Káosz ciklus 4.
John Caldwell
A KÁOSZ KÁOSZA

(Tartalom)

 

 

1. Tűz a hegyek között

 

Már megint esik. Skandar Graun morogva vakarta meg bozontos mellkasát, ahogy kipillantott a füstös barlangból a borongós hangulatú, reggeli tájra. Túlságosan északra me nekültek, s itt a zord hegyek között az időjárás még komorabb, mint Feketebotos Mark'yhennon vártömlöcének mélyén.

Skandar Graun sóhajtott. Nyolc hónapja már, hogy itt él tek a világtól elzárkózva Hilgarral, az óriásnővel ebben a rideg barlangban, s most jött el az idő, hogy rettegésük alábbhagyott, s mivel a dögunalom gyötörte őket, egyre többet esett szó arról, vajon mi történhet a külvilágban.

Vajon sikerrel járt a hadjárat? Mármint a Káosz erőinek hadjárata, akik az áruló Ywerd révén valósággal megsem misítették Feketebotos Mark'yhennon támadó erőit.

Skandar Graun felhorkant undorában, valahányszor Ywerd az eszébe jutott. Hűtlen gazember. Bár...

Hoppá!

Skandar Graun csak most döbbent rá, hogy amit már ré góta nézeget, s amit az éjszaka utolsó sötétség-foszlányainak tartott, az valójában nem egyéb, mint...

– Hilgar! – kiáltotta izgatottan. – Füst!

– Hö? – Hilgar valami vaskos gyökéren nyámmogott, mindkét kezét szénaboglya méretű hasán nyugtatta, mely bár nagy volt ugyan, nem sokban tért el attól a mérettől, mellyel Skandar Graun eredetileg megismerte. Pedig az óriásasszony terhessége igencsak előrehaladott állapotban leledzett.

– Tűz... – motyogta a félork. – Ahol füst van, ott tűznek is kell lenni...

– Hozzá' te rőzsét! – morogta az óriásnő ingerülten. – Este én gyű'töttem.

A félork harcos-pap fel sem vette ezt az értetlenséget. Mondhatjuk úgy is: megszokta az elmúlt hónapok alatt, hogy vagy mindent többször is el kell magyaráznia, vagy maga oldja meg a problémáit. Ezúttal az utóbbi megoldást választotta.

Magához vette láncos buzogányát, ám a mellvértjét a barlang falának támasztva hagyta. A fenének se' hiányzik!

Elhatározta, hogy közelebbről szemügyre veszi azt a füstöt, mert nem árt tudni, ki lakik a szomszédban.

Laza léptekkel sietett le a lejtőn a kis patakig, ahonnan rendszerint az ivóvizüket szerezték, sziszegve átlábalt a jéghideg vízen, s a túlsó parton a szomszédos orom felé vette az irányt. Magasabbról talán többet látni.

Az eső, mintegy érzékelve, hogy a félork útnak indult, e bátorságot értékelve hatalmas zuhévá változott.

– Hujjé! – morogta Skandar Graun egyre ingerültebben.

– Tudtam én, mi hiányzott!

Ám minden méltóságot sutba dobva futásnak eredni egy kis zuhé elől, nem vall igazi harcosra, így hát Skandar Graun morogva és prüszkölve ugyan, de rendületlenül folytatta útját felfelé a hegyoldalon. Büszkesége csak akkor szenvedett csorbát, amikor a hűvös esőcseppeket némi átmenet után borsónyi jégszemek váltották fel, s a félork harcos-pap azon nagy igyekezetében, hogy minél előbb védett helyre meneküljön, megcsúszott, pofára esett, s alaposan beverte az orrát. Ám visítani csak akkor kezdett, amikor a borsónyi jégszemek között mogyorónyi, sőt, diónyi példányok is érkeztek, s természetesen mindezek a félork védtelen, kopasz feje búbján, s orrnyergén landoltak.

– A jó anyádat! – ordította Skandar Graun csak úgy a semmibe, s még ő maga sem tudta eldönteni, ezt az átkot Yvorlnak vagy Mark'yhennonnak szánta-e. Valószínűleg mindkettőnek. S ha már itt tartunk, miért ne juthatna belőle Groomsnak, minden orkok öregapjának is...

Mire idáig jutott gondolatban, egy kiugró sziklát pillantott meg, mely úgy nyúlt ki a hegyoldalból, mintha szánt szándékkal útjelzőként helyezték volna oda, hogy mint egy hosszú, megkövesedett ujj keletre mutasson. E sziklatető alatt keresett menedéket Skandar Graun az ítéletidő elől.

Míg a jégdarabok dühödten dörömböltek a feje fölé nyúló sziklán, mintha bebocsátást sürgetnének, a félork fájdalmas képpel végigtapogatta sebeit. Az orrnyergéről két helyen is lejött a bőr, viszont a fejbőre csak egy helyen csattant ki, a többi találat helyén csak jókora dudorok meredtek elő, mintha onnan is diónyi jegek akarnának a napvilágra türemkedni.

A jégeső hamarosan abbamaradt, mintha valami láthatat lan hatalom elfújta volna, s normál esőcseppek áztatták tovább az itt-ott még fehér foltos talajt. Ám a maradék jégda rabok is elolvadtak, s csak a megtépázott bokrok, letört ágak és a félork dudoros feje jelezték a korábbi ítéletidő létezését.

Skandar Graun apró golyószemét forgatva, fogcsikorgatva bújt ki rejtekéből.

Hova a francba lett a füst? S hogy lehet itt bármit is látni? Micsoda szemét időjárás!

Azért a forma kedvéért még felkapaszkodott a hegycsúcsra, s onnan pillantott le a szomszédos völgybe. Ám hiába meresztette a szemét, füstöt most már egyáltalán nem látott, tűznek, táborhelynek pedig nyomát sem észlelte.

– Skandiiii! – hallatszott egy tompa bömbölés a háta mö gül, s még hosszan visszhangzott.

– Skandiiiii... diii...

A félork megfordult, s a közbenyúló fák lombjain keresztül látta a szomszédos hegyoldalban a barlangjukat, s előtte Hilgar termetes alakját.

Gyűlölte, ha Skandinak szólítják, de akárhányszor is közölte ezt a tényt azzal a tyúkagyú behemóttal, az csak nem tudott leszokni erről az idomtalan becézgetésről.

– Skaaaandiiiiii!

Már épp vissza akart kiáltani, dacára annak, hogy nem volt kiabálós kedvében, amikor valami igen fura dolog ra gadta meg a figyelmét.

A két hegy közötti keskeny völgyben, melyben az a hűs patak is csobog, ami fölött négy-ötszáz méterre az ő barlangjuk található a szomszédos hegyen, a fák lombjai üte mesen hajladoztak. No, nem az egész erdő egyszerre, csak egy keskeny sáv, s az is csak egy rövid szakaszon. S ez a rövid szakasz megindult fölfelé a hegyoldalon, egyenesen abba az irányba, ahol Hilgar ordítozott telve aggodalommal.

S amikor Skandar Graun a lombok között megpillantotta, miféle szerzet az, mely haladtában folyamatosan tolta szét maga elől a fák ágait, érezte, hogy társnője hamarosan nagy bajba kerül.

– Hilgar! – ordította, s a hegyoldalak visszaverték a hangját: – Hilgaaar... gaaaaaar!

Ám az a hatalmas, fekete, humanoid alak, mely céltudatosan tört felfelé a lombok közt a tisztás felé, mintha meg sem hallotta volna a kiáltást. Vagy ha hallotta is, nem foglalkozott vele.

Ha lehet mondani, Skandar Graun zuhanó kőként zúdult le a hegyoldalon. A hasonlat annál is helytállóbb, mert kurta lábú hősünk pár lépés után megbotlott egy alattomos gyökérben, s innestől kezdve a zúdulás – no persze némi gurulással és káromkodással fűszerezve – a szó szoros értelmében elmondható.

Az még a kisebbik baj lett volna, hogy egy tüskebokor állította meg, de mielőtt erre sor került volna, álnok buzogánya legalább kétszer vágta vállon és gyomron, mire megállapodott, Ám most nem volt ideje a sebeit nyalogatni.

Mindössze egyetlen gondolat lüktetett a fejében. Hogy Hilgart veszély fenyegeti, s az együtt töltött hónapok alatt úgy megkedvelte ezt a bamba teremtményt, hogy el sem tudta képzelni, hogy ő a sorsára hagyja.

Meg aztán minden felszerelése a barlangban maradt...

– Menekülj! – üvöltötte, hogy elnyomja magában ez utóbbi, harcoshoz illetlen gondolatot, s a hegyoldalak némi torzítással verték vissza a parancsot: – Ülj! Ülj!

– Skandiiii...

A félork felragadta rakoncátlankodó buzogányát, s ajkába harapva gázolt át a patakon, áttört a megtépázott bokrok között, s szinte látta azt az ösvényt, melyet a felfelé törtető hatalmas alak vágott. Nem tudta biztosan, miféle szerzet lehet, de azt gyanította, hogy ekkora termettel a legritkább esetben tartozhat a barátságos lények kategóriájába.

Rohamléptekkel indult meg felfelé az ösvényen, s bár még nem tudta, mi olyasmit tehet, amivel közbeszólhat, ha Hilgar nem boldogul, abban biztos volt, hogy minden tőle telhetőt meg fog próbálni.

– Megállj, te dög! – üvöltötte. – Itt jön a végzeted!

A roppant Csörtetés egy pillanatra abbamaradt, hogy pár másodperc múltán vidám töretlenséggel folytatódjon tovább. S ahogy a félork kibukkant egy hosszanti tisztásra, még épp látta a túloldalán eltűnni azt a roppant széles és hatalmas, szőrös hátat, melyet a következő minutumban máris zöld lombok rejtettek el a szeme elől. Az alak magasságára csak tippelni tudott. Talán nem érte el a három métert. Legfeljebb a kettő kilencvenet. Ez majd' fél méterrel több, mint Hilgar magassága. S szélességben sem igen kevesebb.

Skandar Graun kissé megtorpant, mintha földbe gyökere zett volna a lába, ám habozása csak egy pillanatig tartott; máris rohant át a tisztáson, és fújtatva kapaszkodott felfelé a ritkásabb erdőben az emelkedőn.

Még száz méter lehet...

– Hil...gaaar! – ordította, megosztva a név két szótagját egy ziháló levegővétellel.

– Mene... külj!

A következő pillanatban olyan diadalmas bömbölés resz kettette meg a levegőt, amekkorát a félork még életében nem hallott, pedig egykoron még Maldyce nősténydémon dühös üvöltését is volt szerencsétlensége hallani.

– Ba... baa! Bábu... ciiiii!

Erre pedig Hilgar dühös ordítása válaszolt.

– Menj innét!

– Puszikát Gondurgaaárnak! Gye'e apucihoz!

– Haggyá' mán!

– Aggyá' puszikát!

Ezek után pedig olyan rémes cuppogás és kéjes kuncogás hallatszott, amitől a félorknak végképp felforrt az agyvize.

Épp időben rontott ki a tisztásra, hogy lássa, amint a háromméteres barom ölelésre tárt karokkal, már messziről cuppogva, nyáladzva lódul a hozzá képest alultápláltnak tűnő óriásasszony felé.

Ám Hilgart nem hatotta meg ez a leplezetlen hódolat. Bunkóját két kézre fogva várta az udvarlót, s amint a brutális alak karnyújtásnyi távolságra ért, megkínálta a lapos, beesett homlokot egy lendületes bunkócsapással.

Hatalmas kondulás hallatszott, akárha a bunkó egy roppant vaskos, odvas fa törzsén koppant volna. Rögtön utána a hegyi óriás felbömbölt, kissé megingott, bal kezével a homlokához kapott, jobbjával pedig akkora pofont lekent nemrég támadt gerjedelme tárgyának, hogy szegény Hilgar nak majd' szétcsattant a malacszerű orcája.

Hilgar azonban azt a védekezést választotta, melyet minden asszonyi állat a génjeiben hordoz születésétől fogva, s melyet csak akkor használ, ha erényét érzi veszélyben. Az óriásasszony meglendítette cölöpszerű lábát, mely ormótlan ívben emelkedett el a talajtól, s kevélyen illette rúgásával ellenfele ágaskodó férfiasságát.

Ezt látván, s a borzalmas csattanást hallván még Skandar Graun is az ajkába harapott, férfiúi együttérzéssel felszisszent, s jószerivel látni vélte a hegyi óriás szeme körül pattogó szivárványszínű szikrákat. S ismételten csak látni vélte, amint a toronymagas fickó törpévé görnyed leírhatatlan kínjában.

Ám ehelyett megrökönyödve volt kénytelen tapasztalni, hogy az orvul megrúgott fél meg se rezzen, míg a támadó némber féllábon ugrál, és fájó lábát babusgatja.

Skandar Graun csak tátogott.

Most mi van?

Szuka! – üvöltötte a hegyi óriás tajtékozva, egy villámgyors mozdulattal megragadta Hilgar csuklóját, egy csavarás, s az otromba fabunkó máris az ő kezébe került. Felfelé lendült...

Skandar Graun vadul megrohamozta a hús-, szőr- és izomkolosszust.

Ám ahhoz túl messze állt, hogy időben odaérhessen. A bunkó szűk ívet írt le, ahogy csuklóból meglendítették, s fejbúbon kapta a még mindig lábát fájlaló óriás nőstényt. Hilgar úgy dőlt el, akár egy letaglózott ökör, egy kissé talán még a hegyoldal is beleremegett. Aztán a hegyi óriás hím annak rendje s módja szerint megragadta tulajdonul szerzett nőstény bozontos és zsíros haját, s annál fogva készült elvonszolni saját hajléka felé; minden bizonnyal azon céllal, hogy sebtiben megtartsa a nászt.

Időközben az eső rendületlenül szemerkélt tovább. Ilyen csekélységek nem zavarták meg kitartó monotóniáját.

Skandar Graun feldühödött démonként vetette magát a hegyi óriásra, s bár csak a derekáig ért, láncos buzogányával kétszer is úgy fejbe gyűrte, hogy a hatalmas vadbarom felordított, s elengedte zsákmányát.

Egyetlen bunkómozdulattal elsodorta az arcátlan orkot, s szembe fordult vele.

– Kajaaa! – morogta ahhoz elég hangosan, hogy kellemetlen visszhangok kelljenek. No és az undorító csámcsogó, cuppogó hangok a félork minden kétségét eloszlatták, hogy esetleg rosszul értette az elhangzottakat.

Skandar Graun hátraugrott, s gyűrűs kezét nyújtotta előre.

– Peltár! – parancsolta hűvösen, ezzel a varázsszóval ak tivizálva ékszere hatalmát.

A gyűrűből vörösen parázsló szikrák vágódtak elő, összevissza lyuggatva a hegyi óriás bozontos mellkasát. A fickó a melléhez kapva próbálta elhessegetni a kellemetlen vörös darazsakat, s meglepett ordítása arra utalt, hogy nem érti a dolgot. Ám az a pofon, amit utána lekent a diadalmas Skandar Graunnak, pedig arra utalt, hogy a félorknak fél métert kell hevenyészett hátraszaltóval repülnie.

Meg is tette.

Nyekkenve ért földet, s tohonya ellenfele a következő pillanatban már lódult is felé. A félork kétségbeesetten hen geredett oldalra, centiméterekkel térve ki így a hegyi óriás lefelé vágódó jobb talpa alól, mely minden bizonnyal a fejét szerette volna az esőáztatta talajba taposni.

– Peltár! – üvöltötte Skandar Graun most már valamivel riadtabban, s gyűrűjét az óriás ágyékkötője felé irányozta, abban a hiszemben, hátha a tüzes szikrák több eredménnyel járnak, mint előzőleg Hilgar lendülő lába.

A hegyi óriás olyan dühödten bömbölt fel erre az alattomos támadásra, hogy Skandar Graun dobhártyái bizony majdhogynem beszakadással fenyegettek.

A félork, mielőtt ismét elharsoghatta volna egykori pat rónusa nevét, akkora rúgást kapott a bordái közé, hogy több métert hengeredett, s a szemébe könnyek szöktek a fájdalomtól.

A talaj döngéséből arra következtetett, hogy a hegyi óriás vad vágtában igyekszik lépést tartani kínoktól elvakultan hengergőző ellenfelével, s ez a tudat nem tette kimondottan boldoggá.

– Peltár! – nyögte, s gyűrűjét abba az irányba fordította, amerre rengett a föld. Ezúttal szemmagasságot célozva meg.

Szikrák sziszegtek, surrogtak. Legnagyobb csalódására s kétségbeesésére a közvetlen közeléből nem a hegyi óriás szívet melengető fájdalomü völtését hallotta, hanem éppen ellenkezőleg: Hilgar értetlen sikolyát.

– Skandiiiiii...

Sajnálatos félreértés következtében a kedvese megmenté sére igyekvő óriásnőstény kapta a képébe a szikrazuhatagot.

– Bocs! – morogta Skandar Graun, s még valami mást is akart mondani, ám ekkor egy irdatlan vasmarok torkon ragadta, jó alaposan megrázta, hogy kihullott a kezéből a láncos buzogány, s ekkor az a marok emelni kezdte.

A félork jóformán még mindig az arcát szorongató Hilgaron sajnálkozott, amikor feje egy szintbe került az óriás szőrös pofájával, s a töredezett fogú, tátott szájból még az ő sokat kibíró szaglóérzékét is megkínzó, iszonyatos bűz csapta meg. Mit megcsapta? Egyenesen letaglózta. Ilyen irdatlan bűzorgia éreztén csaknem elvesztette az eszméletét.

A hegyi óriás egy kecsesnek éppen nem nevezhető rántással közelebb húzta a félork kopasz fejét vigyorgó pofájához.

– Nyami-nyami – jegyezte meg, s tenyérnyi nyelvével végignyalta Skandar Graun fintorgó ábrázatát.

Ettől a példátlan inzultustól a félork egyszerre magához tért, s némi öklendezés közepette kimondta legfélelmetesebb varázslatának parancsszavát.

– BOSSZ... SZUÚÚÚ!

– Érezte, ahogy a Káosz Szava kattan az agyában, s szinte a zsigerei is bizseregtek attól a szenzációs hatástól, amit a hatalmas varázslat azonnal kifejtett. Nem először próbálta már, tudta jól, mi következik. Illetve, hogy a hegyi óriásra miként hat, annak megjóslására nem vállalkozott volna, ám hogy a hatás frenetikus és lenyűgöző lesz, arra bármikor készséggel mérget vesz. A másodperc töredéke alatt eszébe villant az a kép, amikor a Káosz Szavát egy manó tábor közepén sütötte el, s ezzel a tettével sikerült a terjedelmes tábort fenekestül felfordítania. Az egyik úszni kezdett a puszta földön, s majdnem belefulladt a képzeletbeli folyóba. Egy másik figura meg a tűz parazsát dédelgette, csókolgatta, egy harmadik pedig saját kőkését kívánta megemészteni; legalábbis abból, hogy a szájába gyömöszölte, erre lehetett következtetni. A többiek meg...

Skandar Graunnak könnyeket csalt a szemébe a kedves emlék, no meg a nyakára tapadó vasmarok.

– Bosszú! – préselte ki magából még egyszer, pusztán önszorgalomból.

Egyértelműen kitűnt, hogy a Káosz Szava szinte az előző parancsszó elhangzásakor alapos hatást gyakorolt a hegyi óriásra. A hatalmas barom szeme szinte azon nyomban el felhősödött, a bamba bámulás helyét őrületes tekintet váltotta fel, egész lényén elhatalmasodott a Káosz, s a fickó valami meglepően szokatlan cselekedet végrehajtásába fo gott.

Egy képzeletbéli szerszámmal követ kezdett törni.

Ám ami kínos, a képzeletbeli szerszám helyén ez alka lommal Skandar Graun szerepelt!

A hegyi óriás eldobta Hilgar fabunkóját, két kézre fogta a fuldokló félork torkát és vállát, s miközben valami mun kadalt dünnyögött, ütemes mozdulatokkal a talajhoz csapkodta.

A félork az első lecsapásnál riadtan arra gondolt, hogy ellenfelére nem hatott a varázs. Ám a munkadal hallatán a tizedik lecsapáskor még riadtabban tudatosult benne, hogy a Káosz Szava igencsak hatott. A hatalmas barom ritmikusan döngeti a földet – ővele.

Az már Skandar Graun hagyományos szerencséjéhez tar tozott, hogy a hegyi óriás „kőtörése” kőmentes terepen, a felázott talajon ment végbe. Így a félorknak mindössze csak attól kellett tartania, hogy egy erőteljes lendítéskor esetleg kitörik a nyaka, leszakad a feje, vagy hasonló balgaság esik meg szerencsétlen személyével.

Így telt az idő. Skandar Graun kapálódzott. A hegyi óriás pedig vidáman dünnyögve döngette vele a puha földet, s a félorknak egy idő után sikerült úgy felvenni a döngetés ritmusát, hogy testének megfelelő időben történő összehú zásával, megfeszítésével és elernyesztésével némileg sikerült minimalizálnia a nyakkitörés esélyét.

Ám egy idő múltán a rutin kezdett unalmassá válni.

Időközben a félig megvakult Hilgar magához térhetett, valahogy megtalálta a fabunkóját, s buzgó bömböléssel esett neki a munkájával szorgoskodó hegyi óriásnak. Ez némi változatosságot hozott Skandar Graun egyhangú perceibe, ugyanis a megtámadott hegyi óriás szinte az első fejbe kólintásra kizökkent monoton tevékenységéből, s a bunkócsapásokra heves „kőtöréssel” válaszolt Hilgar irányában, a félorkot használva továbbra is alkalmas eszközként.

Skandar Graun legalább háromszor csattant nyögve Hilgar különböző testrészein (hát, jobb váll, fej), mire az óriás nőstény is teljes mértékig alákerült a Káosz Szava hatásának, s felhagyva a támadással leguggolt, s tele szájjal a földet kezdte habzsolni.

– Hiiiii...l...gaaaaaaaar! – ordította a félork egy újabb lendülés közepette, ám ezúttal nem roppant termetű kedvesére sújtottak le vele, hanem csak úgy a földre. S mivel ez alkalommal jelen pozícióban a „kőtöréshez” alkalmas szikla is meredt elő a földből, a jó Skandar Graun akkorát csattant, hogy már a puszta hang hallatán is az az illúziója támadt, hogy lába és teljes alsó fertálya törékeny agyagcsere pekként hullik darabokra.

Nos, az igazat megvallva, ez az elképzelése nem járt túl zottan messze a valóságtól.

Ám hogy a lába mégsem tört darabokra, azt sajnálkozva tapasztalta a következő lecsapásnál. Ugyanis, ha az előbb szétment volna, a második alkalommal nem nyilall bele olyan fájdalom, amitől még a feltörni készülő ordítás is inkább visszamenekült a tüdejébe.

A szikrázó, színes csillagok függönyén át mintegy félálomban, azaz félájultan látni vélte a kedves Hilgart, amint teli pofával habzsolja az esőáztatta talajt, oly buzgalommal, mintha egy ültében fel kívánná falni az egész hegyoldalt. – Vigyázz!

Mivel a kiáltás egyértelműen nem Hilgartól származott, s nem is a hegyi óriástól, Skandar Graun már-már képes lett volna elhinni, hogy ő kiáltott. No de minek? Mire kellene vigyázni? És kinek?

Körülbelül itt tartott gondolatban, amikor a hegyi óriás elejtette, s mielőtt a meglepett félork ocsúdott volna, az iszonyatos test úgy dőlt rá, mint egy kivágott fatörzs. Skandar Graun megkínzott, elgyötört teste úgy lapult szét a roppant súly alatt, mintha egy hirtelen mozdulattal kivasalták volna. Az arca a puha földbe préselődött, s a félork úgy érezte magát, mintha rá is a Káosz Szavának ugyanaz az aspektusa hatott volna, mint óriás kedvesére: jókorát harapott a puha talajba.

Bár ő nem valami nagy buzgalommal.

Ám mielőtt végképp elájult volna, úrrá lett rajta az élni akarás, s addig fészkelődött roppant terhe alatt, míg végre valahogy kiszabadította a fejét a fojtogató mocsokból, s friss levegő szivárgott sártól eltömített orrába, szájába. Köpködve, prüszkölve igyekezett megszabadulni az undorí tó valamitől, s mintegy félig eszméleten érezte, hogy valami ragacsos, langymeleg folyadék csorog rá a szemerkélő, hideg esőben.

Csak percekkel később, amikor már félig kifúrta magát a roppant test alól, döbbent rá, hogy az a langyos ragacs nem egyéb, mint a hegyi óriás patakokban ömlő vére.

S újabb percek múltán, amikor már úgy kibújt, hogy csak a lábát préselte a talajba ellenfele roppant teste, tisztult annyira a feje, hogy nagyjából ki tudja értékelni a történteket.

Közvetlen közelében Hilgart látta hason feküdni, s némi leg erőlködve, nagyokat nyögve, de töretlen buzgalommal, két kézzel tömve a szájába a vizes füvet és a földet.

Közvetlenül rajta hason hevert a hegyi óriás, teljesen mozdulatlanul, ömlő vérrel, s ezt a helyzetet az is indokolta, hogy egy hosszú nyelű balta meredt elő a koponyája hátsó részéből.

S alig pár lépésnyire Skandar Grauntól egy szakadt ruhás, esőtől és mocsoktól csapzott szakállú és hajú törpe valami veszett, féktelen, ugrálós táncot járt, egyfajta jellegzetes manórokkát, szemmel láthatóan részegen és háborodottan mulatott, s szabályos időközönként kerge ritmusokat rikoltozott. Mint például:

Ha nem manó az anyád, minek eszel tarhonyát?! Skandar Graun kimeresztette a szemét.

– Mi? – nyögte.

– Akinek nincs görbe orra, menjen a jó manóbús'ba! – rikoltozta a fékevesztett törpe. – Ha ittál már manó piát, ismered az élet titkát!

Skandar Graun úgy érezte, mintha meg kellene dörzsölnie a szemét. Bár minden törpe olyan... egyforma, s bár ez a fickó itt manóra veszi a figurát, a megszólalásig emlékez tet...

– Bodin! – ordította. – Baltás Bodin!

– Aki engem orrba vág, sose igyon pálinkát! – rikoltozta a félőrült törpe, aki e szavait befejezve felhagyott az egyhelyben ugrálással, háromszor-négyszer megperdült saját tengelye körül, majd nagyot csapott a levegőbe, s imigyen rikkantott: – Baltás Bodin nincsen többé, a lelke a szeretőmé!

 

 

2. Baltás Bodin

 

– A szentségit! – jegyezte meg pár perccel később a homlokát simogatva a törpe, miután kirángatta Skandar Graunt a hegyi óriás teteme alól, s együttes erővel sikerült kicsavarniuk Hilgar kezéből egy maroknyi sáros-füves földet.

– Eltört a lábam – nyögte Skandar Graun.

– Mi a rosseb... történt velem? – morogta a törpe. – Az egyik pillanatban még főbe kólintottam ezt a barmot... aztán mintha... táncoltam volna...

– A Káosz Szava – morogta Skandar Graun még kissé kábultan az eseményektől. – A Káosz legfőbb varázsa... Zűrzavart és őrületet kelt mindazokban, akik kimondása után a közelembe jönnek... Lefogadom, hogy eltört a lábam...

– A törpe merőn nézte Skandar Graunt, és a hegyi óriás koponyájából kimeredő baltája nyelére tette a kezét.

– Te... a Káoszt szolgálod, ork? A félork flegmán vállat vont.

Ki tudja már azt, hogy ki kit szolgál?

– Te árultad el a hadjáratot?

Skandar Graun egyszerre kijózanodott erre a fenyegető hangra.

Ugyan! Összeszorul a kezem, ha arra gondolok, hogy megölték mind... Acélkezű Glundelt, Stilettet, Tigrisszemet, Gorkot...

A törpe erre kissé megenyhülni látszott, de a gyanakvó fények nem tűntek el a szeméből.

– Ha nem a Káoszt szolgálod, hogyan rendelkezel te a Káosz bármely varázsával?

A félork sóhajtott.

– Ez hosszú történet, Bodin... Alkalomadtán majd elmesélem, megígérem. De arra esküt teszek, hogy az áruláshoz semmi közöm. Magam is csaknem áldozatául estem. Cso dával határos módon menekültem meg.

– Aha! – tromfolt közbe köpködve az időközben magához tért Hilgar. – Engem is a kis ork mentett meg! – S hogy szavainak nagyobb nyomatékot adjon, keblére vonta a sza badkozó Skandar Graun fejét, aki erre felordított fájdalmában, mivel úgy érezte, hogy pozdorjává tört csontjai még apróbb szilánkokra zúzódnak.

Úgy tűnt, az óriásnő közbeszólása valamelyest megnyug tatja a törpét. Ám ekkor Skandar Graunban támadt fel némi kétely.

– Hohó! – kiáltotta. – Most te jössz, Bodin! Miközben a parton vágtattam, saját szememmel láttam, amint téged a hajón lemészárolnak és a tengerbe hajítanak!

– Az meglehet! – nevetett erőltetetten a törpe. – Kínos közjáték lehetett!

– Az volt – morogta Skandar Graun. – Még könnyeket is hullattam érted.

Bodin a térdét csapkodta, és hangosan röhögött. Szemmel láthatóan jól szórakozott valamin.

Skandar Graun gyanakodva nézte. Baltás Bodin nem szo kott így viselkedni. Rövid ismeretségük alatt nem egyszer viselkedett hevesen, féktelenül, de így sohasem. Gyanús!

– A magyarázat olyan egyszerű, mint a törpe egyszeregy! – kiáltotta Bodin vígan. – Miközben Feketebotos Mark'yhennon urunk parancsára elfoglaltam Zhonadart, néhány elszánt ork harcos a fejébe vette, hogy megrövidít egy fejjel. Ám az események úgy fordultak, hogy végül is én vettem a fejüket. Azonban a csata hevében lesből rám lőtt egy íjász, és a nyílvessző átfúrta a lábikrámat. Ráadásul a khentám... egy szerencsétlen véletlen következtében elpusztult. Mi mást tehettem volna, minthogy valaki mást küldök magam helyett a megbeszélt találkozóra. Akadt egy elég becsületes kinézetű törpe, Gamlor, a Vashegyek Fekete törzséből, aki hűséget esküdött nekem, s készséggel vállalta a futár szerepét. Ő pusztult el helyettem. S így esett, hogy még hálás is lehetek annak az ork íjásznak, aki átlőtte a lábam... bár attól tartok, a hálámat már nem tudom leróni neki. Ugyanis... feldaraboltam kissé!

Skandar Graun komoran húzta össze a szemöldökét.

– És akkor... honnan tudsz az árulásról?

Bodin most először figyelt fel a nyilvánvaló gyanakvásra. Megrezzent. Nyilvánvaló, fafej! Amikor másfél nap múltán visszatért Gamlor egy khentán lovagolva, s kijelentve, hogy „minden rendben, induljon a sereg”, érthetően némileg gyanakvó lettem. Engem ugyanis nem ismert, s úgy viselkedett, mintha mindig is ő lett volna az általam toborzott sereg parancsnoka. Sietve Borengorfba kívánta vezetni a sereget. S amikor megszorongattam a torkát, kiderült, hogy egy átkozott illuzionistával van dolgom, aki törpének varázsolta át magát ember létére! Nem élt sokáig. Ezek után elgondolkodtam, mit is tegyek. Mint a toborzott sereg parancsnoka, oda vihettem volna a harcosaimat, ahová akarom. Ám én... kissé tudakozódtam a fickótól, mielőtt elküldtem az örök bányászmezőkre. S nagyon-nagyon nem tetszett, amit megtudtam. Ugyanis a fickó szinte fenyegetőleg lépett fel velem szemben. Közölte, hogy semmi esélyem, az összes társamat legyilkolták, s a Káosz erői győzedelmeskedtek. A hadjárat elbukott. Az egész Kondor Birodalom a Káosz erőitől hemzseg. Egyetlen esélyem, ha átállok hozzájuk, s neki engedelmeskedek. S miközben erről társalogtunk, valóban különös csapat érkezett a városba. Már a külsejük alapján tudtam, hogy nem a Rend erőihez tartoznak. Ezek után megadtam a végső kegyelmet a botor illuzionistának, s északnak vettem az utamat, a Vashegyek felé... ahol az enyéim élnek. Némi kerülővel persze, hiszen az az átkozott nem túlzott azt illetően, hogy a Káosz erői átvették a hatalmat... Amerre csak jártam, pusztítással és káosszal találkoztam. S nem egyszer csak a szerencse mentett meg, hogy kicsússzak Yvorl túlbuzgó hívei nek kezéből. Egyszer... egy kisebb összecsapást követően másfél hétig feküdtem seblázzal kínlódva egy jótékony halásznő kunyhójában, mígnem felépültem. Másfél héttel ezelőtt sikerült kijátszanom a Káosz erőinek őrjáratát, s átsurrantam a Vashegyeken... a közelben táboroztam, északnak tartottam, s a csatazajt hallva érkeztem ide... És mint köztudott, jobb ma egy barátságos törpe, mint egy ellenséges óriás.

Skandar Graun közben a lábát próbálgatta. Minden porcikája sajgott, mintha mozsárban törték volna apró darabokra, ám minden fájdalma közül a lába volt a legkínosabb. Minden érintésre, minden mozdulatra akárha lándzsákat döfködtek volna belé. Ám ami a lényeg, hogyha fájdalmak közepette is, de mozgott.

A törpe a halott hústorony felé intett a fejével.

– Mit akart ez a barom?

– Engem – jegyezte meg Hilgar csekély mennyiségű sze mérmes pirulás kíséretében. – De én jól kupán gyűrtem!

Hilgar összeégetett arca, lila színben pompázó bal szeme, s kissé görnyedt tartása arra utalt, hogy ő sem örvend a legjobb egészségnek a nagy verekedés után.

Baltás Bodin alaposan szemügyre vette a hegyi óriás tete mét, s az arcára hitetlenség ült ki.

– A jó életbe!

Skandar Graun tettre készen ugrott fel.

– Mi van?

– Látod?

A félork értetlenül meredt a hegyi óriás tetemére.

Mit kellene látnom?

– Egy igazi... törpe páncél van rajta!!

Skandar Graun gyanakvóan pillantott előbb a hegyi óriás tetemére, majd jóakaratúlag nézett Bodinra.

– Mármint... egy törpe páncél... az óriáson?

– Aha!

– A bozontos mellszőrzete alatt?

– Ugyan! – üvöltötte Bodin. – Talán vak vagy? Hát nem látod? Ez a barom egy igazi törpe páncélt visel az ágyékkötője alatt! Azt használta gatyának!

No igen, most már Skandar Graun is észlelte azt a fémes csillogást. S így már arra is rádöbbent, miért ugrált fél lábon Hilgar azt követően, hogy megpróbálta a hegyi óriást tökön rúgni.

Egy eredeti törpe páncél. Eredeti törpe kovácsok kovácsolták eredeti törpe tűzben! Ez a kombináció meglehetősen kemény anyagot eredményez.

Bodin nagy sietve máris munkához látott, s perceken belül kioldotta a csatokat, melyek egymáshoz kapcsolták a feketés külsejű fémpáncél elő- és hátlapját. Aztán Hilgar és Skandar Graun segítségével valahogy sikerült kiráncigálnia a páncél alsó darabját az óriás alfele alól.

Miközben a felső részt rángatták le, Bodinnak még a szava is elakadt, amint megpillantotta a halott óriás roppant méretű péniszét, ami majdcsak az ő combjával volt egyenlő méretű. A törpe hosszú pillanatokon át megigézve bámulta az ormótlan szerszámot.

– Istenem! – lehelte végül, mintha attól tartana, hogy a hangoskodásra a hatalmas hímtag önálló életre kel. – Micsoda kapitális példány!

Skandar Graun is elismerően bólogatott.

Nem akármi, az biztos!

Bodin hirtelen támadt elszántsággal két kézre fogta a bal táját, s nekihelyezkedett a munkának.

– Mit művelsz? – érdeklődött Skandar Graun. A törpe elvigyorodott.

– Kivágom.

De minek? Bodin vállat vont.

– Elteszem kabalának. Ki tudja... hátha egyszer szerencsét hoz? Tudod, hogy egyes törpe törzsek a hímvessző nagysága után választják ki a vezetőiket?

Skandar Graun vállat vont.

– Mit mondtál, miféle páncél az?

A törpe sietve leakasztotta válláról a zsákját, s egy fekete selyemköpenyből egy sisakot és egy pár szegecselt bőrkesz tyűt rázott ki a földre. Ezt követően két gyors csapással lemetszette a hegyi óriás roppant péniszét, sietve betekerte a selyem köpenybe, belegyömöszölte a hátizsákjába, halkan kuncogott, mintha valami jó tréfát hallott volna, s csak miután végzett, akkor kezdett a páncél után nézelődni.

Igazi törpe páncél! – jelentette ki. – Azt hiszem, egykor valami főnök viselhette... de most jó kezekbe kerül. Én, Baltás Bodin gondját fogom viselni. Naponta kétszer kifényesítem, hogy teljes dicsőségében csilloghasson.

Miközben Skandar Graun alaposan megvizsgálta magát tetőtől talpig, hogy megállapítsa a szerzett sebek mennyisé gét, a szakállas törpe mohó mozdulatokkal felcsatolta szakadozott rongyai fölé a páncélt. S mivel azt nála tekintélye sebb méretű törpe számára kovácsolhatták, úgy nézett ki benne, mintha valóban egy óriás vasgatyáját rángatta volna magára.

– Pont jó! – rikkantotta Bodin, és meghúzta a két vértet összekapcsoló szíjakat. – Attól féltem, kicsi lesz!

– Sőt! – jegyezte meg Skandar Graun félhangosan, ám amikor a törpe rákérdezett, hogy mit is mondott, elintézte egy mordulással.

A fejét tapogatta. A jókora dudoroktól úgy nézett ki, mint az Argel-dombság. Erre már Bodin is közelebb lépett.

– Öregem! – álmélkodott. – Mivel vert el így ez a barom?

– Jéggel – felelte a félork, és további magyarázatok nélkül otthagyta társait, a barlangba sietett, hogy felélessze a tüzet, megszárítsa magát s átázott gönceit.

Hilgar utána cammogott, s átvette tőle a tűz felélesztésének gondját. A félork morózusan cibálta le magáról a rongyait, s a lassan pislákoló tűz mellé melegedett. Na nem mintha azt remélte volna, hogy a halványsárga lángok bármi meleget is adnak, csak pusztán az illúzió kedvéért.

Ám a tűz hamarosan virgoncan pattogott, s némi melegség járta át mindkettőjük elgémberedett tagjait.

Skandar Graun a tisztáson összevissza mászkáló törpét leste, aki a szemerkélő, hideg esővel mit sem törődve, különböző fűcsomókat tépkedett ki, hogy aztán azokkal súrolja meg jó alaposan újonnan szerzett páncélját.

– Tisztul már! – üvöltötte oda Bodin, mintha csak megérezte volna a félork vizslató tekintetét.

Skandar Graun összevonta a szemöldökét, s komoran meredt a lángokba. Aztán a békésen dünnyögő Hilgarra pillantott.

– Neked is gyanús?

– Hő?

– Neked nem gyanús a törpe?

Az óriásnő bambán vállat vont, kifejezve ezzel minden idők legnagyobb értetlenségét, majd olyat szólt, amivel egyértelműen jelezte, hogy ő még a kérdést sem érti.

– Hol?

A félork türelmetlenül rázta a fejét.

Nem tudom megmagyarázni, miért, de nekem átkozottul gyanús. Olyan... hihetetlen az a mese, amit előadott...

Na és?

Skandar Graun vállat vont. Mit tudom én? De azért... gyanús! Fordult már elő olyan, hogy az egyik cimborámat megölte valami démon, és felvette az alakját. Hát csak legyünk résen!

– De mé'r?

– Mert nem szeretném, ha ez a Bodin... vagy akármi is legyen a törpe testében, elvágná a torkunkat, vagy ránk szabadítaná a cimboráit!

– Oszt mé'r tenne ilyet? Hisz' megmentett minket. A félork a fejét ingatta.

– A Káosz Szavának hatása alatt olyan furcsákat kiabált.

– Oszt'? Én meg a fő'det zabáltam!

Bodin érkezett a barlangba vadonatúj vértjében pompázva, melyről java részt már ledörzsölte a koszt és mocskot. S láss csodát, a megtisztított helyeken a páncél úgy csillogott, mintha aranyból lenne.

– Na... mit szóltok? – kérkedett a szerzeményével, s a jobb hatás kedvéért még a horpadt bronzsisakot is a fejébe húzta, és lecsapta a sisakrostélyt. – Na, milyen?

Úgy látom, megtaláltad a gatyához illő bilit is – viccelődött Skandar Graun, de látva, hogy Bodin keze rászorul a roppant balta nyelére, hangnemet váltott. – Nem is rossz.

A törpe elégedetten fújtatott, néhányszor csak úgy próba képpen rácsapott a vértjére, mely nagyot döndült, mintha belül teljesen üres lenne, s mozogni próbált benne. Meglehetősen idomtalannak hatott.

Kis idő múltán felhagyott a próbálkozással, a baltáját a tűz közelében heverő kőnek támasztotta, s ő maga pedig a kövön helyezkedett el.

– Na, mit eszünk?

– Később eszünk! – javította ki a félork. – Hilgar elmegy, és lecsap valami vaddisznót.

– Úgy biz'a! – nyalogatta a szája szélét az óriás nőstény. Azonnal feltápászkodott, felmarkolta ormótlan bunkóját, és kicammogott a barlangból.

Skandar Graun egy tétova mozdulattal közelebb húzta magához a láncos buzogányát.

– Régi szép idők – pillantott sunyin a páncélját dörzsölgető törpére. – Emlékszel, amikor a hajón megismerkedtünk? – kérdezte ravaszul, erősen megnyomva a hajó szót.

– Naná! – rikkantotta Bodin. – Berúgtunk, mint az állat!

Mármint a hajón... Ott is. Meg ahol csak tudtunk! Hú, mekkorákat vedeltünk!

Skandar Graun gyanakodva pislogott a törpére, de óvakodott attól, hogy a gyanúját szavakba öntse. Hiszen meglehet, hogy Bodin tényleg csak nem emlékszik.

És arra emlékszel... amikor a fegyverraktárban jól elpáholtalak?

A törpe felhorkant.

– Ugratsz? Baltás Bodint még nem páholta el egyetlen nyavalyás ork sem!

Erre meg Skandar Graun kapta fel a vizet.

– Kit nevezel te nyavalyás orknak?

– Engem még csak egy derék félvér püfölt el jó alaposan! – röhögött. – Jól képen gyűrtél, hogy is felejthetném el!

– Vállon akarta veregetni a félorkot, ám a hirtelen mozdulatra Skandar Graun felugrott, és megszorította a láncos buzogányát. Aztán látva társa értetlen tekintetét, morogva visszaült.

– Azért... legközelebb szólj, ha veregetni akarsz! Bodin röhögött.

– Úgy látom, pajtás, újabban neked sincsenek kötélből az idegeid.

– Hát... hm...

Ezt persze megértem... egy ekkora nagy darab nőstény mellett hamar kikészül az ember. Először csak a végtagjai kezdenek remegni, aztán összecsuklik alatta a lába, s minden falevélrezdülésre elkapja a sík ideg...

– Menj már!

– Meg aztán a koponyádon is látom, hogy Hilgar asszonyság nem sajnálja tőled a bunkóját. No de elég a tréfából, beszéljünk nyíltan, mint törpe a törpével... Te tudod, mi az ördög történt?

– Skandar Graun mogorván pislogott, aztán egy elszánt rohammal nekiszegezte társának a keresztkérdést.

– Nem hazudtál az előbb?

– Menj te a jó francba, pajtás, hát azt hiszed, hogy hazudok? Nem látod, hogy én Baltás Bodin vagyok, vérbeli törpe, s mint köztudott, a törpék nem hazudnak, mert mint a mondás is tartja, hazug törpét könnyebb utolérni, mint az idegbajos sárkányt.

Ezen magyarázat hallatán a félork némileg megnyugodott, ám valami belső hang azt súgta neki, hogy itt valami nem stimmel, ne bízzon meg ebben az alakban. Ám a forma kedvéért békülékeny képet vágott.

A törpe nyújtózkodott.

– Rohadt esős ez a környék. Mióta átkeltem a Vashegye ken, folyton esik.

Skandar Graun morózusan bólogatott.

– Nekem mondod? Engem már több hónapja itt esz a fene. Elegem van ebből az átkozott vízből!

Bodin érdeklődve pillantott végig rajta. És szórakozott arckifejezés suhant át az ábrázatán.

– Tényleg, ti orkok nem túlságosan rajongtok a nedvességért. De ha már itt tartunk, meddig akartok még itt maradni? Meg egyáltalán, mi a szándékotok?

Skandar Graun vállat vont.

– Tudja a fene. Hilgarral azt terveztük, hogy amikor megszüli a kölyköt, s az eléggé felcseperedik ahhoz, hogy vinni tudjuk, északnak megyünk.

Bodin elcsodálkozott.

– Hilgar vemhes? – Aha.

– Kitől? Csak nem tőled? Na, ne hülyíts, pajtás! Nem ejtettek a fejemre, de azt még egy agyalágyult is tudja, hogy az orkok és az óriások különböző fajba tartoznak... következésképp nem lehet kölykük.

Skandar Graun erősen bólogatott, s azon töprengett, mennyit valljon be Bodinnak az igazságból. Úgy döntött, hogy nem sokat.

– Ez így is van – felelte. – Csakhogy köztünk más a helyzet. Én félvér vagyok, s negyedrészben Hilgarban is csörgedezik egy kevés emberi vér...

Bodin harsányat röhögött, aztán mintha elszégyellte volna magát, elnézést kérően a társa karjára fektette a kezét.

– Nagyon sajnálom, hogy nekem kell felvilágosítanom, pajtás, de az az érzésem, téged alaposan bepaliztak. A jó Hilgar nyilván összeszűrte a levet valamelyik óriás barommal Yennon Szigetén, és vigyázatlanul bekapta a legyet, vemhes lett, s most megpróbálja a kölyköt a te nyakadba varrni... Te marha meg bevetted a dumáját... Persze, megesett már ilyesmi mással is...

Skandar Graun vállat vont, és örült, hogy ennyivel elintézettnek tekinthető az ügy.

Ha így van, hát így van, engem különösebben nem zavar. Jól megvagyunk Hilgarral, akár tőlem van a kölyök, akár mástól...

Aztán majd ne lepődj meg, ha a jó Hilgar rád testálja a porontyot, és otthagy a balfenéken! Ne mondd, hogy én nem figyelmeztettelek! Ezek az óriások nem valami gyerekszeretőek. Megszülik a kölyküket, aztán sorsukra hagyják őket. Hallottál már a kakukk nevű madárról?

– Beszéljünk másról! – feszengett ingerülten a félork. – És te mit tervezel? Szintén északra igyekszel?

Bodin vállat vont.

– Északra ugyan... de nem a jégóriások, a havasi óriások és a havasi barbárok földjére. Az nekem túlságosan forró hely lenne... dacára a hidegnek. Én már nem megyek messzire. Valahol itt a környéken békés fekete törpe törzsek élnek. Megpróbálok letelepedni köztük, s ha a szerencse és a tudás is segít, idővel kivívni a főnöki címet. Elegem van abból a kavalkádból, ami délen dühöng.

Mivel Skandar Graun érdeklődve nézett rá, folytatta.

Hónapokat töltöttem bujdosva azon a földön, amit egykor Kondor Birodalomnak hívtak. Ma inkább hasonlít a Limbóra... a Káosz Létsíkjára. Tudom, pajtás, hogy te állítólag már jártál ott, de ha a Kondor Birodalmat most látnád, elszörnyednél. A legtöbb települést földig rombolták, porig égették a Káosz erői, s tömegével gyilkolták le az embereket, orkokat, törpéket, bárkit, aki nem volt hajlandó beállni pusztító seregükbe. A hírek szerint hatalmas seregek gyülekeznek Groomar falai alatt, s már hónapok óta tart az ostrom. Szládok, démonok és mindenféle alvilági és más létsíkbeli kreatúrák vonulnak fel az élők ellen, egymás ellen. Mindkét oldalon a leghatalmasabb varázslók, a legnagyobb hatalmú papok ügyködnek. Állítólag a Káosz papjai éjjel-nappal dolgoznak, válogatás nélkül formálják át zombivá az elesetteket, s valamennyit Groomar ellen fordítják. Ám az a tény, hogy Groomar vára még áll... legalábbis amikor pár héttel ezelőtt friss hírekről értesültem, még állt... azt jelenti, hogy Grooms, minden orkok öregapja keményen állja a sarat. Ám a Káosz erői eltökélték, hogy addig nem tágítanak, amíg Groomart porig nem rombolják, s a Káosz Szívét el nem ragadják. Állítólag a varázslók hatalmas védőmágiával vették körül a várost, melyen át egyetlen varázsszert sem juttathatnak ki észrevétlenül. Hogy ott mi lehet? Nem szeretnék a közelben téblábolni, azt elhiheted! S az egész Birodalom a Káosz ügynökeitől, őrjárataitól hemzseg. Kósza csapatok kutatják fel a menekülőket, s vagy ott helyben legyilkolják mindőjüket, vagy saját céljaikra használják fel őket. Miközben északra szöktem, nem egyszer csak a szerencse segített, meg az, hogy a legínségesebb időkben is mindig kéznél tartottam a baltámat. Ha tudnád, mennyi koponyát loccsantottam szét vele...

Skandar Graun elmerengett, és elképzelte a csatát Groomar falainál.

– Ywerdről nem hallottál? Bodin az emlékei közt kutatott.

– Ywerd... Ywerd... Az meg ki a fene... Ja, tudom már, hallottam a nevét. Egy fiatal ficsúr, de neves harcos. Derek Cuman személyi testőre a Káoszfellegvárban... azzal a francos, fecsegő hogyishívják kardjával... Mimikrivel...

– Timakrisz – helyesbített Skandar Graun. – Róluk nincs híred?

Bodin csodálkozva pislogott.

– Honnan lenne? Nem nagyon mászkáltam én a Káosz harcosai között, hogy egyik vezetőjükről információkat kérjek. Amúgy meg... személyesen nem ismerem a fickót, s ha hallottam is esetleg valamit felőle, nem tartottam érdemesnek megjegyezni.

Skandar Graun szórakozottan elmosolyodott.

– Kár. Ugyanis ő árulta el a hadjáratunkat. A törpe összevonta a szemöldökét.

– Hogyhogy? Honnan tudta volna a Káosz főpapjának személyi testőre a hadjáratunk részleteit?

– Onnan, hogy ő is szerves része volt. Bodin merőn nézte társát.

– Mármint... az az Ywerd? Na ne ugrass! Ha az a fickó be merte volna tenni a lábát Yennon Szigetére... élete hát ralévő részét Feketebotos Mark'yhennon legrettegettebb börtönében élte volna le iszonyatos kínok közepette, a Fekete Torony mélyén! Fordult már elő, hogy a Káosz egyes hívei betették a mocskos lábukat Yennon Szigetére, de élve még sohasem távoztak, nekem elhiheted...

– A Rendcsinálón volt, a mi hajónkon. A törpének még a szája is tátva maradt.

– A hajón nem bújhatott volna el. Tucatnyi mágus vigyázta a biztonságot.

– Nem kellett bujkálnia. A legelitebb egységhez tartozott. Senki nem gyanakodott Ylmorra, hiszen a legmagasabb szinten szavatolták a megbízhatóságát.

Bodin szeme tágra nyílt, s a törpe legalább fél percig rezzenéstelen pillával bámult a semmibe. Aztán hirtelen megnyalta az ajkát.

– Azt akarod mondani, hogy Ylmor juttatta el az információt Ywerdnek? – kérdezte elkomolyodva.

– Nem. Ylmor maga Ywerd, Derek Cuman személyi testőre.

– A törpe felugrott, törzsének nyelvén rikoltozni kezdett, valószínűleg átkozódott, káromkodott, fenyegetőzött, s nagy valószínűséggel esküdözött is látványos gesztusokkal kísérve monológját, mely közben kétszer is hatalmasat sercintett a tűzbe. Aztán lecsapta a sisakrostélyát, háromszor körbefutotta a tüzet, toporzékolt, felcsapta a sisakrostélyát, káromkodott, köpködött, dühöngött, ordítozott, aztán ismételten lecsapta a sisakrostélyát, s minden dühét beleadva egy utolsó véleménynyilvánításba, hatalmasat köpött. A nyál egy része átzúgott a sisakrostély részein, más része pedig nem. Baltás Bodin, a törpe nemzetség díszpéldánya a szó szoros értelmében leköpte magát. Azt a tombolást, ami erre következett, már leírni is képtelenség.

Skandar Graun türelmesen kivárta, amíg társa lecsillapodik, időközben a tüzet piszkálta. Bodin végre abbahagyta a szitkok özönét, letelepedett a félork mellé, és józanul csak annyit kérdezett:

– Szóval... Ylmor nem más, mint Ywerd? Skandar Graun bólintott. Percekig szótlanul ültek.

– Meg kellett volna ölnöm... még ott, Yennon Szigetén – morogta Bodin.

– Ugyan – vágta rá a félork. – Nem tudhattad, hogy áruló lesz!

– De igen – lehelte a törpe. – Volt egy igen jó barátom a Védelem Kasztjában, a belső biztonság fölött őrködött. Egy alkalommal, amikor együtt boroztunk, elejtett pár megjegyzést, aminek akkor nem tulajdonítottam különösebb je lentőséget. Azt mondta, azon jövevények közül, akik váratlanul jelentek meg Yennon Szigetén a Limbóra nyíló egyirányú dimenziókapun át, akad egy, akinek a kiléte... rettenetesen gyanús. S bár a legmagasabb szinten a vélemények igencsak megoszlanak a személye felől, ő szemmel fogja tartani, mert árulást gyanít. Ennél többet nem mondott, s később nem is mondhatott, mert eltűnt, senki sem tudja, mi lett vele. Egyszerűen köddé vált. Mivel te voltál az egyetlen, akivel volt szerencsém megismerkedni a Limbóról érkezettek közül, először rád gyanakodtam... azért is kötöttem beléd a fegyverraktárban. Ám később Ylmorral is összeakadtam. Amint megláttam, rögtön rá gondoltam. Szinte éreztem, hogy csak ő lehet az, akit a cimborám megfigyelés alatt akart tartani. Egy alkalmas pillanatban elkaptam a fickó grabancát, és felelősségre akartam vonni a pajtásom eltűnése miatt, de fordítva sült el a dolog. Majdnem kiverte az összes fogamat az az állat. Attól a pillanattól kezdve ellenszenves volt, de végül is nem tettem jelentést a feletteseimnek... Mert hát... mit mondhattam volna? Hogy eltűnt a cimborám, aki olyan dolgokat árult el nekem, amit nem lett volna szabad? Pusztán ezért a tényért alapos bünte tésben részesült volna... ha előkerül. Sokáig töprengtem, mitévő legyek, aztán a hadjárat előkészületei elvonták a do logról a figyelmemet, pedig gondolhattam volna... gondolnom kellett volna! Ylmor! Ywerd! Az az átkozott! És ki más is árulhatta volna el mindenható urát... mint az a patkány! De te... egész idő alatt tudtad a kilétét? Skandar Graun vállat vont.

Többször is megpróbáltam leleplezni. Peltárnak szemé lyesen is bevallottam a gyanúmat. Azt a választ kaptam, hogy Ylmor azonosságának maga Bíborszemű Grianath nézett utána, s azt tapasztalta, hogy Ylmor személyiséglenyomatai már évekkel ezelőtt is jelen voltak Yennon Várában. Ráadásul Daerk személyesen kezeskedett az ifjú meg bízhatóságáért...

Bodin nagyot csapott a levegőbe.

– A fenébe! Miféle gigászi összeesküvésbe ütköztünk. Vajon Daerk téved... vagy ő is áruló? És Grianath? Mi az, hogy Ywerd személyiség-lenyomatait rendben lévőnek talál ta? Mindketten árulók lennének? Talán Mark'yhennon ellen ármánykodnak? Hatalomra törnek?

– Nem tudom.

Bodin az ajkába harapott.

– Hagyjuk! Elegem volt a nagymesterek viszálykodásaiból, meg az intrikákból! Bár... ha ez a fattyú Ywerd a kezem közé kerülne, megmozgatnám kissé a fogait...

Skandar Graun megpiszkálta a tüzet, s zord arcán a megenyhült vonások jelezték, hogy kéjes gondolatok fordulnak meg a fejében.

– Én is lekennék neki pár nyaklevest – sóhajtotta.

– Apropó... leves! – nyalta meg a szája szélét Bodin. – Hilgar elég sokáig elmarad, nem gondolod?

– Valószínűleg a vaddisznók gyorsabbak nála – kockáztatott meg Skandar Graun egy gyenge poént, de ő maga sem nevetett rajta, s nem értette, miért szorul össze annyira a szíve.

Odakinn az eső zuhogni kezdett.

 

 

3. Verghaust micsodája

 

Ettől kezdve valamivel erőltetettebben folyt a társalgás. Skandar Graun unaloműzésként beszámolt a kalandjairól, meglehetős részletességgel színezve ki saját hősiességét a Káosz erőivel, Derek Cumannal és Ywerddel vívott küzdelemben, s drámai pontossággal, el-elcsukló hangon ecsetelte, miként mentette meg Hilgar életét az utolsó pillanatban.

Hilgar jó soká elmarad – jegyezte meg nyílt aggódással a törpe. – Mindig ilyen sokáig tart nála a vadászat?

Skandar Graun komoran meredt a tűzbe. A fejét rázta. Már kora délutánban fordult az idő, mindkettejük gyomra határozottan korgott, s nemcsak az éhség, de az aggódás is marcangolta a gyomrukat.

Nagyjából Bodin is beszámolt tetteiről, hogy miként foglalta el a számára kijelölt három települést, Margont, Rinh Germont és Zhonadart, bár ő nem annyira saját hősiességének ecsetelésére helyezte a hangsúlyt, inkább a győzelmi vacsorák és italok hangulatát igyekezett visszaadni.

Skandar Graun nagyot nyelt, és felállt.

– Nem várok tovább. Megyek, megkeresem ezt a jámbor barmot!

Bodin is felpattant.

A tétlen üldögélés nekem sem kenyerem.

Sietve indultak meg a zuhogó esőben a patak felé, nagy jából abba az irányba, amerre Skandar Graun sejtése szerint óriás kedvese mehetett. A folyamatosan ömlő eső ismételten bőrig áztatta őket, ám ami kínosabb, elmosott minden lehetséges nyomot.

– Hilgaaar! – kiáltotta Skandar Graun. – Hilgar!

Bodin megpróbálta a lehetetlent, nyomot keresni, ám a reggeli jeges eső annyira megtiporta, letördelte a kisebb ágakat, gallyakat, hogy nem igazán lehetett eldönteni, melyik pusztítás a jégeső műve, s melyik egy óriásasszony ha ladásának nyoma.

Összevissza kiáltoztak, s miután perceken át nem kaptak választ, a csendesülő esőben megindultak a patak partja mentén észak felé. S mint kiderült, jó irányt választottak, úgy tűnt, keresésüket siker koronázhatja.

Egy szikláktól elzárt, viszonylag szárazabb részen jókora sáros lenyomatot fedezték fel a földből kiálló sziklán. S amikor jobban szemügyre vették, látták, hogy a sár még friss, s egy idomtalan cipőtalpat véltek kirajzolódni. Skandar Graun le merte fogadni, hogy Hilgar szandáljának talpa hagyta ezt a nyomot. Mivel a szandál orra észak felé, a völgy erdővel borított kijárata felé mutatott, ők is arrafelé vették az irányt.

Félórán át bolyongtak az erdőben, kikeresgélve a vadászatra legalkalmasabb helyeket, de a csurom vizes, átázott lombok és aljnövényzet között nem sok nyomot találtak. Bár kétszer is bukkantak letört, széttiport bokrokra, de azt egyrészt a jégeső is tehette, másrészt pedig bármilyen erre áthaladó nagyobb vadállat, vagy hegyi óriás.

Ez utóbbinak már a gondolatára is közelebb húzódtak egymáshoz. Skandar Graun nem szeretett volna ismét kőtörő szerepben tetszelegni, arról nem is beszélve, hogy most, miután elhasználta, nem lapult ott a Káosz Szava az agyában.

– Lehet, hogy Hilgar ezóta már visszatért és minket keres – kockáztatta meg idegesen Bodin.

– Meglehet – vacogta az átázott Skandar Graun. – Azt mondod, forduljunk vissza?

Közös egyetértésben, komor gondolatok közepette indultak visszafelé, már csak azért is, mert szép lassan sötétedni kezdett.

– Hol a fenében lehet az a némber? – morogta Skandar Graun. – Sötétedésre eddig még mindig hazatért.

Bodin gyomra hangosat kordult.

– Remélem, Hilgar a barlangban van, s sikerült valami vadat ejtenie.

Skandar Graun hirtelen megtorpant, mintha földbe gyökerezett volna a lába, s mozgó orra jelezte, hogy élénken szimatol.

– Érzel valamit? – tudakolta Bodin, ő is szimatolt, de gyanította, hogy az orkok kifinomultabb szaglása nagyobb segítségére van a társának.

– Füst – suttogta Skandar Graun átszellemülten. – És sülő hűs illata... észak felől.

Bodin még hevesebben szimatolt, de orkszagon és a ned ves lombok üde illatán kívül semmit sem érzett.

Biztos vagy benne, hogy nem csak képzelődsz? Skandar Graun határozottan bólintott, s orrlyukai kitágultak az élvezettől.

Szalonnával megtűzdelt, fűszerekkel megszórt sülő vadhús illata...

Bodin felmordult, s keze kétszer is megszorult, s elernyedt jókora baltája nyelén. Mindketten megigézve bámultak észak felé, ám tüzet nem láttak.

– Lehet, hogy Hilgar az – suttogta reménykedve a félork. – Talán meg kellene néznünk...

– Vagy ha ellenség – morogta nagyokat nyelve Bodin –, legalább elszedjük tőle a kaját.

További szavak nélkül, gyors léptekkel indultak el észak felé. Hamarosan kibukkantak az erdőből, és két lankásabb hegyoldal között kimásztak a hosszanti völgyből, melyben eddig barangoltak. Elszórt facsoportoktól szabdalt, füves, bokros lankán haladtak, végig a patak mentén folyásiránnyal ellentétesen.

Hamarosan Bodin is megérezte a füstszagot, de sülő hús szagából semmit sem tapasztalt.

– Biztos, hogy fűszeres vadhús? – kérte számon komoran kutyagoló társától.

A félork bólintott.

– Szarvas.

Bodin vészjóslóan nézett rá.

– Ha átversz... az égen csinálj házat!

Az egyik facsoport tövében Skandar Graun hirtelen meg fogta a törpe karját.

– Vérszagot érzek – suttogta.

Nem kellett sokáig keresgélniük, hogy az egyik fatörzsön már alvadó, de még majdnem friss vért fedezzenek fel.

Bodin csodálkozva pillantott fel a fa egy vaskos ágáról lelógó kampóra, s az azon függő hatalmas vaddisznósonkára. Abból csöpöghetett le nem sokkal ezelőtt az a vér, egyenesen a görbe fa törzsére.

– Gondolod, hogy Hilgar hagyott itt nekünk utánpótlást? – vigyorodott el Bodin, s máris indult, hogy birtokba vegye a húsdarabot.

– Hé! – kiáltotta Skandar Graun.

A törpe két lépést sem tett, amikor váratlanul megnyílt alatta a föld, s ő égrengető ordítással zuhant bele a verembe.

Skandar Graun káromkodva rohant oda, ám megnyugodva látta, hogy társa szerencsésen megúszta az esést, s a négy méter mély verem alján meredező, kihegyezett karók lecsúsztak újonnan szerzett vértezetéről.

– Jól vagy? – kérdezte aggódva.

Bodin két percnyi káromkodás után végre hajlandó volt értelmesen válaszolni.

– Jól... hogy a nyavalya törje ki! Kutya bajom, csak éppen... BEHORPADT A PÁNCÉLOM! – bömbölte a törpe tele szájjal. – Behorpasztották a páncélomat! Ezért még megfizet valaki! – Dühödten rugdosni kezdte a karókat.

– Kik áshatták ezt a csapdát?

– Mit tudom én? De hogy... még ezért... megfizet valaki, az... hé, az ott nem Hilgar szandáljának nyoma?

Skandar Graun aggódva hajolt be a verem szélénél. Egyértelműen az óriásasszony lábának lenyomatát ismerte fel, s nem is egy nyomott látott, hanem többet is, no meg egy jókora bemélyedést a talajban, meg mellette két törött karót, jelezve, hova pottyanhatott Hilgar. A félork először megrémült, amikor a kihegyezett karókat szemügyre vette, ám később, amikor végiggondolta a dolgot, a több szandállenyomat láttán kissé megnyugodott. Ha Hilgar összevissza járkált a veremben a lezuhanása után, az valószínűleg azt jelenti, nem nyársalta fel karó halálosan.

Bodin nemcsak azt a részt fedezte fel alulról, ahol az óriásasszony kimászott, vagy kivonszolták, de a verem falából két apró nyílvesszőcskét is kirángatott.

– Mik ezek? – morogta a félork.

– Fúvócsőbe való vesszők – felelte komoran Bodin. – S ez a rászáradt zöldes kulimász a hegyükön... valami méreg lehet. Persze... valami altatóféleség sem kizárt... A nyílvesszőkből ítélve valószínűleg manók tették.

Skandar Graun úgy érezte, mintha villám csapott volna belé.

– Gyere már ki! – türelmetlenkedett. – Egy percet sem késlekedhetünk!

– Gondolod, hogy mégis tévedtél... és nem szarvashúst sütögetnek odaát a manók, hanem éppen Hilgaron lakomáz nak... Hé... megvesztél?!

Ez utóbbit azért tette hozzá, mert a félork hirtelen felindulásában egy jókora sáros földgöröngyöt rúgott le a verembe, egyenesen a felfelé bámuló törpe pofájába.

– Ezzel ne viccelj! – figyelmeztette zordan a félork. – Nyújtsd a kezed!

Azonban akármilyen mélyen behajolt, s a törpe akárhogy ágaskodott, jó egy méter hiányzott, hogy összeérjen a kezük.

– Nem fog menni – adta fel Skandar Graun. – Van köteled?

A törpe hunyorgott.

– Ezt nyilván azért kérdezed, mert neked sincs...

– Honnan lenne? – Skandar Graun töprengve nézelődött. – Egy megfelelő méretű vastag ágat levágni valahonnan derék munka lenne. De hogy másszon fel a vastag ág magasságába. Az egyméteres átmérőjű fatörzset kivágni pedig ké sedelmes vállalkozás lenne.

Azon töprengett, vajon a manók mivel tudták kihúzni Hilgar súlyos testét. Arra a lehetőségre, hogy feldarabolva cipelték ki, gondolni sem akart.

Miközben összevissza mászkált, északi irányban még az esőmosta földön is egy jól kivehető, másfél méter széles, erősen a földbe nyomódó, párhuzamos nyomot pillantott meg. Közte kisebb bemélyedéseket, lópaták nyomait. Aha, így már érthető. A manók csapdába ejtették az óriásnőt, nyilakkal elkábították, valami fatörzsekből összeállított szánra kötözték, s lovakkal az egészet kihúzták, és észak felé elvontatták.

Megfordult, hogy visszasétáljon a veremhez, és még félfordulatnál tartott, amikor valami sötét tárgy vágódott a feje felé, és tompa rikoltás hallatszott.

– Huuuuh!

– Gyors reflexe azonnal működésbe lépett, és a feje elé kapta a kezét, ám érezte, hogy elkésett, és már semmi sem mentheti meg.

Azonban a fekete tárgy nem vágta fejen, csak imbolyogva megállt az arcától pár centire, s mögüle Bodin ismerős röhögése hallatszott.

Skandar Graun még most is csak nehezen tudta felfogni, mit lát. Bodin állt előtte tetőtől talpig fekete selyemköpennyel letakarva, s a köpeny egyetlen nyílásából a hegyi óriás karnyi vastagságú, levágott fekete pénisze meredt elő fenyegetően. Ezt lóbálta a törpe harciasan, s most harsányan röhögött, hogy sikerült a társát megijesztenie.

– Na, mit szólsz? – rotyogott a törpe. – Valld be, hogy tele lett a gatyád!

– Hogy az enyém telelett-e, az nem érdekes – morogta sértődötten a félork –, de hogy az óriás gatyája jelenleg egy adag sületlen törpét tartalmaz, arra mérget vehetsz! Mit baromkodsz itt? Le is csaphattalak volna!

– Cö-cö – vigyorgott Bodin. – Hamarabb kell ahhoz felkelned. – Elkomolyodott. – De ha nálad bevált a rögtönzött álcám, s még te is majd' összetetted magad a rémülettől, a manók sikoltozva fognak szétszaladni, ha meglátják!

– Azt ne hidd, hogy megijedtem – vetette oda Skandar Graun lekezelően, s magabiztossága megingását egy ideülő témaváltással leplezte. – A veremből meg... hogy a nyavalyába jöttél ki? Ne mondd, hogy ennek az izének szárnya nőtt... vagy mi!

A törpe szép komótosan visszacsomagolta az ereklyéjét a selyemköpenybe, majd büszkén felegyenesedett.

– Az öreg Bodin olyan agyafúrt dolgot talált ki, ami neked sosem jutna az eszedbe... Kivagdaltam a karókat – közölte diadalmasan. – Négy vastag karót. Aztán az elsőt bevertem fej magasságba, felmásztam rá, a másodikat megint belekalapáltam a verem falába, s így tovább félméterenként, mígnem szép nyugisan felkapaszkodtam, mintha létrán másznék. Na... mit szólsz?

Skandar Graun észak felé fordult.

– Gyerünk már! Hilgar veszélyben van!

Sietve vágtak át egy kisebb rekettyésen, s most már nem került különösebb nehézségbe a lovak és a maguk után húzott szán erős nyomait követve még a leszálló éjszakában sem.

Az eső elállt, feljött a hold, farkasok kezdtek vonítani hosszan, vészjóslóan.

– Még csak ez hiányzott – morogta Skandar Graun. – Utálom a farkasokat.

Bodin gyomra nagyot kordult.

– Állítólag jól átsütve ehető a húsuk.

– Most a manókkal foglalkozz, ne a hasaddal! – reccsent rá a félork.

Bodin flegmán vállat vont.

– Mindenki tudja, hogy egy éhes törpe harcban kétszer annyit is alig ér, mint négy jóllakott ork együttvéve.

Egy kisebb halom tetejéről megpillantották a manók táborát, s látták, hogy nem is egy, hanem nyolc tábortűz ég, mely körül groteszk, hajlott hátú, görbe orrú alakok rikácsoltak, veszekedtek, civakodtak.

A tábortüzek közelében sötét üregek tátongtak a hegyol dalban. Az üregek előtt legallyazott, ágaitól, lombjaitól megfosztott fatörzsek meredeztek. Egy ilyen fatörzs mellett hatalmas testű alak állt kissé előreroskadva. Csak a kötelei tartották meg attól, hogy orra bukjon.

– Hilgar! – mutatta Bodin.

– Él! – kiáltotta Skandar Graun.

– Megőrültél? – recsegte fojtott hangon Bodin. – Ne rivalgj! A manó őrök a közelünkben lehetnek!

Lelapultak a vizes fűbe, és óvatosan kémleltek körül. Négy őrt fedeztek fel a tábor túlsó oldalától mintegy kétszáz lépésnyire, s az innenső oldalon egy kisebb tűznél még négyet.

– Nincsenek hadi ösvényen – súgta Bodin. – Asszonyok, öregek és kölykök is vannak köztük, ezek valószínűleg itt élnek... vagy éppen nomádok... de csak lovakat látok leg eltetni...

– Azt hittem, a Kondor Birodalomtól csak délre élnek manók – álmélkodott Skandar Graun.

– Hogy a pokolba kerülnek ezek ide? Hegyi óriások meg havasi barbárok kö zelébe?

– A Vashegyek törpéit se – hagyd ki! S ahol a törpék meg vetik a lábukat, megjelennek a közelükben ezek a szemétfa ló, élősködő, büdös lábú... mocskos manók is. Valószínűleg csak egy-két alkalmi manó törzsről lehet szó... talán mindössze ez az egyetlen törzs él itt...

Skandar Graun óvatosan forgolódott, és alaposan szemügyre vette a környéket. Aztán köpenye alkalmi zsebében kitapogatta azt a kicsiny kőszobrot, amit azóta nem vett elő, hogy Hilgarral együtt elérték a barlangot.

– Megvan a khentád? – lehelte Bodin elismerően.

– Van egy tervem – kezdte Skandar Graun figyelmen hagyva az önmagára választ adó kérdést. – Nem túl bonyolult terv, de remélem, a célnak megfelel.

– Halljuk!

Én most felülök a khentára, és szép komótosan beporoszkálok a manók táborába. Nem lesz a kezem ügyében fegyver, csak a varázsszereim... nem fogok támadóan fellépni. Azt hiszem, meglepem őket. Főleg, ha megmutatom nekik ezt itt. – A bal szemöldöke fölött díszelgő parányi, fekete sátáncsillagra mutatott.

– Mi a nyavalya az? – vonta össze a szemöldökét Bodin.

– Verghaust manóisten személyes jele – morogta a félvér. – Saját kezűleg rakta rám, így jelölve meg, hogy tudassa a világgal, személyesen tart igényt a lelkemre. Nem lesz manó, aki elvágja a torkomat. Legrosszabb esetben is csak foglyul ejtenek, de megölni nem merészelnek. Viszont az is lehet, hogy némi vakmerőséggel ezt a kis jelet ellenük fordíthatom.

Bodin zavartan nézett rá.

– Na jó... de nekem... mi lesz a szerepem?

– Jó alaposan meglapulsz, s figyeled, mit művelek. Ha azt látod, hogy feléd fordulva mindkét karomat az ég felé emelem, játszd el ugyanazt a figurát, amivel engem... hm... kissé megleptél. Borítsd magadra a fekete köpenyt, lengesd a hegyi óriás farkát, s ha lehet... táncolj!

– Mi?

– Táncolj manórokkát, azt úgyis jól tudod! És közben ordibálj mindenfélét! Olyan sületlenségeket, mint a múltkor!

Baltás Bodin enyhén elvörösödött.

– Mármint hogy én... úgy ugráljak, mint valami átkozott szemétfaló, gennyes orrú...

– Pontosan. A többit bízd rám.

– Még messziről is rá fognak jönni, hogy egy törpe akar bolondot csinálni belőlük.

– Ugyan. Csak le kell raknod a baltádat... Hiszen tudod, madarat tolláról, törpét baltájáról lehet felismerni. Ha magadra borítod a köpenyedet, tánc közben buzgón lengeted az óriás szerszámát, s néha a változatosság kedvéért a köpennyel is úgy integetsz, mintha fel akarnál röppenni... a manók pontosan annak fognak nézni, ami valójában vagy is... egy jókora fütyi!

A törpe merőn nézte a félorkot.

– Rendben van, ezért még meglakolsz, de... Skandar Graun, ha ezt valakinek elmeséled, vagy egy szóval is arra utalsz, hogy én manótáncot... esküszöm, kibelezlek!

– Köztünk marad – biccentett a félvér. – Öltözz be, pajtás, hadd lássuk, milyen az igazi törpevirtus!

Bodin vadul felhördült.

– Még egy szó, és...

– ...és elkésünk! – rezzent meg ijedten Skandar Graun, mert azt látta, hogy egy csapat lándzsás manó közeledik a hatalmas oszlopok felé, melyekhez Hilgaron kívül legalább egy tucat kisebb alakot is hozzákötöztek.

Skandar Graun sietve bekente a képét egy marék sárral, s egy keveset dudoroktól díszelgő kopasz kobakjára is juttatott. Bodin undorodó ábrázatát látva nem rondította tovább magát.

Kissé lejjebb sietett, s a domb csúcsának takarásában ha tározottan földhöz vágta a kis szobrocskát. A khenta, mint már nem egyszer történt, a szeme előtt nőtt ki a semmiből. Csupasz, rücskös bőrű, barnás szőrzetű (vagy pihés tollazatú) madárszerű őslény két hatalmas, cölöpszerű lábbal, s vaskos, ormótlan farokkal. Keselyűszerű feje alatt a bordó nyak undorítóan csupasz volt, horgas csőréből élénkpiros nyelv járt ki-be.

A khenta megtámaszkodott vaskos, orsószerű farkán, s engedelmesen tűrte, hogy Skandar Graun a kényelmes bőrnyeregbe pattanjon.

– Mielőtt bármihez is kezdesz, szólalt meg a madárszörny ismerős, gonosz élű hangja a félork fejében, idézd emlékezetedbe, hogy legutóbb úgy raktál el, hogy enni nem adtál. Mint tudod, az ilyesmi veszélyes. Nem szívesen fanyalodnék rá, de szükség esetén az orkhús is megteszi – Félvérek előny ben.

– Gyerünk, fel a dombra, aztán le a völgybe, a manótá borba!

– Nocsak, manóhúst eszünk?

– Nem tudom, a manók szeretik-e a khentahúst...

– Az állat felhorkant. Fura lenne!

– Gyors, öles léptekkel indult meg a madárszörny a domb felé, mintha éhsége sürgetné ennyire.

– Lépésben! – parancsolta Skandar Graun, majd hozzátette. – Egy órán belül busás lakomát kapsz, megígérem.

Skandar Graun megigazította a vállán viharvert köpönyegét, hogy valamivel tekintélyesebb külsőt kölcsönözzön magának, aztán kissé előregörnyedve, lehajtott fejjel, unott képpel léptetett lefelé hátasán a lankás lejtőn.

Egyenesen a kicsiny tűznél szalonnát sütögető őrök felé kaptatott. Fel sem nézett, úgy ülte meg a khentát, mintha már több ezer mérföldet tett volna meg a hátán, s mintha csöppet sem érdekelné, hogy az őrök rikácsolva kapkodnak dárdáik és fúvócsöveik után.

Mivel pontosan tudta, hogy a tűz nem sokat árt varázslatos hátasának, egyenesen a lángok felé vette az irányt. Még csak véletlenül sem tett kitérő mozdulatot.

A manóőrök elbizonytalanodva nézték az egykedvű közeledőt, s mögöttük a táborban a rikácsolás kissé megcsen desedett.

– Vissza! Vissza! – ordította az egyik manó, és a szájához emelte a fúvócsövét, de nem merte kifújni az apró nyílvesszőt.

Skandar Graun anélkül, hogy felnézett volna, elterelő kézmozdulatot tett a várakozók felé, s legmélyebb, hörgő hangján, ellentmondást nem tűrő színtelenséggel szólalt meg:

– Verghaust nevében, el az utamból!

– Ki vagy?

– Félre az útból! – Még mindig nem emelte fel a fejét, s ez egész megjelenésének veszedelmes, baljóslatú benyomást kölcsönzött. Lassan felemelte gyűrűs kezét a hátráló őrökre. – Melyikőtök kíván a pokol tüzén égni, Verghaust rostélyán megpörkölődni? Ki van köztetek, aki szeretné, ha istenünk lecsapolná a vérét és megfürödne benne vacsora előtt? Ki akarja, hogy redves irhájába törölje a lábát minden manó Lendoron, ki Verghaust tróntermébe lép?

A manóőrök rikácsolva hátráltak. Épp időben, mert Skandar Graunnak nem jutott eszébe több ötlet abból a jelentős kínálat-tárházból, melyet egykoron maga Verghaust, a manók istene ajánlgatott neki.

– A khenta egykedvűen vágott át a tűzön. A lángok belekaptak barnás szőrzetébe, de azon nyomban ki is aludtak, s a szörnyeteg meg sem rezdült. Ez még kísértetiesebbé tette a dolgot.

Skandar Graun egyenesen a legnagyobb tábortűz felé irá nyította a hátasát, s arcát még mindig nem emelte fel. Hadd higgyék csak a puruttya fattyak, hogy valami élőhalott veszedelemmel van dolguk.

A manó asszonyok felkapták a kölykeiket, s rémülten karattyolva elrángatták őket az ősszörnyön lovagló, vakmerő jövevény elől. Az öregek szájtátva bámultak az idegenre. A harcosok, fegyverrel a kézben, nem hátráltak meg, de támadó mozdulatot sem tettek. Vártak.

Skandar Graun belovagolt egészen a manók gyűrűjébe, s egy alig hallható paranccsal megállította hátasát. A fejét még mindig nem emelte fel. Nem nézett senkire. Saját combját bámulta; remélve, hogy ez a testrész nem fogja a közeljövőben e manótábor étrendjét képezni sem füstölt, sem sült állapotban.

– Hol a főnök? – kérdezte lehető legközönyösebb, ám ehhez képest mégis legparancsolóbb hangján.

Egy széles vállú, villogó szemű harcos lépett elő, jogarral és egy tőrrel a kezében, vörös bronzpánttal a homlokán. A mellére csapott, csak úgy döngött.

– Mit akarsz Gankaraktól, idegen? És ki a fene vagy te, hogy vakmerően bejössz a táborunkba ezen az... idomtalan madáron?

Skandar Graun lassan, fokozatosan emelte fel a fejét, s kiélvezte azt a pillanatot, ami kor mocskos ork arca láttán még a manóharcosok is kissé meghátrálnak. A főnök kissé megingott.

– Még egy sértő szó – sziszegte legfenyegetőbb hangján, ráérős tempóban –, s ezt a tábort a földdel teszem egyenlővé. Hulláitokat a hátasommal falatom fel, s Verghaust poklába űzöm a lelketeket, hogy örök időkre szolgáim szolgáiként üvöltsetek!

Senki sem mozdult, hogy megkérdőjelezze azon tényt, vajon be tudja-e váltani a fenyegetését. Skandar Graun egész megjelenése túl fantasztikus és érthetetlen volt ahhoz, hogy ilyen csupasz alfelű manók fel tudják fogni.

– Mi a fe... mit akarsz itt, idegen? – nyelt egyet a főnök.

Skandar Graun méltóságteljesen feléje fordította sármocskos arcát, s a bal szemöldöke fölé mutatott.

– Látod, miféle jel díszeleg itt, Gankarak?

A főnök elsápadt, s kezében megremegett a jogar.

– Kinek a jelét látod rajtam?

– Ez a csillag Verghaust jele, de...

– Verghaust jele! – üvöltötte Skandar Graun síron túli hangon. – Hallottátok jól, mit mondott a főnökötök! Én Verghaust jelét viselem, Verghaust saját hátasán jöttem, s az ő nevében szólok hozzátok.

Síri csendben bámulták, csak a főnök feszengett idegesen.

– Az a jel azt jelenti...

– Verghaust küldötte vagyok! – ordította a félork. – Egyenesen Lendorról érkeztem a Kondor Birodalomba, s számos veszélyt leküzdve keltem át a Vashegyeken, hogy minden manóval közöljem Verghaust üzenetét.

Néma csendben bámulták. Skandar Graun legszívesebben kényelmetlenül feszengett volna, mert nem tudta eldönteni, hogy vajon ő kápráztatta el ennyire ezeket az ostoba teremtményeket, vagy valami olyasmi játszik közre a hallgatásukban, amiről neki sejtelme sincs.

– Jól figyeljetek! – üvöltött fel hirtelen. – Mert istenetek szavát tolmácsolom! De előbb... szolgáljatok fel fáradt személyemnek frissítőket, s mindenekelőtt a hátasomnak egy lovat...

– Kettőt! – hallotta a fejében a khenta gondolati üzenetét. De mind a kettő csődör legyen ám!

Skandar Graun egy kecses mozdulattal lelendült a nyeregből, és szúrós tekintettel meredt a főnökre.

– Verghaust mágikus hátasa két csődört kíván vacsorázni! Amennyiben nem kapja meg, négy harcost, két öreget és egy asszonyt fogyaszt el. A gyerekeket nem szereti... túl zsenge a húsuk.

Máris elővezették a két hátast. A khenta nem titkolt brutalitással csapta le először az egyik, szemét forgató, kifordult szemű, riadtan nyihogó pónit, majd a másikat. Az acélos csőr alatt fröcskölve loccsant szét a két koponya. A manók között borzalmas ordítozás tört ki. S messzire húzódtak a szörnyetegtől, ami szűrcsögve, böfögve, fröcsögve fogyasztotta rég várt lakomáját. Éles csőrével nagy darab húsokat tépett ki frissen megölt lakomájából, s látványosan fel-feldobva nyelte, nyelte...

Az iszonyat morajlásával tisztultak a közeléből a manók.

Skandar Graunnak a szeme se rebbent.

– Bort! Sültet! Most rögtön!

A manók ímmel-ámmal engedelmeskedtek, s bizalmatla nul, de óvatosan méregették a jövevényt.

– Miféle üzenetet küldött veled Verghaust? – kérdezte hűvösen a manók főnöke, miközben Skandar Graun éhesen vetette rá magát a húsra és a borra. A félork megpróbált méltósággal falni, ám a hosszú éhezés után ez viszonylag nehezen sikerült.

Gankarak, a manófőnök kezdte türelmét veszíteni.

– Azt kérdeztem... – kezdte nagy hangon. Skandar Graun nem hagyott neki időt befejezni.

– Az én nevem Lendori Peltár – jelentette ki szemrebbenés nélkül. – S ha kételkedni merészelsz bennem, vedd csak szemügyre ezt a gyűrűt! – Előretartotta a kezét, s amikor a manófőnök egészen közel hajolt a gyűrűhöz, a félork a gyűrűre koncentrált, és kimondta a varázsszót: – Peltár!

A gyűrűből azonban ez alkalommal nem robbant ki szikraeső, mint ahogy használója várta volna. Oly hosszúra nyúlt ez a nap, hogy Skandar Graun már meg is feledkezett a hegyi óriással, amikor is a gyűrű mindhárom töltetét elhasználta. S naponta háromnál több szikraeső nincs benne. Legfeljebb levitálhatna, de azzal nem sokra megy itt a ma nótábor közepén, fúvócsövektől, íjászoktól körülvéve.

– Na és? – dühösködött a manók főnöke. – Mit számít az, hogy a neved Lendori Peltár, avagy sem? Ezzel még semmit nem magyaráztál meg!

Skandar Graun hosszan krákogott, mintha egy húsdarab a torkán akadt volna. Az elrettentést nem éppen így tervezte.

– Szerencsétlenek – morogta. – Nem hallottátok még soha Lendori Peltár nevét, ki Verghaust testőre és varázslója vagyok.

A manók gyanakodva méregették.

– Te varázsló vagy? – tamáskodott a főnök. – Verghaust varázslója? Nem a hírnöke?

– A félork teleszívta a tüdejét, és fenyegetően felegyenese dett. Senki nem merte érinteni. Sőt, egyes manók kissé elhátráltak a közeléből. Ám a fúvócsöveiket készen tartották.

Mivel a domboldalra, ahol Bodin rejtőzködött, a lehető legkedvezőbben világított oda a sápadt holdfény, Skandar Graun néhány értehetetlen mormolás kíséretében égnek emelte mindkét karját.

– Verghaust! – harsogta olyan hangon, hogy még a tisztás túlsó széléről pislogó őrök is jól hallják. – Halld Lendori Peltár igéjét! Ezek a nyomorultak bizonyítékot követelnek! Küldd hát közénk büntető hatalmad, s rój ki oly büntetést e hitetlenekre, mely szándékodhoz és természetedhez legközelebb áll! Mutatkozz meg, Verghaust! Most!

– Ő már látta feltűnni az ugrabugráló Bodint a dombtetőn, letakarva a fekete köpennyel, s az előmeredő óriási pénisszel. Így a fakó holdfényben rendkívül kísértetiesnek hatott. Ő már látta, s ha nem tudja, mi ugrál ott, bizony az ő háta is borsódzni kezd. Ám a manók őt figyelték, karattyolva társalogtak, és semmit sem vettek észre az egészből.

– Igen! – kiáltotta a félork átszellemült arccal. – Ez a büntetés illik hozzád, Verghaust! – A főnökhöz fordult, s rezzenéstelen arccal közölte a megmásíthatatlan tényt. – A manók istene, a hatalmas Verghaust elküldte roppant méretű péniszét, hogy megbecstelenítse vele a hitetlenek asszonyait, gyermeklányait! S nézzétek!

A manók odapillantottak, amerre mutatott, és látva a manótáncot járó, libegő óriási hímvesszőt a kísérteties holdfényben, iszonyú pánikban törtek ki. A harcosok egymásra ordibálva összevissza rohangáltak, az asszonyok, lányok menekültek, amerre láttak, s nagyobb zűrzavar uralkodott el egy pillanat alatt, mintha Skandar Graun a Káosz Szavát sütötte volna el.

– Teljesítitek hát Verghaust akaratát, vagy szabadítsam rátok büntető péniszét? – kiabálta túl Skandar Graun az iszonyatos hangzavart.

A főnök csak hápogni tudott.

– Mi... mit kíván... a nemes Verghaust?

– Élő áldozatokat, amiket varázslattal hozzája küldök, s amiket egyenként emészthet el pokolbéli tüzével!

– Közülünk? – vartyogta a főnök, miközben ellökött egy kis termetű manót, aki ott ugrált előtte, és valami érthetetlent ordítozott. – Öregeket akar, vagy asszonyokat?

Skandar Graun nagystílűén intett a vaskos oszlopok felé.

– Talán... megelégszik a foglyokkal is. Óriás nőstények húsát kifejezetten kedveli. Bár lehet, hogy kevesellni fogja...

– Vidd őket! – rikoltotta a manófőnök. – Vidd az összes foglyot! Egy se maradjon itt! Távozz mielőbb, és sose térj vissza! Mondd meg Verghaustnak, hogy Gankarak mélyen tiszteli, és hódolatát küldi! Vidd az összes foglyot!

Skandar Graunt valósággal úgy lökdöstek oda az oszlopok sorához, s mire odaértek, több tüsténkedő harcos már eloldozta a kába foglyokat az oszlopoktól, s szép sorban rabszíjra kötözték őket. Előre Hilgart, mögé pedig kettesével nyolc elcsigázott, kiéheztetett törpét, s a sort egy teljesen kába, fekete képű, fehér hajú, alacsony nőstény zárta, mely teljesen meztelenül vonszoltatta magát a sor végén.

Hilgar szerencsére még nem volt annyira öntudatánál, hogy kitárt karokkal rohanjon félork kedvese felé, mindent elrontva ezzel. Bamba képpel, a semmibe meredve lépkedett az őt rángató manók után.

Skandar Graun hanyagul intett az óriás nőstény felé.

– Mikor tér magához?

– Pár órán belül – válaszolta a főnök. – De adunk neked kábító vesszőket, hogy ne okozzon gondot.

– Nem fog – vont vállat Skandar Graun. – Ám a vesszőket... Verghaust nevében elfogadom. És még valami. Egy batyuba csomagoljatok bort és élelmet... Jó sokat, hogy azt ott... – a dombon ugrabugráló fekete péniszre mutatott –, hogy azt ott le tudjam csillapítani!

A manók rohanva teljesítették a parancsot. Hamarosan készen állt a hatalmas batyu, a félork alig tudta fellendíteni az időközben elégedetten böfögő khenta hátára. Aztán ő maga is felkapaszkodott a nyeregbe, s még egyszer végigte kintett a riadt, idegesen karattyoló, a holdfényes lankán ugrándozó rémség felé.

– Verghaust most félévig nem fog háborgatni benneteket – ígérte fennhangon. – De ne feledjétek, kinek tartoztok hűséggel, s ha legközelebb elküldi hozzátok hírnökét, ne kérdőjelezzétek meg kilétét, mert... esetleg nem lesz ilyen irgalmas hozzátok, mint amilyen én!

Megfordította hátasát, s megrántotta a nyeregkápához kötözött foglyokat. Azok engedelmesen lépkedtek egymás mögött. Hilgar bambán és értetlenül. A törpék egymás közt morogva, a fekete nőstény, ami – hegyes fülei alapján – valami tündérfajzat lehetett, szinte teljesen kataleptikus állapotban, gépiesen rakta egyik lábát a másik után, ahogy a kötél vonszolta.

Tempós léptekkel haladt a khenta felfelé a domboldalon, s az egyre hangosabb manótábor lassan elmaradt mögötte.

Ahogy közeledtek, a törpék is riadtan nézték a rémséget, s néha valósággal vonszolni kellett őket.

– Gyerünk már! – reccsent rájuk Skandar Graun dühösen. – Talán vissza akartok menni a manókhoz? Nem akarjátok a szabadságot?

A törpék komoran morgolódtak.

– Ha elég messzire kerülünk ettől az átkozott helyről, majd beszélgetünk! – ígérte Skandar Graun. – De most ne szórakozzatok!

Bodin már messziről rekedten kiabált feléjük.

– Jól csináltam? Jól csináltam, mi? A törpék riadtan bámultak egymásra.

– Ha azt látod, hogy mindkét kezem a magasba emelem, és feléd csapok, szép nyugodtan ugrálj el a domb mögé, ahol már nem láthatnak!

– Kaját hoztál? – csikorogta vissza Bodin.

– Majd lesz az is... Figyelj! – Jól láthatóan felágaskodott a nyeregben, két karját az égnek tárta, hatalmas gesztusokkal varázsolt, és hirtelen, mintha valami gonosz szellemet akarna elűzni, az ugráló rémség felé csapott.

Bodin még egyszer meglibbentette a fekete péniszt a manók tábora felé, mintegy búcsúzóul, aztán megfordult, s engedelmesen ugrálni kezdett a magaslat túlsó oldala felé.

A khenta közönyösen ballagott utána, s a rabszíjra fűzött foglyok valamivel kényelmetlenebbül követték. A manók táborát hamarosan eltakarta előlük a dombtető, ám Skandar Graun még nem oldotta el a foglyokat.

– Bírjátok még egy kicsit! – parancsolta. – Ha békésen eljutunk addig a hosszanti völgyig, ott pihenőt tartunk, s megbeszéljük a továbbiakat!

A törpék gyanakodva pislogtak a fekete rémség felé, ami már úgy belejött az ugrálásba, hogy nem bírta abbahagyni.

– Az meg... micsoda? – kérdezte az egyik törpe mély torokhangon.

A félork barátságosan elvigyorodott.

– A barátom, Baltás Bodin.

Bodin egy mozdulattal ledobta magáról a fekete köpenyt, s sietve beletekerte az óriás levágott péniszét. A törpe izzadt arcán elcsigázottság látszott.

– Ha még két percig ugrálnom kell, összerogyok – krákogta mérgesen. – A rikoltozástól meg már az első percekben berekedtem.

Skandar Graun szórakozottan pillantott felé.

– Rikoltoztál is?

– Hogyhogy? Hát... nem hallatszott?

A félork a fejét rázta, aztán hogy lecsillapítsa rekedten káromkodó társát, egy darab sültet nyomott a kezébe. Majd pedig, látva a rabláncra fűzött törpék nyálának szabályszerű csorgását, néhány kisebb darabot köztük is szétosztatott Bodinnal.

Félórán át masíroztak egyenesen délnek, mire Skandar Graun úgy döntött, hogy már elég messzire jutottak ahhoz, hogy kis időre megpihenjenek.

Leugrott a khentáról, s míg Bodin a törpékkel társalgott valami mély torokhangokat és morranásokat tartalmazó nyelven, ő Hilgart próbálta felélesztgetni. Hilgar fel-felnyögött az óvatos pofonokra, de értelemnek, öntudatnak nem adta jelét. A félork egy idő múlva felhagyott a próbálkozással, mert attól tartott, hogy egy-egy visszafogottabb pofonjával akaratlanul is kiverheti kedvese valamelyik fogát. S az ilyesmi, még az ő meghitt kapcsolatukban is rossz vért szül.

Skandar Graun, látva, hogy a törpék már alaposan letelepedtek, úgy döntött, hogy ma este már nem mennek tovább, s egy gondolati parancsszóval visszaváltoztatta a khentát. Köpenye bélésének rejtekébe csúsztatta.

Aztán váltott pár szót a szíjaiktól megszabadított törpékkel, akik kissé törve beszélték a közös nyelvet, aztán az öntudatlan állapotban álldogáló fekete nőt vizsgálgatta. Ő talán még cudarabb állapotban lehetett, mint Hilgar, s Skandar Graun még pofozgatni sem próbálta. A nő teljesen csupasz volt, egyetlen szál ágyékkötő sem rejtette szemérmét, s selymes, természetellenesen fehér haja épphogy leomlott a vállára. Közönyös arcvonásait még kifejezéstelenebbé tette, hogy ezüstszínű szeme vakon bámult a semmibe. Keskeny orrából, finom vonásaiból és hegyes, vékony füléből arra következtetett, hogy a fekete tündérek fajtájába tartozhat, az elfek közé. A nő arányos testalkatát csak végtagjai rendkívüli soványsága és emberhez képest túl hosszú nyaka rontotta el. A bal derekánál egy véres horzsolás látszott, s a jobb kézfejénél még egy. A mellkasán pedig, nem sokkal afölött, ahol apró mellei kidudorodni kezdtek, egy ovális alakú, cirkalmas tetoválás látszott, mely egy kígyót lefejező, stilizált, lángoló kardot ábrázolt.

Skandar Graun alaposan megnézegette a cirkalmas tetoválást, de nem találta ismerősnek.

Odafordult a törpék vezetőjéhez, aki Köpcös Drelgár néven mutatkozott be korábban.

– Ez itt... közétek tartozik?

A széles vállú, tépett szakállú, sebhelyes képű törpe elhúzta a száját.

– Nem szenvedhetjük mi az efféléket.

– Akkor?

A törpe nagyot sercintett a földre.

Két órája sincs, hogy kábultan a velem szomszédos oszlophoz kötötték. A szürke fejűek karattyolásából annyit kivettem, hogy ez is valamelyik vermükbe esett bele. Egy farkassal együtt. Hogy a farkassal mi lett, nem tudom... Biztosan ott helyben felfalták...

Skandar Graun ismét szemügyre vette a fekete bőrű nőt.

– A manók vetkőztették le?

– Mit tudom én? – vont vállat flegmán Drelgár. – Az oszlophoz már csupaszon kötözték.

– Tudjátok, miféle?

Egy nyiszlettebb törpe is közelebb furakodott, és fontoskodva nyújtogatta a nyakát.

– Te tudod? – fordult feléje Skandar Graun.

– Szerintem ez az az elf boszorkány, aki a farkasokkal cimborál. Beszélik, hogy van itt egy olyan, aki beszéli a vadak nyelvét, és parancsol is nekik. Biztosan ő az, ott a mellén a pecsét.

– Te tudod, miféle pecsét az? A törpe a fejét rázta.

– Nem én. De én nem viselek semmilyen pecsétet a mellkasomon, Drelgarnak sincs, nektek sincs... neki meg van. Biztos, hogy boszorkány...

Skandar Graun hümmgetve fordult a nyolc törpe felé, akik miután csillapították étvágyukat, barátságosabban nézegették megmentőjüket.

– Ők a Fagyos Föld törzsből valók – kotnyeleskedett Baltás Bodin. – Tulajdonképpen szegről-végről rokonaim. No nem nekem személyesen, hanem az én törzsemnek. És képzeld, micsoda véletlen, Drelgar személyesen is ismeri az egyik unokabátyámat, Keserű Haggert...

– Hogy estetek fogságba? – kérdezte Skandar Graun a törpék vezetőjét.

Drelgar kérdőn pillantott Bodinra, mintha tőle kérne jóváhagyást, hogy elmondhatja-e, amit akar.

– Hozzánk tartoznak – biccentett Baltás Bodin. – Mármint a bukott hadjárathoz. Mint tudod, Harcias Gromard kígyópapjai északon tevékenykedtek, s fellázították a törpe és a barbár törzseket, harcosokat vásároltak... Drelgarék falujában a törzsfő és a törpék pénzért hajlandók voltak zsoldosként beállni a Rend seregébe. Harminckét bátor harcos indult útnak délnek, egy Hyhanteen nevű kígyópap vezetésével, hogy Borengorfnál csatlakozzanak a fő sereghez. Épp Peltár alá tartoztak volna. Skandar Graun kutatóan nézett a nyolc megviselt állapotú törpére. Egyáltalán nem úgy néztek ki, mint valami vitéz harcosok.

– Harmincketten? – kérdezte bizonytalanul.

– Két hónapja ütöttek rajtunk – morogta Drelgar. – Több tucatnyi manó mérgezett nyilakkal, fúvócsövekkel. Mire észbe kaptunk, harcosaink fele már holtan vagy ájultan hevert a földön. S bár vagy tizenheten megveszekedett csatában áttörtünk a manók seregén, ájult, sebesült társainkat sorsukra kellett hagynunk. Hyhanteen nagyúr az elsők kőzött bukott el. Aztán még két támadás ért bennünket. Mivel immár számítottunk a csapdára, veszteségünk nem volt oly jelentős. Ám egy éjszakán a két őrünk egyszerűen eltűnt, s az átkozott szürke fejűek megleptek minket... Lenyilaztak bennünket kábító vesszőikkel. Megkötözve, lefegyverezve tértünk magunkhoz. Tizenegyen estünk fogságba. Abból, hogy korábban elesett társainknak nyomát sem találtuk, arra következtettünk, hogy az első támadást egy egészen más manó csapat indíthatta meg. S később az itteniek karattyolásából is erre következtettünk... Tizenhárman estünk élve fogságba. Két halottunkat még az első napon feldarabolták, s megfőzték, vagy megsütötték. Aztán megérkeztünk a táborukba, s ott szép sorban az élő társaink következtek. Minden másnap levágták valamelyikünket, s a szemünk láttára lakmároztak belőlük...

Skandar Graun öklendezni kezdett. Mivel eszébe jutott, hogy ő is evett a manóknál valami sült húst.

– Csak nyolcan maradtunk – fejezte be a törpe. – És nektek köszönhetjük a szabadulásunkat. Társaim nevében kifejezem hálámat felétek, derék harcosok, s az ő nevükben is felajánlom szolgálatainkat bármiben, amiben a segítségetekre lehetünk.

Skandar Graun még mindig öklendezett.

– Csak törpehúst sütögettek a manók? – hörögte utálkozva.

– Dehogy – rázta a fejét komolyan a törpe. – Tegnap este egy ork nőstényt daraboltak fel... – Mi van... rosszul érzed magad?

– Semmi baj – közölte sápadtan a félork. – Biztos, hogy én abból a húsból ettem?

Drelgar vállat vont.

– Megsütöttek egy farkast is... de hát ki tudja azt eldönteni abban a nagy kavarodásban...

– Későre jár – nézett fel a holdra Bodin. – Azt javaslom, szundítsunk pár órát, és reggel menjünk tovább! Én vállalom az őrséget Drelgar társaságában, amíg a hold odáig nem ér... akkor majd felébresztelek téged meg még vala kit...

Az egyik törpe bátortalanul ajánlkozott.

Skandar Graun beleegyezően bólintott, még egyszer megvizsgálta Hilgart, s mivel semmi javulást nem tapasztalt, morogva heveredett le óriás társa mellé, mintha a közelségével is az épülését kívánná elősegíteni.

S miközben azon töprengett, hogyan téríthetné öntudatra minél hamarabb az óriásnőt, hirtelen rádöbbent, hogy már hónapok óta nem imádkozott sem Yvorlhoz, sem Mark'yhennonhoz, s a fejében lapuló varázslatok, amiket még ki tudja, mikor memorizált, szép lassan szertefoszlottak. Csak a Káosz Szava maradt meg mindvégig a fejében. Mígnem tegnap reggel azt is elhasználta. Mivel most túl fáradtnak érezte magát a koncentráláshoz, úgy döntött, majd reggel pótolja a hiányosságokat, s imádkozik... Majd alszik rá egyet, hogy kihez... Aztán az imából erőt merítve megpróbálja felidézni, s memorizálni régi jó varázslatait.

Mielőtt lehunyta volna a szemét a párnaként összehalmozott nedves avaron, még úgy tűnt neki, mintha a távolból vadászó farkasok tutulását sodorná felé az egyre jobban fel támadó szél.

– Farkasok!

Erre a kiáltásra ébredt, meg arra, hogy az egyik törpe futtában belerúgott. A sötétben mindenfelé sárga szempárok szikráztak, s a közvetlen közelből vonítások hallatszottak.

– Fel a fára! – ordította Bodin, s dühödten rázta roppant baltáját. – A rohadt szőrös, karmos anyátokat!

Az egyik törpe mély álmából felébredve nekirohant a feltápászkodó félorknak, s lepattant róla, mintha sziklafalnak ütközött volna.

– Fára! – üvöltötte a törpe, s mivel a lendület továbbsodorta, négykézláb iramodott a legközelebbi fatörzs felé. Másik két társa egymást segítve épp egy kinyúló sziklára kapaszkodott fel.

Drelgar dühödten rohangált.

– Hol a pörölyöm?

A farkasok nem rohanták le őket, fokozatosan közeledtek, s a hangokból úgy tűnt, köröznek a tábor körül. Mivel az este folyamán a manók közelségére való tekintettel nem raktak tüzet, most csak homályos és sötét körvonalakat lát tak.

– Ezren vannak! – üvöltötte Bodin közvetlen közelből Skandar Graun képébe, s erőnek erejével rángatta volna a sziklára mászott két törpe felé.

– Hilgar! – bömbölte a félork. – Nem hagyhatjuk itt!

– Ezek darabokra tépnek! – harsogta Bodin, és tovább rángatta Skandar Graunt a szikla felé.

– Eressz! – A félork egy rándulással kiszabadult a törpe markolásából, s láncos buzogányát az övébe tűzve az óriásasszonyt kezdte rángatni.

– Hilgar! Kelj fel! Hilgar!

Az óriás nőstény szemében most először villant valamiféle kifejezés, de rögtön rá meg is szűnt.

– Haggyá'...

– Kelj fel, Hilgar, farkasok!

– Nem... vagyok... éhes... – nyögte ki Hilgar szinte öntudatlanul. – Haggyá' alunni!

– Vigyázz! – Bodin kiáltása hallatszott, s a következő pillanatban a páncélos törpe ugrott oda mellé villogó szemmel, baltáját két kézre fogva.

– Bodin! – üvöltötte Skandar Graun. – Már azt hittem, fára másztál!

– Menj te a jó ork anyádba! – süvítette rekedten a törpe. – Ha már meg akarsz dögleni, legalább ne unatkozz egyedül a pokolban!

Skandar Graun újra félig öntudatlan társnőjét kezdte pofozgatni, ám próbálkozásait a kába Hilgar nem vette jó néven. Akkorát rúgott a rajta segíteni akaró élete párjába, hogy a félork hanyatt esett.

– Már jönnek is! – recsegte Bodin. – Szólj, ha be akarod vetni a Káosz-varázsodat... ma már épp elég manótáncot jártam!

– Ettől most nem kell tartanod – tápászkodott fel Skandar Graun lihegve, sajgó arcát markolászva. – Már elhasználtam a Káosz Szavát, s még nincs a fejemben újabb.

– Mi? – Bodin most tényleg megijedt. – És ezt csak most mondod? Ha ezt tudom...

Nem bírta befejezni a mondatot, mert a hold teljes egészében kibukkant az elsuhanó felhő mögül, s a tisztásra vetülő fényében rettenetes, sötét alakok rajzolódtak ki. Felborzolódott szőrű, villogó szemű, agyaraikat csattogtató vagy éppen fenyegetően morgó, borjú nagyságú farkasok. Először csak hármat láttak belőlük, aztán feltűnt még kettő, s mögöttük legalább három. Ez utóbbiak pár centivel kisebbek.

Skandar Graun felhagyott Hilgar felélesztésének kísérletével, s kirántva láncos. buzogányát szorosan Bodin mellé helyezkedett. A következő pillanatban Drelgar ugrott melléjük egy karnyi vastag faággal a kezében.

A többi törpe fegyvertelenül kuporgott a környező fák ágain vagy a kinyúló szikla tetején. Az elszánt hármason kívül csak Hilgar hortyogott békésen a földön, s pár lépéssel távolabb, még mindig összekötözött kézzel, a fekete bőrű elf asszony hevert. Vele senki sem törődött.

A farkasok oldalazva, támadási lehetőséget keresve közeledtek, már csak négy-öt lépésnyire lehettek. A fenevadak morgására, s a villogó agyarak láttán Skandar Graun és társai ösztönösen is hátrálni kezdtek. Ám messze nem mehettek, mert Hilgar hatalmas teste közvetlenül mögöttük hevert.

A farkasok egy pillanatra megtorpantak, s mivel ennek láttán a fákon üvöltöző törpék is dermedten elhallgattak, síri csend telepedett a környékre.

Skandar Graun értetlenül pillantott körül, hogy megtudja, mi az oka a hirtelen beállt csendnek, s egy pillanatra még a lélegzete is elállt. Egy koromfekete szörnyeteg lépett ki a bozótból, és peckes léptekkel vált ki teljesen a sötétségből. Farkas volt ez is, ám még a borjú nagyságú fenevadaknál is jóval hatalmasabb. Éjfekete szőre valósággal elnyelte a hold fakó fényét, s olyan volt, mint valami farkas alakú árnyék az árnyékban. Csak vörösen parázsló szempárja jelezte élő mivoltát, s tekintetétől Skandar Graun gerincén hideg jégcsapok szánkáztak.

– A jó életbe! – suttogta. – Verghaust!

– Mit akarnak ezek? – morogta Bodin, s egy lassú mozdulattal, hogy fel ne ingerelje a vicsorgó farkasokat, lecsapta a sisakrostélyát.

A hatalmas fenevad látszólag ügyet sem vetett a megrettent csoportra. Míg három-négy farkas sakkban tartotta Skandar Graunt és társait, a fekete szőrű egyenesen a meztelen elfhez óvakodott, s rettenetes agyarai kivillantak a hideg holdfényben. Egy csattanás, ahogy összezárultak a meztelen nő kezén, s Skandar Graun szinte látni vélte, mint patakzik a sötét vér a megcsonkított karból. Ám ehelyett azt látta, hogy a vastag szíjak lehullanak az öntudatlan nő csuklójáról, a farkas finomabb mozdulattal a szájába veszi a nő felkarját, s minden erőlködés nélkül húzni kezdi. Egyenesen bele a sötétségbe.

– Hé! – ordított fel Bodin, s baltáját meglendítve előre ugrott.

Az őket figyelő három borjú nagyságú bestia azon nyomban megelevenedett. Egyikük villámgyors mozdulattal előreugrott, s a vakmerő törpe karja után kapott. Bodin épphogy elhátrált előle, s amikor lecsapott roppant baltájával, a fegyver csillogó éle csak a fenevad hűlt helyét érte.

A másik két farkas is vicsorgott, az agyarait csattogtatta, s fejét mozgatva kereste a megfelelő támadási helyzeteket.

– Elviszi a nőt! – ordította Bodin, mintha a többiek vakok lennének, s magára vállalta volna az informátor szerepét. – Ez elviszi a nőt!

– Hilgar! – morogta Skandar Graun. – Hilgar! Térj már magadhoz, az istenedet!

Drelgar visszafogta a dühöngő Bodint.

– Ezek... nem támadnak, ha nem ingereljük őket. Úgy látszik, csak a nőt akarják...

– Azt gondolod? – sziszegte Bodin, s felemelt baltával várta a támadást, ám az nem következett be.

A hatalmas, fekete szőrzetű fenevad pillanatokon belül eltűnt a sötétben tehetetlen áldozatával. S pár másodpercre rá, mintha csak rugóra járnának, a három bestia, mely eddig a fogát vicsorgatva tartotta sakkban a három fegyverest, most megfordultak, s egy-két gyors ugrással a homályba vesztek.

– Mi a nyavalya volt ez? – morogta Bodin, s felhajtotta a sisakrostélyát, hogy megtörölje izzadó homlokát.

Skandar Graun vállat vont.

– Nem tudom, de hogy ezzel a fekete boszorkánnyal és a farkasokkal még találkozni fogunk... abban egészen biztos vagyok.

 

 

4. Ainar

 

– Ho' vagyok? – nyögte Hilgar, és kábán ült fel a három remegő harcos háta mögött.

Skandar Graun azonnal lehajolt hozzá, már amennyiben ezt a cselekedetet csak képletesen kellett megtennie, hiszen Hilgar még ülve is majdnem a félork orráig ért.

– Gyorsan! – sürgette őket Bodin. – Fel a sziklára, mielőtt visszajönnek!

– Nem hinném, hogy visszajönnek – morogta a félork, de azért ő sem tétlenkedett, miközben társai máris felfelé kapaszkodtak.

Hilgar rutinos harcosként engedelmeskedett a sürgetésnek. Tudta, hogy akadnak helyzetek, amikor nincs idő a kérdezősködésre, s bár agya még zsongott kissé, nem habo zott, ha mászni kellett.

Csak amikor felértek, bődült el.

– Ho' van a kaja?

Az egyik törpe, aki gondosan magához vette batyuba csomagolt élelmiszer-tartalékukat, mielőtt a farkasok elől a sziklára menekült, igyekezett kedvére járni az óriás nősténynek, s megkínálta egy tenyérnyi szelettel.

Hilgar azonban összevont szemöldökkel nézelődött.

– E' nem az! Ho' van az a fára akasztott hús? Skandar Graunnak csak most esett le a tantusz. Kedvesen megveregette az óriásnő mellkasát, csak úgy döngött.

– Csapda volt. Beleestél egy verembe.

Mivel Hilgar még gondterheltebben meredt rá, dióhéjban elmesélte az ügyet.

– Azt a húst a manók rakták oda... mármint a verem fölé. Érted? Te meg odamentél és belepottyantál. Gondolom, megszúrt egy-két karó... látod itt a nyomuk, felkarcolták a bőrödet. Nyilván azokat is bekenték altatóval, s már akkor elvesztetted az öntudatodat. Érted?

– Aha – bólogatott Hilgar, majd kis idővel később értetlenül hozzátette. – És ho' van a hús?

A félork türelmetlenül legyintett.

– Hosszú.

– Megettétek?

Skandar Graun bólogatott, majd atyáskodva rárakta a kezét Hilgar combnyi vastag felkarjára.

– Tudod, mit? Pihenj egy kicsit, majd reggel megbeszéljük!

Hilgar azonban egyre ingerültebben tapogatózott.

– Ho' van a bunkóm?

– Gondolom, a manóknál.

– Miféle manóknál?

– Hát akik foglyul ejtettek.

– Kit?

Skandar Graun mély lélegzetet vett.

– Nem akarsz egy kicsit még aludni?

Bodin, aki egész idő alatt kíváncsian bámult egyikükről a másikra, most enyhén szólva felnyihogott, mint egy ló.

– Az előbb azon pátyolgattad, hogy térjen már magához, most meg inkább altatnád, mi?

– Kit? – követelte a választ Hilgar. – Kit fogtak el a manók?

– Téged – morogta ingerülten Skandar Graun.

Hilgar azonban csak most kezdte igazán a homlokát ráncolni.

– Milyen manók?

– Hát azok, akik a vermet ásták!

– Mikor?

Skandar Graun, egyszerűen otthagyta értetlenkedő kedvesét, mert már erősen viszketett a tenyere, s nem szerette volna boldog viszontlátásukat néhány nyaklevessel megpecsételni. Meg aztán az ilyen adok-kapok jellegű családi perpatvar meglehetősen kétesélyes, s nem szerette volna frissen kivívott tekintélyét ily apró-cseprő ügyekkel szertefoszlatni.

Drelgarhoz sietett oda.

– Itt vagytok mind?

A törpe végignézett kompániáján.

– Aha. Grenor és Grimi is átmásztak a szomszédos fáról. Jól van. Azt hiszem, itt biztonságban vagyunk a farka soktól. Azért te csak őrködj Bodinnal együtt, s a megbeszélt időben ébressz fel engem meg... izét...

– Gvagront – segítette ki a törpék vezetője. – Még egy jó órát alhattok.

– Az jó – morogta Skandar Graun minden meggyőződés nélkül, és még egyszer körbejárta a sziklát, hogy lássa, nem lehet-e rajta valamelyik oldalon könnyen felkapaszkodni.

Percekkel később megnyugodva tért vissza az időközben álomba szenderedett óriásnőhöz, és a köpenyét a feje alá gyűrve lehajtotta a fejét, s közelebb húzódott partnernőjéhez, hogy legalább a teste melegét élvezhesse az egyre csípősebb éjszakában.

Hilgar szinte abban a minutumban felébredt.

– Gye'e, kicsi ork! – cuppogta kedvesen. – Bújj ide Hilgar nénihe'!

– Ugyan már! – motyogta Skandar Graun morózusan, és sietve hátat fordított. – Nem látod, hogy alig állok a lábamon.

– Nem is állva akarom – vigyorgott Hilgar csábtalanul, s hozzátette szokásos parancsát: – - Gye'e má'!

Skandar Graun azonban az idegenek jelenlétére hivatkoz va nem állt kötélnek, és elszánt kitartásának most az is erőt adott, hogy kedvesének hiányzik a buzogánya, mellyel rendszerint jobb belátásra szokta bírni őt hasonló helyzetekben.

Még az éjszaka közepén járt az idő, amikor Bodin felébresztette, hogy vegye át az őrséget. A félork dermedt tagokkal, reszketve a csípős hidegben mászkált fel-alá, s néha váltott pár szót őrtársával, a nyiszlett Gvagronnal, akinek szemmel láthatóan meg se kottyant a hideg, pedig jóval gyérebb ruházatot viselt, mint az ork.

Na ja, könnyű neki, gondolta keserűen Skandar Graun, hiszen ő születése óta ezen a hideg égtájon él.

Az éjszaka eseménytelenül telt, attól eltekintve, hogy egy alkalommal a félork álmatag mászkálása közben túl közel merészkedett a szikla meredek széléhez, s arra tért ma gához, hogyha meg nem kapaszkodik az utolsó pillanatban egy kiálló kőtömbben, menthetetlenül lezuhan. No nem esett volna túl nagyot, de valószínűleg gurulás közben alaposan megütötte volna magát.

Amikor a hajnal első fénye bíborszínbe vonta a keleti égboltot, a félork kissé félrevonult egy szikla mögé, s hosszan és rutinszerűen imádkozott... először Mark'yhennonhoz, aztán némi töprengés után Yvorlhoz is.

Az meg sem lepte, hogy a Káosz Szavának megszokott, határozott formája már ott lapul az agyában. Tudta jól, ha bármikor elhasználja, legkésőbb másnap, de egy kiadós alvás után magától, memorizálás nélkül visszatér.

Aztán megpróbálta felidézni a varázslatait, s megnyugodva tapasztalta, hogy még az eltelt hosszú idő alatt is szótagról szótagra tudja őket. Pillanatnyi kétely sem maradt benne, hogy a tudatában felbukkanó varázsszavak ugyanolyan pontosak és hatékonyak, mint régen.

Emlékezett rá, hogy legutóbb már hat teljes varázslat befogadására volt képes, s ez a tudat ismételten büszkeséggel töltötte el. Most mindenekelőtt memorizált egy Hidegtűrő Varázst, s ezt sietve aktivizálta is, mert rettenetesen reszketett. Pár pillanat elteltével azonban már nem is érezte a csípős hajnal harapását, s valamivel nyugodtabban gondolta át tennivalóit.

Legfontosabb: a biztonság kedvéért egy Sebgyógyító Varázs. Hosszú perceken át motyogta a varázslat szótagjait, mire úgy érezte, hogy az kimondásra készen lapul az agyában.

Válogatott a további lehetőségek közül.

Talán egy Parancs Varázs. Igen, ez nem árt. Ezt valamivel gyorsabban memorizálta.

Aztán: egy Mozdulatlanság Varázs. Ez is felhasználásra készen telepedett az agyába.

Aztán: a társaság kedvéért, egy Ételt-italt teremtő Varázs. Fejcsóválva mosolygott azon, hogy erről hogy is feledkezhetett el korábban. Bár a környék vadban hemzsegett, s élelemben nem szenvedtek hiányt, egyszerűbb módja lett volna a táplálkozásnak, ha mindennap aktivizál egy ilyen varázslatot.

No igen. Csakhogy amikor a barlangban meglapultak, óvakodott attól, hogy bármiféle varázslatot is használjon. Még véletlenül sem akarta magára vonni esetleges üldözői figyelmét. Később pedig... az egyhangú napok unalmában egyszerűen megfeledkezett az egészről.

Memorizálta az Etelt-italt teremtő Varázst is, és hirtelen döbbenet hasított belé. Úgy érezte, agya már így is feszül a varázslatoktól, s már egy picinyke varázsszótag is túlcsordulást okozna.

Micsoda?

Sehogy sem értette az esetet. Hiszen legutóbb már hét varázslatot tudott az agyába préselni. Most meg már négytől megtelt?

Megpróbálkozott még egy Parancs Varázs memorizálásával, ám az első szótagok, alighogy a tudatába kerültek, már ki is szorultak az őket kővető igéktől.

Skandar Graun fennhangon káromkodott.

A nyiszlett törpe rohant oda egy fejnyi nagyságú kővel a kezében.

– Farkasok?

A félork legyintett. Visszaküldte őrtársát a helyére, s miközben a csodás színekben pompázó hajnalt leste, komoran töprengett a sorsán.

Nem sokkal később felrázták a többieket, és a félork ma gához intette Bodint meg Drelgart, s hármasban félrevonultak a szikla legmagasabb pontjára tárgyalni. Szép csendben szemerkélni kezdett az eső, de egyelőre nem kerekedett nagyobb zápor.

– Jól van – kezdte a félork, ezzel inkább önmagát próbálva lehiggasztani, hiszen két társa egyáltalán nem tűnt idegesnek. – Azt hiszem, meg kellene beszélnünk, mihez kezdjünk...

Bodin csak vállat vont, s mindketten Drelgarra néztek. A sebhelyes arcú törpe zavartan ráncolta a homlokát.

– Ha rajtam múlna – morogta –, legszívesebben visszamennék a manók táborába, és felkoncolnám valamennyit...

– Fegyvertelenül? – érdeklődött a félork. A törpe komoran hallgatott.

Skandar Graun megvakarta dudoroktól tarkított, kopasz feje búbját, és Bodinra pillantott.

– Nem tetszik nekem ez a környék. Jó lenne eltűnni minél előbb. Valahogy nem sok kedvem van ezekkel a farka sokkal pofozkodni.

Baltás Bodin ásított. – És akkor... északra, keletre vagy nyugatra? Nekem mindegy, csak a Kondor Birodalomba ne térjünk vissza. Elegem van a bujkálásból. Bár... azt az Ywerdet szívesen bemutatnám a baltámnak...

– Gyertek velünk a Fagyos Föld törzséhez! – javasolta Drelgar. – Ott felfegyverkezünk, visszatérünk a manókhoz, a földdel tesszük egyenlővé a táborukat, mind egy szálig felkoncoljuk őket, aztán pedig irány Borengorf.

– Bodinnak torkán akadt az ásítás.

– Mit beszélsz? Hiszen téged a Rend nevében fogadtak fel, és a hadjárat magbukott.

A törpe összeszorította a száját.

– Miért akarsz Borengorfba menni? – kérdezte Skandar Graun meglepetten. – Senkinek nem tartozol már hűséggel... khm... rajtam kívül, persze.

– Én és a harcosaim... mindaddig mellettetek maradunk, s szolgálunk benneteket hálánk fejében, amíg csak szükségetek van ránk, de aztán... Borengorfba kell mennünk.

– De miért? – értetlenkedett Bodin. – Nem a legjobb alkalom ez a mostani a világjáró utazásokra.

Skandar Graun egy szót sem szólt, csak merőn nézte a törpét. Drelgar furcsán feszengett, aztán az ajkába harapott.

– Van valami, amiről mi nem tudunk? – kérdezte Bodin. A törpe körülnézett, hogy rajtuk kívül hallja-e még valaki, aztán elkínzott képpel suttogta:

– Hogy a fenébe ne lenne! Korábban nem... mondtam... igazat... Pontosabban, bizalmatlan voltam... megmásítottam a tényeket...

– Pedig – szavalta Bodin fennhangon –, hazug törpét könnyebb utolérni, mint egy seggbe nyilazott sárkányt.

Drelgar a fejét rázta.

– Én ezt a mondást úgy ismerem, hogy hazug törpét könnyebb fülön csípni, mint egy fülesbaglyot.

– De létezik egy olyan változata is – tromfolt rá Bodin –, miszerint: hazug törpe olyan, akár a sánta ló... mindig megbotlik.

– Ja, ez egy másik mondás! – vigyorgott Drelgar. – Ennek az a másik változata, hogy a hazug törpe olyan, mint a sudár jegenye. Előbb-utóbb jön valaki, aki kivágja.

Bodin a homlokát ráncolta.

– Ezt nem értem. Van egyáltalán valami értelme?

Drelgar vállat vont.

– Nincs... De azért jól hangzik.

– Miben ha... khm... füllentettél? – tért vissza a lényegre némi türelmetlenséggel Skandar Graun.

Drelgart nyaktól fej búbig élénk pír bontotta el.

– Hyhanteen, Mark'yhennon kígyópapja nem jött velünk – vallotta be. – Következésképp nem is szerepel az elesettek között. Az igazság az, hogy az az alak... nem igazán bízott bennünk. Miután kifizette a zsoldosokért kijáró előleget... hatszáz drágakövet... biztosítékot követelt arra vonatkozólag, hogy a megfizetett harcosok valóban útnak in dulnak vele másnap reggel Borengorfba. S a mi nagy főnökünk szívélyesen átnyújtotta neki törzsünk legszentebb jelképét, Gungoroth Pörölyét! Ő meg elvitte.

– Micsoda? – hökkent meg Bodin. – Odaadtátok neki a törzs szent totemét?

Drelgar kényszeredetten biccentett.

– Nos barátom – kezdte kényelmetlenül Bodin –, nem akarok visszatérni korábban folytatott diskurzusunkra a hazug törpék könnyű utolérhetőségét illetően, de mondd csak... nem torzítod el most is kissé a tényeket? Már megbocsáss... és ne vedd sértésnek kérdésemet. Csak hát tudod, én is törpe vagyok... nem hülye, s mint ilyen, egészen bizonyosan tudom, hogy nem szokás a törzs szent totemét holmi idegeneknek fogdosás céljából átadni...

Ha azt mondhatjuk, hogy Drelgar arcát eddig vörös pír lepte el, most fogalmazhatunk úgy, hogy a sebhelyes törpe ábrázata oly piros lett, mint a paprika, vagy akár prózai egyszerűséggel azt is mondhatnánk, hogy a jó törpe eddig majdhogynem sápatag arcára most fokozatosan kiült a nyári hajnal pírja.

– Jól van morogta. – Minek kerteljek? A helyzet az, hogy eszünk ágában sem volt engedni, hogy a kígyópap magával vigye Gungoroth Pörölyét. Meg aztán... úgy igazából a zsoldoskodáshoz sem igen fűlött a fogunk. Ám amikor éjfél után a kijelölt harcosok, megrohanták az álnok kígyópap kunyhóját, üresen találták. Az az átkozott meglógott valahogy, pedig megkettőztük az őrséget. Hyhanteen egyszerűen kámforrá változott, s csak egy írott üzenetet ha gyott hátra... mely szerint, ha vissza akarjuk kapni a totemünket, várja a harminckét harcost Borengorfban!

– Ez bosszantó! – röhögött arcátlanul Bodin. – Jól kicseszett veletek, hogy meglovasította a szent totemeteket!

– Az még hagyján... – dühöngött Drelgar. – De az a hatszáz drágakő, amit fizetség gyanánt hagyott, másnapra szertefoszlott, mintha sohasem lett volna.

Skandar Graun sóhajtott.

– Most már értem, miért akarsz annyira Borengorfba jutni.

– Bosszút állunk a rohadékon! – sziszegte Drelgar.

– Jól megszívatott benneteket – vigyorgott Bodin. Skandar Graun a homlokát ráncolta.

– A bosszú... meglehetősen ingatag támasz. Mindaddig kemény és biztos mankónak mutatkozik, míg a gyűlölt fickót hajszolod. Ám amikor utoléred... s ott állsz, próbálva kiélvezni a helyzet adta örömöt, rá fogsz döbbenni, hogy minden támaszod kihullott alólad... én csak tudom...

A két törpe összenézett.

– Te értetted, mit mondott? – kérdezte Bodin. Drelgar a fejét rázta.

– Azt viszont tudom – jelentette ki, – hogy szent esküt tettem. Sohasem térhetek haza a szent totem nélkül. Ezért kell Borengorfba mennem!

– Csakhogy... az a város már a Káosz erőinek kezén van – akadékoskodott Skandar Graun. – Ki tudja, merre járhat most az a kígyópap. S ki tudja, merre lehet az a totem...

Drelgar sóhajtott.

– Épp ezek a kérdések keltenek bennem is kételyt. Viszont... hol máshol kezdhetném a keresést, ha nem Borengorfban?

Skandar Graun egyetértően bólogatott. Átfutott pár kósza gondolat a fején, de elhatárolta magát tőlük.

– Azt azonban tudnod kell, hogyha most vakmerően be hatolsz a Kondor Birodalomba, szörnyű veszélynek teszed ki magad! Bodin a megmondhatója, micsoda káosz uralkodik most ott.

Drelgar az ajkába harapott, és a sziklát bámulta.

– Szent esküt tettem. Te mit tennél a helyemben? Skandar Graun ismét sóhajtott.

– Ezek szerint te délnek fogsz tartani. Valószínűleg elválnak útjaink. Én... illetve mi... keletnek... khm... vagy nyugatnak tartunk. Elegünk volt a háborúskodásból. Nem igaz, Bodin?

Baltás Bodin elgondolkozva bólogatott.

– Semmi esélyünk sem lenne... a Káosz erői hemzsegnek mindenfelé. Tíz mérföldet se tennénk meg a Kondor Birodalomban, feltrancsíroznának bennünket... Bár...

– Mi az, hogy „bár”? – csapott le rá a félork dühösen. – Remélem, meg se fordul a fejedben, hogy valaha is vissza menj... ODA!

Bodin elvigyorodott.

– Bizsereg a tenyerem, hogy lekenjek egy-két pofont an nak az Ywerdnek. No persze... ez nem azt jelenti, hogy minden áron bele akarok avatkozni a hatalmasok küzdelmébe... csak éppen úgy... bizsereg a tenyerem, na!

– Elment az eszed? – szidta Skandar Graun. – Te magad mondtad, hogy semmi esélyünk!

Bodin szája a füléig szaladt.

– „Esélyünk”? Ezek szerint neked is ugyanaz jár az eszedben, mint nekem? Talán te is úgy érzed, hogy akad némi elszámolnivalód valakivel?

Skandar Graun indulatosan felpattant.

– Ostobaságokat beszélsz! Engem az egész nagy ívben nem érdekel! Teszek a hadjáratra, meg az összes árulóra! Keletnek fogunk vándorolni Hilgarral. Igen... keletnek! Egészen a keleti partig. Talán ott nem olyan nagy a zűrzavar. Ha lehet, hajóra szállunk, s elhagyjuk ezt az átkozott kontinenst! Ne is tudjak többé a Káosz és a Rend harcáról!

Bodin a képébe vigyorgott.

– És ha szabad kérdeznem, mihez kezd majd a neves Skandar Graun, az eleven pestis? A kedves Hilgar karjai közt, Hilgar kölykének, egy zabigyereknek a neveléssel töltöd a napjaidat, mígnem végül merő unalomban, beporo sodva, betokosodva, szenilisen megöregszel, s éveken át várod a megváltó halált? No igen, ez meglehetősen dicső élet.

Skandar Graun a fejét rázta.

– Egyszer mindenki megöregszik.

– Nem. Nem mindenki! – vágta rá Bodin. – Azok, akik harcban esnek el... dicsőséges halált halva, becsületes küzdelemben, sohasem öregszenek meg. S azzal a tudattal adják át magukat az öröklétnek, hogy megtették mindazt, amit megtehettek. Sohasem fogja őket az a szörnyű érzés gyötörni, hogy valamit egészen másképp kellett volna csinálniuk. Nem rágódnak majd öregkorukban egy nap húsz óráján át azon, hogy miként rontották el az életüket. S nem kell rettegniük az elkerülhetetlen haláltól. Ez az, barátom, amit én akarok magamnak. Inkább essek el harcban nyugodt lélekkel, minthogy éveken át marcangoljam magam az önsajnálattól, hogy megfutottam egy olyan helyzetben, melyben igencsak szükség lett volna rám. A félork sűrűn pislogott.

– Ilyesmin... én magam is sokat gondolkodtam, de... az embernek tudnia kell az esélyekkel számolni.

– Az „embernek”? – röhögött fennen a törpe. – Te talán embernek tartod magad? Ugyan! Hiszen te egy nyomorult félvér vagy! Egy ork asszony és egy részeg ember fattya. És te még embernek vallod magad? Barátom, te félvér létedre orkabb vagy az orknál is! Döntsd már el, hová húz a szíved, s felejtsd el azt az agymosást, amit Yennon Szigetén, vagy bárhol másutt kaptál! Tedd azt, amit tenned kell, s ne azt nézd, mások mit várnak el tőled!

Skandar Graun kitartóan csóválta a fejét.

– Igazad van, törpe! Legfőbb vágyam az, hogy mindenki más elől megszerezzem a Káosz Szívét, a képébe röhögjek Ywerdnek, kicsesszek Yvorllal, s ha lehetséges, jól seggbe rúgjam Mark'yhennont... de ezek csak álmok, barátom! Mintha egy bolha álmodna arról, hogy parancsolni fog az őt eltűrő kutyának. Az esélyeink...

Esélyek? Ilyen fogalom nem létezik, csak egyes tébolyodottak elméjében! Nézd Drelgart! Neki mi esélye van? Józan ésszel bárki megmondhatja... jószerivel semmi! S mégis útra kél, hogy felkutassa a lehetetlent. Vajon miért? Mert fogadalmat tett, amit teljesítenie kell. Megfutamodhatna, egy másik törzsnél kereshetne menedéket. Soha senki nem kérné rajta számon az esküszegést. Ám őneki meg sem fordul ilyesmi a fejében. Vajon miért? Mert hisz abban, hogy helyesen cselekszik. S ha hisz, ugyan miért hátrálna meg. Nem számolgatja az esélyeket, csak teszi, amit tennie kell. Ha elbukik, büszkén és önérzetesen fog a fűbe harapni... akárcsak én. Ám veled mi lesz? Min fogsz rágódni hosszú éveken át, míg a dicstelen halál meg nem szabadít a kételyeidtől? Azon, hogy megfutamodtál életed nagy feladata elől, és hogy...

– Elég! – kiáltotta dühösen Skandar Graun. – Én már túl sok szörnyűséget éltem át ahhoz, hogy higgyek még olyan kitalált fogalmakban, mint hűség, bátorság, dicső halál... számomra csak egyetlen helyes cselekedet létezik, az életben maradás... legyen az dicső, vagy dicstelen... S ha az esélylatolgatást nem szereted, fogalmazzunk úgy, hogy ér telmetlenül áldoznánk fel magunkat egy értelmetlen ügyben. A biztos halál vár ránk.

Bodin nagyot fújt, felkelt, és fel-alá járkált egy darabig, míg meg nem nyugodott.

– Tégy, amit akarsz mondta végül csendesen. – Én tegnap éjszaka eldöntöttem, mit teszek. Nem akarok egy sötét erdő mélyén farkasok lakomája lenni... nem akarok névtelenül elpusztulni egy félreeső, kis törpe faluban... sem pedig manók bográcsában rotyogni. Ha választanom kell, akkor inkább pusztulok úgy, ahogy mindig is akartam: fegyverrel a kézben, a Káosz ellenében. S te... az esélyekről, a biztos halálról beszélsz... Nem ismerem a múltadat, csak azt a keveset, amit elmondtál, de gondolj csak bele te magad... eddigi léted folyamán hány alkalommal fe nyegetett halálos veszély? Hány alkalommal érezted úgy, hogy semmi esélyed?

Skandar Graun csak egy pillanatig tűnődött.

Fordult elő ilyesmi.

– És most arra gondolj, hol lennél most, ha a válságos pillanatokban leállsz az esélyeiden tűnődni? Nem latolgatni, hanem cselekedni kell, barátom, különben eleve elveszett vagy!

A félork biccentett.

– Igazad van... talán mindenben igazad van, de nem kockáztathatom sem Hilgar, sem a születendő kölyök életét.

Bodin gúnyosan nevetett.

Már megint más mögé próbálsz bújni, kedves cimborám! De miért akarsz te mások helyett dönteni? Ha kétségeid támadnak, miért nem kérdezed meg Hilgart, hogy ő mit gondol a dologról. Egész életében harcos volt, s erejével Mark'yhennont szolgálta. Mit gondolsz, meddig fogja lekötni a gyermeknevelés... Mit gondolsz, neki való az örök bujkálás?

Skandar Graun becsületére legyen mondva, tényleg végiggondolta ezt az egészet, s nem kezdett vitába pusztán a saját elvei miatt. Amit a töprengése végén kapott, kissé valóban elgondolkoztatta.

– De mit tehetnénk? – kérdezte megcsendesedve. Bodin vállat vont.

Mit tudom én? Bármit, amit tudunk. Például kísérjük el frissen szerzett szövetségesünket a maga hadjáratába... s mindamellett, ha már behatolunk a Kondor Birodalomba, engem az is boldoggá fog tenni, ha legalább imitt-amott jókorát rúghatok a Káosz barmaiba. Ha pedig azt az áruló Ywerdet megbúbolhatnám kissé a baltám fokával... mielőtt kiontom a beleit... meglehetősen boldoggá tenne, még akkor is, ha ezt követően hosszú kínok között lehelném ki gyarló lelkem, s utána évszázadokig senyvednék a pokol tornácán.

Skandar Graun hosszan gondolkodott.

– Olyan dolgok miatt – kezdte vontatottan –, melyekről nem szükséges és nem is szabad tudnod... alaposan át kell gondolnom az egészet. Mert tudd meg, ha rosszul sülnek el a dolgok, a puszta jelenlétemmel is többet árthatok Mark'yhennonnak, mint amennyit őt szolgálva használhatok.

Bodin összevont szemöldökkel méregette, de nem szólt semmit.

Talán az lenne a legjobb, ha valóban elbujdosnék – kesergett a félork. – Hiszen... valóban olyan vagyok, mint az eleven pestis. A cimboráim, a barátaim elhullanak mellőlem, vagy árulókká lesznek... mint például Ywerd. Bármihez nyúlok, rosszul sikerül, akinek kedvezni szeretnék, elpusztul. Ellenségeim erősödnek, a barátaim gyengülnek... Azt sem tudom, kinek az oldalára álljak. Ha azt szeretném, hogy a Rend erői győzzenek, talán Yvorlt, s vele a Káoszt kellene szolgálnom. Ki mondja meg nekem, mit tegyek?

Bodin a vállára emelte a baltáját.

– Tégy, amit akarsz jelentette ki bosszúsan –, abban biztos lehetsz, hogy én Drelgarékkal tartok.

A sebhelyes törpe szeme felcsillant.

– Örök barátságom a tied, Baltás Bodin! Ha kell, az életemet áldozom érted.

Skandar Graun szíve összeszorult egy pillanatra, már-már megjegyezte, hogy Drelgar tulajdonképpen neki köszönheti a megmenekülését a manóktól, ám rádöbbent, hogy milyen banálisan hangzana, ha e fennkölt fogadalmak és esküdözések mellett ő most hálára akarna igényt tartani.

– Rendben – morogta. – Legyen, ahogy akarjátok. Drelgar, szabadon mozoghatsz... nem tartok igényt sem a szolgálatodra, sem a háládra, amiért... khm... szóval azért a csekélységért, hogy megmentettem az életed. Ugyan, ne hálálkodj, szóra sem érdemes! Nos... ti délre tartotok, én pedig keletre. Egy darabig utazhatunk együtt, amíg elhagyjuk ezt a farkasoktól hemzsegő erdőt, aztán érzékeny búcsút veszünk egymástól. Bár... hidd el, Bodin barátom, én is szívesen tenném azt, amit te... nem áll módomban... egyszerűen nem áll módomban. Én óriási felelősséggel tartozom...

Bodin vállat vont.

– Tégy, amit akarsz. Meglehet, találkozunk még.

– Igen... remélhetőleg... illetve... nem kizárt. Bodin az égre mutatott.

– Indulnunk kellene. Reggel van. Harapjunk pár falatot, aztán én meg Drelgárék délnek vesszük az irányt, te meg Hilgar pedig keletnek. Szép csendben búcsút mondunk egy másnak.

Tíz perc múltán szótlanul lépkedtek déli irányba, azon a hosszanti völgyön át, melynek déli végződése környékén Skandar Graun és Hilgar barlangja feküdt.

Bodin vidáman fecsegett a törpékkel, és néha-néha igen hangosan vidultak, míg a félork és óriás társnője hallgatagon ballagtak a többiek között.

Hilgar ugyan néha megpróbálkozott olyan kérdésekkel, hogy „ho' van a bunkója”, meg hogy „miféle manók”, de nem kapott választ. Skandar Graun komoran maga elé me redve, szótlanul gyalogolt.

– A völgy végén elköszönünk – közölte a félork Bódulnál.

A törpe vállat vont.

– Nem foglak megkönnyezni.

– Figyelj morogta Skandar Graun –, tudom, te úgy véled, hogy veled kellene tartanom, de nincs igazad. Fogalmad sincs arról, micsoda rettenetes káoszt okozna, ha a születendő gyermekem a Káosz hatalmába kerülne. A Rend teljes pusztulását jelenthetné. Ezt... nem én találtam ki. Megjósolták. S ha megvalósul, ki kezeskedik érte, hogy nem uralkodik el a Káosz az egész világon?

Bodin vállat vont.

– Fölösleges magyarázkodnod, pajtás. Jól megleszünk mi nélküled is. Te csak menj, ahová a szíved húz.

– Ha arra mennék, ahová a szívem húz... akkor veletek tartanék. Ám én az eszemre hallgatok, s az azt mondja, végzetes hibát követnék el, ha betenném a lábam a Kondor Birodalomba.

Bodin barátságosan a szemébe nézett.

– Fölösleges vívódnod... már lemondtunk a segítségedről. Ha neked titkaid vannak, megértelek, nem kell szabadkoznod. Tedd, amit jónak látsz, én is azt teszem!

– De...

– Senkit sem érdekelnek a kifogásaid! – horkant fel Bodin. – Ha zokogni akarsz, bújj Hilgar kötényébe! Az való neked.

– Idefigyelj, te nagypofájú törpe...

– Hoppá! – kiáltotta Bodin, s megtorpant.

Tíz méterre előttük egy lila köntösű nőalak jelent meg az ösvényen. Az illető egy fekete bőrű, fehér hajú, ezüst szemű nő volt, a homlokán sárgakövekkel kirakott, orrvédős arany fejpánt csillogott, s minden ujján gyűrűk ragyogtak. Egy hatalmas, fekete szőrzetű farkason lovagolt, s a közvetlen közelében valamivel kisebb, de így is elég nagy méretű farkasok bóklásztak.

– Nincs ellenséges szándékom irányotokban – közölte a nő mély, dallamos hangon. – Beszélnünk kell. Ki a vezetőtök?

Skandar Graun legnagyobb meglepetésére Baltás Bodin lépett elő pillanatnyi habozás nélkül.

– Mit akarsz?

A nő kihúzta magát a farkason, s kissé biccentett a fejével.

– Ainar vagyok, a Zöld Boszorkány – kezdte. – Találkoztunk már... bár én nem emlékszem rátok. Ám biztosan tudom, hogy szabadulásomat a manóktól... nektek köszönhetem.

– Valóban – felelte Bodin fensőségesen. – Bár „zöld”-nek elég fekete vagy, de emlékszünk rád. Mit kívánsz még tőlünk?

– Szövetséget ajánlok – vágta rá habozás nélkül a nő. – Én és farkasaim meg fogjuk támadni a manók táborát. Ha ott akartok lenni, hogy kivegyétek részeteket a bosszúból, csatlakozzatok hozzánk!

Skandar Graun megvakarta kopasz homlokát.

– Mi garantálja, hogy bízhatunk benned? A nő kutatón nézett a félork szemébe.

– Talán esett eddig valami bántódásotok általam? Egyetlen farkasom sem támadott rátok. S ezután sem fog.

– Mit nyerhetünk azáltal, hogy újabb harcba bocsátkozunk? – vont vállat a félork. – Engem személy szerint nem érdekel...

A nő lebiggyesztette az ajkát.

– Nem erőszak a manótor. Nekem semmi szükségem rátok. Csak épp arra gondoltam, tartozok nektek annyi hálával, hogy felkínálok némi részt a bosszú élvezetéből. Ám ha nem... akkor menjetek utatokra, s talán más alkalommal tehet még szívességet nektek Ainar, a Zöld Boszorkány!

A nő biccentett, s meztelen térdével kissé megbökte far kasát, mintha távozni készülne.

Ám Bodin, aki eddig jelentős pillantásokat váltott Drelgarral, most előreugrott.

Várj csak... szépségem! Az én nevem Baltás Bodin, s itt álló társam, Drelgar, s az összes törpe nevében elfogadom a felkínált szövetséget! Már amúgy is a bosszút tervezgettük, de mivel a társaim fegyvertelenek...

A nő bólintott.

Kölcsönbe kaptok fegyvereket, hogy azzal visszasze rezhessétek a sajátjaitokat. A félork és az óriásnő felé pillantott. – És ők?

Bodin vállat vont.

Hamarosan úgyis elváltak volna útjaink.

– Úgy van – felelte Skandar Graun, s közelebb lépett Bodinhoz. A kezét nyújtotta. – Sok sikert, barátom! Remek kalandokat éltünk meg együtt, de... mint mondtad, elválnak útjaink. Keletnek tartunk, s megpróbálunk mielőbb elhajózni erről a felfordult kontinensről. Ég veled!

Bodin szó nélkül a nyakába borult társának, s jó alaposan megdöngette a hátát. Skandar Graun félreállt, hogy utat adjon Hilgarnak a búcsúzkodáshoz, ám ügy tűnt, az óriásnő egyáltalán nem érti a dolgot.

– Most mi van? – bőgte. – Bodin nem jön a manókho'? A félork a fejét rázta.

– Gyere! Mi keletnek megyünk, ők pedig északnak.

– Mé'r?

– Mindegy. Gyere! Mi keletnek megyünk. Köszönj el Bodintól!

– És a bunkóm?

– Majd törsz magadnak valahol egy méretes fatörzset. Gyere!

Hilgar komoran meredt maga elé.

– Visszamegyünk a bunkómér'! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően. – Kell nekem bunkóm!

Rövid, de velős vita, s meggyőző érvek felsorakoztatása után Skandar Graun rádöbbent, hogy két lehetőség áll előtte. Vagy egyedül folytatja az útját keletnek, Hilgar megszokott társaságát mellőzve, vagy pedig visszamegy a ma nókhoz a többiekkel, az otromba fabunkó visszaszerzése céljából.

– Jól van – morogta kényszeredetten, s dühösen bökte oda az ujját a leplezetlenül vigyorgó Bodin gunyoros képe elé. – Most az egyszer engedek, mert... nekem is nagy kedvem odasózni egyet-kettőt azoknak a redves... dögevőknek... de azt ne hidd, hogy a Kondor Birodalomba is veled fogok tartani!

– Ugyan már! – röhögött Bodin, s gúnyosan vetette oda. – Ilyesmi meg sem fordult a fejemben.

 

 

5. A Zöld Úrnő ügynöke

 

Ainar félórás gyaloglás után egy hasadék széléhez vezette társait, ott megebédeltek, míg a Zöld Boszorkány távol járt. Egy óra múltán tért vissza a fekete képű nő, farkasai hátán pörölyökkel, kardokkal, egyebekkel. A törpék sietve fel fegyverkeztek.

Skandar Graun megcsodált egy remek mívű láncos buzo gányt.

– Honnan vannak?

A boszorkány a fejét ingatta.

– Elveheted, ha akarod. De csak kölcsönbe.

A félork kipróbálta a fegyvert, s csodálkozva tapasztalta, hogy sokkal könnyebb, mint a saját fegyvere, ám ha odacsap, a sziklák is megremegnek az ütése alatt.

– Jó kis fegyver! – morogta elismerően.

A fekete képű nő fehér fogsora vidáman kivillant.

– Jól is áll neked. Azt hiszem, a csata után elbeszélgetünk.

– Miről?

– Ám a boszorkány csak huncutul mosolygott, s elsietett, hogy Baltás Bodinnal megbeszélje a támadás tervét. S ezzel a tettével mély szálkákat sikerült döfnie a féltékeny félork szívébe.

Rettenetesen bántotta, hogy őt kihagyják a tanácskozásból, s hogy a boszorkány eleve Bodint tekinti vezérnek. Ám keserűségét nem öntötte szavakba, úgy tett, mint akit teljesen lefoglalnak az előkészületek.

Húsz perces megbeszélés után a boszorkány felpattant a fekete farkasra, s bestiáival együtt eltűnt a bozótban. Bodin a mellét düllesztve sétált oda a félorkhoz, s a jókora cubákon nyámmogó Hilgarhoz.

– Megkerülik a völgyet – informálta a társait az eltűnő farkasok után mutatva. – Ők támadnak északról. Mi délről. Ainar azt mondta, hogy elintézi az őröket. Mindegyiket.

Amint végez velük, közelebb osonhatunk. A támadásra két egymást követő farkasüvöltés lesz a jel. Az első csak a felkészülésre szólít fel. S a másodikra indulunk. Legyező alakban szétterülve támadunk. Nem ordibálva, hanem néma csendben, mint a halál angyalai. Az a lényeg, hogy rájuk vessük magunkat, mire észbe kapnának és a mérgezett nyilaikkal mindannyiunkat teletűzdelnének. Csak akkor győzhetünk, ha közelharcra kényszerítjük őket. – Felfogtátok?

– Aha – motyogta Hilgar, aki egy kétkezes pallost lengetett a jobb kezében, s egy jókora csatabárdot a balban.

Skandar Graun kihúzta magát.

– Nekem mindegy. Csak az a lényeg, hogy ne legyetek a közelemben, amikor megindulok!

Bodin a szemöldökét ráncolva meredt rá.

– Be akarod vetni azt a zűrzavaros varázst? Skandar Graun nagystílűen intett.

– Csakis szükség esetén...

A nap lassan-lassan már lenyugodni készült, amikor a szövetségesek elhelyezkedtek a manók táborát körülvevő ma gaslatokon.

– Hol vannak? – suttogta Drelgar Skandar Graun fülébe, miközben az északi magaslatokat fürkészte, s farkasoknak nyomát sem látta.

– Mindenesetre... az őrök még állnak – morogta Skandar Graun rosszkedvűen.

Szemüket meresztve hasaltak, s egyre idegesebben lestek a lenyugvó napot. Hamarosan leszáll az éj, s ők a megbeszélés szerint napnyugta előtt támadnak.

A félork egyszer csak izgatott lett.

– Ott – mutatott az ég aljára. – Látod? Drelgar a szemét meresztette.

Madarak... vagy mi... denevérek!

De ennyi?

Most már a sebhelyes képű törpe is izgatottan mocorgott.

– Mit gondolsz?

Úgy látszik... nemcsak a farkasoknak parancsol. Ekkor a távolból elnyújtott farkasüvöltés hangzott fel.

Drelgar megborzongott.

A jel!

De hát az őrök még állnak!

Valóban, az innenső őrtűznél a négy manó teljes nyugalommal üldögélt a lángokat bámulva, görbe nyársakon gyanús szagú húsokat sütögetve. Skandar Graun ingerülten szi matolt. Ezek az ostobák alaposan odaégetik a húst.

– Ott! – súgta Drelgar izgatottan. – A bokroknál.

– Mi? – kérdezte a félork, és értetlenül meredt a bokrokra. Egy pár láb kandikált ki a homályba borult bozótosból. S Skandar Graun le merte volna fogadni, hogy egy manó lábát látja. – Mi a fene?

A következő pillanatban felhangzott a második farkasü völtés, s ezzel egy időben a tűznél üldögélő manóőrök szertefoszlottak, mintha sohasem léteztek volna. Az egyik pillanatban még a húsokat sütögették, s a következőben a manók eltűntek, csak a kitámasztott nyársak, s rajtuk a megszenesedett húsdarabok maradtak.

– Gyerünk! – súgta Drelgar, s kiugrott a fedezékéből. Nem ordított, csak a csákányát két kézre fogva teljes lendü lettel rohant lefelé a lejtőn a manók tábora felé. S több hozzá hasonló árny száguldott lefelé. Köztük Hilgar, mindkét kezében egy-egy fegyverrel.

Skandar Graun sóhajtott, megvárta, míg harcostársai jó alaposan eltávolodnak tőle, aztán előkaparta köpenye béléséből a khenta kis kőszobrát, s habozás nélkül földhöz vágta. A szőrös madárszörny a következő pillanatban ott magasodott előtte. A félork sietve a nyeregbe pattant.

A völgyben ekkor harsant fel az első halálsikoly. S egy minutummal később a manók táborában elszabadult a pokol. A törpék őrült üvöltéssel rontottak rá korábbi fogva-tartóikra, Hilgar úgy zúdult le a derékig sem érő ellenfelei közé, mint valami kőlavina, Baltás Bodin pedig már az első csapásaival iszonyatos rendet vágott az összevissza rohangáló manók között. S a másik oldalról menetrendszerűen érkeztek a vérszívó óriásdenevérek az égből, s az agyaraikat csattogtató, vérszomjas farkasok a bokrok közül.

Iszonyatos mészárlás kezdődött.

Skandar Graun nyugodtan ült a khenta nyergében, s türelmesen várakozott. Eredetileg azt tervezte, hogy veszedelmes hátasán belovagol a zűrzavarba, aktiválja a Káosz Szavát, s részt vesz a mészárlásban, ám látva, hogy szövetségesei nélküle is elég jól elboldogulnak, még a láncos buzogányát sem húzta elő. Nem tudta megmagyarázni, miért gyötri ez az érzés, de valahogy elege lett a vérontásból. Megcsömörlött a csatáktól, békére, nyugalomra vágyott. Elege lett mindenből. Csak ült ott békésen, s miközben a csatát nézte, egészen más képsorok peregtek le a szeme előtt. Egy világtól elzárt helyen kölykök rohangálnak összevissza, s ő tanítja őket földművelésre, fafaragásra, s egyéb hasznos dolgokra.

Megrázkódott. A hasonlat kissé sántított. Hiszen eddigi életében ő sem túl sok földet művelt még meg.

Mindegy. A vérontásból elég.

Egyre sötétebb lett, ahogy az éjszaka beköszöntött, viszont a manók táborában újabb tüzek gyulladtak. A megvadult törpék egymás után lobbantották lángra a lombokból, gallyakból összerótt kunyhókat.

Egyetlen manó sem próbált menekülni, elszántan védte a táborát, s a családját, akár élete árán is.

Skandar Graun csak ült a khenta hátán a domb tetején, mint a türelem testet öltött szobra, s tekintetével a boszorkányt kereste. Sehol sem látta. Mi az, talán ő sem harcol?

Félórás iszonyat után a halálsikolyok elcsendesedtek, a zűrzavar csillapodott, s viszonylagos rend alakult ki az elpusztított táborban.

Skandar Graun szép nyugodtan leporoszkált a khenta hátán.

Odalenn a teljes pusztítás képe fogadta. Lefejezett, kibelezett, szétmarcangolt, megcsonkított manótetemek hevertek mindenfelé: harcosok, nőstények, kölykök, öregek. A támadók senkinek sem irgalmaztak. Lemészároltak minden kit válogatás nélkül, akit a táborban találtak. A farkasok a tetemeken lakmároztak, a törpék a hullákat fosztogatták, beleértve Baltás Bodint is, aki azonban először az italkészletet vette szemügyre, s duhaj jókedve azt is jelezte, hogy nem elégedett meg a szemrevételezéssel. Hilgar az ölében nyugtatta megtalált fabunkóját, s önmagát meghazudtolva, egymás után ürítette ki a közelében heverő butykosokat, kulacsokat.

Mint kiderült, a támadók nem ejtettek foglyot, szinte a tábor teljes lakosságát lemészárolták válogatás nélkül, nem lévén tekintettel még a karon ülő csecsemőkre sem. A támadók közül mindössze két törpe esett el, Bodin könnyed vágást szerzett az alkarján, s egy farkas torkát átfúrta egy dárda. A többiek karcolásokkal megúszták az egészet. A meglepetés erejének köszönhetően hatalmas győzelmet arat tak.

Skandar Graun elfintorodva vonult félre, visszaváltoztatta a khentát, s egy elhagyott borostömlőből kortyolt egy jó adagot. Amikor befejezte, arra lett figyelmes, hogy a fekete bőrű boszorkány áll előtte, és figyelmesen méregeti.

– Nem láttalak a harcban. A félork felnézett.

– Én sem téged, Zöld Boszorkány. A nő elmosolyodott.

– Pedig én ott voltam. Skandar Graun vállat vont.

Úgy láttam, semmi szükség rám. Meg aztán... meg csömörlöttem az ehhez hasonló mészárlásoktól.

– Részt vettél már pár hasonlóban, mi? Azt hiszem, te nem egy ellenfeledet pokolra küldted már.

A félork ismét ivott.

– Igen, öltem eleget. De csak olyankor, amikor engem támadtak meg, s nem a puszta élvezet kedvéért. Vagy... hirtelen elhallgatott.

A nő észrevette a hangulatváltozását.

– Vagy nem bosszúból?

– Volt egy időszak, amikor az egész életemet a bosszú gondolata töltötte be. Aztán amikor kiszolgáltatottan hevert előttem az az ember, akit fél életemen át gyűlöltem, futni hagytam. Később félig-meddig önszántamból a szolgálatába léptem. S még később az az ember sokkal értelmetlenebb halált halt, mintha én öltem volna meg. Tehát, mi értelme volt az egésznek?

A boszorkány összevont szemöldökkel méregette.

– Kalandos életed lehetett.

– Éppen ezért van elegem a sok felhajtásból.

– Pedig én úgy gondolom, vár még rád egy s más. Most, hogy a Káosz erői előrenyomulnak, neked is az első sorokban a helyed.

Skandar Graun felkapta a fejét.

– Hogy érted ezt?

– Kora reggel, miközben imádkoztál, s varázslatokat memorizáltál, én a közelben voltam. Meglestelek.

– Ezek szerint azt is tudod, melyik istenhez imádkoztam? – húzta el a száját a félvér.

Az elf boszorkány a fejét rázta.

– Akkor még nem tudtam biztosan. Nem értettem a helyzetet. Annyira közel nem tartózkodtam, hogy megértsem, miért imádkozol egyszerre két istenhez. Ám most már egészen biztosan tudom, hova soroljalak.

– Miért kellene sorolni valahova?

– Fura dolog, különös kettősség létezik benned. Abban biztos vagyok, hogy a Káoszt még mindig szolgálod, s nagy valószínűséggel Yvorl nevét mormoltad.

– Tévedsz! Én a Rend híve vagyok, s Mark'yhennont tekintem uramnak.

– Igen, a Rend hívének tartod magad, ám ugyanakkor a lelked mélyén még mindig azt hiszed, hogy a Káoszt szolgálod. Ám igazából valami egészen másról van szó. Te már kívül kerültél az értelmetlen léten. Megcsömörlöttél, nem hiszel semmiben. Nem érzed értelmét az életednek.

– Ugyan! – mordult fel Skandar Graun. – Mi a francról beszélsz?

A fekete nő a fejét rázva mosolygott. Elég megnyerő az arca, állapította meg magában a félork.

– Az a láncos buzogány – kezdte Ainar –, melyet délben tőlem kaptál, s most az övedbe tűzve viselsz, egy igen speciális fegyver. Kimondottan neked hoztam, hogy próbára tegyelek. Nagy varázserővel bír. Valamikor régen úgy kovácsolták, hogy a Rend hívei ellen forduljon, de ugyanakkor égesse azok kezét is, kik a Káoszt tekintik elsődlegesnek... csak azok forgathassák, akik képesek az Igazság ér dekében harcba szállni. S te könnyedén átvetted tőlem, s miközben kipróbáltad, nem hatott rád, sőt... ha nem csalódom, még meg is dicsérted, milyen jó fegyver. Már pedig, ha a Káoszt vagy a Rendet szolgálnád, igen keserű tapasz talatod támadhatott volna...

Skandar Graun hosszan hallgatott.

– A te kezedben is volt.

A boszorkány szélesen elmosolyodott.

Én a Szent Egyensúlyra tettem le fogadalmamat nagyon sok évvel ezelőtt, s csak Zhéniát, a Zöld Úrnőt ismerem el magam fölött... ám most, hogy az Egyensúly nevében a Káoszt szolgálom, bár nem árt nekem ez a fegyver, de ha használni próbálnám, idomtalannak és otrombának érezném a kezemben. A félork felhorkant.

Miért kívánja meg úgy az Egyensúly, hogy a Káosz mellé állj? Hiszen épp a Rend erői buktak meg a hadjára tukban, s a Káosz hívei kerekedtek felül a Kondor Birodalomban. Nem azt követelné inkább az Egyensúly, hogy a Rend erői mellé állj... te meg a Zöld Úrnő minden más híve?

A boszorkány a fejét rázta.

– A dolgok sohasem feketék vagy fehérek, félvér. Minden sokkal bonyolultabb, mint amilyennek látszik. – Elmosolyodott. – Látod, az én bőröm fekete, mint a csillagtalan éjszaka, s mégis Zöld boszorkány vagyok. Akkor most fekete vagyok, vagy zöld? Semmi sem egyértelmű. Az Egyensúly felbillent, merthogy a Rend erői birtokolják jelenleg a Káosz Szívét, s általa példátlan előnyhöz juthatnak. S ha az univerzum egyensúlya felborul, a világ pusztulásra ítéltetett.

– Ha jól értettem, az Egyensúly megköveteli, hogy a Káosz szerezze meg a Káosz Szívét?

– A nő elmosolyodott.

– Ismétlem: a dolgok sohasem olyan egyértelműek, mint amilyennek látszanak. Ám ha csak perifériálisan tekintjük a kérdésedet, a válaszom nemleges. Nem, nem az a célunk, hogy a hatalmas varázsszer a Káoszé legyen, barátom, hanem az, hogy ne maradjon tovább a Rend birtokában.

– Ezek szerint – hüledezett Skandar Graun –, te meg akarod kaparintani a Káosz Szívét a Rend és a Káosz vi szálykodó erőinek orra elől?

– Az Egyensúly csak akkor lesz teljes ismét – felelte komolyan Ainar –, ha a Káosz Szíve visszakerül oda, ahol nem okozhat visszásságokat: a Limbóra.

Skandar Graun úgy érezte, szétmegy a feje, s semmit sem ért.

Mármint a Limbóra... a Káosz létsíkjára?

– A Limbó – magyarázta a fekete boszorkány – bár a lehető legkaotikusabb dimenzió, nem a Káosz hatalma alatt áll. A senki földje az, ahová még maga Yvorl sem szívesen teszi be a lábát, mert aki a Limbón hal meg, még ha isten is az, sohasem támad fel többé, s nem születik újra. S az isteni hatalom ott semmit sem ér. Mint ahogy a Limbón a Káosz Szíve is csak egy szépen csillogó ékszer. S a Limbónak, bár számos bejárata van, kijárata nem sok. S valamennyi kijáratát jelenleg a Rend erői őrzik. S még ha a Limbó teljes mértékig a Káoszé lenne is, a Káosz Szívével ott nem sokra mennének, kihozni pedig szinte lehetetlen. Legfeljebb a Rend valamelyik erődítményébe, Mark'yhennon híveinek karjai közé...

A félork értetlenül meredt maga elé.

– Én... – kezdte, de aztán megköszörülte a torkát, s úgy döntött, nem adja ki minden titkát. – Én csak azt nem értem, miért küldte akkor Yvorl számos szolgáját a Limbóra a varázsszer megszerzésére... ha úgyis tudta, hogy a varázsszer a leggyűlöltebb ellensége ölébe hullik.

– Azért – vágta rá a boszorkány szinte azonnal –, mert másfél évvel ezelőtt Yvorl valamilyen módon betört Yennon Szigetére, nagy csapást mért Mark'yhennonra, s megszerezte az egyik kijárat fölött a hatalmat. Hónapokon át tartotta nyitva a dimenziókaput, s mint tudjuk... a Káosz legválogatottabb harcosai megszerezték a varázsszert a Limbóról, ám valószínűleg tévedésből rossz kapun át távoztak, s így estek Grooms kezébe. Állítólag a varázsszer megszerzői még ma is ott sínylődnek Grooms föld alatti tömlöceiben...

Skandar Graun nem tartotta szükségesnek kijavítani a fekete boszorkány tévedéseit. Így is olyan információkat tudott meg, melyekről korábban fogalma sem volt. Visszatért a legfontosabb kérdéshez.

– Tudomásom szerint a Káosz hívei hetek óta ostromolják Groomart, s mégsem képesek megtörni Grooms hatalmát. Miből gondolod, hogy te egyedül képes lennél megszerezni a Káosz Szívét... Derek Cuman papjai, varázslói és harcosai elől, Grooms legjobban védett erődítményéből?

A nő elmosolyodott.

Ha megengeded, nem terítem ki most neked minden kártyámat, ám ha elgondolkodsz azon, hogy önszántamból és egyedül vállalkozom, s szemernyi kételyem sincs a siker felől... talán sejtheted, hogy a hitemen kívül még valami más is segít. Valami olyasmi, amivel mindenki másnál előbb juthatok a Káosz Szívéhez... miközben a Rend és a káosz erői egymást csépelik.

– Mi az?

– Ha velem tartasz, időben megtudod.

– Ugyan! Semmi esélyed. Ha átkelsz a Vashegyeken, tíz lépést sem teszel, és véged. A Kondor Birodalom most hemzseg a Káosz őrült híveitől. Megerőszakolnak és feldarabolnak... vagy fordítva!

A fekete boszorkány elmosolyodott, és félrehúzta lila köntösét a bal válláról. A nyakában vékony aranyláncon valami fura sípféleség lógott, ami a manótábor ostroma előtt még nem volt ott, Skandar Graun azt hitte, a nő azt akarja mutatni. Ám Ainar arra a tetoválásra tette az ujját, amit a félork korábban már alaposan szemügyre vett: egy ovális alakú, cirkalmas ábra, kígyót lefejező, stilizált, lángoló karddal.

– Már miért bántanának? – kérdezte a nő szinte gunyorosan, miközben fekete ujjával kétszer is jelentőségteljesen a tetoválásra bökött. – Mint korábban említettem, én most a Káoszt szolgálom. Ezt a jelet maga Derek Cuman tetováltatta rám, amikor színleg hűséget fogadtam neki.

– Színleg?

A boszorkány komolyan bólintott.

– A Zöld Úrnő híveit nem köti más eskü, csak az Egyen súly szolgálata. Így hát könnyű szívvel esküdtem fel a Káoszra. Esküm nem volt hamis, hiszen most Derek Cumant szolgálom, s teszem ezt mindaddig tőlem telhető hűséggel, amíg nem kell az Egyensúly érdekei ellen cselekednem.

– Érdekesen értelmezed a hűséget – morogta a félork.

– Ez a jel itt azt jelenti, hogy én az Ywerd-ház szolgálatában állok, s bántatlanul eljuthatok egészen Groomarig, minden követőmmel egyetemben.

Skandar Graun hirtelen felkapta a fejét.

– Mit mondtál?

– Minden követőmmel...

– Ywerd? Ywerd-házat mondtál? Az a tetoválás ott... Hát persze, Timakrisz, a lángoló kard, és a kígyó... a fondorlat, az árulás... Ywerd! Az átkozott!

A félork jól hallhatóan csikorgatta a fogát. A nő csodálkozva méregette.

Ismered?

– I gen – felelte Skandar Graun. – Ha még egyszer találkozok vele, az az utolsó napja lesz. – Bár meglehet, hagyom még néhány napig élni... a lehető legborzalmasabb kínok között.

– Groomar alatt Ywerdnél kell jelentkeznem.

– Ó, az a mocskos patkány! Ő árulta el a hadjáratunkat! A legjobb cimboráinkat ölette le! Istenem add, hogy még egyszer találkozhassak vele!

– Miért is ne? – bólogatott a nő. – Épp erről beszélek neked már hosszú percek óta. Tarts velem Groomarba, s megkaphatod, amit óhajtasz. Ywerdet neked adom, sőt, ha kívánod, még segítek is eltenni láb alól, nekem csak a Káosz Szíve kell, s tudom, hogy te egyetértesz a céljaimmal!

A félork elbizonytalanodott.

– Ezt meg honnan veszed?

– Harcoltál a Káoszért, s hittél Yvorlban, aztán Mark'yhennonhoz tértél át, s benne is csalatkoztál. Egyformán szeretnéd szolgálni mindkettőjüket, s ugyanakkor a pokolba kívánod mindkettőjüket. Megcsömörlöttél a Káosztól, s a Rendtől egyaránt. Ha döntened kellene, melyik oldalra állnál? Te magad sem tudod. Most egyelőre a bosszú vezérel, s kitartasz a Rend mellett, mert az áruló, akit legjobban gyűlölsz a Káoszt szolgálja. Ám ha a bosszúdat kivitelezted, mihez fogsz kezdeni? Ugyanúgy elbizonytalanodsz majd, mint egykor... mint azon alkalommal, amiről korábban beszéltél? Igen... úgy lesz. Ismerem ezt a lelki állapotot. Te az Igazság híve vagy, s te magad szeretnél igazságot tenni... s erre csak egy módod van...

– Micsoda? – morogta a félork. Nem mondott ellent, mert a szíve mélyén érezte, hogy a fekete boszorkány a veséjébe lát, s legtitkosabb gondolatait önti szavakba. – Hogyan tehetnék én igazságot? Olyan igazságot, amit én látok helyesnek?

– Az Egyensúly – suttogta a nő. – Azonosulj az Egyensúllyal, s tedd azt, amit helyesnek érzel! Add át a lelked a Zöld Úrnőnek, s léted értelme valóra válik, minden csalódásod semmivé lesz, s megtalálod a célt, amiért küzdened érdemes! Imádd Zheniát, a Zöld Úrnőt, s ő is imádni fog téged! Megkapsz mindent, ami eddig nem adatott meg: szeretetet, dicsőséget, lehetőséget egy tartalmas életre.

A félork sóhajtott. Az én életem eddig is igen tartalmasnak bizonyult.

– Ám mégsem vagy elégedett vele. Nem érzed, hogy va lamit tenned kell, különben elsüllyedsz a sekélyesség mo csarában?

– Én Skandar Graun vagyok, Yvorl isten renegát félork harcos-papja, aki hűséget esküdtem Feketebotos Mark'yhennonnak, s megcsaltam őt is... Társaim, a társaim, akik valaha is mellém álltak, szinte valamennyien halottak, s aki megmaradt... Pestis vagyok, eleven pestis! Mi értelme van így bármilyen küzdésnek? Aki mellém áll, elpusztul.

A fekete boszorkány kétkedve nézett rá.

– Te lennél az a félork... aki megjárta a Limbót, és élve jött ki belőle?

– Nem. Én az a félork vagyok, aki élőhalottként ment le a Limbóra, s halott élőként bukkant elő onnan. Én az a félvér vagyok, akinek már nincs meg az élete, akinek már nincs semmi vesztenivalója. Ha akarod... ha akarod, veled tartok Groomarba.

A fekete boszorkány arcán értelmezhetetlen érzelmek su hantak át. A távolban mulatózok felé intett.

– És az óriásnő? Skandar Graun bólintott.

– Hilgar. Ő is jön, hozzám tartozik.

– Milyen mértékben?

A félork egy pillanatra óriás termetű kedvesére pillantott, aki jelen pillanatban hanyatt feküdt a földön, úgy öntötte magába a híg lőrét.

– Teljes... mértékben. A boszorkány elfordult.

– Kár – jegyezte meg szárazon. – Az Egyensúly megkívánná tőlem, hogy legjobb tudásom szerint kárpótoljalak mindazon szenvedésedért, melyen keresztülmentél. S ami fontosabb... nekem még lenne is kedvem hozzá.

Skandar Graun az ajkába harapott.

– Hilgar... egy agyafúrt varázslat révén... a porontyomat hordja a méhében. S nekem ez... nagyon sokat jelent.

– Megértem – szólt vissza a boszorkány a válla fölött. – Most pihenj! Holnap nehéz utunk lesz. Átkelünk a Vashe gyeken. Az Éjszakát már a Kondor Birodalomban szeretném tölteni.

 

 

6. Kondor Birodalom

 

A Zöld Boszorkány a távolságok megtételét illetően némileg tévedett. Az előző nap alaposan benyakalt törpék másnap kissé morózusan, fejfájós hangulatban indultak útnak, s korai lelkesedésük hamar lelohadt, amikor dél körül orkánszerű szél kerekedett, mely egyenesen a képükbe kavarta a szemerkélő esőt.

Skandar Graun és Hilgar egy időre elváltak a társaiktól, amíg a barlangban, mely nyolc hónapon át otthont adott nekik, összeszedték a holmijaikat.

S hogy így kettesben maradtak, a félork nem tiltakozhatott az óriásnő rámenős szeretkezési szándéka ellen, s jó egy órát egymás karjaiban töltöttek, miközben Skandar Graun nem győzte elűzni lelki szemei elől a csinos fekete boszorkány hittől csillogó arcát.

– Nem kellene visszamennünk? – morogta Skandar Graun minden meggyőződés nélkül.

– Sokkal jobban járnánk, ha keletnek vennénk az irányt.

– Mé'? – kérdezte Hilgar.

A félork nem foglalkozott olyan csekélységekkel, hogy a szokásos értetlen kérdésre megpróbáljon választ adni.

Hamarosan felkerekedtek, mindketten elővarázsolták khentáikat, s másfél órás rendületlen vágta után utolérték a kis csapatot.

A Vashegyek első hegycsoportjait késő délután érték el, és az éjszakát egy keskeny hágón töltötték süvöltő széltől és heves esőtől tépázva. A megfáradt utazók remegve bújtak egymáshoz. A farkasok vadászni mentek, csak a legnagyobb, a fekete hím maradt ott Ainar mellett, s védte az időjárás viszontagságaitól teste melegével.

Másnap reggel gémberedett tagokkal indultak tovább, s dél lett, mire átkeltek a legutolsó hegyszoroson, s az eső is elállt. Ahogy kibukkantak a meredek hegyoldalon, a lélegzetűk is elállt az előttük elterülő látványtól. Ameddig szabad szemmel elláttak, végeérhetetlen kősivatag terjeszkedett előttük, melyet csak itt-ott törtek meg alkalmi kaktusz-cso portosulások.

– A Kondor Sivatag – lehelte Bodin. – Idefelé jövet három napon és éjszakán át bolyongtam benne, már azt hittem, otthagyom a fogam. Azon túl viszont termékeny vidék következik. Csak jussunk el odáig...

Egész nap erőltetett menetben haladtak, csak kora délután táboroztak le egy rövid időre, hogy megsüssék és elfogyasszák a farkasok ejtette zsákmányt. Ekkor történt meg az a csoda, hogy a felhők eloszlottak, s kibukkant a nap sárga korongja.

Drelgar és a törpéi döbbenten bámulták az égboltot.

– Ez a nap – magyarázta Bodin. – Ilyen, amikor kisüt. Gondolom, ott északon nem sokszor láthattátok ilyen tisztán... Gyanítom, az elkövetkező napokban még elegetek is lesz belőle, hogy a fene egye meg!

Továbbindulás előtt Ainar, Skandar Graun, Bodin és Drelgar haditanácsot tartottak.

– Ha rendületlenül délnek haladunk, két napon belül ma gunk mögött hagyjuk a kősivatagot – vélte Bodin. – Ám akkor jóval hamarébb számíthatunk összecsapásra. Én azt javaslom, tartsunk délkelet felé, s akkor csak négy nap múltán hagyjuk magunk mögött a sivatagot. Ez nagyobb megpróbáltatást jelent ugyan, de jóval közelebb kerülünk a célunkhoz, mielőtt felfedezhetnének.

Ainar a fejét rázta.

– Nem különösebben kell tartanunk a Káosz híveitől, az Ywerd-ház jelvényének tetoválása szabad átvonulást jelent számunkra a legzűrösebb területeken is.

– Már ahol ismerik ezt a jelvényt – morogta Bodin. – Ráadásul akadhatnak olyanok, akik kétségbe vonják, hogy a szabad átvonulás ránk is vonatkozik, nem csak a tetoválás viselőjére. Ezen a földön most a Káosz uralkodik, nem szabad számítanunk semmi ésszerűségre. Én csak tudom... Egyszer már megtettem ezt az utat. Az ellenkező irányban persze...

– S van még valami – szólt közbe Skandar Graun ímmel-ámmal. – Ne feledjétek, hogy van a csapatunkban három olyan figura, akire többen vadászhatnak. Én, Bodin és Hilgar. Derek Cuman nem ostoba. Pontosan tudja, hogy én meg Hilgar megmenekültünk, s időközben arra is rájöhetett, hogy valaki mást öletett le helyetted, Bodin... Lehet, hogy kerestet bennünket.

Baltás Bodin komoran bólogatott.

– Álcáznunk kellene magunkat – vélte.

– Pontosan hogy gondolod? – kérdezte némi gúnnyal a félork. – Te óriásnak álcázod magad, Hilgar pedig törpének? Én meg esetleg próbáljak úgy viselkedni, mint egy agyszívó? Nem hiszem, hogy túl sokan beveszik.

– Csak kössenek belénk! – heveskedett Bodin. – Megismerik a törpe virtust!

– Egy törpe nem csinál nyarat! – vágta oda Skandar Graun Bodin egyik kedvenc közmondását. – De még csak hét sem! Ha egy nagyobb őrjárat rajtunk üt...

– Akkor elintézzük őket – fűzte hozzá a Zöld Boszorkány rezzenéstelen arccal. – Meg aztán el is kerülhetjük a kínos találkozásokat. A farkasaim messze előttünk fognak járni, s azonnal értesítenek, ha veszély fenyeget...

Bár már délutánra járt az idő, a nap egyre és egyre melegebben tűzött, mindegyikükről folyt az izzadtság, s a hideghez szokott törpék a szó szoros értelmében fuldokoltak, levegő után kapkodtak. Pár órás menetelés után ismét letáboroztak, és megbújtak egy magányosan felfelé meredő szikla hűsítő árnyékában.

– Aludjunk! – tanácsolta Ainar. – Kivárjuk, míg leszáll az éjszaka, s eléggé lehűl a levegő ahhoz, hogy továbbmehessünk!

Órákkal később tápászkodtak fel újra. A kiadós pihenés ellenére valamennyien fáradtnak, elcsigázottnak érezték magukat, s nem sok kedvük volt továbbvándorolni. Egyre szótlanabbak lettek, s ebben különösen Hilgar járt elöl, aki még az őt vigasztalni akaró félorkot is durván ellökdöste magától.

Skandar Graun értetlen pillantást vetett az óriásnőre. Mi történt vele az utóbbi időben? Hová tűnt az a bamba kedvessége?

Kitartóan, összeszorított foggal vándoroltak tovább. Még jó, hogy a félorknak indulás előtt volt annyi esze, hogy memorizáljon egy Vízteremtő varázst, így legalább az éltető folyadékban nem szenvedtek hiányt. S erre szükség is volt, mert a morgolódó törpék akár egy folyót is képesek lettek volna kiinni.

Ám a nagy meleg gyorsan elillant, s nem sokkal később olyan hideg támadt, hogy kocogott a foguk a sötétben.

Rendületlenül és szótlanul nyomultak előre tovább.

Csak akkor húzódtak be ismét egy szikla tövébe, amikor a nap már magasan járt, s a hőség ismét elviselhetetlen lett.

Aztán délután ismét kóvályogtak pár órát, majd némi pihenés után ismét csak akkor indultak útnak, amikor már enyhült a hőség.

A negyedik nap végére már teljesen elcsigázottak lettek, s rossz kedvük csak még inkább növekedett, amikor kibukkanva a sivatagból, a Bodin által ecsetelt buja vidék helyett egy elpusztított, felégetett mezőt találtak. Az eset már régebben történhetett, füstszagot nem lehetett érezni, ám rothadásét, oszló testek bűzét annál inkább. S hogy a dolog még kellemetlenebb legyen, feltámadt a szél, s bár először örültek a hűsítő szellőnek, később nem győztek köpködni, mert szürke és fekete pernyéket kotort a képükbe, a szemükbe, a szájukba.

– Légy üdvözölve a Káosz földjén! – morogta Bodin két köpés között. – Ördög hozott!

A félig vagy teljesen leégett bokrok, füvek között meg perzselt emberi és állati hullákra bukkantak, azok árasztották a rettenetes dögszagot.

– Megégtek – állapította meg Skandar Graun.

– No igen – bólintott Ainar –, miután valakik megcson kították őket.

A félork csak most nézte meg jobban a hullákat, s látta, hogy a Zöld Boszorkánynak igaza van. Rettenetes sebek látszottak még így félig szénné égetten is. Akadt olyan tetem, amelynek hiányzott a keze, másnak köldöktől a torkáig felvágták a hasát és a mellkasát, megint másnak egyszerűen kitekerték vagy kitépték az összes végtagját.

Szép kis fogadtatás!

– Ismerem ezt a környéket – motyogta Bodin. – Innen tíz mérföldre délkeletre fut az Ankon folyó, s annak a partján ha délnek haladunk egy barátságos kis falut találunk.

– De legalábbis... ami maradt belőle – tette hozzá Ainar, és magához intette idegesen szaglászó vezérfarkasát. A hátára telepedett, és délkeletnek indult.

A félork előhúzta a khentát.

– Döghúst is eszel? Döglött csődör van? A félork vállat vont.

– Keresgélj magadnak!

Szólt Hilgarnak is, hogy vegye elő a khentát, s a két madárszörny egymással versengve turkált a dögök között, és undorító marakodásba kezdtek egy-egy jobb falaton.

A törpék iszonyodva húzódtak arrébb.

– Menjetek csak! – biztatta őket Skandar Graun. – Induljatok Ainar után! Hamarosan úgyis utolérünk benneteket.

Miután – a szörtyögve, csámcsogva táplálkozó khentákat nem számítva – kettesben maradtak Hilgarral, Skandar Graun kedveskedve lépett közelebb.

– Hogy fogjuk hívni? – dörmögte játékosan. Az óriásnő unottan vállat vont.

– Mé'r?

– Hát, én arra gondoltam, ha fiú lesz, legyen Skangar, ha meg lány... akkor Hilgrun. Na, hogy tetszik?

– Nekem osztán... mindegy.

A félork morózusan meredt társnőjére.

– Te akartál tőlem egy kölyköt, vagy nem?

– Aha.

– És már nem érdekel?

Az óriásnő lusta pillantást vetett a távolban menetelő törpék után.

– Meddig várunk még?

Skandar Graun elfordult, mert nem akarta nyíltan kimutatni a dühét, és elsietett onnan, mielőtt kiabálni kezd. Mi történt ezzel a bamba nősténnyel, hogy ilyen közömbösen viselkedik? Vagy ez már a szülés előjele lenne?

Bár még jócskán késlekedtek a döghústól elszakadni nem akaró khenták makacssága miatt, Ainart és a törpéket egy félórán belül még lassú ügetésben is utolérték.

Már egy agyagos, kiszáradt, régi folyómederben gyalogoltak, s hamarosan elérték azt a folyót, amiről Bodin beszélt. Ennek a partján haladtak délnek, s nem kellett sokáig menniük, hogy eljussanak az említett, barátságos faluba. Már messziről látták. Nem is lehetett nem észrevenni, annyi dögevő madár lepte be.

Nem nyújtott valami szép látványt, pedig akik itt jártak, gondosan feldíszítették a környék fáit lábuknál fellógatott, alaposan megkínzott hullákkal. Az agyagviskókat földig rombolták, az éghetőbb kunyhókat nagy alapossággal tövig égették, az egyetlen itatókutat pedig állatdögökkel szórták tele.

– Eszünk? – érdeklődött a khenta.

Skandar Graun azonban válaszra sem méltatta. Még az ő torka is összeszorult ekkora pusztítás láttán.

– Úgy látom, a Káosz erői nem tétlenkednek – jegyezte meg Ainar szarkasztikusan. – Jó lesz felkészülni a velük való találkozásra!

– Én készen állok – szorította meg a baltája nyelét Bodin energikusan, és a fogát csikorgatta. – Már alig várom.

Ainar a fejét rázta.

Ne feledjétek, hogy most mi is a Káosz hívei közé tar tozunk. Az Ywerd klánhoz tartozunk, és Groomar alá kell eljutnunk, hogy csatlakozzunk a vezetőnkhöz. Eképpen vi selkedjetek!

Szótlanul folytatták az útjukat, s a következő letarolt, felégetett falunál még szótlanabbak lettek. Eddigi útjukon egyetlen élőlénnyel nem találkoztak, legfeljebb a mindenhol jelenlévő dögevőkkel.

Négy elpusztított falut hagytak maguk mögött. Az ötödik már valóságos város lehetett, legalábbis a kidöntött, megsemmisített cölöpkerítés maradványai erre utaltak. Itt is mészárlás és pusztítás nyomaival találkoztak, s bár itt egy-egy kőházat – ki tudja, mi végből – viszonylagos épségben hagytak, életnek semmi jele nem mutatkozott.

– Mintha kísértetek földjén vándorolnánk – suttogta Drelgar, és idegesen megnyalta a szája szélét. – Kissé kezdem már unni.

Ainar felvetette, hogy töltsék valamelyik kőházban az éjszakát, s bár Skandar Graun valamelyest hajlott volna rá, a törpék egyhangúlag elvetették.

– Egy frászt! – morgott Bodin. – Még mit nem! Gyerünk a szabad ég alá!

Az éjszaka nem telt túl zavartalanul. Kesgrag, az a törpe, aki éjfél után őrködött, kétszer is felébresztette a társaságot, azt ordítozva, hogy trollok támadtak rá. Ám valahányszor felugráltak, kiderült, hogy csak vaklármáról volt szó.

Ám amikor a hajnal első sugaránál feltápászkodtak, Kesgragnak hűlt helyét találták. Először azt hitték, hogy inni ment, vagy a dolgát végezni valamelyik bokorba, ám hiába hívták, hiába kiabáltak utána, nem jelentkezett.

Aztán tíz perces keresés után ráakadtak, már ami megmaradt a szerencsétlen fickóból. Valami vagy valaki jószerivel cafatokra tépte, kibelezte, szétmarcangolta. A maradványok farkasra utaltak...

Valamennyien gyanakodva pillantottak Ainarra.

A Zöld Boszorkány a szemöldökét ráncolta.

– Azt hiszitek, valami közöm van hozzá?

– A farkasaid...

Ainar dühösen felhorkant, és magához hívta a közelben várakozó fekete falkavezért. Morgó hangokat hallatott, s kis idő múltán a farkas is vicsorogni, morogni kezdett.

A Zöld Boszorkány felegyenesedett a fenevad mellől.

– Bármire megesküszöm, hogy nem az én farkasaim tették. Ők erős parancs alatt állnak, nem nyúlhatnak hozzátok, s nem is teszik. Ők valami rettenetes lényt, valami olyasmit magyaráznak, ami a mi szóhasználatunkban kísér tetet jelent.

Drelgar elhúzta a száját.

– Ilyesmivel nem illik viccelni! Ainar a fejét rázta.

– Ez nem vicc. Nem egészen tudom, mit ért egy farkas azon, hogy kísértet, ám annyit mondhatok, nem holmi medvéről vagy egyéb erdei állatról van szó. Jobb lesz innen továbbállni!

Nagy sietve elkaparták a szerencsétlenül jártat, s némi unszolásra Skandar Graun vállalta, hogy egy imával beajánlja a lelkét az istenének. Némi gondolkodás után Feketebotos Mark'yhennon kegyeit kérte.

Ha lehet, a kis csapat még komorabb hangulatban folytatta útját, mint előző nap. Keveset szóltak, akkor is csak vagy magukban morogtak, vagy egymás vérét szívták. Gyanakvó pillantásokat vetettek a hátuk mögé, még gyanakvóbbakat egymásra, s a leggyanakvóbbakat az elöl bóklászó farkasokra.

Délkeletnek haladtak, s ezen a napon egyetlen városra vagy falura sem bukkantak, csak egy árva viskóra, amelyet ugyan nem égettek fel gonosz teremtmények, ám a lakóját, egy koszos remetét a lábánál fogva belógatták saját kútjába, méghozzá olyan rafináltan, hogy amíg az illető összekötözött kezével valahogy bírt kapaszkodni, a fejét kinn tudta tartani a vízből. Ám amikor elfogyott az ereje, menthetetlenül megfulladt.

Hogy hány napig tarthatott a szerencsétlen koszfészek haláltusája, azt nem lehetett tudni, csak az a bizonyos, hogy időközben az összes körme beletört a kút oldalába, s egész takaros kis lyukat vájt ki.

– A rohadékok! – köpött bele a vízbe Bodin. – Szeretnek szórakozni! De majd én is vicces kedvemben leszek, alkalomadtán.

Aznap este nyugodtan aludtak, ám másnap reggel valósá gos riadalom tört ki közöttük, amikor a törpe őrt, egy bizonyos Gondért sehol sem találtak. Ám hiába keresték, ennek még a hullájára se bukkantak rá, csak néhány kiadósabb vértócsára az egyik bozótos mögött.

– Mi a fene?! – ordította Drelgar. – Miféle átok ül rajtunk?

– Hol vannak a farkasok? – kérdezte gyanakodva Skandar Graun, mivel csak a hatalmas fenevadat látta, a többieket nem.

Ainar megkonzultálta a kérdést paripának használt jószá gával.

– Elmentek – tolmácsolta összevont szemöldökkel. – Félnek.

– Mitől?

– Attól a rémségtől, ami a sorainkat ritkítja.

– És mit mondanak, mi az? A fekete nő széttárta a karjait.

– Szerintük: kísértet. A Káosz valamelyik túlvilági teremtménye lehet. Vagy valami hasonló. Bodin a hatalmas fekete farkassal szemezett dühösen.

– Ez nem megy el?

– Nem, ő igen közel áll hozzám. Bármiben kitart mellettem.

Mogorván szedelőzködtek, és néma csöndben indultak útnak. Ainar a farkasán lovagolt a menet elején, a törpék kissé lemaradva kutyagoltak mögötte, Hilgarral a nyomukban, míg a félork, az óriásnőhöz hasonlóan szintén gyalogosan bandukolt, lévén hogy a khenta élelmet követelt volna tőle.

Estig erőltetett iramban haladtak, és nem sokkal sötétedés előtt egy négy üres szekérből álló karavánnal találkoztak, mely velük szemben utazott és épp pihenőt tartott. Lándzsás manók, széles kardot szorongató északi barbár harcosok és szakadt ruhás szekérhajtók alkották a csapatot, és fegyverrel a kézben, gyanakvóan méregették a farkason lovagló fekete képű Ainart, és szedett-vedett társait.

Egy sebhelyes arcú barbár állt eléjük.

– Kik vagytok? Hová mentek? – reccsent rájuk.

– Messze van még Borengorf? – kérdezte válasz helyett a Zöld Boszorkány kemény, parancsoló hangon.

– Másfél napi járás ezen a úton – bökött a háta mögé hüvelykjével a nagy darab férfi, és mereven fixírozta a jövevényeket. – Osztán mi dolgotok ott, mi?

– Bármi legyen is, nem a te dolgod – felelte mereven Ainar, és kihívóan felvetette a fejét. – Elégedj meg azzal, hogy Borengorfba tartunk, csatlakozni a vezetőnkhöz, akinek a jelvényét biztosan jól ismered.

Félrehúzta a köntösét a bal válláról, és odamutatta a ragyogó tetoválást.

– Ywerd nem Borengorfban van – morogta a hatalmas termetű fickó kissé megenyhülve. – Ő vezeti az ostromot Groomarnál.

– Örömmel hallom – villantott oda egy gyors mosolyt Ainar, s a további érdeklődést megelőzendően elléptetett farkasán a meglepett barbár mellett, s szó nélkül folytatta útját tovább az útmenti fűben. A manók és a többi barbár dünnyögve adtak utat a hatalmas farkasnak, s még félelmetesebb lovasának.

Amikor elhaladt a karaván vezetője mellett, Skandar Graun az üres szekerekre mutatott.

– Ezeken meg mit akartok szállítani? – érdeklődött nyájasan.

– Utánpótlást – felelte a nagy darab fickó elvigyorodva. – Sok a katona, kell a friss kaja.

A félork meglepetve pillantott maga mögé.

– Onnan? Hisz nincs már ott semmi, mindent felégettetek és letaroltatok.

– Dehogyis nincs – röhögött a barbár, és a társai valamennyien felderültek. – Van ott még egy-két falu, a lakosok adakozóak, majd csak kapunk valamit... vagy ha nem, hát kiverjük belőlük!

– Sok sikert! – búcsúzott a félork, és sietett a többiek után.

Amikor éjszaka tábort vertek, és lefekvéshez készülődtek, Bodinra jutott az őrködés sora. Ám a zömök törpe kerek perec kijelentette, hogy ő bizony nem hajlandó őrködni, amíg a fekete farkas a tábor körül ődöng.

– Ne légy nevetséges! – sértődött meg Ainar. – Nagyobb segítségünkre van, mint sejtenéd!

– Sejtem én! – röhögött sokatmondóan Bodin. – Kösz, szépen, nem szeretném ma éjszaka a saját húsommal a fene vadakat traktálni. Ha azt akarod, hogy vállaljam az őrséget, zavard ezt a bestiát minél messzebbre, és ne is lássuk többé! Holnap estére úgyis Borengorfba érünk, és jobb lesz, ha kerüljük a feltűnést! Küldd a francba!

Ainar egy pillanatig habozott, töprengve nézett maga elé, aztán vállat vont.

– Legyen akaratod szerint. – Lehajolt a farkasához, megsimogatta a fejét, és halkan mormogott a fülébe. A borjúnagyságú állat veszedelmesen felmordult, Bodinra nézett, s egy pillanatra úgy tűnt, a zömök törpére veti magát. Aztán valamivel halkabban, panaszosabban felnyüszített, és úrnője derekához dörgölte a fejét. A Zöld Boszorkány még egyszer megsimogatta, aztán szó nélkül az erdő felé mutatott. A farkas, akárha meg akarták volna ütni, megugrott, több lépésre távolodott, vissza akart térni, ám látva a még mindig kinyújtva tartott kezet, vinnyogva távolodott. Aztán ismét megtorpant, és zavart kifejezéssel kis körökben járkált, mintha arra számítana, hogy visszacsalogatják. Ainar élesen rákiáltott. A farkas ismét megugrott, s nyolc-tíz lépésre távolodott, aztán megint megállt, és visszafelé nézelődött.

A dolog még legalább ötször megismétlődött, amikor Ainar szemmel láthatóan ráunt az elűzősdire, mert dühöset rikkantott, és rohanni kezdett a farkas felé, mintha meg akarná támadni. A jószágnak sem kellett több. Megperdült, és megállás nélkül rohant, míg végül az egyre kisebbedő, apró pont bele nem veszett a távoli erdő sötét sávjába.

Ainar visszatért. A szemében mintha könnyek csillogtak volna.

– Na, azért – morogta Bodin megjátszott elégedettséggel. – Remélem, közölted vele, hogyha még egyszer meglátom, széthasítom azt a rusnya, fekete fejét!

– Nem fog visszajönni – vetette oda Ainar, s magába zárkózva leheveredett egy fa alá. – Őrködj jól, törpe, és légy résen, mert nem szeretném, ha holnap félórán át a hulládat kellene keresnünk.

Bodin megborzongott.

– Ha visszajön a farkas...

– Ő... már nem jön vissza. Soha többé... Hamarosan elcsendesedtek. Skandar Graun még várt egy darabig, aztán feltűnés nélkül odakúszott a mindenkitől távolabb fekvő Hilgarhoz. Az óriásnő békésen hortyogott. A fűszálak ritmikusan meghajoltak ki- és belégzésének ütemé re.

A félork huncut mosollyal az arcán megbökte az utóbbi időben kissé elzárkózó kedvesét.

– Anyuci...

Hilgar nagyot horkantott, de zavartalanul fujtatott tovább. Skandar Graun összeszedte az erejét, és megtaszította az óriás nőstényt amúgy orkosan.

– Kelj már fel, te!

– Hilgar megrezzent, és kinyitotta az egyik szemét. – Hö?

A félork szépnek éppen nem nevezhető arcára ismét kiült a huncut mosoly.

– Na, mit hozott neked apuci? Az óriásnő álmosan hessegette el.

– Haggyá'...

Skandar Graun nem sértődött meg. Tovább próbálkozott. Bár megjegyzendő: némileg elkedvetlenedve. Nem ilyen fogadtatáshoz szokott. A szexuális közjátékokat az esetek többségében mindig Hilgar kezdeményezte, s néha kemény fabunkójával beszélte rá társát, hogy ne mondjon ellent. Most meg kéreti magát?

– Hé... kislány, nem tudod, mit kell ilyenkor mondani a kedves ork bácsinak?

– Haggyá'... álmos vagyok...

– És mi lesz a „gyere már”-ral? – fortyant fel a felajzott és lassan már ideges Skandar Graun. – Csupa tűz vagyok! Csak nem hagyod, ki ezt az alkalmat?

Hilgar hangosat ásított. Aztán hátat fordított kedvesének, és az ásításnál is hangosabb szellentése lombozta le a félork még pislákoló reményeit.

Skandar Graun dühösen mászott vissza a helyére, s megvető pillantásokkal ostorozta az ostoba Baltás Bodint, aki ahelyett, hogy annak rendje és módja szerint őrködött volna, görcsöktől gyötörve hétrét görnyedt, s hangtalanul a markába röhögött. Ám annyi röhögés hagyta el a mosdatlan pofáját, hogy ehhez a cselekedethez mindkét kezére szüksé ge volt.

– Mindenki törődjön a saját dolgával! – jegyezte meg sokat mondóan a félork, csak úgy nagy általánosan, és a másik irányba fordult, hogy ne kelljen látnia az ő rovásán szórakozó, rosszindulatú, bajtársiatlan alakot. Majd erről még váltanak néhány barátságos szót!

Ezen gondolatok közt aludt el.

Másnap reggel nagy rohangálásra és ideges kiabálásra ébredt. Valami nincs rendjén!

Hirtelen eszébe jutott, hogy korábban már két alkalommal ébredt ugyanilyen hangzavarra. Amikor a törpék eltűntek.

– Hol az őr?

– Bodin! – kiáltotta idegesen. – Baltás Bodin!

– Mi van? – rohant elő a sűrűből a törpe halottsápadt képpel. – Mi a francot ordibálsz?

A félork fellélegzett.

– Megvagy...

– Én meg... de szegény Griminek nyoma veszett. A félork úgy káromkodott, mint egy egészen ork.

– De hát te őrködtél!

– Igen mordult fel ellenségesen Bodin. – Semmi szokatlant nem észleltem. Egy levél se rezzent. Aztán amikor megvirradt, Grimi felkelt, és félrevonult a dolgát végezni... oda, abba a bokorba. Előtte még ide is jött hozzám, váltottunk néhány szót, s röhögtünk is egy keveset...

A félork komor pillantást vetett a társára. Nem kérdezte meg, hogy vajon min röhögtek. Sejtette.

– Aztán?

A törpe széttárta a kezét.

– Nincs aztán. Grimi nem tért vissza. Egy idő múlva felébresztettem Drelgart, meg a többieket.

– A farkas? – kérdezte valamivel halkabban a félork. – Nem láttad? Nem hallottad?

Bodin komoran rázta a fejét.

– Csóró Grimi. Lehet, hogy miattam nyuvasztották meg...

– Biztos, hogy meghalt?

– A bokorban csurom vér az összes ág.

– A francba!

Ainar tért vissza dühös képpel.

– Sehol sem látom Grimi excrementumát – jelentette be. Skandar Graun töprengő képet vágott.

– Volt egyáltalán neki... olyasmije...

– Az ürülékét – recsegte a Zöld Boszorkány ingerülten. – Bodin, te azt állítottad, hogy Grimi a dolgát végezni vonult a bokor mögé. Hallottad, hogy vizelt vagy egyebet?

– Nem én.

– Ez nagyon furcsa – jegyezte meg Ainar. – Szerinted nem furcsa?

– Engem merészelsz gyanúsítani? – ordította tele szájjal Bodin, két lépést hátrált, a hátát egy fának vetette, és meglengette roppant baltáját. – Azt mered állítani, hogy valami közöm van hozzá?

Drelgar és megmaradt négy törpe cimborája komor képpel bukkantak elő a bozótból, és határozatlanul néztek hol Ainarra, hol a fogát vicsorgató Bodinra.

– Miért ne mernélek vádolni? – sziszegte a Zöld Boszorkány. – Te talán nem elég nyíltan arra célozgattál, hogy én meg a farkasaim intéztük el az előző két szerencsétlen? Tessék... most te őrködtél, valamit hallanod kellett volna, ha mást nem, akkor Grimi csontjainak a recsegését... vagy a halálsikolyát, vagy valamit, de nem, te azt állítod, hogy nem hallottál semmit! Ez bizony gyanús!

– Beléd megyek! – bömbölte Bodin, és eszelősen forgatta a fegyverét. – Szétütöm a füled közét!

– Gyere csak! – rikoltotta Ainar, és mindkét tenyerét maga elé tartotta, mintha varázsolni készülne. – Gyere, ha azt akarod, hogy varázslövedékekkel lyuggassam ki az irhádat! Gyere, te kis vakarcs! Elbánok én veled a farkasaim nélkül is!

Bodin szája a szó szoros értelmében habzani kezdett, s már csak másodpercek kérdése volt, hogy eszelősen nekiront a boszorkánynak, meg mindenki másnak.

Skandar Graun bénultan állt. Az események ilyetén fordulatára nem számított. Ám azt el kellett ismernie, hogy Ainarnak igaza volt. Tényleg gyanús, hogy az egész gyilkosságból Bodin egy neszezést sem hallott. Ilyesmi nem lehetséges. Legfeljebb, ha az őr időközben békésen hortyogott. Viszont ha Bodin elaludt őrködés közben, azt akkor sem fogja beismerni, ha agyonverik... Ámbár akkor is gyanús. Mert ha elaludt volna, akkor Bodin miért állítja, hogy nem sokkal Grimi halála előtt beszélgettek, s ha ő elaludt, az ismeretlen támadó miért nem őt ragadta el?

S ekkor Skandar Graunnak egy régi kép villant az eszébe. Ahogy a Káosz Szava bevetése alkalmából Bodin egy manótáncot járt. S utána több dologra is igen furcsán válaszolt. Akkor fel is éledt benne a gyanú korábbi bajtársa iránt, de valahogy mégis elaludt. De miért aludt el? Hiszen Bodin semmivel sem győzte meg valódi kilétéről... Vagy mégis?

Idegesen pillantott egyik acsarkodó félről a másikra. Egy pillanatra az hihetetlenül fura érzése támadt, hogy nem is valódi feszültséget lát, s az egész csak egy megjátszott dolog. Igazából a két fél nem is haragszik egymásra, csak éppen úgy tesznek, mintha egymás torkának kívánnának esni...

Lehet, hogy tényleg nem is egymással van bajuk, csak így vezetik le az idegességüket. S ha Bodin agyonveri a Zöld Boszorkányt, vagy éppen Ainar teríti le gyilkos varázslatokkal a törpét, abból kinek lesz haszna?

– Elég! – kiáltotta, és a két viaskodó közé rontott. Vesztére.

– Elmenj az utamból, te tetves ork! – bömbölte Bodin, s már lendítette is a baltáját, hogy a közbeavatkozón álljon bosszút.

– Félre az utamból! – sikította Ainar. – Félre, vagy téged égetlek porrá és hamuvá!

A félork nagyot lélegzett.

– Tudjátok, hogy csak egyetlen szót kell kimondanom, s körülöttem kattanni fog a Káosz Szava, s őrület fog eluralkodni rajtatok... Még annál is nagyobb őrület, mint ami alatt most vagytok. S ha ezt meg kell tennem, Yvorlra, vagy akár Mark'yhennonra esküszöm... hogy saját elképzeléseim szerint fogok igazságot tenni! Miközben ti az őrülettől se látva, se hallva szerelmes nótákat fogtok énekelni, vagy éppen saját farkatokat vagy egyéb testrészeteket próbáljátok lenyelni, én egy-egy kényelmes buzogányütéssel megszabadítalak benneteket a haragotoktól... egy életre! – Látva, hogy mind Bodin, mind Ainar visszavett kissé a dühéből, a félork kényelmesen folytatta. – Azzal, hogy kinyírjátok egymást, semmivel sem jutunk előre. Semmivel sem leszünk okosabbak, és csak gyengülünk erőben... Mi az, Hilgar, neked meg mi van a kezdben?

Ugyanis váratlanul az óriásnő tűnt fel egy szomszédos bokorból, arcán üdvözült mosollyal, a kezében egy nagy, laskagombaszerű, barnás pépet hurcolva.

– Megvan! – bömbölte diadalmasan. – Grimi a másik bokorba rakta a kulát!

Diadalmasan felmutatta a szerzeményét. Jellegzetes törpeürülék volt, legalábbis a bűzéből ítélve.

A társai döbbenten bámultak a barnás valamit lengető óriásnőre. Legelőször Bodin tért magához.

Na ugye! Talán hazudtam? Mi? Na ugye! Ainar valamit veszített merev ellenségességéből.

– De ez még mindig nem magyarázat arra, miért nem hallottad, amikor Grimit megölték?

Bodin ismét paprikavörös lett.

– Mit akarsz ezzel mondani, mi?

Ainar válasz hátat fordított, és elsietett, hogy még egyszer megvizsgálja a véres bokrot.

– Lehet, hogy... tényleg kísértet volt... – nyögte Drelgar, s ezzel nagyjából lezártnak tekintették az ügyet.

Skandar Graun is megnyugodott. Odasétált az ürüléktől éppen megszabaduló Hilgarhoz, és megsimogatta terjedelmes fenekét.

– Ügyes voltál, kicsim! – dicsérte meg.

– Aha – dörmögte az óriásnő, és gátlástalanul kedvese ruhájába törölte bűzös tenyerét.

 

 

7. Borengorf

 

Dél körül átkeltek egy kisebb folyón, s mivel annak túlsó partján egy szekérutat fedeztek fel, ott folytatták az útjukat dél-délkelet irányba.

Alig húsz perccel később az előttük lévő erdőből hat lovas vágtatott feléjük veszett iramban.

– Manók – suttogta az éles szemű Ainar. – Pónikon. Meg egy... egy kis termetű, mellvértes emberférfi lovagol az élükön.

– A Káosz hívei – vélte Bodin, és megszorította baltája nyelét. Úgy tűnt, az éjszakai fiaskóért rajtuk akar bosszút állni. – És mindössze hatan vannak...

– Megállj! – suttogta Ainar, s rejtett mozdulattal az égen keringő madarakra bökött. – Ha a borengorfi táborban akadnak druidák... könnyen lebukhatunk...

A törpe ennek az érvnek morogva fejet hajtott.

A lovasok hamar odaértek. A törpe termetű, ráncos képű ember kihúzta magát a nyeregben, és megsimogatta kackiás bajuszát.

– Hát ti meg mifélék vagytok? – kérdezte fennsőbbségesen.

Ainar lépett előre.

– Borengorfba tartunk, jó uram – kezdte jóval alázatosabb hangon, mint korábban a barbárnál. – Azért, hogy beállhassunk a Groomart ostromló seregbe.

– Derék – felelte a férfi némi gyanakvással kevert gúnnyal. – Aztán mi végből?

– Hogy szolgálhassuk dicső urunkat.

– Derék – ismételte a férfi még gunyorosabban, és megpödörte a bajuszát. – Aztán ki légyen a ti uratok?

Ainar magyarázkodás nélkül félrehúzta a köntösét a bal válláról, s hagyta elővillanni a tetoválását.

A fickó egy pillanatra megrezdült a nyeregben, aztán megvetően nagyot sercintett a földre, nem tudni, hogy ezzel minek adott véleményt. Esetleg a csinos fekete kebelt méltányolta így, vagy éppen Ywerdet nem szívlelhette túlságosan. Skandar Graun e második lehetőségre gyanakodott, és mélységesen egyet tudott érteni vele.

Ám a kis termetű férfi nem öntötte szavakba véleményét, csak megfordult a lovával, intett a manóknak, majd a szedett-vedett társaságot is egy kézmozdulattal maga mögé pa rancsolta.

Így haladtak monoton ütemben szótlanul. Átvágtak egy ritkás erdőn, aztán felkaptattak egy lankás domb tetejére, s onnan egy tágas völgybe pillantottak le. A völgy közepén egy olyan hatalmas város terpeszkedett, amilyet Skandar Graun még nem látott a Kondor Birodalomban. Egy keskeny folyó mentén hosszanti irányban mérföldekre nyúltak el a házak, s a színes bőrsátrak. S ellentétben az eddigi településekkel, melyeket maguk mögött hagytak, ez a város nyüzsgött az élettől.

– Borengorf! – mutatta a zömök férfi, aztán ismét nem szólt semmit.

Amikor a többszörös őrségen keresztül beértek a külső táborba, egy hegyes fülű, felcicomázott félvér tündér vette át őket, s pár perces magyarázkodás után egy üres sátorhoz kísérte a díszes társaságot. Ő nem tett fel kérdéseket, csak udvariasan megkérte Ainart, hogy tartson vele a táborpa rancsnokhoz, amíg a többiek kényelmesen elhelyezkednek.

A Zöld Boszorkány több mint egy óráig járt távol. Amikor visszatért, szűkszavúan csak pár szót vetett oda.

– Épp időben érkeztünk. Holnap a délelőtti órákban indul egy szekérkaraván, megrakva utánpótlással. A táborparancsnok engedélyezte, hogy kísérőként a karavánnal tartsunk, így aztán minden gyanú nélkül bejuthatunk a groomari táborba. Az a színes ruhájú féltündér lesz a karaván vezetője, akivel ti is találkoztatok.

Skandar Graun valami megmagyarázhatatlan okból rendkí vül nyugtalanul aludt, s már kora hajnalban talpon termett. Hogy nyugtalanságát levezesse, elhatározta, hogy körülnéz egy kicsit a városban.

Nagyot nyújtózkodott, odavetett pár szót a felriadó Bodinnak, és kilépett a sátorból. A hajnal pírját már világosság váltotta fel, de a távolban még parázslottak az őrtüzek, és a manó őrök fázósan kucorogtak mellettük.

Elsétált a még csendes sátrak mellett, egyenesen oda, ahol a korai időpont ellenére már hangoskodtak a karaván körül a rakodók.

Skandar Graun végigsétált a készülődő szekérkaraván mellett, s inkább csak szórakozottan, semmint valódi érdeklődésből, a Káosz hadseregét szemlélte. Így első látásra bizony nem tudta volna megmondani, hogy a különböző fajú harcosok, akik a rakodást felügyelik, igazából a Káoszt vagy a Rendet szolgálják-e – vagy talán mindkettőt? Valamivel ugyan hangosabbak, mint azok, akikkel együtt a Rendcsináló fedélzetén útra kelt, s valamivel kötekedőbbek, hevesebb vérűek, ám a viták némi szóváltás után itt is gyorsan elcsitultak, főképpen pedig akkor, ha megjelent egy-egy komolyabb, tekintélyesebb alak, s pár keresetlen szóval eloszlatta a félreértést. S ha nem ment szóval, ment máshogy.

Skandar Graun tanúja volt, mint ejti egy törpe nő véletlenül a gabonával teli zsákot egy ork asszonyság lábára. Egy pillanat sem telt el, pár indulatos szó után a két nőstény egymásnak esett. Foggal-körömmel tépték egymást, ahol érték, s körülöttük a munka abbamaradt, mert a többiek odagyűltek, hogy sietve fogadásokat kössenek. Aztán a tömegen egy sebhelyes arcú fickó tört át. Ráordított a verekedőkre, hogy hagyják abba, s amikor azok rá se hederítettek, a félork csak annyit látott, hogy szinte egyszerre két fekete tárgy zúg át a levegőn, s a két verekedő szinte egyként tántorodik meg, majd pedig dől el, mint a zsák. Mindkettőjük torkát egy-egy tőr fúrta át.

– Munkára! – üvöltötte a sunyi fickó, és fenyegetően egy korbácsot akaszt le a derekáról. – Gyerünk, tetvek!

Skandar Graun ellépett a közelből, mielőtt őt is munkára fogják, s miközben továbbsétált a legkülönfélébb szerzetektől nyüzsgő borengorfi piactéren, fél szemét a rendet csináló, sunyi alakon tartotta.

A heges arcú fickó gyors mozdulatokkal kihúzta a még haláltusájukat vívó áldozatai nyakából a tőreit, letörölte róluk a vért a halálosan sebesültek durva darócruhájában, s még két munkára serkentő ordítás után ő is a karaván eleje felé sietett.

Skandar Graun diszkréten elhúzódott az útjából, úgy tett, mintha igen érdekelné az a töredezett szökőkút, mely jelenleg nem működött, s a vize olyan mocskos, hogy egy jobb érzésű ork ugyan nem inna belőle. Ennek ellenére persze a jobb érzést nélkülöző orkok oda-odahajolnak elhaladtukban, hogy redves, barna nyelvükkel egy jót lefetyeljenek. Skandar Graun pedig megmosolyogja saját undorát. Pár hónappal, vagy talán évvel ezelőtt ő maga sem talált volna semmi kivetnivalót abban, hogy ilyen mocsokból igyon. Sőt, meglehet, még előnyben is részesítette volna az undorítóan kristálytiszta közegekkel szemben.

Miközben a régi szép időkön töprengett, erőt vett rajta némi nosztalgia, s fájó szívvel gondolt vissza a Rontás Erdejében töltött nyugodt évekre, ahol semmi másra nem volt gondja, legfeljebb arra, hogy hetente becsaljon az erdő mélyére néhány naiv és óvatlan utazót, hogy agyonverésükkel és kirablásukkal biztosítsa gondtalan megélhetését. Ha egy-egy jómódúbb utazót sikerült valamelyik bokor mélyén elkapnia, heteken át fetrengett részegen, mire a kocsmáros közölte, hogy nincs tovább, a keret elfogyott...

Hja, a régi szép idők...

Miközben ezen töprengett, már-már kinyújtotta a nyelvét, hogy fél-fajtársaihoz hasonlóan – pusztán a régi idők emlékének tiszteletére – ő is lefetyeljen pár kortyot, ám ekkor valami más kötötte le a figyelmét.

A sunyi képű fickó egyenesen ahhoz a felcicomázott fél tündérhez sietett, akiről Skandar Graun jól tudta, hogy ő lesz a karaván vezetője. Ebben nem is lett volna semmi feltűnő, ám a vezető mellett állt még valaki, akinek láttán a félork ereiben egy pillanat alatt felforrott a vér, valaki, akinek láttán visszás érzelmek árasztották el. Egy apró termetű, sötét bőrű férfi, akinek a vonásai, hegyes álla, keskeny arca s csúcsos fülei részben elf származásról tanúskodtak. Egy olyan valaki, aki őrá vadászva érkezett a Limbóra, s a végén ő volt az, aki kimentette onnan.

– Alurion – suttogta Skandar Graun.

Már-már meglódult, hogy üdvözölje egykori bajtársát, ám óvatossága nagyobbnak bizonyult. Hiszen ha Alurion itt áll a Káosz hívei között – annak ellenére, hogy Mark'yhennon szolgájaként indult el –, az azt jelenti, hogy valami furcsa van a dologban.

Mit keres Alurion a karaván vezetője mellett?

Skandar Graun kissé hátrahúzódott, s az előtte elsietők, ládákat, zsákokat cipelők takarásából leste, mi történik.

A sunyi képű egyenesen a felcicomázott alakhoz sietett, és mivel visszafelé mutogatott, a félork arra a következtetésre jutott, hogy valószínűleg a rendbontásról számol be. A karaván pompás ruházatú vezetője szemmel láthatóan kényelmetlenül feszengett, többször is az ajkába harapott, mielőtt a mokány elfhez fordult, s mintegy tanácsot kérve beszélt.

Alurion összevont szemöldökkel nézett maga elé, aztán pár sietős szóval parancsokat osztogatott, és a karaván vezetője engedelmes bólogatással vette tudomásul, s máris magához intett két ork harcost, akiket a sunyi képű alak parancsnokságára bízott. *

Skandar Graun még mindig levegő után kapkodott. Alurion itt? És ráadásul még parancsolgat is?

Hirtelen döbbenettel fedezte fel, hogy a mokány druida észrevette őt, s egy intéssel máris megindult felé, mintha a félork megjelenésében semmi rendkívüli nem lenne.

Skandar Graun egy pillanatig fontolgatta, hogy elmenekül, vagy hogy fegyvert ránt, ám a kíváncsisága, és az, hogy a druida olyan feszélyezetlenül közeledett, nyugalomra késztette.

– Találtál valamit? – kérdezte Alurion minden üdvözlés nélkül, mintha csak öt perce váltak volna el. – Útnak indult a csapatod?

– Dehogy... – nyögte Skandar Graun. – Még a táborban vagyunk, és csak a karavánnal... de honnan a fenéből tudod?

A kis termetű druida megütközve nézett rá.

– Legkésőbb délig el kell indulnotok! Úgy tűnik, közel járunk a sikerhez, sürgősen szükség lehet rátok.

Skandar Graun felhúzta a szemöldökét.

Szükség?

Groomar ostrománál.

– Aha. – Skandar Graunban szörnyű gyanú kezdett éledezni. Itt valami nem stimmel. – Miért... mi a dolgom?

A druida halkan szipogott, s egy selyem keszkenővel megtörölte az arcát.

– Amit tegnap megbeszéltünk – közölte két orrfúvás között. – Meg kell ölnöd az árulót!

– Mi? – nyögte a félork. – Kit?

– Ugyan már, generális – mordult fel a druida. – Nem hagyhatjuk, hogy a Káosz Szíve a renegát Ywerd kezébe jusson!

Skandar Graun most nem csak azon képedt el, hogy Alulion egészen más címen szólítja, hanem azon is, hogy Ywerdet kellene megölnie. No igen, erre készült, de... de az elf druida honnan tudja?

– Hol... hol találom? – kérdezte ostobán.

Groomar alatt. De addig nem szabad megölnöd, míg Grooms védelme meg nem törik, s Groomar a mienk nem lesz. De nem szabad engednünk, hogy a Káosz Szívét megkaparintsa, mert akkor túlságosan megerősödik.

Skandar Graun a szemöldökét ráncolta.

– Alurion! Miért pont én?

A druida gyanakvóan végigmérte.

– Talán nem te követelted melldöngetve a Tanács előtt, hogy mindazokat, akik megölték a szeretődet, Barellót... és akik elragadták a Káosz Szívét a Limbóról... te saját kezűleg ölhesd meg? Ezt a jogot megkaptad... engem kivéve persze. Hiszen tudod jól, hogy én annak a félorknak a meg ölése végett kerültem a Limbóra, akinek most az alakját viseled.

Skandar Graun nagyot nyelt, s igyekezett nem kimutatni megdöbbenését.

– Hát igen... Skandar Graun belefulladt a tengerbe, nemigaz?

A druida ismét gyanakvó pillantással végigmérte.

– Ez nem bizonyított. Hiszen te magad sem találtad a hulláját, amikor egy órával később lemerültél, Maldyce! Épp te voltál, aki úgy vélted, hogy az az ördöngős félork megmenekülhetett...

Skandar Graunban egy pillanatra megállt az ütő. Tudta már jól, ki az, akivel a mokány druida összetéveszti. Maldyce nősténydémon ezek szerint valamilyen okból most az ő alakját viseli. Valószínűleg azért, mert így akar Ywerd közelébe férkőzni. Hogy megölje!

– De miből gondolja Maldyce, hogy Ywerd közel fogja magához engedni azt a félorkot, akit korábban hűtlenül elárult? És egyáltalán... aki most a Káoszt szolgálja? Lehet, hogy Ywerd a Káoszt is elárulta? Lehet, hogy Ywerd kétkulacsos politikát folytat?

– Mit mondtál? – kérdezte szórakozottan a druida, miközben a tér túlsó végén valami kisebb hangzavar vonta magára a figyelmét.

– Semmit – morogta a félork. – Én... igazán semmit.

– Jól van – bólintott Alurion. – És ne feledd átadni Ywerdnek az üzenetet, amint megérkeztél.

Skandar Graun hunyorgott.

– Mármint hogy...

– „Minden a tervek szerint” – idézte a kis fickó türelmetlenül. – „A megbeszélt helyen várom.”

– Mármint... miután én megöltem?

Ha valahogy kicsúszna a kezedből, egyenesen a találkahelyre menekül, ahol én és druida testvéreim csapdába csaljuk.

Skandar Graun türelmetlenül vakaródzott.

– Nos, nekem...

– Sok sikert, Maldyce! – köszönt el a kis druida lényegre törően, s szinte futva indult meg a szekerek felé, mintha menekülne a további beszélgetés elől.

A félork bizonytalanul nézett utána. Vajon gyanút fogott Alurion? Vajon feltűnt neki valami a viselkedésében? Vagy csak megunta a bárgyú csevegést.

Bárhogy legyen is, Skandar Graun sietve indult meg a táborhely felé, ahol társait hagyta. Amit megtudott, meg kell beszélnie a Zöld Boszorkánnyal, hátha a hasznukra fordíthatnak valamilyen lényegtelennek tűnő információt.

Sietve tört át a piactéren nyüzsgő árusok, vásárlók és naplopók tömegén, s talán még húsz lépést sem tett, amikor szinte szemtől szemben találta magát egy közepes termetű, igen széles vállú, bikanyakú, brutális kinézetű félork harcos-pappal, önmagával.

A két Skandar Graunt mindössze egy állatbőrökkel megrakott ökrös szekér választotta el egymástól, jószerivel egyszerre pillantották meg magukat, s mondhatni; teljesen egyszerre ordítottak fel. Skandar Graun hökkenten és riadtan, az ál-Skandar Graun pedig dühödten és diadalmasan.

– Peltár! – üvöltötte azonnal magához térve az igazi félork, s varázsgyűrűjéből szikraesőt zúdított dühöngő hasonmására.

Az apró szikrák, parányi parazsak sziszegve szelték át a levegőt, nagy részük a szekéren heverő állatbőröket lyuggatta át, a maradék viszont az ál-Skandar Graunt kapta telibe. A másik félork azonban meg sem rezdült a fájdalmas találatok alatt. Egy ugrással a szekérnél termett, s a következő pillanatban szinte forgószélként söpörte félre maga elől a két ökörvontatta kocsit. S már át is ugrott rajta.

Skandar Graunnak nem nagyon kellett magyarázni, hogy kivel áll szemben.

– Maldyce! – ordította dühösen, s az útjában lábatlankodó törpét nekihajította a vészesen közelgő nőstény démonnak. Aztán rohant, ahogy csak kurta lábaitól tellett.

Szerencséjére a zsúfolt piactéren a felborított szekér láttán, ha lehet, az eddiginél is nagyobb zűrzavar és kavarodás támadt, s Maldyce futamát lassította kissé, hogy minden lépésénél két-három alkalmatlankodót kellett indulatosan félresöpörnie az útjából.

Ellenben az igazi Skandar Graun nem lökdösődött, félelemtől vezérelve kígyózott a lármázók között, és úgy tűnt, egyre inkább sikerül kereket oldania. Ha kijut a piactérről, és eléri azt a keskeny sikátort...

Még húsz lépés...

Már csak tizenkilenc...

Ám a nőstény démon, érezve, hogy mindinkább lemarad, hirtelen sajátos mágiájához folyamodott: nőni kezdett, s egy szempillantás alatt két embernyi magasságban emelkedett ki a tömegből. Olyan óriás lett, hogy így már mindenki igyekezett kitérni az útjából, s akinek ez nem sikerült időben, azt egyszerűen eltiporta.

– Most végleg megdöglesz, félvér! – bömbölte szinte őrjöngve, miközben hatalmas, döngő léptekkel egyre inkább behozta lemaradását. – Verghaust már finom pecsenyére vár téged!

Skandar Graun megborzongott, s mivel hirtelen rádöbbent, hogy semmi esélye elérni a sikátort, inkább harciasan szembefordult üldözőjével, az eleven rettenettel.

Ám harciassága egy ezredmásodperc alatt lelohadt, amint megpillantotta önmagát háromszoros nagyításban, felbőszülten feléje törtetni.

Egy meglepő csellel átrohant a behemót démon lába között, s visszafelé igyekezett, amerre a legsűrűbbnek tűnt a tömeg. Nem nagyon volt ínyére ez a fogócska, de tudta, hogy csak ilyen zűrzavarban van esélye, szabad terepen egy percig sem élne.

Maldycének ebben az alakban bizony komoly gondot okozott a hirtelen megperdülés, s nagy igyekezetében átbukott néhány szerencsétlenen.

A nőstény démon úgy üvöltött, mintha nyúznák, no nem a fájdalomtól, csak a csalódottságtól. Ám a kővetkező pillanatban már talpon is termett, és döngő léptekkel indult meg áldozata után.

A félork átugrott egy földön heverő részeget, kikerült egy szobrot, s egyenesen belerohant egy izmait feszítgető barbár harcosba, s ledöntötte a lábáról.

A barbár felbömbölt, és megpróbálta elkapni a támadója lábát. A félorknak épphogy sikerült egy heves rúgással megszabadulni, amikor néhányan, akik rádöbbentek, hogy a hatalmas alak őt kergeti, feléje lódultak, hogy elkapják. Számos kéz tapadt a nyakára, legalább féltucatnyian rángat ták a zubbonyát.

– BOSSZÚ! – üvöltötte kétségbeesetten a félork, s bár azt még érezte, hogy a fejében kattan a Káosz Szava, a hatását már nem áll le megvárni.

A háta mögött hirtelen iszonyú rikácsolás, ordítozás, bömbölés, nyerítés, káromkodás támadt, s az ötméteres Skandar Graun döngő léptei pillanatok alatt elmaradtak mö götte.

Sikerült elérnie a sötét, s egy-két saját mocskában heverő részegtől eltekintve üres sikátort, és zihálva rohant végig rajta. Aztán szinte gondolkodás nélkül jobbra fordult, majd balra, aztán átugrott egy halom törmeléket, bemászott egy félig lerombolt ház hátsó ablakán, átugrott a pozdorjává zúzott bútor maradványok és lucskos szénaalmok között hentergő meztelen kurvákon és katonákon, kirohant az ajtón, majdnem belesett egy gödörbe, melybe néhány bőrkötényes ork hullákat temetett el, aztán átmászott egy félig ledőlt cölöpkerítésen, elrugdosta a rárontó kutyát, ellökte a lándzsával rárontó őrt, átugrotta az esti őrtűz még parázsló salakját, beszaladt a hat fából álló kicsiny ligetbe, átugrotta a keskeny patakot, s máris egy virágos réten rohant, egyenesen az erdő széle felé...

... s közben halvány fogalma sem volt arról, hogy merre járhat!

Mindegy! Csak egy a lényeg: minél messzebbre el a Maldyce nevezetű őrjöngő ál-Skandar Grauntól!

Már a fákat kerülgette az erdőben, és tüskés bozótban csörtetett át lihegve, verejtékezve, amikor szinte közvetlenül előtte egy keskeny, ék alakú tisztáson törpe méretű alakokat pillantott meg.

Csak nem Baltás Bodint s törpe társait hozta ide a jó sors?

Nem. A tisztáson öt ember és egy sötét ábrázatú, hegyes fülű alak üldögélt tartalmas társalgásba mélyedve. Az öt emberből négy férfi volt, egy pedig nő. Mind az öten a druidák jellegzetes jegyeit viselték magukon: köntöst, a hajukba fonva leveleket, a nyakukban valami tüskékből és nö vényi szárakból font láncot, lapos talpú szandált.

A hatodik szintén druida volt, egy mokány elf-fajzat, nevezetesen Alurion.

– Ma... Ma... Maldyce! – zihálta Skandar Graun. – A nyo... momban!

A mokány druida egy pillanat alatt felpattant.

– Ő az! – kiáltotta. – Az igazi Skandar Graun! Kapjátok el!

A félork felordított dühében, s előrántotta veszedelmes fegyverét. A Zöld Boszorkánytól kapott mágikus láncos buzogány a magasba emelkedett, ám nem akadt egyetlen el lenfél sem, aki rárontott volna. Ellenben a nő és az egyik társa azonnal letérdeltek, valamit mormogtak, megint ketten pedig a szemüket behunyva a levegőbe markolásztak. Az ötödik az ég felé emelte a tekintetét, s hátborzongató hangon felrikkantott.

S az égen mindenfelől apró fekete pontok, valószínűleg sötét tollú madarak közeledtek. S szinte ugyanebben a pillanatban Skandar Graun azt érezte, hogy hátulról erős karok ragadják meg, s a bokáját, a térdét apró ujjak markolásszák.

Mi a rosseb!

Újabb és újabb karok ragadták meg iszonyatos erővel, hogy mozdulni sem bírt, a karját a testéhez szorították, s a láncos buzogány a legnagyobb erőfeszítései ellenére is kihullott a kezéből.

A félork ordítva próbált szabadulni.

Beletelt pár pillanatba, mire rádöbbent, hogy nem húsvér emberekkel küzd, hanem vaskos, szívós faágakkal, növényekkel. Nem karok ölelték át, hanem levelektől dús ágak, s a bokáját, a sípcsontját nem mohó ujjak markolásszák, hanem hirtelen növésnek indult fűszálak, gombák, páfrányok fonták be.

Jóformán mozdulni sem bírt.

– Átkozott druidák! – morogta, mert már ordítani sem volt ereje. – Mindjárt utolér Maldyce... és akkor...

Alurion, látva a teljesen kimerült félork riadt ábrázatát, fanyarul elmosolyodott, és közelebb lépett. Intett mormogó társainak, s a fűszálak növése abbamaradt, ám a szorítás semmivel sem enyhült.

– Maldyce... – motyogta ismételten Skandar Graun. – Mindjárt itt lesz...

– Annak bizony nem örülnék – felelte Alurion diadaltól csengő hangon. – Ám úgy érzem, nem kell tartanunk attól, hogy a nősténydémon megzavarja jelenlétével a beszélgetésünket.

A félork mereven bámulta a kis termetű druidát.

– Mit akarsz tőlem? Alurion vállat vont.

– Én semmit. Én csak az eszköz vagyok.

Skandar Graun hosszan hallgatott, ám miután sokáig semmi nem történt, homlokát ráncolva röffent rá a karját a melle előtt keresztbe fonó, egykedvűen várakozó elf druidára.

– Mit bámulsz rajtam, mi?

– Rég láttalak.

– Akkor nézz meg alaposan... mert ha egyszer kiszabadulok...

Alurion vállat vont.

– Bármi előfordulhat. Bár... ha jól emlékszem, te voltál az, aki nem hagytál sorsomra a Limbón halálos sebbel fetrengve... akkor miért próbálnál megölni most, erőm teljében?

A félork komoran nézett maga elé.

– Megmentettelek... és ez a hála? Az elf a fejét rázta.

– Mindennek megvan a maga helye és ideje. A hálának is. Ez most nem az.

Skandar Graun dühösen rángatózott a növények fogságá ban.

– Te alattomos kis tetű! – vicsorgott. – Bezzeg nyílt küzdelemben a térded is remegne, ha kiállnál velem!

Alurion egykedvűen mosolygott.

– Még sor kerülhet rá.

A dühöngő félorkot szinte leforrázta ez a gunyoros beszédmód. Hirtelen nevetségesnek, komikusnak érezte magát, ahogy ott rángatózik az ágak karjaiban, fűszálaktól combig befonva.

Hirtelen lehiggadt, nagy levegőt vett, és behunyta a szemét.

– Most mire várunk?

– A bírádra?

– A mimre?

– Arra a valakire, aki dönteni fog a sorsod felől. Aranmerg Nagy Mester hamarosan megérkezik, s dönt a sorsod felől. Igazságos ítéletre számíthatsz, legyen a döntés élet vagy halál. Aranmerg Mester objektíven ítéli meg a történ teket, s mindig a Szent Egyensúly nevében határoz. Minden apróságot figyelembe véve hozza meg döntését, s még ha az ítélete a halálod lesz is... tudnod kell, hogy pusztulá soddal is a fényt, az életet szolgálod.

A félork szótlanul meredt maga elé.

S mivel a druida is befejezte a szónoklatát, hosszú csend uralkodott el a kis tisztáson. Időközben a többiek is abbahagyták a mormolást, hárman hangtalanul és szinte minden átmenet nélkül beleolvadtak az erdőbe, a negyedik férfi né hány fadarabbal ügyködött valamit, a nő pedig odajött Alurion mellé, valami fura nyelven nyugodt szavak hangzottak el közöttük, aztán Alurion vállat vont.

Ahhoz képest, hogy ember, a nő nagyon szép, ismerte el magában Skandar Graun mintegy mellékesen. Azon töprengett, miként vághatná ki magát szorult helyzetéből, s hogy vajon merre lehetnek Bodinék? Valószínűleg a város túlol dalán.

Átkozta magát, amiért nem abba az irányba menekült. De hát, Önmaga is alig akarta elismerni, tette indítékát, mármint hogy miért nem Hilgarék felé rohant: nem akarta a nyakukra szabadítani a nősténydémont!

Egészen meghatódott saját nemeslelkűségétől, s ha lett volna szabad keze, kitörli az érthetetlen módon szemébe toluló könnyeket, ám így azok lecsorogtak az arcán.

A szép nő a homlokát ráncolva nézte. Alurion arcáról eltűnt a gúnyos megvetés.

– Ha azért sírsz, mert megbántad a bűneidet, fölösleges erőltetned magad. Ám ha azon bánatodban potyog a könnyed, amiért engem nem öltél meg a Limbón, késő a sajnálkozás.

Skandar Graun megrázta a fejét.

– Menj az... elf anyádba! – dörmögte. – Te rohadt áruló!

Alurionról egy pillanat alatt lefeslett a tettetett nyugalom. Hirtelen régi önmaga lett: a nyughatatlan, izgága kis fickó.

– Ne járasd azt a mocskos ork pofád, ha fogalmad sincs, miről beszélsz! Az, hogy egyszer megmentettél, még nem jelenti azt, hogy nem verhetem be az ocsmány ork ábrázatodat! De, istenemre, hogy beverem, mielőtt az ítéletedre sor kerül!

– Istenedre? – kacagott fennhangon Skandar Graun. – Hát van neked istened, te tökmag? Hát van még olyan isten, akit nem árultál el? Vagy talán a renegátok külön istennel bírnak? Kit vagy mit szolgálsz te egyáltalán? Ugye, nem mást, mint legtöbbre tartott, becses önmagadat, mi?

Egy pillanatig úgy tűnt, a felhevült Alurion ökölbe szorított kezével beveri a védekezésre képtelen ork lapos orrát. Ám a szép nő csak pár szót mondott, nem parancsolóan, nem is kérlelően, csak úgy megjegyzésképpen, s a kis termetű elf dühösen elhátrált.

– Jól van – motyogta. – Rendben van. Mit akarsz tudni?

– Tőled ugyan semmit, te kis vakarcs!

– Ha azt hiszed, áruló vagyok...

– Ugyan, dehogy – vont vállat Skandar Graun. – Miért is hinném?

Alurion fenyegetően nézte a növények fogságában álldogáló félorkot. Látszott rajta, hogy erősen tűnődik rajta, hogy lekenjen-e néhány pofont, avagy sem.

Én meg Ywerd, akik a Limbóról kerültünk Yennon Szigetére – kezdte lassan –, hozzád hasonlóan sohasem álltunk a Rend szolgálatában. Bizonyos körülmények... úgy hozták ugyan, hogy akaratlanul is hűséget esküdtünk Mark'yhennonnak, ám adandó alkalommal megszabadultunk minden ilyen jellegű kényszertől és köteléktől.

Skandar Graun felmordult, mert elárult és lemészárolt bajtársaira gondolt.

Nem sokkal azt követően, hogy szabad mozgást enge délyeztek számomra Yennon Szigetén, Ywerd keresett meg, s ő hozta szóba a... megmenekülés lehetőségét. Akkor te még javában a Fekete Torony egyik tömlöcében kuksoltál, én pedig még semmit sem tudtam a készülődő hadjáratról...

– Micsoda? – hördült fel a félork elképedten. – Téged nem kínoztak és gyötörtek hónapokon át?

Alurion elmosolyodott.

– A Yennon Szigetére érkezésemtől számított egy héten belül szabad mozgást kaptam.

– Disznóság! – morogta Skandar Graun.

– Hja, kérem... én szinte azonnal megadtam magam, nem kezdtem ostoba hősködésbe. Nem kellett volna megölnöd Hájas Gurondot, s akkor te is könnyebben megúszhattad volna!

A félork megrándult a számtalan válogatott kínzás emlékére, mely lelkileg és testileg egyaránt alaposan megviselte. Majdhogynem megtörte.

Ywerd segített, hogy felelős posztot kapjak a készülő hadjáratban. Ő szabadított meg az esküm alól, hogy szabadon, belátásom szerint cselekedhessek. Aztán pedig minden a terv szerint történt... a Káosz erői átvették a hatalmat, s a mi szerepünk is megváltozott.

– Ywerd – motyogta a félork, s nagyon csúnyákat gondolt magában egykori társáról. – Yennon Szigetén úgy tett, mintha meg sem ismerne, s az Ylmor nevet használta. S en gem... nem kérdezett a szökést illetőleg...

Alurion elvigyorodott.

– Felvetődött a kérdés, hogy téged is beavassunk-e, de mindketten úgy véltük, túl veszélyes lenne.

Skandar Graun hosszan fontolgatta ezt a kijelentést.

– Ha bunkó állatnak tartasz, ne kertelj, mondd ki nyugodtan, most... úgy se' tudlak pofán vágni érte!

– Nos, e megállapítás nem nélkülöz éppen minden alapot...

– Nem szóltatok a büdös orknak – dühösködött Skandar Graun –, mert attól tartottatok, hogy amilyen agyalágyult, azonnal elárul benneteket, mi? Ti ketten kiterveltetek valamit, az ork meg ott rohadjon meg, ahol van, mi? Pedig mindketten nekem köszönhetitek azt a hitvány életeteket! Azt az áruló istenit az ocsmány pofátoknak! Ti két rohadék, ha a Limbón sejtem, hogy ennyit ér a hálátok, ott... igen, ott kellett volna szétvernem a fejeteket!

Alurion komoran megrázta a fejét.

– Nyugalom! – hűtötte le határozottan. – Ha így vergődsz, a növények csak még jobban rád szorulnak, s nem teszel majd túlzottan jó benyomást a Nagy Mesterre.

– Teszek én a ti Nagy Mesteretekre! – ordította Skandar Graun magából kikelve. – Majd mindjárt megmutatom, mire képes egy ostoba ork! Te nyavalyás kis pojáca! Te gennyes kis tetű! Te...

Alurin egy mordulással nekirontott, s ütni, verni kezdte a tehetetlenül vergődő foglyot, mint tette már ezelőtt is egy alkalommal, a Limbón. Hét-nyolc hatalmas pofon közben kétszer térden, egyszer pedig alantas módon gyomron rúgta kiszolgáltatott áldozatát, hogy a nyomorult félork már csak üvölteni tudott kínjában.

– Na most átkozódj! – lihegte Alurion nekihevülten. – Na most járjon a szád, te tetves ork!

– BOSSZÚ! – ordította Skandar Graun minden idegszálával a varázslatra koncentrálva, ám a Káosz Szava ezúttal nem kattant a fejében, lévén hogy körülbelül fél órával korábban már aktivizálta, amikor Maldyce elől menekült. – Bosszú! – üvöltötte, szinte tajtékozva a dühtől. – Bosszú, bosszú, bosszú!

– Bosszú? – kérdezte izzadva a kis elf. – Hát akkor nesze! Ezt... Sharnáért! Ezt Krumáért! Ezt pedig Miráért! Ezt pedig... az összes szenvedésemért!

Az, hogy mind közül leginkább saját szenvedéseit tartotta legfájdalmasabb, azzal mutatta ki, hogy lágyékon rúgta a félájult félorkot, majd orvul lefejelte, hogy Skandar Graunnak betört az orra, s sötét vére lecsorgott a szájába, az állára.

– Ezt pedig... tudod, kiért kapod? – érdeklődött lihegve a bosszúálló kis druida. – Tudod, kiért?

– A jó... édes anyádért... – hörögte Skandar Graun –, amiért téged a világra szült!

– Hé... még van kedved... akkor nesze!

– Elég! – A szép arcú druida nő ugrott oda rosszalló arckifejezéssel, s valósággal ellökte a meglepett Aluriont.

– Mi? – tajtékzott a mokány elf. – Arian! Ez a mi ügyünk! S ha azt hiszed, hogy neked...

A nő félrelépett, s mindkét karjával az ég felé intett.

– Alvax fődruida! Érkezik.

Mindannyian az égre pillantottak, még Skandar Graun is, aki morogva köpködte betört szája és orra vérét maga elé.

A magasban keringő fekete pontok közül három nagyobb madár vált ki, s egyenesen a tisztás felé tartottak. Egy kőszáli sas, egy karvaly és egy egerészölyv bukott alá a magasból. Először a karvaly és az ölyv szálltak le, s alig érintette a karmuk a talajt, szinte azon nyomban emberré változtak. Az átalakulás egy szemvillanás alatt ment végbe, mégis érzékelni lehetett némi fokozatosságot, ahogy az egyes testrészek kialakultak. A karvaly helyén egy zöld köntösű, fekete hajú, szúrós tekintetű, szikár ember jelent meg, az ölyvből egy fehér köntösű asszonyság lett, akinek hosszú, ősz haja a vállára hullott, s bár nem látszott még vénasszonynak, arcáról már tovatűnt a hajdani ifjúság di csősége.

Utolsóként a kőszáli sas szállt le, s mielőtt átváltozott volna, mintegy üdvözlésképpen még verdesett a szárnyával. Aztán pendülés hallatszott, és minden átmenet nélkül a sas helyén egy két méter magas, arányos felépítésű, izmos férfi állt. Büszke vonásai, görbe orra, mandulavágású, ezüstös szeme, hegyes álla egészen különleges karaktert kölcsönöztek keskeny arcának. Magas volt, de nem vékony, karcsú, de nem szikár. Ha lehet mondani, egész testfelépítése valami robosztus, baromi erőről tanúskodott, míg különleges arcának minden vonása egy hatalomhoz, parancsoláshoz szokott egyéniségről árulkodott.

Bíborszínű, rúnákkal díszített, ezüst szalagokkal szegett palástot viselt, apró copfocskákba font hosszú, gesztenyebarna haját a homlokán egy fura mintájú, csavart bőrpánt fogta össze, alsó lábszárán faragott bőr lábszárvédő feszült, lábán valami áttetsző papucsféle fityegett.

Egy elefántcsont végű, faragott botot tartott a kezében, annak a végét döntötte meg kissé üdvözlésképpen az egybegyűltek felé.

Aztán a következő pillanatban a növények hirtelen emelkedni kezdtek alatta, mintha őt is foglyul akarnák ejteni, akárcsak a félorkot, ám ehelyett egészen más történt. A fűszálak és kisebb virágok dús formákba fonódtak, s szinte fél perc sem telt bele, egy növényekből és ágacskákból font, trónszerű alkotmány emelkedett a jövevény mögött. A hatalmas termetű férfi, akihez képest Alurion szánalmas kis törpének tűnt, habozás nélkül helyet foglalt.

Érdekes módon, tekintélyes termete ellenére a súlya nem lehetett valami nagy, mert az ingatagnak tűnő növényalkotmány épphogy csak megereszkedett alatta.

– Nos? – kérdezte minden bevezetés vagy üdvözlés nélkül.

Alurion máris a jövevény elé sietett, és meghajtotta a fejét.

– Elkaptuk azt a félorkot, aki számos társunk vesztét okozta.

A Nagy Mester futólag a véres ábrázatú Skandar Graunra pillantott. Nem tett semmilyen megjegyzést.

– A bűnei? – kérdezte kényelmesen hátradőlve.

– Szinte megszámlálhatatlanok.

– Meglehet. Ám az ítélethez ismernem kell valamennyit. Alurion sóhajtott.

– Úgy legyen! Lendoron megölte Nicolaus testvérünket, aki bár a belső hierarchia legkülső szintjén állt, egy igen kényes megbízatáson dolgozott. Ezt követően a Limbón miatta halt meg Krurna, aki hosszú életét hitünk ápolásának szentelte. Ugyancsak a Limbón miatta pusztult el Magas Testvérünk, Sharna, aki bölcsességéről és helyes döntéseiről volt közismert valamennyiünk előtt. S ugyancsak a Limbón ez a félvér okozta a vesztét a kedves Mirának, aki, bár igen ifjú és tapasztalatlan volt, különleges adottságaival nagy hasznára lehetett volna a Szent Egyensúlynak. S min dezek mellett, miközben a társai sorra lehullottak mellőle... az ő hibájából, én is fájdalmas és igen rettenetes sebet kaptam... majd pedig miatta... Mark'yhennon fogságába estem, hűséget kellett neki fogadnom, s egy kurta időre fel kellett hagynom hitem gyakorlásával... s ezért a kiesett időért... amint itteni feladatom bevégeztetett... tíz éven át mélységes vezeklésbe kell temetkeznem... Skandar Graun felkapta a fejét.

– Miattam? – sziszegte. – Miattam pusztultak el valamennyien? Nem túlzás ez?

Alurion megperdült.

– Ha nem ölöd meg Nicolaust, néhai társaim és én nem vagyunk kénytelenek utánad menni a Limbóra. Még ma is élnének.

– Ti törtetek az én életemre! – tiltakozott a félork. – És egyébként is... Krurnát a ti villámotok ölte meg, Sharna és Mira pedig Maldyce áldozata lett...

Alurion paprikavörös lett.

– Idehallgass, te...

A Nagy Mester kissé felemelkedett a fűtrónjáról.

– Csendet! Az én jelenlétemben csak az beszélhet, akit kérdezek.

A kis elf azonnal lehiggadt, és fejet hajtott.

– Ezek a bűnei, Mester.

A druidák Nagy Mestere hátradőlt fura trónján, ujjaival szórakozottan dobolt egy vastagabb ágon, s a homlokát ráncoló félorkot szemlélte.

– Ezek hát a bűnei? – tette fel a költői kérdést, s választ sem várva intett Skandar Graunnak. – Nos, félvér, tagadod talán, hogy előbb megnevezett híveink a te hibádból haltak meg?

A félork mogorván nézett maga elé.

– Ölj meg, ha akarsz, engem nem érdekel! Szolgáltass igazságot, ha számodra ilyen az igazság!

A Nagy Mester elengedte a füle mellett Skandar Graun szavait, s Alurionhoz fordult.

– Felsoroltad a bűneit. Tetemesek. Szól valami mellette? Alurion elvörösödött.

– Igen.

A Nagy Mester felvonta a szemöldökét.

– Nocsak? Halljuk az erényeit, barátom!

– Az tagadhatatlan, hogy Nicolaust ő ölte meg... ám Mira, aki Nicolaus asszonya lett Lendoron... megbocsátott a félvérnek. S bár Sharna ragaszkodott ahhoz, hogy ezt a félvért a Druidák Tanácsa elé állítsa, úgy döntött, hogy a Tanács előtt ő kérni fogja Skandar Graun felmentését. S Krurna támogatta ezt a döntését.

A Nagy Mester szigorúan pillantott Alurionra.

– Mi indokolta ezen döntésüket? A kis druida sóhajtott.

– Sharna, Mira és Krurna... egy idő után hinni kezdtek Skandar Graun ártatlanságában.

– Hogyan?

– Az a tény, hogy Skandar Graun volt Nicolaus gyilkosa, tagadhatatlan, ő maga sem titkolja. Ám az indítéka némileg elfogadható. A helyzet ismeretében... még Mira is elfogadta, hogy nem tehetett másképp. Ha ő nem öli meg Nicolaust, testvérünk cselekedett volna ellene hasonlóképpen. S a rosszindulat... a félork viselkedése, önmagába fordulása láttán... azt hiszem, kizárható.

A Nagy Mester hosszan gondolkodott.

– Értem – jegyezte meg végül. – Fogadjuk el néhai testvéreink véleményét. Ám... még nem ismerjük a tiédet.

Alurion arca elsötétült.

– Én nem értettem egyet velük. A félork gyilkos. Megérdemli a halált.

– És mégis... ha jól érzékelem, valamit fel tudsz hozni a mentségére. Nem így van?

Az elf sötét arcán még sötétebb kifejezés jelent meg.

– Én a halálát kívántam. S véleményemen még mindig nem változtattam.

– Mégis... valamit meg akarsz említeni az érdekében. Vagy talán nem?

Alurion kényelmetlenül feszengett.

– Az igaz, hogy rengeteget ártott nekem, sokat szenvedtem miatta... ám amikor szinte halálos sebet kaptam, bekötözött, meggyógyított, s a vállán cipelt magával. Azt mondta, hogy ha már a barátait nem tudja megmenteni, legalább az ellenségét mentse meg. Pedig tudta... hogy addig nem nyugszok, amíg nem végzek vele.

A Nagy Mester ismét figyelmesen végigmérte az egyked vűen álldogáló Skandar Graunt.

– És mindamellett – folytatta morózusan Alurion –, nem sokkal a jöveteled előtt oly dühbe hozott, hogy össze kellett vernem. S mivel ezt egy megkötözött fogollyal tettem, saját becsületemen ejtettem csorbát. Ezzel tisztában vagyok, s tenni fogok róla, hogy helyreállítsam lelkem egyensúlyát.

A druidák Nagy Mestere felkelt a székéből, és ruganyos léptekkel odasétált egészen a közönyösen várakozó félork elé.

– Miféle szerzet vagy te, Skandar Graun? – kérdezte inkább érdeklődő, mintsem bántó hangon. – A barátaidat, társaidat megölöd, az ellenségeidet pedig életben hagyod?

A félork kegyetlen pillantást vetett rá.

– Ha nem fognának ezek a vacakok... és a kezemben lenne a láncos buzogányom... megmutatnám, miféle szerzet vagyok!

Alvax fődruida elmosolyodott.

– Bizonyára érdekes testgyakorlás lenne. Ám attól tartok, egy efféle erőpróbát méltóságomon alulinak lennék kénytelen megítélni. Mindamellett, attól tartok, most egészen más kérdésekről kell döntenünk.

– Gyáva féreg!

A Nagy Mester szemmel láthatóan nem szívta mellre a sértést. Hanyag mosollyal az arcán még egyszer végigmérte a félorkot, majd a fejét rázta.

– Ha igaz, amit rólad tudok, te a szerencse kegyeltje vagy, és csodával határos módon menekültél meg nem egy kritikus helyzetből. Úgy tudtuk, hogy Mark'yhennon többi harcosához hasonlóan te is meghaltál, s most mégis feltűnsz, bajt keversz, valamiben mesterkedsz... vakmerően!

– De miben?

Skandar Graun amennyire a növényektől tudta, büszkén felvetette a fejét.

– Egy szót se' mondok, de annyit megsúghatok, hogyha megölsz, hamarosan bánni fogod, mert jelenleg ugyanazt az istent szolgáljuk mindketten, s amit teszek, azt az Egyensúly érdekében teszem. A Zöld Úrnő...

– Hazudik – szólt közbe rezignáltan Alurion.

– Zhénia, a Zöld Úrnő érdekében munkálkodok, akárcsak ti magatok. Többet nem mondhatok. Higgyetek, amit akartok!

A Nagy Mester mit sem foglalkozott ezzel az utóbbi kijelentéssel. Visszasétált a trónjához, helyet foglalt, s töprengve ült hosszú percekig. A csendet senki sem merte megtörni, még Skandar Graun sem. Merőn bámulta a druidák hatalmas termetű döntőbíráját, s a fejében gyors tervek körvonalazódtak. Azt érzékelte, hogy nemcsak a testét, de az agyát is béklyók fogják. Egyetlen varázslatot sem lenne képes aktivizálni. Ismerte már ezt az érzést. És gyűlölte is.

– Rendben – törte meg végül az egyre hosszabbra nyúló csendet a Nagy Mester. – A megfontolások ideje lejárt, ítélkeznünk kell. Ha valakinek van ellenvetése, még most mondja el... Jól van, ha nincs, akkor ítélkezzünk sorban, ahogy szokás! Élet vagy halál. Arian!

A szép arcú nő fejet hajtott.

– Az elhangzottakat mérlegelve... ártatlan. Sorba szólaltak meg a félkörbe gyűlt druidák:

– Nicolausért: halál.

– Élet.

– Sharna nevében: élet.

– Halál.

A Nagy Mester a mokány kis elfre pillantott.

– Nos?

– Amit a szívemmel kívánok – morogta Alurion –, az halál, kegyetlen halál... Ám amit a hitem sugall, az megbocsátás. Én azt mondom, ártatlan. – Alig tudta kimondani, mintha gombóc akadt volna a torkán:

– Élet!

– Bűnös – recsegte a Nagy Mester balján álló ősz hajú nő, aki egerészölyv formában érkezett. – Már rég rászolgált a pusztulásra. Halál.

– Halál – kontrázott rá az idős férfi, aki karvalyból változott át emberré. – Többszörös halál!

A Nagy Mester sóhajtott.

– Négy „halál”, négy „élet” ellenében – összegezte. – Ezek szerint ismételten rám vár a döntés. Hát... legyen!

Lehunyta a szemét, s a félork egész teste bizseregni kezdett. Úgy érezte, mintha láthatatlan ujjak nyúltak volna keresztül a koponyáján, s az agyában turkálnának, mintha a tudatát cirógatnák, mintha kikutatnák a legtikosabb gondolatait, mintha kiszívnák minden energiáját, mintha...

– Elég! – bömbölte dühödten. – Ölj meg, de ezt nem tűröm!

A Nagy Mester kinyitotta a szemét.

– Ez az ember – kezdte, erősen kihangsúlyozva az ember szót –, sokat vétett ellenünk, ám még többet önmaga ellen. Nyughatatlanságát egyfajta nyugalmi vágy vette át, s bánva bűneit megbékélt önmagával. Ítéletem ezek szerint... élet! Éljen hát, mert megérdemli! Éljen hát, mert vétkeiért nagyobb bűnhődés számára az élet, mint a halál! Én megbocsátok. A Druidák Tanácsának döntése: Skandar Graun éljen hát!

Skandar Graun csak most fogta fel, hogy az elmúlt pillanatokban a sorsáról döntöttek. Nem értette saját közönyösségét. Valami furcsa módon kívánta a halált, ugyanakkor fájt volna megválni az élettől. Sohasem látni többé Hilgart, Baltás Bodint, meg a többieket. Sohasem állni bosszút az áruló Ywerden...

Ám ezek szerint: élet!

– De, Mester! – ugrott elő zavart arckifejezéssel Alurion. – Skandar Graun maga a két lábon járó pestis! Halált és pusztulást terjeszt! Nem engedhetjük, hogy szabadon rója e világot! Ő az, akinek a birtokában van a Káosz Szava! Ő az, aki rontást hoz mindenkire!

A Nagy Mester döbbenten meredt a félorkra.

– A Káosz Szava?

– Tudomásom szerint Mark'yhennon egyik fővarázslója, Lendori Peltár ismert valami legendát, mely szerint a félorkot el kellett volna pusztítania!

Alvax fődruida arcvonásai megkeményedtek.

– Döntésemet visszavonom – sziszegte. – Arra, akinek a fejében a Káosz Szava lapul, nem várhat más ítélet, mint halál! Távozásomat követően haladéktalanul öljétek meg!

 

 

8. León Silver

 

A Nagy Mester szinte azon nyomban visszaváltozott kőszáli sas alakjába, s két társát meg sem várva rögvest a levegőbe emelkedett. A karvaly és az egerészölyv tíz másodperccel később követte.

Alurion hosszan nézett a távozók után, majd idegesen megnyalta az ajkát, s a fogva tartott félork felé fordult.

– Hogy akarsz meghalni, félvér?

– A te szétloccsant koponyádon röhögve – felelte Skandar Graun. – Vagy annak a lotyó elf anyádnak a karjaiban!

Alurion arcán rángatózni kezdtek az izmok, a keze ökölbe szorult.

– Imádkozz... még utoljára ahhoz az istenhez, akihez akarsz!

– Imádkozz te! – kiáltotta Skandar Graun, és szinte kéjesen tette hozzá a parancsszót, mely már rég ott motoszkált béklyótól terhelt agyában: – Lensver! Lensver!

Bár varázslatot aktivizálni képtelen lett volna, ahhoz eléggé tudott koncentrálni, hogy a mellvértjébe zárt démont kiszabadítsa.

Lensver! Cherubionból!

Jóformán még ki sem mondta harmadjára a nevet, amikor hatalmas lökést érzett a mellén. Az oroszlánt formázó emblémából egy sötét árny vágódott ki, egy alaktalan, amorf lény, mely süvítve, bömbölve vágódott ki egy másik létsíkból. A démon!

Skandar Graun akkora lökést érzett a mellkasán, hogy még a növények szorítása ellenére is csaknem hanyatt vágta magát. Úgy érezte, mintha valami tréfás kedvű öszvér rúgta volna meg.

A fájdalomtól szemébe szökő könnyek függönyén keresztül még látta, ahogy az amorf alak emberi testet ölt, egy karcsú, ám őszes hajú fiatalember formáját.

– Ölj, démon! – kiáltotta a félork. – Ölj!

Alurion egy kiáltással felragadta a földről a harci kalapá csát, s a jövevénynek rontott. Az Arian nevezetű lány égnek emelt karokkal mormogni kezdett, a többi druida pedig valami fura dalt kezdett kántálni monoton ritmusban.

Skandar Graun csak azt látta, hogy az idegen testét halvány zöld izzás veszi körül, s Alurion harci kalapácsa zöldes szikrákat vetve úgy pattan le erről a páncélról, akárha másfél méter vastag acélfalnak ütközött volna.

S a következő pillanatban a mokány kis druida kezéből kihullott a fegyver. Alurion fájdalmas üvöltéssel a fejéhez kapott, illetve csak abba az irányba kapott, ahol egy tizedmásodperccel azelőtt még a feje volt. Ugyanis az idegen szeméből egy diónyi vörös szikra pattant ki, s Alurion homlokát érintve úgy robbantotta szét a hosszúkás fejet, mintha egy túlérett dinnyét lékelt volna meg.

Hangos sercegés hallatszott, ahogy a felhőtlen égből egy kékes-sárgás villám zúdult le, s az idegent körülvevő zöld fény bíborszínben felragyogott. A démon úgy rángatózott, mintha egész testét hozzá hasonló, ám miniatűr démonok szállták volna meg.

Rekedtes fájdalomüvöltés hagyta el a torkát, oly iszonya tosan idegen, oly másvilági tónusban, hogy még Skandar Graun is beleremegett.

– Ölj, Lensver!

A druidák ismét kántálni kezdtek.

Egy Skandar Graun-féle egyszerű halandót egy ilyen villám fekete szénné és hamuvá égetett volna, ám a démonnak szemmel láthatóan csak futólagos kellemetlenséget okozott.

A növények hirtelen gyors növekedésnek indultak a jövevény lába körül, ám amint a zöld fényt érintették, meg perzselődve, szinte azon nyomban elfonnyadva hullottak le.

A démon egy mordulással meglódult.

– Vissza! – sikoltotta Arian.

Újabb villám csapott le az égből, ám ezúttal, akárha valami tükörről, egyszerűen lepattant az idegenről, s egyenesen a fiatal nőt találta telibe. Arian azonnal szénné égett.

A druidák rekedtes üvöltéssel, puszta kézzel támadtak az idegenre. Ám annak, mintha zöld, lila, kék és sárga fény-karjai nőttek volna, kinyúlt a támadói felé, egyszerre torkon ragadta mind a négyet, s a következő minutumban négy ernyedt test lógott a fénykarokon, nem pedig négy elszánt támadó.

A színes karok szertefoszlottak, s a hullák a földre zuhantak.

A démon Skandar Graun felé fordult. Fura, megmagyarázhatatlan őrültség, idegenes gyűlölet parázslott a barna szempárban. Az enyhén szeplős arcot őszes, barnás borosta lepte, a csőrszerűen előreugró orr hegyén szikrázott az élénkzöld fény.

– Elég! – kiáltotta rémülten Skandar Graun. – Elég! Parancsolom!

A gyilkolásra kész démon megtorpant, arcvonásai ellágyultak, szemében zavar villant.

– Parancsolod? – suttogta természetellenesen torz hangon. – Ki vagy te... eemsi, hogy parancsolgatsz nekem? És miféle... növényi öltözéket viselsz?

– Megállj! – morogta a félork dühösen. – Ne gyere közelebb!

A démon zavart kifejezéssel pillantott a félvérre, aztán úgy vette szemügyre a környezetét, mintha most látná először.

– Hol vagyok? Ez... Amrik? Ez lenne Otoaak birodalma? És mifélék voltak, akik rám támadtak?

Úgy látszik, a Skandar Graunt tartó növények valamilyen szoros összefüggésben állhattak a druidák életerejével, mert ahogy azok elpusztultak, a növényi béklyók egymás után hullottak le a félorkról.

Skandar Graun azonnal felkapta a láncos buzogányát, és gyanakvóan bámult a démonra. Ha nem lengené körül az az élénkzöld fény, átlagos embernek látszana.

Az idegen közelebb lépett, s úgy tűnt, nincs benne támadó szándék. Azért, biztos ami biztos, a félork erősebben szorongatta a fegyverét.

– Tudod, én ki vagyok? – szólalt meg ismét az idegen, s ha lehet, a hangja még torzabbnak hatott, mint korábban. Mintha a sír mélyéről hallatszott volna, vagy akár egy üvegcserepekkel töltött láda belsejéből. – Tudod, én hogy kerültem ide?

– Lensver vagy... Kergeómiumból... – jelentette ki a félork magabiztosan.

– León Silver – helyesbített a másik. – Cherubionból... De... ki vagy te, és miféle vidék ez?

– Az én nevem Skandar Graun, és ez itt Borengorf kör nyéke.

– Borengorf? – fontolgatta az idegen. – Ez Amrikban van?

– A fenét! – röhögött fel a félork. – A Kondor Birodalomban.

– Kondor Birodalom? Értem... de mi a kontinens neve? Biztos, hogy nem Amrik?

A félvér vállat vont, és közben lapos pillantást vetett a fűbe harapott druidák felé. Egyértelműen halottnak tűntek. Egyikük sem mozdult.

– Te Skandar Graun... – folytatta a kérdezősködést az idegen. – te Otoaak népéből való vagy?

A félork lebiggyesztett ajkakkal meredt a férfira.

– Ezt sértésnek szántad?

León Silver szűk körben járkált fel-alá.

– Érthetetlen.

Skandar Graun közelebb lépett, és bizonytalan mozdulatot tett a mellvértje emblémája felé.

– Nem bújsz vissza? – kérdezte csak úgy mellékesen. A démon igen bamba képet vágott.

– Mi?

– Csak azt kérdeztem, nincs esetleg kedved visszabújni a helyedre. Ha kinn akarsz maradni még egy darabig, én benne vagyok, de lassan el kéne tisztulni innen, mielőtt újabb druidák érkeznek. Meg aztán Hilgar már biztosan ag gódik.

León Silvert nem hatotta meg a hosszú monológ. Úgy tűnt, az egészből mindössze egyetlen szót hallott meg.

– A „helyemre”??

Skandar Graun megdöngette a mellvértjét.

– Hát, ide.

A jövevény megütközni látszott.

– Azt akarod mondani, hogy az én „helyem” a te mellka sodban van?

– A vértben. Az emblémában. Itt.

– Mármint hogy ott? Biztos, hogy jól érzed magad? Nem sütött egy kicsit túl melegen a nap, vagy ilyesmi...

– Ugyan! – horkant fel a félork. – Te egy démon vagy abból a Cherubion nevű dimenzióból. Ebben a mellvértben lakoztál, én idéztelek meg, hogy megvédj Alurion és társai bosszújától. Rendben. Elvégezted a dolgod, de most, hogy már megtetted a kötelességed, nem gondolod, hogy ideje lenne visszabújni?

León Silver hátborzongató hangon felhorkant. Ezúttal mintha még távolabbról jött volna a hangja.

– Nézd, nem akarom én erőltetni a dolgot... – tette hozzá sietve Skandar Graun –, csak úgy eszembe jutott.

Azonban úgy tűnt, a démon ezt meg sem hallotta. Egész testében megremegett.

Gyengülök. Elerőtlenedek. És nézd... nem tudok elmozdulni innen!

Próbálta megemelni a lábát, ám az valósággal gyökeret vert a földbe, nem mozdult.

– A druidák átka – vélte Skandar Graun. – Hallottam már olyat, hogy haláluk után beteljesül az átkuk az elpusztítójukra.

– Mindegy – suttogta az idegen. – Ez úgyis csak álom. Egy ostoba álom. Hamarosan fel fogok ébredni, és elfelejtem az egészet.

– Nem kellene megpróbálnod visszabújni a mellvértbe? – próbálkozott a félork. – Talán ott új erőre kapnál.

León Silver a fejét rázta.

– Ugyan. Nevetséges. Én nem mergháni vagyok, hanem ghird.

Ezt a félork egyáltalán nem értette. Idegesen pillantott a tisztás fölött köröző madarakra. Közelebb lépett a mereven álldogáló jövevényhez.

– Majd én... a hátamra veszlek, és elcipellek a többiekhez...

– Nem! – rikoltotta León Silver. – Ne nyúlj hozzám! Úgyis hamarosan felébredek!

– De…

A démon szemében vad fény villant, arca kegyetlen kifejezést öltött.

– Nem nyúlhatsz hozzám, Skandar Graun! Ha megérintesz, megöllek!

A félork megmarkolta a láncos buzogányát.

– Te az én démonom vagy, és...

– Miért akarsz meghalni, Skandar Graun? Miért akarsz elpusztulni épp az én kezem által?

A félvér komoran meredt maga elé.

– A halál olyasvalami, amitől már rég nem félek. Egyfajta megnyugvás, egyfajta feloldódás, megszabadulás a felelősségtől, az örök megpihenés.

León Silver egy szót sem szólt.

A félork teleszívta a mellkasát levegővel, és az égen köröző madarakra pillantott.

– Biztos, hogy nem tudsz innen elmozdulni?

– Ha tudnék is... miért akarnék? Hiszen azt sem tudom, hol vagyok, s azt sem, miképpen kerültem ide Cherubion-ból. Egy pillanattal előbb még... úristen! Chlovia! Egy vénasszony! Úristen! Egy vénasszony! Ki tette? Ki művelte ezt vele? Mágia! Feketemágia!

Skandar Graun vállat vont.

– Talán van valaki, aki több hasznodra lehet a feketemágia tanaiban, mint én. Ainar, a Zöld Boszorkány. Maradj itt... elmegyek érte!

– Chlovia! – kiáltotta León Silver, és keservesen zokogni kezdett.

A félork futva távozott a tisztásról; jóformán menekült. Ugyan ki látott még bőgő démont? Aki ráadásul képtelen mozdulni a helyéről.

Mivel idefelé jövet alig-alig figyelte az utat, csak találomra indult el abba az irányba, amerre Borengorf városát sejtette.

Idegesen gondolt arra, hogy túl sokáig késlekedett, a társai már valószínűleg aggódnak miatta, s lehet, hogy időközben a karaván is útnak indult Groomarba.

S még idegesebb lett, amikor eszébe jutott, hogy tulajdonképpen mi okozta ily mértékű késlekedését. Maldyce nősténydémon elől menekült. Maldyce itt van valahol a városban, és az ő alakját viseli. Egy ál-Skandar Graun!

Hirtelen megtorpant, a vére egy pillanat alatt jéggé dermedt az ereiben, s a mellkasában majdhogynem megállt az ütő!

– Yvorl redves farkára! – tört ki belőle önkéntelenül a már-már elfeledett káromkodás.

Ha valamelyik társa találkozik az ő testét felvevő nősténydémonnal, esetleg elárulhatja magát, Maldyce megöli, felveszi az ő alakját, és bármikor lesből csaphat le rá, ha újra találkoznak. Meglehet, hogy amikor visszatér, Bodin vagy Drelgar testében már Maldyce nősténydémon fog várni rá! És neki esélye sincs, hogy leleplezze, mielőtt a baj bekövetkezhetne!

– Yvorl redves farkára! – fakadt ki belőle ismételten, s a fogát összeszorítva még inkább szaporázta a lépteit.

Egy pillanat múlva megtorpant, előhúzta köpenye béléséből a khentát, és a földhöz vágta. Mikor eszünk? – hangzott fel a fejében.

– Majd – felelte a félork, és heves vágtára ösztökélte hátasát.

Hamarosan elérte a város peremét, minden dühös követelése ellenére eltűntette a khentát, és sietve vágott át a mindenhol jelenlévő részeg harcosokon, serénykedő szolgákon. Gyorsan, ám ugyanakkor óvatosan haladt; nem szeretett volna Maldyce karjaiba rohanni.

Arra gondolt, hogy a nősténydémon, ha van esze, ezóta már megvált a Skandar Graun-alaktól, s valaki más formáját öltötte magára. Ezáltal váratlanul, s bármikor várható, hogy lecsap reá. Lehet Maldyce az a látszólag részegen heverő ork is, vagy akár az a nagy hasú, terhes ember nőstény, vagy akár az a félmeztelen kölyök, vagy az a szőrös képű törpe harcosnő, vagy akár bárki...

– Skandar Graun! – reccsent rá egy hang. – Hol az ördögbe...

– Bodin! – morogta a félork gyanakvóan. – Mit keresel te itt?

– Téged! – rikkantotta a törpe. – A karaván már egy órája útnak indult! Csak rád vártunk! – Gyerünk!

A félork valami ravasz, fogós kérdést készült feltenni. Csak úgy, a biztonság kedvéért.

– Te Bodin... eladtad már a piacon annak a trollnak a bal alkarját, amit a tengerparton metszettél le?

A törpe megrökönyödve meredt rá.

– Megvesztél?

– Hát csak azért, tudod... Ha a hegyi óriás méteres péniszére gondolsz, eszem ágában sincs eladni. Megtartom kabalának. Majd felfűzöm egy aranyláncra, és a nyakamba akasztom.

A félork azonnal megnyugodott. Ez a Bodin valóban az igazi Bodin.

– Hol vannak a többiek?

– Téged keresnek.

– A francba!

– Még neked áll feljebb? – méltatlankodott a törpe. – Arról volt szó, hogy bekukkantasz a városba információszerzés végett, nem pedig arról, hogy órák hosszát csámborogsz összevissza! Hol a francba' jártál? Tán a kirakatokat nézegetted?

A félork elkomorodott.

– Összeakadtam egy régi cimborával.

A törpe értő pillantást vetett rá.

– Remélem, mormoltál érte egy imát, mielőtt elkapartad.

Skandar Graun felkapta a fejét.

– Hol van Ainar? Van egy érdekes problémám a számára.

– Ez remek! – morogta Bodin. – Az életbe' nem érjük utol a karavánt!

Sietve indultak meg a táborhelyük felé. A többiek már majdnem teljes létszámban türelmetlenül várakoztak. Csak Drelgar és két törpéje hiányzott.

Ainar dühös képpel indult meg a félork felé.

Skandar Graun, hogy megelőzze a letolást, azonnal előhozakodott a problémájával.

– Maldyce! – morogta. – A nősténydémon a Limbóról. Itt van Borengorfban, és az én alakomat viseli. Üldözött...

– Micsoda?

– És Alurion! Egy renegát druida. A Káosz szolgálatában állt.

A fekete képű boszorkány összevont szemöldökkel meredt rá.

– Csak „állt”?

– Igen – hadarta a félork. – Ő meg a druida barátai... halálra ítéltek. Én viszont megidéztem egy démont, és az elintézte őket.

A boszorkány arcán hitetlenkedés jelent meg.

– Te... démont?

– Éppen ez az – magyarázta széles gesztusokkal a félork. – Ott maradt a tisztáson. Mozdulni is képtelen.

A Zöld Boszorkány mély lélegzetet vett.

– Mármint... a druida?

– Dehogy! A démon. Képtelen elmozdulni arról a helyről, ahol hagytam. Valami feketemágiát emlegetett. Rád gondoltam.

– Indulnunk kellene! – szólt közbe Drelgar morózusan. – Ha lemegy a nap, kutyagolhatunk sötétben, hogy utolérjük a karavánt.

Ainar némi keresgélés után egy apró üveggolyót húzott elő az erszényéből.

– Hol hagytad a démont? – kérdezte izgatottan. A félork visszafelé intett.

– Arra... egy hosszúkás tisztáson.

– Visszatalálnál?

– Naná!

A Zöld Boszorkány fekete képére mohó kifejezés telepedett. A félork még vérfoltos orra elé tolta a kis üveggolyót, mintha meg akarná szagoltatni vele.

– Nézd jó erősen a golyó belsejét!

– Egy frászt! – húzódott el mérgesen Skandar Graun. Ezt a trükköt egyszer már Peltár is megetette velem... aztán meg hűséget kellett esküdnöm neki.

Az elf nőstény elhessegette ezt a lehetőséget.

– Látod a golyó közepén azt a kis pontot?

– Ühüm.

– Akkor nézd erősen, és gondolatban indulj meg abba az irányba, ahol a démont hagytad!

– Hol jársz? Mit látsz?

Skandar Graun komoran meredt a kis golyóbisba.

– A város szélén... itt a mocskos szökőkút, ott a lerombolt szobor... egy sikátor, egy döglött kutya a romok mellett... egy részeg katona hever pontosan előttem...

– Menj át rajta nyugodtan! – vetette oda a Zöld Boszorkány. – Nyugodt lehetsz, nem fog megneheztelni érte.

– Jól van... átléptem, és most...

– Mehetsz ám gyorsabban is!

– Mennyire gyorsan?

A fekete képű boszorkány elfintorodott.

– Mint a szélvész, mint a gondolat... Képzeld azt, hogy repülsz!

Skandar Graun elképzelte, s az üveggolyóban kibontakozó tájak szélsebesen suhantak el alatta. A hosszú szekérút, melyen perceken át lovagolt a khentán, most egy szemvilla nás alatt összezsugorodott, s mire észbe kapott volna, máris az erdő szélén járt. Itt „lassítania” kellett, hogy el ne vétse a helyes irányt. Aztán máris feltűnt előtte a hosszanti tisztás, teleszórva a druidák hulláival, s a közepén, mint valami félbe vágott fatörzs, zöldes fényben izzva ott állt a démon, Lensver. És még valaki...

Skandar Graun felordított.

– Ott vagy? – kiáltotta a boszorkány.

– OTT VAGYOK! – üvöltötte Skandar Graun. – ÉN vagyok ott! Magamat látom!

Ainar mindkét kezével olyan mozdulatokat tett, mintha meg akarná paskolni a kis üveggolyócskát, s az lüktetni kezdett, a kép megremegett, elhomályosult a félork szeme előtt.

– Tágulj! – parancsolta a Zöld Boszorkány. – Nyílj meg nekünk, golyó!

Halk pukkanás hallatszott, s a félork elvakultan hunyorgott attól a színorgiától, mely a szeme világának rontott.

Mikor kinyitotta könnyező szemét, az előbb kicsiben látott jelenet most élet nagyságúnak tűnt, mintha ő is ott állt volna a tisztáson, s mellette Ainar úgyszintén.

Még a hangokat is hallották.

– Skandar Graun – csodálkozott a démon furcsa, túlvilági hörgéssel. – Egyedül tértél vissza?

– Egyedül? – kérdezett vissza a sunyin közeledő félork. Az igazi Skandar Graun felordított.

– Maldyce!

Ám úgy tűnt, dacára annak, hogy ő mindent hall és lát, azok ott a tisztáson még ezt a kiáltást sem hallották meg. Tehát a kapcsolat egyoldalú.

– Nem tudok mozdulni e helyről – magyarázta León Silver. – Nem értem. Most már csak arra vagyok kíváncsi, hogyan kerülhetek vissza Cherubionba.

– Földbe gyökerezett a lábad? – kérdezte az ál-félork, és alattomosan próbált úgy helyezkedni, hogy a földhöz szögezett ember hátába kerülhessen.

– Meg fogja támadni – suttogta Skandar Graun. A Zöld Boszorkány elvigyorodott.

– Lensver és Maldyce. Démon a démon ellen!

– Mit akarsz, Skandar Graun? – kérdezte gyanakodva Silver.

Az ál-félork gonoszul elvigyorodott.

– A fekete lelkedet!

– Vissza!

Maldyce vad rohammal vetette rá magát a földhöz szögezett alakra. Nem használt fegyvert, izmos karjaival próbálta elkapni ellenfele nyakát, s ujjai végén hirtelen hegyes karmok nőttek.

Ám ezek a karmok csikordulva csúsztak el a démon fénypáncélján, és Maldyce felsikoltott a fájdalomtól.

– Vissza! – ordította León Silver, egész testében megremegve. Az összecsapás neki is fájhatott. – Vissza, te őrült!

Az ál-Skandar Graun két lépést hátrált, mintha részegen tántorogna, aztán iszonyatosat üvöltött, s rettenetes hangja még az üveggolyó mágiáján át figyelőket is a végletekig megrázta.

A hangtámadás erejétől a tisztás szélén egy kisebb szikla darabokra hasadozott, s széthullott, mellette egy fatörzs derékba tört. León Silver úgy libegett, mint magányos nádszál a viharban. Mintha nem is hang, hanem vad szélroham próbálta volna a lábáról ledönteni. A zöld fény lüktetett a teste körül, néha egészen elhalványult, majd hirtelen vakítóan felragyogott. Egyre hosszabb időre halványult el, s egyre kevésbé ragyogott. A végén már úgy tűnt, mintha teljesen meg akarna szűnni.

– Megöli! – suttogta Skandar Graun.

A félork alakot viselő nősténydémon előrenyújtotta karmos mancsait, s ujjaiból vörös lángnyelvek csaptak ki. S a lángok szinte tetőtől talpig végigperzselték León Silver testét. A zöld ragyogás most már végképp megszűnt.

S ekkor, mintha valami álomból ocsúdna, s valami más álom homályosítaná el a nézelődők agyát, Skandar Graun csak annyit látott, hogy León Silver emberi alakja meginog, a kontúrjai megremegnek, s valami füstszerű, fekete anyaggá változik. Egy amorf, ám mégis rettenetes lénnyé.

Egy merő iszonyattá.

Még Maldyce, a nősténydémon is meghátrált egy pillanatra.

– Mi vagy te? – bömbölte.

Az amorf tömeg meglódult, fekete karjaival az ál-Skandar Graun után nyúlt, megragadta, a levegőbe emelte, majd iszonyatos energiával a földhöz csapta. Ezt a mozdulatát négyszer is megismételte, mire a félorknak kiloccsant az agyveleje. Ám a démon még ezzel sem elégedett meg. Fekete füstkarjaival megmarkolta ellenfele két bokáját, a magasba emelte, iszonyú reccsenés hallatszott, ahogy a test hosszában kettészakadt, s a belső szervek kitódultak.

S szinte ugyanabban a pillanatban, ahogy a két véres fél félork darab a földre hullott, a fekete iszonyat oszladozni kezdett, s a semmivé foszlott.

A pillanattal azelőtti mozgalmas küzdelem helyszínén most csak a régebben elpusztult druidák tetemei és a kettészakított ál-Skandar Graun hevertek. Minden csendes volt. Egy szellő se rezdült.

És ekkor a két véres félork darab szép lassan elkezdett megváltozni. A barnás bőrt vörös szőrzet váltotta fel, s a vérfoltok egyre kisebbedtek, mintha a nap fénye párologtatná el azokat.

A két fél test közelebb csusszant egymáshoz, elkezdett összenőni. S a Skandar Graun-fej fokozatosan alakult át. Vörös szőrzetű farkasfejjé.

– Maldyce! – suttogta Skandar Graun.

– A nősténydémon felállt, megrázkódott, a levegőbe szimatolt, aztán dühödten felbömbölt, négy lábra ereszkedett, és hatalmas ugrásokkal eltűnt a bokrok közt.

 

 

9. Groomar

 

Skandar Graun és Hilgar a saját khentájukon, Bodin, Ainar meg a törpék pedig a kölcsön kapott pónikon lovagoltak a szekérúton. Kissé lassabban haladtak, mert az egyik póni hátán két törpe volt kénytelen lovagolni, miután a khenták – Skandar Graun minden határozott tiltakozása ellenére – közös erővel (és némi álnoksággal) legyilkolták és felfalták a két málhás állatot, s az egyik pónit.

Ez persze némi konfrontációt okozott, ám a félork belátta, hogy a khentákat már igen rég etette meg, s végül is valahogy megoldódott a helyzet egy időre.

Mivel majd' félnapi késést kellett behozniuk, már esteledett, mire beérték a karaván utóvédjét, a lármás táborkövetőket, s a lemaradozott szekereket.

Az élen haladók épp ekkor döntötték el, hogy tábort vernek, s ekkor gyújtották meg az első tüzeket.

Ainar jelentkezett a piperkőc félelf kapitánynál, és hamarosan számukra is kijelöltek néhány sátrat. Mire a hold feljött, már ők is vidáman iszogattak, s a tűz fölötti nyársakon jókora húsdarabok sültek.

Skandar Graun komoran bámult a tűzbe, mialatt Baltás Bodin hetvenkedve bizonygatta, hogy tíz lépés távolságból bármiféle íjásszal szembe merne szállni a baltájával a kezében.

Hilgar ezt sehogy sem akarta elfogadni.

– Hisz' akkó' felnyársal a vesszejével! Bodin lebiggyesztette az ajkát.

– Arra sem lenne ideje, hogy a vesszőt az íjhúrra illessze. Mire kettőt pislantana, meglékelném az agyát. Azt se tudná, mi történt vele.

– Na ja – fűzte hozzá Drelgar. – Főleg ha manótáncot járnál előtte az óriás fütyijével.

A törpék mély hangon röhögtek. Bodin felfortyant.

– Hol egy íjász? Próbáljuk ki!

Skandar Graun kissé félrevonultan ült a tűz mellett, és a lángokba bámult. A hús, amit a nyárson tartott, lassan kezdett szénné égni.

Ainar, a Zöld Boszorkány érkezett meg valami megbe szélésről. Ügyet sem vetve a civakodó, vitatkozó törpékre, egyenesen a mogorva félorkhoz lépett.

– Ha nem jön közbe semmi, holnap délutánra Groomar alatt leszünk – közölte.

Skandar Graun vállat vont.

Holnap vagy holnapután... kit érdekel? A Zöld Boszorkány kutatóan nézett rá.

– Történt valami?

A félork a homlokát ráncolta, mintha csak nehezen fogná fel a kérdést.

– Pestis – suttogta. – Mi?

– Olyan vagyok, mint a két lábon járó pestis. Ainar sóhajtott, és letelepedett a tűz mellé.

– Aki a közelembe kerül, elpusztul.

– Én még élek. És a társaid is.

– Három törpe már elpusztult, Hilgar elhagyott, ő pedig... meghalt.

– Kicsoda?

– León Silver... Az a Lensver nevű démon, akit én idéztem meg Cherubigyóból. Segített rajtam, aztán Maldyce megölte.

Ainar legyintett.

– A démonok nem halnak meg. Anyagi valóságuk meg semmisül ugyan, de a saját létsíkukon tovább élnek, mintha mi sem történt volna. Azt persze nem hiszem, hogy még egyszer meg tudnád idézni... de nem kell lelkifurdalást érezned miatta.

Skandar Graun a két kezébe fogta a fejét.

Elegem van már a halálból és a gyilkolásból.

A Zöld Boszorkány felegyenesedett. Fenyegetően, pa rancsolóan, ellentmondást nem tűrően.

– Holnap eljő a végső leszámolás ideje számodra. Beteljesítheted bosszúdat az áruló Ywerden, aki a bajtársaid vesztét okozta. És ugyanakkor a Káosz Szíve közelségébe kerülünk. Nem... egyszerűen nem engedhető meg, hogy átadd magad holmi hasztalan búbánatnak! Ha úgy látom, hogy közös célunk szempontjából használhatatlannak bizonyulsz, én magam állítalak félre! Ezt jól jegyezd meg! Hosszú utat tettem meg, mire idáig eljutottam. Hatalmas felelősség nyugszik a vállamon, nem irgalmazhatok a gyengéknek. Ez a természet rendje. A férgesének el kell hullnia. Az arra érdemeseknek be kell teljesíteniük a feladatukat! Ha te gyengének érzed magad... nincs szükségünk rád. Menj ahová akarsz, ne tarts velünk holnap! Te magad dönthetsz. Eltűnhetsz őrökre, senki sem fog foglalkozni veled. Ám ha úgy döntesz, hogy holnap velünk tartasz, vetkőzd le minden gyengeséged! Erősnek kell lenned! Nekünk... a Szent Egyensúlynak szükségünk van egy erős, megbízható Skandar Graunra, ám semmi esetre sem kell egy ostoba, nyavalygós félork, akit pelenkázni kell!

Skandar Graun dühösen meredt a boszorkány fekete képébe.

– Én sem érek kevesebbet, mint Bodin vagy Drelgar, vagy bármelyik törpe!

– Ez meglehet. Ám neked jóval többet kell érned! S ha nem minden idegszáladdal az előtted álló feladatra koncentrálsz, ha nem lüktet az ereidben a bosszú érzése, ha nem járja át egész valódat a küldetés fontossága, akár ne is gyere velünk! Mert... kire számíthatok? Az ostromnál jól jön majd Bodin ügyessége, Hilgar baromi ereje, a törpék számbeli tényezője, ám ha egyszer majd bejutunk a falakon belülre... a titkos alagútba... ahol megannyi csapda vár ránk... kire számíthatok? Ha olyan szorult helyzetbe kerülök, ahol már nem segít a fegyver és az izomerő, kitől várhatok segítséget? Egy olyan félorktól, aki épp saját lelkét harapdálja?

A félork közönyösen nézett maga elé.

– Mi értelme?

– A Szent Egyensúly...

– Elegem van. Elegem az egészből. Ma megvilágosodott előttem, milyen értelmetlen az életem.

A Zöld Boszorkány sóhajtott.

– Ha valóban így érzed, az sajnálatos.

– Parányi bábu vagyok egy kozmikus játszmában. Egy egyszerű paraszt. Egy tudatlan ork... akitől azt várják, hogy megnyerje a küzdelmet. De mi esélyem? Mi esélyem olyan sokkal hatalmasabb bábuk ellen, mint Maldyce? Aki még az én leghatásosabb „fegyveremmel”, egy démonnal is elbánik? Ainar felállt, és a sátra felé indult.

– Értelek – fordult vissza még egy utolsó szóra. – Valamennyien bábuk vagyunk. Ám ez engem csöppet sem zavar. A sorsunk előre elrendeltetett. Ám nem minden tekintetben. Döntéseidet szabadon hozhatod. Csak hogy egy pél dát hozzak... ha ma éjszaka megnyugvásra vágysz, a sátram... a testem... nyitva áll előtted. Ez az én döntésem. S nem kizárólag a küldetésünk sikere érdekében hoztam.

A félork sűrűn pislogott, s vad gondolatok kavarogtak az agyában. Aztán a törpékkel együtt röhögő Hilgarra pillantott, s az óriásnő méhében növekedő porontyra gondolt.

Nagyot nyelt.

– Hilgar... – nyögte.

– Azt hiszed, nem vettem észre, hogy már... nem háltok együtt és szólni is alig szóltok egymáshoz.

– Ez nem számít.

Ainar arcán flegma mosoly jelent meg.

– Olyat ő nem adhat neked, amit én. Skandar Graun megrázta a fejét.

– Ám te sem olyasmit... amit ő ad nekem.

A Zöld Boszorkány sarkon fordult, és szó nélkül elsietett.

Másnap már korán reggel talpon volt a tábor, s bár az előző napi tivornyától kissé fáradtnak tűnt a csapat, a szekerek között korbáccsal rohangáló felügyelők hamar indulásra késszé tették a karavánt.

Mire a hosszú szekérkígyó útnak indult, álmosságnak, fáradtságnak nyomát sem lehetett felfedezni a hajcsárokon, katonákon, táborkísérőkön. Edzett, sokat próbált fickók voltak ezek, akiknek a mindennapi életéhez hozzátartozott a folytonos menetelés és a mindennapi tivornyázás.

Skandar Graun és Hilgar ez alkalommal nem khenta háton folytatták az útjukat. Óvakodtak megeleveníteni a hatalmas, szőrös testű, gyíkfarkú, ősmadárhoz hasonlatos szörnyetegeket, mert nem akartak felesleges feltűnést és riadalmat kelteni.

Hilgar „szép szavakkal felkéredzkedett” az egyik szekérre, s még a bunkóját is csak egyszer kellett meglengetnie, hogy helyet adjanak neki. Skandar Graun pedig ott kutyagolt a szekér mellett annak a négy mogorva félszerzetnek a társaságában, akiknek a helyét a terebélyes óriásnőstény foglalta el.

Már rég maguk mögött hagyták a hatalmas lapályt, melynek a közepén Borengorf városa terpeszkedett, s most fura, kis alapterületű, meredeken csúcsosodó dombocskák közt kanyarogtak. A satnya bokrok csak elszórtan törték meg a kiégett, barnásfekete fűmező egyhangúságát, fát pedig jószerivel látni sem lehetett.

Három óra hosszán át zörögtek előre megállás nélkül, amikor az élen haladó szekerek egyikének kiesett a bal első kereke, az a szekér pedig, amelyiken Hilgar terpeszkedett, újabb pár mérföld megtétele után, egy valamivel sziklásabb terepen tengelytörést szenvedett.

Ezen a ponton a félork kénytelen volt megválni egymás közt morgolódó félszerzet útitársaitól, akikkel az egész út folyamán fél mondatot sem váltott. Ettől kezdődően Hilgar cammogott mellette, s a beszélgetés ugyanolyan mederben folytatódott, mint az elmúlt három órában.

Skandar Graun lopva szemügyre vette az óriás nőstényt, aki alaposan megváltozott az elmúlt napokban. Vagy talán már az elmúlt hetekben? Hónapokban? Régi vitalitása már rég lefoszlott róla, s bár a terhességnek testileg nem sok jelét mutatta, kissé meglassult, szótlanabb lett, s még az a kevés humorérzék is kiveszett belőle, amivel korábban sem igen dicsekedhetett volna. Ha nem Hilgarról lett volna szó, Skandar Graun arra tippel, hogy a várható anyasággal járó nehézségeken tűnődik, elkövetkezendő sorsán töpreng, ám látva az óriás nőstény szokásosnál is jóval bambább képét, a „töprengés” és a „tűnődés” szó igencsak nem felelt volna meg a valóságnak. Semmibe révedés, bambulás – már inkább.

A félork megköszörülte a torkát.

– Ha csatára kerül a sor – kezdte, jóformán azt sem tudva, miként fejezze be a mondatot –, neked hátra kéne maradnod...

Hilgar valami vastag, barnászöld indán kérődzve fordult feléje.

– He?

– Csak azt mondtam, hogy majd ha verekedni kezdünk, kissé maradj hátra, nehogy megsérülj.

Az óriásnő lebiggyesztette az alsó ajkát.

– Ugyan.

– Legalább a kölyökre légy tekintettel. Valaki orvul hasba vág egy buzogánnyal, s megsérülhet a gyerek.

Hilgar legyintett hatalmas lapátszerű kezével, s ezzel elintézettnek nyilvánította a témát. Skandar Graun vállat vont.

– Ismét jót beszélgettünk – dörmögte az orra alatt. Hilgar erre már nem is felelt.

A félork már-már leállt eltöprengeni azon, mi okozhatta a törést a kapcsolatukban, s vajon ez az elhidegülés végleges-e, de aztán rájött, hogy ilyesmin töprengeni a jelen helyzetben értelmetlen.

Azonban mielőtt túltette magát a dolgon, eszébe villant, mit mondott Baltás Bodin az óriásnőkkel kapcsolatban: megszülni még megszülik a porontyukat, de utána nagyon rövid időn belül valakinek a nyakába varrják és sorsukra hagyják.

És ha Hilgar is ilyen?

Dél körül egy széles, agyagos vizű folyó sekély gázlóján keltek át, a túloldalt megitatták az állatokat, s menet közben a táborfelügyelők hideg ételadagokat osztottak ki. Épp csak pár falatot, hogy senkinek se korogjon különösebben a gyomra.

Az árnyékok már hosszúra nyúltak, amikor egy sűrű aljnövényzetű erdei útról előbukkanva hatalmas területet elfoglaló sátortábort pillantottak meg. A félork azon nyomban az ostromlott Groomar várát kereste a tekintetével, ám ameddig a szem ellátott, csak sátrakat és szekereket látott. Sík területen legalább egy mérföldnyi hosszan, s aztán az azt követő dombokon is apró sátrak emelkedtek az ég felé.

Az érkező karaván láttán a tábor szélén felállított őrök köré egyre többen gyűltek: sebesültek, és mindenféle és fajta táborkövetők, lotyók, jövendőmondók, fegyverkovácsok, szerencsejátékosok, egyebek.

Ainar, aki az első szekerek egyikén utazott, most bevárta Skandar Graunékat.

– Bodinéknak már szóltam – hadarta izgatottan. – Mi nem állunk le itt. Megyünk tovább Groomar felé.

– Miért? – kérdezte teljesen fölöslegesen a félork. – Még nem ott vagyunk?

A Zöld Boszorkány válaszra sem méltatta.

– Jól figyelj! – halkította le a hangját fontoskodva. – Ywerdet keressük majd, nála fogok jelentkezni, s a Zöld Úrnő nevében felkínálom a segítségemet. Akár igényt tart a közvetlen jelenlétemre, akár nem, a közelében maradunk, és szemmel tarthatjuk. Adandó alkalommal lecsaphatunk rá, végezhetünk vele és elorozhatjuk előle a Káosz Szívét. Nekem még van egy-két trükk a tarsolyomban, amivel meglepetést okozhatok.

A félork vállat vont.

– Gondolod, hogy Ywerd nem fog felismerni azonnal engem, Bodint vagy Hilgart, ha jelentkezünk nála? Szerinted elhiszi majd, hogy minket is a Zöld Úrnő küldött?

Az elf nő fekete képén olyan alattomos vigyor jelent meg, mintha arra készülne, hogy a következő pillanatban kiharapja a félork nyelvét.

– Boszorkány vagyok – lehelte, szinte élvezkedve. – Amint a karaván megérkezik, egy alkalmas helyen meg fogom másítani a külsőtöket. Még a szülőanyátok sem ismerne rátok.

– Legfeljebb az első arra járó varázsló – jegyezte meg Skandar Graun, aki veszi a fáradtságot, hogy mint idegenekre... ránk bocsásson egy álcalátó varázst, vagy akármilyen primitív kis azonosítást.

Ainar egy pillanatra lehunyta a szemét ekkora tudatlanság hallatán. Aztán amikor kinyitotta, nem mondott semmi csúnyát, csak megrázta a fejét.

– Egyrészt – kezdte lassan, szinte szótagolva –, ne feledd el, hogy az ostrom már hónapok óta tart. A varázslók nem teremnek minden bokorban, és óriási szükség van rájuk, egyrészt, hogy mágiájukkal az ellenséget támadják, másrészt, hogy semlegesítsék Grooms híveinek varázscsapásait. Tehát annak az esélye, hogy varázslók tömkelege vizsgál át bennünket tüzetesen, nagyjából a nullával egyenlő. Másrészt... ha nem. tartanám magam legalább annyira fortélyosnak, hogy képes legyek elbánni néhány felületes vizsgálattal, nem engem küldtek volna egy ilyen fontos küldetésre. Bízz bennem, Skandar Graun, és ne félj semmitől, Ainar néni nem szokott csapdába esni.

– Aha – fűzte hozzá a félork némi szarkazmussal. – A manókkal is biztos csak játszadozni akartál... amikor a farkasverembe pottyantál. Kár is volt közbelépnem. Érdekes lett volna látni, hogyan vágod ki magad valami látványos trükkel a táborukból.

A Zöld Boszorkány vállat vont.

– Tévedni emberi dolog... de még az elfekkel is előfordulhat. Ám én tanultam a hibámból, és azóta elővigyázatosabb vagyok. Te csak ne félj semmit!

A félork hosszú idő óta először – maga sem tudta, minek köszönhetően – elvigyorodott.

– És mivé varázsolsz? – érdeklődött. – Törpévé vagy óriássá? Vagy esetleg egy jóképű elf férfivá, akivel esetleg terveid lennének...

Ainar elhúzta a száját.

– Az igaz, hogy tegnap felajánlkoztam neked... ám ez már a múlté. Felejtsd el!

A félork nem hagyta annyiban. Maga sem tudta, miért kezdeményez ilyen játékokat; talán Hilgar ridegsége miatt.

– Érdekes, hogy az elf nők mennyire buknak rám. Úgy látszik, van bennem valami, ami hat a libidójukra. Életemben összesen két elf nővel találkoztam, s mindkettő megkívánt. Te csak úgy félvállról ajánlkoztál, ám az a kis elf boszorkány, akivel korábban összehozott a sors, azzal fenyegetőzött, hogy megöl, ha nem leszek az övé.

Ainar elmosolyodott.

– Tőlem ilyen fenyegetésre nem kell számítanod. A félork megvakarta az orrát.

– Eleinte Xilanne-ról sem gondoltam volna.

A Zöld Boszorkány orcája úgy megnyúlt az elképedéstől, mintha friss tésztából lenne.

– Xilanne? Te ismerted Xilannet?

Skandar Graun érdeklődve pillantott beszélgetőtársára.

– Én igen. Ezek szerint te is.

– Mit tudsz róla?

A félork a fejével a dombok felé biccentett, amerre Groomar várát sejtette.

– Ott van valahol.

– Él még? Alig hiszem. Amikor utoljára láttam, még élt. Ám pár hónappal ezelőtt egy mágikus gömbön keresztül saját szememmel is meggyőződhettem arról, hogy a teste... ami iránt megjegyzem, én sohasem éreztem vágyat, dacára az ő heves érzelmeinek... nos, szóval a teste több darabban volt kiszögezve különböző oszlopokra.

Ainar visszafojtott lélegzettel hallgatott egy darabig. Mozgékony, finom vonású arcáról ezúttal egyáltalán nem lehetett érzelmeket leolvasni.

– Miért? – lehelte végül. A félork sóhajtott.

– Már beszéltem neked a Limbóról. Ott találkoztam vele. Négyen menekültünk meg arról a borzalmas helyről. Xilanne köztünk volt. S amikor az a mágikus kapu Yennon Szigetére teleportált bennünket, ő elragadta a Káosz Szívét, és egy varázsseprűn lovagolva egyszerűen kiröppent vele az ablakon. Én már akkor azt hittem, hogy meghalt... Tucatnyi varázsló lőtt belé gyilkos varázslövedéket. Ám a seprűje vitte tovább. Meglehet, hogy a Káosz Szívének hatalma segítette, de tény az, hogy állítólag évszázadok óta ő volt az egyetlen, akinek engedély nélkül sikerült elhagynia Yennon Szigetének mágikus védelmét. Sajna, nem sokra ment vele. Ha igaz az, amit Peltár mutatott nekem a mágikus gömbjén keresztül, a jó Xilanne bevégezte. És a varázsszert Grooms ragadta el tőle. Ez volt az indoka annak, hogy Feketebotos Mark'yhennon úgy határozott, hadjáratot indít Groomar ellen. Mint tudod, a hadjárat megbukott, de a Káosz híveinek ugyancsak arra a varázsszerre fáj a foguk, amit mi ragadtunk el a Limbóról.

Ainar elfordította az arcát.

– Hamarosan megérkezünk. Ha majd vége lesz ennek, beszélni fogsz nekem Xilanne nővéremről.

– A nővéred volt? – kérdezte a félork megütközve.

– Nem abban az értelemben, ahogy te gondolod. Nem egy anya szült bennünket, ám testvériségünk sokkal szorosabb volt bármely vérségi rokonságnál. Egyelőre elégedj meg ennyivel.

– Kicsi a világ – motyogta Skandar Graun. – Te talán Ruffirantot is ismerted. Ruffirant di Salenas volt a teljes neve, ha jól emlékszem. Ismerted?

A Zöld Boszorkány biccentett.

– Ki nem? Ruffirant nevét mindenki ismerte. Én szemé lyesen is. Megnyerő férfiú volt. Az ő halálról értesültünk.

– Hogyan?

– Hagyjuk meg a belső titkok homályát – biccentett ün nepélyesen az elf boszorkány. – Megérkeztünk. Csatlakozzatok Bodinékhoz, és ne álljatok szóba senkivel! Megyek, lejelentkezek az őrparancsnoknál, aztán visszatérek. Álljatok készenlétben!

Mire a félork felelhetett volna ezekre a pattogó parancsokra, a fekete elf nő már hátat is fordított, és elsietett arra, amerre legsűrűbb volt a tömeg.

Skandar Graun a fejét forgatva kereste kedvesét, aki időközben elcsatangolt a közeléből. Bodin és Drelgar társaságában pillantotta meg. Hilgar jókedvűen röhögött a törpék társaságában, s barátságosan veregette Drelgar vaskos vállát. A törpe meg-megroggyant egy-egy csapás alatt, de a vidámság nem hervadt le az arcáról.

Hilgar mondott valamit, és Skandar Graun felé intett. Az összes törpe harsányan röhögött. Bodin is hozzáfűzött még valami megjegyzést, és ettől a hangulat még magasabbra szökött.

Egy kulacs járt körbe. Mindenki ivott. Kivéve Bodint, mert neki már nem jutott. Baltás Bodin káromkodott. Vala honnan előkerült még egy kulacs. Újra körbejárt. Hilgarnál megakadt. Az óriásnő – a törpék játékos méltatlankodása mellett – kiürítette a tartalmát. Aztán kinyújtotta hatalmas nyelvét, és eljátszotta, mintha csontszárazra akarná nyalni.

Általános derültség.

Az egyik törpe valami obszcén dolgot mondhatott, mert a csípőjét mozgatta, és az ágyéka felé biccentett.

Hilgar felröhögött, és játékosan nyakon legyintette a vakmerőt. Szerencsétlen fickó átesett egy kövön, és hármat is hengeredett, mire megállapodott. Úgy kellett felpofozni. Hilgar bocsánatkérően egy cuppanós puszit nyomott az illető szakállas orcájára, mire az majdnem ismét rosszul lett.

Skandar Graun a homlokát ráncolva fordult el a jelenettől, és nem szándékozott közelebb menni. Ezek szerint a jó Hilgar csak vele olyan morcos, mintha sziklába harapott volna, másokkal bezzeg kacérkodik! Jól van! Legyen, aminek lennie kell!

Bosszankodva járkált a szekerek között, és látta, amint Ainar a piperkőc karaván vezető társaságában egy magas, félszemű emberrel társalog, akinek a háta mögött másfél fejjel magasabb ogár testőrök állnak.

Ainar mosolyogva csevegett a félszeművel, aztán visszafelé mutatott, mintha utalna valamire, majd egy gyors mozdulattal félrehúzta a köntösét a bal melle felől. Valószínűleg a tetoválását mutatta meg, így igazolva magát.

A félszeműt nem hatotta meg különösebben a fekete nő kedves, közvetlen viselkedése. Zord arccal intett két ogár testőrének, akik hatalmas alabárdokkal várakoztak mögötte, hogy csatlakozzanak a boszorkányhoz. Aztán egy kifordult lábú gnóm asszonyság is közelebb lépett. Rettenetesen ronda volt.

Ainar kissé meghajtotta a fejét, aztán visszafelé indult. A két ogár hatalmas, féloldalas léptekkel cammogott mögötte. Behemót termetű óriások voltak, teljesen szőrtelen fejjel, kopasz kobakkal, az orrukban aranykarikával, a szájukból kilógó hatalmas agyarakkal. Gusztustalan jószágok.

Ainar észrevette a félorkot, és intett neki, hogy csatlakozzon hozzájuk. Aztán Bodinék felé tartott.

– Ezek a derék őrök kísérnek bennünket Ywerd elé – jelentette be, és kacéran meglapogatta az ogárok derekát. A mozdulat olyan volt, mintha vállon akarta volna veregetni őket, ám méretei révén nem ért fel a Hilgarnál is magasabb fickóknak csak a derekukig.

Azok nem különösebben reagáltak erre a biztatásra, érdeklődve méregették Hilgart. S az óriásnő szép lassú csípőmozgással mórikálni kezdte magát.

Skandar Graun felfortyant.

– Ez már mégis csak túlzás! – morogta. – Az én kölykömet hordod a szíved alatt, és másnak tetszelegsz!

– He? – kérdezte Hilgar bamba képpel. A félork legyintett.

– Csinálj, amit akarsz!

– Mé'r? Most mi van?

– Menjünk!

– Jöjjetek utánam! – szólt a fogatlan gnóm nő hozzá képest meglehetősen választékosan, és máris hátat fordított.

Időközben a szekerekről megkezdődött a lerakodás, óriási nyüzsgés közepette cipelték el a zsákokat a megfelelő helyekre, s nagy lármával kísérve folytak késhegyig menő viták arról, hogy mi kit illet. Sűrűn csattogtak a felügyelők korbácsai, és egy helyen – a rumoshordókat illetően – egy szakasz ogár harcosnak kellett rendet teremtenie, mert azokra rengetegen kívántak igényt tartani. Óriási verekedés tört ki. Legalább húszan hagyták ott a fogukat, s a sebesülteket számolni sem lehetett. Persze senki sem igyekezett bekötözni és gyógyítani őket. Ám olyan sem sok akadt, aki ilyesmire igényt tartott volna.

Ez a Káosz, gondolta Skandar Graun. A totális önzés, rendezetlenség. El sem tudta képzelni, hogy Mark'yhennon hadjáratában egy ilyesfajta verekedés előfordulhatott volna. Ott mindenki pontosan tudta a feladatát, és mindennél fontosabbnak tartotta, hogy rend legyen. Ha valaki ellenkezni merészelt volna a fölöttesével... annak régen rossz! Senki sem próbálta volna elorozni a társainak szánt utánpótlást, vagy ha mégis, az első gyanús mozdulatára öten csapták volna le. Mert a bajtársiasság mindenek előtt...

Skandar Graun komor gondolatok közepette haladt a társaival a sátrak között. Ainar ment elől a gnóm asszonysággal, a két ogár közvetlenül mögöttük cammogott, hátra-hátra pillantgatva és kacsintgatva a teljesen felvillanyozódott Hilgarra, aki néha-néha odaszólt nekik valamit. Hogy mit mondott, azt Skandar Graun nem értette, révén, hogy az óriásnő valami speciális ogárnyelven értekezhetett, de abból, hogy az ogárok kéjvágyóan nyújtogatják a nyelvüket és szikrázik a szemük, ki tudta következtetni, miről folyhat az eszmecsere.

Megpróbált másra gondolni, de csak nagyon nehezen sikerült túltennie magát Hilgar hűtlenségén. Még akkor is, ha már réges-rég érezte, mennyire nem illenek egymáshoz. Eleinte a méretek okozta nehézségeken túljutatta őket a szerelem – már amennyiben annak nevezhető a kapcsolatuk egyáltalán. A kezdetek kezdetén, amikor Hilgar a fejébe vette, hogy megszerzi őt, a bunkójával parancsolt tiszteletet magának. Aztán az egész kapcsolatuk valahogy megszokottá vált, egyikük sem érezte úgy, hogy valami másra vágyna, s ő is megbékélt a helyzettel. Ám az együtt töltött hónapok, s főleg az utóbbi napok, hetek, megváltoztattak mindent. Igen, most már ki kell mondani, elhidegültek egymástól, s azokat az ellentéteket, melyeket az egymásra utaltságuk elkendőzött, most, hogy már egymástól függetlenül is cselekedhetnek, csak még jobban kihozta ez az új helyzet.

S úgy tűnik, Hilgar számára végképp véget ért a szerelem. Tovatűnt az a minden határokat áttörő ragaszkodás, mely egykor egészen megdöbbentette.

Skandar Graun felhorkant utálatában, de leginkább önmagát sajnálta. Hát sohasem állapodhat meg. Hát sohasem lesz már nyugodalma?

Időközben elértek egy ellenőrzőponthoz, s a gnóm asszonyság pár szóval elintézte, hogy a széles állkapcsú barbár őrök továbbengedjék őket.

Hamarosan felértek a dombtetőre, s az eléjük táruló látvány valósággal lenyűgözte őket. Legalábbis Skandar Graunt.

Groomar vastag kőfallal körülvett városa egy hosszanti mélyedésben terült el, egy lusta folyású kis folyó két partjára épülve. Körös-körül, a faltól alig két-háromszáz lépésnyire még a sátrak sorakoztak. Minden halálosan nyugodtnak tűnt. Az ostrom szünetelhetett, s a sátrak között épp ekkor gyulladtak tábortüzek, a harcosok, varázslók és egyéb hadviselők kisebb csoportokba gyűlve tanácskoztak. Olyan volt az egész, mint a totális nyugalom mintaképe. A tábor és a kőfalak közötti terület viszont úgy nézett ki, mintha többszörösen felszántották volna. Itt-ott hatalmas átmérőjű, megfeketedett szélű lyukak látszottak, máshol kisebb tócsákban színes folyadékok csillogtak. Megint máshol lefejezett, megcsonkított, szétrobbant hullák hevertek. Néhány apró alak járta a vár és a sátrak közti területet egy hordágyszerű valamivel, s erre görgették fel a hullákat. A várfalakon fáklyáktól megvilágított őrrésekben fekete alakok szemlélték a történteket, de attól eltekintve, hogy néha-néha kiröppent egy-egy nyílvessző, komolyabb támadás nem történt.

Maga a fal olyan állapotban leledzett, mintha hegyi óriások tömege püfölte volna hónapok óta kitartóan harci kalapáccsal. Itt-ott behorpadt, máshol megroskadt, sőt egyes helyeken be is omlott. S az, hogy szinte végestelen-végig hatalmas fekete foltok borították, arra utalt, hogy a lerombolására az ostromlók igen változatos mágikus fegyvereket is bevetettek.

A táborban egy-egy nagyobb pavilonon vagy kör alakú bőrsátron zászló lengett. A gnóm asszonyság göcsörtös kezével az egyik felé mutatott, melynek jelvényét ebből a távolságból nem lehetett kivenni.

– Ywerd! – motyogta.

Skandar Graun maga sem értette, miért rándul össze e név hallatán, mintha orvul hátba szúrták volna, ám meg nyugodva látta, hogy megrezzenésének senki sem tulajdonított különösebb figyelmet.

Ainar kedvesen elmosolyodott. Finom vonásai a fekete arcon rendkívül sokrétűnek hatottak. Lehetett úgy értelmezni a kifejezését, mint a lehető legnyájasabb megnyilvá nulást, ám akár úgy is, mint egy éhes oroszlán szájnyalogatását.

Most két táborsáv közti üres területen jártak. A két ogáron és a gnóm asszonyságon kívül senki sem tartózkodott a közelükben.

Lassan lenyugodott a nap, és bíbor fény vonta be őket.

– Egy pillanat – torpant meg a Zöld Boszorkány. – Van egy kis probléma.

A gnóm nő gyanakodva nézte.

Az ogár hímek az üzekedő szukaként illegő-billegő Hilgar lötyögő melleit lesték.

Skandar Graun a földet fixírozta. Némi elkeseredéssel persze.

– Mi a gond? – recsegte a gnóm asszonyság idegesen. – Menjünk tovább!

– Előbb... – Ainar kényszeredetten elmosolyodott, és kissé előrehajolt, mintha bizalmasan kívánna közölni valami igen fontosat.

Az ocsmány képű gnóm nőstény odatartotta a fülét.

A Zöld Boszorkány Skandar Graunra pillantott, és valamit súgott. A gnóm nőstény felnyihogott, mintha teste legérzékenyebb részén csiklandozták volna meg. A félork úgy érezte, hogy nyolc másodpercen belül le kell ütnie valakit, különben a benne fortyogó feszültség szét fogja robbantani az agyát.

Az a rohadt, szemét kis boszorkány...

Ainar most a két ogár testőr közé lépett, s előbb az egyik, majd a másik fülébe súgott valamit. Azok elvigyorodtak, a szájuk majdhogynem összeért a tarkójuk közepén, s úgy bólogattak örömükben, hogy félő volt, lerepül a fejük és agyoncsap valakit.

És ekkor...

Mielőtt a félork kikérhette volna magának, hogy Ainar hülyét csinál belőle...

A gnóm asszonyság egész testében megremegett. Kontúrjai légneművé foszlottak. Az egész test szinte árnyéknak hatott. Aztán az árnyék is eltűnt. Szertefoszlott, mintha soha nem is lett volna. A gnóm asszony eltűnt, mintha sohasem létezett volna.

– Ouh! – kiáltotta Skandar Graun. – A mindenit! Ezt hogy csináltad?

Kimeredt szemmel bámulta azt a helyet, ahol pár másodperccel korábban még az igen randa gnóm asszonyság állt. Egyszerűen szertefoszlott! Ainar csak a fülébe súgott valamit, s attól a nőstény egyszerűen megszűnt létezni!

És az ogárok?

Skandar Graun megperdült, s a kopasz óriásokat valamivel arrébb izgatott csevegésben találta.

Nocsak!

Ellenben Baltás Bodin és Hilgar eltűntek, mintha a föld nyelte volna el őket.

– Hé!

A Zöld Boszorkány fekete képén gyilkos bájmosoly jelent meg.

– Nyugalom, félvér! – súgta rekedten. – Csak nyugalom!

– Hova lett Hilgar?

Ainar közelebb lépett, és a bal oldali ogár testőrre mutatott.

– Az ott Hilgar... az pedig Bodin. Ez pedig... – egy kis ezüst tükröt húzott elő, s a félork elé tartotta. – Ez pedig te vagy, Skandar Graun.

A félork dühösen felhorkant saját képmása láttán. Ugyanis saját ismerős ábrázata helyett a gnóm asszonyság iszonyatosan randa vonásait pillantotta meg.

– Mágia!

– Hát persze – bólintott Ainar. – Erről beszéltem neked. Ha lesz is varázsló, aki valami ellenőrző mágiát bocsát ránk, azt rám és a törpékre fogja irányozni. Minek pazarolná a hatalmát a jól ismert gnómra és a két ogár testőrre? Nem igaz? Minket ellenőrizni fog, titeket nem.

Skandar Graun önkéntelenül füttyentett.

– Micsoda bestia vagy!

– Ezek szerint... már nem kételkedsz bennem?

A félork a homlokát ráncolta.

– Ez a trükk jó... de ha lehet, cseréld meg az álcát Hilgaréval! Jobban illik hozzám az ogár szerep, mint ez a… mint ez a...

Hirtelen kürtszó hangozott fel a lenti sátrak közül. Ainar megperdült.

Valami készül!

Odalenn a sátrakból mindenhonnan harcosok özönlöttek elő fegyverrel a kézben. Ezer és ezer lándzsa, balta, kard és buzogány villant meg a lenyugvó nap utolsó fényében, ahogy az újabb kürtszóra egyszerre emelték magasba. A fegyverrel hadonászó harcosok szinte pillantok alatt sorokba rendeződtek, mintha már legalább tucatszor elpróbálták volna ezt a jelenetet. A sorok mellett fekete köntösű alakok rohangáltak, a mozdulataikból varázslókra lehetett következtetni.

A csapatok a legminimálisabb időveszteség nélkül meg lódultak a várfalak felé. Abból a sátorból, amit percekkel korábban a gnóm asszonyság mutatott, egy aranyos páncélú, hetyke vitéz bújt elő egy lángoló karddal a kezében, s valami kiáltás után a vár felé intett.

Óriási üvöltés hangzott fel válaszul, s a sereg meglódult.

Groomar várfalain izgatott rohangálás kezdődött.

– Ywerd! – suttogta Skandar Graun.

– Ez biztos? – csapott le rá Ainar.

– Ywerd – ismételte a félork. – Egészen biztos. És az ott a kezében Timakrisz... a lángoló kard!

– Újabb... – suttogta Ainar. – Újabb ostromba kezdenek! A legjobbkor érkeztünk!

A félork komoran nézett a fekete boszorkányra.

– Hogy érted ezt, hogy a „legjobbkor”?

A Zöld Boszorkány arcán földöntúli kegyetlenség villant.

– A csata hevében észrevétlenül... legyilkolhatod Ywerdet! Ha ügyesen csinálod, senki sem fogja észrevenni!

Hosszú idő óta Skandar Graun most mosolygott először igazán tiszta szívéből.

– Gyerünk! – kiáltotta. – Mi a francra várunk még?!

 

 

10. Az ostrom

 

A várfal tövében hatalmas robbanások hallatszottak, szembántó villogás kezdődött, s mindenfelől színes füstök, gőzök szálltak fel. Hogy valójában mi is történt, abból a félork nem túl sokat látott, ám hogy a varázslók léptek munkába, arról kétsége sem lehetett.

Az ostromlók sorai felbomlottak, ahogy a mindenhonnan előjövő, kapaszkodóul szolgáló növényeken kúszni kezdtek felfelé. A fal egy részén a védők fekete fémteknőből valami nyálkás anyagot loccsantottak ki, mely akárha önálló életre kelt volna, elkezdte felzabálni a növényeket s a felfelé kapaszkodókat.

Az esti égboltot cikázó villámok törték meg, s óriási mennydörgések reszkettették meg a levegőt. Hogy ezek a villámok hová csaptak be, azt nem lehetett látni, sőt jószerivel még az is eldöntetlennek tűnt, hogy az ostromlók vagy az ostromlottak használják őket fegyverül. Vagy esetleg mindkét fél.

A színes gőzök egyre sűrűsödtek, s már szinte teljesen eltakarták a harcosoktól nyüzsgő falakat.

– Hol van? – bömbölte Skandar Graun. – Ki?

– Ywerd!

– Valahol a fal tövében. Ő vezeti a rohamot.

Szinte vakon botladozva rohantak arra, amerre a hangokból ítélve a csata sűrűje kavaroghatott. Már az orrukig alig láttak, s úgy érezték, mintha színes felhőkön, színes felhőkben lépkednének.

– Mi a nyavalya ez?

– Ezzel álcázzák a támadást – vélte Ainar, a Zöld Boszorkány, aki könnyedén lépést tartott a kurta lábú félorkkal.

A többiek valahogy elmaradtak, s a szivárványos gőzben elvesztek szem elől. Még Hilgar hatalmas termetét is beburkolta a rejtő közeg.

– A nyavalyába! – Skandar Graun megbotlott egy kezét lábát szétvetve heverő hullában, akinek a nyakából egy tollas nyílvessző állt ki.

Most már közel lehettek, mert a lenyilazott sebesültek és haldoklók száma ugrásszerűen növekedett. Arról nem is be szélve, hogy a szisszenő, sivító és zúgó hangokból arra következtettek, hogy az ellenfél nyíl- és kőzáporra fogadja az ostromlókat.

– Mi a francnak egyáltalán ez a színorgia? – üvöltötte dühösen a félork. – Mi az orrunkig sem látunk, a nyilak meg vakon is célba találnak!

Ismét hatalmas dörrenés hallatszott, és a talaj megremegett a lábuk alatt. Parányi és labdányi nagyságú csillagszórók gyulladtak a közelben és távolban, s még az eddigieknél is fájdalmasabb, elkínzottabb ordítások kéltek. A levegő megtelt rossz szagú füsttel, megperzselt és égő hús sza gával.

Egy borsószemnyi ilyen tűzparány Skandar Graun comb jába fúródott, s ujjnyi mélységben beleégett a húsba.

A félork dühösen ordított. Olyan érzése támadt, mintha egy lándzsával teljesen átdöfték volna a lábát. Egy pillanatig szinte teljesen lebénult. Skandar Graun féllábon ugrált, a másikat úgy húzta maga után. Aztán enyhült annyira a fájdalom, hogy rá tudott nehézkedni.

Hátrapillantott.

Ainar csak most érte utol. A fekete nő kissé lihegett, de azonkívül, hogy az arca kissé szürkének hatott a most már ritkuló ködben, sértetlennek tűnt. Annak az oka, hogy korábban lemaradt, az volt, hogy a záporozó meteoreső érkeztekor hasra vetette magát.

– Megsérültél? – próbálta túlordítani a pokoli lármát, és a sántikáló félork lábára mutatott.

Skandar Graun legyintett.

Ő még nem is panaszkodhatott. Szerencsére csak a széle kapta el a halálos tűzzuhatagnak, s a sérülése nem volt túl veszélyes. A közvetlen környezetében sokkal rosszabbul is jártak. Egy tele pofával ordító harcosnak a fejét találta telibe egy diónyi tüzes lövedék, s le is vitte nyomban. Egy láncinges törpének pedig a mellkasánál egyszerűen átszakította a vértet és a testet egy ökölnyi darab, s az egész testét szétroncsolta.

A színes köd egyre ritkult.

Skandar Graun a fogát összeszorítva rohant előre. Nyílvesszők suhantak el a fülénél. Mindenhol ordibáló, sebesült harcosok, tüsténkedő felügyelők, elvétve egy-egy varázsló.

Egy pillanat múlva teljesen kibukkantak a színes ködből, s az is kiderült, minek köszönhető a kavargó közeg gyors ritkulása. Druidák és varázslók álltak egymás mellett, s heves hadonászással mormoltak maguk elé. Egy kisebb forgószelet varázsoltak maguk köré, mely rézsútos irányban felfelé söpört, s nagy foltokban magával ragadta és elsodorta a színes ködöt.

Skandar Graun egyenesen belerohant ebbe a „picike” forgószélbe, s az egyszerűen felragadta, és elhajította a fenébe. A meglepett félork akkorát nyekkent leérkezéskor, hogy pár másodpercig még levegőt venni is elfelejtett. Utána pedig hiába próbált, nem sikerült, csak tátogott, mint egy partra vetett hal.

Felült. Valami abban a pillanatban pofán csapta. Egy kalimpáló test érkezett jobb kéz felől a levegőből, s épp rajta landolt. Alaposan orrba gyűrte az ocsúdó félorkot a könyökével.

– Drel... gar! – nyelt egyet Skandar Graun, és megkönnyebbülve tapasztalta, hogy újra levegő tódul a tüdejébe. – Hol... van... nak... a... töb... Mielőtt a mondatot befejezhette volna, az alig húsz lépésre lévő fal felől egy nyílvessző érkezett, és ocsmány, cuppanó koppanással állapodott meg a válaszolni készülő törpe halántékában. De úgy, hogy a vessző csonthegye, mely átfúrta a halántékát a bal füle mellett, a jobb szemén bukkant ki.

A törpe eldőlt, mint egy zsák. Még mukkanni sem volt ideje.

– Drelgar! – Skandar Graun bár sok halált látott már kurta életében, a tudat, hogy valaki, akit ismert, egy pillanat alatt az enyészet birtokává vált, még mindig kihozta a sodrából.

Lelökte magáról a hullát, és tántorogva, sántikálva távolodott tőle, ahogy csak bírt.

Mellette jégesőként kopogtak a vaktában kilőtt nyílvesszők. A félork egy eldobott vagy elejtett bőrpajzsot pillantott meg a vérmocskos talajon, s bár sohasem szenvedhette ezeket az ingatag és nehezen kezelhető vacakokat, a következő pillanatban már a bal csuklójára csatolta. Igyekezett rézsút a feje elé tartva haladni.

Egy szabályos alakú kőrakás tövében egy megtermett ogár üldözött egy ork asszonyt. Nem tudni, hogy mi miért történt, de a félork csak annyit látott, hogy a jókora barom ráveti magát a hozzá képest törékenynek tűnő asszonyra, maga alá gyűri, és letépi a rongyait.

Az ork nőstény fájdalmas sikoltását azonban elnyomta egy minden eddiginél hatalmasabb dördülés. Hogy az ég robbant darabjaira, vagy a talaj határozott úgy, hogy megnyílik, és mindenestől elnyeli ezt a kaotikus kavalkádot, az egyelőre nem derült ki.

Skandar Graun megtántorodott, átesett egy páncélos lovag hulláján, s legurult egy kisebb domb oldalán. A közvetlen közelében lángra lobbant valami, s a tűz egy szemvillanás alatt futott végig valami képzeletbeli félkör mentén. A pokol lángjai csaptak ki, és a menny kapuját nyaldosták. A félork tántorogva próbált tisztulni a környékről. Maró füst csípte a szemét, percekig vakon tántorgott, semmit sem látott, s amikor végre valamelyest kitisztult a látása, jobb szerette volna, ha még mindig csak homályos árnyak kavarognak előtte.

Egy apró, kékeslila golyócska pattogott alig pár lépésre tőle, mintha valami játékos manócska ejtette volna le a fal tetejéről.

Skandar Graun felordított.

Csukafejest ugrott két hulla közé, és az egyiket, egy szétloccsant fejű ogárt gyors mozdulattal magára borította.

A következő pillanatban robbant a tűzgolyó.

Akkora dördülés hallatszott, hogy a félork körül a teljes világ megsüketült. Minden zajok helyét tompa zúgás vette át. Egy folyamatos, soha el nem múló zúgás, mely némi lüktetéssel párosult.

Aztán a következő pillanatban fájdalom mart az oldalába, s valami ragacsos folyadék fröccsent a szemébe, az orrára, az arcára. Úgy érezte, hogy valahol gurul, de ebben a vak s süket állapotban még azt sem tudta eldönteni, hogy nem éppen víz alatt fuldoklik-e?

Hogy meddig kavargott körülötte a pokol, nem tudta volna megmondani, ám amikor észhez tért annyira, hogy megpróbáljon kimászni az ogár hullája alól, döbbenten fedezte fel, hogy semmiféle hulla nem hever rajta, legfeljebb némi széttépett húscafat.

S amikor szédelegve, zúgó fejjel körülnézett, idegen helyen találta magát. A tűzgolyó robbanásának nyomát, vagy bármiféle krátert sehol sem látta, csak a pusztulás és végzet vérmocskos helyszínét. Hogy ő futott-e el tudatán kívül a robbanás után az eredeti helyszínről, vagy épp a tűzgolyó ereje repítette-e valami távolabbi pontra, azt nem tudta megállapítani.

Meg aztán nem is volt rá ideje.

A fejét rázva rohant előre, mintha így akarna megszabadulni az idegesítő és hányingert keltő zúgástól. Nem messze tőle egy parittyát lengető félszerzet dőlt el egyszerre két tollas nyílvesszőtől találva.

Aztán nagy igyekezetében összeütközött egy sántikáló manóval, aki hosszú lándzsájával helyettesítette bal lábát, melynek helyén térdtől lefelé csak egy véres húscafat lógott.

– Bocs! – morogta Skandar Graun.

A manó visítva vergődött a földön, és nem felelt. Önkívületi állapotban fetrengett.

Skandar Graun csak most vette észre, hogy rossz irányba rohan. A pokoli lárma és zűrzavar a jobb válla mögül hangzott, és egy valamivel békésebb tájra érkezett. Tüsténkedő manók és félszerzetek ráncigálták magukkal a hullákat és a halálosan sebesülteket egy nagyobb rakás felé. A félork először azt hitte, el fogják égetni őket, ám egy pillanattal később rádöbbent, mi történik. A hullarakást ezüst sarlós Yvorl papok állták körül, és lehajtott fejjel mormoltak.

És ekkor egy ismerős alak jelent meg, akinek láttán Skandar Graun riadtan hátrálni kezdett. Derek Cuman volt az, Yvorl főpapja, a Káoszfellegvár ura, a legnagyobb hatalmú pap.

El kellett volna rohannia, ám a fantasztikus látvány egyszerűen lebénította. A teljesen kopasz és szőrtelen, ráncos képű pap egy másfél méteres ezüstkaszát lengetelt a kezében, mintha aratni készülne. Csak egy pillantást vetett a hullák halmára, mindössze egyetlen szót mondott, a kaszával legyintett, aztán már el is fordult, s megindult – egy újabb hullarakás felé.

S kurta mágiája nyomán a halomba póckolt hullák meg mozdultak, megelevenedtek, önálló életre keltek. Egy olyan élettelen életre, melyről a félork pontosan tudta, hogy micsoda, hiszen ő is cselekedett már hasonlót. Igaz, nem egyetlen intéssel, hanem hosszas mormolással és imád kozással és jelentős erőkifejtéssel, és nem ennyi hullát, de egyetlen egyet sikeresen zombivá tett. Krurnáét, a Limbón.

Az egymáson heverő, összegabalyodott zombik csak lassan bontakoztak ki a halomból. Akadtak olyanok, amelyek gyorsabban ocsúdtak, s már monoton léptekkel tartottak ismét a várfal felé, míg mások épphogy csak mocorogtak.

Skandar Graunnak felfordult a gyomra, és hányni kezdett. Nem a zombiktól, nem a haláltól, hiszen ilyesmiből látott már épp eleget, hanem attól a ténytől, hogy az előrehatoló élőhalottak között a nyílvesszőtől átfúrt fejű Drelgart pillantotta meg, s ezt a látványt még az ő edzett tudata sem tudta teljességgel befogadni.

Időközben Derek Cuman már egy távolabbi hullarakásnál lengette jókora kaszáját.

Skandar Graun sarkon fordult, és még mindig öklendezve rohant vissza a csata sűrűjébe, mert azt nem tartotta ennyire iszonyatosnak.

A szivárványos köd időközben szinte már teljesen szerte foszlott. Egy fekete köntösű, vékony, Káosz-jeles varázsló rohant vele szemben, összeszorított szájjal, egy véres torkú fehér galambot tartva a kezében.

Aztán egy megkergült, rikoltozó manósámán táncolt el előle, vadul hadonászva kecskeszarvas botjával.

– Káosz! – rikoltotta egy tetőtől talpig véres óriás, és törött bunkója csonkját az ég felé rázva röhögött. – Káosz! Káosz! Káosz!

A félork elsurrant mellette. Csak most fedezte fel, hogy az aranyos vértezete, amit egykor Peltártól kapott, a jobb oldalán szétszakadozott, s az a vér, mely belepi – a fájdalomból ítélve – valószínűleg az ő vére lehet. Még a tűzgolyó robbanásánál sérülhetett meg, ám a fájdalom csak most hatolt el a tudatáig.

A sebéhez kapott, és meggörnyedve futott tovább.

– Ide! – ordított rá egy halálfej-képű, csontsovány Káosz-pap. – Igyál! A félork szomjasan kortyolt bele a felé nyújtott kulacsba. Vízre vagy borra számított, és a méregerős folyadéktól csaknem megfulladt.

– Ez... é... ég...

– Igyál még! – parancsolta a pap. – Többet, még többet!

– Mi ez? – fuldoklott Skandar Graun két korty között, és érezte, hogy szokatlan energia áramlik át a testén. – Mi a nyavalya ez?

Ám a pap máris elrántotta a szájától a kulacsot, és vad rikoltozással egy törpe felé rohant, aki két kezével próbálta visszatartani kiomló beleit.

Az égen madarak ezrei röpködtek. Ahelyett, hogy elriasztotta volna őket a rengeteg puffogás és durrogás, úgy tűnt, épp ez vonzza őket. Na és a halál.

Az egyik monotonul lépkedő élőhalott szemét egy harkály próbálta kivájni. A fickó, egy nagy darab ember, lusta mozdulattal próbálta elhessegetni az arcátlan madarat. A harkály elröppent a felé lendülő kéz elől, ám a következő pillanatban máris visszaszállt, és egy jól irányzott csőrcsapással megszerezte, amire vágyott.

Valamivel arrébb egy lángoló köntösű harcosnő fetrengett a földön. Két férfi homokot lapátolt rá a kardjával, egy harmadik a testével próbálta meg eloltani, ám az ő köpenye is tüzet fogott, és most már ketten üvöltöttek a fájdalomtól.

Skandar Graun rohant. Már-már azt sem tudta hova, csak abban volt biztos, hogy valahová igyekeznie kell.

A tompa zúgás, amit még a tűzgolyó felrobbanása okozott, lassan-lassan kitisztult az agyából, s a sorozatos megrázkódtatásokból most kezdett magához térni.

Csurom vér és merő korom volt, s csak most fedezte fel, hogy a bal csuklóján még mindig ott fityeg annak a pajzsnak a szíja, amit nem sokkal ezelőtt talált, míg maga a bőrpajzs elmaradt vagy leszakadt róla valahol.

Most kezdett felocsúdni ebben a pokoli kavarodásban, ahol még ellenféllel nem is találkozott, és mégis majdnem otthagyta a fogát. Más dolog hősnek lenni szemtől szembeni küzdelemben, és megint más önként berohanni a mészár székbe, reménykedni a túlélésben, s közben ellenséget keresni.

– Ywerd! – kiáltotta, maga sem tudva miért. – Hilgar!

– Ainar! Bodin!

Gyors pillantást vetett maga köré. Ahogy tisztult a köd, egyre több sebesültet és halottat pillantott meg, és még sokkal több újonnan érkezőt, akik ordítva, üvöltve, bömbölve rohamozták meg a várfalakat. Létrára nem volt szükség, hiszen egyrészt a kőfalat szinte már teljesen benőtték a varázslatos gyorsasággal növekvő kúszónövények, másrészt maga a fal is olyan volt, mint valami telelyuggatott, ki- és beugróktól tarkított hegyoldal. Egy csapat élőhalott mozgott el mellette, és ő alig mert rájuk pillantani, mert attól tartott, hogy Hilgart vagy Bodint is felfedezi közöttük.

Hol lehetnek?

Vaktában rohant abba az irányba, amerre a lármából ítélve a csata a legsűrűbbnek tűnt. Ywerdnek, ha egyáltalán él még, valahol ott kell lennie.

– Félvér!

Skandar Graun megperdült. Jobb felől Ainar rohant felé zilált hajjal, vérző arccal, s kissé kibomlott köntösben. Úgy tűnt, mintha valaki megpróbálta volna lecibálni a bal melléről a ruháját, s eközben kissé megtépkedte volna a haját. A Zöld boszorkány mögött nehézkes léptekkel két alabárdos ogár rohant.

A félork azonnal felfogta a helyzetet. Azok az óriás barmok meg akarják erőszakolni a törékeny nőt!

– Hasra! – kiáltotta. – Hasra!

A fekete képű boszorkány, bár nem tudhatta, mit tervez a félork, azon nyomban engedelmeskedett, és a földre vetette magát.

– Peltár! – ordította Skandar Graun, és mágikus gyűrűjével gyilkos szikraesőt zúdított a két meghökkent ogárra.

Az apró parazsak dühödt dongókként fúrták be magukat a behemótok undorítóan csupasz bőrébe, s az egyiknek még az ágyékkötője is tüzet fogott. Mindketten ordítottak a fájdalomtól, és a földön fetrengtek kínjukban.

– Ostoba! – sikoltotta Ainar kétségbeesetten. – Mit művelsz?

– Peltár! – üvöltötte a félork felhevültén, s a gyűrűből újabb szikraözön záporozott a két nyomorult ogárra.

Az egyik még felállt valahogy, ám a másik ott maradt a földön rángatózva, feketére perzselve, átlyuggatva. És ahogy a rángatózás lassan, idegtépő lassúsággal és iszonyatossággal abbamaradt, a kopasz óriás körvonalai megremegtek, és lassan átváltoztak...

Skandar Graun szeme tágra nyílt.

Baltás Bodin!

– Őrült! – sírta Ainar. – Mit tettél?!

– Nem tudtam! Elfelejtettem...

– Megölted! – bődült el a másik ogár vádlóan, egészen Hilgar hangján. – Mé'r?

– Nem sejtettem! Én nem...

A Zöld Boszorkány a csendesen heverő törpéhez ugrott, s ajkát annak ajkához tapasztotta, mintha életet akarna lehelni belé. Tíz másodpercig sem hevert így, amikor megrázkódott, és kényelmetlenül felegyenesedett.

– Tovább! – parancsolta.

– Bodin? – szűkölte Skandar Graun.

A Zöld Boszorkány megvető tekintettel pillantott rá.

– Mit akarsz még tőle, miután megölted?

A félork lehunyta a szemét, és szerette volna fejbe vágni magát saját buzogányával. S ezt a mozzanatot többször is megismételni.

A Hilgar-hangú ogár magát tapogatva közeledett.

– Ezt mé'r kellett, mi? Csupa fájás lettem.

– Megöltem Bodint – motyogta a félork. – Két lábon járó pestis vagyok... igen, az élő pusztítás.

– Tovább! – kiáltotta Ainar dühösen. – És lehetőleg ne felejtsd el, hogy ez az ogár itt melletted Hilgar... te pedig egy gnóm vagy. S lehetőleg azt se felejtsd el, hogy ez a fekete képű elf nőstény veled tart!

– De... Bodin...

– Rajta már nem segíthetsz. Tovább!

– Ywerd! – suttogta Skandar Graun. – Bodint is a te számládra írom!

Úgy látszik, a nem sokkal ezelőtt megivott ital is csak most kezdett hatni, mert Skandar Graunt olyan düh és elszántság szállta meg, mint még soha életében.

– Ywerd! – ordította. – Ywerd! Merre vagy?

– Ywerd – hörögte egy hang a közelükben. – Ott...

Egy mitrill-páncélos tündér íjász hevert nem messze tőlük, törött fegyverét szorítva borzalmas sebéhez, mintegy mentsvárként. A tündérnek a bal lába térdtől hiányzott, s a páncélját egy karnyi átmérőjű karó fúrta át a hasa tájékán. Az a rész csurom vér volt, s véres belei, nemesebb szervei kibukkantak vékony ujjai kőzött.

– Hol van? – ugrott oda a félork. – Hol az az átkozott? Meg akarom... – Döbbenten elhallgatott, mert csak most fedezte fel, hogy a haldokló tündérfajzat nem egyéb, mint az, akivel egyszer már találkozott. Ez volt az az (jász, aki bámulatos pontossággal lődözött rá egy csónakból, miközben ő a khentáján Hilgar megmentésére lovagolt.

– Ywerd... – hörögte az öntudatlan íjász. – Ywerd!

– Merre van?

A fickó egy pillanatra megemelte a fejét, s a szeme kimeredt, mintha eljövendő sorsát pillantotta volna meg. Aztán hangtalanul elvágódott. Üveges tekintete az égre tapadt.

– Itt kell lennie! – morogta a félork szokatlan dühvel. – Ne késlekedjünk!

– De mé'r bántottál? – bődült el a Hilgar-hangú ogár neheztelően. – Én vagyok az Hilgaa'...

Skandar Graun még egy bűnbánó pillantást vetett oda, ahol egykori bajtársa, a jópofa törpe, Baltás Bodin hevert, és a szó legszorosabb értelmében nagyot ugrott meglepetésében. Ugyanis a zömök törpe alakja épp ekkor megremegett, elmosódott, s a következő másodpercben egy hatalmas, szőrös alak bontakozott ki a földön heverve. Egy roppant méretű, fekete farkas!

Akkora döndülés hallatszott, mintha az ég összes villáma egyszerre csapott volna le. Mintha a világ összes tűzgolyóját egyszerre robbantották volna fel. S még mielőtt az éles csattanás elült volna, tompa morajlás hallatszott, mintha la vina zúdulna le egy havas hegyoldalon.

A föld is remegett a lábuk alatt.

Skandar Graun három kört támolygott félig öntudatlanul, és sehogy sem bírt megállni. Vitte a lába.

– Egy farkas! – motyogta, már maga sem értve, miért mondja ezt. – Ainar...

– Ott! – sikoltotta Ainar, és valahová mutatott. A félork megpróbálta követni a mutatott irányt, ám a szeme sehogyan sem bírt egy távolabbi célpontra fókuszálni. Semmi mást nem látott, csak saját vértől szennyes orra hegyét.

– Mi... volt ez? – habogta.

– Ledőlt! – sikoltotta a Zöld Boszorkány eszelős tekintettel a szemében. – Groomar védelme megtört! Ledőlt a fal!

Skandar Graun nagy erőfeszítések árán megpróbált a jelzett irányba bámulni, ám semmi mást nem látott, csak egy roppant porfelhőt, mely eltakarta az egész várat.

Időközben ráadásul szép csendben az éjszaka is elkezdett alászállni, s a szürkületben csak fantasztikus árnyakat lehetett kivenni.

– Hol vagyok? – nyögte a félork. – Mi ez az egész?

Hónapok után... az ostromlók...

Mi a rossz nyavalya történt?

– Megtörték Grooms mágikus védelmét, és berobbantották a falat! Láttam! Igen, láttam!

– Oda! – ordította Skandar Graun. – Mit késlekedünk még?

Hullákon ugráltak át, haldoklókat tapostak le, háborodottan mászkáló sebesülteket lökdöstek félre, s hamarosan tele lett a tüdejük porral. Görcsösen köhögtek.

A közelükben a fájdalomtól ordított valaki. Egy fekete vértes. A leomló fal egy hatalmas termésköve a földbe sajtolta a lábát. Vagy pozdorjává zúzta, vagy egy az egyben levitte. Ám a szerencsétlen fickó még sokkos állapotban vergődött, és nem érezte a fájdalmat. Még nem döbbent rá, mi történt vele.

– Hol van Ywerd? – ordított rá Skandar Graun kegyetlenül.

A fekete vértes egy pillanatra felhagyott a vergődéssel, és meredten bámult a vértől mocskos félorkra.

– Nem lehet! – ordította. – Te megdöglöttél! Láttam! Láttam!

A félork dühödten nekiesett, és pofozni kezdte a halálosan sebesült fickót.

– Megdöglöttem, mi? Azt hiszed, megdöglöttem?

– Tovább! – süvöltötte Ainar. – Ott a lyuk!

– Előbb megölöm! – bömbölte Skandar Graun. – Ez a dög ott volt a hajón!

– Gyerünk! – parancsolta a Zöld Boszorkány. – Nincs késlekednivaló időnk! Meg kell előznünk Ywerdet!

– Miben? – üvöltötte vissza a félork.

– El kell kapnunk, mielőtt megszerzi! – Mit?

– A Káosz Szívét!

Skandar Graun ellökte magától a kínoktól óbégató fekete vértest, és mindenkit megelőzve rohant a még füstölgő törmelékhalom felé.

Mindenhol megcsonkított hullákra és hihetetlenül összeroncsolt haldoklókra bukkantak. Nem nagyon kellett az irányt keresgélniük, elég volt, ha a hullák nyomvonalát követik.

Felkapaszkodtak a törmelékek tetejére, aztán le a túlolda lon. Egy kába ork harcos tántorgott előttük, kezében elgörbült karddal. Őket látva, nagyot ordított, és feléjük rontott. Skandar Graun egy csuklómozdulattal az örökkévalóságba küldte.

– Arra!

Már nemcsak Skandar Graun, Ainar és Hilgar törtek befelé, két tucatnyi Káosz-harcos mászott át a romokon, és még többen érkeztek.

Hulláktól teleszórt, égő kátránytól megvilágított várudvaron rohantak keresztül. A belső várudvar felől csörömpölő vitézek érkeztek. Amikor megpillantották a behatolókat, vad üvöltéssel vetették rájuk magukat.

– Peltár! – ordította Skandar Graun, és mágikus gyűrűjéből szikraesőt zúdított az elöl haladókra. Azok úgy buktak fel a parányi parazsaktól átégetve, mintha valami láthatatlan akadályba ütköztek volna.

A hátrébb rohanók pedig már a valamivel később behatoló Káosz-hívekkel csaptak össze.

– Ez az! – sikoltotta Ainar. – Egy belső folyosó!

– Erre ment Ywerd?

– Máshol nem mehetett!

Egy félig romba dőlt alagútba jutottak. A lépéseik visszhangzottak. Ám jóval előttük tompa csörgés, fémcsattogás hallatszott, és elhaló üvöltések.

– Ott harcolnak!

– Aha...

Rohantak.

Most már szinte ki tudták venni a kiabálást. Az egyik elágazásból három lemezpáncélos ork ugrott eléjük hatalmas pallosokat lengetve.

– Halál! – sikoltotta Ainar olyan hangon, melynek hallatán a félork hátán az összes szőr felfelé meredt.

Az ork harcosok feléjük lódultak.

Ám mindez csak egy pillanatig tartott, mivel az első lépést követő minutumban úgy foszlottak porrá, mintha ott se lettek volna. S nem csak az orkok, de a páncélok, a fegyverek egyaránt barnás porrá változtak.

Skandar Graun átugrotta az undorító kupacokat. Hilgar felbotlott az egyikben.

– Rosseb beléd!

Ainar most már végképp átvette a vezetést. Nyúlánk teste szinte hipnotikusan ringott az utána rohanók előtt, s úgy kígyózott, hogy szemmel alig lehetett követni.

Az egyik szélesebb kanyarban négy fekete vértest találtak ádáz harcban hat lemezpáncélos orkkal. További két vértes és három ork feküdt már holtan a járat padlóján.

– Víz! – rikkantotta Ainar, és egy pillanatra megtorpant, amíg kinyújtotta mindkét kezét a verekedők felé.

A tenyeréből egy vad vízesés tört elő, egy sebes zuhatag, egy hatalmas vízmennyiség, mely egyszerűen elsodorta a hadakozókat és a halottakat egyaránt, s egy szempillantás alatt megtisztította az utat előttük.

A járat ugyanis legalább húsz fokos szögben lejtett lefelé.

– Remélem, az út nem kezd emelkedni! – motyogta Ainar. – A víz ugyanis megmarad. Nincs sok kedvem úszni.

Mögöttük vad üvöltések hallatszottak. Két páncélos fickó loholt utánuk, és a pillanatnyi megtorpanást egyfajta győzelemnek vélték.

– Lefutjuk őket! – vélte Ainar.

– Menjetek! – rikkantotta Skandar Graun. – Majd én feltartom őket!

– Ne pazarold a varázslataidat! – intette a Zöld Boszorkány. – Később még szükség lehet rájuk.

– Nyugalom – mordult fel a félork, és meglendítette láncos buzogányát. – Most ez is megteszi.

– A Káosz Szavát... semmi esetre se használd el!

– Jól van. Menj már!

A Zöld Boszorkány eliramodott, az ogár azonban habozni látszott.

– Én... maradok – bődült el Hilgar.

– Tűnj a francba! – reccsent rá a félork egészen modortalanul. – Menj már!

Ekkor ért oda a két páncélos ork. Az elöl haladó ravasz mozdulattal úgy tette, mintha fej fölé akarná emelni a pallosát, ám ehelyett egészen váratlanul egy lapos suhintást engedett el úgy térdmagasságban.

– Tűnj már! – kiáltotta Skandar Graun, és az utolsó pillanatban felfedezve a cselt, hátrafelé szökkent. Az ork harcos pallosa csaknem felsértette a bőrét.

– Fuss! – ordította a félork a tétovázó óriásnő-ogárnak. – Ainarnak nagyobb szüksége van rád!

A második ork lendületből akarta lerohanni kiabáló ellenfelét, ám nem számolt a lefelé csapó láncos buzogánnyal, és rajta vesztett. Skandar Graun egy jól irányzott csapással bezúzta a vakmerő fickó papírvékonyságú sisakját. No persze a koponyájával együtt.

– Ide! – rikkantotta az életben maradt ork harsány hangon. – Itt vannak!

– Itt ám! – rontott rá Skandar Graun, s mivel hevességében túl közel került, nem a fegyverét használta, hanem a könyökével nyomta orrba a meglepett harcost.

Aztán kihasználva helyzeti előnyét egy gyors mozdulattal a felsikoltó fickó ágyékába térdelt, majd amikor ellenfele a fájdalomtól kilencven fokban meghajolt, egyszerűen letaglózta.

A kanyaron túl a folyosón lépések kopogtak. Legalább tízen közeledtek. De lehet, hogy harmincan.

– A büdös ork anyátok! – morogta Skandar Graun, és Ainar után iramodott.

– Feltartom őket! – kiáltotta Hilgar, s egészen meglepő módon a plafont kezdte püfölni ormótlan buzogányával, embertelen erővel. A föld alatti folyosó mennyezete már a harmadik ütésre engedett, a negyedikre porzani kezdett, az ötödikre pedig egyszerűen beomlott, eltorlaszolva ezzel a járatot az üldözők előtt, ám ugyanakkor elvágva a visszavonulás útját is.

Mintha csak valami élveteg forgatókönyvgyártó írta volna így, épp ebben a pillanatban érkezett Ainar az ellenkező irányból, rettenetesen lihegve.

– Vissza! – ordította.

– Micsoda?

– Vissza! De gyorsan!

– Minek?

A Zöld Boszorkány csak most fedezte fel azt a tényt, hogy a beomlott mennyezet elzárja a visszafelé vezető utat.

– Ó, nem!

A túlsó oldalról serény kapirgálás hallatszott. Az üldözők máris nekikezdtek az akadály elbontásának.

– Mi van? – ordította Skandar Graun valóságos önkívületben. – Yvorl redves farkára, mi a nyavalya van?

– Ez! – sikoltotta Ainar kétségbeesetten, és maga mögé mutatott.

További magyarázatra nem volt szükség, mert a folyosón egy igen fenyegető jelenség tűnt fel. Úgy nézett ki, mint egy élőhalott zombi, ám sokkal gyorsabban és lényegesebben határozottabban mozgott, s ami még inkább megkülönböztette, hogy a vörösen izzó szeme másfél méteres pászmát vetett maga elé, s a kezében egy lila színben villódzó kardot hordozott.

– Mi az isten ez? – röffent fel a félork, s két kézre fogta láncos buzogányát.

– Egy lich – súgta reszketve Ainar. – Egy ősvarázsló halott megtestesülése. Végünk.

Hilgar halkan sírdogálni kezdett.

– Ugyan! – morogta Skandar Graun, és egy pillanat alatt előkapta kicsiny ezüst sarlóját. – Távozz... a pokol legmélyebb bugyrába, éjfél teremtménye!

A foszladozó bőrű és hasonló ruházatú teremtmény megtorpanás nélkül közeledett. Nem lépkedett. A lábai nem mozogtak. Mintha a levegőben siklott volna.

– Távozz! – rikoltotta a félork.

A lich már tíz lépésnyire sem lehetett.

Skandar Graun elengedte az övére erősített kicsiny sarlót, és két kézre fogva láncos buzogányát, vakmerően támadott.

Két lépést sem tett, ügy vágódott hanyatt, mintha fejbe csapták volna, pedig a halálon túli teremtmény még legalább öt lépésnyire lehetett tőle.

– Vissza! – ordította Skandar Graun, miközben hanyatt fekve pörgött, mint valami szerencsétlen bogár. – Vissza, te rémség, különben véged!

– Aigeenn – morogta a testet öltött iszonyat, és egy pillanatra valóban megtorpant.

– Aigeeeeeeeeeeen!

– A szentségedet! – üvöltötte a félork, és megpróbált feltápászkodni, ám ekkor olyan fájdalom nyilallt minden egyes porcikájába, mintha nyársra húzva sütögették volna.

– Aigeeeen, Aigeeeeeeeen! – közölte a félig hulla teremtmény, és a félork pörögni kezdett saját tengelye körül, megemelkedett a talajról, és kétszer egymás után is a plafonnak csapódott. Kész csoda, hogy nem vesztette el az eszméletét.

Időközben az ogárnak kinéző Hilgar egy csatakiáltással megrohamozta a rémséget. Körülbelül másfél lépést tett meg, amikor a lich csontváztenyeréből zöld lángok csaptak ki, s az óriásnő vaskos bunkóját elhajítva egész testében remegni kezdett, s termetes alakját hideg veríték verte ki.

– Távozz! – üvöltötte Ainar, s valami rúnákkal borított fémcsillagot húzott elő köntöse mélyéből. – Távozz, szellem!

– Aigeeeeeeeeen! – üvöltötte a két lábon járó iszonyat. – Aigeeeeeeeeeeeeeeen! – S ekkor a Zöld Boszorkány kezében lévő fém amulett porrá omlott.

– Akkor: pusztulj! – üvöltött Ainar egy rettenetes varázsszót. – Pusztulj, te dög! Pusztulj!

A lich egy pillanatra megremegett, de csak egy pillanatra. Aztán ő is előhúzott valami amulettfélét, s mereven előretartotta.

– Aigeeeeen! Aiggeeeeen! – morogta.

Ainar, a Zöld Boszorkány, aki bár minden valószínűség szerint ismerhette a repülés varázslatot, most mégis meglepettnek tűnt, amikor úgy elrepült a helyéről, hogy a lába nem érte a földet. Megközelítőleg két métert tett meg a levegőben, amikor hatalmas nyekkenéssel a leomlott sziklatörmeléknek csapódott.

– Aiggggeeeeen! – bömbölte a halálontúli teremtmény, s bíborban villogó kardját megemelve meglódult.

– BOSSSZÚ! – harsogta el Skandar Graun a leghatásosabb varázslatát, a Káosz Szavát.

– BOSSZÚ REÁD, TE ROHADÉK!

Abban a pillanatban a támadó szörnyeteg szertefoszlott, mintha sosem lett volna. Az egyik pillanatban még felemelt karddal szökkent előre, a következőben már nyoma sem volt ennek vagy kardnak egyáltalán.

Eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Kardostól, mindenestől!

– Marha! – ordította Ainar szinte tajtékozva. – Megmondtam, hogy ne használd el a Káosz Szavát!

A Hilgar-ogár, aki a varázslat hatáskörén belül esett, szűziesen mórikálva magát valami halk, csábító nótába kezdett, s közben fokozatosan visszanyerte eredeti alakját. A ronda ogár helyén most már a nem kevésbé csúf és ronda Hilgar állt.

– Miért? – fortyant fel Skandar Graun. – Mit tehettünk volna?

– Sok mindent! – rikkantotta dühösen a Zöld Boszorkány. – Legfeljebb elhasználtam volna néhány hatékonyabb varázslatomat!

– Miért nem tetted?

– Fontosabb alkalmakra tartogattam őket! Skandar Graun dühösen rontott oda Hilgarhoz.

– Neked meg mi a franc bajod van?

– Az én szerelmem – énekelte lágy tónusban az óriásnő –, egy kicsiny parány...

Az üldözők nagy ütemben bontották lefelé a rögtönzött akadályt. Már nem sok hiányzott, hogy áttörjenek.

– Nyomás! – kiáltotta Ainar. – Tovább!

Valahogy Hilgart is sikerült annyira észhez téríteniük, hogy velük együtt futott. Döngő léptekkel haladtak a visszhangzó föld alatti folyosón. Mögöttük félreérthetetlen diadalüvöltés kélt.

– Jönnek – suttogta Ainar.

Hamarosan két legyilkolt fekete vértes hullájába, s három rettenetesen bűzös ghoul szétszabdalt tetemébe botlottak.

– Ywerd erre ment! – kiáltotta Skandar Graun, s még dühösebben tört előre.

Nem sokkal később a folyosó jobb és bal kéz felé elágazott, s egyenesen is folytatódott tovább.

– Most merre? – lihegte Ainar.

Mintha csak a kérdésre válaszolna, a szemközti folyosóból iszonyatos üvöltés hangzott fel, majd fém csattogása.

– Arra! – kiáltotta Skandar Graun. – Nincs más út! Alig tettek pár lépést, a földalatti járat minden eddiginél meredekebben lejteni kezdett lefelé, s egy félig kitört, sarkából kifordult nyílászáró alkalmatossághoz érkeztek.

– Rejtekajtó! – közölte Ainar felindultan.

– Csak volt! – helyesbített Skandar Graun. – Arra!

– Szeretsz még? – kérdezte Hilgar. A félork türelmetlenül intett.

– Most erre nincs idő.

– Ugye, nem baj, hogy megcsaltalak?

Skandar Graun egész lelkét sűrű köd kendőzte be egy szemvillanás alatt.

– Mit csináltál?

– Összeszűrtem a levet. Mással.

– De hiszen... az én kölykőmet hordod a testedben!

– Aha.

A félork némi undorral mérte végig óriás barátnőjét.

– Képes voltál valamelyik törpével...

– Még nem egészen. Csak félig.

Skandar Graun kiábrándultan meredt maga elé.

– Csak félig? Mit jelent ez? Ainar dühösen reccsent hátra.

– Nem maradnátok csendben?

– Nem! – kiáltotta Skandar Graun. – Itt most létfontosságú dolgokról van szó. Hilgar... Kivel csaltál meg?

Az óriásnő vállat vont.

– Mindenkivel.

– Micsoda?

– Vigyázz! – üvöltötte Ainar, és hasra vágta magát. Egy zöldeskék színben villódzó fénycsík süvített el a fejük fölött. Elsuhant, ártalmatlanul.

– Mi az, hogy mindenkivel? – követelte a félork.

– Uh! – kiáltotta a Zöld Boszorkány. – Figyelj!

– Hááát... – vont vállat Hilgar. – Valójában senkivel. És mégis... bárkivel.

– Hogy-hogy?

– Elhanyagoltad Hilgart! Rám se néztél!

– Hogy én? – rikoltotta a félork. – Ki volt az, aki elhidegült tőlem?!

– Rá se néztél Hilgarra!

– Dehogynem! Naponta többször is! Legalább egyszer... vagy kétszer.

Ainar megütközve mérte végig a védekezésre kényszerült félorkot.

– Mi lenne, ha nem épp most beszélnétek meg a szexuális életeteket?

– Az nem elég! – bömbölte Hilgar. – Én leszek a gyermeked anyja... többet kell törődnöd velem!

– Ennél is többet? – mordult fel a félork. – Mit akarsz még tőlem?

– Hasra! – ordította Ainar, s ő szavához híven cselekedett. Tőlük alig húszlépésnyire két ork íjász tűnt fel pattanásig feszült íjjal.

Skandar Graun az utolsó pillanatban lekapta a fejét, s így a homloka közepének tartó nyílvessző ártalmatlanul suhant el a feje mellett. Még csak meg sem karcolta.

Ainar dühös mozdulatokat tett.

– El az útból! – vartyogta.

A két íjász hirtelen zsugorodni kezdett, s másodperceken belül ártalmatlan parányokká váltak.

– Tovább! – kiáltotta a Zöld Boszorkány. – Ywerd már nem lehet messze előttünk!

Rohanva tettek meg legalább kétszáz métert a kanyargós, egyre lefelé lejtő folyosón, amikor két halott fekete vérteshez értek. Mellettük egy teljességgel oszlásnak indult, bűzlő hulla hevert. A sárgászöld húsban fekete kukacok vájkáltak. Egy egész halom.

– Undorító! – jegyezte meg Skandar Graun. Ainar rezzenéstelen arccal szaladt tovább.

Pár lépés múltán egy haldokló, hangosan hörgő fekete vértesre bukkantak.

Az illető még élt, de már nem sok lehetett hátra neki.

– Ywerd? – kérdezte komoran a félork.

– Ywerd... győzött – lehelte a haldokló. – Ywerd... bejutott...

Nem lélegzett tovább.

Skandar Graun halkan szitkozódott.

– Előbb vagy utóbb utol fogjuk érni – sziszegte a Zöld Boszorkány. – Nem lehet már messze.

A fogukat csikorgatva rohantak, ahogy csak a lábuk bírta. A járat most vízszintesre váltott. Egyenesen vitt tovább.

S valahonnan a távolból halálsikolyok hallatszottak. Emberiek, s ezt követően valami földöntúli üvöltés. Csikorgás. Skandar Graun megborzongott.

– Közel a vég!

– De kié? – kérdezte Ainar mosolyt erőltetve fekete arcára.

A félork sóhajtott, s lassított léptein.

– Azt hiszem... perceken belül eljő a leszámolás ideje.

– Egy kapu! – kiáltotta Hilgar. S ez volt az a pillanat, amikor a Zöld Boszorkány varázslatának ideje lejárhatott, mert az óriásnő megszűnt ogár lenni, s visszaváltozott a teljesen közönséges, pocakos Hilgarrá.

– Én még gnóm vagyok? – kérdezte Skandar Graun.

– Már régen nem – felelte Ainar. – Rád... valamilyen okból kevésbé hat minden varázslat.

Rohantak. Az alagút visszhangozva verte vissza a lépteiket.

– Egy barlang! – kiáltotta Hilgar. – Egy barlang jön! Valóban, a folyosó kitágult, s egy széles barlangban folytatódott. Az üreg bejáratánál hét mellvértes ork testőr hevert, s mellettük négy fekete vértes. Az egyik vértes még élt. A gyomrába ugyan csúnya lándzsadöfést kapott, de még nem jött érte a halál.

– Ember – ragadta torkon Skandar Graun vadul –, könnyíts magadon! Beszélj nekünk!

A harcos megremegett. Már közel állt a végső eltávozáshoz.

– Gyónni akarok – suttogta. – Papot!

– Yvorl papja vagyok – felelte rezzenéstelen arccal a félork. – Mi nyomja a lelkedet, fiam?

– Paráználkodtam, atyám – hörögte a haldokló. – Többször is... Bűnbocsánatért esedezem!

– Kérlek, Yvorl, bocsáss meg nekem...

– Megbocsát – vágta rá Skandar Graun. – De ami fontos... hogy hűen szolgáltad-e Ywerdet?

– Hűen – esküdözött a haldokló.

– Yvorl nevében feloldozást nyersz minden bűnöd alól, ha segítesz Yvorlnak tisztán látni.

– Segítek... atyám.

Skandar Graun sóhajtott.

– Gyónd meg, fiam, hogy a te elested után hányan maradtak még Ywerd mellett!

A haldokló egy hosszú pillanatra, egy nagyon-nagyon hosszú pillanatra behunyta a szemét. Amikor kinyitotta, már a halál fátyola homályosította el tekintetét.

– Már csak... Gorond... méltóságos... atya... már csak... ő egyedül...

A harcos kimeredt szemmel bámult maga elé, és nem szólt többet. Eltávozott az örök gondtalanság mezejére.

– Már csak egy harcos védi – tolmácsolta a félork némileg lehangoltan.

Pár lépés után egy szétrobbant fejű agyaggólemre, s mellette egy péppé lapított harcosra bukkantak.

– Ywerd... – suttogta Ainar. – Egyedül van! Skandar Graun elégedetten sóhajtott.

– Én is úgy számolom.

 

 

11. A Káosz Szíve

 

Futottak. Nem messze előttük tompa döndülés hallatszott, mintha a pokol kapuja csapódott volna be. Ezt követően iszonyatos bődülés, s ezzel egyszerre egy vékony sipító hang.

– Balról!

Csattanás, csörömpölés, haragos bömbölés, az egész folyosó visszhangzott.

– Timakrisz – motyogta Skandar Graun, majd magyarázóan hozzátette: – Ywerd varázskardja.

– Vigyázz! – Ez ismét a sipító hang volt.

Erre tompa puffanás és egy ember fájdalomüvöltése vála szolt.

– Ez Ywerd! – ismerte fel a hangot a félork, és zordan elvigyorodott. – Valaki... vagy valami püföli.

– Ott az ajtó! – lihegte Ainar. Már csak pár lépés választotta el őket az ormótlan bronz alkotmánytól.

– Talpra, fiú, talpra! – hallatszott egy sürgető sipítás belülről. – Állj már fel!

Kétségbeesett emberi sikoly hangzott fel, aztán egy borzalmas reccsenés. Majd egy diadalmas bömbölés.

– Ywerd! – sipította a kard. – Ne hagyd így el magad!

Ainar rohant elől, sudár alakja szinte úszott a levegőben.

Skandar Graun méterekkel lemaradt mögötte, pedig teljes erejéből futott, s közben a buzogányát markolászta, a fogát csikorgatta. Hilgar alaposan lemaradt tőlük lomhább lépteivel, s ehhez az is hozzájárult, hogy az alacsony folyosó miatt kissé meghajolva kellett közlekednie.

S még hátrébb, több fordulóval Hilgar mögött dühödt üvöltözés és csörömpölés vette kezdetét. A döngő léptekből következtetve valami rettenetesen súlyos egyéniség is köze ledhetett.

– Ne hagyd megdögleni! – ordította Skandar Graun szinte eksztázisban. – Én akarom kinyírni a rohadékot!

A Zöld Boszorkány a hatalmas lendülettől alig tudott lefékezni, valósággal nekicsapódott a bronz ajtónak. A kilincset rángatta.

– Zárva! – sikoltotta. – Zárva!

Odabentről egy minden eddiginél rettenetesebb sikoly hallatszott, melyet egy fájdalmas bömbölés követett. Oly iszonyatos volt ez az utóbbi hang, hogy a félork egy pillanatra még dühös bosszúszomjáról is megfeledkezett.

– Mi volt ez?

Ainar egy hosszú vasfogantyút rángatott, mely érzése szerint összefüggésben állhatott a kapu zártságával. S erőlködését siker koronázta: fémes csattanás, majd apró, ritmikus kattogás hallatszott.

A kilincs önmagától benyomódott. Skandar Graun buzgón vetette magát előre.

El onnan! – A Zöld Boszorkány oldalról nekiugrott, s csontos vállával egyszerűen félrelökte.

Hilgar ekkor ért oda. Hatalmas pocakját markolta, mintha heves fájdalmak kínoznák.

– Jönnek – nyögte.

– A szülési fájdalmak? – rettent meg a félork.

Az óriásnő lekicsinylő pillantást vetett kedvesére, s vaskos hüvelykjével hátrabökött a válla fölött.

– Azok – dörmögte.

Ainar feltépte az ajtót, s karjait széttárva beugrott a résen, mintha fel akarna repülni. A félork csak annyit látott, hogy egy hatalmas, természetes barlang tárul fel odaát, melynek a közepén egy emelvényen aranyozott tartóban óriási, rubintüzű drágakő sziporkázik. Ennek a fénye világította be baljósan az egész barlangot, s ebben a vörös félhomályban két test birkózott: egy iszonyatos, szőrös tömeg gyűrt maga alá egy kétségbeesetten kapálódzó, csurom vér, páncélos alakot. Tőlük nem messze a földön egy karikába hajlított, vörösen izzó kard hevert, mely néha-néha fel-feldobta magát, s abból az irányból torz, sipító, erőlködő, dühös nyögések hallatszottak:

– Az anyád... a jó anyád... azt a jó redves anyád...

– Aááááá! – Ainar két kezét a magasba tartva ordított, mintha nyúznák, s a félorkban most először tudatosult képiesen, s igen kézzel foghatóan, hogy a törékeny fekete nő nem egy egyszerű elf csinibaba, hanem egy feketemágiában járatos, félelmetes boszorkány.

– Áááááoooooh! – üvöltötte még egyszer, aztán pedig pukkanó, sercegő, bugyogó hangokat hallatott, miközben tenyérnyire tágult szájából égővörös, folyékony láva lövellt elő kisebb izzó kövekkel, süvítő meteoritokkal tarkítva.

A hatalmas testű rémséget egyszerűen lesodorta a rángatózó Ywerdről a tüzes áradat, s a testét összevissza égették, lyuggatták az izzó lövedékek.

– Aáááooooh! – ordított még egyet a boszorkány, s megismételte előbbi támadását.

– Áááááááááááááááh! – visított Ywerd, s szörnyű kínok között próbálta belefúrni magát a kőpadlóba az őt is jócskán érő apró mennykövek és lángoló folyam gyötrelmei elől.

Skandar Graun hunyorogva, vaksin rohant a karikába hajlított varázskard felé, s a következő pillanatban már meg is ragadta a markolatát.

– Félvér! – sipította Timakrisz. – Egyenesíts ki!

A lyukacsosra égetett, fekete iszonyat lomhán felegyene sedett. Olyan volt, akár egy ork, csak éppen rettenetesen vén és rettenetesen hatalmas. Torz feje, lapos orra, rettenetesen széles mellkasa, az egész testét fedő fekete szőrzet, s apró kerek szeme, lelógó karjai egy gorillához tették hasonlatossá. Ám sokkal, de sokkal több volt egyszerű vadállatnál. Ez egyértelműen látszott abból a gyűlöletet tolmácsoló, égővörös fénypászmából, mely a szeméből sugárzott.

Skandar Graun bár még sohasem látta, azonnal tudta, kihez van szerencséje.

Jobb szerette volna nem tudni!

– Grooms! – sikoltotta.

A háromméteres szörnyeteg feléje fordította rettenetes fejét, s a vörös fénypászma megvillant a szemében.

– Ne nézz rá! – sipította Timakrisz, s megrándulva a félork kezében, hirtelen annak szeme elé vágódott.

A következő pillanatban sisteregve, fémes csikorgással, sivítva szívta magába azokat a vörös lángokat, melyek egyébként a félork szeme világát égették volna ki. Egész a tarkójáig.

– Ywerd! – sikoltotta-vinnyogta a kard, ahogy az amúgy is körbe hajlított penge az igénybevételtől még tovább tekeredett, szinte görcsre kötődött önmagán. – Ne hagyd Ywerdet!

– Pusztulj! – rikoltotta a Zöld Boszorkány, letépte a gyöngysorát, s mindenestől a vigyorgó istenre, Groomsra, minden orkok öregapjára hajította.

Grooms elkapta a levegőből a gyöngysort, s az elszakadt a heves mozdulatra. Csodálatos látványosság kezdődött. A gyöngyszemek egyenként robbantak fel vakító villanással, földrengető robbanással. Mind-mind más és más színben, mindegyik halálos tűzvirágokat szórva a meglepett istenre. S bár a sebektől nyilván védte valami gigászi varázslat, a robbanás erejével nem tudott dacolni. Mindegyik kicsiny gyöngyszem hátrébb és hátrébb taszította, az egyik detonáció ügy nekivágta a falnak, hogy a kövek megrepedeztek.

Grooms úgy ordított, hogy még a föld is remegett tőle. Nem fájdalomüvöltés volt ez, hanem a vak gyűlölet megtestesülése.

– Aáááááááááááooooh! – tátotta ki ismét a száját Ainar egy gyilkos erejű láva- és meteoritfolyamra, hogy még jobban fokozza a zűrzavart.

– Nem tudjátok megölni! – sipította erőlködve a kard. – El innen!

– Hilgar! – ordította a félork. – Hozd Ywerdet!

Az óriásnő a folyosó felé pislantott, ahol a döngő léptek egyre erősödtek.

– Jönnek! – dörmögte, s két kézre fogta a bunkóját.

– Ywerdet! – üvöltötte Skandar Graun magából kikelve. – Ywerdet, te barom!

Az óriásnő szemmel láthatóan nem sértődött meg az udvariatlanságtól. Egy rúgással a folyosóról érkezők képébe vágta az ajtót, s két hatalmas lépéssel a félig öntudatlan harcos mellett termett. A vállára kapta.

Skandar Graun a Káosz Szíve felé lódult.

– Vissza! – sikoltotta Ainar. – Már csak egy erős varázslatom maradt!

– Lődd el!

– Hozd a rubint!

Skandar Graun az óriásnő felé fordult.

Hilgar, ide! Ainar, ide!

Ismerte már a Káosz Szívét. Emlékezett rá, hogy amikor először érintette a Limbón, az azonnal elteleportálta őket Yennon Szigetére. Nem tudta, most hova fog kerülni, ha megérinti, abban azonban biztos volt, hogy bárhol jobb, mint a megölhetetlen, feldühített Groomssal egy helyen lenni.

– Ide hozzám!

Nagy sietségében az ujja hozzáért a varázsszerhez. Bizsergést érzett. Ettől eltekintve nem tőrtént semmi.

– Aáááááááoooooh! – adta ki magából az utolsó varázsla tos lávaokádékát a boszorkány, s még egyszer a falhoz préselte az egyensúlyát vesztett, bömbölő Groomsot.

A bronz kapu feltárult, s torz alakok rontottak be rajta. Óriás termetű, legalább két méter húsz centis orkok, kéttenyérnyi széles, embernyi hosszú pallosokat lengetve könnyedén.

– Halál! – ordította az élen haladó, és döngő léptekkel feléjük lódult.

– Én ölöm meg őket! – bömbölte Grooms a sarokból, és ő is megindult.

– El innen! – üvöltötte a félork, és egyik kezével, melyben Timakriszt tartotta, átkarolta Hilgar izmos alkarját, a másikkal kétségbeesetten markolászta a Káosz Szívét.

Semmi nem történt.

– A kezed! – sikoltotta Ainar, és a következő pillanatban a fekete ujjak a félork csuklójára fonódtak. – Megyünk!

A félork még annyit látott, hogy a behemót Grooms vörösen izzó szeméből ismét fénycsóva vágódik ki, s az önmagától megemelkedő Timakrisz sziszegve, sercegve szikrázik, s a fájdalomtól szinte kicsavarodik önmagából.

Aztán egy láthatatlan erő felragadta, s szürke kavargás bontotta el az agyát, a gyomra pedig a torkán keresztül akart világgá szaladni.

– Hova? – nyögte, de az eszméletlen pörgésben még saját hangját sem hallotta.

Aztán halk pukkanás hallatszott, s amikor a látása kitisztult, szabad ég alatt, egy buja, zöld tisztáson találta magát a hátborzongatóan vörös fényű barlang helyett. Egyik kezét, melyben a sötétben fennen sziporkázó Káosz Szívét tartotta, még szorította a félájult Zöld Boszorkány, a másikkal viszont ő rángatta Hilgart.

A felülről sápadtan leste őket a holdkorong, s itt-ott csillagok fénylettek.

– Grooms! – nyögte Skandar Graun, és botladozó lábakkal próbált tenni egy-két lépést.

– Semmi vész! – zihálta Ainar, s a Káosz Szíve felé nyúlt. – Add ide nekem!

A félork, maga sem tudta, miért, reflexszerűen elrántotta a varázsszert. – Hé!

A Káosz Szíve a Zöld Úrnőt illeti a Szent Egyensúly megőrzése érdekében. Ne feledd, hogy te is őt szolgálod!

– És kit még? – morogta Skandar Graun. – Talán téged? Sok aljasságot műveltél, amíg velünk voltál. Most már rájöttem. Tudod, mikor döbbentem rá? Amikor a várfalnál hátrapillantottam, és Baltás Bodin holtteste helyett a te átkozott fekete farkasodat pillantottam meg...

A Zöld Boszorkány szeme elfelhősödött.

– Amiért kinyírtad az egyetlen hű társamat... azért százszorosan kellene, hogy megöljelek, te tetves kis ork!

Skandar Graun elengedte Hilgar karját, s a Moebius-szalaggá csavarodott kardot fenyegetően tartotta maga elé.

– Én nem szolgálok senkit... csak magamat!

A boszorkány fekete képén dühös rángás kezdődött.

– Ám én nem akarlak megölni. Szemet hunyok a bűneid felett. Megegyezünk. Enyém a varázsszer. Tied Ywerd. Megölheted. Ám ami az enyém... azt add ide!

– Hilgar! – parancsolta Skandar Graun. – Tedd le Ywerdet, és fogd le Ainart! Ne félj tőle, nincs több varázslata!

A Zöld Boszorkány ezüstszínű szeme dühös szikrákat hányt.

– Mit merészelsz!

– Nyugalom! – intette Skandar Graun. – Nem akarlak bántani. Csak éppen szeretnék tisztába rakni egy-két kérdést! Mint például azt, hogyan lett a farkasodból Bodin...

A boszorkány dühösen vállat vont.

– Ahogy akarod. De figyelmeztetlek... jelen helyzetünkben minden elvesztegetett perc veszélyes lehet!

Időközben az óriásnő ledobta a válláról az ájult Ywerdet, szép komótosan a félork mellé lépett, és egy lusta mozdulattal torkon ragadta. Kissé megemelte, hogy a lába ne érje a földet, s enyhén megrázta. Skandar Graun kezéből kihullott a varázskard és a nevezetes varázsszer.

– Hilgar! – nyögte döbbenten. – Hilgar!

– Hö? – kérdezte bambán az óriásnő.

Ainar gyors mozdulattal odaugrott, és felragadta a Káosz Szívét. Aztán sietve két lépés távolságra helyezkedett.

– Hilgar! – üvöltötte a félork, és próbált kiszabadulni. – A gyermekemet hordod a méhedben!

Az óriásnő kissé feljebb emelte, hogy a képébe bámulhasson.

– No és?

A félork levegő után kapkodott.

– Ki a te kis ork macid? He? Ki a te pici ork szeretőd? Ainar még két lépést hátrált.

– Ne fáradj, félvér, az óriásnőstény a hatalmam alatt áll! Minden parancsomnak vakon engedelmeskedik. Ez egy nagyon erős varázslat, még a szerelem se tudja megtörni!

– Mióta? – jajdult fel Skandar Graun. – Már Yennon Szigetén...

– Amióta találkoztunk. A manótábor után. Eredetileg téged akartalak a hatalmam alá vonni, de te túlságosan erősnek bizonyultál. Háromszor próbáltam rád bocsátani a varázslatot, de mindannyiszor úgy éreztem, mintha fejjel rohannék a falba. Akkor döntöttem úgy, hogy más módon kerítelek a hatalmamba. Hilgaron keresztül.

– Hilgar! – hörögte a félork. – Ezek szerint... csak a te varázsod miatt lett hűtlen hozzám?

A Zöld Boszorkány elvigyorodott, és újabb két lépést hátrált.

– Efelől ne legyenek kétségeid.

– Mire készülsz?

– A józan ész azt súgja, hogy a biztonság érdekében meg kellene ölnöm... ám a Szent Egyensúly nevében... életben kell hagyjalak! Túl sokat segítettél nekem, s rajtam keresztül Zhéniának, a Zöld Úrnőnek; nem viszonozhatom gonoszsággal a jótékonyságodat.

A félork a fogát csikorgatta, és mindkét kezével az óriásnő ujjait rángatva próbálta azokat lefejteni a torkáról.

– A Szent Egyensúly nevében? – hörögte. – Ennél többet kell tenned, ha viszonozni akarod a szolgálataimat.

Az elf nő ünnepélyesen bólintott.

– Az én szívem vágya a Káosz Szívének megszerzése volt, a tiedé, hogy bosszút állhass egy árulón. Nos, viszonzásképp azért, hogy segítettél az én vágyamat beteljesíteni, én nem fogom meggátolni a tiédet... Ywerd, az áruló, ott hever a lábaidnál. S még valami. Te mindig őszintén beszéltél velem, hát én is elmondom, ami érdekel. Én és a társam... a fekete farkas faltuk fel azt a három törpét, hogy kielégítsük hihetetlen, fenevadi étvágyunkat, mely minden holdtöltekor ránktör. Aztán azon az utolsó napon nemcsak Grími, de Bodin is áldozatul esett... Megjegyzem, a húsa ugyanolyan rágós és íztelen volt, mint a modora... Aztán a társam némi hókuszpókusz után felvette az alakját, és eljátszottuk azt a kis veszekedést, hogy ne keltsünk feltűnést. Ki a fene gondolta, hogy te leszel olyan balga, és kinyírod saját társadat. Megtetted. És én még meg sem sirathattam. Ott kellett hagynom temetetlenül.... Igen, félvér igazad volt mindvégig, ezt el kell ismernem. Te tényleg magad vagy a két lábon járó pestis... Mindegy. Én most elmegyek. Hilgarról pár percen belül feloldom a varázst, s akkor elenged. Bevégezheted bosszúdat, s végleg eltűnhetsz az ismeretlenség homályában! Zhénia legyen veled, félvér! Ne öldököld tovább a barátaidat! Higgy a Szent Egyensúlyban, s élj annak szabályai szerint, s én mondom neked, soha nem tapasztalt boldogságban éled majd le életed hátralékát, s nyugodt lélekkel járulhatsz a Zöld Úrnő elé, amikor eljő az időd...

A csurom vér Ywerd, aki eleddig ájultnak tűnt, most hirtelen felült. Egy rántással letépte az ujjáról egyik gyűrűjét, s rekedtes üvöltés hagyta el az ajkát.

– Ymdar! Ymdar!

– Viszlát, félvér! – sikoltotta Ainar, s a következő pillanatokban különös átváltozáson ment át.

A feje kissé megnyúlt, s pár másodperc alatt fekete szőr borította el. Az állkapcsa ugyancsak megnyúlt, s veszedelmes agyarak jelentek meg benne. A Zöld Boszorkánynak farkasfeje lett!

Ám az átváltozás ezzel még nem ért véget. Keze helyén veszedelmes karmoktól meredező mancsok jelentek meg, s a fekete elf máris négykézlábra ereszkedett. Ott, ahol az előbb még a karcsú boszorkány állt, most egy hatalmas termetű, fekete farkas reszketett egész testében. Aztán az átváltozás befejeztével a remegés abbamaradt, a farkas az égnek emelte a fejét, hosszan, elnyújtottan felvonított, aztán rémes agyarai közé kapta a rubintüzű Káosz Szívét, és anélkül, hogy hátrapillantott volna, belevetette magát a bozótba.

– Ymdar! – hörögte Ywerd, s a gyűrűt markolászta. – Ymdar! Meddig várjak még!

Szinte ugyanabban a minutumban, hogy a farkas eltűnt, a legcsekélyebb hang nélkül egy különös alak jelent meg a sebesült Ywerd lábainál. Magas, vékony férfi, aki egész testén a sötét égbolt kékjét viselte. Acélkék homlokpántján szikrázott az ezüstös holdsugár, s zekéje, hasonló színű saruja pedig szinte nyelte magába az ezüstös fényeket. Hosszúkás arcának halvány bőrét ezüstös haj keretezte, s egy aranyláncon női kisujjat viselt a nyakában. Szemének színe folyamatosan változott, s épp a megjelenésekor szivárványszínek futottak végig mindkét szemgolyóján.

Skandar Graun ismerte ezt az alakot.

– Holdfénytolvaj Ymdar!

– Kapd el! – nyögte Ywerd. – Kapd el az átkozottat! Elragadta a Káosz Szívét! Gyerünk, Ymdar!

A férfi egy pillanatig az óriásnő vaskos markában rángatózó félorkra pillantott, aztán a saját vérében fetrengő Ywerdre.

– Már nem tartozok neked, barátom – közölte kifejezéstelen arccal.

– Kérlek! – kiáltotta Ywerd. – A régi barátságunkra! Most segíts nekem! Ki fogom egyenlíteni a tartozást! Menj, kapd el a boszorkányt!

A merev tartású férfi szemgolyóján ismét szivárványos sávok futottak át.

– Kit kell keresnem?

– Ainar, a Zöld Boszorkány ő, fekete farkas formájában. A rubintüzű Káosz Szívével a fogai között. Nyugatra távozott másfél perccel ezelőtt. Menj, siess, kérlek!

– Úgy legyen! – sziszegte az idegen, s a következő pillanatban színes körök vették körül a testét, melyek úgy billegtek körülötte, akár a hullahopp-karikák. Aztán a következő pillanatban egy éles szisszenéssel eltűnt Ymdar is, és a karikák is.

Ywerd megpróbált feltápászkodni.

– Segíts, Skandar Graun! Gyógyíts meg!

 

 

12. Ywerd

 

– Hilgar! – nyöszörögte a félork. – Tegyél már le!

Az óriásnő, akárha álomból ébredne, lerakta a földre a kedvesét, s kegyesen széttárta vaskos ujjait a torka körül.

– Segíts, Skandar Graun! – nyögte Ywerd, és valahogy sikerült feltápászkodnia.

Szörnyű állapotban volt. A Groomssal vívott küzdelem alaposan megviselte. A mellvértje több helyen behorpadt, máshol egyszerűen kiszakadt, s véres húsfoszlányok jelezték, hogy éles karmok művelték vele ezt a kellemetlenséget. Az arcára rászáradt vér arra utalt, hogy ott is megsebesülhetett, de hogy pontosan melyik részen, azt nem lehetett eldönteni. A jobb karját nehezen mozgatta, a bal pedig egészen bénán csüngött. Jobb lábára bicegett, a balra pedig minden ránehézkedéskor sziszegett.

– Hol van Timakrisz? – suttogta, s hevesen pislogott ki a vérrel bontott szemgödréből. Az egyik szeme valahogy furcsán állt, erősen kancsított, s a félorkban megerősödött az a gyanú, hogy a fiatal harcos félszemére nem is lát.

– Megállj! – reccsent rá. – Maradj, ahol vagy!

Ywerd kissé támolyogva torpant meg. Ép szemét a félorkra szegezte.

– Vissza kell szereznünk a Káosz Szívét! – suttogta. – Bármi áron!

– És ha megöllek, mire a barátod visszatér? – kérdezte a félork. – Ne mondd, hogy nem érdemled meg!

Ywerd, amennyire szétvert, véres arcától telt, féloldalasan elvigyorodott.

– Képes lennél elvenni az életemet... ilyen kiszolgáltatott állapotban?

– Képes! – vágta rá Skandar Graun. – Ne hidd, hogy bármiféle gátlásom van ez irányban!

A fiatal harcos megvonta a bal vállát.

– Akkor mire vársz? Tedd meg!

Skandar Graun alaposan megmarkolta láncos buzogánya nyelét.

– Ne félj, nem kell már sokáig várnod a halálra! csak előbb tudni akarom... miért?

– Ölj csak meg nyugodtan! – javasolta Ywerd. – Most tedd meg, amíg módodban áll! Mert ha... mert ha hagysz beszélni, esetleg előfordulhat, hogy kétségek ébrednek benned, s a végén még bocsánatot fogsz kérni tőlem az ellensé ges viselkedésedért. Így hát... ölj csak meg nyugodtan, félvér barátom, ígérem, nem fogok neheztelni rád a túlvilágon!

Skandar Graun sóhajtott.

– Beszélj!

Ywerd féloldalasan elmosolyodott, s régi flegmasága még a felismerhetetlenségig eltorzított arcvonásokon is felbukkant.

– Nem lenne egyszerűbb inkább megölni? A félork felhorkant.

– Ne dühíts, hallod-e?! – Aztán valamivel engedékenyebben hozzátette: – Ide figyelj, Ywerd... a Limbón elég közel kerültünk egymáshoz. Én bajtársamnak, barátomnak tartottalak... s erre te... elárultál! Nem értem, miért tetted, nem értem, miért tagadtad meg a barátságunkat, s tudni akarom minden áron, még úgy is, ha a végén átkozni fogom magam, hogy ismét szóba álltam veled! Megérted ezt?

A fiatal harcos megtapogatta vérző száját, aztán ahhoz a szeméhez nyúlt, amelyik önálló életet élve valahová a semmibe nézett.

– Nem fogsz hinni nekem – jelentette ki. A félork vállat vont.

– Sok mindent elhittem már életemben.

Ywerd hosszan hallgatott, egyetlen mozgó szemével me rőn nézett maga elé.

Hideg szél söpört végig a tisztáson, a fákon a levelek zizegtek, és a távolból több farkasüvöltést sodort feléjük a szél.

Fura egy alak vagy te, Skandar Graun – szólalt meg végül. – Egy könyörtelen gyilkos, egy két lábon járó pestis, ahogy te szoktad nevezni magad, s mindamellett egy ostoba, jámbor teremtmény, akinek olyan ártatlan a lelke, mint a ma született bárányé...

– A lényegre! – horkant fel a félork idegesen. – Pontosan tudom én, milyen vagyok!

Ywerd vállat vont.

– Jól van. Beszéljünk csak címszavakban. Megelégedsz azzal, ha azt mondom, hogy mindazt, amit tettem, egy számomra igen kedves lény érdekében cselekedtem? Olyasvalakiért, akinek a szó legszorosabb értelmében az életemet köszönhetem, s akinek a léte nagyon sokat jelent számomra...

A félork legyintett.

– Létezik egyáltalán ilyen valaki?

– Igen – biccentett Ywerd fáradtan. – Az apám. – Mi?

– Ha mesélni akarnék, nagyon régről kellene kezdeni a történetem. Az apám... talán vonatkoztassunk el attól, hogy ki és micsoda ő... sok-sok évvel ezelőtt, önhibáján kívül... Feketebotos Mark'yhennon legsötétebb tömlöcébe került, a rettegett Fekete Torony mélyére. Ebbe a tömlöcbe, melyet a sziget urának legelszántabb ellenségei számára tartanak fenn, a kapu egyirányú. Bekerülni lehet, ki viszont nem egykönnyen... Ahhoz, hogy bárki is megmenekülhessen, még a Nagy Mester jóváhagyása is kevés. Egy speciális varázsszerre, a Káosz Szívére van szükség, másképp nem lehet kijutni. Akkoriban, amikor apám... fogságba esett, én Yennon Szigetén szolgáltam elég jó beosztásban. Amint értesültem a történtekről, a legmagasabb helyekre folyamodtam kegyelemért, és bár érveim hallatán a kegyelem megadatott, a Káosz Szíve nélkül még Yennon Szigetének leghatalmasabbjai sem voltak képesek apámat szabadon engedni... Mi mást tehettem volna? Nekem, magamnak kellett elindulnom, hogy megszerezzem a Káosz Szívét, apám menekülésének zálogát. Mint te is tudod, a nevezetes varázsszert a Limbón őriztette Zhénia, a Zöld Úrnő, hogy fenntartsa az Egyensúlyt, s se a Káosz, se a Rend erői ne juthassanak hozzá. A Limbó egykor a Káosz létsíkja volt, ám a folyamatos küzdelmek alatt a senki földjévé vált, egy olyan dimenzióvá, ahol még kaotikus erők uralkodnak, ám ahová mind a Káosz, mind a Rend óvakodik behatolni. Egy olyan dimenzió lett ez, ahol még a halhatatlanok is halandókká válnak, s ahol az istenek is könnyűszerrel vesztüket lelhetik. Éppen ezért egyezett bele sok-sok évszázaddal ezelőtt Feketebotos Mark'yhennon... akit mellesleg régen érzelmi szálak fűztek a Zöld Úrnőhöz, hogy a világ leghatalmasabb varázsszere a Limbón kerüljön megőrzésre. Azzal az óvintézkedéssel persze, hogy mindazok, akik a Limbón megérintik a nevezetes varázsszert... Yennon Szigetére kerüljenek. Zhénia ezt a kikötést elfogadta, azzal a feltétellel, hogy Mark'yhennon hívei nem léphetnek a Limbóra... legalábbis nem a varázsszer megszerzése céljából... Én viszont Mark'yhennon híve voltam, s feltett célom volt, hogy kiszabadítom apámat. S miután kérelmemet a legmagasabb szinten jóváhagyták, már csak egy dolgom akadt: ideiglenesen megkaparintani a Káosz Szívét. Ám hogyan léphettem volna a Limbóra Mark'yhennon híveként? Színleg hitet változtattam, és adandó alkalommal zsoldosként a Káoszfellegvár szolgálatába léptem. Nem kívánom ecsetelni, mi lyen „hőstetteket” hajtottam végre a Káosz nevében, a lényeg az, hogy hét év alatt névtelen közkatonából Derek Cuman legközvetlenebb testőre lettem. S amikor eljött az az alkalom, hogy Yvorl egy félork harcos-papjának megsegítésére a Káosz Bajnokát kívánták a Limbóra küldeni, önként ajánlkoztam. A többit tudod. Igyekeztem a Káosz Baj nokaként helytállni, s bár ahogy teltek a napok, téged is igen megkedveltelek, mindössze egy cél lebegett a szemem előtt: megszerezni a Káosz Szívét... Pontosan tudtam, hogyha eljutunk a titkos kamráig, már nem sok dolgom marad. Csak meg kell érintenem a varázsszert, s Yennon Szigetére kerülök. Így is történt. Kis hibával. Amire nem számítottam: hogy a névtelen kis harcos-pap hősködni kezd, és megöli Hájas Gurondot, a Harmadik Szint egyik leghírhedtebb varázslóját. Arra pedig már végképp nem számolhattam, hogy a sunyi Xilanne, az időközben sajátos megfontolások szerint cselekvő Zöld Úrnő ügynöke a nagy kavarodásban képes lesz áttörni Yennon Szigetének masszív mágikus védelmét, s meglóg a Káosz Szívével. Ám nem sokáig élt. Már menekülés közben halálos sebeket ka pott, csak a varázsseprűje vitte tovább, s amint Groomar körzetébe ért, utolérte a végzete: Grooms elkapta, és feldaraboltatta. Mindez persze számunkra csak később derült ki, részben te is szerepet játszottál benne... Peltár jóvoltából. A lényeg az, hogy kémeink hosszú időn át keresték a Káosz Szívét, míg végül hónapok múltán nyilvánvalóvá vált, hogy Grooms kezébe került. Ekkor merült fel a hadjárat ötlete. Ugyanis az köztudott volt, hogy Grooms példátlanul megerősödött a Káosz Szívének birtokában, s bár korábban nem nagyon dacolhatott volna Feketebotos Mark'yhennon-nal, attól kezdve hatalmas riválisává vált. S Grooms, minden orkok öregapja nem nézte jó szemmel az emberek terjeszkedését. A Kondor Birodalomban mindenhol elnyomták az embereket, az orkok kerekedtek felül, s a Mark'yhennonnak szentelt templomokat mindenhol lerombolták. Azonban ekkor egy nyílt támadás már nemigen vezetett volna sikerhez. Rengeteg energiát, fegyvert s életet követelt volna. Egy ilyen csatában esetleg Mark'yhennon és Grooms egyaránt meggyengülhetett volna, s ez esetben a háttérből figyelő Yvorl-hívek kacaghattak volna a markukba. Nem kizárt, hogy egy jól időzített támadással elpusztíthatták volna mindazt, amit a rend erői hosszú évszázadokon át halmoztak fel. Éppen ezért merült fel egyik magas rangú varázslóban... hadd ne nevezzem most meg... az „ál-hadjárat” ötlete. Látványos, nagy hatásfokú hadjáratot indítunk Groomar ellen, s időközben valaki elárulja az egészet, hogy aztán rettentő nagy vérveszteség árán a Káosz erői kaparják ki számunkra a gesztenyét. Mivel én korábban magas pozíciót töltöttem be a Káoszfellegvárban, ki másra várt volna az „árulás” elkövetése, ha nem rám? Magasrangú varázslók a legrafináltabb és leghatékonyabb hazugságtompító varázslatokkal láttak el, melyek révén dacoltam Derek Cuman minden vizsgálatával. No és persze a Káosz főpapja nem is sokat vizsgálódott. Hiszen a történet szépen egybevágott. Elmeséltem, hogyan szereztük meg a Káosz Szívét, s azt is, miként kerültünk Yennon Szigetére, s mi módon fosztott meg tőle bennünket Xilanne, a Zöld Úrnő ügynöke. Miután kiderült, hogy a nevezetes varázsszer Groomarban van, Derek Cuman máris sereget indított volna, ám amikor értesült Mark'yhennon hadjáratának részleteiről, pontosan azt cselekedte, amire számítottunk: átvette a stafétát, s ő vezette tovább a költséges és rengeteg energiát felemésztő hadjáratot. A többi már csak idő kérdése volt. Mint a legrátermettebbet, engem bíztak meg a legfontosabb hadművelet kivitelezésével. S hathónapos ostrom után végre sikerült behatolnom. A többit tudod.

A félork töprengve méregette a sebesült harcost.

– S a „színlelt” árulásod nyomán százötven... vagy ki tudja még mennyi... igazi harcos pusztult el!

Ywerd vállat vont.

– Csak százötven. Ám ha a hadjárat „valódi”, több ezren haraptak volna a fűbe, s ki tudja, hogy nem százezrek vesztik életüket?

– De ezek... válogatott, igazi kemény harcosok voltak! – fortyant fel Skandar Graun. – Yennon Szigetének színe-java!

– Ugyan – rázta a fejét a fiatal harcos. – Szemétre való töltelékek csupán, akiket a szolgasorból emeltek ki nagy sietve, hogy a hadjáratra önbizalmat adjanak nekik, s hogy ők maguk is elhiggyék, milyen magas szinten állnak, hogy fogságba kerülésük esetén megerősítsék a hadjárat „valódiságát”.

– Baltás Bodin, Tigrisszem, Balgoral Domin, Acélkezű Glundel... meg a többiek!

– Szedett-vedett iszákos népség, olyanok, akik erejükkel vagy tudásukkal talán rászolgáltak volna a felemelkedésre, ám a magaviseletük miatt örökre szolgasorban kellett volna élniük.

– Most viszont meghaltak!

– De hogyan haltak meg? – kiáltotta Ywerd. – Dicső halállal, egy nevezetes hadjárat közepette. – S előtte hónapokon át megismerhették a gondtalan semmittevés örömeit. Egyik napról a másikra szolgákból urak lettek. Ezalatt az egy-két hónap alatt többet éltek, mint szolgaként születésüktől az öregkorukig. Hidd el nekem, félvér, ha most így utólag megkérdeznéd őket, mit választanának, a dicső halált, vagy azt, hogy visszakerüljenek az alja nép közé, kilencven százalékuk habozás nélkül a halált választotta volna.

– És Peltár? – üvöltötte a félork. – És ő? Ő is csak felesleges szemét volt? Talán nem tartozott Yennon Szigetének Harmadik Hierarchiájába?

Ywerd sóhajtott.

– De igen, ő oda tartozott.

– Akkor? Miért kellett pusztulnia?

– Ha egyetlen értékes varázslót sem küldünk, hogyan tudtuk volna elhitetni Derek Cumannal a hadjárat valódiságát. A sakkparti megnyeréséhez tisztáldozatokra is szükség van.

– De miért pont ő? Miért nem más? Ywerd a fejét rázta.

– Lendori Peltár már régóta egy sajátos kutatásba mélyedt. Jószerivel az alapvető feladatait sem látta el. Már nem hajtott hasznot Yennon Szigetének életében. Leírhatóvá vált.

– És én? – tüzelte magát a harcos-pap. – Azt mondtad, megkedveltél! Ennek ellenére hagytad volna, hogy engem is kardélre hányjanak. Aluriont bezzeg beavattad, engem meg hagytál a tömlöcben sínylődni.

Ywerd vállat vont.

– Mit tehettem volna? Mivel te Hájas Gurondot, Gomiron-Rhyllan legjobb cimboráját ölted meg, a legfelsőbb szint egyértelműen kiszolgáltatott téged Gomiron-Rhyllan kényére-kedvére. Az én hatalmam nem terjedt odáig, hogy ezt megvétózzam. Azonban... akár hiszed, akár nem, én hívtam fel rád Peltár figyelmét... s végül is ennek a ténynek köszönheted, hogy a bosszúszomjas Gomiron végül is nem szívta ki a véred. Lendori Peltár igen keményen lépett fel az érdekedben, amikor rájött, hogy neked közöd van az ő kutatásaihoz. A későbbiekben pedig... nem akartam találkozni veled, mert nem tudhattam, hogy a hűséged Yvorlhoz mily mértékű. Hiszen amikor Hájas Gurondot elintézted, Yvorl nevét ordítottad... Ilyesmire vetemedni Feketebotos Mark'yhennon várában nagy vakmerőségre és fanatizmusra vall. Nem tudhattam, nem tartanak-e még mindig megfigyelés alatt a Sötét Kaszt ügynökei, s óvakodtam attól, hogy önmagam bármiféle gyanúba is keverjem. Ugye, ezt megérted? Azt követően pedig... emlékezz rá, hogy a Rendcsinálón a partraszállásod előtt óva intettelek, hogy ne gyere vissza! Ugye, emlékszel még rá? Az tanácsoltam, hogy amikor elérsz Thelessinába, lépj le, ne is lássunk többé! Ennél többet nem tehettem. Ha többet mondok, erős gyanúba keverhettem volna magam. Aztán amikor Thelessinában időztél, nem csekély áldozat árán elküldtem hozzád Ymdart, hogy adjon néhány jó tanácsot.

– Holdfénytolvaj Ymdart Alurion küldte hozzám! – fortyant fel a félork. – Ő maga mondta.

Ywerd vállat vont.

– Valóban? Akkor hogy lehet, hogy Ymdar nekem is engedelmeskedik? Higgy amit akarsz, félvér, de Ymdar az én küldöttem volt. Természetesen, mivel semmi esetre sem kívántam leleplezni magam, az egyetlen olyan személyre hivatkozott, akiben esetleg megbízhattál. Ez Alurion volt. De a Holdfény tolvaj az én nevemben járt el. Ha visszajön... majd nyugodtan kérdezd meg tőle! Aztán... amikor végül is minden intésem ellenére visszatértél a Rendcsinálóra, én a lehetőségekhez képest mindent elkövettem, hogy mentsem az irhádat. Emlékezz csak! Amikor Derek Cuman moz dulatlanság varázsa alá kerültél és a hajókorlátnál ingadoztál, ha én a vízbe nem löklek, a Káosz híveinek kezébe ke rülsz. Tudod, milyen kegyetlen kínzások vártak volna rád? Tudod, mit tett volna Derek Cuman veled, egy renegát Yvorl-pappal, aki hitet változtatott? Skandar Graun nagyot nyelt.

– Akár bele is fulladhattam volna a vízbe... Ywerd elmosolyodott.

– Mit gondolsz, nem faggattam ki Peltárt minden lényeges információról a halála előtt? Tudtam, hogy a mellvérted révén nagy esélyed van a túlélésre... mindenesetre jóval nagyobb, mintha a fekete vértesek kezébe kerülsz. Másrészt... gondolj rólam, amit akarsz, de most itt nyíltan elismerem, hogy kissé tartottam attól, hogy egy esetleges vallatás folyamán ellenem vallasz. No nem attól, hogy valami lényegeset mondasz, hiszen előtted is jól álcáztam magam... inkább csak attól, hogy valami módon rám tereled a gyanút... s nem örültem volna, ha Derek Cuman kémei minden lépésemnél a nyomomban lihegnek... Egyébként meg... gondolj, amit akarsz! Ywerd elhallgatott, és csendben nézett maga elé.

Skandar Graun hosszan töprengett, ellentmondó érzelmek és gondolatok cikáztak benne. Maga sem tudta, mire gondoljon. Mindaz, amit Ywerd elmondott, olyan hihetőnek tűnt.

– Mi az igazi neved? – motyogta végül. – Ywerd vagy Ylmor? És kit szolgálsz végtére is... a Káoszt vagy a Rendet?

– Születésemkor az Ylmor nevet kaptam – felelte Ywerd habozva. – Az Ywerdet magam választottam, amikor önként a Káoszfellegvár szolgálatába léptem. Eleinte csak egy név volt, egy találomra kiválasztott hangsor... ám az idők folyamán... szinte azonosultam vele. Úgymond a nevet valóban megszereztem, s szép számmal ajánlkoztak önkéntes követőim. Hogy Ywerdnek vagy Ylmornak érzem-e magam? Már nem tudom. Az utóbbi hét évet Ywerd néven éltem le, s nemcsak a nevet, magát azt a flegma, nemtörődöm személyiséget is megkedveltem, akit eleinte csak eljátszottam. Azt hiszem, teljes mértékben azonosultam vele. Úgy érzem, amíg a kötelességtudó, állandóan tanuló Ylmorként éltem, létem dög unalmas volt, s sótlan. Ywerdként lettem az, ami, s ha választanom kellene, akkor inkább Ywerd maradnék. S ez... válaszol a második kérdésedre is. Alapvetően Mark'yhennon híve vagyok, a Rendet szolgálom, ám hét éve már, hogy a Káosz nevében forgatom a kardom, s Yvorlt tekintem patrónusomnak... s ez nyomot hagyott a személyiségemen. S maga az életforma szabadabb, hozzám illőbb, kívánatosabb. Igen! Azt is mondhatnánk, hogy áttértem a Káosz hitére! Azonban valójában magam sem tudom, mit gondoljak, hiszen nekem a Rendet kell szolgálnom! S bárhogy legyen is, számomra a legfontosabb, hogy az apámat kiszabadítsam! Majd ráérek utána a hitemen tűnődni... Bár azt hiszem, ha módomben áll... inkább Ywerd maradok!

Skandar Graun az óriásnőre pillantott, ám az egykedvűen üldögélt egy kidőlt fatörzsön, s a semmibe révedt. Tőle nem sok tanácsot kaphatott.

A félork visszafordult a fiatal harcoshoz, és zord kifejezéssel szemlélte egy darabig.

– S ha... a Káosz Szívével a kezedben visszatérnél Yennon Szigetére...

– Apám kiszabadulhatna. S örömmel teljesítenék minden kívánságomat. Szabadon dönthetnek a továbbiak felől.

Skandar Graun sóhajtott.

– S én?

Ywerd megrázkódott.

– Kérj, amit akarsz! Ha segítesz, én is segítek! Nagyon magas szinten vannak barátaim. Ami csak megadható, a rendelkezésedre áll, ezt hidd el nekem!

Hirtelen halk szisszenés hallatszott, és Ywerd lábánál pörgő színes karikáktól körülvéve Holdfénytolvaj Ymdar jelent meg – a Káosz Szívével a kezében.

– Tartozol nekem, Ywerd – jelentette ki a férfi színtelen hangon, és átnyújtotta a rubin varázsszert. – Vissza kell adnod a gyűrűmet!

– Ywerd már rég a kezében szorongatta a kis gyűrűt, amit percekkel ezelőtt lehúzott. Most átvette a Káosz Szívét, s átadta cserébe a gyűrűt. Aztán még egy gyűrűt lehúzott az ujjáról, s azt is átnyújtotta.

– Tartozok neked, Ymdar – jelentette ki ünnepélyesen. – Hívj, ha szükséged van rám!

A férfi szemgolyóján színes sávok futottak végig.

– Úgy lesz.

– Mi történt Ainarral? – kérdezte Skandar Graun. Ymdar egy szivárványos golyócskát húzott elő, melynek a közepében egy aprócska alak mocorgott. Egy farkasfejű, fekete nő. Egy farkasfejű elf.

Ywerd elvette a kis golyócskát, és anélkül, hogy további pillantásokat vetett rá, az erszényébe csúsztatta.

– Még egy kérés, Ymdar?

– Hallgatlak.

– El tudnál teleportálni bennünket Yennon Szigetére? A férfi közönyösen a fejét rázta.

– Nem áll módomban, barátom. Túl sok időt veszítettem, immár távoznom kell.

S a következő pillanatban a színes hullahopp-karikák beindultak a teste körül, halk szisszenés, és a fura varázsló el tűnt, mintha ott sem lett volna.

Ywerd a félorkra nézett.

– Nos, félvér? Én Yennon Szigetére megyek. Velem tar tasz?

Skandar Graun lassan megrázta a fejét.

– Nem hiszem... nekem már elegem volt az egészből. Ki akarok maradni belőle...

Hilgar, aki eddig a semmibe révedve üldögélt, hirtelen váratlan energiával felegyenesedett.

– Hilgaa' akar menni Yennon Szigetre! Ott aka'ja megelleni a kicsi orkot! Fiú lesz... és Skangarnak fogják hí'ni...

Az óriásnő arcán a szokásos kedves, bárgyú mosoly játszott, miközben megemelte ormótlan bunkóját a félork felé, s tőle szokatlan huncutsággal hozzátette:

– Ugye, gyössz te is... Skandi?

A félork felvonta a vállát, és akkorát vigyorgott, hogy a két szája széle majdnem összeért a tarkóján, s oly nagyot bólintott, hogy csaknem belefejelt saját mellvértjébe.

Mi mást is válaszolhatott volna?

 

Hát így történt, hogy Skandar Graun, minden rossz hírű pletyka és híresztelés ellenére mégsem vesztette el kevésre becsüli irháját jelen regényben, s az író – némelyek unszolására – arra az elgondolásra jutott, hogy még egy legeslegutolsó kötetet engedélyez a hamarosan pentalógiává növő Káosz-ciklusnak.

Az ötödik (várhatóan mindent lezáró), befejező rész józan elgondolások szerint 1993. őszén lát napvilágot, s a címe:

A KÁOSZ ELSZABADUL