Káosz ciklus 3.
John Caldwell
A KÁOSZ ÉVE

(Tartalom)

 

 

 

1. Keserves napok

 

Skandar Graun legrémesebb álmaiban sem sejtette volna, hogy százkilós testsúlya dacára egyetlen pofontól három métert tud repülni. A nyáladzó pofájú, varacskos testű troll pörölyszerű ökle alulról fölfelé lendült, állon találta Skandar Graunt, s a félork enyhe ívben emelkedett fel a terem padlójáról. Arra gondolt, hogy hasonlóan enyhe ívben fog majd talajt fogni is, ám számításába hiba csúszott. A fal!

A terem terméskőfalának csapódott, feje nagyot koppant, s a félork úgy érezte, mintha a fejére húztak volna egy csillagos éggel telt vödröt, és miközben körbe-körbe forgatják, kalapácsokkal, kövekkel, buzogányokkal és a legkülönfélébb eszközökkel püfölnék.

Ez az érzés csak egy pillanatig tartott. A képzeletbeli vödör lerepült a fejéről, a csillagok szétszóródtak, és ott keringtek Skandar Graun szeme előtt. S e szédítően örvénylő csillagözönből hirtelen a troll mocskos, vicsorgó pofája bontakozott ki.

Skandar Graun a bestia randa képe felé vágott az öklével Úgy érezte, ujjaiban a csontok apró darabokra törtek, s a troll még csak meg sem rezdült az ütés nyomán, melybe egy átlagos ember belepusztult volna. A hatalmas szörny előrenyújtotta roppant mancsait. A félork lebukott, és átbújt a hóna alatt. Egy szemvillanás alatt a bestia izmos hátára vetette magát, karjait átdugta ellenfele hóna alatt, mindkét kezét a tarkójára szorította, és elkezdte lefelé erőltetni a busa fejet. A troll iszonytató hangon felordított, nyaka megroppant. Skandar Graun, ha egyszer igazán megmutatta, mit tud, nem volt éppen gyenge legény. Már-már azt hitte, sikerül elroppantania a vaskos nyakat, de a troli hátranyúlt, és egy kis kézmozdulattal lehessegette a hátáról.

Skandar Graun akkorát esett, mintha egy kastély ablakából hajították volna ki. S az az átkozott troll máris megperdült, hogy rárontson. Skandar Graun a hátán feküdt, mint egy ügyetlen bogár, s a nyáltól csöpögő agyarak láttán bedobta utolsó fegyverét: a Káosz Szavát!

– BOSSZÚ! – üvöltötte torka szakadtából.

Tudta, mi fog történni. A félelmetes varázslat kattan az agyában, működésbe lép, s a troll valami esztelenséget fog művelni: rágcsálni kezdi saját lábát, ősi törpeballadákat énekel, úszni próbál a terem padlóján, vagy esetleg verdesni kezd a karjaival, mintha madár lenne. A Káosz Szava megőrjíti azt, aki a hatósugarába kerül.

S valóban! A troll négykézlábra ereszkedett, és keservesen vonítani kezdett, mint egy kivert kutya.

Szóval hatott a varázs! Skandar Graun szélesen elvigyorodott. Feltápászkodott, a fal tetején székelő varázslóra pillantott, megropogtatta az izmait, és azon kellemes elhatározással indult meg a vérben forgó szemű, öntudatlan troll felé, hogy letaglózza, mint egy ökröt.

A járás kissé nehezére esett, minden porcikája sajgott, és azt sem tudta, melyik lábára sántítson, mert mind a kettő veszedtül fájt.

A következő pillanatban forgószél kapta fel, és úgy a falhoz csapta, hogy a félork azt sem tudta, ő tört-e darabokra, vagy a fal omlott le. Mint másodpercekkel később kiderült e két lehetőség közül egyik sem kővetkezett be. Viszont a varázsló, aki eddig a fal tetején lévő árnyékos zugból nézte a küzdelmet, felállt a trónjáról, lustán nyújtózkodott, aztán előretartott kezéből szikrák pattogtak a négykézláb vonítgató troll felé. A varacskos testű barom szinte azon nyomban felhagyott az őrültséggel. Felegyenesedett, s mire Skandar Graun észbe kaphatott volna, csattogó agyarakkal rontott rá.

Skandar Graun felordított, és a fejét rázta. Legalábbis azt hitte, hogy ő rázza, pedig a troll ragadta meg otromba mancsaival, s összevissza rángatta. Vaskos ujjak szorultak a koponyájára, és majdnem összeroppantották. Skandar Graun úgy érezte, a feje háromszor körbefordul a nyakán, és szép lassan lecsavarodik, mintha menetes lenne. Erről persze szó sem volt. A feje csavarodott ugyan, de a teste ösztönösen követte a mozgást, így sikerült túlélnie a roppant méretű troli iszonyatos támadását.

A kérdés már csak az, hogy meddig.

Skandar Graun érezte, hogy nyakizmai az elroppanásig feszülnek, és valami recsegni kezd a bőre alatt. Egy pillanatra elvesztette az eszméletét, és érezte, hogy már soha többé nem is fogja visszanyerni.

Aztán egyszer csak kitisztult a szeme előtt a kép. A vaskos terméskő fallal körülvett, jó húsz méter átmérőjű kör alakú helyiség szélén hevert a hideg kőpadlón. A troll tőle nyolc lépésnyire, enyhén előredőlt testtartásban mozdulatlanul állt. Veszedelmesen villogó szemmel meredt előre, az agyarait csattogtatta és morgott, de úgy tűnt, mintha valami láthatatlan erő nyaktól lefelé megdermesztette volna a testét. Skandar Graun fellélegzett, és felfelé pillantott. A hihetetlenül magas falon, körös-körül páholyok sorakoztak egymás fölött három sorban, melyek teljesen körbeértek. Olyan volt az egész, akár egy kisebb aréna, körös-körül nézőtérrel., S az is volt, hiszen a küzdőtéren csont- és fémdarabok, vér- és egyéb foltok jelezték, hogy nem jótékony célú színi előadásokat szoktak rendezni benne. Épp Skandar Graun háta mögött a rideg falon jókora véres folt utalt rá, hogy valakit nemrégiben iszonyatos erővel felkenhettek oda.

Azonban a „nézőtér” most üres volt, mindössze egyetlen páholyban üldögélt valaki, de hogy ki, az nem látszott, mert az egész páholyt árnyék takarta.

Amikor Skandar Graunt fél órával ezelőtt négy fekete kámzsás férfi beterelte ide, és bezárták mögötte a kőfalba süllyedő ajtót, azonnal észrevette a páholyban üldögélő sötét alakot. Ám mielőtt tüzetesebben szemügyre vehette volna, szemközt is megnyílt a fal, és berontott a troll. Hatalmas, hím bestia volt, Skandar Graun nem ijedt meg egykönnyen, de a rárontó szörnyeteg láttán megroggyant az ina. Még fegyverrel a kézben sem szívesen szállt volna szembe vele, ám most meztelenül kellett várnia a hatalmas barom elsöprő rohamát.

A troll többször egymás után a padlóhoz csapta, ám valahányszor Skandar Graun úgy érezte, hogy ütött az utolsó órája, a sötét páholyban üldögélő varázsló néhány apró trükkel visszafogta a vadbarmot, s Skandar Graun pár másodpercre kifújhatta magát. De csak pár másodpercre! A troll újra és újra támadott.

Skandar Graun egész testében reszketett a kimerültségtől, minden porcikája fájt, felrepedt szemhéjából vér csorgott a szemébe, s szőrős mellkasán patakokban folyt a verejték. Érezte, hogy legendás ereje dacára is lassan-lassan kezdi elhagyni az ereje, gondolatai ki-kihagytak, mintha a láthatatlan kerekek a fejében akadoznának, s üresség terült szét az agyában. A vörös ködön keresztül látta, hogy a troll még mindig mozdulatlan, de már nem akart bosszút állni, nem akart verekedni; nem akart küzdeni az életéért, nem akart mást, csak lerogyni a kőpadlóra, behunyni a szemét, és Yvorlnak ajánlani a lelkét...

Rogyadozó lábakkal tett egy lépést előre.

– Yvorl! – motyogta. Égnek emelte busa fejét, és azt hitte, teli torokból üvölt, de csak rekedtes kiáltás hagyta el a száját. – Légy átkozott, Yvorl! Adj nekem erőt, vagy légy átkozott!

Elkészült az erejével. Térdre rogyott, s kezét esdőn nyújtotta előre. Aztán karjai lehanyatlottak, már nem bírta őket kinyújtva tartani. S egyébként is, mi értelme küzdeni? Hadd jöjjön a halál! Ennyi keserves kínzatás után megváltás lesz...

– Yvorlt szólítod Feketebotos Mark'yhennon várában? – szólalt meg egy hűvös, szenvtelen hang a közvetlen közelében, és egy forró kéz érintette meg a karját. – Elkészültél, félvér?

Skandar Graun erőlködve felemelte a fejét, s a mindent elhomályosító vörös ködön át a ráncos bőrű, botra támaszkodó, fehér szakállú vén varázslót pillantotta meg.

– Ölj meg! – préselte ki a torkán a félork.

– Nem – felelte a varázsló közönyös hangon. – Meggyógyítalak.

– Miért?

– Megölted a barátomat.

– És ez hálára kötelez?

A varázsló nem értette a tréfát. Összevonta bozontos, ősz szemöldökét, és komoran meredt a félorkra.

– Hosszan, nagyon hosszan fogsz még szenvedni. Évekig, évtizedekig kínlódsz majd, s ébren fogod végigélni a gyötrelem és a pokolbéli iszonyat leglidércesebb álmait. Erről én, Gomirron-Rhyllan személyesen kezeskedem.

Skandar Graun egy pillanatra behunyta a szemét, kissé hátradőlt, és fogát csikorgatva, minden erejét összeszedve kirúgta a vén varázsló alól a lábat!

Azaz csak kirúgta volna. Lendülő jobb lába iszonyatos erővel suhant át a varázsló remegő illúzióalakján, s a félork hanyatt esett.

– Nem – mondta a varázsló közönyösen. – Még nem gyógyítalak meg. Még van benned egy szikrányi erő.

Skandar Graun erre nem mert volna megesküdni. Hanyatt feküdt, mindkét kezével zúgó fejét markolta, és mozdulni is képtelen volt. Csak feküdt ott, mint egy nagy darab mosogatórongy, és most már nem érdekelte, mi történik vele. Homályosan sejtette, hogy a trollról hamarosan elmúlik az a varázs, mely egy ideig béklyóba köti, és akkor már nem lesz irgalom. Hacsak az az átkozott varázsló az utolsó pillanatban meg nem menti az életét, hogy holnap valami új gyötrelmet találjon ki számára.

Skandar Graun még így öntudatlan állapotban is felnyögött, amikor az eddig végigélt gyötrelmek átsuhantak felhősödő kobakján.

Kínzattatása azzal kezdődött, hogy a gyűlöletes vénség napokon át valami álnok varázslatot bocsátott rá, melytől a félork úgy érezte, hogy az agyát marcangolja valami dühödt szörnyeteg, s saját ordítása még csak tovább növelte gyötrelmeit. E pokoli kínokhoz képest azok a napok, amikor órákon át korbácsolták lánggyökérből készült, izzó hétágú korbáccsal, szinte felüdülésnek tűntek. Ám sajnos ezek a korbácsolásos napok meglehetősen ritkák voltak a pokoli agyzsugorításokhoz és egyéb szörnyűségekhez képest. Ezen szörnyűségek közé tartozott az az időszak, amikor átmenetileg megvakították, megsiketítették, kiváló szaglóérzékét eltompították, minden érzékét kikapcsolták, súlytalanul lebegett a semmi közepén, és folyamatosan válogatott lidércnyomásokat sugároztak az agyába: ujjnyi hangyák falták fel apróról apróra; élve temették el koporsó nélkül, s a szemét, száját eltömítő föld lassan megfojtotta; óriások tépték le a végtagjait, s ették meg a szeme láttára; egy otromba óriásasszony a nemiszervét préselte össze iszonyú markában, s Skandar Graun még így öntudatlanul is nyüszített kínjában. Hogy miféle lidércnyomások gyötörték még, arra már emlékezni sem tudott, az ébrenlét és az álom kínzattatásai lassan összemosódtak számára, nem tudta, mi az illúzió és mi a valóság. Csak illúzió lett volna az, amikor centiről centire süllyedt el egy mocsárban, s csak akkor húzták ki, amikor a nyálkás iszap már félig eltömítette a tüdejét? S az vajon valóság volt, amikor egy hatalmas üvegharangba zárták, s miközben napokon át étlen-szomjan tartották, a legfinomabb pecsenyék képét vetítették elé, s valami trükkös módon még az illatukat is érezte, de megfogni egyiket sem bírta? S időközben folyamatosan vízcseppek hullottak az üvegbúrára, s monoton csöpögésük Skandar Graunt már-már az őrületbe kergette. Aztán mérhetetlen időt töltött egy gomolygó, zöldes, sárgás ködben, mely fojtogatta, nyálkás csápjaival lenyúlt a torkán, felkavarta a gyomrát, s a félork órákon át okádott, epét hányt, s úgy érezte kifordult ónmagából. Aztán napokon át nem hagyták elaludni. A legváltozatosabb módszerekkel tartották ébren, és néha megkorbácsolták. Aztán amikor hagyták elaludni, szinte az első pillanatban arra ébredt, hogy öklömnyi pókok mászkálnak a testén, és mindenhol otromba csípések érik. Több testrészén részlegesen lebénult, és ekkor érte a legnagyobb kín mind közül. Szebbnél szebb ork nők vonultak fel a szeme előtt meztelenül, táncoltak, fülig érő szájjal vigyorogtak, illegették magukat, csalogatták, aztán maró gúnnyal sértegették, kigúnyolták, megalázták,, meggyalázták...

Skandar Graun már az első napokban megtanulta gyűlölni Gomirron-Rhyllant, azt a nyavalyás fehér szakállú varázslót, aki minden kínjainak okozója volt. Eleinte arról ábrándozott szabad másodperceiben, miként fogja majd mindezt visszafizetni az érzéketlen vénségnek, de ahogy a napok teltek, már álmodozni sem tudott, s bosszúvágyát valami egészen más váltotta fel: az üresség. Hosszú idő óta nem gondolt semmire, nem érdekelte semmi, nem foglalkozott a külvilággal, csak a gyötrelmeknek élt, és azok elviselésének.

Kínzásai közepette valamelyik napon Gomirron-Rhyllan és pribékjei egy nagyhatalmú varázsló elé cipelték. Gomirron-Rhyllan felhívta rá a figyelmét, hogy a hatalmas Zord Valeron előtt kényszerítteték térdre. Skandar Graun a fényes csizma felé köpött, és beverték az orrát. Aztán különböző módszerekkel rávették, hogy meséljen el mindent, amit csak tud. Hogyan került ide, kik voltak a társai, hogyan sikerült megszerezniük a Káosz Szívét, és így tovább. Skandar Graun nem alacsonyodott le odáig, hogy hazudozni kezdjen, nyíltan el akart mesélni mindent, ám ez zavaros agyával komoly akadályokba ütközött. Összefüggéstelen részleteket zagyvált, s bár közben többször is megverték, az sem segített.

A vallatást még több alkalommal is megismételték.

Aztán napokon át megint a pokoli, szinte elviselhetetlen agyzsugorítás következett. Tegnapelőtt kivezették a cellájából, és kiéhezett farkasokkal telt verembe vetették. Skandar Graun nyolc farkasnak kitekerte a nyakát. Hármat a falhoz csapott, négyet nyomorékká rugdosott, de a maradék harminckettő alaposan megcakkozta a bőrét, s ha az az átkozott varázsló az utolsó pillanatban ki nem menti, menthetetlenül széttépik.

Tegnap pedig egy sárgászöld takonyszerű, nyúlós, ragacsos, nyálas, undorító folyadékkal telt medencébe lökték, melyben tapadókorongos csápú polipok úszkáltak, melyek megpróbálták a mélybe húzni. Órákon át küszködött, amíg az utolsó erejéből futotta.

Ma pedig a troll...

Skandar Graun megpróbálta kitörölni a vért a szeméből, de keze nem akart engedelmeskedni. Lehet, hogy eltört? Mikor? Észre sem vette.

A troll még mindig mozdulatlan volt, de szörnyű szemében kegyetlen harag izzott. S a mozdulatlanság lassan kezdett lefoszlani róla. Bal ökle kissé felemelkedett, bal válla megrándult.

Kész. Vége.

Skandar Graun behunyta a szemét. Legyen vége! Jöjjön a troll, törje össze a csontjait, belezze ki, falja fel, csináljon vele, amit akar... Ha már Yvorl nem segít!

– Yvorl! – motyogta, és szörnyű harag szállta meg. Nem Yvorlra haragudott, nem a trollra, nem a szenvtelen varázslóra. Nem. Gyűlölte az egész világot! Mindent és mindenkit! Ha most módjában állt volna elpusztítani a világot minden istenével és teremtményével egyetemben, habozás nélkül megtette volna.

A troll egész testében remegett, és iszonyatosat bömbölt. E hangban benne volt minden vadsága, minden gyűlölete az emberi pondró iránt, akit már több mint négy órája próbált ízekre szedni – sikertelenül. A troll bömbölt, és most megelevenedett. Kitépte magát a varázserő béklyójából.

Skandar Graun megpróbált talpra állni.

Miért? – súgta neki egy belső hang. Mi értelme küzdeni? Miért nem hagyod magad megdögleni? Miért akarsz még tovább szenvedni? A varázsló bosszújának tehetetlen bábja lenni?

Morogva felegyenesedett. A troll döngő léptekkel jött.

Tovább akarsz gyötrődni évekig? Szenvedni akarsz?

Skandar Graun vadul felmordult, és az értelem utolsó szikrája is eltűnt a szeméből: már semmiben sem különbőzött attól a roppant öklű, varacskos baromtól, mely döngő léptekkel, bömbölve rontott rá. Skandar Graun kivillantotta sárga agyarait, és ordítva esett neki ellenfelének. Agyaraival a troll torka után kapott.

A troli bal ökle halántékon találta, és ettől megroggyant. A jobb ököl csapásától pedig eldőlt, akár egy kidöntött fatönk. Hogy ezután mi történt, az csak homályosan jutott el a tudatáig.

Valami roppant erő a magasba emelte. Mintha egy kéz a nyakánál fogta volna, egy másik pedig a combját markolta. Felemelkedett a magasba, aztán hirtelen lefelé zúdult. Iszonyú fájdalom hatolt a derekába. Reccsenés hallatszott, és érezte, hogy deréktájon valami irtózatosan kemény tárgynak ütközik. Aztán már emelkedett is fel ismét, és megint lefelé zúdult. Újabb reccsenés. Bömbölés. Ordítás. A troll bömbölt a diadaltól. Skandar Graun ordított a fájdalomtól.

Ugyanis a troll, az a megvadult barom a térdéhez csapkodta kiszolgáltatott áldozatát, megpróbálta elroppantani a derekát.

Skandar Graun ismét lefelé zúgott. Szörnyű reccsenés hallatszott, és elhomályosult előtte a világ.

 

 

2. A múlt visszaköszön

 

Skandar Graun puha ágyban ébredt kemény kőpriccse helyett, és sehogy sem értette, hol lehet. Hogy nem a gyűlölt cellában, az biztos. Ahogy óvatosan körülpillantott, egy rusztikus berendezésű kis szobát látott. Ám a vaskos kőfalak most nem nyirkos ridegséget, hanem szinte barátságos melegséget sugároztak. Skandar Graun egy széles ágyon feküdt, szürke vászonlepedőn, s bár durva lószőrpokróccal takarózott, sosem érzett kényelem áradt szét minden tagjában.

Próbált mozdulni. Bár erősen sajgott minden porcikája, fájdalmat csodamód nem érzett, és úgy tűnt, mintha a gerince sem lenne törött. Inkább olyan érzése támadt, mintha több napos lovaglás után került volna ágyba. Izomláza volt.

Egyáltalán hol van most? Mi történt? A troll pozdorjává zúzta, és ez már a túlvilág? Vagy talán életben maradt, és ez csak egy újabb kínzás előjátéka lesz?

Egy rozoga faasztalon különféle sültekkel és ork csemegékkel megrakott tálcát talált, és egy ezüst kupában igazi, hamisítatlan orksört. Először csak szagolgatta, biztos volt benne, hogy mérgezett, de aztán nem bírt ellenállni mardosó étvágyának, és fittyet hányva a halálnak vadul nekiesett az ételnek, és falni kezdte. Roppant mennyiséget befalt, aztán tele hassal, az evéstől kimerülten dőlt vissza az ágyra egy félig lerágott, roppant cubákkal a kezében. Enni már nem bírta, csak nézegette, s néha-néha végignyalta hatalmas, barna nyelvével.

Elégedetten meredt maga elé, ám amikor az ajtó enyhén megnyikordult, majd' kiugrott az ágyból ijedtében, és szíve úgy kalapált, mintha ki akarna zökkenni a torkán.

– Kezdd csak! – morogta dühösen, és a fogát csikorgatta. – Egyszer úgyis megöllek, átkozott!

Ám az ősz szakállú Gomirron-Rhyllan helyett egy különös jelenség bújt be az ajtón. Szó szerint bebújt, mivel legalább két és fél méter magas volt, és le kellett hajolnia, hogy beférjen. Hatalmas termetű, tenyeres-talpas nőszemély tűnt fel. Ormótlan tappancsain pántos szandált viselt, cölöpszerű lábain bőr lábszárvédőt, s fölül egy igen vastag és igencsak kétes tisztaságú darócruhát, mely a térde alá ért. Méreteihez képest kicsi, majomszerű, görbe lábakon járt, és a combja tőben valamivel vastagabb lehetett, mint Skandar Graun dereka. S e vaskos sonkák fölött irtózatos fenék rengett hátul, s elöl a pocak mintha csak e fenék felcsúszott ellenpólusa lett volna. Derékig érő acélszemes láncinget viselt, mely alatt jól láthatóan domborodtak roppant méretű, tömlőszerű mellei, melyek a hasára lógtak, mintha a pocakot kimondottan ezek megtartására tervezték volna. Termetéből adódóan görnyedten járt, rövid nyakán durva vonású, ámbár fiatalos fej bólogatott. Állán rettenetes, bíborszínű égésnyom éktelenkedett, duzzadt alsóajkai lefittyedtek, a felsőajkak felfelé görbültek, s a kettő között vakítóan fehér, hegyes fogak villogtak. Nem agyarak, csak fogak. Orra irdatlan krumpliként foglalta el képén a főhelyet, s fölötte a méreteihez képest parányi (diónyi) szemek villogtak sandán. A fésületlen, kócos, boglyas fekete hajkolonc rendetlenül hullott az izmos vállra, mely olyan széles volt, hogy az asszony csak kissé oldalt fordulva fért be az ajtón. Gubancos haja alól kivillanó laskafüleiben drágaköves fülönfüggők ragyogtak, a kezében pedig akkora göcsörtös fabunkót tartott, mint Skandar Graun combja. Egy óriásasszony!

Fenyegető külseje és bamba pofája ellenére volt benne valami furcsa, megmagyarázhatatlan, fiatalos pajzánság, mely jelen pillanatban csak alig észrevehetően nyilvánult meg. Nem lehetett még túl idős, de hogy roppant ereje van és tapasztalt verekedő, az minden mozdulatán látszott.

Az óriásasszony bebújt, felemelte irdatlan bunkóját, és kedves brutalitással Skandar Graunra vicsorgott. De ezen túlmenően nem tett fenyegető mozdulatot, csak megállt az ajtó mellett, és görnyedt tartással bunkójára támaszkodott.

Az ajtón egy szálfa egyenes, ráncos arcú, teljesen kopasz, vörös köntösű férfi lépett be. Szigorú arcvonásai, mozdulatai határozottságról, nagy mértékű önbizalomról árulkodtak, ezüstösen izzó szemöldöke, s a homlokára tetovált rúnák pedig arról, hogy valamiféle varázstudó lehet.

Skandar Graun valamelyest erőre kapott előbbi rémülete után, s haragja mindinkább szétáradt testében. Tudta, hogy most mindjárt valami olyasmi kezdődik, amire leglidércesebb álmaiban sem merészelt volna gondolni.

És nem tévedett...

A komoly képű férfi enyhén biccentett a fejével, aztán érces hangon megszólalt.

– Kínzattatásod véget ért, Skandar Graun. Kiálltad a próbát.

A félork döbbenten eszmélt rá, hogy hosszú ittléte alatt most először szólították a nevén. S ez a név már-már idegenül csengett számára; másodpercek teltek el, mire felfogta, hogy saját nevét hallja.

– Megismersz engem, Skandar Graun, tudod, ki vagyok?

A félork hunyorogva pislantott a terebélyes óriásnőről a nyiszlett varázslóra. Igen, valahonnan határozottan ismerős volt, de nem tudta, hogy honnan.

– Ki vagy? – morogta.

– Egyszer már találkoztunk...

– És még élsz? – fújtatta Skandar Graun, megpróbálván némi bátorságot tanúsítani a behemót nőstény jelenlétében. – Gyűlölök minden varázslót! Megöllek majd téged is!

– Egyszer már megtehetted volna. Akkor megkímélted az életemet. És most... ha okosan viselkedsz, talán én is megkímélem a tiédet.

Skandar Graun rámeredt a vörös köntösű varázstudóra, és agya valamelyik rejtett zugából egy gyűlöletes név ugrott az ajkára:

– PELTÁR! ! !

– Nyugalom, barátom... mint mondottam, kínzattatásaid véget értek. Azért jöttem, hogy választási lehetőséget kínáljak neked...

Skandar Graun fejében kezdtek tisztulni a gondolatok, s lassan összeállt a kép. Peltár, a gyűlöletes Peltár, akit gyerekkorától kezdve tiszta szívéből gyűlölt, s akit még inkább meggyűlölt Lendoron Alouita romvárában, ahol megfosztotta őt attól a hittől, mely életének mozgatója volt szinte a kezdetektől: a bosszú mámorától. Csak a bosszúnak élt, a végső leszámolásra edzette izmait, s kéjesen gondolt arra a pillanatra, amikor elmetszheti majd a gonosz varázsló gigáját. És Alouita romvárában a Káosz Szava varázslat segítségével sikerült legyőznie Peltárt, ám elkövette azt a hibát, hogy hagyta beszélni, s az átkozott fortélyos disznó kibeszélte magát a szorult helyzetből. Skandar Graun nemcsak a bosszúról volt kénytelen lemondani, de addigi szemléletéről is. Mindaz, amiben addig hitt, hamisnak bizonyult, élete céltalannak, sorsa kilátástalannak. Peltár nem esküdözött, nem próbálta bizonyítani szavait, Skandar Graun mégis elhitte, és bár esze tiltakozott az elhangzottak ellen, szíve tudta, hogy a varázslónak igaza van. Kétségek marcangolták a lelkét, bizonytalanság szakadt rá, s azóta sem találta a helyét.

Átkozott Peltár! Meg kellett volna ölnie!

Skandar Graun szomorkásan gondolt arra, mennyire nem bírja dühbe lovalni magát. S ha jobban belegondolt, nem érzett gyűlöletet a kopasz varázsló iránt, inkább egyfajta csodálkozás és kíváncsiság töltötte el.

– Mit akarsz tőlem? – morogta tettetett közönnyel.

Peltár leült a levegőbe, és egy drágakövekkel kirakott, bársonypárnával bélelt, vaskos, arany trónszék jelent meg alatta. Skandar Graun felszisszent. A varázsló kényelmesen hátradőlt, és figyelmesen fürkészte az ágyon heverő, bizonytalan tekintetű félorkot.

A hatalmas nőstény rátámaszkodott irdatlan buzogányára, és anélkül, hogy otromba mancsát a pofája elé tartotta volna, hangosat ásított.

– Beszélgetni jöttem – mondta nyájasan a varázsló. – Most, hogy napokon át tartó gyógyító álmodból magadhoz tértél és agyad kitisztult, itt az ideje, hogy eldöntsük, mi legyen a további sorsod...

Skandar Graun szemében érdeklődés csillant, de óvakodott ezt elárulni.

– Menj a pokolba! – sugallta.

– Hogy én hová fogok menni, nem képezi megbeszélés tárgyát – hessentette el Peltár könnyedén a kihangsúlyozott kívánságot. – Beszéljünk inkább rólad. Nem akarok rosszat neked, félork barátom, volt már részed így is épp elég kellemetlenségben Yennon Szigetén. Segíteni kívánok, s némi segítségért cserébe jóindulatom odáig terjedhet, hogy talán meghagyom az életed...

Skandar Graun zordan nézett rá, de nem érezte magát elég erősnek, hogy dühöngeni kezdjen.

– Miféle segítséget akar tőlem a nagy Peltár?

A kopasz mágus pontosan erre a válaszra számíthatott, mert szinte az első szótag hallatán kinyújtotta a bal tenyerét, és a puszta semmiből egy fejnyi nagyságú kristálygömb jelent meg rajta. Peltár elhúzta jobb kezét a színes gömb fölött. A kristálygömbben azonnal felgyorsult a színes gőzök kavargása, mintha egy belső hurrikán kezdte volna pörgetni azokat. Aztán a gőzök foszladozni kezdtek, formákká álltak össze, s egy apró tájkép jelent meg a gömb belsejében. Olyan volt az egész, mintha egy magasan repülő madár szemével látszana az erdővel borított hegyoldal, s lentebb a völgy, közepén a kicsiny, kék vizű tó, s azon túl a megművelt földek, s még távolabb a vaskos falú, tornyokkal, bástyákkal kiemelkedő erődítmény. A „madár” az erődítmény felé tartott. Átröppent a falak fölött, s Skandar Graun bámuló szeme előtt feltárultak a várudvarok, a lakóházak, a terek, a raktárak, az istállók és az őrtornyok. A „madár” egyre lejjebb ereszkedett, s az egyes részletek egyre tisztábban rajzolódtak ki. Skandar Graun jól látta, hogy ebben a várban kizárólag orkok mászkálnak. Legtöbbjük rongyokban és fegyvertelenül, de számosan csillogó, fekete páncélban, számszeríjjal vagy alabárddal a kezükben. Akadtak köztük még díszesebb ruhájú orkok is, páncél nélkül, hosszú karddal, kék köpenyben, Grooms aranyos címerével a köpenyükön, s ezek Grooms elit testőrségére emlékeztettek. Bár Skandar Graun sohasem találkozott még egyikükkel sem, eleget hallott róluk gyerekkorában ahhoz, hogy látatlanul is felismerje őket.

Grooms az orkok istene, legalább olyan hatalmas, mint Yvorl, Mark'yhennon, vagy Zhenia, a Zöld Úrnő, vagy a Káosz és a Rend egyéb istenei. Skandar Graun azt is nagyon jól tudta, hogy Grooms a Rend istene, akárcsak Ottomár vagy Mark'yhennon. S bár a Rend hívei valamivel szervezettebben harcolnak a Káosz ellen, mint a Káosz hívei a Rend ellen, köztük sincs igazi egység. S bár a Rend istenei közül Mark'yhennon a leghatalmasabb, mégsem bír igazi hatalommal Grooms vagy Ottomár fölött. S néha úgy tűnik, mintha Mark'yhennon magányosan vívná küzdelmét igazi nagy ellenfele, Yvorl ellen.

A kép a gömbben egyre közelített a legnagyobb várudvar felé, mely nem is annyira udvar, mint inkább egy hatalmas köztér volt az erődítmény középpontjában elhelyezkedő kastély bejárata előtt. S e tér közepén egy vaskos póznán fekete cafatok látszottak. Erre a póznára közelített rá a kép. Egy darabokra tépett nő testrészei voltak; egymástól szabályos távolságra a póznára szögezve. Oszlásnak indulva. Legfelül a fej. Alatta a jobb láb és a bal kéz. Lentebb az egyik mell és a mellkas egy része. Még lentebb a bal láb. Aztán a törzs többi része. A jobb mell. A jobb kéz. És kisebb, felismerhetetlen cafatok.

A kép ráközelített a fekete arcbőrű, megvakított, megcsonkított fejre.

Skandar Graun felszisszent.

– Ki ez? – kérdezte Peltár szinte szelíden.

– Xilanne – nyögte a félork.

– Biztos vagy benne? – kérdezte a varázsló elégedetten.

Skandar Graun megnézte még egyszer.

– Ezer közül is felismerném.

– Gyanítottuk – bólintott Peltár. – Ez az a fekete boszorkány, aki elragadta a Káosz Szívét, és elmenekült Yennon Szigetéről. Utolérte a végzete. Grooms várában, Groomarban, s ahol a boszorkány teste van, ott kell lennie a Káosz Szívének is.

– Szegény Xilanne – motyogta Skandar Graun –, így végezte hát. Pedig milyen kedves nőszemély volt... Én voltam számára az igazi férfi... Bár nekem sosem tetszett...

A varázsló sanda pillantást vetett rá, és a szeme gyanúsan felcsillant.

– Más volt az, akit te igaz szívedből szerettél, ugye?

Skandar Graun gyanakodva nézte. Vajon mire akar kilyukadni?

– Volt valaki, aki bár csak rövid időt töltött veled, örökre beleírt a szívébe. Igaz szerelemmel szeretett, Lendoron...

Lucinda! A félork szíve összeszorult a fájdalomtól, ahogy a pompás félork nőstényre gondolt – mert hát ki másról is beszélhetett volna Peltár, ha nem a világ legcsodálatosabb nőstényéről, Lucindáról!

– Ő is halott! – morogta gyógyíthatatlan bánattal. – Mindenki halott. Ő is. Meglopott a beste teremtés, de ennek ellenére imádtam...

Peltár elégedetten bólintott.

– Úgy bizony. Sírva mesélte, mennyire megbánta a tettét. Meglopott, szinte mindenedből kiforgatott, de csak téged szeretett...

Skandar Graun szíve hatalmasat dobbant. A torka összeszorult.

– Mesélte? Hát nem halt meg? Én úgy tudtam...

– Nem halt meg. Miután merészen behatolt a tornyomba és megpróbált kifosztani, szolgáim fogták el, és tömlöcbe vetették. Azon az éjszakán történt, amikor valaki felgyújtotta a vén hálófonó kunyhóját, és leégett a halászhegyed...

Skandar Graun szeme csillogott az örömtől. Minden egybevág. Azon az éjszakán tűnt el Lucinda örökre az életéből, amikor megölték az illuzionistát és felgyújtották a kunyhóját! Véres Lucy nem halt meg! Yamael hazudott. Lucinda él!

– Mi lett vele?

– Nem végeztettem ki. Hűséget fogadott nekem, és most nekem dolgozik.

Skandar Graun egész testét melegség járta át. Lucinda él!

– Talán még találkozhatsz vele – bólintott Peltár igen-igen elégedett arccal. – Jelenleg nincs Yennon Szigetén. Fontos küldetésen jár... Nos, barátom, térjünk vissza beszélgetésünk eredeti tárgyára... a fekete hölgyre.

Még egyszer végighúzta a jobb kezét a kristálygömb fölött, s most már az egész gömböt betöltötték Xilanne Éjfekete arcvonásai. Skandar Graun nem bírta tovább nézni az iszonyatosan megcsonkított fejet.

– Szavaidból azt veszem ki, hogy te jól ismerted – vélte Peltár. – Talán tudsz róla olyat, ami a hasznunkra válhat. Hogy kerültetek egyáltalán Yennon Szigetére?

Skandar Graun sóhajtott, és gondolatai visszatértek Lucindáról a közvetlen múltra.

– A Limbóról... – Peltárra nézett. – Alouita romvárában neked adtam a Káosz Szavát. Ezzel óriásit vétettem Yvorl ellen. Ráadásul magamra haragítottam Verghaustot, a manók istenét... Sheenka, Yvorl szládja segített ugyan, de egyben végrehajtotta Yvorl büntetését is. Elrepített a Limbóra, azzal a feladattal, hogy vagy megszerzem a Káosz Szívét, vagy pusztuljak ott. A Limbón találkoztam Xilanne-nel és még néhány másikkal...

Skandar Graun részletesen elbeszélte, hogyan szerezték meg a Kincseskamra tizenkét kulcsát, s hogyan jutottak el céljukig. Miközben mesélt, élénk színekben elevenedtek meg a Peltár kezében tartott kristálygömbben a történetek.

– ...És akkor Ywerd, én meg Kucsum rárontottunk Khean'tonra, a sárkányra, és rettenetes küzdelemben miszlikbe aprítottuk...

Skandar Graun döbbenten hallgatott el, mert, csak most vette észre, hogy a kristálygömbben nem az játszódik le, amit ő elmesél, hanem az, ami valójában történt. Látta magát, amint bosszútól elvakultan elharsogja a Káosz Szava varázsszavát, s látta, amint a hatalmas sárkány nekiront, s farka egyetlen csapásával hat métert repíti. S látta azt is, amint a négy druida összefogózkodva kántál, s a levegőből lecsapó villám szétégeti a sárkányt. Hát igen, valahogy így történt...

– Folytasd! – mondta Peltár rezzenéstelen arccal.

Ettől kezdve Skandar Graun próbált nagyjából az igazság; közelében maradni, bár ez nem mindig sikerült neki. Azonban Peltár nem tett megjegyzést a „szépítéseire”. S akkor sem szólt, amikor Skandar Graunnak elcsuklott a hangja a szomorú emlékek felidézésekor.

– ...és Kucsum, az egyetlen barátom ott feküdt a földön s Haroldus... azaz a Haroldus bőrébe bújt nősténydémon, felnyársalta a kardjával...

Kitörölt egy kövér könnycseppet a szeme sarkából. Hosszú ideje most először gondolt erre az emlékre, s az mély szomorúsággal töltötte el. Társai egymás után elhullottak, senkije sem maradt.

– Igazad volt – vallotta be Peltámak elszoruló torokkal. – Pestis vagyok. Két lábon járó pestis! Aki csak a közelembe kerül, rettentő véget ér.

Lehorgasztotta a fejét, és a padlót bámulta. Legelső kalandjára gondolt. Elmentek mind: Norcas, Arachar, Vrun, Valdemar, Felius atya, Telkontar, a Szépséges Siliana, Yutakil Obragon, Yamael, Nicolaus – ez utóbbi kettőt saját kezűleg kellett a jobb létre szenderítenie. S ugyancsak meghalt Vilar, Karaidus, Lucinda... Aztán a Limbón Ruffirant, a fekete lovag, meg a többiek...

Ahogy néhai pajtásaira gondolt, azok képe egymás után tűnt föl a kristálygömbben. Mindannyian szomorkásnak tűntek, de nem néztek rá vádlóan. Még Nicolaus sem. Pedig neki aztán lett volna oka.

Az elhunyt társak számbavételezéséből Peltár hangja riasztotta fel.

– Aztán eljutottatok a Kincseskamrába. Folytasd!

– Négyen maradtunk – idézte fel Skandar Graun elcsukló hagon. – Én, Xilanne, Ywerd és Alurion. Az az átkozott nősténydémon meg Morfeist, a Macska üldöztek bennünket. A tizenkét kulccsal sikerült kinyitnunk a Kincseskamrát, s rávetettük magunkat a rubintüzű Káosz Szívére. Xilanne ragadta meg, s mi belé kapaszkodtunk. Aztán valami történt. Zuhanni kezdtünk, vagy mi... És hirtelen egy varázslóktól és tanoncoktól teli teremben találtuk magunkat. Négyen négy felé rohantunk. Engem üldözőbe vett egy... hájas varázsló. Megöltem. Aztán... – A fogát csikorgatta. – Aztán elkapott az az átkozott vénség, Gomirron-Rhyllan, hogy a pokol ebei lakmározzanak a csontjain!

– No, igen – biccentett Peltár mintegy magamagának. – Nagy hibát követtél el azzal, hogy önszántadból beteleportáltál Yennon Szigetére, Feketebotos Mark'yhennon várába.

– Akart a fene! – morogta Skandar Graun rosszallóan.

– És mondanom sem kell, még nagyobb hibát vétettél azzal, hogy Hájas Gurondot, a Harmadik Kör szekundánsát meggyilkoltad.

A félork a homlokát ráncolta, és igen bamba képet víghatott, mert Peltár szükségesnek érezte, hogy megmagyarázza.

– Hájas Gurond váratlan megjelenésetekkor épp harci taktikákra oktatta a tanítványait. Te menekülni kezdtél, ő üldözőbe vett, és... Bevallom, magam sem értem, hogy tudtad megölni...

Skandar Graun kihúzta magát az ágyban, és büszke pillantással illette az óriásnőt, aki most már némi érdeklődéssel kezdte szemlélni.

– Lendoron legyőztelek téged is, most diadalmaskodtam fölötte is.

Peltár meghajtotta a fejét, mintegy elismerve a mondottakat, de mintha árnyalatnyi gúny bujkált volna a szeme sarkában.

– E tettedért pokoli kínlódás lett a büntetésed.

Az önmaga dicsfényében sütkérező félork összerándult, és megborzongott a kínzások említésére. Már az emléktől is reszketni kezdett, és homlokát kiverte a veríték.

– Magam sem értem, hogy a nyavalyába kerültem ide – motyogta meghunyászkodva.

Peltár elgondolkozva meredt maga elé, mintha nem tudná eldönteni, válaszoljon-e erre a kérdésre, aztán a félorkra pillantott, és monoton hangon beszélni kezdett.

– A Limbó az a létsík, ahol az isteni erők is lecsökkennek a közönséges mágia szintjére. Ezért döntött úgy évszázadokkal ezelőtt Mark'yhennon, hogy ezen a létsíkon helyezi biztonságba azt a varázsszert, mely ha a Káosz erőinek kezébe kerülne, a Rend sorsa végképp megpecsételődne, a totális káosz uralkodna el az összes ismert létsíkon. A Kincseskamra ellenáll minden erőnek és mágiának, csak egy módon lehet kinyitni: a tizenkét kulccsal. Mark'yhennon egykor leghűségesebb híveire, bízta a kulcsok őrzését, de Yvorl ezerszám küldte a Limbóra válogatott kalandorait, hogy megszerezzék számára a Káosz Szívét. Ezek jó része ott pusztult, más részük feladta a reménytelennek tűnő küzdelmet, és új életet kezdett ezen az egyre kaotikusabbá váló létsíkon. Akadtak sokan a Káosz egykori bajnokai közül, akik birtokába jutottak néhány kulcsnak, ám érezve, hogy az összest megszerezni úgysincs esélyük, önös érdektől vezéreltetve maguk is a kulcsok megszállott őrzőivé váltak, nagyobb szolgálatot téve ezzel Mark'yhennonnak, mint istenüknek, Yvorlnak. Előfordult időnként... szinte minden száz évben, hogy valami igen szilaj kalandornak vagy kalandor csapatnak sikerült szert tennie a Káosz Szívére, ám hosszan ők sem örülhettek szerzeményüknek. Mark'yhennon ravasz módon csapdát állított, s legerősebb varázslatát bocsátotta rá a rubintűzű varázsszerre. Bárki, aki megérinti, kényszerűen elteleportál... ide, Yennon szigetére, ahol útjuk véget ér. Eddig ötször fordult elő, hogy felhangzott a vészriadó Yennon Szigetén, s a Káosz Szíve négy alkalommal visszakerült eredeti helyére, a Limbóra, s a kulcsokat visszakapták az őreik, vagy új őrök lettek kijelölve. Ám most ötödjére... a társad, a fekete boszorkány kirepült vele az ablakon. Bár egyesek szerint valószínűleg már csak a seprűje energiája vitte tovább, hiszen az utólagos elemzések szerint száztizenhét varázslövedék találta el, s ezek közül hat is elég lett volna, hogy végezzen vele.

– És elég is volt...

– Nem – mondta határozottan Peltár. – A boszorkány élve hagyta el Yennon Szigetét. Vagy legalábbis nem holtan, ebben biztos vagyok. – A kristálygömbre mutatott, melyben ismét Xilanne megcsonkított feje látszott. – Nézd az arcvonásait, Skandar Graun, s ha felismered, mire gondolok, megmásítod véleményedet.

– Ő gilf... – motyogta Skandar Graun. – Úgy néz ki, mint egy elf. A fekete bőr megtévesztő. De én tudtam róla, hogy az ősi faj tagja... gilf.

– S a gilfeknek köztudottan óriási az életerejük – felelte Peltár. – Képesek visszajönni még a halál kapujából is.

– Egyszer mondta nekem, hogyha meghalna, ne hagyjam megcsonkítani!

– Egy gilf csak akkor hal meg végleg, ha levágják a fejét vagy, kitépik a szívét. Ha ezt elmulasztják, a szervezete regenerálja önmagát, s még a halálból is visszatér.

Skandar Graun keserűt nyelt.

Xilanne már nem tér vissza. – Sóhajtott, aztán kérdőn nézett a varázslóra. – Hogy kerültem ide? Miféle sorsot szánsz nekem?

Peltár még mindig a kristálygömböt nézte, aztán csettintett, s a színes holmi füstként foszlott szerte.

– Hajszálon múlott az életed – folytatta rendíthetetlenül. – A néhai Hájas Gurond barátja és hűséges társa, Gomirron-Rhyllan, a Harmadik Kör terciusa, aki végül is elbánt veled, azon nyomban meg akart ölni, és lelkedet Verghaust poklára küldeni...

Ha lehet azt mondani, hogy a remegő, verejtékező Skandar Graun ettől még el is sápadt, az csak része az igazságnak. Egyszer találkozott már Verghausttal, a manóördöggel, és másodjára ezt inkább mellőzte volna.

– Nekem is barátom volt Gurond, de... bár akkor még nem tudtam a kilétedet, elleneztem az azonnali halált. Arra gondoltam, az a harcos, aki egyszál maga képes volt megölni egy olyan hatalmas varázslót, mint Gurond, hasznunkra lehet. Ellentmondtam Gomirron-Rhyllannak, és arra kértem, tartson addig életben, amíg a használhatóságodat át nem gondolom. Én és Gomirron-Rhyllan mindketten a Harmadik Kör beavatottjai vagyunk, nagyjából egyenrangúak, függetlenül attól, hogy én a prímási ő pedig csak a terciusi címet viseli. Véleményünk szemben állt egymással, és, sem ő, sem én nem dönthettünk kedvünk szerint. A döntés ezen ügyben arra a társunkra maradt, aki a néhai Gurond helyét foglalta el. A Negyedik Kör beavatottjai közül Ékes Marador lépett elő, hogy társunk legyen a Harmadik Körben. Felettesünk, Zord Valeron döntése alapján nemcsak terciussá lépett elő, mint várható lett volna, hanem egyenesen a szekundánsi pozícióba került, ami pedig Gomirron-Rhyllant illette volna meg. Gomirron természetesen nem kérdőjelezte meg Valeron nagyúr bölcsességét, és szó nélkül tudomásul vette a döntést, de azonnal meggyűlölte az alulról érkezett jövevényt, aki miatt elesett a rangbeli emelkedésből. Mondanom sem kell, Ékes Maragor, lévén tisztában az ellenszenvvel, nyomban Gomirron-Rhyllan ellen szavazott, s így történt, hogy kettő az egy ellenében az életben maradásod mellett döntöttünk. Viszont... Gomirron élt azon jogával, hogy próbának vessen alá, és mi ez ellen nem tehettünk semmit. A legválogatottabb kínzásokkal, gyötrelmekkel próbálkozott, és bár kötötte a döntés, hogy életben kell hagynia, mindent elkövetett, hogy megtörje az akaratodat, és reszkető kocsonyát csináljon belőled. Például akkor, amikor belelökött az iszonyat mocsarába, és...

– Azt is túléltem! – morogta Skandar Graun zordan. És valami nagyon csúnyát motyogott magában, mert batározottan úgy érezte, hogy Gomirron-Rhyllan vágya teljesült: foglyából reszkető kocsonya lett.

– Túlélted – komorult el Peltár. – Sem én, sem Maragor nem gondoltuk, hogy ezt ép ésszel megúszhatod. Mindazt, amin végigmentél, eddig senki sem bírta ki. Életben maradtak ugyan, de csak azért, hogy néhány hónap múlva háborodottan sikongatva, önmaguk körül hadonásszanak, aztán levessék magukat valamelyik bástyáról vagy eszüket vesztve öngyilkosságot kövessenek el. Vagy éppen bosszúért lihegve nekirontsanak Gomirronnak... ami ugyancsak az öngyilkosság egy formája.

Skandar Graun a fogát csikorgatta.

– A rohadt fattyú... Majd... Majd még... egyszer majd... csak kerüljön a kezem közé...

– Ahogy teltek a napok, és te még mindig nem roppantál össze, csodálkozni kezdtem. Ekkor támadt fel bennem első aIkalommal a kíváncsiság, vajon ki lehet az a fickó, aki mindezen szörnyűségeket képes kiállni négy hónapon át...

– Né... né... négy? Négy?

– Négy hónap és hat nap telt el azóta, hogy megérkeztél Yennon Szigetére. Százhuszonkilenc nap kínok és gyötrelmek között.

Skandar Graun behunyta a szemét, és erősen küzdött, hogy már a gondolattól is el ne ájuljon. Az óriásasszony vihogása térítette magához, és ekkor, próbálván takarni meztelenségét mindkét kezével, visszaült az ágy szélére, és magára húzta a takarót.

– Folytasd! – mondta hűvösen,, és megvető pillantást küldött a vihogó nőstényre. Ostoba ribanc! Ha nem lenne ilyen szánalmasan kiszolgáltatott állapotban, megmutatná neki, milyen az igazi férfi!

– Hm – mondta Peltár, és valami megmagyarázhatatlan okból keserűen mosolygott. – Amikor megtudtam, hogy ez a félork az a bizonyos félork, összezavarodtam. Az a harcos, aki merészen betört a várunkba, és egymaga megölte az egyik leghatalmasabb varázslót, meglepően jól illett volna a tervembe. Ám hogy ez az illető épp a Káosz egyik legbrutálisabb szolgálója, a pusztító, romboló Skandar Graun legyen, a Káosz Szavát a fejében hordozó félork, a két lábon járó pestis, a vámpír, az már kissé elbizonytalanított. Nem tudtam, mitévő legyek. Az egyik társad, az az átkozott boszorkány a varázsseprűjén kirepült a vár ablakán, és áttörve minden védőmágiát magával ragadta a Káosz Szívét. A megboldogult Gurond tanítványai egybehangzóan állították, hogy a fekete boszorkány csodával határos módon sem élhette túl azt a rengeteg varázslövedéket, melyet utánaküldtek, de tény, hogy egészen tegnapig sem neki, sem a seprűnek, sem a Káosz Szívének nem volt nyoma, pedig a Sötét Kaszt minden fürkésze elszántan kereste. Csak tegnap délután bukkantak rá kémeink a szétszaggatott tetemére Grooms Várának udvarán. S hogy a másik két társad sorsa mi lett, arról nincs tudomásom. Csak annyit tudok, hogy az egyiket, azt az ifjú harcost Rogan, a Mennydörgő fogta el, a Sötét Kaszt Második Körének szekundánsa, arra a félholt druidára pedig maga a halhatatlan Csuklyás Mirigorn tartott igényt, a Védelem Kasztjának Legfőbb Védnöke, az c Első Kör beavatottja...

Skandar Graun a fejét rázta. Peltár legyintett.

– Mint mondottam, társaid sorsáról mit sem tudok, lehet, hogy már meghaltak, lehet, hogy még mindig kínozzák őket. Veled kapcsolatban viszont erős kételyeim támadtak. Olyannyira, hogy korábbi döntésemet felülbírálva kihallgatást kértem a feljebbvalómtól, Zord Valerontól, és ő, felismerve az ügy fontosságát, velem együtt Legfőbb Harcnokunk, Bíborszemű Grianath elé járult. A nagy Grianath, az Első Kör beavatottja szakított időt a probléma megfontolására, és miután tanulmányozta a személyiségedet, érdekes felfedezést tett. + Peltár felegyenesedett az arany trónusról, mintegy nyomatékot adva a szavainak, és a trón azon nyomban eltűnt. + Nem te vagy az a félvér, akiről a legenda szól! Egy évszázaddal ezelőtt Bölcs Harides megfejtette végre a Jövendő Könyvének talányos sorait, melyet egy roppant ősi civilizáció hagyott örökül reánk. Harides a következőképpen értelmezte az ősi gilf nyelven írt szózatot: „Eljő egyszer egy félvér – feltehetőleg félig ork, félig ember – harcos-pap, aki megszerzi a Káosz Szavát, s e roppant varázslattal ajkán kibillenti a Káosz és a Rend évezredes egyensúlyát, és a Káosz kerekedik felül, és elpusztul a Föld, elpusztulnak az emberek.” – Peltár merengve nézett maga elé, mintha e sorok ott lebegnének a szeme előtt. – Bölcs Harides fordítása csakúgy, mint a Jövendő Könyvének eredeti változata... elveszett. A pontos versfordítást sohasem ismertük, csak a magyarázata maradt fenn. S amikor veled találkoztam Lendoron, és a Káosz Szíve a birtokodba került, a legendában szereplő félvért veled azonosítottam...

– Mire akarsz kilyukadni? – morogta Skandar Graun egyre idegesebben.

– Azonban Bíborszemű Grianath nagyúr nemrégiben egy szomszédos létsíkon járt, nevezetes Ynev világán, s ott ráakadt valamire, amiről gyanítja, hogy a Jövendő Könyve egy idevágó részének a fordítása lehet. Egy ynevi dalnok, Tier Nan Gorduin énekei között bukkant rá, és e fordítás meglepően különböző magyarázatot sugall, mint Harides szövege.

Peltár egy megsárgult pergament húzott elő köntöséből, gondosan kitekerte, és a pislogó félork szeme elé tartotta valamiféle versnek tűnt:

 

Járnak-e köztetek vadászni ama Szent
Város titkaira zarándok veszélyek,
Hol a Nagy Játék tábláján ezredévek
Során egy figura kétszer meg nem jelent?
Míg nő hátunk mögött az út, új fajzatokkal
Népesül be honunk, s kapuja is nagyobb.
Fondor mosolyodott jól ismerjük ma már
S varkasvermeidet, Végzet, de vértünk megóv...
Hitvány ha győzni kél, lesz nemes,
S más szókra hallgat, ím, a zord.
Embervér vegyít vadat, égre csap dühe
Káosz Szavával fejében elindul a harcos,
Sorsa új ösvényt ró, s tombol heve
Káosz hullámai söprik el a Rendet
S ledőlő bástyákat átkoz a neve,
Mégis más félvér ér célba majdan vele,
Mint ki Lendor porából bőszen megszerezte.*

[* Wayne Chapman: Tier Nan Gorduin énekei II. 154-170]

 

Skandar Graun komoran meredt a kusza sorokra.

– Kissé homályos.

A prófécia eleje a szokványos bevezetés, a közepén már dolgoznak bölcseink, ám a vége megvilágosította elménket. Nem attól a félvértől kell igazán rettegnünk, aki a Káosz Szavát megszerezte, hanem valaki mástól. Egy másik félvér lesz az, akitől tartanunk kell. S a Káosz Szava varázslat egyelőre biztonságban van Mark'yhennon legjobban őrzött kincseskamrájában. Évezredek telhetnek el, mire valaki onnan megszerzi, s bár a te fejedben is ott lüktet a Káosz Szava, az kizárólag a tiéd, sem szóban, sem írásban át nem adhatod...

– A jövendölés szerint mégis átok tapad majd a nevemhez...

– Azzal, hogy a Káosz Szívét elragadtad a Limbóról, több bajt okoztál, mint képzelnéd! A prófécia ezidáig beteljesült. – A kopasz varázsló elmosolyodott. – Nem olvastad elég figyelmesen, barátom. Nem a te neved lesz majdan átkozott... hanem a varázslaté. Figyeld a ragokat.

Skandar Graun még egyszer rápillantott a sietve pergamenre rótt sorokra, aztán a varázsló szőrtelen arcát fürkészte.

– Én mégiscsak a Káosz terjesztője vagyok.

– Már nem. Te istened ellen fordultál, félvér!

– Az, hogy gyűlölöm Yvorlt, még nem jelenti azt, hogy ellene fordultam – morogta Skandar Graun minden meggyőződés nélkül.

– Megcsömörlöttél a Káosztól, barátom! Nyugalmasabb életre vágysz, rendezett létre, és ezt csak a mi nagyurunk, Feketebotos Mark'yhennon adhatja meg neked.

Skandar Graun összehúzott szemmel, gyanakodva méregette az álló varázslót. Mi az, Peltár meg akarja téríteni?

– Tehát... nem tekintesz már kiirtani való ellenségnek? – A varázsló a fejét rázta. A félork folytatta. – Azt mondtad, szabad akaratomból dönthetek... Miben?

– Most, hogy kínzattatásaid véget értek, és sikeresen kiálltad a próbát, választhatsz... Vagy szembefordulsz eddigi hiteddel, hűséget esküdsz nekem, s rajtam keresztül Feketebotos Mark'yhennonnak, s szolgám leszel akár a pokolban is...

– Soha! – morogta Skandar Graun. Nagyon csúnyán nézett a kopasz varázslóra, és igyekezett rendíthetetlennek látszani. – Soha nem leszek annak az embernek a szolgája, akit egész életemben legjobban gyűlöltem.

Peltár rendíthetetlenül folytatta.

– ...vagy Hilgar – és itt az óriásnő felé intett – visszavisz a celládba, és Gomirron-Rhyllan kezébe adunk. Kiszolgáltatunk kényére-kedvére.

Skandar Graun az ajkába harapott, és zordan meredt előbb a varázslóra, majd a szemmel láthatólag jól szórakozó óriásnőre, aztán nagyot nyelt, és visszafordult Peltárhoz.

– Más lehetőség nincs? – motyogta ingerülten.

– Van egy harmadik is...

– Hogy megpróbálok megszökni?

Peltár szomorkás mosollyal ingatta a fejét.

– Erről lebeszélnélek. Yennon Szigetét a hosszú évszázadok alatt mindössze egyvalaki hagyta el engedély nélkül... a fekete boszorkány. Viszont ő sem sokáig élte túl.

Skandar Graun bosszúsan mormogott magában valami olyasmit, hogy majd meglátnánk, ha nála lenne a buzogánya és a fejében ott lüktetne a Káosz Szava varázslat. Viszont óvakodott attól, hogy ezen véleményét hangosan is szavakba öntse.

– A harmadik lehetőség – folytatta Peltár elgondolkozva – hogy felhagysz a harccal és a kalandokkal, és letelepszel Yennon Várának külső védőfalánál. Békés munkát kapsz, s ha becsületesen dolgozol, lesz ételed, italod, asszonyod, s egy zug, ahol álomra hajthatod a fejed.

Skandar Graun szeme felcsillant. Hiszen épp ilyesfajta nyugodt életről álmodozott hosszú ideje. Békés munka, jó ételek, egy belevaló asszony, porontyok. Úgy tíz-tizenöt. Ennél többről most nem is álmodhatna.

– És... ezért cserébe mit követeltek tőlem? – kérdezte ellenségesen. – Mit kell tennem?

Peltár vállat vont.

– Tisztességesen kell dolgoznod. Meg kell nősülnöd és erős, egészséges gyerekeket nemzened...

A félork büszkén kihúzta magát.

– Abban nem lesz hiba!

– Agyadat jelenleg Gomirron-Rhillan béklyóvarázsa köti meg, mely gúzsba köti a varázslataidat – folytatta Peltár. – E béklyó mindaddig rajtad marad, míg jónak nem látom eltávolítani. Ács- vagy kőműves segédként nem lesz szükséged sem a Káosz Szavára, sem más mágiára. Fegyvereket hat hónapi próbaideig nem vehetsz a kezedbe. Ha hat hónap elteltével olyan jelentéseket kapok rólad, hogy megfelelően beilleszkedtél a Külső Kör közösségébe, engedélyt kapsz fegyverviselésre, s támadás esetén te is részt vehetsz a védelemben.

Skandar Graun nem akart hinni a fülének.

– És ezért cserébe... senkinek sem kell hűséget esküdnöm? Csak azt mondom, hogy ezt a lehetőséget választom, és mehetek? Kapok nőket meg kaját meg miegymást, és nem kell többé gyilkolnom, pusztítanom? Megszűnik végre ez az átok, melyet magamban hordozok? A pestis?

Peltár komoran fürkészte.

– Benned óriási lelki erő lappang, barátom, olyasmiket cselekedtél meg, amikre nem sokan lettek volna képesek. Nagy dolgokra lennél hivatott. S képes lennél a tehetségedet elpazarolni? Unalmas, egyhangú életet élni?

– Elegem van már a pusztításból, a rombolásból – morogta Skandar Graun –, inkább leszek rakodó vagy istállótakarító, minthogy más kedvéért ártatlanokat gyilkoljak. Ha nem vonod vissza az ajánlatodat, Peltár, ezt választom. A nyugodt, békés életet. Bánja az ördög a varázslatokat! Nincs nekem szükségem rájuk...

– A Külső Körben fogsz dolgozni. Senki és semmi leszel. Gyakorlatilag szolga. Yennon Szigetén igen erős hierarchikus rendszer uralkodik. Mindazok, akik a hierarchiában fölötted állnak, rendelkezhetnek veled. S a Külső Kör lakói állnak a hierarchia legalsó szintjén. Te különb vagy náluk.

Skandar Graun a fejét rázta.

– Szabad választást említettél, s ez a lehetőség érdekel engem.

– Ha mellém szegődnél, a Negyedik Kör beavatottja lehetnél. Százak ugranának a parancsaidra.

– Már döntöttem.

– Gondold meg, barátom! Én adottságaidhoz méltó módon bánnék veled. Mindened meglenne, amit csak kívánsz. Pénz, hatalom, nők. És ha majd egyszer visszatér a lendori barátnőd Yennon Szigetére, büszke lesz rád...

Skandar Graun egy pillanatra behunyta a szemét, de hiába próbálta maga elé képzelni Lucindát, csak volt barátai holttesteit látta: hullahegyeket. Sóhajtott, és kiábrándultan megrázta a fejét.

– Most... még nem, Peltár. Lehet, hogy egyszer majd beadom a derekam, de most... nyugalomra vágyok.

Peltár arcán bosszúság villant át, a mágus az ajkába harapott. Azonban a kővetkező pillanatban kisimult az arca, és közönyös kifejezés telepedett rá.

– Legyen akaratod szerint, félvér. – Az óriásnőhőz fordult. – Hilgar, vidd le Gavronhoz! Mondd neki, hogy ez a félork az én pártfogoltam. Adjanak neki munkát, szállást, s ami szükséges. Hetente jelentést kérek róla.

Skandar Graun úgy érezte, mintha mindez csak a képzeletében játszódna le. Lehet, hogy ez csak egy újabb kínzás? Felcsillantják előtte a lehetőséget, egy kurta időre éreztetik vele a viszonylagos szabadság szagát, aztán visszalökik a dohos cellájába?

Ha így lesz, Yvorl irgalmazzon annak, aki legközelebb kezet merészel emelni rá! S Yvorl irgalmazzon Peltárnak és az egész átkozott kompániájának.

Vérbe borult szemmel pislogott a kopasz mágus felé, aki látszólag már fikarcnyit sem törődött vele. Kifordult az ajtón, s a következő pillanatban már el is tűnt, mintha ott sem lett volna.

Az óriásnő nehézkes léptekkel a sarokba cammogott, s egy falba vert szögről egy kopott, durva daróccsuhát akasztott le. Lusta mozdulattal hajította oda a félorknak.

– Ne!

Skandar Graun komótosan bújt bele a vastag ruhába. Még most sem igazán hitte el, hogy kínzásai véget értek. Egy vastag kötél szolgált öv helyett, azzal fogatta össze a csuhát a derekán.

– Gyee' maá'! – türelmetlenketett Hilgar kis beszédhibával, s ormótlan bunkójával az ajtó felé hadonászott.

 

 

3. A Külső Kör ördöge

 

Az óriásnő lehajolva kibújt az ajtón, és döngő léptekkel megindult a gránitpadlójú folyosón jobbkéz felé. Skandar Graun komoran követte.

Tulajdonképpen mióta idekerült erre az átkozott szigetre, csak annyi időre hagyta el a celláját, míg valami szörnyű kínzás helyszínére vitték. S ez a folyosó ismét iszonyatos félelmeket élesztett benne. Sunyin sandítgatott erre-arra, de olyan erőtlennek és akaratgyengének érezte magát, hogy a szökésnek még a gondolata sem fordult meg a fejében. Legfeljebb egy parányi ideig. A szökés gondolata megfordult a fejében – tett egy kört, aztán elfelejtődött, mintha soha nem is létezett volna.

A folyosót terméskőfalak határolták, s amerre elhaladtak, vaskos rácsok állták útjukat. Hilgar, az óriásnő, ruhájának bő redői közül csörgő kulcscsomókat húzott elő, s sorra nyitogatta, s zárta be maguk után a rácsokat. A füstölgő fáklyáktól megvilágított, félhomályos őrszobákban zord külsejű katonák kockáztak, akik mintha rugóra járnának, úgy vágták magukat feszes vigyázzba a roppant termetű némber láttán, és nem kérdeztek semmit, csak vizslató pillantásokat vetettek a darócruhás mogorva félorkra, aki úgy el volt anyátlanodva, hogy még elrettentő pillantásokat is elfelejtett vetni rájuk.

Peltár csak kínozni akart, s most visznek vissza a cellámba, gondolta mániákusan, s nem értette, mire volt jó a mágus színjátéka, a felkínált lehetőség.

– Hova megyünk? – tört ki belőle az önkéntelen kérdés.

A nőstény egy pillanatra hátrafordult, s arcán csábtalan, bamba mosoly jelent meg.

– Arra ni!

Nyolc vasrácsos kapu és három őrszoba után felmentek egy hosszú lépcsőn, s szellős udvarra jutottak. Skandar Graun mohón szívta be a friss tengeri levegőt, s bár a vaskos bástyáktól és kőfalaktól nem látta, a tenger merre lehet, a vérében érezte a sós víz lüktetését. Egy pillanatra mintha új élet járta volna át egész testét: Mintha megcsillant volna agya rejtett zugában valami abból az életerős személyiségből, mely valaha Skandar Graun volt. Lehet. A félork ezt igazán nem tudta eldönteni.

– Gyee' máá'! – mordult rá Hilgar, és úgy megrántotta az elbámészkodó félorkot, hogy az majdnem orra bukott.

– Ezt ne csináld még egyszer! – morogta Skandar Graun fenyegetően, ámbár nem túl meggyőző erővel, hiszen az óriásnő csak bambán vigyorgott.

– Méé', akkóó' mi lesz?

– Egyszer még meglátod! – morogta Skandar Graun, de nem túl hangosan, mivel nem érezte magát kimondottan kötekedő kedvében. Ment, amerre Hilgar taszigálta.

Bár a környező házak, falak, épületek a kilátás nagy részét eltakarták, annyit ki tudott venni, hogy ez a vár egy hegyre épült, melynek az oldalán sziklába vájt lépcsők vagy kanyargós kövezett utak vezettek lefelé. Egyre lejjebb. Mivel mind a lépcsők, mind az utak olyan keskenyek voltak, hogy ők ketten nem fértek el egymás mellett, Skandar Graun ment elől és az óriásnő lustán lépkedett mögötte.

Kevesen jöttek velük szembe, de azok is többnyire fegyveres emberek voltak, akik zord pillantásokat vetettek a félorkra és toronyszerű kísérőjére, de nem szóltak hozzájuk.

Skandar Graun egyre közelebbről érezte a tenger szagát, s kezdett megerősödni az a remény, hogy talán Peltár mégsem hazudott, s most valóban a korlátozott szabadság felé tartanak. Azonban még nem merte átadni magát ennek az érzésnek, mert félt, hogy hirtelen minden megváltozhat, s akkor a hiábavaló remény csak még kegyetlenebb lenne, mint bármilyen kínzás.

A hosszú lépcsőmászás, bár a lejtő nem volt túl meredek, elfárasztotta, s egyre szaporábban vette a levegőt. Elszokott már az ilyen erőkifejtésektől.

A lépcső hirtelen egy roppant méretű, kiugró szikla pereméhez ért, s egy mellvédnél elkanyarodott. Skandar Graun zihálva állt meg, s kikerekedő szemekkel bámulta az alant elterülő tájat. A valamivel meredekebb, s néhol lankásabb hegyoldalt véges-végig beépítették házakkal, bástyákkal, tornyokkal, s egyéb építményekkel, s a lapos, kifakult háztetők itt-ott szinte egybefüggő kősíkot alkottak. Rengetegen élhettek ezen a szigeten. És úgy is volt, Skandar Graun bárhová nézett is, mindenhol nyüzsgő alakokat látott, s ebben a tekintetben ez a hatalmas város semmiben sem különbözött egy átlagos tengerparti kikötőtől. Viszont itt szabálytalan, laza koncentrikus körökben vaskos kőfalak választották el egymástól az egyes városrészeket. Közvetlenül alattuk húzódott az egyik ilyen fal, melynek őrtornyaiban fegyveresek üldögéltek. Olyan harminc méterrel lentebb hasonló fal futott körbe a hegyoldalban, negyven-ötven méterrel lentebb újabb, s még lentebb még további falak. A legalsó és a fölötte lévő fal között az átlagos távolság másfél-két kilométer is lehetett. Az volt a legszélesebb, s a legkülsőbb, s Skandar Graun némi logikával gyanította, hogy az lehet a Külső Kör, ahová tartanak.

S azon túl a tenger látszott! Egészen a horizontig. Nem kék volt, mint a Barrin-tenger, ahol Skandar Graun egykor csempészkedett, hanem furcsamód sötétvörös árnyalatú. Nem túlságosan piros, inkább olyan fekete és bordó keveréke. De akkor is a tenger volt! A jellegzetes sós szag most még erősebben megcsapta a félorkot, és ő még a szemét is lehunyta gyönyörűségében. S bár épp eleget emlegették Yennon Szigetét, Skandar Graun nem tudta, csak sejtette, merre található. Lendorhoz képest a bolygó túloldalán, méghozzá úgy, hogyha egy gigászi lándzsát beleszúrnának Lendorban a földbe, és az a bolygó középpontján haladna keresztül, nagyjából Yennon Szigetén bukkanna elő. S ez a sziget egy-két heti hajóútra délre fekszik Gerondartól, a világ leghatalmasabb kontinensétől, melynek déli része a Kondor Birodalom, az orkok őshazája, Grooms isten birodalma.

Skandar Graun akaratlanul is kimeresztette a szemét, mintha látni vélte volna e kontinens körvonalait, bár természetesen tudta, hogy ez elképzelhetetlen.

Mivel Hilgar most nem noszogatta tovább, Skandar Graun hátrafordult, s szemügyre vette a hegy tetejét is. Fölöttük sokkal zsúfoltabban sorakoztak az épületek, s a vaskos falak olyan közel vonultak egymáshoz, hogy szinte összeértek. Itt alig látszott mozgás, s a hegyoldal ötven méterrel fentebb hirtelen meredeken emelkedni kezdett. S bár nem borították be mindenhol építmények, a sziklákon lépcsőknek vagy utaknak nyomuk sem látszott.

S minden bástyák és kastélyok fölött vaskos, fekete tornyok emelkedtek szorosan egymás mellett. Mintha gigászi fekete csövek nyújtózkodnának az ég felé, akár egy felállított sötét pánsíp. Hogy e csöveknek volt-e teteje, az innen alulról nem látszott, mindenesetre a csövek simán végződtek, nem pedig kupolákban vagy minaretekben. Komoran magasodtak e furcsa építmények, s még e napfényes, derült időben is úgy tűnt, mintha egy még nagyobb építmény leárnyékolná. Hogy milyen méretűek lehetnek ezek a csövek, azt Skandar Graun csak saccolni tudta: egy-egy cső átmérője a száz métert is elérheti, a magasságuk pedig a négyszáz métert is meghaladhatja.

Hogy miféle démonok építették ezeket a roppant szerkezeteket, arról a félorknak fogalma sem volt. Arra azonban fogadott volna, hogy nem emberi kezek műve. Mágiával emelhették ezeket, méghozzá igen-igen erős mágiával, vagy démonok hordták össze téglánként valami más létsíkból származó anyagból.

Mert hogy ezek a fura csövek nem kőből voltak, az első pillantásra látszott.

Nem kellett megkérdeznie, kinek a tornyai lehetnek ezek az építmények, hiszen a megoldás magától kínálkozott: Mark'yhennon ősmágusé, nem másé.

Hilgar megbökte.

– No! Uccu tovább!

Skandar Graun csak nehezen tudta levenni a szemét a csodálatos, szurokfekete tornyokról, és álmatagon mordult vissza.

– Mondtam már, hogy ne lökdöss!

Az óriásnő ügyet sem vetve erre a figyelmeztetésre, orvul ismét megtaszította, és a félork majdnem átesett a mellvéden.

Egyszerre elkapta régi, jó dühe. Vérben forgó szemekkel az öve felé kapott, ahol láncos buzogányát szokta hordani.

– Kiloccsantom az agyad, te barom!

Hilgar ráröhögött, s ormótlan fabunkójával vigyázva fejbe kólintotta a dühöngő orkot, aki lecsüngő melléig sem ért. Skandar Graun megszédült, de nem volt ideje lábadozni, mert Hilgar úgy faron billentette tuskószerű lábával, hogy a szerencsétlen félork egy szempillantás alatt legurult a meredek kőlépcsőkön a következő lépcsőfordulóig.

– Huújjijjujj! – ordította, s amikor kényszerű gurulása véget ért, csak ült, és kábán bámult maga elé. Sehogy sem értette, honnan került ide ennyi szédítően kavargó csillag fényes nappal.

Megtapogatta a kobakját, és a feje búbján jókora dudorokat tapintott ki. Többet is, pedig az óriásnő csak egyszer vágta fejbe.

– Az anyád...

Hilgar nem vette zokon. Nyilván nem ismerte az anyját.

– No, méész máá'? – kérdezte barátságosan, s suta mosollyal megemelintette bunkóját.

Skandar Graun morogva tápászkodott fel, s indult tovább a végeérhetetlennek tűnő lépcsősoron. Hamarosan elérték az első embernyi vastag falat, s az őrök figyelő tekintete előtt vonultak át. Aztán valamivel meredekebb lépcsők következtek, s Hilgar egyre türelmetlenebb és kiállhatatlanabb lett. Skandar Graun néhányszor szívesen tettlegességhez folyamodott volna, de valahányszor hátrafordult, a göcsörtös fabunkó láttán megelégedett egy-egy baljóslatú pillantással, ami persze csak még rosszabbá tette a helyzetet.

Jó harminc perces, sietős gyaloglás után végre elérték azt a kaput és falat, ami mögött – Skandar Graun gyanította – már a Külső Kör lakrésze terült el. Mióta a legelső kapun áthaladtak, már többféle teremtménnyel találkoztak, de itt, ennél az utolsó kapunál még több törpét, gnómot és ogárt meg hasonló fajzatot láttak, mint korábban.

A kaput két láncinges óriás őrizte, s Hilgar megállt, hogy elfecsegjen velük néhány szót.

Skandar Graun, aki már-már beleélte magát, hogy hamarosan nyugta lesz az óriásasszony bosszantó bökdöséseitől, és végképp megszabadul tőle, most türelmetlenül toporgott, várva, hogy továbbhaladjanak. Ráadásul a társalgás menete rettentően idegesítette. Szó se róla, Hilgar és fajtársai nem folytattak túl magasröptű beszélgetést.

– Hő!

– Gyüttem.

– Aha.

– Osztán?

– E' vagyok...

– Node?

– Aha.

– Osztán?

És így tovább. Hilgar végül rátért a lényegre.

– Hun van Gavron?

Az egyik óriás, a rondább képű (bár ezt nehéz lett volna egyértelműen definiálni) roppant karjával befelé bökött.

– Ahun ni!

– Oho.

– Mész?

– Noná.

A társalgás végre véget ért, s Hilgar odarángatta Skandar Graunt egy vézna kis emberhez, aki még e melegben is vastag posztóköpenyt viselt gyanús tisztaságú nadrágja fölött, s vékony lovaglópálcájával poros csizmáját csapkodta.

A kapun túl egy hatalmas tér következett, melynek közepén hosszú sorban megtermett görnyedező alakok hatalmas zsákokat cipeltek. Az egyik utcáról jöttek, s a sor eleje eltűnt a kikötő felé a házak között.

Skandar Graun gyanakodva nézte őket. Aztán megacélozta a lelkét. Ha dolgozni kell, hát dolgozik ő is. Már amennyiben nincs más megoldás. Mindenesetre az izzadó, cipekedő alakok látványa megcsappantotta kissé a leendő békés munka iránti lelkesedését.

– Hé, Gavron!

A kis ember megperdült, mélyen hajlongott, s ha lett volna kalapja, igencsak lekapta volna a behemót asszonyság előtt.

– Hilgar nagyasszony! Parancsoljon velem, szerény szolgájával...

Skandar Graun gyanakodva mérte végig az óriásnőt. Ki a fene ez, hogy így tisztelik? Hiszen a tömlöcben a kapuőrök is haptákba vágták magukat előtte.

– Peltáá' nagyúú' kűű'di – bökte meg Hilgar Skandar Graunt a bunkójával. – Aggy nééki munkáát meg mindent! Oszt hetenkint jelentsd! Megéé'tetted?

Gavron engedelmesen fejet hajtott. Nyoma sem volt ábrázatán gúnynak vagy cinizmusnak. Ő ezt a hajlongást halál komolyan gondolta.

– Igen is, asszonyom.

– No... azéé'! – Hilgar barátságosan megpaskolta Skandar Graun orcáját, hogy a félorknak majd' leesett tőle a feje. – Oszt te meg jó légy, hallod?

Skandar Graun idegesen lépett arrébb, s fél füléig elvörösödött tehetetlenségében. Ó, ha nála lenne a láncos buzogánya! Összeszorult a marka a vágytól.

Hilgar még utoljára megbökte, bambán vigyorgott széles, rétesképével, aztán hátat fordított, és lustán elcammogott a felfelé vezető lépcső irányába.

Skandar Graun némi rokonszenvet remélve pillantott a vékony kis emberre.

– Az átkozott némber! – morogta.

A férfi arcán elképedés látszott.

– Hogy merészelsz ilyen megvetően beszélni a Negyedik Kör beavatottjáról, bugris?

– Ez a nagydarab barom... – kezdte Skandar Graun, de aztán látva, hogy a másik elsápad és riadtan nézeget körül, visszafogta magát. – A nevem Skandar Graun – morogta bosszúsan. – Peltár azt mondta, itt nyugtom lesz, ha dolgozok becsületesen. Kapok munkát, kaját, szállást meg asszonyt...

A kis fickó alaposan végigmérte tetőtől-talpig.

– Hát, ide figyelj, ork, jobban teszed, ha nem beszélsz többé tiszteletlenül egy feljebbvalódról! Megértetted?

Skandar Graun valóban nyugtot akart, s megadóan bólintott.

– De asszonyt azért kapok, igaz? Ha ma nem kapok a karjaim közé egy asszonyt, a falnak megyek! Úgy érzem, mintha évek óta nélkülöznék...

A kis ember sóhajtott, aztán valamivel figyelmesebben szemlélte meg a félork dagadó izmait, roppant mellkasát, bikanyakát, s oszlophoz hasonlatos lábait. Elismerő pillantás jelent meg a szemében, s valamivel visszafogottabban folytatta:

– Gavron vagyok, a munkavezetőd: Minden reggel nálam vagy köteles jelentkezni, és én fogom megmondani, mit kell tenned. Érthető?

– Igen – mondta Skandar Graun halkan.

– Na jó. Nézzük, mihez értesz? – töprengve nézegette, mintha szemre akarná megbecsülni, vajon milyen mesterséghez konyíthat az előtte álló nagydarab fickó. – Értesz egyáltalán valamihez?

– Sok mindennel foglalkoztam már – motyogta Skandar Graun, és vágyakozva nézett el a tenger felé. – Valaha tengerész voltam... jól értem a hajókat. Lehetnék talán egy hajó kapitánya... vagy kormányos... vagy vitorlamester... halász, de ha kell, a fedélzetet is szívesen mosom...

– Szóval tengerész vagy? Remek. Látod honnan jön ez a sor? Menj végig azon az utcán, találsz egy hatalmas raktárt... ragadj meg egy zsákot, és kövesd vele a többieket!

– És asszonyt... mikor kapok?

– Előbb dolgozz, aztán majd meglátjuk, mi sikerül!

Skandar Graun savanyú képpel pillantott végig az elcsigázott zsákhordók során. Világéletében sosem volt kenyere a munka. Ám most a cipekedés gondolatára is furcsán bizseregni kezdtek az izmai. Talán nem is esne rosszul megmozgatni kissé őket, nehogy végképp berozsdásodjanak.

Megindult a szűk sikátorban arra, amerről a többiek jöttek, és hamarosan megtalálta a szóban forgó raktárat. Egy másik ajtón poros, izzadt emberek érkeztek, s két-két ember segítette fel a jókora zsákokat a soron kővetkező rakodó vállára.

Skandar Graun is beállt a sorba, s a két fickó még csak azt sem kérdezte, ki ő, vagy hogy mit keres itt, szó nélkül feladták a vállára a zsákot.

Nem volt nehéz. A félork sokkal súlyosabbra számított. Arra gondolt, hogy gabona, krumpli vagy liszt lesz benne, de inkább valami ruhaszerű anyag volt, meg valami keményebb is, olyan mint a bőrvért, s valami még keményebb; talán láncing vagy valamilyen acélfegyver. Összesen úgy negyven kilót ha nyomhatott, s Skandar Graunnak ez a súly bizony meg se kottyant. Egyenes derékkal könnyedén cipelte a többiek után a szűk sikátorokban, s bár kanyarogni kellett, alig négy-ötszáz métert kellett megtennie a terhével, s már le is ért a tengerpartra, ahol egy bőrökkel fedett, oldalt nyitott, falnélküli raktárba pakolták a zsákokat. Több ezer hasonló lehetett már ott; s egyre újabbak érkeztek. Valamivel arrébb hasonló hatalmas raktárok álltak, egyelőre még üresen.

Skandar Graun lerakta a zsákot, ahova mutatták, s egy pillanatra megtorpant, hogy szemügyre vegye a hullámokat. Nem is gondolta, hogy ilyen közel van a tenger. Fentről sokkal távolabbinak tűnt. Érdekes módon itt a víz nem volt olyan vöröses, mint felülről, inkább komor feketének tűnt még a pompás napsütésben is. A félork vágyódva nézett a messzeségbe, de hajót sehol sem látott.

Egy másik szűk sikátorban tért vissza a zsákokkal teli hodályhoz a többiekkel együtt. Senki sem szólt hozzá, de lopva méregették és gyanakvó pillantásokat vetettek rá. Kevés kivétellel emberek voltak, s egy-két zömök törpe vagy behemót ogár akadt köztük; Skandar Graun volt az egyetlen ork. Valamennyien jó kötésű fickók voltak, szinte valamennyi munkaképes korosztályból, de egyikük sem volt olyan látványosan izmos, mint Skandar Graun. Talán ezért nem tettek rá megjegyzéseket, csak néhányan az orrukat fogták be; nem mintha Skandar Graun most valamilyen kellemetlen szagot árasztott volna, inkább csak így utalva az orkok közismerten bűzlő egyéniségére, s ezzel jelezve, hogy nem igénylik a társaságát. Skandar Graun nem vette túlságosan zokon ezeket a megnyilvánulásokat, bőven volt ideje megszokni élete során.

Barátságtalanok hozzá? Hát jó, majd megmutatja ő ezeknek a nyápic fickóknak, ki a legény a gáton!

Amikor rákerült a sor, és feladták a vállára a zsákot, nem lépett tovább.

– Még egyet! – morogta.

Az egyik zsákfeladó, szakállas, langaléta fiatalember értetlenül nézett rá.

– Mi bajod?

– Rakjatok a másik vállamra is egy zsákot!

– Elment az eszed?

– Mire vártok, taknyosok? – mordult rá sürgetően Skandar Graun, és kivicsorította hegyes, sárga szemfogait.

A két fickó sietett engedelmeskedni.

Skandar Graun könnyedén lépkedett a két zsák súlya alatt, s bár kissé le volt gyengülve, nem okozott gondot a dupla megterhelés. Még tetszett is neki, hogy ismét megerőltetheti izmait.

A többi rakodó csodálkozva nézte, és összesúgtak a háta mögött. Ámuljatok csak, gondolta a félork.

Kissé megizzadt, mire elérte a kikötőt, de közönyös képpel, rendületlenül dobta le kettős terhét, és máris indult vissza a többiek után.

Amikor negyedjére fordult dupla teherrel, Gavron állította meg; valaki felhívta a figyelmét a buzgó félorkra.

– Te meg mit művelsz? – kérdezte a kis fickó, és lovaglóostorával a két zsákra mutatott.

– Jól esik egy kis meló – vigyorgott Skandar Graun, és még inkább kihúzta magát. – Kezdtek berozsdásodni az izmaim. Miért... talán baj?

Gavron zavartan húzódott hátra.

– Nem... csak izé... olyan szokatlan... Hamar kifáradsz, meg minden...

Skandar Graun kihívóan röhögött.

– Ugyan!

Másfél órával később Skandar Graun verejtékezve utasította el a második zsákot.

– Elég egy is – morogta.

A langaléta megtörölte izzadó homlokát.

– Na, mi van, ork, eddig tartott a virtus?

– Add azt a második zsákot, te nyamvadt! – hördült fel Skandar Graun. – Senki se higgye, hogy röhöghet rajtam!

Azonban újabb húsz perc elteltével mégiscsak vissza kellett dobnia a második zsákot, mert a lába igencsak rogyadozott a súly alatt. Vészjósló pillantással nézett körül. Senki sem röhögte ki. Ez volt a szerencséjük...

Az egyetlen zsák súlya alatt szinte ugrándozni lett volna kedve. Ismét kiült a vigyor az arcára, s látva rogyadozó sorstársai kimerültségét, vidáman kidüllesztett mellel cipelte az alig negyven kilós terhet. Egészen fél órán át. Aztán olyan hirtelen tört rá a kimerültség, hogy nem tudta, melyik pillanatban esik össze egyetlen zsák súlya alatt. Botladozva lépkedett, s a napot nézte, mikor lesz már végre dél, amikor várhatóan ebédszünetet tartanak.

Valamivel később kiállt a sorból, és megkereste Gavront. A kis ember várakozóan meredt a ziháló, csurom vizes félorkra.

– Nos, izé... Skandar Graun, miért nem dolgozol?

– Baromság az egész! – morogta Skandar Graun. – Mit izzadunk itt egész nap?

– Mi van?

– Fölösleges munka – magyarázta ernyedten Skandar Graun, és a zsákcipelők felé intett. – Mi itt görnyedünk, rámegy az egész napunk, pedig egy varázslónak csak csettinteni kellene, s az egészet súlytalanná tehetné. Akkor meg mi a nyavalyát gürcölünk, mi?

Önnön éleslátásával elégedetten meredt a kis termetű munkavezetőre, ám úgy tűnt, azt nem villanyozza fel az ötlet.

– Menj az újabb zsákért_e Skandar Graun! Tőlem vihetsz egyszerre akár négyet is. Én nem szólok bele. De ha egyet se viszel...

– Figyelj! – erősködött Skandar Graun. – Egy olyan szintű varázsló, mint Peltár, egy röpke másodperc alatt odaröpíthetné az egész cuccot... mennyivel hasznosabban el tudnánk tölteni a napunkat...

Úgy tűnt, a rábeszélés nem hatja meg a kis embert.

– Visszamégy magadtól, vagy korbácsoltassalak meg?

Skandar Graun durcásan meredt rá.

– Nézd, Gavron, én ismerem Peltárt. Egyszer az életét is megkíméltem, és... Illetve, ezt hagyjuk. Szóval jól ismerem. Ha akarod én beszélek vele, és elintézem, hogy a zsákokat...

– Elég! – kiáltott rá Gavron dühösen. – Takarodj vissza a sorba, büdös ork disznó, különben hívom az őröket, és a kutyákkal tépetlek szét! Hát, mit képzelsz, te hitvány? Lendori Peltár nagyúr nagyon fontos dolgokkal foglalkozik, nem ér rá ilyen semmisségekre fecsérelni a drága idejét. Az ő életéből egy másodperc többet ér mint mindannyiónk élete együttesen! Ha még egyszer szóba hozod, esküszöm, nem állok jót magamért!

Skandar Graun motyogva állt vissza a sorba, és hordta a zsákokat, míg már az ina is rogyadozott minden lépésnél. Bánta már, hogy az elején virtuskodott. Legszívesebben kidőlt volna, de nem adta meg ezt az örömet azoknak, akik gúnyos pillantásokat váltottak a háta mögött.

Aztán valahogy elkövetkezett az ebédidő, és a kikötő közelében megkongattak egy kis harangot. A rakodók sietve sorakoztak a hatalmas kondéroknál, s éhesen falták a szűkösen mért adagot.

Aztán folytatódott a kemény munka, s Skandar Graun legszívesebben fél zsákot rakatott volna a vállára, de összeszorított foggal gürcölt, s próbálta nem mutatni, mennyire elkészült az erejével.

Aztán végre felhangzott az ismerős kongatás, és megkapták a vacsorát. Ha lehet, az a kulimász, amit kaptak, még undorítóbb volt, mint az ebéd. Skandar Graun csak turkálta, pedig a nehéz munka alatt alaposan megéhezett.

– A francba! – morogta maga elé, majd a saját kedvéért még egyszer hozzátette: – A jó büdös francba!

Mivel közben leszállt az éjszaka, s a munka e napra véget ért, a rakodók szép lassan elszállingóztak a környező házak felé. Már csak páran maradtak hátra, hogy repetát kérjenek az ehetetlen moslékból. Skandar Graun tanácstalanul nézelődött, nem tudta, mitévő legyen. A lába rogyadozott, minden porcikája erősen sajgott, s ha nem szégyelli, itt helyben összeesik, s mély álomba szenderül.

Rettenetesen fáradt volt, s szeretett volna már most azonnal végigdőlni akár egy fapriccsen is, és horkolni reggelig.

Váratlanul Gavron jelent meg, és úgy tűnt, mintha épp őt kereste volna, mert egyenesen a félorkhoz sietett.

– Gyere velem, kijelölöm a szállásodat!

– Éppen ideje – nyögte a félork, és tántorogva megindult a munkavezető után.

– Hogy neked mekkora mázlid van! – ujjongott Gavron.

Skandar Graun gyanakodva nézett rá.

– Lesz hol aludnom?

– Persze. Saját házat kapsz. Mostanában volt némi üresedés. Ez nem gond.

– Akkor mi a gond?

– Gond? – röhögött a munkavezető. – Éppen is hogy jó hírrel szolgálhatok!

– És mi légyen az?

Gavron közel hajolt a tántorgó félorkhoz, és megpróbált a fülébe súgni valamit, de kissé visszarettent, mert Skandar Graunnak épp az a füle hiányzott.

– No?

– Nőt akartál, haver! Teljesült a vágyad!

Skandar Graunnak most minden vágya egy puha (vagy akár kemény) ágy volt, nőre még gondolni sem tudott.

– Majd holnap – motyogta erőtlenül. – Aludni akarok.

– Megvesztél? – háborgott a munkavezető. – Én itt szerzek neked nőt, te meg fanyalogsz? Hát nem, barátom, annyit mondhatok, ezt nem úszod meg ennyivel!

Skandar Graun nagyon morcosan nézett körül.

– Dögrováson vagyok. Ha nem alhatok tíz percen belül, elpatkolok!

– Csakhogy tudd – fújta fel az arcát a munkavezető –, a Külső Körben az asszonyok mindössze harmadannyian vannak, mint a férfiak, úgyhogy bárki óriási szerencsének tekintheti, ha egy asszony szemet vet rá és kiválasztja magának. Ha ezt a nőt most elszalasztod, lehet, hogy életed végéig asszony nélkül maradsz.

Skandar Graun keserveset sóhajtott.

– Azt mondod, szereztél valami asszonyt?

– Bizony-bizony! Türelmetlenül vár a házadban, és ha nem kapja meg amit akar, nem szeretnék a helyedben lenni!

Skandar Graunban a fáradtság mély szakadékából lassan-lassan kezdett felbugyogni a férfiasság. Érdeklődve pillantott fel komor mélabújából.

– Jó nő?... Úgy értem, telt idomú? Én a terjedelmesebb idomokat szeretem...

Gavron harsányan kacagott.

– Ebben nem lesz hiba, pajtás!

Megálltak a kikötő szélén egy roskadozó kőház korhadt faajtaja előtt. Mostantól ez a lakásod, Skandar Graun. Viseld gondját, mert ha a fejedre omlik, másikat nem kapsz!

A félork morgott valamit, aztán anélkül, hogy elköszönt volna a vigyorogva jó éjszakát kívánó munkavezetőtől, betaszította az ajtót, és belépett. Először semmit sem látott, csak egy szalmazsákot a sarokban, de a bevilágító hold fényében ezen a szalmazsákon hamarosan felsejlett valami halvány gömbölyűség: egy hatalmas csupasz fenék.

Skandar Graun mögött nyikorogva zárult be az ajtó.

A félork arra gondolt, milyen régen nem volt már nővel, és ebből a gondolatból próbált némi erőt meríteni, melynek segítségével leküzdhetné halálos kimerültségét.

A szalmazsák felől halk hortyogás hallatszott.

Skandar Graun lesz-ami-lesz mosollyal elszántan levette magáról csupa mocsok csuháját, s csekély izgalommal egy szál pőrén megindult a szalmazsákon pihegő asszonyi lélek felé.

A hold hirtelen kibújt felhőtakarója mögül, s egész kellemesen bevilágította a szobát. Fénye rávetült a szalmazsákon szundító női testre, s Skandar Graun elhalóan felkiáltott. A látvány minden várakozását alulmúlta: Hilgar, a baromarcú óriásasszony hevert a vánkoson. Anyaszült meztelen!

Sajnos, a félork önkéntelen kiáltása nem sikerült elég halkra, a behemót nőstény felriadt kéjes álmából, bambán csámcsogott egy sort, aztán felült, tekintetét fókuszálta a megkövülten álló Skandar Graunon, sokat ígérően elvigyorodott, s karjait kitárva hívta magához választottját.

– Gyee' máá'

Skandar Graun kimerültsége egy pillanat alatt elenyészett, új erő zubogott végig ereiben, s ezt az új erőt arra használta fel, hogy villámgyorsan sarkon forduljon, s eszelős rémülettel szökjön az ajtó felé.

Ám mielőtt a nyikorgó ajtót felránthatta volna, valami baljóslatúan keresztülzúgott a szobán, és nagyot koppanva landolt a félork koponyáján. Egy jókora, otromba fabunkó volt az.

A bunkó és Skandar Graun egyszerre hullottak a padlóra. Hilgar zsémbelődve lekászálódott a szalmazsákról, nehézkes léptekkel a kába félorkhoz cammogott, felnyalábolta oszlopnyi karjaival, s a hálóhelyhez vonszolta.

Skandar Graun eszméleténél volt, de azt kívánta, bár ne lenne inkább. Most már biztos volt benne, hogy Peltár becsapta, s ez az egész nem egyéb, mint Gomirron-Rhyllan egy újabb kínzása. Egy minden eddigit felülmúló gyötrelem.

– Neee... – nyöszörögte.

– Deee... – bőgte vissza Hilgar, vágytól telített hangon, és választottja fejét gyengéd erőszakkal roppant keblei közé paszírozta. Skandar Graun fuldoklott. Jókora buksija csupán játékszernek tűnt a félméteres mellek között. Arca a szőrtelen, rücskös bőrhöz préselődött, s orrát betöltötte a nőstény buja illata.

– Gyee'e máá'! – ismételte Hilgar valamivel tüzesebben, s gyengédsége szelíd erőszakba ment át. Karjaival átölelte vágya tárgyának vállát, s fatörzsnyi lábaival átkulcsolta a félork derekát. – Csöcsös Hilgaa' sze'et tei'ged! Gyee'e máá'!

Skandar Graun nem volt abban a helyzetben, hogy ellenkezhessen. Ment.

Hogy az éjszaka folyamán hányszor ébredt arra, hogy fuldoklik, mivel egy iszonyatos erő puha mellek közé préseli a fejét és hogy hányszor hangzott el a beszédhibás felszólítás, maga sem tudta, de tény, hogy amikor hajnalban bezörgettek az ajtaján, ösztönösen kapálódzni és cuppogni kezdett.

Csöcsös Hilgar – aki mellesleg igencsak rászolgált a nevére – felriadt, és bátorítóan nézett a szánalmas pofát vágó félorkra.

– Ne menny dó'gonni! Ha akaa'od, itt maa'dok vee'ed napköö'ben is!

Skandar Graun zord arckifejezéssel bontakozott ki az ölelni készülő karok közül.

– Mennem kell! – mentegetőzött. – Vár a munka.

Hilgar bamba bájjal, bánatosan cuppogott utána. Roppant szájából minden cuppantásnál elképesztő mennyiségű nyál röppent ki.

Skandar Graun megtörölte az arcát, és sietve kifordult a szobából.

Odakint még alig hajnalodott. Didergő, fázósan összehúzódó emberek ballagtak a kikötő felé. Skandar Graun komoran csatlakozott hozzájuk. A kikötőnél megkereste a munkavezetőt.

– Nem akarok nőt, Gavron! – jelentette ki a fáradtságtól imbolyogva. – Szólj neki, hogy menjen a francba!

– Szólj te – vágott vissza a kis ember vigyorogva, aztán a hitelesség kedvéért hozzátette: – Ha van hozzá bátorságod...

Skandar Graun nem hagyta annyiban.

– Az a némber minden erőmet felemésztette – panaszkodott –, ma nem tudok zsákot hordani.

– Rendben van – sóhajtotta fáradtan Gavron. – legyen kívánságod szerint... akkor ma ládákat hordasz...

A ládák kétszer olyan súlyúak voltak, mint előző nap a zsákok. Skandar Graunnak minden izülete csikorgott-nyikorgott, amikor az elsőt a vállára segítették.

– Mi a nyavalya van ebben? – nyögte.

A tegnapi langaléta fiatalember barátságosan vigyorgott.

– Kardok, balták, csatabárdok, miegymás...

Nyögve, zihálva cipelte le az első ládát a raktárból a kikötőhöz, s azt hitte, a másodikba bele fog rokkanni. De nem történt ilyesmi. Sőt a harmadikat is lecűgölte. A negyediket pedig már egészen könnyedén cipelte. Rozsdásodó izmai kezdtek jól működni.

Ma nem volt akkora a hajtás, mint előző nap, vagy a teher súlya miatt eshetett meg, de többször is megálltak pihenni. Ilyenkor Skandar Graun hunyt néhány percet, s a délelőtt vége felé kezdett magához térni mélységes letargiájából. Most már könnyedén cipelte a ládákat, sőt, a gyakorlás kedvéért különböző helyzetekben cipelte, hogy minden izmát megmozgassa.

Kezdett belejönni.

Talán századszor fordulhatott már, és épp azon járt az esze, hogy lassan ebédszünetet tartanak, amikor arra lett figyelmes, hogy egy hatalmas hadigálya siklik be a kikötőbe. Az evezősök egyenletes csapásokkal hajtották, és úgy tűnt, a gálya meg sem áll a mólónál, hanem egyenesen nekiront, elsodorja, s a lendülettől felmászik egészen Mark'yhennon csőszerű tornyaiig. Ám az evezősök ekkor vízben tartották eszközeiket, s lefékezték a hajó lendületét annyira, hogy az lágyan siklott a móló mellé. Skandar Graun sietve tért vissza újabb ládáért, és szinte futva tette meg az utat a raktártól a kikötőig. Mire visszaért, a gálya már horgonyt vetett, s egy pallót fektettek le az oldalától a mólóra. Díszes ruházatú harcosok özönlöttek a partra, és a ládák tartalmát vizsgálgatták. Valahonnan a semmiből hirtelen előkerült Gavron, és a földre borulva köszöntötte a harcosok aranypáncélos vezetőjét. Skandar Graun megesküdött volna rá, hogy az apró termetű munkavezető még a harcos kék bársony köpenyének szegélyét is megcsókolta.

Az illető hatalmas termetű ember volt; lehetett vagy két méter magas, és a válla olyan széles, hogy még Skandar Graun is elbújhatott volna mögötte. Aranyos mellvértet viselt, dióbarna plundranadrágot, kékes ujjú zekét, s majdnem bokáig érő kék bársonyköpenyt. Sólyomarcából csőrszerű orr meredt elő, és ez egész ábrázatát gyanakvóvá, sunyivá tette. Apró kecskeszakálla nagyrészt ősz szálakból állt, csakúgy mint egyenes szálú haja, mely a válláig omlott alá orrvédős, míves aranysisakja alól. Ízig-vérig harcos volt, s csatos övjébe dugva olyan kegyetlen kinézetű csatacsillagot viselt, hogy Skandar Graunnak a nyál is összeszaladt a szájában a fegyver láttán.

– Rogan, a Mennydörgő – suttogták Skandar Graun körül a rakodók megilletődötten, és számosan akadtak közöttük, akik terhüket lerakva a földre borultak, és nem vetették szemüket a méltóságteljes alakra.

Nem akárki lehetett.

Határozott léptekkel tartott a ládák felé, csak egy pillantást vetett rájuk, aztán intett az embereinek, és azok buzgón nekiestek a ládáknak, ellenőrizték, hogy jól vannak-e lezárva, egyiknek-másiknak felfeszítették a fedelét, és gondosan megvizsgálták a tartalmát. Fényes pengék, vaskos buzogányfejek csillantak meg a delelőn álló nap fényében.

Az aranysisakos harcos kísérete társaságában döngő léptekkel indult el a sikátorban a fenti raktár felé, s nem nézve se jobbra, se balra, elhaladt a félork mellett.

Skandar Graun közönyösen nézte. Számára egyik úr olyan mint a másik. Nem egyet látott már, s egykoron nem egy hasonló dölyfös ábrázat tekintett le rá üveges szemekkel az áldozómáglya csúcsáról. Elvégre az élet mulandó.

Már éppen tovább akart indulni, amikor a méltóságteljes hadúr kíséretében egy ismerős alakot fedezett fel. Termetre igen hasonlított peckesen lépkedő urához, ám ő jóval fiatalabb volt, arányos fej ült izmos nyakán, ruganyos léptekkel haladt, fekete bőrnadrágja fölött dombormíves fekete mellvért csillogott matt fénnyel, s éjfekete köpenye úgy lobogott a válla mögött, mint valami denevér szárnya. Markáns arcát egyetlen karcolás vagy vágás sem torzította el, fekete haját illatosítóval simította le, s egy igen jellegzetes, levélformájú kardot hordott. Skandar Graun ezt a kardot ezer közül is felismerte volna: Timakrisz. És a gazdája:

– Ywerd! – suttogta a félork döbbenten. Sok mindenre számított, de hogy egykori társát találja a Mennydörgő Rogan kíséretében, arra nem.

A fiatal harcos a neve hallatán egy pillanatra odakapta a fejét, de aztán azon nyomban közönyösen el is fordította, mintha a tátott szájjal ácsorgó orkot soha nem ismerte volna.

– Ywerd, a szentségit! – mondta Skandar Graun most már valamivel hangosabban. – Skandar Graun vagyok! Nem ismersz meg?

Az ifjú harcos ismét odafordította a szemét, összehúzott szemöldökkel vizsgálgatta a hangoskodó félorkot, aztán megigazította éjfekete köpenyét, és tovább lépett.

Skandar Graun nem hagyta ezt annyiban. Gyorsan lerakta a ládát, két nagy ugrással utolérte egykori társát, és a vállára tette a kezét.

Pontosabban csak a vállára szerette volna tenni a kezét, ugyanis amint ezt megkísérelte, fegyveres testőrök ugrottak az útjába, és az izgatott félork a következő pillanatban egy akkora pofont kapott, hogy hanyatt esett, és nem győzte vérző száját tapogatni. Kardok villantak, és a testőrök fenyegetően magasodtak fölé.

Skandar Graun nem tett támadó mozdulatot. A fiatal harcos még egyszer visszafordult, tűnődve nézett a félork szemébe, s mintha gúny bujkált volna a tekintetében. Skandar Graun meg mert volna esküdni, hogy ez a fickó nem más, mint Ywerd, és rövid szemezésükből arra is rájött, hogy a fiatal harcos is felismerte őt. Felismerte, de ezt mégsem fejezte ki hangosan.

– Ostoba ork! – sziszegte, aztán intett a testőröknek, és tovább vonultak.

Skandar Graun vérző száját törölgetve, bosszúsan nézett az elhaladó menet után, és kusza gondolatok fordultak meg a fejében Ywerddel kapcsolatban.

– Ostoba barom! – hallotta a munkavezető szidalmazását közvetlen közelről. – Mire vetemedtél? Hogy volt merszed megtámadni Mennydörgő Rogan nagyúr hűséges vazallusát?

– Átkozott Ywerd – motyogta a félork. – Nemrég még az én leghűbb követőm volt. Yvorl harcosa ő, a Káosz Bajnoka!

Gavron riadtan nézett szét.

– Elment az eszed, ork! – suttogta. – Kevesebbért is fejeztek már le valakit.

Skandar Graun morgolódva ment újabb ládáért. Sehogy sem tudta felfogni, mit jelent Ywerd megjelenése egy nagyhatalmú hadúr kíséretében.

A hajó ebédszünetben még mindig a kikötőben horgonyzott, s Mennydörgő Rogannak meg Ywerdnek nyoma sem volt. Aztán az ebéd végeztével a rakodókat két csoportra osztották. Zömében azzal foglalatoskodtak, hogy a kikötőből a hajóra cipeljék a ládákat, s néhányan tovább hordták terhüket ide a kikötőhöz. Skandar Graun ezen utóbbi csoportban volt. Egyre-másra cipelte a dögnehéz terhet, és a szemét le nem vette arról a sikátorról, amerre Ywerdék eltűntek. Az utat néha futva tette meg, és másfélszer annyit fordult, mint a többiek, mert ott akart lenni, amikor Ywerd ismét elhalad a kikötőnél... Hátha sikerül vele értelmes szót váltani.

Épp felsegítették a hátára a nyolcvan kilós ládát, amikor váratlanul megpillantotta Rogant és díszes ruhájú kíséretét kilépni a kórnyékbeli legnagyobb házból. Egy selyemköntösű asszony kísérte ki őket buzgó hajlongások közepette. A menet megindult a kikötő felé.

Skandar Graun hirtelen ihlettől áthevülve förmedt a langaléta felsegítőre.

– Még egyet!

A szakállas fiatalember úgy meredt rá, mintha nem jól hallotta volna.

– Megvesztél? Becsinálsz alatta!

– Nem hallottad, mit mondtam?

A fiatalember és a társa együttes erővel felsegítették Skandar Graun másik vállára a második ládát, s a félork kissé megroskadt alatta. De aztán minden erejét összeszedve kihúzta magát, és peckes léptekkel megindult a kikötő felé, mintha csak két párnát cipelne.

Még fütyörészett is.

Több mint másfél mázsát cipelt a vállán, s olyan peckesen lépkedett, mintha kuplerájba indulna.

A menettel a sikátor sarkán találkozott. Skandar Graun megtorpant, és fejével előszeretettel intett a kikötő felé.

– Csak utánad, nagyuram!

Mennydörgő Rogan ránézett, és smaragdzöld szemébe leplezetlen elismerés ült ki. Megtorpant.

– Üres ládákat cipelsz, ork?

Skandar Graun csibészesen elvigyorodott.

– A súlyukból ítélve nem hiszem, hogy üresek lennének, nagyuram. Nem próbálja meg?

Többen felszisszentek ekkora szemtelenség hallatán. Rogan ha lehet, még nagyobb elismeréssel méregette a nyugodtan ácsorgó félorkot.

– Mi a neved, harcos?

– Skandar Graun – jelentette ki büszkén a félork, és közben Ywerdet nézte. A fiatal harcosnak arcvonása sem rezzent a név hallatán. Mintha most hallotta volna először. Ám abból, hogy ő nem volt oly meglepett e fantasztikus erő kinyilvánulása láttán, mint a többiek, Skandar Graun sejtett valamit.

– Jól van, Skandar Graun – biccentett Rogan. – Fene erős egy barom vagy! Akarsz a szolgám lenni?

A félork merőn nézte a fiatal harcost.

– Ha Ywerd úr beleegyezését adja...

Mennydörgő Rogan meglepetten pillantott hátra a kíséretébe a fiatal harcos felé.

– Ismered ezt a zsiványt, Ywerd?

A fiatal harcos enyhén elpirult, kissé előrehajolt, hogy szavait csak ura hallja, és valamit súgott Mennydörgő Rogan fülébe.

– Ah! – mondta a hadúr, és ha lehet, minden eddiginél elismerőbben mérte végig Skandar Graunt. Aztán még egyszer az ifjú harcosra pillantott, vissza Skandar Graunra, majd lebiggyesztette az ajkait, és így szólt: – Menj dolgodra, félvér, és ne keresztezd többé az utamat!

Ellentmondást nem tűrően maga elé engedte a két ládával megrakott Skandar Graunt a sikátorba, s a félorknak nem maradt más választása, mint menni. Nem sietett. Komótos léptekkel ballagott, hadd lássa ez a francos uraság, milyen könnyedén megbirkózik két láda súlyával. Nem nézett hátra. Nincs miért.

Mennydörgő Rogan és kísérete feldübörgött a hajóra, és fél óra múltán, amikor a hajó raktere megtelt, a gálya tempós evezőcsapásoktól hajtva kisiklott a móló mellől.

Skandar Graun bizonytalanul nézett utána. Mit keres ezen a hajón Ywerd? És mit mondhatott Rogannek, hogy a hatalmas hadúrnak elkomorult tőle az ábrázata?

Alkonyatig hordták a ládákat, és Skandar Graunt égető kíváncsiság mardosta. Közönyös lelkülete Ywerd láttán egy csapásra megváltozott. Itt valami rejtély lappang. Hogyan lett a fiatal harcosból egy ilyen hatalmas hadúr egyik főembere?

Hamarosan rájött, hogy ostobaság ilyesmin töprengeni. Hiszen Peltár említette, hogy Ywerdet Rogan a Mennydörgő fogta el... S mint ahogy neki Peltár felajánlotta, hogy hűséget esküdjön neki, ugyanezt az ajánlatot Mennydörgő Rogan is megtehette Ywerdnek. S ha elfogadta... új életet kezdett, és valószínűleg nem akar többé tudni a régi cimborákról...

Azonban Skandar Graun érezte, hogy ez a magyarázat nagyon is sántít. Itt valami rejtély lappang, méghozzá nem is akármilyen! Hogyan egyezhetett bele a Káosz Bajnoka ilyen könnyedén, hogy a Rend szolgálatába álljon? Csak úgy, ha ezt a lehetőséget fel akarja használni valamire. Például kémkedésre...

A vacsorát félretéve Skandar Graun megkereste Gavront.

– Beszélni akarok Peltárral – jelentette be komoran.

A munkavezető előbb ostobán bámult rá, aztán harsány röhögésben tört ki.

– Fontos ügyről van szó! – erősködött Skandar Graun, de Gavront ilyesmivel nem lehetett meghatni.

– Kedves ork barátom... tudod, mikor fogsz te Lendori Peltár nagyúrral társalogni?

– Mikor?

– Akkor, barátom, amikor ő véli úgy, hogy beszélni kíván veled! És mivel jelen helyzetben ez nem áll fenn, légy szíves, felejtsd el az ostobaságaidat! Más szóval: takarodj a fenébe, büdös ork disznó!

Skandar Graun dühösen morgott.

– Ha nem szólsz neki, hogy fontos ügyben beszélni akarok vele, könnyen pórul járhatsz!

– Nocsak, fenyegetőzöl? Azt akarod, hogy szóljak az őrségnek, és dobassalak a farkasverembe? Megkaphatod, ha tovább jártatod a pofád?

Skandar Graun vicsorogva meredt a kis termetű munkavezetőre, de nem mondott többet. Úgy sincs értelme. Legjobb lesz elfelejteni az egész Ywerd-ügyet, és ledőlni végre egy nyugodalmas alvás erejéig.

Kókadtan ballagott a kijelölt házához, és még kókadtabb lett, amikor szalmazsákján hatalmas testet pillantott meg.

– Gyee' máá'

Lehorgasztott fejjel, megadóan indult sorsa felé, s még akkor sem fejtett ki ellenállást, amikor órákkal később a negyedik „gyee' máá' ” után az óriásasszony szeretetteljes cuppogások közepette közölte, hogy úgy gondolja, össze kellene kötniük eseményekben dús életük fonalát, s még inkább kivirágoztatni bimbózó szerelmüket. Ezt a kővetkező szavakkal fejtette ki:

– Méég gyee' máá'!

 

Skandar Graun egész éjjel alig aludt valamit, s ebben nemcsak az óriásnő kívánalmai és zaklatásai játszottak szerepet; nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy Ywerd nem volt hajlandó felismerni.

Meg egyébként is; kezdett nagyon-nagyon elege lenni az egész Külső Körből. Nyugodt, békés élet! Hát a fene ott egye meg az ilyen nyugodt és békés életet! Percnyi nyugalma sincs!

Amikor hajnalban bedübögtek rozoga ajtaján, úgy ugrott ki Csöcsős Hilgar öleléséből, mintha rugóra járna.

Az óriásasszony vidáman hortyogott tovább, és valami szépet álmodhatott, mert erélyesen cuppogott, csücsörített távozó ágyasa után.

– Gyee' máá'

– Menjen a halál! – morogta Skandar Graun, és sietve magára öltötte mocskos csuháját.

Ma komor reggel virradt rájuk. A napot súlyos, fekete felhők takarták el, és az eső lába a levegőben lógott.

Maradt még pár láda tegnapról, aztán egy másik kikötői raktárba gabonát hordtak. Skandar Graun alig állt a lábán, de csak-azért-is kettesével hordta a hatvan kilós gabonás zsákokat. Hadd lássák ezek a nyámnyila alakok, ki a legény a gáton! Olyan fáradt volt, hogy néha csukott szemmel lépkedett, de elhatározta, hogy megmutatja, mi az igazi erő! Újra és újra két zsákot kért, és a végén már a langaléta fiatalember és kövérkés társa is csodálkoztak csodálatos erején és kitartásán.

– Kettőt ide! – morogta a félork, és már senki sem vigyorgott rajta.

Nem sokkal dél előtt ismét egy hatalmas fekete gálya érkezett, s megkezdődött a bepakolás. Skandar Graun megint csak a szárazföldi rakodók között maradt.

Aztán sorban állt a többiekkel együtt a kondérnál, és megkapta az adagját. Némi respektust kivívhatott az ételosztóknál is, mert lényegesen nagyobb adagot kapott, mint a többiek. Senki sem reklamált.

Pedig ez a kotyvalék nem tette boldoggá. Skandar Graun ellenségesen méregette a fatányérban kapott ökölnyi ragacsos moslékot, melynek szaga semmi jóra nem emlékeztette, s bánatosan gondolt a tegnapelőtt reggeli kiadós lakomájára. Letelepedett egy földön heverő fagerendára, és puszta kézzel falni kezdte az ízetlen vacakot. Arra lett figyelmes, hogy egy vaskos törpe foglal helyet mellette, és evés közben őt bámulja.

– Mi kell? – mordult oda kedvetlenül.

A törpe szép komótosan lenyelte a szájából a falatot, aztán elismerően bólogatott.

– Láttalak délelőtt a két zsákkal. Meg tegnap a két ládával.

– Na és? – váltott át barátságtalanná. – Mi közöd hozzá?

– Barátom, nem szívesen dicsérek egy orkot... de meg kell mondjam, nem mindennapi teljesítmény volt!

Skandar Graun egy csapásra megenyhült.

– Jólesik néha egy kis testgyakorlás...

– A nevem Thorfil. Szívesen kezet szorítanék egy ilyen erős fickóval, mint amilyen te vagy... ha meg nem sértelek.

Skandar Graun engedékenyen odanyújtotta a jobbját.

– Nesze, ha ez a vágyad...

Kezet szorítottak, és Skandar Graun is bemutatkozott. Időközben többen is letelepedtek körülöttük, és leplezetlen érdeklődéssel hallgatták a beszélgetést. Már az előző étkezésekkor is sandán méregették a bivalyerős félorkot, de senki sem merte megszólítani. Ő pedig nem kereste a társaságukat.

– Nem láttalak még itt – kezdte a törpe –, meg aztán nem is túl sok orkot látni Yennon Szigetén. A Kondor Birodalomból hoztak ide?

– Nem hoztak – morogta Skandar Graun, és befalta az utolsó mócsingot a tányérjáról. – Csapdába estem.

– Mit beszélsz? – kérdezte egy pocakos férfi, aki bár nem ork volt, termetében a jobb sorsra szenderült Kucsumra emlékeztette a félorkot. – Úgy érted, beleestél egy farkascsapdába?

Mindenki röhögött. Csak Skandar Graun nem.

– Nem hinném, hogy Mark'yhennon farkasoknak állította volna a csapdáját a Kincstárban – jegyezte meg sokat mondóan.

– Hogy hol?

– Miféle kincstárban?

– Ez a büdös ork biztos megpróbálta kirabolni Grooms valamelyik templomának kincstárát, aztán idemenekült az istene bosszúja elől.

Ismét röhögés.

– Nem egészen – morogta Skandar Graun ellenségesen.

– Miért, honnan kerültél ide, ha nem Grooms birodalmából?

– A Limbóról?

– Az entrópia létsíkjáról? – kiáltotta valaki színlelt izgalommal. – Nem találkoztál véletlenül a bácsikámmal... Khean'tonnak hívják, és mellesleg sárkány az illető.

Ismét röhögés.

– Döglött sárkány – vágott vissza zordan Skandar Graun. Nem értette, mi a francot röhögnek.

– Ó, szegény-szegény kis sárkány – óbégatott tettetetten az előbbi közbeszóló. – Vajh, mi lehetett a végzete? Csak nem egy ostoba ork ölte meg?

– Nem vagyok ostoba! – morogta Skandar Graun egyre ellenségesebben. – Mi a nyavalyát röhögtök, barmok? Nem hallottatok még olyanról, hogy valaki megölt egy sárkányt?

– És megitta a vérét egy nyeletre! – rikkantott valaki.

– A farkából meg legyezőt csinált! – tódította egy másik.

Skandar Graun kezdett dühbe gurulni.

– Yvorl küldött a Limbóra, hogy megszerezzem a Káosz Szívét!

– De te tévedésből egy sárkány szívét vágtad ki! – tréfálkozott valaki a háttérből. Skandar Graun kutatón nézte, hogy ki volt a közbeszóló; a keze ökölbe szorult.

– Hagyjátok beszélni! – kiáltotta Thorfil, a félork pártjára kelve.

– Mármint hazudozni – rikkantotta valaki, s Skandar Graun végre kiszúrta, ki ez a pofátlan illető. Ugyanaz a nagydarab hájas ember, aki már az előbb is gusztustalan megjegyzést merészelt tenni. Ez még megjárja, ha sokat dühíti!

– Pofa be! – harsogta Thorfil. – Szóval, azt mondod, hogy a Limbóról jöttél, Skandar Graun? Nem érzed, milyen képtelenséget beszélsz? Ezek szerint varázsló vagy? Akkor hol vannak a varázslataid?

– Yvorl isten harcos-papja vagyok! – ordította Skandar Graun egyre dühösebben. – És aki ezt kétségbe vonja, álljon elém, ha mer!

– Yvorl isten nagyszájúja! – kiáltott valaki a háttérből. Skandar Graun fenyegetően meredt a kövér fickóra, de ez alkalommal nem ő volt a közbeszóló.

Mindenesetre nem állt elé senki.

Az egyenes, kihívásra valamivel diszkrétebben röhögtek. De elég vérlázítóan. Skandar Graun fortyogott a dühtől, és most sajnálta csak igazán, hogy nincs nála a láncos buzogánya. Vagy a fejében a Káosz Szava. Csak kimondaná a varázsszót, a varázslat kattanna a fejében, s ezek itt mind eszement őrültekként borulnának a lába elé. Nem gúnyolódnának ilyen bosszantóan.

Thorfil, mintegy jelezve, hogy nem gúnyolódik, Skandar Graun vállára tette a kezét.

– Komolyan azt állítod, hogy a Limbóról kerültél ide, barátom?

– Onnan!

– Tudod, hogy a Limbóról csak úgy juthat vissza valaki a mi létsíkunkra, ha megszerzi a Kincseskamra mind a hatvannégy kulcsát, és kinyitja vele a Káosz Szívéhez vezető kaput...

– Tizenkettőt – morogta zordan Skandar Graun.

– Mi?

– Tizenkét kulcsot kellett megszerezni, nem hatvannégyet!

Most már Thorfil is hitetlenkedve nézett a félorkra.

– És te megszerezted?

– Nem egyedül – ismerte el kelletlenül Skandar Graun. – A végére négyen maradtunk. Én, Xilanne, Ywerd meg Alurion. Alurion súlyosan megsebesült. Maldyce nősténydémon és Morfeits, a Macska üldöztek bennünket, de bejutottunk a Kincstárba, és elragadtuk a Káosz Szívét...

Egy minden eddiginél fergetegesebb röhögés söpörte el további szavait. Voltak néhányan, aki szó szerint a földön fetrengtek féktelen jókedvükben.

– Ki merészel röhögni? – ordította Skandar Graun, de senki sem tudott válaszolni a röhögéstől.

Thorfil komoran nézett rá.

– És a Káosz Szíve segítségével idemenekültél a Limbóról?

Skandar Graun dühösen csapott a levegőbe.

– Mit tudom én! Itt találtam magam. Egy varázsló el akart fogni. Azt megöltem. Hájas Gurondnak hívták... De aztán Gomirron-Rhyllan elfogott... Mi a nyavalyát röhögtök? Így volt, ha mondom! Aki röhögni mer, szétlapítom!

Ez sem segített. A Külső Kör rakodói valószínűleg soha életükben nem szórakoztak még ilyen jól. Lehetetlen volt leállítani a féktelen röhögő-hullámot, mely oda-vissza több tucatszor végigsöpört a társaságon. A nagy mulatságra még többen gyűltek oda, és a végén már lehettek vagy ötvenen. Szájról szájra jártak a nagyot mondó félork állításai, és az újonnan érkezettek ugyanúgy fetrengtek, mint azok, akik első kézből hallották.

Skandar Graun kezdte unni az egészet.

– Többet nem mondok!

– Nem is szükséges...

– Ennyi bőven elég volt...

– Hagyjál holnapra is...

Skandar Graun villogó szemmel kereste a közbeszólókat, de annyian voltak körülötte, hogy képtelen volt megállapítani, kin kezdje a megtorlást.

Közben néhányan találgatni kezdték valódi kilétét.

– Ostoba ork tyúktolvaj!

– Messziről jött ork azt hazudik, amit akar...

– Lehet, hogy nem is hazudik... csak éppen képzelődött!

– Rosszat álmodhatott a fickó, hogy félrebeszél! Általános tréfálkozó hangulat kerekedett. Illetve csak majdnem általános: Skandar Graun nem annyira értette a tréfát.

– Biztos ellopta a törzsfőnök lovát, és most a bandita haragja elől rettegve itt bujkál rakodónak álcázva magát...

– Vagy megdézsmálta törzse szűzleánykáit – tódította egy másik. – Aztán jobbnak látta kereket oldani.

– Ugyan! – tiltakozott egy harmadik. – Hol vannak egy ork törzsben szűzleánykák! Hisz az apjuk már születésükkor elveszi a szüzességüket!

– Pfúj!

– Micsoda ocsmány banda!

– Mit keres köztünk egy ork?

– Grooms báránykája!

Skandar Graun sértetten húzódott hátrébb.

– Yvorl híve vagyok!

Ezt még az eddigieknél is harsányabb röhögés fogadta. Meg sem fordult a fejükben, hogy ez igaz lehet: Yvorl híve Mark'yhennon szigetén! Nevetséges!

– Az én istenem Yvorl! – ismételte Skandar Graun fenyegetően, s érezte, ahogy a vér kezd az arcába tolulni. Világ életében sosem tűrte, hogy sértegessék. – Yvorl! – ismételte zordul.

– Az enyém is! – röhögött a már korábban kiszúrt pocakos férfi. – Gyere, csókolj meg, testvér!

Skandar Graun végre megtalálta megtorló intézkedése első áldozatát: a másodperc tört része alatt torkon ragadta, ujjai acélosan szorultak rá a hájas gigára.

– A halál csókol meg nyomban, te rohadék!

– Hörrrggg... – felelte elhalóan a férfi, és a szeme kidülledt.

Valaki a félork hátára vetette magát. Egy visszakezes pofontól lerepült a porba. Valaki gyomron akarta rúgni. Skandar Graun elkapta a lábát, és tiszta erőből megrántotta. Az illető akkorát esett; hogy a kikötő beleremegett.

Vad harc kezdődött. Skandar Graun fél kézzel a hájas torkot szorongatta, másik kezével, váltott lábbal, fejjel, s ahogy jött, a rá támadókat gyepálta. Nem mindenkiben volt akkora mersz, hogy nekitámadjon, s a kevés számú vállalkozót percek alatt leküzdötte. Sokkal könnyebb volt, mint két zsákot cipelni.

– Vagytok még? – üvöltötte diadalmasan a félork, s úgy megrázta a potrohos fickót, hogy az hörögni is elfelejtett.

Néhányan még megpróbáltak nekitámadni, de Skandar Graun egy-két határozott rúgással, harapással és fogvicsorgással visszaverte őket.

– Elég! – kiáltotta Thorfil ellentmondást nem tűrően, s rúgástól bevérzett szemét simogatva. – Mi ütött belétek? Elfelejtitek, milyen büntetés jár verekedésért?

Az emberek zord pillantásokkal tágultak a félork körül.

– Mondd neki, hogy engedje el Zhodart! – kiáltotta valaki.

– Előbb kérjen bocsánatot! – követelte a félork.

– Hörrrrggggggg... – próbált bocsánatot kérni a Zhodar nevezetű alak.

– Nem tud – mutatott rá a lényegre Thorfil. – Engedd el, Skandar Graun!

A félork undorral ledobta a vonagló fickót a földre, és fenyegető pillantásokkal félemlítette meg azokat, akik még késztetést éreztek, hogy az emberi nem nevében elégtételt vegyenek.

Némi csend uralkodott el. Zhodar kivörösödött torkát markolászva, kínlódó arckifejezéssel tápászkodott fel.

– Menjetek a francba! – morogta Skandar Graun, és elfordult. Gyanús suhanást hallotta a háta mögött. Meg sem kellett fordulnia ahhoz, hogy tudja: Zhodar kést rántott.

Lebukott, s a támadó hájas karja, kezében a késsel a füle mellett suhant el. Skandar Graun odakapott, s a következő pillanatban a kést tartó kéz már az ő markában vergődött. Egy csavarás: a kés a porba hullt. Kissé erősebb csavarás: fülbántó reccsenés, és szinte ezt követően Zhodar éles sikoltása.

A tömeg megindult Skandar Graun felé.

– Megállj! – ordította a félork fenyegetően. – Én Lendori Peltár kegyeltje vagyok! Aki rám támad, halál fia!

Nem jött be a blöff.

Valaki vesén rúgta, hogy a félorknak az egész teste beleremegett. Üvöltve fordult meg, s pillanatok alatt vérszomjas fenevaddá változott. Kézzel, lábbal, foggal, körömmel küzdött az életéért, és pillanatok alatt megfutamította gyáva ellenfeleit. Maga sem tudta, hogy mit művel, de érezte, hogy felszínre kerül jellemében a gyilkos szenvedély. Valakinek átharapta a torkát, megint valakinek kinyomta a fél szemét. Egy harmadik embernek pedig kitörte a nyakát.

Csak erre a háromra emlékezett, ám amikor tisztult körülötte a terep, nyolcan feküdtek körülötte sebesülten, haldokolva, vagy már beteljesült végzettel.

S a nyolc között ott hevert a barátságos Thorfil is – kitekert nyakkal. Skandar Graun komoran szemlélte. Hogy ez mikor történt? És miért?

Ismét régi aggodalmai jutottak eszébe: Skandar Graun, a két lábon járó pestis; mindenki elhullik, aki közelebbi viszonyba kerül vele. Thorfillt alig pár perce ismerte meg, és most itt hever holtan. Pedig nem ártott ő senkinek.

Fémcsörgésre lett figyelmes. Egy sikátor felől fegyveresek érkeztek futva. Az élükön egy jellegzetesen varázsló külsejű, halfejű varázsló.

– Megállj! – ordította a harcsabajuszos mágus.

Skandar Graun csüggedten állt. Akarata ellenére megint ölt. Azt sem nézte, hogy barátot-e avagy ellenséget. Megérdemli a büntetést. Tegyenek vele amit akarnak. Ha visszaviszik Gomirron-Rhyllanhez, ám legyen.

Az őrök összekötözték a kezét a háta mögött, és dühösen bökdösték a dárdáikkal.

– Tudod, mi jár emberölésért, te ork fattyú? – kérdezte nyájasan a halfejű varázsló.

Skandar Graun komoran meredt maga elé. Aztán felemelte a fejét.

– Vigyetek Lendori Peltár elé! – parancsolta határozottan. – Ha nem teszitek, Peltár haragja lesújt rátok!

A varázsló dühös képpel biccentett.

– Teljesül a vágyad, ork fattyú, éppenhogy Lendori Peltár elé viszünk, de kétlem, hogy örülni fogsz neki...

 

 

4. Üveggolyók

 

Hátrakötött kézzel, őrök lándzsáitól böködve tette meg Skandar Graun a felfelé vezető utat egykori tömlöce szintjéig. Bár most felfelé haladtak, s Skandar Graun szíve kavargó érzelmektől volt terhes, úgy tűnt, mintha a hosszú utat fele annyi idő alatt tették volna meg, mint tegnapelőtt, amikor Hilgar társaságában lefelé tartott a Külső Körbe.

Most nem ugrándozott a szíve a kimerítő lépcsőmászástól, s a tüdeje sem zihált; jóformán fel sem vette az erőfeszítést. Az elmúlt két nap alatt ennél sokkal komolyabb munkához is hozzászokott.

Rendületlenül lépkedett felfelé, tekintetét le nem vette Mark'yhennon szurokfekete csőtornyairól, s nem gondolt semmire. Pontosabban annyi mindenre gondolt, hogy képtelen volt rendezni gondolatait, s azok féktelenül összevissza szökelltek.

Hét vaskos falat kereszteztek, amikor egy kapuban kísérői megtorpantak, és hosszan tárgyaltak az ottani őrökkel. Aztán az egyik őr biccentett, bevonult az őrtoronyba, és csak percekkel később került elő. Skandar Graun közönyösen ácsorgott. Nem érdekelte, hogy mi lesz vele, az sem, mire kell várnia.

Azonban amikor meglátta a közelgő, cammogó alakot, kissé megborzongott. Csöcsös Hilgar közelgett már messziről vigyorogva. Azonban amikor közelebb ért, és meglátta Skandar Graunt megkötözött kézzel, elkomorodott.

– Gyüssz Peltáá'ho'! – jelentette be, és mogorván megrántotta a félork köteleit. – E meg mi a nyavalya?

– Meg kellett kötöznünk, asszonyom – közölte udvariasan a varázsló. – Veszedelmes fickó. Olyan, mint egy vadállat...

– Oho. – Hilgar arcán kéjes mosoly terült szét, és Skandar Graun tudta, hogy együtt töltött éjszakáikra gondolhat. No igen, fáradtan is kitett magáért. Nem hagyhatta, hogy csorbát szenvedjen az ork hímek hírneve.

Az óriásasszony Skandar Graun kezéhez nyúlt, és egyetlen kurta mozdulattal letépte róla a köteleket. Baromi erős lehetett!

– Gyüssz Peltáá'ho'! – ismételte, és ormótlan bunkójával megcsiklandozta a félorkot. Az dühösen felmordult.

– Ha még egyszer...

– Gyüssz Peltáá'ho'!

Az óriásasszony kedvesen rávigyorgott. Rondább volt, mint valaha. S bamba pofáján undokabb vigyor ragyogott, mint eddig bármikor.

Skandar Graun sóhajtott. Gyengének, összetörtnek, s legfőképpen kiszolgáltatottnak érezte magát.

Felfelé lépkedtek egy sziklába vájt meredek lépcsőn, és hamarosan egy szűk várudvarba értek, s onnan egy boltíves ajtón át egy márványpadlójú csarnokba jutottak, melynek durva, terméskő falát míves pajzsok, fegyverek díszítették. E tágas teremből jobbra és balra keskeny folyosók nyílottak, s a bejárattal szemközt egy óriásokra méretezett, domborműves bronzkapu állt. A cikornyák és fura lényeket ábrázoló vésetek, minták közül három igen erőteljes jel emelkedett ki: egy hatalmas hatágú csillag, melynek egyik szára megnyúlt, akár egy üstökös farka; két tőben összeérő, s száraiban szétálló formájú villám, mely olyan volt, akár egy hatalmas V-betű; s a harmadik egy nagy P-betű, melynek az alsó szára szétfolyni látszott. E három jel az ajtó közepén sorakozott egymás fölött: a csillag legfelül, középen a V-t formáló villám, s legalul, megközelítőleg szemmagasságban a szétfolyó szárú P. Skandar Graun számára nem volt idegen ez a harmadik jel; nem egyszer látta már Peltár köpenyén, csak eddig nem figyelt fel rá.

– Ez Peltár ajtaja? – kérdezte teljesen fölöslegesen.

Hilgar vállat vont, és bütykös ujját egymás után nyomta a domború jelekhez.

– Grianath... Valeron... Peltáá'... Jóó' jegyezd: meg, hallod-e!

Benyomta a kettős ajtószárnyat, s azok csikorogva nyíltak be. Kísérteties zöld fényben széles lépcső vezetett fölfelé, s ez a fény az áttetsző falakból áradt. Skandar Graunnak olyan érzése támadt, mintha zöldes jégtömbök belsejébe hatolna, vagy hideg zöld üvegtömbök között lépkedne – attól eltekintve, hogy ezeket a „jégfalakat” ritkás ködréteg vonta be. S e ködréteg mögött, e falak üveges belsejében mintha smaragdzöld szempárok izzottak volna, melyek hol távolabb, hol közelebb villantak fel. Skandar Graunnak eszébe jutottak kínzattatásának élményei, s menten leizzadt.

– Ne érj a falho'! – bődült el Hilgar, és roppant tipegőin lépkedni kezdett felfelé.

Mivel ezeket a lépcsőfokokat szemmel láthatólag az ilyen Hilgar-féle teremtményekre méretezték, Skandar Graunnak valósággal meg kellett másznia egy-egy hetven centis lépcsőfokot. A lépcsőt valami puha kőzetből vájták ki, mely szinte langyosnak hatott, s besüppedni látszott a lépteik alatt. Egy lépcsőforduló tíz fokból állt, s nyolc fordulót kellett megmászniuk, mire a végeérhetetlennek tűnő kapaszkodás véget ért, s egy újabb bronzajtó elé értek.

Skandar Graun igencsak hangosan vette a levegőt. Bár az elmúlt két napban hozzászokott az erőkifejtéshez, ez most szokatlan megterhelést jelentett.

– Már azt hittem... – lihegte –, hogy Peltár... az égben. lakik...

– Ugyan – felelte egy ismerős hang valahonnan a padló irányából. – Ez itt még csak a harmadik szint.

Skandar Graun a meglepetéstől hátralépett, s nem sokon múlott, hogy le nem gurult a meredek lépcsőn. A hang Peltár hangja volt. Ezért tűnt ismerősnek. De valahogy még sem egyértelműen az a hang volt, amin a harmadik kör beavatottja beszélni szokott. Jóval vékonyabb, szinte sipítósabb. S ez nem is csoda, mert a hatalmas bronzajtó előtt egy parányi, alig tíz centi magas miniatűr Peltár állt jellegzetes köpenyében – s ez a tökmag beszélt hozzá.

– Errg... – mondta Skandar Graun.

– Azt hittem, már sosem értek ide motyogta a kis alak, s félretolta a lefordított dióhéjat, amit eddig ülőalkalmatosságnak használt. – Hilgar, te elmehetsz! Keresd meg Edrigót, Bodint meg Ragnart, ellenőrizzétek a hajót! De alaposan ám!

– Aha... – morogta a hatalmas nő, és bunkóját a vállára vetve rávigyorgott Skandar Graunra. – Visee'd jóó' magad, hallod-e! Este váá'lak! – mondta, és barátságosan belecsípett a félork izmos fenekébe. Még másnap is meglátszott a helye.

Amikor Hilgar magában dúdolgatva lecsattogott a lépcsőkőn, és eltűnt az első forduló mögött, a kicsi Peltár intett Skandar Graunnak.

– Gyere! A mester vár!

– A mes...

Az apró teremtmény átsétált a bronzkapu alján vágott boltíves lyukon. Skandar Graun némi habozás után benyomta a kétszárnyú ajtót, és egy keskeny folyosón találta magát, melyet ugyanolyan üveges jeges falak határoltak, zöldes gőzzel bevonva, mint odakinn. Bár itt a világítás valamivel kísértetiesebb volt, lévén, hogy a plafon egyes réseiből szúrós, fehér fénysávok fúródtak a fekete kőpadlóba.

– Ne nyúlj a falhoz! – figyelmeztette a miniatűr lény.

Skandar Graun még egyszer jól megnézte. A parányi arcon az arcvonások, a kopasz fej, a testtartás, mind-mind összetéveszthetetlenül Peltárra utaltak.

– Miért... vagy ilyen kicsi? – kockáztatta meg.

A kis ember vállat vont.

– Így könnyebben beférek az ajtó alatt: Na, gyere!

Olyan fürgén szedte apró lábait, hogy a félorknak jókorákat kellett lépnie, hogy a nyomában tudjon maradni.

A folyosó elkanyarodott, és egy újabb bronzajtóhoz értek. Ezelőtt újabb két kicsi Peltár álldogált, akik szemre semmiben sem különbőztek attól a teremtménytől, aki Skandar Graunt idáig vezette.

– No, mi van? – fogadta őket az egyik.

– Itt az ork – felelte az, aki idevezette.

– Így néz ki egy ork? – csodálkozott őszintén a harmadik. – Nem is nagyon büdös.

– Tényleg nem nagyon – szaglászott a másik. – Csak épphogy.

A három pici Peltár úgy összekeveredett eközben, hogy Skandar Graun már képtelen volt megállapítani, melyik volt az, amelyikkel először találkozott.

– Biztos, hogy ez ork?

– Nem látod a szemfogait?

– Meg szőrös is.

– De nem büdös.

– Azért... elég büdös ez.

– Hát jó, elismerem, büdös... De egy orknak nem két füle van? Ennek meg csak egy.

– Tényleg. Az orkoknak két fülük van.

– Ennek meg csak egy.

– Akkor ez nem ork.

– Bizony hogy nem.

– Akkor Peltár mester nem is ezt a fickót várja.

– Nem bizony.

– Ő egy orkot vár.

Látszott rajtuk, hogy ez a helyzet komoly fejtörést jelent nekik. Egy darabig csak csendben hümmögtek a vigyorgó Skandar Graunt méregették, aztán az egyikük megjegyezte.

– Egyébként is mit keresnének orkok Yenhon Szigetén?

Ezen megint hümmögtek egy darabig. Skandar Graun kezdte unni.

– Na, mi lesz már? – türelmetlenkedett.

– Mit csináljunk vele? – töprengtek a pici Peltárok. Úgy tűnt, ötletekben nem szenvednek hiányt.

– Nyúzzuk meg!

– Dobjuk le a lépcsőn!

– Azt ne! Inkább az ablakon hajítsuk ki.

– Gyújtsuk fel a szőrét!

– Nyomjuk ki a szemét!

– Heréljük ki!

Skandar Graunnak elfogyott a türelme. Arra már rájött, hogy ezek közül a parányok közül igazából egyik sem Peltár. Valami manócskák lehetnek. Ártalmatlan szolgák. Nagyot toppantott szandálos lábával.

– Elég a tréfából, mazsolák, vagy széttiporlak benneteket!

A három kis fickó csodálkozva meredt rá.

– Mi nem mazsolák vagyunk.

– Bánom is én, hogy mik vagytok! Ha nem visztek be azonnal Peltárhoz, dühös leszek.

– Miért... te ork vagy?

– Az hát... pontosabban olyasféle. Félig ork...

– Akkor mit keresel Yennon Szigetén? Orkok nincsenek Yennon Szigetén. Az Orkok Groomsot szolgálják, nem Mark'yhennont.

Skandar Graun nagy levegőt vett.

– Háromig számolok...

A töpörtyűk ismét csodálkozva néztek össze.

– Minek?

– Egy...

– Az én vagyok – mondta az egyik parány, és kihúzta magát teljes tízcentis mivoltában.

– Kettő...

– Ez az én nevem – mondta a másik.

– Három pedig én vagyok – jelentette ki büszkén a harmadik.

Aztán összenéztek, és egyszerre tört ki belőlük a kérdés.

– Honnan ismer ez bennünket?

– Három! – kiáltotta Skandar Graun, és dühösen rátaposott arra, aki harmadikként nevezte meg magát. – Avavavavaú! – ordította rögtön ezt követően, mert olyan érzése támadt, mintha eleven parázsba taposott volna mezítláb. Szandálja talpán füstölgő lyuk keletkezett, s talpán a szőr egy pillanat alatt megperzselődött.

A megtámadott kis fickó csodálkozó arccal tápászkodott fel a földről.

– Ezt miért csináltad? – kérdezte értetlenül, és leporolta magát.

– A szentségit! – morogta Skandar Graun.

Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és Peltár jelent meg teljes életnagyságban, nem miniatűr másolatban.

– Rám taposott – panaszkodott a sértett parány.

– Dobjuk le a lépcsőn? – kérdezte reménykedve a második.

– Nem is ork – kiáltotta a harmadik. – Az orkoknak két fülük van.

Peltár egyetlen intésére a kis teremtmények szétspricceltek az útból.

– Már vártalak – mondta a mágus a félorknak. – Beszédem van veled.

– Mik ezek a nyavalyások? – morogta a félork, és ellenségesen szemlélte a pici Peltárokat, amik a folyosó sarkából pislogtak felé.

– Az őrződémonaim – felelte az igazi Peltár. – Jobb, ha nem kötekszel velük.

– Ugyan...

– A látszat csal. No, gyere be! Nincs sok időm.

Egy bíbor falikárpittal bevont falú szobába léptek, melynek tágas ablakain át látni lehetett a hullámzó, bíborfekete óceánt, amint a zord part szikláit nyaldossa. Innen fentről egészen másnak tűnt, a tenger, mint a Külső Körből. Skandar Graun szemét valósággal vonzotta ez a látvány, a szabadság illúzióját keltette benne, s egykori tengerész-csempész múltját juttatta eszébe. A part szinte végig tele volt sziklákkal, zátonyokkal, csak egy keskeny sávon tűnt szelídnek a partszakasz, mintegy bejárót nyújtva a kis öbölhöz, melynek északi szélén fekete hajók horgonyoztak. Hat kétárbocos. Ilyen távolságból nem lehetett kivenni a fedélzeten mászkáló apró alakokat, de hogy lázas munka folyt, azt Skandar Graun szakértő szeme még így is meg tudta állapítani. S bár innen nem lehetett látni azt a kikötőgátat, ahol nem sokkal ezelőtt még rakodott, de Skandar Graun meg tudta állapítani, hol lehet.

– Úgy `hallom, gondjaid támadtak a békés élettel, barátom – kezdte Peltár kissé szúrósan, és ez elvonta Skandar Graun tekintetét a távoli tengerről.

A szoba berendezése csekély volt, szinte már szegényes, s ez sehogy sem illett a bíbor bársony falikárpit sugallta gazdagsághoz. Mindössze egy kopott párnákkal kibélelt márványpad és két rozoga szék álldogált a szoba közepén, s közvetlenül az ajtó mellett egyetlen roskadozó állópolc, melyen poron kívül semmi más nem látszott. Ebből a szobából a bejáraton kívül nem nyílt más ajtó, de Skandar Graun biztos volt benne, hogy nem ez Peltár egyetlen laktere. És hogy ez az ürességtől kongó helyiség nem is egy nagy mágus munkaszobája.

Peltár habozásnak vette Skandar Graun hallgatását, és arcán szarkasztikus mosolyféle villant.

– Két embert megöltél, további négyet súlyosan megsebesítettél...

– Ők kezdték – morogta a félork morózusan.

– Yennon Szigetén tilos mindenfajta verekedés és rendbontás – folytatta Peltár kíméletlenül. – S aki ez ellen a rendszabály ellen vét, igen súlyosan bűnhődik.

– Ők kezdték! – erősködött Skandar Graun fölöslegesen. – Belém kötöttek.

Peltár elkomorodott, s mintegy magának bólintott.

– Úgy van. Honnan is sejthették volna, hogy nem. egy maguk fajta fickóval van dolguk. Szerencsétlen ördögök. Azonban nincs mese: példát kell statuálnunk. A négy sebesültet felakasztattam.

Skandar Graun zord pillantást vetett a kopasz varázslóra.

– Akkor velem miért kivételezel? Lógass fel engem is!

– Óriási pazarlás lenne. – Mivel az ork hallgatott, Peltár szórakozott mosollyal tette hozzá. – Kár lenne egy ilyen fickóért, aki nappal két ládát cipel a vállán, éjszaka pedig van mersze bebújni Csöcsős Hilgar ágyába...

Skandar Graun olyan csúnyán káromkodott, ahogy csak keverék ork-ember szókincsétől tellett. Zord pillantásokkal illette a varázslót, s a szeme szikrákat hányt.

Peltár harsányan nevetett. Most először, mióta Skandar Graun megismerte. Furcsa, kappanhangú vihogás volt ez, s egyáltalán nem illett a morc képű, kopasz mágushoz.

– Amikor Hilgar tegnapelőtt visszatért a Külső Körből, feltett, néhány kérdést arra vonatkozólag, lehet-e egy ork férfiak és egy óriás nősténynek közös gyereke, s ebből megsejtettem, mi lehet a terve veled. Sajnos, ki kellett ábrándítanom. Ilyen frigyből nem sarjadhat gyerek. Legfeljebb mágia segítségével... Az pedig neki nem adatott meg. És oly varázsitalt készíteni, ami egy ilyen fogantatást lehetővé tesz, meglehetősen hosszadalmas procedúra. Jelen helyzetben nem talál varázslót Yennon Szigetén, akinek ilyesmire lenne ideje... Nos, ennek ellenére úgy vélem, nem mondott le rólad. Tudtam ezt, és gyanítottam, hogy hamarosan könyörögni fogsz majd, hogy megváltoztathasd korábbi döntésedet, s hűséget esküdhetsz nekem...

A félork zavartan nézett maga elé. Alapjában véve volt abban valami, amit Peltár mondott, s az utóbbi órákban többször is megfordult a fejében ez a kósza gondolat, de most valahogy olyan vereség-ízűnek hangzott.

– Miért? Ki mondta, hogy meggondoltam magam? – morogta színlelt ellenségességgel.

Peltár meg sem hallotta.

– Mert amennyiben elfogadsz mesterednek, te is a Negyedik Kör beavatottja leszel, akárcsak Hilgar, és az óriás nősténynek nem lesz jussa hozzád... csak ha te is akarod. És az olyan nyápic Gavron-félék nem ugráltathatnak kedvük szerint, hanem tiszteletteljesen hajbókolnak előtted.

A félork felmordult.

– Gondolkozok rajta.

Peltár a fejét rázta.

– Gondolkodásra sajnos nincs idő. Vagy most, vagy soha... Ez az utolsó lehetőséged, Skandar Graun. Nincs több alkalom. Tudom, nem adok sok időt, de nincs is szükséged rá. Nézz magadba, barátom, és látni fogod, hogy már rég döntöttél. Nincs helye habozásnak.

– Visszakapom a fegyvereimet? – akarta tudni Skandar Graun.

Peltár meghajtotta a fejét.

– Használni is lesz alkalmad azokat... ámbár, hogy a korábbi fegyvereidet kapnád vissza, azt erősen kétlem. Aligha hiszem, hogy Gomirron-Rhyllan lemondana róluk... De garantálom, hogy amit az én fegyvertáramból választhatsz, az nem kelt majd csalódást benned.

– És a varázskesztyűm? – mordult fel a félork. – A legféltettebb kincsem!

– Sajnálom. Nem áll hatalmamban visszaszerezni.

Skandar Graun mogorván meredt maga elé.

– Mit kell tennem?

Peltár arcán szarkasztikus mosoly jelent meg.

– Egész életedben engem szolgálnod. Hűen.

– Nem túl nagy ár ez a szabadságomért?

– Inkább jutalomnak nevezném. Én a Harmadik Kör beavatottja vagyok, s ha elfogadsz mesterednek, a Negyedik Kör harcosa lehetsz. Ez igen magas beosztás egy kívülállónak. Egyes harcosok egész életüket arra áldozzák, hogy minél feljebb kerüljenek, s igen nagy megtiszteltetés számukra, ha vénségükre eljutnak az Ötödik Körig... Ork harcos még sohasem jutott feljebb a Hetedik Körnél...

– Félig ember vagyok.

Peltár arcán most teljesen nyilvánvalóvá vált a szarkasztikus mosoly; de nem gúnyos volt ez, inkább csak szórakozott.

– Volt idő, amikor ki akartál irtani minden embert, most meg részben embernek vallod magad? Szerinted ez nem nagy változás?

Skandar Graun sóhajtott.

– Sohasem hittem, hogy ilyesmi megtörténhet velem, varázsló – vallotta be. – Egykor mindennél jobban gyűlöltelek, aztán amikor eljött a bosszú pillanata... érthetetlen okból meghagytam az életedet. Azóta nem találom a helyemet, nem találok értelmet az életemnek, valamit keresek... de nem tudom, hogy mit.

– Önmagadat, barátom. És nem találod.

– Nincs senki, akivel szót válthatnék. Mindenki utál, kigúnyol, vagy retteg tőlem. És akihez végül mégis közelebb kerülök, az nem él már sokáig! Kegyetlen élet ez.

Skandar Graun hirtelen elszégyellte magát őszinte vallomásáért, elhallgatott, és gyanakodva sandított a kopasz varázslóra, de az nem úgy nézett ki, mint aki gúnyolódni fog vele.

– Ismerem ezt a magányt, barátom, és meg kell mondanom, van része belőle nekem is. Ez a magány nem más, mint a kiválasztottak elszigeteltsége. Neked szereped van abban a nagybetűs küzdelemben, amit életnek hívnak, s elrendeltetettséged eleve megkülönböztet az átlagos halandóktól. Sajnos, ezen nem lehet változtatni. Hatalom és erő jutott osztályrészedül, s akár élsz vele, akár nem, sohasem lehetsz már átlagos halandó. Tedd, amire rendeltettél, Skandar Graun, és reménykedj, hogy életed kedvező fordulatot vesz.

A félork megvakarta hiányzó füle helyét.

Mit kell tennem, hogy hűséges híved lehessek, Lendori Peltár?

– Várj itt!

A kopasz varázsló testét egy pillanatra halvány kékes ragyogás vonta be, aztán Peltár halk pukkanással eltűnt. Skandar Graunnak még annyi ideje se nagyon maradt, hogy végiggondolja a történteket, ismét halk pukkanás hallatszott, s Peltár máris megjelent, ugyanott, ahonnan eltűnt.

Két diónyi méretű, átlátszó üveggolyót és egy aranygyűrűt tartott a tenyerében. A golyócskákat, laza mozdulattal Skandar Graun homloka felé dobta, s azok laza ívet írva le megálltak a levegőben a félork fejétől fél méternyire, s mozdulatlanul lebegtek az ablakon besuhanó szellőben meg-meglebbenve.

– Nézd ezt a két golyót! – mondta Peltár. – Nézd meg jól őket, mert a sorsod fonalát tartalmazzák! Nézd erősen, és szólj, ha látod bennük magad.

Skandar Graun nézte, nézte, de akárhogy meresztette a szemét, csak az átlátszó üveggolyókat látta, s azokon keresztül eltorzulva a varázsló kopasz fejét.

– Nem látok semmit... – kockáztatta meg.

– Nézd erősebben!

Skandar Graun úgy nézte, hogy már a szeme is könnyezett, s ekkor különös dolog történt. A kis golyók egyszerre pörögni kezdtek egy láthatatlan tengely körül, és egyre közeledtek egymáshoz, mintha valami erő vonzaná őket. Aztán összekoccantak, s a két golyó együttesében megjelent egy apró Skandar Graun képe. Pontosabban két képmás jelent meg, de a golyók furcsa térhatást kölcsönöztek neki, s az egész egynek tűnt.

– Ott vagyok – morogta a félork megütközve.

– Nos, Skandar Graun, válaszolj igaz hited szerint! Hajlandó vagy-e hűséget esküdni nekem, Lendori Peltárnak, a Harmadik Kör beavatottjának, és rajtam keresztül Zord Valeron nagyúrnak, a Második Kör beavatottjának; és őrajta keresztül Bíborszemű Grianath nagyúrnak, az Első Kör Legfőbb Harcnokának, és őrajta keresztül mindenható istenünknek, Feketebotos Mark'yhennon nagyúrnak? Válaszolj igaz hited szerint, és tudd, hogy válaszod életre szóló következményeket von maga után!

A félork a homlokát ráncolta.

– Válaszolj! – sürgette Peltár.

– Hajlandó vagyok – mondta Skandar Graun igen komoran, és durcásan nézett saját parányi képmására az üveggolyókban.

– Jól van – mondta Peltár. – Ennyi az egész.

Előrelépett, és szétválasztotta a két üveggolyót. Apró reccsenés hallatszott, és a képmás kettészakadt, akárha vászonra lett volna festve. Az egyik golyóban maradt Skandar Graun bal fele, a másikban a jobb fele.

A félork felhördült, mintha őt szakították volna szét.

Peltár odalépett hozzá, félrehúzta a durva darócruhát, és a kezében tartott üveggolyót a félork szőrös mellkasához nyomta. Skandar Graun hideg, szilárd, síkos érintést érzett, és a golyócska, akárha anyagtalan lenne, fájdalommentesen becsusszant a bőrén keresztül a testébe.

– Hohó! – kiáltotta Skandar Graun; és a mellkasát tapogatta, de nyomát sem érezte a behatolásnak, és a testében sem érezte idegen test jelenlétét.

Peltár félrehúzta saját köntösét, és tejfehér bőrén át önnön testébe is belegyúrta a másik golyócskát. Aztán mintha semmi rendkívüli nem történt volna, odanyújtotta a cikornyás P-betűvel ellátott arany pecsétgyűrűt újdonsült vazallusának.

– Viseld ezt a gyűrűt, és ne húzd le soha! Bár ha egyszer felhúzod, magától nem jön le többé. Csak én vagyok képes leszedni mágiával. Nem tudsz többé megszabadulni tőle, s ne is akarj! Ez a gyűrű jelzi mindenki előtt, hogy én vagyok a közvetlen mestered, s eszerint bánnak majd veled. Azonkívül... ha meghalsz, ez a gyűrű jelzi majd nekem. De ezen kívül van más igen hasznos, kézzel fogható képessége is... Naponta három alkalommal képes pusztító szikraesőt kilövellni magából arra, amerre irányozod, és emellett naponta egy alkalommal képes tíz percen át levitálni téged. Akármilyen magasra felemelkedhetsz, s lebeghetsz ott kedved szerint, míg a tíz perc lejártával vissza nem ereszkedsz oda, ahonnan elindultál.

Skandar Graun mindjárt nagyobb respektussal nézett az arany gyűrűre, és sietve húzta fel a gyűrűs ujjára. Épp illett.

– Ha szikraesőt akarsz, szorítsd ökölbe a kezed, mondd ki fennhangon a nevem. Ha levitálni akarsz, nyújtsd előre a kezed, tárd szét az ujjaidat, és úgy mondd ki a nevem... Hasznos ajándék, de jól vigyázz, ne pazarold fölöslegesen a hatalmát, mert sohasem tudhatod, mikor lenne ismét szükséged rá. És mint mondtam, szikraeső csak háromszor jön naponta, levitálni pedig mindössze csak egyszer tudsz.

Skandar Graun a gyűrűt nézte, és a levitálásról a repülés jutott eszébe, a repülésről pedig Ywerd denevérszárnyú fekete köpenye, a köpenyről Ywerd, s egyszerre eszébe jutott, miért is akart előző nap Peltárral beszélni.

– Ywerd a Mennydörgő Rogan kíséretében van! – közölte izgatottan. – És úgy tett, mintha nem ismerne meg. Pedig biztosan tudom, hogy felismert...

Peltár a homlokát ráncolta.

– Ywerd?

– Az a fiatal harcos, akivel együtt kerültem ide a várba. Négyen voltunk. Én, Ywerd, Alurion és Xilanne...

Peltár hirtelen elkomorodott.

– Igen. Tudom már. Azt mondod, Mennydörgő Rogan vazallusa lett? Igen, ez érdekes, rendkívül érdekes...

– Miért? Hiszen én is a te... vazallusod lettem. Te mondtad, hogy Rogan fogta el. Gondolom, ugyanúgy megeskette, ahogy te engem...

– Csakhogy én már tegnap jelentettem a te előbbre lépésedet az illetékeseknek, arról az Ywerdről viszont semmit sem tudunk...

– A Limbón mindenben engedelmeskedett nekem, s úgy tűnt, Yvorl parancsára akár az életét is feláldozza értem. Derek Cuman, Yvorl főpapja küldte utánam a Limbóra a Káoszfellegvárból, hogy mindenben a segítségemre legyen. Furcsa érzés volt itt látni a Rend hívei között... és még furcsább, hogy úgy tett, mintha nem ismerne meg...

Peltár ezen komolyan eltöprengett.

– Ez olyan információ, amiről azonnal tájékoztatnom kell a mesteremet, Zord Valeron nagyurat, a Második Kör szekundánsát. Várj csak! – A zsebébe nyúlt, és egy apró sípot húzott elő. Belefújt, de nem hangzott fel sípszó. – Biztos vagy benne, hogy Ywerdet láttad? – kérdezte Peltár, miután elrakta az apró holmit.

Skandar Graun némán bólintott, aztán elgondolkozott valamin.

– Ezek a „Körök” valamiféle rangra utalnak?

Peltár az ablaknyíláshoz sétált, és karba font kézzel kitekintett a tenger felé. Fejének finom mozdulatával odahívta Skandar Graunt, aztán lemutatott.

Skandar Graun szeme előtt terült el Yennon Szigete. A sziklákat nyaldosó tenger. A legkülső fal, a bástyák, a várudvarok, aztán_, egy belsőbb fal, majd egy még belsőbb és így tovább. úgy tűnt, mintha ezek a falak gyűrűt formálva, szabálytalan koncentrikus körökben vennék körül a legbelsőbb építményeket. Annak, aki meg akarná ostromolni Yennon Szigetét, legalább kilenc ilyen vaskos várfalat kellene ledöntenie, hogy eljusson a sziget belsejébe.

– Yennon Szigetén igen szigorú hierarchikus rendszer uralkodik – magyarázta Peltár. – Ez a rendünk alapja. S e rendszert jelképezik a központi erődítmény körül húzódó gyűrűk. Kilenc ilyen gyűrű van. Jól láthatod az elválasztó falakat. A vár a szigetet alkotó hegyre épült. Legmagasabb pontja, Mark'yhennon híres Csőtornyai vannak a legbelső körben, s a legkülső kör van legalacsonyabban, már-már a tenger szintjén. Ez jelzi a hierarchia szintjeit is. S mint láthatod, a legnagyobb kör a legkülsőbb, ott élnek a legtöbben, az a hierarchiánk alja, s ahogy a csúcs felé haladunk, a gyűrű egyre keskenyebb, hiszen az ott élők száma is jóval kevesebb. Innen nem látszik, de lentről bizonyára szemedbe szökött a Fekete Torony, Feketebotos Mark'yhennon személyes rezidenciája. És valamivel lentebb ezt veszi körbe az Első Gyűrű, s itt élnek az első kör beavatottjai. Ők az egyetlenek, akik közvetlen kapcsolatban állnak urunkkal és istenünkkel, a nagy Mark'yhennonnal. Mindössze hárman vannak, mint ahogy Yennon Szigetének hierarchiája is három fő kasztra oszlik: a védelem, a harc és a sötétség kasztjára. Az Első Kör beavatottjainak nevét bizonyára ismered, de ha nem, hát jó lesz, ha megjegyzed. A Védelem kasztjának ura Csuklyás Mirigorn, egy renegát druida, akinek gonoszságánál csak fortélyossága és hatalma nagyobb. Nem tudom, mi módon volt képes felverekedni magát ily magas szintig, de a nevét még alattvalói is félik, ellenségei pedig egyenesen rettegik. A Sötétség kasztjának urát senki sem ismeri, egyszerűen csak Daerknek hívják, mely az ősi nyelven sötétséget jelent. Daerk nekromanciával foglalkozik, vagy ha úgy jobban tetszik, hullamágiával: Hogy ez a kaszt mi jót művel, annak csak a nagy Mark'yhennon a megmondhatója... S végül a kaszt, melybe én is tartozom, s melynek te is tagja lettél, a Harc kasztja. A mi urunk és parancsolónk Bíborszemű Grianath, e sziget második legnagyobb varázslója... a legnagyobb Mark'yhennon. Ők hárman... Mirigorn, Daerk és Grianath alkotják az Első Kört. Mindegyikük három-három közvetlen beosztottal rendelkezik. Nem akarom felsorolni mindőjüket, de annyit jegyezz meg, hogy a Harc kasztjának Második Körét Kósza Kianth, Zord Valeron és Harcias Gomard alkotják. Kianth a prímás, Valeron, a szekundáns és Gomard a tercius. Ez azt jelenti, hogy Kianth még a Második Körön belül is magasabban áll a hierarchiában, mint a másik két társa. Viszont nem rendelkezhet fölöttük, csak a közös mesterük; vagyis Bíborszemű Grianath nagyúr. A Második Kör beavatottjai úgyszintén három-három hívet mondhatnak magukénak; s ezek alkotják a Harmadik Kört. E Harmadik Körnek vagyok én is tagja. Zord Valeronnak engedelmeskedem, akárcsak két társam, Gomirron-Rhyllan és a nemrég előlépett Ékes Maragor... és mint legutóbbi beszélgetésünkkor említettem, Zord Valeron mesterünk rendelkezése alapján Maragor nemcsak hogy fellépett a Negyedik Körből a Harmadikba, de egyből szekundáns is lett, félig-meddig fölébe emelkedve ezzel Gomirrannak... Mint megfigyelhetted, eddig hármasával osztódott a hierarchia. A Harmadik Körtől lefelé viszont ez a szám ugrásszerűen növekszik. Én közvetlenül ötvenöt hívemnek parancsolok. E csapatot öt részre osztottam, s mindegyikhez kijelöltem egy-egy parancsnokot, aki tíz embert irányít. A te felettesed Hilgar lesz, akit már van szerencséd ismerni.

Skandar Graun felnyögött.

– Minden utasításának úgy engedelmeskedj, mintha az én számból hallanád. Bizalmas együttlétre persze nem kényszeríthet...

– Förtelmes nőszemély!

– Viszont igen kiváló harcos. És többször is bizonyította már a hűségét. Akit ő a szívébe fogad, amellett kitart holtáig.

Skandar Graun egy pillanatra zordan töprengve meredt maga elé.

– A szavaidból úgy vettem ki, hogy ez a hiperarchaikus... vagy mi a nyavalya... rend igen erős. Mindenkinek megvan benne a pontos helye.

Peltár bólintott.

– Igen.

– Akkor hogy kerülök én ebbe bele? Bővítetted a létszámot? Vagy netalán elfoglalom valakinek a helyét?

Peltár figyelmesen megnézte a félorkot, mintha nem akarná hinni, hogy ilyen gondolat teljesen magától eszébe juthatott.

– Két harcosom a napokban összekülönbözött. Az egyik belehalt a késszúrásba. A másikat én küldtem pokolra. Itt Yennon Szigetén nem tűrünk semmilyen rendbontást. Aki vét a szabályok ellen, az vét Mark'yhennon ellen. A sorsa: halál. E kettő helyét pótolnom kell. Az Ötödik Körből emeltem ki egy Edrigó nevű törpe harcost, s döntésem úgy szólt, hogy te lépj a másik helyébe. Ezt már a múlt héten eldöntöttem. Kétségem sem volt affelől, hogy felesküdsz nekem. És örülök, hogy így történt.

Skandar Graun hosszan nézte Peltárt. A kopasz varázsló keményen állta a vizslató tekintetet. Szeme őszinteséget sugárzott.

– Miért?

– Mert a te tudásodat és erődet kár lenne elpazarolni. Érsz annyit, mint a többiek.

Skandar Graun elfintorodott.

– Csak annyit?

Peltár a fejét rázta.

– Ne becsüld le őket.

– Lendoron legyőztelek téged, itt Yennon Szigetén megöltem azt a bizonyos Hájas Gurondot. Ezek alapján a Harmadik Körbe kellene tartoznom... ha nem feljebb!

Peltár elmosolyodott.

– Egészséges önbizalom. De megkérlek, az én legyőzésemmel ne nagyon kérkedj, mert az megingatná a hatalmamba fektetett hitet, s ez esetben meg kellene öljelek. Nem párviadalban. Yennon Szigetén tilos mindennemű párviadal.

Skandar Graun komoran pislogott a mágusra apró szemével.

– Mindamellett – folytatta Peltár csipetnyi éllel –, azért mert egyszer gyanútlanul áldozatul estem a Káosz Szavának, ne gondold, hogy ez még egyszer előfordulhat. És azt se hidd...

Hirtelen elhallgatott, mert pendülés hallatszott, s egy bíbor köpenyes, remegő kontúrú alak jelent meg a szobában. A jövevény arcát nem lehetett kivenni a körülötte kavargó színes poroktól.

Peltár nem lepődött meg túlságosan a fura jelenésen; valószínűleg nem először láthatta. Felé emelte csúcsos állát.

– Nos?

– Lord Valeron fogad téged, Lendori Peltár. Most azonnal látni kíván a félvérrel együtt. Peltár Skandar Graun felé intett.

– Gyere!

Jobbjával megragadta a félork kezét, balját pedig a színes porkísértet felé nyújtotta, és egy szót mormogott. A világ meglódult, és Skandar Graun kissé megszédült. Ám ez csak egy pillanat műve volt, és mire ismét pislantott, egy fényűzően berendezett teremben találta magát. A falakat borostyánzöld bársony fedte, melyen szabályos rombusz alakú mintákat alkotó aranyszálak húzódtak, s e minták közepén drágakövek, gyöngyök és hasonlók villogtak. A mennyezetről egyenlő távolságra hatalmas kristálygömbök lógtak, melyekben sejtelmes ködök, színes füstök kavarogtak. Lehetett belőlük vagy harminc, s némelyikük nappali világosságot árasztott. Bársonypárnákkal borított kanapék húzódtak a fal mellett, arrébb vékony selyemmel, és fátyolszövettel elválasztott részek sorakoztak, melyek mögött homályos kontúrokat lehetett kivenni, amik örökös mozgásban voltak, mintha fura táncot lejtenének valami hallhatatlan zenére. A kőpadlót szürke állati prémek borították, s a szemközti, fal mellett üvegcsékkel, drágakövekkel, könyvekkel és pergamenekkel megrakott polcok sorakoztak, s a tágas ablaknyílások alatt egy hatalmas finom faragású fekete asztal állt.

A színes porkísértet, mely ideteleportálta őket ebbe a pompás terembe, egy pukkanással eltűnt. Senki más nem volt itt rajtuk kívül.

Sercegés hallatszott, a szoba közepén halvány kékeslila energiakisülések villogtak, s a következő pillanatban egy alak jelent meg a szobában. Két méternél magasabb lehetett, de ember volt, nem az óriás fajba tartozott. Fekete bőrnadrágja ráfeszült cölöpszerű lábaira, s vasalt bőrcsizmája még e hatalmas testhez képest is roppant méretű lábfejről árulkodott. Ujjatlan bőrzekéje alatt nem viselt inget, s irdatlan mellkasán fekete szőr kunkorodott. Ezüst karpántokat viselt, s egy drágakövekkel kirakott arany nyakpántot. Szögletes állát fekete borosta borította, vastag ajkai közül vakítóan fehér és káprázatosan hegyes fogak villantak elő, csőrszerű orra és ferde vágású szeme sunyi, gyanakvó kifejezést kölcsönzött ábrázatának. Hosszú fekete haja kettős varkocsban hullott a vállára.

Peltár mélyen meghajolt.

– Nagyuram?

A harcias külsejű jövevény fegyvertelen volt, mégis iszonyatos erő benyomását keltette. Szúrós fekete szemét a dermedt félorkra emelte, s Skandar Graun egy pillanat alatt rájött, hogy ez az ember nem lehet más, csak Zord Valeron. S erre nemcsak Peltár tisztelettudó viselkedéséből következtetett. A zord pillantás győzte meg, mely rettenthetetlen magabiztosságot és hatalmat sugárzott. Skandar Graun gyanította, hogy még régi csatapáncéljában, kedvenc buzogányával a kezében sem szívesen állt volna le ezzel a fegyvertelen emberrel verekedni.

– Miért nem hajolsz meg előttem, félork? – kérdezte Valeron baljóslatú hangsúllyal. – Talán önhittséged elvakította a szemed, és nem ismered fel az igazi hatalmat?

Skandar Graun féltérdre ereszkedett, és kényszeredetten fejet hajtott.

– Felismerem az erőt, uram.

– Hűséget esküdtél Lendori Peltárnak, rajta keresztül nekem, Zord Valeronnak, s rajtam keresztül Bíborszemű Grianathnak, és őrajta keresztül a mi leghatalmasabb urunknak, Feketebotos Mark'yhennonnak?

Skandar Graun felnézett a komor ábrázatba.

– Igen, nagyuram.

Valeron egy pillanatra lehunyta a szemét, mintha valami belső hangra figyelne, aztán határozottan biccentett.

– Nincs szűkségem olyan hívekre, akik kényszerből szolgálnak, ezt jól jegyezd meg, félvér! Ha engem akarsz szolgálni, szolgálj szívedből, s én kegyes leszek hozzád! De ha csalárdság jár az elmédben, jobb ha máris retteged nevem! – Meg sem várva Skandar Graun válaszát, kinyújtotta a bal kezét, s a plafonról egy szivárványszínű gőzöktől kavargó gömb röppent a tenyerébe. A gömbben a színes gázok kavarogtak, és végül egységes képpé álltak össze. Egy fiatal harcos képe tűnt fel a gömb belsejében: Ywerd! Valeron összehúzott szemmel vizslatta a félorkot. – Ő az, akiről beszéltél?

Skandar Graun döbbenten hátrált meg. Ép ésszel fel nem tudta fogni, honnan tudhat arról Zord Valeron, amit csak alig néhány perce említett Peltárnak. Nem valószínű,, hogy hallgatózott. De akkor hogyan? Peltár nem közölt vele semmit, csak egy hangtalan sípot fújt meg...

Némi tisztelet kezdett éledni benne a varázslók iránt.

– Ő Ywerd... a Káosz Bajnoka...

Zord Valeron lebiggyesztette az ajkát.

– Derek Cuman személyes testőre?

– Hát... azt nem tudom, de az biztos, hogy Derek Cuman küldte... egyenesen a Káoszfellegvárból, Andienn földjéről, a Gorendorf-hegység legmagasabb...

– Zord Valeron tudja, hol van a Káoszfellegvár, barátom – szakította félbe Skandar Graun habogását jóindulatúan Peltár. – Csak arra kíváncsi, egészen biztos vagy-e benne, hogy ez a fiatalember valóban azonos azzal a neves harcossal, aki Ywerd néven ismeretes, azaz a Káosz Bajnoka, Derek Cuman leghírhedtebb testőre?

– Hogy a nyavalyába ne lennék biztos? – háborodott fel Skandar Graun. – Akkor is felismerném, ha hosszú ősz szakálla lenne, az összes foga kihullott volna és bottal járna!

Zord Valeron zordabbnak tűnt, mint valaha.

– Yvorl kéme szabadon járkál Mark'yhennon várában? Képtelenség! Méghozzá Mennydörgő Rogan kíséretében! Nevetséges! – Dühösen felhorkant, aztán kezével valósággal rácsapott a kristálygömbre. Ywerd ábrázata eltűnt, és hamarosan egy őszülő kecskeszakállas arc jelent meg helyette. Skandar Graun felismerte benne Mennydörgő Rogant.

Rogan ábrázatán érdeklődő kifejezés jelent meg.

– Mit kíván tőlem a tiszteletre méltó Zord Valeron, a Harc Kasztjának Második Köréből? – kérdezte közömbös hangon.

– Háborgatásom oka csekély, tiszteletre méltó Mennydörgő Rogan, a Sötét Kaszt Második Köréből – kezdte Valeron formálisan. – Felvilágosítást kérnék tőled kíséreted egy új tagjával kapcsolatban, ha nem túl nagy e kérés...

Rogan meglepődni látszott.

– Kíséretem nem gyarapodott új taggal évek óta, tiszteletre méltó Zord Valeron.

– Meglehet, hogy megcsalt a szemem, amikor a minap egy fekete köpenyes, deli ifjút láttam melletted lépkedni, kinek arcát ezelőtt még sohasem láttam, tiszteletre méltó Mennydörgő Rogan:

– Ah, te Ylmorra gondolsz, tiszteletre méltó Zord Valeron. Örömömre szolgál, hogy személyesen világosíthatlak fel, barátom: Ylmor nem új tagja kíséretemnek, réges-rég mellettem jár, s annak oka, hogy nem láttad eleddig az arcát igencsak egyszerű. A mi urunk, Daerk parancsára Ylmor titkos küldetésben járt, s a napokban tért vissza közénk. Ez lehet talán az oka, hogy idegennek tűnt számodra, éles szemű Valeron. Sajnálatos módon ezen ifjú harcosról közelebbit nem mondhatok, ha nem akarom Daerk határozott kívánságát keresztülhágni, s biztos vagyok benne, hogy ezt te nem kívánnád tőlem, nagyra becsült barátom...

– Eszembe sem jutna ily modortalanságot elkövetni, mélyen tisztelt barátom – szavalta Valeron. – Igazán lekötelezetted vagyok, amiért ily készséggel álltál rendelkezésemre e csekély jelentőségű ügyben...

– Ugyan, kedves kollegám, szóra sem érdemes, bármikor örömmel állok rendelkezésedre, ha tudásod kívánod gyarapítani...

Zord Valeronon látszott, hogy a nagy udvariaskodás közben majd' felrobban a lenyelt méregtől.

– Bármikor fordulhatsz hozzám te is, neves barátom. Rád én is készséggel áldozok majd szűkös időmből, ha erre sor kerül...

Mennydörgő Rogan lehengerlően vigyorgott.

– Alig várom már, hogy élhessek e lehetőséggel, de sajnos jelenleg fontosabb dolgom van annál semhogy vazallusaid hogyléte iránt érdeklődjek. Így, ha megbocsátasz...

– Nagyon köszönöm, nagyra becsült barátom, hogy a rendelkezésemre álltál, és szakítottál időt rám, hogy kielégítsd kíváncsiságomat e jelentéktelen kis ügyben...

Rogan arcán sátáni vigyor terült szét.

– Mellesleg csak a legmagasabb elismerés szintjén tudom illetni Zord Valeron mester látnoki tudását. Engedd meg, hogy gratuláljak neked, mélyen tisztelt barátom!

Zord Valeron meglepődni látszott.

– Mihez?

– Senki sem jár oly elöl a látnoki tudományban, mint te, nagyra becsült Zord Valeron, hiszen alig másodpercekkel ezelőtt fogalmazódott: meg agyamban a gondolat, hogy Ylmor lesz az, kit a holnapután induló hadjáratban az első hajóra osztok be megfigyelőként, s te valamilyen varázslatos módon máris tudomást szereztél róla... Bár sejthetném, mily varázslattal csináltad... Nos, nem próbálom kifürkészni a titkaidat, így ha nincs egyéb kérdésed, végzem tovább a dolgomat...

Valeron a fejét rázta, és Mennydörgő Rogan hamiskás ábrázata eltűnt a gömbből.

– Én ismertem egy Ylmort – vetette közbe Peltár –, öreg volt, és fél szemére vak. Daerk saját szolgája volt, ritkán lehetett Yennon Szigetén látni.

– Mindezt tudom felelte türelmetlenül Valeron. – És ez az átkozott Rogan is tisztában van vele, hogy tudom. És ennek ellenére arcátlanul a képembe hazudott. Pofátlan disznó!

Skandar Graun néma csendben várakozott. Valahogy furcsa volt neki ez a kicsinyes torzsalkodás. Ő úgy képzelte, hogy a Rend hívei segítik egymást, és összefogva harcolnak a Káosz erői ellen. Persze ha így lenne, már rég elsöpörték volna a Káoszt a világról...

Zord Valeron egy laza mozdulattal felhajította a kristálygömböt, és az odatapadt a plafonra a többi közé.

– Meggyőződésem, hogy valami nincs rendjén azzal a fiatal harcossal.

– Azt hittem, a barátom – motyogta Skandar Graun. – És most kiderült, hogy igazából nem is ismertem. Lehet, hogy most bajba sodortam?

Valeron kutatóan nézett rá.

– Fura egy szerzet vagy te, félvér. Úgy látom, Lendori Peltár nem tévedett: van benned valami szokatlan, valami rendellenes, ami előtt értetlenül állunk. Vad vagy és féktelen. Töretlenül ellenállsz minden kínzásnak. Fogvicsorgatva harcolsz az életedért. Lelkifurdalás nélkül megölöd a társaidat, a barátaidat is, ha az érdeked megkívánja... és néha mégis úgy viselkedsz, mint egy olyan teremtmény, akinek szíve van. S ez szokatlan egy orknál.

– És ha ork vagyok? – morogta sértődötten Skandar Graun. – Mit számít az?

– Valójában... semmit! – jegyezte meg Valeron jelentőségteljesen. – A törpék, az orkok, a szürke és fekete tündérek, az elfek, a gilfek, az óriások, a manók és az összes faj mind-mind az emberi faj változatai. Valaha... amikor Mark'yhennont még Mark Yennonnak hívták, s nem tett szert isteni erőre, a világon az ember volt az egyetlen értelmes faj. Ám a mhyori mindent megváltoztatott. Vad mutációk léptek fel, s a különböző csoportok elszakadtak egymástól. Ám ez nagyon-nagyon régen volt. Egy olyan világban, amikor még nem voltak istenek, nem léteztek ördögök, démonok, szládok, sőt még varázslók sem. Egy olyan világban, melyről már a legendák is megfeledkeztek. Egy olyan világban, mely csak egy létsíkot ismert és mindössze három dimenziót... Egy ilyen elképzelhetetlenül fantasztikus világban...

– Hogyan? – Skandar Graun maga volt a megtestesült döbbenet. – Nem létezett mágia? Tréfálsz, nagyuram?

– Úgy nézek ki, mint aki szereti a tréfát? – húzta ki magát Zord Valeron. – Abban a világban még én sem éltem, de beavatottja vagyok a történéseknek, s maga a nagy Bíborszemű Grianath nagyúr mutatta meg az utat, hogyan tekinthetek vissza a távoli régmúltba.

Skandar Graun még mindig nem akarta elhinni. Tanácstalanul nézett Peltárra, aztán vissza Valeronra.

– Nem voltak istenek? Nem létezett Yvorl? Nem létezett Mark'yhennon? Nem lé...

– Mindannyian léteztek – vette át a szót Peltár. – De a mhyori eljöveteléig nem ismerték a mágiát; nem ismerték az isteni erőt.

– Mhyori? – ízlelgette a szót Skandar Graun. – Sohasem hallottam.

Peltár biccentett, mint aki nem is várt mást.

– A mhyori egy sötét erő, mely...

– Később! – vágott közbe Zord Valeron, s Peltár menten elhallgatott. A fekete bőrruhás varázsló csípőre tette a kezét, s szigorúan meredt Skandar Graunra. – Feladatot szabok neked, félvér! Hallhattad, az az ifjú harcos, akit te a Káosz Bajnokának gondolsz, ugyanazon a hajón fog utazni, melyen te. Feladatul szabom neked, hogy próbálj beszédbe elegyedni vele, s amit megtudtál, jelentsd Lendori Peltárnak!

Skandar Graunnak ez új volt.

– Hajón... én? Miféle hajón?

– Ha Lendori Peltár még nem közölte veled, hát most meghallod: holnapután megkezdődik az a hadművelet, melyet hónapok óta Yenhon Szigetének legnagyobb agyai készítenek elő. Mark'yhennon legerősebb hívei megindulnak, hogy dicsőséget szerezzenek uruk nevének. Olyan roppant méretű, átfogó hadjárat veszi kezdetét, melyre még nem volt példa a történelemben. Roppant erőkkel megindulunk...

– A Káosz ellen? – döbbent le Skandar Graun, mert lelki szemei előtt máris megjelent az a mérhetetlen pusztítás, mely egy ilyen akció elkerülhetetlen következménye lenne.

A két varázsló rosszallóan csóválta a fejét.

– Ugyan! – közölte Valeron. – Yvorl és csőcseléke jelen pillanatban még túl erős lenne hozzánk képest. Mi Grooms ellen megyünk, félvér, minden orkok öregapját akarjuk kifüstölni a tanyájából!

– És visszaszerezni a Káosz Szívét! – tette hozzá Peltár.

 

 

5. Az utolsó előkészületek

 

Aznap éjjel Skandar Graun végre nyugodtan alhatott újonnan kijelölt szobájában. Bár Csöcsös Hilgar vetett rá néhány bánatos tekintetet, s több kérdő bődülést is hallatott, Skandar Graun kerek-perec visszautasította, hiába próbálta az óriás asszony bevetni legcsábítóbb bájait.

S bár Peltár Hilgar közvetlen parancsnoksága alá osztotta be Skandar Graunt, most mindketten a Negyedik Kör beavatottjai voltak, s így az óriásasszonynak nem adatott meg a jog, hogy olyan ellentmondást nem tűrően rendelkezzen az ork hím főlőtt, mint azt a Külső Kör bármelyik lakójával megtehette volna. S mint ahogy Skandar Graunnal meg is tette.

Nyugodtan aludhatott hát, moslék helyett igazi sülteket falhatott vacsorára, sőt, még meg is tisztálkodhatott, aminek ork létére igencsak örült. Újabban már ilyesmihez is kezdett hozzászokni.

És reggel nem rugdosták az ajtaját, aludhatott majdnem délig, s a félork kéjesen szundikálva ki is használta ezt a lehetőséget. Úgy érezte, egy évszázad fáradalmait pihente ki ezalatt az egyetlen éjszaka alatt. A kínzások, a Külső Körben töltött két és fél nap emléke mind-mind távoli emléknek tűnt, valami ködös dolognak, aminek egyszer s mindenkorra vége szakadt.

Dél körül járhatott az idő, és Skandar Graun épp azon morfondírozott, hogy fel kellene kelni, és valahol csillapítani korgó gyomra türelmetlenkedését, amikor nyílt az ajtó, és Hilgar behemót teste türemkedett be rajta.

– Felejtsd el! – közölte Skandar Graun ellentmondást nem tűrően, és a rend kedvéért egyértelműen leszögezte. – Köztünk mindennek vége! Hűséget fogadtam Peltárnak. A Negyedik Kör beavatottja vagyok. Nem nyúlhatsz hozzám.

Az óriásasszony olyan bánatos pillantást vetett rá, amilyet csak egy kiseprűzött házőrző kutya tud.

– Méé'? – nyekeregte Hilgar szánalmasan. – Nem teccem neked?

– Nem erről van szó – visszakozott Skandar Graun, mert megsajnálta a behemót nőszemélyt. – Nem vagy te rossz nő, csak éppen... mi ketten nem egyezünk, tudod?

– Méé' nem?

– Többek között azért, mert mint nyilvánvalóan látszik, más fajba tartozunk... Te óriás vagy, én pedig ork. Semmi értelme egy ilyen kapcsolatnak.

– Méé' nincs?

Skandar Graun kezdte unni a magyarázkodást. Hogy van az, hogy mostanában ragadnak rá a nők? Alig bírja lerázni őket. A múltkor Xilanne, most meg ez az együgyű behemót.

– Nézd, Hilgar, ki hallott már olyat, hogy egy óriásnak meg egy orknak közös gyereke születhetne. Enélkül pedig nincs értelme. Nem mondom, ha lehetne gyerekünk, nem utasítanálak vissza...

Hilgar bárgyú képpel nyúlt ruhája redőibe, s roppant mancsában egy embertenyérnyi üvegcse jelent meg. Az üvegcsében olajos, barnás folyadék lötyögött, benne a szivárvány minden színében csillogó, fura buborékokkal! Az óriásasszony diadalmasan rázta meg a löttyöt, és embertelenül ostoba vigyort sikerült hozzá produkálnia.

– Mi a nyavalya az? – kérdezte Skandar Graun gyanakodva.

– Pee'táá' kotyvasztotta! – felelte Hilgar szinte gügyögve. – Varáázsitaa'! – Akkorát csapott domborodó pocakjára, hogy egész teste beleremegett. – Hilgaa' szűűl neked ork kölök...

– Peltár azt mondta, egy ilyen italt készíteni nem könnyű! – képedt el Skandar Graun e váratlan fejlemény tapasztaltán. – Nem érhetett rá, hogy a te kedvedért...

– Nem één kedveméé' – vigyorgott Hilgar. – Peltáá' máásnak csináá'ta. Elkűű'dte Yennon Szigetrőő'... Hilgaa' ee'vette a maradéékot...

– Megloptad a mesteredet? – képedt el még inkább a félork.

– Neki máá' úccse kee'ett vó'na. Gyee' csináá'jj ork porontyot Hilgaa'nak...

Felhajtotta a barnás löttyöt, és egy mozdulattal lerántotta magáról foszladozó gönceit. Anyaszült meztelenül sokat ígérő bamba mosollyal indult meg a félork felé.

Ezt már Skandar Graun sem vette tréfára.

– Ugyanúgy a Negyedik Kör beavatottja vagyok, mint te! – kiáltotta. – Ha erőszakot teszel rajtam, súlyos büntetést kapsz!

– Nem baaj! – búgta Hilgar, és sokat ígérően megemelte otromba fabunkóját, melytől még így meztelenségében sem volt hajlandó megválni. – Hilgaa' csináá' ork poronty...

– A francba! – morogta Skandar Graun, és megadta magát sorsának.

Viszonylag csekély számú fejbevágással megúszta.

 

Már késő délutánra járt az idő, mire Skandar Graun valami szilárd élelemhez jutott. Hilgar mindenben a kedvére tett, s amikor a félork közölte, hogy éhes, amúgy csupaszon rohant valami kaját hozni.

Skandar Graun morogva falt, és fürkésző pillantásokat vetett az óriás nőstényre, aki közben azzal foglalatoskodott, hogy löttyedt hasát babusgatta, és mindenféle kedvességeket nyáladzott rá, mintha máris valami roppant méretű babát hordana benne.

– Ez volt az utolsó alkalom – szögezte le Skandar Graun barátságtalanul.

– Méé'?

– Majd akkor lesz legközelebb, ha én akarom.

Hilgar kutatóan nézett rá.

– Méé'?

– Mert én vagyok a férfi, és jogom van megválasztani, hogy mikor van kedvem és kivel.

– Méé'?

A félork megunta ezt az egysíkú társalgást, és nem szólt semmit. Evett még pár falatot, és nagyot nyújtózott.

Kopogtak az ajtón, és a félork igenlése után egy izmos férfi lépett be. Kék selyemruhát viselt, és alázatosan meghajolt az ágy felé. Skandar Graun figyelmét nem kerülte el, hogy amíg hozzá beszélt, a szeme sarkából a csupasz óriásnőt leste.

– Lendori Peltár nagyúr hívatja Skandar Graun urat – közölte dallamos hangon. S a félorknak röhögni támadt kedve, mivel életében most először szólították úrnak.

A kék öltözetű fickó nem Peltár szobájába vezette, hanem egy hatalmas raktárba, melynek egyik sarkában több tucat nadrág, ing, csizma, szandál, zeke, köpeny, csuha, köntös és más hasonló ruha hevert halmokban, míg a terem többi részét válogatott fegyverek és különféle páncélok foglalták el.

Skandar Graun csak állt, mintha földbe gyökerezett volna a lába. Nem voltak egyedül, a fegyverek között két-három különös kinézetű fickó válogatott. Egy zömök, széles vállú, vörös hajú, vörös szakállas, bikanyakú harcos, egy aszkéta alkatú, hosszúkás arcú, előkelő ruházatú szürkés bőrű tündér, egy acélmellvértes, bronzsisakos törpe, meg két sötét csuhás varázslóféle.

– Peltár nagyúr azt üzeni, válassz ízlésed szerint, uram – mondta a selyemruhás fickó.

Skandar Graunnak nem nagyon kellett felszólítás, máris a fegyverek közt válogatott. A kardokat, lándzsákat figyelmen kívül hagyta, mint érdemtelen eszközöket, de annál nagyobb érdeklődéssel vizsgálgatta a buzogányokat, csatacsillagokat, pörölyöket és más igazi „férfihoz illő” fegyvereket. Leginkább egy igen kegyetlen kinézetű fegyvert nézegetett, mely a buzogány és a balta igen elmés kombinációja volt. Hosszú nyelén tüskéktől meredező gömbölyű fej ült, melyből csőrszerűen lefelé görbülő veszedelmes nyúlvány állt ki, mely hegyes és éles is volt egyaránt.

A félork szakértő szemmel méregette a fegyvert, két kézre fogta, suhintott vele, fél kézzel megpörgette, egyensúlyozgatta, s bár az eredménnyel elégedett volt, mégiscsak visszarakta. Veszedelmes egy szerszám, semmi kétség, de nem illik az ő harcmodorához.

Arrébb lépett, és a jól ismert láncos buzogányok között válogatott. Valamennyi kitűnő fegyver volt, mindegyiket jó karban tartották, nem marta rozsda. Volt ott hosszabb nyelű, rövid láncú, hosszabb láncú, rövidebb nyelű, kisebb golyójú, nagyobb, díszesebb, egyszerűbb, kopottabb, csillogóbb.

Skandar Graun kiválasztott egy olyan láncos buzogányt, ami súlyára, méreteire szinte megszólalásig hasonlított egykori kedvenc fegyverére. Megpörgette, megmozgatta, és nagy megelégedettséggel tapasztalta, hogy az idegen fegyver ugyanúgy viselkedik, mint az elődje. A nyele simán illik a markába, a lánc lazán követi a golyó ívét, és az nem túl súlyos, hogy egy-egy ütésnél kibillentse viselőjét az egyensúlyából; ahhoz viszont elég súlyos, hogy behorpasszon pajzsot, páncélt. S a számos irányba meredező tüskék nem sok jót ígértek az áldozatnak, ha az ütés talál.

Még kétszer megsuhintotta, és elégedetten felmordult. Ez az! Igaz, nem díszes holmi, kissé már kopottas, de hatékonyságában túltesz bármelyiken.

Hirtelen arra lett figyelmes, hogy az acélmellvértes, szakállas, rücskös képű törpe merőn bámulja. Nem barátságtalanul, inkább csak érdeklődve. A fegyverek között válogatók már korábban is szemügyre vették, de egyáltalán nem olyan tekintetekkel, mint ahogy a Külső Körben fogadták. Ezek a harcosok egyenrangúként tekintettek rá, nem botránkoztak meg félork mivoltán, nem fogták be az orrukat, nem húzták el a szájukat. Szakértően méregették, mint egyik harcos a másikat.

A bronzsisakos törpe tekintetében sem volt semmi sértő.

– Mit bámulsz? – röffent oda Skandar Graun érdeklődve.

A törpe a fejét csóválta, és Skandar Graun új fegyverére mutatott.

– Csak azon csodálkozom, testvér, hogy bízhatja egy ilyen tapasztalt harcosnak tűnő valaki az életét olyan satnya holmira.

Skandar Graun felhördült.

– Éppen azért választottam ezt, mert tapasztalt harcos vagyok – morogta.

– Ugyan – recsegte a törpe érdes hangon –, azzal a gyatra nyéllel akarsz, felfogni egy csapást, ha feléd sújtanak? A védekezésre nem gondolsz?

– Minek? – vágott vissza flegmán Skandar Graun. – Az a titka az egésznek, hogy először kell ütni.

A törpe szemmel láthatólag nem sértődött meg a kioktatáson. Szélesen elvigyorodott, és megvakarta krumpliszerű orrát.

– És ha az ellenfeled visszaüt?

– Akinek én ezzel odacsapok, az már nem üt vissza – hencegett Skandar Graun.

A törpe még szélesebben vigyorgott, és egy vastag nyelű, ormótlan baltát húzott elő a háta mögül.

– Kipróbálnám – mondta vérlázítóan. – Hátha én vissza tudok ütni...

A félork mogorván húzódott el.

– Már így is épp eleget öltem Yennon Szigetén.

A törpe hasa rázkódott a röhögéstől.

– Nem verekedni akarok, testvér, csak próbát tenni. Úgy üss, mintha igazán ütnél, érted, de azért mégse annyira. Célozz ahova akarsz, én meg majd kivédem!

Két kézre fogta roppant baltája hosszú nyelét, és védekező pózba állt, Skandar Graun sóhajtott. A jelenlévők mind érdeklődve fordultak feléjük, de senki sem kívánt beleszólni a próbába.

– De vigyázz ám, testvér, mert ha mégis vissza tudok ütni, megcsiklandozom a tar fejedet!

Skandar Graun támadó pózba állt, és meglendítette a láncos buzogányát. Ellenfele laza tartása nem tévesztette meg. Tudta, hogy kitűnő harcossal áll szemben, aki valószínűleg nem egyszer harcolt már láncos buzogány ellen. Most kissé alacsonyan tartja a vaskos nyelet, de ha a fejére céloz, nyilván azonnal feljebb fogja kapni, pontosan kiszámítva, hogy ne a buzogány nyele, de ne is a golyója csattanjon rajta, hanem a lánc, nem sokkal a bütyök alatt. Ha ez sikerül, a törpének akkor már csak egy rántásra van szüksége, és kitépheti a szapult fegyvert ellenfele kezéből. Az lenne ám a nagy tréfa!

Skandar Graun ezt olvasta ki ellenfele vidám tekintetéből egy pillanat alatt, ahogy meglendítette veszedelmes fegyverét, s jókora sunggal a bronzsisak felé sújtott. Pontosan ahogy várta, a törpe bekapta a cselt, és vigyorogva felfelé rántotta védelmét. A félork csak erre várt, és az utolsó pillanatban egy sunyi csuklómozdulattal, iszonyatos erővel lefelé rántotta a már zúgó golyót. Ezzel már nem nagyon tudta eltéríteni röppályájáról, de ahhoz épp eléggé, hogy ne a lánc csattanjon a balta karnyi vastag fanyelén, hanem a kegyetlen, tüskés acélgolyó.

Hatalmas reccsenés. Aztán bronzos koppanás. A törpe dühös ordítása.

A tüskés golyó telibe találta a nyelet, s bár a törpe roppant karizmait megfeszítve ellentartott a csapásnak, a vastag fanyél reccsenve tört kettébe, és a lendülettől alaposan fejbe vágta viselőjét. A bronzsisak nagyot kondult, a törpe megtántorodott, és homlokát felhasította egy szálka. A vasgolyó valamelyest lefékeződve, őt centire suhant el az orrától.

A törpe megroggyant ugyan egy pillanatra, de azon kívül, hogy fegyvere használhatatlanná vált és arca vérzett egy kicsit, nem esett különösebb baja. Törpe szitkokat harsogva földhöz vágta a balta csonkjait, és az acélfokba még bele is rúgott, nagy mulatságára a körülötte állóknak.

Skandar Graun bizonytalanul méregette, nem tudva, melyik pillanatban ront neki a szilaj fickó puszta kézzel, de nem ez történt. A törpe egy pillanat alatt túltette magát a mérgén, és elismerő vigyort villantott a félork felé.

– A teringettét, ez aztán ütés volt!

– Hát, nem nagyon mertem sok erőt vinni bele, nehogy komolyan megüsselek – sajnálkozott Skandar Graun –, de remélem, egyszer majd mellettem harcolsz, és saját szemeddel is látni fogod, milyen az, amikor Skandar Graun igazán odacsap.

A törpe a kezét nyújtotta.

– Alig várom, hogy harc közben lássalak, Graun barátom. Az én nevem Baltás Bodin... bár most inkább Baltátlan Bodinnak lehetne nevezni.

A félork leakasztott a falról egy vaskos láncos buzogányt, és Bodin felé nyújtotta, ám az csak a fejét rázta, és valahonnan a sarokból hozott egy újabb vaskos nyelű baltát a törött helyett.

– Én már csak ennél maradok, testvér. Ismered a mondást: madarat tolláról, törpét baltájáról. Ha bármi segítségre lesz szükséged, csak szólj Baltás Bodinnak, a segítség nem marad el!

Skandar Graun megköszönte, és figyelme a ruhadarabokra terelődött. Ugyanolyan erős és vastag kékesszürke nadrágot választott, mint amilyet a törpe is viselt, s mely úgy tűnt, elég kedvelt lehet Yennon Szigetén, hiszen nagyon sokan viseltek ilyet. Hozzá kék selyeminget és fölé laza bőrzekét. Aztán talált egy tenyérnyi széles, bronzcsatos bőrszíjat, és örömmel csatolta fel, s buzogányát máris rögzítette benne. Fegyverzetét a biztonság kedvéért kiegészítette még két dobótőrrel, bár igazából ezeket a vékony pengéjű, törékeny kis vackokat nem igazán kedvelte. Csak ezután gondolt arra, hogy csupasz lábára valami lábbelit húzzon. Némi habozás után egy hegyes orrú puha bőrcsizma mellett döntött, mely valamivel bokán felül ért.

– Melyik hajón leszel? – kérdezte Bodin, miközben ő egy parittyát vetett alá tépőpróbának. – Remélem, velem a Rendcsinálón! A gyűrűdről látom, hogy te is Peltár vazallusa vagy...

Mintha csak nevének kimondásával idézték volna meg, a kopasz mágus halk pukkanás kíséretében megjelent a csupasz levegőből a terem közepén. Mindenki abbahagyta a munkát, és tiszteletteljesen köszöntötték mesterüket. A törpe és a vörös hajú; zömök harcos csak fejet hajtottak, de az aszkétaszerű tündér és a kék selyemruhás szolga féltérdre ereszkedve nyilvánította ki tiszteletét, a két kisebb varázsló pedig odasietett, és kezet csókolt a jövevénynek.

Peltár magához intette Skandar Graunt.

– Végeztél, barátom?

A félork a díszes lemezpáncélok és címeres pajzsok felé sandított.

– Még nem egészen...

– Azokra nem lesz szükséged. Fogd meg a karom. Visszateleportálunk a fogadószobámba... Ne szorítsd, hé! – szisszent fel.

A félork körül feje tetejére állt a világ, és a következő pillanatban máris Peltár bordó bársonnyal bevont falú szobájában álltak. A mágus az asztalához lépett, és egy finom mívű, aranyozott pikkelypáncél inget emelt fel. Nem is páncéling volt az inkább csak egy mellény-szerűség, mely épphogy viselője mellkasát és hasi részét védte.

– Holnap megindul a hódító hadjárat, és mint tudod, te is velem tartasz. Ezt a vértet kapod tőlem útravalóul.

Nagyon büszkén pillantott ajándékára. Skandar Graun valamivel kevesebb élvezetet talált a szépen csillogó, de haszontalannak tűnő holmi látványában. Vágyódó pillantást vetett hátra a válla fölött, amerre az előbbi fegyvertárat sejtette. Egy jó lemezpáncél...

– Öltsd magadra! – utasította a mágus, és Skandar Graun szótlanul engedelmeskedett.

Könnyedén felcsatolta a laza holmit, s bár tetszett neki az a szépen formált aranyozott oroszlánfej, mely a vért mellrészének közepén domborodott, megállapította, hogy ezt a vékony kis, súlytalan semmiséget valószínűleg még egy erősebb szélroham is komolyan behorpaszthatja. Egy buzogányról nem is beszélve.

– Nem akármilyen vért ez, barátom – mondta Peltár büszkén. – Ne tévesszen meg a kinézete. Ahol verekedned kell majd, nagy meleg lesz, s egy lemezpáncél mit sem érne. Ez ellenben könnyű, szellős, s nem gátol a mozgásban.

– De az ellenfelemet sem sokban gátolhatja meg – morogta a félork, és Peltár elmosolyodott.

– Nem olyan gyenge ez, mint amilyennek kinéz. Kitartóbb, mint egy láncing, s mindamellett meglehetős ellenállással taszítja a varázskardokat és más mágikus fegyvereket...

Skandar Graun újonnan kélt érdeklődéssel szemlélte meg még egyszer az aranyosan csillogó vértet.

– De nem véd az átlagos fegyverek ellen?

A kopasz varázsló szemében mintha huncut fény játszadozott volna.

– Nem. Azok ellen valóban nem véd meg. De ha normál fegyverek ellen mágikus védelemre lenne szűkséged, nem érdemelnéd ki azt a kitüntetést, hogy az én vazallusomként harcolhass.

Skandar Graun erre nem mondott semmit. Végigsimította az aranyló pikkelyeket, és a fém lágynak, langyosnak tűnt, akár egy emberi test.

– És hogy tudd: Lendori Peltár törődik azokkal, akik érte küzdenek. – Kezét a félork mellkasán domborodó oroszlánfejre tette. – Hat igen hasznos varázslatot pumpáltam e befogadó egységbe, melyek végveszélyben talán segítségedre lehetnek. Ámbár... az is lehet, hogy nem. Ezek a varázslatok maguk döntik el, hogy hasznossá tudják-e tenni magukat, s szükség esetén maguktól aktivizálódnak. Azonban van egy, mely mind közül a legerősebb: megidézhetsz egy démont egy szomszédos létsíkról. Mivel a te hatalmad túl csekély egy ilyen démon féken tartásához, nem lehet tudni, mik lehetnek a következményei, ha e démont elszabadítod e világban. Meglehet, azzal kezdi, hogy téged tép szét legelőször... Így hát, ehhez a végső eszközhöz csak akkor nyúlj, ha nincs más választásod! – Hajolj közelebb, és jól jegyezd meg a nevet, amit súgok neked. Sohase mondd ki fennhangon, csak akkor, ha meg akarod idézni! A démon neve: Lensver! A létsík: Cherubion!

 

 

6. Vitorlát bonts!

 

Miután Peltár elbocsátotta, Skandar Graun épp a szállása felé tartott új holmijával, amikor szerencsésen összetalálkozott Baltás Bodinnal és még két cimborájával, egy megtermett barbárral, aki a Gork névre ugyanúgy nem hallgatott, mint bármi másra; meg egy ronda, himlőhelyes képű, kefehajú, vékony embernővel, aki a Stilet névre hallgatott, s hamarosan kiderült, hogy nemcsak az íjjal és a dobótőrrel bánik jól (legalábbis állítása szerint), de az ork sört is igencsak szereti. Mivel az ork sörnek már az említésére is összefutott az ork nyál Skandar Graun szájában, nehéz lett volna visszautasítani azt a meghívást, melyet Gork terjesztett elő viszonylag csekély ünnepélyes keretek között: a közeli kocsmára mutatott, jól hallhatóan megcsörgette övén lógó erszényét, és még jobban hallhatóan nagyot böffentett.

Skandar Graun először azt hitte, Gork nem tud közös nyelven, de mint valamivel később kiderül, a barbár egész tűrhetően tör elég sok nyelvet, csak éppen nem érti, mi szükség a sok fecsegésre, amikor egy-két mozdulattal bármit éppoly jól ki lehet fejezni.

Bodin elmesélte, hogyan ismerkedett meg délután Skandar Graunnal, és ennek örömére csapra ütöttek néhány hordó sört. Attól nem kellett félni, hogy valami is kárba vész vagy megmarad, mert hamarosan kiadós társaság gyűlt össze a kocsmában válogatott harcosok, és még válogatottabb nagyivók, akik szórták a pénzt, és olyan dorbézolás kezdődött, amilyet az eleinte tartózkodó félork még életében nem tapasztalt.

Újdonsült társai jópofa, barátságos fickóknak bizonyultak, senki sem tett megjegyzést ork mivoltára, s annak ellenére, hogy most látták először, ugyanúgy tréfálkoztak vele és ugratták, mint legrégibb pajtásukat.

Skandar Graun próbált barátságos képet vágni, de igazából csak a második hordócska után tudott felengedni. Akkor viszont már nem volt hiba. Az asztalon táncolt Stilettel, aztán valami medvetáncot járt Bodinnal meg még néhány felhevült alakkal, akikkel barátságosan veregették egymást, és sírig tartó barátságot, örök hűséget, igaz testvériséget meg hasonlókat fogadtak egymásnak. Valaki felvágta az ereit, és több társával megkísérelt vérszerződést kötni. Mire valaki bekötözte, majdnem elvérzett a szerencsétlen.

Nagy volt a dáridó. S bár iszonyatos mennyiségű bor, sör, pálinka és sült mócsing fogyott, Skandar Graun legnagyobb csodálkozására senki nem kezdeményezett verekedést. Micsoda mulatság az ilyen?

Megpróbálta rávenni Bodint, hogy csak a tréfa és a barátság kedvéért pofozzanak meg valakit, de a törpe nem állt kötélnek, és felhívta a félork figyelmét arra a becses tényre, hogy Yennon Várában igen jól értenek a kínzáshoz. Ettől Skandar Graun pár percre búskomorságba esett. Elsiratta hajdanvolt ifjúságát, elsiratta hajdanvolt társait, ám arra már nem volt ideje, hogy hajdanvolt józanságát is el tudja siratni.

Tök részegen zuhant az asztal alá. Elég keményen megütötte magát a már régebben ott heverők fegyvereiben és páncélzatában...

 

Bár homályosan tudatában volt, hogy kirángatják az asztal alól, pofozgatják, megpróbálnak lelket verni belé, de igazában csak akkor ébredt fel benne az élet legparányibb szikrája, amikor útra készen sorakozott tegnap esti ivócimborái dülöngő sorai között. A deli harcosok ahányan voltak, mindannyian elég viharvertnek tűntek. Úgy tűnt, valamennyien kivették a részüket a dáridóból.

Skandar Graunnak zúgott a feje, émelygett a gyomra, és kellemetlen ízt érzett a szájában, de csak állt a többiek között, s merengve nézte, ahogy a keleti háztetők fölött lassan kiemelkedik a sápadt nap.

– Figyelem! – hallott egy határozott kiáltást valahonnan elölről. – Levonulunk a kikötőbe. Húzzátok ki magatokat! Úgy vonuljatok, hogy Yennon Szigetének egész népessége büszke legyen arra, hogy ilyen sereget bocsát csatába!

Innen-onnan heves mordulások hallatszottak, és a sorok úgy-ahogy rendeződtek; már nem vert seregnek tűntek, inkább harcba induló zombik és múmiák álmatag seregének.

Skandar Graunt hirtelen megragadta két erős kar, és a félork úgy érezte, kirántották alóla a talajt, pedig csak Hilgar ölelte meg minden szenvedélyével. Könnyes képét Skandar Graun pofájához nyomta, nedves-cuppanós csókot lehelt rá, és nyekergő hangon követelte:

– Puszikáát!

Ez a jelenet még több életet lehelt a vert seregbe, mert innen-onnan vidám megnyilvánulások hallatszottak: főképp durva röhögés.

A félork villogó szemekkel nézett körül, de a cuppogó Hilgar roppant méretű szája és nyelve elől nem tudott menekülni.

Hirtelen kürtszó harsant.

– Indulás! – vezényelt valaki.

Hilgar elengedte a félorkot, és kilépett a sorból, hogy ne zavarja a menetet. Skandar Graun csodálkozva pillantott vissza. Mi az, Hilgar nem jön? Tegnap este a kocsmában azt beszélték, hogy a Harc Kasztjának teljes Negyedik Köre útra kel – és ebbe Hilgar is beletartozik. Méghozzá meglehetősen előkelő helyen.

A félork másnaposságtól rogyadozó lábbal lépkedett, s zavart tekintetét nem tudta levenni a hangosan bőgő óriásasszonyról. Hogy vinné el a rossz nyavalya!

A behemót nőstény félreérthette Skandar Graun motyogását, mert kitárta ormótlan karjait a távolodó felé, és utána bömbölte:

– Taláá'kozunk a hajóón!

Nem azokon a keskeny lépcsőkön vonultak le a kikötőhöz, melyen Skandar Graun egyszer már megtette az utat a Külső Körbe, oda-vissza, hanem egy széles, kőlapokkal borított, egyenletes úton. A házak ablakai rendre kitárultak a nagy zörgésre, csattogásra, és az iszonyatos fejgörcsöktől, másnaposságtól gyötört, sereg megemberelte (megtörpélte, megorkolta) magát, és elszántan lépkedtek a távoli tengerpart felé.

Végig éljenzés és kiabálás kísérte útjukat, s most, hogy már Skandar Graun szeme is kezdett kinyílni a hűvös reggeli szélben, elismerően pillantott végig magukon.

Hát, igen, nem akármilyen sereg volt ez! Lehetett rajtuk mit bámulni! Az ő csapatuk ment legelöl. Több, mint ötven harcos; főleg emberek, de akadt köztük néhány törpe, vagy két-három tündér, ugyanennyi elf és három-négy barbár is. No meg egy egész félork.

Skandar Graun a tegnapi mulatozás alatt a legtöbbjükkel megismerkedett. S bár még mindig eléggé zúgott a feje, egy-egy név beugrott.

Az az aranymellvértes, peckes járású törpe ott az élen Balgoral Domin, egy igazi törpe herceg, s mellette az a sanda pillantású vékony kis fickó Tigrisszem, valamivel hátrébb Acélkezű Glundel, Vörös Ragnar, a hímlőhelyes Stilet, az az aszkétikus tündér, Aragon di Stago Palma, ott van Gork, a kevés beszédű barbár, Baltás Bodin egy másik törpe társaságában, akit tegnap este Edrigónak szólított, s ott a többiek, csupa-csupa félelmetes külsejű, zord, harcedzett harcos... alig-alig rogyadozó lábakkal, zord, ünnepélyes ábrázattal.

Skandar Graun hátrapillantott, és egy hasonló méretű csapatot látott, s az élűkön egy gyöngyökkel kivarrt mentéjű, varkocsba font hajú, aranyozott sisakot viselő férfi lépkedett. Ékes Maragor volt ő, a Harmadik Kör szekundánsa, s serege mögött nem sokkal lemaradva menetelt Gomirron-Rhyllan és csapata.

Skandar Graun többször is hátralesett a válla fölött, s villogó pillantásokkal próbálta felfedezni a tömegben az átkozott vén varázslót, aki kínzásait okozta. Buzgón remélte, hogy előbb-utóbb találkozhat még vele. Szemtől szembe.

Biztató, búcsúztató kiáltások kísérték őket útjukon, és Skandar Graun elcsodálkozott, milyen hamar leértek a Külső Körbe. Itt valamelyest lassult az iramuk, mert az itteniek nem elégedtek meg azzal, hogy a házuk ablakából, ajtajából integessenek, hanem lejöttek a szűk sikátorokba, hogy közvetlen közelről láthassák a hadba vonuló hírességeket, akik legtöbbjét csak hírből ismerték. De hogy jól ismerték őket, affelől nem volt kétség; a felröppenő kiáltások, egy-egy ámulva kiejtett név ékesen árulkodott.

– Odanézz! Az ott Tigrisszem!

– Az meg csak Shindon Mirk lehet, a Tűzzabáló!

– Vörös Ragvar!

– Bodin, a törpe!

Skandar Graun miközben nézelődött, hirtelen egy ismerős alakot fedezett fel. Gavron, a munkavezető hajlongott az elhaladó menet előtt alázatosan, és folyamatosan üdvözlő szavakat ismételgetett. És ekkor megpillantotta a félorkot. Leírhatatlan látvány volt, ahogy szinte a földig hajolva felfelé pislogott, és a száját is eltátotta meglepetésében.

– Üdv néked nagyu...

– Vigyen el az őrdög! – morogta rosszkedvűen Skandar Graun, és kiszámított mozdulattal port rúgott a fickó képébe.

– Kö... psz... szönöm, nagy... pszfij... uram! – köpködte a port alázatosan Gavron, és hajlongott tovább.

– Ezt miért csináltad? – kérdezte Bodin, aki, most hogy csak kettesével fértek el a bámészkodóktól eltorlaszolt, szűk sikátorban, mellette lépkedett.

Skandar Graun vállat vont, és nem szólt semmit. Ő sem tudta. Egyszerűen jólesett neki, és kész.

Döngő léptekkel vonultak fel a kikötőben várakozó kétárbocos hajóra, a Rendcsinálóra, és fekete páncélt viselő harcosok kijelölték számukra a szállásukat. A fedélközben függőágyak vártak rájuk. Skandar Graun nyolc-tíz ilyen komor tekintetű, fekete páncélos fickót számolt össze hirtelenjében, s parancsnokukban Ywerdet ismerte fel...

– Itt vagy, te nyavalyás? – morogta magában, de a fiatal harcos az indulási előkészületekkel foglalatoskodott, és észre sem vette a félorkot. Legalábbis úgy tett.

Hamarosan érkezett Peltár, s mögötte a behemót óriásasszony, a varázsló roppant tengerészládáját cipelte a vállán.

Szóval mégis jön Hilgar is!

Skandar Graun aggódva nézte az eget. Egy szellő se rezdült, s az óceán sötét vize mozdulatlanul terült el alattuk. S ami még aggasztóbb volt, hogy az ő ötvenegynéhány fős csapatukon, Ywerd nyolc-tíz fekete mellvértesén, meg vagy három-négy sötét kámzsás varázslón, no meg Peltáron kívül senki más nem masírozott fel a hajó fedélzetére, a lentebbi evezős fedélzet üresen tátongott, és már bevonták a hajópallót a partról.

– Megette a fene, ha eveznünk kell a Kondor Birodalomig! – aggályoskodott.

Baltás Bodin csak röhögött.

– Ettől ne tarts, testvér!

És valóban, mintha csak a végszóra várt volna, amint Ywerd fekete vértesei felhúzták a horgonyt, a vitorlák maguktól kibomlottak (nem is akárhogy, hanem szép szabályosan, mintha láthatatlan matrózok rendezték volna el a nagy, fekete lepedőket) – feltámadt a szél! Erős, határozott déli szél volt, mely belekapaszkodott a vitorlákba, és észak-északkeletnek repítette a kétárbocost.

Skandar Graun nagyot nyelt.

– A mindenit!

– Mi baj van?

– Nincs senki a kormánynál!

– Annyi baj legyen, cimbora. Ne félj, nem tévedünk el, ez egy ilyen hajó.

Skandar Graun csak morgott valami olyasmit, hogy a fene se látott még hajót kormányos nélkül, de mivel a kétárbocos meglehetősen céltudatosan haladt a célja felé, nem öntötte hangosabb szavakba aggályait.

A szél fújt, és igaz, hogy a hullámok közel s távol rezzenéstelenek voltak, a hajó egyenletesen siklott előre, mintha valami láthatatlan erő vontatná.

Skandar Graun egy darabig a függőágyában heverészett, és próbálta kialudni a mámorát. Aztán a többiekkel együtt kiadósan megreggelizett, és ismét heverészett. Úgy tűnt, egyéb dolga se lesz egész úton.

Ebben azonban tévedett. Tigrisszem és Acélkezű Glundel közvetlenül ebéd után felterelték az egész társaságot a tatfedélzetre, és párokra osztva gyakoroltatták őket. Skandar Graun örömmel fogadta a testgyakorlást. Már csak azért is, mert hosszú pihenője alatt kissé kiesett korábbi formájából, és a láncos buzogány sem mindig úgy forgott a kezében, ahogy szerette volna.

A gyakorlatozásban Hilgar nem vett részt, karba tett kézzel nézte, mit művelnek a többiek, és néha fennhangon röhögött. Aztán a móka végeztével anyáskodva megölelte az izzadtságtól csurom nedves Skandar Graunt, aki lassan már kezdett hozzászokni a gondolathoz, hogy ettől a nősténytől már sohasem szabadul.

Arra számított, hogy a vacsora után ugyanolyan féktelen mulatozás veszi kezdetét, mint előző este, ebben azonban nagyot tévedett. Mindenki kapott ugyan a kiadós sültje mellé egy korsó mézsört, de nem többet, és senkinek sem támadt olyan gondolata, hogy repetát kérjen.

Egyenletesen siklottak, és bár a tenger továbbra is mozdulatlan maradt, őket kitartó szél hajtotta előre. A félorknak nem kellett sokat töprengeni rajta, hogy rájöjjön, meghajtó erejük mágikus jellegű lehet. Ezt támasztotta alá az a tény, hogy a fekete csuhás varázslók egymást váltva fel-alá járkáltak a fedélzetén, a vitorlákat lesték, mormolgattak, és különös mozdulatokat tettek.

A napok rendszeres testgyakorlással és pihenéssel teltek. Hilgar csak ritkán tűnt fel, Peltár kabinjának előterében aludt, és hűségesen őrizte gazdája nyugalmát. S bár olykor-olykor biztató és csábtalan pillantásokat vetett a félorkra, nem követelt kedvesétől éjszakai testgyakorlást. Erre nem is nagyon lett volna hely vagy alkalom.

Hamarosan szóbeszéd szinten kezdtek kibontakozni a terv részletei is. Grooms birodalma Gerondar déli részén fekszik, a hatalmas kontinens dél-délkeleti irányba mutató csúcsú háromszögén. Yennon Szigetéről három hajó indult útnak. Peltár, Maragor és Gomirron-Rhyllan hajója. A három hajó kirakja őket Gerondar partjain. Ők nyugaton szállnak partra, Maragornék csapata a déli csücsöknél, Gomirron-Rhyllanék pedig keleten. A Kondor Birodalom valaha emberek lakta vidék volt. A lakosság kétharmada még mindig ember; ork hódítóik uralma alatt nyögnek. Nem hordhatnak fegyvert, és szolgákként élnek. A partra szállók három irányból megindulnak a szárazföld belseje felé, behódoltatják a közbeeső városokat, elzavarják az ork urakat, a felszabadított emberekből sereget gyűjtenek, és egy végső ostromban találkoznak Groomarnál, hogy kiűzzék, Groomsot a fészkéből.

Skandar Graunnak határozottan tetszett a terv, mely bár egyszerű volt, de igen hatékonynak tűnt. Alig várta már, hogy meginduljanak. Ötven ilyen fickó, mint ő meg a többiek, egész városokat söpörnek el percek alatt...

Skandar Graun a tartalmas együttlét alatt egyre jobban megkedvelte újdonsült társait, s a kiadós gyakorlatozás közben megtanulta tisztelni a képességeiket is. Nem akármilyen fickók voltak! Válogatott fenegyerekek, harcedzett veteránok, bivalyerős harcosok, fantasztikus ügyességű íjászok.

Nagyrészűk gyorsabb és mozgékonyabb volt, mint Skandar Graun, aki pedig nem, az erejével tett túl rajta. A félork már-már kezdte kellemetlenül érezni magát közöttük, mert nem szokott hozzá, hogy mindenki különb legyen nála valamiben. Még Baltás Bodin is, akit ismerkedésükkor alaposan megleckéztetett, gyakorlás közben – pusztán baráti alapon – alaposan visszavágott. A félork súlyos teste nem egyszer döndült a fedélzeten birkózás közben.

S ami Skandar Graunt leginkább meglepte, hogy a himlőhelyes képű Stilet, aki szemkápráztatóan fürgének és halálosan pontosnak bizonyult, ha a késdobálásra került a sor, s a kardot ördöngősen forgatta, keszeg alakja ellenére alig-alig volt gyengébb, mint a bivalyerős, duzzadó izmú férfiak.

Peltár csak egyszer mozdult ki a kapitányi kabinból, akkor is csak néhány percre, amíg végigsétált a fedélzeten.

Ywerdet sem lehetett látni, pedig fekete vértesei felváltva járkáltak a hajón, ellenőrizték a rakományt, kiosztották az ételadagokat, s az apróbb részletekről gondoskodtak.

Egy este azonban, amikor Skandar Graun kisétált a fedélzetre, hogy elalvás előtt friss tengerí levegőt szívjon, meglepetve ismerte fel a tatfedélzet felől hallatszó sipítós hangot. Timakrisz sipítozott, Ywerd beszélő varázskardja.

– Miért kell nekem örökösen kussolnom? Unom már, hogy állandóan tartanom kell a szám...

– Nincs is szád – jegyezte meg Ywerd szórakozottan. A korlátnak támaszkodott hanyag tartásban, és kardját a combján nyugtatta.

– Szerinted. Szerintem viszont van. Minden kardnak van szája, csak az emberi szem nem látja. Ha kard lennél, igenis tudnád, hogy hol a szád.

A fiatal harcos sóhajtott.

– Szerencsére nem vagyok az.

– De még mekkora szerencse! – tódította Timakrisz. – Még a hüvelybe se találnál bele!

– Meglehet – mondta Ywerd, és a tenger felé nézett.

Egy darabig egyikük sem szólt, aztán hirtelen a kard sipítós hangja hallatszott.

– Nézd, kijön itt... a jó büdös Skandar Graun!

Ywerd villámgyorsan perdült meg, és a settenkedő félorkra meredt.

– Megvagy! – csapott le rá Skandar Graun diadalmasan. – Ywerd vagy, ne is próbálj átverni!

A fiatal harcos egy pillanatra merengve nézett a félorkra, kardja markolatán kissé összeszorult a keze, és Timakrisz csodálkozva kérdezte:

– Csak nem akarod tán leszúrni? Egy ilyen régi havert...

Skandar Graun összeráncolta a homlokát, és komoran meredt az ifjúra. A következő pillanatban nekitámad? És nála nincs itt a buzogánya!

Azonban az ifjú szorítása elernyedt a kardmarkolaton, és kurta mozdulattal elrakta fegyverét. Arcán szarkasztikus mosoly jelent meg.

– Szóval, újra találkoztunk, félvér...

– Igen, és tudom, hogy te Ywerd vagy!

Az ifjú flegmán vállat vont.

– Szólíthatsz így is, ha kedved tartja, de akár Ylmornak is... de jobb szeretném, ha inkább sehogy sem szólítanál.

– Te a Káoszt szolgálod!

– Csak annyira, mint te, félvér. Vagy talán megtagadtad Yvorlt?

– Ywerd vagy, a Káosz Bajnoka, Derek Cuman személyi testőre...

– Ylmor a valódi nevem, a Sötét Kaszt Harmadik Körének beavatottja vagyok, Daerk személyes megbízatását teljesítettem a Káoszfellegvárban, a főpap szolgálatában. Igaz, az ő parancsára mentem utánad a Limbóra... de valójában az eredeti feladatomat teljesítettem. Ylmor vagyok, Mark'yhennont szolgálom. Minden mást felejts el!

Skandar Graun kutatóan nézett az ifjúra.

– És ha valójában mégis inkább Derek Cuman embere vagy, s a Káoszt szolgálod? Vagy kettős játékot űzöl...

Ywerd (vagy Ylmor?) egy pillanatra behunyta a szemét, aztán kinyitotta, a vállára terítette denevérszárnyú, fekete köpenyét, felállt, és elhessegette a levegőt az arca elől.

– Menj az utamból, ork, bántja a szagod az orrom!

Skandar Graun levegő után kapkodott. Az az Ywerd beszélne így, aki a Limbón többször is az életét kockáztatta érte.

– Hű társam voltál... mindenben segítettük egymást...

– Az Ywerd volt – felelte az ifjú. – Viszont Ylmor nem áll szóba mindenféle jöttmentekkel.

Maga köré tekerte a köpenyét, és elsietett.

Skandar Graun nehéz lélekkel nézett utána. Régi barátai közül egyedül Ywerd maradt meg, s most már ő is végleg megtagadta.

 

Az utazás tizennyolcadik napján maga Peltár hivatta be magához Skandar Graunt. Nem volt ez meglepő, hiszen a neves mágus már előző nap mindenkivel személyesen elbeszélgetett, és külön-külön kiszabta a feladatokat. A félork hallott ugyan erről is pár suttogva elhangzó információt, de nem nagyon értette az összefüggéseket.

Peltár udvariasan fogadta, és hellyel kínálta, aztán azonnal rá is tért a beszélgetés céljára.

– Mint bizonyára tudod, hadjáratunk célja nem csupán területszerző hódítás, a Káosz Szívének megszerzésére irányul, és ugyanakkor Grooms megsemmisítésére vagy foglyul ejtésére is.

Skandar Graun érdeklődve hallgatta, de ennél a pontnál kényelmetlenül megrezzent.

– De hát Grooms isteni hatalommal bír...

– Elfogását személyesen Mark'yhennon urunk fogja intézni. Máris igen erőteljes mágikus pecsét zárja le Groomart; olyan erős, hogy még Grooms sem egykönnyen tudná átlépni. S ha mégis megkísérelné, ereje nagy mértékben megcsappanna, mire leküzdené az akadályt. De miért is próbálkozna ezzel, hiszen Groomarban, saját várában sokkal inkább biztonságban van, mint bárhol másutt a világon.

Skandar Graun merengve nézett maga elé. Ez a lehetőség, hogy a hadjárat ily nagymértékű, valahogy elkerülte a gondolatait. Azt hitte, egy jó kis verekedésről lesz szó, egy-két nagyobb összecsapásról, és kész. Grooms, látván alattvalói kudarcát, elmenekül valami másik erődítménybe vagy másik létsíkra, és onnan szövögeti majd tovább a fondorlatait ellenségei és szövetségesei ellen. De nem! Mark'yhennon végső leszámolásra készül!

– A hadjárat előkészületei már hónapokkal ezelőtt megkezdődtek – magyarázta a kopasz mágus. – Kósza Kiant'h hívei széltében-hosszában ellepték a Kondor Birodalmat, információkat gyűjtöttek, lázítottak, és elégedetlenséget szítottak. A rabigában tartott emberek között oly mértékű az elégedetlenség, hogy több kisebb városban máris heves összecsapásokra került sor. Grooms birodalma olyan, mint egy időzített tűzgolyókkal megtöltött hatalmas hordó. Ha aktivizálódik, iszonyatos lesz a hatás... Időközben Harcias Gromard kígyópapjai ellepték északot, feltüzelték a törpéket meg a havasi barbárokat, és délen megtámadták a határokat. Néhány helyen máris betörtek az orkok birodalmába, fosztogatnak, rabolnak, a határmenti falvakat dúlják. Grooms erős seregeket összpontosított az északi határ mellé, mely jelenleg kettévált, hogy egyszerre számoljon le a Vashegyek törpéivel északnyugaton és a havasi barbárokkal északkeleten. – Peltár egy álványon álló részletesen kidolgozott térképhez lépett, és ott mutatta a hadjárat eseményeit. A térkép Gerondar háromszög alakú alsó földrészét ábrázolta, melynek tompa csúcsa kissé délkelet felé mutatott, s legkeskenyebb pontján alig lehetett több a szélessége húsz mérföldnél. S a háromszög alja, ott ahol a kontinens jelentősen kiszélesedett, és szétterült nyugati illetve keleti irányba, mint egy hatalmas, kiloccsantott agyvelő, két-háromezer mérföld lehetett, s zord hegyvonulat választotta el a kontinens nagyobbik részétől. S a Kondor-hegység és Gerondar déli csücske között a távolság megint csak háromezer mérföldhöz közelített. Ezt a roppant területet igyekeztek ők most meghódítani.

– Most kerül sor a hadművelet második szakaszára – folytatta Peltár. – Mi nyugaton szállunk partra, Maragor csapata délen, Gomirron-Rhyllan.pedig keleten. Először a partmenti településeket hódítjuk meg, elűzzük az ork urakat, felszabadítjuk és felfegyverezzük az embereket, sereget gyűjtünk belőlük, aztán tovább haladunk a szárazföld belseje felé. Groomar alatt bevárjuk a Maragor és Gomirron seregét, és Grooms várát ostromba fogjuk. A külső harcokat a Harmadik Kör bevatottjai irányítják. Ugyanekkor a Második Kör nagyurai... vagyis Kósza Kiant'h, Zord Valeron és Harcias Gromard Bíborszemű Grianath vezetésével lerombolják Grooms tornyának védőmágiáját. S ekkor jelenik meg a nagy Feketebotos Mark'yhennon, hogy személyesen bánjon el az orkok istenével.

Skandar Graun elégedetten bólogatott. Ezeket a részleteket korábban hallotta, de csak most állt össze benne a teljes kép.

– A mi elsődleges feladatunk a partra szállás, és a partmenti települések, kisebb városok behódoltatása. Százötven települést kell felszabadítanunk, s tizenötezer harcost felszerelnünk... Nem hiszem, hogy ennél a feladatnál problémákba ütközünk, hiszen ti, a Negyedik Kör beavatottjai valamennyien verhetetlen harcosok vagytok...

Skandar Graun egyetértően bólogatott.

– Ha mi ötvenen nekimegyünk egy városnak, percek alatt megtisztítjuk az orkoktól...

Peltár csodálkozó pillantást vetett a lelkes félorkra, aztán szórakozott mosoly terült szét az arcán.

– Úgy látom, nem egészen értetted meg, barátom. Kissé hosszú időbe telne, míg városról városra vonulva mind a százötvenet felszabadítanánk... már csak azért is, mivel erre a feladatra holnaptól számolva mindössze hat nap áll rendelkezésünkre.

Skandar Graun még a száját is eltátotta.

– Hiszen akkor... tizen... izé... huszonhárom várost kellene elfoglalnunk naponta!

– Huszonötöt – javította ki Peltár ami kivitelezhetetlen lenne, ha ezt a módszert követnénk.

Hatásszünetet tartott, és a félork tátott szájjal meredt. rá. A varázsló a térkép felé intett, melynek a partján apró, piros ikszek sorakakoztak egymástól nagyjából egyenlő távolságra.

– Nem egy helyen szálltok partra. Mindenki más-más ponton. Minden egyes harcosnak az a feladata, hogy egymaga végigjárja a számára kijelölt három várost, és önnön erejéből behódoltassa azokat, s együttesen legalább száz főből álló sereget toborozzon.

Skandar Graun elképedten szisszent fel.

– Azt akarod mondani, hogy teljesen egyedül besétálok egy városba, és elfoglalom?

Peltár bólintott.

– Ha nem lennél rá képes, nem választottalak volna be a vazallusaim közé. Meg tudod tenni, barátom. Mindamellett csak az első városnál leszel egyedül, a másodiknál már támogatni fog az előző helyen toborzott sereged.

A félork kezdett megbarátkozni a gondolattal, hogy Peltár tényleg komolyan gondolja ezt az egészet. Végtére is, csak első hallásra tűnt képtelenségnek! Véghez vitt ő már ennél különb tetteket is. Hogy csak egy példát vegyünk: ki volt az, aki annyi veszély közepette megszerezte a Káosz Szavát?

– A varázslataim? – tört ki belőle a kérdés.

Peltár elmosolyodott.

– Ezért hívattalak. Részben feloldom azt a béklyót, melyet Gomirron-Rhyllan rakott rád. A partraszállás holnap kezdődik. Ma este imádkozz, barátom, és memorizáld a varázslataidat, ha emlékszel még rájuk... – Elmosolyodott. – De ne Yvorlhoz imádkozz, hanem Mark'yhennonhoz, mert már csak tőle várhatsz segítséget.

Skandar Graun sandán pillantott a vigyorgó mágusra.

– Mit jelent az, hogy csak részben?

– A Káosz Szavát természetesen nem használhatod, még a Rend érdekében sem! Így agyad azon részét, hol ez a varázslat rejtőzik, továbbra is béklyó köti. E béklyót leszedni ne is próbáld! Nem fog menni. Csak akkor szabadulsz meg tőle, ha én feloldom... vagy ha én meg Gomirron-Rhyilan mindketten meghaltunk... Lépj közelebb!

Skandar Graun engedelmeskedett, Peltár a homlokára tette a kezét, és érthetetlen szavakat mormogott. A félork kissé megszédült, de csak kissé, és amikor magához tért, csodálkozva tapasztalta, hogy egy idegen táj igen határozott emléke rajzolódik ki az agyában. Egy mocsaras, buja növényzetű tájé, ahol még sohasem járt, de mégis minden jellegzetesebb pontját ismerni látszott.

– Egyúttal elhelyeztem a fejedben az útvonalad térképét is – magyarázta a varázsló. A legkülső város, amit fel kell szabadítanod, Hergodor, félnapi útra van attól a ponttól, ahol partra szállsz. Onnan szintén körülbelül félnapnyira található Khimal Imoram városa, s onnan háromórányira Thelessina. Az ötödik nap végére meg kell hódítanod ezt a három települést, legalább száz katonát toboroznod, és Thelessinában állomásoztatnod őket. Ebben segítséget kapsz majd. Thelessinában jelentkezik nálad valaki, aki az én gyűrűmet viseli... hasonlatost ahhoz, mint ami a te ujjadon van. Ő majd segít a sereg elszállásolásában és étkeztetésében, és gondoskodik róluk, amíg te jelentést teszel és megkapod az újabb utasításokat. A hatodik napon kell visszatérned pontosan arra a helyre, ahol partra teszünk, és pontosan a napnak abban a szakában. Bevárod a hajót, és jelentést teszel arról, hogy mentek a dolgok. Nekem. Csak nekem személyesen! És pontosan meg kell mondanod, hány fegyverre és milyen felszerelésre lesz szüksége az általad toborzott seregnek. Ez a szám legyen minél kisebb! Szerezzetek fegyvereket az orkoktól, vagy csináljatok abból, amiből tudtok. A fegyverek és a felszerelések odaszállításáról én fogok gondoskodni. E jelentéstételkor fogom majd meghatározni a további feladataidat... – Peltár kutatóan nézett rá. – Pontosan megértetted?

Skandar Graun habozott, mielőtt megkérdezte volna.

– És ha nem sikerül időben teljesítenem a feladatom?

– Az szégyenteljes kudarc lesz... A hatodik nap adott napszakában mindenképpen meg kell jelenned jelentéstételre! Ha ezt elmulasztod, árulónak tekintelek, és nem kezeskedem a sorsod felől. Ne feledd, hogy a hatalmamban vagy...

Mióta hűséget fogadott a varázsiónak, az most emlékeztette első alkalommal erre a tényre, és ez elég érzékenyen érintette Skandar Graunt, de nem szólt rá semmit.

– Ha esetleg valami nem várt esemény jönne közbe, mely akadályoztat a feladat végrehajtásában... mondjuk túl nagy erők állomásoznának valamelyik városban... vagy esetleg erőteljes varázslókkal kerülsz szembe... vagy ilyesmi... akkor azonnal tégy jelentést róla! A Rendcsináló a part mentén fel-alá fog cirkálni igen szigorú időbeosztással. Pontosan kétnaponként fog elhaladni azelőtt a pont előtt, ahol megkezded küldetésedet, és egész a part közelébe jön. Ha jelentenivalód van, csak jelezned kell, és a partra megyek hozzád. De ezt csak akkor tedd, ha valami komoly problémával kerülsz szembe! Ne késleltess feleslegesen bennünket! Megértetted?

Skandar Graun bólogatott, aztán hogy kezdte egyre tisztábban látni maga előtt a tennivalóit, elvigyorodott.

– Erre nem fog sor kerülni. Pontosan hat nap múlva azt fogom jelenteni, hogy a sereg készen áll.

Peltár elégedetten bólintott, és még egyszer az állványon lévő térképre pillantott.

Az utolsók közt fogod elhagyni a hajót, nem sokkal pirkadat után. Délre Hergondorban lehetsz. És még valami... ha az ötödik nap előtt bevégezted a feladatod, és felvetted a kapcsolatot az ügynökömmel Thelessinában, menessz hírvivőt a két szomszédos városba: Marenarba és Kalimothba, hogy jelezd az északi és a déli társadnak, hogy sikerrel jártál. A déli társad Thomin Yorath lesz, tehát ő száll partra előtted, északon pedig Baltás Bodin lesz a szomszédod, ő félórával utánad lép partra. Ők is hírvivőt fognak küldeni hozzád, amint végeztek, és mielőtt visszaindulnál a tengerpartra, hogy a hatodik napon jelentést tégy nekem, győződj meg róla, hogy a szomszédaid hírnökei megérkeztek-e. Ha valamelyik társad segítséget kér, és te úgy ítéled meg, hogy tudsz neki segíteni a jelentéstétel előtt, bízd a seregedet az ügynökömre, és tedd, amit tenni tudsz. Csak egyedül mehetsz, a katonáidat erre nem használhatod. Elég érthetően beszéltem?

Skandar Graun bólintott, és savanyú pillantást vetett a térképre, melyen apró körök és feliratok jelölték a meghódítandó városok helyét. Nem tűntek közelinek egymáshoz.

– A verekedés rendben – motyogta –, csak ne kellene ennyit kutyagolni!

– Nem kell. Kapsz egy khentát.

 

 

7. A hódító

 

A partraszállások nem sokkal hajnal előtt megkezdődtek. A nap még nem kelt fel a hullámok fölött, de valami halovány vörös sáv már befestette az éjszaka sötétjét, amikor sötéten felderengtek a kontinens partjai.

Elsőként Tigrisszem, a méltóságteljes, fekete bőrű elf harcos szállt be a csónakba, melyet Ywerd két fekete vértese hajtott előre nagy evezőcsapásokkal. Nem kellett nagy távolságot megtenniük, mert a kétárbocos merészen közel ment a parti sziklákhoz:

Minden harcos a korláthoz tódult, és egyesek komoran bámultak a távozó elf után, mások biztató vagy tréfás szavakkal köszöntek el tőle.

A csónak egyenletes tempóban suhant kifelé, mintha nemcsak az evezősök, de mágia is hajtaná, és orra hamarosan felszaladt egy homokosabb fövenyre. A homályban már alig látszott a partra szálló harcos, s ő nem is vesztegette az idejét, hogy búcsút intsen társainak, vagy hátranézzen. Egy szempillantás alatt beleolvadt a sötétségbe.

Hilgar, aki roppant karját gyengéden a korlátnak préselt Skandar Graun nyakában nyugtatta, mély hangon felmordult, és puszta szeretetből megszorította kissé a félork nyakát, ezzel fejezve ki izgalmát. Skandar Graun az eltelt idő alatt úgy megszokta már ezt a durva bizalmaskodást, hogy észre sem vette. Az eltűnő elfet bámulta, mert úgy látta, mintha hirtelen egy hatalmas élőlény vetette volna rá magát Tigrisszemre.

Megdörzsölte a szemét, de addigra már végképp semmit nem látott.

Jó félóra múltán egy bikanyakú, bőrvértes ember következett, egy bizonyos Verdor. Már-már megvirradt, és amikor a csónak partot ért vele, a hajóról jól látszott, ahogy Verdor egy fürge ugrással ugrik ki a homokba. A harcos fura mozdulatot tett a kezével, s mintha csak a földből nőtt volna ki, egy roppant testű madár jelent meg előtte. Pontosabban nem is madár, hanem valami madárfejű, két lábon járó szörnyeteg, mely jóval nagyobb testű volt, mint egy ló. Verdor felkapaszkodott a „lény” hátára.

– Mi a nyavalya az? – morogta Skandar Graun.

Baltás Bodin csodálkozva pillantott rá.

– Te nem ültél még khentán?

– Ez a khenta?

– Sokkal teherbíróbb, mint egy ló, s bár kissé lassúbb, csatában valamivel hasznosabb.

Skandar Graun elképedt.

– Itt él a Kondor Birodalomban?

– Ugyan. Valami másik létsíkról hozták őket.

– Akkor... hogy kerül épp ide?

Bodin csak mosolygott.

– Majd meglátod.

Egymás után szálltak partra a félelmetes harcosok, és egy idő után megszűnt a korlátnál a tolongás; egyrészt egyre kevesebben lettek, másrészt elvesztette érdekességét a mutatvány. A partra szállók mindegyike előtt megjelent egy ilyen khenta, és ők azonnal lóra kaptak. Nem vesztegették fölöslegesen az időt.

S a félork hamarosan rájött, honnan kerülnek elő ezek a roppant méretű hátasok. Peltár kinn állt a fedélzeten, minden indulót ellátott még néhány utolsó utasítással, aztán egy ujjnyi szobrocskát nyomott a markába. A szobrocska egy pici khentát ábrázolt. Ezt vágták földhöz a harcosok, s ezek nőttek meg hirtelen nagyra. No persze, mágia!

Skandar Graun délután aludt egy keveset, aztán amikor felkelt, félrevonult egy magányos zugba, és imádkozott.

– Adj erőt, Yvorl... – kezdte, aztán hirtelen észbe kapott. – Bocsáss meg, Mark'yhennon! Hozzád imádkozom. Adj erőt és hatalmat, hogy agyam képes legyen befogadni ama nevezetes igéket...

Rövid töprengés után Parancsvarázst, Mozdulatlanságvarázst, Tűztől Védő Varázst, Hidegtűrő Varázst, Mágikus Ellenvarázst, Tudati Ellenállóvarázst préselt az agyába, és mivel úgy tapasztalta, hogy még maradt az agyában egy csekély hely, Étel-Ital Teremtése Varázst is memorizált.

Amikor befejezte, és épp hálát adott Mark'yhennonnak, hogy megsegítette, s megnagyobbította agya befogadó képességét – hiszen immár hét varázslat lapult az agyában –, hirtelen árnyék vetült rá a csillagok fényénél. Ywerd fekete köpenyét lebegtette előtte a szél.

– Kihez imádkoztál, félvér? – kérdezte gunyorosan a fiatal harcos. – A mi urunkhoz, a nagy Mark'yhennonhoz... vagy talán Yvorlhoz?

Skandar Graun baljóslatúan emelkedett fel.

– Te kihez szoktál?

Az ifjú csak nevetett.

– Én senkihez. Nem vagyok pap, és nem kenyerem az ájtatoskodás. De ha arra vagy kíváncsi, mely istenség híve, vagyok, a találgatást rád bízom.

Skandar Graun a homlokát ráncolta, és fürkészőn nézett a vigyorgó ifjúra. Mindig is ilyen flegma és lekezelő volt, mint most, de eddig ez nem igazán bosszantotta a félorkot. Most viszont határozottan viszketett a tenyere. De nem akart bajt – épp most, a hadba indulás előtt.

– Xilanne halott – mondta minden átmenet nélkül. – testét széttépték, és kiszögezték egy póznára. Alurionnal nem tudom, mi van.

– Alurion visszanyerte a szabadságát, és visszatért druida testvéreihez – felelte Ywerd hirtelen elkomorodva. – És... – elhallgatott.

Skandar Graun zordan nézte.

– Mit akarsz még?

– Adni egy jó tanácsot.

– Megvagyok anélkül is!

– Pedig jobban tennéd, ha megfogadnád!

Skandar Graun nem szólt semmit, a fedélzetet nézte.

– Jól figyelj arra, amit mondok, Skandar Graun – kezdte lassan Ywerd. – Teljesítsd hűen a feladatod, és tedd, amivel megbíztak! Ám amikor elérsz Thelessinába, ne várd ki a hatodik napot és ne gyere jelentést tenni! – Elhallgatott, és figyelmesen nézte a félorkot, vajon megfogadja-e a tanácsát. Skandar Graun azonban nem szólt semmit, így hát Ywerd folytatta. – Peltár csalinak használ. Most még nem öl meg, mert szüksége van rád a terveihez. De ha a Káosz Szíve Mark'yhennon tulajdonába kerül, terád már nem lesz szűkség... és te is tudod, hogy jobb időben megszabadulni a potenciális veszélytől.

– Megmutatta nekem... azt a fordítást – ellenkezett Skandar Graun. – Nem én vagyok az, akiről a legenda beszél...

Ywerd kihúzta magát, és flegmán elvigyorodott.

– Tégy ahogy akarsz. Mindenesetre Thelessinában megkeres... egy jóbarátom. Bizonyítékkal. Ha ő meg tud győzni, fordíts hátat az egész csatározásnak, és hordd el az irhádat. Úgy bújj el, hogy se a Káosz, se a Rend erői ne találjanak rád soha többé!

Skandar Graun barátságtalanul méregette a fiatal harcost. – Miért kellene hinnem neked?

Ywerd vállat vont.

– Tégy, amit akarsz!

– Nem szökhetek... Peltárnak hatalma van rajtam.

– Szabadulj meg a gyűrűjétől! Ha szükséges, vágd le az ujjadat! – mondta Ywerd vigyorogva, sarkon fordult, és elsietett a tatfedélzet felé.

 

Este felé Skandar Graun még végignézte, mint lépnek partra olyan_. nagyságok, mint Balgoral Domin, a törpe herceg, Gred, a szürketündér íjász, Vörös Ragnar, a baromi erős ember, s miután gyakorolt egy keveset a láncos buzogánnyal, kiadósan megvacsorázott – hiszen ki tudja, mikor lesz rá ismét ideje.

A partraszállások megközelítőleg félórás időközönként egész éjszakán át folytatódtak, s a harcosok egyre fogytak a hajóról. S az éjszaka vége felé, miután Thomin Yorath is partra szállt, Feltár Skandar Graunt szólította magához.

Hilgar, aki eddig bánatos szemekkel leste a félork minden rezdülését, most roppant karjai közé kapta, és még roppantabb kebleihez szorította.

– Puszikáát!

Hatalmas cuppanós csókokkal halmozta el a félorkot, és ő barátságosan megveregette a behemót nőstény farát.

– Mennem kell!

– Hilgáá' sze'eet kicsi oó'kot!

– Jól van, na, csak engedj már el!

Ráérős léptekkel cammogott oda a varázslóhoz, hiszen tudta már, hogy rá csak félóra múlva kerül a sor, és Peltárnak nincs már annyi mondanivalója.

Körülnézett.

A bevetésre indulók közül már csak négyen álldogáltak a közelben tétován: Hilgar, Baltás Domin, Gork és egy Hekron nevű, macskajárású ember.

– Nem felejtettél el semmit, igaz? – kérdezte Peltár.

Skandar Graun szótlanul rázta a fejét, s gyanakodva pislantott a varázslóra. Meglehet, hogy Ywerd igazat mondott, és Peltár tényleg csak kihasználja? Ostobaság!

Mivel az éjszaka ellenére sem volt hűvös, az erős szürkéskék nadrág fölött nem viselt inget, csak a Peltártól kapott aranyozott, pikkelyes páncélt. Csak Baltás Domin biztatására kanyarított a nyakába egy piros posztóköpenyt; inkább csak a hatás, semmint a hasznosság kedvéért.

– A khentával nem lesz különösebb bajod – mondta Peltár monoton hangon. Rengetegszer elmondhatta már ugyanezeket a szavakat. – Ha azt akarod, hogy megjelenjen, csak elég erősen a földhöz kell vágnod. Laza telepatikus kapcsolatba kerül veled, s bár kimondottan parancsolni nem tudsz neki, érzékeli, hogy mit szeretnél, és megcselekszi, amit kívánsz. Ha vissza akarod változtatni, csak gondolj arra erősen, hogy tűnjön el, és úgy lesz. Gondolom, nem kell külön kihangsúlyoznom, hogy kemény vágtázás közben még tréfából se gondolj ilyesmire... És felhívom rá a figyelmed, hogy ne felejtsd ott sehol, mert egyrészt még szükséged lehet rá, másrészt elég nagy értéket képvisel. Ha a khentát megölik, a kis szobor összetörik, és többé nem hívhatod elő. Ezért ha éppen nem használod, változtasd vissza kővé! Tessék! – Egy pár centis pici kőszobrot nyomott a félork kezébe. Még ily parányi méretben is jól látszottak a részletek. Keménynek és hidegnek tűnt, mintha valóban csak egy kavics lenne.

– Van kérdésed? – érdeklődött Peltár.

Skandar Graun a fejét rázta.

– Jól van. Már közeledünk. Látod azt a folyótorkolatot... s mellette azt a lófej alakú sziklát? Ott várj pontosan hat nap múlva, a napnak pontosan ebben a szakaszában!

– Úgy lesz!

Peltár felfigyelt a furcsa hangsúlyra.

– Valami probléma rágja a lelkedet, barátom? – kérdezte.

– Nemrég szót váltottam Yw... Ylmorral – kezdte, mert nem tudta, elárulja-e a fiatal harcos figyelmeztetését. Aztán hirtelen meggondolta magát, és csak annyit mondott. – Nekem még mindig gyanús.

Peltár a fejét rázta.

– Gyanún felül áll. Maga a hatalmas Bíborszemű Grianath nézett utána, és kiderítette, hogy ennek a fiatal harcosnak a személyiség-lenyomatai már évekkel ezelőtt is érzékelhetők voltak Yennon Várában. Élvezi Daerk bizalmát, és az ő hűsége Mark'yhennon felé megkérdőjelezhetetlen... egy bizonyos ok miatt, melyet nem fejthetek ki részletesebben. Elégedj meg annyival, hogy Daerk vérségi kapcsolatban áll hatalmas istenünkkel.

– Daerk személyesen kezeskedik Ylmor felől?

– Ahogy mondod. De most már készülj...

Nem sokkal később Skandar Graun lemászott a csónakba, melyet az első partraszállás óta nem húztak fel a fedélzetre, s amely a hajótesthez rögzítve szántotta a hullámokat. A két fekete vértes evezős kurta csapásokkal lódította el a csónakot, s Skandar Graun rájött már, hogy valószínűleg azért nem fáradtak el a rengeteg evezéstől, mert a csónak a legkisebb lökésre is természetellenes sebességgel siklott a vizen.

Már jócskán megvirradt, amikor a csónak orra a partnak ütközött, és a félork fürgén kiugrott a homokba. Tett két lépést, aztán a földhöz vágta a kis szobrocskát. A khenta a szeme előtt nőtt ki a semmiből. Eleven, hús-vér élőlény volt, csupasz, rücskös bőrű, barnás sárkányszerű lábbal, sűrű, barna szőrrel borított testtel, s keselyűszerű fejjel. Nyaka csupasz volt és bordó, horgas csőréből élénkpiros nyelv bukkant elő. Emberderéknyi vastag, orsószerű, szőrös farka volt, mely közelharcban igen veszedelmes támadóeszköz lehetett. Ám ami a khentában a legnagyszerűbbnek tűnt – Skandar Graun el is ámult, amikor felfedezte –, hogy a hátán kényelmes bőrnyereg látszott, a hasa alatt leszíjazva, a fejéről pedig erős bőrkantár lógott alá.

A félork odalépett a fura lényhez, és elővigyázatosan nyugtatólag megveregette a hatalmas tomport, mielőtt egyik lábát belecsúsztatta a kantárba. Egy pillanatig kivárt, aztán egy hirtelen lendülettel átvetette a másik lábát a nyergen, belecsúsztatta a másik kengyelbe, és megragadta a kantárszárat.

A khenta nyugodtan tűrte mindezt; nem idegeskedett, nem próbálta levetni a hátáról. Skandar Graun megrántotta a kantárszárat, és sarkait hátasa véknyába vágta. Már amennyiben volt neki ilyen.

A khenta ügyet sem vetett rá.

– Indulj már, te dög! – morogta Skandar Graun, és az állat hatalmas, céltudatos léptekkel megindult előre; egyenesen neki a folyónak.

– Hohó! – kiáltotta Skandar Graun, és a gyeplőt rángatta, de képtelen volt eltéríteni a céltudatos jószágot. – Hogy a nyavalya essen beléd!

Még három lépés, és a folyó meredek partjáról fejest ugranak a hullámokba.

– Tűnj el! – kiáltotta Skandar Graun.

A következő pillanatban akkorát esett, mintha egy ház tetejéről dobták volna le, lévén, hogy a khenta egyszerűen eltűnt alóla. Visszaváltozott szobrocskává.

Skandar Graun morc hangulatban tápászkodott fel, megtalálta a szobrocskát, és úgy célozva, hogy a khenta csőre a szárazföld belseje felé nézzen, ismét földhöz vágta. Majd, mivel földhöz vágás közben a szobrocska elfordult, és nem a kívánt irányba mutatott a csőre, a félork ismét visszaváltoztatta. Megint betájolta, és újra földhöz csapta. Ezt a procedúrát még vagy négyszer megismételte, mire úgy vélte, hogy a khenta pont abba az irányba néz, amerre mennie kell.

Felkapaszkodott a hátára, és csak a formaság kedvéért megrántotta a gyeplőt.

– Na gyerünk!

A khenta kétméteres, hatalmas léptekkel indult meg a kívánt irányba, s Skandar Graun büszke volt magára, hogy mégis megtalálta a megfelelő megoldást. Igaz, hogy ott a tisztás szélén majd ismét le kell szállnia, hogy újra beirányozza hátasát, hogy megkerülje az erdőt, és elügessen a távoli hegység felé, melynek nyugati völgyében található Hergodor, az első állomás.

A khenta tempós léptekkel haladt, és Skandar Graun végre sikeresen felvette a billegés ritmusát, hogy most már nem is esett nehezére a fura lovaglás. A nyereg puha volt, egyáltalán nem törte az alfelét.

A tisztás szélénél Skandar Graun megrántotta a gyeplőt, de a khenta szokás szerint csak ballagott tovább. Nem foglalkozott holmi rángatásokkal. Skandar Graun szitkozódott magában, felkészült az esésre, és visszaváltoztatta a hátasát szobrocskává. Most nem ütötte meg annyira magát, mint az előbb, de láncos buzogánya kihullott az övéből, és alaposan bokán vágta. Skandar Graun ékes ork nyelven káromkodott.

Többszöri próbálkozás után sikerült betájolnia a khentát, és vagy kétszáz méteren át megint jól haladt, de ott ismételten le kellett „huppannia” a fűbe, mert a hátas egyszerűen keresztülgyalogolt volna egy kisebb faligeten.

Így haladt a félork apró irányváltoztatásokkal, nagyjából a célja felé, és minden egyes kényszerleszállás után egyre rutinosabban ugrott le és egyre rutinosabban sikerült úgy a földhöz vágnia a kis szobrocskát, hogy a khenta csőre a megfelelő irányban álljon.

Ám körülbelül a tizenhatodik ilyen alkalommal, amikor egy újabb irányváltoztatási manőver végrehajtására készült, meg mert volna esküdni rá, hogy egy hang szólalt meg a fejében.

Nem unod még?

Skandar Graun úgy perdült meg, mintha darázs csípte volna tarkón, de épp egy szélesebb réten vágtak keresztül, és a közelben senki sem látszott. Ennek ellenére a félork előhúzta láncos buzogányát.

– Ki szólt?

A khenta imbolyogva megállt, vaskos farkával kitámasztotta magát, és fejét hátrafordítva rikoltás hagyta el a csőrét.

A félork gyanakodva sandított rá.

– Te voltál?

Én hát. Ki más? Ha akarsz valamit, közöld normálisan, ne csak azt a bőrdarabot rángasd!

A félork a biztonság kedvéért még egyszer körülnézett, nem tréfál-e vele valaki, de még mindig senkit sem látott.

– Hogy közöljem?

Gondolj rá erősen. Közöld, hova menjek, és odamegyek. Nem kell itt úton-útfélen lacafacázni!

Skandar Graun megvakarta tar tarkóját, behunyta a szemét, és erősen maga elé képzelte azt a térképet, amit Peltár ültetett be mágikusan az agyába.

Na látod, hallotta a fejében, és a khenta máris megindult. Könnyedén kikerülte a ligetet, aminek az előbb még nekiment volna, és tempós, kétméteres léptekkel haladt.

Nem mehetnénk gyorsabban? – kozkáztatta meg Skandar Graun erősen erre a kérdésre összpontosítva. A khenta abban a pillanatban ütemet váltott, és gyorsabban kezdte szedni hatalmas sonkáit. Skandar Graun arra gondolt, még jó, hogy megtanult kommunikálni hátasával, mert ilyen tempó mellett már elég veszélyes lenne a korábbi módszer szerint változtatni irányt.

Miféle lény vagy te? – érdeklődött Skandar Graun gondolatban. Majd mivel nem kapott választ, mással próbálkozott: Mit gondolsz, mikorra érünk ilyen tempó mellett Hergodorba?

Erre a kérdésére sem kapott választ, és még erősebben koncentrált rá. A khenta pár lépésen belül lefékezett, Skandar Graun majdnem kirepült a nyeregből.

Khenta. És ha folyton megállítgatsz, sose.

Micsoda?

Azt kérdezted, miféle lény vagyok, és hogy mikorra érünk Hergodorba. Erre én azt feleltem: khenta vagyok. És ha folyton megállítasz, sosem érünk Hergodorba.

Skandar Graun ezen elcsodálkozott.

Én nem mondtam, hogy állj meg.

No persze. De most döntsd el: megyünk, vagy beszélgetünk?

A kettő egyszerre nem megy?

Miért, te talán tudnál futás közben koncentrálni? A te gondolataidat érzem menet közben is, de válaszolni csak akkor tudok, ha szép kényelmesen elhelyezkedek.

Skandar Graun elismerte, hogy a beszélgetés egyelőre mellőzhető, ám mielőtt hátasa ismét nekiiramodott volna a roppant prérinek, még megkérdézte:

Mi a neved?

Miért akarod tudni?

Hogy tudjam, hogyan szólítsalak.

A nevem Krgrikk'Hangrgwgkrikk-Engwwwgwrt-NgvTccckkrit Aggwughdin... de ha gondolod, szólíts csak Khentának. Lehetőleg nagybetűvel.

A khentát most már nem kellett különösebben irányítani. Megkerültek egy tavat, a hatalmas jószág átcuppogott az ingoványos, zsombékos mocsárvidéken, aztán rövid átmenet után vörös kősivatagba értek, melyben fura, magányos kőtömbök emelkedtek az ég felé egymástól szabálytalan távolságra, mintha valami óriás szórta volna szét őket. Aztán kiégett barnássárga fű, s csodamód kékesen zöldellő kisebb pálmaligetek, sűrűbb bozótosok. A khenta ezekeket nem mindig kerülte meg; néha egyszerűen keresztülgázolt rajtuk.

Ahogy az idő telt, a khenta egyenletes ritmusa és az egyre áthatóbb hőség elbágyasztották Skandar Graunt, és ő lustán a küldetése felől töprengett. Egymagában leigázni három várost: ez bizony nem csekélység. Még akkor sem, ha számíthat a lakosok segítségére. Mindegy, valahogy menni fog. Kiválasztja a legjobb kondícióban lévő harcosokat, és felfegyverzi őket.

Á nap időközben delelőre hágott, s a félorkról csorogni kezdett a víz, s épp le akarta csatolni piros posztóköpenyét, amikor kurta süvítés hallatszott, s egy ökölnyi kő zúgott el a füle mellett. Egy második a bal vállát találta el, a harmadik pedig az aranyozott páncélján csattant a gyomra tájékán.

A félorknak még felocsúdni sem igen volt ideje, amikor a környező bozótos és sziklák fedezékéből harsány ordítással három vad alak rontott rá. Kettő közülük valami macskaféle ragadozó bőrét viselte, a harmadik meztelen volt, eltekintve egy furcsa bronz nyakvédőtől. Emberek voltak, de igen primitív törzshöz tartozhattak. Fejüket egy keskeny sávtól eltekintve kopaszra borotválták, s e sávon megmaradt hajtaréjukat különböző színekre festették. A kezükben durva kőbaltákat lengettek.

Az első hátulról támadott. Pechjére. A khenta, bár valószínűleg gyorsabb volt náluk és elfuthatott volna, hirtelen megtorpant. Farkának roppant csapásával meglegyintette a vadat, és az elszállt, mintha orkán sodorta volna el. Kezéből kiesett a kőbalta, és ő kábultan hevert a sárgás füvön.

Mivel, a balról támadó fickó még távolabb volt, Skandar Graun előbb a jobb kéz felől érkezővel foglalkozott. Nem várta meg, amíg a fickó megsuhintja primitív fegyverét, a félork kurta mozdulattal meglendítette veszedelmes láncos buzogányát, és a tüskés vasgolyó halálos pontossággal zúdult le. Iszonyatos reccsenés hallatszott, s a lila hajtaréjú támadó agya szétloccsant, feje felismerhetetlenül összeroncsolódott. A félork ugyanazzal a lendülettel kissé hátrahajolt, hogy félfordulatot vegyen, és oldalvást lendítette meg halálosztó eszközét, mintha pofon akarná legyinteni vele vadul üvöltő támadóját. Mielőtt a nyakvédős illető lesújthatott volna, a tüskés buzogány bal arcon találta, jókora húsdarabot kimart a pofájából, és a feje furcsa szögben nyaklott oldalra. Csoda, hogy nem repült el pörögve, mint egy levert kókuszdió.

Skandar Graun máris fordult a legelső támadóhoz, de azzal már nem kellett törődnie. Áz illető kábán próbált feltápászkodni, de a khenta nem adott rá neki lehetőséget. Veszedelmes csőre kegyetlen ívben lecsapott, és meglékelte a kifestett koponyát. Aztán ugyanez a csőr ismét lecsapott, ezúttal a holtan összerogyó harcos hasára, és tépkedni kezdte a beleit, majd nyelni kezdte a jókora húscafatokat.

Skandar Graun undorodva nézte.

Mit művelsz?

A khenta egy pillanatra felnézett véres lakomájából, és a félork csak most látta, milyen ördögien izzó szeme van.

Hogy mit csinálok? Elfogyasztom az áldozatomat. A másik kettőt te intézted el. Azokat meghagyom neked.

Skandar Graun már a gondolatra is émelyegni kezdett. Ork gyomra sok mindent szívesen befogadott, de ilyesmit felháborodottan utasított el.

Te emberhúst eszel?

Mit gondolsz, miért vagyok hajlandó emberek közt szolgálni? – felelte a khenta, és mintha árnyalatnyi gúny bújkált volna ebben a gondolati üzenetben.

A cölöplábú szörny elfogyasztotta ebédjét, vörösen izzó szemét egy pillanatra a másik két tetemre vetette, de aztán nagyot rikoltott furcsa, fejhangján, és ismét tempósan lépkedni kezdett.

Tízpercnyi ügetés után egy patakhoz értek, s az előhegység első völgyében e patak partján néhány nyomorúságos agyagviskót fedeztek fel, melyet megsárgult pálmalevelek fedtek. A viskók előtt szennyben és mocsokban csontsovány, meztelen gyerekek rohangáltak, és az egyik viskó előtt tűz füstje kanyargott az ég felé, és fölötte valami kondérfélében híg leves rotyogott.

Skandar Graun bőszen belovagolt a nyolc roskadozó kunyhó közti térségbe, s a gyerekek sikítozva, üvöltözve spricceltek szét a hatalmas szörny útjából. A kunyhók közt munkálkodó félcsupasz asszonyok kapkodták fel kölykeiket, és bemenekültek velük a bozótosba. Néhány vénember dugta ki a fejét a kunyhójából, de a jövevényt látva vissza is curikkoltak nyomban valamennyien. Egy féllábú vénember mankóra támaszkodva próbálta elrejteni a kutyáját egy szeméthalom mögött a mindenevő ork külsejű jövevény szeme elől. A patak partján egy öregasszony füvet szedett egy kosárba, ijedten bámulta a jövevényt.

Skandar Graun csodálkozva nézelődött. Ez a sártanya nem szerepelt Peltár térképén. Viszont Hergodort lassan-lassan már el kellett volna érnie. Az egyik kunyhó előtt mocskos képű, ráncos bőrű, sárral bemázolt testű, teljesen csupasz öregasszony üldögélt, és aszott ajkaihoz néha-néha egy kurta agyagpipát emelgetett.

Ehhez a vénséghez irányította Skandar Graun a khentát, és megállította előtte. Az öregasszony kivette a pipát a szájából, és szaglászott. Skandar Graun csak most látta, hogy mindkét szemére vak.

– Ki jár itt? – kérdezte a vénség rekedtes, fogatlan hangon.

– Ne félj, nem bántalak! – ígérte a félork. – Átutazó vagyok... Tudod, merre van Hergodor?

Az öregasszony ostobán felvihogott, aztán nagyot szippantott a pipájából. Gondosan kifújta a füstöt, csak aztán válaszolt:

– Hergodort keresed, idegen? Megtaláltad.

– Micsoda? – képedt el Skandar Graun. – Ez a koszfészek lenne Hergodor?

– Látott szebb napokat is – ismerte el az öregasszony. – Lyánykoromban annyi kunyhó állt itt, hogy a két kezem kevés volt a megszámolásához... De az orkok mindet lerombolták, s nem volt erőnk az összest újraépíteni...

– Ez lenne Hergodor? – Skandar Graun még mindig nem akarta elhinni, és tanácstalanul nézett körül, de el kellett hinnie, hogy a vak vénasszony igazat mond, mert az időközben odagyűlt vénemberek és fogatlan asszonyok egybehangzóan bólogattak.

– No jó! – emelkedett ki Skandar Graun megdöbbenésének szakadékából. – Vannak Hergodorban hadrafogható férfiak?

A népesség szótlanul bólogatott. Nem először tettek már fel nekik ilyen kérdéseket, és tudták, hogy a tagadással mit sem érnének.

– És... hol vannak ezek a hadrafogható férfiak?

Az öregasszony félretolta a pipát a szája sarkába, és idegesítően cuppogott.

– Elmentek vadászni... mind a hárman.

Skandar Graunnak szörnyű gyanúja támadt.

– Tigrisbőrökben, kőbaltákkal, színesre festett hajtaréjjal?

A népesség csodálkozva mormogott.

Az öregasszony szélesen elmosolyodott; mindkét foga kivillant.

– Találkoztál velük?... Mmm, mmmm... Nem soká megjönnek, és hoznak finom vadhusit... mmm... ügyes vadászok... nemsoká eszünk...

A khenta felvetette a fejét, és torkából nyerítésszerű rikoltás tört ki. Mintha röhögne!

– Lóháton vagy? – csodálkozott az öregasszony. – Ezért jön hát olyan magasról a hangod. Ezer éve nem ettem lovat...

A khenta ismét „röhögött”.

– Mi baja a lovadnak?

– Most ebédelt – morogta Skandar Graun, és némi szánalommal a szívében kiügetett Hergodor városából.

 

A következő „várost”, Khimal Imorant pár órán belül elérték. Khimal Imoran az előző sárfészekhez képest valóságos metropolisz volt lévén, hogy itt a pálmalevelekkel borított agyagviskók mellett karámok, pajták, disznóólak, tyúkketrecek és jókora gerendaépületek sorakoztak. A falu melletti réten, kipányvázva nyolc ló legelt, valamivel arrébb négy-öt tehén kérődzött, és még arrébb két kutya egy tucatnyi juhot egrecíroztatott. A jövevény láttán a fűből egy pásztorgyerek emelkedett fel. S tőle északi irányban a megművelt földek felől egy csapat ember közeledett, kapákkal és ásóbotokkal a vállukon. Férfiak és nők vegyesen. Skandar Graunnak kétsége sem maradhatott afelől, hogy ez a második célállomása. S mivel legalább harminc viskót s féltucatnyi faépületet számolt össze, komoly reménye lehetett, hogy itt legalább egy maroknyi hadrafogható férfit talál.

Savanyúan gondolt arra, hogy fog összejönni a kívánt százfős sereg.

Ahogy buzogányával a kezében kevélyen belovagolt a város középpontjára, az ott lézengő rongyos emberek szinte alig pillantottak rá. Nyilván megszokott dolog lehetett, hogy páncélos félork harcosok lovagolnak be hozzájuk ilyen otromba szörnyetegen.

– Hé! – kiáltott oda két fakarddal vívó gyereknek. – Vannak itt orkok?

A fiatal srác riadtan pislogott az aranyvértes félvérre. Nyilván valamiféle ork főúrnak vélték.

– A magtárban – mutatta a nagyobbik kissé megszeppenve.

– Hányan vannak?

– Hát... nálunk csak Gregcsusz lakik, de most itt vannak az adószedők. Viszik a búzát...

– Szóval, hány ork van összesen a faluban?

– Harminc! – rikkantotta a kisebbik, és Skandar Graun kényelmetlenül pillantott körül.

– Három – javította ki a nagyobbik, és elnézést kérően hozzátette: – Az öcsém azt hiszi, hogy kettő után rögtön harminc jön...

Időközben sietve érkeztek a mezőről a földmunkások, nők, férfiak vegyesen, vállukon ásóbotokkal, kapákkal és hasonló eszközökkel. Idegesen pillantgattak a roppant hátason feszítő félorkra, sőt, néhányan egyenesen ellenségesen. Skandar Graun elégedetten nézte őket. Legalább nyolc olyan férfit látott, akiről máris eldöntötte, hogy hamarosan seregének tagja lesz. S akadt még két siheder is, akiket... szintén magával fog vinni.

Felállt a nyeregben. A khenta lerakta a farkát, és nyugodtan rátámaszkodott. Leült.

– Khimal Imoran lakói! – szólította meg a komor tekintetű egybegyűlteket. – Szeretitek az orkokat?

Kivehetetlen dünnyögés volt a válasz. Többé-kevésbé igen nek hallatszott, de a haragos pillantások egészen másról árulkodtak.

Skandar Graun másképp próbálkozott.

– Gyűlölitek az orkokat?

Erre pedig egyáltalán nem kapott választ.

– A nevem Skandar Graun. Mark'yhennon üzenetét hozom nektek. Olyan üzenet ez, melyet nem lehet szavakban kifejezni, de a tettek minden szónál ékesebben beszélnek. Nyissátok ki a szemeteket, és jól figyeljetek! Hol vannak az ork uraitok?

A hallgatóság egy emberként pillantott a magtárnak titulált gerendaház felé.

– Ott jönnek – motyogta valaki.

Skandar Graun odafordult, s e mozdulattal egyidőben a khenta teljesen magától felegyenesedett a farkáról.

A magtárból egy láncinges, a derekán kardot viselő sötét bőrű, villogó szemű ork lépett ki egy frissen kicsavart nyakú csirkével a kezében, és tollas húscafatokkal a pofáján. Nyersen falta a baromfit. A másik kezében egy lapos borostömlőt tartott, s hogy párszor tele szájjal is megpróbálta meghúzni, arról a láncing mellrészén látható vörösbor színű foltok árulkodtak.

Mivel féloldalt fordulva állt, és a csirketoll köpködésével foglalta el magát, nem vette észre a csődületet. S az utána kilépő két fickó megint csak nem, mivel hatalmas zsákokat cipeltek a vállukon. Ez utóbbiak emberek voltak; nyilván a falu lakói, akikkel az orkok a munkát végeztették. A ház vége felé tartottak.

Skandar Graun csak most vette észre, hogy a ház sarkánál egy szekér vége áll ki. Ehhez cipelték oda a zsákokat a teherhordók. S a magtárból még két ork lépett ki. Hasonló láncinget viseltek, mint előző társuk, de ők nem csirkét ettek, hanem egyik valami patkányfélét majszolt, ami még rángatózott a keze között, a másik pedig egy ijedten vinnyogó kiskutyát cipelt a hóna alatt, és olyan sokáig ivott, hogy úgy tűnt, mintha valami átok a szájához ragasztotta volna a borostömlőt. Türelmetlenkedett is a társa, kétszer meglökte az ivót, de ezzel csak azt érte el, hogy a bor kilöttyent, és a nyakánál befolyt az ork láncinge alá.

Több nem jött.

Ezek tényleg csak hárman vannak, és részegek, gondolta Skandar Graun, és hirtelen elhatározással leszállt a nyeregből. Ha hatni akar ezekre az álomkóros bugrisokra, önnön erejéből kell bebizonyítania a hatalmát. Meg aztán azt sem akarta, hogy a falubeliek lássák, mint falja be a khenta a legyőzött áldozatok tetemét. Boldogul ő egyedül is.

Itt maradsz! – gondolta határozottan.

A hatalmas teremtmény mintha vállat vont volna.

Felőlem?

Skandar Graun határozott léptekkel megindult a vedelő és bendőjüket tömő orkok felé, akik még mindig nem vették észre. A csirkés eltűnt a ház mögött a szekérnél, a másik pedig, aki eddig a vedelő társát lökdöste, visszatántorgott a magtárba – valószínűleg egy saját tömlőért.

Skandar Graun ment, és Khimal Imoran lakosai egymás közt motyogva, sugdosva, ámultan nyomultak utána.

– Jól nyissátok ki a szemeteket! – morogta még egyszer Skandar Graun, a vedelő ork mellé lépett, és szabad bal kezével amúgy rendesen a vállára csapott. – Hé!

A fickó most nemcsak a láncingét öntötte le; az orrába, fülébe is jutott a híg piros folyadékból.

– Menj már az anyádba, Grinkruth! – ordította dühtől és a torkára futott híg lőrétől fuldokolva ork nyelven a fickó, és amúgy visszakézből úgy képen teremtette a gyanútlan Skandar Graunt a lapos tömlővel, hogy a félork hanyatt esett a porba, és elindult az orra vére.

Az összegyűltek jól kinyitott szemmel , tátott szájjal lesték eme fejleményt, mint ahogy az aranypikkelyes páncélú jövevény meghagyta nekik. Gyenge kis agyukkal sehogy sem értették, mit akart ezzel a nagy pofáraeséssel az idegen demonstrálni. Talán azt, hogy így jár az, aki az orkokba beleköt? De hát ezt eddig is jól tudták.

Skandar Graun morogva tapogatta meg az orrát, és amikor ujjain önnön vérét pillantotta meg, akkorát hördült, hogy a másik ork is előrohant a magtárból. Az, aki a félvért a tömlővel leütötte, döbbenten meredt áldozatára. Aztán bambán meredt a borostömlőre. Meg mert volna esküdni arra, hogy ez valami varázstömlő lehet, mely furcsamód átváltoztatta leütött társát. Hiszen ő Grinkruthot nyomta vele pofán, most meg egy vérző orrú idegen tápászkodik fel a porból vészjósló kifejezéssel. Mi a fenét akar azzal a bazi nagy láncos buzogánnyal?

Körülbelül idáig jutott a nyomorult pára az elmélkedésben, amikor alacsony röptű gondolatait egy magas röptű acélgolyó szakította félbe. A koponyáját pedig kettébe.

A megvadult Skandar Graun ellökte magától a szétloccsantott agyú tetemet, és két lépést tett a döbbent kettes számú áldozat felé, aki bár talált magának egy teljesen saját borostömlőt, még csak bele sem kortyolhatott. A félork vasmarokkal elmarta a döbbent fickó borhiánytól porzó gigáját, és amúgy Skandar Graun módra megszorította. Egy rántás, egy reccsenés, és az ork kitört nyakkal hanyatlott a földre.

Skandar Graun akkurátusan megtörölte az orrát. Pontosabban: szétmázolta a vért a pofáján.

A ház mögül a csatazajt hallva, futva érkezett a harmadik ork, egyik kezében egy félig szétrágott csirkét lengetett, a másikban egy széles pengéjű, rövid kardot. Amikor meglátta halott társait, felüvöltött, és vakmerően hátba támadta a robusztus termetű félorkot.

Skandar Graun megperdült az ordításra, lebukott a nyakmagasságban vízszintesen csapó, veszedelmes penge elől, vállával beleöklelt a lendülettől nekirohanó ellenfele gyomrába, megragadta a fickó derekát, erőteljesen felegyenesedett, és még erőteljesebben áthajította a meglepett orkot a vállán keresztül. A harcos vagy három métert repült, és hatalmasat dübbent halott cimborája hasán. A kardot kiejtette a kezéből, csak a szétmarcangol csirkét markolta erősen, mintha attól függne az élete. Kábán tápászkodott fel, de nem elég gyorsan ahhoz, hogy elkerülje a feje irányába zúgó barna csizmát. A szeme alá kapta a rúgást, és hanyatt zuhant. De még mindig nem vesztette el az eszméletét! Szívós egy ork volt!

Skandar Graun elkapta az ork nyakát roppant markával, e testrészénél fogva talpra rántotta, és úgy megrázta, mint kutya a lepisilt hátsó lábát. A fickó most már kezdett kókadozni. Elhaló hörgése legalábbis erre utalt. Skandar Graun az övébe dugta a buzogányát, és szabaddá vált kezével megrántotta a liluló fejet. Egyetlen mozdulattal kitörte a nyakát. Ledobta a hullát a földre, és ismét megtörölte az orrát. Még vérzett. A fenébe!

Eredetileg nem akarta megölni ezt a három szerencsétlent, de vér vért kíván! Még mindig szivárog, hogy a nyavalya törje ki!

– Khimal Imoram népe! – szipogta mérgesen. – Figyeltetek? Ez Mark'yhennon üzenete...

– A vérző orr? – kérdezte egy asszony értetlenül.

– Dehogy, te bamba! – förmedt rá a férje bosszúsan. – Az üzenet így szól: tartsd oda a pofád, és betörik az orrod!

Skandar Graun szemöldöke idegesen megrándult.

– De... az orkokkal mi lett?

Senki sem felelt. Az emberek lesütötték a szemüket. Sehogy sem értették, mire akar az idegen kilyukadni. Egyszerűen belovagol egy szörnyetegen. Valami üzenettel példálódzik. Bevereti az orrát, felnyalja a falu porát, aztán megöli a három ork pribéket. Pedig ő is ork. S a véres aranymellvértjéről ítélve valami főrang lehet. Most mi a fenét vár tőlük, mit mondjanak?

Inkább nem mondtak semmit. Tudták, hogy három ork megölése nem sok jót jelent. Jön helyettük háromszáz, s számon kérik a dolgot.

– Na jó... – kezdte Skandar Graun egyre kifogyva a türelméből. – Megpróbálom elmagyarázni. Ti ugyebár az orkok uralma alatt nyögtök... – hirtelen elhallgatott, és a fülét hegyezte, mert tompa morajlást hallott, mely egyre erősödött. – Mi a nyavalya ez?... Földrengés?

A falu lakói erre végre tudták a választ.

– Dehogy...

– Az ork járőr...

– Ott jönnek...

Az első lovasok ekkor bukkantak ki a tisztáson. Látva a csődületet, még gyorsabb vágtára fogták a lovukat. S egyre többen rajzolódtak ki a lenyugvó nap utolsó sugaraiban a fák között. Nyolcan, tízen, tizenöten, huszan...

 

 

8. Erőfitogtatás

 

A szájtáti falubeliek rekord sebességgel tűntek el a kunyhók között, csak kukucskáló fejeket lehetett látni.

Mivel a közeledő orkok nem lengettek a kezükben fegyvereket, Skandar Graun is leengedte saját buzogányát a combjához, zordan álldogált, és nem tett támadó mozdulatot. A khenta jóval távolabb állt, már nem lett volna ideje odáig eljutni, és ha menekülni próbál, a lovasok hátba támadhatják. Ekkora előnyt azért nem ad nekik! Közelebb húzódott a magtárhoz, és majdnem megbotlott legutóbbi áldozatában.

Az orkok bronzsisakos parancsnoka a következő pillanatban már le is fékezte vágtató lovát a félork mellett, s a távolabb „üldögélő” szörnymadárra ügyet sem vetve meredt a vérmaszatos képű félorkra. Törött orrú, sebhelyes képű; daliás ork volt, méltóságteljes képpel, s sisakja alól kikandikáló ősz tincsekkel.

– Nincs komolyabb bajod, fiam?

Skandar Graun a fejét rázta. Mivel részben ő is ork, az ork kapitánynak meg sem fordult a fejében, hogy ő lehetett a gyilkos.

– Ki tette?

Skandar Graun a lovasokat számolgatta: Ó, mindössze csak huszonegyen vannak.

– Skandar Graun – nevezte meg magát vakmerően.

Az ork kapitány értetlenül vonta össze a szemöldökét.

– Hol az a bitang?

– Ki akarja tudni? – tért ki a kérdés elől a félork, és megszorította buzogánya nyelét.

– Uszdzsek Rengrin vagyok, Garagai Badzsomak, Thelessina kormányzójának a testőrkapitánya – vetette fel fejét büszkén az ork, és ezzel egy időben kivillantotta vakítóan sárga agyarait. – Ki a nyavalya az a Skanga-izé? Ha valamelyik falubeli... Khimal Imoranban kő kövön nem marad!

Skandar Graun ebben nem is kételkedett, hisz kőnek itt nyomát sem látta, legfeljebb faházaknak.

Uszdzsek Rengrin máris utasítgatni kezdte kíséretét, hogy rángassák ki az embereket a viskóikból. Az orkoknak sem kellett kétszer mondani. Nagy sírás-rívás, visítozás vette kezdetét.

Skandar Graunn titokban arra számított, hogy a falubeliek – okulva a korábbi példából – foggal-körömmel esnek neki sanyargatóiknak, ám e tekintetben csalódnia kellett. Birkamódra tűrték, hogy összetereljék és rángassák őket. Csak a szemük villogott. Ám a legtöbbjüknek még az sem.

Az idős kapitány félfordulatot tett a lovával.

– Melyikőtök az a Sakanga Ragun? – kérdezte érces hangon.

A félorkot elöntötte a méreg.

– Én, te barom! Nesze, hogy megtanuld kimondani a nevem!

Mivel a buzogánnyal a bronzsisakos fejet nem igazán érte volna el, a lovat kólintotta úgy kupán, hogy a szerencsétlen pára menten összerogyott, mint egy letaglózott ökör. Uszdzsek Rengrin nem volt már fiatal, s reflexei is megkoptak kissé a korral. Le akart ugyan ugrani a hátasáról, de a lába beleakadt a kengyelbe, s hátasa maga alá temette. Hatalmas reccsenés hallatszott, ahogy az ork lába térdben kitört. Az őszülő kapitány vakon ordított a kíntól.

– Megjegyezted? – morogta a félork. – Skandar Graun!

Az ork harcosok egy pillanatig döbbenten álltak. Itt a Kondor Birodalomban nem szoktak hozzá, hogy ork orknak legyen farkasa. Egy-két pofon eldördült ugyan néha-néha, de hogy valaki fegyvert merjen rántani egy magasrangú testőrkapitány lovára, az egyenesen elképzelhetetlennek tűnt a szemükben.

Skandar Graun félreértette a habozásukat.

– Na, mi van, gyáva banda? Megijedtek egy szál harcostól?

Felemelt láncos buzogánnyal rárontott a legközelebb álló orkra, és mire a szerencsétlen fickónak az agyába villanhatott volna a gondolat, hogy védekezni kéne, egészen más villant az agyába. Egy csúnya tüskékkel körített buzogánygolyó.

Az orkok egy csapásra felocsúdtak dermedtségükből, kardot rántottak, és bősz ordítással rontottak az arcátlan pimaszra.

Skandar Graun leütötte az elsőt, a másodikat pedig úgy gyomron rúgta vasalt orrú csizmájával, hogy a fickó saját lábujjába harapott kínjában.

Hirtelen vagy nyolcan tömörültek előtte.

Skandar Graunnak valami igen kedves dolog jutott eszébe. Ökölbe szorította a kezét, előrenyújtotta a karját, megvetette a lábát, és egy nevet kiáltott:

– Peltár!

A gyűrűjéből kékeslila szikrák özöne zúdult elő, és a röpködő kis parazsak sziszegve, sercegve égették, át magukat az ork testeken, s a támadók jobbra-balra hulltak. Nyolcból háromnak teljesen szétégett a feje, a negyediknek a nyaki ütőerét szakította fel egy kósza parázs, az ötödik vakon tántorgott, a másik hármat pedig, akik társaik takarásában voltak, és így csak apró sebeket szenvedtek, az eldőlő harcosok magukkal rántottak. Iszonyú volt a felfordulás. A sebesültek ordítottak, vonaglottak, az épen maradtak egy része visszarettent, a többiek viszont még dühösebben rontottak a trükkös félorkra.

Skandar Graun megint leütött valakit. Élvezte a harcot. Ellenfelei mozgásából látta, hogy nem zöldfülű taknyosokkal van dolga, hanem tapasztalt harcosokkal; valószínűleg Uszdzsek Rengrin válogatott testőreivel, s ez még inkább növelte kedvét. Egy pillanatra minden bosszúságáról megfeledkezett. Nem létezett számára más, csak a koponya reccsenése, a kiloccsanó agyvelő cuppanása, a megvadult orkok ordítása.

Már megint sokan vették körül.

Összeszorított ököl. S még egyszer:

– Peltár!

E második szikraeső kevesebb kárt tett ellenfeleiben, mint az előző, mert a tüzes parazsak nagy részét szinte egymaga felfogta az a hájas ork, aki pontosan a hasába kapta a lövedékeket. A tagbaszakadt fickónak még ordításra sem tellett; szó szerint cafatokra tépve és szitává lyuggatva, véres húsmasszaként rogyott össze. Még vagy kettőt értek a tüzes parányok, de csak még inkább felhergelték azokat.

Skandar Graun most már nem győzött csapkodni a fegyverével, hogy távol tartsa magától a fogukat csattogtató, megvadult alakokat. Ellenfelei valamivel óvatosak lettek, nem gyalogoltak olyan bárgyú módon bele a csapásaiba, a hibáit lesték, és fogpiszkálószerű kardjaikkal néha majdnem sikerült megcakkozniuk a fülét.

Egy rutinosabb harcos ívben kitért a küzdelemből, és megpróbált a hátába kerülni. Megint mások felpattantak a lovuk nyergébe, nyilván azzal a szándékkal, hogy legázolják.

Skandar Graun felordított, felrúgott egy vigyázatlan orkot, ökölbe szorított kezét feléjük nyújtotta, aztán kihasználva a többiek pillanatnyi megtorpanását, egy perdüléssel hátat fordított ellenfeleinek, és a magtár felé iramodott. Azt a fickót, aki a hátába akart kerülni, futtában akasztotta hasba buzogányának egy alattomos csapásával, és átugrálva a régebbi hullákat máris berontott a magtárba, és becsapta az ajtót. Retesz persze nincs rajta! A francba!

Skandar Graun vadul fújtatott, szétvetette a lábát, és két kézre fogta a láncos buzogányát. Az első berontó orkot, aki betaszította az ajtót, olyan iszonyatosan állon legyintette a veszedelmes buzogánnyal, hogy a fickó valósággal elrepült, és három társát is ledöntötte a lábáról.

Skandar Graun bevágta az ajtót, és valami támasz után nézelődött. Egy karnyi vastag, függőleges rudat pillantott meg a magtár közepén. Nem tudta, mi célt szolgálhat, és egy irgalmatlanul erős rántással kitépte a földből. A tető egy része beomlott. Deszkadarabok és por hullottak a meglepett félorkra, de nem volt idő tétovázásra. Alighogy kitámasztotta a rúddal az ajtót, erős testek vágódtak neki, és megpróbálták betörni.

– Gyertek csak! – morogta a félork, és ismét két kézre fogta a buzogányát.

Nagy dübbenés, ahogy egyszerre hárman is nekirohantak az ajtónak. A pózna meghajolt kissé, de kitartott.

Odakinn egyre fokozódott az ordítozás, és Skandar Graun tisztán hallotta Uszdzsek Rengrin érces hangját.

– Gyújtsátok rá a nyomorultra! Égjen benn, mint egy patkány!

Szinte máris érces csendülések hallatszottak, mint amikor kova csapódik acélhoz, és az orkok felhagytak az ajtóbetörési-kísérletekkel. Skandar Graun kilesett a gerendák közi résen. Az orkok száraz fűcsomókat gyújtottak meg, mások ólnyi szénával rohantak elő, és baljóslatúan közeledtek. Módszeresen körbeszórták a magtár oldalait szénával, és meggyújtották.

– Torlaszoljátok el az ajtót! – harsogta Uszdzsek Rengrin, és Skandar Graun a fogát csikorgatta tehetetlen dühében, amikor látta, hogy a sarok mögül előtolják a súlyos szekeret, és azt is alaposan megrakják szénával, s vidáman ég-ropog a mindenség is.

Sarokba szorított farkasként morogva perdült meg, és süllyedő hajón rekedt patkányként vinnyogva forgatta a szemét dühében, amikor felfedezte, hogy a magtárnak az eltorlaszolt ajtón kívül se ablaka, se másik ajtaja. S a gerendák is jó erősek. Jó sokáig kellene őket döngetni a buzogánnyal, hogy a fejére döntse az egész építményt. Ráadásul a magtárat már minden oldalról lángok nyaldosták, s odakinn a sebesültek nyögdécselését is túlharsogta az épen maradtak röhögése.

Ha nem csinál valamit, könnyen pórul járhat. Porhanyósra sül két zsák búza, egy öl csalán és két-három riadt szemű egér társaságában.

Skandar Graun azonban nem esett egykönnyen kétségbe. Kinyújtotta a kezét, széttárta az ujjait, és halkan, szinte élvezkedve mondta ki a nevet:

– Peltár!

Azon nyomban érezte, hogy súlya mintha elpárolgott volna, teste habkönnyűvé vált, s lebegni vágyott, akár egy felfújt marhahólyag. El sem kellett löknie magát a talajtól, csak rágondolni a felfelé levitálásra, s máris emelkedni kezdett. Függőlegesen. És természetesen nem ott, ahol korábbi ténykedése révén nagy lyuk tátongott a plafonon. Puff. A feje már neki is koppant a poros plafonnak. Skandar Graun, bár csak felfelé és lefelé tudta tudatosan irányítani levitálását, most pókként mászott a plafonon, és anélkül, hogy leesett volna, elérte a lyukat. Kigyömöszölte magát a résen, és kissé ellökve magát felfelé lebegett.

Senki sem vette észre.

Mivel a lángok lassan már a tetőt nyaldosták, a felfelé szálló koromfekete füst eltakarta. És ugyanakkor kissé fojtogatta is. Skandar Graun könnyedén tudta irányítani a levitáció gyorsaságát a tudatával, s kissé feljebb emelkedett.

Még mindig nem látták!

Ennek oka pedig az volt, hogy az orkok egy része még buzgón hordta a szalmát, a többiek pedig az ajtónál álltak lesben farkasszerű vigyorral, arra az esetre, ha a veszett félork mégis megpróbálna kitörni valahogy a bentégés fájdalmas procedúrája helyett.

Skandar Graun most körülbelül úgy nyolc méterre lebeghetett a talajtól, és egész jól belátta a terepet. Szemlélődött egy keveset, és közben kifújta magát. Tehette, senki sem háborgatta.

Tizenegy ork állta még a sarat, s bár néhányuknak csúnya szikra-égette seb füstölgött a testén vagy a ruháján, még csúnyább kifejezés ült mord arcán. Uszdzsek Rengrint kihúzták a lova alól, és az idős ork most valamivel hátrébb hevert három egymásra halmozott harcosa hullájára támaszkodva, s bal lába furcsa szögben fordult ki oldalra alóla.

A falu közepére terelt emberek bánatosan néztek az égő magtár felé, az asszonyok sírtak, a férfiak pedig egymás közt pusmogtak, és némelyikűk villogó tekintetet vetett az orkok felé. Az egyikük ökölbe szorított kézzel már-már megindult volna, de ketten a nyakába kapaszkodtak, és visszarángatták. Skandar Graun jól megnézte az illetőt. Nem volt már fiatalember, bal arcát csúnya vágás torzította el, s haját varkocsba fonva hordta. Ő volt a legharciasabb külsejű az összes közül.

És a khenta?

Skándar Graun dühöngve meredt a hatalmas jószágra. Roppant farkára támaszkodva üldögélt, és a nyakát tekergetve éppen őt nézte. Szép nyugodtan, kényelmesen, érdeklődve, mintha egy mesemondót hallgatna.

A magtár ropogva égett, és az orkok odalenn egyre vidámabbak lettek. Gúnyos és trágár megjegyzések röppentek, és egyesek arra vetemedtek, hogy leköpködték a tüzet – szemmel láthatóan eszükbe sem jutott, hogy bőséges nyáladagjaikkal éppenhogy nem táplálják a tüzet.

Két harcosára támaszkodva Uszdzsek Rengrin fél lábát maga után húzva eltámolygott az égő magtárig, és a fogát csikorgatta kínjában és esztelen dühében.

Most, hogy szépen összecsoportosultak, csábító célpontot kínáltak a harmadik, kiadós szikraesőnek, így hát a félork gonosz tekintettel feléjük nyújtotta ökölbe szorított, gyűrűs kezét. Vérmaszatos képén a bosszúállás kéje terült szét.

Odalenn a falak nagy része lassan a lángok martalékává vált, és az ajtó nagy reccsenéssel beomlott, aztán dőlt utána az egész épület. Fekete füst zúdult fel az égre, hogy Skandar Graunnak egy kicsit feljebb kellett lebegnie. Egyetlen nagy lángkavalkád falta az üszkös végű gerendákat, a két zsák búzát, a csalánt és a riadt szemű egereket.

Az orkok diadalüvöltésben törtek ki.

– Megjegyeztük a neved, félork! – kiáltotta Uszdzsek Rengrin, mintegy búcsúbeszédként. – Vitézül harcoltál, Sakangada Ragadun!

– Skandar Graun! – sziszegte a félork kéjesen. Az orkok döbbenten kapták fel a fejüket, és sóbálvánnyá dermedtek az átszellemült (és kormos) képű veszedelem láttán.

– Peltár! – ejtette ki e nevet Skandar Graun buzgó várakozással.

Több tucatnyi izzó szikra vágódott ki a gyűrűből, egyenesen a halálra vált, hamuszínű pofák kellős közepébe... Legalábbis abba az irányba. A szikrák ugyanis félúton fellángoltak és kihunytak! A hatótávolságuk csak öt-hat méter volt, nem pedig nyolc-tíz.

– A francba! – jegyezte meg Skandar Graun a homlokát ráncolva.

– Lőjétek le! – rikoltotta Uszdzsek Rengrin tajtékozva. – Lyuggassátok ki az irháját a rohadéknak!

Néhány ork harcos a lovához ugrott, és számszeríjat csatolt le a nyeregkápáról. Szögletes hegyű vesszők kerültek elő, és a számszeríjak máris fordultak az ég felé.

Skandar Graun teljes sebességgel levitálni kezdett – lefelé! Ez volt az egyetlen ésszerű megoldás. Ha felfelé megy, egyszer úgyis le kell jönnie. Az orkok kivárják, és a levitációs hatás nem tart örökké. S ha esetleg fellebegne vagy kétszáz méter magasra, onnan alázuhanni nem lenne tréfadolog. Így hát: lefelé!

Sietve hadarta el a Tűztől Védő Varázs aktivizáló igéit, s máris úgy érezte, mintha jeges burok ölelné körül.

Csatt-csatt-csatt. Egymás után három kurta nyílvessző csattant az aranyozott mellvértjén. S utána egy negyedik a nyakát véresre horzsolva suhant el.

– A francba!

A következő pillanatban lába megroggyant alatta, ahogy az eget nyaldosó sárgásfekete lángok között nekiütközött a hamuval és félig elemésztett gerendáktól borított padlónak. A lángok elhomályosították a látását, úgy érezte, mintha méhecske lenne, és egy sárga lótejvirág kelyhébe szállt volna le vihar idején. Az egész világ vadul ingadozott körülötte. Skandar Graun hirtelen úgy érezte, mintha egy pöröllyel fejbe vágták volna, és a világ meglódult körülötte. Már nem tudta, melyik a lent, melyik a fent, melyik az oldalra. Mindenhol csak lángok, lángok, lángok...

Dühösen rázta a fejét, s ingadozva megpróbált lépni, de a lába nem mozdult, mintha csak a hamuba gyökerezett volna. Többször is alkalmazta már a Tűztől Védő Varázst, de még egyetlen alkalommal sem tapasztalt ilyen gyomorfacsaró, agytépő mellékhatást.

Aztán ahogy jött, rosszulléte egy pillanat alatt el is múlt. Már csak egy szokatlan érzés feszítette a fejét. Mely valójában nem is volt olyan szokatlan, csak épp az utóbbi időben kissé elszokott tőle.

A Káosz Szava!

A hatalmas varázslat ott lüktetett a fejében, bevetésre készen. Visszakapta. Gomirron-Rhyllan béklyója megszűnt! Ami azt jelenti, hogy vagy meghalt az az undorító vénség, vagy pedig azt, hogy Peltár távozott el békében az élők sorából De azt is jelentheti, hogy Peltár valamilyen okból feloldotta a varázst. Skandar Graun szélesen elvigyorodott, és pikkelyes páncéljára pillantott. Az oroszlánfej! Az segített. Hiszen mondta Peltár, hogy varázslatokkal telítette, s szükség esetén a segítségére siet. S mi ez itt, ha nem szükség?

Skandar Graun képén olyan, de olyan széles vigyor terült szét, hogy szája két sarka már-már összeért a tarkóján.

Reszkessetek ork gazfickók!

Egy kurta nyílvessző süvített el közvetlenül a füle mellett. Az orkok, bár nem láthatták a lángokon kívülről, most már nem bízták a véletlenre a veszedelmes félork kinyírását. Túl sok trükköt bemutatott már. Ettől kitelik, hogy zavartalanul viháncol a lángok között!

Még egy nyílvessző zúgott el a füle mellett. Egy másik pedig koppanva tört ketté bőrszíjának bronzcsatján.

Ezt már Skandar Graun sem vette tréfára. Megmarkolta veszedelmes láncos buzogányát, és félig vakon, félig süketen rontott ki a ropogó, villogó lángok közül – egyenesen rá a döbbent orkokra. Hurrikánként rohamozta meg a legközelebb őket, s ütéseket osztott jobbra-balra, mint egy megvadult démon:

– Skadanga Gra... – hápogta az orkok kapitánya hitetlenkedéstől tágra nyílt szemekkel.

A félork nem vesztegette az időt, hogy még utoljára helyesbítse a nevét. Ennek már mindegy, úgysem tanulja meg. A buzogány lecsapott az idős főnök homlokára, és sisak, koponya pépként lapult össze a borzalmas ütés alatt.

– Hányan vagytok még? – rikoltotta a félork megvadultan, mert úgy tűnt, mintha már vagy huszat lecsapott volna, és még mindig jöttek rá.

Most vagy hatan vették körül egyszerre.

– BOSSSZÚ! – ordította önfeledten, és érezte azt a rég tapasztalt élményt, ahogy a Káosz Szava kihámozza magát az agyából, akár egy kielégült férj asszonya karjából.

A hatás leírhatatlan volt. A körülötte ordítozó orkokat döbbenetes őrület szállta meg, s eszement dolgokat kezdtek cselekedni. Egyikük karját széttárva rohant a lángok közé, mintha magához akarná ölelni azokat. A másik a felüvöltött, a szeméhez kapott, és vakon botorkált, mintha megvakult volna. A harmadik négykézlábra állt, és legelni kezdte a megsárgult, vérmocskos füvet. A negyedik hanyatt vágta magát, és a szó szoros értelmében hempergett a röhögéstől. Az ötödik a szájába próbálta gyömöszölni felhúzott nyílpuskája csövét, és amikor ujja a ravaszra tévedt, a nyílvessző szögletes hegye hátul bukkant ki a koponyáján. A hatodik pedig erőnek erejével meg akarta csókolni Skandar Graunt, ám a félork nem hagyhatta, hogy ilyen csúfság megessen vele. Buzogányát alulról felfelé lendítette, állon találta a felhevülten cuppogó hősszerelmest, s bár az ütés nem volt túl erős, szétszakította a fickó állát. Skandar Graun még egyszer meglendítette fegyverét, hogy megadja a kegyelemcsapást, ám ekkor nyerítés ütötte meg a fülét, és a szeme sarkából látta, amint egy véres, súlyosan sebesült ork, egyik kezével kiomló beleit fogva megpróbál felkapaszkodni Uszdzsek Rengrin fekete ménjére.

Hohó! Meglép a fickó!

Skandar Graun sarkon fordult, és a kikötött lovak felé rohant. Időközben az ork valahogy felkapaszkodott a nyugtalan csődörre, és a véknyába vágta remegő lábait. A félork, látván, hogy futva már nem ér oda, irányt változtatott, rohanvást közelítette meg a békésen a farkára támaszkodó khentát, és pillanatokon belül a hátára szökkent.

Azt hittem, már sose eszünk! – jegyezte meg neheztelően a kenguru-madár-szörny.

– Ha nem kapjuk el azt a fickót, lehet, hogy hamarosan minket esznek meg! – morogta a félork, és egy csekély impulzussal rutinosan megfordította a roppant jószágot. Utána!

A khenta fokozatosan gyorsulva, hatalmas léptekkel iramodott a lovas után.

– Mire vártok? – ordított rá Skandar Graun a gyámoltalanul álldogáló emberekre dühösen. – Tekerjétek ki az orkok nyakát, vagy kiheréllek benneteket!

Mielőtt a khenta kirobogott vele a faluból, még látta, ahogy a varkocsos férfi beront az egyik kunyhóba, máris egy kapával bukkan elő, és rárohan a röhögéstől hempergő orkra.

A khenta hihetetlen sebességre gyorsított, és Skandar Graun megszeppenve kapaszkodott a gyeplőbe; no nem azért, hogy visszafogja a jószágot, hanem hogy le ne essen.

A távolság a vadul vágtató ló és köztük rohamosan fogyott. Már csak ötven méter... harminc... tíz...

Skandar Graun kezében nedves volt a buzogány nyele az izzadtságtól. Jó szorosan megmarkolta, nehogy kicsússzon a kezéből, amikor ütésre emeli.

Már csak öt méter...

A sebesült ork elájulhatott, vagy csak nem bírta megtartani magát remegő lábaival – kizuhant a nyeregből, és kettőt-hármat bucskázva elterült a földön. Valószínűleg a nyakát törte.

A terhétől megszabadult ló felnyerített, és a félelemtől megbokrosodva megugrott. A khenta másvilági rikoltással vetette magát utána.

– Vissza! – ordította Skandar Graun. – Hova a pokolba mégy?

Aztán teljes erejével szorította megbokrosodott hátasa oldalát, és kétségbeesetten kapaszkodott, hogy le ne essen. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy egy paranccsal visszaváltoztatja a khentát szobrocskává, de azonnal elhessegette ezt a szédült gondolatot. Egyrészt ha a teremtmény ilyen viharsebes vágta közben tűnik el alóla, semmi sem akadályozza meg abban a lovasát, hogy a nyakát törje. Másrészt, ki tudja, engedelmeskedik-e ez a behemót madár a parancsnak...

A ló minden erejét megfeszítve vágtatott, néha-néha megingott, és érződött a merev mozgásán, hogy már halálosan fáradt. A khenta már közvetlenül a nyomában járt. A csődör már nem is nyerített, hanem ordított félelmében. A khenta pedig mintha mi sem lenne természetesebb, két roppant lépéssel utolérte, és – mint ahogy egy pelyhes kiskacsa belecsobban a kacsaúsztatóba – egy roppant ugrással rátottyant a fekete ló hátára.

A szerencsétlen pára úgy nyerített, hogy rossz volt hallgatni. S valószínűleg a khenta is így gondolhatta, mert egy iszonyatos csőrcsapással meglékelte a ló fejét, s ezzel örökre elhallgattatta.

Némi nyugalom telepedett a tájra, s így hogy az ördögi dübörgés megszűnt, a félork fejében elviselhetetlenül lüktetett a csend. Azonban némi enyhülést hozott, amikor a khenta szörcsögve kezdte kiszívni a véres agyvelőt a ló meglékelt koponyájából. Aztán a nyaki ütőerét tépte fel, és vörös nyelvével a vért lefetyelte, mint egy kutya. Ezután rátért a hasra, és a belső szervekre.

Skandar Graun leszállt róla, és remegő lábakkal nézett visszafelé, ahol az ork kibukott a nyeregből. A terhétől megkönnyebbült ló ott még utolsó erejével megugrott, pár lépés előnyre tett szert, és azt majd egy mérföldön át tartani tudta. Egészen idáig.

Te nem eszel? – kérdezte a khenta.

Mi a nyavalyát műveltél? – dühöngött Skandar Graun.

A kenguru-madár odafordította otromba fejét, s vörösen izzó szemével gonoszul meredt rá.

Te mondtad, hogy utol kell érnünk!

De aztán ordítoztam, hogy vissza!

Csak nem képzelted, hogy lemondok erről a finom falatról? – képedt el a khenta.

Legalább húsz ló maradt a faluban! Mi a francért pont erre az egyre fájt a fogad?

Ez volt az egyetlen csődör, felelte felháborodottan a madár-szörny. Nem hagyhattam meglógni! Mindennél jobban szeretem a lóherét. Isteni finom, és növeli a potenciát. Nem kéred az egyik golyóját?

Skandar Graun nem kérte. Pár percnyi lakmározás után a khenta elégedetten lihegett, és további pár perc pihenő után jelezte, hogy indulhatnak vissza.

A nyeregből kizuhant orknak nyoma sem volt. Illetve, hogy pontosabban fogalmazzak, csak a nyoma volt. Plusz még két lóé. Meg egy ormótlan bakancsé, mely egyik lépésben alig mélyedt be a laza talajba, egy lépéssel arrébb pedig már nagyon. S az egyik ló patái is nagyobb súlyra utaltak távozáskor.

Skandar Graun dühösen emelkedett fel a nyomok vizsgálatából, és a távoli hegyek felé pillantott, amerre a lovasok eltávoztak. Valahol nagyon messze két apró pont látszott.

Két ló, közölte a madárszörny. Az egyik csődör. Az egyiken keresztben ott fekszik az, akit az előbb üldöztünk. Még mozog. Kapjam el őket?

Skandar Graun az előbbi pokoli vágtára gondolt, és lemondóan legyintett.

– Hadd menjen! – motyogta, mintegy magának. – Hadd mondja csak el Thelessinában, mire számíthatnak. Legalább a holnapi mérkőzés valamivel izgalmasabb lesz.

Félórával később, amikor visszaérkezett Khimal Imoranba, a tüzet eloltva, az összes orkot agyonverve, a népességet pedig fellelkesülten találta. A sebhelyes arcú, varkocsos fickó a szekér füstölgő maradványain állt, és a mellét döngetve ajánlkozott, hogy majd ő megmutatja azoknak a rohadt orkoknak. Több évtizedes elnyomás után most végre megtalálták az emberek az igazi szavukat...

– ...az összes orkot agyon kell verni!

Skandar Graun érdeklődő arccal hallgatta, s odaérkezve leszállt hátasáról, aki a közelben kikötött lovakkal szemezett. A lovak nem szívesen szemeztek vele. Kifordították a szeműk fehérjét, és elég őrült módon nyerítettek.

A varkocsos döbbenten hallgatott el, és szégyenlősen leszállt a szekérről. A kezében tartott kapát úgy dobta el, mintha égetné a kezét. S társai habozás nélkül engedelmeskedtek. Ott álltak lehorgasztott fejjel, mint a csínytevő gyerekek, aki beismerik bűnüket.

Hát bizony, meglehetősen hosszú ideje éltek már ork elnyomás alatt, és ezalatt megtanulták, hogy az orkok mindent nagyon-nagyon-nagyon szigorúan megtorolnak. Még akár egy rossz pillantást is.

Skandar Graun megszemlélte a derekasan agyonvert, ásóval átszúrkált, baltával lefejezett orkokat, aztán a pipogya gyilkosokra pillantott, és keserveset sóhajtott.

Ezekből meg hasonlókból kellene neki összeszedni száz derék harcost! Úgy érezte, ilyen nehéz megbízatást még sohasem kapott. Ehhez képest a Káosz Szíve megszerzése, néhány sárkány megölése gyerekjáték volt!

Igaz, hogy egy nap alatt „meghódította” az első két várost, de ez sem tette igazán boldoggá. A jelekből ítélve Thelessina jóval nagyobb város lehet, mint Khimal Imoran, és ha a sebesült még tud beszélni, hamarosan értesülnek a fejleményekről. S akkor a teljes ork helyőrség felkészülten fogja várni. Esetleg egy-két varázsló is akad, hogy ne legyen túl unalmas az élet...

Ismét sóhajtott, és még egyszer végigmérte leendő hadseregét.

– Jól van – mondta nyugalmat erőltetve a hangjára. – Vitézül harcoltatok... Most adjatok egy üres házat, ahol elalhatok. Aztán... holnap reggel elmegyünk Thelessinába, és elfoglaljuk!

 

 

9. Thelessina

 

Azért a helyzet nem mindig olyan kilátástalan, mint amilyennek látszik. Ezt látszottak bizonyítani a Khimal Imoran-i események is a hódítás második napjának reggelén.

Skandar Graun nyugtalanul aludt, és még sokkal nyugtalanabbul ébredt, mivel eszébe jutottak aznapi teendői. Komoran térdelt le a sarokba, és Mark'yhennonhoz imádkozott. Most már nem tévesztette el, és nem Yvorllal kezdte. Furcsamód megtérése a Rend hitére simán és zökkenőmentesen ment. És most, hogy belegondolt, máris sokkal közelebb érezte magához a Rend ügyét, mint egykori meggyőződését. Talán ez volt az a pillanat, amikor tudatosan is végleg szakított a Káosszal. Fájdalmas hiányérzettel gondolt nemrég szerzett barátaira. A kevés szavú Gork, a mókás Stilet, a hirtelen haragú Vörös Ragnar, a megfontolt Aragon di Stago Palma, s mindenek előtt a mókás és oly tiszta szívű Baltás Bodin. Ők mind-mind a Rend híve, megbízható, segítőkész cimborák, nem olyan ármányosak, csalfák és önzők, mint amilyeneket korábbi útjain talált. Kucsum jó barátja volt ugyan, s segítették egymást, de ehhez bizony hosszú bizalmatlan időszakon kellett átesniük, mert mindketten tudták, hogy nem a barátság, hanem az érdek kapcsolta szövetségbe őket. S az eleinte vidámnak és önzetlennek tűnő Ywerdről most kiderült, hogy ármányosabb és fondorlatosabb, mint bárki, akit ismert.

Skandar Graun sóhajtott, és számára is érthetetlen módon Csöcsös Hilgar jutott az eszébe. Vajon hogy boldogul ő a maga területével? Azzal az otromba fabunkóval a kezében biztos nem sokat kell vitatkoznia.

Mivel előző napi varázslatai hasznosnak bizonyultak, így az elvesztegetett Tűztől Védő Varázst újra memorizálta, s némi megfontolás után kisöpörte agyából a Hidegtűrő Varázst meg az Étel-Ital Teremtése Varázst, s helyette egy Varázslövedéktől Védő Varázst meg egy Halálsikolyvarázst erőltetett be az agyába. Az előbbi jól jöhet, ha varázslókkal kerül szembe, az utóbbi pedig a végső bosszú: ha a küzdelemben meghal, s torkát halálsikoly hagyja el, a rezgések úgy felerősödnek, hogy széttépik mindazokat, akik a háromméteres körzetben a közelében vannak. Valószínűleg a gyilkosát is...

Alig végzett a memorizálással, amikor bedörömböltek a számára átengedett faház vaskos ajtaján. Kezdődik!

Skandar Graun felragadta a láncos buzogányát, és komótosan az ajtóhoz ballagott.

– Ki vagy?

– Thimor. Gedon Thimor, uram. – A varkocsos férfi hangja volt.

Skandar Graun ajtót nyitott. Aztán összevonta a szemöldökét.

Megközelítőleg ötven harcos állt előtte a falu főterén. Emberek... Igazi, hadrafogható férfiak. Olyanok, amilyenekről álmodott. Kiegyenesített kaszákkal, kifent baltákkal, rozsdás kardokkal és az orkoktól elszedett fényesebb pengékkel, nyílpuskákkal felszerelkezve. Többségük rozsdás láncinget viselt, egy-kettő közülük ütött-kopott fém mellvértet, mások bőrvérteket vagy az ork hullákról lehúzott újabb láncingeket. S volt köztük egy, aki Thimor mellett állt, egy vállas, kemény tekintetű férfi, lobogó ősz hajjal, akin vésett ezüst vért feszült, s aki egy kétkezes lovagi pallosra támaszkodott.

Az illető fejet hajtott a félork előtt.

– Rogen Bragash és erdei harcosai várja az utasításaidat, nagyuram!

Skandar Graun arcán széles vigyor terült szét.

– Kik vagytok? – bődült el örömmel.

– Rogen Bragash. Apám volt Thelessina helytartója... az ork disznók eljövetele előtt. Megbocsáss, uram, látom, te is ork vagy... nem kívántalak gyalázni...

Skandar Graun könnyedén hessegette el a dolgot.

– Én félig ember vagyok. S lélekben teljesen az. Tegnap ezt tisztán kimutattam.

Az ősz ember arcán kemény mosoly villant.

– Bár itt lehettem volna...

– Bár! – értett egyet Skandar Graun, és arra a néhány forró pillanatra gondolt, amikor szerette volna, ha az emberek is beszállnak a pofozkodásba. – Folytasd!

– Apám nem adta fel. Hű embereivel az erdőbe vonult. Az orkok többször is megpróbálták kifüstölni, és bár sokszor megritkították a sorainkat, ezt, ami a szívünkben lakozik, nem tudták kiölni. A halottak helyére mindig érkeztek újak, és továbbra is megkeserítettük a könyörtelen hódítók életét. Apám halála után én vettem át az embereket, és most örömmel venném, ha te vezetnél minket Thelessina visszafoglalására.

Skandar Graun beleegyezően bólintott.

– Ha tényleg ezt akarjátok...

Beinvitálta Bragasht a házba, és egy asszony bort, lepényt szolgált fel nekik. Az előbbi olcsó, savanykás, híg vinkó volt, a lepény pedig ízetlen, és még az ő ork agyara is majdnem beletört. Bánta már, hogy ilyen könnyelműen kitörölte a fejéből az Étel-Ital Teremtő Varázst.

– Egy ork gazembert üldözve jutottunk ide – magyarázta Bragash. – Állítólag ugyanolyan óriásszörnyön lovagolt, mint amin tegnap te verekedtél... Lemészárolta és rútul megcsonkította a hergodoriak három legjobb vadászát, a disznó! Ha egyszer a kezembe kerül...

Skandar Graun ráérős kortyokban kiitta a kancsó ecetes bort, és úgy tűnt, hosszú pillanatokig csak a kemény lepény köti le minden figyelmét.

– Valószínűleg az az ork lehetett – mondta vontatottan –, aki engem is megtámadott nem sokkal Khimal Imoran előtt. A tetemét... a saját madara falta fel.

– Miféle madár ez, és hol van, nagyuram?

Skandar Graun előhúzta a köpenye béléséből a kis szobrocskát, és megmutatta.

– Egy khenta. Mágikus szörnyeteg. Kevesen tudják uralni, ám én ezek közé tartozom. Induláskor majd látni fogod.

És lőn! Volt is nagy csodálkozás, amikor Skandar Graun földhöz vágta a kis szobrot, és szinte a semmiből előtermett a roppant kenguru-madár-szömy. Néhány harcost menten ledobott a lova, néhány paripa megbokrosodott, alig bírták megfékezni, s az egyik, amelyik messze repítette nyergéből újdonsült gazdáját, úgy elvágtatott, hogy nem bírták utolérni. Bár...

Bár a khenta készséggel vállalkozott volna rá, de Skandar Graun igen szigorúan ráparancsolt, hogy halassza el a reggelijét. Így hát a roppant bestia duzzogva megelégedett három lefejezett ork hullával. S közben gonosz szemével Skandar Graunt méregette.

 

– Hatalmas hadjárat indul az orkok ellen – ismertette a tényeket Skandar, Graun az ősz banditavezérrel. – Hozzám hasonló nagyhatalmú harcos... mágusok járják végig a partmenti településeket, elűzik az orkokat, felszabadítják az embereket, és seregeket gyűjtenek. Nekem Hergodort, Khimal Imorant és Thelessinát kell felszabadítanom, és százfős sereget gyűjtenem. Ha ti nem vagytok, most még csak négy-öt harcosom lenne...

Bragash bólintott.

– Thelessina nagy város. Találsz ott százötven harcra fogható férfit is, ha sikerül az orkokat legyilkolni.

Skandar Graun elgondolkodva nézett maga elé.

– Hány ork lehet ott?

– Hát... ha ezeket nem számolom, akiket itt Uszdzsuk Rengrinnel együtt legyilkoltál... maradhattak még vagy... mit is mondjak... hát úgy... szerintem vagy háromszázan-háromszázötvenen...

Skandar Graun azonnal megállította a lovát. (Már korábban el kellett tennie a khentát a zsebébe, mert a lovak nem voltak hajlandók a közelében megmaradni.

– Segítséget kell kérnünk! – morogta. – Őrültség így maroknyian belovagolni a városba háromszáz ork martalóc karmai közé...

Az ősz hajú Bragash a fejét rázta.

– Hát, a belovagolás az bizony még odébb lesz.

– Hogy-hogy?

– Ahhoz előbb be kell törnünk a kapukat. Meg kell ostromolnunk a városfalat.

Skandar Graun levegő után kapkodott.

– Miért, fal is van?

– De még milyen! – jelentette ki büszkén Bragash. – Thelessina kész erődítmény. Hat méteres várárok veszi körül! Még az ükapám ásatta...

Skandar Graun fejében kavarogtak a gondolatok. Ha most felugrana mágikus szörny-hátasára, és khenta halálában vágtatna, épp visszaérhetne a találkozási pontra, amikor hajnalban megérkezik a Rendcsináló, és kérhetne segítséget Peltártól a város megostromlásához...

De mit mondjon neki? Hogy úgy rohant vissza segítséget kérni, hogy még meg sem nézte, mi a helyzet? Óriási szégyen lenne!

Sóhajtott.

– Kissé vakmerő vállalkozás lesz...

Bragash kutatóan nézett rá.

– Nem azt mondtad, hogy te... mágus vagy?

– Olyasféle – morogta Skandar Graun alig hallhatóan.

– Hát akkor meg, mi izgat? Berobbantod a kaput, és begaloppozunk. Szétcsapunk néhány ork fejet, aztán kitűzzük újra a Bragashok lobogóját atyáim ősi várára.

 

Dél tájban, amikor egy domb tetejéről lenéztek a már egész közelinek tűnő Thelessinára, Skandar Graun némileg csalódottan szemlélte a vaskos falakat, bástyákat, vártornyokat. Csalódott, mert titkon remélte, hogy Bragash szeret túlozni, és Thelessina is csak olyan koszfészek, mint Hergodor vagy Khimal Imoram – legfeljebb valamivel nagyobbacska. Hát, nem! Ez bizony valóságos erődítmény.

Bragash megérintette a félork bal karját, és valamit mutatott. A vár egyik oldalán nagy volt a sürgés-forgás. Apró alakok mászkáltak összevissza a vár előtti réten, valamiket mintha cipeltek volna, és egy jókora tábortűz lángolt, füstje feketén kanyargott az égre.

– Mi a nyavalya ez? Nyilvános ökörsütést tartanak?

– Nem tudom. De a lényeg, hogy a Déli Kapu nyitva van – magyarázta Bragash. – Átkozottul elavult már az emelőszerkezete, percekbe telik, mire sikerül a hidat felhúzni és a vasrostélyt leereszteni. Ha az erdőben rejtve ellovagolunk addig a tisztásig a Déli Kapuval szemben, jó darabig még rejtve maradhatunk. Ha onnan vágtázni kezdünk, másfél perc alatt elérhetjük a kaput. Mégha egyből felfedeznek is... akkor is maradhat néhány másodpercünk, ami alatt belovagolhatunk, s ha már a meglepetés erejét kihasználva benn leszünk, csak az ég a megmondhatója, mi lesz a csata kimenetele... És ha mégis leeresztik az orrunk előtt a kaput, akkor is mit veszthetünk? Legfeljebb lemészároljuk azokat, akik kint rekednek a tűz mellett...

Skandar Graun az ajkát rágta, és bólogatott.

– Tetszik az ötlet. Ne késlekedjünk!

A fák közt lovagoltak végig, és amikor elértek annak a tisztásnak a szélére, amely pont a Déli Kapura nézett, a vitézek rendezték soraikat, és előkészítették a fegyvereiket.

Skandar Graun kicsit távolabb vonult, és átült a khentára.

– Csapjunk bele! – adta ki az indulási parancsot, és azonnal jelezte szándékát a hátasának is: Ahogy csak bírsz, be a kapun!

Ha megehetnék két-három lovat, sokkal gyorsabb lennék!

Zabálhatsz még eleget! Gyerünk!

Mivel Bragash és emberei már az első jelre dübörögve megindultak, némi előnyre tettek szert. És a mögöttük rohanó khentától megbokrosodva még inkább növelték előnyüket.

A tűz ropogása és a hangoskodás miatt a vár tövében tevékenykedők fél percig észre sem vették a lovasokat. Ám amikor valaki felfigyelt a dübörgésre, őrült rohangálás kezdődött.

– Már nem lesz idejük felhúzni a hidat! – kiáltotta derűsen Bragash. – Miénk a vár!

Skandar Graun ekkor érte utol a csapatot, és a khenta nagyot rikoltott ebbéli örömében. A lovak őrült nyihogással, gazdájuk minden erőlködése ellenére annyifelé futottak, ahányan csak voltak. Érdékes módon a Déli Kaput egyikük sem célozta meg.

A félork őrült káromkodásban tört ki, és mint egy veszett kutya, habzó pofával, fogát csikorgatva, vicsorogva vágtatott a megránduló felvonóhíd felé. Oda kell érnie. Azok, akik a tűz mellett későn eszméltek, és rájöttek, hogy már nem érnek oda a kapuhoz időben, az Északi Kapu felé rohantak.

És a felvonóhíd, dacára Bragash minden esküdözésének a mechanika elavultságát illetően, szempillantások alatt felhúzódott, s épp akkor döndült be a helyére, amikor a khenta alig bírt lefékezni őrült vágtájából a vizesárok peremén. Aztán olyan rettentő hirtelenséggel cövekelt le, hogy a kudarc miatt dühöngő félork átrepült hátasa feje fölött, és nagy csobbanással csapódott a mocskos szennyvízbe. Egy pillanatra pánik szorította marokba a szívét. Ha a régi lemezpáncéljában történik ez vele, menthetetlenül belefulladt volna még egy tocsogóba is. Könnyű, mágikus vértjében viszont kievickélt valahogy a partra, és amennyire tudta, kirázta gatyájából a vizet.

A khenta rikoltva nyerített. Nem is nyerített: röhögött! A hatalmas madár-szörny úgy röhögött, hogy rengett bele az ocsmány pocakja. Skandar Graun mérgében visszaváltoztatta szobrocskává, és köpenye bélésébe tette.

Víztől csöpögve, és (csodamód) undorodva saját szagától, dühösen bámult az őrtorony felé, ahol a lőrésekben nyílpuskák jelentek meg. Skandar Graun – szégyen, nem szégyen – nyakába szedte a lábait, és a tűz felé futott. Jégesőként kopogtak mögötte a kurta nyílvesszők. Szerencsére azok a fentiek igen gyatrán céloztak. Skandar Graun egyetlen füle mellett olyan közel suhant el egy sziszegő vessző, hogy szinte súrolta. A félork visszafordult, hogy futtában megátkozza az illetőt, és a következő lépésnél megbotlott valamiben, és akkorát esett, hogy a vár is beleremegett; őrtornyostól, bástyástól, vizesárkostól.

Valami ruganyos holmin hevert, s a keze valami nedvesre tapintott. Odapillantott. Egy ork csupasz hullája volt az, és épp egy megalvadt vértócsába tenyerelt.

S arrébb a tűz mellett tucatszám megcsonkított, felnyársalt, kizsigerelt, lefejezett meztelen orkok hevertek, s jószerivel a hatalmas máglya is az ő zsírjukból táplálkozott. Itt ork hullákat égettek!

Nagy zsivaly térítette magához merengéséből. A felvonóhidat leengedték, és kardos, lándzsás, buzogányos, nyílpuskás emberek és íjas, késes, sodrófás asszonyok tódultak ki rajta. S a másik irányból is közeledő csődület hangzavara hallatszott.

Bragash és lovasai legtöbben már megfékezték megbokrosodott paripáikat, összegyűltek, de még meglehetősen messze jártak.

Skandar Graun csodálkozva meresztette a szemét a közeledőkre. Ezek emberek! Felfegyverzett emberek! Itt pedig meggyilkolt orkok hevernek! Mi történt? A város lakosai fellázadtak, és lemészárolták sanyargatóikat?

Ez a Khimal Imoran-i lakosok pipogya viselkedését tekintve elég képtelen ötletnek látszott. Viszont Peltár említette, hogy Mark'yhennon kémei, ügynökei járják a Kondor Birodalmat, és lázítanak, felkelést szítanak, készítik elő a terepet.

Skandar Graun sóhajtott. Szóval Thelessina elfoglaltatott. Megoldódott a nagy gond. Még jó hogy nem futott segítségért Peltárhoz! Önkéntelenül is hálát adott az ismeretlen ügynöknek, hogy levette a válláról a rázósnak tűnő ostrom terhét.

Az emberek zord képpel közeledtek.

– Külsőm dacára nem vagyok ork! – üdvözölte őket Skandar Graun.

Zord arcok vették körül, s felhúzott íjak húrján megremegtek a vesszők, a nyílpuskák ravaszán megfeszültek az ujjak, a kardok markolatára rászorultak a markok.

– Thelessina lakói! – kiáltotta Skandar Graun mérgesen. – Fegyvert fogtok arra, aki Mark'yhennon üdvözletét hozta nektek?

– Mocskos ork! Szájára merészeli venni Mark'yhennon nevét!

– Kössük fel!

– Fojtsuk a várárokba!

– Minek, abban már úgyis megmártózott!

– Ne töltsük vele az időt! Lőjetek!

– Megállj! – kiáltotta Skandar Graun sietve. – Nézzétek! Nincs a kezemben fegyver! – Lassan előrenyújtotta gyűrűs kezét, s hogy mutassa, mennyire fegyvertelen széttárta ujjait.

– Peltár! – kiáltotta, s utána teljes erejével arra koncentrált, hogy amilyen magasra csak tud, felröppenjen a levegőbe.

Függőleges vonalban olyan sebességgel zúgott felfelé, mint ahogy fordított helyzetben egy szakadékba zuhanna.

Kurta nyílpuska-vesszők és hosszabb nyílvesszők süvítettek el a talpa alatt. A meglepett várvédők erre a mozdulatra nem számítottak, s messze alábecsülték a hirtelen felfelé emelkedő ork sebességét. S mire újra töltöttek, Skandar Graun már vagy nyolcvan méter magasságból leste, hogy mi történik. A felé lőtt nyílvesszők rendre visszahullottak, s az összetömörült tömegből éles sikoltások hallatszottak. Nagy volt a sebesülési arány, mire rádöbbentek, hogy ezzel a módszerrel nem mennek semmire.

Skandar Graun, látva a nyílzápor csendesedtét, valamivel lejjebb ereszkedett.

– Nagy hibát követtek el, Thelessina népe, ha kezet emeltek rám! – ordibálta le. – Én Mark'yhennon követe vagyok! Peltár küldött.

– Ki emelt rád kezet? – ordította valaki gúnyosan. – Mi csak lőttünk.

Egy rókaképű, csillogó szemű ifjú lépett előre, és csodálkozva meredt felfelé.

– Téged valóban... Pellzár küldött? – Az ifjú leborult a földre, onnan kukkantott fel. – Bocsáss meg, nekünk, jóuram! Már vártuk a jöttödet! Ne haragudj, hogy nem ismertünk fel...

– Nem vádollak benneteket – morogta Skandar Graun, és a méregtől fortyogva leereszkedett a földre. – De gyorsan tegyétek el azokat a hosszú vesszőket, mert idegesítenek!

– Ez az! – kiáltotta a rókaképű ifjú, és ugyanebben a pillanatban kirúgta a félork alól a lábat. – nem ismerek semmiféle Pellzárt! Kapjátok el!

Vagy húszan vetették rá magukat. Ezek közül tizen húszfelé repültek, de a többiek keményen birkóztak vele.

– Fürdessük meg még egyszer! – rikkantotta a rókaképű ifjú. – Az orkok úgyis szeretik az ilyen mocskot!

Kegyetlenül belevágták a szennyvizes árokba, és a félorknak szeme szája telement az undorító lével.

Ez már több volt a soknál! Skandar Graunnál betelt a pohár. Kitört belőle a vadállat. Az igazi ork.

– BOSSZÚ! – fröcsögte habzó szájjal, kimászott az árokból, és ugyanabban a pillanatban már elő is rántotta a buzogányát.

A Káosz Szava!

Az őrület dagálya hullámzott át a tömegen, és azt az eszeveszett zűrzavart, ami e pillanatban a várárok mellett kitört, lehetetlen lenne részletesen leírni. Tombolt az őrület. Már az első ötpercben legalább húszan fulladtak a szennyes várárokba, ugyanennyien táplálták saját testükkel a tüzet. Egyesek magukat fojtogatták. Mások másokat fojtogattak. Megint mások nem fojtogattak senkit, hanem veszett kutyaként, négykézláb marcangolták valamelyik fojtogató vagy fojtogatott lábikráját. S megint mások e „veszett kutyákat” csókolgatták, s néhányan pedig e csókosoknak énekeltek altatókat vagy éppen harci himnuszokat a legkülönbözőbb nyelveken. S ha már a nyelveknél tartunk, nem kevesebb, mint négy ember tépte ki a saját nyelvét az első fordulóban...

Skandar Graun megvadult démonként rohangált az őrjöngők között, és gyilkos csapásokat osztogatott buzogányával, öklével, s ha kellett, rúgott, vagy lefejelt valakit, s egyszer egy csókolgatós embert meg is harapott féktelen dühében. Őrá nem hatott saját Káosz-varázsa, a Káosz Szava, de most őrültebbnek tűnt, mint a még életben maradottak együttvéve. S hogy végül is hányat ütött agyon, azt akkor se tudta volna megmondani, ha agyonütik.

Csak nagy sokára sikerült leráznia magáról féktelen dühét, s akkor is csak azután, amikor Bragashnak azt a négy emberét, akik jószándékúan megpróbálták lefogni, szinte véres péppé verte.

Nagy nehezen lecsillapodott a dühe, és vérben forgó szemmel nézett végig a csatatéren. Ameddig csak ellátott, hullák, haldoklók hevertek – némelyik olyan brutálisan megcsonkítva vagy péppé verve, hogy, a félorknak felfordult tőle a gyomra.

– Ezt én tettem? – motyogta. – Önvédelem volt...

A Káosz Szava hatása már rég elmúlt, s az a húsz-huszonöt elgyötört alak, aki valahogy megúszta a mészárlást, most szeretteit, barátait siratta.

Rogen Bragash és emberei tiszteletteljes távolságba húzódva értetlenül és tanácstalanul figyelték a tépelődő és magát már-már újra dühbe lovaló félorkot.

– Mi a fenének kötöttek belém? Ők kezdték! De mi a nyavalyának? – Hirtelen megpillantotta a rókaképű suhancot, aki olyan ármányos módon lecsalta a levitálásából, és csak nagyon nagy akaraterővel fogta vissza magát, nehogy megrohanja. – Beledobtak a csatornába... Mennyi halott... Honnan a fenéből szerzek most száz katonát? Száz embert... – Igen dühös volt... – Menjünk! – parancsolta zordan. – Ezeket a barmokat bámészkodással már úgysem támaszthatjuk fel!

Nem nézett Bragashra, sem embereire. Felkapaszkodott az egyik gazdátlan ló nyergébe. (Volt ott négy is!) Aztán a felvonóhídon keresztül beléptetett a városba. Azok a polgárok, akik lustaságuknak, későn érkezésüknek, gyávaságuknak, vagy egyéb hasznos tulajdonságuknak köszönhetően nem csődültek ki a magányos ork meglincselésére, ezáltal még egy időre meghosszabbított jegyüket az Élet nevű cirkuszban – most némi tisztelettel húzódtak félre a kissé morózusan lovagló félork elől. Mondhatnánk úgy is: szétspricceltek előle, mint békák a magasban elrepülő gólya árnyékától. És tegyük hozzá, azokat a pillantásokat, amiket feléje vetettek, mindennek lehet nevezni, csak éppen barátságosnak nem.

A kanyargós kövezett úton felcaplattak a belső toronyhoz, és Skandar Graun csak csodálattal tudott adózni a hírek terjedési gyorsaságának. Hiszen akik itt fogadták, valószínűleg nem láthatták Skandar Graun nagy jelenetét, mégis legalább olyan barátságtalanul bámulták, mint azok, akik a falakról lesték, mi az a nagy üvöltözés odalenn.

– Ez a Bragash család ősi palotája – mutatott az ősz hajú bandita kissé remegő hangon egy egészen ősinek tűnő, hatalmas kőépületre.

Belülről egy díszes ruhájú, fontoskodó ember sietett elő. Lehetett vagy százötven centi, de viselkedéséből ítélve legalább kétméteresnek képzelte magát.

– Van önnek gyűrűje? – kérdezte választ követelő pillantással a lováról lekászálódó, teljesen elkedvetlenedett félorkot.

Skandar Graun szó nélkül odamutatta neki Peltár gyűrűjét.

– Ezzz azzz! – mondta a kis ember, úgy megnyomva a szóvégeket, hogy szinte fájt. – Lesz szíves velem jönni! Az új kormányzó már várja önt.

– Az új kormányzó? – lépett előre Bragash fenyegetően. – Én Rogen Bragash vagyok! Ennek a várnak a tulajdonosa. Ősi jogon az enyém!

A kis ember vállat vont.

– A kormányzó csak most kormányoz. Tegnap ő vezette a forradalmat! Megölte taragai Badzsort, az ork kormányzót, és átvette a hatalmat. Megparancsolta a polgároknak, hogy gyilkolják le az orkokat! Ugyanilyen gyűrűje van neki is, és azt mondta, amint jön valaki ugyanilyen gyűrűvel, azonnal vezessem hozzá...

Skandar Graun szeme felcsillant, félretolta a méltatlankodó Bragasht, és egészen a kis ember elé lépett.

– Merre van?

– A Bíbor Szobában.

– A Bíborban? – csodálkozott Bragash. – De hiszen az az én...

– Vissza fogod kapni a tulajdonod! – csendesítette le Skandar Graun, aztán a fontoskodó kis emberhez fordult. – Akkor gyerünk!

Felmásztak két emeletnyit, aztán egy drága szőnyeggel borított folyosó végén hatalmas mahagóni ajtóhoz értek.

A kis ember bekopogott, de nem nyitott be, csak kívülről kiáltotta:

– A gyűrűs megérkezett!

Választ sem várva kinyitotta az ajtót, és intett a félorknak.

Skandar Graun gyanakodva lépett be, és gyanakvása csak erősödött, amikor az ajtó bezárult mögötte, orrát átható parfümillat csapta meg, és a berendezésből rögtön látta, hogy egy nemeshölgy hálószobájába került. S a selyemmel elfüggönyzött baldachinos ágyban feküdt valaki. Ez a valaki most felült, félrehúzta a selyemfüggönyt, és kimosolygott. Egy törékenynek tűnő, madárcsontú teremtmény, akinek apró, hegyes fülek kandikáltak ki hosszú, gesztenyebarna haja alól. Tündér. Egyenes vonalú, nemesi vágású orra, keskeny szája és ezüstös szeme első pillantásra ismerős volt Skandar Graunnak, és amikor jobban megnézte a csinos arcocskát, hirtelen arra is rádöbbent, hogy honnan.

– Marléna!

A lány kiszállt az ágyból, sejtelmes, áttetsző hálóinget viselt, mely csábosan kirajzolta tökéletesen formás alakját.

– Üdvözöllek, Skandar Graun, drága, morgós barátom, rég láttalak!

A félork még mindig nem tudott magához térni a meglepetéstől.

– Mi a... rossebeket keresel te itt?

A lány cinkosan elmosolyodott.

– Tudom, nehéz elhinni... de én vagyok itt a kormányzó, és épp téged vártalak...

 

 

10. Csábos szemek

 

Skandar Graun szája úgy megnyúlt, hogy már-már körülröhögte saját fejét, olyan komikusnak találta a helyzetet.

– Te-e-e? – röhögte. Te vagy a kormányzó? Akkor gondolom, a kincstár már üres!

Marlénát még Kirovangban ismerte meg, és ő is tagja volt annak a társaságnak, mely Lendorba hajózott, s ott Alouita romvárát kutatták. Ők ketten maradtak életben. Skandar Graun azért, mert megszerezte a Káosz Szavát, és jogos önvédelemből megölte két megmaradt társát,. Nicolaust és Yamaelt. Marlena pedig azért, mert nem tartott a társaival a romvárhoz. Egy éjszaka kirabolta őket, és meglépett a pénzzel. Ez volt a bosszúja, amiért korábban megölték a férjét, és neki tolvajlásért büntetésül levágták a jobb keze mutatóujját.

És most ilyen lehetetlen helyzetben találkoznak.

– Le sem ülsz? – búgta kedvesen a lány, és félrehúzta a selyemfüggönyt, és hellyel kínálta a baldachinos ágyon.

– Inkább megfürödnék – morogta Skandar Graun, mert valahogy zavarta saját testi szaga. – Hogy kerültél ide Lendorról?

A lány csábosan mosolygott, szép szemét tágra nyitotta.

– Vakmerőn behatoltam Peltár tornyába. A mágus csapdába ejtett. Elcipelt magával Yennon Szigetére, és csak úgy hagyta meg az életemet, ha a szolgája leszek. Megadtam magam. Ugyanolyan gyűrűt viselek, mint te, és Peltár hatalma alatt állok. Pár hónappal ezelőtt az ő megbízásából érkeztem a Kondor Birodalomba. Az volt a feladatom, hogy szítsak lázítást Thelessinában, és a lehetőség szerint segítsem a hódító sereget. Peltár napokkal ezelőtt értesített, hogy a hadjárat kezdetét veszi, és azt is tudatta velem, ki lesz a bátor hódító. S tegnap este, amikor egy kibelezett, ronggyá vert ork testőrt hoztak vissza félholtan Uszdzsek Rengrin járőréből, s maga a kapitány nem tért vissza, tudtam, hogy eljött az idő. A főtéren szikraesővel látványosan szétégettem Garagai Badzsort, és a jó thelessinai polgárok ízekre szedték a városban maradt orkokat. Nem volt nehéz dolguk, hiszen pár nappal ezelőtt az orkok zöme ellovagolt észak felé.

Skandar Graun szomorkásan meredt maga elé.

– Szóval, Peltár rólad beszélt...

– Miért, mit gondoltál?

Skandar Graun Lucindára gondolt, és elszorult a szíve. Ezek szerint a deli félork nő valóban a halálát lelhette. Yamael igazat mondott.

– Mindegy.

A lány leült mellé az ágy szélére, és apró melle emelkedett-süllyedt az izgalomtól; tágra nyílt szemében elfojtatlan vágy fénylett.

– Szeretem ezt a szagot – suttogta átszellemülten. – Az ork hímek illata!

– A csatorna szennyvize! – morogta Skandar Graun, és felállt.

A kis tündérlány sosem tetszett neki, ő inkább a teltebb idomokat kedvelte, nem az ilyen satnyaságokat, de ráadásul többször is tanúja volt a lány fondorlatos csábításainak, s ő nem akart hülyét csinálni magából. Ráadásul azt is tudta, hogy a tündérlány gyűlöli az orkokat, s a hajón, melyen együtt utaztak, nagyon úgy tűnt, őt különösképpen nem szenvedheti. És egyszer mintha még rá is lőtt volna egy nyílvesszőt...

– Itthagysz? – kérdezte csalódottan a lány.

– Majd visszajövök – vetette oda idegesen a félork. Most gondoskodnom kell az embereimről, és egyéb tennivalóm is akad.

Dühösen sietett ki a szobából, s amint kilépett az ajtón, úgy érezte, hogy a súlyos illatorgia, mely az érzékeit kínozta, s mely erotikusan csiklandozta minden testrészét, egyszerre leszakadt róla. Marléna átkozottul csábító tud lenni, ha akar.

– A végén még levesz a lábamról! – motyogta Skandar Graun, és lesietett a lépcsőn.

Időközben Rogen Bragash otthonosan berendezkedett az egyik nagyteremben, és megoldotta emberei elhelyezésének gondját. Némi szegényes lakomát is összehoztak. Az orkok ugyanis a palota minden mozdítható tartalékát már rég felemésztették.

Skandar Graun is talált magának egy üres szobát, és miután megtisztálkodott, kifújta magát, és szép komótosan átgondolta a dolgokat. Két nap alatt teljesítette a feladatot. Most már nincs más dolga, csak várni, aztán az ötödik nap végén útnak indulni és jelentést tenni.

Gondolatai egyre és egyre visszatértek Marléna fátyolszerű hálóingén átsejlő maroknyi kebleihez, s a félork egész testében bizseregni kezdett. Fel-alá járkált a szobában, az ajkát harapdálta, és ork szitkokat mormolt el az orra alatt, de csak nem tudta kiverni a fejéből a szép szempárt. És a csábító illatot folyamatosan az orrában érezte. Buja nőstényszaggal keveredve.

Dühösen morgolódott.

Lerohant Rogenhez, és szinte durván förmedt rá.

– Indíts útnak két hírvivőt! Az egyiket délre, Marenarba. S ha a város már ugyanúgy az emberek kezében van, adja át a hódítónak, Thomin Yorathnak az üdvözletemet, és mesélje el, hogy mi történt... Illetve, ne mondjon semmit, csak azt, hogy Thelessina a miénk, és minden rendben! A másik hírvivő északra, Kalimothba induljon, és Baltás Bodinnak adja át ugyanezt!

– Máris, nagyuram! – készségeskedett Bragash, és az ajtó felé indult.

– Megállj! – parancsolta Skandar Graun. – A várost rád bízom. Szedd össze a hadrafogható embereket! Vagy százat. Ha van annyi...

Rogen Bragash megvakarta a füle tövét.

– Nem hinném, hogy sokan maradtak...

– Ez a része nem érdekel – jelentette ki Skandar Graun ellentmondást nem tűrően. – Holnaputánra glédában álljon nekem száz katona, különben csúnyát teszek!

Bragash erre nem szólt semmit, de látszott rajta, hogy megvan az egészről a véleménye.

Skandar Graun felrohant a szobájába, és olcsó bort kezdett vedelni. Estére az alkohol már jócskán a fejébe szállt, de még ez sem tudta kiverni gondolataiból a szép, Marlénát, és csábos szemét. S amikor megjelent a pökhendi kis lakáj, hogy a kormányzónő hívatja, úgy penderítette ki az illetőt, hogy az hirtelen azt sem tudta, merre van előre.

– Mondd meg annak a kis... kormányzónak, hogy dolgom van!

Egész éjszaka álmatlanul forgolódott, s csak hajnaltájban tudott elaludni. Álma számtalan kicsi Marlénával volt tele, akik csókolgatták, cirógatták, simogatták, becézgették...

Reggel még dühösebben ébredt, és lement a városba körülnézni. Onnan még dühösebben jött fel, mert a polgárok majd' felnyársalták a tekintetükkel. Úgy tűnt, nem zárták a szívükbe az új hódítót.

– Pedig ők kezdték! – motyogta ingerülten.

Este nem bírta tovább, és amikor Marléna már harmadszor üzente a kis fontoskodóval, hogy beszélni szeretne vele, még visszaüzent, hogy nem ér rá, de rá húsz percre, miután tövig rágta minden körmét, morogva felsietett a Bíbor Szobába. Pusztán csak beszélgetni.

Kopogott, és benyitott. Megcsapta a csábító parfümillattal vegyült buja tündérszag. Ez utóbbit egyébként mindig is rühellte, de most valahogy csak még inkább növelte a vágyát.

Komoran sietett vissza a szobájába, és ha lehet, most még többet hánykolódott, mint előző nap, és még „rémesebbet” álmodott.

Ez már a negyedik nap volt indulása óta, és elégedett volt az eredménnyel. Meghódította a három várost, és Bragash jelentette, hogy valami csodával határos módon mégis sikerült összeszedni száznégy katonát.

Skandar Graun az egész napot az újoncok kiképzésével töltötte, s bár nem volt túl elégedett a tapasztaltakkal, a bosszankodás legalább elterelte körben forgó gondolatait a kis tündérlányról.

Estefelé agyonhajszolt lovon bevágtatott egy hírnök Marenarból, és buzgón jelentette, hogy Thomin Yorath gond nélkül elfoglalta a várost, és üdvözletét küldi. Mellesleg közölte még, hogy Skandar Graun hírnöke épségben megérkezett, de ott érte egy kis baleset, ezért nem tért már vissza.

Amikor Skandar Graun felment a szobájába, egyből érezte, hogy valaki járt itt. Áz átható egzotikus illatból és csábos tündérszagból azt is tudta, hogy ki. Skandar Graun dühösen lerohant a városba, hogy felcsípjen egy ork ringyót, de mint kiderült, a nagy leszámolás éjszakáján a felhevült városiak nemcsak a katonákat mészárolták le, de a katonák körül lebzselő ork nőstényeket is. S amikor a felhevült Skandar Graun az emberasszonyokkal próbálkozott, a felháborodott lakosok minden tiszteletük és rettegésük ellenére majdnem meglincselték.

Mi a nyavalya ütött belém? – mérgelődött. Régebben sokkal hosszabb időt is kibírt nő nélkül, és az ilyen vézna tündérfajzatokat sohasem szenvedhette. Lehet, hogy a kimerültség?

Végül a hóna alatt egy kis hordócska méregerős manópálinkával visszavonult a szobájába, és elhatározta, hogy a sárga háncsszőnyegig leissza magát. Ám alig kezdte el e műveletet, kopogtattak, és egy nyakig poros fickó lépett be, a hóna alatt egy viaszvászonba csomagolt fatáblával.

– Mit akarsz? – mordult rá Skandar Graun ellenségesen.

– Kalimothból vágtattam idáig, uram, kieresztett kantárszárral – kezdte a jövevény. – Társad és barátod bevette a várost, az üdvözletét küldi, és azt üzeni, hogy jól van. Bár egy nyílvessző átütötte a lábikráját, nem esett komoly baja.

Skandar Graun elvigyorodott, mert elképzelte, hogy átkozódhatott a törpe, amikor megsebesült.

– És a hónod alatt... mi az a vacak, fickó?

A férfi kiráncigálta a fatáblát a vászonzsákból, és átnyújtotta.

– Ezt Baltás Bodin nagyúr ajándékba küldi önnek – mondta a fickó vigyorogva. Aztán csak döbbenten bámult, és semmit sem értett. Mert amikor a félork nagyúr kíváncsian elvette a holmit, embertelenül megnyúlt az arca! A fatáblát úgy csapta a falhoz, hogy menten szilánkokra tört. S a félork még ezzel sem elégedett meg. Páros lábbal ráugrott a megmaradt darabokra, és rúgta, tiporta azokat, ahol érte. Aztán a fejéhez kapott, és ork nyelven átkozódva kirohant az ajtón. S úgy csapta be a szerencsétlen nyílászárót, hogy az egész kastély beleremegett.

A holtfáradt férfi értetlenül hajolt a fatábla csekély számú maradvámnyai felé. Vajon mi hozhatta ki a sodrából a félork nagyurat e színes deszka láttán, mely valójában egy festmény volt, s az ismeretlen mester egy vetkőző, nagy fenekű ork dámát elevenített meg rajta...

 

Skandar Graun kopogás nélkül rontott be a Bíbor Szobába. Marlénának csak a szagát érezte. S a hangját hallotta egy szomszédos helyiségből. A félork morogva rontott be oda is. Aztán csak állt, és eltátotta a száját.

A kis tündérlány éppen egy nagy dézsában lubickolt, tetőtől talpig tündöklő meztelenségében. Két tenyeres-talpas nő fürdette. Marléna intett, s ezek máris kisiettek szótlanul.

– Hát mégis eljöttél? – mondta Marléna, és kilépett a dézsából. Apró kezeivel próbálta takarni szemérmét, de látszott, hogy a mozdulatot csak az illem kívánja, amúgy a lány ügyesen úgy intézi, hogy minél több látszódjék bájaiból.

Skandar Graun hangosan mordult, és a lányra rontott. Megragadta, felkapta, és izmos testéhez szorította a nedves tündért. A lány teste kemény volt és ruganyos, törékenységről szó sem lehetett.

Marléna szeméből leküzdhetetlen vágy sütött a félork felé, s hangja remegett a kellemes izgalomtól.

– Miért nem tetted ezt meg már az első nap? Miért várattál?

Skandar Graun vad csókokkal borította el a lány arcát, ajkát, nyakát, fülét, mellét, ahol csak érte. S Marléna hevesen viszonozta.

– Az ágyhoz... – súgta a kis tündérlány átszellemült hangon. – Vigyél az ágyhoz!

A félork morogva vonszolta nedves zsákmányát a baldachinos ágy felé, és ledobta a bíborszínű takaróra. Lerántotta mindkét csizmáját, megoldotta nadrágját, s máris a kis nőre vetette magát.

– Várj! – suttogta Marléna. – Egy pillanatot... várj!

Oldalra nyúlt, az éjjeli szekrénye egyik fiókját kihúzta, és egy tenyérnyi üvegcsét vett elő belőle. Az üvegcsében olajos, barnás folyadék lötyögött, benne a szivárvány minden színében csillogó, fura buborékokkal! Marléna kihúzta a kupakját, és a szájához emelte.

Skandar Graun egy csapásra kijózanodott, s józansága leküzdötte mardosó vágyát. Kikapta az üveget a lány kezéből, mielőtt az felhajthatta volna a tartalmát.

– Mi ez?

– Varázsszer – motyogta a lány. – Peltár küldte. Ez segít.

– Segít? – A félork értetlenül nézte a lányt. – Miben?

– Te félig ork vagy. Én tündér. Enélkül nem lehetne gyerekünk.

– Micsoda? – képedt el Skandar Graun.

– Gyereket szeretnék tőled! Olyat, aki rád hasonlít. Egy aranyos kis ork bébit.

– De hiszen... te utálod az orkokat.

– Téged imádlak! Add vissza az üveget, aztán folytasd, kérlek, folytasd...

Skandar Graunban szörnyű gyanú támadt, és mire végiggondolta volna, mit tesz, aktivizálta a Tudati Védelem Varázsát. Erotikus kábulata úgy múlt el egy csapásra, mintha sohasem lett volna. Egy undorító, sikamlós bőrű, büdös tündért tartott a karjai közt. Egy vézna kis csontkollekciót.

És a bekapcsolódott varázslat révén érezte, hogy agyára iszonyú erős mágikus nyomás nehezedik, melyet most a Tudati Védelem pajzsként fogott fel.

Bűbáj! Iszonyatosan erős bűbáj!

Valaki vagy valakik megpróbálták bűbáj hatása alatt szeretkezésre kényszeríteni a visszataszító kis csúfsággal! Miért? Marléna tette volna? Ő nem varázsló! Nem érthet a bűbájhoz!

S ekkor a Tudati Védelem jóvoltából döbbenten fedezte fel, hogy Marléna agyát egy már aktivizálódott bűbáj fonja körül, mintha meg akarná fojtani. Egy idegen, igen erős bűbáj!

– Gyere már! – suttogta Marléna és egész arcán lázrózsák ütöttek ki a várakozás izgalmától. – Kívánlak!

Skandar Graun a padlóhoz vágta az üvegcsét, mely csörömpölve tört szét, és a nyúlós ragacs kifolyt belőle a padlóra. Habozva kinyújtotta a kezét, és a lány homlokára tapasztotta a tenyerét. A Mágikus Ellenvarázst egészen másféle alkalmakra tartogatta, de most nem volt más választása. Kimondta a bűvös igét, és az ellenvarázs egy csapásra megszűntette a bűbájt a lágy agya körül.

Skandar Graun a lány fölött térdepelt. Érdekes volt kívülről szemlélni, mint jelennek meg a tündérlány bájos arcán az egymást követő érzelmi rohamok jelei. Adva volt a kéjvágy, a bujaság és a szerelem izzása. Aztán jött az értetlenség, a meglepetés, a csodálkozás, a meghökkenés, a megdöbbenés, az ijedtség, a ráeszmélés, a döbbenet, a sokkos bizonyság, a félelem, a rettegés, a viszolygás, az émelygés, az undor, a gyűlölet és a pokoli tűzzel izzó, mindent elsöprő igazi gyűlölet.

Marléna sikoltva rúgta le magáról a félmeztelen félorkot. Skandar Graunt nem igazán lepte meg ez a megnyilvánulás, de kissé bántotta az önérzetét. Bár a bűbáj nélkül már nem nagyon kívánta a lányt, de ha ork nincs, jó a tündér is alapon, hajlandó lett volna folytatni, amit elkezdett, ha a lány is akarja...

– Bitang! – sikoltotta a lány, és valami szúró vagy vágóeszköz után nézett. – Mit merészelsz?

– Fogd be!

Skandar Graun nyugodtan feltápászkodott, és felöltözött. A lány a takarót tekerte maga köré, és kifejezéstelen szemekkel bámult a semmibe.

– Takarodj innen! – motyogta. – Most azonnal... hordd el a büdös irhádat! – Köpködött. – Pfúj! Hánynom kell, ha arra gondolok, hogy az undorító nyelveddel a bőrömet nyalogattad!

Ez már az igazi Marléna volt.

– Mindketten bűbáj alatt álltunk mondta Skandar Graun nyugodtan. – Más körülmények között nem nyúltam volna hozzád. Utálom a csontos nőket.

– Micsoda? Még sértegetsz is, te hájas barom! Már bánom, hogy nem eresztettem beléd egy nyílvesszőt a Tengeri Szellő fedélzetén!

Skandar Graun csak egyet lépett, és egy villámgyors mozdulattal elkapta a lány nyakát.

– Jól van – mondta higgadtan. – Most okosan fogunk beszélgetni. Ne sikolts, különben úgy megszorítom a gigád, hogy a tarkódon jön ki az ujjam!

– Rohadt ork tahó!

Skandar Graun fel sem vette az ilyen otromba személyeskedést.

– Amikor Lendoron Peltár elfogott... miről faggatott?

Kissé engedett a szorításon, hogy a lány tudjon beszélni. Marléna érezte, hogy ez már nem tréfa, és sietve válaszolt.

– Napokig a tömlöcében sínylődtem. Állítólag a mágus távol járt. Amikor megtudta, hogy veled egy társaságba tartozom, folyton rólad kérdezősködött. Tudni akart mindent, és én elmondtam, amit tudtam.

– És... azt hazudtad neki, hogy szerelmes vagy belém?

– Ugyan! – fintorgott a lány. – Ezt úgyse hitte volna el. Azt hazudtam, hogy te voltál odáig értem. Elmeséltem, hányszor próbáltál megkörnyékezni, és én mindannyiszor visszautasítottalak. Azt mondtam, azért loptalak meg benneteket, hogy így álljak bosszút, amiért egy éjszaka rám törtél és meg akartál erőszakolni. S e dulakodás közben haraptad le a mutatóujjamat...

– Leharaptam?

– Arachar vágta le – mondta kényszeredetten a lány –, amikor a Rontás Erdejében megloptalak benneteket.

Skandar Graun komoran hallgatott, s még a lány nyakát is elengedte. Marléna fájdalmas arccal simogatta a torkát.

– Mire akart Peltár felhasználni?

A lány vállat vont, de hallgatott.

– Bizonyára ő vett bűbáj alá – mormolta Skandar Graun. – S ha ezt tette, valami komoly terve lehetett veled, Kilencujjú Marléna.

– Nyolc – helyesbített a lány keserűen, s felmutatta bal kezét is, ahonnan a gyűrűsujja hiányzott. Középső ujján ott ragyogott Peltár gyűrűje. Nyolcujjú Marléna a nevem.

Skandar Graun komoran meredt a csonka kézre.

– Ismét megpróbáltál meglopni valakit?

– Én magam vágtam le – sziszegte a lány elkeseredetten. – Hogy megszabaduljak Peltár, gyűrűjétől, és ezáltal a hatalmától.

Skandar Graun gyanakodva vizsgálgatta a saját kezén a gyűrűt.

– És?

– És a gyűrű átmászott a levágott ujjamról egy másikra – mondta a lány már-már gúnyosan. – Ilyen könnyen nem lehet megszabadulni Peltár hatalmától. Szörnyű dolgokra kényszerített, s én nem tehettem ellen az akaratának, különben szörnyű kínzásokat rótt ki rám... – Megremegett az emléktől.

– S most is tudtad, hogy milyen szörnyűséget kell tenned velem?

A lány őszintén rázta a fejét.

– Nem. Valószínűleg már akkor bűbáj alatt álltam, amikor útnak indultam. Csak azt tudom, hogy alig vártam a megérkezésedet, pedig korábban...

– Gyűlöltél – fejezte be Skandar Graun a mondatot közönyösen. – A hajón Ywerd... figyelmeztetett, hogy vigyázzak Peltárral Nem hittem neki. Most már egyre inkább... és alig várom a percet, amikor ismét elbeszélgethetek Peltárral... mégha beledöglők is!

Vadul dübögtek az ajtón, és Bragash hangja hallatszott kívülről.

– Nagyuram! Egy fura alak vár a szobádban. Sürgősen beszélni akar veled. Olyan varázslóféle...

 

 

11. Holdfénytolvaj

 

Skandar Graun méregtől fortyogva sietett le a szobájába. Ha Peltár az... hát megemlegeti, az biztos!

Egy magas, vékony férfi állt a szoba közepén. S ami a legfurcsább volt rajta, hogy egész testén a sötét égbolt kékjét viselte. Acélkék volt a homlokpántja, sötétkék a zekéje, a nadrágja, de még a saruja is. Hosszúkás arcának halványszínű bőrét ezüstfehér haj keretezte, melyet az előbb említett homlokpánt fogott össze. Komor arcvonásait még komorabbá tette az a hatás, hogy egy női kisujjat viselt a nyakában vékony aranyláncon. S ami furcsa volt, szemének színét nem lehetett megállapítani, már csak azért sem, mert épp a félork belépésekor szivárványszínek futottak szét egyik szemgolyóján.

– Üdvözöllek, Káosz Szavának hordozója – mondta az idegen kellemes bariton hangon, s furcsa, szokatlan akcentussal.

– Ki vagy te és mit akarsz itt? – kérdezte Skandar Graun zordan.

– Ymdar vagyok, a Holdfénytolvaj – jelentette ki a férfi rezzenéstelen arccal – És egy jóakaród kérésére jöttem hozzád, hogy támpontot nyújtsak a kilátástalanságban.

Skandar Graun szemöldökét ráncolva próbálta megfejteni e rejtélyes szavak értelmét.

– Mit vartyogsz itt, mint egy átkozott manó?

– Van valaki, aki háláját azzal kívánja kifejezni, hogy tudomásodra hoz általam valamit, ami igen fontos lehet számodra. Az illető neve Alurion.

– Még él? – kapott a szón mohón Skandar Graun.

– Nem tudom – felelte Ymdar, és ismét szivárványszínek futottak át színtelen bal szemén. – Amikor megbízott, még élt. És nagy hálát érzett irántad, amiért nem hagytad meghalni a Limbón...

Skandar Graun nem akart hinni a fülének. Hát mégis létezik hála ezen az ocsmány világon? A mokány kis Alurion, aki a Limbón az életére tört, s akit ő mégis az élete kockáztatásával mentett ki – most kifejezi a háláját? Melegség járta át Skandar Graun szívét, és egy pillanatra megfeledkezett bosszúságairól.

Időközben Ymdar egy pergament húzott elő a köpenye béléséből, és kiterítette Skandar Graun előtt. Ismerős sorok látszottak rajta:

 

Káosz Szavával fejében elindul a harcos,
Sorsa új ösvényt ró, s tombol heve
Káosz hullámai söprik el a Rendet
S ledőlő bástyákat átkoz a neve,
S e félvér sarja ér célba majdan vele,
Nem az apa, ki Lendor porából megszerezte.
Ha felnő e gyermek, összedől a Rend,
Halála azonban nagyobb bajt jelent.
Egy módja van csak, hogy baj nélkül vesszék el,
Ha anyja öli meg, önszántából, tulajdon kezével...

 

Skandar Graun homályos sejtésektől terhesen pillantott fel a pergamenről a szivárványszemű varázslóra.

– Peltár... nem egészen ezt a verset mutatta nekem. Arról volt szó, hogy egy másik félvér ér célba... arról nem, hogy az én fiam!

– Peltár elhagyta az utolsó négy sort, s az azelőtti kettőt megmásította – közölte az idegen olyan hétköznapi hangon, mintha csak azt mondta volna: tegnap esett az eső.

– De miért? – mérgelődött Skandar Graun. – Miért tette ezt?

– Nem kívánta tudtodra adni, mily rettenetes sors vár a leendő fiadra – felelte Ymdar szolgálatkészen. Olyan nyugodtan felelgetett minden kérdésre, hogy ez szinte már önmagában is idegesítő volt a jelenlétében.

Skandar Graun úgy érezte, hogy szétmegy a feje.

– Mi ez az egész?

– Óvakodj egy Marléna nevű tündértől! – intette Ymdar. – Peltár bűbája alá vonta, s készített egy szert, mely révén bármely fajba tartozó nőnek lehetne tőled gyereke: A tündérnek is. Ez a Marléna gyűlöl téged. A bűbáj hatására imádni fog. Bübájjal megszerez magának, s te gyermeket nemzel neki. Peltár gondoskodik róla, hogy Marléna meg is szülje. Aztán kivonja a bűbáj alól, és tudatja vele, hogy a kölyke tőled van, s te bűbáj alatt nemzetted neki. Peltár azt várja, hogy a heves természetű tündérnőstény saját körmeivel fogja darabokra szaggatni tulajdon kölykét. Peltár azért őt választotta, mert ő az egyetlen, akiről biztosan tudja, hogy nem fog irgalmazni a gyereknek, annyira erős benne az orkok iránti gyűlölet. És irántad.

Skandar Graun ebben nem kételkedett. Képtelen volt tisztán gondolkodni, az érzelmek és az indulatok vadul kavarogtak a szívében és a fejében.

– Peltár! – motyogta. – Mégha a hatalmadban vagyok is... ezt... ezt... – Nem tudta, hogyan fejezze be, annyiféle átok tolult az ajkára.

Ymdar a félork páncélos mellkasához nyújtotta a kezét, s az aranyozott mellvérten át egy áttetsző kis gömböt húzott elő, szinte a levegőből. A kis gömbben egy fél Skandar Graun látszott. Ymdar összeszorította a markát, és a golyó szétpukkant, mint egy buborék.

– Már nem vagy a hatalmában – mondta Ymdar kifejezéstelenül, és biccentett. – Óvakodj Marlénától, Skandar Graun, mert a Kondor Birodalomban ólálkodik valahol. Meglehet, hamarosan feltűnik. S óvakodj attól is, hová szórod magodat, mert tudd, hogy amíg az ige így vagy úgy be nem teljesül, a Rend hívei fognak loholni a nyomodban, és megölnek minden asszonyt, akihez közöd volt, hogy ne szülhessen neked senki más gyereket, csak az, aki önként megöli majd saját gyermekét... S óvakodj a Káosz híveitől is, mert már ők is kiszemelték a nőt, akit gyermeked anyjául szántak. S megölnek mindenki mást, akire csak gyanújuk terelődik...

– Hilgar! – mordult fel Skandar Graun rémülten.

– Nem irgalmaznak senkinek – jósolta Ymdar, és egy gyors mozdulattal összetekerte a pergament, s menni készült.

– Ki a... jó nyavalya vagy te?

– Ymdar, a Holdfénytolvaj. Most távozok.

– Várj! – kiáltotta Skandar Graun, és indulatosan az idegen bal karja után kapott. Szikrák pattogtak sercegve a férfi testéből, és megégették a félork ujjait.

– Megyek! – ismételte Ymdar, és e szónál a hangja több oktávval mélyült. – Ez volt hát régi barátodnak, Alurionnak üzenete. Átadtam. Nincs tovább dolgom veled.

Színes körök vették körül testét, s úgy billegtek körülötte, mint a leesni készülő hullahopp-karikák.

Aztán szisszenés hallatszott, s e karikák és Ymdar egyszerre eltűntek.

 

 

12. Leszámolás

 

Skandar Graun khenta halálában vágtatott vissza a partra. Az ötödik napon némi probléma akadt a katonák kiképzésében, és csak a hatodik napon reggel tudott indulni. Gyorsan imádkozott, memorizálta az előző nap elhasznált Tudati Védelem Varázsát és a Mágikus Ellenvarázst, aztán egész álló nap száguldott, hogy odaérjen hajnalra, a kitűzött időpontra.

Már megvirradt, mire odaért a folyótorkolathoz, a lófej alakú sziklához. A khentát visszaváltoztatta, és sietve kapaszkodott fel a sziklára, hogy távolabbra lásson, de még így sem volt elég magasan ahhoz, hogy a távolabbi sziklák ne takarják el előle a kilátást dél felé a tengerre. Ameddig ellátott, a Rendcsinálónak nyoma sem volt. Pedig már itt lenne az idő!

Hol a pokolban lehet? – mérgelődött Skandar Graun.

Gyorsan utánaszámolt a napoknak, de nem tévedett, nem tévedhetett: pontosan hat nap telt el azóta, mióta itt partra szállt. Lábujjhegyre állt, hogy legalább a szomszédos szikla fölött ellásson, hátha pont az takarja el a közeledő hajót. Ez persze nem segített. Még magasabbra kellene mennie.

Hirtelen elhatározással széttárta az ujjait, és a gyűrűre pillantva kimondta a nevet:

– Peltár! – Gyűlölet és dac csengett a hangjából. Nem tudta, mit. fog cselekedni majd Peltár ellen, de hogy amit az tőle kap, nem teszi majd zsebre.

A varázsszó hatására érezte, ahogy hirtelen elveszti a súlyát, s akaratával felfelé levitálta magát; legalább száz méter magasba. Innen már jól belátta a tengert.

S valahol nagyon-nagyon távol egy apró fehér foltot pillantott meg. Vitorla lenne?

Ahogy a percek teltek, a folt egyre nagyobbodott, s hamarosan már a hajótörzs is látszott. A Rendcsináló volt az, és nagy sebességgel közeledett. Egy idő múlva már azt is látta, hogy a fedélzeten nagy a mozgás, s mintha füst szállna fel a fedélzetről. Valami égett?

Skandar Graun szép kényelmesen visszalevitált a sziklára, és lemászott. Mivel nem tudta, miféle vitába bonyolódik Peltárral, a biztonság kedvéért aktivizálta a Tudati Védelem Varázsát, hogy védve legyen egy esetleges Bűbáj ellen. Meg egyéb csúfságok ellen.

Ha Peltár kijön a partra, csak vele és a két evezőssel kell elbánni, ha durvaságra kerül a sor. Aztán, ha a dolgok úgy fordulnak, felpattan a khentára, és elvágtat északra, hogy hamarabb érjen Hilgarhoz, mint a Rendcsináló. Lehet, hogy még nem sejtik, hogy Csöcsös Hilgar is lopott abból a folyadékból, amit Peltár Marlénának készített, s nem kizárt, hogy az óriásnő ezóta már terhes. S ha így van, Yennon irgalmazzon nyomorult életének.

Észre sem vette, hogy már rég nem Yvorlt emlegeti.

A hajó nem horgonyzott le a part közelében, sőt még a dagadó vitorláit sem vonta be, mégis olyan szilárdan megállt, mintha mágikus kezek tartották volna. Skandar Graun látta, hogy a csónak elválik a hajótörzs mellől, és a két evezős keményen dolgozik. A kora reggeli szürkületben nem látta Peltárt a csónakban. Lehet, hogy valamelyik evezős takarja?

A csónak hamarosan a parthoz ért. A kopasz varázsló nem volt benne.

– Hol van Peltár? – kérdezte bosszúsan, hogy hevenyészett terveit dugába dőlni látta.

– A fedélzeten – intett a fejével az egyik fekete vértes a Rendcsináló felé. – Gyere, szállj be, neki személyesen kell, jelentést tenned!

Igen, erre Skandar Graun is emlékezett, így hát mit volt mit tenni, beszállt a csónakba, s az evezősök nekifeszültek eszközeiknek.

Ahogy közelebb értek Skandar Graun csodálkozva figyelt fel arra, hogy a hajó törzsén itt-ott hiányoztak a deszkák, csak a legszükségesebb lyukakat foltozták be, s néhol tűz nyoma látszott. Az egész hajó úgy nézett ki, mint amit kétszer-háromszor szétvertek, s úgy dobálták össze ismét nagy sietve.

– Mi történt? – kérdezte elszoruló torokkal.

– Kalóztámadás – felelte közönyösen az egyik fekete vértes.

– Az átkozott orkok az éjszaka leple alatt úsztak a hajóhoz, és fel akarták gyújtani... Majdnem sikerült nekik.

Skandar Graun jól megnézte ezt a két fickót. Nem emlékezett rá, hogy idefele jövet látta volna őket a hajón. Persze, ki képes megjegyezni minden arcot? Az biztos, hogy nem ez a kettő szállította partra hat nappal ezelőtt.

– Hogy megy a hadjárat? – kérdezte.

A két fickó egymásra pillantott, mielőtt válaszoltak volna. Pokoli vidámság csillogott a szemükben.

– A többiek már rendben vannak – mondta az egyik. – Rajtad kívül még négy harcost kell felszednünk.

Hamarosan odaértek a hajótörzshöz, és Skandar Graun sietve felkapaszkodott a kötélhágcsón. Két fekete vértes nyúlt le érte, és segítette fel a fedélzetre.

A fedélzet vérfoltos volt, s itt-ott mintha agyvelődarabkákat is lehetett volna látni.

– Hol van Peltár? – tudakolta Skandar Graun rosszat sejtve.

A két fekete vértes felkísérte a tatfedélzetre, ahol egy kisebb csoportosulás várta. Szedett-veddett, veszedelmes külsejű alakok. Négy-öt fekete vértes, két-három láncinges ember, négy mitrill-páncélos tündér és elf, egy pikkelyes gyíkember és legalább nyolc barna csuhás pap: a Káosz jelével a mellrészükön. Félkörben álltak vele szemben, s ahogy a félork valami mozgást hallva hátrapillantott, látta, hogy a háta mögött is hasonló alakok jelennek meg.

A kör bezárult!

Skandar Graun felmordult, és előrántotta láncos buzogányát.

– Árulás! – morogta. – Árulás!

A mitrill-páncélos tündér ráemelte felajzott íját, de még nem röppentette el a nyílvesszőt.

A kapitányi fülke ajtaja kitárult, és három ember lépett ki rajta: az első kettőt Skandar Graun még sohasem látta. Magasrangú papok lehettek, Yvorl jelvényével a mellükön, s kis ezüstkaszával a kezükben. A harmadik Ywerd volt.

Nem léptek közel a félorkhoz, megálltak tőle négy lépés távolságra, és összehúzott szemmel fürkészték.

Ywerd kihúzta hüvelyéből a kardját, Timakriszt. A kard sipítva szólalt meg.

– Hát mégis visszajött ez az ügyefogyott?

Skandar Graun csapdába esett farkasként forgolódott. Azt sem tudta, merre nézzen. Mindenhonnan fenyegető, zord pofák meredtek rá. A magasabbik pap arca teljesen szőrtelen volt, még a szemöldökét is leborotválta, s szeme egy hüllő üveges tekintetével bámult ki mély szemgödréből. Nagyon öreg lehetett, de bőre nem volt ráncos. Hangja erőteljes volt és rezonáns.

– Örülök, hogy végre személyesen is megismerhetlek, Skandar Graun.

– Ki vagy te? – követelte a félork indulatosan.

– Derek Cuman áll előtted, te balga lélek, Yvorl főpapja, a Káoszfellegvárból! – reccsent rá a másik pap haragosan. – Borulj térdre, hitehagyott áruló, és várd a kegyes ítéletet!

Skandar Graun beharapta az ajkát, de nem borult térdre és nem is válaszolt. Dacosan meredt a nagyhírű főpapra, és nem értette, mi lehetett az a jelentős dolog, amiért Derek Cuman kimozdult a Káoszfellegvárból, amit állítólag már évszázadok óta nem hagyott el.

A főpap rezzenéstelen arccal szemlélte a félorkot, aztán lassú, tagolt szavakkal szólt hozzá.

– Sok gondot okoztál nekünk az elmúlt időkben, Skandar Graun, és bár érdemeid magasak, bűneid szinte megbocsáthatatlanok. Kártevő, primitív állat vagy, akitől legegyszerűbb lenne megszabadulni... de mást mond az ige. A sorsod már akkor előre elrendeltetett, amikor még meg se születtél. Sok munkámba telt, amíg pénzzel, ígéretekkel, hatalommal rávettem a Yennon Sziget egy igen jó képességű, fiatal varázslóját, hogy frigyre lépjen egy ork harcosnővel, és egyesítse vérüket benned. Ám Peltár megneszelte, mire készülök, és nem sokkal a születésed után rajtaütött a titkos föld alatti szentélyünkön. Hűséges hívem, Netar vett magához, ő nevelt fel. Nevelkedhettél volna a Káoszfellegvárban is, ott biztonságban lettél volna, ám akkor névtelenséged megszűnik, s a Rend hívei vadásztak volna rád, amikor elindultál volna küldetésedre. A sorsra bíztuk ezt a küldetést, mint ahogy meg vagyon írva a Jövendő Könyvében. S te megszerezted a Káosz Szavát, ahogy vártuk tőled, s nem sok hiányzott, hogy még nagyobb dolgot cselekedj: megkaparintsd a Limbóról a Káosz Szívét. Ám ez félresikerült, s most küldetésednek mindössze annyi haszna lett, hogy a Limbó kapuja nyitva áll, s régi hűséges híveink, akik hosszú ideje ottrekedtek, most ezrével özönlenek vissza valódi világukba, hogy terjesszék a Káoszt. És most erősebbek vagyunk, mint valaha. Yennon kutyái háborút hirdettek Grooms ölebei ellen, s azt hiszik, tőlünk nem kell tartaniuk. De tévednek! Mert ez az év... a Káosz Éve! Kihasználva, Yenhon előkészületeit és Grooms meggyengülését, mi leszünk azok, akik megsemmisítjük az Orkok Öregapját, és ha a kezünkbe kerül a Káosz Szíve, megnyitjuk vele a szomszédos létsíkokat, és a Káosz hullámai elsöprik a Rendet.

Skandar Graun keze összeszorult a buzogányon.

– Hűtlen voltál istenedhez – folytatta Derek Cuman könyörtelen hangon. – E vétkedért vezekelned kell. Halált érdemelnél, de én kegyes leszek. A Káoszfellegvárba vitetlek, s ott kell szolgálnod engem. A sorsodat már előkészítettem, hogy beteljesülhessen a prófécia...

– Gyermeket kell nemzenem – morogta Skandar Graun – akit aztán kényetekre-kedvetekre rángathattok céljaitoknak megfelelően... Nem! Ebből nem esztek! Nem leszek tovább a játékszeretek. Öljetek meg... inkább!

– Meghasonlottál önmagaddal, félvér – szólalt meg váratlanul Ywerd. – Nehéz olyan életet élni, mely előre elrendeltetett. De nincs más választásod.

Skandar Graun dühösen nézett rá.

– És ezt most ki mondja? A Káosz Bajnoka... vagy a Negyedik Kör Beavatottja?

Ywerd szórakozottan elmosolyodott.

– A Káosz Bajnoka szólt hozzád.

– Melyik vagy te valójában? Ywerd vagy Ylmor?

A fiatal harcos flegmán vállat vont.

– Néha én sem tudom, s ez a kérdés engem is nyugtalanít... de most a Káosz Éve van...

A hajó mozgásba lendült. Nem fújt a szél, de a kétárbocos dagadó vitorlákkal siklott a part mentén észak felé.

– Hol van Peltár? – kérdezte Skandar Graun ingerülten.

Az egyik harcos a háta mögül egy fejet dobott a fedélzetre, s az nagyot koppant, majd tovagurult a félork felé. Peltár kopasz feje volt. A szemöldöke most már nem izzott.

– A társaid fejét megtalálod a raktérben – mondta flegmán Ywerd. – Mindegyikét. Voltak olyan ostobák, hogy feljöttek a hajóra jelentést tenni. Téged nem ölünk meg. De hátra van még négy. Ha érdekel, név szerint: Baltás Bodin, Gork, a barbár, Tanaszi Hekron és Csöcsös Hilgar. Velük még végzünk, aztán mi indulunk meg Groomar felé...

Skandar Graun ökölbe szorította bal kezének ujjait, s szép lassan vízszintbe emelte.

– Látod ezt a kezet, Ywerd? – kérdezte vontatott hangon. És amikor egy pillanatra kihagyott a feszült figyelem, szinte kéjjel mondta ki a varázsszót: – Peltár!

A gyűrűből sercegve, pattogva, sziporkázva, táncolva zúdult elő a szikraeső. Egyenesen Derek Cuman felé.

Ywerd hirtelen előrenyújtotta a kardját, és Timakrisz szinte lefetyelve szívta magába a pattogó szikrák tömegét. Azok kihúnytak vagy szertefoszlottak, amikor a karddal érintkeztek. Derek Cumannak a szeme se rebbent.

– Mi van még a tarsolyodban, félvér? – kérdezte a másik pap Ywerd mellett. – Lássuk!

– Peltár! – kiáltotta dühösen Skandar Graun, és újabb szikrazuhatag vágódott ki.

A kard ezeket a szikrákat is sercegve szívta magába.

– Ne erőlködj! – sipította Timakrisz. – Próbálj mást!

– BOSSZÚ! – ordította Skandar Graun, ám a Káosz Szava nem kattant az agyában. Mintha valami láthatatlan kéz marokba szorította volna, nem hagyva kibontakozni. Nem olyan volt, mint Gomirron-Rhyllan béklyója. Akkor nem is érezte a fejében a varázslatot, most viszont tudta, hogy ott lüktet, mégsem képes hatni.

– Nem nyert! – sipította a kard. – Ezt elorkoltad, barátom!

Nagy röhögés fogadta ezt a bejelentést a felsorakozott harcosok soraiból.

– Elég a tréfából! – parancsolta Derek Cuman. – Fogjátok el, és kötözzétek meg!

Skandar Graunban egyszerre felszínre tört minden keserűség.

– Engem ugyan nem fogtok el!

Előrántotta láncos buzogányát, és nekirontott a főpapnak. Ywerd ugrott elé, és vállal hatalmasat lódított rajta. A félork már látta suhanni Timakriszt, de a kard mégsem csapott le.

Nem tudta meglendíteni a buzogányát, annyian rontottak rá minden irányból.

– Rohadékok! – ordította Skandar Graun. – Engem ugyan nem fogtok el élve.

Iszonyatos erővel szórta szét az ellenfeleit.

Hirtelen megérezte, hogy rettenetes akarati erő feszül a Tudati Védelem Varázsa alkotta páncélnak. S látta, ahogy Derek Cuman és a másik pap egyaránt felé emelik a kezüket. Még a mormolásukat is hallotta:

– Ne mozdulj!

Mozdulatlanság Varázs feszült iszonyatos erővel a védelem páncéljának, s Skandar Graun rögtön az első pillanatban érezte, hogy az erős akarat másodperceken belül áttöri tudati védelmét.

– Nem fogtok el...

Valahogy kibontakozott támadói közül, és a korlát felé ugrott. Nincs messze a part. Ha sikerül a vízbe ugrania, jó darabig úszhat a víz alatt, s aztán vagy teletűzdelik nyílvesszőkkel, vagy élve úszik ki a partra.

Három lépés!

Hirtelen kiszabadult a láncos buzogánya olyannyira, hogy kurta ívben meg tudta lendíteni, és térden csapta az útját álló harcost. A fickó csak annyit érzett, hogy kiszalad alóla a láb, s az őrjöngő félork oldalra löki.

– Megállj!!! – Egy minden eddiginél erősebb akarati parancs zúdult a védelmére, s a félork tudta, hogy egy tizedmásodperc, és áttörik a védelem.

Az íjász elf egy könnyed mozdulattal kitért az útjából, s már meg is feszítette az íjhúrt.

Skandar Graun felugrott a hajó korlátjára.

Ebben a pillanatban törték át a támadóvarázslatok tudati védelme páncélját, s bár azok is menten feloldódtak, a főpap újabb Mozdulatlanság Varázst bocsátott rá.

– Ne mozdulj!

Skandar Graun a korláton állt, épp elrugaszkodni készült, amikor megérezte, hogy agyára ellenállhatatlan erővel nehezedik a főpap varázslatának bénító ereje. Izmai megdermedtek, s szoborként merevedett meg a korláton. Könyökben behajlított keze úgy maradt, ugrásra megfeszülő combizmai nem mozdultak.

Skandar Graun egész testét dermedtség szállta meg. Fene egy dolog a Mozdulatlanság Varázs, tudta ő jól, mivel jár az. Egykori kitalálói arra a célra fejlesztették ki, hogyha el akarják fogni az ellenséget, dermesszék meg, de a halált kerülje el. Izmai lemerevednek, s bár a kisujját sem képes mozdítani, lát, hall, szagol és érez. Tüdeje nem mozog, a levegő mégis ki- és beáramlik e szervébe, s amikor a hatás úgy húsz-huszonöt perc múlva elenyészik, az áldozat ugyanúgy képes mozogni, mintha mi sem történt volna.

Még sikoltani sem tudott, hogy aktivizálódhasson fejében a Halálsikoly, és magával vigye a sírba a gyilkosát.

A Skandar Graun nevű mozdulatlan szobor a korláton imbolygott. Egyik pillanatban úgy nézett ki, hogy a tengerbe zuhan, a következőben befelé billent.

– Kapjátok el! – üvöltötte a főpap, s hárman ugrottak, hogy berántsák a fedélzetre.

A hajó – talán egy váratlan széllökéstől – kissé megrándult, s a félork mozdulatlanul, bénán, tehetetlenül bukott alá a csendes habokba.

Egy pillanat alatt elmerült, és érezte, ahogy víz tódul ordítás közben tátva maradt szájába. Mivel egyetlen izma sem volt képes mozdulni, nem tudta sem a száját becsukni, sem az orrát befogni, de még csak a légzését visszatartani sem...

Skandar Graun, a Káosz Szavának az őrzője, a dicső félork harcos pap így süllyedt el az óceán mélyén, és meg sem próbált küzdeni a halállal. És amúgy sem tudott volna tenni semmit...

Elsüllyedt, és része lett annak a hatalmas, ősi közegnek, melyből egyszer minden élet fakadt...

Ywerd kihajolt a hajókorláton, és a fejét rázta.

– Nem a te hibád – vigasztalta Timakrisz szokásos hangjánál csendesebben. – Te figyelmeztetted, hogy ne jöjjön vissza!

Az egyik fekete vértes lecsatolta a páncélját, ledobta a fegyvereit, és a vízbe akart ugrani. A fiatal harcos megfogta a karját.

– Fölösleges. Mozdulatlanul süllyedt el. Nyugodjék békében!

 

 

Epilógus

 

Valahol a tenger fenekén, alig félmérföldnyire a Kondor Birodalom északnyugati partjaitól egy sorsába belenyugodott félvér ork harcos-pap várta, hogy érte jöjjön a megváltó fulladásos halál. Nem lesz könnyű, tudta ezt. De legalább nem kell görcsösen küzdenie. Béna izmai úgysem engedik.

Csak hevert a tenger fenekén egy nagy halszerű lapos kavicson, vízinövények libegtek az arcánál, és kicsi, kavicsszerű halak bámulták meg csodálkozva. Még nem kezdték el enni.

Skandar Graun türelmesen várt.

És még mindig nem kezdett el fuldokolni.

Hogy csak a halál előtti tizedmásodperc tartott-e évszázadokig, vagy pedig húsz perc, ezt nem tudta volna megállapítani. A véget érni nem akaró mozdulatlanság alatt bőven volt ideje elgondolkozni azon, vajon miért nem fulladt még meg. Nem a varázslat ilyen. Egyszer csempész korában tréfából rámondott az egyik társára egy ilyen Mozdulatlanság Varázst amint az éppen egy dézsából ivott. Úgy is maradt az menten. Mire a többiek kiröhögték magukat, és odarohantak, belefulladt a szerencsétlen hülye!

Hirtelen véget ért a mozdulatlanság, s mindazok az izommozdulatok, melyeket a félvér tenni szeretett volna közvetlen megdermedése előtt s közben, most mind megtörténtek. A jó Skandar Graun olyan vad rugdosást és csapkodást vágott le a víz alatt, hogy a halak ijedten rebbentek szét körüle.

Nagyot lélegzett, és érdekes módon nem víz, hanem friss levegő tódult a tüdejébe. A tenger fenekén! Mielőtt elkönyvelte volna magában, hogy meghalt, s mindezt csak képzeli, felrúgta magát a felszín felé, és nagy csapásokkal emelkedett egyre feljebb.

Ismét lélegzett. Friss levegő.

S a következő pillanatban a vízfelszín nekirohant felülről, a fejével áttörte, és hápogva kapkodott levegő után, pedig korábban sem szenvedett abban hiányt.

És hirtelen megértette!

Az aranypikkelyes mellvért! A kidomborodó oroszlán pofájából nagy buborék vette körül, mely még itt, az igazi levegőn is csak lassan foszlott szét. Hogy miféle anyagból lehetett? Skandar Graun nem állt le elröprengeni ezen.

Amikor peltár nekiadta, említette, hogy hasznos varázslatokat plántált bele, melyek alkalmasint a segítségére lehetnek. És lettek.

A hajót sehol sem látta. A partot ellenben igen. Erős karcsapásokkal úszott ki, s csurom vizesen, kimerülten nyúlt el a homokos parton.

Aztán fel is ugrott nyomban, mintha darázs csípte volna meg.

– Bodin! Hilgar!

Ywerd elárulta, hogy a Rendcsináló most felfelé halad a part mentén, hogy leszámoljon a négy megmaradt bajtársával. Köztük Hilgarral, a bamba óriásasszonnyal, aki talán már a méhében hordja Skandar Graun eljövendő gyermekének ígéretét.

Remegő kezekkel tapogatta a khentát a köpenye bélésében. Nem találta. Valószínűleg kieshetett a bélésből, amikor ő a vízbe pottyant.

Akkor viszont minden elveszett...

Nem. Megvan! Csak elcsúszott egy kicsit.

Habozás nélkül földhöz vágta, s már kapaszkodott is fel a nyeregbe.

– Amilyen gyorsan csak bírsz! Vágta!

A khenta szokásos, hatalmas, nyújtott lépteivel indult meg, és pár lépés után úgy felgyorsult, hogy a félork azt hitte, a madár-szörny mindjárt csapkodni próbál nemlétező szárnyaival, hogy a magasba emelkedjen.

Őrült iramban vágtattak a part mentén, s szerencséjükre csak néha kellett kerülniük a vízbe nyúló sziklafalak miatt, többnyire sima homokon vezetett az útjuk.

Már vagy másfél órája vágtattak, őrült tempóban, és Skandar Graunnak az a rémisztő érzése támadt, hogy déli irányba indult el, mert sehol sem látta a hajót. Nem akart arra gondolni, hogy már elkésett.

Mert ha ennyi idő eltelt, akkor valószínűleg már felszedték Baltás Bodint, Hekront és valószínűleg Gorkot is. És lehet, hogy épp most csalják fel a fedélzetre Hilgart...

Hilgar!

Fájdalom szorította össze a szívét. A fene tudja, az utóbbi időben valahogy hiányzik neki az a brutális nőstény. Olyan bamba, olyan léha, azt sem tudja, mi folyik körülötte, azt sem tudja, miért akarják megölni...

Vétek a világnak ilyen kedves barmait elpusztítani!

Ennél persze sokkal többet érzett a behemót asszonyság iránt, de képtelen volt ezt szavakba önteni.

A khenta felrikkantott.

Ott a hajó! Skandar Graun vadul sarkantyúzta a hátasát, mintha elérhetne azzal még valamit. Hiszen tapasztalatból tudta már, hogy ilyesmivel úgysem sokra megy, másrészt a khenta legalább olyan veszettül vágtatott, mint amikor a csődört üldözték. Ennél gyorsabban nem tud.

Skandar Graun remegett az izgalomtól. A hajót nézte, és látta, hogy észrevették, mert óriási tumultus támadt, mindenki a korlátnál tolongott.

Egy kékes labda vágódott a vágtató khenta irányába, ám a parttól jó ötven méterre hullott a vízbe, és a tűzgolyó ott robbant hatalmas víztölcsér szállt fel a magasba, és nem sokkal később légnyomástól kábult halak kezdtek lebegni a vízfelszínen.

A csónak elvált a hajótörzstől, féltucatnyi fekete vértes ült benne. Plusz a mitrill-páncélos tündér a hosszú íjával.

S a hajó felől egy hatalmas kondorkeselyű röppent fel, és nagy szárnycsapásokkal repült a part felé.

– Gyere csak! – morogta Skandar Graun, és a partot fürkészte.

Valamivel távolabb a sziklák közt egy behemót női alak tűnt fel, és bambán tátott szájjal nézte a hajót, a vágtató khentát, meg a nagy nyüzsgést a csónakban.

– Hilgar! – ordította örömmel a félvér, és arrafelé fordította hátasát.

Az óriásasszony felbömbölt a neve hallatán, és rövidlátó szemét erőltetve próbálta megállapítani ki szólíthatta.

– A khentát! – ordította Skandar Graun, és ebben a pillanatban egy süvítő nyílvessző vágódott alá a levegőből, egyenesen a combjának. Felhorzsolta a nadrágját, és talán egy kicsit a bőrét is, de nem állt bele. Legalább hetven méterről lőtték ki, és ahogy lefelé hullott, már nem volt benne erő. Az a tündérfajzat átkozottul jól célozhatott, hogy ilyen messziről is képes volt eltalálni.

S már zúgott is a következő vessző.

Skandar Graun a nyaka közé húzta a fejét, s a pálca az orra előtt suhant el. Ez már nem lehullóban volt, hanem egyenesen jött. A csónak iszonyatos tempóban siklott a part felé. Már negyven méterre alig lehetett.

A khenta körülbelül ekkor került egyvonalba a csónakkal, s a következő pillanatban már távolodott. Még egy nyílvessző érkezett, de az Skandar Graun páncéljának oldalán csattant.

Az óriásasszony most már felismerte, hogy ki vágtat felé, és fülig érő szájjal, gigászi léptekkel, kitárt karral indult meg, hogy magához ölelje a félorkot khentástól, mindenestől.

– Lóra! – ordította izgalmában a félork. – meneküljünk!

– Méé'? – bődült el Hilgar, és hatalmas krumpliorrát vakarta.

– Árulás! – ordította Skandar Graun, és a khenta fékezett, különben egyenest belerohantak volna a némber duci gyomrába.

– Ott jön Pee'táá'! – mutatta a nő.

– Peltár meghalt! – üvöltötte a félvér, és nem tudta, hogy bírja menekülésre a nőt. – Elárultak! Tünés!

– Méé'?

Ekkor csapott le a kondor keselyű éles rikoltással Skandar Graun fejére, és éles karmaival belemart a fejbőrébe. A félork felsikoltott, és felfelé csapott a buzogányával, de kibillent az egyensúlyából, és majdnem leesett a khentáról.

Vagy kétszáz méterrel visszább a csónak orra ekkor érintette a partot, és a fekete vértesek ordítozva ugráltak ki belőle.

A keselyű lefelé csapott horgas csőrével, de Skandar Graunnak sikerült időben az arca elé kapni a karját, hogy védje a szeme világát. S mivel a gyűrűje épp jó pozícióban volt, elharsogta a varázsszót:

– Peltár!

A gyűrű mégsem volt jó pozícióban, mert a szikraeső nagyobbik része ártalmatlanul zúgott el a levegőbe, és csak kevés tüzes parázs perzselte meg a keselyű tollazatát. Annyi haszna mégis volt a dolognak, hogy a villanó fény elvakította a madarat, és nem látta azt az alattomos támadást, melyet Hilgar, az óriásnő intézett ellene. A behemót nőstény ugyanis egy ügyes csuklómozdulattal lecsapott az idegesítően rikoltozó madárra. Mit sem törődve azzal, hogy a madár alatt ott van Skandar Graun törékeny kobakja is.

Az ütés alatt péppé lapult a keselyű, belei a csőrén jöttek ki. Skandar Graun fejében valami reccsent, és ő csak annyi megjegyzést tudott hozzáfűzni, hogy:

– Ahhh!

Az ütés erejéről csak annyit, hogy még a khenta is megroggyant alatta, melyen Skandar Graun ült.

A csónakból kiszállók rohamléptekkel közeledtek. Volt köztük egy Káosz-pap is. Skandar Graun nem vette ezt tréfára.

– Gyere utánam! – üvöltött rá a behemót asszonyra, és a khenta érzékelve a gondolati parancsot, meglódult alatta. Egy zúgva becsapódó nyilvessző csúszott le csendülve Skandar Graun mellvértjéről. – Gyere már!

Hilgar csak most értette meg.

– Gyee' máá'! – bömbölte boldogan, a hasára csapott, csak úgy csattant. Aztán a következő pillanatban előtte is megjelent egy khenta, és Hilgar felkapaszkodott a nyeregbe.

Ekkor ért oda az első harcos, de ezt az óriási jószág egyszerűen lecsapta vaskos farkával, ahogy elstartolt vágtató fajtársa után.

Jó egy órán át vágtattak rendületlenül észak felé,, amikor meg kellett állniuk, mert egy áthatolhatatlannak tűnő hegylánc állta az útjukat. Elérték Kondor-hegységet, Grooms birodalmának határát. Azon túl már a hamisítatlan barbár vadon, a havasi barbárok és a törpék birodalma kezdődik.

A pihenőnél a két khenta leírhatatlan módon örült egymásnak. Összedugták a fejüket, játszottak, és úgy kergetőztek, akár a kiskutyák.

Két lovasuk hasonlóképp örvendezett egymásnak, de legalábbis az egyik. Hilgar úgy összevissza ölelgette a főbe kólintástól még kába félorkot, hogy Skandar Graun már-már attól félt, hogy ennyi életveszélyes kaland túlélése után végül most lesz kénytelen kilehelni a lelkét.

– Pihenünk egy kicsit – lihegte Skandar Graun, amikor egy pillanatra megszabadult –, aztán átkelünk a hegységen.

Hilgar csodálkozva nézett rá.

– Méé'?

Skandar Graun egy pillanatig azon volt, hogy valahogy megpróbálja megmagyarázni a helyzetet, de aztán letett róla. Mindössze annyit mondott:

– Nem szeretnék mostanában a közelben lenni.

– Méé'?

Sóhajtott.

– Mert ez az év... a Káosz Éve lesz...