Káosz ciklus 5.

John Caldwell
A KÁOSZ ELSZABADUL

(Tartalom)

 

 

1. Tervek és elvek

 

– És hogy képzeled? – érdeklődött Skandar Graun, miután gondosan bekötözte és kitisztította Ywerd sebeit, majd pedig egymás után három gyógyítóvarázst is rápazarolt nagy dünnyögve.

A fiatal harcos minden kezelés és gyógyítgatás ellenére még mindig igen rossz színben leledzett, és az arca mély szomorúságot fejezett ki, miközben többszörös görcsbe kunkorodott varázskardját nézegette.

– Mit?

Skandar Graun mielőtt elmagyarázta volna, hogy mire gondolt, a közeli kidőlt fatörzsön üldögélő óriásasszonyra pillantott. Hilgar egy hirtelen megélénkült periódus után visszazuhant apátiájába, s bambán meredt maga elé.

– Mit hogy képzelek? – kérdezte meg Ywerd szórakozottan, miközben a halkan sipítozó és nyögdécselő Timakriszt simogatta.

– Hogy akarsz eljutni Yennon Szigetére?

Ywerd vállat vont.

– Amint egy kissé erőre kapok, nekivágunk. Ne félj, mindent gondosan megterveztem. Indulhatnánk máris, hiszen minden időveszteség a kárunkra lehet, de most még túl gyenge vagyok, túl... kiszolgáltatottnak érzem magam.

Ez ügyben Skandar Graun igazat adott az ifjú harcosnak, aki jelenlegi helyzetében úgy nézett ki, mintha a hadjárat kezdete óta éveket öregedett volna. A mellvértje cafatokban lógott, az arcán haránt irányban széles karomnyomok jelezték, hogy Grooms egy ideje elhanyagolhatta a manikűr intézményét. Az egyik karomnyom épp a bal szeménél ért véget, és tiszta szerencse, hogy Ywerd szeme világa megmaradt. Épphogy csak hunyorgott, de állítása szerint a jobb szemével még tűrhetően látott. A jobb karját igen nehézkesen mozgatta, a balt pedig sehogy. Skandar Graun a gyógyító varázslat bevetése előtt egyértelműen megállapította, hogy a bal vállat egy erőteljes mozdulattal kirántották a helyéről. Mivel ő pap, nem pedig felcser, meg sem próbálkozott a helyéből kiugrott csont visszatételével. Meg aztán mivel még többé-kevésbé gyanakvó álláspontot képviselt a többszörösen áruló ifjú harcossal kapcsolatban, úgy vélte, egy kis szenvedés nem áthat neki túlságosan. Ugyanezen indokból nem rakta helyre Ywerd kificamodott bal bokáját, és zúzódásokkal teli jobb térdét is csak ímmel-ámmal kötözte be. Addig, amíg a fickó ártatlansága és jó szándéka bizonyosságot nem nyer, csak ne nagyon rohangáljon ez az alak...

– Mit tervezel?

Ywerd, cudar állapota ellenére, elvigyorodott.

– Nem bízol bennem, félvér?

Skandar Graun vállat vont.

– Én már magamban sem bízok.

Ywerd gondosan szemügyre vette a nála alacsonyabb, testes félorkot, és érezte, hogy az komolyan beszél. Elég régen ismerte már ahhoz, hogy tudja, Skandar Graunra néha rátör egyfajta búskomorság, kétségek rohanják meg, és olyankor saját világba menekülve elveszíti a józan ítélőképességét.

– Azért mert olyan vagy, mint egy két lábon járó pestis?

Skandar Graun dühösen felhorkant.

– Ezzel... ne tréfálj, hallod?

Ywerd összevonta a szemöldökét.

– Nem tréfának szántam. Hidd el... ismerem én is nagyon jól ezt az érzést, és... te vagy az első, akinek megvallom, mennyire rohadtul gyűlölöm a gyilkolást.

– Te? Hiszen csak nemrég fejtetted ki, hogy a Káosz életmódját sokkal jobban megkedvelted, mint korábbi önmagadat!

– Hogy az ember mennyi erőszakos tettre kényszerül, nem az határozza meg, hogy a Káoszt vagy a Rendet szolgálja. Vannak, akik élvezik a gyilkolást, mások kényszerből teszik. Mi mindketten ebbe az utóbbi csoportba tartozunk, Skandar Graun, mindketten más és más indokból csapoljuk meg a cimboráinkat. Gyűlölöm a vérontást, akárcsak te, és azon ügy érdekében, amit képviselek, számos ismerősöm és barátom sorsa felől kellett döntenem. Óriási teher ez. El sem hiszed...

– Sorban elhullottak mellőlem a barátaim – kesergett Skandar Graun.

Ywerd a fejét rázta.

– Ne gondold, hogy én nem ismerem ezt a rohadt érzést. Nem volt részem a gyilkolásban mindaddig, amíg apám önhibáján kívül a Fekete Torony fogja nem lett. Addig csak bábukon gyakoroltam a fegyverforgatást, s Yennon Szigetén mindössze egyetlen egyszer ontottam vért... a sajátomat, amikor egy ízben sikerült megvágnom magam önnön kardommal. Aztán... a már említett okokból beálltan a Káoszfellegvár szolgálatába, és ahhoz, hogy megálljam a helyem, bizonyítanom kellett. Micsoda kegyetlen idők voltak! Ó, Skandar Graun, te el sem tudod képzelni, mennyi lelki szenvedésen mentem keresztül, amíg felverekedtem magam olcsó zsoldosból Derek Cuman személyi testőrségébe! Gyakorta azokat kellett írtanom, akikkel egy kenyeret ettem, akikkel együtt szolgáltam. Rohadt dolog volt, ám nekem ki kellett tűnnöm a társaim közül és mindent el kellett követnem, hogy felhívjam magamra a legmagasabbak figyelmét. Éppen ezért színleg könnyedén és flegmán öltem, de belül egész lelkem háborgott.

Skandar Graun csodálkozva nézte az ifjú harcost. Eddig el sem tudta képzelni róla, hogy ilyen mély érzelmei lehetnek.

– Hogy bírtad?

Ywerd félrefordította a fejét, s a félorknak olyan érzése támadt, mintha egy gúnyos mosolyt akarna leplezni.

– Eleinte sokat segített a hit. A hit, hogy mindazt, amit cselekszek, a jó ügy érdekében teszem. Az apán kiszabadítása érdekében. S mivel eleinte a szívem mélyén a Káoszfellegvárban is a Rend hívének éreztem magam, nem esett annyira nehezemre a Káosz szolgáit gyilkolni. Amikor pedig a Rend híveivel kellett szembeszállni... nos, mindig találtam indokot arra, hogy megtegyem, amit tennem kell. Később pedig egyre inkább megszoktam, hogy gondolkodás nélkül felemeljem a kardom, ha a szükség úgy kívánja. Ám volt egy időszak, amikor fel akartam adni mindent és végképp felhagyni a gyilkolással. Végül is erőt vettem magamon, és leküzdöttem minden kételyemet. Most már nem okoz gondot a gyilkolás, mert tudom, hogy miért teszem...

Skandar Graun sóhajtott.

– És én miféle célt tűzzek ki magam elé? Az én apám nincs börtönben. Nincs is apám. Abban, aki felnevelt, már rég csalatkoztam. Kiért vagy miért érdemes még küzdenem?

Ywerd a magában dünnyögő Hilgar felé intett.

– Érte. És a gyermekedért. Azért, amire annyira vágysz... a nyugodt, békés, gyilkolásmentes életért... Hát ezért küzdj, Skandar Graun, ha más okot nem találsz! Segíts nekem, és ha eljutunk Yennon Szigetére, minden vágyad teljesülni fog. Ezt Ylmor és Ywerd egyaránt megígéri neked!

Az ifjú harcos tekintetéből annyi őszinteség sugárzott, hogy Skandar Graun már-már hajlamot fedezett fel magában a kiugrott vállcsont visszarakására. Azonban mielőtt ilyen botorságot elkövetett volna, megszólalt a józanabbik énje.

Ne bízz senkiben!

Egy okos félork maximum háromszor dőlhet be egy-egy őszintének tűnő tekintetnek – vagy legfeljebb négyszer – de semmiképpen nem tizennégyszer.

Hogy megakadályozza teljes elérzékenyülését, tárgyilagosabb dolgok felé fordította a figyelmét.

– Most nem az a kérdés... hogy Ylmor vagy Ywerd mit ígér meg, hanem az, hogyan jussunk el Yennon Szigetére. Reméltem, hogy van egy terved... de attól tartok, az üldözőinknek is lesz...

Ywerd elmosolyodott.

– Régebben nem voltál ilyen előrelátó.

– Félreismertél – morogta Skandar Graun megbántottan.

– Én mindig is jóval a társaim előtt jártam gondolatban. Talán éppen ezért sikerült túlélnem őket... De bárhogy legyen is... ha az ember egy bamba óriásasszony meg egy nyomorék társaságában utazik, jól teszi ha megpróbál mindhármójuk helyében gondolkodni.

– Az agyamat még nem loccsantották szét – nevetett fel Ywerd szokásos flegmaságával. – És azt hiszem, az észmunkát nyugodtan rám hagyhatod.

Skandar Graun erre nem is válaszolt, de elhatározta, hogy ezek után már akkor sem fogja helyére rakni a beképzelt ficsúr bokáját és vállát, ha az könyörögve kéri!

– Miféle terved van? – röfögte modortalanul.

Ywerd legyintett.

– Mindent előre kidolgoztam. S bár a Káosz Szívének megszerzését kevesebb zúzódással képzeltem el, eddig nagyjából a terv szerint haladunk. Nálunk a varázsszer... a küldetés nehezebb részét már végrehajtottuk. Most már csak el kell jutnunk a tengerpart egy bizonyos pontjára, mely titkos megjelöléssel a Sárkány Foga néven ismeretes. Ott egy gyors hajó fog vájni bennünket, mely egyenesen Yennon Szigetére szállít. Ráadásul ha a hajóhoz eljutunk, védve leszünk, lévén, hogy megbízható társak várnak majd ott ránk...

Skandar Graun megvakarta kopasz fejét.

– Alurionra meg a druida cimboráira gondolsz?

Ywerd elcsodálkozott.

– No nézd csak! Nem is vagy te olyan ostoba, mint amilyennek látszol!

Skandar Graun rosszallóan összevonta a szemöldökét, és az ujjai összeszorultak egy kicsit.

– Attól tartok, más terv után kell néznünk.

Ywerd hirtelen elkomorodott, és gyanakodva pillantott a félorkra. Úgy tűnt, megvilágosodott benne a felismerés.

– Ez nem lehet igaz! – motyogta. – Ugye, nem ölted meg Aluriont is?

Skandar Graun elpirult.

– Nos, én csak...

Ywerd a sérülései dacára felpattant, és vérben forgó szemmel fordult az ég felé.

– Ez megölte! Megölte az egyetlen lehetőségünket! Ilyen a mesében sincs! Skandar Graun, te aztán tényleg a két lábon járó pestis vagy! Kezdek rettegni tőled! Hát, miféle ördöngös szerencse pártfogol téged?

– Nem én öltem meg – fortyant fel a félork. – A démon tette.

– Démon? – képedt el Ywerd. – Maldyce?

Skandar Graun a szemét forgatta.

– Nos... Maldyce is közrejátszott, de igazából az a Lensver nevű démon csinálta... Cherubionból...

Ywerd halkan szitkozódott.

– És hogy a nyavalyába került ide az az árnysíkbéli démon?

Skandar Graun vállat vont.

– Én idéztem meg.

Ywerd elképedését valami belülről jövő, érthetetlen vidámság váltotta fel.

– Te barátgyilkos! – röhögte. – Te kétlábon járó pestis!

– Ő kezdte – mentegetőzött a félork. – A druida cimboráival együtt foglyul ejtett, ítélkeztek fölöttem, és ki akartak végezni... csak azért, mert a Káosz Szava itt lapul a fejemben.

Ywerd egy csapásra elkomorodott. Előbbi vidámságát mintha csak elfújta volna a szél.

– Rendben. Az összes druidát kicsináltad, vagy hagytál legalább egyet... mutatóba?

Skandar Graun vállat vont.

– Ha ők nem kötöttek volna belém...

– Könyörgök, ne kínozz! Hagytál életben közülük bárkit is? Például a lányt... Ariant? Vagy a mogorva Garhort? Vagy a fődruidát... Aranmerg Alvaxot?

– Alvax elrepült. Meg ketten vele...

Ywerd hitetlenkedve rázta a fejét.

– A többieknek kampec? Kinyírtad valamennyit? Alig tudom elhinni.

– A démon tette. Gyilkos dühében még Maldycét is csaknem megölte.

Az ifjú harcos felkapta a fejét, és hevesen pislogott bedagadt szemével.

– Maldyce? – ismételte a nevet. – Hogy kerül a képbe Maldyce?

Skandar Graun tudott volna éppen mit mondani, de unta már a sok magyarázkodást.

– Mit tudom én? – morogta. – Összeszűrte a levet a druidákkal, és az én alakomat felvéve mászkált a Káosz-hitűek táborában. Egyszer Alurion összetévesztett vele, és elmagyarázta, hogy mikor és hogyan kellene megölnöm téged... Ha érdekel, Maldycének a tervek szerint akkor kellett volna lecsapnia rád, amikor már megszerezted a Káosz Szívét. Ez volt az egyik terv...

Ywerd döbbenten meredt a félorkra, de nem szólt semmit, és rezzenéstelen arca sem árulta el az érzelmeit.

– S ha Maldyce kudarcot vall, Alurion és társai próbáltak volna csapdába ejteni a „megbeszélt találkahelyen”. Na, ehhez mit szólsz?

A félork arra számított, hogy Ywerd átkozódni vagy esetleg őrjöngeni kezd, ám a fiatal harcos egyszerűen csak vállat vont, és elvigyorodott.

– Olymindegy.

Skandar Graun egy pillanatra lehunyta a szemét, és próbált ismét az előttük álló feladatokra koncentrálni.

– Meg sem lepett, hogy Alurion elárult?

Ywerd vállat vont.

Ebben a világban nem élhetnek meg azok, akik nem árulnak el senkit. Ezt Alurion is tudta. Ám az árulók néha rajtavesztenek, mint ahogy esetünkben is. Nincs róla mit beszélnünk tovább.

Skandar Graun elképedt.

– Nincs? De hát valahogy el kell jutnunk Yennon Szigetére!

– Valahogy eljutunk.

– Aha – morogta a félork. – És mi a helyzet az üldözőinkkel?

Ywerd csodálkozni látszott.

– Egyáltalán nem hiszem, hogy Grooms sietett volna közölni az őt ostromló Derek Cumannal, hogy elragadtam tőle a Káosz Szívét. Annak a lehetősége pedig, hogy ők ketten alkalmi szövetséget kötnének, nagyjából azzal egyenlő, mintha Yvorl és Feketebotos Mark'yhennon egymás kezét csókolgatnák. Ami, ugye, nem túl valószínű. Grooms tudja, hogy ki rabolta el tőle a féltett kedvencét, de hülye lenne, ha ki merészelné dugni az orrát a mágiával többszörösen körülvett várból. Ha megtenné, kínos meglepetés érhetné. Tudja ő jól, hogy bár, mi nem nagyon bírtunk el vele, egy ekkora küzdelemben még az istenek sem halhatatlanok. És ki tudja, nem leselkedik-e a közelben valahol Yvorl vagy Mark'yhennon csak arra várva, hogy minden orkok öregapja kidugja az orrát az erődítményéből?

Skandar Graunnak ez szöget ütött a fejébe.

– Tényleg... miért Derek Cuman vezeti a hadjáratot? Mit csinál eközben Yvorl? És mit Mark'yhennon?

Ywerd egy flegma vállvonással fejezte ki érdektelenségét ez irányban.

– Az istenek útjai kiszámíthatatlanok – közölte. – Nem a halandók dolga, hogy ilyesmibe üssék az orrukat... mert könnyen megtapasztalhatják, mily törékenyek is azok a bizonyos szaglószervek.

– Jól van – egyezett ki Skandar Graun –, talán valóban nem üldöz bennünket senki, de ha Alurion elárult, gondolod, hogy még mindig ott vár a hajó a megbeszélt helyen.

Ywerd mozgatni próbálta kificamodott vállát, de ennek eredményeképpen csak az arca torzult el a fájdalomtól.

– A jó eget! – sziszegte. – Rettenetesen sajog! Legszívesebben levágnám saját karom, de még a kardom sem elég jó hozzá. – Tapogatta még magát egy darabig, aztán az ajkába harapott. – Azzal hogy Alurion halott, még nem biztos, hogy a hajó nincs a találkahelyen.

– De...

– Megnézzük. Az ismeretlen méreg próbája a megevés. Odamegyünk és megnézzük. Lehet, hogy ott találjuk.

– És ha nem?

Ywerd csodálkozva pillantott a félorkra.

– Furcsa vagy, Skandar Graun. Régebben sohasem tettél fel ilyen kérdéseket.

– Mert régebben még tudtam, mit akarok.

– Hiszen most is tudod – nevetett Ywerd, és egy laza mozdulattal Hilgar felé mutatott. – Gyereket ettől a baromtól... elnézést, ettől a szép, nagy darab hölgytől.

Skandar Graun egy pillanatig elgondolkozva meredt maga elé.

– Mi mást várhatnék még az élettől? – jegyezte meg. – Fiam fog születni, és ennél többet nem kívánhatok.

Ywerd igyekezett komoly arcot vágni, de nem sikeredett valami ünnepélyesre a kifejezése.

– Remek legény lesz. Félig óriás, negyedrész ork, negyedrész ember... nem sok hozzá hasonló fog szaladgálni ezen az elátkozott világon. Alig várom már, hogy láthassam. Ha az apja szépségét és az anyja eszét örökli... Skandar Graun elengedte a füle mellett ezt a cinikus megjegyzést.

– Veled tartok Yennon Szigetére – jelentette be.

Ywerd vállat vont.

– Boldogulnék egyedül is. De ha már ennyire jönni akarsz, nem utasítalak vissza...

 

 

2. A barlang

 

Fekete felhők sötétítették el az eget, és perceken belül zuhogni kezdett, mintha dézsából öntenék.

Hilgar felpillantott, feltartotta a már víztől csöpögő ujját, mintha csak a szél irányát kívánná megállapítani. Aztán a semmibe révedve a szájába vette bütykös mutatóujját, és lenyalta róla a vizet. Gondterhelt arcáról lerítt, hogy közölni kívánja a vizsgálat eredményét, de sehogy sem találja a szavakat.

– Esik – segítette a megállapításban Skandar Graun jólelkűen, és sóhajtott. – Utálom az esőt.

Hilgar felnézett.

– Hö? – kérdezte tőle szokatlan értelmességgel, de még mindig nem mozdult el a szikláról, amin félóra óta zavartalanul üldögélt.

Ywerd nevetett.

– Legalább elmossa a belőletek áradó förtelmes bűzt. Nagyon bántotta már az orromat...

Skandar Graun rosszkedvűen pillantott a jól szórakozó fiatal harcosra.

– Nincs kedvem tréfálni – morogta.

Ywerd vállat vont.

– Nem is tréfának szántam. – A hóna alá vette a görcsre kötött, halkan pislákoló Timakriszt, és a fejével a közeli hegyek felé intett. – Na, megyünk?

Másfél órán át bandukoltak a kitartóan zuhogó esőben, mely néha olyan sűrűn esett, hogy a vízfüggönytől két méternyire sem láttak. Aztán valami csoda folytán egy barlangra találtak, és behúzódtak megpihenni.

A barlang elhagyatottnak tűnt, rég megszáradt állati ürüléken kívül csak régi tábortüzek nyomait fedezték fel, s valami jótét léleknek köszönhetően a barlang legészakibb sarkában egy nyaláb száraz tűzifára is rábukkantak.

Hamarosan vidáman lobogott a tábortűz, és miután mindhárman kicsavargatták rongyaikat, komor képpel a tűzbe révedve hallgatták egymás gyomrának korgását.

Skandar Graun mogorván pislogott a tűzbe. Az éhség már rendkívül mardosta a gyomrát, de e mérhetetlen mennyiségű eső láttán ismét előjött régről eredő víziszonya, s bármit hajlandó lett volna megtenni a közboldogulás érdekében, csak kilépni nem akart a nedvességre az istennek sem.

Hilgar mit sem törődött az egésszel. Merengve simogatta szénaboglyányi pocakját, és csak bárpult a tűzbe tompa tekintettel, mintha a sötét jövő titkait akarná megfejteni a vörös lángokból. Ywerd halkan nyögdécselt, és próbált olyan testtartást felvenni, hogy a legkevésbé kínozzák meggyötört végtagjai.

Skandar Graun ádázul szemezett Ywerddel. Valamelyiküknek előbb vagy utóbb el kellene mennie valami élelmet szerezni. Azt nem várhatják el, hogy az amúgy is legbambább időszakában leledző, erőteljesen állapotos óriásasszony vegye magára ezt a megerőltető terhet, neki pedig...

...neki pedig itt kell maradnia vigyázni Hilgarra, s a pocakban fejlődő kicsi Skandira. Tehát mindenfajta emberi és félorki szárasítás szerint csak Ywerd marad e feladat elvégzésére. Ywerd tekintetéből viszont az sugárzott, hogy szerinte Skandar Graunnak kellene ellátnia az élelmiszerbeszerzői tisztséget.

Jó fél percig szemeztek, végül Ywerd elszánta magát. Sóhajtva felegyenesedett.

– Azt hiszem, egyikünknek el kellene menni körülnézni egy kicsit – vélte.

– Én is azt hiszem – morogta Skandar Graun diadalmasan.

Ywerd a fejével a száraz rőzsekötegek felé intett, s még egy lépést is tett abba az irányba.

– Megyek, idehordom a gallyakat, hogy amíg te távol jársz, nyugodtan őrködhessek és táplálhassam a tüzet...

Skandar Graun úgy mordult fel, mintha orvul belerúgtak volna.

– Micsoda?

– Ez egyértelmű – magyarázta Ywerd. – Hilgar nem mehet, én szinte teljesen nyomorék vagyok... tehát neked kell menned. Rettenetesen fáj a vállam és a bokán...

– Hadd nézzem csak! – dörmögte Skandar Graun. – Talán tudok velük kezdeni valamit.

– Alig hiszen – sziszegte eltorzult képpel Ywerd. – Rettenetes fájdalmaim vannak.

– Nahát! – hördült fel Skandar Graun. – Amíg az esőben meneteltünk, még te sürgettél, hogy szedjük a lábunkat!

– Hát persze... – vetette oda Ywerd alázatos télmosollyal. – Derek Cuman Hosszantartó fájdalomtűrő varázsa volt rajtam, és nem éreztem a kínokat. Azonban tudtam, hogy a varázslat hatása hamarosan elmúlik, és akkor iszonyatos kínjaim lesznek. Ezért siettem. Hogy megfelelő helyre érjünk, mire a gyötrelmek jelentkeznek. És most jelentkeztek... sszz... aú!... Látod, mennyire kínlódok?

Skandar Graun gyanakodva nézegette a meg-megvonagló fiatal harcost.

– És... éppen most múlt el a varázslat hatása? – érdeklődött gyanakodva.

Ywerd gyötrelmes képpel rázta a fejét.

– Nem. Már percekkel ezelőtt.

– Nem is látszott rajtad!

Ywerd ártatlanul vállat vont.

– Mert eddig hősiesen összeszorítottam a fogam. Férfiasan titkolni akartam a fájdalmamat, de most már nem bírom tovább. Pihennem kell... úgyhogy neked kell menned!

Skandar Graun sunyi tekintetet vetett a furcsán eltorzult képű Ywerdre.

– Te most... röhögsz?

– Ugyan! – harsogta olyan elemi erővel a fiatal harcos, hogy még a bambuló óriásnő is pislogott egyet a kiáltás után két perccel. – Hát úgy nézek én ki, mint akinek röhögni van kedve?

Skandar Graun legszívesebben bólintott volna, de nem akarta felbosszantani a társát. Elvégre sosem lehet tudni, lehet, hogy most az egyszer valóban igazat mond, és tényleg erőteljes fájdalmak gyötrik.

A félork lassan feltápászkodott, és megmarkolta a buzogánya nyelét.

– Ha esetleg... helyreraknám a kificamodott válladat meg a bokádat... – próbálkozott. – Egy kevés pihenés után mehetnél akár te is.

– Képtelenség! – sziszegett Ywerd. – Nem tudod megtenni!

Skandar Graun ezt nem értette.

– Miből gondolod?

– Mert ha ilyen könnyen el lehetne mulasztani a kínjaimat, te már rég megtetted volna. Ismerlek annyira, hogy nem tudom elképzelni, hogy hagytál volna szenvedni...

Skandar Graun bosszúsan megdörzsölte lapos orrát.

– Nos, hát, úgy van – ismerte el a félork. – Rendben van. Megosztjuk a munkát. Én megyek ki az esőbe körülnézni, de akkor te őrködsz éjszaka...

Ywerd beleegyezően bólintott.

– Én is éppen így gondoltam – felelte. – Ez így igazságos.

– No igen – dörmögte Skandar Graun, és miután még egy mindenre elszánt tekintetet vetett a bambán üldögélő Hilgarra, csúnya szavakat mormolva az orra alatt kicammogott az esőre.

– Aztán siess vissza! – kiáltott utána Ywerd némileg vidámabban, s Skandar Graun meg is jegyezte magában, hogy a fiatal harcosnak az utóbbi pár másodpercben nyilván enyhülhettek a gyötrelmei.

 

 

3. A Káosz Szíve

 

Az eső legalább olyan vidáman zuhogott, mint ahogy Ywerd köszönt el tőle, s Skandar Graun mogorván lépkedett a hegy oldalán szétszórtan elterülő cserjék, bokrok között. Abban reménykedni, hogy valami kisebb állat kerül az útjába, amit esetleg a buzogányával le tud csapni, botorság lett volna. Így, varázslatok nélkül, az ő „gyorsaságával” legfeljebb csak egy béna vagy csapdába esett lajhárt tudna agyoncsapni.

Ennek ellenére azonban bízott abban, hogyha friss hússal nem is, de ehető bogyókkal, gyökerekkel térhet haza. Elég sokat barangolt már ahhoz az erdőben, hogy tudja, mivel csendesítheti el háborgó gyomrát.

Tíz percen át kutyagolt a sűrű szemű esőben, míg az egyszer csak hirtelen abbamaradt, mintha valami parancsszónak engedelmeskedett volna. Skandar Graun gyanakodva pillantott az égre, de csak sűrű, sötét, füstszínű felhőket látott, a napot mintha örökre eltörölték volna az égről.

Skandar Graun megrázkódott akár egy kutya, hogy megszabaduljon a víz egy részétől, aztán újult szitkozódással folytatta útját. Alig száz méterre északra egy furcsa természeti konstrukció, egy meredek szikla nyújtózkodott az ég felé. Skandar Graun először arra gondolt, valamiféle torony vagy őrbástya lehet, de ahogy közelebb ért, egyértelműen meg tudta állapítani, hogy nem emberi kéz művéről van szó, csak egy furcsa, felfelé meredő, keskeny szikláról.

Elhatározta, hogy közelebb megy, megpróbál felkapaszkodni, és ha feljutott, körülnéz a tájon, hogy vajon merre lesz érdemes folytatnia az útját.

Ám még az út felét sem tette meg, amikor érzékeny orra valami édeskés, bűzös szagot szimatolt. Az egyik pillanatban a szél még a háta mögül fújt, s ő nem érzett mást, csak a nedves növények szagát, ám a széljárás most megfordult, és még az átható fűszagból is kiértődött ez a rég érzett, kellemes illat.

– Dögszag... – morogta Skandar Graun, és érdeklődve forgatta a fejét. Az illatból ítélve nem messze előtte állati és emberi hullák heverhetnek. Megközelítőleg az oszlásnak olyan egyhetes stádiumában.

Érzékei ezúttal sem csapták be. Ahogy kilépett egy kisebb szikla mögül, egy fa és a törzset övező tüskebokor tövében borzalmas látvány tárult eléje. Két kis termetű humanoid tetem hevert egymástól nem messze, kifordított belekkel, gyakorlatilag szétmarcangolva, jószerivel felismerhetetlen tetemként. S nem sokkal arrébb egy valamivel nagyobb húshalom, egy szétmarcangolt póniló maradványai hevertek igen megrongálódott állapotban. S öt méterrel arrébb egy valamivel nagyobb hulla, első ránézésre ember lehetett, s egy nagyobb ló maradványai.

Skandar Graun szíve nagyot dobbant. A póni és a nagyobb ló testét éles karmok és kisebb rágcsálók fogai kíméletlenül szétmarcangolták, ám mindkét állat feje többé-kevésbé épségben maradt.

És mi más lehetne egy vérbeli ork legzamatosabb kedvence, mint egy nyolc-tíz napos, rothasztott lóagyvelő. Igaz, hogy rég evett már ilyesmit, de már a gondolatra is összefutott a szájában a nyál.

Óvatosan szimatolt a levegőbe, és apró szemeit forgatva vette szemügyre a környéket, de nem érzékelt veszélyt, így hát közelebb óvakodott.

Azt könnyedén megállapította, hogy a mészárlást egy kisebb farkasfalka hajthatta végre, de legnagyobb elkeseredésére azóta már emberek is járhattak a közelben. Legalábbis nem tűnt túl valószínűnek, hogy a farkasok forgatták volna fel a szerencsétlenül járt áldozatok rongyait oly alapossággal, hogy még a csizmák talpát is felvágták elrejtett kincsek után kutatva.

Skandar Graun idegesen próbált turkálni a maradványok között, s még idegesebb lett, amikor rádöbbent, hogy ő a kalandozásai alatt már olyannyira emberré vált, hogy a gyomra felfordult a régen olyannyira kedvelt dögszagtól, és viszolyogva húzódott hátrább a ronda látványtól.

Azért fáradtságos munkával csak levagdalta a két ló fejét a nyakról, és az egyik kistermetű áldozatot – szemre törpe lehetett – barnás foltokkal tarkított köpenyébe csavarta. Aztán még fáradtságosabb munkával lefarigcsálta a póni bal hátsó combját, ami a farkasok gusztustalan lakomája után is szinte csaknem teljesen épségben megmaradt.

Vigyorogva gondolt arra, mit szól majd Ywerd, ha ő visszatér hozzájuk a szerzeményeivel. Az a ficsúr nyilván elég finnyás ahhoz, hogy ne egyen az ilyesmiből. Úgy kell neki! Maradjon csak éhen! Hilgarnak mindegy, mivel tömi a fejét, számára pedig kimondott csemegét jelent majd a jó zaftos lóagyvelő.

Egy darabig göcögött magában, ahogy elképzelte Ywerd fancsali képét, aztán elkomorodott, amikor arra gondolt, hogy jó darabon cipelheti a combot és a két fejet.

Aztán hirtelen eszébe jutott valami.

Megtépázott köpenye belsejéből előhalászta a kis szobrocskát, minden ceremónia nélkül földhöz vágta, és máris ott magasodott előtte a khenta madárszerű, gyíkfarkú monstruma. S a fejében szinte a megjelenést megelőző pillanatban felhangzott az ismerős hang:

– Eszünk?

Skandar Graun főhercegi mozdulattal mutatott a sárban heverő, bűzlő tetemekre, mintha csak a palotájába tévedt vendéget invitálná a terített asztalon sorakozó pompás lakomához.

– Szolgáld ki magad!

A khenta fanyalogva nézett körül.

– Csődör nincs?

A félork mogorván vállat vont, és kissé távolabb vonult, mivelhogy nemigen volt kíváncsi a fura őslény gusztustalan táplálkozására.

– Nem vizsgáltam meg őket tüzetesen – morogta. – De te csak ne válogass! Tömd meg a bendőd, aztán munkára!

A khenta nem vitatkozott. Miközben a félork félrevonult, hogy a nyomokat tanulmányozza, az ősszörny falánk csámcsogással nekilátott, hogy derekasan eltakarítsa a maradványokat.

Skandar Graun egy árva nyomot nem talált a sajátjain kívül, hisz minden régebbit elmosott az órákon át zuhogó eső, azonban mégsem akart a közelben lenni, s legszívesebben a fülét is befogta volna, hogy ne hallja a csontok ropogását, a veszedelmes csőrök tépte hús undorító szakadását, a szörtyögést, a csámcsogást, az öklendezést és a fémes csikorgást meg az ordítást...

Ordítást?

Skandar Graun vadul felkapta a fejét, mert a khenta nemcsak gondolatban, de a valóságban is akkorát ordított, hogy a környező fák lombjairól sűrűn hullott a vízpermet.

– Mi bajod? – morogta Skandar Graun neheztelően. – Talán nem ízlik?

A khenta ugyanis nagy húscafatokat öklendezett fel, és gusztustalan, nyálas golyókként köpködte azokat a félork irányába, mintha célbaköpősdit játszana.

– Televan mindenféle vacakkal!

Skandar Graun leküzdötte heveny hányingerét, és elvigyorodott.

– Szóval, újabban válogatós lettél.

– Utálom a kavicsokat.

Skandar Graun most már leplezetlenül röhögött.

– Minek eszel olyad mohón, he?

– Épp ennek a fickónak a bélrendszerén falatoztam, a vastagbél tartalmát szívtam ki, amikor...

Skandar Graun ismét a hányingerrel küszködött.

– Ne részletezzük!

– A torkomon akadtak azok a vacak kavicsok! Kemények, mint a gyémánt!

Skandar Graun szeme megvillant.

– Gyémánt?

A khenta a fejét rázta.

– Nem az. A színét tekintve zafírok lehettek.

A félork megrezzent.

– Mi?

A khenta türelmetlenül rázta a fejét.

– Zafír. Egy olyan drágakő, mely a színét tekintve...

– Tudom, milyen a zafír! – állította le a félork a magyarázkodást. – Hol van?

A khenta nem felelt, csak egyik gusztustalan köpedéke felé biccentett a fejével.

Skandar Graun legyintett. Még ha zafír is, ott egye meg a fene, ahol van! Annyit nem ér meg a dolog, hogy könyékig abban a nyálas, vérmocskos, undorító köpedékben kotorásszon. Hiszen amíg itt a Kondor Birodalomban bóklásznak, úgysem sok hasznát veszi a drágaköveknek, ha pedig sikerrel visszatérnek Yennon Szigetére, minden valószínűség szerint annyi kincs üti a markát, hogy csak győzze elcipelni!

– De a gyűrű arany, azt egyértelműen érzem – folytatta a khenta, miközben veszedelmes csőrével beletépett a nagyobb termetű emberi tetem maradványaiba.

– Gyűrű? – mordult fel Skandar Graun. – Miféle gyűrű?

A khenta öklendezve nyelte magába a húscafatokat, de ez nem zavarta abban, hogy gondolati választ adjon.

– Az a gyűrű, amin az egyik zafír van. A savanykás ízét tekintve valami bugyuta varázsgyűrű lehet.

Skandar Graun habozás nélkül turkálni kezdett az ocsmány állagú hús-nyál gombócban. Két mogyorónyi zafírt halászott elő, de gyűrűnek nyomát sem találta.

– Miféle gyűrű? – morogta dühösen. – Miféle gyűrű?

A khenta újabb adagot köpött maga elé.

– Itt van. Varázsgyűrű. Tele van varázstöltetekkel, úgy érzem.

Skandar Graun nagyon csúnyán nézett a khentára, de rövid habozás után győzött a mohósága, és előtúrta a gyűrűt. A khenta nem hazudott. Egy zafírral díszített, rúnákkal telerótt zöldarany gyűrű került elő, melynek már a sugárzása elárulta, hogy lehet némi köze a mágiához.

Miközben az ősszörny folytatta szörnyű lakomáját, Skandar Graun ismételten hátrébb vonult, és a nedves fűben teljesen letisztogatta a gyűrűt. Az úgy csillogott, úgy sziporkázott a naptalan ég alatt, mintha a következő pillanatban önmagától is el akarná sütni valamelyik benne rejlő varázslatot.

Skandar Graun hosszan nézegette, de nem tudta megállapítani, miféle lehet. Hogy értékes gyűrű, az a súlyát tekintve egyértelmű, és a rúnák is ősréginek tűnnek, tehát lehet, hogy veszedelmes varázslatok tárolására használták.

Most már csak a parancsszavát kellene megtudni.

A félork hosszan nézegette a gyűrűt, aztán rövid habozás után felhúzta az ujjára. Majd lehúzta. Aztán megnyugodva tolta vissza.

Ha valami elátkozott gyűrű lenne, nem tudta volna lehúzni az ujjáról egy csöpp ideig sem. Ha lesz alkalma, majd bevizsgáltatja valami varázslóval, s talán ez a váratlanul szerzett csecsebecse még a hasznára is lehet.

Amikorra a khenta végzett borzalmas lakomájával, a tetemekből nem sok maradt, s az eső is ismét eleredt. Skandar Graun csúnya pillantást vetett az ég felé, mintha ezzel megfutamodásra késztethetné az esőcsináló légi szellemeket vagy kisebb istenségeket, akik tréfálkoznak vele.

– Mehetünk – közölte a khenta, s úgy tűnt, jól lakhatott, mivel egy csöppet sem elégedetlenkedett.

Skandar Graun felkapaszkodott az ősszörny hátára erősített díszes nyeregbe, és gondolatai segítségével könnyedén irányította mágikus hátasát vissza a barlanghoz.

Nem volt nehéz dolga, hiszen idefelé jövet alaposan megnézegette a könnyen felismerhető természeti jegyeket, és varázslatoktól mentes, szinte teljesen kiürült agyában könnyűszerrel elraktározta azokat.

Félóra múltán az eső elállt, ellenben eddigre annyira besötétedett, hogy Skandar Graun tíz méterre sem látott. Ettől függetlenül már teljesen betájolta magát, a barlang nem lehetett messze, s érzékeny orrával pontosan kiszimatolta a füst forrását.

Mire megpillantotta a barlang szájában pislákoló tűz fényét, már teljesen sötét éjszaka borult az erdőre, és a távolból elnyújtott farkasüvöltéseket sodort feléjük a szél.

Skandar Graun morogva állította meg a khentát nem sokkal a barlang alatt, leszállt róla, és gondolatban utasította, hogy változzon vissza eredeti méretére. A hatalmas ősszörny egy szempillantás alatt apró szobrocskává zsugorodott, s a mocskos köpenybe csavart lókoponyák meg a jókora húsdarab letoccsant a sárba. A félorkot ez nem annyira zavarta, s hogy végképp elvegye Ywerd étvágyát a szerzeményétől, még jól meg is hengergette a húst a mocskos sárban.

A khentát elrakta. Nem akarta, hogy Ywerd meglássa. A fiatal harcos nyilván tud a khentákról, de valószínűleg arra gondolhat, hogy félork és óriás társa az övét elvesztette valahol, ha inkább gyalogolnak a kényelmesebb lovaglás, illetve „khentaglás” helyett. Talán jobb, ha a biztonság érdekében meghagyja Ywerdet ebben a tudatban.

A barlangban csendesen ropogott a tűz, de ettől eltekintve semmi más hang nem hallatszott. Skandar Graun azt gondolta, hogy a társai talán már nincsenek is itt, és idegesítő, kósza gondolatok fordultak meg a fejében, hogy őt csúful itthagyták, s elszöktek.

Ám annak az esélye, hogy Ywerd megszöktesse magával az óriásnőt, olyan csekélynek látszott, mintha Hilgar minden átmenet nélkül elkezdte volna fejben kiszámolni, vajon hány mérföldet tesz meg a nap évente az égen.

Azonban a hússal a vállán hazatérő félorkot nem érte ilyen kínos meglepetés. Minden ugyanúgy volt, mint ahogy itthagyta. Hilgar a lángokat bámulta, Ywerd pedig a tűz másik oldalán kuporogva lehajtott fejjel szundított.

Skandar Graun morogva dobta le a tűz hamujába a lóhúst. Ywerd felpillantott, és értetlenül nézte bosszankodó társát.

– Mi baj van?

A félork hirtelenjében nem is tudta, miért haragszik sebesült társára.

– Te aztán szépen őrködsz, mondhatom! – szidta le.

– Fájdalmak gyötörnek – motyogta Ywerd, s olyan szánalmas képet vágott, hogy a félork csaknem megsajnálta.

Megkínálta egy kis hússal.

– Ne! Hoztam cubákot...

Ywerd csak egy pillantást vetett a mocskos húsdarabra, s ernyedten rázta a fejét.

– Nem... nem bírnék most enni...

A félork nagyot nyelt. Látta, hogy cudar állapotban van a fickó, s némi lelkifurdalása támadt, amiért szánt szándékkal összemocskolta a hozott húst.

– Ha letöröljük róla a sárt – kezdte –, és megsütjük, egészen ehető lesz...

Ywerd szótlanul a fejét rázta, ernyedten mosolygott, aztán félrefordult.

Skandar Graun vállat vont. Felemelte a hamuból a hatalmas húsdarabot, a késével levágott belőle egy ökölnyi darabot, s a maradékot Hilgar elé tolta.

– Zabálj!

Az óriásasszony bambán rápillantott, aztán a húsra, és a szemében némi megértés csillant. Elvette a húst, és lustán belevájta roppant agyarait.

A félork mogorván letörölgette a húsról a mocskot az egyik vászondarabbal, aztán a tőrére tűzte, s biztatólag Ywerd felé tolta.

– Nesze már! Most mit kéreted magad?

A fiatal harcos csak rápillantott, és ismételten a fejét rázta.

– Nem. Edd csak meg nyugodtan, jó Skandar Graun, én jelenlegi siralmas állapotomban egy falatot sem tudnék legyömöszölni a torkomon.

– Mi? – ocsúdott fel a félork. – Akkor meg minek küldtél el ebben az esőben?

– Hogy legalább ti egyetek. Nekem már úgyis mindegy...

A félork torka összeszorult.

– Hogy érted ezt?

Ywerd sóhajtott.

– Nem akarlak saját bajaimmal terhelni, Skandar Graun, és azt is tudod, hogy nem szoktam néhány kis karcolás miatt nyavalyogni... de most úgy érzene, nincs tovább.

A félork alaposan végigmérte. Ywerd cudar állapotban volt, de ezekkel a sebeivel órákon át tudott gyalogolni egy pisszenés nélkül. Akkor most mi baja?

– Beteg vagy? – dörmögte. – Vagy valami rontás költözött beléd?

Ywerd a vállára mutatott, aztán a fejét rázta.

– Nem húzom már sokáig... ilyen bénán.

Skandar Graun sóhajtott.

– Hadd nézzem csak azt a vállat!

– Nem, nem... így akarok meghalni.

– Meghalni? – nevetett Skandar Graun erőltetetten. – Ugyan már! Kutya bajod. Na, mutasd csak!

Alaposan szemügyre vette a kiugrott vállat, mely alaposan megdagadt, mióta utoljára megnézte, de semmi esetre sem tűnt halálosnak a dolog. Ettől függetlenül nem akarta, hogy a fiatal harcos tovább szenvedjen.

Megfogta a vállát, és óvatosan megszorította.

– Fáj? – kérdezte.

– Hát... nem egy leányálom – sziszegte Ywerd.

– Figyelj, amikor azt mondom...

– Mit akarsz tenni? – rémült meg Ywerd.

Skandar Graun vállat vont. Mármint Ywerd vállát. Méghozzá teljes erejéből. Ywerd akkorát ordított meglepetésében és fájdalmában, hogy a semmibe révedő Hilgar hanyatt esett a szikláról, amin eddig üldögélt, és egy kisebb kőbe alaposan beverte a fejét.

– Hö? – egyenesedett fel, és úgy tűnt, néhány tizedmásodpercre ismét élet költözött a tekintetébe. – Mi bajod, he?

A fiatal harcos szikrázó szemmel meredt a félorkra, és lüktető vállát tapogatta.

– Szólhattál volna! – sziszegte haragosan.

– Ugyan már – fölényeskedett Skandar Graun. – Ha meglepetésszerűen csinálom, kevésbé fáj.

– Neked minden bizonnyal – sziszegte Ywerd, és ismét a fejét rázta, amikor a félork a képe elé tolta a késhegyre szúrt húsdarabot. – Aludnom kell. Regenerálódni. Ha pihenhetnék pár órát... holnap reggelre biztosan jobban lennék...

– És őrködni ki fog? – horkant fel Skandar Graun. – Azt mondtad, én áztatom magam, te meg majd őrködsz!

Ywerd elhalóan sóhajtott.

– Akkor még nem gondoltam... hogy ennyire rosszul leszek. Teljesen elfogyott az erőn... Most... aludnom kell, mélyen aludnom... Kérlek, Skandar Graun, gondoskodj róla, hogy senki ne ébresszen fel az éjszaka alatt!

A félork halkan szitkozódott az orra alatt, és istenkáromló szavaiból bőven kijutott csakúgy Yvorlnak, mint Feketebotos Mark'yhennonnak, de még az istentelen Ywerdnek is.

Ám amikor látta, hogy fiatal társának már úgysem tud a lelkére hatni, hiszen az lehunyt szemmel fekve egyenletesen szuszogott, végül is megbékélt a világgal, elővette az egyik lófejet, egy kisebb kőre helyezte, s a buzogányával óvatosan betörte a koponyacsontokat. Élvezettel csemegézett az épp kellemes állagú agyvelőn, s a csendesen pislákoló tűz melegére kezdett visszaállni a lelki állapota szokványossá. Mármint: erőt vett rajta megszokott mogorva búskomorsága.

 

Skandar Graun csaknem hajnalig bírta a virrasztást, de végül mégsem tudott megbirkózni a szempilláira nehezedő erővel, s menthetetlenül elaludt.

Dideregve ébredt szinte perceken belül. Időközben a tűz kialudt, és a hűvös hajnali levegő alaposan megcsipkedte a fáradt utazókat. Hilgar valamivel bentebb, a barlang belsejében bevackolta magát egy halom falevél és rongydarab alá, Ywerd nem sokkal közelebb összegörnyedve aludt minden takaró nélkül, de ő nem remegett.

Skandar Graun felkelt, és megmozgatta elgémberedett végtagjait. Nem volt túl fázós, de most majd' megfagyott. Az éjszaka alatt alaposan lehűlt a levegő. Pedig Groomar magasságában nem szokványos az ilyen szélsőséges időjárás.

Groomar magasságában...

Skandar Graun csak most döbbent rá arra a kérdésre, amire eddig még meg sem próbáltak választ találni.

Hol lehetnek?

Grooms kazamatáiból a Káosz Szíve segítségével Ainar teleportálta ki őket. Valahová, valami maga választotta helyre. De hová?

A Kondor Birodalomban vannak még egyáltalán, vagy valamely egész más kontinensen?

Skandar Graun csodálkozva pillantott a csendesen szuszogó Ywerdre. Nem csak az zavarta, hogy a fiatal harcos ebben a kutyacsont-ritkító hidegben nem vacog, hanem az, hogy Ywerd, az örökösen jól informált és logikusan gondolkodó Ywerd fel sem vetette a helyzetük kérdését.

Amikor menetelésre került a sor, egyszerűen csak elindultak nyugatnak, s meg sem fordult a fejükben, hogy rossz irányba tarthatnak. Ywerd úgy indult el nyugatnak, mint aki pontosan ismeri az utat, s ő kérdések nélkül követte.

De vajon a világnak mely részére vetődhettek, ahol ilyen átkozottul hideg, csontig hatoló szél tud fújni?

A mozgástól valamelyest felmelegedett, s miután sietve tüzet rakott, s az előző máglya parazsainak felszítása után sikerül a lángokat felélesztenie, valamelyest csökkent a didergése.

Skandar Graun a környéket fürkészte. A nap elég lapos ívben kelt fel keleten, de a növényzet egészen szokványosnak tűnt. A hideg szélen kívül semmi más nem utalt arra, hogy túlságosan északra sodródtak volna, s ez némileg megnyugtatta a félorkot.

Folytatni fogják az útjukat nyugatra. Előbb vagy utóbb majd csak találkoznak valami településsel, ahol útbaigazítást nyerhetnek a helyzetükről.

Amíg ezen töprengett, neszezést hallott a háta mögül. Ywerd könyökölt fel.

– Na, felébredtél? – motyogta a félork mintegy magának.

– Egész jól rendbe jöttem – közölte Ywerd, felállt, és megmozgatta a karjait. Meg sem látszott a mozdulatain, hogy előző nap milyen cudar állapotban leledzett. Frissen és fürgén mozgott, és még csak nem is sántított.

Skandar Graun összevont szemöldökkel, gyanakodva nézte a társát.

– Hogy csináltad?

Ywerd flegmán nevetett.

– Egy kis boszorkányság...

Miután a félork gyanakvása még mélyebb lett, Ywerd elkomolyodott.

– Mit gondolsz, hogy úszhattam meg élve annyi halálos összecsapást, aminek te a tizedétől is elpatkoltál volna? Van egy varázsgyűrűm, melyet apámtól kaptam, s amely a legsúlyosabb sebeknél is segíti a gyors gyógyulást. Csak pár órát pihennem kell, és másnap üdén, fitten ébredek...

– Akkor ma te mégy vadászni – morogta a félork, majd érdeklődve hozzátette: – Nincs számomra is valami hasonló csecsebecséd?

Ywerd a fejét rázta.

– Ez a gyűrű csak nekem segít. Apám kifejezetten az én aurámra hangolta.

A félork morózusan nézett maga elé.

– Mi az apád... valami varázsló?

Ywerd elkomorodott.

– Olyasféle. Most fogoly. És csak rám számíthat. Ha én nem szabadítom ki, örökre a Fekete Torony mélyén fog sínylődni, míg az agya teljesen szét nem rohad...

Skandar Graunnak erről eszébe jutott a reggelije, és előhúzta a kisebbik lókoponyát. Rövid habozás után megkínálta a társát is.

– Eszel?

Ywerd elhúzta a száját.

– Nem fosztalak meg ilyen ínyencfalattól... Tudom, ti orkok úgy tartjátok, hogy minél több agyat zabáltok, annál agyasabbak lesztek, de én nem hiszek az ilyesmiben... Már csak azért sem, mert épp elég bunkó orkot ismertem már...

Skandar Graun ellenségesen nézett a tréfás kedvű harcosra.

– Látom, tényleg jobban vagy.

– Naná! Tegnap kicsit elengedtem magam, de most újra bizakodva tekintek a jövő elé. Elvégre nálunk a Káosz Szíve!

Ywerd előhúzta a köpenye béléséből a tündöklő rubint, és a hajnali nap fényében nézegette.

Skandar Graun megvakarta lapos orrát.

– Mire jó tulajdonképpen ez a vacak?

Ywerd elnevette magát.

– Ez a „vacak” többek között arra jó, hogy a Káosz és a Rend erői százával áldozzák fel érte a szolgáikat. Ez a rubin hatalmas varázserővel bír, de csak kevesen tudják, hogy pontosan mire is lehet használni és miképpen lehetséges megfelelő módon kiaknázni a varázserejét...

Skandar Graun várakozóan nézett a fiatal harcosra, akinek az éjszaka folyatván még az arcsérülései is csak halovány körvonalakban maradtak meg.

– Te például... tudod használni?

Ywerd megfontolta a választ.

– Bizonyos körülmények között... igen, tudom. Számos aspektusát nem ismerem, de sokat hallottam a különös tulajdonságairól...

A félork kíváncsian nyomult közelebb.

– Nem tudnánk általa Yennon Szigetére teleportálni.

Ywerd nevetett.

– Jelen körülmények között alig hiszem.

– Hogy érted ezt?

– Nézd, Skandar Graun... tudom, hogy sokfelé jártál, konyítasz egy kicsikét a varázstudományokhoz... így azt is tudnod kell, hogy a mágia tudományában semmi sem egyértelműen fehér és fekete. Sok dolog van, ami kiszámíthatatlan még a legnagyobb mágusok számára is. S ez a mágikus kő ezen dolgok közé tartozik. A Káosz Szíve olyan varázsszer, mely egyszerre jó mindenre, és ugyanakkor nem jó semmire.

Skandar Graun az ajkába harapott.

– Aha – bólintott. – Értem.

Ywerd ismét elnevette magát. Szemmel láthatólag az éjszaka alatt teljesen meggyógyult, s visszanyerte megszokott gunyoros, flegma természetét.

– Érted egy fenét! A Káosz Szíve nem egy primitív varázsszer, mint például egy varázsgyűrű, mely alkalmas arra, hogy a belérakott varázslatokat eltárolja és a megfelelő időben kiadja. Mint például az én gyűrűn, mely képes volt arra, hogy egyetlen éjszaka alatt meggyógyítson...

Skandar Graun sóhajtott.

– És ezt tartod te kicsinységnek? Tegnap még a halálodon voltál.

Ywerd a fejét rázta.

– A gyűrű hatalma nem lebecsülendő. Gyógyít, regenerál, s enélkül már rég halott lennék. Ám ezen kívül semmi másra nem képes. Míg a Káosz Szíve mindenre jó. Érted? Mindenre!

Skandar Graun bölcsen hallgatott.

Ywerd azonban látta, hogy a társa még mindig nem érti a magyarázatát, ezért folytatta.

– A Káosz Szíve maga a mágia. Általa olyasmiket érhetsz el, amire holmi gyűrűkkel, varázspálcákkal, tekercsekkel sohasem lehetsz képes. Csak éppen nem azonnal. Rengeteg idő kell, amíg a használója pontosan végiggondolja, mit és miként akar.

Skandar Graun sóhajtott, és kezdte úgy érezni magát, mintha hirtelen Hilgar bőrébe került volna. Legszívesebben kimondta volna azt a szót, ami először tolult az ajkára: „Hö?”. Azonban igyekezett nem kimutatni, hogy mily mértékben fogta fel a Káosz Szívének tulajdonságait.

– Érted már? – nógatta Ywerd lelkesen. – Érted már, miféle hatalmas varázsszer ez? Akinek a birtokában van... miután megfelelően kiismerte, hatalmas erőkre tehet szert. Korlátozott értelemben valóra válthatja minden kívánságát.

– Tehát lehet vele teleportálni is – csapott le a gondolatra Skandar Graun.

– Hát persze – felelte Ywerd.

– Az jó. Akkor, mire várunk? Teleportáljunk Yennon Szigetére!

Ywerd nevetett.

– Meg tudnám tenni. Mindössze egy-két évig kellene tanulmányoznom ezt a varázsszert, hogy azt követően bárhol és bármikor biztonságosan teleportáljak.

A félork felmordult.

– Micsoda? Hisz' akkor semmi értelme!

– Nem is teleportálásra használják – nevetett Ywerd.

Skandar Graun kezdett dühbe gurulni.

– Hát akkor mi a nyavalyára?

– Például új varázslatok kifejlesztésére. Az lehet, hogy első ízben évekbe telik egy-egy varázslat kifejlesztése, de ha egyszer megvan, pár másodperc alatt aktivizálható.

– Micsoda? – kérdezte Skandar Graun még idegesebben. – Hogy van ez?

Ywerd sóhajtott.

– Várj csak! Felkeltem Hilgart, és inkább neki magyarázom el, ő biztosan könnyebben megérti.

Skandar Graun elsápadt e rettenetes sértés hallatán. A keze összeszorult a buzogánya nyelén.

– Verekedni akarsz? – morogta.

Ywerd a fejét rázta.

– Semmi esetre sem. Véletlenül még letépem az egyetlen füled, és akkor hogy néznél ki.

Skandar Graun egy fél percig mereven nézett a szemtelen ifjúra, aztán kifújta magából egyre dagadóbb dühét.

– Jól van... De most már áruld el, mire jó ez a vacak!

– Bármire – nevetett Ywerd. Aztán mielőtt Skandar Graun keze megemelkedhetett volna a buzogánnyal, sietve hozzátette: – Attól függ, mennyi időt szánunk rá.

Mivel a félork még mindig fenyegetően bámulta, Ywerd előhúzta az övéből a görcsre kötött Timakriszt, és odanyújtotta Skandar Graunnak.

– Ki tudod egyenesíteni?

A félork elvette a kardot, szakértő szemmel nézegette, minden szögből szemügyre vette.

– Hát... ha nem is lesz olyan, mint új korában... de nagyjából vissza lehetne hajtogatni... no persze nem egészen egyenessé, csak olyan félig egyenessé... amit aztán persze később egy jó kovács...

Ywerd biztatóan bólintott.

– Úgy is jó. Próbáld meg!

Skandar Graun nekinyomta lapjával Timakriszt egy sziklának, rálépett, hogy súlyával a kőhöz préselje, aztán a markolatot csavarva próbálta kiegyenesíteni.

Olyasféle sistergő hang hallatszott, mint amikor egy kovács vízbe dugja a frissen izzított tüzes vasat. Aztán Timakrisz sipító hangja hallatszott, igaz, kissé fojtottan.

– Ne így... te barom!

Skandar Graun megilletődve engedte el a kardot.

Ywerd nevetett.

– Na, mi van? – kérdezte. – Nem megy?

Skandar Graun dühösen nekihuzakodott, és a kard elfojtott, sistergő, sziszegő szitkozódásai közben sikerült nagy erőfeszítéssel kibogoznia Timakriszt, és nagyjából egyenessé tenni.

Ám amint felhagyott az izomszaggató erőfeszítéssel, Timakrisz egy hosszantartó sivítással visszahajlott ugyanabba az állapotba, amelybe Grooms támadása hajtogatta.

A félork csodálkozva nézte. Ywerd nyugodtan kivette a kezéből, és lerakta a tűz melletti kőre, arra, amelyen Skandar Graun hajtogatni próbálta.

– Ez varázskard – motyogta Ywerd –, és nem is akármilyen fajtából. Varázslat bánt el vele ily cudarul, és nincs oly fizikai erő, mely vissza tudná adni az eredeti állapotát.

– Akkor meg mit szórakozol velem? – tört ki Skandar Graunból. – Azt hittem, menten megszakadok!

Ywerd bal tenyerébe vette a Káosz Szívét, és a szeme elé tartotta. Azon keresztül a szeme olyan lett, mintha egy hatalmas rubinszínű tojás pislogna.

– Figyeld Timakriszt! – suttogta a harcos. – Nagyon figyeld!

Skandar Graun engedelmeskedett, és feszülten leste a vibráló kardot.

Ywerd enyhén felnyögött, mintha ismét a tegnapi fájdalmak kínoznák, és Timakrisz hegye megrándult. Mintha egy árnyalatnyit egyenesedett volna. Aztán újabb apró nyögés, és még egy csekély egyenesedés.

– Yvorl redves farkára! – tört ki Skandar Graun. – Ez menni fog!

Ywerd félrerakta a varázskövet a szeme elől.

– Menni fog – bólintott. – De ahhoz, hogy Timakriszt teljesen rendbehozzam, túl nagy erőfeszítésre lenne szükség. És túl sok időre...

Skandar Graun egy hirtelen ötlettel előhúzta a varázsgyűrűt, amihez nemrégiben jutott hozzá.

– Meg tudod állapítani, miféle gyűrű ez? – kérdezte.

Ywerd vállat vont. Azért elvette a gyűrűt, és a Káosz Szívén át nézegette. Csodálkozás suhant át az arcán.

– Ezt meg honnan szerezted?

Skandar Graun elengedte a füle mellett a kérdést.

– Mit tud?

– A Zöld Úrnő egyik gyűrűje – suttogta Ywerd megilletődötten. – Zhénia valamelyik hírnöke viselte. Hogy került hozzád?

– Találtam – felelte a félork.

Ywerd hitetlenkedve nézett rá.

– Erőteljes varázsgyűrű. Ilyesmit nem túl gyakran talál az ember.

– Találtam – erősködött a félork.

– Hol?

Skandar Graun rövid habozás után úgy döntött, hogy semmi értelme a titkolódzásnak.

– Annak a hullának a gyomrában, akinek a lovából a húst hoztam.

Ywerd fancsali képet vágott.

– A gyomrában?

Skandar Graun buzgón bólogatott.

– Biztos valami tolvaj lehetett, aki lenyelte az értékeit, hogy ne tudják elrabolni tőle.

Ywerd még mindig nem akart hinni a fülének.

– Megölted és a gyomrában turkáltál?

– Nos... hát... van valami kifogásod ellene? De nem én öltem meg.

A fiatal harcos féloldalasan elmosolyodott.

– Hogy ti orkok mi mindenre képesek vagytok!

– Na, mit tud a gyűrű?

Ywerd még egyszer szemügyre vette a varázseszközt a Káosz Szívén keresztül.

– Hatalmat ad a Zöld Úrnő követői fölött. E gyűrű által parancsolhatsz mindazoknak, akik hűséget tettek a Zöld Úrnő követésére.

Skandar Graun elgondolkodott ezen.

– Például olyanoknak, mint Ainar volt?

– Pontosan olyanoknak.

– No hát akkor – morogta Skandar Graun –, add csak vissza a gyűrűmet!

Ywerd nem sokáig kérette magát. Visszanyomta a gyűrűt a félork kezébe, és elgondolkodva meredt maga elé.

– Vajon ki viselhette? Miféle végzet érhette utol?

Skandar Graun a fejét rázta.

– Nyilván még volt annyi ideje, hogy a veszély éreztén lenyelje a gyűrűjét, mielőtt a farkasok... Ywerd, farkasok! Ezt az utóbbi két szót szinte kiáltotta. Az erdőből ugyanis két borjú nagyságú farkas bukkant elő. Kiléptek a barlang előtti tisztásra, és megálltak, hogy bevárják az őket követő falkát.

– Ainar farkasai? – suttogta Skandar Graun, és eszébe jutott az az időszak, amikor meg kellett küzdeniük a farkasokkal.

Ywerd sietve a köpenye mélyére rejtette a drágakövet, s kardja nem lévén, jobb híján egy égő zsarátnokot ragadott ki a tűzből.

A farkasok után tucatnyi más állat bukkant ki a tisztásra: két hatalmas barnanedve, egy fekete-párduc, két tigris, négy óriáskígyó, három leopárd és egy kardfogú tigris.

Skandar Graun csak pislogott. Azt hitte, nem jól lát. El sem tudta képzelni, hogy ezek a különböző állatok nyugodtan megférjenek egymás mellett. A veszedelmes bestiák azonban nem zavartatták magukat, nyugodtan nyújtózkodtak a tisztáson, s miközben veszedelmesen pillantgattak a barlang felé, várakozó álláspontot vettek fel.

– Körülvettek bennünket – suttogta Skandar Graun.

Ywerd az égő végű bottal a kezében a fenevadakat szemlélte.

– Ezek nem közönséges állatok – morogta. – Attól tartok, ránk találtak!

– Kik? – bökte ki a félork. – Kik találtak ránk?

Ám nem volt szükség magyarázatra. A magasból egy kőszáli sas ereszkedett le egy karvaly és egy egerészölyv kíséretében.

Ywerd éles hangon felrikoltott, mintha ő maga is csak egy madár lenne, s mire Skandar Graun odakapta a fejét, csak annyit látott, hogy a deli termetű fiatal harcos körvonalai megremegnek, s Ywerd köddé vált, mintha ott sem lett volna.

 

 

4. Alvax

 

Skandar Graun felhorkant, és döbbenten nézett körül a barlangban, de Ywerdnek egyszerűen nyoma veszett. Valami varázslat végzett vele? Vagy valami varázslat révén Ywerd egyszerűen cserbenhagyta a veszély láttán.

A félork nem kívánt egyértelműen véleményt formálni, de igencsak ez az utóbbi tűnt valószínűbbnek. Ywerd egyszerűen kereket oldott a túlerő elől, őt pedig itt hagyta a slamasztikában.

– Hilgar! – hörrent fel mérgesen a félork. – Ébredj fel! Baj van!

Az óriásasszony amilyen bamba volt ébren, olyan gyorsan reagált álmában. Nagyot hortyogott, aztán a másik oldalára fordulva durmolt tovább.

Skandar Graun idegesen szorongatta a buzogánya nyelét. Tekintetét a szárnyukkal verdeső madarakra szögezte.

Először a karvaly változott át zöld köntösű, fekete hajú, szúrós tekintetű, szikár emberré, majd az egerészölyv alakult át a már ismert asszonysággá, akinek hosszú ősz haja a vállát verdeste. Végül leszállt a kőszáli sas is, és az átalakulást szinte érzékelni sem lehetett. Ahol egy pillanattal korábban még a kőszáli sas verdesett a szárnyaival, most Alvax fődruida tekintélyes alakja magasodott.

Alvax valamivel magasabb lehetett két méternél, arányos alakja, kidolgozott izmai azonban kisebbnek mutatták. Büszke, arisztokratikus vonásai, csőrszerűen görbülő orra, mandulavágású, ezüstös szeme, csúcsban végződő, hegyes álla különös karaktert kölcsönöztek az arcának. Olyan volt, akár egy sötét elf és egy ember harcos keveréke, ám csak kevésbé viselte magán a sötét faj jellegzetességeit.

Ugyanazt a bíborszínű, rúnákkal díszített, ezüstös szalagokkal szegett palástot viselte, mint legutóbb, ám apró copfocskákba font, hosszú, gesztenyebarna haját kettős fémpánt fogta össze, alsó lábszárán bőr lábszárvédő feszült, a lábán pedig valami áttetsző, buborékhoz hasonlatos, gömbölyű orrú papucs fityegett.

Elefántcsont végű, faragott fabotját kissé megemelte, s két társa, a zöld köpenyes férfi és az ősz hajú asszony közelebb léptek hozzá. Mindketten felemelték a kezüket, és úgy tartották, mintha valami láthatatlan tükröt nyújtanának a mesterük elé, amelyben megnézheti magát.

A háttérben a fenevadak kissé elhátráltak, és morogva járkáltak fel-alá, aztán szép lassan mindegyik elfoglalta a helyét, és onnan tartotta szemmel a barlang nyílását.

Alvax fődruida ez alkalommal nem varázsolt magának növényekből font trónt, egy kiálló sziklára telepedett le. Két kísérője kitartóan tartotta elé a láthatatlan valamit.

Skandar Graun dühösen szorongatta a buzogánya nyelét, és sunyi szeme fél-alá járva próbált valami kiutat keresni. Egyetlen varázslat sem lapult a fejében, kissé fáradt volt a kialvatlanságtól, és még azt sem tudta, hogy egy esetleges csatában mennyire számíthat Hilgar segítségére.

Az óriásasszony időközben mégis felébredt, melléje cammogott, és ormótlan fabunkóját szorongatva meredt a fura társaságra.

A fődruida először a behemót asszonyt köszöntötte egy biccentéssel, majd tekintetét az izgő-mozgó Skandar Graunra emelte.

– Tavaszra nyár, nyárra ősz, őszre tél és télre tavasz – kezdte a druidák Nagy Mestere zengő, hangon. – Az örök körforgás. Élet és halál. Vég és végtelenség. Születés és elmúlás. Minden változik, ám mindennek megvan a rendje, s a történet meg vagyon írva az Egyensúly könyvében. Őrült napok ezek, félvér, olyan napok, amikor csak a hegyek nem találkoznak...

Skandar Graun egy szót sem értett ebből az okfejtésből, és egyre dühösebb lett kiszolgáltatott helyzete miatt.

– Maguknak köszönjék a vesztüket! – morogta. – Megérdemelték a sorsukat!

A fődruida felvonta a szemöldökét.

– Alurion, Gorman, Arian, Diwell, Coxmin... Haláluk a te lelkeden szárad, s bűneid súlya ezáltal az eddigiekhez képest sokszorosára nőtt.

– És a ti bűnötök? – dörmögte Skandar Graun. – Halálra ítéltetek, miután bebizonyosodott, hogy ártatlan vagyok. A halálomat akartad... pusztán azért, mert a fejemben lapul egy varázslat, amitől rettegsz...

Alvax ismét felvonta a szemöldökét.

– Rettegés? Nem ismerem ezt a szót.

Skandar Graun dühösen lépett egyet előre.

– Pedig jobban tennéd, ha rettegnél tőlem, fődruida! Hordd el innen magad és az állataidat, különben...

Alvax egy intéssel elhallgattatta a heves félorkot.

– Ugyan mi végből kellene tartanom tőled, félvér? Még ha nem védene is a Negyedik Kör védelmező pajzsa, mely itt feszül előttem láthatatlanul, akkor sem ijednék meg egy ilyen alantas szerzettől, mint amilyen te vagy.

Skandar Graun felmordult.

– Ti, druidák azzal a követitek el a legnagyobb hibát, hogy oly magasan hordjátok az orrotokat, hogy azon túl szinte semmit sem láttok.

Alvax fődruida felhorkant.

– Mit merészelsz, hitvány?

Skandar Graun harsányan röhögött.

– Ha már elfeledkeztél volna azokról, akiknek a nevét az imént felsoroltad, hadd juttassam eszedbe, miként váltunk el legutóbb... Te elrepültél sas képében, én pedig ott maradtam a szolgáidtól körülvéve, megkötözve, varázslataimtól megfosztva. Ti halálra ítéltetek. Nem védekezhettem. Miután te elmentél, már csak végre kellett volna hajtani az ítéletet. És mégsem ez történt...

Alvax kissé megrezzent. Az arcán zavar tükröződött.

– Nos... mi történt valójában a Halál Tisztásán?

Skandar Graun sunyi pillantást vetett maga elé.

– Valami olyasmi, ami ellen senki sem tehet semmit, fődruida. Még a te erőd is csekély ahhoz, hogy szembe tudj szállni azzal a pokoli hatalommal, amit bármikor el tudok szabadítani erre a világra...

Alvax a homlokát ráncolta. Skandar Graun vehemensen folytatta a blöffjét.

– Egy iszonyú hatalom fölött parancsolok. Alurion és társai az egyik pillanatban még éltek, és jóformán még azt sem tudták meg, mi okozta a vesztüket. Szétmarcangolva, megcsonkítva maradtak ott a tisztáson... A lelkük sikoltva röpköd a pokol kapujában, de sem bent, sem kint nem találnak megváltást.

Alvax valamivel nagyobb érdeklődéssel nézett a harcias félvérre.

– Miféle erő az, amit emlegetsz? Miféle erő az, aminek egy ilyen korcs alak parancsolhat?

Skandar Graun harsányan nevetett.

– Ismét lebecsülsz engem, minden druidák beképzelt öregatyja! Hát nem hallottál még eleget a tetteim felől? Hát még mindig nem számoltad össze, hány druidát küldtem könnyedén a másvilágra? Gondolkodj el, Alvax, gondolkodj el azon, ki vagyok én! Megszereztem a Káosz Szavát Lendoron, elloptam a Káosz Szívét a Limbóról, raboskodtam Feketebotos Mark'yhennon kazamatáiban, de túléltem a legpokolibb kínzást! Előzőleg puszta kézzel megöltem egy magas rangú varázslót, s azt követően felküzdöttem magam a belső hierarchiában, majd pedig a hadjárat folyamán egymagam elfoglaltam és leigáztam három várost... s végül azon kevesek közé tartoztam, akik túlélték az árulást, és megleckéztettem Derek Cuman válogatott testőreit... Hogy aztán amikor a szükség megkívánja, ismét megjelenjek a küzdelmek színterén, és minden hatalmak orra elől, magával Groomssal megküzdve elragadjam a világ leghatalmasabb varázsszerét... Ezek után még mindig nem félsz tőlem?

Alvax, ha lehet, még jobban elbizonytalanodott.

– Olyan dolgokkal hencegsz, melyek egy része talán dicsőség, ám az én szenemben becstelenség.

– Kit érdekel a te véleményed?

Alvax pislogott kettőt-hármat.

– Úgy látom, alaposan felvágták a nyelved, és nem csekély az önbizalmad, félvér.

– Skandar Graun a nevem. És jó lesz, ha megtanulod, mielőtt ellenem szegülsz!

A fődruida bólintott.

– Jól van, Skandar Graun, megtanulom a neved. De most akár akarod, akár nem, magammal viszlek, ne ellenkezz! A Druidák Tanácsa majd dönt a sorsod felől... bár a döntés mibenlétét illetően nem sok kétségem maradt a tetteid ismeretében...

– Ez az! – kiáltotta Skandar Graun dühösen. – Vigyél csak a Tanács elé, hogy minél több druidát mészárolhassak le, ha ismét rám jön az a harci düh, mely napokkal ezelőtt megszállt, és lemészároltan Aluriont meg a többi tehetetlen birkát...

Alvax tűnődő arcot vágott.

– Mintha korábban valami túlvilági hatalmat emlegettél volna. Vagy talán te magad vagy ez a hatalom?

Skandar Graun úgy érezte, menten habzani kezd a szája. Hilgarra pillantott, hogy lássa, vele tart-e, ha egy váratlan rohammal megtámadja a beképzelt druidát és az állatait, ám a hatalmas nőstény lazán tartott fadorongja semmivel sem nyugtatta meg.

Érezte, hogy elárad testében az a szörnyű düh, amikor már nem néz sem istent, sem embert, csak az érdekli, hogy minél nagyobb kárt tehessen az ellenfelében a halála előtt.

– BOSSZÚ! – üvöltötte tehetetlenül, de a Káosz Szava nem kattant az agyában, s így azon kívül, hogy jókora mennyiségű nyálat fröcsögött maga elé, semmi sem történt. – Na, mi van, fődruida – ordította magából kikelten. – Mire vársz? Ha van vér az ereidben, nem a fenevadjaidat küldöd ellenem, hanem te magad mérkőzöl meg velem! Vagy talán gyáva vagy?

Alvax fődruida gunyorosan elmosolyodott a dühöngő félork láttán. Két gyors mozdulatot tett a kezével, s valamiféle fűszálakat szórt maga elé, melyek szinte azon nyomban semmivé foszlottak.

– Hé! – ordította Skandar Graun. – Mit művelsz?

A barlang sziklapadlójából egy pár acélkéz nyúlt ki. Megragadták Skandar Graun bokáját, az ujjak összeszorultak, s bár nem roppantották össze, szilárdan tartották. Hilgar combnyi vastag bokáját is hasonló vaskezek markolták meg.

Skandar Graun dühödten esett neki a fogva tartó kezeknek a buzogányával, de hiába püfölte azokat elszántan, csak saját magának tudott fájdalmat okozni, ha nagy igyekezetében elhibázta az ütést, és a buzogánya a lábán csattant.

Hilgar megpróbálta kirántania lábát, lapátnyi tenyerét megpróbálta a vasujjak alá erőltetni, ám azok minden bilincsnél keményebben tartották.

Hiábavaló küzdelem volt a rabság ellen.

Alvax ismét két mozdulatot tett maga előtt, színes csillagok villantak az arca előtt, és a félork döbbenten tapasztalta, hogy a fődruida lassan, fokozatosan növekedni kezd...

Csakúgy mint a láthatatlan tükröt tartó másik két druida. Csakúgy mint az állatok, a fák, a bokrok...

És Skandar Graun rémülten fedezte fel, hogy nem azok nőnek, hanem ő zsugorodik. Pár másodperc alatt máris feleakkora lett, mint amekkora valójában, s mire az első perc véget ért, oly kicsi lett, hogy a vasmarok az egész testére rászorult, s talpától a nyakáig körbefogta.

Skandar Graunnak csak a feje látszott ki ebből a kényszerű helyzetből, s amennyire oldalra látott, Hilgaron is hasonló csúfság eshetett meg.

Alvax intésére az egyik óriáskígyó tekeregve indult meg az alig tizenöt centis Skandar Graun felé. A félork úgy érezte magát, mint ahogy egy csapdába esett patkány érezheti a feléje tekergő kígyó láttán.

Feladta a küszködést, felhagyott a dühöngéssel, megadta magát a sorsának, és részben kitisztult aggyal próbálta számbavenni a lehetőségeit. Semmi ötlete nem akadt.

– Mit akarsz velem? – kiáltotta kétségbeesetten a vasmarok fogságából.

Alvax fődruida időközben közelebb jött, és lepillantott az apróságra toronymagas testéből. A kígyó felé intett.

– A szolgám hamarosan magába nyel, s az ő testében szállítalak el a Druidák Tanácsába, ahol majd méltó büntetést találunk neked a bűneidért...

Skandar Graun tiltakozni akart, de a következő pillanatban még a szusz is benne szorult, ahogy hirtelen felderengett előtte a roppant méretű ék alakú fej. Az óriáskígyó kitátotta iszonyatos pofáját, fogaival megragadta a lekicsinyedett félorkot tartó acélkezet, és csuklóból letörte azokat. Az acélos ujjak kissé elengedték foglyukat, de csak azért, hogy még jobban magukba zárják. Skandar Graun arcára is rászorult az egyik ujj, lélegezni alig tudott, látni pedig semmit sem látott. Mintha egy sötét, föld alatti börtönbe zárták volna be.

És a következő pillanatban rettenetes bűz csapta meg, egy iszonyú erő a magasba emelte, és a feje búbja valami síkos felülettel érintkezett, ahogy lassú ütemben egyre csak csúszott, csúszott valami ismeretlen irányba...

Az óriáskígyó gyomrába...

Skandar Graun fuldoklott. Eleinte arra számított, hogy ismét megmenti a mellvértje mágikus oroszlánfeje, mely sok-sok hónappal ezelőtt egy légbuborékkal segített rajta, amikor mozdulatlanság varázs hatása alatt a vízbe esett. Ám egy idő múltán, amikor semmi ilyesmi sem történt, feladta a reményt. Tüdejéből elfogyott a szusz, és Skandar Graun, Yvorl isten renegát harcos-papja előtt az élet utolsó szikrái pattogtak.

Tudta, hogy nincs tovább.

Meghalt.

 

 

5. Csoda

 

Mégsem halt meg! Skandar Graun hirtelen valami mozgásra tért magához. Már azt hitte, az élete véget ért, ám abból, hogy még mindig gondolkodott, még mindig érzékelt, arra a következtetésre jutott, hogy él.

Hirtelen kibukkant a napvilágra, pörögve hullott alá a levegőben, s fájdalmas puffanással állapodott meg. Az acélujjak még mindig mozdulatlanságra kárhoztatva szorosan tartották, de az az ujj, mely korábban eltakarta az egész fejét, most a nyakát tartotta.

Csak most, hogy éltető friss levegő tódult a tüdejébe, tudatosult benne, micsoda bűz vette körül pillanatokkal korábban, és micsoda ocsmány, hányingert keltő nedvek mocskolták össze.

– Átkozott druidák! – hörögte. – Mindenkit megölök!

– Csak ne olyan hevesen! – mennydörögte egy hang a feje fölött, és egy jól ismert nevetés hangzott fel valahonnan a magasból.

Skandar Graun ösztönszerűen odakapta a fejét, és a magasban Ywerd daliás alakját pillantotta meg egy furcsa, lapos, átlátszó, zöld erezetű üvegkorongon állva, s valami hasonlóan zöldes üvegpajzsot tartva maga előtt.

– Ywerd, te is ezek közé a rohadékok közé...

A harcos a fejét rázta. Egyik kezével a zöldes erezetű üvegpajzsot tartotta, a másikkal nyugalomra intette átkozódó hajtársát.

– Várj! Most én beszélek! – A fődruidához fordult. – Mi az, Alvax, újabban ily hitvány orkokra fecsérled az idődet?

Skandar Graun akkorát mordult, hogy még a szomszédos vasmarok fogságában bambuló Hilgar is felkapta a fejét.

– Mi-i van? – dünnyögte. – Fejbe nyomtak egy kővel?

A hatalmas Ywerd azonban nem foglalkozott a félork neheztelő pillantásaival.

– Nálam van az, amiért elindultunk – folytatta. – Az enyém lett a Káosz Szíve. És el fogom juttatni oda, ahol a helye van!

Valahonnan a távolból Alvax fődruida zengő hangja hatolt el a félork füléhez.

– Láthatod, él. Csakúgy, mint a harmadik társad. Ennél többet nem nyújthatok, Ywerd. Az óriásnőt visszakaphatod, de a félork sorsáról a Druidák Tanácsa dönt. Ha érint a sorsa, tarts velünk, s mondd el érveidet a Tanács előtt. Meghallgatunk. De azt ne várd tőlem, hogy annyi gonosztett után kegyelmet adjak ennek a... Skandar Graunnak.

Ywerd biccentett.

– És ha felajánlom érte a Káosz Szívét? Gondold csak el, Alvax, nem hasznosabb-e az Egyensúly Istennőjének ez a hatalmas varázsszer, mint a bosszúállás alávaló gyakorlása?

Alvax a fejét rázta.

– Az Egyensúly Törvénye, hogy a bűnökért lakolni kell, és minden élet a tettei alapján mérettetik.

– Én úgy tudom, az Istennő Egyensúlyi Törvénye máshogy szól.

Egy fél percig néma csend uralkodott. Alvax nem szólt semmit, fontolgatta magában az elhangzottakat. Végül is biccentett.

– Az Egyensúly Törvénye csak egyként szól. Ám értelmezni többféleképpen lehet.

– Úgy van – vágta rá Ywerd. – Az Istennő kegyelmes, s nem ítélkezik mindaddig, amíg az Egyensúlyon csorba nem esett. S mindamellett, amíg egy élet véglegesen le nem zárul, van esélye annak, hogy az egyén jóvá tegye addigi bűneit.

Alvax a fejét rázta.

– Skandar Graun élete azonban órákon belül le fog zárulni, következésképp nem lesz alkalma sem arra... ahogy te mondtad: „hogy jóvá tegye a bűneit”, sem arra, ahogy én mondom: „hogy még iszonyatosabb bűnöket követhessen el”! Testvéreink vére megtorlásért kiált, és bizton tudom, hogy a világ csak jobb lesz azáltal, ha ez a félork gyilkos eltűnik belőle.

Ywerd nevetett.

– A te szempontodból talán igazad van, Alvax, ám én egészen máshogy látom. Ismerem jól, mellette voltam a Limbón, és pontosan tudom, miként vesztette életét Sharna, Kruma és Mira. Attól tartok, azt kell mondanom, megérdemelték a sorsukat. S ha engem kérdezel, ez a félork sokkal nagyobb jót cselekedett Alurionnal, mint azt elképzelhetnéd. Hiszen nem gyógyította meg és cipelte saját hátán a Limbón, amikor pedig Alurion nyíltan az ellensége volt? Ennek ellenére Skandar Graun megtette, kihozta a halálán lévő testvéredet a Limbóról, és tudomásom szerint nem rajta múlott, hogy a Halál Tisztásán önvédelemből... ismétlem, saját élete védelmében... meg kellett ölnie. Az pedig, hogy a Káosz Varázsszavát hordozza a fejében, nem oly bűn, amiért feltétlen a halálát kellene kívánni, hiszen ezen adottságát nem kifejezetten a Káosz érdekében használja. Sőt, még a Zöld Úrnő ügynöke, Ainar is úgy vélte, hogy Skandar Graun tudtán kívül sokkal inkább Zhéniát szolgálja, mint Yvorlt vagy Feketebotos Mark'yhennont. Nos hát... ezek után még mindig elvakultan a bosszúra vágysz, vagy hajlandó vagy tárgyalni velem a félork életéről?

Ywerd elhallgatott. Bal kezével előhúzta a Káosz Szívét a köpenye béléséből, és odamutatta.

Alvax hosszan nézegette a szikrázó drágakövet, aztán egy pillanatra lehunyta a szemét.

– Nem értelek, Ywerd – szólalt meg végül.- Többet ér neked ennek a félorknak az élete, mint a Káosz Szíve? Miért áldoztál annyi vért és verejtéket e varázsszer megszerzéséért, ha most felajánlod ezért... ezért a gyilkosért?

– Nem fontos megértened, Alvax – sóhajtott Ywerd. – Te hideg vagy és számító; és jó is, hogy ilyen vagy, különben nem tudnád helyesen megítélni a dolgokat, s nem lehetnél a druidák Nagy Mestere. Ám én... minden cselekedtem ellenére érző ember vagyok, tudok gyűlölni, tudok szeretni, s tudom értékelni a barátságot. És én megkedveltem ezt a félorkot. Te azt mondod, gyilkos, én azt mondom, áldozat, aki gyilkosok közt hányódva kétségbeesetten próbálja védeni az életét. Melyikünknek van igaza? Ez egy kegyetlen világ. Ismered a jelszót: ölj, vagy téged ölnek! Skandar Graunt születése óta kihasználták, megrontották, csúf dolgokra nevelték, gyilkossá tették, ám ő lélekben mégis tiszta maradt. Még ha ölnie kellett is, még ha ily csúfságokra kényszerítették is a körülmények, Skandar Graun mély lelki válságok közepette tette meg, s utána heves lelki tusák gyötörték. Te nem tudhatod, de én számos napot töltöttem a társaságában. Egyfolytában gyötri, kínozza magát, és legkomorabb pillanataiban öngyilkosságra készül, és azt harsogja, végeznie kell magával, mert ő a „két lábon járó pestis”. El tudod képzelni, Alvax, mily emberi nagyság kell ahhoz, hogy valaki a megbánás ily hatalmas jelét tudja kinyilvánítani?

Skandar Graun, ha szabad lett volna a keze, legszívesebben kitörölt volna egy könnycseppet, mely a meghatottságtól jelent meg a bal szeme sarkában.

Alvax sokáig hallgatott. Aztán amikor megszólalt, kissé remegett a hangja.

– Érzem a hangodon, hogy mondataid őszintétlenek, Ywerd. – Sóhajtott. – Ám ugyanakkor az is tiszta előttem; hogy nagy belső indulatok vezérlik minden szavadat. Ennyire a szíveden viseled Skandar Graun sorsát?

– Harcostársamként tisztelem – felelte Ywerd ünnepélyesen. – Nem egyszer küzdöttünk vállvetve szorult helyzetben, s nem habozott, amikor arra került sor, hogy az életemet megmentse. Épp tegnap Groomarban... csúfos véget értem volna Grooms karmai között, ha valami csoda folytán meg nem jelenik Skandar Graun és hősies bátorsággal ki nem ment az orkok öregapjának haragja elől. Mindezen hálámon felül példátlanul tisztelem kitartásáért, nyílt őszinteségéért, s becsülöm tiszta szívű barátságáért... Igen, Alvax, Skandar Graunt annyira megszerettem, hogy már nem is csak barátomként, de szinte testvéremként tisztelem.

A fődruida megköszörülte a torkát.

– Nos, ez esetben...

– Nem engedhetem, hogy elveszítsem az egyetlen barátomat, aki bármikor önzetlenül a segítségemre sietett. Ő az egyetlen, aki meg tud érteni engem. Ha kell harcolok érte... bár megvallom, nem szívesen pusztítanám azokat, akikkel nem sokkal ezelőtt szövetséget kötöttem. Nem akarok harcolni ellenetek, Alvax, mert bár minden bizonnyal legyűrnétek, előtte sok-sok bátor szolgádat kellene a pokolba küldenem! Ezért hát cserét kívánok. Megkapod tőlem Skandar Graunért meg ezért az óriásnőért a Káosz Szívét, s ráadásként csak annyit kérek, hogy háborítatlanul elmehessek...

Alvax türelmetlenül legyintett.

– És ha nem érdekel a csere?

Ywerd elmosolyodott.

– Jól tudod, miféle pajzs védelmez engem minden varázslatodtól. S nyilván afelől is hallottál már, mennyit érek, ha nyílt csatára kerül a sor...

Alvax csak egy pillanatig habozott. Színes porokat szórt maga elé, s a következő pillanatban Skandar Graun és Hilgar növekedni kezdtek. A félork megrémült ettől. Az acélos kéz nem növekedett vele együtt, s az ujjak máris a húsába vájtak. Ha még tovább növekszik...

Ám a félelme alaptalannak bizonyult. Alvax nem akarta megölni őt. Amikor az acélujjak szorítása már elviselhetetlennek tűnt, s ő még mindig tovább növekedett, a vaskéz hirtelen csendüléssel elpattant, akárha üvegből lett volna, s apró cserepekre hullott szét.

Skandar Graun és Hilgar visszanyerték eredeti nagyságukat. A félork aggódva fordult az óriásnő felé; attól tartott, hogy Hilgarnak és a méhében lévő gyereknek valami baja eshetett a varázslat folytán. Hilgar azonban semmi jelét nem mutatta fájdalomnak vagy más behatásnak. Magában morgolódva tapogatta saját testét, és elégedetten göcögött.

A fődruida arisztokratikus mozdulattal intett Ywerd felé.

– Add át a Káosz Szívét, és vidd... a barátaidat, Ywerd!

Skandar Graun kissé megfeszült, és harcra készen állt. Pontosan tudta, hogy Ywerd semmi pénzért nem adná oda a varázsszert, amiért annyit fáradozott. Az egyetlen varázsszert, amivel megmentheti tömlöcbe zárt apját. Nyilván az egész csak valami trükk, és ilyenkor jó résen állni...

Azonban a félork legnagyobb meglepetésére a fiatal harcos egy laza mozdulattal, akárha valami kavicsot dobna oda, lehajította a rubintüzű Káosz Szívét a fődruida felé. A fehér hajú asszonyság kapta el, s egy pillanatnyi idő múltán a Nagy Mester felé nyújtotta. Alvax fődruida a kezébe vette a sziporkázó drágakövet, és hosszan nézegette. Hogy mit látott benne és mit nem, azt nem lehetett tudni, de egy idő múlva elégedetten pillantott fel, és a tenyeréből a varázskő a köntöse alá vándorolt.

– Megbizonyosodtam, Ywerd – szólalt meg aztán Alvax rendületlen, rezonáns hangján. – Ez valóban a Káosz Szíve. Bevallom, megtévesztést orrontottam... ezért fogadd bocsánatkérésemet!

Ywerd keserűen nevetett.

– Ennyit a szövetségesek bizalmáról!

– Még egyszer: bocsánatodért esedezem bizalmatlanságom miatt, Ywerd.

A fiatal harcos bólintott, és intett Skandar Graunnak.

– Tarts velem, félvér... Vagy talán jobban érzed magad a druida szövetségeseink társaságában? Gyere, kapaszkodj fel mellém a korongra! Hilgar, te is!

Skandar Graun és Hilgar nem sokat haboztak. Minden méltóságot félretéve siettek végig a veszedelmesen pislogó fenevadak sora között egészen odáig, ahol Ywerd tartókorongja lebegett. A fiatal harcos kissé lejjebb ereszkedett, és az üvegszerű korong már csak fél méternyire lebegett a talaj fölött.

Hilgar lendületből ugrott fel rá, és Skandar Graun lelki szemei előtt megjelent a kép, amint a korong a hirtelen súlytöbblettől oldalra billen, és Ywerd fejjel előre elrepül egy bokorba. Ám a korong egyáltalán nem úgy viselkedett, mint egy csónak, s nem reagált a súlytöbbletre.

Mivel ő habozott, Ywerd szívélyes mosollyal nyújtotta a kezét.

– Hadd segítsek, barátom!

Skandar Graun úgy hátrált el, mintha vipera marta volna meg.

– Árulás! – üvöltötte. – Hilgar, menekülj! Ez nem Ywerd!

 

 

6. Repülünk

 

– Hö? – érdeklődött Hilgar, és a tekintetéből lerítt, hogy nem egészen érti a helyzetet. Ettől függetlenül azonban máris leugrott a zöld erezetű korongról, csak úgy rengett a pocakja.

A fiatal harcos meglepetten pillantott a fogát vicsorgató félorkra, aztán elvigyorodott.

– Nem vagy te kissé bizalmatlan, barátom? Hiszen épp az előbb mentettem meg az életed.

Skandar Graun a fődruida felé fordult.

– Ez nem Ywerd! – ordította figyelmeztetőleg. – Maldyce nősténydémon! Felvette Ywerd alakját!

– Mi? – ocsúdott fel Alvax a tünődéséből. – Elkapni! Az orkot és a nőt is!

A fődruida két segítője és a félelmetes állatok egyszerre lódultak meg a tisztás szélén álldogáló hármas felé.

– Megvesztél? – süvöltötte a zöldes korongon álló Ywerd-alak. – Meghalsz, te ostoba!

Á férfi meglendítette a jobb kezében tartott üvegpajzsot, s egyenesen a félork és magában morgolódó óriás társnője felé hajította.

Skandar Graun látta a feléje lóduló fenevadakat, látta a feléje repülő üvegpajzsot, s ez utóbbit találta közvetlenül veszedelmesebbnek. Csuklóból lendítette meg láncos buzogányát, és a feléje zúgó üvegpajzs közepe felé suhintott. Legnagyobb meglepetésére azonban ütése csak a semmit találta el, s ő csaknem hasra esett a lendülettől. Ám nem eshetett hasra, mert valami áttetsző, üvegesen csillogó kötél hurkolta körbe a felsőtestét, s a következő pillanatban egy váratlan erő rézsút irányban megrántotta.

– Yvorl... redves farkára! – ordította Skandar Graun. – Mi a nyavalya!

Még látta felé zúgni a levegőben a kardfogú tigris barnásszürke alakját, s hallotta a félelmetes agyarak csattanását, ám azok már csak a lába helyét súrolták.

A felső testére csavarodott kötél megszorult a hóna alatt, mint valami lasszó, és ahogy az áttetsző korong éles ívben felfelé lendült, mintha a horgonyával tenné, maga után húzta a levegőbe a kapálódzó Skandar Graunt és egy hasonlóan üveges kötélen bamba óriás hitvesét, Hilgart.

Sebes iramban zúgtak az ég felé, és a félork úgy dühöngött, hogy majd' szétrobbant a méregtől. Csöbörből vödörbe esett! Most Maldyce foglya lett, és ismerve azon érzelmeket, melyeket a nősténydémon az ő irányában táplált, nem sok jóra számíthat!

Fél percen belül már olyan magasan jártak, hogy az őket leső fenevadak csak apró, mozgó kavicsoknak látszottak. Ám az erdő fái felől sötét árnyak serege röppent fel.

– Madarak! – ordította a félork, és eszébe jutott az a pár kellemetlen perc, amikor a Limbo képtelen gravitációjában úszva veszedelmes madarak támadták meg őket.

Hilgar a kötelét rángatta, és a fogával próbálta széttépni. Olyasféle csikorgás hallatszott, mintha egy üvegablakot próbált volna hosszában kettéharapni, de ettől függetlenül az alig kisujjnyi vastagságú, üveges kötél kitartott.

– Hilgar! – ordította Skandar Graun, miközben a korong egy hirtelen irányváltoztatása messze oldalra kirepítette, és a vékony kötél alaposan megszorult a hóna alatt. – Hilgar! Hagyd abba!

– Szétrágom! – bömbölte vissza az óriásnő.

Skandar Graun ettől végképp dühös lett.

– Ha elszakad, leesel, te barom!

Hilgar ezt meg sem hallotta, mert a lezuhanással mit sem törődve lankadatlan dühvel próbálta kiszabadítani magát.

A sötétlő madárraj egyre közeledett mögöttük.

Azt Skandar Graun is belátta, hogy valamit tennie kell. Nem csünghet itt a fura zsinegen kiszolgáltatottan a madarak támadásának.

Az övébe dugta láncos buzogányát, megragadta a kötelet, és izmait megfeszítve egyre közelebb húzta magát a zöld erezetű üvegkoronghoz. Ha sikerülne közel húzódzkodnia és felkapaszkodni a korong szélére, talán meglephetné Maldycét, vagy bárki legyen is az! S ha meglepetésből rárontana a buzogányával, koponya nem maradna épen, az biztos!

Jó nyolc méterrel a korong alatt lógott. A madarak már ötven méteren belül szárnyaltak utánuk. Sasok, solymok, ölyvek, varjak és más karom- meg csőrbirtokosok.

Skandar Graun előrepillantott, és meghűlt benne a vér.

– Yv...

Nem volt ereje kimondani a káromlatot. Alig harminc méterre egy szürke, függőleges sziklafal húzódott közvetlenül előttük, melyet mintha kimondottan azért teremtettek volna, hogy ő ezzel a lendülettel száguldva nekicsapódhasson és felkenődhessen rá.

A korong valamelyest emelkedni látszott, de ez még nem garantálta, hogy sikerül elkerülnie a borzasztó halált.

– Hilgar! – ordította. – Fel!

Jó példával járva elől ereje megfeszítésével húzta magát a kötélen egyre közelebb a süvítő koronghoz. Nem csak saját súlyával, de a sebességgel és a széllel is meg kellett küzdenie, és az erőfeszítés a végsőkig kimerítette.

Már csak három fogásnyira volt a korong tenyérnyi vastag szélétől, amikor a repülő alkalmatosság ismét élesen kanyarodott, és a centrifugális erő kivágta oldalra az ordító félorkot, aki szédítő pörgésével alig pár centire hibázta el a közelről már nem is olyan sima sziklafalat.

Amikor végre alábbhagyott a pörgés, és úgy-ahogy sikerült megállapodnia, újult erővel kezdte közelebb ráncigálni magát a koronghoz. Ezúttal elővigyázatosabban járt el, és a már „felgombolyított” kötélrészt a bal alkarjára tekerte.

A korong az elkövetkezendő két percben még kétszer változtatott élesen irányt, nyaktörő mutatványokkal manőverezve a kiálló szirtek és hegynyúlványok között, de ezúttal Skandar Graun megúszta kisebb pörgésekkel és visszazuhanásokkal.

Már csak egy fogásnyi volt hátra, amikor Hilgar dühös bömbölését hallotta maga alól, s szárnyak csattogása hangzott fel a füle mellett. Egy fekete madár úszott el a szeme előtt, és a korong tetejéről fojtott kiáltás, majd éles rikoltás hallatszott.

Egy éles csőr csapott le a félork bokájára, és ő a fájdalomtól csaknem felordított, de semmi esetre sem akarta elárulni magát. A korong tetején lábak dobogtak, és fentről most már több rikoltás is hallatszott.

Tucatnyi madár támadhatott az ál-Ywerdre, gondolta Skandar Graun némi elégtétellel.

Azonban a fickó, bárki volt is a korong tetején Ywerd képmásában, derekasan dolgozhatott, mert egymás után hullottak alá a korong szegélye mellett a kicsavart nyakú, letépett fejű, megcsonkított madártetemek.

Aztán éles sikoltás hallatszott. Az ál-Ywerd nyilván kínos sebet kaphatott. A lábdobogás a korong túlsó része felől hallatszott. Ezt a pillanatot használta ki. Skandar Graun a cselekvésre. Egy végső nagy rántással egészen közel húzta magát a korong pereméhez, és diadalmasan megragadta a tenyérnyi széles, gránitkemény szegélyt. Egy lendület, és már fel is húzódzkodott.

A lehető legjobban számította ki a lehetőséget. Az ál-Ywerd a korong túlsó szegélyén egy szál késsel a kezében két sassal, egy héjával meg három sólyommal hadakozott, s a tollak és lecsapó karmok, csőrök kavalkádjában észre sem vette foglya megjelenését.

Skandar Graun feltápászkodott, és a madarakkal mit sem törődve, fogát csikorgatva indult meg az ellensége felé.

A fickó, miközben a tőre hegyével felnyársalta az egyik túl merész sast, s rendkívüli fürgeséggel elkerülte a szeme felé irányuló csőrök csapását, észlelte foglya közeledtét.

– Skandar Graun! – kiáltotta dühösen. – Te ostoba állat!

A félork ordítva rohant neki. Ywerd a tőrével lecsapott egy madarat, másik karjával pedig félresöpörte a többit, s megperdült, hogy szemből fogadja Skandar Graun támadását, ám nagy igyekezetében megbotlott saját lábában, és vádul kapott a támadója karja után.

Skandar Graun pedig teljes lendülettel belerobbant, és mivel arra számított, hogy ellenfele megvetett lábakkal állja majd a rohamát, minden erejét beleadta a támadásba. Ywerd felkiáltott, és a következő pillanatban mindketten átzuhantak a korong peremén és lefelé hullottak az alattuk kavargó mélységbe. Skandar Graun azt hitte, vége, hamarosan a sziklák közé csapódik, ám hirtelen iszonyú rántást érzett a mellkasán, és úgy hitte, az összes levegő kipréselődött a tüdejéből. A kötél visszarántotta. Ugyanekkor az az érzése támadt, mintha mindkét karját tövestül kitépték volna a vállából, pedig csak az ál-Ywerd kapaszkodott meg benne kétségbeesett erővel.

Ott lógtak mindketten a veszettül és irányítás nélkül suhanó korong alatt, mögött. Skandar Graun a korong széléhez kötözve, az ál-Ywerd pedig a félork két karjába kapaszkodva.

– Skandar Graun, te hülye állat! – ordította az ál-Ywerd magából kikelten. – Mi a fenét művelsz?

– Engedj! – bömbölte dühösen a félork, és miután azon kísérlete, hogy lerázza magáról a karjait rángató harcost, kudarcot vallott, egy meglepő fordulattat úgy lefejelte Ywerdet, hogy annak kirepedt a szemöldöke, és sűrű vér kezdett a szemébe folyni.

És nem volt szabad keze, amivel letörölhette volna.

– Elengedsz végre? – üvöltötte a félork diadalmasan. – Vagy kérsz még egyet?

– Szikla! – üvöltötte korántsem diadalmasan Ywerd, és miközben Skandar Graun rémülten pillantott előre, a fiatal harcos képébe bújt démon egy váratlan akrobata mutatványt hajtott végre.

Hirtelen elengedte a félork kezét, de csak azért, hogy a bokáját markolja meg, aztán ugyanazzal a lendülettel oldalra lendült, és repülés közben úgy lengedezett az ellenfelén, mintha szórakozásból hintázna valami vaskos liánon.

Skandar Graun ordított a fájdalomtól, mert az üvegszerű kötél, mintha csak éles lenne, kegyetlenül szorította és vágta a hóna alját.

Az ál-Ywerd a csípője és a lába összehangolt mozgásával egyre nagyobb ívben hintázott és hintáztatta a félorkot.

És ekkor érkeztek a madarak.

Mivel Skandar Graun volt közelebb, őt vették célba. A félork tehetetlenül csapkodott összevissza a karjaival, de a szédítő száguldás és lengés közben épphogy távol tudta magától tartani a hegyes csőröket és karmokat.

És az ál-Ywerd ezt a pillanatot használta ki terve kivitelezésére. Amikor elérte lengése holtpontját, a csípőjét erőteljesen előretolta, hogy a teste ugyanolyan függőlegesbe került, mint a félorké. Csakhogy neki a lába volt fent, és a feje alul. A következő pillanatban azonban már változtatott is a testhelyzetén. Lendülő lábait egy szemvillanás alatt a kapálódzó félork derekára kulcsolta hátulról olyatén módon, mintha rá akarna hasalni Skandar Graun terjedelmes fenekére. Ám ez a póz csak egy pillanatig tartott, mert az ál-Ywerd ördöngös ügyességgel és szemkápráztató gyorsasággal máris továbblendült fura helyzetéből. Elengedte a félork bokáját, s miközben a combjával szorosan tartotta magát a meglepett Skandar Graun derekán, az ál-Ywerd hirtelen hanyatt vetette magát a félork hátán, s saját feje fölött hátranyúlva megragadta Skandar Graun feje fölött a zsineget.

Aztán a combjaival elengedte a félorkot, s hihetetlen ügyességgel, mint valami nagy macska, már kúszott is fölfelé.

Mindez talán ha öt másodpercet vett igénybe, és ez a váratlan húzás úgy meglepte Skandar Graunt, hogy hirtelen azt sem tudd, mi történik. Mire felocsúdott, a gyorsan felfelé kúszó ál-Ywerd lába már a feje fölött kalimpált. A félork bal kézzel lecsapott egy túl szemtelen héját, a jobbjával pedig megragadta a harcos bal bokáját. De el is engedte szinte azon nyomban, mert a szabadon lévő jobb lábtól egy akkora rúgást kapott felfelé fordított, bámészkodó képébe, hogy betört az orra, és a sűrű vér szinte szétfröccsent az arcán.

A félork magából kikelve ordított dühében és csalódottságában.

A korong eszelős sebességgel száguldott a fellegek között, és a madarak szép lassan elmaradtak.

Skandar Graun átkozódva lengedezett, és megkísérelte azt, amit egyszer már megtett: felkapaszkodni saját „mentőkötelén” a korong peremére.

Ám még két fogással sem húzta magát közelebb, amikor Ywerd dühös és véres képe jelent meg a korong szegélye fölött.

– Átkozott félvér! – kiabálta túl a szél süvítését. – Mi a fene ütött beléd!

– Megöllek! – ordította vissza Skandar Graun.

Az ál-Ywerd bal kezével megragadta Skandar Graun tartókötelét, a jobbjában tartott késsel pedig olyan mozdulatot tett, mintha az üvegszerű, vékony zsineget el akarná metélni. Aztán nagyot fújt, és a fejét rázta.

– Gyere, felhúzlak! De ne szórakozz velem!

Skandar Graun csak futólag gondolt bele, mi lenne a sorsa, ha a fiatal harcos elmetszené a kötelet, és már ebbe a gondolatba is beleborzongott.

– Te... nem Ywerd vagy, ugye?

A fiatal harcos erőltetetten röhögött.

– Mit gondolsz, ki más lenne olyan hülye, hogy az életét kockáztatva kimentsen téged a druidák markából?

Kitudja, mi módon, de az ál-Ywerd csökkentette a korong sebességét, és pár másodperc után annyira lelassultak, hogy szinte már egy helyben lebegtek. Alattuk a sziklás hegyek véget értek, s pár mérföldre nyugatra, részben ködtől takarva egy hatalmas vízfelület hullámzott.

A tenger!

A fiatal harcos először Hilgart segítette felmászni a korongra, aztán a fejét csóválva felrángatta a morózus képű félorkot is.

Skandar Graun a homlokát ráncolva még mindig gyanakodva nézte a cimborájukat.

– Te tényleg Ywerd vagy?

A harcos flegmán röhögött, és megtörölte vérző szemöldökét.

– De nagy állat vagy te, Skandar Graun! – Hitetlenkedve rázta a fejét. – Te tényleg magad vagy a két lábon járó pestis! Azokra vagy a legveszélyesebb, akik segíteni akarnak.

Hilgar is érdeklődve lépett közelebb.

– Mibő' gondó'tad, hogy nem ő az? – dörmögte.

Skandar Graun még mindig ellenségesen pislogott.

– Hol a kardod, mi? Ha te valóban Ywerd vagy, hol van Timakrisz?

Az ál-Ywerd, aki legalább olyan hetykén tudta tartani az állát, mint a valódi Ywerd, lehengerlő gunyorossággal nevetett.

– Nem ment neked teljesen az agyadra a gyanakvás, cimbora?

– Ugyan – morogta Skandar Graun fenyegetően –, nem ma jöttem le a falvédőről! Láttam én már ilyet. Maldyce nősténydémon még az én alakomat is felvette... s egyszer már megjelent Ywerd képében... a Limbón... Felelj nekem, de gyorsan! Hol van Timakrisz?

Ywerdnek a szeme se rebbent.

– Kölcsönadtam.

A félork nagyot hördült.

– Hazugság! Ywerd sosem válna meg Timakrisztól! Áruló...

A fiatal harcos fürgén hátraszökkent, és védekezően tartotta maga elé a kést.

– Megállj! Mielőtt megint lerántanál a mélybe... hadd magyarázzon meg! Láttad, milyen állapotba került Timakrisz... és amikor elteleportáltam a barlangból az... egy barátomhoz, ő elvállalta, hogy rendbehozza. Otthagytam nála.

– Ugyan! – fanyalgott Skandar Graun. – Hilgar, te balról, én jobbról! Kötözzük meg!

– Vissza! – kiáltotta fenyegetően az ál-Ywerd, és a korong hirtelen meglódult alattuk. – Én irányítom ezt a lebegőt. Ha közelebb jöttök, belekormányozom egyenesen a tengerbe... a cápák közé!

– Akkor megdöglesz te is! – morogta a félork. – Legalább kiderül, ki vagy!

A fickó sandán elmosolyodott.

– Na tessék! Jó tett helyébe jót várj! Úgy láttam, hiba volt, hogy kígyó helyett orkot melengettem a keblemen! Térj már észhez, Skandar Graun! Én valóban Ywerd vagyok, és ha rosszat forralnék ellened, már rég elvághattam volna a köteledet, amikor a legmagasabban száguldottunk. Mit mondjak neked, hogy elhidd: Ywerd vagyok? Talán emlékeztesselek arra, hogy nemrégiben találtál egy gyűrűt, amiről én megállapítottam, hogy a Zöld Úrnő gyűrűje? Tessék, felismered? Ez az a gyűrű?

A félork az ujjaira pillantott, és sebzetten hördült fel.

– Hogy kerül hozzád?

– Helyette egy ócska rézgyűrűt nyomtam a kezedbe, amikor visszakérted – nevetett Ywerd. – Hiszen téged olyan könnyű átverni, nekem pedig szükségem volt a gyűrűre. Hiszen pontoson tudtam, hogyan kell használni...

– Micsoda? – morogta Skandar Graun, és fenyegetően lépett egyet előre. – Átvertél, Ywerd, és ezért...

– Na végre! – kacagott fel ismét a fiatal harcos. – Most már elismered végre, hogy Ywerd vagyok? Nesze, itt a vacak gyűrűd, fogd! – Odahajtotta a gyűrűt a félorknak, és az két kézzel kapott utána, nehogy a korong peremén túlra hullva a mélybe zuhanjon.

Miután felhúzta a bal keze legkisebb ujjára, valamivel enyhültebben folytatta a megbeszélést.

– Miért ütöttél le Derek Cuman hajóján? – tett fel hirtelen ötlettől vezérelve egy fogós keresztkérdést.

– Újabb vizsgáztatás? – Ywerd a fejét rázta. – Nem leütöttelek, hanem a vízbe taszítottalak, nehogy a mozdulatlanság varázs áldozataként Derek Cuman kezébe kerülj.

Skandar Graunt még mindig nem győzte meg ez a helyes válasz, de nem jutott eszébe újabb beugratós keresztkérdés.

– Nem értem, nem értem – morogta. – Egyáltalán mi a fene történt ott a barlangnál?

Ywerd flegmán vállat vont.

– Amikor a fenevadak elkezdtek gyülekezni, sejtettem, hogy baj lesz. Használtam a gyűrűt... igen, a te gyűrűdet, és elteleportáltam egy bizonyos helyre. Alkut ajánlottam. A ti életeteket, Timakrisz feljavítását és ezt a repülő korongot kértem cserébe a Káosz Szívéért. Aztán amikor az alku megköttetett azzal a bizonyos valakivel, akinek a nevét jobb, ha nem tudod, visszatértem, és annak rendje s módja szerint elcseréltelek benneteket a Káosz Szívéért. A csere le is zajlott volna rendben, ha te nem kezdesz el hősködni és kiabálni.

– De hát... olyan hihetetlen volt az egész – morogta Skandar Graun megilletődötten. – Hogy lehettél képes odaadni a Káosz Szívét az én életemért? Hogy mondhattál le apád kiszabadításáról?

Ywerd nevetett.

– Semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik, félvér. Egy kis trükk az egész. Nem mondtam én le semmiről. A Káosz Szívét hamarosan vissza fogjuk kapni, erre mérget vehetsz.

Skandar Graun gyanakodva méregette a társát, aki időközben néhány kézmozdulattal balra fordította a járgányát, és a tengerpart vonala mentén déli irányba siklottak.

– Kivel kötöttél te üzletet? – kérdezte gyanakodva.

Ywerd vállat vont.

– Nem kötöm az orrodra. Elégedj meg azzal, hogy megszabadultál a Druidák Tanácsának ítélete elől. És most már igazán elteheted azt a ronda buzogányt, semmi kedven erővel kicsavarni a kezedből...

Skandar Graun mogorván az övébe dugta a buzogányát, és miközben Ywerd a part vonalát szemlélte, letelepedett a korong szélétől fél méterre Hilgar mellé, és a történteken töprengett.

Sehogy sem tetszett neki a dolog, és Ywerd, ha lehet, most még sokkal gyanúsabb volt, mint akkor, amikor útnak indult a hadjárat. Ám abban a fiatal harcos igazat mondott, hogy ha akart volna, már rég végezhetett volna vele és Hilgarral.

Sokáig töprengett a dolgon, és bár számos kérdésére nem talált logikus választ, megelégedett azzal, hogy él, és nem fenyegeti közvetlen veszély. Ha ezzel a kényelmes és veszélytelen utazási móddal sikerülne eljutniuk Yennon Szigetére, ott véget érhetnének a kalandozásai. Megnyugvást és békét találhatna. Hilgar megszülhetné a gyermeküket, és nyugodt, békében töltött hónapok után majd el lehetne dönteni, hogyan tovább.

Skandar Graun rettenetes fáradtságot érzett. Fizikálisan sem érezte éppen tökéletes állapotban magát, ám ez a fáradtság valahonnan a lelke mélyéről fakadt, és utálatosnak, iszonyatosnak találta az újabb kalandoknak már a gondolatát is.

Kis idő múltán felállt, és odacammogott a megközelítőleg hat méter széles korong túlsó peremén üldögélő cimborájához.

– Te, Ywerd... – kezdte kényelmetlenül. – Igazán rendes volt tőled, hogy a megmentésünkre siettél...

A fiatal harcos vállat vont.

– Részemről a szerencse. – Sokatmondóan megsimogatta felrepedt szemöldökét. – Legközelebb majd meggondolom.

– És amit Alvaxnak mondtál... az olyan, olyan fennkölt volt. Tudod, nekem még nem volt olyan barátom, aki önzetlenül segített... legfeljebb egy-kettő, de ők már halottak.

Ywerd nevetett.

– Akar a fene a barátod lenni, félvér! Mint te is több alkalommal megjegyezted, a te barátaid enyhén szólva halandóak. Nekem elég dolgom van a világban, így hát hagyjuk ezt a barátság-hülyeséget. Megmentettelek és kész. Groomar után tartoztam ennyivel. Egálban vagyunk. Felejtsd el!

– De amiket Alvaxnak mondtál – erősködött Skandar Graun –, olyanszépen hangzott, egészen meghatódtam.

– Süket duma – legyintett Ywerd. – Valamit mondanom kellett, de tudtam, hogy csak egy ostoba veheti be.

– Nos – nyelt nagyot Skandar Graun –, arról, amit rólam mondtál... hogy én vagyok az egyetlen ember, aki megér telek...

Ywerd gunyorosan nevetett.

– Nem is vagy ember! Te ork vagy! Vagy talán már elfelejtetted?

– Hagyjuk a tréfát! – dörmögte a félork. – Csak most döbbentem rá, milyen ember is vagy te valójában. A tréfálkozásod csak álca. Valójában igenis tudsz érezni, és a lelkeden viseled a barátaid sorsát...

Ywerd most már úgy röhögött, majd' leesett a korong széléről.

– Komolyan beszélsz? – kérdezte két nyelés közben. – Hé, félvér, te komolyan beszélsz?

Skandar Graun a homlokát ráncolta.

– Nézd, Ywerd, én veled tartok... barátomnak tekintelek, és ígérem, mindenben melletted leszek. De... de tudnom kell, mi ez az egész, amibe most belekeversz?

A fiatal harcos felpillantott.

– Idővel mindent elmondok – ígérte. – Ám most még túl korai lenne. Ha valóban velem tartasz... és megbízol bennem, akkor cselekedj mindig úgy, ahogy én mondom, és ígérem, nem lesz bajod. Szükségem van a segítségedre, de arra nem, hogy esetleg hátráltasd a tervemet.

– Miért, mi a terved? És egyáltalán minek... mihez? Miért? Ki ellen? Kinek?

Ywerd legyintett.

– Ez túl bonyolult neked, barátom.

– Nekem? – fortyant fel a félork harcos-pap. – Hát elfelejted, hogy ki mentett ki Groomarból? Rajtara kívül hányan tudtak volna eljutni Grooms kazamatáiba annyi ellenséges harcos és éber varázsló között? Nekem mondod azt, hogy túl bonyolult?

Ywerd elfordult.

– Menj a francba! – suttogta elhalóan. – Törődj a saját dolgoddal!

– Micsoda? – képedt el a félork. – Hiszen nem is olyan rég még te könyörögtél, hogy tartsak veled Yennon Szigetére.

Ywerd nem fordult meg.

– Az rég volt – felelte közönyösen. – Azóta változott a felállás. Velem tarthatsz, ha akarsz, de ha meggondolod, találok magamnak más segítőket.

Skandar Graun leforrázva guggolt a korong peremén üldögélő Ywerd mögött, és hirtelen nagy kedvet érzett ahhoz, hogy letaszítsa idegesítő társát a mélységbe. Ám nagy nehezen uralkodott a belsejét felkavaró indulatokon.

Témát váltott.

– Mit lesel olyan meredten? – kérdezte rosszkedvűen. – Egyáltalán... hová megyünk?

Ywerd hirtelen megélénkült, pillanatokon belül talpon termett, és valahová a part egy részére mutatott, ahol egy sárkányfej alakú szikla nyúlt be több száz méter mélyen a tengerbe.

– Oda... arra a sziklára.

– Minek? – kérdezte meglepetten a félork.

– Találkozóm van valakivel – felelte Ywerd, aztán tőle szokatlan ernyedtséggel sóhajtott. – Apám megmentéséért eladtam a lelkem.

– Az ördögnek? – hökkent meg Skandar Graun.

Ywerd szomorkásan elmosolyodott.

– Annyira azért nem rossz a helyzet...

 

 

7. Zhénia

 

Mielőtt leszálltak volna, tettek egy kisebb kört a sárkányfej alakú szikla körül, aztán egyre ereszkedő spirális pályán leereszkedtek a kopár kőre, melyről tengeri sirályok hada röppent a levegőbe érkeztükre.

Ywerd egy guánómentes sík részen tette le a korongot a sziklára, és leszökkent róla. Hogy miként irányította ezt a varázslatos hordozóeszközt, azt Skandar Graun nem tudta megállapítani, csak annyit érzékelt az egészből, hogy Ywerd a levegőben nyúlkál, mintha egy hajó láthatatlan kormánykerekét forgatná.

Időközben a félork és az óriásnő már leoldották magukról az üvegesen átlátszó, vékony zsinórt, és a fiatal harcos hívására ők is lekászálódtak a korongról.

Skandar Graun érdeklődve nézelődött.

– Most hová?

– Várunk.

Ywerd letelepedett egy sziklára, és halkan fütyörészve a tengert bámulta. Hilgar félrevonult egy közeli szikla mögé a dolgát végezni, Skandar Graun pedig a biztonság kedvéért körbejárta a terepet, hogy meggyőződjön a lehetséges menekülési útvonalakról, ha veszély fenyeget.

Mire visszatért, Ywerd még mindig a lábát lógázta a sziklán, ám a korong eltűnt, mintha ott sem lett volna korábban.

– Hé! – emelte fel a hangját tiltakozásképpen a félork. – A korong!

– Ne kiabálj! – intette le Ywerd. – Nincs már szükségünk rá.

– Akkor mivel jutunk el Yennon Szigetére? – akarta tudni idegesen. Meg mert volna rá esküdni, hogy Ywerd fura dolgot közöl majd: „Nem is megyünk Yennon Szigetére”, ám a titokzatoskodó harcos ez ügyben nem változtatta meg a tervét.

– Hajón.

– Miféle hajón?

– Azon ott – mutatta Ywerd, és Skandar Graun kimeresztette a szemét. Több mérföldnyire tőlük egy sötét pontot látott ringatózni a tengeren, mely akár hajó is lehetett.

Elege lett már abból, hogy mindent szavanként kell megtudnia, és nem kérdezősködött tovább.

A tenger felől fújt a szél, a nap lassan már delelőn állt, de nem adott túlságosan meleget. Ha a követ nem melegítette volna fel a nap fénye, kimondottan hideg lett volna itt hosszan várakozni.

Skandar Graun szórakozottan a napra pillantott, és az az érzése támadt, mintha valami sötét tömeg suhant volna el a sárga korong előtt. Hogy miféle lehetett, azt nem tudta kivenni, mivel az a valami már el is tűnt egy felhő mögött.

Ywerd a köpenye bélésébe nyúlt, és egy üveggolyót húzott elő; a golyó mélyén egy apró, fekete alak mocorgott.

Skandar Graun csodálkozva nézte.

– Ainar! Mit akarsz vele?

Ywerd nem felelt. Egy ökölnyi követ keresett, lecsapott vele az üveggolyóra, és az darabokra hullott.

Skandar Graun talpra ugrott.

– Yvorl redves farkára! Ez mire volt jó!

Azt hitte, az ütés nemcsak a golyót, hanem a benne fogva tartott parányi boszorkányt is szétzúzta, ám nem ez történt. Ainar azon nyomban növekedni kezdett, mint egy marhahólyag, amikor felfújják, s pillanatokon belül ott állt előttük teljes életnagyságban. Fekete képét vad düh torzította el, szeméből harag és értetlenség sugárzott.

Skandar Graun előkapta a buzogányát.

– Megvesztél, Ywerd?

A közeli szikla mögül Hilgar rontott elő bunkójával a kezében.

– Sárkány! – bömbölte. – Randa nagy!

Ainar, a teljesen fekete bőrű zöld boszorkány idegesen kapkodta a fejét, mintha nem tudná, hogy hol van és mi történik körülötte.

– Nyugalom – motyogta Ywerd. – Fogadjuk illendően.

– Kit? – röffentette a félork.

– Zhéniát, a Zöld Úrnőt.

Skandar Graun tágra nyílt szemmel meredt a társára, és úgy hitte, rosszul hallott.

– Kicsodát?

Azonban további válaszra már nem volt szükség, mert Ainar hasra vetette magát, és amikor Skandar Graun megperdült, különös alakokat látott kilépni a hatalmas szikla mögül. Ló nagyságú, zöld pikkelyes sárkányokon lovagló, fekete bőrű, arany pikkelyvértes elfeket, kopasz fejű, zöld szemű varázslókat, és mindőjük között egy hatalmas zöld sárkányt, a hátán egy gyöngysorokból szőtt ruhában feszítő középkorú asszonnyal.

A nő karcsú volt és nyúlánk, égővörös haj keretezte királynői arcából zöld macskaszemek villogtak elő, keskeny orra és elegáns vonásai érzékenységet, magas intelligenciát sugalltak. Igazgyöngyökből varrt ruhája mellrészén Z-betű alakban smaragdok sorakoztak dupla sorban, gyémántokkal és más drágakövekkel kirakott aranyszálas derékövéből egy varázspálca és egy fatokban obszidián tőr meredtek elő, s vékony bőrszalagon egy duzzadó bőrerszény csüngött. A nő csodálatos diadémet viselt a homlokán, mely méltó dísze volt vállára omló, lenyűgöző vörös hajkoronájának. A diadém egy körbetekeredő kobrát ábrázolt, melynek a feje diadalmasan meredt az ég felé, s a pofájában egy stilizált kétkarú mérleget tartott, melynek mindkét serpenyőjét egy-egy diónyi drágakő díszítette. A kígyó szeme helyén borsónyi rubinok csillogtak veszedelmes fénnyel.

A nő kecses mozdulattal lecsusszant a sziklára heveredő sárkány pikkelyes hátáról, és egyenletes, határozott léptekkel indult a rá várakozó kis csoport felé.

Skandar Graun sosem látta még életében ezt a nőt, de pontosan tudta, ki ő.

– Zhénia! – suttogta. – A Zöld Úrnő!

– Földre, hitvány ork! – sziszegte Ainar a sziklán hasalva. – Hajts térdet az Úrnő előtt!

A félork engedelmeskedett a heves sürgetésnek, letérdelt, csakúgy, mint Hilgar, s miközben látta, hogy a kopasz varázslók sietve mágikus hálót szőnek a sárkányfej alakú szikla köré, így zárva el a területet minden érdeklődő varázslat elől, azt is látta, hogy Ywerd állva fogadja az asszonyt.

Zhénia ellépett a térdelők mellett, és Skandar Graunt ámbrához hasonlatos, orrfacsaró illatfelhő csapta meg. A gyöngyökből varrt ruha halkan csilingelt, az asszony minden lépésénél, és a kígyószerű diadém úgy sziszegett, mintha élő kígyó lenne.

Skandar Graun akaratlanul is követte pillantásával a Zöld Úrnőt, aki habozás nélkül Ywerdhez sietett. Megállt a fiatal harcos előtt, és szótlanul szemlélte egy darabig. Aztán elmosolyodott.

– Megváltoztál, amióta utoljára láttalak, Yllian.

Skandar Graun úgy kapta fel a fejét, mintha a nő fején lévő kobraszerű diadém orvul az alfelébe mart volna. Yllian? Miféle tréfa ez? Hát hány álneve van még ennek a csirkefogónak? Vagy minden istenség más néven ismeri?

– Ám te semmit sem veszítettél a szépségedből, Zhénia – felelte szokatlanul lágy hangon Ywerd. – Csodálatos vagy! Képtelen vagyok levenni rólad a szemem, látványod elbűvöl, elkábít és elveszi az eszem.

Zhénia csengő hangon kacagott. Vagy csak a gyöngyök csilingeltek a ruháján?

– Megkaptam az üzeneted, Yllian, és a szívem örvend, hogy nem feledkeztél meg rólam e keserű napokon sem.

Ywerd flegmán mosolygott.

– A kényszerűség nagy úr, Zhénia.

A nő szemet hunyt e pimasz megjegyzés fölött.

– Rendben van. Megvitattam az ajánlatod a tanácsosaimmal, és fenntartások nélkül elfogadom. Vidd a Káosz Szívét, és tedd, amit tenned kell! – Az aranyszálas derékövről leoldotta a bőrerszényt, és átnyújtotta. Ywerd meg sem nézte a tartalmát, az erszényt a köpenye mélyére rejtette.

– Köszönöm, Zhénia.

– Szabadítsd ki apádat, és add át neki legmélyebb hódolatomat és üdvözletemet!

– Úgy lesz, Úrnőm!

A nő ismét csilingelően nevetett.

– Tudod, hogy most először szólítottál úrnődnek?

Ywerd bólintott.

– Akkor most megteszem másodjára is, Úrnőm. Örülök, hogy láthattalak. Sokáig őrizni fogom a lelkemben ezt a pár percet.

– Valóban csak pár perc, Yllian. Mennem kell, mielőtt Yvorl fürkészei felfedezik jelenlétem e létsíkon, s halálos veszélybe nem kerülök. Hadd nézzelek meg még egyszer, mielőtt távozok! Hiszen ki tudja, mikor találkozhatunk ismét...

– Timakrisz...

A nő nevetett.

– Nem feledkeztem meg a kardodról, Yllian. – Intett, és egy derékig érő fehér hajú elf harcos lépett ki a többiek közül. Egy zöld bársonypárnán hozta a kardot, és úgy tartotta a párnát maga előtt, mintha a királynő kézmosóvizét vinné.

– Na, mit szólsz Ywerd? – sipította Timakrisz elégedetten. – Jól helyrepofoztak, mi? Hát, nem sokáig lábadoztam! Pedig azok után, hogy megverekedtem Groomssal, minden orkok öregapjával, azt hittem, évekig nyögök majd puha olajban...

Ywerd átvette a kardot, és szeretettel megsimogatta, megcsókolta.

– Hé! – sipította Timakrisz. – Mi a franc ütött beléd? Buzi vagy?

– Nem – felelte Ywerd tárgyilagosan.

– Akkor meg minek nyálazol össze?

Ywerd elrakta a kardot a hüvelyébe, és ez alkalommal térdet hajtott a csendesen álldogáló Zöld Úrnő előtt.

– Lekötelezettje vagyok, Úrnőm.

Zhénia zöld macskaszene szeme megvillant.

– Úgy legyen! Kívánom, hogy sikerrel teljesítsd a küldetésedet, és azt követően az alkunknak megfelelően ismét jelentkezz nálam!

Ywerd fejet hajtott.

– Úgy lesz, Úrnőm.

– Igényt fogok tartani a szolgálataidra – jelentette ki a nő, aztán elfordult, s a válla fölött vetette vissza: – Ne próbálj kijátszani, hitvány cenk!

Ywerd felnevetett.

– Hogyan is merészelnék ilyesmire vetemedni?

Zhénia nem válaszolt, hátra sem fordult, csak visszaintett a válla fölölt, és nyugodt, határozott léptekkel megindult a sárkánya felé. Amikor Skandar Graun mellé ért, egy pillanatra megtorpant.

– Te lennél az a Skandar Graun nevű félvér? – kérdezte érdeklődő hangon. – Te lennél az, aki annyi borsot törtél már Yvorl és Mark'yhennon híveinek orra alá? Te lennél az, akinek a bőrére Varghest, a manók istene oly bőszen áhítozik? Te lennél az, akinek a neve hallatán Maldyce nősténydémon végtelen dühében üvöltve tépi szét saját követőit? Te lennél az, aki megölted Laxiust, Baelzebub hatalmas főpapját?

– Nos, ez utóbbit nem egészen egymagam tettem – szerénykedett Skandar Graun megilletődötten –, de a többi... nos, nagyjából igaz... Én vagyok a világrengető Skandar Graun! De dicsekedni nem igazán szeretek...

Mivel a szeme sarkából látta, hogy Ywerd időközben felegyenesedett térdelő helyzetéből, ő is megpróbált felállni, ám amint mozdult, viharos lendülettel öt elf harcos érkezett, és egy villanás alatt öt éles kardpenge feszült a torkának.

– Én... vagyok Skandar Graun, Úrnőm – dörmögte a félork morózusan. – Miben állhatok szolgálatára?

– Szolgálatomra? – kacagott Zhénia. – Hiszen akaratlantul eddig is engem szolgáltál. Bár eleinte ártottál a hatalmamnak, végül is sokkal nagyobb szolgálatot tettél nekem, mint hinnéd. Ezért megjutalmazlak. Tartsd meg a gyűrűm, melyet már amúgy is megszereztél, s ha szükség úgy adja, gondolj erősen a nevemre, s szólíts vele. Leghatalmasabb szolgáim egyike jelenik meg hívásodra, hogy kisegítsen problémáidból.

Skandar Graun ismételten megpróbált felállni, de a komor tekintetű elfele pengéi erről lebeszélték.

– Lekötelez, Úrnőm – motyogta enerváltan. – Számíthat rá, hogy élni fogok ezzel a keggyel...

Zhénia figyelmeztetően felemelte a mutatóujját.

– De csak azután tedd ezt, jó Skandar Graun, miután elkísérted Ylliant Yennon Szigetére, s ő sikerrel teljesítette a küldetését. Ha majd Yllian apja kiszabadult, akkor élhetsz e keggyel, addig ne várj tőlem segítséget.

A Zöld Úrnő máris elfordult, s két lépés után megállt Ainar előtt. A Zöld Boszorkány egész testében reszketett rémületében. Úgy lapult a sziklához, mint egy szűkölő kutya.

– Bocsáss meg, Úrnőm, hogy elbuktam küldetésemben! Kérlek, büntess meg, de aztán engedd, hogy jóvá tegyem hibámat és kiköszörüljem a csorbát!

Zhénia legalább egy percig állt a reszkető Ainar fölött szavak nélkül. Amikor megszólalt, eddigi nyájas, barátságos hangja most ridegnek, parancsolónak tetszett.

– Bukásod miatt nem ér megrovás, Ainar. Ám feladatod ezúttal sokkal fontosabb. Elkíséred Ylliant Yennon Szigetére, és mindenben segíted! Ő lesz az én Képem, megértetted?

Ainar közelebb kúszott az asszonyhoz, és megcsókolta hegyes orrú cipőjét.

– A te szavad az én életem, Úrnőm.

Zhénia nem váltott további szavakat senkivel. Ruganyos léptekkel visszasietett a sárkányához, egy hihetetlenül laza mozdulattal, mintha repülne, fellibbent a díszes nyeregbe, aztán a sárkány felemelkedett, helyből elrugaszkodott, s meglebbentette borzalmas szárnyait A Zöld Úrnő szolgái, a varázslók és az elf testőrök sietve kisebb sárkányaik nyergébe szálltak, s elzúgtak úrnőjük után.

Skandar Graun csak most ocsúdott fel fura dermedtségéből.

– Elmentek...

Ywerd is hosszan bámult a távozó sárkányok és lovasaik után, melyekből már csak apró, fekete pontok látszottak.

– Az Egyensúly Törvénye őrködjön fölöttünk! – morogta csak úgy az orra alatt, aztán összeszedte magát, és intett a fejével a társainak. – Gyerünk, ne húzzuk az időt!

Skandar Graun felkapta a fejét.

– Menni? Hová?

– Ott a hajónk – mutatta Ywerd. – A kapitány valószínűleg már ég az izgalomtól, hogy indulhasson!

 

 

8. Vitorlák és szelek

 

Gyalogosan indultak meg a távoli öböl felé, amelyben a reménybeli hajó horgonyzott. Nem nagyon szóltak egymáshoz, ki-ki magában emésztette meg a történteket, a találkozást a Zöld Úrnővel.

Ám mielőtt az öbölt eltakaró sziklát megkerülték volna, Ywerd álljt parancsolt a kis társaságnak.

– Fontos – kezdte kimérten –, hogy a hajó kapitánya ne gyanítsa a pontos kilétünket. Legalábbis a tiéteket. Ez a hajó az Észak bálványa, ugyanaz, amelyiken az eredeti tervek szerint vissza kellett volna jutnom Yennon Szigetére. Csakhogy nekem az áruló Alurion társaságában kellett volna ide visszatérnem. A kapitányt Alurion ismeri, s a hajó csak Alurion szavára indul el. A jelszót ismerem. Ám azt Alurionnak kell átadnia.

Skandar Graun vállat vont.

– Ő kezdte – védekezett. – Ha ő nem támad nekem, nem öltem volna meg.

– Nem ez a lényeg – intette le Ywerd. – Te leszel Alurion, Hilgar pedig az Arian nevű druidalány szerepét veszi át.

Skandar Graun harsányan röhögött.

– Megvesztél? Gondolod, hogy lesz olyan barom, aki Hilgart druidának nézi?

Ywerd könnyed félmosollyal biccentett.

– Lesz. Amint Ainar ránk teszi az álcázóvarázsát.

Ainar megrezzent.

– Groomar alatt az összes varázslatom elhasználtam – tiltakozott. – Ahhoz, hogy újra tudjak varázsolni, legalább két napot pihennem kellene...

Ywerd a fejét rázta.

– Tudsz varázsolni.

Ainar egy pillanatra behunyta a szemét, aztán döbbenten nyitotta ki.

– Tele van a fejem varázslatokkal. Csoda!

– Nem csoda – helyesbített Ywerd. – Az Úrnő gondoskodása.

Rövid töprengés után Ainar, a Zöld Boszorkány egyenként munka alá vette őket, és cikornyás varázslatok után Skandar Graun daliás külseje átalakult a néhai Alurionná, Hilgar pedig pontosan úgy nézett ki, mint egykor a szép druidalány, a szintén elhunyt Arian.

Skandar Graun nem bírt volna röhögés nélkül Hilgarra nézni, ha Arian nem épp őáltala vész el, ám így ha arra nézett, amerre a Hilgar/Arian tartózkodott, csak nagyot nyelt, és iszonyatos bűnbánat szállta meg a lelkét.

– És magamat mivé varázsoljam? – kérdezte végül a Zöld Boszorkány.

Ywerd a fejét rázta.

– Semmivé. Te maradj csak meg Ainarnak! Maradj, aki valójában vagy!

Miután megegyeztek abban, hogy kinek hogyan kell viselkednie, s az Alurion képmását viselő Skandar Graunnak mit kell mondania, elindultak az öböl bejárata felé.

A parton sietve nagy tüzet raktak, és nem kellett sokáig várniuk, a hajóról máris csónak indult értük.

– Nyugalom! – suttogta Ywerd. – Skandar Graun, ha elcseszed, úszva kell megtennünk az utat Yennon Szigetéig.

A félork vállat vont.

A csónak hamarosan partot ért, ám mielőtt túl közel ért volna, az evezősök parancsnoka felállt az imbolygó alkotmányban, és a part felé kiáltott.

– Kik vagytok? Mit akartok?

– A kő birtokosai vagyunk – kiáltotta vissza a jelszót Skandar Graun. – Thoran kapitányhoz jöttünk, hogy hazavigyen bennünket.

A csónakosok ettől kezdve nem sokat kérdezősködtek, s hamarosan visszafelé tartottak, amerre a kétárbocos ringott a folyamatos hullámoktól nyugtalan vizen.

A megbeszéltek szerint az Alurionná varázsolt Skandar Graun kapaszkodott fel elsőnek a fedélzetre. Egy zord képű, aszkétikus arcú, vékony fickó fogadta őket.

– Üdvözlöm önöket az Észak bálványa fedélzetén, uram. Megkérhetem, hogy igazolja magát?

Skandar Graun kissé bizonytalanul pillantott Ywerd felé, ám a fiatal harcos nem jött zavarba. Előhúzta a köpenye béléséből a bőrerszényt, kibontotta, és odamutatta a kapitánynak a tartalmát. A Káosz Szíve vörösen csillant meg a délutáni napfényben.

Thoran kapitány hosszúkás arcán örömteli mosoly villant.

– Ezek szerint úti célunk az otthon?

– Úgy van – felelte Skandar Graun megjátszott derűvel. – Meglehetősen hiányzik már a jó öreg Yennon Szigete.

– Hol? – tette hozzá meggyőződéssel az Ariannak álcázott Hilgar, és a kapitányt is beleértve mindannyian őrá pillantottak.

 

 

9. Sötét felhők

 

– Yllian, mi? – dörmögte Skandar Graun a fiatal harcosnak, amikor kettesben maradtak. – Hány neved van még?

Ywerd szórakozottan mosolygott.

– Nem számoltam.

– Meg tudod egyáltalán jegyezni valamennyit? – morogta bosszúsan a félork.

Ywerd vállat vont.

– Minek? Mindenki úgy hív, ahogy akar.

Skandar Graun a hullámokat bámulta, és hosszan gondolkodott.

– Nem akarsz nekem mondani semmit? – kérdezte végül.

Ywerd rápillantott.

– De igen.

– Ki vele!

– Már az előbb mondani akartam – kezdte vontatottan –, de most már kimondom: itt a hajón van víz... Igazán megmosakodhatnál már!

Ezzel elfordult a levegő után kapkodó orktól, és a kabinjába sietett.

Az utazás során jóformán elő sem bukkant, és még az ételt is a kabinjába kérette.

 

Jó szél röpítette a kétárbocost, s a sötét hullámok úgy nyaldosták a hajó oldalát, mintha csak ízlelgetnék, s a következő pillanatban el akarnák nyelni.

Az Alurionnak álcázott Skandar Graun a hajóorrban állt a duzzadó orrvitorla árnyékában, és kitágult orrlyukkal szívta magába a friss tengeri levegőt. Régmúlt hajóutak jutottak eszébe, és nosztalgiával gondolt egykori hajóstársaira. Az első utakra, amikor Kígyószemű Sigurd csempészbandájában elsajátította a hajós mesterséget. Kemény, de boldog idők voltak. Kár, hogy a sors úgy hozta, hogy azok az ostoba matrózok elkövették vele azt a csúfságot. Aztán egy másik hajóút, amit az azóta már jobb vizekre szenderedett Felius atya és cimborái társaságában tett meg egészen Lendorig. Aztán alig pár hónappal ezelőtt az út, melyről azt hitte, hogy egy diadalmas hadjárat kezdete lesz. Ám most mennyivel siralmasabb a hazafelé tartó út...

Már több mint kéthete útra keltek a Kondor Birodalom partjaitól, és Yenhon Szigete egyre közelebb került hozzájuk. A kapitány szerint most már csak egy-két nap kérdése volt, hogy megérkezzenek.

Az utazás nagy részét többnyire a kabinjukba bezárkózva töltötték, és nem sokat szóltak a legénységhez, s hasonlóan keveset egymáshoz.

Mivel Thoran kapitány jóval több utasra számított, mind a négyen külön kabint kaptak. Skandar Graun az első napokon több alkalomhal is megpróbálkozott azzal, hogy Hilgarhoz költözzön – legalább egy éjszaka erejéig –, de az óriásasszony olyan erélyesen utasította a félork tétova közeledését, hogy Skandar Graunnak a kapott pofonoktól legalább két foga meglazult.

Egy idő múltán felhagyott a próbálkozással, és nem zaklatta többé Hilgart a vágyaival. Ezek után a pofonok is elmaradtak. Ám az idő lassan telt, és a félork többet gondolkodott a sorsán, mint ez idáig egész életében.

Bár semmittevésre volt kárhoztatva, az a megmagyarázhatatlan fáradtság-érzet, mely már réges-rég rátört, nem akart múlni. Valami belső lelki kényszer gyötörte, valamit tennie kellett volna, ám azt sem tudta, mi az.

Csak állt a hajó orrában, leste a hullámokat, és beszívta a tüdejébe a tenger illatát. Bámulta a sötétkék vizet, s ki tudja mikor, valami baljós megérzés lopakodott a lelkébe. Egy sötét sugallat, mely rosszabb és alattomosabb volt, mint csatában egy felé surranó nyílvessző.

– Miféle végzet vár rám Yennon Szigetén? – motyogta félhangosan, és legnagyobb meglepetésére választ kapott a kérdésére.

– Sötét végzet, egy sötét léleknek.

Skandar Graun először azt hitte, hogy a tenger istene beszélt hozzá, de aztán megfordult, és az egyik csónak árnyékában Ainart, a Zöld Boszorkányt fedezte fel.

– Te tudod, mi vár reánk? – kérdezte eltűnődve.

Ainar közelebb lépett.

– A jövőt csak kevesen ismerik.

– És te ezen kevesek közé tartozol?

A Zöld Boszorkány elmosolyodott.

– A sorsodra vagy kíváncsi, félvér?

Skandar Graun a fejét rázta.

– Nem. A jövő szánomra mindig is feketének tűnt.

– De soha ilyen feketének, mint most.

Skandar Graun hátat fordított, és elsétált á hajóorrból. Ainart azonban nem lehetett ilyen könnyen lerázni.

– Én boszorkány vagyok. Látom a jövőt. Egyfajta jövőt. Akarod tudni, mi vár rád?

A félork a fejét rázta.

– Nem.

– Talán félsz a jövőtől?

Skandar Graun egy pillanatig eltöprengett ezen.

– Most... valahogy sokkal jobban félek a jövőtől, mint egész életemben ez idáig – vallotta be.

Ainar sötét arcán kéjes vigyor terült szét.

– Van is rá okod?

– Hogy érted ezt?

A Zöld Boszorkány elsétált mellette, a korlátnak dőlt, a hullámokat nézte, és úgy beszélt, mintha a kéklő tengerhez intézné szavait.

– Különös alkat vagy te, Skandar Graun – kezdte lassan, vontatottan. – Bár sok dologban megcsaltalak korábban, őszinte voltam, amikor azt akartam, hogy kösd hozzám a sorsodat, s társuljunk az élet hánykolódó ladikjában.

Skandar Graun hallgatott. Nem értette, hogy van ez. Nem tartotta magát kimondott szépségnek, és immár a második elf asszony vall neki szerelmet. Először Xilanne, most pedig Ainar. S Ainar már másodjára!

A Zöld Boszorkány sóhajtott.

– Ó, félvér, ha tudnád!

– Mit? – röffentette Skandar Graun idegesen. – Mivel akarsz megetetni?

Ainar sokatmondóan nevetett, aztán elkomorodott.

– Puszta kíváncsiságból – kezdte – belepillantottam a jövődbe, a jövőnkbe...

– És?

– És amit láttam, elborzasztott.

A félork dühösen intett.

– Hagyj békén a hülyeségeiddel!

– Nagy megpróbáltatások várnak Yennon Szigetén mindannyiónkra – emelte fel a hangját vészesen a Zöld Boszorkány. – Ám mindannyiónk közül rád vár a leges-legnagyobb megpróbáltatás!

– Meghalok? – lehelte elhalóm Skandar Graun.

Ainar a fejét rázta.

– A rád váró megpróbáltatás ennél sokkalta nagyobb. – Elmosolyodott. – A halál? Ugyan. Egyszerű mód a szenvedések megszűnésére. Aki halott, már nem szenved. A halál megváltás. Ám a megváltást sem osztogatják olyan könnyen.

A félork sóhajtott.

– Utálom a titokzatoskodást.

– És mégis érdekel a mondandóm.

– Talán.

Ainar megsimogatta a félork borostás arcát. Skandar Graun el akarta rántani a képét a fekete ujjak elől, de olyan jól esett ez a könnyed, vigasztaló, megnyugtató, szinte anyai érintés, hogy képtelen volt mozdulni.

– Mi vár rám Yennon Szigetén? – kérdezte komoran.

Ainar hosszú másodpercekig gondolkodott a válaszon.

– Hatalmas küzdelem. Szenvedés. Gyötrelem. Diadal vagy halál...

– Diadal vagy halál? – kérdezte a félork. – Ez nem mindegy. A kettő közül melyik?

Ainar titokzatosan mosolygott.

– Rajtad áll. Diadal vagy halál.

– Az előbb azt mondtad – vitatkozott Skandar Graun –, hogy a halálnál is rosszabb sors vár rám. Most akkor... meghalok, vagy sem?

– Bárhogy legyen is – tért ki a nyílt válasz elől a Zöld Boszorkány –, lelki szenvedésed minden eddigit felülmúl majd.

Skandar Graun dühösen lépett arrébb.

– Blabla – szólt vissza a válla fölött. – Ijesztgetni próbálsz?

Ainar sóhajtott.

– Sajnos... nem.

– Akkor mi a fenét akarsz tőlem? Talán azt várod, hogy ijedtemben a vízbe vetem magam?

A Zöld Boszorkány kifejezéstelenül nézett maga elé.

– Talán ez lenne a legkézenfekvőbb megoldás.

– Menj a fenébe!

Ainar eszelősen vihogott.

– Látom a... saját halálomat. Én meghalok Yennon Szigetén. Ez egy dolog. Megfelelő, gyors halál lesz. Nem ellenkezek, mert a Zöld Úrnő kívánta így. Ám a te sorsod... az enyémnél sokkal kegyetlenebb. A félork kezdett dühbe gurulni.

– Hagyj békén, Ainar! Nem érdekelnek az ostoba jóslataid!

– Ha én a helyedben lennék, most azonnal a vízbe ugranék, és megpróbálnék visszaúszni a Kondor Birodalomba. Reménytelen próbálkozás, ám talán még mindig sokkal kedvezőbb, mint szembeszállni azzal a kegyetlen kihívással, mely Yennon Szigetén vár rád...

Skandar Graun sietve elhessegette a fejébe toluló vad látomásokat. Eszébe jutott valami.

– Te befolyásolod Hilgart? – követelte a választ a sötét bőrű boszorkánytól.

Ainar a fejét rázta.

– Hilgar a sorsa befolyása alatt áll.

A félork sóhajtott.

– Miféle maszlagot akarsz már megint beadni nekem.

– Az óriásfaj nőstény egyedei különösen érzékenyek a terhesség időszakában – jegyezte meg rejtélyesen Ainar.

Skandar Graun felhorkant.

– Mit akarsz ezzel mondani?

– Hilgar érzi a vesztét – suttogta Ainar. – Érzi a sötétséget, érzi a végzetet...

Skandar Graun ezt már nem bírta tovább. Sarkon fordult, és Ainar eszelős vihogásától kísérve elsietett. Ám még tíz lépést sem tett, amikor az árbockosárhól felharsant a figyelő hangja.

– Föld! Föld!

A matrózok és az utasok egyaránt a fedélzetre tódultak, s a hajó orrából lesték a horizontot, ahol hamarosan fel kell majd tűnnie a keresett szigetnek.

Hosszú perceken át álltak némán a hajóorrban, mire feltűnt egy homályos sáv a láthatáron.

A matrózokból megkönnyebbült éljenzés tört fel. Ainar szédülten röhögött.

– Yennon Szigete! – suttogta a kapitány. – Itthon vagyunk!

Ywerd az ajkába harapott, és Skandar Graun figyelmét nem kerülte el, hogy a fiatal harcos a hajó fakorlátjába vájja a körmeit. Ám ezzel mit sem törődve, kihívóan bámult az egyre nagyobbodó sötét sáv felé. Átölelte a mellette álló Hilgar derekát, és felnézett az óriásasszony lepényszerű képébe.

– Yennon Szigete – suttogta vegyes érzelmekkel. – Hamarosan hazatérünk. Örülsz neki?

Hilgar jól érezhetően megborzongott.

– Hideg – suttogta az óriás nőstény ismételten megremegve. – Sötétség... és halál!

 

 

10. A hősök hazatérnek

 

A szél kitartott, és az Észak bálványa kitartóan siklott dél-délnyugati irányba. Yennon Szigetének körvonalai egyre határozottabban kirajzolódtak, és már látni lehetett az erődítmény bástyáit, a külső falat, és a kikötőben horgonyzó hajókat.

Egy kétárbocoson és egy háromárbocoson most húzták fel a vitorlákat, s a két hatalmas tengeri alkotmány jobbra manőverezve indult feléjük.

– A fogadóbizottság – jegyezte meg Ainar, és mulatságosan elfintorodott. – Látnak minket. Most már nincs visszaút.

– Ki akar itt visszafordulni? – morogta a félork. – Örülök, hogy vége lett ennek az egész lidércnyomásnak.

Az Észak bálványán Thoran kapitány is látta a feléjük manőverező hajókat, és parancsot adott a vitorlafelület csökkentésére. A hajó fedélzetén óriási sürgés-forgás kezdődött, matrózok kúsztak fel a köteleken, s óramű pontossággal, összehangoltan végezték a dolgukat. Valamennyien tréfálkoztak, nevettek, szemmel láthatóan örültek a hazatérésnek.

A sziget már olyan közel volt, hogy ki lehetett venni a partra csődülő emberek mozdulatait, és rajtuk túl látni lehetett a felsőbb szintek várfalait, s sötét ködbe burkolózva ugyan, de néha a Fekete Torony is meg-megvillant a napfényben.

A háromárbocosról egy szócső segítségével ekkor szólították fel őket megállásra. A korlátnál egy zöld zekés férfi állt, akinek fekete kecskeszakálla és a mellkasára omló, gyöngyökkel befont fekete varkocsa adta meg a karakterisztikát, s mellette egy hasonlóan zöld színű palástot viselő, teljesen tar fejű varázsló tartott valami csillogó kristálygolyót a szeme elé.

Thoran kapitány engedelmeskedve a parancsnak, utasításokat kezdett osztogatni, és hamarosan horgonyt vetettek. A háromárbocosról, melynek oldalára a Bíborszem nevet mázolták, leengedtek három csónakot, és az evezősök meg a számszeríjjal felfegyverzett bőrvértes harcosok mellé a két zöld ruhás férfi is letelepedett. A csónakok bizonytalanul hánykolódva közeledtek a hullámokon.

A parton egyre nagyobb csődület támadt, kiabáltak, integettek, és kisebb halászbárkákban kíváncsi férfiak, asszonyok és gyerekek is tengerre szálltak, hogy mielőbb üdvözölhessék a hazatérőket.

A lehorgonyzás után teendő nélkül maradt matrózok a korláthoz tódultak, nevettek, harsogtak, és kézzel-lábbal integettek. Előkerült egy síp, és egyesek még táncra is perdültek, így ünnepelve meg a hazatérést.

– Micsoda népünnepély lesz itt hamarosan – fanyalgott Ainar. – Az ostoba barmok... nem érzik a vesztüket... amit mi hozunk rájuk...

Skandar Graun megrovóan pillantott a közönyös, fekete arcra, de nem tett megjegyzést, és nem is kérdezett semmit. Tekintetével a közeledő csónakokat fürkészte, ösztönösen is ismerősöket keresett bennük, és nem értette saját érzéseit.

El sem akarta hinni, hogy ismét biztonságban van. S azt még inkább képtelenségnek tartotta, hogy úgy gondol egykori börtönére, mint az otthonára. Hónapokat töltött itt egy vártömlöc mélyén, majd pedig napokat lábadozva, a legkülső szinten keményen dolgozva, és végül egy diadalra készülő, győzedelmesnek tűnő sereg tagjaként.

Váltakozó érzésekkel gondolt vissza erre az időszakra. Azok a harcosok, akikkel egykor együtt mulatozott itt, ma már eggyé váltan az enyészettel, az örökkévalósággal, a nemléttel. És saját uraik okozták a vesztüket. Eleve úgy küldték őket csatába, hogy tudták, sohasem térnek többé vissza.

És mégis; Skandar Graun egyre inkább úgy érezte, hogy Ywerdnek igaza van: azok, akik a hadjárat során hősi halált haltak az előre kitervelt árulás folyományaként, valószínűleg még mindig sokkal jobban jártak, mint azok, akik a legkülső szinten életük végéig zsákokat pakolnak. Ők legalább – ha csak pár napra is – megismerték a hadba induló harcosok gondtalan életét.

Skandar Graun mindazon kellemetlen gondolatok dacára, melyek az itteni szenvedésre irányultak, valami megmagyarázhatatlan módon az otthonának érezte ezt a bevehetetlen szigetet. Egy olyan erődítménynek, ahol megpihenhet, ahol nem fenyegeti többé veszély, ahol nyugalmat lelhet.

Yennon Szigete számára mostanra a béke és a megnyugvás szigete lett.

Ennek az erődítménynek a belsejében, melynek a védelmét oly gondosan megszervezték, nem fenyegetheti őt semmi veszély. Ide még a Káosz leghatalmasabb urai is képtelenek betörni. Távol került immár a Káosz és a Rend hadakozásától, és nem kívánta vissza az elmúlt hónapok izgalmait.

A nyugalom és a biztonság most mindennél többet jelentett számára.

Yennon Szigete.

Pár évvel ezelőtt, ha erre a helyre gondolt, vad harag szállta meg, hiszen hitének ellenségével azonosította ezt a hírhedt szigetet. Most viszont ez a hely lett az otthona, és ennél nem is kívánhatott volna jobbat.

Biztonságosabbat pedig főképpen nem.

Elhatározta magában, hogy Hilgar itt fogja megszülni a gyermeküket, s ez lesz az a hely, ahol fel fogják nevelni. A védelmi erőkhöz kéri majd magát. Biztosan lesz hely harcos-papok számára is, az olyanok szaunára pedig főképpen, akik jól ismerik az ellenség hitét. Itt fog élni biztonságban, s a gyermeke itt nevelkedik majd, távol a világ zajától, távol a vértől és a küzdelemtől.

Azonban akár akarta, akár nem, nem hagyta nyugton Ainar komor borúlátása.

– Hogy érted ezt? – morogta.

A Zöld Boszorkány bután nézett rá.

– Mit hogy értek?

– Hogy mi okozzuk a vesztüket.

Ainar nevetett.

– Ilyen gyorsan eljutott a tudatodig?

– Te tudod, miben egyezett meg Ywerd a Zöld Úrnővel?

Ainar a fejét rázta.

– Semmivel sem tudok többet, mint te. Ám én... boszorkány vagyok, arra neveltek, azt tanultam, hogy megorrontsam a jövő történéseit. És most sötét sejtéseim vannak. Nagyon csúnya dolgokat gyanítok. Olyasmit, amitől a hátam is borsódzik...

Skandar Graun a fejét rázta.

– Yennon Szigete bevehetetlen. Ismerem az, erődítményt. A védelmi rendszere legendás...

Ainar nevetett.

– Kívülről, igen. De belülről...

– Ebbe a várba nem juthat be ellenség. A vizsgálatok olyan alaposak, olyan... Nem, nem juthat be ellenség Yennon Szigetére!

Ainar elkomorodott.

– De mi bejutunk – felelte, és elfordult, hogy a félvér ne lássa az arcát.

A legénység nagy éljenzése közepette ekkor kapaszkodott fel a fedélzetre a két zöld ruhás alak fegyveres kísérettel, és a kabinjából végre valahára Ywerd is előbukkant.

A kapitány a jövevények elé lépett, és először a varázsló előtt, majd pedig a keskeny arcú, varkocsos férfi előtt hajtott fejet.

– Thoran kapitány és az Észak bálványa alázatosan kéri engedélyüket, hogy küldetése végrehajtását követően hat tiszttel, nyolcvankét fős legénységgel és négy utassal behajózhasson Blackhavenbe.

– Rendben van, kapitány – felelte gőgösen a keskeny arcú, varkocsos férfi. – A tisztek és a legénység sorakozzanak fel személyiség-lenyomat ellenőrzésre a jobb oldali fedélzeten, a négy utas a hajóorrban várakozzon! Hirtelen elhallgatott, amikor a feléje közelgő Ywerdet pillantotta meg. A jobb keze megrándult, amikor megpillantotta a fiatal harcost, s Skandar Graunnak az az érzése, támadt, mintha a vívótőre felé kapott volna. – Ylmor!

A kristálygolyót szorongató varázsló felhörrent.

– Ylmor? – kérdezte tamáskodva. – Ez az ember itt... Ylmor?

Ywerd nem foglalkozott a fegyveresek vad reagálásával, akik védelmezően fogták körbe az uraikat.

– Ylmor? – csodálkozott haragosan. – Talán Ylmor hadúr néven kívántatok nevezni!

A varázsló az ajkát harapdálta, de a varkocsos fickónak csak az arca rándult meg egy pillanatra.

– Uram, ön...

Ywerd azonban nem hagyta beszélni.

– Mi a neved és a beosztásod? – reccsent rá keményen a szerencsétlen fickóra. – Hogy merészelsz tiszteletlenül beszélni velem, a Harmadik Kör szekundánsával?

A férfi megkeményítette magát.

Albrecht ol Bracht vagyok, uram, tercius a Hatodik Körből, és megkövetem önt tiszteletlenségem miatt... ám mentségemre szolgáljon, hogy ön... – A szája meg-megrándult, de nem tudta befejezni a mondatot.

Ywerd ezúttal nem vigyorgott. Egészen közel lépett a fickóhoz, és a szeme szúrósan villogott.

– Jól figyelj rám, Albrecht ol Bracht, és vésd az eszedbe, amit mondani fogok! Bármiféle rosszindulatú híresztelések és mendemondák keringenek is a tetteimről, nem a te feladatod megítélni a cselekedeteidet! Bármit hallottál is rólam... tudomásom szerint én még mindig a Harmadik Kör szekundánsa vagyok, s aszerinti tiszteletet várok el bármelyik hatodrendű kis mitugrásztól Megértetted?

A fickó remegett, mint a nyárfalevél.

– Uram, én csak...

– Ha netalán Daerk Nagyúr úgy ítélné meg, hogy nem vagyok méltó a bizalmára... és megfosztana magas rangomtól... amire garantáltan nem fog sor kerülni, bárki bármit képzel is rólam... nos, barátom, akkor beszélhetnél velem ilyen hangon, de addig nem tűröm! Megértetted?!

Skandar Graun még sosem látta Ywerdet ilyen dühösnek, és egy pillanatig azt hitte, hogy Albrecht ol Bracht menten térdre fogja magát vetni az ura előtt, ám a zöld ruhás fickót a jelek szerint keményebb fából faragták. Remegett ugyan egy kicsit, de talpon maradt.

– Csak a kötelességemet végzem, Uram.

Ywerd fújt egyet, és elfordult.

– Rendben van, Albrecht ol Bracht, végezze a kötelességét! Engem itt és most ellenőriztethet! Nem fogom zokon venni. Azonban felhívom a figyelmét, hogy egy messzemenően titkos küldetésről térek vissza, és a társaimért én személyesen vállalok szavatosságot...

Albrecht ol Bracht elpirult.

– Uram, ön ugyanolyan jól tudja, mint én, hogy minden partra lépő személy személyi-lenyomatát kötelességem ellenőrizni.

Ywerd fennhangon kacagott.

– És ki mondta, hogy ne ellenőrizd? – recsegte. – Én mindössze arra utasítottalak, hogy a társaim átvizsgálását egy zárt helyiségben végezd el!

A zöld ruhás illető felhúzta a szemöldökét.

– Ön nem utasíthat engem, uram – közölte sértett büszkeséggel. – A szolgálat ideje alatt kizárólag a közvetlen parancsnokomnak és Mark'yhennon Nagyúrnak tartozok engedelmeskedni! És ezt ön is nagyon jól tudja... ha az, akinek mondja magát.

Ywerd a fejét rázta, és flegmán vigyorgott.

– Arcátlan, pimasz fráter vagy, Albrecht ol Bracht, de a kötelességedet illetően igazad van. Most valóban fölöttem állsz, és rendelkezhetsz a hajón... ám én megígérem, hogy megvárom, amíg letelik a szolgálatod, és akkor majd megkereslek egy kis beszélgetésre! Tudod, barátocskám rettentően viszket a tenyerem...

A fickó elsápadt, de igyekezett nyugalmat erőltetni a hangjára.

– Állok elébe, uram.

– Rendben van! – fortyant fel a fiatal harcos. – Végezd el a vizsgálatot, aztán ha végeztél a legénységgel, a társaimmal együtt várlak a kabinomban!

Nyugodtan megállt a varázsló előtt, és tűrte, hogy az a nála lévő kristálygolyón keresztül hosszasan vizsgálgassa.

– Ylmor hadúr – szólalt meg végül a varázsló –, az ön azonosságához kétség sem férhet...

Skandar Graun valamelyest megkönnyebbült ettől a bejelentéstől. A történtek ellenére megmaradt az az érzése, hogy ez az Ywerd nem az igazi Ywerd, csak valaki, aki felvette a fiatal harcos alakját, és megpróbál az ő testében belopózni Yennon Szigetére. Ám azt tudta, hogy a személyiség-lenyomat azonosítás csalhatatlan vizsgálat, még a legnagyobb mágusok sem lennének képesek kijátszani...

Vagy talán valaki mégis képes lehet rá?

Skandar Graunnak eszébe jutottak Maldyce nősténydémon legyőzhetősége ellen támasztott kételyei, és ettől elkomorodott. Mert mi van, ha a szokatlan nyerseséggel viselkedő Ywerd valójában mégsem az igazi Ywerd, hanem Maldyce, vagy valami hozzá hasonló potentát uralja a testét? Vagy a lelkét?

Mi van, ha egy Maldycéhez hasonló démon elszabadul. Yennon Szigetén? Mi van, ha egy Maldycénél is hatalmasabb démon, vagy Verghaust, a manók istene szabadul el Yennon Szigetén?

Már a puszta gondolatra megborzongott.

Lehet, hogy Ainar sötét előérzetei végül is beigazolódnak?

Ywerd hozzájuk lépett, és cinkosan rájuk kacsintott.

– A kabinomba! – parancsolta erélyes hangon.

Skandar Graun és két társa habozás nélkül elmasíroztak a fiatal harcos mögött Albrecht ol Bracht ideges tekintete előtt, miközben a varázsló egyenként elvégezte az azonosítási eljárást a felsorakozott hajós tiszteken, s utána a legénység tagjain.

– Mire való ez a szemfényvesztés? – kérdezte Ainar, miután a kabin ajtaja bezárult mögöttük.

Ywerd letelepedett a priccse szélére, hátát a közfalnak vetette, és vigyorgott.

– Kissé soká tartana eljutni a megfelelő személyhez, ha a hivatalos utat járnánk be – felelte. – Meg akarom gyorsítani egy kicsit.

– Miért, kihez akarsz bejutni? – tört ki Skandar Graunból.

– Csak egyvalaki van, akiben feltétlenül megbízok – felelte Ywerd. – Ő Daerk, a Középső Kaszt első embere. Hozzá kell vinnünk a Káosz Szívét, nem máshoz. S ha nem akarunk heteket veszteni, fel kell hívni magunkra a figyelmet.

Ainar összevonta ritkás szemöldökét.

– Miért nem próbálsz egyenesen Feketebotos Mark'yhennonhoz fordulni? Egy ilyen jelentőségű ügyben...

Ywerd leintette.

– Reménytelen. Hozzá nem lehet csak úgy egyszerűen bejutni.

– Ám ha a Káosz Szívéről van szó – erősködött a Zöld Boszorkány –, takar még az istenek is mutatnak némi érdeklődést.

Ywerd egy pillanatra lehunyta a szenét.

– Semmi kedvem tovább magyarázkodni. Kövessétek az utasításaimat, és ne kételkedjetek a parancsaim helyességében. Ez itt már Yennon Szigete. Az én kezemben vagytok. Engedelmeskednetek kell, különben mindnyájan elveszünk. Bárhit művelek is... értitek, bármit... ne gondolkodjatok, csak cselekedjetek! Érthető?

Skandar Graun a kopasz tarkóját vakarta.

– Nézd, Ywerd...

– Csend! Én most Ylmor vagyok!

– Nézd, Ylmor...

Ywerd előhúzta a Káosz Szívét, és szigorú arccal a félork képe elé tolta a diónyi méretű, szív formájú rubint.

– Nyeld le!

A félork elképedt.

– Mit mondtál?

– Le fogod nyelni a varázsszert.

– Egy frászt!

Ywerd arcán szigorú kifejezés jelent meg.

– Ez nem vicc, félvér! Nagyon sok forog kockán!

Skandar Graun gyanakodva pislogott a rubinra, majd pedig a komoly képű harcosra.

– Nagy ez a vacak – morogta. – Miért nem nyeled le te?

– Mert neked kell lenyelni!

A félork kényelmetlen képet vágott.

– De ha kiszúrják, hogy mi van a gyomromban, semmi perc alatt felvágnak, hogy kiszedjék belőlem...

Ywerd nevetett.

– Mégis csak neked kell lenyelned. Én nem tehetem. Ainar enélkül is épp elég gyanús lesz, s azt ugye, nem akarod, hogy Hilgar nyelje le...

Skandar Graun eltöprengett ezen.

– Ezt meggondolom – morogta. – Túl veszélyes, és...

– Ha nem nyeled le magadtól, saját kezűleg gyömöszölöm le a torkodon!

A félork egy darabig még hümmögött, aztán a szájába vette a nevezetes varázsszert, és megpróbálta lenyelni. Ám az az istennek sem akart lecsúszni a torkán, folyton ki akart fordulni a szájából, és állandóan nekikoccant a fogainak.

– Nem megy – nyögte reménytelenül. – Túl nagy.

Ywerd komoran biccentett.

– Azért csak próbáld.

A félork ismét a szájába vette a rubint, és ezúttal sikeresebben boldogult. Ám a nagy nyeldeklési tortúrák közepette a diónyi drágakő megakadt a nyelőcsövében, és az istennek sem akart tovább lecsusszanni.

– Neggrrrrrrr... – hörögte Skandar Graun kimeredt szemmel, és úgy érezte, menten megfullad.

Azonban a küszködése nem tartott sokáig, mert Ywerd egy jól irányzott mozdulattal hátba vágta, és a Káosz Szíve végre lejutott a félork gyomrába.

Skandar Graun a torkát szorongatva hápogott, de senki sem törődött vele, mert kintről zörgés hallatszott, és az ajtó felé léptek közeledtek.

– Csend! – sziszegte Ywerd. – Jönnek!

Léptek dobbantak az ajtó előtt, aztán határozott kopogtatás hallatszott.

– Be! – szólt ki Ywerd. Még az igét is megtakarította.

Nyílt a kabin ajtaja, és Albrecht ol Bracht ideges képe tűnt fel a hasonló ruhás varázsló társaságában.

– Bejöhetünk, Ylmor hadúr? – kérdezte enyhén megremegő hangon.

Ywerd határozottan intett.

– Te meg a varázsló igen... a fegyveresek kinn maradnak!

A fickó felelni akart valamit erre a nyers felszólításra, de mégis inkább lenyelte a mondandóját.

– Először a lányt! – parancsolta Ywerd, és az Ariannak álcázott Hilgarra mutatott.

Az óriásasszony halkan göcögött a lány megnevezésen.

A varázsló odalépett, és a szeméhez emelte a kristálygolyót. Csak egy pillanatig nézegette Hilgart, aztán előrenyújtott ujjaival hitetlenkedve megtapogatta az óriásasszonyt, és máris úgy hátrált el, mintha orrba vágták volna. És ehhez nem is sok hiányzott.

– Hééé! – morogta Hilgar. – Nincsen tapi!

– Álca! – kiáltotta a varázsló. – Varázsálca van rajta! Albrecht, hívd az őrséget!

– Megállj! – mosolygott kedvesen Ywerd. – Megbeszélhetnénk a dolgot... Ez egy titkos küldetés. És tegyük fel, hogy ti nem vettetek észre semmi gyanúsat... el tudnám intézni, hogy előléptessenek benneteket az Ötödik Körbe. Vagy talán még a Negyedikbe is... Vagy esetleg ezer arany fejenként... Na, mit szólnátok hozzá? Nem lennék hálátlan!

– Őrség! – kiáltotta Albrecht, és az ajtó máris felárult. Számszeríjak hegye nézett farkasszemet a bentlévőkkel. – Uram! – kezdte összeszorított foggal Albrecht ol Bracht. – Ön megpróbált megvesztegetni... Ez... ez példátlan!

– Dehogyis – nevetett erőltetetten Ywerd. – Honnan veszed a vesztegetést? Én csak a megbízhatóságodat teszteltem. Kiálltad a próbát, gratulálok. Mehetünk?

Albrecht ol Bracht kezdte magát nyeregben érezni.

– Szó sincs róla – közölte ellentmondást nem tűrően. – Önöket őrizet alá kell helyeznem, uram. Meglehet, nem feladatom eldönteni tette jogosságát, ám igenis kötelességem önt az elöljáróm elé kísérni.

– Ugyan már! – intette le a jelenetet bosszúsan Ywerd. – Ne rabold fölöslegesen az időnket, te pancser! Ainar! Szüntesd meg az álcákat!

A Zöld Boszorkány óvatosan Ywerdre pillantott, hogy vajon a fiatal harcos komolyan gondolja-e a parancsát, aztán engedelmeskedett, és néhány elsuttogott varázsszó és levegőbe rajzolt rúna után Albrecht hátrahőkölt, a katonák pedig felkiáltottak. Skandar Graun ezt meg tudta érteni. Nem akár milyen látvány volt, ahogy a kecses, törékeny és csodaszép arcú Arianból egy pillanat alatt bamba, nagy pocakú, hústorony Hilgar lett.

– Uram... – kezdte bizonytalanul Albrecht –, ezek...

– Csöcsös Hilgar – recsegte Ywerd. – A Harc Kasztjának Negyedik Köréből.

Most minden szem a bambán vigyorgó óriásasszonyra szegeződött.

– Csöcsös Hilgar – suttogta a számszeríjasok vezetője. – Valóban ő az. Az az ork pedig...

– Skandar Graun! – kiáltotta az egyik fiatal íjász. – Megismerem! Ott hordta a zsákokat a nyolcas dokkon!

– Igen, ő Skandar Graun, a Harc Kasztjának Negyedik Köréből – kiáltotta Ywerd hevesen. – Hilgar és ő részesei voltak az árulás miatt elbukott hadjáratnak, akárcsak én! Mi derekasan küzdöttünk, míg ti az erődben a lányokat cirógattátok, és most fáradtan térünk haza... Úgyhogy ne szarakodjatok velünk, engedjetek utunkra, különben szétütünk közöttetek, szarrágók!

Skandar Graun azt hitte, a felajzott nyílvesszők hada fog kiröppenni erre a sértésre, azonban Albrecht és a varázsló figyelme nem a mondott személyekre, hanem az idegességtől furcsán remegő Ainarra koncentrálódott.

A varázsló a felszólítás után a fekete képű nő elé lépett, és a kristálygolyón keresztül vette szemügyre.

– Boszorkány! – suttogta. Aztán megremegett. – A Zöld úrnő ügynöke...

– Barmok! – morogta Ywerd. – Ostoba barmok!

– Nem tűrök sértegetést, uram! – suttogta idegesen Albrecht, és még valamit mondani akart, de csak kinyitotta a száját, és nem jött ki hang belőle. Már csak azért sem, mert annyira meglepődött a történteken. Ugyanis a társa, a varázsló hirtelen elsápadt, a nyakához kapott, és hörögve markolászta saját torkát.

– Mágia... – hörögte. – Bűbáj...

– Miféle bűbáj? – habogta Albrecht.

– A boszor... kány... – suttogta ernyedten a varázsló, és kimeredt szemmel összeesett.

– Árulás! – ordította Albrecht, és félreugrott az ajtó elől. – Lőjetek!

– Árulás! – kiáltotta vadul Ywerd, és akkorát lódított a Zöld Boszorkányon, hogy az a kabin falának csattant, és elesett.

Ám miközben zuhant, sziszegve tucatnyi halálos vessző járta át a testét, és egy pillanat alatt meghalt.

– Árulás! – bömbölte ösztönösen Skandar Graun, és neki akart rontani a gyorsan mozgó Ywerdnek, de az könnyűszerrel kitért az útjából, torkon ragadta a meglepett Albrechtet, és szinte ugyanazzal a mozdulattal csuklóból kifelé lódította.

Ez a csekélyke mozdulat is méltán jelezte Ywerd szemkápráztató fürgeségét és iszonyatos erejét. A csuklóból meghajított Albrecht nekiesett a számszeríjak újratöltésével foglalatoskodó katonáknak, és hármat-négyet is lesodort a lábáról.

– Rajta! – kiáltotta Ywerd, és kirántotta a kardját. – Kirontani!

– Ez az! – sipította Timakrisz boldogan. – Már kezdtem unni magam!

Ywerd máris kiugrott a kabinból, és villámgyors csapásokkal szétszórta jó kötésű ellenfeleit. Timakrisz felszabadultan sipítozott. Ezúttal az ellenfeleit korholta.

– Na, mi van öreg? Kellett ez neked? Fúj! Minek fog kardot az ilyen? Itt megy a Timakrisz bácsi! Ezt kapd el... de ne a torkoddal! Pancserek!

Hilgar a változatosság kedvéért nem a bunkóját használta, hanem Ywerd kabinjának ácsolt faasztalát kapta fel, azzal páholta azokat a szerencsétleneket, akik az útjába kerültek.

Skandar Graun döbbenten hajolt a Zöld Boszorkány teste fölé. Nyolc szögletes hegyű, vékony vesszőt kapott. Hármat a szívébe, egyet a torkába, egyet a bal szemébe, a többit pedig egyéb helyekre. E találatoknak a fele is elég lett volna, hogy végezzen a szerencsétlen teremtéssel.

A félork sóhajtott, de miután látta, hogy Ainar halott, nem időzött tovább a tetemnél. A Zöld Boszorkány balsejtelmei beigazolódtak. Yennon Szigetén utolérte a halál.

Odakint Ywerd, Timakrisz és az asztalt lóbáló Hilgar iszonyatos rendet vágtak a rájuk rontó katonák és vakmerő matrózok soraiban.

Skandar Graun nem ért rá eltöprengeni a történteken. Bárhogy legyen is, nem hagyhatta magára a társát, az asszonyát, aki a méhében hordozza az ő gyermekét!

Meg aztán úgyis régen volt már része egy jó kis csihi-puhiban, pedig igen régen viszketett a tenyere, hogy odacsapjon valakinek.

– Megyek! – rikkantotta, előrántotta láncos buzogányát, és miután próbaképpen csapott vele egyet-kettőt a levegőbe, kiviharzott a fedélzetre.

Ott már javában dúlt a csata.

Hilgart nyolc-tíz matróz az egyik árboc tövébe szorította, s az óriásasszony hiába rebbentette szét őket időről-időre súlyos asztalcsapásokkal, azok nem akartak tágítani mellőle, s alattomosan lesték a lehetőséget egy merész rohamra.

Míg Hilgar többnyire védekezett, Ywerd furcsa módját választotta a verekedésnek. Kezében a sipítozó, az ellenfeleket becsmérlő Timakrisszal összevissza rohangált a fedélzeten, és minden lehetséges ellenfelet megtámadott. Egy-egy összecsapása nem tartott sokáig. Ő többnyire mindössze csak egyet vágott a karddal vagy bal öklével, és már nem maradt több gondja. Legfeljebb egy újabb szerencsétlen áldozat...

Skandar Graun úgy vélte, Ywerdnek és eszelősen ócsároló kardjának nincs túl sok szüksége segítségre, míg ellenben Hilgart alaposan szorongatták a tisztek által feltüzelt matrózok.

A félork bősz csatakiáltással eleven forgószélként rohamozta meg az árboc tövében hadakozókat, s mire azok észbe kaptak volna, már két koponyát szétloccsantott a buzogány veszedelmes vasgolyója.

– Félre! – ordította, és a harchoz nem szokott ellenfelei még e figyelmeztetés nélkül is úgy ugráltak el előle, mintha valami hegyről legördülő szikla közeledne.

Skandar Graun sietve leütött még egy arcátlan alakot, aki felé mert böködni a tőrével, egy másikat pedig, aki túl közel merészkedett a görbe haltisztító késével, egyszerűen felrúgott, hogy a fickó a korlátnak repült, s ugyanazzal a lendülettel átzuhant a korláton.

Azonban Skandar Graunnak nem volt ideje örülni a fergeteges rohanj diadalának, mert egy irtózatos sötét tárgy úgy képen gyűrte; hogy hanyatt esett.

A vétkes asztal mögül Hilgar bamba képe bukkant elő.

– Bocs, Skandi!

– Yvorl redves farkára! – hörögte a félork, és máris feltápászkodott, mert a hajóorr felől fél tucat karddal felfegyverzett bőrvértes rohant feléjük.

Hilgar ismét nekihuzakodott az asztallal, és mire Skandar Graun a vérző orrát törölgetve feltápászkodott, az óriásnő már a támadók négyhatodát leverte idomtalan fegyverével.

A félork saját vérétől felbőszülten rontott neki a megmaradt két katonának, miközben Hilgar a földön fekvőket csépelte.

A magasabbik észlelte a félork rohamát, és vaktában előredöfött a kardjával. A komolyabb, kifinomultabb csatákhoz szokott Skandar Graun annyira meglepődött ezen az ostoba próbálkozáson, hogy csaknem felnyársalta magát a kinyújtott pengére. Azonban az ösztönei jól működtek, és anélkül, hogy megtorpant volna, lendületből belerúgott az orvul kitartott fegyverbe. A kard pörögve repült el valamerre. A lefegyverezett harcos felordított, de nem hátrált meg. Miközben a társa óvatosabb döfésekkel próbálkozott, ő lehajtott fejjel próbált belerohanni a félork gyomrába.

Skandar Graun azonban résen volt. Buzogányával félrecsapta a feléje suhanó kardot, és ugyanakkor a hasizmát is megfeszítette. A vakmerő harcos belerohant ugyan a gyomrába, de úgy pattant le róla, mintha betonfalat talált volna telibe.

A félork sietve oldalt lépett, így térve ki egy esetleges újabb kardcsapás elől, és a szédelgő fegyvertelen harcos szórakozottan letaglózta a bal kezével. A fickó úgy dőlt el, mint egy letaposott kerítésléc.

Azonban a másik támadó képzettebb és ravaszabb harcos lehetett. Egy pillanatra meghátrált, mintha el akarna szaladni, aztán amikor Skandar Graun utánalódult, a férfi hirtelen leguggolt, és egy félköríves mozdulattal a félork vaskos combja felé vágott.

Csúnya sebet ejthetett volna, ha Skandar Graun éppoly gyakorlatlan lett volna a közelharc művészetében, mint amilyen az ellenfele. Ám így, mivel még időben észlelte az alattomos vágást, mindössze csak annyit kellett tennie, hogy felugorjon a levegőbe, és úgy érkezzen le, hogy a bal lábfeje arcon találja az arcátlan fickót.

Szép mozdulat volt, és a harcos hanyatt esett. Skandar Graun valami megmagyarázhatatlan ösztöntől vezérelve oldalra kapta a fejét, és még látta, amint egy lendülő kéz tőrt hajít felé. Felbömbölt dühében, és anélkül, hogy védekezni próbált volna, teljes súlyával nekirontott az orv késhajítónak. Egy lépést sem tett, amikor a kés süvítve szállt el a füle mellett, és koppanva állapodott meg a kapitányi fülke falában.

A kés eldobója el akart volna szaladni, ám a rettenetes lendülettel iparkodó félork egyszerűen nekirohant, és tekintélyes súlyával nekipréselte a szerencsétlen matrózt az egyik csónak oldalának. A borostás képű, vékony férfi nagyot nyekkent, és lehanyatlott. Skandar Graun még szívesen megtaposta volna egy kicsit, ám szinte egyidőben két bőrvértes katona és három matróz rontott rá, és ez a tény időlegesen elvonta a figyelmét.

Az egyik katonát egy balhoroggal altatta el, a másikat pedig egy laza mozdulattal gyomron rúgta. S szinte ugyanekkor a legelöl loholó matrózt egy alulról felfelé irányzott csúf buzogányütéssel állította meg. A kegyetlen, tüskés vasgolyó az állán találta el az áldozatát, és a reccsenésből ítélve gondoskodott arról, hogy a matróz hosszú ideig csak pépes ételeket egyen.

Ekkor érkezett hátulról egy másik matróz, és alaposan tarkón nyomta a félorkot egy elcsent evezőlapáttal Skandar Graun azonban nem hatódott meg ettől a simogatástól. Felordított ugyan – és nem csak azért, hogy orvtámadójának örömet okozzon –, de aztán egy laza balkezes mozdulattal elkapta az evezőt, és megrántotta. A matróz orra bukott, és megismerkedett a félork feléje rúgó cipője orrával. Ezenközben az evező tovább lendült, s Skandar Graun minden teketória nélkül orrba gyűrte a harmadik rátámadó matrózt. Aztán mivel a korábban gyomron rúgott matróz a feltápászkodás jeleit mutatta, kapott egyet a fejére az evező lapátos végével, csak úgy csattant.

Egy pillanatra elcsendesedett a környék, és a félork elhajította az evezőt. Mindig is utálta az idomtalan, hosszúnyelű fegyvereket. Csak akkor használt ilyesmit, ha a szükség rábírta.

Hátrapillantva látta, hogy Hilgar mindössze három matrózt páhol az asztallal, és ez megnyugtatta. Ott nincs szükség segítségre. Arrafelé rohant, amerről Timakrisz idegesítő sipítozását hallotta, de miután gyors buzogányütésekkel átverekedte magát nyolc-tíz egyesével érkező, meggondolatlan matrózon, megállapította, hogy Ywerdnek még annyira sincs szüksége segítségre, mint amennyire Hilgarnak lenne.

Amerre a fiatal harcos rohant, fürtszerűen vetették magukat a tengerbe az útjából a megfontoltabb matrózok. A boldogtalan ostobábbak pedig szemvillanás alatt megtanulták, milyen érzés a padlódeszkán vérző sebbel heverni.

Skandar Graun egészen belefeledkezett a küzdelembe. Rég érzett eufória tört rá, és ujjongani tudott volna a lelkét átitató diadalmas érzéstől. Nem is hitte volna, hogy ilyen remek érzés újra harcolni. Összevissza rohangált, de csak nagy ritkán talált ellenfelet. És egyszerre mindig csak egyet.

És ő nem igazán élvezte a kétmásodperces összecsapásokat.

– Nevetséges! – ordította. – Hatan gyertek egyszerre!

Mintha csak a kívánságát akarnák teljesíteni, újabb csónakok köthettek ki az Észak bálványa mellett, mert legalább húsz-harminc bőrvértes katona kapaszkodott fel a fedélzetre.

– Gyertek csak! – bömbölte Skandar Graun, és mivel már elkapta a visszafordíthatatlan harci láz, vad csatakiáltással megrohamozta az újonnan érkezőket.

Hirtelen már azt sem tudta, hol van. Csak a feléje lendülő kardokat látta, és iszonyatos csapásokkal tört utat ellenfelei koponyái között. A szó szoros értelmében. Szinte nem is védekezett, csak démoni megszállottsággal csapkodott, és fél perc alatt iszonyatos pusztítást vitt véghez, de – bár már halomban hevertek a lábánál a hullák és a sebesültek – a bőrvértes katonák csak nem akartak fogyni. Egyre újabbak és újabbak kapaszkodtak fel a hajó oldalán az időközben érkező csónakokból, s már annyian hemzsegtek a közelében, hogy szinte egymást akadályozták a támadásban.

Skandar Graun érezte, hogy a karja kezd fáradni, és átvette a csurom vér buzogányt a bal kezébe. Ám hiába csépelte a rá támadók hadát, azok most már óvatosabbak voltak, és így nem minden ütéssel sikerült egyet-egyet elintéznie közülük.

– Na mi van? – ordította Skandar Graun dühösen, amikor már a harmadik ütése is csak a levegőt szelte át. – Gyertek, rohadékok!

Legalább huszan kapaszkodtak fel a hajó oldalán. S másfélszer annyian hadakoztak vele, lesve, hogy mikor sebezhetnék meg.

Skandar Graun rájuk rontott, és lecsapott egy fedetlen koponyára, az nagy reccsenéssel zúzódott szét, ám ugyanekkor három merész szúrás is irányzódott a félork felé, s bár az egyik elől sikerült valahogy félretáncolnia, kettő célba talált. Az egyik kard a bal karját karcolta meg, a másik úgy belefúródott a jobb combjába, hogy a félork felüvöltött, és csaknem térdre rogyott a fájdalomtól.

Ám egy ilyen jellegű reagálás végzetes lehetett volna, és ezt Skandar Graun is tudta.

A korláton újonnan átmászó katonák rohanva közeledtek felé. A félork visszavette sérült bal kezéből a buzogányt fáradt jobbjába, és sebesült lábára bicegve megpróbált elhátrálni.

Azonban ellenfelei megérezték, hogy most már több a keresnivalójuk, mint szétloccsantott agyú társaiknak, és vad kiabálással támadásba lendültek.

Ezt azonban már Skandar Graun sem vette tréfára. Tudta, hogy ilyen fáradtan, sebesült jobb combja miatt meglassulva, ekkora túlerő ellen küzdeni végzetes lehet. Hiszen legalább harmincan jönnek rá...

És már suhognak is a kardcsapások...

– Hilgar! – ordította, és utolsó erejét megfeszítve vadul csapkodott maga előtt a buzogányával, hogy legalább időlegesen távol tartsa magától a vérszagtól felingerelt, fenevadként lihegő támadóit. – Hilgar, ide!

Ám az óriásasszony helyett Ywerd érkezett a hajófar irányából. Túl messze volt ahhoz, hogy időben odaérhessen, és ezt valószínűleg ő is tudta.

– Vissza! – ordította kétségbeesetten. – Megadjuk magunkat! Nem harcolunk tovább! Megadjuk magunkat!

Azonban a társaik halála miatt vérre szomjazó harcosok ezt meg sem hallották, a vészesen zuhogó buzogánycsapásokkal mit sem törődve egyre közelebb nyomultak, és Skandar Graun egyszerre két vágást is elszenvedett. Az egyik a bal csuklóját érte, a másik ismét a jobb combját sebezte meg, egy harmadik kardcsapás pedig az aranyozott mellvértjét horpasztotta be úgy, hogy a félork mellkasából sípolva zúgott ki a levegő.

– Peltár! – sikoltotta, miközben térdre rogyott, s előretartott gyűrűjéből félelmetes szikraözön spriccelt szerte. Közvetlen támadói megégve, sikoltva dőltek oldalra.

– Megadjuk magunkat! – ordította Ywerd egyre közelebb érve, ám Skandar Graun egy szúrást kapott a vállába, és elhomályosult előtte minden a fájdalomtól.

– Peltár! – krákogta ismét a félork, és a gyűrűjéből újabb szikraeső zúdult elő, mely ha lehet, még halálosabb volt, mint az előző, lévén, hogy kihasználva elesettségét, sokkal többen nyomultak a közelébe.

Iszonyatos volt a pusztítás, és az apró parazsaktól megégetett szerencsétlenek a hajópadlóhoz verdesték magukat kínjukban, megint mások pedig, akik nem pusztultak el a szikraesőtől, gyötrelmük enyhítését a víztől remélve a tengerbe vetették magukat.

Ám az elesettek helyébe újabb bosszúra szomjazó bőrvértesek léptek, s ez a gondolat eszébe juttatott valamit a megsemmisülés ellen küzdő félorknak.

– BOSSZÚ!

És a Káosz Szava, bár korábban szinte nem is érzékelte, hogy a fejében lapul, most kattant az agyában.

– Pusztuljatok! – üvöltötte teljesen fölöslegesen, valahogy feltápászkodott vert helyzetéből, és vérre szomjazva megrohamozta hirtelen elernyedő ellenfeleit a buzogányával.

A Káosz Szavának hatása alatt a nyomorult áldozatok azt sem tudták, mi okozta a végzeteiket. A totális Káosz borította el az agyukat, esztelenségeket műveltek, énekeltek, táncoltak, kézen állni próbáltak, s közben a feldühödött Skandar Graun ütötte-vágta, csépelte őket.

– Te barom! – üvöltötte Ywerd. – Megadjuk magunkat!

– Minek? – ordította vissza Skandar Graun. – Most már elbánok velük!

– Ez parancs! – üvöltötte magából kikelve Ywerd, ám mielőtt magyarázatot adhatott volna, Timakrisz sipítása is felharsant.

– Jobbról!

Az egyik csónak mögül Albrecht ol Bracht bukkant fel vívótőrével a kezében, és orvul a bőszen robogó Ywerd felé bökött. Nem volt túl erős szúrás, de jól irányozták, egyenesen a szaladó férfi veséje tájékára.

Skandar Graun már látni vélte, amint a vívótőr belefúródik Ywerd derekába, ám a harcos, bár nemigen látta a támadóját, vakon engedelmeskedett a kardja fígyelmeztetésének, és egy hirtelen perdüléssel bal oldalra vetette magát.

Ez mentette meg az életét. A vívótőr épphogy csak súrolta az oldalát, és Albrecht ol Bracht felordított csalódottságában. Előrelendülve ismét döfött. Az oldalugrástól földre került Ywerd azonban már felocsúdott, továbbgördült, s amikor ellenfele utánalépett, hogy kövesse, Ywerd egyszerűen kirúgta alóla a lábat. Mindketten a földön hemperegtek, és csak másodpercekbe tellett, hogy Ywerd kerekedjen felül. Kicsavarta a vívótőrt legyúrt ellenfele kezéből, és oldalra hajította. Aztán felemelte Timakriszt, és gyors csuklómozdulatokkal kétszer egymás után lecsapott.

– Ó, Ywerd, ez megalázó! – sipította Timakrisz. – Most már fodrásznak is használsz?

Albrecht ol Bracht úgy ordított, mint valami megszúrt disznó, pedig Ywerd egy ujjal sem bántotta, csak a két gyöngyökkel befont varkocsát metszette le.

– Megöllek! – ordította a fickó megalázó helyzetéből.

Ywerd flegma félmosollyal a tengerbe hajította a levágott varkocsokat, aztán felrángatta ellenfelét, a korláthoz cibálta, és lemutatott.

– Látod őket?

Albrecht ol Bracht azonban se látott, se hallott a dühtől.

– Meg fogsz dögleni! – őrjöngött.

– Menj a hajad után – morogta Ywerd, és áthajította a fickót a korláton. – Majd szólj, ha megtalálod!

A környező csónakokból iszonyatos fújjogás, és ordibálás hallatszott, s a legtöbb csónakot máris megfordították, és vad evezőcsapásokkal visszafelé terelték a sziget irányába. Az Észak bálványa köszöntésére ideevezett halászok és asszonyaik, s gyerekeik vadul átkozták az idegeneket, sikoltoztak és ordibáltak.

– Megadjuk magunkat! – ordította vissza Ywerd, de amikor körülnézett, csalódottan leengedte a kezét.

– Kinek? – kérdezte cinikusan Timakrisz. – Kinek akarod megadni magad? Talán a büdös Skandar Graunnak? Vagy a tohonya Hilgarnak?

És ez igaz is volt. Ywerden, Skandar Graunon és Hilgaron kívül senki más nem mozgott a hajó fedélzetén, legfeljebb néhány sebesült vergődött a fájdalomtól.

A fedélzetre szállt katonák és matrózok java részét leverték, más részük pedig okosabbnak látta, ha inkább vízbe veti magát az ördöngős támadók elől.

Skandar Graun agyából lassan tisztult a harag. Kétségbeesetten nézett a fedélzeten szétszórtan heverő hullákra és haldoklókra.

– Elfoglaltuk a hajót – suttogta, és nem tudta, mit érezzen, diadalt-e, avagy mélységes bánatot. – Mi hárman elfoglaltuk az egész hajót...

– És még a másik kettőt is legyőztük – nevetett Ywerd kényszeredetten, és az ellenőrzésükre érkezett kétárbocosra meg a háromárbocosra mutatott, melyek már felhúzták a horgonyt, és. a kedvező szelet kihasználva elvitorlázok a kikötő felé. – Pedig én meg akartam adni magunkat...

Skandar Graun csodálkozva nézett a fiatal harcosra.

– Ha meg akartad adni magad... akkor miért kellett ezt csinálni?

Ywerd vállat vont.

– Fel akartam hívni magunkra a legmagasabbak figyelmét.

Skandar Graun tétován nézett körül az alaposan vérmocskolt hajón.

– És mit gondolsz... – kérdezte töprengve. – Szerinted sikerült felhívni magunkra a figyelmet?

Ywerd szomorkásan elvigyorodott.

– Minden bizonnyal.

A kikötő felé mutatott, amerről egy sötét folt közeledett. Aztán a foltról pillanatokon belül kiderült, hogy repülő alakok csoportja. A csoport, ahogy közeledett, egyre inkább szétnyílt, és legyezőalakban szétterülve, röpülve közeledtek nagy sebességgel az Észak búlyánya felé..

– Kik ezek? – kérdezte Skandar Graun a szemét meresztgetve. – Valami repülő harci csapat?

– Nem hinném – nevetett Ywerd erőltetetten. – Inkább úgy vélem, Tüskés Quiron védelmi különítménye, a Repülő Mágusok... Úgy látom, itt a teljes Negyedik Kör...

A félork kezdett ideges lenni.

– Én azt hittem... az otthonunkba térünk ide vissza! – korholta a társát. – Nem akartan verekedni. Te pedig megölted Ainart.

– Nem én öltem meg.

– De mégis miattad halt meg... Ha te nem szórakozol azzal a varkocsos alakkal...

Ywerd leintette.

– Csak ily módon juttathatjuk be észrevétlenül a Szigetre a Káosz Szívét. Ezek után most már egyikünket sem fognak tovább ellenőrizgetni.

– Ugyan már! – dühöngött Skandar Graun. – Mi szükség volt erre a baromságra?

Ywerd elgondolkodva nézett maga elé.

– Mark'yhennon mágusai között áruló van – sziszegte a fogai között. – Nem tudom, ki az; de hogy magas szinten van, az bizonyos. Csak egyvalakiben bízhatok, és a Káosz Szívét csak az ő kezébe adhatom, nem máséba. Megérted ezt?

A félork lehunyta a szemét.

– Emiatt kellett meghalnia Ainarnak... meg ennek a soknak itt?

– Emiatt – vágta rá Ywerd. – Ha hibázunk... és a Káosz Szíve illetéktelenek kezébe kerül... ezerszer ennyien pusztulnak el hiábavalóan.

– Ez nem mentség!

Ywerd idegesen nevetett.

– És ezt épp te mondod, a két lábon járó pestis?

– Érzéketlen állat!

– Senkinek ne áruld el, hogy a Káosz Szíve a gyomrodban van! – morogta Ywerd rezzenéstelen arccal. – Senkinek!

Skandar Graun idegesen pillantott először a szabályos fürtben repülő varázslókra, aztán a fegyverként használt asztal maradványait bámuló Hilgarra.

– Mit teszünk? – akarta tudni.

– Semmit – felelte Ywerd komoran. – Megadjuk magunkat. Tedd le a fegyvert! És te is Hilgar!

A varázslók időközben közelebb értek, körbevették a hajót, szabályos alakzatban zúdultak a hajó köré, és nem kérdeztek semmit.

Skandar Graun csak azt látta, hogy az egyikük kezéből kékes szikra pattan ki, aztán mielőtt felkiálthatott volna, elsötétült előtte minden.

 

 

11. Rossz emlékek

 

Skandar Graun álmodott. Azt álmodta, hogy verik. Mintha álmaiban a régmúlt napok szenvedései elevenedtek volna fel. Úgy érezte, mintha az agyát marcangolná valami dühös szörnyeteg, aztán lánggyökérből készült hétágú korbáccsal verték, átmenetileg megvakult, megsüketült, minden érzékét elvesztette, s közben egy mocskos képű troll ütötte-verte, ahogy csak bírta, s megpróbálta lecsavarni a fejét.

– Még jó, hogy csak álom – motyogta kissé megkönnyebbülten, amikor a troll elrepítette. Aztán teljes erőből a falnak csapódott, csak úgy nyekkent, és buzogánycsapásként találta telibe a döbbenet: ez nem álom!

A troll nyáltól csöpögő pofával rontott rá.

– Törd el a karjait! – parancsolta egy hang felülről.

Skandar Graun felpillantott. Gomirron-Rhyllan gyűlöletes képe vigyorgott rá a kínzószoba karzatáról.

Most akkor álom, vagy sem?

A troll megragadta a bal karját, és megpróbálta keresztben elroppantani felrántott térdén. Ám a félork az utolsó pillanatban megfeszítette az izmait, így legalább csont nem törött, mindössze csak annyit érzett, mintha a bal karját kitépték volna a vállából.

Felordított.

– Gomirron-Rhyllan, te rohadék!

– A karját! – kiáltotta a varázsló parancsolóan. – Hadd tanuljon tisztességet!

A troll keményen tartotta a félork bal karját, és minden erejét összeszedve hatalmas lendületet vett, hogy a térdén szétroppantsa.

Ám mielőtt megtehette volna, sercegés hallatszott, színes szikrák pattogtak, és két különös alak teleportált be a küzdőtérre. Az egyik hatalmas termetű volt, és teljesen kopasz, még a szemöldöke is hiányzott, míg a másik a derekáig sem ért, testhez simuló fekete ruhát viselt, s borzas fekete haja olyan volt, akár egy szurokba mártott szénaboglya. A magasabbik egy alabárdhoz hasonló, ám jóval rövidebb nyelű, bárdszerű fegyvert viselt a derékövébe tűzve, a kisebbik termetű alaknak pedig rúnákkal telerótt dobócsillagok lógtak dróttal az övére erősítve.

– Elég! – sziszegte a kicsi, és ujjai közül lilás szikra pattant, majd belemart a troll ágyékába. – Félre, te rusnya állat!

A troll ellökte magától a kiszolgáltatott helyzetben lévő félorkot, és vinnyogva, morogva hátrált el az aréna sarkába.

Gomirron-Rhyllan egy szökkenéssel leugrott a kínzószoba rugalmas talajára. Hosszú, fehér szakálla sálként lebegett a válla fölött, pergamenszerű, ráncos arca a szokásosnál is hullaszerűbbnek látszott.

– Mi járatban, uraim? – kérdezte tisztelettel, de nem minden él nélkül. – Talán ti is látni kívánjátok a szórakozásomat?

Skandar Graun feltérdelt, és sziszegve tapogatta a bal karját. Miután megállapította, hogy nem tört el, kezdett kissé érdeklődni a külvilág iránt, de sehogy sem értette, mi történik.

Elfogták a hajón, és ismét a bosszúálló Gomirron-Rhyllan kínzókamrájába vetették, vagy valójában ki sem került onnan, és a hadjáratot meg a többi képtelenséget. csak két verés közti tízperces szünetben álmodta...

Sem fegyver, sem mellvért nem volt nála, de még a gyűrűit is lehúzták az ujjairól. S a fejében sem lapult varázslat, mégcsak a Káosz Szava sem!

Időközben a kisebbik termetű jövevény hetykén előrelépett.

– Tudod, ki vagyok én, Gomirron? – vetette oda.

A vén varázsló elrendezte gubancos, fehér szakállát a mellkasán.

– Apró Heron, a Középső Kaszt Második Köréből – felelte. – Ki ne ismerne téged?

A keskeny arcú törpe arca élénken mozgott gondolkodás közben. Szemmel láthatóan azon tűnődött, hogy a vén varázsló sértegeti-e, vagy valóban ennyire nyájas vele. Végül egy vállvonással elvetette a témát.

– No, ha tudod, ki vagyok, azt is tudod, kit szolgálok...

Gomirron fejet hajtott.

– Mi valamennyien Feketebotos Mark'yhennon Nagyúr alázatos szolgái vagyunk...

– Valóban Feketebotos Mark'yhennon mindőnk ura, ám én Daerk Nagyúrtól kapom a közvetlen utasításokat, s Daerk most azt kívánta, haladéktalanul vigyem elé ezt a nyamvadt félvért.

Skandar Graun körülnézett. Nem látott egyetlen nyamvadt félvért sem a közelben, s ebből arra következtetett, hogy róla beszélnek.

– Hé, te... – mordult fel.

Azonban a beszélgetők ügyet sem vetettek az okvetetlenkedőre.

Gomirron-Rhyllan a fejét rázta.

– Mint bizonyára tudod, ez a gyalázatos félvér meggyilkolta a legjobb barátomat, aki hosszú éveken át volt a tanítómesteren. Hájas Gurond halála bosszúért kiált, s most végre beteljesedhet az igazság. A félvér az én foglyom.

– Tévedsz – javította ki nyeglén a kicsi. – Most már Daerk Nagyúr foglya. – Intett a nagydarab, kopasz testőrnek, hogy hozza Skandar Graunt.

Gomirront elfutotta a pulykaméreg.

– Megállj! – kiáltotta felindultan. – Még ha magasabban állsz is a Sziget hierarchiájában, Heron, más-más kasztba tartozunk, és nincs jogod elragadni tőlem a foglyomat, csak Zord Valeron vagy Bíborszemű Grianath hadúr engedélyével...

Apró Heron egy tenyérnyi, cikornyás szélű fémlapot tolt a vén varázsló képe elé.

– Felismered Bíborszemű Grianath engedélyét, Gomirron, vagy kérjem meg a Harc Kasztjának legfőbb urát, hogy személyesen könyörögjön neked a parancsa betartásáért?

Gomirron-Rhyllan csak tátogott, mint egy hal, és Apró Heron már nem foglalkozott vele tovább. A kezébe nyomta a tenyérnyi fémlapot, megfordult, a meghökkent Skandar Graunhoz és az ő csuklóját markoló kopasz testőrhöz lépett, valamit suttogott, és máris elteleportáltak.

Skandar Graun sejtette, mi következik, de a hirtelen rántásra, az elhomályosuló valóságra és a szédítő zuhanásszerű érzésre mégis hányingere támadt. Ám mielőtt behódolhatott volna a teleportálási betegségnek, már meg is érkeztek egy fényesen kivilágított és fényűzően berendezett hatalmas terembe.

Tizenhat ágú arany és ezüst kandeláberek lógtak a szerelmi jeleneteket ábrázoló freskók díszítette magas mennyezetről, és a falakat képek, míves fegyverek és páncélok díszítették.

A párnákkal ellátott kanapék és soha nem látott bársony meg selyem huzatú ülőalkalmatosságok, brokátfüggönyök és az éjkőből faragott vázú baldachinos ágy mind-mind azt sugallták, hogy valami főúri lakosztályba hozták.

– Jól van – krákogta Heron, miután körülnéztek. – Átmenetileg ez lesz a szobád, Skandar Graun. Remélem, nem fogsz hiányt szenvedni semmiben...

A félork idegesen pillantott a drága szőnyegekre, és a bársony kanapék között álló, gyümölcsökkel, italokkal és más földi javakkal megrakott aranytálcákra.

– Hogy volt ez? – dörmögte zaklatottan. – Úgy érted, hogy ebben a szobában kell várakoznom... Daerk Nagyúrra?

Apró Heron nem nevetett.

– Ez a vendéglakosztály, és te most Daerk vendége vagy. Amíg a fürdővizet előkészítik számodra, harapj pár falatot és oltsd a szomjadat tetszésed szerint. Ha bármi kell, Grogen a rendelkezésedre áll. Nos, én most távozok...

– Várj! – nyelt egyet Skandar Graun. – Azt akarod mondani, hogy ez a díszes terem itt... az én szobám?

– Ha nem tetszik neked, választhatunk egy előkellőbbet is... Grogen! Kövesd az utasításait!

A hatalmas termetű, kopasz testőr bólintott, és Skandar Graun felé biccentett.

– Állok rendelkezésére, uram.

A félork hitetlenkedve nézett egyikről a másikra.

– Mi van itt? Hát mindnyájan megőrültetek? Vagy ez Gomirron-Rhyllan egyik újabb lelki kínzása?

Apró Heron nemet intett a fejével.

– A kínzattatásaid véget értek, jó Skandar Graun, csakúgy, mint a küldetésed, melyet minden elvárásunkon felül teljesítettél. Gazdagság és pompa lesz a jutalmad. Magas pozíció vár rád a Középső Kasztnál, Daerk szolgálatában... Ylmor testőrségében.

– Ylmor? – Skandar Graunban csak most tudatosult, miről is lehet szó.

Azonban Apró Heron nem várta meg, amíg a félork befejezi tűnődését. Búcsúzásképpen odabiccentett, után kimondta a varázsszót, és elteleportált.

Skandar Graun bután nézett arra a helyre, ahol egy pillanattal előbb még az apró termetű varázsló állt.

– Utánanézek a fürdővizének, uram – készségeskedett a hatalmas termetű Grogen, és máris indult. Ám az ajtóból mosolyogva visszafordult. – Apropó... meg szabad érdeklődnöm, milyen fürdetőnőket parancsol, uram? Ember asszonyokat, orkokat, vagy esetleg másféléket? Vöröseket, feketéket, szőkéket, barnákat?

Skandar Graun nagyot nyelt.

– Miért, lehet válogatni?

 

 

12. Ylmor

 

Skandar Graun jóllakottan, megfürödve és elégedetten hevert a pamlagon, miután egy jót szundított, és várta, hogy bármelyik pillanatban véget ér az álom, melyet Gomirron-Rhyllan kínzókamrájában álmodort két kiadós pofon között, ám a süppedő bútor igencsak valóságosnak tűnt.

Lehet, hogy a dolgok végül mégis jóra fordulnak?

Skandar Graun ezen töprengve már-már ismét elszundított, amikor kopogás nélkül nyílt az ajtó, és királyi pompába öltözve Ywerd sétált be rajta. Intett két kísérőjének, és azok fegyverrel a kézben megálltak kinn a folyosón.

Skandar Graun úgy pattant fel, mintha lerúgták volna a puha pamlagról.

– Ywerd! – kiáltotta.

A fiatal harcos megfordult, és sanda mosollyal körülnézett.

– Ywerd? – csodálkozott játékosan felhúzott szemöldökkel. – Ki az? Te most Ylmorral beszélsz.

A fiatal harcos igen kivirult és felfrissült az utóbbi időben, és szemmel láthatóan olyan fergeteges jókedv kerítette hatalmába, hogy alig fért a bőrébe.

Makulátlan tisztaságú, lángvörös bársonyköpenyt viselt, melyet aranyszálakkal kivarrt rajzolatok díszítettek, s aranyozott mellvértje úgy ragyogott, hogy Skandar Graun meglátta benne saját tükörképét: egy nyúzott, elgyötört, megkínzott ork-ember pofát.

– Yvorlra! – morogta. – Mit, műveltek velem?

– No igen – nevetett Ywerd. – Elég rossz bőrben vagy. Nem bírod a hosszú rabságot, mi?

Skandar Graun kedvetlenül nézegette saját kedvetlen képét.

– Vajon hány hónapon át sínylődtem Gomirron-Rhyllan börtönében?

Ywerd a homlokát ráncolva töprengett a kérdésen.

– Hát, bizony nem csekély időn át kínoztak, barátom – motyogta. – Kész csoda, hogy élve megúsztad...

Skandar Graunt súlyos lelki görcsök szorongatták.

– Mennyi ideig kínoztak? – suttogta. – Hetekig? Hónapokig?

Ywerd sóhajtott.

– Teljes huszonkét percig – ismerte be.

A félork felkapta a fejét. – Mi?

– Teljes huszonkét percig! – ismételte Ywerd, és pajtáskodva hátba verte a megszeppent társát. – Huszonkét percig!

– Én huszonkét évnek éreztem – dörmögte Skandar Graun. Aztán a gondolatai azonnal óriási hitvesére terelődtek. – Hilgar... jól van? Nem esett baja?

Ywerd csillogó szemmel nézett rá.

– Lefialt.

Skandar Graun felpattant ültéből.

– Micsoda? Hilgar megellett?

– Ja. Három fiút, két kislányt meg nyolc kismalacot...

A félork úgy érezte, menten megfullad.

– Mi... Mit beszélsz? Malacokat?

Ywerd ismét hátba vágta.

– Dehogy. Csak vicceltem.

Skandar Graun csúnya pillantást vetett a vigyorgó fiatalemberre.

– Ostoba vicceid vannak.

– Hilgarnak semmi baja. Most éppen alszik. A bábaasszony szerint most már bármelyik órában megindulhat a szülés.

– Szóval még nem ellett meg?

Ywerd nevetett.

– Mondtam, hogy csak vicceltem.

A félork végignézett a derűs képű harcoson.

– Mitől van ilyen fene jó kedved?

– Mitől ne lenne! – rikkantotta Ywerd. – Győztünk, Skandar Graun, győztünk! A tervünk sikerrel járt, a kezünkben a Káosz Szívével diadalmasan visszatértünk Yennon Szigetére.

– Nem a kezünkben – dörmögte a félork morózusan, és a gyomrában lapuló rubinra gondolt –, és nem „visszatértünk”, hanem becipeltek bennünket a szigetre... és gyanítom, nem nyújthattunk valami diadalmas látványt.

– Most mit morogsz? – nevetett Ywerd. – Minden a lehető legjobban alakult.

– Számodra – dörmögte a félork. – De a Káosz Szíve még a gyomromban van... és ha kiadni is olyan gyötrelmesen nehéz lesz, mint lenyelni, az én kínzattatásaim még nem értek véget...

– Ne aggódj! – röhögött Ywerd. – Míg aludtál, Heron kiszedte a testedből a követ. Észre sem vetted.

Skandar Graun zavart képet vágva megtapogatta először a gyomrát, majd gyanakodva a végbélnyílását, de nem érzett semmi gyanúsat.

– Igaz, a figyelemfelhívással kissé túllőttünk a célon – folytatta Ywerd –, de végül is eredményes volt. Miután behoztak, téged elragadott a bosszúszomjas GomirronRhyllan, engem viszont egyenesen Tüskés Quironhoz cipeltek, és onnan már csak egy lépés volt; hogy maga Csuklyás Mirigorn foglalkozzon velem, a Védelem Kasztjának Nagyura. S az alaposan megalázott, bosszúszomjas Albrecht barátunk árulkodásának köszönhetően öt percen belül már Daerk elé kerültem. Ettől kezdve tudtam, hogy nyert ügyem van. Azonnal érted küldettem Heront. S hallom, még épp időben...

– No igen – motyogta Skandar Graun gorombán –, egy baromi troll épp tűzifának nézte a karomat. Még most is alig tudom mozgatni.

– De most már nem eshet bajunk! – újongott Ywerd. – Yennon Szigetén vagyunk, átadtuk Daerknak a Káosz Szívét, és az Első Két Kör Tanácsa épp most tárgyalja meg a procedúra lefolyásának menetét, mellyel kiszabadíthatjuk apámat! Sikerült, Skandar Graun, sikerült!

A félork fancsali képet vágott.

– Nekünk igen... de vajon sikerült-e Ainarnak?

Ywerd jókedvét még a boszorkány nevének említése sem tudta elrontani.

– A Zöld Boszorkány már akkor halálra ítéltetett, amikor a Zöld Úrnő kijelölte a szolgálatunkra – felelte. – A kérdés csak az volt, mikor éri utol a végzet. Rá kellett terelnem a gyanút, különben Albrecht ol Bracht testőrei bennünket szúrkáltak volna össze a nyilaikkal.

Skandar Graun sóhajtott.

– Lemészároltuk az egész hajót – kesergett. – Ártatlanok tömegét. Hát miféle alakok vagyunk mi, hogy ilyesmire vetemedünk?

– Nem az egész legénységet – tréfálkozott Ywerd. – Sokan a vízbe ugráltak.

A félork ismét érezte azt az iszonytató lelki fáradtságot, melyet a hosszú tengeri út során nem bírt kipihenni.

– Két lábon járó pestis vagyok – motyogta. – De tehozzád képest egy ártatlan szűzleányka...

Ywerd érezte, hogy a társa a lelke mélyéről beszél, s rosszul estek neki a keserű szavak.

– Én nem érzek bűntudatot – mondta. – Mert tudom, hogy mit miért cselekedtem. Nem éreztem lelkifurdalást akkor sem, amikor egy nagyobb ügy érdekében színleg elárultam a hadjáratot, és ezzel százak halálát okoztam. Mert ha én ezt nem teszem, nem százak, hanem milliók pusztultak volna el. S ha a hajón... másképp cselekszem, tekintettel vagyok Ainar életére... vagy a matrózok és a katonák életére... s az én hibámból a Káosz Szíve illetéktelenek kezébe kerül... nem, erre gondolni sem tudok, hány millióan pusztultak volna el kegyetlen körülmények között...

– De nem az én buzogányomtól – morogta Skandar Graun. – És nem is a te kardodtól.

Ywerd összevonta a szemöldökét.

– Te meggárgyultál – jelentette ki komolyan. – Mi a különbség, ha te ítélsz valakit halálra, vagy saját kezűleg ölöd meg az illetőt? Hogy te csapod fejbe a láncos buzogányoddal, vagy Hilgarral loccsanttatod ki az agyvelejét? Mindenképpen te vagy a gyilkos.

Skandar Graun erre nem felelt.

– Hol van Hilgar? – kérdezte.

Ywerd merőn nézte a morózus félorkot.

– Nem tartozok számadással feléd a viselt dolgaimról – mondta lassan, vontatottan –, de úgy érzem, a közösen kiontott vér kötelez arra, hogy megpróbáljam megértetni veled az indítékaimat.

Skandar Graun sóhajtott.

– Zárjuk le a témát. Tégy, amit akarsz! Gyilkolj csak kedvedre, de engem hagyj ki belőle!

Ywerd keserűen felnevetett.

– Te mindig is ilyen lökött voltál!

– És tartsd meg a véleményedet is – morogta a félork. – Azt hiszed, bántatlanul sértegethetsz? Ezt hitte egykor Nicolaus is...

Ywerd ismét nevetett.

– Mármint az a druida, akinek orvul kiloccsantottad az agyvelejét?

– Orvul? – horkant fel sértetten Skandar Graun. – Nyílt párviadal volt. Vagy ő, vagy én! Ha nem sikerült volna a mozdulatlanság varázsom, komoly csetepatéra számíthattam volna!

– Mindegy – legyintett Ywerd. – Nem akarok előtted magyarázkodni, Skandar Graun, de azt tudnod kell, hogy amikor valaki magasabb érdekek szerint cselekszik, nem lehet tekintettel a kisebb érdekekre. És amit én most teszek, az talán az évszázad legjelentősebb tette...

– Mármint az apád kiszabadítása?

– Többről van itt szó...

Skandar Graun sunyi pillantást vetett rá.

– Alkut kötöttél a Zöld Úrnővel – dörmögte –, eladtad neki a lelkedet. Te magad mondtad.

Ywerd flegmán elvigyorodott.

– Ezt, ugye, nem akarod még egyszer hangosan elismételni?

– Miért, ha elismétlem, megölsz?

Ywerd szája sarka megrándult.

– Ne mondd ki még egyszer!

Skandar Graun fürkészőn nézte a kiismerhetetlenül mosolygó fiatalembert.

– Mire készülsz, már megint, Ywerd? – kérdezte gorombán. – Kit árulsz el már megint? Ezúttal a Rend híveit a Zöld Úrnőnek... hogy aztán majd a Zöld úrnőt is eláruld? Meddig akarod még folytatni a gyalázatos árulásaidat?

Ywerd egész testében megfeszült.

– Elég! – sziszegte. – Ha tudnád az értelmét annak, amivel gyanúsítasz, letérdelnél előttem, és a kezemet csókolgatnád, hogy bocsássak meg neked a gyanúsítgatásaidért!

– Csinálj, amit akarsz! – sóhajtott Skandar Graun. – Engem már nem érdekel! Mondd meg, hol találom Hilgart, aztán menj a fenébe és áruld el azt, akit akarsz!

Ywerd megrándult, a keze Timakrisz markolatára szorult, de aztán az ujjai mégis elernyedtek.

– Ostoba barom vagy te, Skandar Graun, mint ahogy mindig is sejtettem – sziszegte a fogai között. – Kár volt annyit fáradoznom a megmentésedért.

– Kár volt annyit fáradoznod a bajba keverésemért – helyesbített a félork. – De hogy többet nem ugrálok neked, arra mérget vehetsz!

Ywerd vállat vont.

– Te ostobább vagy, mint aminek képzeltelek!

Skandar Graun nagyot nyelt.

– Yennon Szigetén tiltott dolog a verekedés, de ha még egy sértést...

Ywerd legyintett, és elfordult.

– Végeztem veled, félvér. – Az ajtóhoz sietett, megfogta a kilincset, kinyitotta a bronzveretes alkotmányt, ám mielőtt kilépett volna, még visszafordult. – Tulajdonképpen azért jöttem, hogy meginvitáljalak apám kiszabadítási szertartására. Ha a Tanács másképp nem dönt, a mágikus procedúrára másfél órán belül sor fog kerülni. Ha érdekel... ha akarsz olyasminek szervtanúja lenni, amiről életed végéig legendázhatsz az unokáidnak... engedélyezem, hogy jelen legyél...

 

 

13. A szertartás

 

Skandar Graun elhatározta, hogy nem foglalkozik többé Ywerddel, és nem megy el a nevezetesnek ígérkező szertartásra sem. Grogen vezetésével átsétált Hilgar szobájába, és hosszú perceken át értelmes csevelyeket váltottak.

– Hamarosan megszülsz?

– Hö?

– Azt mondják, megszülsz – ismételte valamivel hangosabban Skandar Graun.

Hilgar sehogy sem értette, miről van szó.

– Megfialsz, megellesz – próbálta magyarázni a félork, és az óriásasszony szemében végre megértés csillant.

– Aha.

– Hogy fogják hívni? – motyogta a félork.

– Skangar.

– Ezek szerint fiú lesz?

– Öhö.

– Honnan tudod?

Hilgar megpaskolta a pocakját.

– Itt benn van.

– Azt tudom... De honnan veszed, hogy fiú lesz?

Hilgar a fejét rázta.

– Nem én, a bába.

– A bába mondta, hogy fiú lesz?

– Nem. A bába veszi.

Skandar Graun kezdett ideges lenni.

– Mit vesz a bába?

– Ki.

– Hogy-hogy ki? Hát a bába. Mit vesz a bába?

– Fiút.

A félork úgy érezte, szétmegy a feje ettől a társalgástól. Akaratlanul is megemelte a hangját.

– No... még egyszer! Mit vesz, a bába? És honnan veszi, amit vesz?

– Ki – felelte Hilgar. – Fiút.

Skandar Graun sóhajtott.

– Ne kezdd még egyszer! – könyörgött. – Csak azt mondd meg, mit vesz a bába és honnan, a hétszentségit az ostoba fejednek!

– Mi bajod? – hörrent fel Hilgar. – Már mondtam. A bába veszi. Ki. A hasamból. A gyereket. Nem érted?

Skandar Graun egy pillanatra behunyta a szemét, mert úgy érezte, ha ezt nem teszi, itt neki perceken belül törni-zúznia kell. És az nem ajánlatos ha egy szülni készülő óriásasszony van a közelben. Mert az asszony esetleg feldühödik.

– De honnan veszed... – ordította, aztán helyesbítette magát –, honnan tudod, hogy fiú lesz?

Hilgar ezen elgondolkodott.

– Peltár mondta.

Skandar Graun megrándult.

– Peltár?

– Ő mondta – bólogatott busa fejével az óriásasszony, és a félorknak az az érzése támadt, hogy a borzas fej rögvest leesik a bikanyakról. – Peltár mondta, hogy Hilgar megfojtja majd fiát...

A félork megborzongott e szavak hallatán, és ismét eszébe jutott az a már-már csaknem elfeledett legenda, mely szerint az ő fiát a saját anyjának kell megfojtania, különben a gyermek hatalmas veszélyt hozhat a Rend erőire.

– Te... meg akarod ölni... Skangart? – kérdezte fenyegetően.

Hilgar nagyon csúnyán nézett rá.

– Nem! De Peltár mondta... fiú lesz.

Skandar Graun nem folytatta tovább a kínos témát, de baljós érzések telepedtek meg a szívében, és akaratlanul is eszébe jutott Peltár mesterkedése és eszébe jutottak a szerencsétlen sorsú Ainar komor jóslatai.

Keserű sors vár Yennon Szigetének lakóira!

Csak egy pillanatba tellett, és rádöbbent. Kívülről a Sziget bevehetetlen, de belülről sebezhető.- mivel ellenségnek lehetetlen bejutni, csak a Rend híveinek.

És az árulóknak!

Ywerd!

Skandar Graun felpattant, és köszönés nélkül az ajtó felé sietett.

– Hova mégy? – hördült fel sebzetten Hilgar. – Fogjad a kezem!

A félork visszasietett, és biztatóan úgy megszorította a verejtékben úszó óriásasszony kezét, hogy az ujjpercei kifehéredtek.

– El kell mennem!

– Fogjad a kezem! – morogta határozottan Hilgar, s ez alkalommal puszta szeretetből ő szorította meg úgy a félork kezét, hogy még Skandar Graun fájdalmas üvöltésén keresztül is tisztán hallani lehetett a csontok recsegését. – Itt maradj!

Skandar Graun már-már pofon vágta hitvesét a szabad bal kezével, ám eszébe jutott, hogy mit művelt azzal a karjával a troll, és nem akart újabb fájdalmat magának. Meg aztán minek adjon az ember úgy pofont az asszonyának, ha tudja, hogy háromszorosan kapja vissza.

Hilgar teste görcsbe rándult, és az asszony elengedte a félork kezét.

A közelben megjelent a bába.

– Jön a kisbaba – kiáltotta. – Félre innen, férfinép!

Az egyetlen jelenlévő férfinép, nevezetesen Skandar Graun örömmel fogadta, hogy megszabadult hitvese csontropogtató kedveskedéséből.

– Kisbaba? – nevetett jogos atyai büszkeséggel. – Akkora lesz, mint egy ló!

– Rögtön elfolyik a magzatvíz! – közölte tényszerűen a bibircsókos képű bábaasszony, és mivel óriásasszonyról volt szó, máris ordibálni kezdett. – Vödröt! Vödröt, mielőtt úszni kezd a szoba!

Hilgar fájdalmasan felnyögött, és Skandar Graun a bába biztatására némi lelkifurdalással kihátrált a szülőszobából.

A folyosón Grogen rohant felé hatalmas léptekkel egy aranyos mellvértet és egy buzogányt cipelve az ölében.

– Uram! – kiáltotta már messziről. – Gyorsan öltözz! Rögtön indul a menet!

A félork a körmét rágta.

– Hilgar mindjárt megszül!

– Nem számít! – harsogta idegesen a kopasz fickó. – Daerk Nagyúr ragaszkodik a jelenlétedhez!

– Amúgy is menni akartam – morogta Skandar Graun, mert arra gondolt, hogy Ywerd mellett kell lennie, hogy időben megakadályozhassa az árulást, ha a sejtései beigazolódnak. Nem hagyhatja, hogy egy áruló miatt újabb zűrzavar bolygassa meg az immár békésnek tűnő életet.

Sietve belebújt a mellvértbe. És amíg Grogen a csatokkal bajlódott, ő próbaképpen suhintott egyet-kettőt a kapott díszes buzogánnyal.

– Ez nem az én fegyverem... bár nem rossz...

A félork Grogen vezetésével futva közlekedett a folyosókon, és eszébe jutott az a sok-sok hónappal ezelőtti incidens, amikor a Limbóról az erődítménybe teleportálva Yvorl nevével az ajkán rohangált ugyanezen folyosókon.

Kirohantak a szállást adó palotából, és kertek, kőből épített falak között kanyarogtak. Eleinte felfelé haladtak, de aztán Skandar Graun legnagyobb meglepetésére a sziget déli pereme felé fordultak.

– Lefelé? – kiáltotta. – Nem a Fekete Toronyhoz megyünk?

Grogen tudálékosan vigyorgott.

– Ki mondta, hogy nem oda megyünk?

– De a Torony a sziget csúcsán van, mi meg lefelé megyünk!

– Nem mindig az egyenes út a legrövidebb – nevetett Grogen. – Tudod, uram, a Torony tövében szabadon mászkáló ghouloknak és zombiknak nem egyszerű megmagyarázni, hogy miféle szándékkal közeledünk.

Berohantak egy dupla csúcsos Yennon-templomba, és az őrt álló katonák és papok vizslató pillantásai alatt megkerülték az oltárt, s egy fülkébe kerültek.

Egy fekete csuhás pap toppant eléjük a sötétből természetellenesen vörösen lobogó lángú fáklyával a kezében.

– Állj! Ne tovább!

Grogen felmutatta a tenyerét.

– Daerk parancsára – lihegte.

A pap durván megragadta a testőr kezét, és belenyomta a vörös lángok közé. Grogen meg se rezzent. A pap pár másodperc után eltolta a sértetlen kezet, és Skandar Graun jobbja után nyúlt.

– Most te!

A félork gyanította, hogy egyfajta ellenőrzésről van szó, és nem makacskodott. A kezének nem ártottak a vörös lángok, csak furcsa cirógatást érzett.

A következő pillanatban a pap félreállt az útjukból.

– Mehettek!

Keskeny fokú, kopott lépcsőn siettek le, bár itt már nem rohantak, valamivel óvatosabban közlekedtek, mint a felszínen.

Bűzös, penészes szag áramlott az orrukba. Skandar Graun gyanakodva hörrent fel.

– Biztos, hogy nem ez a folyosó a ghoulok tanyája?

– A legősibb kazamaták – suttogta Grogen megilletődötten lehalkítva a hangját. – Igen ritkán használják.

A félork befogta érzékeny szaglószervét.

– És összeköttetésben van a pöcegödrökkel?

– Ősi mérges gázok maradványai – magyarázta Grogen amikkel egykor Feketebotos Nagyurunk elárasztotta e föld alatti járatokat.

– Ez remek! – dörmögte Skandar Graun. – Remélem, nem túl gyakran csinál ilyet a főnök úr!

– Csak minden szökő évezredben – felelte talányosan Grogen, és vihogott saját humorán.

A járat sokáig vízszintesen haladt, aztán enyhén emelkedett, majd pedig lejteni kezdett.

– Mi ez? Valami vicc? – morogta Skandar Graun, és az elmaradt kereszteződések felé pillantgatott. – Biztos, hogy jó irányba jövünk, Grogen?

– A jelet követem – felelte a fickó, és a talajra mutatott, de a félork semmit sem látott a sötét kövön.

Azonban hamarosan több ember lépteinek zaja visszhangzott feléjük elölről.

– Rögtön utolérjük a menetet – lihegte Grogen.

– Menetet? – lihegte vissza Skandar Graun. – Miféle menetet?

– Itt van mindenki, aki számít – magyarázta a kopasz testőr. – Daerk Nagyúr, Csuklyás Mirigorn Nagyúr, Bíborszemű Grianath Nagyúr... és szinte minden jelentős személyiség a Második és a Harmadik Körből... Mindenki jelen akar lenni ezen a nem mindennapi eseményen. Sőt, még a varázslóiskola legkiválóbb hallgatói is engedélyt kaptak...

– Ez remek – morogta Skandar Graun –, akkora lesz a tömeg, hogy semmit sem fogunk látni.

Grogen nevetett.

– Nem is a látvány a lényeg. Maga a tudat, hogy ott lehetünk ennyi legendás híresség körében.

Skandar Graunnak eszébe jutott valami.

– És Mark'yhennon? Ő nem lesz jelen?

Grogen idegesen pillantott a félorkra.

– Mármint Mark'yhennon Nagyúr? – Külön kihangsúlyozta a „nagyúr” szót. – Nem hiszem. Ki tudja, merre jár és mivel foglalkozik a mi hatalmas urunk?

A folyosó élesen elkanyarodott, és a szembántó félhomályt követően most valamivel világosabb lett. Egy vasajtó zárta el a további utat, mely előtt a járat kiszélesedett, és tucatnyi irányban futott el a sötétségbe. A viszonylagos világosságot az szolgáltatta, hogy a vasajtón most léptek be a nevezetes menet utolsó tagjai, és a fáklyáik fénye még visszavetődött az előtérbe, ahol két merev alak álldogált.

– Gyerünk! – sürgette Grogen. – Még lekéssük a műsort!

Skandar Graun kimeresztette a szemét az egyik nyugodtan álldogáló alak láttán, és felordított.

– Ez nem lehet! – Úgy torpant meg futtában, mintha a földbe gyökerezett volna a lába.

– Mi bajod? – nógatta Grogen.

– Az ott...

– Két lich. Halálontúli varázslók... olyan élőhalott-félék, csak sokkal hatalmasabbak...

– De az ott...

– Ne félj, nem bántanak! – nyugtatta Grogen. – Csak őrt állnak a Toronykapu előtt.

– De az ott Hájas Gurond, akit én öltem meg! – sikoltotta a félork iszonyodva, és egész testében megremegett. Grogen csodálkozva nézte a félorkot, de nem tett megjegyzést.

– Nem emlékszik arra, hogy mi okozta a vesztét – morogta.

Skandar Graun gyanakodva nézte a megránduló, kövérkés élőhalottat, aminek a szeme helyén rosszindulatú vörös izzás parázslott.

– Ez egészen biztos?

– Vagy ha mégis... – kezdte elbizonytalanodva Grogen –, a jelenlegi állapotában már túlteszi magát a bosszúállás földhözragadt gondolatán.

Skandar Graun idegesen szorongatta a buzogánya nyelét, de nem akart lemaradni.

A két élőhalott varázsló parázsló szemekkel figyelte minden mozdulatukat. A néhai Hájas Gurond felemelte oszlásnak indult kezét, melyből itt-ott kilátszottak ujjcsontjai, és a közéledő félorkra mutatott.

– Te!

Skandar Graun megmakacsolta magát, és kissé megemelte a buzogányát.

– Ismered ezt?

– Ezt a fegyvert nem – felelte monoton, színtelen hangon az élőhalott –, de arra emlékszek, hogy hasonló fegyverrel öltél meg.

– Mit akarsz tőlem? – morogta fenyegetően a félork.

Hájas Gurond egykori porhüvelye ismét feléje bökött undorító kezével.

– Te... mehetsz...

– Te pedig... kint maradsz! – mutatott a másik lich a vigyorgó Grogenre. – Itt fogsz vámi!

Grogen arcáról lehervadt a vigyor, de meg sem próbált ellenkezni a Toronykapu élőhalott őreivel.

Skandar Graun le nem véve a tekintetét Hájas Gurond oszlásnak indult képéről, becsusszant a kapun, és valami hihetetlen lelki hideghullám söpört végig rajta, mintha minden egyes sejtje egy szemvillanás alatt megfagyott volna.

– Yvorl redves farkára! – káromkodott idegességében, mert azt hitte, a lich támadta meg valami ármányos varázslattal.

Az előtte haladó menetből fél tucatnyi szempár fordult felé álmélkodva. A hátul haladók közül egy legalább százötven kilós, bíborköpenyes, ezüst hajú, pocakos, testes férfi villantotta rá a szemét. És ez a szem veszedelmesen és lehetetlenül bíborszínben villódzott.

– Yvorl nevét veszed az ajkadra ezen a szent helyen, te hitvány? – sziszegte a roppant testű férfi, és Skandar Graun megborzongott a bíborszínű szemekből áradó heves gyűlöletre. – Ki vagy te? És mit keresel itt?

– Én...

Egy ismerős alak tűnt fel a fáklyákat cipelő szolgák között. Két méternél jóval magasabb lehetett, de egyértelműen ember volt, nem az idomtalan óriásfajba tartozott. Cölöpszerű lábain éjfekete bőrnadrág feszült, s vasalt csizmás lábfeje még e roppant méretű testhez képest is gigászinak tűnt. Ujjatlan bőrzekét viselt, melynek nyaki kivágásán fekete szőr kunkorodott elő dzsungelszerű sűrűségben. Szögletes állát kékesfekete borosta borította, vaskos ajkai közül káprázatosan fehér és idegesítően hegyes fogak villantak elő, s sunyi, gyanakvó ábrázatának hatását csak növelte csőrszerű orra és ferde vágású szeme.

Skandar Graun egyszer már találkozott vele Yennon Szigetén.

Zord Valeron, a néhai Peltár felettese volt a Második Körben.

– Skandar Graun – recsegte Valeron a bíborszemű alak felé. – Renegát Yvorl-hívő harcos-pap. Daerk és Ylmor pártfogoltja.

Bíborszemű Grianath – mert hiszen ki másnak lehetett volna ilyen veszedelmes tekintetű, bíborszínű szeme – alaposan szemügyre vette az egyik lábáról a másikra álló félorkot. Ki tudja, mi okból, egy szemvillanás alatt megenyhült.

– Tiszteljük a hősi múltat! – korholta Skandar Graunt. – Ne ejtsünk ki nem idevaló neveket!

Ezzel elfordult, és hatalmas testét meglepő könnyedséggel mozgatva lesietett a lépcsőn. Azonban Zord Valeron még maradt.

– Nem hittem volna, hogy újra látlak, félvér – közölte nevéhez illő zordsággal. – Holnap reggel hívatni foglak, és hosszasan elbeszélgetünk!

Skandar Graun nem is mondhatott volna mást, csak amit e határozott kijelentésre lehetett.

– Úgy lesz.

Zord Valeron szeme dühösen megvillant.

– Így mondd! „Úgy lesz, uram”!

– Úgy lesz, uram – morogta a félork.

– A szertartás – folytatta Valeron – hamarosan kezdetét veszi. Gyere velem!

Máris megindult, és a félork illő távolságból követte lefelé a lépcsőfokokon. Számos fiatalabb varázslótanoncot és alabárdos, számszeríjas testőrt hagytak maguk mögött, akik tiszteletteljesen nyitottak utat előttük.

Különböző díszítésű boltívek alatt haladuk át, és a felsorakozott papok és druidák, akik elhátráltak előlük, tiszteletteljesen üdvözölték Valeront, és gyanakvó tekintettel méregették a nagy hős nyomában lépkedő, mogorva félorkot.

A lépcső jobbra fordult, és az iszamos kőkorlát mellett felsorakozó fáklyahordozók feje fölött egy nagyobb terem körvonalai bontakoztak ki az érkezők szeme előtt.

Skandar Graun komoran meredt a fáklyák füstös fényében a lépcső aljára, ahol a sötét alakok álldogáltak. Egy lángokat okádó sárkányokat formázó boltívnél Zord Valeron egy intéssel megállásra késztette a félorkot, míg ő maga nyugodtan lépkedett tovább.

Odalenn a lépcső alján a kőbe vájt keskeny lejáró szabálytalan alakú barlanggá szélesedett, s a további utat karnyi vastag acélrudakból álló rács zárta el. E rács előtt sorakozott fel az az öt sötét alak, akikhez épp most Bíborszemű Grianath és a pompás vörös köpenyt viselő Ywerd is csatlakoztak.

Skandar Graun bárhogy meresztette is a szemét, nem nagyon tudta megállapítani, kik álldogálhattak ott lenn, legfeljebb gyanította, hogy az a sötét csuklyás alak Mirigorn, a renegát druida lehet, s az a másik, teljesen fekete köntösű férfi a bottal a kezében pedig... Daerk Nagyúr.

Ez a fenyegető külsejű alak a páros érkeztére megfordult, s kezét Ywerd felé nyújtotta.

– A varázsszert, Ywerd!

A fiatal harcos átnyújtotta a Káosz Szívét, s a diónyi rubin drágakő alig érintette az aszott kezeket, felragyogott, s vérszínű fényességbe borította a barlangot.

Skandar Graun csak most látta, hogy a rácsokon túl, alig öt méternyire egy homályos üvegfal emelkedik, melyben parányi alakok mocorognak a vörös ragyogásban. Patkányok?

– Felismered apádat ezen formájában? – kérdezte a fekete köntösű férfi Ywerdtől, s az üvegfal felé intett.

Az ifjú harcos közelebb lépett a rácshoz, hosszan szemlélte a patkányokat, majd lemondóan a fejét rázta.

– Legyen hát! – bólintott a fekete köntösű, és egészen a rács elé lépett. – Akkor találomra élesztjük fel őket. Tizenhét féreg mászkál itt. Egyiket a másik után próbáljuk. Apádat kihozzuk, a többit pedig visszaváltoztatjuk patkány alakba. Feketebotos Mark'yhennon nevében...

– Megállj! – vágott közbe reszelős hangon Csuklyás Mirigorn. – Nem veszélyes dolog megszüntetni a folyamatos fenntartó mágiát e teremtmények fölül, akik valamennyien Nagy Mestereink veszett ellenségei voltak? Hogyan szállunk majd szembe olyanokkal, akiket maga a nagy Mark'yhennon is csak nehezen kényszerített jelen formájukba? Mi lesz, ha bármelyik is elszabadul?

A fekete köntösű férfi biccentett.

– A veszély fennáll, elismerem, ám a tét oly nagy, hogy a kockázatot vállalnunk kell. Mindamellett... bár a patkányok fölül a fenntartó és a varázslat-leszorító mágiát egy rövid időre megszüntetjük, ezek, akik talán évszázadok óta raboskodnak itt ebben az undorító formában, s meglehet, milliószor próbálkoztak már kitörni... hasztalanul... valószínűleg észre sem veszik a kínálkozó lehetőséget. Másrészt... amennyiben valamelyikük nem azonosult volna már maradandóan a patkány léttel s nem tompult volna még el annyira, hogy örökre lemondjon a menekülésről... azok esélye sem túl számottevő.

Mirigorn vállat vont.

– Meglehet. Ám melyikünk képes kiszámítani a kiszámíthatatlant?

A lépcsőn sorakozó varázslók, papok és varázstanoncok körében halk morajlás kélt erre a megjegyzésre. Skandar Graun csodálkozva nézett körül. Nem tudhatta, hogy a renegát druida cinikus módon épp egykori mesterétől, a Zöld Úrnőtől idézett.

– Mint tudjuk – folytatta Daerk, a fekete köntösű alak rendíthetetlenül –, a börtönt acélüvegfal védi, mely ellenáll mindennemű ütésnek, zúzásnak, törésnek, s dacol minden fegyverrel, nem zúzhatja be sem tűzgolyó, sem villám, sem más romboló mágia. Úgy alkották meg, hogy ne hasson rá a dezintegrálás, ne lehessen porrá omlatni, s mellesleg kimondójára verjen vissza minden támadó jellegű mágiát. Az egyetlen nyílást, mely egyirányú... vagyis kizárólag befelé vezet, maga a mi Nagy Mesterünk látta el önkezűleg halálmágiával, őrületmágiával s mindenféle halálontúli-, éteri- és külső dimenzióbeli lényt szertefoszlató mágiával. E kapu külön pusztítóvarázst rejt a mentális erővel rendelkezők és szládok ellen. Még egy isten, még maga Mark'yhennon sem lenne képes keresztülhatolni rajta...

– Bocsáss meg okvetetlenkedésemért, Daerk, de...

– Az acélüveg beépített mágiája mindenféle teleportálás, telekinézis és dimenzióváltás ellen véd, s a legcsekélyebb mágikus jelre, mely belülről sugárzik, azonnal visszaállítja a varázslatblokkoló hatását. Ám ha... pusztán a feltételezés kedvéért jegyzem meg... ha akadna olyan fogoly, mely mindezen védelmeken képes lenne valahogy átverekedni magát... ismétlem, pusztán a feltételezés kedvéért, hiszen ilyen lény nem létezhet... nos, itt állunk mi, Yennon Szigetének leghatalmasabb varázslói, az Első és a Második Kör beavatottjai, a legmagasabb szintű pentagrammákkal védve, összes védőmágiánkat magunkra öltve, s pusztító varázslatokkal felszerelkezve... Még maga Yvorl sem lenne képes ellenállni nekünk!

Mirigorn bólintott, és sunyi, fekete arcán félmosoly villant a rubintos ragyogásban, s ez a fény egyszerre tette nagyon is emberivé és ugyanakkor megmagyarázhatatlanul idegenné.

– Igazat adok néked, Daerk Nagyúr, s minden védelmi mágiámmal támogatni fogom cselekedetedet... a háttérből. Kezdd, ha kívánod, én elfoglalom megfelelő pozíciómat!

Mirigorn az arcába húzta a csuklyáját, a következő pillanatban egy halk pukkanással eltűnt, és a Skandar Graun előtti lépcsőfokon jelent meg.

Daerk maga mellé intette Bíborszemű Grianathot, és magasra tartotta a vérvörösen lüktető rubint. Tekintetét az egyik elkülönülő patkányra vetette.

– Feketebotos Mark'yhennon nevében parancsolom, légy az, aki voltál! – A Káosz Szíve nagyot lobbant, mintha lángok csaptak volna ki belőle.

Még a homályos acélüvegen át is jól látszott, ahogy a patkány körvonalait bíborszínű fény veszi körül, s a következő pillanatban a rágcsáló helyén egy magas, izmos, fekete hajú fiatalember egyenesedett fel; fekete szeme zavartan villogott ide-oda.

Daerk Ywerd felé fordult. A fiatal harcos a fejét rázta.

– Apám jóval idősebb.

– Galmorg! – kiáltotta Grianathl. – Igen, emlékszem! A vakmerő tolvaj, aki másfél évszázada arcátlanul behatolt Yennon Szigetére...

– Irgalom! – vinnyogta a fiatalember egész testében remegve. – Kegyelem szerencsétlen személyemnek...

– Patkány voltál, maradj is az! – zengte Daerk, a nekromanta, s a Káosz Szíve újfent nagyot villant. A daliás fiatalember helyén ismét egy patkány álldogált. A fekete gombszemekből könnycsepp gördült le.

Daerk újabb patkányt szemelt ki.

– Feketebotos Mark'yhennon nevében parancsolom, légy az, aki voltál!

A mocskos földről egy derékig érő szakállú, agg öregember emelkedett fel. Jóformán még el sem érte emberi magasságát, két ökölbe szorított kezével a Káosz Szíve felé suhintott, s valami színes sugár jelent meg öklei körül. Ám hogy mindez mi célt szolgált volna, arra nem derült fény, mert az acélüveg belső védelmi mágiája érzékelte a készülő varázslatot, s a visszaváltozás automatikusan megszűnt. Mindamellett a támadó varázslat vissza is vágódott az acélüvegről, így a külső szemlélők csak annyit láttak, hogy az öregember helyén egy szivárványszínű patkány jelenik meg, mely nyomban az oldalára zuhan, még kettőt rúg a levegőbe, aztán nem mozdul.

– Ottomár! – motyogta döbbenten Grianath, aki Yennon Szigetének legrégebbi lakói közé tartozott. – Ottomár!

Skandar Graunnak néhai társa, az iszákos Felius atya jutott eszébe, aki egykor Ottomárhoz imádkozott. Ő meghalt Lendoron, s most szemmel láthatóan az istene is bevégezte Mark'yhennon legsötétebb tömlöcében, a Fekete Torony mélyén.

A tágas tömlöcben a mágikus kisülésektől zavarodott patkányok összevissza támolyogtak, mintha a kábulat köde ülne az agyukon. Az egyik patkány, melyet bársonyos, fekete szőr fedett, társainál sokkal élénkebben mozogva egyenesen az acélüveghez rohant, s sötét gombszemeivel szinte sürgette a kintieket, hogy ő legyen a következő.

– Azt a feketét! – kiáltotta Ywerd izgatottan.

– Lássuk a feketét! – bólintott Daerk. – Feketebotos Mark'yhennon nevében parancsolom, légy az, aki voltál!

A Káosz Szíve akkora lángokat vetett, mint eddig még sohasem, s a fekete szőrű patkány körvonalai megremegtek, vörös fény vonta be az apró testet. És a következő pillanatban egy nyeszlett férfi jelent meg a helyén, sovány arccal, hegyes fülekkel, késpenge éles szájjal, szürkés bőrrel, hosszú, keskeny ujjakkal.

– Ez sem az apán – közölte Ywerd. És talán mondani akart még valamit, de egy hang sem hagyta el az ajkait.

A sovány idegen kurtán biccentett, barátságosan rájuk mosolygott, s ebben a gesztusban annyi báj és annyi gyűlölet keveredett, hogy az szinte gyilkolt.

Skandar Graun egész testében megborzongott, előtte Mirigorn felordított.

– Mhyori!

– Patkány voltál, légy ismét azzá! – kiáltotta Daerk, és magasra tartotta a Káosz Szívét.

A rubinvörös fény átszűrődött a homályos acélüvegen, s úgy tűnt, a szürke bőrű, nyeszlett alak valósággal megfürdik benne. S akárha az örök élet forrásában lubickolt volna, felüdülten, megifjultan fordult a döbbent varázslók felé. Aztán szórakozott félmosollyal átlépett a minden mágiát visszaverő acélüvegen, belépett a védelmező pentagrammába, kinyújtotta két hosszú ujjú, szürke kezét, balját a döbbenettől levegőért kapkodó Grianath vállára tette, jobbjával pedig az őrülten gesztikuláló Daerk arcát paskolta meg.

Bíborszemű Grianath azon nyomban porrá omlott, a fekete köntösű Daerk pedig tíz másodpercen belül megkristályosodott, majd hamuszürke kocsonyává változott.

A közelben álló mágusok meg Ywerd egy szempillantás alatt felocsúdtak, és a következő pillanatban két halálmágia, egy dezintegrálás és egy Timakrisz nevű démonölő varázskard csapott le a fickóra.

– Megőrültél, Ywerd?!! – süvöltötte a kard. – El innen!

A szürke férfi felvonta a szemöldökét e heves támadásra, majd a hozzá legközelebb álló két mágusra mosolygott.

– Riadó! – üvöltötte Mirigorn fülsértően éles hangon. – Riadó! Talpra mindenki! Mhyori elszabadult! Rajtunk a Káosz!

És Yennon Szigetén pillanatokon belül olyan zűrzavar uralkodott el, amilyenre az erődítmény fennállása óta nem volt példa...

 

 

14. Mhyori

 

– Tűnj innen, Ywerd! – sipította Timakrisz. – Ne hősködj, te hülye! Ez felfal egy falásra!

A fiatal harcos nem késlekedett, azon nyomban oldalra vetette magát.

A hegyes fülű, szürke férfi kinyújtotta a kezét Daerk kocsonyás maradványai felé, és miközben körülötte elszabadult a pokol, zavartalanul a tenyerébe emelte a Káosz Szívét.

– Végre! – rikoltotta természetellenesen sivító hangon. – Végre!

Óriási zűrzavar tombolt a keskeny lépcsősoron. Az elöl állók, akik látták Yennon Szigete két potentát Nagymesterének halálát, tudtak jobbat is, mint szembeszállni az ismeretlen rémséggel; menekülni próbáltak. Míg a hátrébb álló ambiciózus varázslók, papok és harcosok csak a kínálkozó alkalmat látták a hősködésre, a bizonyításra és az előrelépésre, s megpróbáltak a szürke bőrű idegen közelébe férkőzni.

– A folyosót levédtük! – kiáltotta Csuklyás Mirigorn, miközben vadul keresztültörte magát a Toronykapu felé. – Lehetetlen teleportálni!

A közelebb álló varázslók egy perc leforgása alatt a legkülönbözőbb varázslatokat sütötték el a Káosz Szívét babusgató különös lényre, és a kis térségben robbanó tűzgolyók, összevissza cikázó villámok, dezintegráló sugarak, alattomos fekete csápok, hideg sugarak, életrabló pillantások, gyilkos felhők, mentális agyrobbantások, szivárványos halálzáporok, eredendő gyilokfoltok, lokális megszüntetések, dimenziócafat-cserék és hasonló ördöngősségek akkora kárt okoztak saját soraikban, amekkorát a Káosz híveinek legjobban összehangolt külső támadása sem tudott volna.

Ám a különös lény, megittasult arccal, kezében a Káosz Szívével úgy tűnt, sértetlenül sétált ki ebből a halálos varázszuhatagból.

Nyílvesszők surrogtak, azonban a jól célzott lövedékek hiába találták el az idegent, egyszerűen keresztülzúgtak a testén, mintha az nem is létezne. Néhány vakmerő életbenmaradott megpróbált Alabárddal nekiesni a higgadtan sétáló alaknak, ám az ütéseik csak a levegőt szelték át oda-vissza.

– Illúzió! – rikoltotta Tüskés Quiron, a Védelem Kasztjának Második Köréből. – Ez csak egy átkozott illúzió!

A szürke bőrű alak rámosolygott.

– Illúzió! – ordította Tüskés Quiron valamivel bizonytalanabbul, s ajkai közül halványlila füstpamacsokat pöfékelt ki. Megfordult, és előretartott tenyeréből kékeslila energiasugár vágódott a mellette elcsörtetni akaró, pallosát lengető Nyurga Legardba. A nyakigláb harcos-varázsló a falnak csapódott az energiasugártól, és ordítva valami lilás gőzt fújt ki a száján, mintha kiszorult volna belőle a szusz.

– Illúzió! – ordította Tüskés Quiron, és oldalra fordult. A tenyeréből kivágódó energiasugár sokakat cafatokra tépett, az erősebb vértezetűeket pedig a falnak vágta.

Nyurga Legard felordított, és tenyérnyi vastag pallosával kaszabolni kezdte a közelében állókat.

És csaknem ugyanebben a pillanatban nagyon sokan a jelenlévők közül a nyakigláb harcos-varázslóhoz hasonlóan kezdtek cselekedni. Minden kezük ügyébe eső fegyverrel vagy varázslattal nekiestek a társaiknak, és ölték, kaszabolták, darabokra robbantották azokat.

Skandar Graun, aki a veszély első jelére két-három lépcsőfokot ugrott feljebb, Mirigorn első ijedt kiáltására menekülni kezdett a Toronykapu felé.

A szembe rohanó testőrök és varázstanoncok között a könyökével, az öklével, a buzogányával tört utat, és nem válogatott a szitkokban.

– Yvorl redves farkára, tűnjetek az utamból, átkozottak!

– Vissza! – ordította Csuklyás Mirigorn pár lépcsőfokkal fölötte. – El innen, ostobák!

– Hagyd a követ, Ywerd! – sipította Timakrisz. – Vissza ne menj, te őrült!

– A Káosz Szíve! – ordította Ywerd. – Az apán szabadulása!

– Mindkettőnk halála! – sipította dühösen Timakrisz. – Ha rátámadsz, én öllek meg!

Skandar Graun a nagy tolongásban és zűrzavarban arrafelé pillantott, amerről ezeket a hangokat hallotta.

– Áruló! – bömbölte torka szakadtából. – Ywerd... Ylmor áruló! Öljétek meg!

Azonban ebben az őrületben senki sem foglalkozott vele. Pokoli vérengzés kezdődött, mindenki harcolt mindenki ellen, és nem lehetett tudni, ki miért cselekszik. Halálsikolyok, szitkok, fegyverek csörömpölése, robbanások, rimánkodások, parancsszavak, dühös ordítások, bömbölések, nyerítések, sivítások, sipítozások visszhangoztak a föld alatti helyiségben, ám mindezen zajokat túlharsogta egy hátborzongató, pokolian erős, természetellenes kacaj.

– Élek! Élek! Élek!

Skandar Graun borzongva rohant felfelé, és kettesével vette a lépcsőfokokat. A legfelső fokon a szó szoros értelmében beleütközött a sötét arcú elfbe, Csuklyás Mirigornba, csaknem lesodorta a lábáról, és egy pillanatig dühösen farkasszemet néztek.

– Ki innen! – üvöltötte a képébe Mirigorn! – Kifelé mindenki!

Skandar Graun azonban a hátborzongató kacaj hallatán akarata ellenére is hátrapillantott, és kísérteties látvány tárult a szeme elé. A szürke bőrű férfit látta hatalmasra nőve az egymásba gabalyodott vérszomjas, őrült tömeg fölé magasodva, hogy a feje a plafont verte. A hatalmasra nőtt férfi bőre most már nem szürke volt, hanem lilás színezetet öltött, és áttetszőnek tűnt. És a félork azt is meglátta, hogy miért. Az áttetsző alak szíve helyén ugyanis most egy rubinszínű izzás lüktetett.

– A Káosz Szíve! – üvöltötte Skandar Graun értetlenül.

– A Mhyori! – üvöltötte Mirigorn nagyon is sokat tudó rémülettel. – Meneküljön, aki tud!

S volt még valami, amit Skandar Graun első pillantásra sehogy sem tudott mire vélni. Ahogy a rubin – s vele együtt a hatalmasra nőtt, áttetsző test is – szabályosan lüktetett, minden üteme egy maréknyi sötét lila füstfelhő vágódott ki belőle, mely egyre inkább ellepte az alant harcolókat, hogy szinte már látni sem lehetett.

És a legnagyobb őrület az volt az egészben, hogy ez a most már mindenhol ott lebegő lila füstpamacs alkalmanként valami amorf szörnyeteggé állt össze, mely iszonyatos ferocitással ütötte-vágta, tépte-marcangolta a hozzá legközelebb egymással csatázó, véres ellenfeleket. Ezek a lila fogak, karmok, nem nézték, ki kivel verekszik, egyformán nekiestek a támadóknak és a védekezőknek, s ezzel még nagyobb őrületet szítottak.

– Védőmágiát! – ordította valahol a lépcső legtetején a kavargó sokaságban Csuklyás Mirigorn. – A legmagasabb szintű védőmágiát! Riadó! Riadó! Mindenki fogjon fegyvert Yennon Szigetén!

Skandar Graun tátott szájjal bámulta egy pillanatig, ahogy a hatalmas lény rubintüzű szívéből újabb és újabb rózsaszín pamacsok vágódnak ki, és a lilás köd egyre sokasodik, egyre tömörödik, egyre terjed.

Aztán a félork észbe kapott, lerázta magáról a döbbenetet, sarkon fordult, és teljes erejéből a Toronykapu felé rohant.

Ekkorra már többen követték a példáját, s bár még mindig akadtak vakmerő tudatlanok, akik az ellenkező irányba törtettek volna, a kifelé menekülők egyszerűen elsodorták azokat.

A félorkot a hátulról jövő nyomás egyszerűen kipenderítette az ajtón, pedig még egy utolsó pillantást vetni akart az alant tomboló zűrzavarra.

A kopasz Grogen ugrott elé a kíváncsiságtól verejtékező arccal.

– Mi van? – ordította szinte remegve a tudni akarástól. – Mi történt?

Skandar Graun lihegve pillantott az ajtó mellett rezzenéstelen képpel álló két lichre. Hájas Gurond őt nézte vörösen parázsló szemével, de nem tett semmi fenyegető mozdulatot.

– Mi ez az eszeveszett menekülés? – türelmetlenkedett Grogen.

Az egyik járat felől Csuklyás Mirigorn érkezett egy hatalmas termetű, aranyvértű élőhalott harcos-varázslóval, aki mögött egy seregnyi csontvázharcos lépkedett néma fenyegetéssel.

– Ide! – kiáltotta Csuklyás Mirigorn, és parancsokat ordítozott a menekülőknek is. – Vissza, gyáva kutyák! Védeni a Toronykaput az életetek árán is! Nem jöhet ki!

Ám a parancsszavak csak kevesekre hatottak. Számosan meg sem hallották, csak menekültek tovább. Egy izmoktól rengő mellkasú, félmeztelen barbár harcos ugrott ki a Toronykapun véres karddal a kezében, aki lilás füstöt fújt ki az orrából. Mire a menekülőtársak észbe kaptak volna, a barbár utolérte őket, és hatalmas csapásokkal vágta, aprította a legközelebbi szerencsétlent, ahogy csak bírta.

– Megölni! – ordította Mirigorn.

Három-négy fiatalabb varázstanonc a dühöngő barbár felé fordult, és a tenyerükből lilásan izzó golyókat lőttek belé. A barbár három négyet rándult, aztán a mellkasa egyszerűen szétrobbant a belelőtt varázslövedékektől. S a mellkasból sűrű, lilás köd tódult ki. A köd egy része füstszerű pamacsokkal kúszott a riadtan szétugrálók felé, a másik része humanoidszerű alakokká formálódott, melyek vérszomjas vámpírokként vetették magukat a legközelebb állókra.

Az első füstpamacsok a rémülten hátráló harcosok és varázsinasok feje köré tódultak, s azok akaratlanul is belélegezték a lila gázt. S akik belélegezték, nyomban a társaik ellen fordultak. Varázslatok puffogtak, sziszegtek, kardok süvítettek, nyílvesszők röpködtek. Az alakot öltött gázszörnyek pedig valódi karmokat, agyarakat növesztettek, azzal tépték-marcangolták az útjukba kerülő szerencsétleneket.

– Hasra! – ordította Mirigorn, és szinte azon nyomban előrecsapott a varázspálcájával, s abból tomboló jégvihar tört elő derékmagasságban, és akik nem engedelmeskedtek a megelőző figyelmeztetésnek, egy szemvillanás alatt jégszoborrá dermedtek.

Ahol a jégvihar eltalálta a szinte már masszává sűrűsödött lila füstöt, a szörnykarmok és agyarak szertefoszlottak, és az egész lila tömeg visszafelé rándult. A jéggé fagyott testekből kikúsztak a lila pászmák, egyesültek egyetlen amorf felhővé, és a felhő pár szemvillanás alatt visszacsusszant a Toronykapu túloldalára.

– Ajtót bezárni! – ordította Mirigorn, de mindenki olyan dermedten állt, hogy csak az élőhalottak engedelmeskedtek a parancsszónak.

A hatalmas alkotmány döndülve zárult be, és a megtermett zombik combnyi vastag acélrudakkal reteszelték be.

Ettől függetlenül azonban Mirigorn sietve elrendezte félkörben az élőhalottakat, hogy elállják az utat.

– Senki sem hagyhatja el ezt a csarnokot! – kiáltotta. – Csak egyenként! Nem kockáztathatjuk meg, hogy a Mhyori elszabaduljon Yennon Szigetén!

Hájas Gurond egy kígyófejes alkarnyi hosszúságú botot húzott elő a köpenye alól, és úgy tartotta, mint valami tőrt, amivel döfni készül.

– Védjük a kaput – felelte krákogó, szenvtelen hangon.

– A másik kapu! – harsogta Csuklyás Mirigorn határozottan, és a hatalmas termetű élőhalott harcos-varázslóra mulatott. – Domer Kargas! Védd a túlsó kaput!

– Nem léphetek Mark'yhennon Nagyúr rezidenciájába csak Daerk engedélyével – csikorogta az élőhalott.

– Daerk elpusztult – felelte Mirigorn. – Én parancsolok. És én megadom az engedélyt! Zárd le a kaput, és őrizd! Senki sem léphet ki!

– Még a Nagyurak sem? – kérdezte az élőhalott szenvtelen tárgyilagossággal.

Mirigorn sóhajtott.

– Nincs több Nagyúr rajtam kívül Yennon Szigetén. Nem jöhet ki senki. – Aztán eszébe jutott valami. Mi van, ha Bíborszemű Grianath vagy Daerk mégsem haltak meg? – A Sziget Nagyurai kijöhetnek – helyesbítette a parancsát –, de senki más!

A hatalmas termetű élőhalott egy halk pukkanás kíséretében egyetlen további szó nélkül elteleportált.

– Te meg te! – mutatott Csuklyás Mirigorn találomra a legizmosabbnak tűnő Skandar Graunra és Grogenre, – Mostantól a testőreim vagytok! Egy pillanatra se maradjatok el mellőlem!

A bezárt Toronykapu túloldaláról iszonyatos sikolyok és ordítások szűrődtek ki, és hirtelen egy olyan erős vibrációszerű, éles sikoly hallatszott belülről, hogy idekinn a jégszoborrá dermedt harcosok megrepedeztek a rezgéstől, és szilánkokra hullottak.

Skandar Graun döbbenten nézte.

– Yv... – kezdte a káromkodást, de a jelen körülmények között visszafogta magát.

Öklök döngették belülről a tenyérnyi vastag acélajtót, aztán egy minden eddiginél hatalmasabb döndülés hallatszott, és a betörhetetlennek hitt fém kissé kipúposodott.

A folyosó túloldala felől léptek dobogtak. A menekülők utasítására és a Mirigorn által adott riadójelre két szakasz palotaőr érkezett könnyű vértezetben, hosszú nyelű alabárdokkal. Őket a védőmágusok szolgálatban lévő különítménye követte, s valamivel hátrébb talpig vasban a súlyos páncélzatú harcosok csörömpöltek.

Mirigorn rángatózó, sötét arca most valamelyest megnyugodott.

– Gurond!

A néhai mágus porhüvelye lassan fordította oda vörös izzású szemét.

– Igen, Nagyúr – recsegte.

– Vidd a csontvázharcosokat és a Hideg Nép összes tagját a túlsó Csontvázkapuhoz! Jelentkezz Domer Kargasnál, és védjétek a kaput!

– Igen, Nagyúr – ismételte a lich szenvtelenül, és csontvázszerű fejével a sötét járat felé biccentett. Az eddig mozdulatlan zombik és csontvázharcosok egyszerre indultak meg a sötét oldaljárat felé, amerről érkeztek. Aztán halk pukkanással Hájas Gurond is elteleportált.

Mirigorn a másik lichet is utasította, hogy csatlakozzon a többi élőhalotthoz a túlsó Toronykapunál, aztán sietve felállította az újonnan érkezett varázslókat olyan pozícióba, hogy ha a kapu netalán engedne a belülről rázúduló embertelen erőnek, minden ártó varázslatukat egyszerre a kitóduló valamikre koncentrálhassák. A fegyveres őröket és a súlyos vértezetű harcosokat pedig cikkcakkos oszlopban sorakoztatta fel.

– Yennon Szigetének sorsa a kezetekben van! – kiáltotta a sápadt alakoknak. – Ha legyűrtük a Mhyorit, nagy jutalmat kap, aki bátran helytáll!

– Itt nem hatol át senki és semmi! – fogadkozott az őrség kapitánya, egy felcicomázott alak, és próbaképpen csapott egyet a szikrázó varázskardjával.

Skandar Graunnak, aki maga is beállt a feszülten várakozó harcosok közé, a varázskard láttán Timakrisz jutott eszébe, s Timakriszról pedig Ywerd.

– Benn pusztult az ostoba! – morogta magában. A fejét csóválta, és megpróbált visszaemlékezni, mikor látta utoljára a fiatal harcost, de csak arra emlékezett, hogy mielőtt kiugrott volna a kapun, Timakrisz hangját még odalentről, a legnagyobb zűrzavar kellős közepéből hallotta sipítozni.

– Úgy kell az áruló kutyának! – morogta, de maga sem értette, miért, Ywerd halálának gondolatára kissé összeszorult a szíve. Azért akármilyen csirkefogó és megbízhatatlan volt is az az alak, elég sok mindent végigcsináltak együtt, és most ő is belépett az elpusztult cimborák népes táborába.

Ez esetben azonban a félork nem érezte magát vétkesnek.

Odabentről csendesedtek az üvöltések, és a félork a kegyetlenül mogorva tekintetekből kiolvasta, hogy valamennyien arra gondolhatnak, amire ő.

– Odabenn már nincsenek társaink! – kiáltotta Csuklyás Mirigorn. – Csak a Mhyori által szétszaggatott tetemek! – Intett a felsorakozott mágusoknak. – A sztázisteret!

Az elszánt képű varázslók megsárgult bőrtekercseket húztak elő a derékövükre felfűzött elefántcsont tokokból, és kigöngyölték azokat.

Halk pukkanás hallatszott, és egy lehetetlenül cingár, hosszúkás fejű férfi jelent meg, akinek vállig érő, fehér hajánál csak meszelt arca volt vakítóbb. Az egész férfi olyan volt, mint valami nagyra nőtt varrótű, amibe fehér cérnát fűztek.

Skandar Graun hallomásból be tudta azonosítani magában ezt az alakot: Fehér Branard, a Védelem Kasztjának Második Köréből; gyakorlatilag Csuklyás Mirigorn helyettese.

– Csakhogy! – reccsent rá Mirigorn kissé bosszúsan. – Megjöttél!

– Felkészültünk a vészhelyzetre – jelentette a fehér fejű alak közömbösen. – Jelzésed szerint első fokú készültséget rendeltem el. A halászok beszüntették a munkát, és órákon belül visszatérnek, a lovagság Lord Castelbane vezetésével a Hármas Szinten sorakoztak fel a Raynard küzdősíkon. Az Elit Védelmi Egység a Négyes Szinten várja a parancsaidat, s a Kettes Szinten sorakozott fel a Tartalék Elit. A varázslóiskola tanoncait elláttuk a megfelelő védelmi tekercsekkel.. Gomirron-Rhyllan fogja vezetni őket.... a yennonpapok Alonar Heredin és Gorndt vezetésével az Első illetve a Második Szinten várnak utasításra A Harc Kasztjának tartalék egységei...

– A Hadműveleti Termet a Kettes Szinten rendezzük be a Védelmi Palotában. Utasíts minden csapatvezért, hogy állandóan tartsa az összeköttetést és álljanak készenlétben a bevetésre! Gomirron-Rhyllan és a tanítványok vonuljanak át a Hármas Szintre az Eleven Rettenet temploma elé, és valamennyien robbanó- illetve légszellemek elleni varázslatokat memorizáljanak! Védődémonokat csak a személyes parancsomra idézzenek!

A Toronykapu felől újabb iszonyatos döndülés hallatszott, és a többszörösen megerősített, tenyérnyi vastag acéllemez úgy meghajlott a rettenetes erő alatt, mintha belülről valaki ki akarná lyukasztani. Aztán újabb és újabb döndülések hallatszottak, és a vaslemez szabályszerűen „felhólyagosodott”.

A felsorakozott harcosok idegesen felszisszentek.

– Mi lesz már azzal a sztázissal? – ordította Mirigorn türelmetlenül. – Még egy perc, és kitör!

A varázslók legtöbbje ekkor fejezte be a bőrtekercseken sorakozó rúnák felolvasását, s gyors egymásutánban zöldesen, lilásan szikrázó méternyi hosszú, fél méter vastag és fél méter magas „téglák” jelentek meg. Gondosan összehangolt, nyilván sokat gyakorolt akció volt. A leggyorsabban elkészült sztázistömbök kerültek a padlóra, s föléjük építkeztek a többiek. Ahogy a villódzó időlassító-sztázistéglák egymással érintkeztek, sziszegve, sercegve összeolvadtak, s homogén falat alkottak, méghozzá úgy, hogy mindenfelől légmentesen csatlakoztak a falakhoz, és elzárták a kiutat.

Olyan volt, mintha egy szivárványosan villódzó, a szentközti oldalán sík jégtömbbel torlaszolták volna el a Toronykapu körüli részt.

– Újabb sztázist! – parancsolta Mirigorn. – Nem tudhatjuk, mire képes a Mhyori!

A varázslók vezetője máris utasításokat osztogatott, és újabb bőrtekercsek kerültek elő az elefántcsont tokokból.

Újabb és újabb döndülések hallatszottak, és látszott, hogy az acélfal már nem bírja sokáig. Ám pár perc alatt az újabb sztázisfal is felépült. Ugyanúgy, akárcsak az előző, ez is fokozatosan készült, jókora elemekből összerakva.

És épp ahogy a villódzó fal felfeszült az előző mögé, hatalmas robbanás hallatszott, az acélajtó darabokra, szakadt, és az elgörbült acélcafatok fennakadtak a sztázisfalon, és úgy maradtak ott a levegőben úszva.

A következő pillanatban egy két méter átmérőjű, torz, vigyorgó arc nyomódott neki a sztázisfalnak. Az archoz tartozó fejet lila massza képezte, és valamivel ritkább közegű lila nyakban és még ritkább, hömpölygő lila füstszerű törzsben folytatódott.

– Mhyori – suttogta Csuklyás Mirigorn, és ösztönösen felemelte a kezét, hogy halálos varázslatokat bocsásson a rémségre, ha sikerül átjutnia a kettős sztázisfalon. Ám úgy tűnt, erre nincs szükség. A vigyorgó arc előretörésének gátat vetett a sztázisfal.

Ám az arc furcsán remegett.

– Nyomul előre! – kiáltotta a védőmágusok vezetője. – Át fogja fúrni a sztázist!

Mirigorn figyelmesen bámulta.

– Mennyi idő múlva?

– Rétegenként három perc és két másodperc – felelte idegesen a varázslók vezetője.

Mirigorn egy pillanatig tűnődve meredt maga elé.

– Hogy állunk, Argor?

A védőmágusok vezetőjét szólította ezen a néven. A köpcös fickó a kecskeszakállát simogatta.

– Nekünk csaknem négy percbe telik egy réteg felépítése, jelenleg hét perc negyvenkilenc másodperc előnyünk van, s ez a valami rétegenként egy percet ledolgozik. Ha mi megkísérlünk mindent, és leszorítjuk a sztázisrétegek építését a rekordunknak számító három perc negyven másodperc környékére, megközelítőleg harminckét... negyvenkét percig fel tudjuk tartani.

– Cselekedjétek ezt! – parancsolta Mirigorn. – Az idő mindennél fontosabb! – Skandar Graun és Grogen felé nyújtotta a kezét. – Testőrök!

Grogen azonnal kapcsolt, és megérintette a mágus fekete bőrű csuklóját. Skandar Graun követte a kopasz harcos példáját. Aztán a tér egy pillanat alatt kifordult a szeme elől, s ha lehet, még sokkal gyorsabban átesett a teleportálás kellemetlen érzésén, mint bármikor ezelőtt.

Egy szolgáktól és harcosoktól hemzsegő, ám még így is szellős és hatalmas terembe jutottak. A terem középpontjában egy ember magasságú termeszvár állt, melyről Skandar Graun csak a második pillantásra tudta megállapítani, hogy Yennon Szigetének méretarányos makettja.

A makett körül suttogó és vitatkozó harcosok elcsöndesedtek Csuklyás Mirigorn érkeztére, s miközben a sötét elf határozott léptekkel a maketthez sietett, s az ott toporgók tiszteletteljesen utat nyitottak előtte.

– Egyes kristálygömböt fókuszálni! – kiáltotta Mirigorn. – Ellenőrzött terület az Egyes Toronykapu előtere! Kettes kristálygömb a kettes Toronykapu előterére! Hármas az Eleven Rettenet temploma előtti áldozótérre!

Három emberfejnyi nagyságú kristálygömb lebegett a levegőben a makett fölött. Most a Nagyúr parancsára mindhárom életre kelni látszott, ahogy színek kavarogtak benne.

– Egyes Toronykaput négy sztázisréteg zárja – jelentette valaki. – A Mhyori most hatolt át az elsőn.

– A kettesen? – kérdezte oda sem figyelve Mirigorn.

A kristálygömbből egy élőhalott közönyös hangja hallatszott.

– Semmi itt.

A Védelem Kasztjának Nagyura oldalra fordult.

– Üzenet Lord Castelbane-nek! – rendelkezett. – A lovagok készüljenek átcsoportosításhoz! A csatát a Hármas Szinten, az Eleven Rettenet temploma előtt fogják megvívni. Várjanak a parancsomra! Fegyverzet: hosszú lovagi lándzsa.

Az egyik kisebb varázsló máris a saját kristálygömbjéhez hajolt, és továbbította az üzenetet.

– Üzenet Gomirron-Rhyllannak! – folytatta minden sietség nélkül Csuklyás Mirigorn. – Minden... ismétlem, minden varázslásra fogható egyént vértezzen fel a Nagy Raktárban vészhelyzetre tartogatott védelmezőmágiával. A mágia típusa: légelemi szellem. Ám vigyázat: az ellenfél egy elemi szellemnél sokkal veszedelmesebb!

Aztán sóhajtott, és folytatta.

– Üzenet a Főkönyvtárba Bracchotorusnak! Minden... ismétlem, minden információ érdekel a Mhyoriról, annak mibenlétéről, természetéről, és legfőképpen a sebezhetőségéről! Az összegzést félórán belül kérem!

Oldalra pillantott, egy teljesen vak nőre, akinek a szeme helyén sötét üregek tátongtak.

– Thimoane! Vészhelyzet! Haladéktalanul derítsd fel Feketeboros Mark'yhennon Nagyúr tartózkodási helyét, és hozd vissza!

A vak nő arca megrezzent.

– Ki tudhatja, mely dimenzióban múlatja idejét a mi istenünk?

– Bárhol legyen is – kezdte Mirigorn –, vissza kell térnie, mert ha késlekedik, nem biztos, hogy lesz hová!

A nő sisteregve teleportált el valahová.

Aztán Csuklyás Mirigorn Fehér Branardhoz fordult.

– Hányan állnak rendelkezésünkre a Harmadik Körből, vagy annál magasabb Szintről? – kérdezte.

– Az Első Körből csak te – kezdte habozás nélkül Fehér Branard. – A Második Körből... a Védelem Kasztjából jómagam és Gorndt. Tüskés Quiron halott. A Középső Kasztból Alonar Huredin... a Harc Kasztjából senki. A Harmadik Kör beavatottjai közül a Védelem Kasztjából Argor és Thimoane. A Középső Kasztból mindössze Lord Castelbane... A Harc Kasztjából csupán Gomirron-Rhyllan. Mindenki más... nagy valószínűséggel bent pusztult a Fekete Torony kazamatáiban... – Fehér Branard egy pillanatig hunyorgott. – Elnézést, Nagyuram... most kaptam a hírt... kijutott abból a kaotikus pokolból még valaki: Ylmor...

 

 

15. Az áruló

 

A közelben tébláboló Skandar Graun akkorát ordított, hogy még ő maga is meglepődött.

– Ylmor? Az a rohadék!

– Harcos! – reccsent rá Mirigorn. – Hogyan merészelsz így beszélni a Harmadik Kör beavatottjáról?

– Áruló! – kiáltotta felindultan a félork. – Ő az áruló! Lepaktált a Zöld Úrnővel, a Káosz Szíve segítségével elszabadította ezt a... ezt a Minyorit, vagy mit! És most meg röhög a markába!

– Félre innen, ostoba korcs! – förmedt rá Fehér Branard. – Ne üsd az orrod az urak dolgába!

A sötét képű Mirigorn azonban összevont szemöldökkel meredt a félorkra.

– Neved? Kasztod? Rangod?

– Nincs kasztom, sem rangom – morogta a félork morózusan. – Valaha Peltár harcosaként indultam csatába Groomar ellen... ám most Yw... Ylmor oldalán tértem vissza. Többen csodálkozva végigmérték, és egy nyiszlett alak közelebb hajolt a Nagyúrhoz.

– Ez az a bizonyos... Skandar Graun.

Mirigorn arca meg se rezzent.

– Nos, Skandar Graun, megbocsátom a közbeszólásod, és tudni akarom, miért vádolod árulással Ylmort?

Skandar Graun, hogy most már akarata ellenére a figyelem középpontjába került, mélyet sóhajtott.

– Ylmort a Káoszfellegvárban Ywerd néven ismerik – kezdte sokatmondóan, ám e bejelentése nem sokakat lepett meg.

– Tévút – felelte Mirigorn. – Más nincs?

– Mielőtt visszatértünk volna Yennon Szigetére – folytatta dühösen Skandar Graun –, Ywerd alkut kötött Zhéniával, a Zöld Úrnővel... és ő maga mondta nekem, hogy „eladta a lelkét”...

Többen felszisszentek, de nem a bejelentés súlyától, hanem attól, mert valamennyien a tudatában voltak annak a ténynek, hogy Csuklyás Mirigorn egykor teljes szívével a Zöld Úrnőt szolgálta. S a jelenlétében árulásra célozni több volt, mint vétek...

– A Zöld Úrnő nem kereskedik lelkekkel – vetette oda Mirigorn. – Van köztünk olyan, aki kötött már szerződést nyíltan a szépséges Zhéniával, és mégsem kérdőjelezi meg senki a Mark'yhennonhoz fűződő hűségét. Ez még nem bizonyíték. Más nincs?

A félork kezdett ideges lenni.

– Hogy jutott ki? – ordította magáról megfeledkezve. – Yvorl redves farkára, ha nem áruló, akkor hogy jutott ki abból a pokolból?

Branard egy tizedmásodperc alatt torkon ragadta a félorkot.

– Ha még egyszer kiejted a mocskos szádon annak a hitvány szörnyetegnek a nevét, aki a Káosz istenének hiszi magát...

Mirigorn leintette:

– Szerinted – kérdezte vontatottan –, Ylmor nem juthatott ki a Fekete Torony katakombáiból?

Skandar Graun válaszolni akart, de Branar vasmarka még mindig szorongatta a gigáját. Aztán Mirigorn szigorú tekintetére az ujjak ellazultak.

– Lehetetlen – hápogta a félvér. – Lent állt egészen a börtönnél... Daerk és Grianath mellett. Aztán amikor elszabadult a pokol, megtámadta azt a Minyorit vagy mit... Óriási tumultus keletkezett, de én már a Toronykapunál voltam, amikor visszafordultam, és bár látni nem láttam, hallottam a varázskardja sipítozását. A tömeg közepéről. Ott kellett volna pusztulnia! Ha nem áruló, hogy jutott ki? Mert hogy azon a Toronykapun nem, ahol én kirohantan. Abban egészen biztos vagyok, hiszen ott voltam mindvégig!

Néma csend támadt. Mirigorn összevont szemöldökkel töprengett.

– Azt állítod, hogy Ylmor szándékosan szabadította ránk a Mhyorit?

Skandar Graun arca megrándult.

– Én már a hajón rosszat sejtettem – vallotta be. – Ainar, a Zöld Boszorkány, Zhénia Ügynöke megérezte a katasztrófát... És utalt rá, hogy Ywerd el fogja árulni az istenét.

– Ez komoly vád!

– És az árulás még komolyabb! – vágta rá Skandar Graun. – Velem mindvégig úgy játszott, mint macska az egérrel. Becsapott, megtévesztett, kihasznált, és én meg akartam ölni Groomarban, amikor együtt megverekedtünk Groomssal, és elraboltuk tőle a Káosz Szívét...

Többen felszisszentek.

– Megverekedtetek Groomssal? – kérdezte elképedve Mirigorn. – És túléltétek?

– A jelek szerint – morogta zaklatottan a félork. – Ywerd már a halálán volt, mi mentettük ki Grooms markaiból... és a Zöld Úrnő gyógyította meg őt is... meg Timakriszt, a varázskardját...

Mirigorn egész testében megfeszült.

– Ylmor egy szót sem szólt a Tanács előtt Groomsról, sem a sérüléseiről – szólalt meg a döbbent csendben. – Ez már több mint gyanús! Kerítsétek elő Ylmort, és hozzátok elém a föld alól is!

Néhányan máris indultak volna, ám ekkor az egyik oszlopcsarnok mögül Ywerd lépett elő csaknem épen és sértetlenül.

– Fölösleges keresni! – kiáltotta csengő hangon. – Itt vagyok!

Az egybegyűltek bámuló szeme előtt a tépett köpenyű, sebesült arcú fiatal harcos odasétált egészen Mirigorn elé.

– A vád hamis – jelentette ki határozottan. – Soha nem árultam el Mark'yhennont, és nem én szabadítottam a Szigetre a Mhyorit! Erre megesküszöm.

– Megesküszöl? – röhögte kinyíltan Skandar Graun. – És kire esküszöl? Talán a Zöld Úrnőre?

Ywerd gyilkos pillantást vetett rá, de nem szólt semmit.

– Ha nem vagy áruló, hogy szabadultál ki a Fekete Toronyból, mi? – faggatta Skandar Graun gunyorosan. – Talán Mark'yhennon kegyének...

– Kuss, félvér! – reccsent rá ingerülten Fehér Branard! Hagyd beszélni az illetékeseket!

– Valóban – kezdte halkan Mirigorn. – Hogy jöttél ki a kazamatákból? Megvallom, én sem láttalak.

Ywerd egy pillanatra lehunyta a szemét, mintha hazudni készülne. Legalábbis Skandar Graun így gondolta.

– Az Egyes Toronykapu felé nem lett volna esélyem – jelentette ki rendületlenül. – Ezért a Kettes Kapu felé vágtam át magam az őrületen. A tanúm rá a Védelem Kasztjának lich kapitánya, Domer Kargas.

Többen várakozóan pillantottak Mirigorn felé. A renegát druida összehúzta a szemöldökét, és egy pillanatig buta képpel meredt maga elé.

– A Kettes Toronykapun át jöttél ki? – kérdezte tényszerűen.

Ywerd bólintott.

– Domre Kargas tanúsíthatja.

Mirigorn közelebb hajolt ahhoz a kristálygömbhöz, mely a Kettes Kapu előtt mereven álldogáló élőhalottak félkaréját mutatta.

– Domer Kargas, hallasz engem? – kérdezte rekedten.

– Igen, Nagyúr – jött a válasz.

– Tanúsítod, hogy az itt jelenlévő Ylmor az általad őrzött kapun át jött ki.

– Igen, Nagyúr. Én engedtem ki.

Mirigorn egy pillanatra lehunyta a szemét.

– Maradéktalanul végrehajtottad a parancsomat? – kérdezte szórakozott hangon.

– Igen, Nagyúr.

Mirigorn egy pillantást vetett a flegmán mosolygó Ywerd felé, aztán intett a testőreinek.

– Elfogni!

– Hohó! – Ywerd hátratáncolt, és a kardja után kapott, ki is rántotta Timakriszt, de eddigre már fél tucat nyílvessző hegye meredt felé, s a jelenlévő mágusok valamennyien támadó varázslatra készültek.

– Áruló! – sziszegte Mirigorn. – Dobd el a kardodat, különben véged!

– Látod, Ywerd – sipította idegesen Timakrisz. – Most aztán annyi neked! Én már rég megmondtam!

– Hallgass! – sziszegte Ywerd. – Ez tévedés!

– Tévedés? – kacagott vékony hangján a kard. Tudod, mi az igazi tévedés? Az, hogy én eddig is kitartottam melletted, te csaló!

Miközben a megrökönyödött Ywerd kezéből a testőrök kirángatták a kardot, Fehér Branard laza mozdulattal egy tízcentis cérnadarabot dobott rá, mely egy pillanat alatt kötéllé változott, és egy pillanat alatt gúzsba kötötte a meglepett harcost.

– Tudtam én, hogy egyszer lebuksz, Ywerd! – sipítozta a kard. – De engem aztán ne rángass bele semmibe!

A kardot egy hüvelybe dugva elhallgattatták, a gúzsba kötött Ywerdet pedig az egyik közeli oszlophoz erősítették.

– Magyarázatot követelek! – förmedt rá Mirigorn. – Méghozzá gyorsan! Az időnk egyre fogy!

Ywerd flegmán elhúzta a száját.

– Nincs mit magyaráznom. Nem vagyok áruló.

– Ne hagyjátok beszélni! – süvöltötte aggódva Skandar Graun. – Ez kidumálja magát még a koporsóból is!

Ywerd kegyetlenül rámosolygott.

– Mi van, te rusnya félvér, elárulod a barátaidat?

Skandar Graun nagy kedvet érzett ahhoz, hogy jó alaposan összerugdossa a megkötözött foglyot, ám a jelenlévő hatalmasságokra való tekintettel ezt nem cselekedte meg. Legalábbis egyelőre nem.

– Bebizonyosodott, hogy kettőnk közül ki árulja el a másikat – vágott vissza igen talányosan. – Nem beszélek veled.

Ywerd a fejét rázta.

– Te valóban két lábon járó pestis vagy!

– Te meg két lábon járó... gyilkos-áruló! – vágott vissza Skandar Graun dühösen. – Nyugalmat, és békét ígértél, ezért tartottam veled Yennon Szigetére, nem azért, hogy megint hagyjam belekeverni magam valami szörnyűségbe!

Ywerd elfordította a fejét, és szenvtelenül Mirigornra nézett.

– Nem vagyok áruló.

Skandar Graun tudta, hogy pórul járhat a hirtelenségéért, de nem bírta türtőztetni magát, odaugrott a megkötözött Ywerd elé, és bő nyállal leköpte. Az arcába célzott, de a köpet a fickó aranyozott páncélját takarta el.

– Nesze! – kiáltotta dühösen. – Ezt azért, amiért az árulásoddal veszélybe soroltad Hilgart... meg a fiamat!

Ywerd szenvtelenül nézett még mindig Mirigornra.

– Nem vagyok áruló.

Skandar Graun ismét le akarta köpni, de Mirigorn intésére a testőrök ellökdösték onnan.

A fekete bőrű, renegát druida kissé félre fordította a fejét, úgy nézte.

– Domer Kargas élőhalott – mondta csendesen. – Hazugságra ösztönző varázslatokkal nem befolyásolható, s mindig csak a valóságot mondja. Ám most mégis ellenmondásba keveredett. Vagy talán nem?

Ywerd összeszorította a száját, és hallgatott.

– Tanúsítja, hogy ő engedett ki téged a Kettes Toronykapun, és ugyanakkor azt is állítja, hogy maradéktalanul teljesítette a parancsomat.

Ywerd dacosan hallgatott.

– És... mi ebben az ellentmondás? – kockáztatta meg valaki a helyénvaló kérdést.

– Azt parancsoltam Domer Kargasnak, hogy senkit... ismétlem senkit ne engedjen ki a Toronykapun, és ezt... ezt az alakot mégis kiengedte. Hogyan lehetséges ez? Hogyan engedhetett ki téged Domer Kargas a parancsom ellenére, és hogyan mondhatta azt utána, hogy maradéktalanul betartotta a parancsomat?

Ywerd enyhén elmosolyodott.

– Ismétlem: nem vagyok áruló. Domer Kargas nyilván... helytelenül cselekedett. Vagy nem... Ám bárhogy legyen is, ha tudnátok az igazságot a kilétemről, eszetekbe sem jutna árulással gyanúsítani!

Mirigorn merőn bámult rá.

– Akkor halljuk az igazságot!

– Elmondom... – kezdte Ywerd vontatottan. – Én nem az vagyok, akinek hisztek...

– Hazudni fog! – morogta Skandar Graun. – Meglátjátok, hogy egy szava sem lesz igaz. De ezt már későn fogjátok felismerni... csak amikor már kijátszott benneteket!

– Branard! – rendelkezett Mirigorn. – Aktivizáld az igazságellenőrző varázst!

Fehér Branard a szoba oldalában sorakozó polcokhoz sietett, lekapott egy vaskos kötetet, belelapozott, aztán behunyt szemmel memorizálni kezdte a varázslat szótagjait.

Azonban Mirigorn ezt nem tudta kivárni. Ismét a, kettes számú kristálygömbhöz hajolt.

– Domer Kargas! – mormolta. – Hallottad az elhangzottakat?

– Pontosan, Nagyúr.

– Tudsz magyarázatot adni?

– Részben.

– Halljuk!

– Megtiltottad, hogy bárki kijöjjön – csikorogta lassan, vontatottan, monoton tónusban az élőhalottak vezetője –, ám kérdésemre hozzátetted, hogy ez a parancs nem vonatkozik a Sziget Nagyuraira.

Mirigorn elképedt, és a környezetében többen ledermedtek.

Ywerd flegmán vigyorgott kifelé a gúzsból.

– Ylmor nem tartozik a Sziget Nagyurai közé! – recsegte idegesen Mirigorn. – Ylmor... a Középső Kaszt Harmadik Körének tagja...

– Meglehet, hogy az Ylmor nevezetti melegvérű egyed a Középső Kaszt Harmadik Körének tagja – csikorogta az élőhalott érzéketlen lassúsággal –, ám az, akit én kiengedtem az őrzésemre bízott Kettes Toronykapun, garantáltan Yennon Szigetének egyik Felszentelt Nagyura.

Mirigorn csaknem ordított.

– Mit beszélsz?

– Az igazat – felelte az élőhalott.

Mirigorn csaknem felrobbant az értetlenségtől.

– Ez az alak itt... a Sziget Nagyura?

– Feketebotos Mark'yhennon személyes lenyomatát hordja a lelkében – felelte az élőhalott –, mint amilyet te is. Mirigorn döbbenten fordult a megkötözött Ywerd felé.

– Ki vagy te?

Ywerd elmosolyodott.

– Attól tartok, le kell lepleznem magam. Én...

E pillanatban sikoltva röppent be a terembe Thimoane, a világtalan varázslónő.

– Hihetetlen! – sikoltotta félőrülten. – Mark'yhennon Nagyurunk e pillanatban is a Szigeten tartózkodik. A pszichométer szerint száz méteres körzeten belül van. Akár ebben a teremben is lehet!

Az, hogy minden lélegzet bennakadt, s az ablakkeretben barkácsoló szú percegését is mennydörgésként hallani lehetett a döbbenettől beállt csendben, messze nem fedi a valóság egy százalékát sem! Szinte hallani lehetett a nyakcsigolyák recsegését, ahogy minden fej a gúzsba kötözött, nyegle megadással mosolygó Ywerd felé fordult.

Senki sem mozdult, csak Skandar Graun érezte úgy, hogy oda kellene tipegni egykori társához, és szűziesen félszeg, ártatlan mosoly kíséretében önnön kezével törölni le a nyálat, melyet önnön szájával köpött oda.

Ám e gondolat elszállt sok hasonlóan nemes cselekedet tervével együtt, hiszen a megrökönyödött félork ugyanúgy képtelen volt mozdulni, mint bárki más a teremben.

És ebbe a dermesztő csendbe hatolt bele elemi erővel az Egyes Kapu őrzésével megbízott Argor jelentése.

– Mirigorn Nagyúr... a Mhyori öt-tíz percen belül kitör! Nem bírjuk vele tartani az iramot! A Mhyori... elszabadul!

 

 

16. Lila kábulat

 

Elsőként a minden meglepetés ellen felvértezett Mirigorn szakította ki magát a döbbenetből.

– Tartsátok vissza! – ordította a kristálygömbbe idegesen. – Fel kell tartóztatni az életetek árán is!

– Igen, Nagyúr – felelte Argor olyan szenvtelenséggel, mintha máris az az élőhalott lich lenne, aki majd hamarosan lesz is... a halála után.

– Akár itt is lehet a teremben – ismételte a végszót Thimoane, és világtalan fejét ő is Ywerd felé fordította.

– Azt állítod magadról – címezte szavait nagy levegő után Mirigorn a gúzsba kötözött Ywerd felé –, hogy te... Feketebotos Mark'yhennon Nagyúr vagy?

Ywerd a fejét rázta.

– Nem. Ezt csak ti hiszitek rólam..

– De ha nem... akkor ki a nyavalya vagy te?

– Mark'yhennon fia.

Döbbent hangzavar tört ki, és Skandar Graun akaratlanul még fel is sikoltott egy kicsit. Azt akarta kiabálni, hogy „Ywerd hazudik”, de nem merte megtenni.

– Mark'yhennon fia? – ismételte Mirigorn. – Az lehetetlen! Yllian meghalt ifjúkorában...

– Yllian? – hördült fel akaratlanul Skandar Graun.

– Nem haltam meg – felelte Ywerd. – Igenis élek. Csak éppen akkoriban nem értettem meg az apámat és ellene fordultam. Ő száműzött. És elterjesztette a halálomat... amiben nem is sokat hazudott. Ám az anyám...

– Zhénia, a Zöld Úrnő! – vetette közbe Mirigorn.

– Igen – biccentett Ywerd. – Anyám megmentett szorult helyzetemből, és az ő udvarában nevelkedtem. Amikor azonban anyám megértette velem apám indítékait, rájöttem, hogy hibát követtem el. Bocsánatkéréssel fordultam apámhoz, és ő megbocsátott. Magához vett, és itt folytattam a tanulmányaimat tovább Yennon Szigetén...

– De hát Zhénia egy istenverte mhyor! – szólt közbe Branard idegesen. – Nem szülhet gyereket embertől!

– Szült – felelte Ywerd helyett Mirigorn. – Erről tudomásom van. Yllian néven.

– Hogy mi módon kellett élnem, és miféle megbízatásokra vállalkoztam – folytatta Ywerd –, arról most nem kívánok beszélni, mert az idő nem alkalmas rá. Most szabadítsatok ki!

Fehér Branard már mozdult volna, hogy levegye a varázskötelét, de Mirigorn egyelőre visszafogta.

– Ha nem vagy a Sziget Nagyura – morogta –, hogyan engedhetett ki Domer Kargas?

– A Sziget Nagyura vagyok – felelte ernyedten Ywerd. – Valójában én vagyok Daerk, a Középső Kaszt Nagyura, nem pedig az az ember, akit ti Daerk néven ismertetek. Ő... akinek eredeti nevét magam sem ismerem, apán bizalmasa volt, s távollétemben ő döntött Daerk nevében. Ám Daerk valójában én magam vagyok. S Domer Kargas felismerte a lelkemen apám felszentelt pecsétjét.

– Bizonyítsd! – morogta Mirigorn, és a következő pillanatban egy bonyolult rúna méregzöld körvonalai rajzolódtak ki előtte a puszta levegőben.

– Bizonyítom – felelte Ywerd ünnepélyesen, behunyta a szemét, és máris egy fekete körvonal vette körül Mirigorn zöld rúnájának vonalait.

– Daerk pecsétje! – kiáltotta Mirigorn. – Tanúsítom!

Halk morgással vették tudomásul ezt a magyarázatot, és Fehér Branard mogorva képpel megbontotta az Ywerdet gúzsbakötő varázskötelet.

Ywerd kiszabadult, és megmozgatta elzsibbadt tagjait.

– Hohó! – kiáltotta azonban Thimoane, a vak varázslónő. – Azt a kérdést azonban még nem oldottuk meg, hol van Mark'Yhennon...

Ywerd szomorkásan elmosolyodott, és Skandar Graunra pillantott.

– Százméteres körzeten belül – mondta talányos mosollyal.

Mirigorn és környezete hitetlenkedve pillantottak hol a félorkra, hol pedig Ywerdre.

– Nem... – rázta a fejét Skandar Graun. – Nem én...

– Természetesen nem ő az – felelte halkan Ywerd. – Csak éppen azért néztem rá, mert azt hitten, ő majd elmondja helyettem, hol az apám.

Skandar Graun a nyaka közé húzta a fejét.

– Miért? – kérdezte bizonytalanul. – Tudom?

– Mindnyájan tudjátok – felelte Ywerd szokásos flegma vigyorával. – Hiszen nyilvánosan is bejelentettem, hogy a Káosz Szíve segítségével az apámat akarom kiszabadítani. Megpróbáltuk... és kudarcot vallottunk.

Mirigorn nem akart hinni a fülének.

– Feketebotos Mark'yhennon a saját tömlöcében?

Ywerd bólintott.

– Magam sem tudom, miképpen került oda. Én... egy titkos úton csak arról értesültem, hogy ott van. Anyám, a Zöld Úrnő azért segített, hogy kiszabadíthassam azt az embert, akit még mindig szeret... és én cserébe megígértem neki, hogy apám kiszabadítása után visszaállítom az eredeti állapotot, és visszaviszem a Káosz Szívét a Limbó-ra. Nem is gyanítottam, hogy ilyen iszonyatot szabadítunk a világra, s nem tudhattam, miképpen került apám a tömlöcbe. Tőle reméltem választ erre a kérdésre. De most már sejtem: valószínűleg csak úgy tudta bekényszeríteni a Mhyorit a börtönébe, hogy ő maga is foglyul esett...

Néma csend fogadta ezt a bejelentést.

Mirigorn sóhajtott.

– Ezek szerint a Nagy Mester segítsége nélkül kell megvívnunk a küzdelmet a Mhyori ellen, mellyel Mark'yhennon is csak saját szabadsága elvesztése árán boldogult...

Mindenki hallgatott.

E pillanatban olyan iszonyatos bömbölés hallatszott, hogy az egyes számú kristálygömb csaknem széthasadt.

– Vége! – sikoltotta Argor kétségbeesett hangja. – A Mhyori elszabadult!

 

 

17. Készülődés

 

Mirigorn egy pillanat alatt megélénkült. A kristálygömb felé intett, és a gömb kis méretű képe hatalmassá vetítve jelent meg a délnyugati falon, hogy minden jelenlévő pontosan láthatta a történteket.

A sokadik sztázisfalból süvítve tört elő a Mhyori keskeny arcú feje, mely most talán még hatalmasabbnak tűnt, mint korábban, de talán kevésbé szilárdnak. És ez alkalommal nem különálló füstpamacsok törtek elő, melyek különböző formákat öltöttek, hanem egyetlen, egybefüggő hatalmas lila tömeg hömpölygött elő, melyről a kristály által közvetített képen lehetetlen volt megállapítani, hogy valami szivacsos massza-e, avagy csak egy nagyon sűrű füst.

Ám bármi is volt ez az iszonyat, egy pillanat alatt ellepte a tágas barlangot, és a benne álló harcosokat, varázslókat.

Sokakat első érintésre megfojtott a lilás tömeg, mások pedig érthetetlenül kezdtek viselkedni: saját társaiknak estek neki, foggal-körömmel, fegyverrel, varázslatokkal.

Eszelős mészárlás vette kezdetét a barlangban, ám látni alig lehetett valamit, mert a lilás gomolygás szinte mindent beborított. És a füst (vagy massza) egyre csak jött és jött kifelé a kirobbantott Toronykapu mögötti kazamatákból, mintha véget sem akarna érni.

– Egyre nagyobb lesz! – suttogta Fehér Branard.

– És sűrűbb – tette hozzá Ywerd morózusan.

Különös látvány volt. Úgy nézett ki, mintha egy véget érni nem akaró, három méter átmérőjű, roppant, lila füstkígyó bújna elő az odvából, melynek a feje helyén a szürkés bőrű keskeny ábrázat vigyorgott. S a vaskos, lila kígyó, mely füstszerűen hömpölygött előre, s az oldalán a legkülönfélébb mintázatok, formák öltöttek alakot egy-egy villanásnyi ideig, nagy sebességgel siklott előre a sötét alagútban, melyet szinte teljesen betöltött otromba testével.

– Mi a nyavalya ez a Mhyori? – suttogta egy kisebb varázsló Ywerd mellett.

– Nem tudom – felelte a fiatal harcos. – Valami ősi istenségféle... még az ősidőkből.

– A gázlények istene? – hörrent fel Branard. – A mhyoroké?

– Nyilván – húzta el a száját Ywerd. – Hiszen a neve is arra utal.

Skandar Graun úgy állt ott a halkan tanácskozók között, mintha azok idegen nyelven beszélnének körülötte.

– Gázlények? – csodálkozott. – Mhyorok?

Timakrisz sipítása hangzott fel a közelben.

– Hát nem tudtad, te buta félvér? Ezt a világot valaha a gázlények uralták. Mi emberek valaha egy másik dimenzióban éltünk...

– Te kard vagy, nem ember – nyúlt a közelben heverő Timakrisz után Ywerd vigyorogva.

– De valaha ember voltam – vágott vissza Timakrisz. – Akkor, amikor te még nem is éltél.

Mirigorn, aki épp ekkor irányította oda a lovagokat és a varázstanoncokat az Eleven Rettenet templomához, érdeklődve fordult vissza.

– A kardod talán tudja, mi az a Mhyori...

Ywerd vállat vont.

– Tudod, Timakrisz?

– A gázlények ősi istene – sipította a kard. – Ám az ősidőkben az istenük elhagyta a mhyorokat. S Yvorl szolgálatába állt. Többet nem tudok.

– Yvorl? – visszhangozta dermedten Barnard. – Ezek szerint a Káosz egyik hatalmassága szabadult el Yennon Szigetén?

– Mindjárt kitör! – mutatta valaki.

Mirigorn a hármas számú kristálygömb képét vetítette ki a hatalmas falra, mely most az Eleven Rettenet templomának kijáratát mutatta, s előtte egy roppant méretű, kövezett teret, melyen kétszáz lovas várakozott csatarendben, s fölöttük a levegőben izgatott, fiatal varázslók lebegtek.

– Lord Castelbane! – kiáltotta Mirigorn a lovagok vezérének. – Felkészülni! Egy roppant méretű gázlény fog kitörni.

– Elfújjuk! – válaszolta magabiztosan egy mély, öblös hang.

– Nem egyszerű gázlény lesz – felelte komoran Mirigorn. – Nem könnyen sebezhető. Először mágiával támadunk. Várd meg a parancsomat, Lord Castelbane!

– Már alig várom, Nagyúr.

– Gomirron!

– Igen, Nagyúr – hallatszott Gomirron-Rhyllan érdes hangja.

– Egy hatalmas, lila színű gázkígyó fogja kidugni a fejét...

– Tucatnyi ellenvarázst memorizáltunk – felelte Gomirron kimérten. – Tüzet, jeget, szelet, villámot, amit csak kell...

– Először a tűz! – parancsolta Mirigorn. Aztán majd meglátjuk a hatást...

– Úgy lesz, Mirigorn Nagyúr.

– A lény nagy sebességgel közeledik. Megközelítőleg harminc másodperc...

– Igen, Mirigorn Nagyúr.

Csuklyás Mirigorn oldalra pillantott, ahol a világtalan varázslónő álldogált.

– Thimoane... érzed a Mhyori életenergiáját?

Az asszony bólintott.

– Meglehetősen.

– Nagy?

– Nagyon nagy.

Mirigorn komoran pillantott az asszonyra.

– Mégis... mekkora?

– Hogy mekkora? – ismételte a kérdést szórakozottan a vak varázslónő. – A Mhyori jelenlegi életenergiája jelenleg több mint a háromszorosa e teremben lévőkének, és... talán a háromötöde a Harmadik Szinten felsorakozott két száz lovag és negyvenhat varázsló együttes életenergiájának.

Ezt a bejelentést döbbent csend fogadta.

– Legyőzhetik – szólalt meg egy idő után kissé kételkedve Mirigorn, aztán a kristályhoz hajolt. – Tíz másodperc!

– Készen álunk, Nagyúr!

– Üzenet az Elit Egységnek, a Tartalék Egységnek és az összes Másodlagos Bevetési Egységnek – morogta komoran Mirigorn. – Azonnali átcsoportosítás a Hármas Szintre!

– Jön! – suttogta Fehér Branard, és ha lehet, a meszes arc még a szokottnál is sápadtabb lett.

 

 

18. Ősi szégyenfolt

 

Tulajdonképpen mindenki készen állt a Mhyori kitörésének pillanatára, ám amikor ez végül is bekövetkezett, a varázslók egy tizedmásodpercig mozdulni sem tudtak a megdöbbenéstől.

A három méter átmérőjű lila massza úgy robbant ki a nyílt területre az Eleven Rettenet templomából, mint egykoron maga a legendássá vált Eleven Rettenet. Iszonyatos bömböléssel, sivítással, süvöltéssel vágódott elő, és a háromméteres, lila füsthajjal körülvett, vérszomjasan vigyorgó arc még a legbátrabbak ereiben is megfagyasztotta a vért. Az egyik pillanatban, a lovagok és a varázslók még feszült csendben várakoztak, az azt követőben fülhasító bömböléssel kivágódott a lila masszán ingadozó fej, mint egy gyors mozgású, hatalmas kukac, és legalább tíz métert tört előre, mire az első tűzgolyók felrobbantak.

Ami ezután következett, olyasmi volt, ami még a hardcedzett Skandar Graun idegeit is felborzolta. Iszonyatos halálzápor zuhogott a lila rémségre, és több tucatnyi robbanás szaggatta cafatokra a sűrű gáztestet. Ám ahogy a lila cafatok eltávolodtak a hatalmas amorf egységből, önálló életre keltek, mindenhol lila füstpamacsok röpködtek, és ezek az önálló pamacsok megtámadták a varázslókat, s a varázslók máris saját társaikat kezdték bombázni halálos mágiájukkal.

– Lord Castelbane! – kiáltotta Mirigorn. – Támadás!

A következő pillanatban az előreszegezett lándzsájú lovagság megindult, s a kétszáz ló patájának dübörgésétől még az Eleven Rettenet templomának stabil kőfalai is remegni látszottak.

– Elit Egység! – ordította Mirigorn. – Felkészülni! Tartalék Egységek, felkészülni!

– Harcra készen – jött a tömör válasz.

– Másodlagos egységek! – parancsolta Mirigorn. – Felkészülni!

– Háromszáz harcos küzdelemre kész – jelentette egy hang.

Mirigorn és a közelben lévő vezérkar le nem vette a szemét a képernyőről, ahol az iszonyú mészárlás zajlott.

– Gomirron! – kiáltotta Mirigorn. – Visszavonulni!

– Igen, Nagyúr – jött a válasz, és azok a mágusok, akiket nem szállt meg a lila füstpamacsok őrjítő ereje, szabályosan hátrálni kezdtek.

– Thimoane! – kérdezte éles hangon Mirigorn. – Mennyit csökkent a Mhyori életenergiájának mértéke az eredetihez képest?

– Megközelítőleg nyolc százalékot a kapott sérülések miatt – felelte az asszony remegő hangon.

– Jó! – csapott le rá Mirigorn. – Nem legyőzhetetlen ez a valami...

– Ennyit csökkent, Nagyuram – folytatta remegő hangján a nő. – Ám megközelítőleg harmincnégy százalékkal növekedett is...

Mirigorn úgy ordított fel, mintha orvul ágyékon rúgták volna.

– Micsoda?

– A támadás előtti állapothoz képest megközelítőleg huszonhat százalékkal növekedett a Mhyori életenergiája, Nagyuram.

– Energiaszívás! – kiáltotta Ywerd. – Sebezhető, ám akit ő öl meg, annak az életenergiáját magába szívja! És egyre csak erősödik!

– Ezért nőtt hát ekkorára! – kiáltotta Fehér Branard. – A rohadt kurafi!

– Lord Castelbane! – kiáltotta Mirigorn. – Akik ellenünk fordulnak, azokat habozás nélkül megölni!

– Igenis, Nagyuram! – hallatszott az előző öblös hang a csata iszonyatos kavalkádjából.

– Gomirron! – parancsolta Mirigorn. – A lovagság támad! Újabb varázsözönre összpontosítani!

– Igen, Nagyúr!

Dermedten nézték az őrült csatát. A lila gomolyag egyre nagyobb lett, szinte már a fél csatateret beborították az amorf tömeg csápjai és a különvált füstpamacsok, melyek rátapadtak a lovagok arcára, és beszivárogtak a sisakok résein. S azok a lovagok, akiket ily módon birtokba vettek e gázfoszlányok, habozás nélkül megtámadták a hozzájuk legközelebb eső társukat.

Ám oly nagy számban támadtak a lovagok, hogy pillanatok alatt sikerült lemészárolniuk az ottmaradott, lila gőzt kilehelő varázslókat. Ám a hősiesen előrehatolók szinte egytől egyig elvesztek a lila kavargásban.

– Elit Egység! – parancsolta Mirigorn. – Támadás! Másodlagos Egységek, támadás!

– Támadás! – hallatszott válaszképpen.

– Itt a Tartalék Egység – hallatszott egy ideges hang. – A támadási parancs ránk is vonatkozik?

– Tartalék Egység! – kiabálta túl Mirigorn a kristálygömbből kiáramló hangzavart. – Lőállást foglalni a Templomdombon, és az íjászok lőjék azokat, akik lila füstöt lehelnek ki!

Megdöbbent, de engedelmes hang válaszolt.

– Parancsára, Nagyúr!

A ritkulófélben lévő lovagok megsegítésére ekkor érkeztek két oldalról az elit és az alkalmi harcosokból álló másodlagos csapatok, és ha lehet, a kavarodás még nagyobb lett, mint előtte.

– Thimoane! – recsegte Mirigorn.

Az asszonynak nem is kellett több, tudta, mire kíváncsi a fővezér.

– Most csökkent... két százalékot... az előző állapothoz képest. De most növekszik, egyre növekszik...

Az egyik mágus valamit mozdított a kristálygömbön, és egy közeli jelenet tárult az ideges szemlélők elé. Egy bőrvértes harcos rontott neki a lila kavargásnak, pár méterrel az egyre magasabbra kúszó, óriási fej mögött. Ha ezt a manővert valami roppant kígyóval teszi, nem eshetett volna különösebb bántódása, hacsak a súlyos test maga alá nem sodorja. Ám most...

A harcos lecsapott a görbe szablyájával a lila masszára, a fegyvere belemélyedt a gomolyba, és a fickó csaknem elesett saját lendületétől. Ám ugyanekkor méternyi hosszú, tucatnyi lila füstcsáp ágaskodott ki az amorf tömegből, megragadták a szerencsétlen embert, és berántották a lila kavargás sűrűjében. Hogy aztán az emberrel mi történt a továbbiakban, azt nem lehetett látni, de a szemlélők hiába meredtek a képre két percen át, a férfi nem bukkant elő.

És a lila gomoly egyre csak nőtt, egyre csak terjeszkedett. Itt-ott megritkult ugyan a belsejében felrobbanó tűzgolyóktól és más aktivizálódó varázslatoktól, de más pontokon egyre sűrűbb lett. És e lila gáztömeg egyre csak nyelte és nyelte magába a nekirontó harcosokat.

Az a pár lovag és harcos, aki még tehette, megfutamodott, de a többiek, akik már behatoltak a lila gomoly sűrűjébe, sikoltozva vonaglottak és kapálództak, mielőtt végleg elnyelte őket a lila káosz.

Mirigorn Ywerdhez fordult.

– Ki kell szabadítanunk Mark'yhennon Nagyurat.

– Lehetetlen – rázta a fejét a fiatal harcos. – A Káosz Szíve nélkül nem megy, és az ott van... annak a lila káosznak a közepén...

Mirigorn az ajkába harapott.

– Energia? – kérdezte csüggedten.

– Megközelítőleg négyszerese annak, mint amivel kitört a kazamatákból – felelte lemondóan Thimoane. – Úgy tűnik, a teljes Lovagság, az Elit Egység és a Másodlagos Egységek energiáját magába szívta.

– Tartalék Egység! – sóhajtotta Mirigorn. – Támadásra felkészülni!

– Ne! – kiáltotta Ywerd. – Az élőhalottakat!

Többen bután meredtek rá.

– Negatív energia! – magyarázta Ywerd. – Az élőhalottak életenergiája a negatív tartományba esik. Tőlük nem tud mit elszívni!

Mirigorn azonnal felfogta, miről van szó.

– Domer Kargas!

– Igen, Nagyúr!

– A Hideg Nép minden tagja azonnal a Hármas Szintre, az Eleven Rettenet templomához. Parancsom: megsemmisíteni a Mhyorit! Támadás: megosztva. Kétharmadotok elölről, egyharmad a kazamaták felől!

– Igenis, Nagyúr.

Mirigorn újra a hármas szánú kristálygömbhöz beszélt.

– Lord Castelbane!

– Lord Castelbane halott – felelte egy fiatal hang. – Lord Marew vagyok.

– Lord Marew! Visszavonulni!

– Húszan, ha maradtunk, Nagyuram...

– Visszavonulni! Minden egységnek! Visszavonulni!

Ekkor már érkeztek az első élőhalottak, akik önmaguktól, vagy lich kapitányaik segítségével oda tudtak teleportálni a helyszínre.

A lila gomolygás körülvette őket is, ám mivel ők már nem rendelkeztek a lélegzés kellemetlenségével, nem szívták be az alattomos füstpamacsokat, és nem is fordultakegymás ellen. A csontvázharcosok monoton mozdulatokkal kaszabolták a lila gomolytörzset, a lichek pedig közvetlen közelről negatív energianyalábokat lőttek bele.

– Ez az! – kiáltotta magáról megfeledkezve az örökké hűvös Thimoane. – Csökken az energia!

Ám a csata még nem ért véget az élők számára sem. Néhány magáról megfeledkezett lovag és több tucatnyi harcos még ádázul próbálta püfölni a lila kavargást.

Ám a Mhyori energiaszintje így sem növekedett tovább.

– Fokozatosan csökken! – újongott Thimoane.

– Az élőhalottak száma is – fűzte hozzá Ywerd. – Négy lich már szétrobbant, és a csontvázharcosok már alig tízen maradtak!

– Jön az erősítés! – mutatta valaki.

A zombik és a csontvázharcosok fürtökben özönlöttek elő mindenhonnan, és puszta karommal tépték, marcangolták a lila massza cafatait.

– Csökken az energiaszintje – informálta a vezérkart a vak varázslónő. – A hidegek támadása előtti állapothoz képest hat százalékot esett...

– Nem lesznek elegen! – kiáltotta idegesen Ywerd. – Elpusztulnak ezek is, de a Mhyori marad! Nem lesznek elegen az élőhalottak!

– Elegen lesznek – felelte zordan Mirigorn –, és az egyik hírnökéhez fordult. – Üzenet Alonar Huredinnek. Az összes pap a főhadiszállás előtti téren gyülekezzen! Minden fellelhető halottelevenítő varázstekercset hozzanak magukkal! – Nem nézett senkire. – Üzenet a legkülsőbb szintek prímásainak! Mindenki... ismétlem, mindenki, aki csak él és mozog... halászok, rakodók, tisztogatók... Yennon Szigetének minden polgára gyülekezzen a Hatos Szinten a Hatalmas Szemletéren! Kivétel nélkül! A parancs a betegekre is vonatkozik!

Ywerd komor arccal lépett előre.

– Mit akarsz csinálni? – kérdezte rosszat gyanítva Mirigornt.

– Élőhalottakat – felelte a sötét képű, renegát druida. – Sokat, nagyon sokat...

 

 

19. Ima az élőhalottakért

 

Sápadt arcok fordultak Mirigorn zord képe felé, de mind közül Branard fehérre meszelt ábrázata volt a legfakóbb.

– Le akarod gyilkolni a saját alattvalóinkat? – kérdezte hitetlenkedve.

Mirigorn szigorúan nézett rá.

– Aztán pedig megeleveníteni őket – felelte kimérten. – Ez az egyetlen lehetőségünk. Csak negatív életenergiával tartóztathatjuk fel.

– Ha a Mhyori elszabadul a világon – biccentett Ywerd is komoran –, vége mindennek. Yennon Szigetének bukásával nemcsak a Rend legfőbb bástyája dől meg, de örökre bealkonyul az embereknek, az orkoknak, az elfeknek és minden humanoid fajnak... Újra a gázlények veszik birtokukba a világot.

Fehér Branard bólintott.

– Várom a parancsaimat.

Skandar Graun értetlenül nézett egyik hatalmasságról a másikra. A lelke mélyén érezte, de az agyával sehogy sem bírta felfogni, micsoda gigászi tragédia van készülőben.

– Le akarják mészárolni saját híveiket? – kérdezte a mellette álló testőrt, s torz képe megrándult a gondolatra. – Ez... ugye, csak vicc?

– Hallgass, ha nem akarsz te is az élőhalottak közé kerülni! – sziszegte Gromer idegesen.

– De hát ez... képtelenség!

Gromer sietve arrébblépett a félorktól, nehogy azt higgyék róla, hogy ő is tiltakozni akar a legfőbb hatalom akarata ellen.

– Fogd be a pofád, te ostoba!

Időközben Mirigorn utasította a segédeit, hogy a használatlan egyes kristálygömböt a Négyes Szint adott pontjára irányítsák.

– Hatos Szinten gyülekezők parancsnokának!

Egymás után jelentkeztek be a hangok.

– Igen.

– Igen, Nagyuram.

– Készen állunk...

– Kezdjék meg az átcsoportosítást a Négyes Szintre! Tereljék oda először az elítélteket a tömlöcökből, aztán a betegeket, az öregeket és a nyomorékokat! Százas csoportokban, tízperces szünetekkel indítsák a kiválogatottakat!

– Igen, Nagyuram.

– Ha az öregek, betegek és a nyomorékok elfogynak, az idősebb asszonyok következnek, aztán a gyerekek...

– Igen, Nagyúr – jött a kemény, habozás nélküli válasz.

A főhadiszálláson dermedt csend uralkodott el, még az örökösen flegma Ywerd is sűrűn pislogott. Skandar Graun csak állt tátott szájjal, és mozdulni sem bírt.

Ez hihetetlen! Kiáltani akarta, de a gondolat megakadt a torkán, és képtelen volt kibuggyanni szorosra zárt ajkai közül.

Mirigorn a helyettesére nézett.

– Branar! – parancsolta. – Vidd a segédeidet!

Fehér Branar szó nélkül megfordult, intett két közelben álldogáló, fiatal varázslónak, s a következő pillanatban mindhárman elteleportáltak.

A kristálygömb falra vetített képén tűntek fel újra a Negyedik Szint egyik hatalmas főterén, mely teljesen hasonlatos volt ahhoz, ahol egy szinttel feljebb a lila színű hömpölygés harcolt veszettül az élőhalottakkal. E harcból nem sok látszott, csak annyi, hogy a lassan mozgó zombik kinyújtott kezükkel a lila füstpamacsokat markolásszák, és azok, bár próbálnak elillanni az élőhalottak elől, nagy tömegüknél fogva nem mindig tudnak kicsusszanni. S minden markolásnál, ütésnél, mely célba talált, a lila füst ritkult valamelyest. S végül a lila füst beburkolta és örökre magába temette az érzéketlen zombit. Ám ettől csak még inkább megritkult.

– Fokozatosan csökken az életenergiája – jelentette kérdés nélkül Thimoane. – A negatív energia a kulcs. Az élőhalottak a támadásukkal képesek megsebezni a Mhyorit. Minden ütésükkel csökkentik az életenergiáját. És a Mhyori nem tud mit kezdeni velük, hiszen ezek nem érzik a fájdalmat. Csak egy módon szabadulhat meg tőlük... ha magába szívja az életenergiájukat. Ám mivel az negatív, az ő életenergiája is egyre csökken.

– Hol tart? – akarta tudni Csuklyás Mirigorn.

– Most már csupán alig valamivel magasabb az életenergiája, mint amikor kirontott a Hármas Szintre.

Mirigorn ismét a kristálygömbök kivetített képek felé fordult. A Négyes Szint főterén már szabálytalan rendben érkeztek az első csoportok: mankókon billegő nyomorékok, bebugyolált fejű sebesültek, görnyedt tartású vénségek, púpos öregasszonyok.

– Branar! – parancsolta Mirigorn. – Kezdjétek!

Az öregeket és a betegeket a tér közepére terelték, s miközben azok riadtan nézelődtek, a közeli templom karzatán elhelyezkedett három varázsló vad hadonászásba kezdett.

– Gyilkos felhő – suttogta valaki a főhadiszálláson, s ez a két szó mennydörgésként hatott a néma csendben.

A három varázsló kezéből kékeslila energianyalábok terültek szét a szánalmas csoport fölött, és egy pillanat alatt kékes felhő ereszkedett le rájuk. Nem volt sikongatás, nem volt jajveszékelés, nem maradt idő semmire. A halálra ítélt vénségek és rokkantak egyetlen szó, egyetlen rándulás nélkül hanyatlottak le, és már végük is volt.

– Irgalmas halál – jegyezte meg Mirigorn egyik segédje, és többen bólogattak.

Branard és két ifjú tanonca most forgószelet varázsolt, mellyel elfúvatták, szertefoszlatták a gyilkos felhő megmaradt foszlányait.

Skandar Graun még mindig nem bírta elhinni, hogy a valóságban is megtörtént az, ami lejátszódott a szeme előtt, és amit a többiek ilyen tárgyilagos belenyugvással vettek tudomásul.

– Alonar Huredin! – parancsolta Csuklyás Mirigorn. – Vidd a papjaidat a Négyes Szintre! Kezdjétek meg a megelevenítést!

Pillanatokon belül fekete csuhás yennonpapok lepték el az elesetteket, s hullától hulláig járva végezték a holtak megelevenítése szertartást.

És az újonnan „született” zombik egymás után tápászkodtak fel, és örökre elfelejtve az öregség és a nyomorékság nyűgjeit a papok parancsára lassan csatarendbe gyülekeztek. Tíz percig sem tartott az egész, és a hátborzongató csapat Mirigorn parancsára lassú, kísérteties léptekkel máris megindult a Hármas Szint felé.

És a Négyes Szintre máris érkezett a föld alatti tömlöcökből sebtében előrángatott, csontig soványodott, hunyorgó foglyok százas csoportja. Némelyikük oly régóta sínylődhetett már fénytől elzárt börtönében, hogy már képtelen volt elviselni a napfényt és menthetetlenül megvakult.

Branard és két varázslótársa most már parancs nélkül teljesítették a feladatukat.

Újabb gyilkos felhő borult az áldozatokra.

Skandar Graunnak felfordult a gyomra, és úgy érezte, menten hánynia kell. Sok csatát, sok esztelen vérontást látott már, de ez a vértelen mészárlás és azt azt követő megelevenítések még az ő idegeit is próbára tették.

Kábultan hátrált el a feszülten várakozóktól. És még hallotta, hogy Csuklyás Mirigorn a Mhyori energiaszintje felől tudakozódik.

– Fokozatos, megállás nélküli csökkenés – jelentette Thimoane örömteli hangon. – Elpusztítjuk!

Hirtelen egy görnyedt vénember teleportált be a terembe egy megsárgult bőrtekerccsel a kezében. Tejfehér szakálla olyan hosszú volt, hogy leért a fickó bokájáig, és amikor az bólogatott, a szakáll a földet söpörte.

– Bracchotorus! – kiáltotta Mirigorn. – Csak a lényeget!

A főkönyvtáros megköszörülte a torkát.

– Kevés konkrétumra bukkantam az ősi könyvtárban – kezdte kimért, recsegő hangon az öregúr. – A Mhyori nem más, mint egy ősi istenség fogalma a gázlények mitológiájában, ám valójában nem isten... vagyis nem isten abban az értelemben, ahogy istennek tekintjük Feketebotos Mark'yhennon Nagyurat, Yvorlt, a Zöld Úrnőt, Ottomárt, Groomsot, Verghaustot és még más mindenható hatalmasságokat.

Mirigorn a szemöldökét ráncolta.

– Mégsem isten?

– Nem, Nagyúr. A Mhyori... egy hatás, egy energiacsoport, egy... egy titokzatos valami, amire nekünk nincs szavunk. Ha mi, emberek, képesek lennénk arra, hogy véglegesen kiszabadítsuk a testünkből a lelkünket, eggyé olvasszuk más lelkekkel és elveszítve személyiségünket egyetlen roppant erejű entitás részesévé váljunk... nos, akkor olyasféle valami jönne létre, mint a Mhyori...

Mirigorn felhorkant.

– Arra célzol, hogy a Mhyori nem más, mint a megszüntetett gázlények közös öntudata?

Az öregember lassan a fejét rázta, és hosszú szakálla játékosan libegett a levegőben.

– Nem egészen, Nagyúr. A Mhyori nem megszüntetett gázlények összesűrűsödése, hanem élő, létező gázlények együttes entitása!

Mirigorn a fejét rázta.

– Képtelenség! Az emberek istenei elsöpörték a gázlényeket! Kiirtották mindazokat, akik képtelenek voltak alkalmazkodni hozzánk!

– Igen, Nagyúr... ám találtam erre is egy ősi utalást. – Az öreg egy másik pergament húzott elő. – Igen, itt van... felolvasom! „És űzzék őket az emberek egy külön világba, egy jól záró börtönbe, melyből nem térhetnek vissza soha, csak ha értük jő a Mhyori. És e börtönvilág elvétetett, eltétetett, megőriztetett. Nagy gonddal kezeltetett. És amikor majd eljő a Mhyori, s megnyithatja e börtönvilág kapuit, melynek a Káosz Szíve név adatott, nem lesz többé védelem, mert kijőnek a száműzött mhyorok a Rubinkő belsejéből, és beleolvadnak istenük Entitásába. S ha ez megtörténik, s a Káosz elszabadul, iszonyú pusztítás és emberirtás veszi majd kezdetét, és eljő a Rettenet Kora. Senki sem állíthatja meg e folyamatot, csak egy borzalmas varázslat, melynek nevét és hollétét csak Feketebotos Mark'yhennon Nagyúr ismeri. Ha a Káosz elszabadul, Mark'yhennon Nagyúr vívja meg vele az utolsó csatát...”

Döbbent csend fogadta ezt az idézetet.

– Arról nincs szó – kérdezte idegesen Mirigorn –, mi módon lehet ez ellen a... Gázistenség ellen küzdeni?

– Egy pillanat – morogta az öreg, és újabb tekercset tekert elő. – Itt van. „Védekezési Útmutató a Mhyori ellen. Ez az. Az Entitás, mely a Mhyori nevet viseli, legyen körülvétetve negatív energiákkal, s legyen ostromoltatva élőhalottakkal...”

– Más módszert! – vágott közbe Mirigorn. Ezt tudjuk.

Az öreg végigfuttatta reszkető ujjait a pergamen sorain.

– „Feketebotos Mark'yhennon Nagyúr legyen a megmondhatója” – olvasta remegő hangon –, „hogy mily taktikák vettessenek be ellene. Mert ha az Entitás kiteljesedik, nincs más, ki szembeszállhat vele, csak a mi Legfőbb Nagyurunk.”

– Ez remek! – morogta Ywerd dühösen. – Nincs valakinek patkányvallató varázsa?

Mirigorn megütközve nézett a fiatal harcosra.

– Több tiszteletet! – parancsolta. – Bármily formában is legyen a mi Urunk, mégiscsak a mi Urunk! És hiába minden gondolat. Tudjuk jól, hogy a Fekete Torony foglyai csak a Káosz Szívével szabadíthatók ki! – Ismét az öregemberhez fordult. – Van még valami ellenszer?

Bracchotorus megpiszkálta az orrát.

– Csak egy nagyon homályos utalás az ősi mágusok által használt ősmhyor nyelven. Valójában valami közmondás lehet.

– És mi az?

Az öreg elbizonytalanodott.

– Nagyon nehéz pontos fordítást találni, és a megközelítő fordítások mind-mind egész mást jelentenek... Valami olyasmi, hogy „tűz ellen tűzzel, víz ellen vízzel, Mhyori ellen...”

Mindenki feszülten leste a kínlódó öreget.

– Nos? – követelte Mirigorn.

Bracchotorus vállat vont.

– Ezt az utolsó szót... nem értem. Valami olyasmi, mintha ez is az előző szó ismétlése lenne, csak kissé megfakult már ez a pergamen... és annak nincs semmi értelme, hogy „Mhyori ellen Mhyorival”...

Mirigorn ezen elgondolkodott.

– Kutass még!

Bracchotorus fejet hajtott, és elteleportált.

Újra a nagy falon mozgó képek felé fordult a figyelem.

Az élőhalottak gyorsabb ütemben fogynak – kiáltotta valaki a teremben. – Úgy látszik, a Mhyori rájött, hogy nem játszadozhat velük!

– Hatalmas zuhanás! – sikoltott fel hirtelen Thimoane a meglepetéstől. – A Mhyori energiaszintje csaknem az eredeti kétharmadára zuhant!

– És egyszerre elnyelte az összes élőhalottat – morogta valaki.

– Branard! – kiáltotta Mirigorn. – Mit késlekedtek?

– Most végeztem a harmadik csoporttal – felelte zordan a fehér képű varázsló. – A második csoportnak már ott kellene lennie.

– Ott jönnek! – kiáltotta Ywerd.

A kép szélén valóban ekkor tűnt fel a szabálytalan csatarendben közeledő százas élőhalott csapat, és a Mhyori lilás dühvel hömpölyögve, sosem hallott bömböléssel vetette magát rájuk.

Skandar Graun megállt egy oszlop mellett, s bár az önérzete tiltotta, hogy nyilvánosan megrogyjon, legszívesebben nekitámaszkodott volna. Sehogy sem tudta rendbetenni magában az imént látottakat. Őt gyerekkorától arra nevelték, hogy gyűlölje az embereket, s igaz, hogy azóta már sok mindent máshogy lát, de még abban a gyűlölettől és bosszúvágytól zsúfolt időszakban sem tudta volna azt megtenni, hogy saját érdekében százszámra pusztítson el élő embereket. S arra, hogy valaki szenvtelen kifejezéssel saját híveit mészárolja le, gondolni sem tudott volna.

Fájdalmas csalódás volt ez.

Az öldöklés hosszú évei alatt csalatkozott istenében, és elfordult a Káosztól, hogy a Rend hívei közé álljon. Eleinte úgy érezte, végre megtalálta a helyét, és új barátokra lelt. Ám ez az érzés nem tartott sokáig. A hadjárat bukása folytán szinte minden barátját elvesztette, és a Rend hatalmasságaiban is csalatkoznia kellett. És rá kellett döbbennie, hogy bár Yvorl hívei féktelen gyilkosok, és néha őrjöngő megszállottak, Mark'yhennon hívei még sokkal veszedelmesebbek: mert ők józan megfontolásból ölnek. És ha kell, még saját szolgáikat is szívfájdalom nélkül lemészárolják...

Hát melyik a jobb? A Káosz vagy a Rend?

Annyira megundorodott mindentől, hogy szinte már gondolkodni sem tudott. Kába léptekkel botorkált fel-alá a hatalmas csarnokban, és hosszú percekig azt sem tudta, mi történik körülötte.

Arra ocsúdott fel kesergéséből, hogy valaki egy sisakot nyom a fejébe. Ywerdet pillantotta meg maga előtt egy mókás sisakban. A fiatal harcos fején aranyozott sisak ragyogott, melynek rostélya most fel volt tolva. És a rostély fölött, mintha a fiatal harcost felszarvazták volna, két fekete szarvszerűség meredt az égbe. Skandar Graun jobban megnézte, és csak most látta, hogy nem szarvak merednek elő Ywerd ragyogó sisakjából, hanem megfeketedett, összeaszott, csuklóban levágott kezek.

Meglátta saját tükörképét Ywerd ragyogóra csiszolt páncéljában, és meghökkent. Az ő fején is hasonló sisakdísztelenkedett.

– Megbocsátok neked – jelentette ki Ywerd. – Felejtsük el a történteket!

Skandar Graun nem fogadta el a kinyújtott kezet. Álmatag mozdulattal tapogatta meg a fejére húzott sisakot.

– Miféle vacak ez?

– Tudatvédő sisak, kombinálva negatív energiavédelemmel – felelte Ywerd. – Ha nem is véd meg a Mhyoritól, legalább arra jó, hogy ne fordíthasson bennünket egymás ellen.

A félork ernyedten bólintott.

– Úgy nézek ki benne, mintha valaki fuldokolna az agyamban, s a kezét nyújtva próbálna segítséget szerezni – jegyezte meg.

Ywerd szomorkásan elmosolyodott.

– Teljesen úgy nézel ki, mintha valaki fuldokolna a fejed belsejében – mondta. – És ahogy elnézlek, ez a megállapítás nem is jár messze a valóságtól.

– Minek? – nyöszörögte a félork egészen elveszetten. – Mire való ez a pusztítás? Miért kell nekem állandóan ilyen felfordulás közepébe kényszerülnöm?

Olyan elesettnek tűnt, hogy Ywerd szinte megsajnálta.

– Megígérem neked – mondta halk hangon –, hogy ha sikerül legyőznünk a Mhyorit, vége lesz ennek az őrületnek... és apámat sikerül végre kiszabadítani... teljesíteni fogjuk a kívánságodat. Megígérem! Oda viszünk, ahová akarod, s apám arra is képes, hogy kitöröljön az emlékezetedből minden szörnyűséget, amin keresztülmentél...

Skandar Graun keserűen nézett maga elé.

– Felejteni?

– Nem leszel többé két lábon járó pestis – nevetett erőltetetten Ywerd. – Talán még barátokat is szerezhetsz anélkül, hogy később megölnéd őket...

Skandar Graun mogorván pillantott Ywerdre.

– Te beszélsz?

– Csak vicceltem.

– Miért nem szabadítjátok ki apádat, Mark'yhennont, hogy ennyi áldozat nélkül is végezzetek a Mhyorival?

– Egyszerű oka van – emlékeztette Ywerd. – A kiszabadítási szertartáshoz szükség lenne a Káosz Szívére... és az most ott van valahol a lila gomolygásnak a közepén!

Skandar Graun csak most figyelt fel arra, hogy a teremben nagyobb a nyüzsgés meg az idegesség, mint korábban, és minden jelenlévő kivétel nélkül ugyanolyan levágott múmiakezekkel díszített, gusztustalan sisakot visel.

– Mi ez a nagy... felfordulás? – kérdezte döbbenten.

Ywerd elhúzta a száját, de most nem sikerült túl őszintére a szokásos flegma félmosoly.

– A Mhyori nyilván rájött, hogy amíg az élőhalottainkkal mérkőzik, egyre csökken az energiája. Ezért hát kitört a gyűrűből, és most felénk halad, hogy pozitív energiát szívjon magába. Ha idáig ér... ezek a sisakok sem igen védenek meg bennünket a dühétől... Nézd, ott jön!

Ywerd az egyes számú kristály által kivetített képre mutatott. A Kettes Szint látszott, egy ismerős épület.

– Még tíz perc, és a Mhyori odaér! – suttogta valaki.

Egy másik képen a lassan hömpölygő hatalmas lila massza látszott, ahogy az élőhalottakon átgázolva egyre feljebb és feljebb kúszik a Kettes Szint felé.

Skandar Graun azonban az előző képet figyelte, és az istennek sem akart rájönni, honnan ismerős az az épület.

– Gyorsan! – parancsolta Mirigorn. – Először a betegeket és a hasznavehetetleneket!

És mintha csak e parancsszóra történne, kíméletlen harcosok sok más beteg és öreg ember közepette e pillanatban tereltek ki egy hálóinges, verejtékben úszó, fájdalmaktól gyötrődő, terhes óriásasszonyt.

Skandar Graun úgy érezte, mintha a maradék fülét egy rántással leszakították volna.

– Hilgar! – kiáltotta. – Nem! Ez lehetetlen!

Ellökte magától az eléugrani akaró Ywerdet, kirohant az egyik boltív alatt, és harsány ordítozása egyre messzebbről hallatszott.

– Mi az? – fordult oda Mirigorn.

– Ott az asszonya – felelte Ywerd. – Most szült volna.

Mirigorn a fejét rázta.

– Nem tehetünk kivételt senkivel. – A kristálygömbhöz fordult. – Branard! Az a habzó szájú, őrült félork... Skandar Graun tart a Kettes Szint felé. Ha feltűnik és megzavarja a folyamatot... öljétek meg őt is!

 

 

20. A végső érv

 

Skandar Graun hosszú, kanyargós folyosókon robogott végig, márvány lépcsőfokokon trappolt le, boltívek alatt szaladt át, csodás függőkertek bokrai között kanyargott, kisebb patakokat ugrott át, aztán megint épületek következtek, ajtókon rohant be, elhagyott termeken száguldott keresztül, ajtókat hagyott nyitva maga mögött, újabb lépcsők következtek, majd egy sötét föld alatti alagút, végül pedig egy falaktól határolt útvesztőben keringett, és amikor már azt hitte, teljesen eltévedt, megpillantotta a kijáratot, és eleven szélvészként robbant ki a szabadba.

Valami csoda folytán épp arra a főtérre jutott, ahol tucatnyi pap épp most rendezte csatarendbe a megölt emberek megelevenített élőhalottait.

Skandar Graun lába földbe gyökerezett a rémülettől.

Elkésett!

Fehér Branard és két segédje már kivégezték az első halálra ítélt csoportot, és köztük minden valószínűség szerint az ő óriás hitvesét is.

– Hilgar! – ordította, és buzogánya nyelét szorongatva, félőrülten rohant a csődület irányába. – Hilgar!

Újabb ijedt, tétova csapatot tereltek a főtérre, hogy Branar rájuk bocsáthassa gyilkos felhőjét.

– Hilgar! – ordította Skandar Graun reménykedve, és félrelökött egy harcost, aki túl későn ugrott eléje egy oszlop mögül ahhoz, hogy meg tudjon állni. – Hilgar!

– Skandi! – hallatszott egy örömteli öblös bömbölés, és a vánszorgók sorából az óriásasszony hatalmas alakja vált ki.

– Hilgar! – ordította Skandar Graun. – Ide! Hozzám!

Az óriásasszony alig bírt lépni, és egyik kezével a hasát markolva próbált a felé rohanó félork irányába indulni. Egy alabárdos harcos ugrott elé.

– Vissza a sorba, asszonyság! – rivallt rá az óriási nőstényre. Hilgar azonban akkorát taszított rajta, hogy a katona hanyatt esett.

Ugyanekkor a varázslók testőrei észlelték a rendzavarást, és látták a teljes lendülettel rohanó félorkot is.

– Megállítani! – parancsolta Branard, és készült a varázslatához.

A testőrök közül négyen máris megindultak a félork irányába.

– Ostobák! – üvöltötte Skandar Graun a riadtan és értetlenül bámuló tömeg felé. – Le akarnak gyilkolni benneteket! Meneküljetek!

Többet nem mondhatott, mert ekkor ért oda az első testőrhöz, és villámgyorsan le kellett buknia a fekete szakállas harcos vízszintes alabárdcsapása. elől. Ám több szóra nem is volt szükség. A már amúgy is gyanakvó emberek és más szerzetek, látva a varázslók hókuszpókuszát és a közelben felsorakozott, keselyűpillantású papokat, iszonyatos ordításban törtek ki, és egy pillanat alatt elszabadult a pokol. Mindenki menekült, amerre látott.

– Vissza! – kiabálták az őrök, és mivel minden igyekezetükkel arra törekedtek, hogy visszatereljék az áldozatokat, akaratlanul is elvegyültek közéjük, s ez a tény egy pillanatnyi habozásra késztette Fehér Branardot az utolsó varázsszó kimondásában. S ez a késlekedés végzetesnek bizonyult, mert Alonar Huredin parancsára a papok is belevetették magukat a küzdelembe, s a gyilkos felhő kibocsátása most már végzetes lett volna.

Óriási kavarodás támadt.

Időközben Skandar Graun egy alkaros felütéssel ártalmatlanná tette az első alabárdos testőrt, a másodikat félrerúgta, a harmadikat pedig futtából lefejelte. A negyedik feléje csapott az alabárdjával, de Skandar Graun olyan nagy sebességgel közlekedett, hogy a fickó elhibázta, és mire újabbat csaphatott volna, a félork már ütéstávolságon kívülre került.

Egyes menekülők, már akik bírtak szemközt rohantak vele, és csaknem leverték a lábáról, de végül is sikerült megőriznie az egyensúlyát.

Halálos nyílzápor kezdett suhogni körülötte, de a vesszők rendre elkerülték. A félork dühödten tört előre, de a nagy kavarodásban elvesztette szem elől a születendő gyermekét és anyját.

– Hilgar!

– Vagyok! – hangzott a bődülés a tömeg közepéből, és ezzel egyidőben hihetetlenül felerősítve Mirigorn sztentori hangja harsogta túl a lármát.

– Branard! Végezz velük!

– De a papok... – kiáltotta Fehér Branard tehetetlenül.

– Azonnal! – üvöltötte Mirigorn. – Most azonnal!

Branard felordított, a magasba vetette karjait, és mindkét kezével nagyot csapott a levegőbe, mintha valami láthatatlan ellenségre akarna lesújtani. Ujjai közül halálos energianyalábok röppentek ki, és két tanítványa hasonlóképpen kibocsátott nyalábjaival egyesültek a levegőben ott, ahol a legsűrűbb volt a kavarodás. Még egy pillanat kellett volna, hogy lelebegjen az így létrehozott gyilkos energiafelhő. Ám ehelyett egészen más történt.

A varázslók háta mögül lila füst gomolygott elő, s az egyik tanonc már be is lélegezte. A keze megremegett, és elfordította ujjait. Saját energiáját a mestere ellen koncentrálta.

Fehér Branar még időben észlelte a veszélyt, ám úgy dönthetett, hogy mielőtt kivédi megveszett tanonca támadását, még végrehajtja a parancsot.

A következő pillanatban azonban másik tanítványa is ellene fordult, és a kettős energiazuhataggal már nem tudott dacolni.

Fehér Branard úgy robbant szét, hogy testének foszlányai a teljes testőrségét beborították.

És a következő pillanatban orkánszerű – süvítéssel és bömböléssel az előhírnökei nyomdokán elsöprő lendülettel suhant bele a kavargó forgatag kellős közepébe a Mhyori.

Az élőhalottakkal vívott küzdelem eredményeként már rég elenyészett az a hatalmas lila tömeg, amit Skandar Graun a kristálykő kivetített képén látott, de most, hogy újra pozitív életenergiát szívhatott magába, a ritkás gázlény másodpercek alatt sötétlila lett, és szinte kétszeresére növekedett.

Az alig két méteres fej mögött eredetileg csak egy másfél méter átmérőjű, hat méter hosszú gomolycsóva kúszott, ám e növekedés hatására a hatalmas füstkukac alaposan megvastagodott, meg is nyúlt, és mindenfelé éhesen nyújtotta ki lila füstcsápjait a menekülni próbáló szerencsétlenek után. A központi testből apró gázhurkák váltak le, melyek önállóan vették üldözőbe a menekülőket, kezek formálódtak belőlük, melyek a szerencsétleneket fojtogatták, a ritkásabb részek pedig elsuhantak az emberek arca előtt, és belélegeztették magukat.

Skandar Graun csak villanásokat látott abból, ami történik, mert újabb testőrökkel csapott össze, és azok értékes másodperceket raboltak az idejéből, mire végzett velük. Az egyikük kezén egy kicsi, kerek célpajzsot pillantott meg, és gondolva a további nyílvesszőkre, sietve leoldotta a vérbe fagyva heverő harcos alkarjáról, és felcsatolta magának.

– Hilgar! – ordította, és most összeszorult a szíve, mert nem kapott választ.

Eszeveszetten törtetett előre, és félrelökte az útjába kerülőket.

– Hilgar! Merre vagy?

Hirtelen azon kapta magát, hogy belerohant egy áthatolhatatlannak tűnő lila kavargásba, de csak annyit érzett, mintha selyemzsinórokkal cirógatnák a nyakát, s a következő pillanatban már ki is bukkant egy szabadabb térségbe.

– Hilgar!

Jobb felől hatalmas, kínlódó nyögést kapott válaszul.

– Itt!

Egy fejnyi nagyságú, lila füstlabda zúgott a feje irányába. Skandar Graun gondolkodás nélkül odacsapott a láncos buzogányával, de a fegyver akadálytalanul suhant át a lila gomolygáson, éppcsak ritkábbá vált egy kicsit. A következő pillanatban a félork langyos cirógatást érzett az arcán, és a szemét száját nedves, langyos szivacsszerű sűrűség borította el.

Semmit sem látott, csak lila kavargást.

Vakon rohant tovább, és a bal kezével próbálta letépni magáról a szivacsos valamit, de ahogy odakapott, csak valagi nedves, nyálkás, megfoghatatlan anyagot érzékelt.

Aztán nem bírta tovább visszatartani a levegőt, és akaratlanul is magába szippantotta az orrába hatoló nyálkás nedvességet. Arra számított, hogy rajta is erőt vesz az az őrület, amit már annyi másnál látott az elmúlt percekben, de semmi ilyesmi nem történt.

És a következő pillanatban kifújta a levegőt. Orrán száján lila füst tört elő, és szinte azon nyomban sercegve foszlott semmivé. Csak egy cigarettafüstnyi rész lebegett tova céltalanul a levegőben.

Skandar Graun megütközve nézett a csekélyke foszlány után. Aztán megpillantotta magát egy lila felhőcskéktől üldözött, mellette elrohanó testőr csillogó páncéljában, és azonnal megértette.

A sisak!

A tudati védelem sisakja megvédi a Mhyoritól!

Félőrülten nézett körül.

– Hilgar!

Körülötte szabad volt a terep, de húsz méterrel arrébb már szinte mindent beborított a lila gomolygás.

Az egyik kidőlt oszlop tövében ott hevert Hilgar. Hanyatt, szétvetett lábbal, óriási kínok között vergődve.

A félork eszét vesztve rohant oda hozzá, és máris térdre vetette magát.

– Megsebesültél?

– Jön! – nyögte Hilgar, és szinte kifordult a szeme az erőlködéstől. – Jön... Skangar!

Skandar Graun felordított dühében.

– Ne most! Még ne! Tartsd vissza egy kicsit!

– Most! – bömbölte Hilgar, és vér csordult az alsó ajkából, amit a kínoktól szenvedve véresre harapott. – Már jön!

Az óriás nőstény egész testében megrándult, és úgy megszorította Skandar Graun karját, hogy csaknem összeroppantotta.

A közvetlen közelből sikoly hallatszott, és két harcos rohant el mellettük fegyvertelenül. Mögöttük bömbölve, sivítva, hátborzongató kacajjal zúgott utánuk a Mhyori fatörzsnyi vastag füstcsápja.

Skandar Graun kitépte a karját a hitvese csontropogtató szorításából, talpra ugrott, és felordított.

– Ne!

– De igen... – bömbölte Hilgar. – Most jön!

– Yvorl redves farkára! – ordította Skandar Graun magából kikelve. – Gyere, te isten, ha pusztulni akarsz!

Elszántan megszorította a láncos buzogánya nyelét, és szétvetett lábbal lecövekelt vajúdó asszonya elé. A lila hömpölygés a következő pillanatban elborította.

Skandar Graun szitkokat ordítva ütött-vágott, és a lila gomoly úgy ritkult a csapásai alatt, mintha egy legyezővel hajtaná el magától a tömjén füstjét.

Valahonnan a távolból Ywerd felerősített kiáltását hallotta.

– Skandar Graun! A sisak megvéd! Hozd a követ! A Káosz Szívét!

A félork, maga sem tudva, kinek az érdekében cselekszik, elszánt ordítással belerohant a lila hömpölygés kellős közepébe, arra, amerre a gomolyt a legsűrűbbnek találta. Összevissza csapkodott maga körül, és érezte, hogy a tüdeje megtelik nyirkos, nedves párával, és alig jut levegőhöz, de ettől függetlenül más baja nem történt.

Még hallotta, hogy Ywerd kétségbeesetten ordibál valamit, ám az egyre sűrűsödő massza úgy eltömítette a fülét, hogy a hangokból csak távoli zúgást hallott.

Most már semmi mást nem látott, csak áthatolhatatlan lilás kavargást, és most már hiába püfölte a színes gázlény testét eszeveszett szitkoktól kísért csapásokkal, nem érezte, hogy az ritkulna bármennyit is.

Döngő léptekkel, vakon rohangált összevissza, és érezte, ahogy nyálkás massza tapad az arcára, és a nyakára mintha vízihullákat fojtogató hínárkötegek tapadtak volna. A lila gomolygás egyre sűrűsödött körülötte. És ő arrafelé törtetett, amerre a legsűrűbbnek sejtette.

És e gomolygás közepén hirtelen egy hatalmas arc formálódott előtte. A Mhyori.

– Pusztulj! – bömbölte, és teljes erejével belevágott a buzogányával.

A fegyver tüskés acélgolyója, mintha némi csekély ellenállásba ütközött volna, de mégis átsuhant az arcon. Ám az ütése úgy lelassult, mintha víz alatt lendítette volna a fegyverét.

– Ki vagy te? – harsogta egy szörnyű hang, mely egyszerre hangzott fel minden irányból.

– A végzeted! – ordította Skandar Graun, és nem ütött többet. Egyszerűen belerohant az ocsmányul vigyorgó, lila pofába.

Olyan érzése támadt, mintha egy friss vajból és túróból épített vastag falon próbált volna keresztülvergődni. Haladt előre, de csak lassan.

Ám a következő pillanatban csaknem hasra esett az erőlködéstől, mert a sűrű közeg váratlanul megritkult. Mintha átcsusszant volna azon a túró és vaj közegű falon.

És egy lila ragyogás közepén megpillantotta azt, amit keresett: a Káosz Szívét!

A lila rubin úgy lüktetett, mintha élne, és minden lüktetésekor felfüstölt, mint egy miniatűr áldozótűz. Egyre csak lökte kifelé magából a lila gázt, mintha a Mhyori alkotóközegét táplálná.

Skandar Graun az övébe dugta a buzogányát, és két kézzel ragadta meg a drágakövet. Ebben a pillanatban olyan éles sivítás hangzott fel, hogy a félork gyakorlatilag megsüketült, ám a rubint nem engedte el. Mintha víz alatt mozogna, oly lassúsággal sikerült magához vonnia, és megperdült, hogy a kővel a kezében kitörtessen a fojtogató, mindent elborító lila kavargás közepéről. Ám ugyanekkor érezte, hogy a lila gomoly szinte fallá sűrűsödik körülötte, a szeme előtt több tucatnyi kar formálódott, melyek egy része a Káosz Szívét próbálta kitépni a kezéből, a többi pedig a fejéről próbálta lerángatni a védelmező sisakot.

A félork tudta, hogy ha a sisakot leszedik róla a „hússá szilárdult” füstkezek, akkor neki vége!

Egyik kezével keményen markolta a rubint, a másikkal a sisak állrészét markolta meg.

– Yvorl, segíts! – sikoltotta tehetetlenségében, mert érezte, hogy minden erőlködése ellenére az ujjait felfeszítik a lila színű kezek, és elmarják tőle a rubint, és azt is érezte, hogy a sisakját sem tudja már sokáig tartani.

A lila kavargásból hirtelen felderengett előtte a Mhyori hosszúkás ábrázata. Most nem röhögött, vad gyűlölet torzította el.

– Az enyém vagy, félvér! – sikította fülsértően. – Nincs tovább!

Az ujjai roppanva engedelmeskedtek a mindent elsöprő rántásnak, ahogy a sisakot letépték a fejéről, és a félork agya elborult. Ám nem a lila füsttől, hanem a halálfélelemtől, a gyermeke és az asszonya féltésétől, a vérgőzös haragtól, a kiszolgáltatottságtól, a kétségbeeséstől.

– Bosszú! – ordította magából kikelten, és azzal sem törődött, ha telimegy a szája undorítóan nyálkás lilasággal. – BOSSZÚ!

És bár korábban nem érezte a neves varázslat jelenlétét, a Káosz Szava engedelmesen kattant az agyában.

A Mhyori felvisított, oly kegyetlen ridegséggel, hogy száz méteres körzetben darabokra törhettek volna az üvegpoharak. Skandar Graun úgy érezte, széthasadt a feje, és csak a sisak tartja egyben. Úgy visított a fájdalomtól, mint egy megsebzett vadmalac.

Ám ez még csak a kezdet volt. Olyan égrengető üvöltés harsant fel, mely minden bizonnyal egy tizedmásodperc alatt cafatosra szaggatta volna a félork dobhártyáját, ha nem az agyában hallja. Egy mentális halálsikoly volt ez, egy rémült és fájdalmas üvöltés, mely arra hivatott, hogy véget vessen egy szentségtelen létnek.

S valahonnan a messzeségből egy hang visszhangot sodort arra szél, mely még az őrjítő hangzavar fölött is hallatszott.

Mhyori ellen Mhyorival, Káosz ellen Káosszal!

Skandar Graun a földre rogyott, két kezével markolta a fejét, de nem bírta kirekeszteni az elviselhetetlen üvöltést. A fejét rázta, a szeme kigúvadt, és a hanggal együtt ordított.

Aztán a gyötrelmek fokozatosan enyhültek, és amikor a félork kinyitotta a szemét, és kábultan feltápászkodott, Hilgart látta maga előtt, amint újszülött gyermekét ölelgeti.

A lila gomolygásnak nyoma sem volt, mintha egy hirtelen jött szélvihar sodorta volna el melegebb tájakra. A Mhyori egyszerűen szertefoszlott, csak parányi lila füstcafatok úsztak a levegőben, hogy aztán azok is elenyésszenek.

– Mi történt? – próbálta Skandar Graun túlbömbölni saját süketségét. – Mi történt?

– A gyerek! – ordította egy ismerős hang, és ahogy a félork megperdült, tőle ötven lépésnyire Ywerdet pillantotta meg testőrök kíséretében feléje rohanni kivont karddal.

Skandar Graun bután tántorgott, és másodpercek teltek el, mire a kijelentés értelme eljutott a tudatáig. Kimeredt szemmel meredt saját gyermekére és annak anyjára.

És felsikoltott kétségbeesésében...

– Hilgar!

Mert csak most látta meg, hogy anya és gyermeke valójában nem is szeretetteljesen ölelgetik egymást. Hilgar a saját porontya nyakát markolja, s vicsorogva, veszett dühvel úgy rázza, mint egy nyomorult kutyát. S a gyermek pillanatról pillanatra növekszik, és lilás ragyogás veszi körül...

– A gyermekben van! – sipította Timakrisz Ywerd kezében. – Végezz vele!

– Ne! – rikoltotta a félork, és fegyvertelenül, puszta kézzel vetette magát Ywerd útjába.

Ám a fiatal harcos laza, kígyózó mozdulattal kikerülte a felé zúduló félorkot, és Skandar Graun hasra esett a lendülettől.

– Ne bántsd! – ordította rimánkodva.

Ywerd még tett néhány lépést, aztán Timakrisz sipítása hallatszott.

– Vissza!

A fiatal harcos úgy perdült meg futtában, mintha egy hatalmas pofont kapott volna. Ám követői, a fegyveres testőrök nem tudtak ilyen könnyedén lefékezni, és egyenesen belerohantak abba az iszonyatos robbanásba, amely Hilgar és a lila színbe borított csecsemő felől tört ki.

A robbanás olyan hatalmas volt, hogy a négy-öt méterre lévő, odafelé rohanó testőröket cafatokra tépte, és az ellenkező irányba igyekvő Ywerdet hat méterre röpítette.

– Vége! – sipította Timakrisz. – Hilgar megtette!

Skandar Graun bután, süketen és félig bénultan tápászkodott fel a földről a robbanás után.

– Mi történt?

– Bevégeztetett – sipította Timakrisz, miközben a gazdája azon fáradozott, hogy kiűzze a füléből a dobhártyáját ostromló robbanási visszhangokat. – A legenda valóra vált.

Skandar Graun bamba kifejezéssel nézett körül.

– Legenda? – ismételte a szót minden megértés nélkül.

Timakrisz szavalni kezdett sipító hangján:

 

Ha felnő e gyermek, összedől a Rend.

Halála azonban nagyobb bajt jelent.

Egy módja van csak, hogy baj nélkül vesszék el,

Ha anyja öli meg, önszántából, tulajdon kezével...

 

Skandar Graun nem is hallotta e sorokat. Csak ült tompa aggyal a földön, és bután nézett maga elé.

– Mi történt? – ismételte értetlenül. – Mi történt?

Ez alkalommal senki nem felelt neki.

A félork lassan tápászkodott fel, akár egy élőhalott, és imbolygó járással, buzogányát maga után húzva a porban, megindult a vércafatos oszlop felé.

– Mi ez a néma csend? – kérdezgette. – Mi történt?

Ywerd a fejét rázva ült fel. A távoli épület felől rohanó alakok közeledtek. Senki sem törődött velük.

Skandar Graun egyre közelebb vánszorgott szétrobbant hitvese maradványaihoz.

– Hol vagyok? – kérdezte egyre idegesebben. – Mi történt?

Hosszan nézte azt a húsmasszát, ami az óriásnőből és a gyermekéből maradt. Aztán egy pillanat alatt megvilágosodott előtte minden.

– Ó, nem! – suttogta.

Nem szólt többet, csak nézte a maradványokat, és nem mozdult. Közben az érkező testőrök és varázslók felsegítették Ywerdet, és valamennyien némán nézték az ujjaival babráló, görnyedt tartású félorkot.

Skandar Graun átlépte hitvese iszonyatos maradványait, a magas kőoszlophoz lépett, melynek a tetején egy zöld kőből kifaragott szárnyas szörnyeteg szobra kuporgott. A félork nem pillantott fel a szörnyetegre, mely valaha az Eleven Rettenet nevet érdemelte ki e szigeten, s melynek emlékművére mindösze egy szót véstek ősi nyelven: bevégeztetett. Skandar Graun nem pillantott fel a zöld bálványra, csak állt előtte némán, aztán ugyanolyan némán térdre rogyott, egész testében reszketve hangtalanul zokogott, majd pedig hatalmas döndülések kíséretében a fejét kezdte verni a komor, fekete monumentumba, mintha szét akarná loccsantani az agyában lüktető, végzetes fájdalmat...

A közelben állók nem léptek közelebb, nem próbálták megállítani. Tudták jól, ami bevégeztetett, az már nem változtatható.

És nem is akartak volna változtatni rajta...

Skandar Graun másfél percen keresztül döngette az oszlopot véresre horzsolt homlokával, aztán minden átmenet nélkül abbahagyta, felállt, szembefordult szemlélőivel, s sandán elvigyorodott.

– Bosszú! – suttogta, és ínyenc módon megnyalta sárgás agyarait lapos, barna nyelvével. – Bosszú!

És a következő pillanatban buzogánnyal a kezében, ajkán kéjes vigyorral, szemében lángoló őrülettel nekirontott a Rend csendben szemlélődő híveinek.

– BOSSZÚ! – üvöltötte, amikor a buzogánya lecsapott az első gyanútlan testőrre. – BOSSZÚ!

– Megölni! – parancsolta Csuklyás Mirigorn, aki épp e pillanatban teleportált oda a kis csoporthoz. – Végezzetek az ostoba félvérrel!

 

 

21. Talpig őrületben

 

Három állig felfegyverzett testőr és két védelmi varázsló rángatta a megkötözött, betömött szájú félorkot a Fekete Torony csúcsán lévő Isteni Terembe. Skandar Graun szeme őrülten lángolt, és sárgás agyaraival a szájába tömött pecket harapdálta. Minden porcikájával küzdött a rabság ellen. Ám az őrei kíméletlenül az emelvényre taszigálták; közvetlenül az üresen várakozó, gyémántokkal és drágakövekkel kirakott, arany trónszék elé.

– Mmmommmú! – dünnyögte veszetten a félork a száját elzáró pecek ellenére, és megpróbálta kirántani vállát az őrei markából.

Ám azok keményen tartották, és az e célra idetelepített oszlophoz erősítették a bilincseit.

Az egybegyűlt varázslók, papok és harcosok kíváncsian lesték a foglyot. Egy fiatal férfi vált ki közülük, felsétált az emelvényre, megpróbált a félork szemébe nézni, de az nem foglalkozott vele, minden erejével azon küzdött, hogy kiszabaduljon.

Ywerd vállat vont, elvigyorodott, flegmán megpaskolta Skandar Graun dühtől kivörösödött arcát, és a trón felé lépett.

Egy pillanatra úgy tűnt, mintha bele akarna ülni, ám ő nem ezt tette. A trón mögé lépett, és kivonta a kardját, mely azon nyomban méteres lángcsóvát vetett.

– Feketebotos Mark'yhennon Nagyúr érkezik – sipította Timakrisz boldogan, fontossága tudatában.

Halk pukkanás hallatszott, s az előző pillanatban még üres trónon egy tekintélyes alak jelent meg. Hollófekete haja a vállát verdeste, a szeme úgy ragyogott, mint a legsötétebb szurokkő, szikár, csontos arcára ráfeszült a bőr, keskeny szája éles volt, akár a késpenge és az orra határozottan ugrott ki ábrázatából, mint valami madárcsőr.

Nem sokan látták még a Rend Istenét szemtől szemben, s akik most látták, nagyon jól tudták, hogy ez a mostani minden bizonnyal Mark'yhennonnak nem az eredeti ábrázata.

Ám akik most látták, látták a trónon ülő kezében a göcsörtös fekete botot is, a hatalom jelképét. S ha bárkinek kétsége támadt volna ezen jelenség kilétét illetően, a koponyájuk alatt érzett bizsergés egyértelműen értésükre adta, hogy az Istenük az, aki a trónon ül.

– Visszatértem – kezdte az isten minden bevezetés nélkül. – Másfél évszázada cudar helyzetbe kerültem a Mhyorival vívott küzdelmemben. Saját kreálású tömlöcöm foglya lettem. Most a fiam segítségével kiszabadultam és visszatértem. Azért, hogy rendbehozzam a Káosz pusztításait. A Rend általam megerősödik. A Káosz Szíve visszakerül eredeti helyére, s Szigetünk felvirágzik újra.

Az isten elhallgatott, és az egybegyűlt kiválasztottak pisszenni sem mertek.

– Sokat köszönhetünk ennek a félvérnek – folytatta Mark'yhennon –, akinek őrült és vakmerő hősiessége nélkül valószínűleg örökre elveszett volna az ügy, amelyet szolgálunk. Ám ez a félvér, név szerint Skandar Graun, nem kíván visszatérni őrülete zárt világából. S nekünk döntenünk kell, mit tegyünk vele. Hagyjuk életben ezen őrületben, vagy borítsuk rá a jótékony halál fátylát?

Az egybegyűltek közül senki sem nyilvánított véleményt. A hirtelen beállt néma csendben egy pisszenés sem hallatszott.

Aztán a trón mögül Ywerd lépett elő.

– Ígéretet tettem Skandar Graunnak, hogy ha elmúlik a vész Yennon Szigete fölül, teljesítjük a kívánságát. S mivel tetteivel rászolgált a jutalomra, javaslom ezen ígéretem beváltását, hogy kiegyenlítsük az Egyensúly törvényeit. Skandar Graun békére és nyugalomra vágyott. Ezt adjuk neki!

Többen felszisszentek, csak Feketebotos Mark'yhennon mosolyodott el kissé e logika képtelenségén.

– A fiam túl sok időt töltött a Zöld Úrnő udvarában – szólalt meg. – Ám ez alkalommal belátom a szavai mögött rejlő igazságot. Azonban még én sem tehetem meg nem történtté a történteket, s a félork zavarodott agya nem fogadja el az általunk kínált békét és nyugalmat.

Ywerd elmosolyodott.

– Ami megtörtént, az nem változtatható – mondta. – Ám az emberi agy manipulálható, és az emlékek törékenyek, nem dacolhatnak a feledés jótékony homályával.

Mark'yhennon elgondolkozva nézett maga elé.

– Hogyan törölhetném el az emlékeket, amikor itt, Yennon Szigetén hosszú évszázadokon át az elmúlt napokról fognak beszélni?

Ywerd közelebb lépett, és szokásos nyegleségével elmosolyodott.

– Egy szóval sem mondtam, hogy hagyjuk Yennon Szigetén – felelte. – Én tudom, mire vágyik. Tudom, mily mértékben kell törölnöd az emlékezetét. És azt is tudom, hová kell elküldened, hogy megtalálja azt a békességet és nyugalmat, amire Skandar Graun vágyott...

 

 

22. Elvégeztetett

 

A kirovangi fogadós idegesen toszogatta félre a disznókat az ólban, hogy megtalálja a legmocskosabb dagonyában fetrengő félorkot, aki még mindig nagyokat nyögött részeg mámorában.

– Hé, te! – kiáltotta a fogadós dühösen. – Itt fetrengsz részegen, mikor az utasaink már vagy félórája várnak?

A félfülű félork kába pillantással emelte fel disznószaros fejét.

– Fogadós! – dörmögte. – Még két korsóval nekem... meg ennek a lotyónak!

Ez a pár szó úgy kifárasztotta, hogy arccal előre visszazuhant a mocsokba, s mivel az orra a sárba fúródott, hogy meg ne fulladjon, szinte rutinból oldalra fordult, és a disznókat megszégyenítő hangokat hallatva hortyogni kezdett.

A fogadós hangosan átkozódott.

– Nincs több sör, te barom! – ordibálta, és megpróbálta kirángatni a félvért a sárból. – Ez a nemesúr két ezüstöt fizetett nekem azért, hogy adjak mellé valakit, aki átkíséri őt meg a fegyverhordozóját a Rontás Erdején. És te pont ennyivel tartozol nekem a tegnapi sörökért!

A félork álmatagon felült a disznószar közepén, és hangosat böfögött.

– Gazdag a nemesúr? – röfögte bávatagon.

– A vértezetéből ítélve... igen.

A félvér lesöpörte az állára tapadt mocsokdarabokat, és töprengve nézett maga elé.

– Te fogadós – kérdezte talányosan – Mit adnál egy ilyen vértezetért? No, csak a feltételezés kedvéért kérdem.

– Ugyan már, honnan tudnál te ilyen arany mellvértet szerezni?

A félork vállat vont.

– Az öregem haldoklik, talán örökölöm tőle az ő vértjét. No, mit adnál érte?

A fogadós sandán pislogott.

– Hát... elfelejteném a tartozásodat, és egy hétig... ingyen ehetnél és ihatnál nálam kedved szerint... az ork lotyóddal együtt.

A félork nagyot böfögött, komótosan feltápászkodott a disznószarból, és sokatmondóan elvigyorodott.

– Hol az a két utazó? – dörmögte jókedvűen. – Tőlem akár indulhatunk is... de, hé, fogadós... mire estére megjövök, az asztalomon várjon vagy húsz korsó sör... megértetted?

– És honnan szerzel te arany mellvértet? – akarta tudni a fogadós.

A félork nagyot röhögött, és disznószaros mancsával megpaskolta a fogadós hátát.

– Szarvassült várjon vacsorára, pácolt csiperkével, cimbora, és húsz korsó sűrű habos orksör sorakozzon az asztalon katonás rendben!