábánál. A varázsital hatása elmúlt, s ő most itt állt legyőzött áldozata fölött, de legrettegettebb ellensége várában; csapdában.

Csak felfelé szökhetett.

Két lépést tett a lépcsőn, amikor egy sötét árnyék vetült rá. A lépcső tetején, a fényforrások előtt egy kissé hajlott alak állt görbe botra támaszkodva. Hosszú, fehér szakálla a földet verdeste. Alakját valami bizonytalan remegés vette körül. Az arcát nem lehetett látni a homályos derengésben. Reszelős hangon szólalt meg:

– Megölted a barátomat!

Skandar Graun ismét dühbe lovallta magát; vérszomjasan lódult előre.

– Pusztulj te is, vénség!

Két lépést tett, látta, hogy az öreg feléje emeli görbe botját. Aztán nem látott többé semmit.

 

Arra tért magához, hogy egész testében remeg. Megpróbált felülni, de elsőre nem sikerült; túlságosan gyenge volt hozzá. Aztán, amikor végre ülőhelyzetbe tornázta magát, reszkető kezekkel dörzsölte vaksi szemét.

Szűk cellában volt. Keskeny gránitpriccsen ült, a falak ugyancsak gránitból voltak; ajtónak, ablaknak nyomát sem látta. Az a kevés fény, ami a helyiségben derengett, a mennyezet egy kerek foltjából eredt.

Mindenfelől sóhajtozás, nyöszörgés, siránkozás hallatszott.

Valamilyen tömlöcbe került!

A Feketebotos Mark'yhennon Várában! Yvorl leggyűlöltebb ellenségének a kezébe került. Nem számíthat irgalomra!

Skandar Graunnak pillanatnyi kétsége sem támadt afelől, hogy innen soha többé nem jut ki élve. S az még kíméletes sors lesz, ha hagyják békében megrothadni ebben a tömlöcben. Ha hagyják...

Ám az a kevés, amit Skandar Graun a Feketebotos Mark'yhennonról tudott, elég volt ahhoz, hogy gyanítsa, nem hagyják őt megpenészedni: a lehető legiszonyatosabb kínzások várnak rá!

Csak most ébredt rá, hogy tetőtől talpig meztelen, még a fülbevalóját is kiszedték maradék füléből.

És a többiek? Ywerd és Alurion minden bizonnyal szintén fogságba estek. És Xilanne? Kirepült a vár tornyának ablakán... De hogy élve-e vagy holtan, azt nem lehet tudni. Annyi lövedéket kapott, hogy abba egy rinocérosz is belepusztulna. Mindenesetre a seprűje repítette tovább! S ha az elernyedő kis boszorkány nem ejtette el, magával vitte az ismeretlenbe a Káosz Szívét, a világ sorsát meghatározó varázsszert, melyért annyi, de annyi ember ontotta már a vérét.

Hogy hová?... ő már nem fogja megtudni.

Döngő léptek közeledtek a cellája felé.

Skandar Graun, Yvorl isten nyomorult harcos-papja szőrös karjával átölelte csupasz térdét, ráhajtotta a fejét, és lehunyta a szemét.

Ez a vég, gondolta, és a fogait csikorgatta tehetetlen dühében.