(Tartalom)
A kislány megtámasztotta fejét az ablak alatti párkányon. A fa hideg volt, fényes, és furcsa szagot árasztott magából. Az ülésen térdelt; annak is furcsa szaga volt, de valahogy másképp. A széles ülés vörös színben játszott, akár a nap alkonyatkor. Kis gombok díszítették, amelyek mentén az anyag úgy húzódott össze, mint az ember köldökénél a bőr. Kint már sötétedett, a kabinban égtek a lámpák. Odalent, a meredek domboldalon síelőket lehetett látni. Az ablakból a saját arca bámult vissza rá, mire ő grimaszolni kezdett a tükörképének.
Egy idő után az üveg elhomályosodott előtte. Kinyújtotta a kezét, és letörölte a párát. Valaki integetett neki a lefelé tartó kabinból, de ő ügyet sem vetett rá. A hegyek és a fehér fák ide-oda dülöngéltek előtte.
A kabin alig észrevehetően himbálózva emelkedett a hegyek között a felhőtakaró felé. A lejtőn a fák és a sípályák mind egyforma fehérségbe burkolóztak. A friss hó és a fagyos köd, ami éjszaka ért a völgybe, a fák minden ágát és tüskéjét fehér, törékeny kristálytakaróval burkolta be. A síelők süvítettek, vágtattak a vastag hófüggönyön át, kék-fehér vonalakat vésve a frissen esett, dagadó hó tiszta felületébe.
A nő egy ideig figyelte a kislányát. A gombos ülésen térdelt, és kifelé bámult. Anorákja rikító rózsaszín volt, a szélein prémmel díszítve. Kesztyűje viszont, ami a befűzött gumin lógott ki a kabát ujjából, mályvaszínű, míg aprócska csizmája narancssárga. Rettenetes színösszeállítás – főleg itt, Frelle-ben, Észak-Caltasp elvileg legelőkelőbb, de mindenesetre legsznobabb síparadicsomában –, azonban szerinte ez még mindig kevésbé volt káros a kislány lelkivilágára nézve, mint az az elkerülhetetlen duzzogás és hisztériaroham, amit akkor vágott volna le, ha nem ő választhatja ki a saját síruháját. A kislány mogorván törölgette az ablakot.
A nő azon tűnődött, vajon miért ráncolja a homlokát a kislány, és amikor megfordult, látta, hogy egy másik felvonó halad lefelé, úgy húsz méterre tőlük. Kinyújtotta a kezét, és végighúzta a kislány fekete haján, kisimított néhány tincset az arcából. Úgy tűnt, a lány észre sem vette, mert továbbra is csak bámult ki az ablakon. Milyen kicsi még, és már most milyen komoly arcot vág! Elmosolyodott, ahogy eszébe jutott, amikor még ő is ilyen kicsi volt. Igen, pontosan ötéves. Persze voltak emlékei már hároméves korából is, de azok csak homályos képek. Emlékvillanások, melyek egy-egy pillanatra megvilágították az elfeledett, sötét tájat.
De arra határozottan emlékezett, hogy ötévesen már kialakult öntudata volt. Még a születésnapi zsúrja is eszébe jutott, és a persze a tűzijáték. Mennyire szeretett volna felnőtté válni, igazi felnőtté, aki sokáig fent maradhat és eljárhat táncolni is! Utált gyereknek lenni, ki nem állhatta, hogy mindig megmondták neki, mit csinálhat és mit nem, és azt is utálta, hogy a felnőttek ugyanakkor nem mondtak el neki mindent. És azoktól a hülyeségektől is falra mászott, amiket viszont mindig mondogattak neki, mint például, hogy „Ezek életed legszebb napjai”. Akkoriban teljesen hihetetlennek tűnt, hogy a felnőttek egyáltalán tudják, hogy miről is beszélnek. Az embernek fel kell nőnie, meg kell éreznie a felnőttlét gondjait és az azzal járó felelősséget ahhoz, hogy értékelni tudja azt a fájdalmas tudatlanságot, amit a felnőttek ártatlanságnak hívnak. Mivel az ember általában elfelejti, hogy mit érzett akkoriban, hajlamos a gyermekkor bezártságát, annak minden problémája ellenére szabadságnak nevezni.
Mindennapos tragédia volt ez, gondolta magában, de attól még ugyanolyan fájdalmas, mert szinte mindenkivel megesett. A fájdalomnak ez az előszele, ízelítője igazi, sőt egyedi élmény volt mindenkinek, aki átesett rajta, függetlenül attól, hogy hány emberrel történt már meg korábban.
Hogy hogyan lehet elkerülni? Annyira szerette volna nem elkövetni ugyanazokat a hibákat a saját lányával, amiket szerinte a szülei elkövettek vele szemben, de előfordult, hogy hallotta magát, ahogy összeszidja a kislányát, és akkor hirtelen az eszébe villant: „Nekem is mindig ezt mondta az anyukám ”.
A férje nem értett egyet vele teljesen, de persze őt másképp nevelték, és amúgy sem sok köze volt a gyerek neveléséhez. Ezek a régi családok. Az övé gazdag volt, befolyásos és valószínűleg ugyanolyan elviselhetetlen a maga kesze-kusza hatalmi viszonyaival, mint Kryfé, de sohasem mutatott olyan, szinte szándékos különcséget, mint azt a férjéé tette generációkon keresztül.
A karkijelzőjére nézett, és lejjebb vette a fűtést a csizmáján, mert már egész jól bemelegedett. Dél van. Kryf valószínűleg csak most kászálódik ki az ágyból, reggeliért csenget, és felolvastatja a lakájjal a híreket, míg egy szolga előkészíti az aznapi ruhaajánlatot, amiből férje kiválasztja majd a délutánhoz legmegfelelőbb öltözéket. Elmosolyodott, ahogy Kryfre gondolt, és azon kapta magát, hogy a vele szemben ülő Xellphert bámulja. A testőr – rajtuk kívül a felvonó egyetlen utasa – komoly és sötét ábrázatú ember volt, de most finoman elmosolyodott.
A nő halkan felnevetett, és a szájához emelte a kezét.
– Asszonyom? – kérdezte Xellpher.
A nő megrázta a fejét. Odakint, Xellpher háta mögött egy sziklatömb magasodott a fák fölé. A fehér tömböt csupasz fekete sziklák tarkították, és úgy nézett ki, mintha egy sötét, idegen test feküdne a hó lepedőjén, fejét a hófehér párnára hajtva. A felvonó elérte a felhőket, s azok tökéletesen magukba burkolták.
Egy szürke pózna úszott el mellettük sebesen, és a kabin megremegett, kerekei zökkentek egyet, aztán csendben folytatták az útjukat, siklottak tovább. Közben a felvonó némán bólogatott magában, ahogy elhaladtak facsoportok mellett, melyek egy éppen arra masírozó szellemhadseregnek tűntek.
Teljesen elszürkült minden. Ismét elhagytak egy szürke póznát, és a kabin ismét megrázkódott. Minden szürke volt körülöttük. Látott ugyan néhány fát és a másik drótkötelet, mást viszont nem. Idegesen nézett körül. Xellpher rámosolygott, de a nő nem viszonozta a mosolyt. Egy szikla tűnt fel a testőr háta mögött, fekete folt a fehér hóban.
Visszafordult az ablakhoz, és megtörölte, abban a reményben, hogy így jobban fog látni. Figyelte, ahogy egy kabin előtűnik a ködből, és feléjük közeledik a másik drótkötélen.
A felvonó lassítani kezdett.
A kabin megállt.
– Jaj ne! – mondta a nő, a felvonó fényes plafonját bámulva. Xellpher homlokát ráncolva állt fel. A lefelé tartó kabin irányába nézett, ami majdnem egy magasságban velük állt meg. Ott lógott és billegett, ugyanúgy, mint az övék. Úgy tűnt, üres. Xellpher megfordult, és most a sziklát nézte a másik oldalon, a ködön keresztül. Úgy harminc-negyven méterre lehetett. A nő látta, hogy a férfi hunyorítani kezd, és hirtelen, nagyon tompán félelem nyilallt belé, ahogy követte a férfi tekintetét a szikla irányába.
Mintha a szikla tetején, a fák közt mozgott volna valami, de lehet, hogy csak képzelődött. Xellpher ismét a velük szemben himbálózó felvonót nézte, aztán elővett egy többcsatornás távcsövet a síkabátjából. A nő újra a sziklát bámulta a férfival együtt. Valami tényleg mozgott ott a fák között, nagyjából egy magasságban velük. Xellpher a távcső oldalán élesre állította a képet.
A kislány az ablakhoz nyomta az orrát. Nagyon hideg volt. Anya mesélte neki, hogy egyszer egy rossz kislány odanyomta az orrát egy nagyon hideg ablakhoz, és az odaragadt. Megfagyott az orra! Buta egy lány lehetett. A másik dróton függő felvonó megállt, nem billegett tovább. Látta, hogy emberek vannak benne. Kikukucskáltak, hosszú, sötét valami volt a kezükben, aztán megint lebújtak, és már nem látta őket.
Xellpher leguggolt, eltette a távcsövet, azután megfogta a nő mindkét kezét, és maga felé húzta. A kislányra pillantott, és azt mondta: – Biztos vagyok benne, asszonyom, hogy nincs miért aggódnunk, de azért az lenne a legjobb, ha egy pár percre mindannyian leülnénk ide a padlóra.
A nő is lekuporodott a kabin kopott deszkáira, a feje így alacsonyabban volt, mint a felvonó ablakai. Kinyújtotta a karját, és finoman lehúzta a lányát az ülésről. A kislány egy kis ideig ellenállt, és akaratos hangján azt mondta:
– Na, anya...
– Ssss – szólt rá, és szorosan magához ölelte.
Xellpher guggolva lopakodott a kabin ajtajához, és közben kivette az adóvevőt a zsebéből.
Az összes ablak egyszerre robbant fel, üvegszilánkokkal borítva be őket. A felvonó megrázkódott.
A nő önkéntelenül felsikolt, magához húzta a gyereket, és elvágódott a kabin padlóján. Abbahagyta a sikítást. A kabin újra remegni kezdett, ahogy egyre több lövés érte. Hirtelen csend támadt, hallotta, hogy a testőr motyog valamit, aztán megint sorozatok érték a felvonót. Felnézve látta, hogy Xellpher a kitört ablakon keresztül tüzet nyit fegyverével a szikla irányába. Még több golyó repült a kabin felé, faforgácsot és kis szivacsdarabokat repítve a levegőbe a felvonó üléséről.
Xellpher lebukott, aztán megint felugrott, hogy egy pillanatra válaszoljon a lövésekre, végül ismét a földre vetette magát, és kicserélte a tárat a fegyverében. Golyózápor zúdult a kabinra, élesen kopogva a falak fémbetétein. A nő érezte a szájában, a torkában azt a keserű, égett ízt, ami Xellpher fegyveréből áradt. A kislányára nézett, akinek tágra nyílt szemei arról árulkodtak, hogy semmi baja nem esett.
Zéró kód, ismétlem, zéró kód! – kiabálta Xellpher az adóvevőbe egy pillanatnyi tűzszünetben, aztán visszacsúsztatta a rádiót a zsebébe. –Kinyitom az ajtót a másik oldalon – mondta a nőnek nyugodtan, de hangosan, hogy túlkiabálja a becsapódó lövések és a visszapattanó golyók zaját. – Tíz méterrel vagyunk a hó felett. Biztonságosabb lenne kiugrani, mint itt maradni.
A becsapódó lövésektől folyamatosan rázkódott a kabin. Xellpher furcsa arcot vágott, és lehúzta a fejét, amikor egy adag faforgács zúdult rá az egyik kitört ablak mellől.
– Amikor kinyitom az ajtót – mondta a nőnek –, akkor dobja ki először a gyereket, aztán ugorjon ki maga. Érti, amit mondtam? A nő csak bólogatott, félt megszólalni. Az íz, amit a torkában érzett nem a fegyver íze volt, hanem a félelemé.
A férfi hátrakúszott a kabin fapadlóján az ajtóhoz. Folyamatosan remegett alattuk a felvonó az egymást követő lövések dühödt zajában. Xellpher összezúzta a zárat, majd kirántotta az ajtót, ami félresiklott a fal mentén. A nő látta a felcsatolt síléceiket a felvonó oldalán. Az ablak magasságában már nem maradt belőlük semmi a golyózápor miatt. Xellpher kinézett.
A feje egy pillanat alatt szétrobbant. Mintha egy láthatatlan ágyúgolyó találta volna el a testét, nekicsapódott a felvonó túlsó falának. A nő nem látott rendesen. Csak akkor kezdett el sikítani, amikor rájött, hogy az a ragadós, meleg valami a szemében a férfi vére.
Még egy lövés jött ugyanabból az irányból, és kitépett néhány ülést a helyéről, melyek aztán a földre zuhantak. Az egész felvonó rázkódott és himbálózott. Magához szorította a kislányát, hallotta, ahogy sikít, és hallotta a saját sikoltását is, majd amikor az újabb robbanástól egyik oldalról a másikra himbálózott a kabin, akkor felnézett. Az ajtóhoz húzta magát.
A lövés hatalmas erejű volt, felfoghatatlan. Mintha vonat ütötte volna el, vagy légkalapács, vagy akár egy üstökös. Valahol a mellkasa alatt érte a találat, de fogalma sem volt róla, hogy pontosan hol. Nem bírt mozogni. Abban a pillanatban tudta, hogy vége. Azt is el tudta képzelni, hogy teljesen kettészakította a találat.
A gyerek sikított alatta. Már majdnem itt az ajtó. Tudta, hogy a kislány az ő szája, az ő arca miatt sikít, de nem hallott semmit. Lassan minden egyre sötétebb lett. Az ajtó nagyon közel volt, de ő moccanni sem tudott. A kislány kimászott alóla, neki pedig egyik kezével meg kellett támasztania a fejét, mert már nem bírta tartani.
A kislány ott állt előtte, zihálva kiabált valamit, a könnyek csak úgy patakzottak az arcán. Olyan közel volt az ajtó, de nem tudott megmozdulni. Itt a vég. Nem tudja már felnevelni ezt a kislányt. Ostoba, buta, kegyetlen emberek. Mint a gyerekek, szegény gyerekek. Isten bocsássa meg nekik. Nem tudta, mi lesz most. És ők sem tudták. De Isten bocsássa meg nekik. Szegény gyerekek. Mi mindannyian, szegény rémült gyerekek. Végzet... Semmilyen mocskos hitvallás nevében nem éri ez meg...
Egy gránát repült be az ajtón, nekicsapódott Xellpher testének, és kattogva esett a kabin padlójára, pont a kislány háta mögé. A kislány nem látta. A nő szólni akart neki, hogy vegye fel és dobja ki, de képtelen volt mozgatni a száját. A gyerek továbbra is ott sikított előtte, lehajolt hozzá és csak sikított.
Felemelte a karját, és utolsó erejével kilökte a sikoltozó kislányt az ajtón, pont egy másodperccel az előtt, hogy a gránát felrobbant volna. Sharrow üvöltve esett le a hóval borított hegyoldalra.
Lá, lá, lá, lá-lá;
Vajon élesebben lá-átsz az üvegpartról?
Hmm, hmm, hmm, hmm-hmm...
Ez az egyetlen sor maradt csak meg benne. Ott állt az összeolvadt parton, karba font kézzel, csizmájának sarka csikorgott az aprószemcsés, finomra mosott köveken. Szemével a horizontot pásztázta, és félig suttogva, félig énekelve emlékezett erre az egy mondatra.
A levegő fojtogatóan párás volt, mivel a szárazföld felé fújó szél már elhalt, az esti szellő viszont, melyet a meleg felhőtakaró késleltetett, még nem éledt fel a mozdulatlan szigetvilág levegőjében.
A nyílt tengeren, a víz felett függő felhők sötét mennyezete alatt a Nap éppen lenyugvóban volt. Vörösre festett hullámok zuhogtak tajtékozva, finom permetet szórva az üveges partra, mely a széllel együtt, a tenger kanyargós partja mentén a messzi távolban halványan csillogó dűnék felé repült. Sós szaggal telt meg a levegő. A nő mélyet lélegzett, és elindult a part mentén.
Egy kicsit magasabb volt az átlagnál. Nadrágot viselt, lába vékonynak tűnt a könnyű kabát alatt. Sűrű, fekete haja szétterült a hátán. Amikor kicsit oldalra fordította a fejét, a lenyugvó nap fényében arca pirosnak látszott, mintha elpirult volna. Nehéz, térdig érő csizmája csikorgott a homokon, és séta közben látni lehetett, hogy alig észrevehetően sántít, akárha hirtelen elgyengült volna a lába.
– ...Élesebben lá-átsz... – énekelt magában lágy hangon, lassan lépkedve Issier üvegpartján, miközben azon gondolkodott, vajon miért hívták ide, és egyáltalán minek egyezett bele, hogy idejön.
Elővett a zsebéből egy antik órát, idegesen cuppantott, majd visszadugta az órát a zsebébe. Mindig is utált várni.
Tovább sétált az olvadt homokból képződött dűnék hegyes dombjai mentén a hidromobil felé. A másodkézből szerzett, kopott járművet kikötötte – talán egy kicsit bizonytalanul, gondolta most magában – pár száz méterrel arrébb ezen a valószínűtlen parton, egy furcsa valamihez.
A hidromobil, melynek hosszúkás alakját a homályban csak elmosódott körvonalként lehetett látni, hirtelen csillogni kezdett, ahogy a partnak ütköző hullámokon ringatózott. Krómozott felülete visszaverte a nap lassanként elhaló, vörösen izzó fényét.
Megállt és nézte a tarka, vörösesbarna üvegfelszínt, és azon gondolkodott, vajon milyen vastag ez az összeolvadt szilikátréteg. Belerúgott a lábával. Az ütéstől megfájdult a lábujja, de az üvegen egy karcolás sem látszott. Vállat vont, aztán megfordult és elindult a másik irányba.
Messziről nyugodtnak tűnt. Csak aki elég jól ismerte, vette volna észre, hogy valójában milyen vészjósló is ez a nyugalom. Arca sápadtnak hatott a napnyugta vörös fényéhez képest. Szemöldöke két fekete ívet húzott széles homlokán, haja finoman hátrasimítva, szemei nagyok és sötétek, orra hosszú és egyenes, mint egy oszlop, amely azért áll ott, hogy megtámassza a szemöldökök sötét árkádjait. Vékony ajkait összeszorította. Széles arccsontja ellensúlyozta kissé kiálló állkapcsát.
Ismét sóhajtott, és alig hallhatóan újra elénekelte azt az egy sort. Ezután a feszültség feloldódott az arcán, ajka megint telt és kicsi lett.
Egy magas, szögletes alakú automata homoksimítót vett észre a parton, pár száz lépéssel arrébb. A nő elindult felé, gyanúsan méregetve a régi gépet, amely hangtalanul és sötéten ült meg az alatta fekvő gumiállványon. Látszott, hogy félreállították, egészen addig, amíg meg nem jön a következő dagály, ami majd újabb munkát ad neki. Kopott, rozoga burkolatát a naplementében rózsaszínen csillogó madárürülék tarkította, és ahogy nézegette, egy habfehér madár szállt le a gép lapos tetejére, egy pillanatra megült, aztán továbbrepült a szárazföld felé.
A nő ismét elővette a régi órát, rápillantott, és halkan morgott valamit a fogai között. A hullámok úgy sisteregtek, mint apró elektromos kisülések.
Úgy döntött, még elsétál egészen a homoksimítóig, aztán megfordul, visszamegy a hidromobilhoz, és elindul. Aki elhívta erre a randevúra, ezek után már valószínűleg nem jön el. Lehet, hogy az egész csapda, gondolta és végigfuttatta a szemét a dűnéken. Szívébe visszatértek a régi félelmek. De lehet, hogy csak egy hülye tréfa, valaki viccnek szánta ezt az egészet.
Már csak úgy húszlépésnyire lehetett az öreg homoksimítótól, amikor megfordult és elindult visszafelé kissé sántító járásával, énekelgetve magában a monoton dallamot, valamiféle régi emlék maradványát.
A férfi egy állat hátán, a nagy dűne tetején jelent meg hirtelen, úgy ötven méterre tőle jobbra. A nő megállt és figyelt.
A homokszínű állat embermagasságú volt, széles, izmos lapockával. Vékony testére csillogó nyereg volt felszerelve, zömök farát ezüstös anyag takarta. Kantára megcsörrent, ahogy hatalmas, vörösesbarna fejét hátravetette. Felhorkantott és mellső lábaival dobbantott egyet. A rajta ülő férfi továbbösztökélte az állatot, sötét foltként közeledtek a homályos felhők előterében. Az állat leengedte a fejét, és ismét felhorkantott, vizsgálta a szilánkos talajt, ott, ahol a homok a dűne felszínén üveggé vált. Megrázta a fejét, aztán gazdája nógatására óvatosan leügetett a homokdombról a két dűne közti mélyedésbe. A férfi mögött úgy lobogott a köpenye, mintha olyan könnyű lenne, akár az őket körülvevő levegő.
A férfi mormogott valamit, és belemélyesztette sarkait az állat oldalába. Az állat visszahőkölt, ahogy a sarkantyú terminálja hozzáért a bőréhez, és a terminál kis jeleket küldött, melyek apró izom-összehúzódásokat váltottak ki. Egyik patájával puhatolózva az üvegre lépett, aztán a másikat is előrenyújtotta. A férfi bíztatta. A még mindig ideges állat újra horkantott, de végül megtett néhány lépést a meredek parton, aztán nyüszítő hangot adva megtorpant, megingott és leült hatalmas tomporára, majdnem kidobva a férfit a nyeregből. Az állat hátravetette a fejét, és elbődült.
A férfi gyorsan leugrott róla, de mivel köpenye beakadt a magasan ülő nyeregbe, elég furcsa mozdulatok kíséretében lépett le az üveges felületre. Majdnem elesett. A felnyergelt állat szintén megpróbált lábra állni, de csak imbolygott, patái csúszkáltak a sima felszínen. A férfi összehúzta a köpenyét; és egyenesen a nő felé indult, aki egyik kezét csípőre téve állt ott. Másik kezét a homlokához emelte, mintha a szemét akarta volna védeni, amíg a partot fürkészte. Csóválta a fejét.
A férfi magas volt, vékony testét lovaglónadrág és szűk kabát fedte. Sápadt és keskeny arcát frissen nyírt, fekete szakáll keretezte, fejét fekete fürtök borították. Odasétált a nőhöz. Talán néhány évvel lehetett idősebb nála.
– Sharrow – szólította meg. – Drága kuzin, köszönöm, hogy eljöttél. Hangja finom volt, érezni lehetett rajta, hogy művelt és csendes, de ennek ellenére öntudatos egyéniség. Megragadta a nő kezét, megszorította, aztán elengedte.
– Geis – válaszolta a nő, és a férfi válla fölött a bömbölő állatot figyelte, ahogy az nagy remegve feltápászkodik a földről. – Mit csinálsz ezzel az állattal?
Geis megfordult és a hátasára nézett.
– Megpróbálom betörni – mondta vigyorogva, aztán lassan elkomolyodott. – Valójában csak ezzel tudtam jönni, hogy elmondjam neked... – vállat vont, és bűntudatosan mosolygott. – A fenébe, Sharrow, olyan idétlenül drámai ez az üzenet. Szóval... veszélyben vagy.
– Lehet, hogy ezt telefonon gyorsabban el tudtuk volna intézni.
– Látnom kellett téged, Sharrow! Ez sokkal fontosabb annál, mint hogy telefonon intézzük el.
A nő a felnyergelt állatra pillantott, amely a hozzájuk legközelebb eső dűnét szegélyező füvet szaglászta érdeklődve.
– Akkor legalább taxival jöttél volna – mondta. Hangja lágy volt, nehéz bársonyhoz hasonló.
Geis elmosolyodott.
– A taxi olyan... közönséges, nem gondolod? – kérdezte csipetnyi iróniával a hangjában.
– Jó, de akkor miért éppen ezt a... – és itt a nő az állatra mutatott.
– Bandionnak hívják. Nagyon rendes állat.
– Legyen. Akkor miért pont egy bandionnal?
Geis vállat vont.
– Csak úgy. Vettem egyet. És amint mondtam, most próbálom betörni – kesztyűs kezével legyintett egyet. – Nézd, hagyjuk az állatot. Elég sürgős a dolog.
A nő felsóhajtott.
– Rendben. Miről van szó?
A férfi mély lélegzetet vett, aztán kifújta a levegőt.
– A Huhszok.
Sharrow egy kis ideig csendben maradt, aztán vállat vont és a távolba nézett.
– Á, a Huhszok.
A csizmája orrával csikorgatta az üveget.
– Igen – válaszolta Geis. – Az embereim az Összvilág Bíróságon azt mondják, hogy most készül egy egyezmény, mely szerint valószínűleg hamarosan meg fogják kapni a... a Vadászengedélyüket. Lehet, hogy akár napokon belül.
Sharrow bólogatott, de nem nézett az unokabátyjára. Összefonta a karját, és lassan elindult a part mentén. Geis lehúzta a kesztyűjét, még vetett egy pillantást a kérődző bandionra, majd követte a lányt.
– Sajnálom, hogy tőlem kellett hallanod, Sharrow.
– Semmi gond.
– Nem hiszem, hogy bármit is tudnánk tenni. A család ügyvédjei már dolgoznak a fellebbezésen, és az ismerőseim mindenben segítenek, amiben csak tudnak. Van rá esély, hogy ki tudjuk harcolni az eltiltást, de úgy tűnik, a Stehrinek visszavonták a tiltakozásukat, a Nul Egyház Tanácsa pedig a pergátló intézkedést. Az a hír járja, hogy a Huhszok alkut kötöttek egy földdarabra Stehrinben, feldaraboltak egy beékelt területet, az Egyházat pedig egyszerűen lefizették, de az is lehet, hogy felajánlottak nekik valamilyen ereklyét.
A nő erre semmit sem reagált, egyszerűen sétált tovább a parton a földet bámulva.
Geis sajnálkozva tárta szét a karját.
– Az egész olyan hirtelen robbant ki. Azt hittem, sikerült azokat a rohadékokat hosszú évekre lecsukatni, de a Bíróság gyorsított eljárásban újratárgyalta az ügyet, félretéve olyan pereket, amiknek már réges-régen sorra kellett volna kerülniük. – A férfi itt nagyot sóhajtott. – Ráadásul az idén Llocaran a soros, ők adják a bírót ezen az ülésszakon. És persze honnan származik a jelöltjük, ha nem Ajakvárosból?!
– Igen, Ajakváros – mondta Sharrow. – Gondolom, még mindig dühösek amiatt az átkozott Lusta Fegyver miatt. – A távolban halványan csillogó hidromobilt nézte.
(És képzeletben ismét a sivatagi dombokat látta a hotel erkélyének oszlopos korlátján keresztül, felettük ott kúszott a pirkadat halvány fénye, melyet hirtelen elnyeltek a láthatáron közeledő halk tűz lüktető lángjai. Ő meg csak nézte – rémülten, kábultan, zavartan –, ahogy ez a távoli, végzetes robbanás egy pillanatra megvilágítja szerelme arcát.)
Geis hangja fáradtnak tűnt, amikor megszólalt.
– Azt hiszem, a Huhszok már rá is szálltak az egyik bíróra. Nemrég hallottam azt a pletykát, miszerint az egyik öregfiút rajtakapták egy drogbarlangban. Nem sok kétségem van afelől, hogy a Huhszok keze van a dologban. Ők rendezték így, csak hogy az öreget zsebre vághassák.
– Istenem – sóhajtott Sharrow, és kezét végighúzta sűrű haján. (A férfi csak nézte, ahogy a sápadt ujjak végigszántanak a fekete mezőn). –Ezek a Huhsz fiúk rettentő erősek és jól szervezettek.
Geis bólintott.
– Valóban. Emellett szerencséjük volt mostanában a beruházásaikkal és a tagfelvételekkel is. Nagyon sok pénzük van. Azt is mondhatnám, hogy Golteren most az ő rendjüknek megy a legjobban. Ezért tudták így feltölteni a hadipénztárukat – folytatta Geis, majd összeráncolta a homlokát. – Sajnálom Sharrow, úgy érzem, mintha csődöt mondtam volna.
A lány vállat vont.
– Ez előbb vagy utóbb várható volt. Te mindent megtettél. Köszönöm. – A férfira nézett, aztán hirtelen kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa a karját. – Nagyon köszönöm, Geis.
– Hadd bújtassalak el, Sharrow – fakadt ki a férfi hirtelen. A nő megrázta a fejét.
– Nézd, Geis...
– Olyan kapcsolataim vannak, amiket...
– Nem lehet, Geis. Nekem...
– Kérlek, figyelj ide! Ismerek olyan helyeket, ahol...
– Nem lehet, mert...
– Biztonságos házak, irodák, olyan ingatlanok, amiket nem tartanak számon. Itt is vannak ilyenek, de akár más bolygókon is. Olyan titkos cégek, amikről még a saját cégem vezérigazgatói sem tudnak...
– Tényleg nagyon köszönöm az ajánlatot, Geis, de...
– Nagy, szabad területekről beszélek. Aszteroidákról vagy akár bányákról a Fianon vagy a Speyren. Kis házak a trontsephori szigetvilágban...
– Geis! – vágott közbe a nő, megállt és a férfihoz fordult, egy pillanatra megfogta a karját. Geis arca sápadtan világított az egyre mélyülő vörös fényben. – Geis, nem lehet. – Mosolyt erőltetett az arcára. – Tudod, hogy előbb-utóbb kinyomozzák, hol vagyok, és akkor csak bajba kerülnél miattam. Amiért elbújtattál. Használni fogják az Engedélyeket. Ha akarnak... darabokra tépnek azzal az indokkal, hogy szerintük engem rejtegetsz, Geis.
– Tudok vigyázni magamra.
– Nem arra gondoltam, hogy téged személyesen, hanem azt a vállalkozást, amit olyan szorgalmasan építgettél az elmúlt időben. Én is figyelem a híreket, és látom, hogy a trösztellenes liga már így is a nyakadon van.
A férfi legyintett.
– Ezek csak bürokraták. El tudok bánni velük.
– Akkor nem, ha a Huhszok bevetik a Vadászengedélyeket, hogy megnyissák az adatbankodat, és átvizsgálják a fájljaidat. Ezeket az értékes cégeket, a kamatokat... mindent elveszíthetsz.
Geis csak állt ott, és Sharrow-ra szegezte a tekintetét.
– Még ezeket is kockára tenném – mondta halkan.
A nő a fejét rázta.
– De, megtenném – erősködött a férfi. – Érted igen. Ha megengednéd, bármit megtennék...
– Geis, kérlek – mondta Sharrow, aztán megfordult és elindult a másik irányba, a lerobbant homoksimítógép távoli alakja felé. Geis utánasietett.
– Sharrow, hiszen tudod, mit érzek irántad. Engedd, hogy...
– Geis! – vágott közbe a nő éles hangon, és alig mert a férfira pillantani.
Az megállt, a lába elé meredt, aztán gyorsan elindult a nő után.
– Rendben – mondta, amikor már ismét mellette lépkedett. – Sajnálom, nem kellett volna előhozakodnom ezzel. Nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni – mondta és mély lélegzetet vett. – De nem engedhetem meg, hogy üldözőbe vegyenek. Én is tudok keményen harcolni. Olyan helyeken vannak ismerőseim, ahol nem is gondolnád, ahol senki sem sejti. Nem engedem, hogy azok a vallásos fanatikusok elkapjanak.
– Nem hagyom magamat elkapni – válaszolta Sharrow. – Ne aggódj! A férfi keserűen elnevette magát.
– Hogy tudnék nem aggódni?!
A nő megállt és ránézett.
– Legalább próbáld meg. Nem teszek semmi olyat, ami miatt aztán mindketten még nagyobb bajba kerülünk.
Oldalra billentette a fejét, és a férfit bámulta. Geis nem állta sokáig a pillantását.
– Jól van.
Tovább sétáltak.
– Nos – kérdezte a férfi –, akkor mit fogsz csinálni?
Sharrow vállat vont.
– Futni – válaszolta. – Csak egy évük van. És...
– Egy évük és egy napjuk, ha pontosak akarunk lenni.
– Igen. Tehát mindössze egy-két lépéssel előttük kell járnom egy évig... és egy napig. – A nő belerúgott az üvegfelszínbe, amin sétáltak.
– És nem ártana megkeresnem az utolsó Lusta Fegyvert. Azt, amelyiket a Huhszok akarják megkaparintani. Ez az egyetlen módja, hogy véget vessünk ennek az egésznek.
– Össze fogod hívni a csapatot? – kérdezte Geis közömbös hangon.
– Szükségem van rájuk, ha meg akarom találni azt a rohadt Fegyvert – felelte a nő. – És egyébként is meg kéne próbálnom, mert ha a Huhszok elkapják valamelyiküket... akkor engem is könnyebb lesz megtalálniuk.
– Ezek szerint tényleg nem kopik el?
– Az SZNK? Nem, Geis, nem kopik el. A szerelemmel ellentétben a szinkroneurokötés egész életen át megmarad, akárcsak egyes egzotikus betegségek.
A férfi lesütötte a szemét.
– Nem voltál mindig ilyen cinikus, ha szerelemről volt szó.
– Ahogy mondani szokás, a tapasztalatért fizetni kell.
Geis úgy nézett, mintha mondani akarna valamit, de végül megrázta a fejét.
– Akkor viszont pénzre lesz szükséged – mondta. – Hadd adjak...
– Mindenem megvan, Geis – vágott közbe a nő. – És lehet, hogy vannak még jól fizető ajánlatok egyes Régiségekre. – Összecsapta a kezét, és ösztönösen dörzsölgetni kezdte. – Ha igazat mond a családi hagyomány, akkor ahhoz, hogy egy Lusta Fegyvert megtaláljunk, először az Általános Alapelvek et kell megkeresni.
– Igen, ha a családi hagyomány igazat mond – jegyezte meg Geis csipetnyi szkepticizmussal a hangjában. – Ezt a pletykát már én is megpróbáltam visszafejteni, de senki nem tudja, hogyan kezdődött.
– Hát, akkor csak ennyit tudunk, Geis.
– Nos, ha segítségre van szükséged, hogy megtaláld a csapat többi tagját...
– Utoljára azt hallottam, hogy Miz vállalkozósdit játszik a Vízi-Torlaszon, Franckék szerfliket tenyésztenek Vidékiben, Cenuij pedig meghúzta magát valahol Kis-Caltaspban. Udestében, ha jól emlékszem. Meg fogom találni.
Geis mély lélegzetet vett.
– Valóban, Cenuij Mu Caltaspban van az én forrásaim szerint is, de Udestétől egy kicsit északabbra.
Sharrow felkapta a fejét, és érdeklődve húzta fel a szemöldökét.
– Tessék?
– A férfi szomorúan elmosolyodott.
– Úgy tűnik, pont Ajakvárosban telepedett le.
Sharrow bólintott és a fogát csikorgatva sétált tovább. Nézte a tengert. A görbülő horizonton már eltűnőben volt a nap utolsó sugara.
– Hát ez remek – mondta.
Geis a saját kézfejét méregette.
– Van egy biztonsági csapatom Ajakban, akik egyes velünk kapcsolatban álló kliensek berendezésének biztosítására szerződtek. Elképzelhető lenne, hogy Mu... egy óvatlan pillanatban a város határain kívülre kerüljön...
– Nem, Geis – válaszolta a nő. – Ez nem jó ötlet. Ha elraboljuk, azzal csak magunkra haragítjuk. Meg kell keresnem Cenuijt. Hátha meg tudom győzni az én drágalátos féltestvéremet, hogy segítsen benne. Azt hiszem, ők még tartják a kapcsolatot.
– Breyguhn? – kérdezte kételkedve Geis. – Az is lehetséges, hogy nem akar beszélni veled.
– Azért meg lehet próbálni, nem? – kérdezte elgondolkodva Sharrow. – Lehet, hogy arról is tud valamit, hogy az Általános Alapelvek et hol találjuk meg.
Geis rápillantott.
– Akkor ezek szerint azt kereste a Tengerparti Házban, ugye? Sharrow bólintott.
– Küldött nekem egy levelet tavaly, tele érthetetlen félmondatokkal arról, hogyan lehet megtalálni a könyvet.
Geis meglepettnek tűnt.
– Valóban? – kérdezte.
Sharrow felvonta az egyik szemöldökét.
– Igen. Emellett még azt is állította, hogy megtalálta az élet értelmét, ha jól emlékszem.
– Aha.
– Megálltak, nem messze a régi homoksimító masina sötét alakjától. A nő nagyot sóhajtott, körbenézett a parton; már elég sötét volt, látni lehetett, ahogy a foszforeszkáló hullámok zöld szellemekként fodrozódnak a parton.
– Hát, Geis, van még valami jó híred a számomra, vagy ennyi lett volna?
– Szerintem mára ennyi elég volt, nem? – kérdezett vissza a férfi szomorkás mosollyal az arcán.
– Mindenesetre nagyon köszönöm, hogy mindezt elmondtad nekem, Geis. Mostantól viszont viszonylag gyorsan kell mozognom. Az lenne a legjobb rád és a családra nézve is, ha kerülnétek engem a következő évben. Ügyesen kell manővereznem, ha érted, mire gondolok.
– Hát, ha tényleg ezt akarod... – Sértettség érződött a férfi hangjában.
– Minden rendben lesz – mondta neki a nő, és kinyújtotta felé a karját. A férfi ránézett a kezére, aztán megrázta. – Tényleg, Geis, nem lesz semmi bajom. Tudom, mit csinálok. Még egyszer, köszönöm. – Azzal előrehajolt és arcon csókolta a férfit. Aztán hátralépett és elengedte a kezét.
Geis arcára halvány mosoly ült ki. Bólogatott, majd nyelt egyet.
– Állok rendelkezésedre most is, mint mindig, kedves kuzin.
Geisnek sikerült ezt a dagályos mondatot szomorúan, ugyanakkor őszintén kimondania. Hátrébb lépett a víz irányába. Egy hullám végigsimította az egyik csizmáját, és a sarkantyú-terminálja kéken villant fel egy pillanatra a rövidzárlat miatt. Geis hirtelen visszahőkölt, és gyorsan arrébb lépett. Sharrow önkéntelenül felnevetett.
A férfi szomorkásan elmosolyodott, és halántékát vakargatta.
– Valahogy sohasem sikerülnek ezek a drámai búcsúk, amikor itt vagy –sóhajtott. – Na, ha kellek, ha valamiben szükséged van rám... csak szólj.
– Szólok. Szia!
– Isten veled, Sharrow.
Geis hirtelen megfordult, és visszasietett a bandionhoz.
A nő nézte, ahogy távolodik a dűnék irányába. Hallotta, hogy szólongatja az állatot, és halkan nevetett magában, amikor látta, hogy a férfi egy távoli dűne tetejénél eltűnik az előle menekülő bandiont üldözve.
Végül megrázta a fejét, megfordult, és a kihalt parton a tőle körülbelül száz méterre lehorgonyzott hidromobil felé vette az útját.
– Jó napot – szólalt meg egy hang közvetlenül mögötte.
Sharrow kővé dermedt, aztán lassan megfordult, bal kezét a kabátja zsebébe csúsztatva.
A homoksimító gép tetején felfedezett néhány piros fénypontot, úgy tízméternyire tőle. A fények lassan villogtak. Egy pillanattal korábban még nem voltak ott.
– Igen? – válaszolta.
– Sharrow kisasszonyhoz van szerencsém? – kérdezte a gép. A hangja mély volt, és minden szó első szótagját jellegzetesen csilingelve ejtette ki, azt jelezve ezzel az embereknek, hogy egy gép beszél hozzájuk.
Sharrow hunyorított. A gép érzékelte, hogy bal karja megfeszül.
– Ezek szerint tudod, ki vagyok – mondta Sharrow.
– Igen, tudom. Engedje meg, hogy bemutatkozzam...
A gép csikorgó hangot adott ki magából, és közeledni kezdett a nőhöz, baloldalán a gumitalpat az alacsony hullámok nyaldosták. Sharrow két nagy lépést tett gyorsan hátrafelé. A gép hirtelen megállt.
– Ó, ne haragudjon! Nem állt szándékomban megrémíteni önt. Egy pillanat, és...
A gép néhány méternyit hátrébb gurult, pontosan oda, ahol korábban állt.
– Így ni. Tehát, engedje meg, hogy bemutatkozzam. A nevem...
– Nem érdekel, hogy hívnak. Miért kémkedsz utánam és az unokatestvérem után?
– Talán elegendő az az indok, kedves hölgyem, hogy meg kellett győződnöm róla, hogy a megfelelő embereket azonosítottam be. Egészen pontosan önt és Geis grófot. Emellett akaratom ellenére olyan közel találtam magam az önök beszélgetésének színhelyéhez, hogy úgy tartottam helyénvalónak, mi több, udvariasnak, ha csak azután mutatkozom be, miután az imént említett úriember elbúcsúzott öntől. Az illemtudáson kívül még az is erre sarkallt, hogy utasításom van arra, hogy önnek és csakis önnek fedjem fel magam, legalábbis egyelőre.
– Te aztán baromira szeretsz beszélni homoksimító létedre.
– Ó, kedves hölgy, ne hagyja, hogy ez az otromba külső megtévessze! Toprongyos álcám sokkal többet takar: egy teljesen új Hipervédelmi (bejegyzett védjegy) Személyi Kíséreti Egység Tizenötös Sorozat Ötös osztályának meglehetősen gyors alkatrészei bújnak meg itt alant. Legálisan alkalmazható mindenfelé a civil térben, egyes bírósági és harci területet kivéve. És én (ez alatt értendő a fent megnevezett rendszer), számos jól képzett emberi munkatársam kíséretében szolgálatára állok, csakis önnek, hölgyem, egészen addig, amíg kívánja.
– Tényleg? – Sharrow arcán óvatos mosoly bujkált.
– Tényleg – válaszolta a gép. – Egy egyszerű homoksimító például nem tudná megmondani önnek, hogy az, amit ebben a pillanatban a kabátja bal zsebében a kezében fog, és aminek a ravaszán a mutatóujját, biztosítóján pedig a hüvelykujját tartja abból a célból, hogy bármikor meghúzhassa, az egy hangtompítóval felszerelt, tíz milliméteres FrintArms KéziÁgyú, tizenegy darab általános, tíz-hetes koncentrikus urániumhüvelyű, higanymagos tölténnyel a tárban. Emellett van még egy golyó a töltényűrben, és persze még egy kétvégű tár a másik zsebében, amiben öt acélmagvas és hat drótlövő töltény lapul.
Sharrow hangosan felnevetett, előhúzta kezét a zsebéből, és megfordult. Elindult a part mentén. A gép néhány lépéssel hátrébb zötyögve követte.
– Emellett úgy érzem, nem árt megjegyeznem – folytatta a gép –, hogy a FrintArms részvénytársaság külön felhívja a figyelmet arra, hogy az általa gyártott kézifegyvereket nem tanácsos golyóval a töltényűrben szállítani.
– A fegyvernek – kezdte a nő éles hangon, és egy pillanatra hátranézett – van biztosítózára.
– Valóban, de szerintem ha elolvassa a Használati Utasítást...
– Tehát – vágott közbe Sharrow – ezek szerint én rendelkezem veled.
– Teljes mértékben.
– Remek. És kinek dolgozol?
– Hát önnek, kisasszony.
– Jó, de ki a megbízód?
– Ó, drága hölgyem, nagyon kínos ez nekem, de be kell vallanom, hogy ezzel kapcsolatban vissza kell vonnom – és kissé aggódom, hogy emiatt nem ad majd hitelt szavamnak – azt a mondatomat, hogy minden kívánságát teljesítem. Egyszerűen szólva, nem vagyok felhatalmazva, hogy felfedjem ezt az információt. Hát ez van, kimondtam. Ha kérhetném, gyorsan evezzünk tovább a disszonancia ezen kellemetlen vizéről az egyetértés szilárd alapjaira, ami reményeim szerint kapcsolatunkat jellemezni fogja a jövőben.
– Ezek szerint nem mondod meg – bólogatott Sharrow.
– Drága hölgyem – mondta a gép, továbbra is a nő mögött zötyögve –, anélkül, hogy feleslegesen szaporítanám a szót... nem.
– Rendben.
– Ezt vehetem úgy, hogy igényt tart a szolgálataimra?
– Kösz, de nincs igazán szükségem senkire, hogy vigyázzon rám.
– Nos – csilingelte a gép, s a hangján az érződött, hogy elég jól szórakozik –, a legutóbbi alkalommal igenis alkalmazott kísérőszemélyzetet, amikor Arkosseur városban tett látogatást, és a kereskedelmi hadsereg konszernjével is kötött egy szerződést, hogy őrizzék a házát Jovrén.
A nő hátrafordult, egyenesen a gépre nézett.
– Nicsak, milyen jól informáltak vagyunk!
– Köszönöm, szeretném valóban azt hinni.
– Na jó, akkor mi a kedvenc színem?
– Az ultraibolya, legalábbis aszerint, amit egy tanárának mondott korábban.
A nő megállt, a gép úgyszintén. Sharrow megfordult és a homoksimító kopott burkolatára nézett. A fejét csóválta:
– A francba, el is felejtettem, hogy ezt mondtam. – Az üveges homokot nézte a földön. – Szóval ultraibolya? Jé, tényleg ezt mondtam. –Megvonta a vállát. – Ez már-már szellemes.
Megfordult és továbbment, a homoksimító pedig követte.
– Te gép, úgy tűnik, jobban ismersz engem, mint én magamat – mondta. – Van még valami magammal kapcsolatban, amit tudnom kéne? Mármint, ha esetleg elfelejtettem volna.
– Az ön neve Sharrow...
– Nem, azért ezt nem szoktam elfelejteni.
– ...a golteri Dascen őrnagy első házából. 9965-ben született, Tzant házában, az azonos nevű birtokon, amit azóta eladtak Dascen őrnagy szinte minden vagyonával együtt, az Összvilág Bíróság döntése értelmében, azután, hogy Gorko nevű nagyapjának sajnálatos módon illegálisan működő kereskedelmi cégét feloszlatták. Pedig az a hír járta, hogy akkoriban az volt az egyik legjobb cég.
A mi családunk mindig nagyban utazott. Főleg ha katasztrófáról volt szó.
– Édesanyjának sajnálatos halála után...
– Ha jól tudom, ezt gyilkosságnak hívják.
– ...meggyilkolása után, amit a Huhsz zelóták követettek el, édesapja nevelte fel, szerény véleményem szerint igencsak zaklatott körülmények között.
– Ha éppen nem rokonoknál kellemetlenkedtünk, akkor vagy kaszinókban, vagy különböző bíróságokon jártunk. Apámnak az volt a kényszerképzete, hogy pénzt tud kisajtolni belőlük. Persze többnyire fordítva történt.
– Különböző... magán-tanárai voltak...
– Egyedül az volt közös bennük, hogy egyáltalán nem volt humoruk. Egyiküknek sem.
– ...és olyan oktatásban részesült, amit a legnagyobb jóindulattal is csak sokszínűnek lehet mondani.
– A hivatalos iratok nagy részének nem igazán lehet hinni.
– Valóban nagy az eltérés az írott dokumentumok és a hozzájuk kapcsolódó számítógépes adatok között. Az ön által látogatott számos intézetben úgy hiszik, hogy esetleg valamiféle kapcsolat lelhető fel eme jelenség és aközött, hogy ön szenvedélyes érdeklődést mutat a programozás iránt.
– Csak véletlen egybeesés, semmit sem tudtak rám bizonyítani.
– Valóban, azt hiszem, még sosem hallottam arról, hogy valaki egy iskolai évkönyvet perelt volna be.
– Ez elvi kérdés. A családi becsület forgott kockán. Amúgy meg a pereskedés nálunk már családi hagyomány. Gorko ötéves korában bíróság elé citálta az apját, mert kevesellte a zsebpénzt, Geis pedig többször majdhogynem önmagát perelte be.
– Miután befejezte az iskolát Claavban, a politika kezdte érdekelni, és a helyi fiatalemberek... igencsak kedvelték.
A nő vállat vont.
– Nem voltam egy egyszerű gyerek, de kamaszkoromban már sokkal könnyebb volt velem.
– Mindenki nagy meglepetésére, leszámítva persze önt, felvételt nyert a Yadayeypon Egyetem diplomáciai fakultására, de két év után, pontosan az Ötszázalékos Háború kirobbanásakor otthagyta az iskolát.
– Újabb véletlen egybeesés. A professzor, akivel dugnom kellett, hogy jó jegyeket kapjak, szépen meghalt, nekem meg nem volt kedvem mindent elölről kezdeni.
– Csatlakozott egy Adóellenes cirkáló legénységéhez, akikkel a TP 105-ön, a Roaval holdjának területén kívül dolgoztak, és aztán hét altiszttársával együtt háromszáz év óta elsőként bevették az akkor újra megjelent SZNK3v szimbiovírust. Ön lett a vezető, és az új szinkroneurokötéses csapatból mindenki kapott egy együléses, továbbfejlesztett klippert, amivel aztán megkezdték repüléseiket az OtthonÉdesOtthonról, a Közel-Miykenns katonai-kereskedelmi bázisáról, és persze önök lettek a közép-rendszeren belül dolgozó tizenhét repülőosztag közül a legsikeresebbek.
– Igazán zavarba hozol.
– A csapatból hárman meghaltak a legutolsó bevetésen, a háború legvégén, pont a fegyverletételről szóló tárgyalások alatt. Az ön gépe is komoly sérüléseket szenvedett, és kényszerleszállást kellett végrehajtania a Nachtel Szellemén, melynek során életveszélyes sérüléseket szenvedett, az óriási sugárzás és eredeti küldetésének teljesítése közben szerzett komoly sebek mellett.
– Kutyaharapást szőrével. Ez lehetne akár a családi mottónk.
– Kiszabadították a roncsok közül, és a háborús megállapodások értelmében a Nachtel Szelleme bányászkonszern Adósemleges kórházában ápolták...
– Irtózatos volt a kaja.
– ...ahol elvesztette azt a magzatot, ami a csapatának egyik tagjától, Miz Gattse Ensil Kumától fogant.
A nő megállt egy pillanatra és a hidromobilt nézte, ami húsz méternyire horgonyzott. Száját kissé lebiggyesztette, mély lélegzetet vett, majd lassan továbbsétált.
– Nem egyszerű módja ez az abortusznak, de akkor ott sterilizáltak is, úgyhogy tulajdonképpen egész jó üzletet kötöttem.
– A háborút követő hónapokat a Tenaus börtönkórházában töltötte Nachtelben. A Délebéd Egyezmény értelmében szabadságot nyert, pontosan a huszadik születésnapján. Ön és csapatának fennmaradó négy tagja létrehoztak egy korlátolt felelősségű társaságot, amin keresztül aztán alkalmi legális kereskedelmi megfigyeléseket és ipari kémmunkát folytattak, aztán elkezdtek a Régiségek kutatási és visszaszerzési ügyein dolgozni. Ezt a munkát végzi az ön húga is, Breyguhn.
– Csak féltestvérem. És vele ellentétben minket soha nem kaptak el.
– Csapatának utolsó sikeres szerződését a feltételezhetően utolsó előtti Lusta Fegyver felkutatására és elpusztítására kötötte, ám ez végül is oda vezetett, hogy mialatt az Ajakvárosi Egyetem fizika tanszékén a fegyver szétszerelésén fáradoztak, a Fegyver megsemmisítette önmagát.
– Éveken keresztül tisztázatlan volt, hogy milyen módszerrel dolgoztak rajta.
– Az ebből következő detonáció romba döntötte a város körülbelül húsz százalékát, és közel félmillió ember életét követelte.
Sharrow megállt. Odaértek ahhoz a part szilikátjába ágyazott, megközelítőleg henger alakú roncshoz, amihez a hidromobil ki volt kötve. A nő bámulta a félig megolvadt fémből álló sötét kupacot.
– A csapat rögtön ezután feloszlott – folytatta a gép. – Jelenleg a tropikus halak tenyésztésének egyharmadát az ön cége végzi, emellett pedig kiskereskedése van Jorve szigetén.
– Hm – hümmögött elgondolkodva a nő. – Olyan banálisan hangzik. Mármint ez az utolsó mondat. Mintha már középkorú lennénk. Úgy látszik, fogytán az önbizalmam.
Megvonta a vállát, és belegázolt a vízbe, a hullámok a csizmáját mosták. Kioldotta a kötelet, amely magától feltekeredett az orsóra.
A homoksimítóra nézett.
– Köszönöm szépen, de azt hiszem, mégsem.
– Mégsem mi?
A nő felmászott a mobilra, beillesztette a lábát, és lenyomta az indítógombot.
– Mégsincs szükségem a szolgálataidra, kedves homoksimító.
– Na várjunk csak egy percet, Sharrow kisasszony...
A nő lenyomott néhány kapcsolót, mire a jármű megelevenedett, fények villogtak rajta, csipogott minden, aminek csipognia kell.
– Kösz, de nem.
– Várjon egy pillanatot, jó?! – A gép hangja szinte mérgesnek tűnt.
– Hallgass ide! – kezdte Sharrow, mialatt beindította és felbőgette a motort. – Mondd meg Geisnek, hogy köszönöm... de nem lehet.
– Hogy-hogy Geisnek? Nézze kisasszony, ön olyan feltételezésekbe bocsátkozik a megbízómmal kapcsolatban, melyek...
– Jó, fogd be, és tolj már ki innen, ha megkérhetnélek!
Újra megbőgette a motort, mire a jármű faránál fodrozódni kezdett a víz. Az orra lebukott, belehasított a vízbe. A homoksimító segített a mobilt továbblökni a vízben.
– Nézze, valamit be kell vallanom önnek.
– Ennyi elég volt – mondta Sharrow, és egy pillanatra rámosolygott a gépre. – Köszönöm. – Bekapcsolta a reflektorokat, csillogó utat jelölve ki magának a ringatózó hullámok között.
– Várjon! Nem tudna várni még egy pillanatot?!
Volt valami gép hangjában, ami arra kényszerítette, hogy ránézzen.
A homoksimító kopott burkolatának elülső fele felnyílt, és Sharrow egy vörösen megvilágított belsőt látott maga előtt, amiben képernyők és kijelzők világítottak. A nő arca elkomorult, és kezét rögtön a kabátja zsebébe csúsztatta, amikor egy férfi emelkedett ki vállmagasságig a kis kabinból.
A férfi fiatal volt, fekete pólója alatt kidolgozott izmok domborodtak, feje kopasz. A vörös fény sötét árnyékokat rajzolt az arcára és a szemei köré, melyek aranyszínűnek tűntek a félhomályban. Finoman csillogó fején a bőr rézszínben játszott.
– Beszélnünk... – kezdte a férfi, de ekkor egyszerre szólalt meg a homoksimító gépi és a férfi igazi hangja is.
Lecsatolt egy kis gömböt a felső ajkáról.
– Beszélnünk kell. – Volt egy kis finom basszus a hangjában, és Sharrow tudta, hogy ezt a hangszínt rendkívül vonzónak találná, ha fiatalabb lenne.
– Ki az isten maga? – kérdezte, miközben elfordított egy-két kapcsolót a vezetőfülkében, anélkül, hogy levette volna a szemét a férfiról, vagy másik kezével elengedte volna a zsebében lapuló fegyvert.
– Valaki, akinek beszélnie kell önnel – válaszolta a férfi, és megnyerő mosoly kíséretében elővillantotta fogait. A homoksimító burkolatára mutatva, kissé zavartan azt mondta:
–Ne haragudjon az álcám miatt – és bűnbánó arcot vágott. – De szükségesnek találták...
– Nem – rázta meg a fejét a nő. – Nem akarok beszélni magával. Viszlát.
Hirtelen lenyomta az indítót, és körbefordult a tajtékzó vízben, elárasztva a homoksimító elejét. A víz átbukott a nyitott fedélen, és befolyt a gép belsejébe.
– Vigyázzon! – kiáltott fel a férfi, majd hátrahőkölt és lefelé nézett, a gép belső terébe. – Na de Sharrow kisasszony! – kiabálta kétségbeesve. – Valamit tisztáznom kell önnel!
Sharrow beletaposott a gázba. A motor felbúgott, és a kis vízi jármű elhúzott az üvegpartról.
– Tényleg? – kiabálta hátra a nő. – Tudja mit? Tisztázza a...
De a vulgáris megjegyzést elnyelte a csapkodó hullámok és a felbúgó motor zaja. A jármű kifutott a nyílt tengerre, sebesen a szárnyaira emelkedett és eltűnt a láthatáron.
A Közép-Tenger szigetvilágának, mely Golter harmadik legnagyobb óceánjának, a Phirarnak közepén található – legalább ezer kilométerre bármiféle más szárazföldtől –, Issier volt a legfontosabb szigete.
A kis nyílhegyű hidromobil óriási lendülettel indult el a sziget üveges partjától északnak, Jorva, a szigetvilág legközelebb eső tagja felé. Fél órával később ért be egy kikötőmedencébe.
Sharrow nem messze Issier II határától parkolta le a hidromobilt, ami a szigettenger legnagyobb városa és közigazgatási központja volt. Felébresztett egy őrt a kikötő irodájában, és miközben az mentegetőzött, hagyott egy üzenetet a kikötő vezetőjének, hogy vegye fel a hidromobilt az eladási listára. Megkereste a motorját, és elindult a keleti parton észak felé. Nem vette fel a bukósisakot, csupán a védőszemüvege volt rajta, haját vadul lobogtatta a szél. A felhők már felszakadoztak a feje felett, és rajtuk keresztül a hold- és a lomfény szürkéskékre festette a városon kívül elterülő mezőket és gyümölcsösöket.
Lekapcsolta a motor fényszóróját, gyorsan vezetett és ügyesen bedőlt az ide-oda kanyargó, fokozatosan emelkedő nyílt úton, melynek felszíne, mint halvány acélkék kígyó, újra és újra kibontakozott előtte. A szalagkorláton túli szurdokok alatt egy-egy rövid pillanatra látni lehetett a sziklákkal szabdalt partszakaszt, melyet a tenger egyre dagadó hullámainak ragyogó fehér vonala fogott közre. Csak akkor kapcsolta vissza a jó öreg motor fényszóróját, ha valaki közeledett, és minden alkalommal, amikor újra lekapcsolta, kis híján megállt a szíve az izgalomtól.
Egy órával azután, hogy Issier üveges partján állt, megérkezett sziklán magasodó, magányos, tornyos házába.
– Sharrow, ezt nem teheted!
– Úgy érted, veled nem tehetem? – morogta.
– Mi van?
– Semmi. – Elővett egy ujjnyi méretű fényképezőgépet a fésülködőasztal egyik fiókjából, és odacsatolta a táskájának egyik belső zsebéhez.
– Sharrow!
A nő összevonta a szemöldökét, és elfordult a táskától, mely kinyitva feküdt a tengerre néző, nagy kerek szobában, a nagy kerek ágyon.
– Hm? Mi van? – kérdezte.
Jyr zaklatottnak tűnt. Látszott, hogy sírt.
– Nem hagyhatsz csak így itt! – mondta, és kitárta a karját. – Szeretlek!
Sharrow csak bámulta. A férfi arcának világosabb fele elvörösödött. A szigeten ezen a nyáron az volt a divat, hogy az emberek fekete-fehérre festették az arcukat, mintha álcáznák magukat, és Jyr, meggyőződve arról, hogy ez a stílus jól áll neki, úgy döntött, hogy így hagyja az arcát egész évben, kétszínűen.
A nő elment mellette, és eltűnt az öltözőszobában, ahonnan egy pár hosszú kesztyűvel tért vissza, s beletömte a már telepakolt táskába.
– Sharrow! – kiabált Jyr a háta mögött.
– Mi van? – kérdezte ingerülten, és egyik kezét a szájához emelte, elgondolkodva kopogtatta a fogait, ahogy a táskát nézte. Lefoglalt másnap kora reggelre egy repülőjegyet nyugatra, aztán felhívta az ügyvédjét és az üzlettársait, és megbeszélt velük egy találkozót. Emellett kapcsolatba lépett a bankjával is, hogy átszervezze az anyagi ügyeit. Ettől függetlenül biztos volt benne, hogy valamit elfelejtett.
– Ne menj el! – kérlelte Jyr. – Nem hallottad, mit mondtam?! Szeretlek!
– Aha. – A nő rátérdelt az ágyra, és megpróbálta összehúzni a táska cipzárját.
– Sharrow – mondta Jyr halkan a háta mögött. – Kérlek... – és kezét a derekára tette, de a nő ellökte magától, halkan átkozódott, s közben a táskával vesződött.
Miután nagy nehezen sikerült becsuknia, felállt. Akkor Jyr hirtelen megragadta a vállát, maga felé fordította és megrázta.
– Ne csináld ezt velem! – kiáltotta. – Figyelj már végre rám egy kicsit!
– Hagyjál békén!
A férfi elengedte, és csak állt egy helyben, remegett, szemei megdagadtak. Kifehérített haja kócosan meredt az égnek.
– Legalább magyarázd meg nekem – kezdte –, hogy miért csinálod ezt? Miért kell hirtelen elmenned?
– Ez egy nagyon hosszú történet.
– Mondd el!
– Rendben van! – csattant fel Sharrow. – Egyszer volt, hol nem volt, élt réges-régen valahol egy kislány, akinek az életét a szülei felajánlották egy nagy templomnak. Találkozott egy férfival, egy herceggel, és egymásba szerettek. Megesküdtek, hogy semmi sem fogja őket elválasztani egymástól, de átverték őket, és a lányt mégiscsak elvitték a templomba. A herceg eljött, hogy kiszabadítsa a lányt, akinek sikerült is megszöknie, és magával vinnie a szent hely legnagyobb kincsét. Összeházasodtak és ikreik születtek, egy fiú és egy lány. Amikor a rend ügynökei megpróbálták visszaszerezni a kincset, megölték a herceget és a kisfiút. A kincset a nő elrejtette, senki sem tudja, hova, és aztán megesküdött, hogy bármi áron, de bosszút áll a férje és a gyermeke haláláért, és semmiképpen nem tér meg a hívők közé. Megeskette erre az életben maradt kislányát, és minden egyes leszármazottját is.
A hívők érdekesen reagáltak erre. Az egyik prófétának látomása volt, ami alapján úgy döntött, hogy a Messiás addig nem fog eljönni a világra, amíg a hívők vissza nem szerzik a kincset, illetve amíg a család női ágon ki nem hal, attól függően, hogy melyik következik be előbb. Természetesen akárhogy is történik, mindennek be kell következnie a tizedik millenniumig.
Sharrow egy kis ideig Jyr könnyes, értetlen arckifejezését nézte, aztán megrázta a fejét.
– Hát – mondta ingerülten –, te kérted, hogy mondjam el.
– Vigyél magaddal! – suttogta Jyr.
– Mi van? Szó sem lehet róla.
– Vigyél magaddal! – kérlelte tovább a férfi, és megfogta az egyik kezét. – Bármit megtennék érted. Kérlek!
Sharrow elhúzta a kezét.
– Jyr – nézett a férfi szemébe –, nagyon szép nyarunk volt együtt, én nagyon élveztem. Remélem, te is. De nekem most el kell mennem. Ha gondolod, maradj itt nyugodtan a házban, amíg lejár a bérlet.
A férfi megütötte.
Sharrow csak bámult rá, csengett a füle, az ütés szinte visszhangzott az arcán. A férfi soha nem emelte még rá a kezét. Nem tudta eldönteni, hogy mi lepte meg jobban: az, hogy Jyrnek sikerült végre meglepnie, vagy az, hogy a férfinek egyáltalán eszébe jutott megütni.
Jyr ott állt előtte, tágra nyílt szemekkel.
– Sharrow megrázta a fejét, széles mosoly fakadt az arcán, és azt mondta:
– Hát ez nagyszerű. – Aztán tiszta erőből állkapcson ütötte a férfit.
Jyr feje hátravágódott, és a férfi nekiesett a mögötte álló öltözőasztalnak, leborítva vele a kis üvegeket, tégelyeket, hajkeféket. Lecsúszott a földre, a széttört üvegcsékből kifolyt parfümök és krémek sötétre festették a padlót körülötte.
Sharrow megfordult, felemelte és a vállára vette a táskáját. Megfogta az ágy szélén álló kis hátizsákját is, és a másik vállára akasztotta. Jyr arccal lefelé, a padlón fekve nyöszörgött. A szobában drága parfümök illata terjengett.
A lány megvizsgálta az ujjperceit, és összeráncolta a szemöldökét.
– Takarodj a házamból, de most rögtön! – sziszegte. – Telefon!
– Igen? – válaszolta egy hang.
– Állj készenlétben – utasította Sharrow.
– Készen állok.
A bakancsával hátba bökte Jyrt.
– Két perced van, azután hívom a rendőrséget, és bejelentem, hogy illetéktelen betolakodót fogtam.
– Jézusom! Az állkapcsom! – nyüszített Jyr, ahogy feltérdelt és az állát fogta. Hátul vérzett a feje. Kis törött üvegdarabok potyogtak le róla, ahogy remegve felállt. A nő hátrált néhány lépést, óvatosan szemmel tartva Jyrt. A férfi majdnem visszaesett, aztán fél kézzel megkapaszkodott az öltözőasztalban, és kicsit összeszedte magát.
– Eltörted az állkapcsomat!
– Nem hinném – válaszolta a nő. – Egy ilyen felütéssel nem. – Az éjjeliszekrényen álló órára pillantott. – Ha nem tévedek, másfél perc már le is telt.
A férfi ránézett.
– Milyen egy rohadt kis kurva vagy te!
A nő megrázta a fejét.
– Ugyan, Jyr. Sosem szerettem, amikor csúnyán beszélsz – mondta, majd elfordította a tekintetét. – Telefon?
– Készen állok.
– Kérlek, hívd a helyi rendőr...
– Jól van! Jól van! – kiáltott fel Jyr, és fájdalmas arccal tapogatva az állkapcsát az ajtó felé botorkált. – Megyek már. Elmegyek, de soha nem jövök vissza!
Felrántotta a hálószobaajtót, majd becsapta maga után. A nő hallgatta, ahogy a léptei dobognak lefelé a lépcsőn, aztán azt is hallotta, hogy becsapódik a bejárati ajtó. A kis torony falai megremegtek körülötte. Az utolsó csattanást a férfi autójának ajtaja adta ki, amit aztán a gumik csikorgása követett, ahogy a férfi eltűnt az éjszakában.
Sharrow egy ideig mozdulatlanul állt, majd leengedte a vállát, szemei becsukódtak.
Egy kicsit meginogott, nyelt, aztán kifújta a levegőt, és ismét kinyitotta a szemét. Szipogott. Megtörölte a szemét, mély lélegzetet vett, és ellépett az ágy mellől. Egy pillanatra megállt az öltözőasztalnál, és felállította az üvegcséket.
– Készen állok – jelentkezett a telefon.
A nő önmagát nézte az asztal tükrében.
– Törölve – mondta, aztán az egyik ujját végighúzta az asztal falapján és a rajta lévő parfümcseppeken, majd az illatot a füle mögé kenve elindult az ajtó felé.
Visszamotorozott a városba, rajta volt a sisak is, amin bekapcsolta az éjszakai kijelzőt, és mellette az összes világítást. Abba a magas városi épületbe tartott, ahol Bassidgék laktak, az a házaspár, akik a halas vállalkozás kétharmadának tulajdonosai voltak. Az ügyvédje már ott várt rá. Aláírta a papírokat, miszerint az üzlet ráeső tulajdonhányadát eladja Bassidgéknek. A telefonját a sziklán álló házban hagyta, mert tudta, hogy az alapján könnyen lenyomozhatnák. Miután az ügyvéd hazament, és Bassidgék lefeküdtek aludni, leült a ház antik asztali termináljához, és ott is maradt egészen hajnalig. Zing-pirulákat szedett, hogy ébren tartsa magát, mert ez alatt az éjszaka alatt akarta bepótolni az antikvitások terén felgyülemlett nyolcéves lemaradását.
Számos figyelemreméltó ajánlatot talált az Általános Alapelvekre. Ezek közül sok egyetemektől jött, vagy fontosabb Egyesületektől, akikről köztudott volt, hogy csak nagyobb értékű régiségekbe fektetnek be. Néhány ajánlat olyan tehetős magángyűjtőktől származott, akik az elveszett antik könyvekre specializálódtak, és volt egy névtelen jelentkező is. Ez az utóbbi tette anyagilag a legkedvezőbb ajánlatot, de csak olyan régiségkutatókat fogadott el, akiknek könnyen ellenőrizhető az üzleti múltjuk. Sharrow szinte már kísértésbe esett, hogy összeállítson egy árajánlatot, és elküldje a névtelen címre, de ehhez még túl sok dolgot el kellett intéznie.
Gyanította, hogy így vagy úgy, de mindenképpen meg kell majd keresnie a könyvet. Keringett egy pletyka a Dascen családban és a hozzá tartozó klánokban, amely igencsak elterjedt a nagyapja, Gorko bukását követő kaotikus időszakban. E szerint a szóbeszéd szerint az utolsó Lusta Fegyver (amelyiket a hercegnő ellopott a Huhszoktól hét generációval korábban, és elrejtette a herceg halála után) rejtekhelyét felfedezték Gorko ügynökei, és a pontos adatokat valahogyan rögzítették az Általános Alapelvek című különleges, egyedi kiadású könyvben, amely szintén eltűnt, de már jóval korábban.
Sharrow számára ez a pletyka mindig is akkora őrültségnek tűnt, hogy akár azt is el tudta képzelni, hogy igaz, habár ő sem értette jobban, mint bárki más, hogy hogyan lehet rögzíteni egy üzenetet egy olyan valamiben, ami már évszázadokkal korábban eltűntnek volt nyilvánítva.
Éjszaka bizonyos időközönként telefonált is – külön odafigyelt persze, hogy az időeltolódás ne okozzon gondot –, és felhívta Franckéket Vidékiben, hagyott egy üzenetet Miznek a Vízi-Torlaszon, azonban abban a valamiben, amit Ajakváros adatbankjának nevezhetnénk, nem sikerült találnia senkit, aki Cenuij Mu névre hallgatna, viszont kitöltötte a látogatási kérelmet a Súlyállandó Szomorú Testvérei Igazsághintő Szolgálatánál, ugyanis el akart látogatni a Tengerparti Házba, Udeste tartomány Caltasp nevű városába.
Megnézte a Lusta Fegyver utolsó Régiség-státuszát, csak úgy a hecc kedvéért. Természetesen csak egyetlen fennmaradó ajánlat volt, méghozzá az Összvilág Bíróságtól, amely egy osztályozott jutalmi listát tartalmazott azok számára, akik megteremtik a fegyver biztonságos lefoglalásának lehetőségét a Bíróság számára, és egy ugyanilyen hatásos, egyre szigorodó listát is lehetett találni, amely komoly bírságokat, illetve rettenetes büntetéseket helyezett kilátásba azoknak, akik esetleg ilyen információval rendelkeznek, de nem hajlandóak azt a Bíróság tudomására hozni.
Kilenc évvel korábban tízesével jelentek meg az ajánlatok. Ezek között volt egy, ami közvetlenül a Huhszoktól származott. Ők kifejezetten azt a fegyvert keresték, amit Sharrow családja lopott el tőlük, több mint kétszáz évvel korábban. A többi ajánlatban viszont csak egy Lusta Fegyverhez akartak hozzájutni. Sharrow, csapatával együtt, felvette a kapcsolatot egy névtelen valakivel, aki az egyik legtöbbet ígérő ajánlatot tette, melyben az egyik fegyver előkerítését vagy esetleges megsemmisítését kérte. A csapat teljesítette a feltételeket, de azóta sem tudja egyikük sem, hogy ki volt az, aki egyetlen társukat kivéve kifizette őket. Cenuij Mu ugyanis nem volt hajlandó elfogadni a részét azután, hogy a Fegyver Ajakváros jelentős részét eltörölte a föld színéről.
Nem sokkal az Ajakvárosban bekövetkező robbanás után az Összvilág Bíróság törvényileg megtiltotta, hogy bárki magához vegye a megmaradt Fegyvert, habár a rendszer minden régiségszakértője és csoportja nagyon is tisztában volt vele, hogy a Huhszok, annak ellenére, hogy hivatalosan nem mondhatták ki, mindig az Összvilág Bíróság által kiírt díj fölé fognak ígérni, hogy megkaparintsák ezt a legendás fegyvert.
Végigfutotta azt a listát, amiben az állt, hogy az Összvilág Bíróság milyen maradandó csonkításokkal fenyegeti mindazokat, akik akadályozzák az utolsó Fegyver törvényes lefoglalásának folyamatát. Azután bezárta a Régiségbörzét, és megpróbálta valamilyen más úton lenyomozni Cenuij Mut Ajakvárosban, de most sem járt sikerrel.
Tansil Bassidge korán felkelt, reggelit készített, és a két nő együtt evett a konyhai képernyő előtt, megnézték az óránként jelentkező híradót, aztán Tansil elvitte Sharrow-t a repülőtérre, hogy elérje a hajnali sztratocirkálót.
Aludt egyet, amíg a gép megérkezett az Udeste Nemzetközi Repülőtérre, néhány órás utazás után, éppen pirkadat előtt.
Udeste még éppen Golter déli mérsékelt zónájába esett, keletről Phirarral volt határos, nyugatról pedig a Farvel, Golter legnagyobb óceánja fogta közre. Északon a Seproh-platóhoz csatlakozott, délen pedig a Biztonsági Felügyelet vékony sávja húzta meg a határát, ugyanis ez védte a Zárolt Környék erdőit és fjordjait, és a mögöttük elterülő, a történelemben lázadó tartományként szereplő Lantskaar hegyeit, tundráit és fagyos sivatagát, mely egészen a jégmezőig lehúzódott.
A Tengerparti Ház a Farvel Öböl utolsó hegyfokán állt. Ez az öböl a Zárolt Környéktől szinte töretlen ívben húzódott végig, majdnem kétezer kilométeren keresztül egészen a Házig.
Sharrow autót bérelt, és útja végigvezetett Belső-Udeste városállamain, egyházmegyéin, Testületi vidékein, beékelt területein, és családi birtokain, aztán ráhajtott egy másik autópályára, amely végigvitte Külső-Udeste nyugati határvidékén található falvain és gazdasági területein, míg végül a mocsarakon át elérte a partot. Utazás közben az időjárás egyre romlott, a felkelő napot mind több felhő takarta el, és ezáltal úgy tűnt, mintha folyamatosan szürkésbarna félhomályban vezetne. Az eső hirtelen jött és ment, záporok váltották egymást. A Ház területének határában, a magas drótkerítésen vágott egyetlen bejárat kis utat fogott közre, melynek egyik oldalán düledező őrhelyek álltak egymás hegyén-hátán, másik oldalán pedig régi, ízléstelen színektől harsogó, siralmas sátrakat lehetett látni. Északon zivatar cikázott a dombok felett, és alacsony felhők burkolták be a kapu mögött magasodó sziklaszirteket.
A rövid sor a kapunál szokás szerint a reménykedő kérelmezőkből állt. Sharrow a sor elejéhez hajtott, rádudált az útjában álló ápolatlan, beesett szemű nőre és férfira. Az elázott, terepszínű keppet viselő, sötét ábrázatú őr odament hozzá, és rászegezte a karabélyát.
– Na jól van. Mi a neve? – kérdezte utálattal a hangjában. Végignézett az esőtől csillogó turbinautón.
– Sharrow – válaszolta a nő.
– Teljes nevet kérek! – mondta a férfi gúnyos hangon.
– Sharrow – ismételte meg a nő mosolyogva. – Azt hiszem, már várnak. Az őr bizonytalannak tűnt. Hátrált egy lépést.
– Itt várjon – mondta és hozzátette –, hölgyem!
– Elnyelte az őrhely.
– Néhány másodperccel később megjelent egy kapitány, megigazította a köpenyét, és felvette a sapkáját. Az őr, akivel Sharrow beszélt, esernyőt tartott a kapitány feje fölé, aki hátratette a kezét, lehajolt az ablakhoz, és azt mondta:
– Ne haragudjon, hölgyem, de olyan kevés nemesember fordul meg errefelé... Elnézését kérem... teljesen elszoktunk már attól, hogy valaki egyszerűen a keresztnevén mutatkozik be... Tudja, a csőcselék, akikkel mi itt mindennap bajlódunk... Nem is tudom, kérhetném, hogy igazolja magát? Nemesi Családi útlevél, hát persze... Köszönöm, köszönöm szépen. Tökéletes, minden rendben, köszönöm. Megtiszteltetés, ha lehet megjegyeznem...
– Ne csak ácsorogjon itt, katona! A kaput!
Újabb félórába telt, mire Sharrow átért a meredek sziklaszirten, leereszkedett a felhők alatt elterülő medencébe, melyet romokban álló kihalt városok tarkítottak, és végül elérkezett a kavicsos part és a széles öböl előtt húzódó, csatornákkal szabdalt részre. Ahogy az út végéhez ért, egészen váratlanul kellemesebbre fordult az idő. Az út tejszínszalagja kibomlott, és ék alakú terítővé szélesedett, melynek tenger felé eső szélét szétszórt, rozsdásodó betondarabok rojtozták ki. Úgy feküdtek ott a homokos parton, mint nagy, húsos levelek. E szakasz mögött nagyjából félkörívben terült el a Kavicsos Öböl, melyet a magas töltésen vezető út enyhe kanyarulata vágott ketté. Az öböl egyik felét szinte teljesen kitöltötte a Tengerparti Ház hatalmas épülete. Az öböl magasabban fekvő szürkés területeit barna és krémszínű csíkok szabdalták, ahol mindenfelé kiszáradt hínárt és a szél által odafújt tengerhabot lehetett látni, melyek ruhafoszlányokként terültek szét a szürke kavicson.
A töltés végén, a Ház mesterséges földszorosának két oldalán két magas gránitobeliszk állt. Közöttük hatalmas, rozsdásodó lánc lógott, ami végképp lezárta volna a közlekedést akkor is, ha a betonhátfal össze lett volna kötve a töltés régi kőlapjaival, melyeket az idő lassan fényesre csiszolt. A hideg fuvallat szennyvíz és rothadó hínár szagát hozta magával, amitől Sharrow majdhogynem öklendezni kezdett.
Felnézett. Kis villám cikázott a Tengerparti Ház legmagasabb tornyai, bástyái és antennái között. Közvetlen felettük sötétszürke, sűrű felhők gomolyogtak. Sharrow még csak kétszer járt itt, de az eső és a köd miatt egyszer sem látott többet, mint ötven métert a Tengerparti Ház magasra törő épületéből. Ezen a napon a felhőtakaró alatt azonban ott tornyosult előtte a háromszáz méter magas épület a maga teljes valójában.
A szája és orra köré tekerte illatos sálját, vállára vette a hátizsákját, átverekedte magát a rozsdásodó betontömbökön, átlépett a nagy vasláncon, és kissé bicegve ugyan, de azért gyorsan elindult lefelé a töltés keréknyomokkal szabdalt útján.
Legalább az eső elállt, gondolta.
A Tengerparti Ház nagyjából a golteri civilizációval egyidős volt. Már régen betemetett alapja állítólag egy olyan ősi kastély vagy templom maradványaiból állt, amely már az Első Háború nulladik éve előtt itt magasodott. Az elmúlt ezer év alatt az épület egyre csak nőtt, új falak, udvarok, kisebb és nagyobb tornyok, mellvédek, termek, hangárok, barakkok, kikötők és kémények épültek hozzá.
Az egész bolygó, sőt az egész rendszer története belevésődött súlyos, ősi köveibe. Volt, amikor a védekezés volt a fontos, ezért lőrések és bástyák épültek a házhoz. Aztán az istenek dicsőségét kívánták kiemelni, és csavart oszlopok, csonka bálványok, száz meg száz vallásos szimbólum díszelgett a kövekbe faragva vagy különböző fémekből kovácsolva, azonban ezeknek nagy része mostanra már elveszítette a jelentését. Máshol a ház lakói politikai jótevőiknek akartak tetszelegni, ezért szobrokat, domborműves oszlopokat, diadalíveket emeltettek az út mentén. Megint máshol a kereskedelem határozta meg a kor gondolkodását, így daruk, rakodóállványok, szárazdokkok, leszállópályák és kilövőállomások nőttek gomba módra a Ház vastag falain kívül. Az információ és kommunikáció korára emlékeztetve rozsdásodó antennák és törött parabolatányérok hevertek szerteszét az óriási építmény tetején.
A Tengerparti Ház jelenlegi fenntartói (akik a fennálló, számos őket meghazudtoló bizonyíték ellenére azt állították, hogy kezdetektől fogva övék volt az épület, és bizonyos, hogy az elmúlt körülbelül ötszáz évben ők vezették a helyet) a Súlyállandó Szomorú Testvérei voltak. Ez a rend csak egy volt Golter számos ősi, titokzatos vallási rendje közül. Kizárólag férfiak léphettek be a testvérek közé, akik azt állították magukról, hogy az absztinenciában, az önmegtartóztatásban és az Istennek teljesen alárendelt életben hisznek.
Golteri mértékkel mérve együttműködők és viszonylag aktívak voltak, sőt, egészen odáig elmerészkedtek, hogy megengedték a világi tudósoknak, hogy kutassanak azokban a könyvtárakban, archívumokban és lerakatokban, melyek az elmúlt évezredben épültek ki a Házban. Az ökumenizmusra hivatkozva más rendek szerzetesei is ellátogathattak a rendházba, és a rendszer számos vallási elítéltjét is itt tartották fogva. Egyéb látogatókat nem engedtek be.
Sharrow azért kapott mégis engedélyt a belépésre, mert hat évvel korábban a féltestvére, Breyguhn beosont az építménybe, hogy megkeresse és ellopja az Általános Alapelvek et, a rendszer egyik legtitokzatosabb Egyediség könyvét. Breyguhn nem járt sikerrel, ugyanis elfogták és a Tengerparti Ház börtönébe zárták. Mivel Sharrow volt a legközelebbi hozzátartozója, megengedték neki, hogy meglátogassa.
A Szomorú Testvérek az Általános Alapelvek felkutatását szabták meg annak feltételeként, hogy Breyguhnt kiengedjék, amely (minden valószínűség szerint) iróniára való hajlamukat tükrözte. Azzal kapcsolatban ugyanis, hogy vajon ezzel arra akartak utalni, hogy nincs a tulajdonukban a könyv, de szeretnék megkapni, vagy arra, hogy náluk van a könyv, és tulajdonképpen lehetetlent kívánnak, mindenki csak találgatni tudott.
A töltés távolabbi végén a macskaköves út felfelé emelkedett, és egy óriási, düledező kapu felé vezetett, amely az egyetlen szárazföld felé néző nyílás volt a Ház sima, hínárral szegélyezett gránitfalán. A kapuzat lőrésekkel ellátott felső része úgy lógott az utat elzáró, rozsdásodó, tízméteres vaskapu-száj felett, mint egy ormótlan, megfeketedett fogsor. A masszív kapu és a hozzá tartozó építmény a töltés fölé magasodott, kissé kifelé dőlve, ami vagy azért volt, mert komoly felújításra szorult, vagy pedig azért, hogy megfélemlítse az ide tartó látogatókat.
Sharrow felkapott egy követ a töredezett, keréknyomoktól szabdalt töltésről, és amilyen erősen csak tudott, dörömbölni kezdett vele a kemény vaskapun. A nagy kapu tompa hangot hallatott. A szél port és rozsdás vasdarabkákat vitt magával. Sharrow eldobta a követ, a keze sajgott az erőlködéstől.
Úgy egy perc múltán fémes csikorogást hallott az ajtó mögül, aztán elnémultak a zajok. Még egy perccel később Sharrow idegesen sziszegett a foga között, ismét felkapta a követ, és többször is nekivágta a kapunak. Dörzsölgette a karját, és felnézett a kőkapu sötét ívei felé, kamerákat, arcokat vagy valamilyen ablakot keresve. Kisvártatva újra hallatszott a csörömpölés odabentről.
Hirtelen kis kémlelőnyílás nyílt ki az ajtón, úgy mellmagasságban, mire újabb adag rozsda hullott le a földre. Sharrow lehajolt.
– Igen? – kérdezte egy magas, éles hang.
– Engedjen be – mondta a nő a vaskeret mögött húzódó sötétségnek.
– Hogy gondolja maga nőszemély...? Csak így „Engedjen be”!? Mi a neve?
Levette a sálat a szájáról.
– Sharrow.
– Teljes ne...
– Ez a teljes nevem, ugyanis én egy kibaszott ariszto vagyok. Engedj már be, te szerencsétlen!
– Hogyan? – sipított a hang.
Sharrow hátralépett, zsebre tette a kezét. A kémlelőnyílás becsukódott, és csikorgó, nyikorgó hang rázta meg az egész kaput, míg Sharrow végül egy kis bejáratot fedezett fel a hulló rozsdadarabok alatt. Recsegve nyílt ki az ajtó, ami akkorára volt szabva, hogy egy normális ember csak lehajolva tudjon belépni rajta. Alacsony, csuklyás-reverendás alak bámult ki rá. Sharrow jobb kezével felemelte az útlevelét, és megrázta a szürke, betegesnek tűnő arc előtt, még mielőtt a szerzetes megszólalhatott volna. A férfi az igazolványra szegezte a tekintetét.
– Hagyjuk a dumát – dörrent rá Sharrow. – Ezen már a múltkor túlestem. Signor Jalistréval szeretnék beszélni.
– Most rögtön? Hát, várnia kell egy kicsit. Signor Jalistre... – kezdte a kis szerzetes, és megpróbálta becsukni az ajtót egyik láncra vert kezével.
Sharrow közelebb lépett és lábával megállította az ajtót.
A testvér tágra nyílt szemekkel nézte a bakancsát.
– Vigye... innen... a koszos... női lábát az én... – mondta, de ahogy felemelte a fejét, észrevette, hogy egy méretes kézifegyver csöve szegeződik rá. Sharrow a szerzetes orrához nyomta a pisztolyt. A férfi bandzsítva bámulta a vastag hangtompítót.
Lassan kinyitotta az ajtót.
– Fáradjon beljebb – mondta rekedt hangon.
A hangtompító szája kis fehér kört hagyott a férfi szürke orrhegyén.
– De uram! Ez a nő megfenyegetett.
– Efelől semmi kétségem. Ennek ellenére, fiatal testvérem, láthatóan a hajad szála sem görbült, mely állapot változni fog, ha még egyszer ellentmondasz nekem. Tehát szépen elveszed Sharrow kisasszonytól a fegyverét, írsz róla egy átvételi elismervényt, aztán elkíséred kedves vendégünket a Láncok Termébe, és ellátod őt egy látogatói lánccal. Most azonnal.
Signor Jalistre arcának holoképe, mely az őr homályos, dohos cellájában világított, lassan a nő felé fordult. Signor Jalistre kerek, zsíros arcán halvány mosoly jelent meg.
– Sharrow kisasszony, a testvére a Fájdalmak Termében fogadja önt. Már várja.
– Csak féltestvérem. De köszönöm – mondta Sharrow. A holokép lassan elhalványult.
Sharrow megfordult, és átadta fegyverét az őrnek, aki kifejezetten ellenségesen nézett rá, de azért elvette a fegyvert, bedobta egy fiókba, ráfirkált valamit egy műanyagdarabra, és miután odadobta a nőnek, megindult kifelé.
– Erre, maga akaratos nőszemély – vicsorgott rá. – Ne izguljon, mindjárt keresünk magának egy jó nehéz láncot. Bizony ám! – mondta és magában morogva elviharzott, lánca minden lépésnél visszhangzott a folyosón. Sharrow követte.
A szerzetes rátette a bilincset a nő jobb csuklójára, és jól megrázta a súlyos vasláncot, amely néhányszor a falnak ütődve rángatta a nő karját.
– Na tessék – vigyorgott megvetően. – Így biztos, hogy nem fog elkódorogni, ugye, asszonyom?
A nő higgadtan pillantott a kékesfekete bilincsre, és finoman végigfuttatta ujjait a vastag láncszemeken.
– Tudja – kezdte halkan, és rámosolygott a szerzetesre –, vannak egypáran, akik jó sokat fizetnek azért, hogy ilyen ellátásban részesüljenek. – Sharrow felhúzta az egyik szemöldökét.
A férfi tágra nyitotta a szemét, majd fogta a csuklyáját, a szemére húzta, aztán az egyik remegő, csontos kezével a hosszú, gyéren megvilágított terem másik végébe mutatott.
– Ki innen! Tűnjön a szemem elől! Induljon a Fájdalmak Termébe! Az majd móresre tanítja!
A Tengerparti Ház ajtók nélküli börtön volt. Rendelkezett más funkciókkal is, de alapjában véve nem volt más, mint egy hatalmas börtön.
A Házban a rangidős püspöktől és a Nagyúrtól kezdve a legszigorúbb büntetésben részesülő rabokig mindenki bilincset és láncot viselt. Mindegyik lánc végére miniatűr futókereket szereltek fel. Ez a négy kerékből álló kis szerkezet a kövezetbe süllyesztett, fogaskerekű sínek mentén futott végig minden folyosón, szobában és szabadtéri területen. A síneket legtöbbször a falba vésett mélyedésekbe építették be, de gyakran a padlón, a plafonon, vagy kis állványokra szerelve lehetett őket látni. Ez a mindenfelé egymást keresztező lánc-sínhálózat alkotta a ház csontvázát.
A legalul futó nyom nagyjából ujjnyi vastag volt. Ez a rangidős testvéreket kötötte össze a házzal, gazdagon díszített szerkezetek és finom, nemesfémből sodort láncok segítségével. Ezek az előkelő kellékek voltak hivatottak a rangok differenciálódását jelezni.
A legkülső sínpálya a látogatóknak volt fenntartva, de a világi és a nagy tiszteletben álló rabok is ezt használták. Ez a menet egy súlyos vázszerkezeten futott végig, és ujjnyi vastag szemekből álló lánc csatlakozott hozzá.
A kettő között húzódó síneket az alacsonyabb beosztású Testvérek két csoportja használhatta, mégpedig a Ház novíciusai, illetve azok szolgálói. A súlyosbított büntetésben részesülő rabok vonóláncot is viseltek a bokájukon, amely egy még jobban bebiztosított menetben futott. A legalacsonyabb sorban lévőket egyszerűen a cellájuk falához láncolták. Olyan történetek is keringtek a Házban, hogy vannak titkos helyek az épületben – régi termek odalent, illetve (a Tengerparti Ház korához képest) viszonylag modern helyek magasan odafent –, ahol nincsenek sínek, és a Rend rangidős papjai ott, az elvileg nem létező ajtók mögött élhetik ki a rendházba nem illő vágyaikat... azonban a Tengerparti Ház és a benne futó láncrendszer nem tette lehetővé ennek a pletykának a tisztázását.
Sharrow láncörve kattogott, ahogy végighaladt a sötét folyosón, mely megérzése szerint a Nagyterembe vezetett.
Egyetlen emberrel találkozott útközben. Egy szolga jött éppen arra, aki jól megtömött szennyes-zsákot cipelt, és ugyanazon a sínpályán, melyre Sharrow volt rákapcsolva, egyenesen a nő felé tartott. Megállt egy falba szerelt váltónál, néhány porcelánkapcsoló segítségével áthúzta láncörvét a magasabb sínre, aztán a lábával dobolva várta, hogy a nő odaérjen. Amikor Sharrow lehajolt, a férfi átlendítette láncát a feje felett, visszahúzta a sínre, és magában morogva folytatta az útját.
A Fájdalmak Terme óriási volt és sötét, de egyáltalán nem visszhangzott. A plafon a sötétbe veszett, a falakat hatalmas, fakó zászlók és kopott lobogók takarták, melyeket szinte alig lehetett látni a homályban. Az óriási teremben csípős hideg volt, és erős kriptaszag terjengett. Sharrow összerázkódott, és ismét az orrára húzta illatosított kendőjét. Ahogy áthaladt keresztben a Termen, lánca ott csörgött mellette a padlón futó sínben, s kopogott minden lépésnél, mint valami utálatos rovar.
Breyguhn magas támlájú kőszéken ült egy robusztus gránitasztal mellett, ami elég masszívnak tűnt ahhoz, hogy egy kisebb házat is elbírjon. Hasonló, magas támlás szék volt az asztal másik oldalára állítva, hét méterrel távolabb. Breyguhn feje fölött egy, az asztalnál nagyobb kristálytábla tűnt elő a homályból, és eltakarta a plafont. A vékony, ferde ablakon keresztül párás, sárga fény hullott a gránitasztal lapjára.
Breyguhn szigorú arca még annál is sápadtabb volt, mint amire Sharrow emlékezett, a haja szorosan kontyba fogva, és valamilyen bő, vastag durva anyagból szőtt, palaszürke zsákruhát viselt.
Sharrow leült az üres kőszékre. Lábai nem értek le a földre. Breyguhn sötét szemei mindvégig rászegeződtek.
– Sharrow – szólalt meg gyenge és élettelen hangon, mely szinte teljesen elveszett a Terem mindent átható csendjében.
– Breyguhn – üdvözölte Sharrow. – Hogy vagy?
– Látod, hogy itt vagyok – mondta monoton hangon a húga.
– De azon kívül.
– Nem létezik azon kívül .
Breyguhn felemelte kezét az öléből, és alkarját megtámasztotta, tenyérrel fölfelé a fényes asztallapon.
– Mit akarsz már megint? Úgy rémlik, hogy említették, de elfelejtettem.
Breyguhn két évvel fiatalabb volt Sharrow-nál. Termete kicsit zömökebb és alacsonyabb, szemei mélyen ülők, ami régebben erősnek tüntette fel, de mostanra elgyötörtnek és fáradtnak tűnt.
– Meg kell találnom Cenuijt – válaszolta Sharrow. – És... talán egy régiség felkutatásában is tudsz nekem segíteni.
– Mit akarsz Cenuijtól? – kérdezte Breyguhn gyanakvón.
– A Huhszok megkapták az engedélyüket. Hamarosan üldözőbe fognak venni. Szükségem van Cenuijra.
Breyguhn rosszallóan nézett rá.
– Nem fog menni.
– Ha nem jön velem önszántából, a Huhszok rá fogják kényszeríteni, hogy nekik dolgozzon. Arra kell majd nekik, hogy engem megtaláljanak.
Breyguhn tágra nyílt szemekkel nézett rá.
– Lehet, hogy pont ezt akarja.
– Lehet. De lehet, hogy nem, és akkor is a legkevesebb, amit tehetek, hogy figyelmeztetem: ha a Huhszok megtudják, hogy elmenekültem, akkor meg fogják őt keresni – folytatta Sharrow, és a húgára mutatott. – Úgy tűnik, te vagy az egyetlen ember, aki pontosan tudja, hol van.
Breyguhn vállat vont.
– Hat éve nem találkoztam vele. Nem engedik ide be az ember szeretteit. Csak olyan látogatók jöhetnek, akikről tudják, hogy az ember nem akarja látni őket. Akikkel kínszenvedés beszélgetni. – Az ajka megrándult, de nem mosolygott.
– Kapcsolatban állsz vele – mondta Sharrow. – Szokott neked írni.
Breyguhn elmosolyodott, de úgy tűnt, nagyon meg kell erőltetnie magát, mert teljesen elszokott ettől az emberi gesztustól.
– Igen, szokott írni nekem, igazi leveleket, papírra. Az sokkal romantikusabb... – válaszolta és kiszélesedett a mosoly az arcán, amitől Sharrow libabőrös lett. – Azt mondják, Ajakvárosból küldi.
– Ott is él?
– Igen, azt hittem, tudod.
– És a városban hol?
– Nincs bejelentve a Városi Hivatalban? – kérdezte Breyguhn, gúnyos kifejezéssel az arcán.
Sharrow haragosan nézett.
– Az a hely egy elmaradott gettó, Brey, te is tudod jól. Vannak olyan negyedek, ahol még áram sincs.
Breyguhn fagyosan mosolygott.
– És ki tehet erről, Sharrow?
– Kérlek, Brey, mondd meg, hol van Cenuij!
Breyguhn megvonta a vállát.
– Fogalmam sincs. Én is csak egy postafiókszámra küldöm a leveleimet. – Az asztal lapjára szegezte a tekintetét. A mosoly hirtelen az arcára fagyott. – Magányosnak tűnik – mondta halkan. – Azt hiszem, most már más nőkkel találkozgat, de akkor is magányosnak tűnik.
– Nincs valami a leveleiben, ami...
Breyguhn szúrós szemmel nézett rá.
– Visszhang utca – mondta hirtelen.
– Visszhang utca.
– De ne mondd meg neki, hogy tőlem tudod.
– Nem fogom.
Breyguhn összerázkódott. Kezét az asztal lapjáról az ölébe ejtette. Egy pillanatra zavartnak tűnt. – Van még valami?
– Egy régiségről lenne még szó.
– Egy bizonyos régiségre gondolsz?
– Az Á.A.-ra.
Breyguhn hátravetette a fejét, és nevetett. Nevetésének halk visszhangja pár másodperccel később érte őket el odafentről. A lány összeráncolta a homlokát, és kezét a szájához emelte.
– Jesszusom, ezért később még fizetni fogok – mondta és hunyorogva nézett a nővérére. – Meg akarod keresni az Általános Alapelveket?
– Igen.
– Na ne, hiszen ezt tűzték ki a Testvérek értem váltságdíjul. Miattam teszed, Sharrow? – kérdezte, s hangján erős gúny érződött. – Milyen kedves tőled!
– Kettőnkért teszem – válaszolta Sharrow. Azon kapta magát, hogy suttogva beszél, holott tudta, hogy teljesen mindegy, a Tengerparti Ház vezetői hallgatóznak-e vagy sem. – Szükségem van némi... mellékes információra a könyvből, olyasmire, ami elvileg benne van. Ahogy azt megszereztem, biztosítalak, hogy odaadom a könyvet a Szomorú Testvéreknek. Végre kiszabadulsz innen.
Breyguhn egyik kezét színészkedve a szívéhez kapta, és gyorsan pislogott.
– Miből gondolod, hogy én tudnék segíteni? – kérdezte erőltetetten magas hangon.
Sharrow a fogát csikorgatta.
– Abból, hogy amikor legutóbb itt jártam, azt mondtad, megengedik, hogy használd a könyvtárakat. Akkor még azt mondtad, nyomon vagy, és...
– Valóban – hunyorgott Breyguhn. – És küldtem is neked egy levelet. – Körbenézett és közelebb hajolt. – Azt írtam neked, hogy rájöttem, hogyan lehet – suttogta –, miképpen lehet megtalálni azt a... könyvet.
Sharrow felsóhajtott. Emlékezett arra a levélre, ami a húgától jött. Kézzel írták, alig olvashatóan, zavaros volt, tele vádakkal, bizarr, összefüggéstelen politikai szónoklatokkal és mindenféle dagályos és érthetetlen, kvázi-vallásos monológokkal. Breyguhnnak az az állítása, mely szerint rájött, hogy hogyan lehetne megtalálni az elveszett könyvet, szinte csak mellékesen volt megemlítve a tébolyultan szenvedélyes támadások közepette, amiket az általános jogi és politikai rendszer, pontosabban az Összvilág Bíróság ellen intézett. Sharrow akkor meg is szabadult a levéltől, mert az egészet őrültségnek tartotta.
– Igen, Brey – válaszolta –, és én vissza is írtam neked, hogy már nem foglalkozom Régiségekkel.
– De mondtam, hogy csak te találhatod meg! – köpte ki a szavakat Breyguhn.
Sharrow lassan bólogatott, de nem nézett rá.
– Valóban azt mondtad.
– És nem hittél nekem.
Sharrow vállat vont.
– Te voltál az, aki azt állította, hogy a könyv itt van.
– Lehetséges, hogy itt is van – mondta Breyguhn, összehúzott szemmel. – Lehet, hogy mind itt van. Az XXIXXÁ.A.XXICXX, a Gnosz , a Legfontosabb Utazások Elemzése , mind itt vannak. Golter minden egyes rohadt kötete, ami valaha létezett, és aztán elveszett az elmúlt több mint tízezer év alatt. Lehet, hogy mind itt van. Millió Egyediség, millió kincs lehet itt elrejtve. Mind itt rohadnak ezen a trágyadombon. – Sápadtan nővérére mosolygott. – Nem találtam meg őket, de lehet, hogy itt vannak. Még maguk a Testvérek sem tudják. A Házban olyan titkok lappanganak, amiket még ők sem fejtettek meg.
– Ebben biztos vagyok – válaszolta Sharrow, miközben ujjaival a gránitlapon dobolt. – Nos...
Breyguhn hunyorogva figyelte.
– Mindketten tudjuk, hogy a könyv mihez adja meg az utat. Mit fogsz vele csinálni?
– A Huhszoknak adom – mondta Sharrow. Halkan felnevetett, körbenézett az őket körbevevő hatalmas árnyakon. – Mindkettőnknek ki kell fizetni a maga... furcsa kis szektáját – tette hozzá, és szemét ismét Breyguhnra emelte. – Na, mit tudsz nekem mondani? Mi az, amire rájöttél, és...
– Vérhűség – mondta Breyguhn hirtelen.
– Micsoda?
– Vérhűség – ismételte el Breyguhn. – Nagyapa segédeinek és szolgálóinak belső köre a genetikai szolgaság rabja volt. Nagyapa viselkedési mintákat programozott beléjük.
– Tudom, ez volt az egyik indok, amiért az Összvilág Bíróság olyan magasról csapott le rá.
– Ah – sóhajtott Breyguhn, és szemei egy pillanatra felragyogtak. –Igen, mert gondolj bele, ha ilyen hatalmat gyakorolt volna néhány törvényszéki bírón vagy céges vezérigazgatón... – a fejét rázta.
Sharrow is felsóhajtott.
– Tehát betiltották az ilyesmit.
– Bizony, betiltották – bólogatott Breyguhn. – Teljes mértékben zárolták, még háborúban sem engedélyezik. – Most már gyorsan beszélt, a szavai szinte összefolytak. – De az öreg így rejtette el az információkat – hadarta csillogó szemekkel. – Amikor érezte, hogy az Összvilág Bíróság dögkeselyűi bekerítették, akkor a legfontosabb dolgokat oda rejtette, ahol csak a leszármazottai találhatják meg. Megtette! Komolyan megtette! Tudom, mert láttam a feljegyzéseket a családi laboratóriumból. Azok is itt vannak!
Előrébb ült a hatalmas széken, és karjait az asztal lapjára fektette. Suttogni kezdett.
– A Testvérek összegyűjtöttek szinte mindent, amit nagyapánk felépített, Sharrow. Olyanok, mint a szarkák, mindent összegyűjtenek. Semmit sem csinálnak vele, nem érdekli őket a külvilág. Csak úgy gyűjtögetnek. De ezek a dolgok már ötven éve itt penészednek, és egyedül az én kutatásaim fedték fel őket.
Sharrow előrehajolt.
– De miket? – Próbált nyugodtnak tűnni.
– A titkokat! Minden titkot! Minden dolgot, amit nagyapa megtalált, minden Régiséget. Azokat, amiket összegyűjtött, és azokat is, amiket csak lenyomozott, de még nem tudott megszerezni. A szolgálóiba programozta bele, hogy hol lehet megtalálni őket, hogy így végül mi találjunk rájuk.
Sharrow hátradőlt.
– Biztos vagy ebben?
– Teljesen biztos – válaszolta Breyguhn, és sápadt, eltorzult arca szinte teljesen az asztallapra hajolt. Keze ökölbe szorul, azzal verte a fénylő gránitasztalt, hogy szavainak súlyát érzékeltesse, miközben a vaslánc hangosan csörgött a csuklóján. – Csak a női vérvonalnak van hozzáférése ezekhez a titkokhoz – sziszegte a fogai közt. – Mindössze ennyit tudok, és abban sem vagyok biztos, hogy én ebbe beletartozom-e, mivel én már azután születtem, hogy nagyapát elfogták, éppen akkor a tárgyalásra várt. Valószínűleg már nem tudta eljuttatni az utasításokat a klinikusaihoz, de te biztosan örökölted ezeket a hozzáférési géneket anyádtól. Persze, csak ha nem tette őket tönkre az az óriási sugárzás, vagy a te drágalátos SZNK-d.
Sharrow leintette.
– Szerintem azzal nem lesz gond. Csak azt mond meg, mit kell tennem?
Breyguhn hirtelen gondterheltnek tűnt, előre-hátra dülöngélt és gyorsan körbenézett.
– Megígéred, hogy átadod a könyvet a Testvéreknek, ahogy megszerezted belőle, ami neked kell?
– Igen.
– Megígéred? Meg fogom mondani Cenuijnak, hogy megígérted.
Sharrow felemelte az egyik kezét.
– A szavamat adom.
Breyguhn előrehajolt, arca a gránitasztalt súrolta, szemei tágra nyíltak. – Szóval az Á.A. kell? – suttogta. – Bencil Dornay.
– Micsoda? – kérdezte Sharrow, mert alig értette a nevet. – Tansil... – Nem, nem Tansil. Egy férfi, Bencil. Bencil Dornay Vemasayalból.
– Rendben – bólogatott Sharrow. – Egyszerűen kérjem meg, vagy mi?
Breyguhn hirtelen kuncogni kezdett, és a szabad kezét a szájához emelte, akár egy ideges kamaszlány.
– Nem, Sharrow – vigyorgott. – Nem csak egyszerűen megkéred.
– Akkor mit csináljak?
– Össze kell, hogy keveredjenek a testnedveitek.
– Micsoda? – fakadt ki Sharrow, és hátrahőkölt.
Breyguhn ismét kuncogni kezdett, és közben idegesen körbenézett.
– Ó – intett az egyik kezével, s a mosoly lassan eltűnt az arcáról. –Elég, ha megcsókolod. Habár akkor is meg kell harapnod, vagy meg kell karmolnod őt friss nyállal a körmöd alatt. Bármit, amitől vérezni kezd, vagy ami összekeveredik a vérével. – Látszott, hogy úgy kell visszatartania a kuncogást. – És ha jól értettem, akkor mindezt nyilvánosan kell megtenned. Hát nem pikáns?
Sharrow gyanakvóan nézett a húgára.
– Komolyan beszélsz?
Breyguhn vállat vont, pupillái kitágultak.
– Teljes mértékben. Végül is mi veszítenivalód van, Sharrow? Korábban szeretted, ha kukkoltak az alsóbb osztályok, nem?
– Hogy a fenébe ne, az ölebeikkel együtt?
– Bencil Dornay – sziszegte Breyguhn –, ne felejtsd el!
– Nem fogom. Sokszor adott becsületszavamra.
– Sharrow! Ez egyáltalán nem vicces. Hát nem látod, mi kell ennek a világnak? Nem látod át, hogy ez a család min dolgozott generációkon át? Amit Gorko elért, és amit Geis is elérhetne, ha meglenne rá a lehetősége?
A nő szótlanul becsukta a szemét.
– Sharrow, te önző dög! Hát nincs szemed?! Olyan vagy, mint a többiek, képes vagy végignézni, hogy mások arassák le a gyümölcsöket helyetted. Meddig fog ez még így tartani? Állandóan ugyanazokat a köröket futjuk. Fel és le, szegénység és könnyelműség, egészen addig, amíg a Cégek, az Iskolák, az Egyházak vagy a Bíróságok halált osztó keze ránk nem nehezedik. Mi értelme ennek? Stagnálás! Értelmetlenség! – kiabálta Breyguhn. – A mi végzetünk ezen túl kell, hogy vezessen! A Régiségek kellenek nekünk. Azok lesznek a lobogóink, a kiindulópontok, talán a kenőpénz, de még akár a fegyverek is. Törjünk ki ebből a mókuskerékből! Katonákra van szükségünk, nem ügyvédekre! Egy erős férfira vagy egy erős nőre, akinek megvan az akarata hozzá, aki nem állandóan a közös nevezőt keresi mindenféle pitiáner kompromisszumokon keresztül!
– Breyguhn... – szólalt meg Sharrow, majd kinyitotta a szemét, és hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát.
– Mióta létezik az űrutazás? – kiáltotta Breyguhn magából kikelve, és öklével az asztalt verte. A lánc nekiverődött a fényes lapnak, és kis gránitdarabok repültek szerteszét. Úgy tűnt, Breyguhn észre sem veszi. –Hétezer éve! Hét-ezer-éve! – üvöltötte és felpattant, széttárta a karját, hangja visszhangzott a teremben. Sharrow hallotta, hogy valahol megszólal egy csengő.
– Hetven évszázada, Sharrow! Hét millennium óta itt toporgunk ebben a nyomorúságos rendszerben, egyik sziklától a másikig vonszoljuk magunkat, és közben már kétszer elveszítettük az ajándékot, és mindez idő után a fele annak, amit korábban elértünk, ma csodának tűnik! Nyálcseppek repültek ki nagy ívben Breyguhn szájából, megcsillantak a halvány sárga fényben, aztán lehulltak a hatalmas asztal széles lapjára.
– Megállt az evolúció! A gyengék és a bénák szaporodnak, egyre hígul a fajunk. Ki kell szabadulnunk, különben magukkal rántanak minket a mocsokba!
Sharrow mozgást észlelt valahol a húga háta mögött, és rövid csilingelő hangot hallott.
– Brey – mutatta a lánynak, hogy üljön le.
– Hát nem látod?! Az egész csillagrendszer a miénk lehetne, de nekünk csak a morzsák jutottak! El kell söpörni! – visította Breyguhn. –El kell söpörni az egészet! Betelt a pohár! Ki kell önteni, és újat kell kezdeni! Közeleg a dekamillennium! Le a gazzal!
Sharrow felállt, amikor két koszos fehér csuhába öltözött szerzetes jelent meg a féltestvére mögött. Az egyik szerzetes megfogta Breyguhn láncának egyik végét, gyakorlott mozdulattal átlendítette a nő feje felett, és a karjai köré tekerte. Szorosra húzta a láncot, majd elrántotta Breyguhnt az óriási kőasztal mellől. A nő becsukta a szemét, és mialatt a másik szerzetes csillogó zsákot húzott a fejére, hirtelen örömteli kifejezés jelent meg sápadt arcán. Sóhajtás hallatszott, a zsák megtelt levegővel, aztán összezsugorodott. Később lerántották Breyguhn fejéről, aki bénultan esett az egyik szerzetes karjaiba. Kényszerzubbonyt húztak rá, mely egy vékony, szíjakkal felszerelt hálózsákra hasonlított, aztán végigvonszolták a földön. Lánca végig ott csörömpölt mellette.
Az egész művelet szinte egy szempillantás alatt zajlott le, és a két szerzetes még csak rá sem pillantott Sharrow-ra, aki dermedten nézte, ahogy távolodnak.
A három ember eltűnt az árnyak között, és láncaik csörgése addig halkult, amíg Sharrow már csak a magas kéményben süvítő távoli szél zúgó hangját hallotta. Összerázkódott, felvette a hátizsákját, és elindult visszafelé a sötét, üres termen keresztül.
Signor Jalistre szélesen mosolygott a holoképernyőn, a kapus homályos irodájában.
– Hm, az Általános Alapelvek méltányos áron, plusz a testvére szabadsága...
– Csak féltestvérem.
– Persze, persze – mondta a Nagyúr, és lassú mozdulatokkal simogatta dagadt állát. – Nos, szerzetestársaim elé fogom terjeszteni a kérését, Sharrow kisasszony.
– Nagyon köszönöm.
– Meg kell értenie természetesen, hogy messzemenő következtetés lenne azt gondolnia, hogy elfogadjuk az ajánlatát. Nem szokásunk Régiségekért pénzt felajánlani, és mivel ezt a csodálatos, de igencsak régi épületet fenn kell tartanunk, messze nem nevezhetjük magunkat gazdag rendnek, amit ön is minden bizonnyal megért. Abban azonban biztos vagyok, hogy ajánlatát kellő komolysággal fogjuk kezelni. Mindenképpen tartani fogjuk a kapcsolatot önnel.
– Talán jobb lenne, ha én jelentkeznék – válaszolt a holoképnek.
– Ahogy gondolja. Ha javasolhatnám, várjon néhány napig, amíg megtárgyaljuk az ajánlatát.
– Úgy három-négy nap múlva jelentkezem, rendben?
– Az tökéletes lenne, Sharrow kisasszony. Nem is tudom elmondani, mennyire sajnálom, hogy sietnie kell és nem találkozhattunk személyesen.
– Talán valamikor máskor.
– Igen, máskor – bólogatott a Nagyúr. – Hm. Nos, akkor viszontlátásra Sharrow kisasszony. Kérem, mondja meg a testvérnek a kapunál, hogy visszaállhat a posztjára.
– Megmondom. Viszontlátásra.
– Kinyitotta az ajtót. Az őr a nagykapu mellékajtajában állt fintorogva, a Kéziágyút a csövénél fogva tartotta koszos kezében. A holokép elhalványult az irodában, míg Sharrow lement a lépcsőn, és odaért, ahol a szerzetes ácsorgott. A nő odaadta neki a kis műanyag korongot, amit korábban a szerzetestől kapott.
– Az elismervény.
– A fegyver – válaszolt a szerzetes. – Vegye el, aztán tűnjön innen. A kis szerzetes felrántotta a mellékajtót, és kifelé mutatott. A szél és az eső hirtelen betört, lefújta a fejéről a csuklyát.
– Kapkodd magad, asszony! Vidd innen a mocskos, lyuggatott testedet!
Sharrow tett egy lépést az ajtó felé, aztán megtorpant és a szerzetesre meredt.
– Tudja – kezdte –, ahhoz képest, hogy maga fogadja itt az embereket, a hozzáállása igencsak kifogásolható. Panaszt fogok tenni az udestei Hotel Ajánló magazinnál.
– Dugd fel az okoskodó megjegyzéseidet oda, ahova a nők dugni szokták a dolgokat!
– Igazán nem szükséges ilyen hangon beszélnie velem.
– Ki innen, menstruáló!
Sharrow megállt a küszöbön, és megrázta a fejét.
– Már nem menstruálok – mondta és rámosolygott az apró alakra. – Maga kasztrált?
A kapuőr szemei tágra nyíltak.
– Dehogy vagyok kasztrált! – csattant fel.
Ekkor Sharrow tiszta erőből megrúgta őt a két lába között, a vastag fekete reverendán keresztül. A férfi összecsuklott, majd lihegve az udvar kövezetére esett, a lánca csörömpölt körülötte.
– Nem – mondta a nő, miközben kilépett az ajtón a hideg esőbe –, én is erre tippeltem volna.
Végighaladt a széles, szürke töltésen, az eső az arcát verte, a kellemetlen szagú szél pedig a hajába kapott, miközben ő némiképp meglepetten gondolta végig magában, hogy nyolc év békés semmittevés után most kevesebb mint huszonnégy óra leforgása alatt sikerült két férfival is elbánnia. Az élet kezdett újra izgalmasnak tűnni.
Golter szárazföldi területének nagyjából tíz százaléka autonóm államokból állt, olyan országokból, melyek különállását mindenki elismerte. A többi Szabad Földterület volt, amit városállamok, a sivatagot a jeges sarkoktól elválasztó területek, kereskedelmi és ipari parkok, termelőszövetkezetek, egyházi területek, banki tulajdonban lévő földek, bekerített rezervátumok, bérbe adott illetve szabad családi ingatlanok, Régiségkereskedők társaságainak ásatásai, szövetséges diplomata szolgálatok követségeinek területei, nagyhatalmú érdekcsoportok protektorátusai, jótékonysági parkok, uniós szanatóriumok, üdülőzónák, csatornák, vasúti és autóátjárók és védett autópályák népesítettek be. Emellett az Egyesült Világ különböző felekezetei is rendelkeztek hasonló beékelt területekkel, de persze álltak ezen a földön kórházak, iskolák és egyetemek, privát és nyilvános katonai kiképző megyék, valamint olyan földparcellák, melyek tulajdonjoga fölött évszázadok óta folyt a vita, mivel általában jogtalanul telepedtek le oda a lakosok, de valójában az érintett bíróságok tulajdonát képezték.
Ezen különféle területek lakói nem egy földrajzilag behatárolható hatósági vagy adminisztrációs szervnek tartoztak engedelmességgel, hanem azoknak a céheknek, rendeknek, tudományos elveknek, nyelvészeti csoportoknak, Testületeknek, klánoknak és más szervezeteknek, amelyeknek a közigazgatása alatt álltak.
Ennek az lett az eredménye, hogy míg Golter földrajzi térképe viszonylag egyszerűnek volt mondható, mivel csak a bolygó változatos, de egyszerű felszíni alakzatait ábrázolta, addig a politikai térképek olyan papírlapra hasonlítottak, amit az ember egy festékgyárban történt robbanás után halász elő a romok alól.
Így hát, habár Udeste igencsak fontos tartomány hírében állt, és az azonos nevű város volt a vidék szolgáltatói fővárosa, nem volt szükségszerűen tulajdonosi, közigazgatási vagy akár törvénykezési kapcsolat a város és az azt körülvevő területek között. Hasonlóképpen Udeste tartomány, a Kontinentális Autópálya Felügyeletet kivéve, nem tartozott elszámolással egy Kis-Caltaspot vagy akár Egész-Caltasp kontinensét képviselő szervnek sem.
A KAF meglepően jó, annál inkább drága, fizetős autópálya-rendszert tartott fenn a délen fekvő Biztonsági Felügyelettől kezdve egészen az északi Sarkvárosig. A Tengerparti Háztól visszafelé Sharrow a turbinautó kijelzőjén megnézte, hogy milyen áron vannak jegyek a délutáni és az esti gépekre, melyek az Udeste Nemzetközi Repülőtérről Fővároskába, hatezer kilométerre északkeletre repülnek, és végül úgy döntött, marad a bérelt autójánál.
Miután hangosan elátkozta azt az iszonyatosan összetett jogi vitát, amelynek eredményeként minden különjáratot töröltek Dél-Caltaspban az elmúlt hónapokban, aztán a KAF-ot, hogy megnyerte a harcot a vasúttal szemben kétezer évvel korábban, valamint azokat az utasokat, aki csak kedvtelésből repülnek, és aztán kifejezetten azokat az ügyvédeket, akik konferenciára indulnak, Sharrow ráhajtotta az ötös útra, ami kifelé vezetett Udeste Városból.
Az autópálya ezernyolcszáz kilométeren keresztül a Seproh-plató szélén futott. A sávok száma egyre nőtt, ahogy a távolsági buszok, helyi járatok és más autók csatlakoztak a Caltasp keleti tengerpartján fekvő városokból. Eközben az északi sziklafalak magassága jelentősen lecsökkent, kilenc kilométerről kettőre.
Sharrow a kocsit automatára állította, bekapcsolta a terminált, és belekukkantott a rendszer adatbázisaiba; elolvasta a legújabb híreket, aztán kikutatott mindent, amit csak tudott a Huhszok sorsáról, illetve arról, hogy merre lehetnek Gorko örökségének megmaradt darabkái. Szundított egy órát, s közben valami halk zenét hallgatott, aztán tévézett egy ideig.
Talált egy mozgó pihenőállomást, felhajtott a Légpárnás Jármű visszhangzó parkolójába, és ott is hagyta az autót tankolni, míg ő kicsit kinyújtóztatta a lábát. Az LJ egyik üveges emeleti átjárójában állt, s nézte a lassan haladó távoli tájat és a mellettük elsuhanó északra tartó forgalmat. A vonatok lassan hagyták le a Járművet, de az autók úgy robogtak tova, mintha a mellettük magasodó siklóhajó nem is mozgott volna.
Amikor visszatért az útra, egyszer-egyszer átvette a vezetést, megfogta a kormányt, és a motort egészen a maximumig pörgette fel, mire a turbinautó nekilódult, a felhők árnyékai pedig villogtak a kerekei alatt.
Késő délután volt már, amikor az autópálya összeszűkült, és befutott a Seproh Alagútba. A kétórás utazás nappali világosságban telt el, és amikor az út kiért a Derék esőerdőbe, odakint már teljesen sötét volt. Sharrow jelzett az egyik előtte haladó pihenőállomásnak, hogy foglaljon neki egy kabint, és egy órával később már be is érte az LJ-t, miután ügyesen elmanőverezett az autóval a két hosszú vonat alkotta kanyonban az állomás bejáratáig.
Ahhoz már túl fáradt volt, hogy fogadja egy valóban kedves vonatvezető udvarlását, akivel a bárban találkozott. Viszont nagyon jól aludt, teljesen egyedül egy kicsi, halkan zümmögő külső kabinban.
Miközben reggelizett, a tovasuhanó sivatagot nézte. Az egyenletes felhősáv, mint egy kondenzcsík, veszett bele az autópálya felett húzódó kék messzeségbe.
A sivatagon és a Boncláncon túl cserjések és öntöző gazdaságok húzódtak. Az Öles Öbölnél a földön ismét buja növényzet nőtt. A késő délután Sharrow-t már a színes, keréknyomoktól koptatott útjelzések között érte, melyek szeretettel üdvözölték őt Vidékiben.
Vidéki – akárcsak fővárosa, Fővároska – meglepően fantáziátlan nevét annak a kifejezetten véres, két nyelv közötti vitának köszönhette, mely olyan régen történt, hogy azóta az egyik nyelv felismerhetetlenül megváltozott, a másik pedig teljes mértékben kihalt, leszámítva az egyetemek nyelvészeti tanszékeinek adatbázisait.
Sharrow napnyugtakor tért le az autópályáról, és ráfordult egy nyílegyenes kétsávos útra, mely a prérin át vezetett. Ez a terület készen állt már a második aratásra is. Sharrow hangosan együtt énekelt a rádióval, így húzott végig a meleg sötétségben a nehézfejű, bólogató gabonák sorai között, míg a Parti-hegység alacsonyabb dombjai lassan kiemelkedtek az előtte elterülő fennsíkból.
Egy órán keresztül utazott olyan utakon, melyek belek módjára tekeregtek körbe-körbe, sötét alagutakon, szűk hidacskákon át, gazdagon termő gyümölcsösökön, számos kisvároson és településen keresztül, mire néhány kilométernyire Fővároskától, egy kicsi, kedvesen színesre festett, de egyébként jellegtelen hegyi faluba ért.
*
Zefla Franck (akiről Miz Gattse Kuma úgy nyilatkozott egyszer, hogy maga a kétméteres kirobbanó érzékiség, ráadásul még agya is van) lassan elindult a távolsági busz megállója felől egy kis utcán, a domb tetején álló fehérre festett, alacsony házak között. Hosszú aranyszínű haja kibontva terült szét szorosan testhez simuló ruhájának derekán, cipőjét levette és egyszerűen a vállára akasztotta. Fejét hátravetette, hosszú, íves nyakát jól meghajtva.
Az este meleg volt. A halovány kis szellő édes illatot hozott a völgyben fekvő gyümölcsösökből.
A nő fütyörészve nézte a csillogó eget; a Cselédlány (Golter második holdja) fényesen és kékesszürkén világított a horizonthoz közel. Hatalmas kőtömeg és ezüstös űrhajó, melyet gyárak és lakóbolygók, műholdak és tükrök csillogó-villogó fényei vettek körbe, valamint érkező és távozó űrhajók hada kísért.
Az űrjárók gyors, éles fényeknek látszottak, néha még csíkot is húztak maguk után. A Cselédlányhoz közel keringő műholdak és lakóbolygók könnyedén mozogtak, volt, amelyik kicsit gyorsabban, mások csak nagyon lassan, azt a látszatot keltve, mintha mozdulatlan fénypontok lennének a lassan forgó, koncentrikus szférákban. A bolygó körül keringő hatalmas tükrök és a távolba telepített ipari és lakóholdak mozdulatlan fénypontoknak látszottak a fekete háttérben.
Igazán gyönyörű, gondolta magában Zefla, mert a különböző természetes és műholdakból áradó fény lágynak, magával ragadónak, sőt, jeges, polárkék színe ellenére is valahogy melegnek tűnt. Holdfény és lomfény. Lomfény. Hogy lehet ilyen szívtelen, utálatos neve annak, ami ennyire gyönyörű? Ráadásul nem is pontos ez az elnevezés. Semmiféle lom nem volt elég nagy ahhoz, hogy a Földről látni lehessen, és amúgy sem volt már sok igazi lom odakint. Elvitték, kipucolták onnan, befogták, lelassították, ledobták és egyszerűen elégett.
A nő figyelte, ahogy egy pislákoló műhold tökéletesen egyenletesen és méltóságteljesen repül át az égen. Végignézte, ahogy elhalad közvetlen fölötte, aztán eltűnik egy ház eresze mögött, az utca nyugati oldalán, ahol halvány lámpafény szűrődött ki a pasztellszínű függönyökön keresztül, s halk zene hallatszott. Zefla ráismert a dallamra, és fütyülni kezdett, ahogy fellépett a lépcsőfokon, mely az utca emelkedését követte. A lába elé nézett, nehogy megbotoljon.
Hirtelen csuklani kezdett.
– A francba! – mondta.
Talán az volt az oka, hogy lefelé nézett. Megint felemelte a fejét, az eget bámulta, és csuklott egyet.
– Hogy a jó büdös francba!
Kiszúrt magának egy lassan mozgó műholdat, és úgy döntött, hogy nem vesz tudomást erről az ostoba csuklásról, hanem egyszerűen követi az égbolton mozgó kis fényt a szemével. Megint csuklott.
– A kurva életbe!
Már majdnem otthon volt, és utált úgy bemenni a házba, hogy csuklik. Dloan mindig viccet csinált belőle.
Ismét csuklott. Morgott magában, aztán minden figyelmét a műholdra összpontosította.
A lába valami keménybe ütközött.
– Aú! Bassza meg!
Zefla az egyik lábszárát fogva fél lábon ugrált.
– Aú, aú, aú! – nyöszörgött.
Megnézte, hogy minek ment neki. A holdfény, a lomfény és a ház ajtaja mellett nőtt cserjék csillogó leveleinek meleg fénye egy hatalmas, szürkés autót fedett fel, amely szinte teljesen elfoglalta a ház előtt futó szűk kis utcát. Zefla csak bámulta az autó elejét, melyet mindenhol szétkenődött rovarok tarkítottak, és morogni kezdett magában.
A cipőt, amit eddig az ujjára akasztva tartott, most ledobta a macskakőre. Rálépett, de elveszítette az egyensúlyát, és egy sikoltás kíséretében a világító bokrokba zuhant.
Ott feküdt a cserjék között, az ágak recsegtek a háta alatt, a levelek halványan világítottak körülötte. Felzavarta a bogarakat is, és azok most a feje körül zümmögtek, csiklandozták a csupasz lábát és a karját.
– Hogy az a... – sóhajtott fel Zefla, ám ekkor kinyílt az ajtó, és bátyja kandikált ki rajta. Egy másik fej is megjelent az ajtóban. Ide-oda forgott, először arra, amerre a lány feküdt, aztán a másik irányba és vissza.
– Zef? – szólalt meg egy női hang.
– A rohadás jöjjön rá! – mérgelődött Zefla. – Tudhattam volna. Gondolom, ez itt a te autód.
– Én is örülök, hogy újra látlak, Zefla – válaszolta mosolyogva Sharrow, míg Dloan Franck kilépett az ajtón, és odanyújtotta kezét a húgának. Miután Zefla megfogta, felállt és még egy kicsit dülöngélt Sharrow előtt, mire ő összefonta a karját, és rávigyorgott Zeflára.
– Zefla érezte, hogy Dloan leporolja őt, és kibogarássza a csillogó leveleket az összekócolódott szőke hajából.
– Szép kis autó – mondta Zefla Sharrow-nak, miközben Dloan ott fontoskodott körülötte, és éppen kihúzott egy kis gallyat a lány ruhájának ujjából. Zefla fél lábon állt, a bátyjára támaszkodott, és sajgó lábszárát dörzsölgette. – Azt hittem, van rajtuk ütközéshárító radar.
– Ki van kapcsolva – felelte Sharrow, és lehajolt, hogy felvegye Zefla cipőjét a földről.
– Hát az enyém is – sóhajtott nagyot Zefla.
Sharrow oda akarta adni neki a cipőt, de a lány finoman arrébb tolta a karját, és megölelte Sharrow-t.
– Sajnálom, hogy megütötted a lábadat – mondta neki a nő, és visszaölelte.
– Á, semmiség. Legalább nem csuhukklom! A francba!
Miután lezuhanyozott, megszárítkozott, behintőporozta és beillatosította magát, Zefla Franck nemes egyszerűséggel letelepedett a kanapéra. Pirosas-barna bőre itt-ott előkandikált a fürdőlepedő alól, míg egy másik törülköző a haját tartotta bebugyolálva a feje tetején. Szíverősítőt iszogatott egy hosszúkás pohárból, és kifelé bámult a lom-világította völgyre, közben a távoli falvak és házak fényeit kémlelte. Az öreg üvegház ablakai visszaverték a saját, valamint Sharrow és Dloan tükörképét.
Sharrow közvetlenül az üvegfal mellett állt, kezében itallal, és tekintete elveszett a kinti tájban.
Dloan függőszékben ült, kezét mélyen egy szefli bundájába fúrta, összeborzolta az állat vörösesbarna szőrét, míg az ott ült az ölében, és fekete pofáján álmos boldogság tükröződött.
Zefla a fejét csóválta.
– Szerintem nincs igazad, Shar. Lehet, hogy megpróbálják Geist kicsinálni az Engedéllyel, de az nagyon sok időbe telne. Az uncsidnak pedig annyi az ügyvédje, mint másnak a pattanása, és emellett varázslókra is van pénze, akik bizony első osztályú, legálisan alkalmazható ravasz ürgék, úgy jár az agyuk, mint a golyószóró. Csak vessen be egy-két ilyen alakot a balhéba, és azok leállítják a Huhszokat akár évtizedekre is. Olyan szinten megfogják őket, hogy még ahhoz is bírói végzést kell kérniük, hogy kimehessenek hugyozni – mondta Zefla, és csuklott egyet. – Kurva élet! – Kortyolt egyet a poharából. – Elnézést, kérhetnék még egy kis kijózanítót?
Nagyokat kortyolt a magas nyakú pohárból.
– A fenébe! – folytatta. – Még ha teljesen fel is derítenek mindent, Geis akkor is előttük tud járni, és új cégeket alapít. Megtáncoltatja a mocskos kis seggfejeket az adózás Visszaúttalan Labirintusában, bírságokat ró ki rájuk, anonim meghatalmazásokkal áll elő, rájuk zúdítja a tulajdonlási jogokat... Hónapokba telik majd nekik, mire végre kihámozzák, hogy mit tudott megszerezni eddig, arról nem is beszélve, hogy Geis mit meg nem tudna tenni, ha szándékában állna bevetni egy ködösítőt. Nem szabad elfelejtenünk, hogy mindössze egyetlen évük van. Emellett a megfellebbezhetetlen korlátozás mellett még Geis közmegítélése is maximum egy pillanatra hukk hogy az a!... szenvedne csorbát, amikor az óra leáll, és a részvényesek rájönnek, hogy az egész csak egy szépen tálalt mese, ami úgy oszlik majd szét, mint fing a hurrikánban.
Zefla ivott egy kortyot, aztán azt mondta:
– Most meg mit vigyorogsz?
Sharrow elfordult az ablaktól, mialatt Zefla beszélt. Ott állt és mosolyogva nézett a nőre.
– Hiányoztál, Zef.
– Köszönöm szépen – mondta Zefla, aztán kinyújtotta hosszú lábát, és a kék foltra nézett. – Nekem viszont egyáltalán nem hiányzott ez a zúzódás. Most komolyan, hogy nézek ki!
Sharrow a földet bámulta, míg ujját körbe-körbe húzta a pohár peremén.
– Ezek szerint azt mondod, hogy egyszerűen oda kéne mennem Geishez?
– Jesszusom, dehogyis! Csak arra céloztam, hogy ha minden kötél szakad, és a Huhszokat sikerül néhány hónapig az orruknál fogva vezetned, de nem akadsz rá a Fegyverre, akkor ne csinálj gondot abból, ha Geist összetűzésbe kevered a törvénnyel.
– De akkor is – folytatta Sharrow, és borús tekintettel nézett a poharába –, pontosan ezért... talán el kéne fogadnom az ajánlatát.
– Amúgy hukk elfogadnád? – kérdezte Zefla meglepetten.
– Nem – vallotta be Sharrow, és a nőre pillantott.
– Hát – mondta egy mélyen búgó, higgadt hang a melegház másik feléből –, akkor ne fogadd el.
Sharrow Dloanra nézett. A férfi magasabb volt még Zeflánál is, és persze jóval izmosabb. Egyenletesen rövidre vágott szőke hajat hordott, ami átmenet nélkül, az ugyanolyan hosszúra nyírt szőke szakállban folytatódott. Gyűrött tréningben ült a széken, sugárzott belőle az erő. Simogatta a szerflit, és csak röviden nézett fel Sharrow-ra, közben szinte szégyenlősen mosolygott, aztán ismét az állatot nézte.
– És azt se felejtsük el, hogy a törvény csak az egyik eszköz, amivel a Huhszok megkaparinthatják, amit akarnak – mondta Zefla Sharrownak. – Szerintem, ha Geis valóban elbújtatna téged, akkor nem a jogi manőverektől kellene tartani, hanem az árulástól. Elég hozzá egyetlen elégedetlen alkalmazott, egy spion, valaki, aki jó helyen van és a Huhszoknak dolgozik, és teljesen mindegy milyen, a jogrendszer, mert elkapnának, és akkor Geisnek is vége.
Sharrow bólintott.
– Rendben, de akkor nincs más választás, csak hogy újra nekilássak nyomozni, és megkérjelek titeket, hogy gyertek velem.
– Shar, öreglány – mondta Zefla –, hiszen mi sosem akartuk abbahagyni.
– De az az érzésem, hogy ez akkora önzés a részemről, főleg hogyha egyszerűen csak elmehetnék Geishez, és azzal minden el lenne intézve.
Zefla ingerülten felsóhajtott.
– Geis egy kiállhatatlan alak, Sharrow. A sármos külső mögött egy szocializációs problémákkal küzdő valaki rejtőzik. Abból áll az élete, hogy kirabolja a nyugdíjasokat, aztán megcsalja és megveri a barátnőit, és akkor is pontosan ugyanezt csinálná, ha három másik neve lenne, és egy nyomortanyán nevelkedett volna fel A Manciban, mint az egyszerű emberek, és nem a Tzant nemesi ház gyerekszobájában. Ő viszont a kereskedelem sötét árkádjaiból ugrik elő, darabokra szed cégeket, és kicsinálja az alkalmazottakat. Fogalma sincs arról, milyenek is az igazi emberek, ezért inkább a piacon próbál sikereket elérni. Geis egy gazdag srác, aki azt hiszi, hogy a bankok, a bíróságok és a cégek az ő építőjátékai, de nem enged senki mást játszani. Annyira akar téged, mint amennyire egy kívánatos céget. Azt akarja, hogy a játékszere legyél, egy skalp, amit mutogatni lehet. Sose kötelezd el magad ilyen embereknek, mert a végén leszarnak, és még a csatornázási díjat is rád verik. Ha lefekszel ennek a rohadéknak, akkor soha többet nem állok szóba veled.
Sharrow elvigyorodott, és leült egy kis székre az üvegfal mellé.
– Nos, akkor megint nyakunkba vesszük az utat?
Zefla ivott, és bólogatott.
– Csak mutasd, hol a gyorsítósáv, hugi!
– Biztos vagy benne?
Zefla arca fájdalmasan eltorzult.
– Shar, az elmúlt öt évben jogot tanítottam Fővároskában. Mindent elmondtam, amit csak lehet, és mégis mindig ugyanazokat a kibaszott kérdéseket teszik fel nekem. Néha-néha feltűnik egy igazán okos diák, de egyre nehezebb kivárni a köztük lévő üresjáratok végét. Már az is eseménynek számít, ha egy eszesebb diák megfordul nálunk, vagy egy tanár szakállat növeszt. Az agyam csak sorvad. Szükségem van egy kis izgalomra.
Sharrow Dloanra nézett. A férfi hátradőlt a lassan ringatózó függőszékben, szürcsölgette az italát, a lábánál pedig ott horkolt a szerfli.
– És te, Dloan? – kérdezte tőle.
Dloan egy kis ideig rászegezte a tekintetét, aztán mély lélegzetet vett, és azt mondta:
– Pár nappal ezelőtt néztem az adást – köhintett egyet. – Valami kalandfilmsorozat ment éppen. A rossz fiúk biturbós HE golyókat lőttek ki FA 300-asokkal, hangtompítóval felszerelve.
Dloan elhallgatott.
Sharrow Zeflára nézett. A nő forgatta a szemeit.
– Lélegzet-visszafojtva hallgatlak, Dloan – noszogatta Sharrow.
Dloan a földön fekvő állatot nézte.
– Hát, természetesen semmi értelme a hangtompítónak, ha az ember biturbós lövedékeket használ. A rakétameghajtás úgyis baromi hangos.
– Na igen – válaszolta Sharrow. – Ez egyértelmű.
– Ugyan már, Dlo – szólt közbe Zefla –, az ilyesmi mindig is idegesített téged. És akkor mi van?
– Igazad van – válaszolta Dloan. – De már a harmadik rész ment, amikor észrevettem.
Megnyalta a száját, és rosszallóan csóválta a fejét. Zefla és Sharrow összenézett. Dloan lehajolt és megsimogatta az alvó szerflit.
– Szerintem azt akarja ezzel monhukkdani, hogy rohadtul kezd berozsdásodni az agya, és itt lenne az ideje akcióba lépni, mielőtt elfelejti, hogy a fegyver melyik végét emeli az ember a vállához.
Sharrow ismét Dloanra nézett, aki csak ült ott, és szőke fejével bölcsen bólogatott.
– Rendben – mondta Sharrow.
Zefla ismét kortyolt egyet a poharából.
– Nos, irány a Fegyver a Könyvön keresztül. Tényleg azt gondolod, hogy a Huhszok lefújják a hajszát utánad, ha odaadod nekik a Lusta Fegyvert?
– Ez van megírva – válaszolta Sharrow, kifejezetten gúnyosan ejtve ki a szavakat.
– És amit Breyguhn talált (akármi legyen is az), szerinted használható?
– Félig hihetőnek tűnik – válaszolta Sharrow, és vállat vont. – Mostanság ez a legjobb információ, ami a rendelkezésemre áll.
– Az Általános Alapelvek – sóhajtott Zefla, és elgondolkodva nézett maga elé. – Elvileg valahol a rendszer közepén kell lennie, ha lehet hinni az ezeréves mendemondáknak. Ezt azért találták így ki, hogy legyen egy kis játéktér közted és a Huhszok közt?
Sharrow megrázta a fejét.
– Mint már mondtam, nekem is csak egy vékony vezérfonalam van. –Egy pillanatra Dloanra nézett, aki a szerflit simogatta. – A véres részleteket majd később – mondta Zeflának.
– Már alig várom – kacsintott a nő, aztán a lábujjait tornásztatta. Sharrow emelte a poharát.
– A csapatra – mondta.
Zefla felemelte a poharát.
– Arra.
Dloan felemelte a poharát.
– A csapatra – mondta ő is.
Zefla ódzkodva fintorgott a poharára, mintha valami gusztustalanság lenne benne.
– Ehhez az alkalomhoz valami erősebb illik – mondta. – Amúgy is túlságosan józan vagyok már – tette hozzá. Lerakta a poharát a földre, röviden tapogatózott, és végül diadalmas arcot vágva előhúzott egy bódítószipkát. – Itt az ideje, hogy eldobjuk az agyunkat !
A nő az ajtóban állt, remegve nézett kifelé az éjszakába. Esett az eső. A szél végigrohant a homályosan megvilágított utcán, miközben megtöltötte a levegőt eldobott papírdarabokkal, melyek oly erőtlenül repkedtek körbe, mint sebzett madarak raja az égen. A csatornában összegyűlt víz sűrű volt, fekete, és poshadt szag áradt belőle; a domboldalon kicsivel feljebb található bányákból folyt ide.
Átlagos testalkatú volt, olcsón, mégis feltűnően öltözködött. Magas sarkú cipőt viselt, a mininél is rövidebb szoknyát és a testét szorosan körbeölelő felsőt. Fényes, fekete műbőr retikült szorongatott, és egy kicsi kerek sapka volt rajta, fekete csipkés fátyollal, de még az erős smink segítségével sem tudta eltakarni a hegeket és karcolásokat a bal arcán. Átlátszó napernyőt tartott a feje fölé, de a merevítők közül egy-kettő el volt törve, a szél pedig erős lökésekkel támadt felé, és az esőt olykor a nő arcába csapta. Az egyre terjengő szagból arra lehetett következtetni, hogy valaki aznap este már piszoárnak használta a bejárót.
Az utca viszonylag csendes volt ilyenkor éjjel. Ha egy-egy autó arra járt, az is lassan továbbgurult, tükörablakain nem lehetett belátni. Pár civil is előfordult arrafelé, végigtocsogtak a járdán az esernyőjük vagy köpenyük alá bújva. Kevés kuncsaft járt erre. Azok, akik mégis idetévedtek, már majdnem mind ismerték őt. Persze voltak újak is. Azok először elmentek az ajtó mellett, ahol ő állt, aztán megfordultak, bámultak rá egy ideig, majd közelebb jöttek. Végignéztek rajta, és az a fajta mosoly jelent meg az arcukon, ami azt mondja: Micsoda szerencsém van ma este!
Azonban amikor a fátyol alá néztek, akkor leléptek, zavartan mentegetve magukat, mintha ez az egész az ő hibájuk lenne... De ilyenekből csak néhány fordult elő aznap este.
A szél rázta a bérházak között kifeszített vékony vezetékeket, ringatta a rajtuk lógó, erőtlen fényű, sárga utcalámpákat.
Troli csörömpölt az utcán, vékony póznája a levegőben futó vezetékeket karistolta, kék szikrákat hányva. Két fiú lógott így késő este a hátsó lökhárítóra kapaszkodva, és elvileg csöndben kellett volna maradniuk, ha nem akarják, hogy a kalauz észrevegye őket, de amikor a kék szikrák fényében megláttak egy lányt az ajtóban vagy az egyik utcában egy kuncsafttal, mutogatni és integetni kezdtek, majd böködő mozdulatokat végeztek a csípőjükkel.
A nő abban reménykedett, hogy a troli nem fog szikrázni, amikor mellette megy el, de hiába. Összerándult egy pillanatra az erős fénytől és a sistergő hangtól. Várta, hogy a fiúk majd valami obszcén megjegyzést tesznek rá, de éppen valaki mást figyeltek a pontosan a vele szemben lévő utcában. A troli póznája ismét villant egyet, és a nő megint látta azt az alakot ott a félhomályban. Valakit hosszú, sötét kabátban. Egy pillanatra az az érzése támadt, hogy figyelik. A szíve szaporábban kezdett verni. Jaj, ne! Ma este semmi kedve a rendőrséghez!
Aztán az alak (közepes termetű, arcát kalap és egy filteres maszk takarta) elindult a kis mellékutcából, végigsétált a járdán, az utca túloldalán, de kissé furcsa volt a járása, merev, mint amikor valaki biceg, de nem akarja, hogy észrevegyék rajta.
Éppen ekkor két egyenruhás rendőr sétált el az ajtó előtt, ujjatlan köpenyükről csöpögött a víz. A nő hátrébb húzódott, de a rendőrök nem begyűjtésre jöttek. Ma nem. Valószínűleg a helyi rendőrőrsre, a kantinba igyekeztek. A nő megnyugodott.
Az alak hirtelen ott állt előtte.
A nőnek elakadt a lélegzete.
– Jó estét – köszönt a férfi, és levette a maszkját.
A nő megnyugodott. Nem az az alak volt, aki az utca túloldalán ácsorgott, hanem a szokásos, akire már várt, és akiről remélte, hogy most is eljön. A férfi rövid, kopott köpenyt és széles karimájú kalapot viselt. Alacsony, vékonyka ember volt, arcbőre csúnya, szeme viszont olyan világító kék, hogy az ember nem tudott sokáig farkasszemet nézni vele.
– Á – mondta a nő, és elmosolyodott. Egy kissé előre álló fogain már fekete lyukakat lehetett látni. – Szia édes!
– Édes...? – ismételte a férfi. Tetszett neki. Odaállt a nő mellé az ajtóba, és finoman a csipke alá nyúlt, megérintette a nő arcát, simogatta a sugárzástól megégett bőrt. Finom, vékony ujjai voltak. A nő próbált nem elhúzódni.
– Furcsa illatod van ma este – súgta neki a férfi. A hangja olyan volt, mint a szeme, éles és parancsoló.
– Új parfüm. Tetszik?
– Egész jó. – Levette a kezét a megviselt arcról, és felsóhajtott. – Mehetünk?
– Igen.
Kiléptek az ajtóból, és együtt sétáltak végig az utcán, de nem értek egymáshoz. A nőnek gyorsan kellett lépkednie, ha tartani akarta a lépést a férfival, botladozott a magas sarkú cipőben. Egyszer-egyszer megpillantotta a tükörképüket a kirakatokban, és úgy gondolta, megint látta azt az alakot, aki korábban ott állt a kis mellékutcában. Követte őket furcsa, merev mozgásával.
– Erre – mondta a férfi, majd befordult egy szűk sikátorba. Sötét volt, és a nő majdnem hasra esett a szemétben, ami ott hevert a fénytelen, egyenetlen burkolaton.
– De édesem – ellenkezett a nő, miközben a férfi után sietett a sikátorban. Nem értette, mi történik. – Hiszen te nem itt...
– Csönd legyen! – szólt rá a férfi, és elindult felfelé egy rozoga falépcsőn. A nő hátranézett, és látta a merevlábú alakot, ahogy befordul mögöttük a sikátorba. Körvonalait tisztán ki lehetett venni, hiszen a férfi háta mögött az utca kicsit világosabb volt. Aztán az alak eltűnt az árnyékban. – Siess már! – sziszegett a kuncsaft a lépcső tetejéről. A nő még egyszer visszanézett a sötétbe, ahol az alak eltűnt, aztán amilyen gyorsan csak tudott a magas sarkú cipőben, felfutott a recsegő lépcsőn. A lépcső tetejénél széles állványzat húzódott végig a nyirkos, hasas épület falán, rajta létrákat és kis fedett kiállókat találtak. A nő eleinte nem látta a férfit, de idővel kinyúlt egy kéz a sötétből, és behúzta őt egy keskeny, fedett rész alá. A kéz befogta a száját, és a nő hagyta, hogy a férfi magához húzza, meleg leheletét ott érezte a nyakán. Valami megcsillant a férfi másik kezében, és a tárgyat a faállványzat széle felé tartotta. A nőnek tágra nyílt a szeme, szíve tompán vert. Kis fekete táskáját a mellkasához húzta, mintha azt remélné, hogy az majd megvédi.
Recsegő hangot hallott, aztán lépéseket. A férfi keze szorosabban markolta a száját.
Egyszer csak feltűnt a hosszú, fekete kabátos alak, minden lépésnél kicsit oldalra dőlt, aztán megállt pontosan velük szemben. A kabátja alá csúsztatta a kezét, és úgy tűnt, egy lábra szerelt pisztolytáskából meglehetősen hosszú puskát húz elő, melynek csövére érzékeny irányzék van szerelve. A nő mögött álló férfi minden ina megfeszült.
A sebhelyes nő recsegő hangot hallott maga mögött és alatt.
Az alak feléjük fordult, a fegyvert felemelte.
A mögötte álló férfi kiáltott valamit, elsült a pisztolya, s a hirtelen jött fény megvilágított minden kis piszkos falmélyedést, és rettenetes zajjal töltötte meg az egész a sikátort. A velük szemben álló fegyveres férfi összecsuklott és hátraesett, a hatalmas, hosszúkás puska halkan felbúgott, és valami megvillant a fejük felett, míg a lángoló alak lezuhant a fa állványzat korlátján keresztül a sikátor kövére.
A nő felnézett. A faállvány fölött kisméretű háló himbálózott a darabokban lógó ereszről. A háló ide-oda lengedezett, miközben sercegő, sistergő hangot adott ki magából, és furcsa zöld fény áradt belőle.
A férfi követte a nő pillantását.
– A próféta vérére! Csak egyszerű kábítóháló volt – súgta a nőnek.
A nő odabotorkált a széttört korláthoz, lenézett és látta, ahogy az alak, szinte kettészakadva ott ég a dobozok és a szemét között, a szemben lévő ház falának tövében. Sült emberi hús szaga szállt fel a test irányából, mire a nőt elfogta a hányinger.
A férfi megragadta a karját.
– Menjünk – mondta, és elrohantak.
– Istenemre mondom, szinte már élveztem ezt az egészet – szólalt meg a férfi, ahogy betántorogtak a csendes ház hátsó bejáratán. Elővette a kulcsait, aztán egy pillanatra megállt, és a nőre nézett. – Azért remélem, még van kedved... ugye van?
– Sose mondj nemet egy férfinak, akinél fegyver van – válaszolta a nő, és megpróbálta elkerülni az éles fényt, ami a szennyesládák felől jött. A férfi elmosolyodott és levette magáról az esőköpenyt.
– Menjünk a személyzeti lifttel.
A felvonóban a nő a sminkjével volt elfoglalva, befordult a sarokba, és hunyorogva nézte magát a kis tükörben, miközben egyik kezével a fátyol alá nyúlva festette magát. Fél szemmel a férfira lesett. Úgy tűnt, jól szórakozik.
Beléptek a férfi lakásába. Meglepően elegánsan volt berendezve, falba mélyesztett lámpák világították be tompán a teret, a falakon régi műremekek és drágának tűnő felszerelések voltak felfüggesztve. A nappaliban puha, drága anyagból szőtt szőnyeg terült el, amely egy kezdetleges elektromos chipet ábrázolt. A férfi szivarra gyújtott, és leült a széles kanapéra. – Vetkőzz!
A nő pontosan előtte állt, és még mindig szorosan szorította magához a kis retiküljét, majd levette a fátylat, és a földre dobta. A sugárzás okozta égési seb hamuszürkén, nyersen világított a smink alól. A férfi a kanapén nagyot nyelt, és mély lélegzetet vett. Szívott még egyet a szivarból, és ki sem vette a szájából, csak összefont karral figyelte a nőt.
A nő megfogta a kis kalapot a fején, és azt is levette. A haját eddig a kalap tartotta fent, és most leomlott, egészen a hátát súrolta.
A férfi meglepetten nézett.
– Mikor... – kezdte gyanakodva.
A lány egyik tenyerét felé tartotta, és megrázta a fejét, aztán ugyanezzel a kezével az arcához nyúlt. Megfogta a sebhely felső részét, és lassan lehúzta, mire a seb elvált az arcától, nyálkás, ragadós hangot adva.
A férfi tágra nyílt szemekkel bámult rá, kitátotta a száját, mire leesett a szivarja, és a mellkasán landolt.
A nő eldobta a kis fekete retikült a másik kezéből, melyben most egy kicsi, tömzsi pisztolyt tartott. A fegyver csövén nem látszott nyílás. A nő kiköpte a műfogsort a szájából, és az végiggurult a mintás szőnyegen.
– Szia, Cenuij! – szólalt meg a nő.
– Sha...! – annyi ideje még maradt, hogy elkezdjen lihegni, mielőtt a nő kezében a pisztoly zúgni kezdett volna, aztán a férfi szeme becsukódott, teste élettelenül csuklott össze, majd lassan lecsúszott a kanapéról a padlóra. Sharrow érezte, hogy valami ég, de nem tudta, mi az, aztán pár lépéssel közelebb ment a férfihez, és lesöpörte a szivart az ingéről, mielőtt még megégette volna a mellkasát.
Cenuij az eső kopogására ébredt, és egy terepjáró hátsó ülésébe süppedve találta magát. Sötét volt odakint. Sharrow vele szemben ült. A férfinak zsibbadt az egész teste, fájt a feje, és úgy gondolta, nem tanácsos megszólalnia még egy ideig. Szédelegve nézett körbe.
Jobb oldalon, az esőáztatta ablakon keresztül egy óriási külszíni fejtésű bányát látott, melyet kis fénypontok világítottak meg. A bánya már felemésztette a kúp alakú domb egyik felét, és tovább rágott, fel akarta falni a másik részét is. Cenuij óvatosan mozgatta a fejét. Különféle teherautók, vonóvedres kotróautók és emberek sorát vette ki a sötétben, akik mind a kivilágított, meredek, szürke hegyoldalon dolgoztak. A látása legalább éles volt.
– Cenuij? – szólította meg a nő.
A férfi ránézett. Úgy döntött, megpróbál beszélni.
– Mi van? – kérdezte. Vagyis a szájával sincs probléma. Ez jó jel. Kicsit megtornáztatta a zsibbadt arcizmait.
Sharrow összeráncolt szemöldökkel nézett rá.
– Jól vagy?
– Kiégeti a szinapszisaimat egy idegblokkolóval, aminek a garanciája körülbelül a Skytube feltalálásakor lejárt, és aztán még azt kérdezi, jól vagyok-e! – fakadt ki, és megpróbált nevetni, de helyette köhögni kezdett.
Sharrow valami barna, illatos folyadékot öntött egy pohárba. A férfi elvette tőle, és a szagából megállapította, hogy tömény van benne. Ivott egy kortyot, aztán nagyot cuppantva odanyújtotta a nőnek. Majdnem ki is hányta az egészet ott helyben, de sikerült visszatartania, és érezte, ahogy az ital végül szépen lassan felmelegíti.
– Egyszer azt mondtad nekem – kezdte a nő –, hogy ha egyszer muszáj elveszítened az eszméletedet, legalább egy ilyennel csinálják.
– Emlékszem – válaszolta a férfi. – Aznap reggel volt, amikor Miz majdnem megverte azt az Adópusztítót. Malishuban voltunk egy kocsmában, te meg a másnaposság miatt hisztiztél. Mély, ovális kivágású pólót viseltél, és kis harapásnyomok vezettek le a bal melledhez, látszott, hogy Miz elvégezte a munkáját. Azt azonban nem gondoltam volna, hogy egy ártatlan megjegyzést határozott utasításnak veszel.
– Mint látod – vigyorgott Sharrow –, a blokkoló teljesen összezavarta ezt a tökéletes emléket a fejedben.
– Csak teszteltelek – válaszolta Cenuij, és nyújtózkodott egyet. Úgy tűnt, egyáltalán nincs megkötözve, és Sharrow sem szegezte rá a blokkoló fegyvert.
Akárhogy is – szólalt meg Sharrow –, ne haragudj.
– Hát persze! Látom, ma csak úgy árad belőled a megbánás.
Sharrow a bánya felé mutatott.
– Tudod, hol vagyunk?
– A Hetes Bányában, egy kicsit nyugatra a várost körülfutó gyűrűtől – válaszolta a férfi, és masszírozgatni kezdte a lábait. Zsibbadtnak és. gyengének érezte őket.
– Pontosan a város határán vagyunk – mondta lassan bólogatva Sharrow. – Ha én kiszállok ezen az oldalon, nem ér utol a törvény. Ha te kiszállsz a másik oldalon, visszamehetsz Ajakvárosba.
– Ezzel mit akarsz mondani, Sharrow? Le akarsz nyűgözni a tájékozódási képességeddel?
– Választhatsz. Én arra kérlek, hogy gyere velem... de ha nem jössz, akkor elengedlek.
– Először elrabolsz, és csak aztán kérdezel meg? – rázta Cenuij a fejét. – Ez a visszavonulás teljesen összezavarta az agyadat.
– Menj a fenébe, Cenuij! Eszem ágában sem volt elrabolni téged, csak beszélni akartam veled. De az az agyament a hálóval teljesen felzaklatott. Mindkettőnket ki akartam menteni onnan.
– Hát gratulálok – válaszolta a férfi. – Ezt aztán jól kitervelted.
– Na jó. Rendben – mondta Sharrow, és felemelte a hangját. – Akkor mi a szart kellett volna tennem? – Visszanyerte az uralmat a hangja fölött. – Meghallgattál volna? Ha kapcsolatba akartam volna lépni veled, adsz rá lehetőséget, hogy bármit is elmeséljek?
– Nem. Kikapcsoltam volna mindent, ha tudom, hogy te vagy a vonal túlsó végén.
– És ha írtam volna?
– Ugyanez. Kikapcsolom a képernyőt, vagy széttépem a levelet, értelemszerűen – válaszolta és hevesen bólogatott hozzá. – És ha odajöttél volna hozzám az utcán, akkor elmegyek melletted. Elfutottam volna, vagy leintek egy taxit, felugrom egy trolira, elmondom egy rendőrnek, hogy ki vagy, bármit kitaláltam volna. Sőt, most is ezt fogom tenni, ahogy a lábam állapota megengedi.
– Na tessék, akkor mit kellett volna tennem, te önző tetű?! – kiáltotta Sharrow, miközben odahajolt a férfihez.
– Békén kellett volna hagynod engem, baszd meg! – ordította vissza a férfi közvetlen közelről.
Dühösen szegezték egymásra a tekintetüket, az orruk szinte összeért. Végül a nő hátradőlt, és kifelé bámult a sötétségbe a szemben lévő ablakon át. A férfi is hátradőlt.
– A Huhszok üldöznek – mondta Sharrow halkan, de nem nézett a férfira. – Vagy legalábbis fognak, hamarosan. Vadászengedélyt kaptak. Hivatalos kivégzési felhatalmazást.
– Pontosan tudom, mi az a Vadászengedély – csattant fel a férfi.
Cenuij, lehet, hogy téged is meg fognak keresni, hogy engem megtaláljanak.
Sharrow, nem fogod fel ezeken a természetellenesen dús fekete fürtjeiden keresztül, hogy nem akarom, hogy bármiféle közöm is legyen hozzád? Nem fogom magam belevetni abba a nevetségesen nosztalgikus próbálkozásba, hogy összehozzuk újra a régi csapatot, tegyünk úgy, mintha haverok lennénk és semmi rossz nem történt volna. Mármint, ha ez a terved. De ugyanakkor afelől is biztosíthatlak, eszem ágában sincs segíteni a Huhszoknak találgatni, hogy mi lesz a következő lépésed. Az ugyanolyan borzalmas lenne, mint a te társaságodat elviselni.
Úgy tűnt, Sharrow-nak nehezére esik nem elveszíteni fejét, aztán hirtelen előrehajolt.
– Szóval nem akarod, hogy bármiféle közöd legyen hozzám. Akkor miért dugod az egyetlen olyan kurvát Ajakvárosban, aki akár a klónom is lehetne?
– Nem dugom őt, Sharrow – válaszolt Cenuij őszinte meglepetéssel a szemében. – Egyszerűen élvezem, hogy megalázhatom. – Itt felnevetett. – És különben is, egy kicsivel jobban néz ki nálad. – Elmosolyodott. – Leszámítva azt a szerencsétlen sugárzás okozta égést, amit nyolcévesen szerzett. Csak azt nem tudom, vajon hol szerezhette.
– Cenuij.
– Amúgy pedig hol van? Mármint az igazi? Mit csináltál vele?
Sharrow legyintett.
– Teel jól van. Elvittem Zonkhoz. Kibéreltem neki egy lakosztályt, ahol pezsgőfürdőből nézheti a tévét. Ó nagyszerűen érzi magát.
– Remélem is – válaszolta Cenuij.
– Á! Élvezzük, hogy megalázhatjuk, de közben azért aggódunk érte – gúnyolódott Sharrow. – Gondolkodjál már, Cenuij.
A férfi elmosolyodott.
Gondolkodom, de te úgysem értenéd.
– Egyébként meg milyen beteges élvezeted telik abban, hogy megalázod őt?
Cenuij közönyösen rángatta a vállát.
– Hívhatjuk bosszúnak is.
Sharrow ismét hátradőlt, undorral rázogatta a kezét.
– A kurva életbe. Te beteg vagy!
– Én vagyok beteg? – nevetett fel Cenuij, majd karba tette a kezét, és az autó mennyezetét bámulta. – Megöl négyszázhatvannyolcezer embert, és még engem hív betegnek.
– Elmondom még egyszer, baszd meg! – kiáltott fel a nő. – Fogalmam sem volt arról, hogy darabokra fogják szedni a Fegyvert abban a rohadt városban.
– Tudhattad volna! – ordította vissza a férfi. – Ott voltak a laboratóriumaik! Bejelentették , hogy ott fogják darabokra szedni azt a rohadt Fegyvert!
– Én azt hittem, a sivatagi laboratóriumra gondolnak! Fogalmam sem volt róla, hogy a városban akarják csinálni!
– Kitalálhattad volna!
– Soha nem gondoltam volna, hogy valaki ekkora seggfej lehet!
– Mindig is seggfejek voltak! – harsogta Cenuij. – Tudnod kellett volna!
– Hát kurvára nem tudtam! – kiabálta vissza Sharrow. Hátradőlt és méltóságteljesen szipogott.
Cenuij csendben ült az autóban, masszírozta a lábait. Kis idő után Sharrow szólalt meg.
– Az a ma esti alak a hálófegyverrel valószínűleg egy szerződéses vadász volt. Ha sikerül a terve, hajnalban már a Huhszok szatrapaságában lennél, úgy megkötözve és belőve, hogy nem lenne más választásod, minthogy elmondd nekik, mi lesz a következő lépésem.
– Akkor nem állok szóba idegenekkel többet – mondta Cenuij. Az egyik lábát vizsgálgatta. Megfeszítette, aztán hirtelen előrehajolt. –Hol van a cipőm? – kérdezte parancsolóan.
Sharrow benyúlt a saját ülése alá, és odadobta neki. A férfi felhúzta és megkötötte.
– Hallottál mostanában Breyguhn felől? – kérdezte Sharrow.
A férfi elengedte a bokáján a cipőfűzőt, és a nőre nézett.
– Nem. A drága Testvérek egyfajta játéknak tartják a levelezést. De úgy számolom, körülbelül egy hónapon belül meg kell kapnom a következő levelet.
– Találkoztam vele négy napja.
Cenuij gyanakvón nézett.
– Ühüm – hümmögött és hátradőlt. – És... hogy van?
Sharrow kinézett az ablakon.
– Nem túl jól. Úgy értem, fizikailag túléli, de...
– Nem küldött veled... levelet, vagy ilyesmi? – kérdezte a férfi.
– Nem – rázta a fejét Sharrow. – Nézd, ha megtaláljuk az Általános Alapelveket, akkor ki tudjuk hozni onnan. Nekem csak arra az üzenetre van szükségem, ami benne van, magát a könyvet odaadhatjuk a Testvéreknek.
Cenuij nyugtalannak tűnt, hátradőlt és gunyorosan nézett a nőre.
– Mondod te. – Egyik vállára terítette a köpenyét, mely eddig mellette feküdt az ülésen, begombolta és nevetett. – A Dascenek felettébb megbízhatatlan családi hagyománya szerint nagyapád elrejtett valahogy egy üzenetet egy olyan könyvben, amit évezredek óta állítólag senki sem látott, és persze úgy, hogy semmi sem utal arra, hogy valaha is kereste volna ezt a könyvet. Ne haragudj, de te ezt el is hiszed?! – csóválta a fejét.
– Menj a fenébe, Cenuij! Ez az egyetlen nyom, amin elindulhatunk.
– És mi van akkor, ha ez a pletyka valamilyen csoda folytán csak félig igaz, és mégiscsak meg kell tartanod a könyvet? – kérdezte Cenuij.
– Megtesszük, amit tudunk – sóhajtott Sharrow. – Megígértem.
– Megígérted – merengett Cenuij egy ideig. Megfeszítette mindkét lábát. – Rendben – mondta. – Gondolkodom rajta – azzal megfogta az autó ajtajának kilincsét.
Sharrow rátette a kezét az övére. A férfi mélyen a szemébe nézett, de a nő nem vette el a kezét.
– Cenuij – szólalt meg végül. – Kérlek, gyere velem most. El fognak kapni, ha itt maradsz. Komolyan mondom, esküszöm!
A férfi Sharrow kezére nézett. A nő elengedte. Cenuij kinyitotta az ajtót, és kimászott a terepjáróból. Ott állt, fogta még az ajtót egy darabig, biztos akart lenni benne, hogy a lábai megtartják, amikor elindul.
– Sharrow – mondta és szemét a nőre szegezte. – Még csak most kezdtem el azon gondolkodni, hogy esetleg igazat mondtál azzal kapcsolatban, hogy mi történt a Lusta Fegyverrel és Ajakvárossal. – Valami nevetésféle hangot hallatott. – De ehhez is nyolc évre volt szükségem, úgyhogy ha megkérhetnélek, ne siessük el a dolgokat, jó?
Sharrow könyörögve előrehajolt.
– Cenuij, szükségünk van rád! Kérlek... esküszöm a... – itt elhalt a hangja.
– Igen, Sharrow? – kérdezte gúnyosan a férfi. – Mire esküszöl? A nő csak bámult rá, amire az megrázta a fejét.
– Nincs semmi, amit tisztelnél vagy igazán komolyan vennél ezen a világon ahhoz, hogy megesküdj rá, igaz? – Cenuij elmosolyodott. – Kivéve talán saját magadat, de az azért mégsem lenne illendő, nemde? – Tett egy lépést hátrafelé, és elengedte az ajtót. – Mint mondtam, gondolkodom rajta – mondta, és szorosabbra fogta a kabátját. – Hol érlek el?
Sharrow kétségbeesetten hunyta be a szemét.
– A Vízi-Torlaszon, Miznél – válaszolta.
– Hát persze.
Cenuij megfordult, pont szemben állt a nagy bányával a sötét domboldalon. Aztán megállt egy pillanatra, és visszafordult. Az eső az arcát verte. Maga mögé mutatott a bányára.
– Látod ezt, Sharrow? A külszíni fejtést? Egy régi meddő bányában kapirgálnak, a már egyszer kiselejtezett szart túrják, hátha találnak valami kincset a szemét között... lehet, hogy egy párszor már át is túrták.Az elődeink mocskában élünk, olyanok vagyunk, mint a ganajtúrók. Csodálatos, nem?
Megfordult és elsétált a régi bányató mellett. Még tett egy pár lépést, amikor ismét megfordult és odakiáltott Sharrow-nak.
– Jut eszembe! Egy dologgal kapcsolatban nagyon meggyőző voltál... egészen addig, amíg le nem vetted a sebhelyet az arcodról.
Felnevetett és továbblépdelt a már félig feltúrt szemétkupacok mellett.
Mint sok más golteri furcsaság, a Vízi-Torlasz tulajdonképpen egy adózási kiskapu volt.
Jonolrey, Golter második legnagyobb kontinense, a Phirar-óceánon át Caltasp-pal szemben feküdt. Egy régen kihalt nyelvnek ugyanaz a szótörzse adta Piphram régiójának a nevét, mint amelyikről a Phirar-óceánt nevezték el. Valaha Piphramban élt a legnagyobb kereskedőnép a bolygón, olyan nagyhatalmú állam volt, amely alapjában véve a világ összes kereskedelmi flottáját irányította. Ez azonban régen történt. Mostanra már csak egy bonyolult, autonóm, összetákolt Szabad Állam volt, semmivel sem gazdagabb vagy izgalmasabb, mint a világ bármelyik másik régiója.
Piphram közigazgatási fővárosa, amely egészen véletlenül a régió szerződésben leírt területén belül helyezkedett el, a Vízi-Torlasz volt.
A nap megvilágította a homokot a gép alatt, zöldes-barnán kavargott a repülő elülső szárnyai körül, ahogy a gép lelassított és beállt a megfelelő pozícióba a kúp alakú leszállópályán.
Sharrow figyelte Dloant a vezérlőpultnál, aki a bérelt repülőgép pilótaülésén ült és a kijelzőket tanulmányozta. Kézi vezérléssel szálltak fel Vidékiből, és itt is ő akart landolni, de Vízi-Torlasznak már túl sok rossz tapasztalata volt azzal kapcsolatban, amikor emberek akartak leszállni a Kereskedelmi Leszállópályán, ezért ragaszkodott ahhoz, hogy az automata vezérelje a landolást. Dloan feladata volt, hogy ellenőrizze, minden rendben megy-e.
Zefla Sharrow-val szemben ült és a kis kabin képernyőjének irányítójával szórakozott. Váltogatta a csatornákat, amitől zavaros képek jelentek meg és éles háttérzajokat lehetett hallani.
Sharrow az ablakon át a felhőkkel tarkított, lassan mozgó tájat nézte.
– ...szélgetett doktor Fretis Braästtel, a yadayeyponi Huhsz főiskola presbiteri elnökével.
– Ez az – mondta Zefla, és felhangosította a műsort. Sharrow felnézett és egy jó kiállású riportert látott a kamerába beszélni. Mögötte a stúdió falán egy hatalmas, kissé szemcsés hologram volt kivetítve Sharrow arcáról.
– Híres lettél, kiscsaj! – ragyogó mosoly jelent meg Zefla arcán, mire Dloan is odafordult, hogy lássa az adást.
Sharrow fintorogva nézett a képernyőre.
– Ez volt a legjobb fotó, amit találtak? Legalább tíz éve készült. Hogy néz ki a hajam! Rettenetes!
Sharrow arcának felnagyított képe helyén egy élőben sugárzott holo jelent meg, amely egy ősz hajú és ősz szakállú, kedélyes idős urat mutatott. Szemei csillogtak, és megértően mosolygott. Világosszürke akadémiai köpeny volt rajta, melynek gallérján szolid elrendezésben számos kitüntetési szalag díszelgett.
– Doktor Braäst – kezdte a riporter –, alapjában véve ez egy rettenetes dolog, nem? Itt állunk a második évszázezred hajnalán, és az ön vallása egy olyan nőt kíván levadászni és megölni (ha lehet, akkor ceremoniális körülmények között), akit soha el sem ítéltek semmiért, és úgy tűnik, az egyetlen bűne az, hogy megszületett, méghozzá nőként. Doktor Braäst arcán röpke mosoly suhant át.
– Nos, Kendon, azt hiszem, Lady Sharrow-nak több is van a rovásán, mint gondolná, jó néhány ítéletet hoztak ellene Malishuban és Miykennsben, még...
– Doktor Braäst – mosolygott a riporter fájdalmasan, és egy pillantást vetett az ölében fekvő képernyőre. – Ezek kisebb polgári engedetlenségek voltak. Nem hiszem, hogy olyan tizenöt évvel ezelőtti esetek szolgálnának ürügyül önöknek, mint egy rendőrtiszttel való dulakodás...
– Elnézést, Keldon – mosolygott az ősz hajú férfi. – Én csak pontos szerettem volna lenni minden részletben.
– Rendben, de térjünk vissza a...
– És emlékeztetném, hogy ez az egész Engedély-dolog nem a Huhszok ötlete volt. Ez egy polgári eljárás, melyet már több mint kétezer éve gyakorolunk. Mi úgy tudjuk (és ezt igaznak is kell elfogadnunk), hogy ez a polgári válasz az orgyilkosságra és a potenciális bomlasztásra, amit ez a jelenség magában hordoz.
– Nos, én úgy hiszem, sok ember úgy nyilatkozna szíve szerint, hogy a gyilkosságot törvényileg be kéne tiltani.
– Talán így van, de az a tapasztalat, hogy a törvénybe iktatása révén kevesebb lett a szándékos bomlasztás, mint a törvényen kívüli bűncselekmény.
– Nos, talán nem azért vagyunk itt, hogy a törvény... történetéről beszélgessünk, doktor úr. Azért vagyunk itt, hogy egészen pontosan egyetlen nő sorsáról tárgyaljunk. Önök úgy döntöttek, hogy üldözőbe veszik és szó szerint levadásszák, megölik ezt a nőt, bevetve az összes befolyásukat és igen gazdag vallásuk minden forrását.
– Valóban, egyet kell értsek azzal, hogy a felszínen ez igencsak szerencsétlennek tűnhet eme fiatal hölgy számára...
– Gyanítom, hogy a legtöbben azért erősebb kifejezést használnának ebben a helyzetben...
– Ugyanakkor ez az a hölgy, akinek a nevét az Ajakvárosban történtekkel szoros összefüggésbe hozták nyolc évvel eze...
– De ez mind csak szóbeszéd, nemde, doktor Braäst? Rágalmazásnak is nevezhetnénk. Nem ítélték el Sharrow kisasszonyt semmiért... Sőt, ő nyerte meg a pert két televíziós csatorna ellen is, mert összefüggésbe hozták a nevét az Ajakvárosban történtekkel...
– Meg tudom érteni, hogy ön is meg van rémülve attól a gondolattól, hogy esetleg magával is ugyanezt teszi...
– ...de mindez semmit sem változtat azon a tényen, hogy ön meg akarja öletni ezt a nőt, doktor Brast. De vajon miért?
(– Na ez már valami – bólogatott Zefla.)
– Kedves Keldon. Ez egy több nemzedékre visszanyúló tragikus történet. A hölgy egyik őse gyalázatosan brutális módon tört ellenünk, megerőszakolt egy nőt...
– Amely eseményeket szigorúan cáfol a...
– Még jó, hogy cáfol, Keldon – vágott közbe a kis doktor ideges tekintettel. – De ha megengedi, befejezném...
– Ne haragudjon. Folytassa!
– A Dascen klán tagjainak támadásakor templomunk egyik szűz leányát megrontották, miközben jó pár szerzetesünk megsérült, és számos erőszakos, romboló tettet vittek véghez, melyek közül némelyik oly obszcén és elfajzott volt, hogy azt most nem is merném elmondani...
– Ezt szintén cáfolja a család...
– Kérem, befejezhetném?! Ezt az ártatlan gyermeket tehát megerőszakolták, maga Chlea herceg rontotta meg, aztán arra kényszerítette, hogy hozzámenjen feleségül, és gyermekeket szüljön neki. Amikor ez a szegény, megbecstelenített, rémült teremtés vissza akart térni gyermekeivel együtt a templom biztonságos védelmébe, melyet kisgyermekkora óta ismert,...
– Ugyan már, doktor Brast! A történelem egészen hűen megörökítette, hogy a Huhszok, illetve a Huhszokat támogatók, hogy is mondjam, egész egyszerűen megtámadták...
– A történelem emberek által íródott, az emberi emlékezet segítségével, ezért hát nem tévedhetetlen, Keldon. Mi isteni kinyilatkoztatást kaptunk ezzel kapcsolatban, ami viszont valóban tévedhetetlen.
– De doktor Brast, attól függetlenül, hogy ennek a tragikus történetnek melyik verzióját fogadja el igaznak, nem kellene továbbvinni ezt a vérontást a jelenbe, nincs igazam?
– Nem is mi tettük – mondta higgadtan a fehér szakállas ember. – Ez a szerencsétlen, zavarodott asszony megesküdött, hogy mindörökre ellen fog állni a hitünknek, és hogy meg fogja ölni a Megtestesült Prófétát, ha még az ő életében eljön hozzánk, de még ennél is tovább ment, ugyanis az egész vérvonalát megeskette erre. Az, hogy megerőszakolták, majd a Dascen törzsben, egy utálattal és ateista hazugságokkal átitatott környezetben rosszra tanították, megmagyarázhatja ezt a förtelmes kijelentést, de semmiképp sem teszi megbocsáthatóvá. Pátriárkánk eleinte határozottan azon az állásponton volt, hogy ne is figyeljünk oda az egész történetre, de Isten maga, egy olyan vízión keresztül, mely nemzedékenként talán ha egyszer fordul elő, megszólította őt, és azt mondta az áldott Pátriárkának, hogy csak egyetlen választása van. A vérre vérrel kell válaszolni. Természetesen az az alapelvünk, hogy türelemre türelem a válasz, de ugyanígy az intoleranciára intolerancia a válasz. A Messiás addig nem jöhet a világra, amíg ezt a fenyegetettséget meg nem szüntetjük, vagy ameddig a szentségtörés jóra nem fordul. Az eskü elhangzott, a vérbosszút elrendelték, és mindez a Dascen család női ágának a műve. Talán azt gondolják, érvényteleníthetik ezt a meggondolatlan és szentségtörő átkot (és be kell valljam, tökéletesen megértem, ha most már legszívesebben ezt tennék), de félek, Isten szavát nem lehet visszavonni. Amit meg kell tennünk, azt meg kell tennünk. Még akkor sem engedhetünk ebből, ha esetleg nem kapjuk meg az Engedélyeket, de természetesen biztos vagyok benne, hogy megkapjuk.
– Vannak azonban kételkedők, doktor Brast, akik azt mondhatják, hogy az igazi mozgatórugó az események mögött az, hogy visszakerüljön önökhöz a mostanra már legutolsónak számító Lusta Fegyver, amely korábban a rend legfőbb kincse volt, és a...
– Hogy számunkra ez a kincs pontosan mit jelent, az nem lényeges, Keldon, az viszont Isten kegyelme volt, hogy a Pátriárkán keresztül megengedte, hogy ennek az eszköznek a visszajuttatása (melyet, hangsúlyoznám, a Huhszok kizárólag csak szertartásos célra használtak) ennek a tragikus ellenségeskedésnek a végét jelentheti, a mi részünkről legalábbis.
– De doktor, ebben az egész történetben az a lényeges kérdés, hogy vajon ez a fajta érvelés, legyen az történelmi vagy más, valóban igazolja-e ezt a barbár cselekedetet, melyre önök készülnek a mai napon, ebben a korban? Kérem, röviden válaszoljon.
– A barbár cselekedetek kísértenek minket minden nap, Keldon. Ajakváros például soha nem látott barbarizmus áldozata lett nyolc évvel ezelőtt. Az, amire mi kényszerülünk, egyáltalán nem barbár cselekedet, hanem Isten akarata és kegyelme. Ugyanúgy kényszerülünk véghezvinni ezt a feladatot, mint ahogy az Ő imádatát sem hanyagolhatjuk el. Sharrow kisasszony (bár emberileg sajnáljuk őt) élő inzultus az Egy Igaz és Szent Hit követői számára. Az ő sorsa nem képezi vita tárgyát. Ő vérvonalának utolsó tagja. Egy szomorú, sivár lelkű és nyomorult ember, aki már így is túl soká szenvedett. Ha végre megszabadulhat a lelke, repesni fog az örömtől, hogy mi voltunk azok, akik megszabadítottuk ettől a rettentő szenvedéstől. Már alig várom azt az örök pillanatot, amikor a hangja csatlakozik azon Szentek seregéhez, kik csak a halál után térnek az igaz hitre. Az ő felmagasztalása néma lesz, de akkor is felmagasztaltatik örökre. Természetesen mi mind ezt kívánjuk neki.
– Lejárt az időnk, doktor Braäst. Köszönöm a beszélgetést.
– Köszönöm Keldon.
– Nos – szólalt meg a riporter, miközben újra a kamera felé fordult, majd felvonta a szemöldökét, és alig észrevehetően megrázta a fejét, –az Imthaidban zajló háború...
– Zefla kikapcsolta a képernyőt. Dloan visszafordult a jet vezérlőpultjához. A Vízi-Torlasz hatalmas, fémes jégkristálynak tűnt, mely ott fénylett a távolban, a föld és a tenger határán.
Zefla Sharrow-hoz fordult, lábát keresztbe rakta.
– Egy csapat okoskodó, vallásos faszfej – rázta meg a fejét. Szőke haja hullámzott. – Kibaszott nagy hős leszel még, Shar, ők pedig a végén pont olyan sótlan, hisztériás köcsögöknek fognak kinézni, mint amilyenek valójában.
Sharrow kétségbeesetten bámulta a sötét képernyőt, s közben bólogatott.
– Kivéve, ha elkapnak – mondta, majd elfordult és mereven nézte az ablakon át, hogy Vízi-Torlasz elővárosa egy óriási, fénylő ujjként hogyan közeledik a lassan süllyedő gép felé.
A gép minden komplikáció nélkül szállt le a Kereskedelmi Leszállópályán.
Amikor Piphram állama évszázadokkal korábban zuhanni kezdett a pompát és gazdagságot jelentő csúcsról, sok olyan hajót, mely a kereskedelmi flottához tartozott, eladtak, másokat kiselejteztek, és megint csak másokat félreraktak. Azokat a hajókat, melyek így kikerültek a forgalomból – a megatonnás óriási teherszállítóktól kezdve a legfinomabb és legszebb jachtokig, melyek újra magánkézbe kerültek – többnyire hazaszállították, és ott lebegtek egy nagy lagúnában Piphram Phirar tartományának partjainál, az eljövendő kedvezőbb kereskedelmi feltételeket várva.
Ezt követően a közelben fekvő parti földek iránti kereslet megnőtt a Havas Hegység és a lagúnákkal szabdalt partszakasz között, mire felmentek az ingatlanárak, és Piphram közismerten büntető jellegű ingatlanadói csak rontottak a helyzeten. Ekkor valaki, miután rálelt egy kiskapura a lagúnák adózási státuszával kapcsolatban, úgy döntött, hogy átmenetileg néhány autószállító kompot fog használni vízi lakhelyül.
A két lehorgonyzott komp szokatlan ötlete úttörőnek bizonyult. Golter szövevényes és komplikált gazdasági ökológiájának káoszában a befektetések – az összes kézzelfogható beruházással együtt – szinte azonnal a köré a régió köré kezdtek el áramlani, illetve ott kristályosodtak ki, ahol egy kicsivel is kedvezőbb profitlehetőségek adódtak, mint máshol.
Így történt az, hogy a Vízi-Torlasz egy pár rozsdás hajótestből virágzó várossá nőtte ki magát kevesebb mint egy évszázad alatt. Eleinte a hajókat egyszerűen egy csoportban lehorgonyozták, és az emberek kisebb csónakokon jártak át egyikről a másikra, aztán később össze is kapcsolták őket. Voltak hajók, melyeket összehegesztettek, másokon pedig házak, irodák, gyárak épültek ki, melyek oly mértékben egymásra nőttek, hogy az egyes hajók kezdtek elveszni az egy halomba tömörült város épületei alatt.
A Vízi-Torlasz mostanra már több ezer hajóból állt, és szinte minden héten csatlakozott hozzá egy-két vízi jármű. Amikor kinőtte az első lagúnát, területe kinyúlt a tengerre, és lassanként elfoglalt még három másik lagúnát a part mentén, így lett több mint kétmillió ember lakóhelye. Főreptere negyven darab, öreg összehegesztett tartályhajóból állt, melyet egyetlen egységként lehetett mozgatni, s így mindig a város külső részén lebegett. Ennek a blokknak a fedélzetét vízszintessé tették, lesimították és megerősítették, hogy elbírja a személy- és teherszállító gépeket. Az űrleszállópályája félretett, ősrégi olajkutak platójából állt, s a város legdélebbre eső részén helyezkedett el. A felületét szárazdokkokkal, daruszállítóval és egy elavult, óriási katonai tartalékos hajóval toldották meg.
A kereskedelmi flotta nyolc összekapcsolt régi repülőgép-anyahajója alkotta a Kereskedelmi Leszállópályát, melyen a V-szárnyú parancsnoksági jet leszállt.
A kis gépet hamar el is vontatták, és leszállították az egyik régi óriás tartályhajóba, amely most kiegészítő hangárként működött a szinte már antiknak számító anyahajók mellett.
Sharrow, Zefla és Dloan körbenézett az öreg hajó fedélzetén, míg egy magas, hajlott hátú, szakállas hajóinas felpakolta a csomagjaikat egy nyikorgó kocsira. Meleg, nyirkos idő volt, a nap magasan fent járt már a kissé homályos égen.
– Reggeleket kívánok – biccentett feléjük lihegve az inas. – Először vannak itt a Torlaszon, ugyi?
– Nem – vágta rá Sharrow barátságtalanul.
– Én igen – mondta Zefla vidáman.
– Szinte bűnügy, hogy olyan fiatal lédi, mint ön nem járt még torlaszon előtte, ha nem bánja, hogy ezt mondok – mondta az inas Zeflának.
Megfogta az irányítókart a jármű elején, és elindult előrefelé, a kocsi pedig csikorogva utána. – Belétell néhány esztendeje, mióta ilyen szép lédiket üdvölhettünk a torlaszon, akárcsak önök. Önmagában már az megszépíti a napot, hogy a szebbső nem ilyen szép példányit láthatjuk, mondhatom, dejó imigy kezdeni a napot. Jelenlétükkel szépítik a napot, mint mondtam vala, és én nem téved.
– Igazán nagyon kedves – nevetett fel Zefla.
– És mennyit pofázik – morgott Sharrow.
– Hogy mondja, hölgyem?
– Semmi, semmi.
Követték a magas inast a pálya dokkján keresztül az építmény felé, mely korábban az egyik teherszállító irányító központja volt, és most repülőtéri terminálként szolgált. Jól megpakolt csomagszállító kocsik sora állta el az útjukat. Dloan gyanakodva vette őket szemügyre. Zefla is körbenézett, és összehúzta a szemöldökét.
– Azt hittem, Miz azt mondta, hogy...
Ekkor hangos, rezes zene tört elő a csomagokat szállító kocsi mögül, és a visszhangzó muzsika hangjára egy csapat sirály (melyeket a gép landolása nem zavart meg) hirtelen rikácsolva repült fel az épület mellől. A csomaghordó kocsik megmozdultak, egy kis traktor húzta el őket, és a kofferek, táskák dombja mögül előtárult egy húsztagú ünnepi zenekar, melynek minden tagja világos, piros és arany színű egyenruhában fújta csillogó és meglehetősen zajos hangszerét.
Sharrow ráismert a dallamra, de nem tudta, mi a címe. Zeflára nézett, aki megvonta a vállát. Dloan térden állva bámult, egy hatalmas pisztoly volt a kezében, melyet már a föld felé tartott, miközben körbenézett. A zenekar felállt és elindult feléjük, folyamatosan fújva a dallamot. Dloan figyelmét ekkorra már a magas, szakállas inas kötötte le, aki mostanra kiegyenesedett és éppen vette le a kabátját. Eldobta a kalapját és letépte magáról a szakállat.
Közelebb lépett hozzájuk, letérdelt Sharrow elé, és megragadta a nő kezét.
– Asszonyom! Kapitány! – kiáltotta és megcsókolta a nő kezét.
A zenekar folyamatosan masírozott körülöttük, a zenészek hangszereiket fel-le, oldalra és vissza rángatták magukkal. Dloan felállt és becsúsztatta fegyverét a pisztolytáskába. Zefla felnevetett, s befogta a fülét. Sharrow mosolygott és a fejét csóválta, miközben Miz a kabátja alá nyúlt és előrántott egy csokor virágot, majd odanyújtotta a nőnek. Sharrow elfogadta, s az illatos virágokat az orrához emelte, mire Miz talpra állt.
Magas volt, laza mozgású, sápadt barna arcát szép hosszú, egyenes haj fogta közre, és fiatalabbnak tűnt, mint amennyi lehetett. Határozottan gondtalan kifejezés ült az arcán. Finom vonalak közé rejtett szeme szikrázott, vékony kampós orr domborodott ki alatta, és óriási, vigyorgó száj, telt ajkakkal és egyenetlen fogakkal.
– Te idióta! – kiáltotta neki nevetve Sharrow. A zenekar körülöttük masírozva harsogott.
A férfi kitárta a karját, s kérdőn bámult a nőre, mire az a virágcsokrot a fogai közé fogta, odament hozzá és megölelte.
– Szia gyönyörűségem! – kiabálta túl a férfi a zenekart, és felemelte a nőt. Körbefordult vele, miközben nagyot kacsintott Zeflára és Dloanra. Mosolya szikrázott a napsütésben, olyan széles volt, hogy az már az anyahajó fedélzetével vetekedett.
Lerakta Sharrow-t, de még nem engedte el. A nő előrehajtotta a fejét, hogy a virágokat a férfi vállára ejtse, amely mozdulat egy hűséges állatéhoz hasonlított, mire a férfi arca egy pillanatra megremegett. A vágy és a kétségbeesés furcsa keveréke tükröződött rajta hirtelen, de szinte azonnal el is tűnt, csak Zefla vette észre. A virágok Miz és Sharrow közé estek, a mellkasukon állapodtak meg.
– De jó látni téged, kislány! – kiáltott fel Miz.
– Már nem vagyok olyan kicsi – válaszolta Sharrow.
– Sejtettem, hogy ezt fogod mondani.
– Hát, sosem tudtam titkolózni előtted.
– Nem is nagyon akartál – kacsintott rá a férfi.
– Ó! – mondta Sharrow, és ellökte magától. A virágok zuhanni kezdtek a föld felé, de Miz könnyedén elkapta a csokrot, és fájdalmas arcot imitálva a mellkasához szorította őket. Becsukta a szemét, majd elfordult, nagyon hivatalosan meghajolt Zefla előtt, és inkább neki nyújtotta oda a virágokat. Zefla elvette és Sharrow-nak dobta őket. Míg Miz a repülő ajándékot figyelte, Zefla odalépett hozzá, megölelte, felemelte és körbefordult vele a köröttük álló harsogó, csillogó zenekar gyűrűjében.
– Jaaaaaaj! – nyöszörgött Miz, ahogy Zefla egyre gyorsabban pörgött vele.
Dloan mosolygott, Sharrow elnevette magát.
– Á, Sharrow kisasszony!
– Jalistre Testvér!
– Gondolom, tudni kívánja, mire jutottunk az ajánlatával kapcsolatban.
– Valóban.
– Örömömre szolgál önnel megosztani a jó hírt, miszerint a Testvérek beleegyeztek. Ahogy megkapjuk a könyvet, a testvérét kiengedjük.
– Féltestvéremet. És a költségek?
– Ha jól tudom, Kettes Kereskedelmi Fokozatban állapodtunk meg, amennyiben ez elfogadható önnek.
– Elfogadható.
– Egy üzleti ügyekkel foglalkozó ügynökség fogja megírni a szerződést. A részleteket megbeszélik majd önnel és az ügyvédjével. A számukat kapcsoltam a híváshoz.
– Köszönöm. Azonnal kapcsolatba lépek velük.
– Ahogy kívánja. Szolgálatára, hölgyem.
– A széles arc a holón őszintétlenül mosolygott.
Frissítő, meleg szél fújt, és a színes vitorlák csak úgy lobogtak, susogtak a megdöbbentően kék, felhőtlen ég előterében. A tenger hullámzott, csillogott, és a kis jachtok, mint lapos kövek, úsztak a nagy, fodrozódó hullámok felszínén, vitorláik dagadtak a szélben, élénk, színes csíkokat és mintákat mutatva az összegyűlt nézőknek. A tömeg egyik része a hajó korlátjánál állt, másik része viszont ülőhelyet kapott az uszály emelvényén, de mindkét fél hangosan éljenezett. Kalapok és sálak repültek a levegőbe, színes papírszalagok és hangos tűzijáték kíséretében.
A jachtok a lehorgonyzott bójánál fordultak meg, és olyannyira megdőltek, hogy párkányuk már a vízbe ért, de végül kiegyenesedtek, átvetették a vitorlát, hogy újra szelet fogjon, majd siklottak tovább a következő bójáig, széllel a hátukban. Spinakkerek tömege úszott a vízen, vitorlájuk beesett, majd megdagadt, olyan látványt nyújtva, mintha egzotikus madarak raja repülne a víz felett. Volt olyan jacht, melynek legénységéből valakinek még arra is jutott ideje, hogy visszaintegessen a tömegnek, mire az emberek felmorajlottak, mintha meg akarnák tölteni a tarkabarka vitorlákat a leheletükkel.
Miz végigvezette Sharrow-t a fedélzeten összegyűlt, önfeledten csacsogó emberek tömegén, ha ismerőst látott, biccentett egyet, néha még oda is köszönt valakinek, de nem állt meg bemutatni a nőt. Fájdalmasan rikító rövidnadrágot és rövid ujjú inget viselt, mely csak leheletnyit volt visszafogottabb, mint a lelkes tömeg éljenzése az uszályon. Sharrow hosszú, áttetsző, halványzöld ruhába volt öltözve, felvett egy napszemüveget is, és a kezében napernyőt tartott. Miz vitte helyette a hátitáskáját.
Ahogy a pár végigvonult a fedélzeten, többen is utánuk fordultak, azon tanakodva, vajon ki lehet Miz újdonsült kísérője. Úgy tűnt, senki sem tudja, de volt, akinek mintha ismerős lett volna a nő arca. Elhaladtak egy pincér mellett, és Miz elvett néhány italt a tálcáról, majd adott a férfinek egy kis aprót, aztán az egyik pontonbárra mutatott, ahol kis csónakok voltak lehorgonyozva, melyek úgy néztek ki, mint bimbók egy virágozni készülő faágon. A férfi lefoglalta az egyik hajót, aztán végigment a rámpán, lelépett a lebegő fedélzetre (miközben persze oda-odabiccentett egy-egy társaságnak, akik a többi csónakokban ültek), és letette a poharakat a középen elhelyezett asztalra, majd segített Sharrow-nak is beszállni.
Egy ideig nézték a vitorlásverseny forgatagát, közben iszogattak, ízlelgették az édességeket és ínyencfalatokat, melyeket a pincérek hoztak ki nekik. Frissítőt kínáló árusok eveztek mozgékony kis kenukkal és szampanokkal a csónakok között, árulták saját portékájukat.
Előző este a hotelban, a vacsora alkalmával Sharrow nagyjából körülírta a helyzetet, és arra kérte Mizt, hogy aludjon rá egyet. A körkörös, tölcsér alakú étteremben vacsoráztak, a régi tengerjáró fedélzetén a Franck testvérekkel együtt, s nézték a Vízi-Torlasz fényeit, melyek ott lebegtek körülöttük a láthatáron.
Táncoltak is, de az utolsó néhány kör italt már Miz megdöbbentően tágas, a kivilágított kikötőmedencére néző lakosztályában fogyasztották el pár bódítószipka kíséretében, aztán mivel a Franck testvéreknek sétálni támadt kedve a fedélzeten, Miz elkísérte Sharrow-t a szobájához.
– Megcsókolta, aztán további csókokat dobott neki, ahogy távolodott.
Sharrow egy kicsit arra számított, hogy a férfi majd megpróbál bejönni egy pár percre, vagy megkéri, hogy kísérje vissza a lakosztályába, de végül semmi ilyesmit nem tett.
Sharrow tekintete most a színes vitorlásversenyről Miz lebarnult, vigyorgó arcára vándorolt. A nő pörgetni kezdte a napernyőjét.
– Nos, hogy döntöttél, Miz? Csatlakozol hozzánk?
– Igen – válaszolta a férfi, és gyorsan bólogatott. Megigazította a csónak napellenzőjét, aztán levette a napszemüvegét. – Azonban van még itt egy kis elintéznivalóm.
– Széles mosolyra nyílt a szája, acélkék szemei megvillantak. Sharrow-nak nevetnie kellett ezt a pillantást látva, olyan gyerekesen huncut volt.
A férfi fiatalnak és egészségesebbnek tűnik, mint valaha, gondolta magában a nő. Volt benne valamiféle energia, mintha valamivel többet értett volna az életből, mint a többiek. Ez a szegény gyerek Speyr nyomornegyedéből, a semmiből indult, most pedig egyre csak magasabbra tör, mindig tele van új ötletekkel, tervekkel, és mindig valami rosszban sántikál.
– Miféle elintéznivalód? Sokáig tart? – tudakolta, majd megpörgette a napernyőjét, és nézte a fények és árnyékok érdekes játékát a férfi őszinte, lelkesedést sugárzó arcán.
Miz az ajkába harapott, egyik kezét kilógatta a kis csónak fölött, pancsolt a vízben.
– Csak egy buliról van szó – válaszolta és lopva a nőre pillantott. – Habár lehet, hogy előrébb tudom hozni, most, hogy itt vagytok. Megsürgethetem a dolgokat, ha segítesz.
Sharrow gyanakodva nézte a férfi kezét a vízben.
– Miféle buli? – kérdezte. – Csak nem te is beszálltál a szórakoztatóiparba? – Sharrow hangján hallatszott, hogy össze van zavarodva. Miz felnevetett.
– Nem, másféle buliról van szó – válaszolta, és szintén zavarba jött.
A nő bólogatott.
– Áh, tehát akkor... olyan buliról beszélsz.
– Pontosan.
– Mi a célpont?
A férfi a csónakon körbefutó ülésen odacsúszott Sharrow mellé, mire a kis bárka ringatózni kezdett. Állát megtámasztotta a nő vállán, és úgy suttogott Sharrow göndör fekete fürtjei közül kikandikáló fülébe. Miz mélyen beszívta a nő parfümének illatát, behunyta a szemét, aztán érezte, hogy a nő elhúzódik tőle. Felsóhajtott és kinyitotta a szemét. Sharrow enyhén hátradőlve bámult rá sötét szemüvege fölött, szemei tágra nyíltak.
– Ismételd meg – szólalt meg.
Miz elnézett a nő válla fölött, aztán hang nélkül mondta ki.
A nő szintén tátogva elismételte a szavakat, míg a férfi az ajkait bámulta.
– A Koronacsillag Függőt? – hagyta el a kérdés hangtalanul a nő száját. Még tágabbra nyílt a szeme, a férfi bólogatott. Sharrow Miz mellkasára bökött, és azt tátogta: Te Kibaszottul Nem Vagy Normális!
Miz megrántotta a vállát, és hátradőlt.
A nő ledobta a napernyőt az ülésre, letette a sötét szemüveget az asztalra, aztán egyik kezét a mellkasára helyezte, a másikkal pedig befogta a szemét.
– Bolond egy időszak ez a Régiségek szempontjából – sóhajtott fel.
– Nem tartod lenyűgözőnek az ambíciómat? – nevetett fel Miz.
Sharrow rászögezte a tekintetét.
– És én még azt hittem, hogy mi vágjuk nagy fába a fejszénket... Úgy tudom... az a darab, amiről te beszélsz, ellophatatlan.
– Kérlek, csak halkan mondd ki ezt a szót – súgta a férfi, és körbenézett a mellettük álló csónakokon. – Ezt a kifejezést csak egy bizonyos dologra használják itt.
– Mit csinálsz vele, ha megszerezted?
– Hát az egész úgy kezdődött, hogy megkeresett egy névtelen vevő –mesélte Miz, és lazán megrázta magát. – De azt hiszem, vissza fogom szolgáltatni az illetékes hatóságoknak. Az talán biztonságosabb.
– Biztonságosabb?! – nevetett fel Sharrow, de a férfit, úgy tűnt, megbántotta vele. – Miért? Miért csinálod ezt? Azt hittem, jól megvagy itt.
– Meg is vagyok – válaszolta sértődötten a férfi. Körbemutatott. –Gazdag vagyok. Nem kell ezzel foglalkoznom.
– Akkor ne csináld!
– Most már túl késő kiszállni – válaszolta Miz. – Az egyik itteni tiszt fog segíteni. Meglehetősen ráizgult a dologra.
– Jézusom – morgott Sharrow.
– De hiszen az egész olyan egyszerű – mondta a férfi, és ismét közelebb hajolt a nőhöz. – Először én is azt hittem, hogy őrültség, amikor megkértek rá, de egyre jobban beleástam magam, aztán rájöttem, hogy igazából hol és hogyan tárolják, és lassanként be kellett látnom, hogy az egész igazából pofon egyszerű. Őrültség lenne nem megcsinálni.
– Más szóval unatkoztál – jegyezte meg Sharrow.
– Ugyan – válaszolta a férfi, és legyintett, de látszott rajta, hogy jól esett neki.
– Szóval mit javasolsz, hogyan lehet nekikezdeni ennek a valószínűleg öngyilkos vállalkozásnak?
– Nyugi, kislány – kiáltott fel a férfi, és szikrázó mosoly jelent meg az arcán, miközben kitárta a karját. – Hiszen a Techno Királlyal ülsz szemben, vagy nem?
– Végül is tényleg te vagy a Techno Király, igazad van Miz – mondta kételkedve Sharrow. – De...
– Nézd, az egész le van zsírozva. – Itt megint suttogni kezdett, és közelebb húzódott a nőhöz. – A technikai része rendben van, már csak a humán darabokat kell kirakni, azon dolgozom egy ideje.
Figyelmesen nézett Sharrow-ra, kíváncsi volt, hogyan áll nála a szénája.
– Figyelj – folytatta és megint megjelent az arcán megnyerő mosolya –, minden rendben lesz. Komolyan mondom. Nem lesz semmi hűhó, nyugizzál! Azt sem fogják tudni, hogy eltűnt az az izé, amíg én meg nem mondom nekik. Csodálatos tervet eszeltem ki, és később még hálás leszel nekem, amiért megengedtem, hogy részt vegyél egy olyan dologban, ami igazából nem is lopás, hanem komoly művészet. De most őszintén! Mint már említettem, most, hogy itt vagytok, akár előrébb is tudom hozni, és akkor pont végzünk addigra, mire a Huhszok elől rohannunk kell. Ha egyáltalán segítek. Beszállsz?
Sharrow arcán komoly gyanakvás tükröződött.
– Ha meg tudsz győzni róla, hogy ez a terv kivitelezhető, és az életünk hátralevő részét nem valamilyen hajóbörtönben rohadva, planktont majszolgatva fogjuk eltölteni, akkor igen.
– Ugyan már – nevetett fel Miz, és Sharrow térdére csapott –, ilyen veszély nem áll fenn.
– Biztos?
– Persze – rázta a fejét Miz határozottan. – Minket hármunkat ugyanis előbb megölnek, téged meg átadnak a Huhszoknak a vérdíj fejében.
– Kösz.
Miz arcán azonnal megbánás tükröződött.
– Jaj, sajnálom. Nem volt valami vicces, ugye?
– Szerinted nevetek? – válaszolta szárazon a lány, felvette a napszemüvegét, és belekortyolt az italába.
Miz összeszorította az ajkait.
– Hogy áll ez a dolog a Huhszokkal? – kérdezte. – Nincs valamilyen más megoldás?
– Egy éven keresztül mindig előttük kell járnom egy pár lépéssel, vagy pedig meg kell szereznem nekik a Lusta Fegyvert – válaszolta és megrántotta a vállát. – Ennyi.
– Nem lehet őket lefizetni?
– Dehogynem, ha megszerzed nekik a Fegyvert.
– De olyasmi, hogy pénz szóba sem jön, ugye?
– Nem, Miz. Ez az egész a dogmáikról szól, a hitről.
– Hm – hümmögött Miz elgondolkodva. – És akkor, ha...? – kérdezte őszinte érdeklődéssel az arcán.
– A válasz, nem – mondta Sharrow türelmetlenül. – Nem lehet sehogy sem lefizetni őket.
– Sebaj – legyintett Miz, és mutatóujjával megbökte a lány vállát. – A Techno Király kitalálta, hogyan lehetne lelassítani ezeket a rosszfiúkat – mondta és a nőre kacsintott.
– Valóban?
– Jártál már a K'lel sivatagban?
Sharrow megrázta a fejét.
– És Ais városban? – kérdezte Miz vigyorogva.
– Ezek túl száraz helyek az én ízlésemnek – mosolyodott el Sharrow, majd az ujjait fel-le kezdte húzogatni a poharán. – Tudod, a szívem mélyén én egy nedves lány vagyok.
Miz bandzsított.
– Ugyan kérlek – sóhajtott fel teátrálisan, majd köhögött egyet. – Én most komolyan beszélek – mondta végül, és közelebb hajolt a lányhoz. – Ezek az Engedélyek ugye az Összvilág Bíróság extra-különleges fajtáiból valók? Azok, amiket nem lehet elveszíteni, amiken ez a hülye, térgörbített lyukas izé van?
Sharrow mérgesen ráncolta a homlokát.
– Nem bírom követni a kifinomult szakzsargont, Techno Király! –mondta, mire Miz finoman megpaskolta a combját.
– Te is tudod, hogyan értem! A nano-eseményes, amin az AIT baleset óta lukak vannak. Mindegyikük kap egy ilyet az Engedéllyel együtt, nem?
– De.
– És amikor kijönnek Yadából, akkor a Huhsz Világ Zarándokhelyre mennek, hogy ott beiktassák őket?
– Én így képzelem, de...
Miz hátradőlt, kezével a halántékán dobolt.
– Ördögi tervet eszeltem ki, Kapitány!
Sharrow megrázta a fejét, majd felsóhajtott.
– Én meg azt hittem, öregségedre talán kijózanodtál egy kicsit.
– Ugyan már! – grimaszolt Miz. – Egyébként pedig te vagy az, aki egy olyan könyv keresésére akar indulni, amiről már ezer éve nem hallott senki semmit, ráadásul még fizető megrendelőd sincs, sőt, te még abban is reménykedsz, hogy ez a tárgy majd elvezet téged a Lusta Fegyverhez.
– Pontosan – válaszolta a nő, majd odahajolt a férfihoz, és halkan azt mondta. – Viszont ez csak egy eltűnt könyv, nem pedig a legjobban őrzött ékszer az egész kibaszott bolygón.
Miz legyintett erre a különbségtételre, mintha csak egy idegesítő légy lett volna a levegőben.
– Sikerült megállapodnod a fiúkkal a Tengerparti Házban? – kérdezte.
– Reggel beszéltem velük. Kettes fokozatot állapítottak meg.
– Mi? ők akarják elintézni?
– A nő megrázta a fejét. – Egy Örökbe nevű ügynökség.
– Örökbe? – fintorgott Miz. – Nem hallottam még róluk.
– Én sem, biztos nemrég hozták létre. De úgy tűnt, értik a dolgukat.
– Amúgy meg mi a fenéről szól az a könyv? – kérdezte Miz kissé bosszúsan. – Mármint az Általános Alapelvek. Mi van benne?
Sharrow megvonta a vállát.
– Az egyetlen ismert rész a könyvből az ajánlás, amiben nagyvonalakban leírják, hogy mi van benne, de az Egyediségeket publikáló nemesi családokban az a divat járta, hogy a tartalomnak titokban kellett maradnia. Átfutottam az adatokat, és úgy tűnik, ez az egyik legértékesebb Egyediség közülük.
– Hm. Lehet, hogy inkább megvárom, míg holón megjelenik. Különben is, miből gondolod, hogy a nyomára tudsz bukkanni, amikor senkinek sem sikerült eddig?
– Gorko – válaszolta a nő –, és Breyguhn.
– Micsoda? A nagypapiról beszélsz?
– Igen. Breyguhn szerint Gorko rájött, hogy hol van a könyv, de nem gyűjtötte be. Elvileg viszont hagyott valahol egy feljegyzést arról, hogy hol van, illetve volt. Breyguhn azt állítja, hogy tudja, hol találom meg a szükséges információt.
Miz egy ideig a gondolataiba merült, aztán azt mondta:
– A rohadt életbe! Tényleg, a könyv! Azt kereste éppen, azért tört be a Tengerparti Házba, ugye?
– Igen. Most pedig azt állítja, forró nyomon van. De az is lehet, hogy igazából csak szórakozik velem.
– Szórakozik? – Miz kíváncsian figyelte Sharrow arcát.
– A nő megrázta a fejét. – Várj, amíg meghallod, hogyan kellene hozzájutnom az információhoz Breyguhn szerint.
– Mondjad! Utálom, amikor így húzol!
– Nem mondom.
– De elmondod! – erősködött a férfi, majd közelebb hajolt Sharrowhoz, és megcsiklandozta a derekát. Sharrow elfojtott egy sikolyt, és megpróbált arrébb ülni, miközben rácsapott a férfi kezére.
– Hagyd abba! Viselkedjél már! – mondta és maga elé tartotta a poharát. – Nézz ide! Látod, üres.
A férfi abbahagyta a csiklandozást, és körbenézett, a pincért kereste. Közben persze széles mosoly ült az arcán, azonban igencsak megváltozott az arckifejezése, amikor a főcsónak fedélzetére tévedt a szeme.
– Á! – szólalt meg. – Itt jön valaki, akit szeretnék bemutatni. Egy pillanat, és itt vagyok – mondta, majd felugrott a helyéről, és otthagyta Sharrow-t a ringatózó csónakban.
A nő figyelte, amint Miz végigmegy pontonhídon, és int néhány embernek, akik az egyik kis csónakból szóltak oda neki.
Sharrow hátradőlt, és a horizontot bámulta. Nem is olyan távol tőle Vízi-Torlasz egyik nyúlványa szikrázott a napfényben, ezernyi ablak verte vissza a napsugarakat egy ott horgonyzó emeletes lakóhajóról. A Koronacsillag Függő, gondolta magában. Édes Istenem. Az a nyugtalanító érzése támadt, hogy valamiképpen mindannyian rossz irányba haladnak. Miz azzal akarja bizonyítani a fiatalságát, hogy belekeveredik ebbe az abszurd akcióba, hogy megkaparintsa a rendszer legbiztosabban őrzött kincsét. Cenuij sebhelyes arcú lányok után rohangál Ajakban, Zefla minden este kiüti magát, Dloan pedig egyre inkább képernyő-függővé válik. Hogy ő maga? Ő csak egyre öregszik, egyre jobban elmerül a megszokásban.
Egy pincér jelent meg, a tálcáján itallal. Sharrow körbenézett és látta, hogy Miz a móló másik végén áll és egy magas, meglett emberrel beszélget, aki hosszú, kék-arany mintájú ünnepi köpenyt visel. Ezek a Vízi-Torlasz színei. A két férfi elindult a csónak felé, és a magas tisztviselő elnézően bólogatott Miz viccét hallgatva. Alacsonyabb rangú tisztviselők kisebb csoportja követte őket. Sharrow belekortyolt az italába, miközben a kis csoportosulást figyelte. A tisztviselő intett egyet kesztyűs, gyűrűkkel díszített kezével, mire a kegyencek csoportja megállt néhány méterrel hátrébb a pontonhídon, és ott is maradtak a napon. Próbáltak méltóságteljesnek tűnni, míg a tisztviselő és Miz odasétált a kis csónakhoz, ahol Sharrow ült.
– Sharrow kisasszony – mondta Miz –, a nagytiszteletű helyettes felügyelő, Ethce Lebmellin.
A tisztviselő lassan meghajolt, pontosan olyan körültekintően, ami azt mutatta, hogy nem szokott gyakran ilyen gesztust tenni. Sharrow biccentett.
– Kisasszony, öröm számomra, hogy megismerhetem – mondta a helyettes felügyelő. Hangja magas volt és lágy, arca keskenyebb, mint azt a hosszú, ünnepi köpeny alatt rejlő test sugallta. Szemei sötéten, hidegen csillogtak.
– Örvendek – mondta a nő.
– Szeretettel üdvözlöm szerény kis városunkban, ha mondhatok ilyet.
– Mondhat – válaszolta kurtán Sharrow. – Csatlakozik hozzánk, uram?
– Legnagyobb örömömre szolgálna, ha megtehetném, de sajnálatos módon az államügyek máshol kívánják meg jelenlétemet. Talán legközelebb.
– Talán – mosolygott a nő.
– Kuma úr – mondta Lebmellin a másik férfihoz fordulva.
– Három példányban, Lebmellin úr – mondta Miz halkan.
Sharrow összevonta a szemöldökét, és azon tanakodott magában, hogy vajon jól hallotta-e. Három példányban, ismételte el magában a szavakat. Elvileg nem is kellett volna hallania, de Miz nagyon tagoltan ejtette ki ezt a pár szótagot.
A köpenyes tisztviselő egy cseppet sem jött zavarba, hanem inkább a másik férfira meredt egy pillanatig, aztán elismételte a szavakat, nagyon-nagyon halkan. Miz elmosolyodott.
A tisztviselő Sharrow felé fordult, ismét meghajolt, aztán végigment a pontonhídon, míg kísérete úgy totyogott utána, mint kiscsibék a tyúkanyó után.
– Miz visszaült a kis csónakba, látszott rajta, hogy meg van elégedve magával.
– Ez a te helyi tisztviselőd? – kérdezte Sharrow halkan.
Miz bólogatott.
– Hihetetlen nagy fasz, egy percre sem fordítanék neki hátat. De ő az a tag, aki jókor jó helyen tud lenni, és teljesen ki van éhezve.
– Komolyan bele akarsz ebbe vágni, ugye?
– De még mennyire.
– És mi az, hogy három példányban? Valami jelszó?
Miz kuncogni kezdett.
– Olyasmi – válaszolta és a nőre sandított. – Jelszó, hi-hi-hi – nevetgélt.
– Meg vagy őrülve.
– Baromság. Minden rendben lesz.
– Honnan örökölted ezt a határtalan optimizmust, Miz? – kérdezte a lány, és rosszallóan csóválta a fejét.
– Miért baj az, ha pozitívan szemlélem a dolgokat? – vont vállat. – Miért ne? – folytatta, és egy kis bizonytalanság tükröződött az arcán. –Egyetlen kissé aggasztó dolog van, ami az utóbbi időben alakult ki. Mármint az utóbbi hetekben. – Két ujjával lehúzta a felső ajkát. – Nem vagyok benne biztos, de lehet hogy tégla van a biztonsági rendszerben, mindenesetre kicsit aggaszt.
– Miből gondolod?
Miz Sharrow felé fordult.
– Hallottál már a tiáli sziál fajról, ugye?
– Igen – vágta rá a nő. – Ezek azok, akik kiveszik az állatok agyát, és emberekét ültetik be helyettük.
– Igen, bűnözők agyát. Tiál még kissé civilizálatlan, de mindegy – köhögött. – Úgy tűnik, valaki egyes sziálokat az én kudarcaimról nevez el.
– Mi van?
– Például három héttel ezelőtt érkezett egy szállítmány, hm... meglehetősen érzékeny elektromos szerkezet, amit egy terepjáróval Deblissavból Meridiánba akartunk vinni. Ahogy az autó egy Fogacskák nevű hegygerincen át haladt, megtámadták és kirabolták. A banditák egyszerűen eltűntek – rántotta meg a vállát. – Két nappal később, a Tiáli Verseny győztesét Elektromos Fogfájásnak hívták.
Sharrow elgondolkodott.
– Kicsit erőltetett, nem? – jegyezte meg vigyorogva.
– Nem ez volt az egyetlen eset – válaszolta a férfi, és látszott rajta, hogy komolyan aggódik. – Leküldtem oda egy ügynökömet, hogy nézzen kicsit körül, de nem tudtunk rájönni, hogyan csinálják. Az istállók titokban tartják a lehetséges neveket egészen a verseny napjáig, és csak a verseny előtt döntik el, hogy mi legyen az állat neve. Gondolom, hogy így ne lehessen csalni. Van azonban valaki, aki rávette a tulajokat, hogy az állataikat az én félresiklott üzleteimről nevezzék el. Nem is értem igazából, hogy miért.
Sharrow megpaskolta a férfi vállát.
– Lehet, hogy túlhajtottad magad egy kicsit, kedvesem.
– Tudhattam volna, hogy nem lenne szabad neked elmesélnem. –Kiitta a poharát, aztán Sharrow itala felé biccentett. – Gyerünk, idd meg, aztán visszamegyünk és megnézzük a verseny végét.
Kiszálltak a kis csónakból, ringatózva hagyták ott maguk mögött. Sharrow pörgette a napernyőjét, ahogy visszasétáltak az uszály felé. A víz fröcskölt-csattogott körülöttük a móló lebegő pallói és a kerekded hajótestek alatt.
Thrial maga volt a nap. Rafe alig nagyobb, mint egy pöttynyi megolvadt massza, míg M'hlyr mindig kifelé forduló oldala tökéletesen szilárd. Fian mozdulatlan sarkkörei elég hidegek voltak ahhoz, hogy a víz jéggé fagyjon rajta, annak ellenére, hogy egyenlítőjénél a fémek olyan folyékonnyá váltak, mint a víz. Trontsephori kisebb volt Golternél, egy felhőkkel borított vízi világ, melynek időjárásrendszere olyannyira hasonlított Golterére, mintha annak kezdetleges másolata lett volna. Speyr majdnem akkora, mint Golter, szárazföldje úgy öt évezreddel korábban jöhetett létre. Azután jött Golter és három holdja, melyeket aszteroidaöv vett körül. Utána következett Miykenns, ahol hamarabb jelentek meg a gyarmatosítók, mint a Speyr felszínén. őket végül a rendszer óriásbolygói követték: Roaval – körülötte egy gyűrű és egy hold keringett – és Phrastesis, mely körül még mindig az a törmelék volt látható, ami holdjainak rejtélyes elpusztításakor, a Második Háborúban került oda. Ezután következett a kis óriás, Nachtel, hideg, épphogy lakható holdjával, a Nachtel Szellemével. Plesk, Vio és Prenstaleraf alkották a külső rendszert, mindegyikük hidegebb, keményebb és kisebb. Ők álltak a hosszú, titokzatos mondat végén. Persze különböző nagyságú törmelékfelhők és üstökösök tették még rajtuk kívül teljessé a rendszert.
Thrial egy tiszta fehéraranyból készült gyűrű volt, melyen platina erek futottak végig. Egy takarásban lévő sarokpánton nyílt ki, mely úgy tűnt, tizenhárom karátos csiszolatlan gyémántból áll. A bolygók mindegyike egy érdekes allotróp higanyszálon függött, és a piphrami asztrológia szerint mindegyikük hibátlan mintapéldánya volt a hozzá tartozó születései köveknek, melyeket logaritmikusan, pontosan a bolygók mérete alapján osztályoztak. A holdak vörös gyémántokból készültek, az aszteroidák smaragdporból, míg az üstökösök gyöngyökkel aprólékosan díszített fekete szénláncokból álltak, mikroszkopikus fehérarany-szférákkal meghintve. A Thrialtól való távolságot molekuláris szélességű szálak jelezték, melyek valahogy belevésődtek az ambivalens higanyhurkokba.
A Koronacsillag Függő, ahogy a nyakéket nevezték már négy vagy öt évezrede, kétség kívül a legféltettebben őrzött ékszer volt a rendszerben. Ennek a nyakláncnak a felbecsülhetetlen értéke jelentette a Vízi-Torlasz valutájának elvi biztosítékát, kereskedelmének és biztosítási rendszerének garanciáját. Ha beolvasztják, akkor az értéke átszámolva elég lett volna ahhoz, hogy egy átlagosan extravagáns nemesi család kényelmesen megéljen belőle úgy egy évszázadon keresztül, de még egy egyszerűbb címet is vehettek volna maguknak. Azonban az értékének ez a része jelentéktelen volt ahhoz képest, hogy ez a drága és rejtélyes nyakék önmagában mennyit ért csak azért, mert valahogyan képes volt átvészelni Golter kavargó, forrongó, túlfűtött történelmi időszakait, melyek talán részben miatta is kavarodtak fel annyira.
Azt, hogy pontosan ki vagy mi készítette, és kinek a részére, vagy mikor és hogyan, azt senki sem tudta.
Persze azt sem tudta igazából senki, hogy mi az a Koronacsillag, ha egyáltalán létezett valaha ilyesmi. Goltert ismerve, egyenlő esélye volt annak, hogy ha a Koronacsillag valóban létezett, akkor azt vagy elrejtették, vagy darabokra törték, vagy egyszerűen elveszett.
Akármi is lehetett a Koronacsillag, és akárhol is kötött ki végül, a Függőjének hollétével kapcsolatban nem merült fel kétely. Mélyen egy hadihajó belsejében volt található, különleges boltozatos teremben, Vízi-Torlasz központjától nem messze. Csak nagyon ritkán, kivételes események alkalmával vették ki, akkor is a legszigorúbb biztonsági intézkedések mellett. Soha senki nem viselte a nyakában, és a terem, ahol őrizték – amely a valóságban egy gigantikus, háromezer tonnányi páncéllapból készült forgószéf volt – az elmúlt pár év alatt legalább olyan legendás hírre tett szert, mint a mesés nyakék maga.
Ethce Lebmellin a lelátón ült gazdagon díszített székében, és nézte, ahogy a két nyertes vitorlásversenyző megköszöni a tömegnek az éljenzést, és elindul a lépcsőn felfelé, egyenesen az ő székéhez. Az első díj egy díszes, régi ezüstkupa volt, mely ott állt előtte, csillogott a hullámokról visszavert napsugárban. Az Ethce feje felett felállított, élénk csíkos ponyva ide-oda csapkodott a szélben.
Lebmellin ránézett a kupára, és saját arcának tükörképét tanulmányozta a fényes, íves felületen. Egy elég ostoba szórakozás elég ostoba díja ez, gondolta magában. A középrendek ilyen dolgokra pazarolják a fél életüket, azt gondolván, hogy most aztán elértek valamit.
Az önutálat és a keserűség ismerős érzése kavarodott fel benne. Úgy érezte, kihasználják és meggyalázzák. Olyan volt, mint ez a kupa, ez a díszes, giccses csecsebecse. Akár csak ezt, őt is mindig előrángatják egyes ünnepi alkalmakkor, egy kis ideig csodálják, használják, aztán minden további nélkül elpakolják. Mindketten szépen díszítettek voltak, kevés dologra lehetett őket használni, és belül ő is, a kupa is üres volt. Hát ezért dolgozott ő annyit?
Éveket töltött el Yadayeypon diplomata főiskoláin, keményen tanult, míg a többi alacsony rendből származó okostojás kigúnyolta a kemény munkával elért eredményeiért, és a fontosabb házak – illetve a Lebmellin családénál gazdagabb, kisebb házak – finomkodó leszármazottai ódzkodva lenézték divatjamúlt ruháit.
És mit kapott cserébe a sok áttanult éjszakáért, lemondott nyaralásaiért, a gúnyolódásokért és megvető pillantásokért? Egy teljes mértékben átlagos munkát, míg mások, akik végig iszákoskodták, horkolták és bujálkodták az iskolai éveket, óriási sikereket értek el, másokat meg eleve nem is érdekelt a tanulás, mert önmagában a nevük biztosította a helyüket egy családi cégnél vagy vállalatnál.
Erősen kételkedett benne, hogy egyáltalán bármelyikük is emlékezne rá. Egy jól fizető, jelentéktelen állás, egy önmagával foglalkozó kicsi városállam legfantáziátlanabb pozíciója. Valószínűleg elmés csoporttársai nem is vártak tőle többet.
Felállt, hogy átnyújtsa a kupát a két élénk, izzadt alaknak. Engedte, hogy megérintsék a kesztyűjét, és megcsókolják szertartási gyűrűit, de legszívesebben elhúzta volna a kezét, megtörölte volna, mert azt érezte, hogy mindenki őt bámulja, és biztos azt gondolják magukban az emberek, hogy milyen idétlenül néz ki. Intézett pár előre kitalált, üres szót a győztesekhez, aztán átadta a díjat a két férfinek. Azok magasba emelték, mire újra felzúgott a tömeg. Lebmellin megvetően nézett végig az embereken.
Egyszer majd nekem fogtok így tapsolni, gondolta.
Azon kapta magát, hogy mosolyog, de rájött, hogy nem is baj, hisz mindenki éljenez körülötte.
Eszébe jutott az a törtető zsebtolvaj, Miz Gattse Kuma, és az a taknyos kis arisztokrata nő, mosolygós, ellenséges szemével. Engem akartok felhasználni, hogy megkaparintsátok a mi kincsünket? – gondolta magában, még mindig mosolyogva, és a szíve gyorsabban vert. Azt hiszitek, megvehetitek a köpenyemet és az együttműködésemet anélkül, hogy az embert is megvennétek, aki benne él, a vágyaival és terveivel együtt? Hát, gondolta, akkor van egy kis meglepetésem a számotokra, barátaim!
A Mélytengeri Síkság Konkréció Feldolgozó Berendezésének Mozgó Szerviz Modulja egy perccel éjfél előtt ébredt fel, áramkörei és érzékelői gyorsan bemérték a helyzetét, ellenőrizték belső állapotát és a külső körülményeket, akárcsak a beprogramozott utasításokat.
Golteren volt, egy sekély lagúnában, Piphram partjainál, a Vízi-Torlasz nevű úszó város alatt. Tökéletesen funkcióképes volt, nemrég végezték el rajta a generáljavítást, amely kimutatta, hogy víztartályainak, tankjainak, fegyverzetének és akkumulátorának minimum kilencvenkilenc százaléka hibátlanul üzemel. Egy beprogramozott alparancs installálta az újabb felszerelését és fegyverzetét, melyeket nemrég szereltek be, és most azokat is teljesen késznek találta.
Kupolaérzékelője 27,1 méter mélységben helyezkedett el, nyomvonala két méterrel lejjebb húzódott, negyven centiméter mélyen a lágy iszapba süllyedve. Feltételezvén, hogy a kronométer pontosan mér, az árapály éppen a dagály felénél tarthatott. A hatalmas, lehorgonyzott hajó gerince nyolc méterre felette volt. Fény csak akkor szökött be ide, amikor a két hajó kissé eltávolodott egymástól, és ilyenkor a vékony fénysugarak megvilágították körös-körül az iszapot. A nyomon, amit odalent hagyott a fény, látszott, hogy nem természetes forrásból fakad. Enyhe áramlást is lehetett érzékelni, de csak pár milliméternyit másodpercenként. A tengerfenék csendesnek tűnt, azonban a víz tele volt távoli, rendszertelen morajokkal, fehérzajokkal, melyek az iránytű minden tája felé kiterjedt, kilométerekre elnyúló hajókról érkeztek.
A víz összetétele enyhén sós volt, oxigénszegény, és a szennyező anyagok széles spektrumát ki lehetett mutatni benne, de ennek ellenére teljesen átlátszónak tűnt. Szinte kizárólag fémes hulladék és hajóroncsok tömege feküdt az iszapban, némelyik akár kilenc méter mélyen eltemetve, másokat meg éppen csak elfedte az üledék. Mágneses mezőket lehetett érzékelni mindenfelé, és a messziről jött hullámzás motorokat jelzett. Az elektromos aktivitás egyenlően eloszlott, a felette lebegő minden hajón érzékelte.
A sugárzás Golterhez képest teljesen normálisnak tűnt.
Az instrukciók egyértelműek voltak. Felkészült és lekapcsolt az oldalszárnyairól két óriási súlyt, s ezzel beállította a hajtóerejét. A súlyok pár centit süllyedtek, majd belemerültek az iszapba, alig kavarva fel a felszínt.
A modult még mindig fogva tartotta a tengeri homok, de a motorok ereje erősebb volt ennél a bilincsnél. A lehető leghalkabban indította be a gépezetet, megrezegtette a motorokat, ami által nagyon lassan, lassabban, mint a tengeri áramlat, elkezdett fel-le mozogni az iszapban, súlya a tengerfenék felszínére hozta a nyomvonalát.
Lapátkerekei és hajtóművei segítségével finoman gyorsítani kezdett, szinte hang nélkül, lassan kúszott, majd hirtelen fordult egyet, és beállt a megadott célpont irányába, melyet már korábban pontosan bemért. A nagy hajó tőkesúlyához tartott. A tengerjáró nagysága orrától faráig, éppúgy mint a vízmennyiség, melyet maga körül kiszorított, azt mutatta, hogy ez valaha egy hatalmas cirkáló, valószínűleg hadihajó volt.
Az ötszáz méter hosszú tengerjáró fedélzetén – mely korábban a Jonoltey és Caltasp közötti igencsak jól jövedelmező kereskedelmi utakat járta – Ethce Lebmellin belépett az állami rendezvényeknek fenntartott díszterembe, ahol a fogadás már javában zajlott. Legdíszesebb ünnepi köpenyét viselte, mely nehéz, vörös, arany és kék anyagból készült, s a színes felületeket kihalt, illetve mitikus tengeri lények képei tették élővé, minden lépésénél színes szörnyek csaptak össze egymással.
Lebmellin kísérői elkezdték őt bemutatni a vendégeknek. Hallotta magát, amint betanult válaszok hagyják el a száját. Tökéletesen adta elő ismét az üdvözlés, érdeklődés és hízelgés forgatókönyvében megírt jeleneteket. A két évtizedes képzés és gyakorlat, melyet fogadások, díszvacsorák és kisebb összejövetelek alkalmával szerzett meg (eleinte a Yadayeypon főiskoláin és tudományos akadémiáin, majd itt, a Vízi-Torlaszon) ellátta őt a szükséges, gondolkodást nem igénylő udvariaskodás minden olyan fordulatával, melyet az ilyen alkalmak megköveteltek.
Megpillantotta Kumát a terem másik oldalán, amint éppen bemutatta az ittenieket az arisztokratának és két új barátjának, Dloannak, aki olyan hallgatag és tagbaszakadt volt, amilyet Lebmellin még testőrben sem látott, és mellette álló, ellenállhatatlanul vonzó húgának.
Az emberek szánalmasan igyekeztek megismerkedni a nemesi származású nővel, aki pár nap múlva talán már az életét mentve menekül majd a Huhszok elől. Az arisztokrata, aki majdnem a fogadóterem közepén állt a harsogó, színes fények között, levette a cipőjét, meztelen lábai félig elmerültek a szoba gazdagon díszített puha szőnyegében. Lebmellin megvetette az ilyesfajta arisztokratikus affektálást. Elfojtott egy gúnyos mosolyt, míg éppen viccet mesélt az egyik legnépszerűbb, legbefolyásosabb kurtizánnak, akit ostobaság lett volna nem szórakoztatni ezen az estén.
Könnyedén felnevetett, fejét hátrahajtotta. Jól van, Kuma éppen a Főfelügyelőt mutatja be a Franck lánynak.
Pár perccel éjfél után, egy rutin javítási munka, melyet egy gyárhajón végeztek pár hajótestnyire a Pusztítótól, a Tilian Birodalmi Haditengerészet volt parancsnoki cirkálójától, robbanáshoz vezetett az ipari cirkáló fenékrészén.
A Szerviz Modul apróbb változást érzékelt a távoli hajó vízbe lógó részén, aztán regisztrálta a robbanás okozta hullámot, mely végigfutott az egymáshoz kapcsolt hajótesteken, majd végül hallotta és meg is érezte a robbanás lüktetését a vízben, miközben finoman, halkan gurult az iszapban a hadihajó irányába.
A gázrobbanástól felszakadt a gyárhajó néhány külső lemeze, és megrepedt a fő elektromos kábel szigetelése is, így amikor a víz bezúdult a réseken a hajótestbe, rövidzárlat keletkezett az elektromos rendszerben, és ezáltal megszűnt több tucat hajó áramellátása a Vízi-Torlasz szívében. A városnak ezt a részét elnyelte a sötétség.
A Modul rögtön megérezte, hogy az elektromos mező gyengül, majd teljesen megszűnik körülötte. Egyedül a hajók anyagának mágneses kisugárzása volt érzékelhető.
A vészvilágítás azonnal bekapcsolódott a hajókon pár másodpercre, míg a készenléti generátorok működésbe léptek, és a hajók egyenként újra lubickolni kezdtek a világításban. A Vízi-Torlasz áramszolgáltató központja, még azelőtt, hogy visszaállította volna a normális áramszolgáltatást a kérdéses területen, ellenőrzéseket indított el (tucatnyi régi tengeralattjárót átvizsgált, végigtapogatta a Kereskedelmi Leszállópályát alkotó nyolc, nukleáris fegyverrel felszerelt repülőgép-anyahajó közül négynek a reaktorát), hogy meghatározza, hol jött létre a rövidzárlat.
A Pusztító áramellátásának visszaállítása egy kicsit több időbe telt, mert a hajó riasztóit is ellenőrizni kellett. Amikor a régi hadihajó rendszerét újraindították, a készenléti kábelek legtöbbje – melyet hónapokkal korábban cserélt ki a hajó karbantartási programjának keretében egy elektromos társaság, melynek egyik közvetett tulajdonosa éppen Miz Gattse Kuma volt – azonnal megolvadt, és számos apró tűz ütött ki az öreg hajón. A rendszert újra lekapcsolták. Mialatt a Pusztító szolgálatos mérnökei – akik az őrökön kívül a hadihajó nagyjából ötvenfős éjszakai személyzetét alkották – azon dolgoztak, hogy visszaállítsák az áramot szolgáltató generátort, az akkumulátorról működő tűzoltórendszerek felvették a harcot a tűzzel. Pár perc alatt sikerült majdnem az összes lángot eloltani.
A Modul félig az iszapot szántva, félig felette lebegve közeledett a csendes hadihajó alatt elterülő sötét részhez. A hajó széles, lapos feneke ott úszott méterekre a puha, fekete iszapréteg felett.
Lebmellin küzdött a vággyal, hogy az órájára nézzen, vagy megkérdezze valamelyik kísérőjétől, hogy milyen késő van. Nézte a Főfelügyelőt, amint az öreg hagyja magát megbabonázni az aranyhajú Franck lánytól. Zefla még az arisztokratát is túlragyogta. Ez a nő fénylett, megtöltötte maga körül a levegőt élettel, szépséggel és olyan bájjal, melyet az ember majdhogynem a szájában érzett.
A Sharrow nevű nő egyfajta csendes, sötét szépség volt, karakteres vonásai háttérbe szorultak abban a félelmetes kisugárzásban, melyet még akkor is érzett az ember körülötte, ha nem tudta, hogy a nő nemesi családból való. Olyan volt, mint egy sötét, felhőkbe burkolt bolygó: hallgatásba és hideg titokzatosságba öltözött.
De ez a Franck lány a Thrialhoz, a naphoz hasonlított. Sugarait Lebmellin az arcán érezte, ahogy a nő az ő közvetlen felettesével csevegett és viccelődött. Az a bolond öreg meg ráharapott, teljesen elkábította a szépség, magával ragadta a lány.
Az enyém, gondolta a helyettes felügyelő, miközben nézte, ahogy a nő nevetgél, beszélget, ahogy mozgása, vonzó nyakának gyönyörű, törékeny íve teljesen beillatozza körülötte a levegőt. Az enyém, mondta magában, és szemét a lány kezére szegezte, ahogy az kinyújtotta, hogy megérintse a Főfelügyelő karját, köpenyének gazdagon hímzett anyagát.
Az enyém leszel , sziszegte a szavakat Lebmellin a lány sugárzó arany hajának, okos, gyerekesen pajkos szemének, tökéletes, mozgékony, finoman tekergő testének és kéjes, hívogató, körülölelő hangjának, szép vágású szájának. Egyedül az enyém, ha ennek az egésznek vége van, és az enyém lehet az, amit csak akarok . Az enyém.
A Főfelügyelő felajánlotta a testvérpárnak, hogy megmutatja nekik a Vízi-Torlaszt a jachtjáról. A lány elfogadta a meghívást, bátyja pedig inkább maradt volna még, a Főfelügyelő egyértelmű megkönnyebbülésére. A nő elfogadta a férfi karját, és két testőr, a személyi titkár, a pohárnokmester, a szakács és az orvos kíséretében elvonultak, maguk mögött hagyva a kíséret többi tagját, akik egy pillanatra kényelmetlenül érezték magukat, ám végül megkönnyebbülten élvezték tovább a társaságot.
A fő áramszolgáltatót egy másik úton újra rácsatlakoztatták a rendszerre, mielőtt a Pusztító generátorát bekapcsolták volna az áramkörbe. Amikor a hadihajó áramszolgáltatása helyreállt, a legtöbb riasztó bekapcsolt. Még mindig lángolt számos kisebb tűzcsóva a fedélzeten, és bár nem sokkal azután, hogy visszatért az áram a hajóra, ezeket kioltották, a cirkáló sok kabinjában és termében füst gomolygott, melyet csak lassanként vitt ki a nagy robajjal újra életre kelt ventilátor huzata.
A riasztók még mindig szóltak, nem lehetett őket úgy kikapcsolni, hogy aztán valamitől újra be ne induljanak. A mérnökök és a technikusok a fejüket vakarták, és többféle ellenőrző programot futtattak le a rendszeren.
Percekbe telt, míg rájöttek, hogy nem egy belső, állandóan visszatérő téves riasztással állnak szemben, hanem valami más lesz a baj. Addigra a Modul egy termikus fűrésszel átvágta a hadihajó alsó páncélzatát, éppen annyira, hogy beférjen rajta a hajótestbe, pontosan a Függő Terem alatt. Egy kicsit hátrébb gurult, hagyta, hogy a három méter nagyságú páncéllap fehéren izzó szélével leessen az iszapba, és eltűnjön, aztán áthajtott a sűrűn kavargó üledéken, pontosan a luk alá. Átprogramozta a nyomvonalát és a hajtómű gépezetet a legkisebb-elérési-útvonal szerint, aztán beindította a vertikális pumpát, és felúszott a hajófenék nyitott terébe.
A Koronacsillag Függőt a Pusztító fegyverraktárában tárolták, az egykori B-lövegtorony alatt. A fegyvertár és a lőtorony is eredetileg úgy lett kialakítva, hogy forogni tudjon, ezáltal negyven centiméteres puskáit mindig a célpont felé tudja irányítani. Eredetileg is komolyan felszerelt raktár volt a B-torony alatt, de amikor átalakították fegyvertárból a Függő termévé, ráadásként megerősítették extra-ellenállású titánpáncéllal. Emellett egy kivételével minden bejáratát lezárták, így amikor elforgatták a tornyot a belső tokon található illeszkedő nyílásról, az egyetlen bevezető út a legalább egy méter vastag páncélrétegen át vezetett.
A Modul, miután egy töltetet irányított egyenesen a fegyvertár-terem aljára, mely nagyobb volt, mint bármilyen lövedék, amit a Pusztító valaha kilőtt, a vízzel telt tér oldalára húzódott, minden érzékelőjét visszahúzta a páncéllal felszerelt burka mögé, és teljesen kikapcsolta az összes külső mikrofont.
A robbanás a Pusztító mind a hatvanezer tonnáját megrázta. Meglepett arcok, pohárhoz koccanó jégkockák jelezték a történteket a hozzá kapcsolódó hajókon. A két felelős technikus, aki a hajó biztonsági irányító szobájában ült, lassan egymásra nézett, és a Teljes Riasztás feliratú gomb felé nyújtotta a kezét. Minden eddig nem vijjogó riasztó csatlakozott a többihez.
– Az F fedélzeten van! – mondta a biztonsági parancsnok, majd mérgében rácsapott a mellette álló tartópillérre, és körbenézett a füsttel telt irányító termen, ahol szinte mindenhol fények villogtak, minden széken ült valaki, aki gombokat nyomogatott, hadarva beszélt a telefonon, vagy éppen egy kezelési útmutatót böngészett.
– Elnézést, Helyettes Felügyelő úr! – pattant fel a parancsnok. Lebmellin segédeit a folyosón hagyta, és felment a parancsnoki szobába, végigjáratta szemét a villogó műszereken és falakon.
– Nos – kezdte a lehető legnyugodtabb, de így is határozott hangján –, mi a fene folyik itt, parancsnok?
– Valami behatolt a terembe, uram. Miután elvágott egy vezetéket, egyenesen felúszott alulról, és már csak két válaszfal (meg kell, hogy mondjam, igen vékony válaszfal) áll közte és a központi terem között. A vészüreg elvileg megállítja, de mivel ez eddig semminek sem sikerült... – a parancsnok vállat vont. – Betört a terembe uram, de nem fog tudni elmenekülni. Két mikroalattjárónk vár a luknál odalent, és négy, sőt, hamarosan hat tengerfenékjáró egység is a helyszínre ér és biztosítja a hajóüreg körüli területet. Emellett az ügyeletes tengeralattjárónk is úton van már, hogy elfoglalja helyét a lehető legjobb állásban, és persze búváraink is készen állnak, minden fedélzeti erőnk bevetésre készen kétszáz méter távolságban. Értesítettük a Városi Tengerészetet, és ők is küldenek repülőket és erősítést. A Főfelügyelő...
– Nem igazán ér rá, gondolom – fejezte be finoman a mondatot Lebmellin.
– Így van, uram. Nem tudtam elérni, uram, ezért léptem kapcsolatba önnel, uram.
– Nagyon jól tette, parancsnok – mondta Lebmellin. – Kérem, folytassa a munkáját!
A Modul füstfelhőtől körülvéve verekedte át magát a középső terembe, páncélburkolata vörösen izzott. Egy géppuska jelent meg és nyitott tüzet a Modulra, de az ügyet sem vetve rá, dübörögve haladt tovább, mögötte ott húzódott összeroncsolódott sínpárja. Egyik karja leszakadt, burkolatán itt-ott horpadások és sérülések látszottak.
A kerek szoba levegője megtelt láthatatlan gázzal, mely pillanatok alatt végzett volna egy emberrel. A gép tovább csikorgott, zörögve haladt a terem közepe felé, ahol titánburok ereszkedett alá a plafonról, és maga alá zárta a Függő átlátszó kristályból készült buráját.
A Modul betöltött egy formázott töltetet, és pontosan oda célzott, ahol a titánburok eltűnt a plafonban, majd átlőtte a páncélt, és szétrepesztette a burkot. Egy elektromos fegyver szegeződött ekkor a modulra, de azon kívül, hogy szikrákkal töltötte meg az átláthatatlan, füstben úszó termet, nem sikerül megzavarnia a Modul fotonikus áramkörét.
A gép egy méter vastag, szőnyegszerű valamit húzott elő az egyik páncélozott kis kamrájából a burkolata alól, az anyagot nagyjából a titánoszlop köré csavarta a megmaradt, nehéz karjával, aztán a méretre szabott védőburok pulzálva megremegett. A lövés négy mikroszkopikus vékonyságú rést vágott a fémen, s ezen a négy ponton, egy méter magasságban szétesett a titán védőburkolat, és előbukkant a kristályburok, valamint alatta a Koronacsillag Függő teljesen épen, mint a mag egy félbevágott gyümölcsben.
A Modul kinyújtotta finoman kidolgozott karját egy oldalsó nyíláson keresztül, és a kristályburokért nyúlt. Vékony karjának végén hiperszonikus vágólap zúgott. Körbevágta a kristályburkot az aljánál, óvatosan felemelte, lerakta oldalra, és a Függő után nyúlt, mely ott lógott egy nyakszerű, fekete anyaggal bevont talapzaton.
A három ujj ide-oda forogva közeledett a nyakékhez, mintha a Modul nem lett volna benne biztos, hogyan is kell megfogni egy ilyen finom ékszert.
Egyszer csak a kar lelassult és megállt.
A Modul ziháló, csikorgó hangot adott, mintha darabokra akarna esni. A kar, mely a Függőért nyúlt, lejjebb ereszkedett, megingott, fémből és műanyagból álló ujjai megmerevedtek, mindössze pár centiméterre a céltól. Az ujjak megremegtek, aztán még egyszer, utoljára megfeszültek, de végül a kar leereszkedett.
Füst gomolygott elő a Modul páncélja alól, és csatlakozott a termet betöltő gázfelhőhöz. Morgásszerű hang hallatszott a viharvert gép gyomrából.
Több mint negyed óra telt el, mire a tartalékmotorok el tudták görgetni a régi raktár belsejét, és a terem belső nyílása nagy nehezen egy vonalba ért a külső ajtóval. Ez idő alatt a belső szobában a hőmérséklet lehűlt, és a gáztartalom lecsökkent annyira, hogy Ethce Lebmellin, a biztonsági parancsnok és a többi őr bemehessen.
Mindegyikük gázmaszkot viselt. Beléptek a terembe, át a még mindig izzó fémdarabkákon, és a Modult ott találták, ahol korábban megállt, vékony fémkarja még mindig a Függő felé nyúlt. Az őrök óvatosan belestek, parancsnokuk hitetlenkedő dühvel nézett körbe a tönkretett termen.
Lebmellin óvatosan átlépett egy darab titánon, köpenyét összefogta, nehogy a mindenfelé szétszóródott törmelékhez érjen.
– Lehet, hogy új nevet kellene adnunk a hajónak, nem igaz, parancsnok? Az Elpusztított – kuncogott a maszkja alatt.
A biztonsági parancsnok arcán fagyos mosoly jelent meg.
Lebmellin a nyakékhez lépett, mozdulatlanul bámulta, de nem ért hozzá.
– Csak nagyon óvatosan, uram – szólt oda neki a biztonsági parancsnok, hangja furcsán tört elő a maszk alól. – Nem lehetünk biztosak benne, hogy ez az izé tényleg meghalt-e.
– Hm – hümmögött Lebmellin. Körbenézett, aztán biccentett egyet a biztonsági parancsnoknak, mire az kiküldte az őröket a teremből.
Ezután a két férfi odament a tűzoltótömlő fémből készült tároló szekrényéhez, és mindketten beleillesztettek egy-egy kulcsot a zárba, mely úgy nézett ki, mint a szokásos, nem zárható kilincsek. A behorpadt acélszekrény kinyílt, Lebmellin benyúlt a régi vászontömlő maradványai alá, majd előhúzott egy vékony, tiszta rongyokba csavart kis csomagot.
Kihajtogatta a rongyokat, és hirtelen előbukkant az eredeti Koronacsillag Függő, amely persze túlságosan is értékes volt ahhoz, hogy kivigyék a teremből, azonban ahhoz is, hogy ott tartsák, ahol az emberek gondolták, hogy van. A két férfi nagyítót vett elő a zsebéből, és azzal tanulmányozta a nyakéket. Mindketten egyszerre sóhajtottak fel.
– Nos, parancsnok – szólalt meg Lebmellin, és azzal a kezével, mellyel nem éppen a Függőt fogta, benyúlt a köpenye alá, és dörzsölni kezdte a mellkasát. – Itt van, de ettől függetlenül ki kell töltenünk egy csomó formanyomtatványt, talán három példányban is.
Pontosan ebben a pillanatban a Modul olyan hangot hallatott, mint egy pisztolylövés, aztán megmozdult egy pillanatra, ám végül elhallgatott és mozdulatlanul feküdt a helyén. A biztonsági parancsnok megfordult, szemei tágra nyíltak, és rövid sikoly hagyta el a száját. De egy pillanat múlva már vissza is fordult.
– Valószínűleg csak hűl, az az oka – mondta szégyenlősen mosolyogva. A helyettes felügyelő közömbösen nézett rá.
– Igaza van, parancsnok – mondta, majd betakarta a kezében fekvő nyakéket a rongyokkal, és visszatette a tömlőszekrénybe. Összehangolt mozdulattal zárták be.
Lebmellin a gépre mutatott.
– Küldje le az embereit, és lökjék vissza ezt az izét oda, ahonnan jött – adta ki a parancsot. – Majd a lent várakozó egységek elszállítják. Mert mi nem akarjuk, hogy itt semmisítse meg önmagát vagy valami ilyesmi, ugye parancsnok?
– Nem, uram – mondta a férfi fájdalmas arckifejezéssel. – Természetesen lehetséges, hogy pontosan ez fog történni, ha megpróbáljuk megmozdítani, uram.
Lebmellin nyomatékosan a szekrényre nézett.
– Csak a Főfelügyelő és a Városi Tanács öt tagja viheti el innen, ami idebent van. Ma este már nincs más választásunk. Lökjék le ezt az átkozott valamit a lukon, amit magának vágott, és gondoskodjon róla, hogy ezt a helyet megfelelően őrizzék!
– Igen, uram.
– Na, most már viszont menjünk innen. Rettentő kellemetlen szag terjeng idebent, még a maszkon át is érezni. Még napok múlva is bűzleni fog a hajam tőle. Hívja vissza az őröket.
– Igen, uram!
Még végignézték, ahogy parancsukra az őrök eltávolítják azt a nyakláncot, melyet a modul karja meg akart ragadni. Lebmellin elindult ötven állig felfegyverkezett haditengerész kíséretében (akik két idegesnek tűnő bankigazgató-helyettest kísértek) a Torlasz második legjobban őrzött termébe, a Vízi-Torlasz Első Nemzetközi Bank kiszögellésébe, amely egy régi olajkútfúró mintájára épült másodhajón álló betonépületben volt.
Lebmellin a bankot a hivatalos Légpárnás Járművén hagyta el, segédei kíséretében. A biztonsági parancsnok hívta a Pusztító fedélzetéről. A modul felemelése és leengedése a hajón keresztül különösebb esemény nélkül zajlott le, és jelen pillanatban egy haditengerészeti tengerfenékjáró vontatta el a helyszínről.
– Nagyon jó – válaszolta Lebmellin, és a pilótafülke ponyváján át a lomfényekkel megvilágított felhőtakarót bámulta. Rámosolygott a kíséretében lévő két férfira, és azon tanakodott magában, vajon melyikük állhat Kuma szolgálatában. Valószínűleg mindkettő.
Nagyot sóhajtott, majd egyik kezét a mellkasára tette, mintha elakadt volna a lélegzete. Üdvözült mosoly jelent meg az arcán.
– Ha jól tudom, Kuma úr partit rendezett a fogadás után. Nézzük meg, mi maradt belőle, rendben? Maguknak nem szükséges maradniuk. Elmehetnek és élvezhetik a jól kiérdemelt pihenést.
– Igen, uram!
–
Miz Gattse Kuma partiján, melyet egy vegyes forgalmú kompon rendezett, a hangulat éppen kezdett leülni. A felső emeleti autószállító részen volt a táncparkett, a lenti, vonatszállító részlegen pedig egy tucat vasúti szerelvényt rendeztek be kellemes hangulatú bárnak. A komp nemrég csatlakozott a Vízi-Torlaszhoz, így a város szélén horgonyozták le. Egyenesen a lagúnában található fövenytorlódásra és a mögötte elterülő tengerre lehetett látni róla, közönséges pallóhidak kötötték össze a város többi részével. Stabilizálói segítségével a hajó képes volt ringatni magát egyik oldalról a másikra, és ezáltal utánozni az óceáni áramlat mozgását, amit a finom társaságon kívül mindenki felettébb szórakoztatónak tartott.
Lebmellin fellépett a komphoz vezető hídra, ügyet sem vetve a szétesőben lévő partira, és odabiccentett a Kuma testőrcsapatát alkotó tagbaszakadt fickóknak. A szája kiszáradt, és azon kapta magát, hogy teljes testében remeg, részben a Függő ellopásának utóhatásaként, részben pedig azért, mert kíváncsian várta, hogy most mi fog történni.
A piros fényben úszó, széles híd teljesen üres volt, a kompról szinte minden felszerelést elszállítottak. Ők viszont ott álltak: az arisztokrata nő, Kuma és a Franck nevű férfi. Mindegyikőjük közönséges utcai ruhát viselt. A nőnél volt egy hátizsák is. Lebmellin odabiccentett Kumának – aki természetesen és lazán állt, kezében itallal –, aztán elindult, majd megállt egy megvilágított részen, éppen egy régi térképasztal mellett, melyen italok sorakoztak. A kristálypoharak összecsendültek egy pillanatra.
– Magával hozta az ékszert, Lebmellin úr? – kérdezte Kuma.
– Íme – válaszolta a férfi, és köpenye alól elővette a rongyokba csavart Függőt, majd lefektette az asztalra, és elkezdte kibontani. A három alak közelebb lépett és az ékszert bámulta.
Lebmellin figyelte őket, ahogy a nyakéket bűvölik. Próbálta megfejteni, hogy mi volt bennük a különleges, hogyan változtatta meg őket ez az SZNK vírus, ez az ősi tudományos varázslat. Megfertőzte őket egymással valahogy, és képessé tette őket arra – legalábbis a szóbeszéd szerint –, hogy néha jobban ráérezzenek egymás reakcióra, mint az egypetéjű ikrek. A helyettes felügyelő elvégezte a házi feladatát, tanulmányozta Kuma úr múltját és hogy ez a vírusos drog miként változtatta meg a férfit – és a társait – örökre. De vajon miben jelentkezik ez? Vajon lehet látni valamiben? Hallható a hangjukban? Vajon most is hasonlóan reagálnak? Mindig ugyanarra gondolnak? Összeráncolt homlokkal bámulta őket, és valami olyasmit szeretett volna látni, amiről tudta, hogy puszta szemmel láthatatlan.
Á, hagyjuk, gondolta és elfojtott egy mosolyt. Legendás erejük ellenére ők sem tudtak jobban ellenállni a nyakék megbabonázó szépségének, mint akárki más.
A Koronacsillag Függő nem okozott csalódást. Ott feküdt csillogva az asztalon, a fény csak úgy áradt a hagyományos módszerekkel megformázhatatlan higanyhurkairól, mintha nem is visszaverné a fényt, hanem egyenesen belőle áradna valamiféle tiszta tűz. Mintha olyasminek lett volna a része, amely még nála is mesésebb, valaminek, amely magasabb létezési szintről véletlenül küldte el ebbe a közönséges univerzumba ezt a szépséget.
Lebmellin önelégült mosollyal nézett végig rajtuk. Még az arisztokrata is kegyeskedett kimutatni, hogy nagy hatással van rá a nyakék. A helyettes felügyelő a szeme sarkából mozgást vett észre a híd túlsó végén, és úgy hitte, hallott egy elfojtott puffanást odafentről.
A Franck nevű férfi, aki teljesen olyan volt, mint egy testőr, felnézett.
– Hát ez gyönyörű – szólalt meg végül Sharrow, hangja szinte elcsuklott.
– De ezeket ön valószínűleg könnyebben tudja hasznosítani – mondta Kuma, és egy kis bőrtasakot helyezett le az asztalra a nyakék mellé. Meghúzta rajta a vékony kis bőrszíjat, és a batyu kinyílt, felfedte a benne rejlő tizenkét közepes méretű smaragdot.
– Valóban – válaszolta Lebmellin, majd felemelte a kis batyut, és mosolyogva nézegette a zöld köveket.
– Erre inni kell – szólalt meg Kuma, azzal felemelte az egyik kristályból készült likőrös üveget. Aranyosan csillogó speyri töményitalt töltött ki Lebmellinnek.
– Engedje meg, hogy megmutassam, hogyan szoktak Yadayeyponban inni egymás egészségére, Kuma úr – mondta a felügyelő, majd bedugta a smaragdokat a köpenye alá. Elvette a másik férfi poharát, és a saját poharába öntötte, ami benne volt. Az aranyosan csillogó likőr összekeveredett a világoskék itallal. Lebmellin átöntötte Miz poharába az egészet, majd végül megfelezte az italt, s átnyújtotta az elnézően mosolygó Kumának a poharát.
Mire iszunk? – kérdezte Kuma. – A mérgezésmentes koccintásra?
Ahogy mondja – mosolygott Lebmellin.
Az átjáró mindkét oldalán kitörtek az ablakok, és ugyanebben a pillanatban kivágódott a híd ajtaja. A hidat hirtelen fekete álarcos férfiak lepték el, kezükben valószínűtlen alakú fegyvereket tartva. Dloan Franck még megpróbált a pisztolyáért nyúlni, de megállt, és szépen lassan a feje fölé emelte a kezét.
Addigra Lebmellin is elővette a saját fegyverét. Kuma felé fordult, aki italát még mindig a kezében tartotta, és kissé idegesnek tűnt.
– Mi a szar ez, Lebmellin? Elment az esze?
– Téved, Kuma úr – mondta Lebmellin, és elvette a Függőt az asztalról, betette a köpenye alá, míg az emberei lefegyverezték a három embert. – Az ön esetében viszont fennáll annak az esélye, hogy még annál is többet veszít el.
Az egyik feketébe öltözött férfi egy félkör alakú eszközt nyújtott át Lebmellinnek, ami úgy nézett ki, mint egy fejpánt. Lebmellin a fejére illesztette, a többi férfi követte a példáját. Dloan Franck higgadtan nézett, a homlokát ráncolta, bámulta a fegyvert, melyet a hozzá legközelebb álló férfi ráfogott. Aprócska vörös fény villogott a fegyver éjszakai irányzékának tetején.
– Lebmellin, öreg fiú – kezdte Kuma, hangjában fáradt szomorúság hallatszott –, hacsak nem egy hadsereg áll odakint, akkor ez az egész nagyon csúnyán is végződhet. Miért nem teszed inkább vissza az ékszert az asztalra, és cserébe elfelejtjük, hogy mi is történt itt?
Lebmellin elmosolyodott, aztán jelt adott egy másik feketébe öltözött férfinak, akinek a kezében egy körülbelül harminc centiméter széles, egyszerű fémkocka volt. A férfi letette a dobozt a térképasztalra. Nagy piros gomb látszódott a tetején.
– Ez itt – mondta Lebmellin – egy ElmeBomba.
– A három ember nem hatódott meg. Az arisztokrata és Kuma egyszerre nézett Dloanra, aki vállat vont.
– Ettől itt – folytatta Lebmellin – mindenki, aki ötméteres körön belül áll, el fogja veszíteni az eszméletét, hacsak nincs rajtuk egy ilyen – mondta, és a fején lévő pántra mutatott.
Kuma Lebmellinre meredt, látszott, hogy megrémült. Dloan Sharrow-ra pillantott és alig láthatóan megrázta a fejét.
– Ronda álmokat, kedves barátaim – mondta Lebmellin, és jó erősen megnyomta a piros gombot.
Sharrow krákogott egyet. Miz Gattse Kuma felnevetett.
Dloan Franck még mindig a fegyvert nézte, melyet Lebmellin embere szegezett rá. A kis vörös fény a célzón egyszerre kialudt. A fekete ruhás férfi a fegyverére pillantott, és nagyot nyelt.
Lebmellin a három emberre bámult, akik még mindig ott álltak a térképasztal körül, aztán előrébb lépett, és amilyen erősen csak tudta, újra lenyomta a piros gombot.
Mintha ez lett volna a jel, a nő és két társa hirtelen, összehangolt mozdulattal elugrott az asztal mellől, és – kinek-kinek kedve szerint –megütötték, lerúgták, lefejelték a három, hozzájuk legközelebb álló alakot. Dloan és Sharrow kiütötte a két férfit, aki elvette a fegyverüket, míg azok még mindig azzal próbálkoztak, hogy a saját fegyvereiket lövésre bírják. Miz el akarta kapni Lebmellint, de a felügyelő ellökte magát az asztaltól, és hátraesett, aztán végigbotladozott a piros fényben úszó hídon.
Négy feketébe öltözött férfi hevert a térképasztal körül, rajtuk kívül mindenki verekedett. Újabb ember esett a földre, de az arisztokrata nem hagyta annyiban, hanem lába közé fogta és ütötte-verte, kitépett egy darabot a ruhájából is. Lebmellin látta, hogy az ajtóban álló két embere a verekedőkre céloz, de rázzák a puskákat, mert valamiért nem működnek. Sharrow elsütötte a pisztolyát, melyet korábban már visszaszerzett, mire az egyik alak az ajtóban a földre esett, fájdalmasan ordítva szorongatta a combját. Erre a másik eldobta a fegyverét, és futásnak eredt.
Lebmellin is futni kezdett, el is érte a híd végét, ahol egy hirtelen ötlettől vezérelve kiugrott az egyik kitört ablakon. Valaki felkiáltott mögötte. A felügyelő a hátulsó fedélzetre zuhant, egyenesen a kitört ablak üvegszilánkjaira.
Sharrow felpattant és üldözőbe vette Lebmellint. Látta, hogy a férfi végigbiceg a kinti fedélzeten, majd utánaugrott, és a fémes felületen valami kisméretű, kemény, kavicsszerű tárgyon landolt. Egy nagy, fényes motoros hajó várakozott a komp mellett a vízen. Sharrow KéziÁgyújával Lebmellinre célzott, aki úgy húsz méterre volt tőle. Valaki a fedélzet túloldaláról megállásra szólította fel a felügyelőt, mire a testes alak megtántorodott és megállt. Lebmellin visszapillantott Sharrow-ra, egy pillanatig habozott, aztán átugrott a korláton, és lezuhant a sötétbe.
Sharrow figyelte, ahogy esik. Látta a motorcsónak burkolatának jobb oldalára zuhanni, majd az élettelen test a fekete vízbe csúszott. Egy pillanattal később kis ajtó nyílt ki a motorcsónak kabinjának közepénél, és egy alak vetette ki magát a csapkodó hullámok közé.
– Mi történik odalent? – kérdezte Miz a kitört ablakon keresztül.
Sharrow hátrafordult, ránézett és vállat vont.
– Sok minden – válaszolta, aztán lenézett a földre, hogy lássa, mi az, amin áll. A Koronacsillag Függő volt az.
– Á, megtaláltam az ékszert – mondta könnyedén, és óvatosan felemelte a nyakéket a földről.
– Akkor jó – kiáltotta oda neki Miz. A csónak hangtompítós motorja felpörgött, és a gép lassan elindult előrefelé, zúgó motorral. Végigsiklott a kis hullámokon, hátrafelé permetezte a vizet a hajótestből, ahogy gyorsított. Két A-alakú talpára emelkedve hidroplánná alakult a víz felszínén.
Miz és Dloan odaért a lenti korlátnál álló Sharrow-hoz. A fekete hidroplán távolodott az éjszakában, két kékes-rózsaszínes, vibráló fénycsíkot húzva maga után. A fémdoboz, melyet Lebmellin ElmeBombának nevezett, most Dloan kezében volt, teteje felnyitva. Nála volt még egy olyan fegyver is, melyet a feketeruhás férfiak fogtak rájuk.
– Nézd – szólt oda Miznek, míg Sharrow hunyorogva a sötét vizet kémlelte. Dloan felnyitotta a fegyver irányzékát, és kihúzott belőle egy-két vezetéket. – Közönséges szinapszis-bénító, rádión lehet kikapcsolni – mondta Dloan, és felemelte az ElmeBombát, mely egyetlen apró áramkör kivételével teljesen üres volt. – És itt a rádió adóvevő...
Miz zavartan emelte a tekintetét az üres dobozról Dloan arcára.
– Azt hiszem, látok valakit... – szólalt meg Sharrow, és kezével szemét ernyőzte.
– Helló – mondta egy halk, női hang a hullámok között.
– Zefla? – kérdezte hitetlenkedve Dloan, és a fegyvert a dobozzal együtt lerakta a fedélzetre.
Gunyoros hangot hozott feléjük a víz.
– Nem, de ha hagysz üzenetet, átadom neki.
Sharrow már majdnem tisztán látta Zefla szőke fejét a víz felszínén úszni.
– Mi az istent csinálsz odalenn? – kérdezte.
– Mondjuk, talán egy kötélre várok.
– Ha szemtelenkedsz, akkor akár lent is maradhatsz, megkeresheted Lebmellint. Ő is odalent van valahol. Látod?
– Nem. De azzal a kötéllel kapcsolatban csak annyit, hogy...
Pont amikor ledobták volna neki a kötélhágcsót, Lebmellin beleütközött Zeflába. A test ott úszott mellette, arccal a vízbe fordulva, eldeformálódott koponyájából szivárgott a vér. Zefla megfogta a hullát egy pillanatra. Miz csodálkozva nézte.
– Mit csinálsz ott, Zef? – kiáltotta.
– Megkeresem ennél a rohadék árulónál a smaragdokat – kiáltotta vissza Zefla.
– Á, hagyd csak – szólt oda neki Miz. – Hamisak voltak!
Zefla morgott egyet, Sharrow pedig szigorúan nézett Mizre, aki cserébe egy sugárzó mosollyal ajándékozta meg.
– Hát nem csodálatos? – sóhajtott fel örömében a férfi. – Mint a régi szép időkben!
Sharrow megrázta a fejét, kibiztosította a hágcsót, és a másik végét ledobta Zeflának. Átsegítették a lányt a korláton, és akkor látták meg, hogy csak egy tanga és egy fekete kombiné van rajta.
– Minden rendben? – kérdezte Sharrow.
– Persze. Minden rendben – válaszolta Zefla, közben csöpögött lenge ruhájából a víz. – A Főfelügyelőt megölték, a jachtját elsüllyesztették, engem pedig elraboltak – hadarta, és elkezdte kicsavarni a hajából a vizet. – Nektek hogy telt az estétek?
– Majd később elmondjuk – válaszolta Miz, azzal az egyik felfogadott emberéhez fordult. – A Torlasz biztonsági emberei és a hadiflotta idefelé tart – mondta Sharrow-nak. A nő becsúsztatta a nyakéket a hátizsákja zsebébe.
– Akkor indulás.
Az útjuk a hajó gyomrán át vezetett, és közben elhaladtak Miz emberei mellett, akik igencsak idegesen néztek körül. Miz parancsba adta az őröknek, hogy senkit se engedjenek utánuk menni.
A palló, amely épphogy a víz felett húzódott, a komp testétől egy nagyobb utasszállító hajóra vezetett. Ahogy futottak át rajta, lövéseket és helikopterek zaját hallották. Miután mindannyian átértek rajta, Miz a vízbe lökte a palló végét.
Átfutottak az üres, visszhangos termen, amely valaha a hajó motorháza volt. A terem távolabbi végén egy igénytelenül, utólag odahegesztett ajtót találtak, mely körül a festék még mindig pergett a fémnek azon a részén, ahol a magas hő érte.
A rövid, csőszerű folyosó egy hasonló ajtóhoz vezetett, és amikor Miz becsukta maguk mögött, egy hatalmas, magas, kongóan üres tér legalján találták magukat. Csupasz fémfalak tornyosultak előttük, a plafon a sötétbe veszett. Egyetlen sárgás körte világította be gyengén a teret, mely vékonyka dróton lógott be a felettük húzódó árnyékból. A levegő áporodott volt és fémszagú.
– Ez egy régi olajszállító – lihegte Miz, és a többiek előtt futott, a tócsákkal tarkított hatalmas tartályon keresztül. Árnyékaik úgy járták körbe a tartály padlóját, mintha óramutatók lettek volna. – A hajó a mólónál van, néhány tartállyal arrébb.
– Remélem, valami gyors hajó lesz – mondta Zefla.
– Sajnos nem. Az embereim választották. Egy ősrégi vitorlásunk van, elektromos motorral. Az elvisz a tengerparti sétányra. Ők nem ilyeneket fognak keresni.
– Csak reménykedj – mondta Sharrow.
Tovább futottak, sorra ugrálták át a keresztgerendákat, melyek a hajó bordáit alkották, és lehúzott fejjel léptek át a füstös ajtókon a következő tartályokba.
Sharrow egyik alsó bordájába éles fájdalom hasított, amitől hirtelen elakadt a lélegzete. Az oldalát fogva futott tovább.
– Jól vagy? – kérdezte Zefla.
Sharrow bólogatott és mutatta, hogy menjenek csak.
– Csak egy kis horzsolás. Fussatok tovább.
Akkor hirtelen kialudtak a fények.
– A francba! – hallotta Sharrow Mizet káromkodni. Az előtte haladó lépések lelassultak.
– Halvány fény szűrődött át egy előttük levő tartályból.
– Valószínűleg csak egy biztosíték, nem támadás – mondta Miz. –Vigyázzatok a keresztgerendákra. Aúú!
– Találtál egyet? – kérdezte Zefla.
Tompa robbanást hallottak valahol a hátuk mögött, melyet egy távoli dörömbölő hang követett.
– A kurva életbe! – kiáltott fel Miz.
– Na, ez pont egy olyan éjszaka, nem?
– Na ja – válaszolta Miz. – Lefogadom, hogy ha Ais Városba érünk, szakadni fog az eső. Gyerünk tovább!
Futottak. Sharrow felsőtestében a fájdalom egyre erősödött, és most már a lábaiba is belehasított valami. Mintha minden lépésnél tűket szúrtak volna belé.
– Sharrow? – hallotta Dloan hangját a sötétben, mialatt Miz árnyéka átmászott a következő tartályba.
– Itt vagyok – mondta és elakadt a lélegzete, ahogy tántorgott. – Menj tovább! Itt vagyok! Megvagyok!
A többiek távolodtak tőle. Átértek a következő tartályba, botorkáltak keresztgerendákon és láthatatlan pocsolyákon át. Sharrow lábait égette a fájdalom. Összeszorította a fogait, hívatlan könnyekkel telt meg a szeme. A fájdalom egyre nőtt. Először Zefla, majd Dloan is átléptek az ajtón a következő terembe. Hallotta, hogy egyikük kérdez tőle valamit.
– Menjetek tovább! – kiáltotta és keményen küzdött, hogy el ne sikoltsa magát, rémülettel telt meg a szíve, mert nem tudta, mi történik vele. Abban viszont biztos volt, hogy le akarja küzdeni.
Hirtelen úgy érezte, mintha satuba szorították volna a fejét, hihetetlen kín futott végig a testén, a vállától a vádlijáig, olyan érzése volt, mintha élve nyúznák le a bőrét. Megtántorodott és megállt, vér ízét érezte a szájában.
Fémcsikorgás hallatszott, aztán éles robbanást érzett fejének hátsó részén. Összeroskadt és mire a hideg fedélzetre esett volna, elvesztette az eszméletét.
Biztos volt benne, hogy csak egy-két percig feküdt öntudatlanul, nem tovább. A távolban valami valahol becsapódott, és úgy hallotta, mintha valaki az ő nevét kiabálta volna. Összegörnyedve feküdt a fémes padlón a jobb oldalára fordulva egy sekély kis pocsolyában, lába a mellkasához húzva. A hátizsákja egy másik tócsában hevert, úgy egy méterre tőle, nyitva. Fájt a a térde és a homloka, és úgy érezte, elharapta a nyelvét. Hányt is, bizonyítéka ott úszott előtte a vízben. Sharrow felnyögött, nagy nehezen felült, haja nedvesen csapódott az arcához. Kihúzta a nyitott táskát a tócsából, köpött egyet, majd körülnézett. Hirtelen nagy fényesség támadt a tartályban, még annál is világosabb lett, mint azelőtt, hogy a lámpák kialudtak volna.
Hátrafordult. Két teljesen egyforma férfi ült két, rikító színekkel díszített napozószékben. Frissen borotvált, sápadt arcuk rezes színezetű volt, fejük teljesen kopasz, és mindketten nagyon egyszerű, szűkre szabott szürke öltönyt viseltek. Szemük sárga volt. Egyikük egy látszólag meztelen műanyag babát tartott a kezében. Sharrow-nak halványan olyan érzése támadt, hogy már találkozott ezekkel az emberekkel. Elmosolyodtak, teljesen egyszerre.
A nő elfordította a tekintetét, becsukta a szemét, de amikor visszanézett, még mindig ott voltak. A tartályban mélységes csönd uralkodott. Sharrow látott egy keskeny fémlépcsőt a hajó fala mentén, több fordulón keresztül vitt felfelé a hajó fedélzeti szintjére.
A tartály két ajtaját nézte, de mindkettő tolózárral volt bereteszelve. Egy nyomás alatt lévő gázcső feküdt a tartály padlóján a két férfi mellett, a tömlő a válaszfal felé kígyózott, melynek irányába tovább kellett volna mennie. Sziszegő hangot hallott. Újra elfogta a hányinger, összegörnyedt. A fegyverét kereste a kabátja alatt.
Nem volt ott.
Valami belehasított a nyakába és a vállába, és a fájdalomtól felsikoltott, majd hátrafelé dőlve felállt. Szinte ebben a pillanatban meg is szűnt a fájdalom, mire Sharrow visszazuhant a pocsolyába, és a tartály tetejéről áradó éles fehér fényt bámulta.
– Csak nem a fegyverét keresi, Sharrow kisasszony? – mondta az egyik kellemes külsejű férfi. Hangja visszhangzott a tartály falain.
Sharrow nagy nehezen újra felült. A két fiatal férfi széles mosollyal az arcán nézett rá, lábukat pontosan megegyező szögben rakták keresztbe. A fenti lámpa fényét visszaverte kopasz fejük, aranyszínű szemük csillogott. Az egyik fiatalember még mindig a babát fogta, a másik Sharrow fegyverét.
Most már eszébe jutott, hogy hol látta már az egyikőjüket: Issier üvegpartján, a homoksimítónak álcázott járműben.
A két férfi újra elmosolyodott, ismét teljesen egyszerre.
– Örülök, hogy újra találkozunk – mondta az, amelyiknél a fegyver volt. – Köszönjük, hogy beugrott – folytatta és széles mosolyra nyílt a szája, majd elkezdett a fegyverrel köröket írni, hadonászni a levegőben. – A múltkori találkozásunkkor olyan sietősen kellett távoznia, Sharrow kisasszony, hogy úgy éreztem, nem mondhattam el mindent, amit akartam, ezért hát úgy gondoltam, összehozok egy újabb találkozót.
– Hol vannak a barátaim?
Mostanra már a kis vitorlásukon, gondolom. De az is lehet, hogy esetleg elgázosítva fekszenek holtan a fal túloldalán – felelte és mosolyogva a válaszfalra mutatott.
– Mit akar tőlem? – kérdezte fáradtan a nő. A saját hányásának szaga csapta meg az orrát egy pillanatra, amitől ismét öklendezni kezdett.
A két fiatalember egymásra nézett, olyan volt, mintha valaki tükörben nézné saját magát.
– Hogy mit akarunk? – mondta az, aki eddig is beszélt. – Hm. Tulajdonképpen semmi olyat, ami ne lenne bizonyos értelemben már most is a birtokunkban. – Sharrow fegyverét egyszerű szürke zakójának belső zsebébe csúsztatta, majd elővette a Koronacsillag Függőt, boldogan rávigyorgott a nyakékre, s végül visszahelyezte a belső zsebbe. – Ez a kis csecsebecse már nálunk van, és ez a legfontosabb – vigyorgott. – És persze ön is itt van, kedves hölgyem.
Intett egyet az ikertestvérének, akinél a baba volt, mire az az egyik ujját nagy erővel a kis figura lába közé döfte.
Leírhatatlan, elképzelhetetlen fájdalom sugárzott ki Sharrow ágyékából és hasából. Felsikoltott, összehúzta magát, és nyöszörögve remegett-rángatózott a földön.
A fájdalom lassanként elcsitult.
Sharrow csak feküdt, szaporán vette a levegőt, szíve hangosan vert. Aztán addig fészkelődött, hogy láthassa a két fiatal férfit. Az, amelyik eddig beszélt vele, halkan nevetett.
– Hű, ez azért fájt, ugye?
Elővett egy kis kendőt a mellső zsebéből, megtörölte a szemét, aztán elrakta és ismét elkomorodott. – Nos, akkor térjünk a tárgyra – mondta, majd kis csövet formált az egyik kezéből, és teátrálisan megköszörülte a torkát.
– A test egy kód, kedves Sharrow kisasszony, és nekünk itt van az öné. Akármikor, akárhol megtehetjük azt, amit az én elbűvölő asszisztensem az előbb csinált önnel. És ha nem teszi azt, amit mondunk, ha nem lesz okos kis Sharrow, akkor el kell, hogy paskoljuk a fenekét –mondta és a másik férfira nézett. – Nemdebár?
A babát tartó fiatalember bólogatott, és egyik ujjával elkezdte csapdosni a baba fenekét.
– Kérem, ne... – hallotta a saját hangját a nő, aztán már jött is a fájdalom.
Olyan érzés volt, mintha egy kard lapjával ütötték volna meg olyan erősen, hogy az akár a lábcsontját is képes lett volna eltörni. Érezte, hogy a szája kinyílik és öklendezni kezd, arcát a tartály hűvös fémpadlójának szorította. Könnyek csorogtak a szeméből.
– Nagyon szépen köszönjük a nyakláncot – mondta a férfi, mintha mi sem történt volna. – Komolyan értékeljük az energiát, amit ön és Kuma úr a nyakék biztonságba helyezésébe fektetett. Szeretném, ha ezzel tisztában volna. De tudja, az az érzésünk, hogy ön még ennél jobbat is tud.
– Valahogy az a gondolatunk támadt, hogy ön egy másik Régiséget óhajt felkutatni. Kitalálja, hogy mi lehet az?
Sharrow felnézett, gyorsan kapkodta a levegőt. Erősen kellett pislognia, hogy jól lássa a két alakot, ahogy ott ülnek a napozószékeikben, szigorú szürke öltönyükben, keresztbetett lábbal, csillogó koponyával. Nem tudott megszólalni. Inkább megrázta a fejét.
– Ugyan már, tudnia kell – dorgálta a férfi. – Segítek egy kicsit. Már majdnem megtalálta az egyiket, ez az utolsó az ilyen fajtából, mindenki, aki igazán valaki, akar egy ilyet. Na, gyerünk! Így már nem olyan nehéz.
Sharrow ismét leengedte a padlóra a fejét, bólintott.
– Ez az – folytatta a fiatal férfi –, ami elvileg az egyetlen olyan fegyver, melyet egy kis humorral fűszerezve készítettek.
A nő felemelte a fejét.
– A Lusta Fegyver – nyöszörögte.
– Pontosan! – mondta vidáman a férfi. – A Lusta Fegyver! – Előredőlt a napozószéken ülve, széles mosollyal az arcán. – Természetesen tisztában vagyunk azzal, hogy önnek is megvan a maga oka, hogy felkutassa ezt a figyelemre méltó és mostanra már mondhatni egyedülálló fegyvert. Azt is tudjuk, hogy valószínűleg oda akarja adni Huhsz barátainknak, abban a reményben, hogy akkor végre felhagynak az üldözésével, és meghagyják az életét. Az ön részéről ez teljesen érthető indok, de szomorúan kell megállapítanom, hogy ezek az érvek valamicskét szemben állnak a mi terveinkkel és érdekeinkkel, melyeket röviden közlök most önnel. Mi ugyanis sokkal jobban szeretnénk, ha a Fegyvert nekünk adná át. Namost, természetesen ennek a kis tervnek a részleteiről értesíteni fogjuk önt a közeljövőben, de nagyjából erről lenne szó. Átadja nekünk a Fegyvert, vagy nagyon morcosak leszünk, és azt önnel is éreztetni fogjuk ennek a kicsi, de tökéletes alakú manökennek a segítségével – fejezte be a férfi, és a kis babára mutatott. – Érthető?
Sharrow bólogatott, nyelt egyet, majd köhögni kezdett.
– Igen – krákogta.
– Majd elfelejtettem! Ha lehet, azt tanácsolnánk önnek, hogy ne fusson azonnal rettenetes unokatestvéréhez. Még a nagyhatalmú Geis sem tud segíteni magának azokkal az emberekkel szemben, akiknek mi dolgozunk, de megvédeni sem tudja önt úgy, hogy mi ne tudjunk önnel bármikor kapcsolatba lépni a mi kis manökenünkön keresztül. Ezen kívül nekünk is megvannak a magunk tervei a jó öreg Geisszel kapcsolatban. Tehát rövidre fogva, komolyan meg vagyunk győződve arról, hogy akkor jár a legjobban, ha követi az utasításainkat. Mit mond erre? – Kis szünetet tartott, majd egyik kezét a füléhez emelte.
– Ne haragudjon, nem hallom. Mit mondott?
– A nő bólogatott. – Jó – mondta. – Rendben van.
– Szuper. Akkor majd jelentkezünk, Sharrow kisasszony – mondta a férfi. – Bizonyos időközönként éreztetni fogjuk a jelenlétünket. Persze csak azért, hogy nehogy azt higgye, ez valami rossz álom volt, és tudja azt, hogy nagyon komoly gondoljuk, amit mondtunk. – Mosolyogva széttárta a karját. – Nem maradt más, minthogy arra bíztassam, a lehető legjobban igyekezzék velünk együttműködni, kisasszony. Úgy értem, csak gondoljon bele, mi történne, ha ezek a kis tárgyak az ellensége kezébe vándorolnának – mondta és a babára nézett, ami a testvére kezében feküdt, aztán ismét a nő szemébe nézett, s a fejét csóválta. – Mint azt el tudja képzelni, az élet igen kellemetlenné válhat az ön számára. Egyetért, gondolom.
Sharrow bólogatott.
– Jaj, de boldog vagyok! – csapta össze a kezét a fiatalember, aztán felhúzta szürke zakójának ujját, és megnézte a csuklóképernyőt. Fütyörészve vizsgálgatta egy darabig a kijelzőt. Körülbelül egy perc múlva bólintott néhányat, aztán keresztbe fonta a karját, és ismét a nőre mosolygott.
– Nos, kedvesem, ez az idő bizonyára elég volt ahhoz, hogy mindent az emlékezetébe véssen.
Felvillant ismét széles vigyora, aztán intett egyet az ikertestvérének, aki finoman a két kezébe fogta a babát, óvatosan letette a fémpadlóra, pontosan a két bakancsos lába közé.
– Tesó – mondta a másik –, oltsd el a lámpát, kérlek.
Az, amelyik egy szót sem szólt, bakancsának sarkát a baba feje fölé emelte.
– Sharrow-nak annyi ideje maradt, hogy beszívja a levegőt, de sikítani már nem tudott, mielőtt a férfi a baba fejére taposott volna. Valami fájdalmon túli érzés hasította szét a koponyáját.
Homályos fényben ébredt. A többi tartályba vezető két ajtó még mindig zárva volt. A két férfinek se híre, se hamva, a napozószékek és a gáztömlő is eltűnt. Csak a meztelen műanyag baba feküdt ott Sharrow fegyvere mellett a földön, szétzúzott koponyával.
Sharrow karjával feltornászta magát, és így ült egy darabig, félig fekve, félig a karjaira támaszkodva.
Felvette a fegyvert és a babát. A pisztolya még mindig töltve volt. Becsúsztatta a kabátja zsebébe, aztán szemügyre vette a babát, és gyengéden megnyomta. Úgy tűnt, már nem működik. Töltőhab szivárgott ki a törött fejből.
A babát a táskájába tette, és nagy nehezen felállt. Dülöngélt. A zsebébe nyúlt, és elővette a régi családi zsebóráját, de összetörve találta. A fejét csóválta megrázta az órát, végül visszatette a zsebébe.
Kiöblítette a száját az egyik pocsolya nagyjából tisztának tűnő vizével.
Sehogy sem tudta kinyitni a zárakat a tartály ajtajain, így hát elindult a kongó fémlépcsőn a hajó fedélzete felé, és minden kanyarban megállt pihenni.
Éppen akkor vonszolta ki magát a fedélzetre, amikor a pirkadat első rózsaszín, éles fénye megjelent az égen. Tántorogva ment végig a fedélzeten az olajszállító felépítménye felé, ahol egy-két fénypontot látott pislákolni. Mélyeket lélegzett, és nagyon vigyázott, hogy nehogy túlságosan oldalra dőljön, miközben haladt előre.
Ekkor hirtelen egy férfi ugrott elő az egyik csőszerkezet mögül, úgy tíz méterrel Sharrow előtt. Úgy nézett ki, mintha most menekült volna a világ legpocsékabb farsangi partijáról. Vörös és zöld csíkokkal díszített buggyos öltönyt viselt, melynek színei feltűnően ütötték egymást. Felemelt valamit, ami úgy nézett ki, mint egy műláb, és a nőnek szegezte, majd ráparancsolt, hogy álljon meg, vagy lőni fog.
Sharrow csak bámult rá egy percig, aztán hangosan felnevetett, és elmagyarázta a férfinek, hogy hova dughatja fel a felesleges lábát. A férfi rálőtt.
Zaj és rezgés folyamatosan, mindenfelé. Mégis volt valami csitító, megnyugtató, szinte vigasztaló a dolgokban, melyeket maga körül érzett. Mintha az utoljára a méhben hallott kinti jövés-menés utórezgései lettek volna, melyek arra emlékeztették, hogy minden rendben van, mindenről gondoskodnak körülötte.
Lassanként tudatára ébredt, hogy meleg van, hason fekszik, s amikor megmozdította fáradt, zsibbadt végtagjait, érezte, hogy meztelen, csak egy finom lepedővel van betakarva. Megpróbálta kinyitni a szemét, de nem ment. Az egyenletes zajok zúgása visszacsalogatta az álmok közé, s a körülötte érezhető remegés ringatássá vált, mintha egy ismeretlen karja ölelné át a testét.
Ujjai és végtagjai elzsibbadtak.
Tzantban volt, a hóban játszott. Geis és ő hógolyókkal bombázták Breyguhnt, Higréket és a Frenstechow gyerekeket abban az üldözéses csatában, mely az óriási labirintusban és a franciakertben zajlott le. Meglepően hideg tél volt abban az évben. Előfordult, hogy ha az ember köpött egyet, hallotta, amint a nyál megreccsen és megfagy, még mielőtt a hóra esett volna. A hatalmas házban furcsa, mesterséges szag keringett, ugyanis a szolgák ragasztócsíkokkal vonták körbe az ablakkereteket, hogy ne húzzon be a hideg.
Geis tizenöt éves, ő tizenegy, Breyguhn pedig kilenc. Geis és ő a verandán kötnek ki, és lövik a többieket, amint közelednek. Geis a szemébe néz, arca ragyog, s egy hógolyó süvít el a feje felett. Életünket és vérünket, kuzin, kiáltja a fiú, Sharrow bólogat, mire Geis megpróbálja megcsókolni, de ő csak vihog, ellöki magától, s összekotorja gyorsan a havat maga körül. Eközben Breyguhn dühösen átkozódik valahol a távolban, és hógolyók csapódnak a veranda fatábláira.
Lassan felébredt, megfordult a szűk ágyon. Valahonnan a fal túloldaláról hangokat hallott. Fertőtlenítővel terhes kórházszag szállt fel az alatta kiterített ágyneműből. Eszébe jutott valamilyen tócsa, meg hogy hányt is, de most inkább éhes volt, ugyanakkor émelygett is a gyomra.
Fény áradt mögüle, amiatt fordult meg. Haja, mely szétterült a feje alatt a vékony párnán, friss illatú volt. Szemei ismét lecsukódtak, és ő nem állt ellen, hiszen amúgy is csak homályosan látott. A körülötte cikázó, búgó zajokat még mindig hallotta.
Álmában a Lusta Fegyver látogatta meg és beszélt is hozzá.
Ebben az álomban a Lusta Fegyvernek lábai voltak, és olyan kicsi feje, mint egy babának. (Megint ébredezni kezdett, mert eszébe jutott a baba. A babáját akarta. Nem nyitotta ki a szemét, de körbetapogatózott, a babát keresve. Benyúlt a párnája alá, végigtapogatott mindent meztelen teste mellett, ahol a lepedő be volt tűrve, megfogta a vibráló fémfalat is az egyik oldalon, és az ágy fémrácsait a másikon... de a babát nem találta. Feladta.)
A Fegyver még mindig ott volt, amikor újra álomba zuhant. Félrebillentette babafejét, és megkérdezte Sharrow-t, hogy miért akarja megkeresni.
– Nem emlékszem, válaszolta a Fegyvernek.
A Fegyver nyurga lábain körbe-körbesétált, miközben kattogó, ideges hangokat hallatott. Aztán megállt és azt mondta: Nem lenne szabad.
– Mit nem lenne szabad? – kérdezte a lány.
– Nem lenne szabad felkutatnod engem, válaszolta. Én csak bajt okozok. Jusson eszedbe, mi történt Ajakvárosban.
A lány nagyon dühös lett, kiabált is valamit a Fegyvernek, de az eltűnt.
Eredetileg nyolc Lusta Fegyver létezett. Egy Fegyver kicsit hosszabb volt, mint fél méter, nagyjából harminc centi széles és húsz centi magas. Az eleje két zömök cső, melyek a sima, mattezüst puskatusból álltak ki. A csövek enyhén lekerekített fekete üveglencsékben végződtek. Elhelyeztek rajtuk néhány kapcsolót is, melyek egy hosszú nyélen ültek, és volt rajtuk egy másik kinyúló részen található irányzék. A széles, állítható fémszíjjal együtt a Fegyverek felszereltsége azt sugallta, hogy ezeket az eszközöket úgy alakították ki, hogy csípőmagasságban lehessen velük lőni.
Két irányítópöcök helyezkedett el mindkét markolatán: egy zoom és egy ravasz.
Az ember belenézett az irányzékba, ránagyított a kiválasztott tárgyra, hogy az teljesen betöltse a látóteret, aztán csak meg kellett húzni a ravaszt. A Lusta Fegyver azonnal elintézte a többit.
De senki nem tudta előre, hogy pontosan mi is fog történni ezután.
Ha az ember valamilyen személyre célzott, akkor előfordulhatott, hogy hirtelen egy nyíl jelent meg a levegőben, és átszúrta az egyén mellkasát, vagy lehet, hogy egy kígyó méregfogának a nyoma jelent meg a nyakán, de az is megeshetett, hogy egy hajó horgonya zuhant a fejére, és egy pillanat alatt összezúzta az illetőt. Vagy akár két hatalmas elektromos vezeték ért hozzá a szerencsétlen célponthoz egyazon pillanatban, aki abban a minutumban hamuvá vált.
Ha az ember valamilyen nagyobb tárgyat vett célba, mint például egy tankot vagy egy házat, akkor az a célpont vagy berobbant, vagy felrobbant, vagy egyszerűen csak összedőlt, és egy nagy halom por maradt utána. De persze az is előfordulhatott, hogy a célpontot elmossa a szökőár vagy esetleg egy lávafolyam, kifordul önmagából, vagy egyszerűen hatalmas robaj kíséretében – de akár anélkül is – teljes egészében eltűnik a föld színéről.
Úgy tűnt, minél nagyobb a célpont, annál kevésbé költői a Lusta Fegyver fantáziája. Ha egy várost vagy hegyet kellett elpusztítania, általában egészen egyszerűen egy megfelelő méretű nukleáris vagy termonukleáris tűzgolyót lőtt ki a kijelölt területre. Ez alól egyetlen kivételt ismertek, amikor is feltételezhetően egy üstökös magja pusztított el egy város nagyságú jégtörőuszályt Trontsephori vízi városában.
Olyan pletykák is keringtek, melyek szerint egyes korábban készült Lusta Fegyverek a humorra gyanúsan hasonlító jeleket mutattak, amikor valaki kézbe vette őket: azok a bűnözők, akiket a kivégzőosztagtól mentettek meg, hogy kísérleteket végezzenek rajtuk, golyózápor közepette haltak meg ugyan, de minden golyó kizárólag a szívükbe fúródott; egy kiöregedett tengeralattjárót egy mélytengeri torpedó lőtt szét; egy őrült királyt, aki rajongott a fémekért, áradásszerű higanyfolyam temetett maga alá.
Egyes merészebb fizikusok, akik nem próbálták meg alapjában véve letagadni a Lusta Fegyverek létezését, még olyan következtetésekre is vetemedtek, miszerint a Fegyvereknek valamilyen módon bejárásuk van több dimenzióba is. Szerintük ezek a fegyverek más kontinuumokat is figyelnek, és ezekből szakítják ki az általuk kiválasztott pusztítási módszert, aztán áthozzák ebbe az univerzumba, ahol azok aztán véghez viszik halálos küldetésüket, s rögtön el is tűnnek. Csak a hatásuk marad látható. De lehet, hogy az itteni tér anyagát alkotó mennyiségi változás alapelemeiből hoznak létre, amit csak akarnak. Az is elképzelhető, hogy a Fegyverek igazából időgépek.
Ezek közül mindegyik változat, a maga ijesztő feltételezéseivel és bonyolultságával együtt olyan zavaros volt (feltéve, hogy valaki egyáltalán megértette, vagy egy kicsit is jobban átlátta a puska létrehozásához szükséges technológiai módszerek garmadáját), hogy ezekhez képest az a tény, miszerint egy Lusta Fegyver könnyű és súlyos is volt egyszerre, szinte már triviálisnak tűnt. Egy Fegyver ugyanis pontosan háromszor annyit nyomott fejjel lefelé, mint egyenesen tartva.
A tudományos előrehaladás szempontjából sajnálatos az a tény, hogy amikor egy Lusta Fegyver úgy érezte, hogy szét akarják szedni, esetleg tanulmányozni akarják, azonnal megsemmisítette önmagát. Látszólag egy anyag-ellenanyag reakció zajlott le, melynek során a fegyver darabjai nem csak úgy egyszerűen megsemmisültek, hanem plazmává váltak, és akkora robbanást idéztek elő, mely egy közepes erősségű atombomba hatásával ért fel. Ez a fajta robbanás döntötte romba Ajakvárost is, bár az azt követő sugárzásból fakadó betegségek és elhalálozások nem közvetlenül az eredeti detonációból fakadtak, hanem azokból a törmelékekből, melyek az Ajakvárosi Egyetem fizika tanszékének kísérleti reaktoraiból származtak és a robbanást követően mindenfelé szétszóródtak a városban.
(És ismét ott találta magát, megzavarva az édes szerelmes ringatózásban, ahogy kifelé néz a sivatag hegyvonulataira a lengedező fehér függönyökön és a hotelszoba kőkorlátos erkélyén át. Nézte a pirkadat lassan erősödő fényét, melyet hirtelen elsöpört a horizontot elöntő, csendes tűzvész lüktető fényárja. Ő pedig bódultan, zavartan, elkápráztatva nézte – még mindig a remegő, boldog tudatlanságba merülve –, ahogy a távoli robbanás megvilágítja Miz arcát. A férfi ott mozgott ütemesen felette, szemei szorosan behunyva, szája hangtalan sikolyra tátva, és a keskeny arcán végigfutó izzadságcseppek megcsillantak a megsemmisülés villódzó fényében. A beteljesülés áradata egyszerre tört felszínre a tudatra ébredéssel s a megvilágosodással, ezért a nő visszafojtott, ritmikus sikolya a rémület kiáltásává lett, s a gyönyör elhalványuló, tünedező élménye azonnal elveszett a bűntudat és az önutálat viharában.)
A Lusta Fegyvereknek általában nem volt valami vidám történetük. A Második Háborút követő interregnumban jelentek meg, s úgy tűnt, a Glória hozta őket létre. A Glóriát, a Thrial-sarki Gépi Intelligencia hatalmas művi telephelyét egy rejtélyes fegyverrel pusztították el, melyet a gázóriás, a Phrasresis holdjáról irányítottak. A Fegyverek szappanbuborékokként úsztak a háború sújtotta rendszer lüktető káoszán át lebegő, de amúgy teljesen üres mentőcsónakjaikban, mígnem egyenként befogták, ellopták, használták, kihasználták, elrejtették, elvesztették, újra felfedezték és használták, majd megint csak kihasználták őket.
És egyenként mindegyikőjüket el is érte a végzete. Az egyiket egy őrült teokrata kaparintotta meg és a Thrialra szegezte, azonban a fegyver vagy ellene szegült, vagy nem volt elég hatalma ahhoz, hogy elpusztítsa a napot, mindenesetre a teokratával együtt egyszerűen eltűnt. Két Fegyver megsemmisítette önmagát, amikor szét akarták szerelni őket, egy másik légitámadás során kapott találatot. Egyikükről az a hír járta, hogy egy önpusztító bérgyilkos szándékosan rátámadott, amikor a Fegyver az őt felfedező nemesi család fegyvertárában állt, míg megint egy másikkal az történt, hogy mialatt lencséi egy elektronmikroszkópba bámultak, nano-robbanások sorozatát idézték elő, melyek során metrikus lukak keletkeztek az Összvilág Bíróság Anifrast nevű Technológiai Intézetében, pont mielőtt ott valamiféle bizarr esemény megtörténhetett volna. Ezen robbanássorozat eredményeként az Intézet és minden benne található dolog – a huszonhárom enyhén radioaktív lukat kivéve – eltűnt, a körülötte található, nagyjából ezerháromszáz méter átmérőjű, pontosan kör alakú földdarabbal együtt, átadva helyét egy kellemes, pontosan félgömb alakú sós vizű tónak, melyet különféle sarki óceáni planktonok, halak és emlősök népesítettek be.
Talán egyszerűen pechről volt szó, de tény: annak ellenére, hogy a Fegyvereknek pusztán az ereje képessé tehette tulajdonosukat arra, hogy az egész rendszer uralkodója lehessen, azok kivétel nélkül inkább azon emberek bukását okozták, akiknek valaha a tulajdonában, illetve kezében voltak.
A Fegyverek körül még egy kicsi, kettészakadt szekta is kialakult. A Fegyver Szövetsége hite szerint ezek az eszközök egy felsőbbrendű idegen civilizáció ajándékai, melyekkel próbára akarták tenni az ittenieket. Ebből kifolyólag, véleményük szerint, ha az utolsó Fegyver előkerülne és hódolnának neki, imádnák, ahelyett, hogy használnák, akkor az idegenek végül megjelennének a rendszer lakosai között, és elvezetnék őket a paradicsomba. Ezzel szemben a Fegyver Szabad Szövetsége egyszerűen azon az állásponton volt, hogy a Fegyverek istenek, és most, hogy már csak egyetlen Fegyver létezik, az az egyetlen igaz Isten.
A Huhszok rendje mindkét szektát bálványimádónak tartotta. Számukra az a Fegyver, melyet Sharrow egyik őse ellopott, pusztán egy volt a templomi kincsek közül, jóllehet a legfontosabb. Vissza akarták kapni, mert a saját tulajdonuknak tekintették, s mert egy olyan jelentős kegytárggyá vált, melyet ha nem szereznek vissza, vagy a Dascen család női ága ki nem hal, akkor a messiásuk nem születhet meg időben, vagyis a tizedik millennium hajnalán.
Lassanként kinyitotta a szemét, és a férfira fókuszált, aki kevesebb mint egy méterre ült tőle. A férfi egyenruhát viselt, melytől megfájdult Sharrow szeme. Rikító ibolya és fényes sárga szín áradt róla. A férfi arca kerek volt, sötét, és nagyon komolyan nézett Sharrow-ra.
– Ki maga? – suttogta a lány.
– Isten vagyok – mondta a férfi, s udvariasan bólintott.
A nő nézte egy darabig, közben hallgatta a körülötte lebegő zúgást. A hely, ahol voltak lassan ide-oda billegett.
– Isten? – kérdezte a nő, mire a férfi bólogatott.
– Isten – válaszolta.
– Értem – mondta Sharrow, és megint lecsukta a szemét.
A zúgás altatódallá vált.
Lassan felébredt, megfordult a szűk kis ágyban. Valahol a fal túloldaláról hangok hallatszottak. Kórházi fertőtlenítő szaga szállt fel az ágyneműből. Csak arra emlékezett, hogy buborék volt álmában, s a háború kitörő energiáinak szárnyán repült végig a rendszeren. Tagja volt a csapatnak. Eszébe jutott, mit mondott nekik az orvos, mielőtt megfertőzték volna őket vele. Minden szó eszébe jutott...
– Többnyire észre sem fogják venni – mondta neki/nekik a doktor. –Ez nem telepátia, és nem valamilyen elvarázsolt tudatállapot, amiben az ember misztikusan egynek érzi magát a többiekkel. Ez egyszerűen egy képesség, ami abban segít, hogy tudják, a másik hogyan fog reagálni egy adott helyzetben. Ez tulajdonképpen lerövidíti, leegyszerűsíti a dolgokat. A szinkroneurokötés által azonnal ki tudják alakítani a csapatot, ahelyett, hogy éveket vagy még annál is többet kelljen várniuk, mert olyan súlyos a lemorzsolódás, hogy képtelenség kialakítani egy stabil, bevetésre kész csapatot.
– Őszinte legyek? Ez egy kibaszás-mentesítő eszköz. Láttak már olyan ostoba filmeket, melyekben a felettesek mindent a terv szerint csinálnak, és a harcban senki sem lövi le a saját társát, még véletlenségből sem? Az SZNK ezt segít valóra váltani. Segít abban, hogy a háború egy kicsit olyan legyen, amilyennek lennie kéne. Kevesebb legyen a veszteség, kevésbé legyen kaotikus, tehát tisztábban menjen. Remélem, önök közül egyesek vannak annyira érettek, hogy felfogják: az SZNK a tábornokok rémálma...
– Igen, ez vagyok én – súgta magának. – A csapat tagja vagyok. Nyolcan vagyunk.
Felébredve egy fehér helységben találta magát, ahol nem látott falakat, csak egy alacsony plafont. Az egyik Lusta Fegyver is ott volt. Nem tudta volna megmondani, hogy melyik.
Egyedül bajt hozok, énekelte a Fegyver, és táncolt körbe-körbe, ingadozva vézna lábain. Csak halált, pusztulást és bajt hozok. A nő megragadta a Fegyvert. Az megpróbált kuncogva arrébb táncolni, de Sharrow elkapta, szorosan fogta, magához szíjazta. Egy tükörfal jelent meg abban a pillanatban, ahogy hozzáért. Azonnal ráállt a keze a Lusta Fegyver gombjaira, jól emlékezett. Finom volt, gyönyörű. Oldala és teteje egész felületét mesésen megmunkált indadíszek és ezüstbe vésett motívumok fedték. Sharrow most vette csak észre, ahogy megfordult vele, hogy amit a kezében tart, az egy vadászpuska. A tükörre szegezte a fegyvert, rámosolygott a saját tükörképére, és meghúzta a ravaszt.
Felébredt és körbenézett a kicsi, négyzet alakú cellában, mely talán kétszer két méter lehetett. Volt felette még egy ágy, mellette könnyű, fémből készült fiókos szekrény állt, melyben megtalálta a gondosan összehajtogatott ruháit. Emellett látott még a szobában egy műanyag széket, egy ventilátort és egy ajtót, melyen mindössze egy műanyag ruhaakasztó meredezett. Ez volt minden, ablak sehol.
Bármilyen járműben volt is, az biztos, hogy mozgott. Robbanómotorhoz hasonló hangokat hallott, és abból, ahogy a lába alatt vibrált a padló, és ahogy az egész kabin időről-időre megdőlt, arra a következtetésre jutott, hogy egy Légpárnás Hajón van. Émelyegni kezdett a gyomra.
Azon gondolkodott, hogy megpróbál visszaaludni, de már eleget pihent. Elővette a ruháit, és végignézte a zsebeket. Semmit nem talált bennük, és a hátizsákját sem látta sehol.
Kimászott a kicsi ágyból. Minden tagja merev volt, és hirtelen éhség fogta el. Végigtapogatta magát, talált kisebb zúzódásokat a térdén és egy apró sajgó sebet a nyelvén, ott, ahol elharapta, de azon kívül semmilyen más sérülést nem vett észre. Felöltözött, majd addig dörömbölt az ajtón, amíg valaki nem jött.
– Isten? – mondta kérdőn a sötét, kerek arcú férfinak, akit korábban az álomnak hitt tudatállapotában látott. A férfi furcsa mozdulatokkal ült le a kicsi műanyagszékre, és úgy tett, mintha láthatatlan porszemeket söpörne le rikító sárga és ibolyaszínű egyenruhájának nadrágszáráról.
– Nos – kezdte a férfi –, tulajdonképpen igen. – Szánakozó kifejezés villant fel az arcán.
– Igen – válaszolta Sharrow –, értem.
– Korábban – folytatta a férfi, homlokát ráncolva – Elson Roa volt a nevem.
Magasnak és soványnak tűnt, ahogy ott ült mozdulatlanul, enyhén meglepett arccal. Finom szálú haja hátra volt fésülve, ami csak erősítette arcán a megdöbbent kifejezést.
– Elson Roa – ismételte Sharrow.
– De aztán Isten lettem – bólogatott a férfi. – Vagyis inkább ráébredtem, hogy mindig is én voltam Isten. Az egyistenhit szerinti Isten, az egyetlen, aki létezik. – Itt elhallgatott egy pillanatra. – Látom, maga olyan jelenés, akinek magyarázatra van szüksége.
– Magyarázat... – ismételte Sharrow. – Igen, az nem lenne hülyeség.
Úgy ette a konzervált ételt, melyet előmelegített alumíniumtálcán hoztak neki, mintha a legfinomabb díszvacsora lett volna a világon, amit valaha látott. A lány, aki behozta az ételt, ugyanaz volt, aki kikísérte őt a vécére is. Barna és sárga mintás ruha volt rajta, a kabin kicsi műanyag székén ült és csodálkozva nézte, ahogy Sharrow az édes szósz utolsó cseppjeit is kinyomkodja a tasakból. Aztán Sharrow megnyalta a szája szélét, odanyújtotta a lánynak a tálcát.
– Fenséges volt. Kaphatnék ebből esetleg még egyet?
A lány kiment, hogy hozzon még az ételből, és bezárta maga mögött az ajtót. Az öreg légpárnás siklóhajó tovább zúgott, kicsit magasabb hangon zakatolt egy pár percig, míg átvágott az átlagosnál meredekebb hullámokon.
Sharrow-t a Szolipszisták fogták el.
A Szolipszisták Shaphet törvénykezése alatt egyesült, működési engedéllyel rendelkező, erős csapat volt (úgy ötven tagot számlálhattak), melyek az önmegvalósítás mellett a megegyezés szerinti biztosításokkal foglalkoztak, s emellett ahol csak lehetett, kirabolták a gazdagokat. Azonban leginkább pénzügyi és biztosítótársaságok fogadták fel őket, hogy sakkban tartsák a fizetni nem akaró ügyfeleket, illetve hogy visszaszerezzék a ki nem fizetett árukat. A légpárnás hajójuk (egy harmadkézből vásárolt, háborúból visszamaradt járőrhajó, melyet a Biztosítási Társaságtól szereztek) is egy ilyen visszaszerzett áru volt, melyet miután megkaparintottak, Szóló nak neveztek el.
A Vízi-Torlasz szélén lebegő hajók ellen szervezett támadásuk nem volt kifejezetten sikeresnek mondható. Hallottak róla, hogy egy cirkuszi csoportnak szerződése van egy előadásra, melyet a Torlasz egyik hotel-hajójában rendeznek meg, így aztán a Szolipszisták háromlábú mutánsoknak öltöztek, s a fegyvereiket a műláb üregébe rejtették (egy ilyen műlábbal lőtték le Sharrow-t). Azonban eltévesztették a dátumot, ugyanis a cirkuszosok szerződése egy hónappal későbbre szólt.
Megpróbáltak hívatlanul is bejutni a kompra, Miz partijára, de úgy találták, túl sok a biztonsági őr, ezért aztán inkább szétszóródtak, és a buliról távozó magányos vendégeket vették célba, abban a reményben, hogy meglepik és kirabolják őket. Azonban inkább a Szolipszistákat lepték meg és fogták el a Torlasz biztonsági emberei, mivel a kompon lezajlott csetepaté után a Torlaszon megerősítették az őrizetet. De voltak, akiket a haditengerészek lőttek le vagy sebesítettek meg. A többiek épphogy el tudtak menekülni a hajójukon a hajnali fényben. Végigrepültek a föveny fölött, és eltűntek a légnyomás által kavart homokviharban, míg a Haditengerészet és a Katonaság azon vitatkozott, hogy melyikük hatáskörébe tartozik átlőni a Szolipszisták hajójának orrát.
Néhány bank- és hitelkártya, egy-két útlevél és maroknyi ékszer kivételével Sharrow volt az egyetlen igazi fogásuk. Valószínűleg őt is ott hagyták volna, ha nincs nála a nemesi útlevele.
A Szolipszisták megengedték neki, hogy megnézze az újságot, mely hírt adott a Vízi-Torlasz Fő- és Helyettes Felügyelőjének haláláról, néhány biztonsági őr sérüléseiről, azonban nem tett említést olyasmiről, hogy elgázosított embereket találtak volna egy régi olajszállító tartályában.
Nem engedték azonban, hogy bárkit is felhívjon. Északra szándékozták vinni őt, a Szabad Városba, mely a Pilla-tengeren található Ifageán fekszik, s amely régóta szolgált túszok kicserélésének színhelyéül. Itt akarták megvárni, míg kiderül, hogy kapnak-e váltságdíjat érte a családjától.
– Nincsenek közeli hozzátartozóim – mondta Roának.
– Csak kell lennie valakinek, aki hajlandó magáért váltságdíjat fizetni – válaszolta csodálkozva Roa. – Vagy esetleg önnek kell hogy legyen valahol elég pénze.
– Hát abból nem sok van. Viszont van egy unokatestvérem, aki talán ki tudná fizetni a váltságdíjat. De nem tudom...
– Emiatt ráérünk aggódni később is – mondta Roa, és az egyik ujjának körmét bámulta.
– Tudja mit?! – szólalt meg hirtelen Sharrow. – Ne Ifageába vigyenek, hanem Aisba, Nasahapleyba.
Roa a homlokát ráncolta.
– Miért? – kérdezte.
– Hát, azt hiszem, ott megbeszélhetnék egy találkozót a barátaimmal. Ők hoznának pénzt.
Roa gyanakodva méregette.
– Mennyit?
– Mennyit akar? – kérdezte.
– Ön mennyit javasolna? – kérdezett vissza Roa.
– Sharrow meglepetten bámult rá. – Fogalmam sincs. Nem csinált még ilyet?
– Nem kifejezetten – vallotta be a férfi.
– Mit szólna száz Thrialhoz? – mondta erre a nő, de csak viccből.
Roa elgondolkodott. Egyik lábát felrakta a térdére, és elkezdte kipiszkálni a sarat a csizmája talpáról. – Negyvenhat segéd van rajtam kívül a hajón – mondta zavartan, és úgy tűnt, nem mer a nő szemébe nézni. –Legyen négyezer-hatszáz... úgy értem, négyezer-hétszáz.
Sharrow jól szemügyre vette, és megállapította, hogy komolyan beszél. Az összeg kevesebb volt, mint egy ember átlagos éves jövedelme Golteren.
– Na ne vicceljen már – mondta –, akkor legyen ötezer.
Roa megrázta a fejét.
– Az nem fog menni.
– Akkor legyen összesen négyezer-hétszáz?
– Igen – mondta Roa határozottan.
– Megegyeztünk – vágta rá a nő. – Lépjen kapcsolatba a hálózaton keresztül egy Miz Gattse Kuma nevű emberrel, és mondja meg neki, hogy Aisban találkozom vele, amilyen gyorsan csak oda tudunk érni. Roa mormogott valamit.
– Hogy mondja? – kérdezte Sharrow.
– Ezt végig kell gondolnunk – mondta Roa, és krákogott egyet. –Amikor legutoljára Aisban jártunk, problémánk adódott egyes kisebb méretű hajókkal, melyek megrongálódtak a kikötőben.
– Nos, tegye meg, amit tud.
– Meg fogom beszélni az illetékesekkel. – Roa felállt. Nagyon elszántnak tűnt.
Kiment, bezárta az ajtót.
Sharrow hátradőlt a szűk ágyon, és a fejét csóválta. De legalább Ais közelebb van, mint Ifagea. Abban reménykedett, hogy előbb odaérnek, minthogy az – egyértelműen – nem túl jól informált Szolipszisták megtudják, hogy jó emberre akadtak, aki fontos szereplője a Huhszok vadászatának, és sokkal többet ér, mint négyezer-hétszáz.
A Szóló, ez a csikorgó, sóval borított, rozsdás hajó, a Vízi-Torlasztól északnak vette az irányt, végigrepült Piphram partjai mentén, lyukas kipufogója sercegett, és útját az alkohollal üzemeltetett forgómotorjaiból áradó két füstcsík kísérte, melyet széles csigavonalban feltekertek a horpadt, remegő propellerek. Az Omequeth folyótorkolatnál horgonyzó egyik kereskedelmi olajszállítónál megtankoltak, majd átvágtak a Shiyl-félszigeten, az Omequeth Átjáró felett, és továbbsiettek északnak, a Nasahapleytól délre fekvő szavannán át.
– De ha ön Isten – szegezte Sharrow a kérdést Elson Roának –, akkor minek van szüksége a többiekre?
– Miféle többiekre? – kérdezett vissza Roa.
Sharrow idegesen nézett.
– Ugyan már! – mondta, mire Elson vállat vont.
– A segédeimre? Az ő jelenlétük azt mutatja, hogy az akaratom még nem elég erős ahhoz, hogy külső segítség nélkül létezni tudjak. De már dolgozom rajta. – Köhögött. – Az a tény, hogy hatan odavesztek a Vízi-Torlasznál, számomra nagyon is bíztató jel, mert azt mutatja, hogy az akaratom egyre erősebb.
– Értem – Sharrow elgondolkodva bólogatott. Ez volt a harmadik napja a hajón, a második azóta, hogy felébredt, miután valaki túlságosan is buzgón lőtt rá egy idegbénító fegyverrel a Vízi-Torlasz olajszállítójának fedélzetén. Már harmadszor beszélt a nyurga, komoly tekintetű Szolipszista vezérrel, aki nyugodt volt, furcsán higgadt. Elvileg másnapra Aisba kellett érniük.
A Szóló északi, illetve nyugati útja igencsak hosszadalmas volt. Tölcsértorkolatok, földnyelvek, tengerek, tavak között vitt végig. Ehhez jöttek még a Roa és segédei között lezajlott viták, melyek azt tárgyalták, hogy az előttük feltűnő, vélhetően akadályt jelentő szigetek és kisebb hajók mennyire valóságosak. Egyszóval lassan haladtak, mely részben annak is volt köszönhető, hogy úgy tűnt, a Szolipszisták képtelenek a hajó fontosabb érzékelő és navigációs berendezéseit hatékonyan üzemeltetni, és így este illetve ködben nem repültek föl.
– És akkor – kérdezte Sharrow – ön halhatatlan?
Roa elgondolkodott.
– Nem vagyok benne biztos – válaszolta. – Ez a gondolat valószínűleg nem is fontos. Az időre akár mint szükségtelen fogalomra is gondolhatunk. Ön miként vélekedik erről? Lehet, hogy önt éppen azért teremtettem, hogy erre a kérdésre valamilyen választ adjon nekem.
– Sajnos fogalmam sincs – vallotta be Sharrow. A háta mögött húzódó válaszfalra mutatott. – És mi van a többiekkel? Ők, mármint a segédek is Istennek hívják magukat? – kérdezte.
– Hát, úgy tűnik igen – válaszolta Roa, de a mosolynak egy halvány szikrája sem ült ki az arcára.
– Hm – hümmögött Sharrow, és az ajkába harapott.
Roa furcsán nézett rá. Látszott rajta, hogy eszébe jutott valami, hirtelen ibolya és sárga színű köpenyének zsebébe nyúlt, és előhúzott egy koszos papírdarabot.
– Á! – mondta krákogva. – A barátja, bizonyos Kuma úr üzenetet küldött önnek... – hunyorgott Roa a papírra, majd rosszallóan nézett, megfordította a fecnit, és végül visszagyűrte a zsebébe. – Nos, azt írja, hogy Aisban várja önt, pontosan a Continental Hotelban... átutalta a pénzt arra a számlára, amit megjelöltünk, és... emellett minden jót kíván önnek.
– Nagyon örülök – mondta a nő.
Roa hirtelen zavartnak tűnt.
– Kivéve egyet, aki ateista – mondta.
– Tessék?
– Mi mind Istennek hívjuk magunkat, kivéve az egyik segédet, aki ateista.
– Aha – bólogatott lassan Sharrow. – És ez a személy minek nevezi magát?
– Én-nek.
– Ühüm.
Roa a torkát köszörülte, majd becsukta a szemét, furcsa dúdoló hangot hallatott, és néhány másodpercen keresztül köröket írt le a fejével. Aztán kinyitotta a szemét. Sharrow rámosolygott.
A férfi mérgesnek tűnt, felállt és kiment.
Sharrow-nak az az érzése támadt, hogy Roa azt remélte, mire kinyitja a szemét, addigra ő eltűnik.
Aznap este a Fegyver ismét meglátogatta álmában. A Huhszok egyik Engedélyét olvasta. Az Engedélyek könyvformájúak voltak, és Sharrow megpróbálta elolvasni, hogy mi áll ebben a bizonyos könyvben, de minden alkalommal, amikor a Fegyver válla fölött leskelődött, a Fegyver öles léptekkel arrébb húzódott, fel-le rugózva vézna, teleszkópos lábain. Aztán tovább olvasta az Engedélyt, néha nevetgélt magában, és Sharrow akármit tett, nem látta, hogy mit talál a Fegyver olyan viccesnek. Mérgében egyszer csak megrúgta a Lusta Fegyver lábát, mire az megbotlott és elesett. Sharrow megragadta az Engedélyt, de a Fegyver rettentő dühvel felugrott és lelőtte őt, mielőtt ki tudta volna nyitni a könyvet, hogy megnézze, mi áll benne.
Rémülten ébredt fel a szűk ágyban, tenyere izzadt. Ais felé tartottak, ami nem messze fekszik a Huhszok Szentélyétől. Ugyanazon a helyen lesz, ahol az Engedélyek. Ez őrültség, mi a fenét gondolhat Miz? Valószínű, hogy mind meg fognak halni.
Talán az lenne a legegyszerűbb, ha feladná magát. Belebámult az őt körülvevő feketeségbe, a légpárnás hajó halkan suttogott körülötte a síri sötétségben.
Mit tehetne az Engedélyek ellen? Mit tehet akárki is? Miz vagy megőrült, vagy csapdát állít. De az Engedélyeket nem lehet elpusztítani. Mindegyiken volt egy nano-méretű lyuk, melyet az ATI katasztrófakor szereztek, s emiatt mindegyikőjük kisebb fajta sugárzást és hatalmas adag neutrinót bocsát ki magából, így aztán lehetetlen elrejteni őket. Még ha valakinek sikerülne is megsemmisíteni az anyagot, amelyből az Engedélyek készültek, akkor is megmaradna a lyuk, és az Összvilág Bíróságnak pontosan ez volt a lényeg. őrület, őrület, őrület, gondolta magában, és ide-oda forgolódott az ágyában, magára tekerte a vékony lepedőt. A Huhszok le fogják vadászni, és az Összvilág Bíróság gyakorlatilag bárhol kiadhat ellene elfogatási parancsot, még akkor is, ha az Engedélyek elpusztulnak. De persze mit ér, ha megsemmisülnek anyagi mivoltukban, amikor még mindig ott marad a lyuk? De akkor mit tervez Miz? Mit akar tenni? Felszállni egy gyors hajóra, és irány a Nap? Az Összvilág Bíróság találna az övékénél gyorsabb hajót... Nem lehet elrejteni őket, nem lehet megtartani őket, nem lehet elpusztítani őket...
Idővel ismét álomba merült, a gondolatai még mindig össze-vissza cikáztak, visszhangzottak a fejében, s a reménytelenség és a kétségbeesés feszült piruettjeit táncolták végig gondolatai szálain.
Egy csapat földfoglaló paraszttal való összetűzést és egy magasfeszültségű vezetéket leszámítva a Szóló útja Ais felé eseménytelenül telt. Sharrow-t kiengedték a kabinjából. Visszakapta az útlevelét és a hátizsákját, meglepő módon minden személyes holmijával együtt, beleértve a fegyverét, hitelkártyáit és a készpénzét. Az út hátralevő részét Sharrow már a siklóhajó parancsnoki hídjáról nézhette végig, és lehetősége nyílt több Szolipszistával is beszélni.
Azt figyelte meg, hogy a Szolipszisták nem találtak semmi kifogásolnivalót abban, hogy egy olyan csoport tagjai, melynek nem ők a vezetői. Mindegyikük azt gondolta ugyanis, hogy ő az igazi vezető, és Roát csak elképzelik, hogy legyen valaki, aki elvégzi az unalmasabb munkákat. Ettől függetlenül adódtak még viták, de a rendszer, melyben Roa volt a főnök, úgy tűnt, jól funkcionál. (A demokrácia szóba sem jöhetett, mert úgyis mindegyikük saját magára szavazott volna.)
Roa, nagyon bölcsen, nem nevezett ki senkit helyettesévé, mert az bizonytalankodásra engedett volna utalni. Egyszer korábban már tett ilyet, és majdnem meggyilkolta a szóban forgó személy (vagy gondolat). Roa könyörtelenül elbánt az illetővel, melyről a Szóló jobboldali légcsavarján látható egyik horpadás tanúskodott.
Az öreg légpárnás hajó tovaszáguldott a Nasahapley tengerpart mentén Ais irányába. Egy órával azelőtt, hogy odaértek volna, Sharrow a parancsnoki hídról nézte, ahogy elhaladnak a tartomány vallási szálláskörzete mellett, melynek falai messzire benyúltak a tengerparti ártér területére, s melyet a Huhszok Szentélyének fekete és aranyozott, csúcsos templomtornyainak látványa uralt.
Sharrow már várta a sajnálkozást kifejező szavakat, a mentegetőző magyarázatokat, melyek kíséretében a siklóhajó irányt változtat, és a Szentély felé kanyarodik, de semmi ilyesmi nem történt.
A Szóló túlságosan nagy volt, így nem engedték meg, hogy átutazzon Nagy- Ais megyén, ahol igenis szabályok voltak érvényben az ilyesmikkel kapcsolatban. Ezért aztán Elson Roa és pár társa átszállt egy kis kétkerekű autóra a légpárnás hajó garázsszintjén, és abban vitték Sharrowt a városba, aztán hagyták, hogy az ottmaradt segédek a kikötői rendőrséggel vitázzanak a leszállási költségekről, kikötési tarifákról és a gondatlanság miatt túlfolyt csatornáról.
A kicsi hernyótalpú nagy robajjal hajtott be Ais város poros főterére. Okkersárga, oszlopos épületek magasodtak mindkét oldalon. Az út egy részét a központi főút záróvonalán haladva tették meg, eltapostak egy-két bokrot az út menti büfék mellett, és egy szabálysértést is elkövettek. A kétkerekű vezetője (egy fiatal albínó, akinek az eredeti neve Keteo volt, s inkább lelkesen vezetett, mint jól, gyorsabban, mint pontosan) farolt egyet a járgánnyal, míg meg nem álltak éppen a tér közepén álló szökőkút előtt, aztán a sofőr csak ült, kajánul bámulva a virágágyásokat a tér túloldalán.
Forróság volt, a nap fényesen ragyogott a tiszta égbolton. A Transzkontinentális Függővasút végállomása éppen a virágágyás mögött terült el, melyet Keteo olyan elszánt tekintettel bűvölt. Sharrow körbenézett a téren, ahol a többnyire buszokból álló forgalom haladt, és az emberek – szinte teljesen meztelenül – sétáltak.
– A francba! – mérgelődött Sharrow. – Ezt a szerencsét, hogy éppen a Nudista Hétre értem ide...
Roa, aki egészen eddig a pillanatig furcsán feszültnek tűnt, megkönnyebbülten elmosolyodott.
– Nudista Hét – sóhajtott fel. – Igen, ezek tényleg azok, ugye? Hát persze.
Sharrow ismét szétnézett a téren, azon tanakodva, hogy vajon Miz és Franckék ideértek-e már?
– Nos – szólt oda neki Roa –, itt vagyunk. Fogalmam sincs, hogy lesz-e szükségem önre a jövőben, de remélem, jól idézem majd az emlékezetembe, ha újra találkozunk – mondta, majd hirtelen elhallgatott és a körmeit méregette.
Sharrow a férfiról a másik két Szolipszistára nézett. Az egyikük szorosan behunyt szemekkel ült Roa mellett. Keteo a motort bőgette, és valamit motyogott magában, miközben a távoli virágágyást mustrálta. Roa a távolba emelte tekintetét, majd becsukta a szemét. Zümmögő hangot hallatott és megint körözni kezdett a fejével.
Sharrow kiszállt a járműből, és megállt az út szélén. Buszok robogtak el, és szinte teljesen meztelen emberek sétáltak el mellette, aktatáskával a kezükben.
Elson Roa kinyitotta a szemét. Egy pillanatra örömteli kifejezés ült ki az arcára, aztán meglátta Sharrow-t, ahogy ott áll és bámulja őt az úton. Összeráncolt szemöldökkel nézett le a nőre.
– Ja, igen. Az udvariassági formulák... – mondta és kezet nyújtott. Sharrow megrázta a kezét, és a férfi elköszönt. – Viszontlátásra.
– Viszontlátásra – viszonozta a köszönést Sharrow, majd megfordult és elindult.
Amikor visszanézett, Roa és a vele hátul ülő segédje heves vitát folytatott az autót vezető Keteóval, miközben felváltva a virágágyásra és a főútra mutogattak.
Szégyenlősen sétált a vasútállomás felé. Ahogy felment a lépcsőn, a Szolipszisták kétkerekűje nagy robajjal húzott el a térről, éppen hogy kikerülve a virágágyásokat, míg a többnyire meztelen járókelők a szélrózsa minden irányába ugrottak el a jármű elől, ahogy az visszazökkent a főútra, és elindult visszafelé, a kikötő irányába.
Sharrow egyre kellemetlenebbül érezte magát az állomáson összegyűlt sok mezítelen ember között, így aztán megállt, hogy levegye a ruháit egy telefonfülkében, de abban a pillanatban letartóztatták nyilvános vetkőzésért, mely természetesen közszemérem elleni vétségnek számított a városban.
A K'lel sivatag pár millió négyzetkilométernyi karsztos kőzetből állt, ami tulajdonképpen olyan szétmállott mészkő, melyen semmiféle talajtakaró nem található. A karszt akkor alakul ki, amikor esős időben a víz a mészkőből álló felszín alatt húzódó, áthatolhatatlan kőréteg felé igyekszik, és a széndioxid, a vízben feloldva, reakcióba lép a porózus mészkővel. Golternek nem csak egy, hanem számos olyan korszaka volt, amikor az emberek kiterjedt, de meglehetősen kezdetleges iparosításba fogtak, és a legfőbb központot minden egyes alkalommal K'leltől délre jelölték ki, a buján, de nem túl mélyen benőtt erdős övezetben, amelyet a sivatagi régió pusztító hatású szelei már amúgy is veszélyeztettek. A múltban bekövetkezett, egymást érő magas széndioxid szintemelkedések és a heves savas eső miatt az erdő lassanként kipusztult, a kőzet elkopott, míg a Sivatagi Övezetben fújó szél egy porból álló medencét hozott létre a megmaradt földből, melyen keresztül megváltozott a terület klímája, s ez még inkább felgyorsította a sivatagosodást.
Bizonyos idő után már csak a kirojtosodott, kemény kőzet maradt meg, késélességű karsztcsúcsokat alkotva. Az egyenlítői nap forró sugarai perzselték az egész horizontot betöltő üreges kőlapok erdejét. A sivatagot itt-ott beomlott barlangok tarkították, ahol kiszáradt növények feküdtek a sötét, elsüllyedt oázisokban, s a felszínt nagyjából egy síkban elterülő, barázdált kövezet alkotta, melyen a kimart karszton látható redők csak centiméteres, nem pedig kilométeres nagyságúak voltak.
Mindig születtek újabb és újabb tervek a kontinens szívének újjáélesztésére, de sosem lett belőlük semmi. Még az a látszatra ígéretes terv sem vált valóra, mely szerint Golter északi féltekéjének központi űrállomását, Ikueshlenget idetelepítenék, egy új sivatagi komplexumot hozva létre. Néhány régi, pergő kaviccsal fedett silón, néhány hatalmas automata napenergiafarmon és a Transzkontinentális Függővasúton kívül (mely szintén napelemmel működött) K'lel teljesen üres volt.
Összekuporodva ült a függővasút tartószerkezetének árnyékában, puskatusát lefelé, a poros kavicsok irányába tartotta, és a fegyvert a két térde közé fogta, míg megigazította a sálat a fején, melynek egyik felét aztán bedugta könnyű kabátja gallérjába.
Délelőtt volt. A magasban a fátyolfelhők egy helyben lebegtek, tollas ívekként húzódtak a forró, hatalmas kiterjedésű karszt felett, s a mozdulatlan levegő a kleptománia határát súroló módon szívta ki a párát az ember testén található, szabadon hagyott bőrfelületből. A nő felhúzta a maszkot a szájára és az orrára, aztán visszahelyezte a sötét kijelzőt a szemére, majd hátradőlt, a fegyverét markolta, s ujjaival a puskacsövet tapogatta. Ivott egy korty vizet a kulacsából, aztán az órájára pillantott. Dloanra nézett, aki a függővasút alátámasztásának másik oszlopánál kuporgott, fegyvere átvetve a vállán, s a fejkendőjéből drótok vezettek egy, a támaszték lábán található csatlakozószekrénybe. A férfi a nőre pillantott, és megrázta a fejét.
Sharrow nekidőlt a kellemetlenül meleg oszlopnak. A hátizsákját a háta és a forró támaszték közé rakta. Megint az óráját nézte. Utált várni.
Az Aisi Continental Hotelban találkoztak újra, miután Sharrow letette magáért az óvadékot, és kiengedték Ais város Erkölcsrendészetének zárkájából, majd lefizette az asztalnál dolgozó őrmestert, hogy tüntesse el az elfogásáról készült dokumentumokat.
Végül aztán állig felöltözve, lefátyolozva érkezett meg a hotelba – még akkor is, ha így felhívta magára egyesek figyelmét –, azonban senkit nem talált, aki Kuma néven jelentkezett volna be, és egyetlen olyan nevet sem ismert fel, amelyet a többiek esetleg használhattak.
Ott állt, ujjaival dobolt a hűvös pulton, míg a mosolygós, és meglehetősen hiányos öltözékű recepciós egy tollal finoman a hónalját vakargatta. Azon tanakodott magában, megkérdezze-e, hogy hagyott-e valaki üzenetet a számára. Azonban nem akarta elárulni a hollétét a Huhszoknak. Gondolkodott egy darabig, aztán vett egy újságot, hogy megnézze, megkapták-e már a Huhszok az Engedélyüket. Elindult a bár felé.
Az első alak, akit megpillantott, a teljes öltözékben feltűnő Cenuij Mu volt.
*
– Az órám szerint ennek az átkozott izének már látszania kellene – mondta Miz, aki a vasúti síneken őrködött két kilométerrel feljebb, ahol a párosan haladó sínek elkanyarodtak, hogy kikerüljék egy beomlott barlang maradványait.
– Az enyém szerint is – beszélt Sharrow a maszkjába. Hunyorogva kémlelte a messzeséget, próbálta megtalálni azt a kis pontot, amely Miz alakja volt, s a függővasút sínpárja mellett ült az égető napon. Amikor a legutóbb arra nézett, látta a férfit, s alatta azt a kupacot is, ami az álcázott terepjáró volt, de az elmúlt tíz percben olyan jelentősen nőtt a hőmérséklet, hogy lehetetlen volt bármelyiküket is kivenni. Szabad szemmel nézve a függővasút fehér vonala csak ott tekeredett, vibrált az ember előtt, és a táj minden kicsi részletét egybemosta. Megpróbált a kijelzőjének nagyításán és fénypolarizációján állítani, de egy idő után feladta.
– A telefonon sincs semmi? – kérdezte.
– Csak sistergés – válaszolta Miz.
Sharrow ismét az órájára nézett.
– És mitől gondoltad meg magad? – kérdezte Cenuijtól, amikor a lift már vitte őket arra az emeletre, ahol a többiek vártak.
A férfi sóhajtott egyet, és feltűrte bal karján az inget.
A nő előrehajolt, hogy jobban lásson.
– Hű de ronda! Lézer?
– Azt hiszem, igen – mondta Cenuij, és visszahúzta az inget a karjára. – Ez alkalommal hárman voltak. Darabokra szedték az egész lakásomat. Utoljára azt hallottam (pont mielőtt elmenekültem), hogy a biztosító nem hajlandó fizetni. – Cenuij szipogott, háttal a falnak dőlt, és összefonta a karját. – Mikor ez az egész véget ér, remélem, megkérhetlek, hogy fedezd a költségeimet.
– Megígérem – válaszolta Sharrow, és esküre emelte a kezét.
– Jut eszembe – mondta Cenuij, amikor a lift lassítani kezdett. – Miz úgy látja, érdemes lenne megrendezni... – a férfi körbenézett a liftben, aztán megrántotta a vállát – egy vonatrablást.
Sharrow érdeklődve nézett. A lift megállt.
– Olyasmikre utaznánk – folytatta a férfi, ahogy az ajtók kinyíltak, és ők kiléptek a felvonóból –, amik elpusztíthatatlanok, amiket nem lehet elrejteni, ugyanakkor öngyilkosság lenne megtartani. – Csóválta a fejét, ahogy végigmentek a tágas folyosón. – Te, a Vízi-Torlasztól mindenkinek szitává megy az agya?
– Csak akkor, ha az ember lefejel egy szárnyashajót húszméteres magasságból – válaszolta a nő.
Sharrow lehúzta a maszkját. A forró levegő hirtelen megrohanta a torkát. Intett Dloannak, mire a férfi kivette a hallgatókat a füléből, és kérdőn biccentett a fejével.
– Nem hallasz semmit? – kérdezte a nő.
– A férfi vállat vont.
– Csak a hordozó jelet. De arról semmit, hogy késne a vonat, vagy hogy az útnak erre a szakaszára ért volna.
A nő visszafordult, rosszallóan ráncolta a homlokát.
– A francba! – mondta, majd lepöckölt egy homokszemet vadászpuskája csövéről. Visszahúzta az arcára a maszkot.
Miz a hotelszoba ablakánál állt és kifelé nézett, bámulta Ais poros keleti külvárosát. Egy pillanatra Cenuijra emelte a tekintetét, aki nagyítóval a szemén éppen a babát szerelte szét az asztalon.
– Átbasztak – szólalt meg Miz hitetlenkedve. Széttárta a karját, megfordult és a többiekre nézett. – Valami gennyláda ellopatta velem azt a kurva nyakéket, és elhitette Lebmellinnel, hogy még ő fog engem átejteni, de az egész meg volt rendezve. Az a kibaszott ElmeBomba, meg a fegyverek, amiket hatástalanított. És a tartályhajó is átverés volt, az egészet aznap csinálták. Onnan tudom, hogy az akció reggelén én magam ellenőriztem le az utat... – A hangja itt elcsuklott, ahogy lehuppant Sharrow mellé a kanapéra. – És ezt nézzétek meg! – mondta, majd felkapta a kanapé mellett álló alacsony asztalról az újságot, melyet Sharrow hozott magával. – Visszalopott Ékszer nyerte meg az első futamot Tiálban tegnap! A rohadékok!
– Ugyan már – Sharrow átkarolta a férfi vállát.
– Mindegy – mondta Miz –, elég ebből a vinnyogásból. Te sokkal rosszabbul jártál. – Hunyorogva nézett a nőre. – Két ugyanolyan tag?
– Teljesen egyformák – bólogatott Sharrow, és visszahúzta a karját. –Mintha klónok lettek volna.
– Vagy androidok – szólalt meg Cenuij az asztal mellett, aztán letette a nagyítót.
– Szerinted azok voltak? – kérdezte a nő.
Cenuij felállt, kinyújtózott.
– Csak egy kósza gondolat.
Én azt hittem, az androidok azért igencsak drágák – töprengett Sharrow az italát lötyögtetve. – Úgy értem, hol a fenében lehet manapság androidokat látni?
– Hát nem is tudom. Azt hiszem, én randiztam néhánnyal – szólt közbe hirtelen Zefla, miközben a bárpulthoz ment, hogy még egy italt töltsön magának.
– Általában nem mozdulnak ki Vembyrből, ez igaz – mondta Cenuij, de az is előfordul néha, hogy utaznak. És persze, mint bárki másnak – fejezte be a mondatot a férfi, és fagyosan mosolygott Sharrow-ra nekik is megvan az áruk.
– Dloan egyszer már járt Vembyrben – mondta Zefla, és hátrafordult a hűtőben elhelyezett üvegek és flaskák tömegétől. – Ugye, Dlo? Dloan bólintott.
– Fegyveraukció volt.
– És milyen? – kérdezte Miz.
Dloan elgondolkozott:
– Csendes.
– Hagyjuk – mondta Zefla, azzal kivett egy üveget a hűtőből. – Francba az androidokkal. Hogy áll az a baba?
Cenuij az asztalon kiterített kis figurára nézett.
Akárhol készíthették – kezdte. – A teste PVC, a formája teljesen eltorzult, és van benne egy optikus vezetékrendszer. Itt az elem helye, és nagy adag habbal van kitömve, de van még benne egy elektromos kód-adóvevő, ami a normál hálózati frekvencia hosszúhullámú tartományában működik. – Cenuij Dloanra nézett. – Szerinted lehetséges, hogy a baba össze volt kötve valamiféle idegbénító fegyverrel, ami a Sharrow által leírt tüneteket előidézheti?
Dloan bólogatott.
– Egy módosított bénító előidézheti ezeket a hatásokat. Természetesen szinte mindenütt illegális a használata.
– Nem láttam semmiféle fegyvert – szólt közbe Sharrow, és látszott, hogy próbál visszaemlékezni. – Ott volt a két alak, két szék, a gáztömlő...
– Klór! – kiáltott fel Miz, majd a térdére csapott, felpattant a kanapéról, és ismét az ablakhoz ment. Kezével a hajába túrt. – Kibaszott klór. Rohadt szemét banda!
– A fegyver akárhol lehetett a tartályhajón – mondta Cenuij Dloanra pillantva. A férfi bólogatott. – Valószínűleg a vezérlőegységnél volt, amelyik az androidokat is irányította, már ha azok voltak. Vagy – tette hozzá és Sharrow felé biccentett – lehet, hogy egyenesen a babából jöttek a jelek.
Erre senki sem reagált.
– Sharrow megköszörülte a torkát.
– Úgy érted, lehet, hogy van bennem valami, ami fogja a jeleket, amiket a baba kibocsátott?
– Nincs kizárva – válaszolta a férfi, és egy kupacba húzta a baba tartozékait. – Nem ilyen hosszúhullámú adóvevővel szokták összekapcsolni a fegyvereket. Ez... szokatlan.
– De hogy lehetne valami bennem? – kérdezte Sharrow. – A fejemben...?
– Cenuij besöpörte a baba darabjait egy szemetes zacskóba. – Volt mostanában agyműtéted? – kérdezte.
– Nem – rázta meg a fejét Sharrow. – Orvosnak még a közelében sem jártam már... legalább tizennégy vagy tizenöt éve.
Cenuij a baba utolsó darabkáit is a zacskóba söpörte.
– Nachtel Szelleme, illetve a baleset óta nem – bólintott és összekötötte a zacskót. – Szóval ezek szerint idegfegyver volt.
– Remélem – mondta Sharrow, és az ablak felé nézett, ahol Miz állt a poros várost bámulva.
– Meg akarod tartani? – kérdezte Cenuij a lányt, és a zacskóra mutatott, amiben a baba maradványai lapultak.
Sharrow megrázta a fejét, és keresztbefonta karját, mintha fázott volna.
Lefoglaltak egy magánfülkét a hajnalban induló Ais–Yadayeypon helyi járatra. Háromórás utazás után a vonat elhagyta Külső-Jonolrey prérijeinek utolsó nyomát is, és lassítani kezdett az első csipkézett karsztkőzetes szakasznál, majd elérte a keleti tengerpart előtti utolsó állomását. A csapat befejezte a reggelijét, és figyelték, ahogy az alattuk húzódó, halványszürke, itt-ott hegyesen kiszögellő tájat lassanként házak, napelem-tömbök és körbekerített települések tarkítják.
Egyedül ők szálltak itt le. A rendezetlenül szétterülő város olyan érzetet keltett, akár egy határállomás: lassú volt, szétfolyt és félkész. A helyi gépjármű-kereskedő az állomás parkolójába állította a hatkerekű terepjárót. Miz aláírta a papírokat, aztán még beszerezték a maradék kellékeket a vaskereskedésben, és elindultak a karsztok között a napelemfarm buckás, poros útján, mely nagyjából párhuzamosan futott a függővasút fordított U-betűkből álló tartószerkezetével.
Sharrow felnézett, amikor hallotta, hogy valami mozog a síneken a feje felett. Cenuij nézett le rá, kendővel fedett feje a sínek szélén áthajolva, nyolc méter magasan jelent meg.
– Valaki meg tudná mondani, hogy most mi történik? – kérdezte. A nő vállat vont.
– Fogalmam sincs. – Dloanra pillantott, aki még mindig a függővasút áramköreinek sercegését hallgatta, aztán Zeflára nézett, aki az előtte magasodó lábazaton ült az árnyékban, feje előrebillenve.
– Hát ez kurva jó! – mondta Cenuij idegesen. – Akkor itt maradok fent, hogy napszúrást kapjak, rendben? – és megint eltűnt.
– Remek ötlet! – mormogta Sharrow, aztán rádión hívta a két kilométerre tőle látható kis pontot a sínek mellett. – Miz?
– Igen? – hallotta férfi hangját.
– Még mindig semmi?
– Még mindig semmi.
– Mennyi időnk van, amíg a szembejövő vonat ideér?
– Húsz percünk.
– Miz, teljes mértékben biztos vagy benne, hogy... – kezdte a nő.
– Nézd, kislány – mondta ingerült hangon Miz –, a kibaszott menetrendszerinti expresszre várunk, az Engedélyeket tegnap kiadták, és a yadai ügynököm azt mondta, a Huhszok társasága kibérelt egy privát szerelvényt ezen a vonaton ma, körülbelül öt perccel azután, hogy az Engedélyekkel kapcsolatos hírek kiszivárogtak. Szerinted ez micsoda?
– Rendben van, rend... – kezdte a nő.
– Hű! – kiáltott fel Miz, majd egy pillanatra csend támadt, aztán Miz hangja szólalt meg ismét, sürgetően. – Hallok valamit a telefonon... rezgések... ez lesz az. Készen álltok?
Sharrow Dloanra pillantott, aki egyik kezét a füléhez szorította. A férfi ránézett és bólintott. – Ez lesz az – mondta.
– Kész vagyunk – válaszolt Sharrow Miznek, aztán odafüttyentett Cenuijnak, aki megint lenézett odafentről. – Jön.
– Már épp ideje.
– Előkészítetted a másik fóliát?
– Persze, most kenem be – bólogatott szaporán a férfi. – Egy vonatot ragasztóval megállítani... Hogy kerülök én ilyen helyzetekbe? – mondta és eltűnt a feje.
Sharrow az előtte száz méterre guggoló alakra emelte a tekintetét. – Zef!
Zefla összerázkódott. Felemelte a fejét, körbenézett és kérdőn biccentett.
– Itt az idő? – hallotta a fülében a nő álmos hangját Sharrow.
– Igen, itt az idő. Kérlek, próbálj meg ébren maradni, Zefla!
– Jól van, meglesz.
Dloan becsukta a kapcsolószekrényt a tartószerkezet lábán, és a fémlépcső kiálló fokaiba kapaszkodva elindult felfelé a sínekhez.
Sharrow érezte, hogy a szíve hevesen kezd verni. Újra ellenőrizte a puskáját. Elővette a KéziÁgyút, azt is megnézte. Nem volt elég fegyverük egy ilyen akcióhoz, de nem volt elegendő idejük sem mindent beszerezni, amit akartak.
Egy nappal azután, hogy a Szolipszisták kirakták Ais városában, és találkozott a többiekkel, megtudták, hogy az Engedélyeket az elkövetkezendő húsz órán belül kiadják.
Miz elmesélte nekik a tervét. Cenuij erre azt mondta, Miz megbolondult. Zefla jól átgondolta, hogy jogilag milyen következményekkel járna Miz javaslata, és úgy találta, igazán arcátlan kis terv.
Éppen annyi idejük maradt, hogy megszervezzék a terepjáró átvételét a következő napra, aztán különféle taxikon végigviharzottak Aison, hogy megvegyék a sivatagi felszerelést, kiegészítőket a kommunikációs rendszerhez, és az Ais megye törvényei által engedélyezett lehető legnagyobb hatású fegyvereket illetve muníciót. Miz egy-két napon belül meg tudta volna szervezni, hogy az egyik csapata jobb fegyvereket hozzon be és vámoltasson le, de az Engedélyeket időben, még aznap kiadták, ezért nem volt más választásuk, minthogy nekikezdjenek a terv megvalósításának.
Az utolsó megszerzendő anyag három hatalmas, nagy teherbírású, bevont alumínium fólia volt – melyek eredetileg egy szállítható napelemes kazán póttartozékai voltak –, és hozzá egy kis ragasztó. Míg Dloan és Miz ezeket beszerezte, Sharrow a hotelban maradt és telefonhívást intézett a Dascen család egyik szolgájának leszármazottjához, aki maga is elég gazdag volt ahhoz, hogy komornyikot és magántitkárt tartson. Sharrow-nak mindkettőn át kellett verekednie magát, hogy végül elérje Bencil Dornayt, aki szívélyesen és nagylelkűen meghívta a hegyek közt található házába, természetesen a barátaival együtt.
– ...gre! – hallotta Sharrow Miz hangját.
– Mi van? – kérdezett vissza. Meghökkentette a férfi hanglejtése. Nem jött válasz. Sharrow a távolba bámult, ahol a függővasút sínpárja eltűnt a sivatag vibrálásában.
– Látom! – kiáltotta Cenuij odafentről.
Egy parányi, csendesen haladó csík jelent meg a hullámzó horizonton, alig észrevehetően a remegő levegőn át. Az apró fehér vonal tovább nyúlt, a nap egy pillanatra szikrákat hányt rajta, villogott, aztán eltűnt.
Sharrow felállt és a nagyítást húszszorosra állította a kijelzőjén. Úgy nézett ki, mintha egy játékvonat tükörképét látná egy hullámzó higanytócsában. A vonat még mindig kilométerekre volt onnan, ahol Miz feküdt a sínek felső részén. Sharrow nézte, hogy a tartószerkezet lábainak árnyékai sorra végigsuhannak a függővasút elején, ahogy az a hőségen áthatoló ezüstcsíkként vágtatott a sínek alatt.
Számolni kezdett.
– A rohadt... – szaladt ki a száján. Másodpercenként három árnyék villant át a vonat repülőhöz hasonló sima orr-részén. Az oszlopok százméterenként álltak, az expressz pedig normálisan huszonkét méter per szekundummal haladt. Erre a sebességre alapozva számoltak ki mindent. Nagy levegőt vett, hogy odaszóljon Miznek, dobja le korábban a fóliát, amikor hirtelen villanást látott a sínek alatt.
– A fólia lent van! – hallotta Miz ordító hangját.
Ha Miz terve bejön, akkor a vonat tűradarja csak a fóliáról visszaverődő jeleket képes fogni, és így kénytelen behúzni a vészfékeket.
– Túl gyorsan jön – rádiózott a nő Zeflának. – Túl fog futni!
– Elindultam! – üzent vissza Zefla, és futni kezdett Sharrow felé. Csikorgó, visító hang hallatszott a rádión keresztül, és Miz épphogy képes volt túlkiabálni az óriási zajt.
– Asszem, fékez! Már jön is!
– Gyerünk, futás! – kiáltott le Cenuij Sharrow-nak.
– Futok, futok – morogta a nő, és nekilódult a barázdákkal szabdalt karszt között a következő oszlop felé.
Két kilométerrel odébb Miz a sínek tetején feküdt, az arca épphogy nem ért az égető felülethez. A rázkódás és a zaj keresztülhasított rajta. A lentről jövő zümmögésből fogfájdító zúgás lett, amely azzal fenyegette a férfit, hogy idővel lelöki őt a sínekről. Teljesen lelapult, kézzel-lábbal próbált kapaszkodni. Alatta a kör alakú fólia, melyet a vonat elé állított, ott remegett a műanyag támasztékokon, fémmel bevont felülete visszaverte a vonat radarjeleit. A zaj és a remegés elérte a csúcspontját, és a nagy erővel fékező vonat elsüvített alatta.
– Kuuurvvaaa éééleeeeet! – kiabálta Miz, fogai csattogtak, testének minden csontja remegett. A légörvény elkapta, végigsüvített rajta, a ruhái csak úgy csapkodtak körülötte.
A fékező vonat töltény alakú orra beleszaladt a fémkörbe, abban a pillanatban át is szakította, és a fólia darabjai ezüst madarak zuhanó rajaként repült szanaszét a levegőben.
A vonat tovább robogott, de folyamatosan fékezett. Miz talpra ugrott.
– A helyetekben leengedném a második fóliát, gyerekek! – rádiózott a többieknek, majd odafutott az oszlophoz, és elkezdett lefelé mászni a terepjáróhoz.
Sharrow lassított, visszanézett a támasztékok kanyarodó vonalára.
– Fény és árnyék játszadozott rajtuk. A nő tovább futott a csontszáraz levegőt nyelve, de egyre lassabban, mert várta, hogy a második fólia leessen a feje felett. Most már hallotta a vonatot. Távoli zúgásként közeledett. – Jó gyorsan jön, mi? – vigyorgott rá Zefla, és elfutott mellette.
A második fólia tíz méterrel Sharrow előtt esett le és bomlott ki. Sharrow megállt, lihegett. Mintha egy kemence égett volna a torkában. Zefla tovább kocogott, már ötven méterrel előtte járt. Sharrow hátranézett. A vonat közeledett, fékezett, a sikító hang már szinte folyamatosan hallatszott, míg a légáramlat egyre erősebb lett, a tiltakozó szupravezetők zúgása lassanként elveszett, ahogy a vonat egyre közelebb ért.
Egyszerre aztán ott volt, a kocsik ott villództak tova méterekkel felette. A vonat hegyes orra belerohant a második fóliába is, és az rajta maradt, kitépte a támasztékából, majd a villogó membrán rásimult az első szerelvény orrára, ott csapdosott, recsegett, míg a vonat végül megállt.
Sharrow pont az utolsó kocsi mögött volt. A vonat vége ott lógott, himbálódzott a fehér sínen. A nő futott, átugrálta a mészkő repedéseit, s a fegyverét maga előtt tartva követte Zeflát.
Az utolsó előtti kocsiból hirtelen kiesett valami pontosan Zefla és Sharrow között. Ugyanabban a pillanatban, hogy az a valami lebegve kizuhant a még mindig ide-oda himbálódzó csapóajtóból, Sharrow felismerte a Huhszok egyenruhájának arany és fekete színű mintáit. Tudta, hogy Zefla pont ott fog fedezékbe vonulni. Sharrow is abba az irányba tartott, majd beugrott egy karsztredő mögé, fegyverét végig a lefelé libegő egyenruhára szegezte.
A Huhsz tiszt köpenye pontosan olyan üresnek tűnt, amikor földet ért, mint amikor elhagyta a vonatot. A nő a nyitott lejáróra célzott. Egy kézifegyver és egy arc jelent meg. Sharrow várt. A fegyver és a fej visszahúzódott.
A szíve majd kiugrott a helyéből, amikor mellette valami megmozdult, de észrevette, hogy csak a vonat árnyéka vetül egy hosszú karsztredőre a sín mellett. Feltehetőleg Dloan és Cenuij árnyékát láthatta, ahogy a terv szerint elfoglalják helyüket a vonat felett.
Sharrow arrébb mászott pár méterrel a sekély barázda mentén, ahol jobb fedezéket talált.
Megint leesett valami a vonatról, de most az orr-résznél. A fólia ragyogott-villódzott ott, és zizegve hullott le a földre.
– A fenébe! – lihegett Sharrow. Megérintette a maszkját. – A fólia leesett – mondta a rádióba. – Tegyetek tönkre valamit!
– Rendben – hallotta Dloan hangját.
A második fóliára ragasztót kentek, hogy odaragadjon a vonat elejéhez, de ezek szerint nem tartott sokáig. Mostanra a vasút technikusai Yadayeyponban le tudták olvasni a képernyőiket és érzékelőiket, és láthatták, hogy tiszta az út a vonat előtt, valamint azt is, hogy valószínűleg a szerelvénynek sem lett komolyabb baja. Nemsokára biztosan azon kezdenek gondolkodni, hogy engedélyezik az expressznek, folytathatja az útját.
Rövid csend támadt, aztán hangos puffanás hallatszott. Sharrow fellélegzett egy pillanatra, mert tudta, hogy ez valószínűleg Dloannak és Cenuijnak köszönhető, akik valamit véglegesen tönkretettek a vonat áramellátóján. Rövid csikorgó hang jött odafentről, mire az utolsó előtti kocsi lejjebb ereszkedett, mozdulatlanul lógott, míg a többi szerelvény lassan ringatózott. Ez a tény azt a gyanút erősítette meg Sharrowban, hogy a szupravezetők nem tudták már a kocsit a sínpár belsejében tartani. A vonat csapdába esett.
Sharrow visszanézett a vonat vége felé és azon túl. A nagyjából egy kilométerre húzódó porfelhő alatt Miz bújt meg a terepjáróban. A nő ismét a kis csapóajtót nézte, és látta, hogy egy nagyobb fegyver és egy arc bukkan fel. A fegyver szikrákat szórt.
Az a karsztos repedés, melyben Sharrow korábban megbújt, most hatalmas porfelhőbe veszett, és puffogó moraj hallatszott, ahogy sok ezer kis becsapódás darabokra tépte a redőzött, kimart kőzetet. Sharrow túlságosan közel volt ehhez a ponthoz, így nem tehetett mást, minthogy összekuporodott és megpróbálta védeni magát a felé süvítő, apró lövedékekként becsapódó kőzetforgácsoktól. A törmelék a hátán kopogott, némelyik darabka úgy szúrt, mintha tűt döftek volna belé. Megpróbált arrébb gurulni, de akkor a zaj elhallgatott, ennek ellenére puskaropogást hallott. Kinézett a fedezékéből, és tüzet nyitott.
A golyók villogva pattantak vissza az üres lejáró körülötti részről. A csapóajtó kongott, himbálózott, amint Zefla lövedékei záporoztak rá oldalról, végül át is lyukasztották.
Tompa puffanást lehetett hallani a lejáró felől, majd valami nagyot villanva a földre esett és felrobbant. A levegőt pattogó zaj töltötte meg, a lejáró alatti rész ugrálni kezdett, táncolt a kis robbanásoktól, melyek következtében egyenként kis porfelhők emelkedtek a magasba, az első robbanás helye fölött. Homályos, zúgó, vad mozgás támadt a levegőben.
Sharrow káromkodva vonult fedezékbe. Előhúzott egy kis jelzőfáklyát a hátizsákjából, meggyújtotta, és az egyre terjedő robbanások felé, kissé oldalra hajította.
A vonatból egy bolharaj-sorozatot lőttek ki. Az egyes kis mikro-gránátok mindegyikének tizenkét, rendszertelen irányú pattanás állt rendelkezésére, hogy ráleljen a legközelebb található ember hőképére, aztán mindenképp felrobbannak. Ha pontosan használják őket, halálos ellenfelek voltak, de a kartácsot úgy képezték ki, hogy magas ívben eldobva legyen hatásos, nem pedig egyenesen a földbe lőve. Sharrow úgy tippelte, a mikrogránátoknak csak kevesebb mint a fele vészelte át a földbecsapódást.
Sharrow úgy maradt lekuporodva, és arra várt, hogy az egyik kis halált hozó kavics a lábánál landoljon, mert erősen kételkedett benne, hogy az égő fáklya bármelyiküket is megtévesztette volna. Aztán hirtelen ropogás-sorozat jelezte, hogy az apró kis gránátok megsemmisítették önmagukat. Sharrow tüzelésre készen kinézett a fedezékéből.
Egy fej jelent meg a lejáróban. Sharrow rálőtt. A férfi feje megrándult, mintha rábólintott volna valamire, aztán csak lógott, és egy élettelen kar csúszott ki a lukból. Vér kezdett csöpögni a karsztos kőzeten fekvő sötét köpenyre. A kart és fejet visszahúzták a vonatba. Sharrow kilőtte a tárban lévő golyókat, és nézte, ahogy szikrázva visszapattannak a vonat hasáról.
– Basszátok meg! – sziszegte Sharrow. Egyik kezével a fegyverét a vonat lejárójának szegezve tartotta, újra megtöltötte, aztán előhúzta a zsebéből a KéziÁgyút, a szájába vette, kipattintotta a tárat, és a foga közé szorította. Megfordította azzal a kezével, amelyikben a pisztoly volt, és a tárat ismét a helyére tolta. Abba az irányba rádiózott, ahol szerinte Zeflának kellett lennie.
– Zef?
– Nem jött válasz.
– Zef? – próbálta újra.
– Jó reggelt – mondta elnyújtottan, szinte már lustán Zefla. – Fedezz!
– Rendben!
Zefla ismét tüzet nyitott a lejáró ajtajára. Sharrow is lőtt, aztán előmászott a fedezékéből, és futni kezdett, átugrott az útjába kerülő redőkön a kis kráter felé, melyet a bolharaj-lövedék hagyott maga után. Amikor már majdnem a lejáró alatt állt, Zefla abbahagyta a tüzelést. Sharrow a vonat hasára, a lejáró melletti részre célzott, és tizenkét sorozatot eresztett a fémlapokba. Némelyik visszapattant, az egyik pont az ő válla felett süvített el. Előhúzta a KéziÁgyút, és ugyanarra a területre célzott. Ahogy elsütötte a fegyvert, visszaütés az egész karját megrázta. A P-T sorozatok kedves kis lukakat ütöttek a kocsi bőrébe.
Valami mozgott a lejárónál, mire Sharrow a pisztoly tárjában maradt golyókat a lejáró üregébe eresztette, és a Páncél-Törő lövedék hangja helyett az egyszerűbb lövedékek becsapódása hallatszott. Aztán visszafutott oldalra, eltűnt a vonat alól. Fedezékbe vonult és felkiáltott, ahogy egy éles karsztdarab átszakította a kabátját, és megvágta a vállán a bőrt. Felült, gyorsan megdörzsölte a sebet, aztán újratöltött, mialatt Miz a terepjáróval beállt pontosan a vonat utolsó kocsija alá.
Sharrow látta a fedezékéből a vonat tetejét és a síneket. Dloan és Cenuij eltűntek. Egy tetőnyílásféle látszott a vonat utolsó szerelvényének tetején.
A Huhszok kocsija hirtelen megrázkódott, az ablakok kirobbantak, üvegszilánkokat szórva a levegőbe. Éles, zümmögő, ismerős hang ütötte meg Sharrow fülét. Egy pukkanás- és vijjogássorozat után bolharaj-lövedékek ugrottak ki a megrongálódott kocsiból, apró petárdákként táncoltak a karsztos kőzeten néhány másodperc erejéig, aztán felrobbantak. A Huhszok kocsijában elcsöndesedett minden, csak szürke füst gomolygott elő a kitört ablakokból.
– Mi a szar volt ez? – kérdezte Miz a terepjáró rádióján keresztül.
– Bolharaj – válaszolta Sharrow. – Cenuij? Dloan? Megvagytok?
– Itt vagyunk – sóhajtott Cenuij.
– Jól vagytok, fiúk? – kérdezte Zefla.
– Mindketten rendben vagyunk. Megpróbáltak ránk ereszteni egy bolharajt. Nagydarab barátunk visszalökte nekik, aztán rájuk zárta az ajtót. Most ment be, hogy egy kicsit körülnézzen.
– Hurrá! – kiáltott fel Zefla.
– Azt hiszem, ezek lesznek azok – dörmögte Dloan. Sharrow a férfit az egyik kirobbant ablakon keresztül látta meg, a Huhszok kocsijában, amint éppen babrált valamivel.
– Most mit művelsz? – kérdezte Sharrow meglepetten.
– Hozzákötök egy kis madzagot ehhez az aktatáskához – válaszolta Dloan, mintha ez olyan magától értetődő lett volna. – Ugye nincs senki a kocsi alatt?
– Tiszta a terep – mondta Sharrow. Dloan kihajította a hatalmas táskát a törött ablakon, mire az kinyílt, ahogy a kocsi belsejébe kötözött zsinór megfeszült. Reccsenés hallatszott, majd kis lövedékek süvítettek el, a táska porfelhőbe burkolva emelkedett a levegőbe, aztán visszaesett és ott lengett ide-oda a madzag végén. Néhány nagy, fekete, könyvnek tűnő valami esett ki belőle egymás után, míg végül mindegyik a poros, karsztos kőzeten landolt.
– Aha! – mondta Sharrow.
Sharrow a hulladéksiló tetején állt, amely egy poros, sárga kupac volt egy poros, sárga domb oldalában. Mögöttük a sápadt, mozdulatlan lángokból álló karsztsivatag terült el a mindent átható délutáni napsütésben. Miz a terepjáróban ült, az adóvevőn beszélt. A siló irányítófejeit kicsi betonépület védte, melyet ősrégi, kopott, sugárzásveszélyt hirdető táblák és halálfejek borítottak. Dloan egy termo-töltetet helyezett el az ajtó kilincsénél. A töltet felizzott, fényesebben, mint a déli nap, majd Dloan berúgta az ajtót.
A betonház belsejében teljes sötétség uralkodott az izzó töltet és a vakító napsütés után. Rettenetes forróság csapta meg őket. Sharrow hozta az öt Engedélyt. Kemények voltak és nehezek, annak ellenére, hogy szinte kizárólag titánból és szőtt szénszálakból álltak. A rajtuk olvasható szöveget az összes hivatalban lévő tisztnek és felelősséggel rendelkező egyénnek címezték, ezen személyek tökéletes együttműködését követelve meg az Összvilág Bíróság törvényei szerint, és elmondhatatlan büntetéseket helyezve kilátásba azok ellen, akik megpróbálnák megsemmisíteni az Engedélyeket. A szöveg egy vékony, lapos gyémántfelületbe volt belevésve, melyet az Engedélyek borítójához erősítettek. A kék gránátkövekből álló gyilkos lukakból egy-egy volt látható a kőkemény dokumentumok sarkába mélyesztve. A gerincükbe süllyesztett gombsorral lehetett irányítani az Engedélyek áramköreit, ezek jelenítették meg az Összvilág Bíróság bíráinak hologramjait és a hangjukról készült felvételt, melyben ők is együttműködést követeltek kivétel nélkül mindenkitől, mielőtt belemerültek volna az összpolitikai autoritásuk és jogi hatalmuk ecsetelésébe.
Cenuij levette az egy méter hosszú, kúp alakú fémvédőt a siló aknájának bejáratáról. A sugárzást jelző mandzsettája halkan sípolni kezdett.
Cenuij és Dloan együtt emelték fel az akna ajtaját. A masszív fedél ellenálló, nyikorgó hangot adott, a sugárzásjelző még hangosabban vinnyogott. Sharrow közelebb lépett az akna fekete kútjához.
– Na mit állsz ott? – kérdezte tőle Cenuij. – Mit gyönyörködsz azokban a rohadt izékben? Hajítsd be őket, még mielőtt mind idesülünk.
Sharrow bedobta az Engedélyeket az aknába. Süvítő, tocsogó hangot hallattak. A nő segített Cenuijnak tartani a fedelet, míg Dloan élesre állította a termo-tölteteket, kiválogatta a megfelelő robbanószereket, majd odaerősítette őket az ellenőrzőlemezre. Óvatosan odaigazították a lemezen fekvő, golyó alakú töltetet az akna fölé, mialatt Cenuij sugárzásjelzőjének hangja az egekbe szökött.
A töltet beállt a helyére, aztán leengedték az akna fedelével együtt. A golyó alakú töltet eltűnt az aknában, miközben a mennyezetre szerelt csörlőről lecsavarodott a kábel.
– Akkor ez rendben – mondta Dloan, és az ajtó felé indult. Visszaszálltak a hűvös terepjáróba.
– Miz Sharrow-ra vigyorgott.
– Na, megcsináltuk?
– Meg – válaszolta Sharrow, és letörölte az izzadtságot a homlokáról.
– Remek! – Miz beindította a terepjárót, hogy maguk mögött hagyják végre a silót. Lezötykölődtek a dombról, és visszatértek az útra, mely a hegyek közé vezetett.
– A repülő úton van már? – kérdezte Cenuij a terepjáró elülső üléséről.
– A pilótának akadt némi problémája a vámellenőrökkel Hapley-ben – válaszolta Miz. – Mostanra azonban már megoldódott. Két kilométerre északra találkozunk vele. Alacsonyan repül, hogy a felszíni radarok ne érzékeljék, ugyanis van egy kis felhajtás a vonat miatt.
– Mi van a műholdakkal? – kérdezte Cenuij.
– Mire kielemzik azt, amit találnak, mi már nagyon messze leszünk –mondta Miz. – Legrosszabb esetben a gépet elkobozzák. – Vállat vont.
– Amúgy sem mennénk vele tovább Chanasteria Mezőnél.
– Öt másodperc – hallatszott Dloan hangja. Miz leállította a terepjárót az út közepén, éppen mielőtt beértek volna egy alacsony kanyonba. Mindannyian a siló dombjára szegezték a tekintetüket.
Tompa robaj hallatszott, egy szinte hangsebesség alatti hullámzás a levegőben és a földön. Némi por szállt fel a betonház ajtajából.
– Ezzel egy kicsit le kell hogy lassuljanak a rohadékok – mondta Miz, mialatt újraindította a kocsit. Sharrow bólintott.
– Ha szerencsénk van.
– Remélem, nemhiába dolgoztunk – tette hozzá Cenuij.
– Mindenesetre, éljen a mi kis csapatunk! – ásítozott Zefla. – Erre inni kell!
– Talán Bencil Dornay készít neked egy jó kis koktélt, ha szépen kéred – mondta neki Miz. A terepjáró motorja felbőgött, és nagy robajjal beértek a kanyonba.
Sharrow az ablakon keresztül a távolban kavargó porfelhőt bámulta.
A gyönyörű táj felett úszott. A nyugodt víz tejes-kéken csillogott, a lenti táj ragyogó zöld volt. Ahogy lemerült, hogy közelebb ússzon hozzá, aprócska utakat és házakat fedezett fel, sziporkázó tavakat és sötét, erdős foltokat. Megérintette a hűvös kristályt, lábai folyamatosan mozogtak, dolgoztak, hogy lent tartsák a testét. Fekete haja lassú, sötét, erőtlenül kavargó felhőként lebegett körülötte.
Ellazította a karját és lábát, lassanként felemelkedett a meleg vízben. A felszínen a hátára fordult, lebegett a vízen, figyelte az elmosódott árnyékot, melyet a teste vetett a mennyezet halvány rózsaszín csempéire. A karját először az egyik oldalra, majd a másikra nyújtotta ki, kíváncsi volt, hogyan reagál a homályos alak a mennyezeten. Aztán kiúszott a medence szélére, kimászott a vízből, és magához vett egy törülközőt az asztalról. Odament a korláthoz. A völgyből felszálló szellő a bőrét simogatta, későnyári nehéz illatot hozva magával. A hűvös szél átfújt a korláton, betakarta vizes testét, és Sharrow összerázkódott. Kezét az üvegből készült mellvédkorlát fakönyöklőjére tette, és nézte, ahogy karján a szőrszálak elválnak a vízcseppektől, és egyenként, saját kis bőrdombjaikon felemelkednek az ég felé.
A kilátás az örökzöld erdőkkel tarkított völgyekre és a magasabban fekvő nyári rétekre nyílt. A felettük magasodó hegyeken hónak még nem volt nyoma, bár ha az ember tovább pásztázta a horizontot, láthatta, hogy a láncolat közepénél már az örök hó birodalma nyelte el a csúcsokat, kis gleccserekkel tarkítva a tájat. A magasan fekvő sziklákon túl a hosszú felhőcsíkok és párafoltok tajtékzó hullámokként úsztak át a sápadt-kék boltozaton.
Vállára terítette a törülközőt, és a medence széléhez lépett, nézte a lassanként megnyugvó, zölden csillogó vizet. Az alatta elterülő táj folyamatosan remegett, mintha valami irtózatos földrengés rázta volna.
Bencil Dornay háza a Morspe-hegylánc egyik kiszögellése alá épült, amely a Vernasayal-völgyre nyílt, háromezer-ötszáz kilométerre délre Yadayeypontól. Innen már majdnem látni lehetett Jonolrey nyugati partját és a Déli Óceánnak, Golter negyedik legnagyobb víztömegének tajtékzó parthullámait. A ház egy víz által alámosott támfalnak simulva állt, mint valami konok rákfajta, mely elhatározta, hogy itt marad, ehhez a sziklához tapadva, még akkor is, ha a víz már régen leapadt. A ház legnyugtalanítóbb pontja a medence volt, mely a ház öt szintjéből a legalsón foglalt helyet, s melynek a feneke üvegből készült.
Amikor kevésbé erős idegzetű emberek, akiket először vezettek körbe a házban, szembesültek a medence zöld csillogásával, illetve az alatta mélyen elterülő völgy kissé elmosódott, de egyébként teljesen zavartalan képével, hajlamosak voltak rá, hogy arcuk a medence zöld színével egyező árnyalatot vegyen fel. A keményebb, kalandvágyóbb vendégek, akik szerették volna demonstrálni, mekkora bizalommal viseltetnek a modern építészet vívmányai iránt, ritkán hagyták ki a lehetőséget, hogy megmártózzanak a vízben, még akkor is, ha csak azért, hogy elmondhassák magukról, meg merték tenni.
Sharrow ott állt, várt egy ideig, míg a bőrén végigfutó víz szinte teljesen felszáradt, és a medence csapkodó hullámai teljesen elültek – és a messze odalent, ötszáz méterrel alatta fekvő völgy lélegzetelállítóan szép képe tisztán láthatóvá vált –, aztán méltóságteljesen fejest ugrott a vízbe.
A fájdalom akkor hasított belé, amikor már kifelé úszott. Pontosan a bordái alatt, aztán a lábaiban. Próbálta nem észrevenni, fogát összeszorítva úszott tovább. Elérte a medence szélét, megkapaszkodott a recés csempében, a karja megfeszült. Ne! Nem történhet meg még egyszer!
A fájdalom a füleibe döfött, mint két fehéren izzó kard. Hallotta magát, ahogy levegő után kapkod. Megpróbált megkapaszkodni a medence szélében, de akkor elérte a következő hullám, végigégette a testét a vállától a bokájáig. Felsikoltott, majd visszaesett a vízbe, fulladozva köhögött, ahogy úszni, de ugyanakkor összegörnyedni is szeretett volna egyszerre. Nem akarom ezt megint végigcsinálni! Mi lesz a következő? Most mire készüljön föl? A fájdalom alábbhagyott. Megint megkapaszkodott a medence szélében. Hirtelen elgyengült a karja, képtelen volt kitolni magát a vízből. A lábát oldalra kinyújtva kereste a lépcsőt. Jobb kezével talált egy kapaszkodót a medence falába mélyedve, azt megmarkolta. Már tudta, mi fog következni; a teste görcsösen összerándult, ahogy a kín végighasított rajta, mintha egy foglalat lenne, a fájdalom pedig egy hatalmas, ormótlan csatlakozó, melyből áram helyett rettenetes, elviselhetetlen fájdalom folyik.
Összecsuklott a vízben, próbált a kapaszkodóra koncentrálni, rettegett attól, hogy elengedje. Érezte, hogy az arca a víz alá merül, próbálta visszatartani a lélegzetét, míg a fájdalom csak gyötörte és gyötörte, aztán mély nyöszörgés tört föl az ajkairól és buborékokként úszott a felszínre. Lélegzetet akart venni, de nem tudta kiegyenesíteni magát a magzati pozícióból. A robajló hang egyre erősödött a fülében.
Aztán a fájdalom megenyhült, elszállt.
Köpködve-köhögve, vizet fröcskölve húzta oda magát a fogantyúhoz, és érezte, hogy a feje nekiütközik a medence falának. Kiemelte a fejét a vízből, s végre levegőt tudott venni, aztán kinyújtotta a másik kezét is, és megtalálta a kapaszkodót, megtalálta mindkét fogantyút. A lába beleütközött egy víz alatti lépcsőfokba. Szemét csukva tartotta, és maradék erejével kihúzta magát a vízből. Amikor érezte, hogy a medence pereme a hasához nyomódik, elengedte magát, és a meleg műanyag padlóra esett, lábai még mindig a vízen lebegtek.
Akkor erős kezek ragadták meg, húzták, felemelték, megölelték, karok fogták át. Éppen annyi időre nyitotta csak ki a szemét, hogy lássa Zefla és Miz aggódó arcát, és kezdett volna mondani valamit, mondta volna nekik, hogy ne aggódjanak, de akkor a hatalmas kard lesújtott a hátára, mire ő görcsbe rándult és összeesett. Megint magukhoz húzták, érezte, hogy felemelik, egyik lábujja végigcsúszott a csempén, aztán valami puhára fektették, megölelték, meleg karokkal átfogták, súgtak neki valamit, és még akkor is ott voltak, amikor a végső fájdalom ismét belehasított a fejébe, aztán minden elsötétedett.
Madárcsicsergésre ébredt. Még mindig a medence szélén feküdt, törülközőkkel betakarva. Zefla ott ült mellette, átfogta a fejét, gyengéden ringatta. Egy madár trillázott, Sharrow megfordult, hogy lássa.
– Sharrow! – mondta halkan Zefla.
A rigó a medence teraszának fakorlátján ült. Sharrow figyelte, ahogy a madár őt nézi, aztán Zeflához fordult.
– Szia – mondta, de hangja erőtlennek tűnt.
– Jól vagy? – kérdezte Zefla.
A rigó elrepült. Miz jelent meg fürdőnadrágban, és leguggolt melléjük.
– Hívtam a... – kezdte volna mondani Zeflának, aztán meglátta, hogy Sharrow szeme nyitva van. – Na szia! – mondta kedves hangon, és egyik kezét kinyújtva megsimogatta Sharrow arcát. – Visszatértél hozzánk, mi? – kérdezte mosolyogva.
– Ezt azért te sem hívnád természetes jelenségnek, ugye? – kérdezte Zefla. Sharrow a fejét rázta.
– Ugyanolyan volt, mint legutóbb. A tartályban. Pontosan ugyanolyan. Mintha felvételről ment volna. – Megpróbált nevetni. – Mondták, hogy még hallatnak majd magukról.
Miz a medencét nézte.
– Lehet, hogy van ott lent a völgyben egy idegfegyver, amit egyenesen ide irányítottak.
– Vagy valami a házban – mondta Zefla, miközben Sharrow haját szárítgatta egy törülközővel.
– Lehet – sóhajtott fel Sharrow –, lehet.
– Ha egyszer a kezem közé kerül az, aki ezt műveli – kezdte halkan Miz –, akkor biztos, hogy megölöm, de előtte...
Sharrow kinyújtotta a kezét, megfogta Miz karját, és megszorította. – Ssss, ssss – intette le.
– Miz sóhajtott és felállt.
– Na, bemegyek, körülnézek a házban, a felettünk lévő emelettel kezdem. Megkérem Dlot vagy Cent, hogy szaglásszanak körül a völgyben. – Itt egy pillanatra kinyújtotta a kezét, és megfogta Sharrow fejét. –Nem lesz semmi gond?
– Minden rendben lesz – válaszolta a nő.
– Okos kislány – mondta Miz, és elsietett.
– Kislány – morgott Sharrow a fejét csóválva.
– Na, irány az ágy – parancsolt rá Zefla.
Sharrow Zefla vállába kapaszkodott, és felállt. Bár a saját lábán állt, még a mellette álló nőre támaszkodott.
– Nem, köszönöm. Megyek vissza úszni. Most már elmúlt, jól érzem magam.
– Nem vagy normális – vágta rá Zefla, de engedte, hogy Sharrow lerázza a válláról a törülközőt, és odasétált vele a medence széléhez. Sharrow állt ott egy darabig, összeszedte magát, kiegyenesedett és felemelte a karját. Beugrott a vízbe, és bár ez a mozdulat nem volt műugrásnak nevezhető, azért feljött a felszínre, és határozott mozdulatokkal a túlsó oldalra tartott.
Zefla leült a medence szélénél, sötét vörösesbarna lábát belelógatta a vízbe. Elmosolyodott, ahogy a karcsú alakra nézett, amint az a smaragdzöld vízen átvágva magát elérte a medence túloldalát, majd megrázta a fejét.
– Nos, hogy van a mi betegünk, doktor Clave? – kérdezte Bencil Dornay.
– Teljesen egészségesnek tűnik – válaszolta az idősödő orvos, ahogy belépett a nappaliba Sharrow-val az oldalán.
Bencil Dornay középkorú, zömök, alacsony ember volt, apró zöld szemei sápadt olívaszínű arcán bújtak meg. Szakállát gondosan vágta, ujjai tökéletesen manikűrözöttek voltak. Lazán öltözködött, a legjobb minőségű ruhákat hordta, még ha nem is mind a legutolsó divat szerint válogatta. Az apja akkor távozott Sharrow nagyapja, Gorko szolgálatából, amikor az Összvilág Bíróság elrendelte az öreg birtokának feloszlatását. Az idősebb Dornay belépett az üzleti életbe, és nagy sikereket ért el, így kemény munkával rövidebb nevet tudott magának vásárolni. Bencil még az apjánál is sikeresebb volt, és lecsökkentette nevét három szóról kettőre. Nem születtek ugyan gyermekei, de már beadta a kérvényét az illetékes hivatalba, hogy engedélyt kérjen saját maga klónoztatására. Ettől azt remélte, hogy énjének utána következő tagjai talán már megengedhetik maguknak a következő lépést: hogy újabb nevet levetkőzve a kisebb nemesi családokkal egy rangra kerüljenek.
– Elég jól van ahhoz is, hogy esetleg táncoljon, doktor Clave? – kérdezte Dornay, és a szeme megcsillant, ahogy Sharrow-ra nézett. A nő rámosolygott. – Ugyanis azt terveztem, hogy rendezek egy kis partit holnap este a hölgy tiszteletére. Ez az aprócska rosszullét ugye nem akadályozhatja meg abban, hogy táncoljon?
– Az biztos, hogy nem – válaszolta doktor Clave. Az orvos gömbölyded, dús szakállú ember volt, és valamiféle kedves szórakozottságot lehetett megfigyelni rajta. Teljes mértékben úgy nézett ki, mint amilyennek Sharrow az orvosokat elképzelte, és ebből kiindulva a nő azon gondolkodott, vajon az orvos mennyit játszik erre rá. – Habár, véleményem szerint – folytatta doktor Clave, megköszörülve a torkát –, tanácsos lenne, hogy valamilyen orvosi segítség is jelen legyen a partin, természetesen.
Bencil Dornay elmosolyodott.
– Na de doktor úr, csak nem gondolta, hogy meg mernék úgy rendezni egy estélyt, hogy ön nincs a vendégek között?!
– Valóban, nem – mondta a doktor, és a beteglapra pillantott. – Nos, azt hiszem, ideje megnéznem, hogy ezek a lomha technikusok bepakoltak-e már mindent a gépbe.
– Engedje meg, hogy kikísérjem – ajánlotta fel Bencil Dornay. – Sharrow kisasszony... – tette hozzá. A nő bólintott. A férfi és az orvos elsétáltak a lifthez. A nő a szemével követte őket.
Sharrow jól emlékezett Bencil Dornay apjára abból az időből, amikor ellátogatott a hatalmas tzanti házba; a birtok akkor még gyakorlatilag a Dascen családhoz tartozott, ugyanakkor az igazgatása és a sorsa már a Bíróság kezében volt.
Az idősebb Dornay húsz évvel azelőtt jött el Gorko szolgálatából, s addigra már gazdag kereskedő lett belőle. Külön örömét lelte abban, ha kitüntetett vendégként meglátogathatta a rezidenciát, ahol korábban személyi titkárként szolgált. Hajlott hátú, kedves ember volt, aki Sharrow emlékei szerint nagyon öregnek tűnt (de persze a lány akkor még igencsak fiatal volt), azonban tökéletes volt a memóriája, és minden egyes tárgyra emlékezett, melyet a mostanra már félig üres, nagyjából lakatlan Tzant házban valaha használtak. Sharrow és a többi kisgyerek játékokat játszott vele, kérdezgették, hogy mi volt ebben vagy abban a fiókban vagy szekrényben, melyek egy rég elfelejtett szoba sarkában a ház egy távoli szárnyában álltak, és azt találták, hogy az öregnek majdnem mindig igaza van, legyen a kérdés tárgya a legkisebb kanál, a legutolsó gomb vagy egy egyszerű fogpiszkáló.
– Breyguhn azt mondta, szerinte a vén Dornay varázsló, és hogy biztos minden egyes porszemet megszámozott és katalogizált. Nagy örömét lelte abban, hogy áttette az egyik dolgot egy másik fiókba, vagy másik szekrénybe, esetleg másik szobába, hogy megtévessze ezzel az öreget, és a többiek rohantak is Dornayhoz, és lihegve közölték vele a hírt, hogy tévedett.
Sharrow nem tudta volna őszintén azt mondani, hogy emlékezett magára Bencil Dornayra, ugyanis a fiút iskolába küldték még az előtt, hogy Sharrow megszületett volna, és ha valaha is találkoztak, akkor ő arra már nem emlékezett.
Gorko az idősebb Dornayt több mint negyven évig tartotta genetikai szolgaságban. A kódot, mely (Breyguhn szerint) elvezeti Sharrow-t oda, ahol az Általános Alapelveket találja, nem sokkal Gorko bukása előtt ültették a titkár sejtjeibe. Mindössze az a tény, hogy Bencil apja volt, lehetővé tette, hogy az idősebb Dornay továbbadta ezt az üzenetet a fiának, és így – ha Breyguhn feltételezése igaz –, az most, több mint fél évszázaddal később is ott várt Sharrow-ra.
És mindössze, gondolta Sharrow keserűen, egy csók kell hozzá.
Sharrow megfordult és a fogadószoba túlsó végébe ment, ahol üveges terasz nézett a felhők óceánjára. A többiek ott ültek és a holót nézték. – Csüccs – mondta Miz, és megpróbálta Sharrow-t leültetni egy székre. A nő ingerülten csettintett a nyelvével, ellökte magától a férfi karját, és egy másik helyre ült le.
– Na, mi újság? – biccentett a képernyő felé, ahol egy vázlatos haditérképet lehetett látni.
– A Huhszok ködösítenek – mondta Cenuij. – Bocsánatot kértek a vonattal történt balesetért. Azzal indokolták, hogy néhány töltetük véletlenül felrobbant, és cáfolták, hogy bármiféle támadás érte volna őket. Azt mondták, az Engedélyeket napokon belül beiktatják, miután meggyászolták azokat a Kiválasztottakat, akik a vonaton meghaltak.
– Ja – szólt oda Zefla Sharrow-nak –, és láttuk a házadat azon a szigeten. Nagyon szép!
– Köszi – válaszolta Sharrow. – Ezek szerint még mindig áll?
– A rohadt életbe, Sharrow, megosztanád velünk, mit mondott az orvos?! – fakadt ki Miz.
A nő vállat vont, a térképet bámulta a képernyőn.
– Van idebenn valami – mondta, és a fejére mutatott. – Itt.
– Jaj ne! – sóhajtott Zefla.
– Pontosan micsoda? – kérdezte Cenuij, és előredőlt a széken.
– Valószínűleg valami kristályvírus. – Sharrow körbenézett a társaságon. – Molekulányi vékonyságú a legtöbb helyen, és növekszik, egyre jobban beeszi magát az agytörzsbe. Az egyik szál eltűnik a gerincemnél, és a jobb lábfejemben tűnik fel újra. A többi szál – vonta meg a vállát – behálózza a koponyám maradék részét.
– Uramisten, Sharrow – mondta kétségbeesetten Zefla.
– Egy kristályvírus ? – kérdezte tágra nyílt szemekkel Cenuij. – De hiszen ez haditechnikai találmány – a lift felé vezető folyosó irányába pillantott. – És hogy jött rá ez az öreg kuruzsló?
– Ez az öreg kuruzsló tudja, mit beszél – mondta Sharrow. – És a legjobb felszereléssel dolgozik. A Szabad Kereskedők tengerészeinek orvosa volt Trontsephoriban az Uszály Háború alatt, és az Öt Százalék után önkéntesként dolgozott. Nem is tudta, mit keres, és fogalmam sincs, hogy elhitte-e, amit mondtam, mindenesetre tovább keresgélt és egyszer csak megjelent a képernyőn. A doki azt mondta, szeretné, ha elmennék a kórházba, hogy pár vizsgálatot még elvégezzenek rajtam. Azt mondtam, gondolkodom rajta.
– Ezt ki lehet venni? – kérdezte komolyan aggódva Miz. – Műtéti úton...vagy ilyesmi?
Sharrow megrázta a fejét.
– Ezt a fajtát nem lehet operálni – mondta Cenuij, és látszott rajta, hogy le van nyűgözve. – Kevesebb mint egy centimétert nő havonta, de ha már bent van, akkor bent van. Ha az ember ki akarja szedni, ahhoz az eredeti vírust kell megszerezni, amit tutira a Bíróság egyik intézetében, valamilyen katonai telepen őriznek. Ha lesz megint egy olyan háború, amiben a Bíróság úgy látja, érdemes újra bevetni, akkor viszont fogjuk látni, de addig nem.
– Nem lehetne ellopni? – kérdezte Miz.
– Meg vagy őrülve? – csattant fel Cenuij.
Dloan is a fejét rázta. – Nehézkes lenne.
Zefla egyik kezét a szájára szorította, és csillogó szemét Sharrow-ra szegezte.
– Szóval ez vette a babából jövő hosszúhullámú jelet – bólogatott Cenuij, maga elé bámulva. – Egy kristályvírus – halkan felnevetett és Sharrow-ra nézett. – A rohadt életbe, már csak ez hiányzott! Ha akkor rakták beléd, amikor a szellembeli kórházban voltál, akkor mostanra már az egész testedet benőhette. Az a szál, amelyik a lábfejedbe vezet, bizonyára az antenna lesz. Ez a háló ott lapulhat a végtelenségig, anélkül, hogy valaha észrevennéd. Valószínűleg kevesebb energiára van szüksége, mint az íriszednek, és amikor a megfelelő kódot küldik, akkor cupp!
– Cupp? Szerintem inkább aúú – vágott közbe Sharrow.
– És ha hosszúhullámon küldik – folytatta Cenuij szükségtelenek a nagyon pontos bemérések, akkor is belédhasít...
– Tehát ezek a jelek egy kommunikációs hálóról jöttek – szállt be a beszélgetésbe Zefla. – Műholdak meg minden szar? – Cenuij nem válaszolt, csak a kinti felhőszőnyeget nézte a fényben úszó teraszon túl. Sharrow bólintott. Zefla kitárta a karját. – Nem tudnánk kitalálni valahogyan, hogy ki küldi ezeket a jeleket?
– Csak szeretnéd – dörmögte lemondóan Dloan.
– Lehetetlen – erősítette meg Cenuij, és leintette Zeflát az ötletével együtt.
– De akkor hogy a fenébe fogjuk leállítani? – fakadt ki hangosan Miz. – Nem engedhetjük, hogy ez még egyszer megtörténjen!
– Akkor bányába kell vonulnia – ajánlotta Cenuij. – Vagy egy hálózatmentes helyet kell keresnie. De még abban az esetben is, ha nincs hálózat, de tudják, hogy hol van Sharrow, utána tudják küldeni a jelet. Az a baba, amit a tartályhajóban hagytak, csak egy kis hatósugarú adó volt...
– És mi van a fájdalomblokkoló gallérral? – kérdezte Zefla.
– Az nem ér semmit – mondta Cenuij. Mérgesen cuppantott egyet. –A francba! Nagyon szerettem volna beszélni az öreg dokival. – Elővette a telefonját a zsebéből. – Lehet, hogy egyszerűen felhívom.
– Beszélj vele holnap este – javasolta Sharrow. – Itt lesz ő is a partin.
– Nem fújták le? – kérdezte Miz.
– Miért fújták volna le? – vonogatta a vállát Sharrow, és abba az irányba nézett, amerre Bencil Dornay elkísérte az orvost a lifthez. – Csak olyan embereket hívott meg, akikben megbízik, és senkinek nem mondja meg, hogy itt vagyunk. – Mizre mosolygott. – Nagyon szerette volna megrendezni ezt az estélyt a tiszteletünkre, nem utasíthattam vissza.
Miz kételkedve nézett.
– Te benne vagy? – kérdezte a nőtől Cenuij furcsa, nyugtalanító mosollyal az arcán.
Sharrow a férfi keskeny, fürkésző arcára nézett.
– Igen, Cenuij, benne vagyok.
Zefla felkelt a foteljából, odatérdelt Sharrow mellé, és megölelte.
– Szegénykém, jól belekeveredtél a háborúba, mi?
Sharrow végighúzta a kezét Zefla göndör haján, ujjai a fejbőréhez értek.
– Igazából pont a háború az, amire most szükségem van.
A szobájában állt éppen a tükör előtt, fehérneműje és ruhája az ágyon feküdt mögötte. Az összes lámpa égett. Nézte magát. Még lehetett látni egy kis foltot a térdén, amit akkor szerzett, mikor a Vízi-Torlaszon a tartályhajón elesett, azonban az elszíneződés, ami ugyanakkor keletkezett a homlokán, már eltűnt. Volt egy vágás a vállán, amit a karsztos kőzet okozott, és két körme letört, amikor megpróbálta megragadni aznap reggel a medencében a kapaszkodót.
A feje fölé emelte a karját, figyelte, hogy megemelkednek a mellei, és hogy miként ereszkednek le, amikor újra leengedi a karját. Oldalt fordult, lazított és rosszallóan nézte a dudort a hasánál. Tüzetesen megvizsgálta a combjait a tükörben, aztán lenézett és úgy is végigpásztázta őket, s közben azon tanakodott magában, hogy vajon kezdenek-e petyhüdtté válni. De nem látott rajtuk semmit. Lehet, hogy a szeme romlott.
Soha nem történt semmiféle mesterséges beavatkozás a testében – kivéve a fogszabályzót még kiskorában –, és soha nem szedett semmilyen öregedésgátló gyógyszert sem, legyen az megengedett vagy tiltott. Megesküdött magának, hogy sosem fog ilyesmikhez nyúlni. De most, azelőtt, hogy az öregedésnek bármiféle jele mutatkozott volna a testén, hirtelen úgy érezte, érti, mit érezhetnek az öregemberek. A vágyat, hogy ne változzanak, hogy ne fonnyadjanak el. Vajon csak arról van szó, hogy vonzó akar maradni? Szembenézett saját magával.
Igen, igazából csak annyi, mondta magának, hogy vonzó akarok maradni magam előtt. Még ha soha többet nem látna férfi, akkor is jól szeretnék kinézni, magam miatt. Odaadnék öt, sőt, tíz évet az életemből azért, hogy így nézhessek ki egész végig.
Megrázta a fejét, ahogy magára nézett, és egy kis fintor jelent meg az arcán.
– Akkor halj meg fiatalon, te hiú – súgta magának.
A Huhszok legalább tesznek róla, hogy nem fog megöregedni. Megfordult, hogy felöltözzön.
A test egy kód, gondolta magában, ahogy a bugyijáért nyúlt. Hirtelen megmerevedett, azon gondolkodott, hol hallotta ezt a kifejezést, és hogy mi az, amit ma este Bencil Dornay-tól meg fog tudni. És hogyan.
A kanyargó folyosón egy ablaknál, mely az örvénylő sötétségre s a benne kifeszített, gyöngyökkel tűzdelt utakra, a kis városok és falvak csillogó ékszereire nézett, a ház fogadóemeletére vezető széles lépcső alatt megtalálta Cenuij Mút egy kanapén ülve, amint fekete alkalmi köpenyében éppen egy levélnek látszó valamit olvasott. A kivilágított szalonban már nyüzsögtek az emberek, beszélgetés, zene és nevetés hallatszott.
A férfi felpillantott Sharrow közeledtére. Végignézett rajta, aztán bólintott.
– Nagyon elegáns – mondta. A levelet összehajtotta és becsúsztatta fekete köpenye zsebébe.
Sharrow a tükörképét nézegette az ablakban. Szigorú szabású, fekete alkalmi ruhát viselt, a földig ért, hosszú ujjú volt. Egyszerű platina ékszer díszítette Sharrow magas gallérból előtűnő nyakát és a kezén lévő kesztyűt. Fekete háló fogta össze a haját, melyet csillogó gyémántok ékesítettek.
– Udvarláshárító – szólalt meg a nő, és megfordult, hogy profilból is megnézze magát a tükörben. – Finomkodó, tömör stílus. – Fejét csóválva nézte a tükörképét. – Aztamindenit, valóban lehengerlően nézek ki benne. Erre azért várt valami választ, de úgy tűnt, Cenuij nem figyel rá. Maga elé bámult a távolba.
A nő leült mellé a kanapéra, a ruha és a gallér miatt egyenesen kellett tartania magát, fejét felemelte.
– Breyguhntól jött az a levél? – kérdezte.
A férfi bólintott és még mindig a kanyargó folyosót bámulta.
– Igen, éppen most érkezett.
– Hogy van?
Cenuij megrázta a fejét, aztán vállat vont.
– Megemlített téged is.
– Valóban? – kérdezte Sharrow. – És említett bármit is azzal az üzenettel kapcsolatban, amit Dornay-tól fogok kapni?
Cenuij megint a vállát vonogatta. Fáradtnak tűnt.
– Semmi konkrétat – mondta.
– Egyszerűen el sem tudom képzelni, milyen formában fog megjelenni – vallotta be Sharrow. A zene és a csevegés kicsit felerősödött, aztán megint elhalkult.
– Ha valóban arról van szó, amit ő mond – kezdte a férfi –, akkor sokféleképpen kifejezésre juthat. Nem valószínű, hogy csak úgy egyszerűen elmondja, amit tud. Lehet, hogy egy rajzként van belekódolva, vagy egy jeltáncból vett testtartásként, esetleg egy dallamként, amit majd elfütyül. Még attól függően is változhat, hogy milyen körülmények között van, amikor a program átveszi az irányítást.
– Fogalmam sem volt róla, hogy szakértő vagy a területen, Cenuij.
– Csak felületes a tudásom – felelte és látszott, hogy igyekszik összeszedni magát. – Breyguhn sokkal többet tud.
– Ki fogjuk hozni onnan – válaszolta erre Sharrow.
A férfi idegesnek tűnt.
– Miért utáljátok egymást annyira? – tört ki belőle.
Sharrow egy pillanatra csak bámult rá, aztán vállat vont.
– Részben a szokásos testvérek közötti rivalizálás miatt – magyarázta –, a többi pedig... – megrázta a fejét. – Hosszú. Brey el fogja mondani neked, amikor szükségét érzi, gondolom. – Megfogta Cenuij kezét. –Hamarosan, Cenny, hamarosan elmondja neked. Ez az őrület Dornayjel végre megmutathatja az utat a könyvhöz, és akkor megtaláljuk. Hamarosan kihozzuk onnan Breyt.
Cenuij a földre nézett, és olyan mozdulatot tett a kezével, mintha újra elő akarná venni a levelet.
– Én csak ennyit akarok – mondta halkan.
A nő átkarolta. – És te, Sharrow? – kérdezte és elhúzódott tőle, hogy a szemébe tudjon nézni. – Te mit akarsz? Igazából mit akarsz? Tudod egyáltalán?
A nő állta a tekintetét.
– Élni, azt hiszem – mondta és remélte, hogy hallatszik hangsúlyán a gúny.
– Ugyan, ez túl általános. Ezen kívül?
Sharrow legszívesebben elfordította volna tekintetét a férfi szúrós, hunyorgó nézésétől, de azért sem hagyta magát.
– Komolyan szeretnéd tudni? – kérdezte.
– Hát persze. Azért kérdeztem, nem?
A nő vállat vont. Összeszorította az ajkait, és szándékosan elfordult, az ablak mögött terjengő sötétséget nézte.
– Nem akarok egyedül lenni – mondta, aztán újra a férfi szemébe nézett, és dacosan megemelte a fejét. – És nem akarom cserbenhagyni az embereket.
– A férfiből éles nevetés tört elő, majd felállt a kanapéról. A nő fölé magasodva egyengette a köpenyét.
– Mekkora komédiás ez a kis Sharrow! – mondta, azután széles mosollyal az arcán a nő felé nyújtotta a karját. – Mehetünk?
Sharrow minden melegség nélkül elmosolyodott, elfogadta a férfi karját, és elindultak, hogy csatlakozzanak a partihoz.
Úgy száz vendég lehetett a teremben. Az együttes akusztikus hangszereket használt csak, és ahhoz képest kifejezetten modern zenét játszottak. Bencil Dornay saját konyhai személyzete készítette az asztalon felsorakoztatott finomságokat. Dornay végigkísérte őt, bemutatta a vendégeinek. Ezek az emberek üzlettársak, vezető beosztású emberek voltak Dornay kereskedelmi cégénél, de voltak ott helyi méltóságok és hatalmasságok is, illetve tehetős barátok a közeli házakból, és egy-két, a környéken lakó művész. Sharrow-t mulattatta az a gondolat, hogy Bencil Dornay vendégei mind egyformán udvariasak voltak vele, és magától is rájött, a házigazda utasította őket, hogy semmiféle kellemetlen kérdéssel ne zaklassák őt, mint például, hogy Milyen érzés, ha az embert a Huhszok üldözik, kisasszony?, és ehhez hasonlók.
– Ön rettentő bátor, Sharrow kisasszony – mondta neki egyszer csak Dornay. Az egyik ínyencségektől roskadozó asztal mellett álltak, nézték a zsonglőröket, amint a bálterem táncparkettjének közepén, egy kis emelvényen mutatták be művészetüket. Az emberek tapintatosan teret hagytak a házigazda és kitüntetett vendége körül.
– Hogy érti ezt, Dornay úr? – kérdezte a nő. A férfi tetőtől talpig fehérbe volt öltözve.
– Kisasszony – kezdte Dornay, és mélyen a nő szemébe nézett. –Megkértem vendégeimet, hogy ne tegyenek fel kérdéseket azzal a szerencsétlen helyzettel kapcsolatban, melyben most ön találta magát. Én sem fogok efelől faggatózni, de engedje meg, hogy elmondjam, tartása teljesen lenyűgözne, ha nem tudnám, milyen családból származik.
A nő elmosolyodott.
– Gondolja, hogy az öreg Gorko büszke lenne rám?
– Szerencsétlenségemre csak egyszer találkozhattam ezzel a nagyszerű emberrel – mondta Dornay –, és ahogy a madár sem ismerheti ki a hatalmas fát, melyre egyszer leszállt, én sem mondhatom, hogy ismertem őt. De azt gondolom, hogy igen.
Sharrow figyelte a zsonglőrök körbe-körbeforgó pálcáját, amint itt-ott felvillannak a reflektorok fényében.
– Úgy hisszük, az Engedélyek, melyekre... üldözőimnek szüksége van, jelenleg biztonságban vannak.
– Hála az isteneknek! – mondta Dornay. – Úgy tűnt, nem iktatták be őket, de attól féltem, hogy ez valami trükk. És mivel nem vagyunk túl messze a megveszekedett Világ Szentélyüktől... Természetesen minden lehetséges óvintézkedést megtettem, de... Lehet, hogy egyszerűen le kellett volna fújnom a mai estét.
– Ugyan már, Dornay úr, hiszen megtiltottam magának.
– Valóban így van – nevetett fel könnyedén Bencil Dornay. – Valóban. Mit is tehettem volna? Ugyan a családom már nem áll az önök szolgálatában, kedves hölgyem, de biztosíthatom arról, hogy én minden tekintetben az ön rendelkezésére állok.
– Ön igazán nagyon kedves. Mint már említettem, úgy gondolom, egy ideig most biztonságban vagyok. És nagyon hálás vagyok a szívélyes vendéglátásért.
– A házam az öné, kedves hölgyem. Rendelkezzen velem.
Ekkor a nő Dornay-re pillantott. A zsonglőrök bonyolult zárójelenetének hatására a közönség lélegzet-visszafojtva állt.
– Ezt komolyan gondolja, Dornay úr? – kérdezte Sharrow, és megpróbálta elkapni a pillantását.
– Teljes mértékben, hölgyem – válaszolta sugárzó szemmel a férfi. –Nem csak udvariaskodom, szó szerint értettem, amit mondtam. Öröm lenne számomra, sőt megtiszteltetés, ha bármiben a szolgálatára lehetnék. Sharrow egy pillanatra elkapta a tekintetét.
– Hát – kezdte, és bár elmosolyodott, látszott rajta, hogy habozik. A lámpák meggyulladtak, ahogy a zsonglőrök tapsvihar kíséretében befejezték a számukat. – Lenne... szóval lenne egy szívesség, amit kérnék öntől. – Egy kicsit hangosabban kellett beszélnie, hogy a férfi hallja. Dornay boldogan figyelt, de Sharrow a szeme sarkából látta, hogy a vendégek – feloldva a zsonglőrök varázsa alól – némileg közelebb húzódtak hozzá és Dornay-hoz, és érdeklődve figyelték mindkettőjüket. Sharrow tudta, hogy a férfi is észrevette, ahogy végigfuttatta szemét a körülöttük álló embereken.
– Talán egy kicsit később – mondta Sharrow, és elmosolyodott.
Sharrow a teraszon állt itallal a kezében, a vállmagasságig érő korlátnak támasztotta a hátát, mögötte sötétség terjeszkedett mindenfelé. A bálterem hatalmas, fényes képernyőként terült el előtte. Az emberek táncoltak odabent, míg odakint felhők takarták el a lomfényt.
Miz lépett ki a teraszra, a kezében tartott kis csésze alakú üstből felszálló édes gőzt szaglászta. Odatámaszkodott Sharrow mellé, finoman megkínálta a gőzölgő csészével, de a nő megrázta a fejét.
– Még nem is táncoltál ma – mondta a férfi, és mély lélegzetet vett.
– Így van.
– Régen nagyon jól tudtál táncolni – folytatta Miz, és a nőre pillantott. – Nagyon jól tudtunk táncolni.
– Emlékszem.
– Emlékszel a malishui táncversenyre? Amikor az állóképességre ment ki az egész, és az volt a díj, hogy a nyertes együtt vacsorázhatott a Klipper Repülőszázad pilótáival? – A férfi felnevetett, ahogy ez az emlék felrémlett benne.
– Igen – mondta a nő –, emlékszem.
– A pokolba is – tört fel a férfiból, és a sötét völgy felé fordult. – Meg is nyertük volna, ha a zsaruk nem jönnek értünk.
– Mondtad is, soha ne bízzak benned, ha randiról van szó.
– Összezavarodtam. A randi fogalmát már előtte este, a partin kimerítettük. – Miz megrökönyödve nézett, hunyorogva pásztázta a sötét felhőket. – Nem is egyszer, ha jól emlékszem.
– Hm.
– Na mindegy. Megpróbáljuk újra? – kérdezte a férfi, és a háta mögött lévő bálteremre, az ott táncoló emberekre mutatott. – Itt elég gyenge a felhozatal. Órák kérdése, és úgy hullnak majd ki, mint az esőcseppek. Sharrow megrázta a fejét.
– Most inkább ne – mondta. – Talán később.
– Miz felsóhajtott és megfordult, még egyszer beleszippantott az üstbe. Nos, ha véget ér az este – kezdte és úgy tett, mint aki megbántódott –, és még nem ajánlotta fel senki, hogy hazavisz, akkor ne gyere hozzám zokogva. – Erélyesen bólintott egyet, majd elindult vissza a bálterembe, miközben a tánclépéseket gyakorolta, s egyik kezében az italával egyensúlyozott, másikban pedig a gőzölgő üstöt tartotta. Sharrow csak nézte, ahogy bement.
Eszébe jutott az egyik bál, melyet Geis édesapjának házában rendeztek, Siynscenben, amikor ő tizenöt vagy tizenhat éves lehetett. Breyguhn azon a nyáron szeretett bele Geisbe – mindenesetre azt hitte –, amikor mind az ő birtokukon nyaraltak. Sharrow mondta neki, hogy ez butaság, és hogy túl fiatal hozzá. Geis akkor már majdnem húsz éves volt. Mit kezdene egy ilyen kislánnyal, mint Breyguhn? És egyébként is, Geis alapjában véve fárasztó ember, egy esetlen, túlbuzgó ostoba alak, akinek furcsán állnak a szemei és kövérkés a feneke. Emellett Sharrow-nak már elege volt abból, hogy a fiú mindig táncolni akart vele az ilyen alkalmakon, meg akarta csókolni, és buta ajándékokkal zaklatta.
Ennek ellenére Breyguhn határozottan kijelentette ezen a bálon, hogy ő örökre szerelmes Geisbe, és konokul kitartott amellett, hogy Geis egy kedves, elragadó, költői és okos fiú. Sharrow mindezért persze kigúnyolta. Amikor az öltözőszobájukban állt és a szolgák körülötte legyeskedtek – Sharrow élvezte a figyelmet és a fényűzést, mert az apja abban az évben minden pénzét elveszítette, és az android főkomornyikon kívül minden szolgáját menesztette –, meglátta féltestvérét az elsőbálozó ruhájában, amit egyébként kölcsönbe kaptak egy náluk jobb módú másod-unokatestvérüktől. Breyguhn haja fel volt fogva, mint egy igazi nőnek, bimbódzó melleit felnyomta a dekoltázsnál a fűző, és kifestett szeme magabiztosan csillogott, mintegy tudatában a benne rejlő erőnek. Sharrow akkor arra gondolt, némi mulatsággal és csak egy csipetnyi féltékenységgel a szívében, hogy hátha a kedves, unalmas öreg Geis mégiscsak vonzónak találja majd Breyt.
Figyelte, ahogy Geis és tisztjelölt barátai megérkeznek az estélyre. Szövetséges Tengerészeti egyenruhát viseltek. A bál igazából jótékonysági rendezvény volt, mely az Adó Szövetségnek gyűjtött, és Geis a parti előtt hónapokat töltött az űrben egy Szövetséges hajóval.
Akkor jött rá Sharrow, hogy már egy-két éve rá sem nézett Geisre. Nem vette rendesen szemügyre.
Soha nem szerette az egyenruhákat, de Geis szinte már jóképűnek hatott benne. Kevésbé esetlenül mozgott, sötét, rendezett szakállat növesztett, ami igazán jól állt neki, kicsit idősebbnek is nézett ki tőle. És eltűnt róla a kamaszos kölyökháj is. Közelebb húzódott hozzá, észrevétlenül, még kora este, mielőtt a bál hivatalosan elkezdődött volna, és hallotta, amint jókedvűen nevetgél a barátaival, hallotta azt is, hogy a fiúk nevetnek azon, amit mond, és – később úgy magyarázta magának, hogy a férfiak nevetésének igézete alatt – úgy döntött, nem fogja Geist a szokásos megvetéssel kezelni, ha esetleg felkéri táncolni. Majd meglátja, mi történik, gondolta, ahogy arrébb sétált. Nem fog semmiféle kicsinyes, alattomos csellel próbálkozni, hogy elcsalja unokabátyját, csak hogy bizonyítson valamit gyerekes húgának, de ha valóban ennyire előnyére változott ez a fiú, és ha esetleg a bál folyamán felkéri táncolni...
Már az első táncra felkérte. Aznap este szinte alig töltöttek pár percet külön a táncok közti szünetekben, folyamatosan karöltve mászkáltak. Figyelte, hogy amint lép, mozog, fogja a fiú, megforgatja, nézi, és imádattal csügg rajta, hogyan telik meg Breyguhn tekintete meglepetéssel, aztán lassan fájdalommal, és amint a felismerés beléhasított, megvetéssel. Végül szemében a gyűlölet könnyei jelentek meg.
Sharrow azonban csak táncolt tovább diadalittasan, nem is törődött húgával. Geis valóban olyan jóképű volt és daliás, ahogy Breyguhn mondta. Megváltozott, több mondanivalója akadt, inkább volt már férfi, mint fiú. Még a megmaradt félszegsége is inkább rajongásnak tűnt. Valódi öröm. A lány csak hallgatta, nézte, táncolt vele, körötte keringtek a gondolatai, és ráébredt, hogy ha ő nem ő lenne, ha csak egy kicsit is jobban hasonlítana a többiekre, és egy kicsivel könnyebb lenne a kedvében járni, akkor majdhogynem beleszeretne az unokabátyjába.
Breyguhn korán elment a bálról édesapjával és annak szeretőjével, és szívet tépően zokogott. Egy társalkodónő hátramaradt, hogy megvárja Sharrow-t. Addig táncoltak Geisszel, amíg már csak ők voltak a parketten, és a zenekar szándékosan hibákat vétett, hosszú szüneteket tartva a darabok között. Még azt is megengedte, hogy Geis megcsókolja – bár ő nem csókolta vissza –, majd amikor kimentek a hajnali fényben úszó kertbe friss levegőt szívni, gardedámja finoman köhintett a közeli lugasban. Aztán a lány hazavitette magát.
Az utána következő két évben mindössze kétszer találkozott személyesen Geisszel. Sharrow iskolába járt, aztán elkezdte a Yadayeypon Egyetemet, és mindkét helyen felfedezte a szexualitás új, váratlan, meglepő örömeit, és azt az erőt, melyet a külseje és a rangja – ügyesen kombinálva – gyakorolt a fiatal és nem oly fiatal férfiakra, akik többnyire érdekesebbek és intellektuálisan inspirálóbbak voltak, mint Geis, a részidős ostoba tengerész és rettenetesen sikeres üzletember .
A következő évben váltottak pár szót Sharrow apja temetésén – bár a lány többnyire elengedte őket a füle mellett –, és amikor végre beleegyezett, hogy rendesen találkozzanak egy űrhajó kilövésénél (melyet – milyen kínos! – éppen Sharrow-ról neveztek el), a lány igencsak udvariatlanul bánt Geisszel. Azt állította, túlságosan elfoglalt ahhoz, hogy válaszoljon a fiú leveleire, egyébként meg utál telefonon beszélgetni. Látszott, hogy a férfinek fáj ezt hallania, mire Sharrow-nak rettenetesen, kegyetlenül nevetnie kellett.
A háború előtt csak egyszer látta, hónapokkal a találka után, egy újévi bulin, melyet Geis rendezett egy villában, a piphrami Kék Hegységben.
Végül kitört az Öt Százalékos Háború, és Sharrow csatlakozott az Adóellenesekhez, részben azért, mert az, amiért ők küzdöttek romantikusabbnak tűnt, részben pedig azért, mert őket tekintette Sharrow a politikailag progresszívabb oldalnak. Emellett persze ez részben egyfajta bosszú is volt.
És ha más haszna nincs is – gondolta magában, ahogy kiitta a poharát, és keserűen mosolygott a hatalmas képernyőre, mely a Bencil Dornay estélyére nyíló ablak volt –, a háború legalább végett vetett szándékosan elnyújtott és tudatosan zabolátlan lánykorának.
És még ennél is többnek, gondolta, majd szomorúan elmosolyodott, ahogy nézte a táncoló, boldog embereket az ablak túloldalán, és eszébe jutott az a rémes, könyörtelen utolsó bevetés, a Nachtel és a Nachtel Szelleme között húzódó hideg, csendes űrben töltött sötét másodpercek.
És eszébe jutott még sok minden más.
Felemelte a poharát, de már üres volt.
Egy kicsivel később visszament a táncolók serege közé.
Az ön nagyapja valóban csodálatos ember volt, kisasszony. A nagy embereket a kicsik mindig fenyegetésnek veszik. Nem tehetnek róla. Nem féltékenységről van szó, habár abból is kijutott a nagyapja esetében. Én inkább az ösztönös reakcióra gondolok. Tudják (anélkül, hogy tudnák, hogy tudják), hogy van valami félelmetes közöttük, és annak utat kell engedni. Ez épp elég indok a sértettségre, mely legalább olyan hitvány, ostoba érzés, mint a féltékenység, és olyan ragályos is. Az ön nagyapját nagyon sok kicsi ember tette tönkre, kedves hölgyem. Azok férgek voltak, ő pedig egy nagy ragadozó. Neki megvolt az a képessége, hogy a mi földbe ásott kis árkunkon túl lásson, és megvolt a bátorsága ahhoz is, hogy megtegye, amit meg kell tennie. De a férgek félnek a változástól. Nekik csak férges gondolataik vannak, mindig fúrnak és emésztenek valamit, sosem emelik ki a fejüket a televényből. Tudja, az ön nagyapja hatalmas hercegként élhetett volna, megtarthatta volna a nemesi ház vagyonát, sőt, lassanként gyarapíthatta volna, támogathatta volna a tudományokat, a művészeteket, hatalmas épületeket építhetett volna, alapítványokat hozhatott volna létre, Összvilági Bíró lehetett volna, segíthetett volna a Bíróságon mindent kézben tartani. És kétségtelen, hogy élvezte volna mindazt a személyes örömöt, amit ezek nyújtottak volna a számára. Azonban ő kockára tett mindent. Pontosan úgy, ahogy az igazán nagy emberek szokták, ha nem akarnak azzal a tudattal feküdni a halálos ágyukon, hogy elpazarolták hatalmas tehetségüket, és végül a kis emberek életét élték. Azt, ami vele történt, semmibe vesző bukásnak szoktuk hívni, de hadd mondjam el önnek, hogy minket, akik tiszteletben tartjuk az emlékét, nagyon is inspirál. Tovább él a szívünkben, és egy napon el fogja nyerni azt a tiszteletet, melyet megérdemel, akkor, amikor a rendszer végre egy olyan templommá válik, mely alkalmas arra, hogy az ő tiszteletének adózzanak benne az emberek.
Sharrow a nagyapja gigantikus portréja előtt állt a függőház egyik magánszobájában. Bencil Dornay felajánlotta neki, hogy megmutatja az ő személyes szentélyét, mialatt egy pantomimcsoport lépett fel a bálteremben.
Gorkót hatalmas emberként ábrázolták a festményen, óriási arccal, éles vonásokkal és torzonborz szakállal. A szűk lovaglótunika alatt megbúvó teste túlontúl izmosnak tűnt, és a mellette tornyosuló bandion is aránytalannak látszott. Tűzszerű valami sütött Gorko tágra nyitott szeméből. A portré egy keskeny szoba távolabbi végén volt kiállítva, kárpitozott felfüggesztésen lógott. A festményt leszámítva a szoba teljesen üres volt.
– Hm – hümmögött Sharrow. – A jó szerencse óvjon meg minket a hatalmasságtól.
Dornay a fejét csóválta.
– Kedves hölgyem, ne engedje, hogy a romlott szellem magát is megfertőzze – mondta, a magas portréra pillantva. – A hatalmasság az az örökség, amit ránk hagyott, és ez a mi reménységünk is.
– Valóban szükségünk van a hatalmasságra, Dornay úr? – kérdezte a nő. A férfi megfordult és lassan a szoba másik végén található ajtó felé sétált, Sharrow pedig követte.
– Kell, hogy szükségünk legyen rá, kisasszony. Egyedül ez visz tovább minket. Emiatt lehetnek még álmaink. Nélküle egyszerűen csak a túlélés marad.
– De olyan gyakran megesik – válaszolta a nő –, hogy azok az emberek, akiket hatalmasnak nevezünk, a pusztulásba visznek minket.
– Igen, a saját pusztulásukat okozzák – helyeselt Dornay, majd kinyitotta az ajtót, és előreengedte Sharrow-t a kis folyosóra. – És azokét, akik mellettük állnak, ha fogalmazhatok így. De a pusztulás pozitív dolog is lehet, a rothadás kipusztítása, a beteg testrész kivágása, a régi leválasztása, hogy helyet csináljunk az újnak. Mi mind olyan kelletlenül bántunk meg bárkit is, nem szeretünk fájdalmat okozni. A hatalmasoknak megvan az a képessége, hogy ilyen csekélységeken túllássanak. Talán átkozzuk mi az orvost, hogy egy kis fájdalmat okoz, amikor ezzel egy nagyobb fájdalomtól kímél meg minket? Van olyan értelmes felnőtt ember, aki kárhoztatja a szüleit, csak azért, mert azok néha odacsaptak, amikor kisgyerek volt?
Lementek a lifttel a fogadóterem szintjére.
– Az ön költői kérdései lefegyvereztek – mondta neki Sharrow.
– Szeretett volna kérni tőlem valamit, ha jól emlékszem, kisasszony –szólalt meg Dornay, ahogy besétáltak a homályosan megvilágított előtérbe. A terem közepén egy bonyolult formációs tánc volt kibontakozóban, melyben férfiak és nők sétáltak, alkottak csomókat a földön, majd ismét kibogozódtak. Sharrow úgy látta, a zenekar nagyon is unottan játszik.
– Igen – válaszolta. Megállt és a férfira nézett. Dornay szeme csillogott. Meglepően gyorsan pislogott. Nem volt senki a közelükben. Sharrow mély lélegzetet vett. – Nagyapám az ön édesapjára bízott bizonyos információkat, melyeket aztán ő önnek átadott.
Dornay hitetlenkedve nézett rá.
– Hogy nekem? – kérdezte.
– Vérhűség útján – válaszolta a nő.
A férfi egy kis ideig csendben állt. Aztán tágra nyílt a szeme, mély lélegzetet vett.
– Bennem! – lihegte. – Bennem, kisasszony! – mélyen Sharrow szemébe nézett. – Hogyhogy? Mit kell... ? Hiszen ez megtiszteltetés, drága hölgyem. Micsoda tiszteletreméltó feladat! Mondja el, kérem, hogy mit kell tennem.
Sharrow a földet bámulta néhány pillanatig, azon törte a fejét, hogyan fogalmazza meg. Azok a mondatok, melyeket egészen eddig a percig gyakorolt, most hirtelen nem tűntek helyénvalónak.
Aztán úgy hallatszott, Dornay nagyot nyel.
– Hát persze, drága kisasszony...
A nő felnézett és látta, hogy a férfi megharapja az alsó ajkát. Vér bugyogott fel. Dornay fehér zsebkendőt vett elő a köpenyéből, és odanyújtotta neki.
– Kérem, kisasszony – bólintott finoman a férfi, és Sharrow ajkait nézte.
A nő megértette mit akar, és a zsebkendőt a szájába tette, megnedvesítve a végét. Amikor a zsebkendő vége már megtelítődött nyállal, a nő visszaadta Dornay-nak. A férfi gyorsan a vérző ajkához szorította. Sharrow legszívesebben nem nézett volna oda, de ehelyett azon kapta magát, hogy a fogait csikorgatja. Dornay még szopogatta egy ideig a zsebkendőt, aztán addig szorította az ajkához, míg elállt a vérzés.
– Akármit is kell mondanom önnek, meg fogom tenni, drága hölgyem – mondta, és mély lélegzetet vett. – És most, ha megengedi... A vendégek úgy vették körül a kör alakú táncparkettet, mint buborékot a membránja. Sharrow és Dornay előrébb mentek, hogy tisztán láthassák a táncosokat.
Percekig nézték, hogyan alakul a tánc, aztán Dornay körbepillantott, mintha keresett volna valamit, és látszott rajta, hogy egyre izgatottabb. Végül megszólalt:
– Drága kisasszony, táncolna velem? – és megfogta Sharrow kezét.
– Tessék? – kérdezte a nő. – Na de...
Dornay kihúzta őt a táncosokat bámuló emberek sorából, és szorosan átfogta a derekát. A nő szinte automatikusan a férfi nyakához emelte kezét. Volt valamiféle furcsa ragyogás Bencil Dornay arcán, szemei viszont üresen meredtek a levegőbe. Sharrow megborzongott tőle.
A férfi hátralépett és elkezdett a többiek mellett-között táncolni. Magukról megfeledkezve beleütköztek a parketten álló emberekbe, és így magukra vonták a produkciójukban megzavart táncosok felháborodását, egészen addig, amíg azok észre nem vették, hogy akit éppen lehordani készülnek, az maga a házigazda.
A férfi tovább mozgott, húzta, tolta, rángatta maga után a nőt, míg Sharrow minden tőle telhetőt megtett, hogy kövesse esetlen, habozó lépteivel. Végigsöpörtek a széles parketten, miközben megzavarták, tönkretették a gondosan felépített ősi tánc koreográfiáját.
Sharrow-nak a nagy rángatás, lökdösés, pörgetés és hintázás közepette nem maradt alkalma arra, hogy megfigyelje bárkinek is a reakcióját, ahogy Dornay és ő megállásra kényszerítették a döbbent és hitetlenkedő táncosokat. A zenekar megtorpant, a dallam elhallgatott. Bencil Dornay tovább táncolt, erre fordult, azután arra. A zenekar vezetője figyelte őket, fejével bólogatva próbálta megtalálni a megfelelő ritmust, aztán intett a zenészeknek, hogy kezdjék el a megfelelő darabot. A bámészkodók közül néhányan partnert választottak maguknak, és ők is táncolni kezdtek.
Sharrow figyelte Bencil Dornay izzadt, üveges tekintetű arcát, és érezte, hogy minden tagja összerázkódik, olyan erővel, hogy szinte öklendezni kezdett.
A táncukból spirálszerű pörgés lett, egyre kisebb köröket írtak le, ahogy Dornay csak forgott, forgott a végső, örvénylő formációban. Elérték a spirál közepét, és megálltak. Akkor Dornay hirtelen elengedte Sharrow-t, még egyszer körbefordult, fehér köpenye harang alakban pörgött körülötte, aztán a földre zuhant, mint egy kidöntött fa. A feje nagyot reccsenve koppant a kemény fapadlón, Sharrow érezte a lábfején, a csontjain keresztül, ahogy a padló megrázkódik. Valaki felsikoltott.
Sharrow csak állt ott, tátott szájjal, az odaözönlő emberek hátrébb lökték, mert látni akarták a fehér-ruhás testet, mely ott feküdt a reflektorfényben a táncparketten. A nő csak bámult maga elé, és rázta a fejét.
– Elnézést... – hallatszott Clave doktor hangja, ahogy megpróbált átfurakodni a tömegen.
Sharrow a kezeit nézte.
Miz lépett oda hozzá, és arrébb húzta.
– Sharrow, jól vagy? Sharrow?
A vendégek tovább özönlöttek minden oldalról, úgy tömörültek, hullámoztak a már ott lévők körül, mint akiket örvény ragadott magával.
– Tessék? – kérdezte. – Mi van?
– Mi történt? Jól vagy? – a férfi arca úszott előtte, és Sharrow látta, hogy nyílt tekintettel néz rá, látszott, hogy aggódik.
– Én... Én...
Kisebb sikolyok hallatszottak a tömeg felől. Látta, hogy néhányan ránéznek, aztán elfordulnak. Miz még távolabb húzta őt. Dloan jelent meg hirtelen közte és a tolongó emberek között. Zefla már a másik oldalán állt és átkarolta.
Látta, hogy valaki furakszik át az egybegyűlt embereken a táncparkett közepe táján, aztán ez az alak elindult felé. Cenuij volt az, és úgy tűnt, valamit éppen feljegyez a noteszába.
Odalépett, ahol Zefla és Miz támogatta Sharrow-t. Végül egy határozott mozdulattal pontot tett a mondat végére, rátette a tollra a kupakját, becsukta a noteszt, és a köpenyébe dugta. Hátrafordult, vetett egy pillantást a tömegre, és megvonta a vállát.
– Meghalt – közölte velük. Előhúzott egy szivart a zsebéből, rágyújtott. – De azért előtte elmondta azt, amit tudni szerettünk volna – tette hozzá és elnézett Zefla válla fölött. – Nézd csak! – intett a nőnek. – Szabad a bár!
Újra megvonta a vállát, majd szó nélkül elsétált.
A panorámatermet úgy építették meg, mint egy meredek egyetemi előadót. A sorokban, melyek akár ezer embert is képesek voltak befogadni, csak néhány tucatnyian ültek, közülük is a legtöbben aludtak.
A nő egyedül ült.
A látóterét majdnem teljesen betöltötte a hatalmas képernyő, a képernyőt pedig Golter képe. A bemutatásra kerülő óriási bolygó egyenletesen, méltóságteljesen forgott körbe. Csendes mennydörgés az elképesztő színátmenetekbe foglalt, egyre változó, sötétség felé forduló arcon. Lenyűgöző, nyugodt mozgásának egyenletessége visszatükrözött valamit mérhetetlen nagyságából. A gigantikus méretű, kék, fehér, okker és zöld gömb isteni nagyságában fénylett, és gyönyörűbb volt, mint maga a szeretet.
A nő csak ült és nézte. Vékony teste csupa izom, magassága az átlagosnál talán pár centivel több. Feje kopasz. Szőke szemöldöke alatt világító kék szemét könnycsepp alakban tartották a szemének külső sarkában megbúvó kis ráncok. Orra széles volt, orrcimpái trapéz alakot formáltak. Sötét overallt viselt, s ahogy az előadóban ülve az óriási képernyőt nézte, egy kis hátizsákot szorított a mellkasához.
A helyi rendőrkapitány kifejezetten megértően viselkedett. Ő is személyesen ismerte Dornay urat, és csak egy sürgős hivatalos ügy tartotta vissza, hogy ő is részt vegyen az előző éjjel megrendezett estélyen. Rettenetes élmény lehetett a kedves hölgy számára, ezt természetesen megérti. Tartanak majd egy kihallgatást valamivel később, de minden valószínűség szerint az is elegendő, ha Sharrow most azonnal vallomást tesz, és azt rögzítik. Clave doktor már amúgy is megállapította, hogy a halál oka súlyos agyvérzés, mely ugyan szokatlan eset manapság, de nem ismeretlen. Nem szabad magát okolnia érte. Természetesen a kisasszony szabadon távozhat, ugyanis a kapitány tökéletesen megérti, hogy a hölgy, ha nem muszáj, nem szeretne tovább maradni egy olyan helyen, mely ilyen tragikus emlékeket hordoz számára. Amúgy sem áll szándékában feltartóztatni, amikor pontosan tudja, hogy ő a hivatalosan kihirdetett üldözöttje egy olyan szektának, mely ugyan legális felhatalmazással rendelkezik, azonban egyértelműen és sajnálatos módon eltévelyedett, s vitathatatlanul embertelen meggyőződéseket követ. Nem lelné a kapitány semmi örömét abban, ha ez a rettenetes tett az ő körzetében történne meg. Biztos volt benne, hogy a kisasszony megérti.
Dornay személyes titkárát hallgatták ki következőként, és Sharrow otthagyta a rendőrkapitányt Bencil Dornay dolgozószobájában, majd csatlakozott a többiekhez a házi könyvtárban, ahol Cenuij egy asztali képernyőre meredve izgatott hangokat hallatott.
– Minden rendben? – kérdezte Miz, és a nő elé sietett.
– Nincs miért aggódni – mondta Sharrow –, de azt az ajánlatot kaptam, hogy húzzunk el ebből a városból.
Odabiccentett Zeflának és Dloannak, akik Cenuij két oldalán álltak.
– Ez az! – kiáltott fel Cenuij, és megnyomott egy gombot, hogy másolatot kapjon a képről. Az egyik ujjával a képernyőre bökött. A rajta látható jelek nagyjából mind egyformák voltak, aprólékos, csigavonalú, egymást keresztező vonásokból álló rajzok, melyek egyetlen folytonos vonalból álltak. Cenuij mellett az asztalon ott állt az a kis elektronikus notesz, amibe Dornay halála után rajzolt. A képernyőjén látható ábrák hasonlítottak az asztali számítógépen megjelentekhez.
– Pontosan ez az – mondta izgatottan. Rábökött a kis notesz képernyőjére, aztán a nagy számítógépen látható egyik ábrára. – Miykenns Főváros, a Ladyr dinasztia, Cevese írásjelekkel.
Sharrow a rajzra szegezte a tekintetét, és látta, ahogy az addig egyszerű vonal most bonyolult, spirális alakzattá változik, és középső, egyre szűkülő csomópontja egyetlen pontba tömörül.
– Ez volt az, amit... leírtunk magunk körül? – kérdezte.
Zefla hallotta, hogy Sharrow hangja megcsuklik, és gyorsan átkarolta őt.
– Aha – válaszolta Cenuij, majd letépte a kinyomtatott rajzot a számítógépről, és vigyorogva tanulmányozta. – Elég pontatlan kis firkálmány. Egy Cevese írásjelekkel foglalkozó tudós biztos ideggörcsöt kapna, ha meglátná...
– Jaj, Cenny, az isten szerelmére... – szólt rá Zefla.
– ...de ez az – mondta és ujjával a kinyomtatott képre bökött.
– Természetesen lehetnek benne kisebb hibák a körülmények ismeretében, de akkor is biztos, hogy Miykenns Sötét Oldaláról van szó, szinte teljesen biztosan Miykenns Fővárosról, és ha hihetünk ezeknek az epiciklusoknak – itt a spirálvonalon látható két körre mutatott –, akkor a Ladyr dinasztia idejében kell keresgélnünk.
– Tehát? Malishu? – kérdezte Miz.
Cenuij a fejét rázta.
– Kétlem. Malishu biztosan nem lehetett. A következő feladatunk, hogy kiderítsük, hol volt a főváros a Ladyr dinasztia alatt. – Ajkai kissé lefelé görbültek. – Akárhol lehetett, de a Ladyrokat ismerve annak adták el a főváros jogát, aki a legtöbbet kínálta érte – fejezte be mondandóját, és visszafordult a képernyőhöz. – Könyvtár: Miykenns, történelem. Ladyr dinasztia, megjelenítés: Miykenns fővárosa.
A képernyő egyik felén szöveg, a másik felén egy többrétegű holotérkép jelent meg.
Miz is azt kémlelte, amit Cenuij.
– Pharpech? – szólalt meg. – Még sohasem hallottam róla.
– Én viszont igen – mondta Zefla.
– Gratulálok – válaszolta erre Cenuij, miközben ráközelített a megdöbbentően részletes térképre, aztán megint visszaállította a képet alaphelyzetbe. – Akkor ezek szerint te tagja vagy egy egészen kicsi és igencsak egyedülálló klubnak.
– Na igen – mondta Zefla, és erősen koncentrálva a plafont bámulta. – Az egyik előadáson példaként hozták fel, mint elkorcsosult valamit, vagy ilyesmi.
– Nos – szólt közbe Cenuij –, feltehetőleg ez volt Miykenns fővárosa a Ladyrek uralkodása alatt, úgy nyolcszáz évvel ezelőtt – mondta, ahogy átfutotta a szöveget. – Azóta sem arról híresek, hogy keblükre ölelnék a fejlődést. Az enciklopédiában az utolsó bejegyzés (ez nem semmi!) húsz éve készült, Tizenhetedik Tard király megkoronázásáról. – Hoppá! – ugrott hirtelen hátra Cenuij meglepetésében. – Képek nem állnak rendelkezésre.
– Egy király? – nevetett Miz.
– Elmaradott városka – sóhajtott Zefla.
– Ő volt a legutolsó a... – Cenuij a képernyőt pásztázta, majd felnevetett. – Hasznavehetetlen Királyok közül. Hű, milyen lefegyverzően őszinte.
– Milyen messze van ez a hely Malishutól? – kérdezte Sharrow.
Cenuij megnézte.
– Ennél messzebb már nem is lehetne. A legközelebbi vonat... hűha! Nem is hiszem el, azt mondja, tíz napi járóföldre van. – Körbenézett a többieken. – Tiszta időutazás.
Zefla meglökte Sharrow-t a csípőjével.
– Ez aztán messze van a Huhszoktól.
– Aha – mondta bizonytalanul Sharrow. – Le van ott írva, hogy milyen vallásúak?
Cenuij a szöveget pásztázta.
– A vallások mind ott alakultak ki. Monarchia-imádat és teofóbia.
– Teofóbia? – kérdezett vissza Miz.
– Utálják az isteneket – magyarázta Zefla.
– Akkor rendben – bólogatott Miz. – Ha én egy ilyen eldugott település külvárosától hallótávolságon kívül laknék, én is szeretném, ha lenne egy hivatalos hatalom, akit hibáztatni lehet.
Miz mindannyiuk számára foglalt jegyet Miykennsbe. Egymást keresztező telefonhívások segítségével biztosította, hogy egyik konszernjének megbízható igazgatója megkérje a húga legjobb barátját, hogy foglaljon egy másik jegyet is a vízivilági Trontsephoriba, Ysul Demri néven.
Zefla leborotválta Sharrow haját, és vékony szőrtelenítő olajréteget kent a fejére. Miz mögöttük ült az ágyon, és úgy tett, mint aki sír. Sharrow beillesztette a kontaktlencséket, bőrhúzó ragasztót kent a szeme köré, hogy megváltoztassa szeme formáját, kiszőkítette a szemöldökét, és apró dugókat helyezett az orrába, hogy szélesnek tűnjön.
Az öltözőasztal tükrében szemügyre vette a fülét.
– Elállnak a füleim – ráncolta össze a homlokát. A mellette álló Zeflára nézett. – Szerinted is elállnak a füleim?
Zefla megrántotta a vállát. Miz a fejét rázta, de Sharrow akkor is úgy értékelte, hogy elállnak a fülei, így azokat is kezelésbe vette a bőrhúzó ragasztóval.
Dloan Miz mellett ült az ágyon, ölében Sharrow kifordított táskája feküdt. Kibontotta a varrást, aztán belenyúlt a bélésbe, és kihúzta belőle a nő új személyi iratait, majd odaadta Sharrow-nak. Sharrow az igazolványokon szereplő holót nézte, míg Zefla óvatosan lehúzta a megszáradt szőrtelenítő réteget.
– Szóval „Ysul Demri”, mi? – mondta Zefla, ahogy a Sharrow kezében lévő új személyire pillantott, miközben összegyűrte és a szemetesbe dobta a kis hajszálakkal teletűzdelt filmréteget. Hunyorogva nézte a holoképet. – Totál meggyőző. Mindig is szerettél volna kopasz lenni, valld be! – húzta Sharrow-t, majd elkezdte szétkenni a hajnövekedés-gátló krémet a nő csupasz fején.
Sharrow bólogatott.
– Ők biztos jobban szórakoznak, mint én.
Zefla keze finoman siklott végig Sharrow fején, gyengéden masszírozta be a krémet, mire Miz érzéki hörgéseket hallatott a háttérben.
– Geis?
– Szia, Sharrow, remélem, nem baj, hogy hívtalak... Nem kaphatnék képet is valahogy?
– Nem. Éppen öltözködöm.
– Ja, ne haragudj. Visszahívjalak?
– Nem, felesleges. Örülök... jó hallani a hangodat, Geis, de nem baj, ha megkérdezem, hogyan akadtál rám?
– Persze, hogy nem. Megkértem a kommunikációs embereimet, hogy kutassák végig a nyilvános adatbázisokat a nevedet keresve. Gondoltam, így majd figyelmeztethetlek, ha a Huhszok már nagyon a nyomodban vannak. Remélem, nem bánod...
– Azt hiszem, nem. Az életem mostanában igencsak a nyilvánosság előtt zajlik.
– Nem akarlak megijeszteni. Szinte biztosak vagyunk benne, hogy a Huhszoknak nincs hozzáférésük ilyen hacker-felszerelésekhez. De találtunk egy jelentést a helyi rendőrkapitányság adatbázisán, mely szerint incidens történt egy estélyen a múlt éjjel ennek az illetőnek a házában. Te, ez a pasas nem dolgozott valamikor a családnak?
– Az az apja volt. Egyébként jól hallottad, incidens történt.
– De ugye a rendőrség nem tart fogva?
– Nem, minden tisztázódott. Hamarosan megyek is innen.
– Értem. Mindenesetre, Sharrow, több dolog miatt is hívtalak. Mindenféle zavaros hírt lehet hallani a Vízi-Torlaszon történtekről, de ezt most inkább hagyjuk... azonban arról is hallottam, hogy mi történt azzal a függővasúttal K'lelben, és a műholdas embereim azt mondják, hogy erőteljes Huhsz aktivitás észlelhető egy régi nukleárishulladék-siló körül a sivatag határán. Csak azt akartam mondani, hogy... Szóval jobb, ha nem is mondok sokkal többet, még akkor sem, ha ez a vonal elvileg biztonságos ... De mindenesetre szerettem volna gratulálni. Még az egyik mesterséges intelligenciával rendelkező gépemnek is másodpercekbe telt, hogy egy ilyen tervvel előálljon, még akkor is, ha megadtuk neki a megfelelő irányt. Zseniális terv!
– Kösz. Igazából Miz ötlete volt.
– Á! Akkor is zseniális. De persze ez sem fogja őket túl sokáig visszatartani. Ha jól értettem, akkor az Engedélyeken lévő lyukak még jó ideig sugározni fognak, de a Huhszok már leadták a megrendelést hordozható, mágnesesen záródó cellákra a Kontinentális Fúzió Rt.-nél, és bár nem fognak tudni egyszerűen mozogni ezzel a méretes felszereléssel, akkor is szerettem volna, hogy tudd, az ajánlatom továbbra is áll. Megteszek mindent, ami tőlem telik, mindent, hogy megvédjelek, ha végre lehetőséget adsz rá nekem.
– Hidd el, Geis, nagyon értékelem, de inkább megpróbálom lerázni őket.
– Meg kell, hogy mondjam, nagyon bátor vagy. Kérlek, ne feledd, ha segítségre van szükséged, bármiben a rendelkezésedre állok.
– Az, aki legutóbb ezt mondta nekem...
– Tessék?
– Semmi. Mindenesetre köszönöm. Észben tartom.
A nő elhagyta a panorámatermet, majd az előadó és a főfolyosó között húzódó dupla ajtóban nekiütközött egy embernek, aki éppen be szeretett volna lépni. Sűrű bocsánatkérések közepette felnézett, és csak akkor vette észre, hogy a kopasz férfi milyen széles mosollyal néz rá, majd az ő kopasz fejét meglátva még nagyobb vigyor jelent meg a férfi arcán. Ekkor a nő mögötti ajtó is kinyílt, és még valaki belépett a két ajtó közötti szűk térbe, aztán ez az alak egy fegyverszerű tárgyat nyomott a nő tarkójához.
– Ugyan, Sharrow kisasszony – mondta az előtte álló férfi felhőtlen jókedvvel a hangjában, és még mindig a nő kopasz fejét bámulta. – Miattunk igazán nem kellett volna így törnie magát.
Külön utaztak Ikueshlengbe, Golter keleti féltekéjének űrkikötőjébe. A többiek már elmentek, mire ő odaért. Vett egy várakozólistás jegyet a Stagerre, és készpénzzel fizetett. Különböző műsorokat nézett, amíg várakozott, és bár ideges volt, próbálta leplezni. Az elmúlt ezredévben Golternek rossz tapasztalatai voltak a légikatasztrófák területén, ami azt eredményezte, hogy a bolygón az űrforgalom a szigorúan ellenőrzött folyamatok közé került. A kereskedelmi hajók zöme csak a két félteke egy-egy kikötőjét vehette igénybe, ezért mindkét zsúfolt kikötő (habár Független Űrrepterek voltak, így nem álltak szigorú bürokratikus kontroll alatt) fokozottan veszélyes helynek számított olyan emberek számára, akik éppen el akartak tűnni.
Sharrow minden akadály nélkül jutott idáig, elérte a dél körül induló hajót, és fél órával később már Stageren, az egykilométer átmérőjű, öt kerékből álló űrállomáson volt, mely az utazók általános átszállóhelye volt Ikueshleng után.
– Talált egy rendszerközi akciós jegyváltót az ötös kerékben, és vett egy jegyet egy magasröptű gépre Phrastesis felé, Miykenns Malishu állomásán keresztül. Árgus szemekkel figyelte, ahogy az eladó áthúzza a hitelkártyáját a gépen, és próbált nem túlságosan megkönnyebbültnek tűnni, amikor a tranzakció sikerült. Alá kellett írnia a biztosításról való lemondást, és odafirkantott valamit, amit akár Ysul Demrinek is lehetett olvasni, ha az embernek volt elég fantáziája. Vett egy eldobható telefont százthriálos kártyával, egy karernyő alapmodellt és egy újságot, könnyű ebédet evett egy kicsi, de drága kávézóban, aztán a kerék külső abroncsán át a panorámaterembe ment.
A két férfi között ült, a terem leghátsó sorában. A képernyőt bámulta. A jobb oldalán ülő férfi beszélt.
– Három kopasz egy sorban – vihogott. – Ez aztán a röhej, mi? A bal oldali férfi a képernyőt nézte, kabátját az ölében tartotta. A fegyver a kabát alatt lapult, pontosan a nő oldalának szegezve, a bordái alá. A fegyverek nem voltak éppen a kedvelt csomagok közé sorolt eszközök az űrállomást vezető emberek körében (így Sharrow-nak kelletlenül ugyan, de ott kellett hagynia a KéziÁgyút egy poggyászmegőrző ügynökségnél Ikueshlengben). Ebből kifolyólag azonban Sharrow hajlamos volt azt hinni, hogy a bordáinak szegezett pisztoly nem igazi, de meggondolta magát és úgy döntött, egyenlőre nem tesz semmit, hogy efelől megbizonyosodjon.
A tőle balra ülő, fegyvert tartó férfi profilját nézte. Teljesen olyan volt, mint az, aki tőle jobbra ült. Nem látta jelét annak, hogy bármelyikük is android lett volna.
– Azt mondtam, ez aztán a röhej, mi? – ismételte meg a jobbján ülő alak, és egyik ujjával megbökte a nőt, mire annak jobb keze gyorsan elkapta a férfi kezét. Sharrow mélyen a szemébe nézett. A férfi ajkai „0” betűt formáltak. Úgy tűnt, jól szórakozik. A bal bordájára célzó fegyver egy pillanatra megbökte Sharrow-t.
Elengedte a férfi kezét, akinek a bőre meleg volt, olyan, akár egy emberé.
– Hú, de érzékenyek vagyunk ma – mondta a férfi tőle jobbra. – Szinte már azt kívánom, bárcsak magunkkal hoztuk volna az egyik kis játék babánkat – tette hozzá, majd meghúzta szürke, üzletemberekhez illő kabátjának gallérját, és megigazította a kézelőjét. – Ha nem tévedek, két napja tartott egy kis visszaemlékezést, ugye?
A nő a bolygót figyelte egy darabig, és arra a helyre szegezte a tekintetét, mely elvileg Issier kellett, hogy legyen (pontosan ott... a Phirar közepén felhőfoszlányok takarták a szigetcsoportot), és közben bólintott.
– Igen, azt hiszem, éreztem valamit – válaszolta.
– Csak hogy tudja, nem felejtkeztünk el önről – mondta a férfi. – Úgy hallom, a család egy régi barátját látogatta meg. Milyen sajnálatos, ami az öreg Bencil Dornay-jel történt. Micsoda megrázkódtatás lehetett ez önnek.
Sharrow Megkereste Caltaspot a maga gomolyfelhői alatt, beazonosította a Farvel Öböl hatalmas, sima kanyarulatát, melynek északi vége a felhőkbe burkolózott. Ez a takaró állítólag soha sem szakadozott fel a Tengerparti Ház felett.
– A családunk szereti éreztetni egykori szolgáival, hogy nem felejtettük el őket – mondta. – Vagy akár a gyermekeiket.
– Valóban – válaszolta a férfi. – Tehát ezúttal Miykenns felé tart, Sharrow kisasszony...? – Szünetet tartott. – Csakhogy most már lekéste azt a járatot, melyen önnek helyet foglaltak, és amellyel a csapata többi tagja utazik.
Sharrow felpillantott, végigfutatta a szemét azon az útvonalon, melyet Franckék házáig követett, aztán tovább pásztázta a képernyőt, és megtalálta Ajakvárost.
– Ne mondja! A fenébe! Utálom, ha ilyesmi történik velem.
– Azonban ön most már Trontsephori felé tart, nemdebár?
Végigkövette Piphram partszakaszának vonalát, nagy nehezen megtalálta a lagúnákat, és azt a kis pontot, ami a Vízi-Torlasz volt.
– Valóban? – kérdezte.
– Nem ön, hanem Ysul – mondta a férfi, szinte már gyengéd hangon. – Maga nem. – Felsóhajtott. – Maga igazából Phrastesisbe utazik, a jegyén legalábbis ez áll. De valahogy az az érzésem, nem fog egészen odáig eljutni.
Sharrow a jonolrey-i Mel sivatagról egyenesen a férfi szemébe nézett.
– Futárfiú létére, maga aztán igen jól informált – mondta neki. – Akár utazási ügynöknek is elmehetne.
A férfi arcán fagyos mosoly jelent meg.
– Ne kezdjen kellemetlenkedni, Sharrow kisasszony – mondta. Felé nyújtotta a kezét, és egyik ujjával simogatni kezdte a nő karját. – Mi sokkal több kellemetlenséget tudunk okozni önnek, mint ön nekünk... Sharrow kisasszony.
A nő megpróbálta megfogni a férfi kezét, de az gyorsabb volt. Visszarántotta, aztán összekulcsolta a karját.
– Tudja – kezdte Sharrow –, most már igazán kezd elegem lenni magukból és a kitüntető figyelmükből. – Mérgesen nézett a férfira. – Ki a fenék maguk? Miért csinálják ezt? Miféle beteges örömet találnak ebben az egészben? Vagy csak azt teszik, amit mondanak maguknak?
A férfi türelmesen mosolygott.
– Hadd tanácsoljak önnek valamit...
– Nem! – fakadt ki Sharrow. – Én tanácsolok maguknak valamit. –Előrehajolt, távolabb a pisztolytól. – Hagyják ezt abba, különben bajuk eshet. Megölöm vagy elpusztítom mindkettőjüket...
A fiatalember úgy tett, mintha megrémült volna, pofákat vágott a nő másik oldalán ülő ikertestvérének. A fegyver keményebben fúródott Sharrow oldalába, de ő nem vett tudomást róla. Kinyújtotta a bal karját, és kezébe fogta a másik férfi arcát.
– Na idefigyeljenek – mondta, erősen markolva a férfi állkapcsát. Érezte, hogy meleg és puha. Megpróbálta lejjebb tolni egyik ujját a férfi nyakán, hogy érezze a bőre alatt lüktető eret. Olcsó parfüm szaga ütötte meg az orrát. A férfi ránézett, és próbált volna erőltetetten mosolyogni, de ahogy Sharrow átfogta az arcát, ez nehéznek bizonyult. A fegyver miatt éles fájdalmat érzett a bordái alatt, de ebben a percben ez nem igazán érdekelte. Finoman megrázta a férfi fejét.
– Mindent megteszek ellenetek, ami csak tőlem telik – mondta. – És kurvára nem érdekel, hogy mit tesztek ti vagy a megbízóitok ellenem. Soha nem bírtam, ha valaki úgy bánik velem, mint ti, szánalmas kis faszfejek, és általában rossz néven szoktam venni az efféle ösztönzéseket, értettétek? Felfogjátok, amit mondok? – Úgy tett, mintha a férfin szemeket keresne. – Hm?! Akárki is van odabent, értetted? Én megértettem az üzenetet, és meg fogjátok kapni a rohadt Fegyvereteket! De most már húzzatok el innen, vagy mindannyian megjárjuk! – Barátságtalanul elmosolyodott. – Igen, én fogok a legrosszabbul járni, az biztos – mondta és a mosoly eltűnt az arcáról. – De legalább nem leszek egyedül.
Sharrow elengedte a férfi fejét, és egy kicsit meg is lökte, mielőtt végképp kiszabadult volna.
A férfi végigsimította a fejét, megigazította a gallérját. Megköszörülte a torkát, és a másik oldalon ülő társára nézett.
– Látom, akár saját magát is képes lenne elpusztítani, Sharrow kisasszony – szólalt meg. – Milyen demokratikus gesztus ez egy nemestől. Sharrow lassan felállt, fogta a hátizsákját.
– Nyald ki, te köcsög. – Egy pillanatra megállt a fegyvert tartó férfi előtt, a szemébe nézett, majd tekintete az ölében fekvő pisztolyra tévedt. – Gondolom, a többi fegyveretek azért ennél félelmetesebb. Végighaladt az ülések mellett a sorok közti folyosóig, közben próbált nem sántítani. A kopasz feje, illetve a lapockái közti bőrfelület furcsán viszketett, várta a gyilkos lövést, vagy hogy újra belehasítson a fájdalom, de elérte a sorok végét, lement a lépcsőn, és végül ki a dupla ajtón anélkül, hogy bármi is történt volna.
A kinti folyosón aztán háttal nekidőlt a falnak, nagyokat lihegett, fejét megtámasztotta a puha válaszfalon. Egy pillanatra behunyta a szemét.
Aztán nagy nehezen rávette magát, hogy olyan tágra nyissa a szemeit, amilyenre csak lehet, fújt egy nagyot, megrázta a fejét, és továbbsétált.
Három nappal később a gépe leszállt Miykennsben. Az űrhajó a hasán landolt a Malishu-tó széles, nyugodt víztükrén, és mivel hajóteste még mindig tűzforró volt, gőzkitörések kísérték minden egyes érintkezését a vízzel. A párafelhők gézszerű levelekként fogták körbe a gépet, lassan lebegve emelkedtek fel a meleg, mozdulatlan levegőben, az űrhajó pedig süvített tovább, míg végül megállt, fehéren szétnyíló nyomot hagyva maga után a tó tükrén.
A kora reggeli parti pára fölött az Entraxrln magasodott mindenfelé, mintha a tó egy hatalmas lila vihar közepén terült volna el.
Könnyedén lépett a Kikötő-sziget mólójára. Miykenns gravitációja alig hetven százaléka volt a golterinak. A hajó, amivel Sharrow utazott, fenntartotta az egy egységnyi Golter-gravitációt felszálláskor és leszálláskor, így amikor Sharrow Miykennsbe ért, olyan isteni érzés fogta el, mintha minden pillanatban el tudna repülni. Ez a könnyedség igen sok kéz-, fej- és lábtöréshez vezetett azóta, mióta a golteriek Miykennsben landoltak, mert mindenkin hirtelen eluralkodott az a tévhit, hogy akár a legmagasabb épületeket is könnyedén át tudnák ugrani.
Sharrow körülnézett és nagy levegőt vett. A kábító, zamatos levegő azonnal könnyelmű, szédítő optimizmussal töltötte el, amellett, hogy egyszerre édes és szívszaggató nosztalgia marcangolta a szívét.
Az utasokat, többek közt őt is a Turistahivatal magas, mosolygós munkatársnői köszöntötték virágcsokrokkal, és a maglev-terminálhoz vezették őket. A Malishura oly jellemző közvetlenséget mi sem mutatta jobban, minthogy nem lehetett rendőrt vagy egyenruhás embert látni az űrhajó és a maglev-terminál között húzódó mólón, illetve úton. A város hírhedt logisztikai képességeit az bizonyította a legjobban, hogy egy teljesen üres vonat futott ki a peronról, pont mielőtt az utasok megérkeztek volna.
Az emberek ott tolongtak a peronon, bámulták a vonat hátulján villogó fényt, ahogy a szerelvény eltűnt a párás tavat keresztülszelő főúton, mely a városba vezetett.
Az értetlenkedő morgások azonban ujjongássá alakultak, amikor egyértelművé vált, hogy a lassan villogó lámpa megáll, és a szerelvény visszafelé veszi útját. Az emberek tapssal fogadták a visszatérő vonatot.
Sharrow a vasúti kilátókocsi legelején ült, széles mosollyal az arcán, és nézte, ahogy Entraxrln hatalmas tornyai és hártyás rétegei egyre közelednek, míg a tó mindkét oldalán madárrajok repültek tova, akár a hatalmas felhőkbe verődött hópihék a lassanként felszálló reggeli pára alatt.
Az Entraxrln több kilométer magasan húzódott a tó körül. Mire tisztán lehetett látni a várost, a hatalmas törzsek és indák között megbújva, bevésve, azokra rárakódva, addigra Sharrow-nak már igencsak nyújtogatni kellett a nyakát a székén előredőlve, hogy lássa a legmagasabb, túlfejlett indák sápadt nyúlványait, és a hatalmas képződmény lassan hullámzó membránjait.
Hátradőlt a székében, a mosoly még mindig ott volt az arcán.
– Üdvözöljük önöket a Kikötő-szigeten! – mondta egy előre felvett hang, ahogy folyamatosan fékezve begurultak Malishu Központi Pályaudvarára. Valószínűleg egyáltalán nem volt olyan vicces, Sharrow mégis azon kapta magát, hogy együtt nevet a többiekkel.
A miykennsi Entraxrln már évezredekkel azelőtt is érdeklődéssel töltötte el a golteri csillagászokat, hogy valaha ember tette volna a lábát erre a bolygóra. A tizenháromezer évvel korábbi agyagtáblán fennmaradt csillagászati feljegyzések – melyek megléte önmagában is csoda, ha az ember Golter ezen időszakra terjedő viharos történelmét nézi, nem is beszélve arról, hogy ezen felül az írás még olvasható is maradt – sokféle elméletre tesznek utalást, melyek Miykenns furcsa megjelenését voltak hivatottak megmagyarázni. Fehér és kék örvényeket lehetett látni az egyik oldalon, és egy furcsa, sötét, lassan változó alakzatot a másikon, melyet csak nagyon ritkán takartak el azok a fehér foltok, amelyek mindig ott lebegtek az akkor régen még óceánnak tartott valami felett, és melyen – nyugodt éjszakákon, jó teleszkóp segítségével, egy magas hegyről – nagy nehezen különböző örvénylő alakzatokat lehetett kivenni. Ezek a minták olyanok voltak, mint amikor valaki halvány festéket cseppent egy sötétebb felületre, és elkeveri, hogy végül vékony vonalak, krémszerű kanyarulatok jelenjenek meg.
Ötezer évnek kellett eltelnie ennek a táblának a kiégetése és a nap között, amikor az ember végre megvethette a lábát a Miykennsen, és kiderülhetett az igazság.
Az Entraxrln egy növény volt. Egyetlen hatalmas növény, mely már legalább kétmillió éve terjeszkedett a Miykenns felszínén. Többféle nagyságrendben is ez volt a legidősebb és legnagyobb élőlény az egész rendszerben.
Három kontinenst és két óceánt fedett le, emellett három jókora tengert és ezernyi szigetet. Ez a növény irányította az időjárást, túlélte a szökőárakat, megszelídítette a vulkánokat, eltérítette a gleccsereket, bányászott ásványokat, öntözött sivatagokat, kiszárított tengereket, és elegyengetett hegyeket is. A szárazföldön három kilométer magasra is megnőtt, nyolcezer méter magasan is ellepett egész hegyeket, és egyes indáit még a legmélyebb tengerárkok vulkáni kürtőinek legalján is meg lehetett találni.
Gyökerei és törzsei, hártyás levelei és kapaszkodó kacsai úgy belepték odalent a földet, mint egy hatalmas, levegős, durva szőnyeg, ami úgy festett, mint egy elnagyolt erdő, törzsekkel és lombsátorral, miközben egy egész meteorológiai rendszert szabályozott. Ennek következményeképp Miykenns természetrajzi térképe legalább olyan bonyolult volt, mint Golter politikai rendszerének táblázata.
Az emberiség hétezer éve gyarmatosította az Entraxrln hatalmas területét, beette magát hegy nagyságú törzsei közé, homályba vesző, egyre alacsonyabban fekvő rétegei alá, kivéste és megmunkálta a törzseket, hogy házakat és egyéb tárgyakat készítsen magának, és megtanulta elejteni, majd tenyészteni sokszínű, parazitaként és szimbiózisban élő flóráját és faunáját, hogy legyen mivel táplálkoznia. Malishu több mint hét évszázada volt a bolygó fővárosa, és igen kedvelték hatalmas taváért – melyet az Entraxrln valamilyen rejtélyes oknál fogva szabadon hagyott, nem nőtt be –, meg persze azért, mert a roppant növény központjában feküdt.
Sharrow háromkerekűt bérelt, melyet egy fesztelenül pletykáló férfi vezetett, és keresett magának egy kis panziót a Művész Negyedben, egy nagy törzs alsó szintjén, mely egyike volt a város tizenegy fő-törzsének. A körkörösen behálózott oszlop bordázott emelkedője a fent uralkodó ködös párába veszett, s a házak, a szűk, ide-oda kanyargó utcácskák és a hidak lassan elfogytak ott, ahogy lejtése még meredekebb lett.
Átfutotta a városi híreket, mielőtt elindult volna, de nem talált semmit magáról, illetve a Huhszokról.
A belváros felé sétált. Pont ebédidő volt, és az emberek csak úgy özönlöttek a piacok és a hatalmas művészeti galériák sátrai felé. Sharrow orrát régen elfelejtett szagok csapták meg. Különböző növények gyümölcsei, gumói, virágai és gyökerei illatoztak, melyek mind az Entraxrlnnal együtt teremtek. De volt ott még szivárványhal, tüskésszájú rákféle a tóból, főtt hús és különböző sűrű levesek, melyek a nagy növényen élő állatokból készültek: kocsonya-madarakból, repülőmajmokból, harangszájúakból, indafutókból, virágcsapdászokból, alagútfúró meztelen csigákból és még száz más élőlényből. Festők és szobrászok, sziluettkészítők, aurászok, beillatozók és holo-művészek hívogatták őt a standjukról és sátraikból, és folyamatosan mondogatták neki – ahogy mindenki másnak –, hogy nagyon érdekes a profilja, a fejformája, az aurája vagy az illata.
Néhányan megbámulták, mások még oda is szóltak neki, és ez meggyőzte Sharrow-t arról, hogy a kopaszság nem éppen divatos dolog Malishuban, az évnek ebben a szakában, így keresett egy üzletet, parókát vett magának és szemöldökszínező sprayt, aztán folytatta az útját.
Idővel elfáradt, leintett egy egyirányú biciklihordárt, hogy vigye be a belvárosba. Kicsit zötyögős volt az út, és Sharrow vigyázott, nehogy a turisztikai látványosságok – az egyre magasabb épületek, az Entraxrln hártyáinak ezerötszáz méter magasságban húzódó, felhőbe burkolt sátora – túlságosan elvonják a figyelmét, amint egyre közeledtek a fél kilométer széles törzsoszlophoz, mely körül – akár babaházak egy hatalmas fa tövében – a belváros terült el.
– Egyszerűen fogtad magad és kisétáltál – kuncogott Zefla, egyik kezét a szájához emelve. Beültek ebédelni egy bárba a Cégtorony tövében, Malishu üzleti negyedének központjában.
Sharrow vállat vont.
– Elegem lett ebből az egészből. Igazából azt sem tudtam meg, hogy mit akartak mondani. – Kavargatta a sós levest. – Lehet, hogy csak meg akarták mutatni, milyen okosak, amiért nem tudtuk átverni őket.
– De azóta nem jelentkezett a fájdalom? – kérdezte Zefla.
– Azóta nem.
Zefla bólogatott. Amennyire lehetett, visszafogottan öltözött fel, sötét, kétrészes ruhát viselt. Magassága itt Malishuban nem volt feltűnő, mert a lakosság legnagyobb része két méter körüli volt. Felkötötte a haját, és kalapot tett a fejére.
– Tudtál fegyvert szerezni?
– Az lesz a következő – válaszolta Sharrow. – És milyen a Centralban?
– Kényelmes – mosolyodott el Zefla. – Azóta felújították, de Bole a bárból még mindig a régi – mondta Zefla még szélesebb mosollyal az arcán. – Képzeld, Grappsle is ott van. Emlékezett ránk. Érdeklődött utánad is.
Sharrow elvigyorodott.
– Milyen kedves tőle.
– Na ja. Mondtuk neki, hogy éppen az irhádat mented – tette hozzá Zefla, és nagyot harapott a szendvicsébe.
– Nagyon köszönöm.
– Látszott, hogy nem hallgatja a híreket – folytatta Zefla, miközben a kenyeret rágta. – Úgy tűnt, azt hiszi, hogy valamilyen féltékeny feleség elől menekülsz. – Vállat vont. – A férfiak már csak ilyenek...
– Hm – szürcsölte Sharrow a levesét. – És hol vannak a fiúk?
– Cenny elrángatta Mizt és Dlot a Városi Könyvtárba, még mielőtt rendesen kipakolhattak volna. Próbálnak valamit kinyomozni ezzel a Pharpech hellyel kapcsolatban. Az anyag nagy része csak a nem szabványos adatbázisokon található meg, és szerencsétlenségünkre van, ami újságon, sőt papíron létezik – rázta a fejét Zefla, hitetlenkedve a mérhetetlen elmaradottság láttán, aztán jó nagyot harapott a szendvicsébe. – Holnap valószínűleg az egyetemi adathalmazt vizsgálják meg – morogta teli szájjal.
Sharrow megvárta, míg Zefla lenyelte a falatot, aztán azt mondta:
– Át tudtad futni a jogrendszert?
Zefla a fejét rázta.
– Amit lehetett, azt öt perc alatt megtudtam a nyilvános adatbázisokból. A Rendszerbeli Jogrend szerint Pharpech Királysága nem létezik. A körülötte fekvő rész elvileg még mindig Betelepülési Terület, ami az (Első és Egykori) Gyarmati Betelepülési Bizottság védelme alatt áll. Ez a sztori a háromezer-háromszázas években kezdődött, és azóta csak sokkal bonyolultabb lett. Legalább tizenöt egymással versengő földjogi per létezik, de mind alvó ügyek, elévültek már legalább száz éve, mégis biztos vagyok benne, hogy találunk itt valamit. Ott van a levegőben, érzem. Ha csak addig tekintünk vissza, amíg ésszerű, akkor azt tudom mondani, a Királyságot a Ladyr dinasztia alapította Hercegségként, cserébe a terület határának bányászati jogáért. A hercegséget fővárossá nevezték ki, amikor a Ladyreknek a döntő szavazatra volt szükségül a Bolygótanácsban, és Malishu polgárai nem álltak mellettük. Az akkori herceg királlyá kiáltotta ki magát, mire a Ladyr dinasztia gyorsan összeomlott, és a bányászati jogokat öröklő Konglomerátum okiratban megkapta a terület használati jogát (úgy tűnik, ez az egyetlen részlet, ami egy kicsit is érdekli az embereket), habár a bánya már háromszáz éve be van zárva. És hát azon túl, hogy megfosztották rangjától mint a bolygó fővárosa, senki nem tudja kideríteni, hogy mi is Pharpech jelenlegi jogi státusza. Ha a véleményemre vagy kíváncsi, én azt mondom, a Királyság olyan régóta létezik, hogy egy csapat minden hájjal megkent jogi hiéna egy éven belül kicsikarhatná a Teljes Diplomáciai Elfogadottságot, és még helyet is kaphatnának a Miykenns Világtanácsban, az országos szokásjog szerint. Mindezt kevesebb, mint egy év alatt! De addig – folytatta Zefla – a terület egyszerű senkiföldje. – Boldogan elmosolyodott és széttárta a karját. – Ez tipikusan olyan joghézag, amitől nyüzsög a Rendszer jogi története. Kismillió ilyenről tudok.
– És mindezt öt perc alatt derítetted ki? – vigyorgott Sharrow.
– Lehet, hogy tíz. Valahogy elveszítem az időérzékemet, ha élvezem, amit csinálok – vonta meg a vállát Zefla. – Na mindegy, nemsokára indulok az egyetem Jogi Karára. Megnézzük, hátha van itt valami, amit a nyilvános adatbázisban nem lehet megtalálni.
– De akkor szerinted nem sok dolog van, amit használhatunk, ugye?
– Nem sok – válaszolta Zefla. – Elévült bányászati jog adás-vétel, fémműves dokumentumok, hízelgés a trónnak... – Megrázta a fejét. –Pharpech szövevényes története a múlté. Mostanában nem találni olyan kavarodást, amit ki tudnánk használni. Hacsak nem sikerül előásnom valami váratlan anyagot, nem fogjuk tudni őket jogi úton megtörni. De azért nyitva tartom a szemem.
– Rendben – mondta Sharrow. – Utánanézek az utazási lehetőségeknek, de szerintem hamar végzek, úgyhogy szólj, ha segíthetek neked vagy a fiúknak – A táskájában kotorászott. – Vettem egy telefont...
– Remek. – Zefla bepötyögte Sharrow eldobható telefonjának kódját a sajátjába. – Milyen a hotel?
– Kényelmes. A Művész Negyedben van.
– És, mi ott a helyzet mostanában?
– Tele van művészekkel.
– Akkor nem sokat fejlődött.
– Ha változott egyáltalán, akkor csak még rosszabb lett.
– Partik?
– Van egy olyan rossz érzésem, hogy ezen a területen sem változott semmi. A jóképűek melegek, az érdekesebbekről pedig előbb-utóbb kiderül, hogy totál idióták.
– Zord idők járnak – helyeselt Zefla.
– Ja – bólogatott Sharrow, majd fájdalmas képet vágott. – Már nagyon régóta nem volt részem semmi olyasmiben – mondta. – Meghallom azt a szót, hogy „kemény”, és majdnem lecsúszom a székről. – Kinézett a délutáni finom, szűrt fénybe. – Az sem segít, hogy itt állnak ezek a kibaszott nagy oszlopok, ahova csak néz az ember... – sóhajtott. – Nem is tudom, mit fogok tenni kétségbeesésemben. Olyan régiek az emlékeim, hogy már azt sem tudom, hogy néz ki.
– Figyelj – mondta Zefla, és látszott, hogy jól szórakozik. – Még mindig ott van Miz. Ő bármikor benne lenne.
Sharrow megrázta a fejét.
– Tudom, de... – elcsuklott a hangja, és elfordította a tekintetét.
– A régi sebek, mi? – mondta Zefla, és leöblítette szendvicsét egy korty borral.
Sharrow tekintete a távolba veszett. Zefla több mint tíz éve ismerte már ezt a nézést.
– Aha, régi sebek – mondta Sharrow halkan.
– Jó napot, asszonyom, miben segíthetek?
– Jó napot. Egy FrintArms KéziÁgyút szeretnék.
– Á! Nos, az félelmetesen komoly fegyver egy olyan elragadó hölgynek, mint ön. Úgy értem, nem mindenki ért azzal egyet, hogy fiatal hölgyek fegyvert hordjanak maguknál, habár mindenkinek joga van hozzá. De azt hiszem... talán... Nézzük csak meg, itt mit találunk! Talán van olyasmi, amit ön keres. Igen, ez az! Nézze csak, hát nem gyönyörű? Na most, ez is egy FrintArms gyártmány, de lézeres. Egyesek fénypisztolynak nevezik. Mint ön is látja, rendkívül kis méretű, könnyen elfér a zsebben vagy táskában. Nem dudorodik ki a kabát alól, és nem lesz olyan érzése, hogy fél tonna vasat cipel magával. Egy sor kiegészítőt is árulunk hozzá, és van köztük, ha szabad ilyet mondanom, egy pikáns kis harisnyatartós pisztolytáska. Bárcsak én illeszthetném a helyére! Ha-ha, csak vicceltem. És van még hozzá egy... igen, ez az, egy akciós csomagunk is. Pisztoly, feltöltött akku, akkutöltő, egy csodálatos vállra akasztható pisztolytok állítható pánttal és díszítő öltésekkel, sőt, e-mellé engedményt is kap a következő akkura. Itt a teljes körű használati utasítás, természetesen, és egy ajándékutalvány, mellyel ingyenes órákat vehet a helyi lövészklubban vagy a lőtéren. De egy extra akciós csomagot is tudok mutatni. Benne van mindaz, ami az előzőben, plusz egy tyro-akku és egy infralátcső. Itt van, fogja csak meg, (ne féljen, ez itt csak egy műakku), hát nem szép? Érzi, milyen könnyű? Finom sima, látja? Nincsenek rajta kiálló részek, hogy beakadjanak a ruhájába! Milyen csodásan ki van egyensúlyozva! És természetesen a lézerpisztoly szépsége, hogy nem rúg vissza. Gyönyörű fegyver, csodálatos. A feleségemnek is van egy. Komolyan. Ezt nem csak úgy mondom, tényleg van neki. Nos, ezt itt, akkuval és ingyen töltővel, kilencvenötért odaadom magának, de ha az akciós csomagot kéri, azt most kivételesen kedvező áron, száztizenkilencért megkaphatja, ha pedig az extra akciós csomag tetszik önnek, akkor az száznegyvenkilenc lesz.
– Elviszem az extra akciós csomagot.
– Jó választás, kisasszony, kitűnő választás! Mivel szeretne...?
– És kérek még egy KéziÁgyút, nyolc centis hangtompítóval, öt GP tölténytárat, három hat-ötös AP/drótlövő töltényt, két biturbós HEs hajítótöltettárat, két gyújtólövedék tárat és egy Speciális Lövedék Csomagot, ha tart ilyet. Arra gondolok, amelyikhez beépített önvezérléses lövedékek vannak, nem pedig a jelzőlövedékesre. Gondolom, az infralátcső ezen a kis játékszeren kompatibilis.
– Oö... Persze. És hogyan szeretne fizetni, asszonyom?
Sharrow letette hitelkártyáját a pultra.
– Minél gyorsabban.
Kiment a fegyverüzletből, táskája súlyosan lógott a vállán. Vett egy hírlapot, és azt olvasgatta, míg a nyitott fedelű villamos felső emeletén visszazötyögött a Művész Negyedbe.
Végigfutotta a vékony kis lapot, szinte folyamatosan tekerte előre az adatokat, és csak egyszer állította meg, hogy valamit tüzetesebben megnézzen.
Elolvasta a tiáli verseny eredményeit.
– Az egyik befutó két nappal ezelőtt Haláltánc volt.
– Halló, tessék?
– Halló babám. Ó, a baba nem éppen a leg... a fenébe.
– Lépjünk túl rajta, Zef.
– Bocsánat. Találkozzunk a Síró szobornál egy óra múlva, rendben?
– Egy jogászhoz képest elég tömören fogalmaztál.
– Kijöttem a gyakorlatból.
– Ismerős az érzés. Síró szobor, egy óra múlva.
– Ott találkozunk, bab... a francba!
Két nő indult el a Malishu Turista Negyedében található Síró szobortól, és a Csőhíd faragott ívén keresztül beléptek az Egyetem területére. Fölöttük a reggeli pára emelkedett felfelé a levegőben az Entraxrln szárakból álló tornyai és tartóindái között, és elhomályosította a legmagasabban fekvő hártyás levélrétegek távoli látványát, melytől olyan érzése támadhatott az embernek, mintha az óceán fenekén sétálna.
Gyorsan lépkedtek végig a járdán, mely még mindig nedvesen csillogott a hajnali harmattól. Sharrow hosszú, sötét ruhában, dzsekiben és magas sarkú csizmában volt, melyet mindig előnyben részesített, ha Zeflával ment valahova, és határozott léptekkel haladt előre, fejét felszegve, komoly, kissé ijesztő kifejezéssel az arcán, mely azonnal visszautasított bármiféle kontaktust. Az érdekes, határozott tartású fej, a drámai szépségű gesztenyebarna haj és a kimért, egyenes tartás szinte teljesen elvonta az ember figyelmét arról a tényről, hogy minden második lépés egy apró botlás, egy tévesztett ütem volt testének ritmusában. Zefla nadrágszoknyában és könnyű ingkabátban lépkedett mellette hosszú lábaival, szinte szétesett a lazaságtól, feje ide-oda forgott, mosolygott mindenkire és senkire. Járására egyfajta könnyed otthonosság volt jellemző, mintha ő is idevalósi lenne, minta ismerné ezeket az embereket, és mindennap erre sétálna.
Fejek fordultak utánuk, ahogy áthaladtak a lassan szivárgó Ishumin folyót átívelő hídon, és beléptek az itt-ott fallal körbevett, zsúfolt egyetemi területre. Árusok keresték hirtelen a szavakat mindennapos óbégatásukhoz, akik meg telefonáltak, kiment a fejükből, miről is beszéltek éppen, a villamosmegállóban várakozó utasok elfelejtették megnyomni a jelzőgombot, mire az arra haladó villamos csak úgy elcsörömpölt előttük, és legalább két férfi ment neki valakinek az utcán, mert a válla fölött bámult visszafelé a két nő után.
Sharrow kezdte kellemetlenül érezni magát, ahogy az Oszlopos Kapun keresztül beléptek az Irodalom Tanszék prefektúrájának sötét zűrzavarába.
– Biztos vagy benne, hogy nem követtek? – kérdezte Zeflától. Zefla kissé hitetlenkedve nézett rá.
De még mennyire, hogy követtek – mondta gúnyosan. – De senki olyan, akinek valami halál jár az eszében – tette hozzá, majd karon fogta Sharrow-t, és elégedetten nézett rá. – Pont ellenkezőleg, ha nem tévedek.
Egészen elfelejtettem, hogy az ember valahol feltűnő is lehet – vallotta be Sharrow, de kicsit megkönnyebbültnek tűnt. Felemelte tekintetét a Metonímia utca szűk, darabos fakéregburkolatáról, és a Matematika Tanszék távoli rácsai felett elegáns íveket formáló tartóindák légies kanyargását nézte. Fütyülni kezdett.
Még mindig egymásba karolva sétáltak tovább. Zefla egy pillanatra elmerült a gondolataiban, aztán hirtelen elmosolyodott. Fiatal srác sétált át az utcán közvetlen előttük, kezében régi könyvek tornyosultak, és a fiú akaratlanul is fennakadt ezen a sugárzó mosolyon, majd abban a pillanatban el is ejtette a vaskos köteteket.
– Hoppá – mondta Zefla, ahogy átlépett a guggoló fiú feje fölött, aztán Sharrow-ra nézett. – Fütyörészünk?
– Hm? – nézett rá kérdőn Sharrow.
Megálltak az egyik sarkon, és szemügyre vették a különböző tanszékeket ábrázoló térképet. Zefla előrehajolt, kezét a háta mögé tette, úgy vizsgálgatta az épületek és utcák rajzát.
– A fütyörészés – jegyezte meg –, csakis egy dolgot jelenthet. Azt a bizonyosat.
Mire Zefla visszafordult, Sharrow arcán ritkán látott széles mosoly jelent meg. Sharrow vállat vont, megköszörülte a torkát, és közben befordultak egy meredek utcába, mely a Történelem Tanszékhez vezetett.
– A rohadt életbe, ennyire látszik?!
– Persze a fáradtság is árulkodó.
Sharrow erre finoman masszírozni kezdte a bőrt a szeme alatt.
– Ez minden táskát és ráncot megér.
– Ki volt a szerencsés?
– Egy muzsikus.
– Vonós? Fúvós? Billentyűs? Zeneszerző? – kérdezősködött Zefla.
Sharrow rávigyorgott, barna szemei mosolyogtak.
– Ütős – mondta fátyolos hangon.
Zefla vihogott, aztán komoly arcot erőltetett magára, felemelte a fejét, és tisztán tagolva ezt mondta:
– Ne dicsekedj, kedvesem. Nem áll jól neked.
– Á, pokoli ez a háború – mondta Miz Gattse Ensil Kuma, és kényelmesen hátradőlt a kis csatornajáró csónak illatosított párnái közé. Felemelte zavaros röviditallal telt talpas poharát a csónak asztaláról, finoman kortyolgatott belőle, és nézte a halványan világító lámpásokat, ahogy elhaladtak mellettük. A csónak lámpája halkan nyikorgott a hosszú, kifeszített ág végén, pontosan a fejük fölött. Díszes ruhákba öltözött emberek sétáltak a csatorna mentén a járdán alig pár méterre tőlük, s nevetgélve szálltak be az ott várakozó gőzösökbe, míg arcukat groteszk, mesés álarcok fedték. Odafenn, a sötét város felett tűzijáték villogott a messzeségben, fényei megvilágították az Entraxrln hártyás leveleit, és itt-ott látszódtak a kesze-kusza törzsek bonyolult szövedékeinek körvonalai is. A csónak halkan siklott végig a csatorna emelt, nyitott szakaszán.
Sharrow – illetve jelenleg már az Adóellenes Szövetség Irreguláris Hadtestének Tizenegyes Klipper Repülőszázadának kapitánya – vele szemben ült, az asztal túloldalán. Amióta egy évvel ezelőtt összeismerkedtek, most először látta őt a férfi így, egyenruha, munkaruha vagy a szokásos bő póló nélkül. Most szivárványtükrös maszkot viselt, mely csak a fél arcát fedte, pontosan a szemét és az orrnyergét. Ehhez tartozott még a fehérre és zöldre festett madártollas kalap. Testhez álló, rövid, világoszöld ruháját mély kivágás tette ellenállhatatlanná, és lábát az akkori divat szerint átlátszó polimerizált parfümolajjal kente be. Hosszú, tökéletes alakú lábai voltak, és ragyogtak, csillogtak-villogtak a lámpások tompa fényében, melyek ott ringatóztak a hosszú ágakon a sötét csatorna fölött.
Miz alig bírta levenni a tekintetét azokról a hosszú, gyönyörű, izmos lábakról. Ismerte a parfümolaj száraz, de mégis síkos tapintását, azt a finom, isteni érzést, melyet a lassan párolgó, mindössze néhány molekula vastagságú réteg érintése vált ki az emberben. Sokszor volt része benne más nőkkel, és már korántsem hatott rá olyan áthatóan erotikusan, mint régebben. De ahogy ott ült, kettesben Sharrow-val ebben a kis búgó, ringatózó csónakban a fesztivál utolsó éjszakáján, annyira szerette volna őt megérinteni, átölelni, simogatni és megcsókolni, ahogy még soha nem akart nőt az életében. Ez a vágy olyan félelmetes és intenzív volt, mint amilyet élete első szeretkezése előtt érzett. Égette, elárasztotta, fényesen és sürgetően áradt szét az ereiben.
Hirtelen teljesen érdektelenné vált, hogy a nő a Parancsnoka, és hogy ariszto. Ezek voltak az okai, hogy korábban soha nem gondolt úgy rá, mint nőre, pedig milyen gyönyörű, vonzó, intelligens nő, az a fajta, akit általában már az első pillantás, az első szó után meg akart kapni. Sharrow briliáns taktikai érzékkel rendelkező, de igen érzéketlen, kegyetlenül szarkasztikus Kapitány volt, egy arrogáns, elkényeztetett úrilány Golterről, aki mellesleg észbontó külső adottságokkal rendelkezik, és az is látszott, hogy ezt tudja magáról.
– Igyunk – mondta Sharrow, kiegyenesítette keresztbe tett, átlátszóan csillogó lábait, és felült. Felemelte a poharát.
– Mire? – kérdezte Miz, és a szivárványmaszkban saját, eltorzult, színes tükörképét nézte. Az ő álarca a mellkasán lógott, a nyakára akasztva.
– Iphrenili tószt – mondta a nő. – Titkos tószt, mindketten arra iszunk, amire akarunk.
– Ostoba egy szokás – sóhajtott a férfi. – De rendben. Összekoccintották a poharakat. Útonálló banditáknak öltözött alakok futottak a csatorna mentén, kurjongattak és a játék puskáikat ropogtatták. A férfi ügyet sem vetett rájuk, inkább mélyen a nő szemébe nézett, ahogy kiitta a poharát. Arra iszunk, hogy hamarosan az ágyamban köszönthetem, kapitány, gondolta magában.
A nő sötét, gúnyosan csillogó szemei a maszk mögül meredtek vissza rá. Ajkai alig észrevehető mosolyra nyíltak.
Egy virággránát landolt éppen kettőjük között, a csónak fenekén. Sharrow felnevetett, ami teljesen felvillanyozta a férfit. A nő odarúgta a gránátot a Miznek, aki visszarúgta. Az illatos labda füstölgött. Sharrow meztelen talpával lefogta az ököl nagyságú gránátot, és csak nézte (ebben a pillanatban Miz érezte, hogy az SZNK működésbe lép, és ez a helyzet sima taktikai feladattá válik mindkettőjük számára, tudta, hogy milyen lehetőségei vannak, valamint, hogy a nő azok közül melyeket latolgathatja éppen. És ebben az elnyújtott pillanatban nem tett mást, mint kivárta, hogy Sharrow mit reagál), aztán amikor a füst már teljesen elállt volna, odarúgta a labdát a férfinak. Az felnevetett, mint aki tudja, hogy veszített, majd megpróbálta elrúgni a labdát az útból.
A virággránát hangos puffanással robbant fel, és színes darabkák repültek szanaszét körülötte, ezernyi apró, repülő virágszirom lepte be. Rátapadtak a testére, némelyik azonban olyan száraz és kicsi volt, hogy az orrába szállt és tüsszentenie kellett tőle. Az illat felhőként terjengett körülöttük.
A férfi köhögött és tüsszögött, próbálta elhessegetni a virágokat, és valahol a messzeségben hallotta, hogy a nő tapsol, sőt, fennhangon kacag rajta. A parton álló emberek is kurjongattak, fütyültek a történtek láttán.
Ott ült, megtörölte az orrát egy zsebkendővel, lesöpörte a kabátjára ragadt virágszirmokat. Az italában is landolt egy-két virág, így megdörgölte az orrát, és a túlillatosított italt a vízbe öntötte.
– Streme Alagút! – kiáltotta az ünnepi köpenybe öltözött tiszt, aki a csatorna mentén húzódó ösvényen, egy magas széken ült. – A Streme Alagút következik ötven méter múlva! – kiabálta, majd odabiccentett nekik, amikor látta, hogy értették, amit mond, és visszaintettek neki.
A körcsatorna – húsz kilométer hosszú, egyike annak a két övnek, melyek valaha a külvárost alkották – valójában az Entraxrln szállítónyalábja volt, melynek felső ívét levágták. Azt a részt, melyhez most közeledtek, nem tették szabaddá, és lassan beleveszett az Entraxrln sötét szövedékébe, mely akkorának tűnt, mint egy kisebb hegyvonulat, és melyen a Streme prefektúra házai és egyéb építményei álltak. A Streme Alagút öt kilométer hosszan húzódott, egy normál hajónak több mint fél órába telt átevezni rajta. A legtöbben itt szálltak ki azok közül, akik nem aludtak, vagy nem voltak éppen szerelmes kedvükben.
Miz a nőhöz fordul, felsóhajtott és a vállát vonogatta.
– Hát – mondta, és próbálta nem eltúlozni a csalódottságot a hangjában –, azt hiszem, ideje lesz itt kiszállnunk.
Sharrow szája kiegyenesedett, és bár a férfi tudta, ez a kifejezés nem közömbösséget fejez ki, abban nem volt biztos, hogy pontosan hogyan értelmezze. Talán idegesség, de az is lehet, hogy egyszerű belenyugvás. Ennek ellenére a férfi mellkasában valami egy hirtelen megáradt patakként kezdett csordogálni. Talán mégis , gondolta.
A nő kiitta a poharát, és a homlokát ráncolta.
Miz hátradőlt, nyugalmat erőltetett magára, és keresztbe fonta a karját. Gyorsan járt az agya: tényleg ezt akarom? Igen. De ezzel megtöröm azt a szabályt, melyet mindannyian követtünk anélkül, hogy valaha beszéltünk volna róla, vagy megállapodtunk volna benne, miszerint a szex ki van zárva a neurokötésesek között. Más csoportokból valókkal lehet, a katonai állomáshelyen akárkivel lehet, hiszen idejük kilencven százalékát ott töltik. De a csapaton belül tilos. Nagyon sokan azt gondolták, ez megzavarná az előrelátás és a reakció finom hálózatát, mely összekötötte a csapattagokat, amikor együtt voltak bevetésen.
Tudom, gondolta, de kit érdekel. Ő a parancsnok, döntse el ő. Nekem kell ez a nő.
Kinyújtotta a karját, majd amikor a kis medencébe értek, és a csatorna fodrozódva kiszélesedett körülöttük, hátranézett az alagút bejárata felé.
– Na, mit csináljunk? Kiszálljunk vagy menjünk át?
Sharrow pillantása a férfi szeméről az előttük sötétlő alagútra tévedt, aztán vissza. Sóhajtott egyet.
– Az enyém, gondolta. Csak nehogy tévedjek!
– Te mit szeretnél? – kérdezte a nő.
A férfi vállat vont, és egy párnát húzott az oldalához.
– Hát, én nagyon jól elvagyok itt...
– Ezek szerint át akarsz menni – mondta Sharrow, és tükrös maszkja lecsúszott a szeméről, ahogy hátravetette a fejét, mintha próbára tenné a férfit.
– De ő csak a vállát vonogatta.
Sharrow az embereket vizsgálgatta a parton, aztán felpillantott, a város sötéten ragyogó fényei közt itt-ott felcsillanó tűzijátékokat nézte. – Nem is tudom. – Megint a férfira tévedt a tekintete. Hirtelen ismét a gőgös golteri nemes tört elő belőle, orrát magasra tartva, királynői tartással, egyenes háttal ült a férfi előtt, hangja parancsolóan hangzott. –Győzz meg!
Miz elmosolyodott. Egy évvel ezelőtt itt véget is ért volna a történet. Megfékezte volna ez az önteltség, valószínűleg felnevet és azt mondja: Hagyjuk, unalmas ez az alagút dolog. Menjünk, keressük meg a többieket, csináljunk valami igazán izgalmasat – és titokban azt remélte volna, hogy a nő mégiscsak át akar menni, és bántaná, hogy ő pedig azt mondta rá, unalmas... De most egy kicsivel idősebb volt, és bölcsebb is, emellett jobban ismerte Sharrow-t, és szinte teljesen biztos volt benne, hogy tudja, mit jelent a nő hirtelen visszahúzódása régi élete eljátszott szerepeihez.
És még így is, még abban a pillanatban is, amikor tudta, már csak egy vékony hajszál választja el attól, amit olyan elkeseredetten akar, mint addig még semmit életében, és azt is tudta, hogy ezzel új, veszélyes kapukat nyit meg, talán veszélybe sodorja magát, a nőt és a többieket, és tudta, hogy mindezt tudja és mégsem érdekli, mert itt volt az élet, amit ebben a pillanatban kellett kiélvezni, és meg kellett ragadni minden lehetőséget a boldogságra, az előrelépésre; ő még ebben a pillanatban is talált időt arra, hogy elgondolkodjon és rádöbbenjen: Mennyire megöregedtünk.
Egyikünk sem múlt még el húsz. Sharrow, ez a lenyűgöző, csodálatos teremtés ott előtte még csak tizenkilenc. És mégis, az elmúlt évben aggastyánok lettünk. Gyermekekből cinikus, háborút megjárt, félig gondatlan, félig gondoskodásra képtelen veteránok, akik bárhol és bármikor szembeszállnak az ellenséggel, miközben a csata sötétségében és az egyszemélyes hajók magányában összegabalyodunk velük az űrben, és addig viaskodunk, addig üldözzük, kergetjük, vadásszuk egymást, míg csak egy marad meg kettőnk közül... és ugyanazzal a mércével mérjük az örömöt: teljes, ádáz és intenzív azonosulás, melyet rögtön kimondhatatlan érdektelenség követ.
Győzzelek meg?, gondolta.
– Rendben – mondta mosolyogva. – Ha átmegyünk az alagúton, elmondom, mire emeltem a poharamat az előbb.
A nő arcán komikus kifejezés jelent meg. Szájának mindkét szögletét lefelé biggyesztette, nyakán kilátszottak az inak. A férfi ezt még sohasem látta. Ő is elmosolyodott, és arra gondolt, hirtelen milyen fiatalnak tűnik ez a nő.
– Nem is tudom – mondta Sharrow, és a tükrös maszk a pohár fenekére bámult. – Akkor nekem is el kéne mondanom, hogy én mire ittam...
– Felemelte a fejét, Miz szemébe nézett, és a férfi azon tanakodott, vajon lehetséges-e hívogatóan nézni egy ilyen maszk mögül. Kényelmesen elhelyezkedett a párnák között. Valami énekelni kezdett a szívében. Az alagút bejárata egyre közelebb ért.
A csónakmester odakiáltott nekik, figyelmeztette őket, hogy ez az utolsó lehetőségük a kiszállásra. Az emberek a parton kiáltoztak feléjük, és sikamlós tanácsokat osztogattak. A férfi alig hallotta őket.
– Meggyőztelek? – kérdezte. A nő bólintott.
– Meggyőztél.
Miz szinte teljesen mozdulatlanul ült.
Sharrow felemelte a kezét, és levette a szivárványos maszkot, pont akkor, amikor az alagút bejárata halkan elnyelte őket.
– Ez az – mondta Zefla. – Kis Grant Terasz 31/3.
A háromemeletes épület még romosabb volt, mint a mellette levők. Malishu nemzeti építészeti stílusában épült, kékeslila réteges indákból fonták, melyeket tűzben edzett, hatalmas, barna fagerendák tartottak. Az épület a szűk korlátos, hánccsal burkolt utca felett a Történelem Tanszék meredek tetőire nézett – melyek közül némelyiket sátorlapokkal, másokat háncs-cseréppel fedtek –, s a tetőkön túl a város északon fekvő, külvárosi részét lehetett látni.
A ház teljesen kihaltnak tűnt. A földszinten sehol egy ablak, a felső két emelet magas ablaknyílásai pedig kosztól sötétlettek. A rosszul pácolt háncsból készült ajtó, mely az évek alatt már megvetemedett és kirepedezett, megviselten lógott az odaszögelt extra küszöb felett. Zefla meghúzott egy zsinóron lógó kilincset. Semmiféle hangot nem hallottak odabentről. Zefla megvizsgálta az ajtót, de az vagy zárva volt, vagy csak beragadt.
Sharrow az ereszt figyelte. Egy része csak úgy lógott, víz csöpögött róla, annak ellenére, hogy a tető is és az utca is felszáradt rég a kora reggeli szitáló eső óta. A nő berugdosta egy leesett tetőcserép darabjait a járda egyik gyomos lyukába, majd undorodva húzta fel az orrát.
– Úgy látom, a Pharpech Királyság legjelentősebb szakértőjének lenni nem éppen pénzes foglalkozás.
Zefla erősebben húzta meg a zsinóron lógó jelzőt, és hátrébb lépett.
– Lehet, hogy az, csak ő hitelesebbnek érzi, ha ilyen körülmények között él.
– Éljed, amit tanítasz! – mondta Sharrow cinikusan. – Szerintem Cenuij átvert minket.
Zefla a fejét rázta. – Nem, dehogy is. Láttam rajta, hogy komolyan gondolja. Ő is el akart jönni, de úgy vélte, a pasas könnyebben megnyílik két nőnek..
– Húha – sóhajtott fel Sharrow, és komor tekintettel nézte egy kis állat csontvázát, mely az ajtó mélyedésében feküdt. – E mögött a magyarázat mögött sok szar megbújhat – tette hozzá.
A harmadik emeleten nyikorogva nyílt ki az egyik ablak, és apró, őszes hajú, szakállas alak dugta ki rajta a fejét, majd lenézett rájuk. – Ki az? – kérdezte.
– Jó napot! – kiáltott fel neki Zefla. – Egy Ivexton Travapeth nevű úriembert keresünk.
– Értem – mondta a kis ember.
Zefla várt egy kis ideig, aztán azt kérdezte:
– Akkor ezek szerint nem ön az?
– Nem.
– Rendben. Meg tudná mondani, hol találtjuk?
– Igen.
Zefla Sharrow-ra nézett, aki fütyörészni kezdett.
– Akkor tehát meg tudná mondani, hogy hol van? – kérdezte Zefla.
– Igen – mondta nagyokat pislogva a férfi.
– Rossz helyen kopogtatunk – morogta maga elé Sharrow, keresztbe fonta karjait, és megfordult. A várost nézte. – Ez a Formális Logika Tanszék épülete, és a professzorral beszélgetünk.
– Hol van Ivexton Travapeth úr? – kérdezte Zefla, és megpróbált nem kuncogni.
– Hát itt – bólogatott a kis alak.
– Beszélhetnénk vele? – kérdezte Zefla.
– Persze.
– Folytassátok csak – súgta oda Sharrow Zeflának. – Az Engedélyek végül is csak egy évig érvényesek.
– Jó, köszönjük! – mondta Zefla. – Legszívesebben felhívtuk volna, de úgy tűnik, Travapeth úr nem nagyon szereti az effajta kontaktust.
– Valóban nem.
– Hát igen. Beengedne minket?
– Igen, igen – bólogatott a kis ember.
Sharrow hangos, horkolásszerű hangokat hallatott.
Zefla oldalba bökte.
– Lenne olyan szíves lejönni, és beengedni minket? – kérdezte és rámosolygott a pici alakra.
– Természetesen – válaszolta az őszszakállú férfi, és eltűnt. Az ablak nagyot csattanva csukódott be.
Sharrow Zefla vállára hajtotta a fejét. Ásított.
– Ébressz fel, ha kinyílik az ajtó, vagy vége a világnak. Amelyik előbb bekövetkezik.
Zefla megsimogatta gesztenyebarna fürtjeit.
Az ajtó nyikorogva nyílt ki. Sharrow megfordult és odanézett. Az alacsony, őszszakállú emberke kilesett. Mindkét irányba megvizsgálta az utcát, aztán kitárta az ajtót. Éppen egy bő nadrágot próbált magára húzni, melyhez mamuszok voltak illesztve. Megkötötte a nadrágját, és elkezdte betűrni az ingét is, ahogy ott állt vigyorogva a két nő előtt. Nagyon pici volt, még annál is kisebb, mint amekkorának az ablakban látták. Zefla ennivalóan édesnek találta.
– Jó reggelt – mondta a nő.
– Igen – válaszolta a kis alak, és intett nekik, hogy jöjjenek be.
Zefla és Sharrow a magas küszöbön át belépett a félhomályos szobába, amely kis udvarra nézett, de azt részben eltakarta előlük a mennyezetről lógó lepedő. A levegőben izzadtság és zsír szaga terjengett. Búgó, ziháló férfihang hallatszott a koszos lepedő túloldaláról. Zefla Sharrow-ra pillantott, aki vállat vont.
– Remélem, te is hallod, amit én – mondta. – Ellenkező esetben fáradtabb vagyok, mint gondoltam, és éppen visszaflesselek a tegnap estére.
Az ősszakállú férfi elindult előttük, és még mindig a nadrágját fogta, betűrte gyűrött ingének utolsó kis darabjait is, ahogy nagy sietve átkerült a plafonról lógó lepedő másik oldalára. A két nő követte. Az udvar kicsi volt és zsúfolt: a felső két emeletet balkonok övezték, ezeken keresztül lehetett az ottani szobákba bejutni. Könnyű Entraxrln membrán szolgáltatta a fátyolszerű tetőt.
Az átriumot szőnyegek és háncsfonatok fedték, melyeken több mint fél tucat telezsúfolt könyvespolc és néhány asztal állt, amiket papírhalmok és tekercsek borítottak. Edzőfelszerelések, súlyzók, emelőpadok, nehéz és hajlítható rudak hevertek mindenfelé az ősi tudás kellékei között.
Ennek a képnek a közepén egy öreg férfi magas, szikár alakja állt, mellkasán kusza szőrzet, meglepően erős, fekete haj a fején. Egy szál koszos ágyékkötőt viselt, és két kézi súlyzót fogott a markában, melyeket felváltva emelt az állához, miközben lihegett és nagyokat nyögött. Izzadtság csurgott megfeszített, barna arcáról. Zefla úgy találta, legalább hetvenéves lehet, habár a teste még elég fiatalosnak tűnt. Csak az ősz szőrzet és a hasánál kissé megereszkedett bőr jelezte valódi korát.
– Ááá! Jó reggelt, drága hölgyeim! – szólalt meg mély hangon. – Ivexton Travapeth, szolgálatukra. – Ledobta a súlyzókat egy vaskos könyvre (mely úgy tűnt, hogy egy megbarnult, régi táblázat egyik sarkát volt hivatott lefogni), mire por kavarodott fel, és az asztal megremegett. – Miben segíthet ez a szerény és érdemtelen tudós két ilyen sugárzóan szépséges nemes kisasszonynak?
Ott állt, összefont karral, dagadó bicepszekkel velük szemben, és erősen lihegett. Arckifejezése valahol a gonosz és a kéjelgő között volt.
– Jó reggelt, Travapeth úr – köszöntötte Zefla, és biccentett, ahogy kinyújtotta a karját. Kezet fogtak. – A nevem Frank kisasszony, ez itt az asszisztensem, Demri kisasszony. – Sharrow is biccentett, amikor Travapeth mosolyogva vetett rá is egy pillantást. – Egy független filmgyártó cég, az MGK kutatói vagyunk. Itt a névjegykártyánk.
Zefla odanyújtott neki Miz egyik fedőcégének kártyáját. Travapeth hunyorogva nézte.
– De hiszen ezek szerint golteriak. Természetesen már az akcentusukból rájöttem. Hogyan tudna Travapeth segíteni önöknek, gyönyörűséges hölgyeim?
Zefla elmosolyodott.
– Egy Pharpech nevű helyről szeretnénk önnel beszélgetni.
Ivexton Travapeth kissé hátrabillent a sarkán.
– Valóban? – kérdezte.
Ebben a pillanatban a kis emberke előugrott az árnyékból, és hosszú, szürke köpenyt tartva a kezében a tudós mögé lépett. Felugrott és megpróbálta a magas férfi vállára teríteni, de nem sikerült neki, pedig többször is próbálkozott, mialatt Travapeth fennhangon beszélt:
– Pharpech! De hiszen, kedves, szeretett hölgyeim, olyan szót ejtettek ki a szájukon, olyan szinte mágikus szót, mely érzelmek áradatát indítja meg ebben a sokat látott testben. – Tompa puffanás hallatszott, ahogy Travapeth egyik öklével a fehér szőrrel borított mellkasára csapott. – Nem is tudom, hogyan, hol kezdhetném a választ.
A pici alak egyik alkarjára terítette a köpenyt, és az egyik asztal alól széket húzott magához, aztán pontosan Travapeth mögé helyezte. Felmászott a székre, és éppen a tudós vállára terítette volna a köpenyt, amikor Travapeth arrébb lépett, és a mellmagasságú, súlytartó állványhoz sétált. A kis ősszakállú emberke fojtott rikoltás kíséretében zuhant a földre.
Travapeth egy nyögéssel hirtelen a kezébe vette a súlyzókat.
– Azt mondta, filmgyártó cég? – kérdezte és erőlködve próbálta a súlyzót az állához emelni. Az alacsony emberke feltápászkodott a földről, leporolta magát, felvette a köpenyt. a szőnyegről, és sértődötten nézett Travapethre. Sharrow szorosan összeszorította az ajkait.
– Igen, azt – mosolygott Zefla.
A pici emberke morcos pillantást vetett Travapethre, aztán otthagyta a köpenyt a székre dobva, s visszament az árnyékba, miközben összefüggéstelenül motyogott, és a fejét rázta.
– Hm – hümmögött Travapeth, és végre sikerült a súlyzót vállmagasságba emelnie, majd egy darabig csak állt. Lihegett, aztán nagyot nyelt. – Egészen véletlenül igen jól ismerem Őfelségét, Tizenhetedik Tard királyt – mondta zengő hangon. Egyfajta sugárzó alázatossággal mosolygott a két nőre. – Tudják, ott voltam már a koronázásánál is, akkor, amikor önök, kedves hölgyeim, még édesanyáik bőségesen áradó, kerekded melleit szopogatták, gondolom – mondta, majd gondolataiba merülve felsóhajtott, s némi szomorúság is érződött ebben a sóhajban. Aztán hirtelen elkomorodott, ismét megpróbálta felemelni a súlyzókat, majd leengedte őket. – Azt kell, hogy mondjam – fújtatott –, őfelsége sohasem... támogatta... bármiféle vizuális felvétel készítését... a birodalmában... és az ilyesmit a mai modern világ... őrültséggel határos dolgának tartja.
– Ez megértjük – mondta Zefla. – Azonban Pharpech lenyűgöző, sőt, romantikus helynek tűnik, már aszerint, amit mi olvastunk róla. És komolyan úgy véljük, érdemes lenne időt és fáradságot nem kímélve (egy, a szakma által széles körben elismert, tapasztalt és tehetséges csapattal) hiteles és a tényekhez hű beszámolót készíteni arról, milyen az élet azon a helyen, amely a régi idők utolsó emlékeit őrzi, és amely csodálatos módon mind a mai napig fennmaradt.
Travapeth ismét nekifeszülni látszott. Aztán nyögött egyet, majd visszarakta a súlyzókat az állványra, és remegő kézzel nyúlt foltos törülközője után, mely összegyűrve feküdt egy könyvespolc tetején.
– Ebben egyetértünk – mondta, és közben addig rázta a törülközőt, míg az teljesen kicsavarodott. – De próbálják ezt megmagyarázni Őfelségének!
– Hadd legyek őszinte – szólalt meg Zefla, miközben Travapeth megtörölte a hónalját, aztán az arcát. (Sharrow elfordult.) – Szeretnénk legelőször csak odamenni, bármiféle extra felszerelés nélkül, akár kamerák nélkül is, ha erre van szükség, és az ön kedves segítségével, ha ez önnek is megfelel, szeretnénk egy kicsit jobban átlátni a terepet. Természetesen minden ellenőrzést elfogadunk (igazán korlátolt hozzáférési lehetőségeink kiaknázása végett), amely szükséges ahhoz, hogy a rendkívül tiszteletteljes és ízlésesen erkölcsös dokumentumfilmet, amire mi gondolunk, elkészíthessük.
Travapeth bólogatott, belefújta az orrát a törülközőbe, és visszadobta a könyvespolcra.
Sharrow köhintett egyet, és az emeleti balkonokat mustrálta.
Zefla nyugodtan folytatta:
– Természetesen tudjuk, hogy mindez nem megy különféle nehézségek nélkül, és reméljük, hogy ön, mint nagy tiszteltben álló tudós, és az egész rendszer legelismertebb Pharpech-szakértője, hajlandó a mi történelmi és antropológiai tanácsadónk szerepét felvállalni.
Travapeth a szemöldökét ráncolta, miközben görbült háttal egy hasazó padhoz ment, ráfeküdt és beakasztotta a lábait.
– Igen, értem – mondta, kezét a tarkójára téve.
– Ha beleegyezne a részvételbe – folytatta Zefla –, természetesen felkerülne a stáblistára.
– Ühüm – bólintott Travapeth, majd nagyot nyögve felült a padon.
– És természetesen – tette hozzá Zefla – tiszteletdíjról is lehetne szó, mely honorálná a tekintélyes vállalkozásba fektetett tudományos fáradozásait, és persze velünk töltött drága idejét is.
Travapeth hátradőlt a vékony párnázott padon, aztán mindkét könyökével először az egyik, majd a másik térdéhez hajolt.
– Szeretnénk önnek mindennel együtt tízezret ajánlani – bökte ki Zefla.
A tudós megtartotta magát egy pillanatra, könyöke a térdén nyugodott.
– Négyet azonnal megkap – folytatta Zefla –, ha kész segíteni nekünk, aztán hármat a forgatás első napján, és megint hármat a műsor vetítésekor.
– És az ismétlések? – nyögött Travapeth még mindig egyik oldalról a másikra hajolva.
– Dokumentumgyártási Szakmai Honorárium standard.
– Nagyvetítések?
– Ugyanannyi, mint a rendezőnek, de fele annyi ideig.
– Legyen tizenöt.
Zefla visszaszívta a levegőt, és bocsánatkérően mondta:
– Nem vagyok felhatalmazva, hogy tizenkettőezernél többet ajánljak, akárkiről is van szó.
Travapeth erősen lihegve dőlt hátra.
– Inas! – ordította a levegőbe, kiáltása visszhangzott a kerek átriumban. Lelógatta izzadtságtól csíkos arcát a pad végén, és úgy nézett Zeflára. – Kedves lányom – lihegett –, nem is akárkire van szükségük. Én éppen elég leszek önöknek, nálam jobbat nem is találhatnának – kacsintott.
Zefla látta a szeme sarkából, hogy Sharrow az öklét harapdálva elfordul. Ebben a pillanatban ismét előlépett a kis emberke az árnyékból, és nagy nehezen magával rángatott egy hatalmas, vízzel telt vödröt.
– Tizenöt – ismételte meg Travapeth, majd behunyta a szemét. – Hat, öt, négy.
Zefla a földet nézte, csóválta a fejét, és az állát vakarta.
– Nos akkor megállapodtunk – sóhajtott Travapeth. – Három egyenlő részletben kérem. Ennél korrektebb már nem is lehetnék.
Az apró férfi megfogta a széket, melyen a köpeny lógott, magával húzta, ahogy odavánszorgott, ahol Travapeth feküdt lihegve a padon. Felmászott a székre, mellmagasságba emelte a vödröt, aztán ráöntötte a vizet Travapeth hangosan lihegő, kilenctized arányban meztelen alakjára. Zefla gyorsan hátralépett a lezúduló víz elől.
A tudós méltóságteljesen megrázkódott, miközben az alatta lévő háncsszőnyegre csöpögött róla a víz. Köpködött és pislogott, inasa pedig lemászott a székről, és távozott.
Travapeth csurom vizesen mosolygott Zeflára.
– Akkor megegyeztünk, drága kisasszonyka?
Zefla Sharrow-ra pillantott, aki szinte észrevétlenül bólintott.
– Aztakurva! Figyelted, hogy tisztán át lehetett látni a hozzátapadt ágyékkötőjén, amikor az a kis alak ráöntötte a vizet? Hú!
– Hála Istennek valami más kötötte le a szememet abban a pillanatban.
– És mi volt ez a duma „édesanyáik bőségesen áradó, kerekded melleiről”?! – mondta Zefla sipítozva, aztán kezét a szájához emelve felsikoltott, miközben a Szobor Dűlőn sétáltak az egyik előadásról a másikra siető diákcsoportok között.
– Azt hittem, elhányom magam – mondta Sharrow.
– Hát, azért nem kellett volna az egész öklödet a szádba tömni!
– Vagy betömöm, vagy hangosan röhögök.
– De legalább úgy tűnik, tudja, mit beszél.
– Hm, eddig jól hangzik. Meglátjuk, Cenuij mit szól hozzá – Sharrow arra az utcára mutatott, ami éppen tőlük jobbra következett. – Menjünk itt be, emlékszem az egyik helyre.
– Menjünk – egyezett bele Zefla, és ráfordultak a Strukturalista utcára.
– Valahol itt volt – nézett körbe Sharrow. A bisztrók és kávézók szegélyezte utca zsúfolásig tele volt.
– Igazából – szólalt meg Zefla, miközben ismét belekarolt Sharrowba, és felpillantott a két kilométerrel felettük lassan lengedező hártyára –, most, hogy belegondolok, valahol azért mégiscsak tetszik nekem ez a szemérmetlen szemtelenség.
Sharrow rámeredt.
– Te aztán tényleg nem tudsz valakit három másodpercnél tovább utálni, mi?
Zefla bűntudatosan elmosolyodott.
– Ugyan, nem is volt olyan rémes – vonta meg a vállát. – Van egyénisége.
– Reméljük, hogy ez az egyéniség nem nyer túl nagy szerepet a mi életünkben – morogta Sharrow, mire Zefla felnevetett.
– Mire fel ez a szentimentális kitérő? – kérdezte és végignézett az emberekkel teli utcán. – Hová megyünk egyáltalán?
– Az Onomatopoeia bisztróba. Ez hangutánzást jelent – mondta Sharrow.
– Jaj, emlékszem arra a helyre – kiáltott fel Zefla. A távolba meredt, és úgy tett, mint aki mérgesen fintorog. – Hogy is kell írni? – kérdezte.
– Hát – válaszolták együtt –, ahogy mondjuk!
Sapkáját a szemére húzta, bakancsát a szemben álló rozoga székre dobta. Kabátja a szék háttámláján lógott. Egyenruhában volt. – Placcs – mondta és ivott még egy kortyot a traxból.
– Placcs? – kérdezte Miz.
– Placcs – erősítette meg Sharrow.
– Ahogy a nedves sarat lekaparja az ember a csizmájáról – mondta Dloan, és lába hegyével megböködte Sharrow bakancsát.
– A nő lassan megrázta a fejét, és végignézett a karján, keze a combja közé szorítva.
– Neem – böffentett.
Cenuij volt a következő.
– Ahogy a szar a vécében landol – vélte, szemei a két fekete folt közepéről bámultak a többiekre, melyeket néhány éjszakával korábban sikerült begyűjtenie. – Tízezer méteres magasságból.
– Langyos – mondta Sharrow, aztán kuncogni kezdett, és egyik kezével leintette a többieket, akik lekicsinylő megjegyzéseket kiabáltak be. – jó, jó, egyáltalán nem langyos. Hazudtam. Hazudtam. Hi-hi-hi.
– Az a hang, amit (hukk, a fenébe) a pácolt kocsonyamadarak agyával megtöltött zokni ad, amikor egy törpe, ugrókötéllel a fején, minden erejét beleadva egy adóellenőr Klipperének vésznyílásfedeléhez csapja.
Sharrow Zeflára pillantott, és gyorsan megrázta a fejét.
– Túl prózai.
Zefla vállat vont.
– Hát rendben.
Cara megköszörülte a torkát.
– Az a hang, amit egy pöttyös bogár... – kezdte türelmesen. Mind lekapták a sapkájukat, megdobálták vele, és azt kiabálták:
– Menj már! Mindig ugyanaz a hülyeség! Nem, hagyd már abba! Baszd meg a pöttyös bogaradat! Találj már ki valami újat!
Cara megadta magát, vigyorgott a rázúduló sapkák tüze alatt, és megfogta a poharát, nehogy kiboruljon.
– De – mondta higgadtan – egyszer muszáj bejönnie.
– Nem, most megint nem jött be – mondta Sharrow. Még egy kis traxot öntött magának. Úgy érezte, részegebb, mint kellene. Lehet, hogy azért, mert üres a gyomra? Azért jöttek az Onomatopoeia bárba, hogy kikúrálják a másnaposságukat, és megebédeljenek, de valahogy (mivel ez volt az utolsó napjuk a következő bevetés előtt, hacsak nem tör rájuk hirtelen a béke) egészen könnyedén megint nagy ivászatba fordult az egész.
Reggelizett vajon? Elvette a sapkáját, melyet valaki feléje nyújtott, és visszatette rövidre nyírt hajára. Nem emlékszik rá, hogy evett-e reggelit vagy sem.
Kiitta a traxot, aztán meglehetősen hangosan azt mondta:
– A következőt! – majd lerakta a poharát, és ugyanabban a pillanatban Mizre mutatott. Valaki újratöltötte a poharát.
Miz elgondolkodva nézett maga elé. Aztán keskeny, derűs arca felragyogott.
– Egy Adócirkáló, amikor beleütközik egy másik aszteroidába, fele olyan sebességgel...
Mind kiabálni kezdtek, és megdobálták a sapkájukkal.
– Ez az egész így egy kurva nagy baromság – mondta Froterin, amikor Miz elkezdte visszaszolgáltatni a sapkákat. Froterin határozottan nézett körbe a társaságon. – Mindenki csak önmagá ismétlit.
– Mi az? Tessék? Miről beszélsz? – kérdezték a többiek. Froterin remegve felállt, a széke nyikorogva csúszott hátra a kövezeten, ő megbillent és majdnem az utcára esett. Aztán egyik kezét széles mellkasára tette, pontosan a szívére.
– Most pedig – dörögte mély hangon –, azt hiszem, itt az ideje, hogy elénekeljünk egy kis dalocskát... – azzal énekelni kezdett. – Ó, Caltasp, ó, Caltasp...
– Húbazmeg... Hol a sapkám?
– Adjátok ide a sapkámat!
– Előbb az enyémet, mert én nem vagyok olyan részeg, mint te, és jobban is célzok!
– Akkor dobj neki valami mást!
– Megvan!
– Hagyd békén az italomat, te kretén! Öntsd rá a sajátját!
– Ó Caltasp, ó Caltasp...
– Jaj a fülem! A fülem!
Ez semmit nem ér, uram. A sapkák egyszerűen leperegnek róla.
– Jaj, ne, üres a pohara!
Vleit felállt a helyéről, és lábujjhegyen Sharrow háta mögé lopózott, míg a többiek Froteint próbálták leállítani. Vleit arcán gonosz vigyor ült, és amikor Sharrow-hoz ért, leguggolt és a fülébe súgott valamit.
Sharrow vadul bólogatott, és utána mindketten röhögőgörcsben törtek ki, torkukszakadtából, hörögve nevettek.
– Ez az – bólogatott Sharrow vadul. – Igen!
– Ó, CAAAALtasp, ó, CAAAAAAALtasp, ó, hála neked – dalolta Froterin, majd leült egy korsó forralt-sörrel a kezében, melyet Miz hozott neki. Csendben ült, és boldogan szürcsölt.
– Ez az! Vleit (hukk, a fenébe!) kitalálta!
– Mi az? Mi volt az? Mondjátok már!
Sharrow a fejét rázva ült a székén, egyenruhájának ingujjával törölgette a szemét, míg Vleit felállt a kávézó padlójáról, hasát fogva a röhögéstől.
– Mi az? Ez csalás! Mi volt a válasz?
– Nem mondhatom el – nevetett Sharrow.
– El kell mondanod – ellenkezett Miz. – Különben honnan tudhatnánk, hogy tényleg Vleit nyert?
Sharrow ismét feltette a sapkáját, és Vleitre pillantott. Mindketten újra kuncogni kezdtek, pukkadoztak a nevetéstől.
– Te el akarod mondani nekik? – kérdezte Sharrow.
– Én ugyan nem, kapitány – rázta a fejét Vleit, és még mindig vihogott. – Te mondd el. A Ranggal Kellemetlenség Is Jár, emlékszel?
– Igaza van! Mi volt az? Ez az, mondd el mi volt az! – kiabálták a többiek.
– Rendben van, elmondom – adta be a derekát Sharrow, és rendesen felült a székén. Aztán hirtelen aggodalmas képpel megrázta a fejét, íves szemöldöke összeráncolódott. – A rohadt életbe! – mondta. – Elfelejtettem, hogy mi is volt a kérdés. – Megrázta a fejét. Arcát az asztalra fektette, úgy tett, mintha sírna. Legalább két sapka landolt rajta, mire Cenuij dörgő hangon azt mondta:
– Placcs!
Sharrow gyorsan felnézett.
– Biztos vagy benne?
– Halál biztos – mondta határozottan Cenuij.
Sharrow nagyot sóhajtott.
– Na igen, placcs.
– Nos? – kérdezte Miz kitárt karokkal. – Milyen hangnak az utánzó vagyis utánozó, vagy mi a lószar szava a placcs?
– Az a hang – kezdte Sharrow, és előrehajolt az asztalon, mintha valamiféle összeesküvő bandával tárgyalna, majd gyanakodva végignézett az utcán, fel-le –, ami... – de megrázta a fejét. – Nem megy! – mondta színlelt megbánással a hangjában. – Nem vagyok elég részeg ahhoz, hogy elmondjam.
– MICSODA? Sharrow! Gyerünk már! Ne légy nevetséges! Vleit, mi az isten volt az? Sharrow, azt ígérted, elmondod! Mi az? – zúgolódtak a többiek.
Sharrow elvigyorodott, kivédett egy felé repülő sapkát, aztán hátravetett fejjel, hangosan nevetett, míg a többiek tiltakoztak.
Egy bátortalan pincér jött ki a bisztró épületéből, idegesen tartotta mellkasa elé a tálcáját, mintha valamiféle pajzs lenne. Sharrow-hoz lépett. A nő rámosolygott és megigazított a sapkáját.
A pincér köhintett egyet.
– Khm, Sharrow Kapitány? – szólította meg a nőt.
– Ügyesen tudsz olvasni, öcskös – kacsintott rá Miz.
– Igen – helyeselt Cenuij. – Maradj velünk egy kicsit, jó kis pincért faragunk...Ó, hiszen te már....
Sharrow intett nekik, hogy fogják be.
– Igen? – kérdezte fátyolos tekintettel a fiatal fiút.
– Telefonhívása van, kapitány. A parancsnokságról – mondta a fiatal pincér, és visszahúzódott a bisztróba.
Sharrow meglepettnek tűnt. Kezét a kabátja zsebébe dugta, mely a szék háttámláján lógott. Egy pillanatra összerázkódott, arca eltorzult, aztán előhúzta a zsebéből a valamiféle pirosas ragaccsal borított kezét.
– Melyik nyomorult seggfej öntötte le grátaszósszal a kibaszott parancsnoki kabátomat, mi? – dörgött Sharrow, majd felállt. Kezéről a piros szósz csöpögött a háncsjárdára.
– A kurva... – mondta halkan Miz. – A bárban történt... azt hittem, az Dloan kabátja.
– Dloané? – ordított rá Sharrow, és Dloan egyenruhájára mutatott. –Hány sáv van azon a kabáton? Egy! És hány van az én kabátomon? Kettő! – kiabálta, miközben rámutatott a két rangjelző sávra.
Miz mosolyogva vonogatta a vállát.
– Azt hittem, duplán látok.
– Akkor most kurvára megduplázom az őrségben töltött óráid számát – morogta Sharrow, ahogy elhaladt mellette, a bisztró épülete felé lépdelve. – Tisztítsd le az a szart a kabátomról, de azonnal!
– Jó erős lehet ez a gráta szósz – szólalt meg Dloan. – A kapitányok kabátja bizonyos légköri nyomáson elvileg vízálló.
A bisztróban csend volt és sötét. Csak a személyzet tartózkodott ott.
– Kösz, Vol – mondta a hely tulajdonosának Sharrow, ahogy átvette tőle a kagylót. – Itt Sharrow kapitány. – Köszönetképpen odabiccentett Volnak, amikor a férfi egy rongyot nyújtott felé, hogy megtörölje a kezét. Behunyta a szemét, és hallgatott. Egy idő után azt mondta:
– A kommunikációs egység tönkrement, uram. Fogalmam sincs miért, uram. – Még jobban összeszorított a szemét. – Valószínűleg ellenséges támadáskor, uram.
Letörölte a kezét, és ismét Volra biccentett, aki arrébb ment, és leült a személyzet többi tagjához a bisztró távolabbi részén.
A nő a bisztró ablakán keresztül az utcára nézett, ahol a többiek ültek, és próbálták kitalálni, melyik kinek a sapkája. Sharrow elmosolyodott, ahogy nézte őket, aztán ismét a telefonra koncentrált.
– Igen, uram! Azonnal indulunk, uram! – mondta, és majdnem letette a telefont, de aztán ismét a füléhez emelte. – Hogy mondja, uram? –A bár falán látta magát a poharak és a fenekére állított hordók között. Haragosan nézett a tükörképére. – A doki? Úgy értem, az egészségügyi parancsnok?... Természetesen, uram.
Megint szembenézett a tükörképével, és vállat vont.
– Igen – mondta a telefonba. – Helló, doki, miről van szó? – Ráhajolt a bárpultra, feltolta a sapkáját, és az arcát vakargatta. – Micsoda? Ja, a kivizsgálás! – Rávigyorgott a tükörképére. – Mi az, valaki besugárzott valamivel, vagy egy jóféle egzotikus betegségről van szó?
Fél percig csak hallgatott.
Figyelte a tükörben, ahogy elsápad az arca.
Kis idő múlva megköszörülte a torkát, és azt mondta:
– Értettem, doki, ezt fogom tenni. Persze. – Megint majdnem lerakta a telefont, de visszaemelte a füléhez, és még egyszer beleszólt: – Köszönöm, doki! – aztán visszatette a helyére, a pult mögé.
Csak állt és a tükörképét bámulta. Lepillantott az ingére.
– A picsába! – suttogta, még mindig a tükörképét nézve. – Te aztán jól leitattad a kis szarost!
Vol visszajött a bár túloldalán egy tálca koszos pohárral a kezében. Amikor Sharrow meglátta a férfit, elindult, de aztán megint ráhajolt a pultra, és intett a tulajnak.
– Vol! Vol! – suttogta.
A kötényes tulajdonos testes és szokásához híven felettébb higgadt alakja odahajolt hozzá, és ő is suttogva kérdezte:
– Tessék, kapitány?
– Vol, van valami olyasmid, amitől úgy hány az ember, mint egy tengerész?
– Hányik, mint egy tengerész? – nézett meglepetten a férfi.
– Igen – súgta Sharrow, és a többiekre sandított. – Olyan durva bélpucoló, torokkaparó, az embert önmagából kifordító valami.
Vol a vállát vonogatta.
– Ha az ember jó sokat iszik, az általában elég szokott lenni – mondta.
– Nem – sziszegte a nő. – Nem. Pont hogy valami más kellene.
– Nyúljon le a torkán!
Sharrow a fejét rázta.
– Azt már kislánykoromban is próbáltam. A féltestvéremnek bejött, de nekem soha. Mit tudnál még ajánlani? – Megint a többiekre pillantott. – Mondj valamit gyorsan!
– Rettenetesen sós víz – mondta Vol kitárt karral.
Sharrow vállon veregette a férfit.
– Keverj nekem egy kétszemélyes adagot!
Megfordult és az ajtó felé indult, habozott, az ajkába harapott, s kezét a nadrágja zsebébe süllyesztette. Kihúzott egy érmét, az öklébe fogta, és kiment a többiekhez. Mind ránéztek. Miz még mindig a kabátzsebéből kapargatta ki a szószt. A kommunikációs egység ott feküdt az asztalon, vöröslött a szósztól, mint egy lemészárolt jószág.
Sharrow kitárta a karját.
– Nos, még mindig nem oldották meg a helyzetet, fiúk – mondta. Különféle morgások hallatszottak, legtöbben nem örültek a hírnek. – Még mindig tárgyalnak – folytatta Sharrow. – Azonban az ünnepség tovább zajlik, nekünk legalábbis még van egy utunk. Így is túl sok időt töltöttünk már ezen a hülye helyen. – Sóhajtott. – Megyek, hívok egy teherautót. – Egy pillanatig habozott, aztán Mizhez lépett, odanyújtotta neki a tenyerén fekvő érmét. – Dobd fel! – mondta.
Miz körbepillantott a többieken. Vállat vont, és feldobta az érmét. Sharrow megnézte, melyik oldalával esett az asztalra. Bólintott, aztán sarkon fordult.
– Mi volt ez? – kérdezte éles hangon Miz.
– Később elmondom – válaszolta a nő, és bement a bisztróba.
– Köszi, Vol. – Elvette a zavaros vízzel teli poharat, és a vécé felé indult. – Hívj nekünk egy katonasági teherautót, kérlek! – kiáltotta. Belekóstolt a sós vízbe. – Pfúúj!
– Sharrow kapitány! – kiáltott utána Vol. – Kétszemélyes adagot kért. Azt most mind maga fogja meginni?
Sharrow megrázta a fejét.
– Nem egészen.
– Buuuuaaa! Ááááóóóóuuuu! Hruuuuaaaa! – hörgött a vécécsészébe, és egy pillanatra, ahogy a gyomra megint összehúzódott (miközben arra gondolt, hogy talán ez többet árt a kis szarosnak, mint az alkohol), hallgatta saját magát, a hangokat, melyeket magából kiadott, és eszébe jutott a játék, amit az előbb játszottak. Placcs! Hirtelen borzasztó viccesnek találta az egészet.
Zefla Sharrow-t figyelte, ahogy annak az épületnek a homlokzatát bámulja, amely valaha az Onomatopoeia bisztró volt, és ami most könyvesboltként üzemelt.
Sharrow megrázta a fejét.
– Hát, sajnálom – mondta. A kezében lévő érmére nézett. – Most már biztos – mondta és visszarakta a pénzt a zsebébe. – Az ember sohasem léphet kétszer ugyanabba a folyóba. – Megfordult és elsétált. Zefla egy kicsit tovább nézte a könyvesbolt tábláját, aztán Sharrow után sietett.
– Várj meg! – kiabálta. – Nézd a dolgok pozitív oldalát! Egy könyvet keresünk, és mit találunk a kedvenc törzskocsmánk helyén? Egy könyvesboltot! – Átkarolta Sharrow vállát. – Ez jó előjel, de komolyan!
Sharrow feléje fordult, miközben tovább lépkedtek.
– Zef – mondta fáradtan. – Fogd be!
A finoman ringatózó vonat ablakánál ült, nézte, ahogy az Entraxrln elsuhan mellettük könnyedén kígyózó, ide-oda tekergő hatalmas indáival, és az egymásba csavart törzsek hullámzó tömegét csodálta. Az óriási növény hatására még egy egyszerű játék babánál is kisebbnek érezte magát, mintha egy elektromos vasútmodell része lenne, mely a csendes, sötét erdő végtelenségbe nyúló talaján fut végig.
Ezen a terepen az Entraxrln sokkal titokzatosabbnak és idegenebbnek tűnt, mint Malishuban. Szinte teljesen rátelepedett a növény jelenléte, mely mintha az élet másik szintjén létezne, mert anyagcseréjének feltartóztathatatlan, végtelen lassúsága örökre elválasztja az emberektől.
Sharrow órákon keresztül figyelte az ablakból, ahogy lassan elhaladnak a növény mellett. Látott távoli felhőket, kisebb viharokat, nézte, ahogy trapofántok csapatai vonulnak át a hártyás aljzaton, bámulta a léghajós halászokat és az őket kísérő dögevő madarakat, amint a magasban terpeszkedő membránok között repültek. De látta odafent, a hártyás boltozaton repülőmajmok sötétlő foltokat alkotó csapatait is, és hitetlenkedve figyelte, ahogy vadjemék csordája furcsa, darabos mozgással kavarog egy tisztáson át. Eszébe jutott, hogy ezen igencsak visszataszító állatok szelídített példányain fognak nemsokára lovagolni. Látott egy magányos légsűt is – fekete volt, és kicsit kegyetlenebbnek tűnt, mint azelőtt gondolta, szárnyszélessége pedig olyan hatalmas, akár egy kisebb repülőgépé –, mely minden erőfeszítés nélkül körözött a lógó kacsok és egyre vastagodó indák között.
Zefla vele szemben ült, könyökét az ablak peremére támasztotta, tenyerére hajtotta a fejét. Meleg szellő fújt be, összekócolta szőke hajának zuhatagát. Másik kezében egy kis képernyőt tartott. Feje lassan ide-oda billent, pontosan követve a dülöngélő vonat mozgását.
A fülke ajtaja nyikorogva nyílt ki, és Cenuij kukkantott be rajta.
– Üdvözöljük az Isten háta mögött – mondta széles vigyorral az arcán. – Itt már nincs hálózat. – Hátralépett és becsukta az ajtót.
Zefla enyhén meglepettnek tűnt, aztán megint a regényébe mélyedt. Sharrow előhúzta az eldobható telefonját. A kijelzőn a Nincs Hálózat felirat villogott. Csak úgy próbaképpen megnyomott néhány gombot, aztán megvonta a vállát, és visszatette a telefont a hátizsákjába. Az órájára pillantott. Még négy óra ezen a vonaton, két nap utazás egy másikon, és még két nap, amíg Pharpechbe érnek. Ha minden a terv szerint halad.
Megint kinézett az ablakon.
– Ilyen a kilátás a Palota hátulsó szárnyából, méghozzá dél felé. Nem, észak felé. Vagy inkább talán északkelet felé. Azt hiszem – mondta Travapeth, és átnyújtotta a holoképet Zeflának, aki ránézett és ismét elmosolyodott.
– Elragadó. – Továbbadta a képet Sharrow-nak, aki vele szemben ült a konferenciaasztalnál..
– Hm – Sharrow épphogy csak rápillantott, és visszafojtott egy nagy ásítást. Odalökte a képet a mellette ülő Cenuijnak. A férfi megnézte. Savanyú, viszolygó képet vágott. Úgy tanulmányozta a holót, mintha azon tanakodna, vajon most széttépje, ráköpjön vagy egyszerűen gyújtsa fel. Idővel aztán fejjel lefelé az asztalra tette, ahol már szép rakás hasonló kép feküdt.
Egy modern épületben béreltek irodát, a város központjában. Travapeth – aki egy ősrégi, koszos professzori köpenyt viselt, melynek eredetileg vörösesbarna színe lehetett – egymás után két nap is meglátogatta őket, minden alkalommal óriási adag trax bort ivott, és igencsak hosszadalmas előadást tartott – folyamatosan növekvő hangerővel – Pharpech Királyságának minden lehetséges aspektusáról, melyet Zefla, Sharrow és Cenuij csak el tudott képzelni.
Miz és Dloan ezalatt próbált lenyomozni minden további információt, amit az adatbázisokon illetve különböző kiadványokban találni lehetett a Királyságról. Emellett próbálták megszervezni az utazást is.
Zefla és Sharrow az utazás előtt azon aggódott, hogy Cenuij biztosan kikészül majd Travapeth fellengzős viselkedésétől, Cenuijnál ugyanis a dolgok mindig végletesen alakultak, ha olyan emberekkel találkozott, akik legalább olyan nagyra tartják magukat, mint ő. Kivárták, amíg Cenuijt különösen jókedvében találták, és csak akkor mutatták be egymásnak a két férfit. Bejött a terv. Sőt, Cenuij talán még meg is kedvelte az öreg tudóst, de ezen a napon ebéd után az egyik közeli étterem privát bokszában Travapeth ragaszkodott hozzá, hogy megmutassa azokat a normál és holo képeket, melyeket a Királyságban tett látogatásai során készített. Egészen az első alkalomtól kezdve, amikor még diákként ott járt – úgy ötven évvel korábban –, az öt évvel ezelőtt tett utolsó látogatásáig.
– Á – szólalt meg Travapeth. Újabb kartonnyi képet vett fel a földről, letette az asztalra, és kotorászni kezdett a dobozban. – Ezek különösen érdekesek – vastag köteg felvételt rakott a fényes faasztal közepére. Por szállt fel a képek közül, mire Sharrow csak felsóhajtott. Cenuij rémülettel az arcán sandított az asztal alá, hogy hány kartondobozt tartogat még a számukra Travapeth.
– Ezek húsz évvel ezelőtt készültek – mondta Travapeth, és vett magának egy hólyagánizst az asztalon álló tálból.
Kicsi, piros valami kígyózott elő a fényképes doboz alján lévő lyukból. A nyolclábú állat gyorsan futott, az asztal széle felé tartott, amikor Travapeth kinyújtotta a kezét, melyben a hólyagánizst tartotta, és lecsapott az állatra, majd azt mondta:
– Ezek őfelsége koronázásakor készültek. – Zefla az öreg tudós kezét figyelte, ahogy ide-oda mozgatja az öklét, teljesen széttrancsírozva a pókot. – Mint már mondtam – folytatta Travapeth, és minden további nélkül a combjába törölte a rovartól pirosló kezét, ahol már egy hasonló folt díszelgett a köpenyén –, személyes meghívót kaptam Őfelsége koronázási szertatására. – Köpenyének nagyjából azon a részén fényesítette ki a hólyagánizst, ahova a pók maradványait törölte, aztán jóízűen beleharapott a gyümölcsbe, és a szájában tartott sárgás pépen keresztül beszélt hozzájuk, miközben a csöpögő gyümölccsel kezében hadonászott. – Ast hizsern, es as első kép dzsak úgy általánosan mutatccsa a helyszínt...
Sharrow egyik kezét a hóna alá dugta, másikat a szemöldökéhez emelte.
– Elragadó – mondta Zefla, majd továbbadta a képet Sharrow-nak. Ragadt. Sharrow belenyomta Cenuij kezébe.
– Á – Travapeth nyelt egyet –, ez még mindig a koronázás napja, de itt azt a szertartást látjuk, amikor előhozzák a szent könyvet.
Sharrow felnézett.
– Szent könyvet? – kérdezte élénk hangon Zefla. Elvette a képet a tudós vékony, foltos kezéből.
– Igen – folytatta Travapeth, és mogorván bámulta a holót. – Az uralkodónak a koronázáskor a könyvön kell ülnie, a katedrálisban elhelyezett trónon. – Átadta a képet Zeflának, kaján vigyorral az arcán. – Azt azért hozzátenném, hogy csupasz fenékkel kell ráülnie – mondta. – Az uralkodónak szabaddá kell tennie alsófertályát, és úgy kell a könyv borítójára ülnie. – Az öreg tudós ismét nagyot harapott a hólyagánizsból, és rágás közben mosolyogva nézte Zeflát.
– Lenyűgöző – a nő csak rápillantott a képre, és azonnal tovább is adta. Sharrow jól megnézte, de érezte, hogy a mellette ülő Cenuij is feszülten várja, hogy megkaphassa.
A kissé homályos holo komoly arcú, de csiricsárén öltözött férfiak tömegét mutatta, akik egy nyitott gyaloghintószerűség rúdjait fogták. A palankinon egy párnára fektetett, világosbarna, aktatáska nagyságú valamit lehetett kivenni. A mostanra már ismerős Pharpech Palota hatalmas düledező épülete a háttérben magasodott, a kis város főterének távolabbi felén. Sharrow gyorsan ide-oda forgatta a holoképet, fejjel lefelé, oldalra állította, de egyik szögből sem lehetett a palankinon fekvő könyv képéből többet kivenni.
– Miféle szent könyv ez? – kérdezte Sharrow. – Melyik pontosan? – Úgy tett, mintha ismét elnyomná az ásítását, miközben bocsánatkérően mosolygott Travapethre. Átadta a képet Cenuijnak, aki csak egy pillantást vetett rá, majd letette. Valamit feljegyzett a noteszébe.
– Be kell valljam, kedves, hogy nem tudom – ismerte el Travapeth, és mogorván nézett. Megint harapott egyet a gyümölcsből. – Falamikor régen ajándékként kafhatta – nyelt egyet – az első Hasznavehetetlen Király Ladyr Uralkodójától. – Travapeth megint a lédús gyümölccsel a kezében hadonászott. Zefla egyszer csak összerándult, majd megtörölte a szemét. – Én természetesen felajánlottam őfelségének, hogy közelebbről is megvizsgálom a könyvet, beazonosítom, kiderítem, honnan ered, milyen értékes, de érthetetlen módon visszautasította az ajánlatomat. – Travapeth vállat vont. – Mindössze annyit tudok, hogy valamiféle nemesfémmel van bevonva, valószínűleg ezüsttel. Körülbelül olyan vastag, mint az ön keze, olyan hosszú, mint az alkarja, és a szélessége nagyjából huszonnyolc és fél centiméter.
Cenuij hátradőlt a székén, ujjaival az asztalon dobolt. Sharrow önkéntelenül is elkezdte kiértékelni a helyzetet, megpróbálta felmérni, milyen érdeklődést is mutathatnak. Az érdektelenség ugyanolyan gyanús lehet, mint a túlzott lelkesedés.
Travapeth a hólyagánizs közepébe harapott, majd eltorzult az arca, és magokat köpött abba a kartondobozban, amelyikben a holók voltak.
– A könyvet soha nem nyitották még ki – folytatta. – Az a szóbeszéd járja, hogy valamiféle álcázott csapda van elrejtve benne, de egyébként is le van zárva, és természetesen nincs meg hozzá a kulcs. Valószínűleg be tudtam volna azonosítani legalább azt, hogy tulajdonképpen mi is ez a könyv, ha az öreg Király nem köttette volna át, illetve be, egy lázadó parasztvezér bőrébe, évekkel azelőtt, hogy én a Királyságba látogattam – sóhajtott Travapeth.
– Pompás esemény ez a koronázás, ugye? – kérdezte Zefla Sharrowhoz és Cenuijhoz fordulva, miközben a tollával a fényes asztalon dobolt. Sharrow bólintott (ügyes kislány, gondolta), Zefla pedig visszafordult Travapeth felé, aki az iroda szemetesét vette éppen célba, mely a szoba sarkában állt, az ablak alatt. Eldobta a hólyagánizs csutkáját, de az nagyot loccsanva csapódott a falnak, és a szemetes mögé esett.
Travapeth a fejét rázta.
– Nagyon jól mutatna a képernyőn – mondta neki Zefla. Ismét Sharrow-ra és Cenuij-ra pillantott. – Nagyon boldog lennék, ha fel tudnánk venni egy ilyen ünnepséget! – mondta. Sharrow és Cenuij egyszerre bólogattak. – Annyira egyedi, annyira autentikus – mondta Zefla Travapethnek, és kezét kinyújtotta maga előtt, mintha egy láthatatlan kamerát tartana a levegőben. – Olyan... olyan igazi.
Travapeth elgondolkodva nézte.
– Gondolom – folytatta Zefla –, a mostani Király nem gondolkodik azon, hogy esetleg lemond, vagy ilyesmi, ugye?
Travapeth kezét köpenye elülső részébe törölte, és a fejét rázta.
– Azt hiszem, nem, drágám. A mostani Király nagyapja azonban lemondott. Kolostorba vonult, és a szent lemondásnak szentelte az életét. De Tard Király... nos, ő nem az a kifejezetten vallásos típus – mondta rosszallóan Travapeth. – Természetesen azért még hisz az istenükben, de nem hinném, hogy tévednék, ha lelki életét inkább felületesnek, mint kötelességtudónak írnám le.
– Nem szokták újraválasztani...? – kezdte volna Zefla, de Travapeth közbevágott.
– Persze köztudott, hogy a jelenlegi királyi családban előfordultak hirtelen extrém vallásosságba forduló megtérések, melyek általában az érintett nemesi személy életében valamilyen traumatikus élményhez kapcsolódtak. Ilyen esemény lehet például, ha kiderül, hogy részt vett egy sikertelen puccsban, rajtakapják valaki másnak a feleségével vagy a saját hátasával, esetleg nem kívánt felelősségeket rónak rá. Mondjuk, kinevezik egy, a vadonban garázdálkodó, gerillákból és lázadókból álló csapat kiirtására küldött hadsereg ezredesének, meg ilyesmik. De viszonylag ritka, hogy az uralkodó bevonuljon egy rendházba, sokkal inkább a kötöttségek végeznek velük – Travapeth felhúzta a szemöldökét. – Néha szó szerint. Például a mostani Király dédapjának esetében. Ő ugyanis véletlenül, igen szokatlan testtartásban megfojtotta magát, miközben egy nem éppen feddhetetlen hírű ház plafonjáról lógott – az öreg tudós szinte hörögve nevetett, Zeflára mosolygott kétértelmű kifejezéssel az arcán, majd ivott egy korty trax bort a poharából, és hangosan gurgulázott vele, mielőtt lenyelte.
– Hát – mondta Zefla –, akkor talán elkapunk majd valamilyen más szertartást. Ha kapunk engedélyt, hogy ott forgassunk.
– Mindenképpen – felelte Travapeth egy böffentés közepette. – Itt van például a katedrális szokásos újraszentelése, és a nagy elátkozás az éves repülőmajom-vadászat előtt. Az elég nagy esemény, és maga a vadászat is igen izgalmas... Ugyan vadászatnak hívják, de inkább a szemlélődők sportja. Aztán ott van az újévi tömeges kivégzések napja, az adósok korbácsolásának napja... és mindig vannak rendezvények az új királyi sarjak születésekor is, vagy amikor a Király valamilyen új technikai vívmányt vásárol.
– Valóban? – szólalt meg Zefla, és tollával megint az asztalra csapott. – Ezek a darabok, amiket a királyok néha-néha megvesznek, gondolom, kizárólag szimbolikus értékkel rendelkeznek.
Travapeth megcsóválta a fejét.
– Még azzal sem, drága kisasszony. Egyes-egyedül azért veszik meg őket, hogy elköltsenek az ország gazdaságában fennmaradt bármiféle monetáris felesleget. Ezt a, hogy is mondjam, szokatlan eljárást azért találták ki, hogy a Királyság stabilitását megőrizzék, és eltüntessenek mindenféle profitot, amely egyébként fejlődéshez, ezáltal instabilitáshoz vezetne. Pontosan ez az oka annak, hogy Pharpecht a Hasznavehetetlen Királyok udvaraként ismerik – magyarázta Travapeth, gesztikulálva. – Lehet, hogy számunkra úgy tűnik, ez különös módja egy ország irányításának, de azt hiszem, tiszteletben kell tartanunk a pharpechiek jogát, hogy úgy kormányozzák az országukat, ahogy akarják, és azt is el kell ismernünk, hogy működik a dolog. Közel nyolcszáz éve semmiféle fejlődést nem tapasztalni Pharpechben. A maga nemében ez hatalmas eredmény.
Cenuij alig hallhatóan felhördült és lejegyzett valamit.
– Természetesen – sóhajtott Travapeth –, ezt a gyakorlatot is túlzásba lehet vinni. Éppen a Királyságban voltam, amikor őfelsége, a jelenlegi király átvette a rádióteleszkópját.
– Azt hittem, az a terület teljes rádióárnyékban fekszik – szólalt meg Cenuij.
– Úgy is van – helyeselt Travapeth. – És persze az egészet több száz kilométeres összefüggő membránréteg takarja. De ezek szerint nem érti a lényeget. A teleszkópot nem azért vették, hogy használják. Senki sem tudja a birodalomban, hogyan működik az ilyesmi, és persze áramellátás sincs. Mint már említettem, az őrök és a hadsereg fegyvereit kivéve, a modern technológia használata teljes mértékben be van tiltva a Királyságban.
Az öreg tudós hirtelen nagyon szomorúnak tűnt, és kicsivel halkabbra vette a hangját.
– Még az én szerény kis fényképezőgépem is áldozatul esett ennek a szabálynak, miután a Király, legutóbbi látogatásom alkalmával, igen szerencsétlenül leesett a hátasáról a szokásos fővárosi határlovagláskor – mesélte, majd összeszedte magát, kiegyenesedett a székében, és ismét felemelte a hangját. – Nem, uram, a Király azért vette meg a teleszkópot, mert pontosan annyiba került, amennyi pénz a kincstárban volt,
és mert ebben az országban tökéletesen használhatatlan. Bár meg vagyok róla győződve, hogy egy ideig élvezettel csúszdázott a teleszkóp nagy csövében, ami ugyan szigorúan véve nem engedélyezett, de igazából nem szegi meg a Hasznavehetetlenség-hitvallást... De nem is ez a baj – tette hozzá Travapeth, és szinte teljesen elfelhősödött az arca. – Én egyedül a teleszkóp helyének kiválasztását kifogásoltam a Királynál, ő ugyanis a palota régi könyvtárát jelölte ki. Lebontatta a könyvtárat, és minden egyes kötetet elégettetett. – Travapeth a fejét ingatta. – Méltatlan cselekedet volt ez, én mondom – morogta a borospoharába.
Sharrow elképedve bámult rá, majd lejegyzett valamit, csak hogy lefoglalja magát. A francba, gondolta.
Zefla a fejét csóválta, udvariasan adott hangot nemtetszésének. Cenuij megmerevedett.
– Minden egyes kötetet? – kérdezte rekedt hangon. – Elégettetett? Travapeth felnézett, szemöldökét felvonta.
– Sajnos igen – bólogatott szomorúan. – Mind a palota kemencéjében végezte. Az egész várost pernye és félig égett lapok borították be. –Az öreg tudós a fejét csóválta. – Tragédia, komolyan.
– Rettenetes – helyeselt Zefla.
– És a lakosok is mit szenvedtek... – tette hozzá Travapeth. – Mint említettem, Pharpechben csak nagyon ritkán esik az eső, és a tetőkre kirótt adó miatt az emberek nem nagyon szokták befedni a házaik felső emeletét, így az a hatalmas mennyiségű pernye igen nagy felfordulást okozott.
– A megsemmisített kötetek között voltak nagyobb értékű könyvek is? – kérdezte Cenuij. Halványan elmosolyodott. – Ugyanis szabadidőmben antikváriusként tevékenykedem, és igen fájdalmas lenne azt hallani, hogy...
– Hogy őszinte legyek, kétlem – válaszolta Travapeth, és biccentett Zeflának, aki közben újratöltötte a poharát. – Köszönöm, kedvesem. – Cenuijra nézett. – Pharpech egy sivatag a könyveket szeretők számára, kedves uram. Ott nem létezik olyasmi, hogy irodalmi hagyomány. Csak néhányan tudnak olvasni, azok is általában a Királyság legfőbb vezetői, magántanárok, esetleg néha maga az uralkodó. Azonban, mint az lenni szokott, ez nagyon gazdag szájhagyományhoz vezetett az országban. A könyvtár kötetei is egy Hasznavehetetlen üzlet alkalmával kerültek a palotába, pár-száz évvel ezelőtt vették őket egy aukciós házban itt, Malishuban. A gyűjtemény egy nehéz helyzetbe jutott nemesi családé volt korábban. A ritka vagy értékesebb könyveket a család már korábban eladta. Amit a Király elpusztított, az csupán a szokásos klasszikus gyűjtemény volt, melyet minden nemesi család szívesebben lát házának valamelyik falán, mint a tapétát. Pedig sokkal inkább olvassák a tapétát, mint a könyveket. Az, hogy a kötetek a Hasznavehetetlen áruk közé kerültek, csak a könyvek fizikai körülményein változtatott, de azon sem sokat. Kétlem, hogy a rendszer könyvállománya pótolhatatlan darabokat vesztett volna el ebben a vandál gyújtogatásban. De a mindenit neki, uram, itt az elvről van szó! – fakadt ki hirtelen Travapeth, és lecsapta poharát, mire némi bor ömlött az előtte fekvő holókra és az asztalra.
– Teljes mértékben egyetértek önnel – mondta Cenuij, és valamit megint feljegyzett.
– Ennek eredményeképpen – folytatta az öreg tudós, s köpenyének kézelőjével letörölt egy csepp bort az asztalról – az egyetlen könyv, amely a palotában fellelhető, az az a kötet, amin az uralkodónak kell ülnie a koronázáskor. Akármi legyen is az.
– Hm – bólogatott Sharrow.
– Na igen – mondta Zefla, majd letette a tollát. – Drága Ivexton, meséljen még nekem ezekről a rendezvényekről! Ön szerint melyik a legvibrálóbb, a legszínesebb...?
– Na mit gondolsz? – kérdezte Sharrow.
Cenuij vállat vont és kicsit megfűszerezte a forraltsörét.
– Szerintem lehetséges, hogy ez az, amit keresünk.
Mind az öten a bérelt iroda közelében lévő kis kávézó privát bokszában ültek. Miz és Dloan megszervezték az utat. Malishuból Hosszú Partra repülőcsónakkal kell majd menniük, onnan expressz maglevval ReményteljesÉletbe, aztán két lassú vonattal el kell zötyögniük Pharpech külső határába. Ott található egy kis település, ahol vezetőket fogadhatnak fel, és hátasokat is tudnak venni. De még nem foglalták le a jegyeket.
– Azt tudtam, hogy a Ladyrok után veszett el a könyv, de azt hittem, sokkal több mint nyolcszáz éve.
Kétezer éven belül minden lehetséges, attól függően, hogy kinek a beszámolóját hallod – bólintott Cenuij. – De nyolcszáz éve volt, hogy valaki utoljára kijelentette, nála van a könyv. Lehet, hogy a Ladyrok magukkal hurcolták, amikor kisemmiztek egy ellenséges családot, vagy kirúgtak egy vezetőt, aki nem fizette elég gyorsan a védelmi pénzt, de az is lehet, soha nem is veszett el igazán. Talán nem tudták, mi is van a kezükben, mert szerintük ez is csak egy volt a soha ki nem nyitott könyveik közül, ami valamikor még jól jöhet – magyarázta Cenuij. –Mindenesetre, egy ilyen eldugott kis porfészekbe küldeni a könyvet, miközben a birodalom ellen kitört a lázongás, akkor jó ötletnek tűnhetett. – Az italát szürcsölte. – Végül is bejött. Senki sem találta meg, habár az öreg Gorko ügyesen kiszimatolta, hol van.
– Nos, akkor megpróbáljuk? – kérdezte Zefla belégzőszipkával a szájában.
– Hát – kezdte Sharrow –, nem hiszem, hogy Breyguhn, vagy bárki más meg tudta volna rendezni azt, ami Bencil Dornay-jel történt. Az a rajz, amit általa kaptunk, elég egyértelmű, és úgy tűnik, pontosan egy darab könyv van a Pharpechi Palotában. – Széttárta a karját. – Szerintem próbáljuk meg.
– Így a Huhszoknak sem vagy szem előtt – tette hozzá Miz, és a traxot lötyögtette a poharában. – Hallottátok a legfrissebb híreket? Azt mondják, két nehézfegyverzetű különítmény hagyta el tegnap Goltert, az egyik Tront felé tart, a másik erre indult.
– Igen, hallottam – mondta Sharrow. – Egy kicsit össze vannak zavarodva a fiúk. Volt a tiáli versenynek érdekes nevű nyertese mostanában?
Miz a fejét rázta.
– A Haláltánc óta semmi.
– Hogy állunk anyagilag? – kérdezte Zefla. Látszott, hogy próbája visszatartani a levegőt, miközben beszél.
– Likvidek vagyunk – mondta Sharrow. – Alig használtuk fel a harmadát annak, amink van. Az egyetlen anyagi nehézséget a reakcióidő okozhatja, ugyanis a hitel útját össze kell zavarni, hogy ne lehessen olyan egyszerűen lenyomozni. De ez elvileg nem okoz gondot, hacsak nem kell sürgősen nagyobb adag készpénzhez jutnunk.
Miz mogorván bámulta a fény felé tartott traxos poharát.
– Milyen anyagi forrásokat viszünk magunkkal Pharpechbe? – kérdezte.
– Készpénzt, aranyat, gyémántot, apróbb csecsebecséket – válaszolta Sharrow.
(– Olyan zavarosnak tűnik – bökte meg Miz Dloant, és a traxos poharára mutatott. – Szerinted nem zavaros?)
– A határon le kell fizetnünk az őröket, az nagy adagot elvisz majd –fordult Sharrow Zeflához. – De ha egyszer már bent vagyunk, ott elvileg minden olyan olcsó, mint a mosogatóvíz.
– Mert lehet, hogy csak azt lehet kapni – jegyezte meg Cenuij.
– Szerintem az lehet a poharamban is – morogta Miz, és hunyorogva figyelte a traxos poharat. Cenuij orra elé tartotta. – Neked nem tűnik zavarosnak?
– A felszereléssel kapcsolatban arra kell támaszkodnunk, amit hallottunk – mondta Sharrow. – Minden attól függ, hogy az őrök milyen hangulatban vannak.
– Másképp nem lehet bejutni ebbe az országba? – kérdezte Miz, és a poharát szimatolta. – Csak feltűnt, hogy az egészet olyan hivatalosan csináljuk. Úgy értem, ma egy utazási ügynökségnél voltam, és utazási biztosításról beszélgettem vele. Utazási biztosításról ! Tényleg idáig süllyedtünk? – kérdezte és ismét a fény felé tartotta a poharát, majd Sharrow orra előtt rángatta. – Zavaros/Nem zavaros. Mire szavazol? – kérdezte a nőtől.
– Sokféleképpen be lehet jutni – vélte Sharrow, és ellökte a poharat az orra elől. – De mind bonyolultabb ennél, túl veszélyes, emellett hihetetlen távolságokat kéne gyalog és lóháton megtenni olyan emberek társaságában, akik abból élnek, hogy megölnek, kifosztanak, kirabolnak más emberek. A határőrök ovis dadusok hozzájuk képest.
– Én akkor is amondó vagyok, hogy egy jó pilóta be tudna repülni helikopterrel vagy egy lopakodóval – akadékoskodott Miz. Komoran mustrálgatta a poharát.
– Jó, akkor nekiállhatsz és kereshetsz magadnak egy gépet itt Miykennsen. Hidd el, repülő csónakok vannak, és ennyi. Itt ekkora a választék.
– Tényleg, Miz – mosolyodott el Cenuij –, szerintem már sokan érezték úgy magukat Miykenns történelmében, mint te. Ezért van az, hogy olyan kevés a probléma az indák és a hártyák miatt Malishu körül, és azért olyan szívettépő állomása a városnéző túráknak az igencsak kiterjedt Pilóta Temető.
– Lefogadom, hogy meg tudnám... – kezdte Miz.
– Van még valami – vágott közbe Zefla, és az asztalra csapott. – Nem visszük magunkkal Travapethet.
– Pedig lehet, hogy hasznos lenne – vetette közbe Cenuij.
– Na ja – válaszolta Zefla. – Egy törött láb is nagyon hasznos tud lenni, ha az ember hátulról fejbe akarja rúgni magát.
– Én is Travapeth ellen vagyok – mondta Sharrow, aztán mérgesen nézett Mizre, aki elemlámpát vett elő a kabátzsebéből, és azzal világította át a traxot.
Zefla felsóhajtott. – Az öreg borzasztóan ki fog akadni, hogy nem csináljuk meg a dokumentumfilmet. Ő még egy könyvet is kiadna belőle. És lenne mire használnia a pénzt.
– Amúgy sem hiszi, hogy meg tudjuk csinálni – mondta Sharrow, és a homlokát ráncolta, amikor látta, hogy Miz megint a poharát szagolgatja. – Kapott már ötezret – mondta Zeflának –, három egész napja van rá, hogy itt pöffeszkedjen, flörtöljön, mint valami dzsigoló, és dőzsöljön a kajában-piában. Ennél nagyobb bolondot nem csinálunk belőle.
– Miz bosszankodva cuppantott egyet, és a füléhez emelte a poharat. Egyik ujjával finom köröket írt le a pohár peremén, és látszott rajta, hogy erősen koncentrál.
– Jaj, add már ide! – mondta Sharrow ingerülten. Még mielőtt a férfi ellenkezni tudott volna, kivette a kezéből a poharat, a szájához emelte és kiitta.
– Abban a pillanatban úgy összerándult az arca, mintha citromlevet ivott volna, megfordult, és kiköpte a traxot maga mögé, a boksz foltos fapadlójára.
– Mi az isten volt ez? Belehugyoztál?! – kérdezte Mizt. – Hát ez iszonyú!
– A fenébe is, tudtam! – kiáltott fel a férfi idegesen. – De vajon zavaros volt-e? – kérdezte, és a padlón sötétlő folt felé biccentett. – Most már sohasem tudjuk meg.
– Hagy már abba ezt a szarakodást, és hozz egy másik üveggel –mondta neki Sharrow.
– Minek, ha kiköpdösöd a földre – mondta Miz affektálva, oldalra fordult a székén, és keresztbe rakta a karját és a lábát.
– Majd én megyek, és hozok egy üveggel – állt fel Zefla.
– Hülye békebíró – mondta neki Sharrow.
– Hé, Zefla, figyelj arra, hogy ne legyen zavaros...
Az Entraxrln legmélye lassanként a kora-esti lilás fénybe burkolózott. A hártyás levelek itt alacsonyabbra merészkedtek, vastagabbak is lettek, míg törzsei és nyúlványai elvékonyodtak, azonban sokkal sűrűbben nőttek, mint máshol. Indák kígyóztak, akaszkodtak mindenhova, itt-ott hatalmas foszlányokban és redőkben lógó, szél szaggatta levélhártyákkal tarkítva. Itt az ember már egyáltalán nem érezte, hogy valahol a növény alatt még föld is húzódik, habár ez a hullámzó táj egy lila síksághoz volt hasonlatos, melybe mély lyukakat vágtak, és mindenhova felülről lefelé lógó kötegeket növesztettek. A lukak közül némelyik szabályos alagúttá szélesedett és mélyebb, sötétebb alsó rétegek felé vezetett, míg mások összeszűkültek és visszakanyarodtak saját magukba. Óriási gyökerek futottak keresztül-kasul ezen a döbbenetes útvesztőn, kígyózva tekeregtek végig a vörösesbarna rétegeken, mint egy hatalmas alvó állat bőrén kidudorodó roppant vérerek.
A kapitány az őrhely ajtajában állt, figyelte a lovasokat és málhás állataik csoportját, ahogy baktatnak az úton az egyre sűrűsödő homályban a főváros felé.
A kapitány megszívta a pipáját, fejét beborította a füstfelhő.
A szolgálatos őrmester két zsákkal a kezében küzködte fel magát a lépcsőn, majd a kapitány elé állt.
– Azt állítják, turisták, uram. Állítólag csak utazgatnak. – Letette a két zsákot a kapitány lába elé. – Be kell, hogy valljam, uram, ilyen szektáról még nem hallottam – mondta, ahogy kinyitotta a zsákokat. – Egyikük legalábbis szabályos szent öltözetet visel. Azt mondja, a Könyv Rendjéből valók. Szeretnének a Királynak ajándékozni pár könyvet, uram. Mondtam nekik, hogy a Királyt nem igazán érdeklik a könyvek, de úgy tűnt, nem nagyon zavarja őket.
– A kapitány a lábával megbolygatta a zsákmány egy részét. Üvegek csörögtek, de látott ott a szokásos fényképezőgépektől kezdve nagyítókat, civil infralátcsövet és készpénzt is.
– Kettő közülük hölgy volt, uram. Lefátyolozva. Egyikükre sem illett a nem kívánt személyek leírása. A vezetőiket ismerjük, a szokásos tagok. A kapitány leguggolt, bakancsa csikorgott. Pipája szárával megpiszkált egy rejtélyesnek tűnő tárgyat. A tárgy zenélni kezdett. Megint megpiszkálta, akkor elhallgatott. Felemelte és az inge belső zsebébe rakta.
– Bőkezűek voltak, komolyan mondom, uram. Természetesen minden itt van, amit hoztak.
A kapitány benyúlt az egyik zsákba, és előhúzott egy üveget, majd a pipáját visszarakta a szájába, miközben a kezében lévő traxot méregette.
– Jesszusom, én ahhoz hozzá sem nyúlnék, uram. Ha szabad ilyet mondanom, egy kicsit zavarosnak tűnik.
Éjszaka felébredt. Sajgott a feneke. A szoba nagyon sötét volt, az ágy furcsa, és szokatlan szagok terjengtek. Volt még valaki a szobában rajta kívül, hallotta, ahogy lélegzik. Vibráló kékesszürke fény villant fel, és felfedte előtte a szoba zavaros képét. Eszébe jutott. Ez a Kitört Nyak Fogadó a palota alatti téren. Az imbolygó, izgága, áporodott szagú jeméken megtett hosszú út és az ország sötét szívében található durva, közösségi vendégházakban töltött két éjszaka után kész menedéknek számított ez a hely. Cenuij bebocsátást nyert a kolostor ispotályába, míg ők ide jöttek, elfoglalták a fogadó két legjobb szobáját, megették az eléjük rakott, gyanúsan fűszeres ételt, és megitták a jó erős bort, melytől Sharrow az asztalra dőlve el is aludt. Zefla segített neki ágyba kerülni. Ő volt az, aki most a szoba túloldalán, a másik göröngyös ágyban hortyogott.
– Hát persze, gondolta Sharrow, miközben ismét felvillant egy halk villám az ablakon keresztül, és megnyugodott: – Pharpechben vagyok.
Kikászálódott a zömök, nyikorgó, görbe ágyból, a durva pokrócok és kicsivel finomabb lepedők közül, megvárta, míg ismét villámlik, aztán a felvillanó képet az emlékezetében tartva keresztülment a szobán, és megállt a magas ablaknál. Volt ott egy terasz. Amikor megnézték a szobát, akkor nem találta túl biztonságosnak, de most úgy döntött, kipróbálja. Az ajtó megnyikordult egy pillanatra, ahogy kinyitotta. Kilépett, behúzta az ajtót, a fával borított falhoz lapulva ment oda az indákból font korláthoz.
A kint uralkodó sötétségtől egészen megszédült. Érezte, sőt, valahogy hallotta is, hogy a szabadban van, de sehonnan nem jött fény. Az égből semmi sem látszott, mert a hártyás levelek rétege teljesen kizárta az égbolt fényeit, és a – nem tudta ezt a helyet városnak nevezni – városkából sem szűrődött ki semmiféle világ. Ujjai a vékony korlátot keresték, s meg is találták. Sharrow belekapaszkodott. Ilyen lehet vaknak lenni, gondolta.
A levegő kicsivel hűvösebb volt, mint korábban. Sharrow visszafogott estélyi ruhát viselt, így csak a nyakán és a bokáján érezte a szellőt. Ott állt, várta, hogy megint jöjjön egy villám; félt itt a teraszon, mert tudta, hogy három emelet magasságban van a lenti völgytől számítva.
Villámlott valahol nagyon messze és úgy tűnt, félig a magasan nőtt levelek felett, félig alattuk. A fényben látni lehetett a Pharpech városkáját szegélyező, négy-öt kilométer széles tisztásszerűséget és a körülötte magasodó Entraxrln törzseket. Maga a város geometriai formák kusza halmaza volt, mely most ott tekergett Sharrow lába alatt.
És volt még valami más is, félig látta csak, tőle jobbra, vele egy magasságban, mindössze pár méterrel arrébb. Egy alak, valaki. Nagyot dobbant a szíve.
– Sharrow? – szólalt meg Miz hangja tétován suttogva.
Sharrow elmosolyodott a sötétben.
– Nem – suttogta vissza –, Ysul.
– Ja, persze – köhintett Miz halkan. – Neked is visszaköszön a vacsora?
– Nem – válaszolta a nő. – A villám.
– Á!
A hang irányába nézett, próbálta meglátni a férfit. Idővel aztán ismét villámlott. Miz vele szemben állt, ugyanúgy nézett Sharrow irányába, mint a nő ő felé. Sharrow elfojtotta a kuncogását.
– Meg is feledkeztél a delíriumodról?
– Figyu – mondta a férfi, és suttogó hangja közelről hallatszott a vak sötétben –, ez a két terasz nincs olyan messze egymástól. Lefogadom, hogy át tudok oda menni. – Volt a hangjában valami ártatlan öröm, olyan, mint egy kisfiúé.
– Meg ne próbáld! – súgta neki Sharrow. Aztán úgy tűnt, mintha hallaná a férfit mozogni, csupasz bőr a vékony, hőhajlította indán. Sharrow csak meresztette a szemét abba az irányba, ahol Miz az előbb állt, mintha erőből sikerülne látnia valamit ebben a sötétben. Aztán szándékosan elvette a tekintetét, és abban reménykedett, majd a szeme sarkából megpillantja a férfit. De semmit sem látott.
– Miz – súgta. – Ne csináld! Meg akarod ölni magad? Három emel... A villám megint bevilágított mindent, és ott látta Mizt, a teraszon kívül állni, egyik kezével a saját korlátját fogta, másikkal Sharrow teraszának korlátja felé nyúlt. Ennyi idő alatt is megfigyelte a férfi arckifejezését. Tettvágyó, boldog, csintalan volt, és ahogy a kék fény eltűnt, meghallotta a férfi szuszogását, érezte a légörvényt, melyet maga körül kavart, ahogy átugrott az ő teraszára. Sharrow kinyújtotta a kezét, megragadta a férfit, és átfogta a karjával.
– Te őrült! – suttogta a fülébe.
Miz kuncogott, átlépett a korláton, és megölelte Sharrow-t.
– Hát nem romantikus? – sóhajtott boldogan. Édeskés izzadtság-, dohány- és (enyhe) parfümillata volt.
– Menj vissza a szobádba! – utasította a nő, és ide-oda vonaglott a férfi karjai közt. – És ha lehet, az ajtón át közlekedj!
Miz érzékien dörgölődzött hozzá, a nő hátát a fából készült falnak nyomta. Az orrával finoman böködte a nyakát, végigfuttatta kezét a nő derekán, combjain és végül a fenekén.
– Hm, ez finom.
– Miz! – súgta neki a nő, miközben ellökte magától a férfi kezét, és csuklóját a kezébe szorította. Miz panaszos hangot adott, és megnyalta a nő nyakát.
Aztán egyszerűen kiszabadította a kezeit, megfogta Sharrow arcát, és megcsókolta.
A nő egy ideig nem tiltakozott, hagyta, hogy a férfi nyelve felfedezze a száját, de aztán (ahogy megint, kéretlenül is, a hullámzó függönyöket és egy másik hotel teraszán álló kőkorlátokat látta maga előtt, miként az nyolc évvel ezelőtt történt, ismét látta a férfi arcát maga fölött, gyönyörben úszva, ahogy megvilágítja az Ajakváros pirkadatát elöntő hirtelen remegő fényáradat) lassított a tempón, a férfi kezét visszahúzta, majd a vállára helyezte, megölelte, arcát Miz arcához érintette, fejét a férfi vállán pihentette és simogatta a hátát.
Érezte, hogy Miz nagyot sóhajt.
– Mit kell egy férfinak tennie manapság, hogy megkapjon téged, Sha, akarom mondani Ysul? – kérdezte, hangja szomorú és kissé csalódott volt.
Sharrow még szorosabban ölelte, vállat vont, megrázta a fejét, tudva, hogy a férfi minden egyes rezdülését érzi.
A felettük elterülő Entraxrln égbolt ismét kivilágosodott, ahogy a villámlás egyre közeledett.
– Sharrow! – szólalt meg Miz, és felemelte a fejét. – Emlékszel arra, amikor Malishuban voltunk egy fogadóban, a legfelső emeleten? Emlékszel a tűzijátékra meg minden? – A nő bólogatott. – Az milyen szép volt, nem? – kérdezte gyengéden.
– Igen – válaszolt Sharrow. – Szép volt.
Szorította a férfit, Miz pedig szorította őt, és Sharrow nézte, ahogy a villám cikázik, itt-ott felvillan, és még valamiféle dörgést is hallott a távolból. Aztán idővel Miz összerázkódott a karjaiban, homlokon csókolta, és elengedte.
– Jobb lesz, ha most visszamegyek és megnézem, Dloan horkol-e még – súgta Sharrow-nak.
– Gyere, kiengedlek az ajtón – mondta a nő, megfogta a karját, és megpróbálta a teraszajtó felé húzni.
A férfi nem mozdult.
– Nem tudok – mondta. – A mi ajtónk be van zárva. Vagy visszamegyek, ahogy jöttem, vagy veled alszom.
– Vagy lefekszel a földre – mondta Sharrow.
– Vagy Zef mellé – suttogta vidáman. – Vagy mindkettőtökkel!
– Tiéd az ágyam, én fekszem le Zeflával.
– Egyszer már megtetted – mondta sértődött hangon –, és nagyon mérges voltam érte.
– De csak azért, mert nem engedtük, hogy nézd.
– Ez igaz – helyeselt Miz. – Miért, attól nem lett volna jobb?
– Bejössz az ajtón, vagy nem?
– Nem. Visszamegyek, ahogy jöttem. Dloan hortyogásának szüksége lehet még rám.
– Miz – kezdte volna Sharrow, de a férfi az egyik lábát már át is lendítette a korláton. Sharrow érezte a szellőt az arcán, ahogy átrakta a másikat is. – Beteg vagy! – súgta. – Óvatosan!
– Jött egy villám, mire Miz nekilendült. A férfinek elakadt a lélegzete, majd Sharrow ismét hallotta a korláton mozgó bőr hangját, és a férfi győzelemittasan súgta neki. – Itt vagyok. Szinte gyerekjáték!
– Meg vagy őrülve, Kuma.
– Ezt sosem tagadtam. De ráadásul még kedves is vagyok. Jó éjt, hölgyem.
– Jó éjt, te őrült.
Hallotta, hogy a férfi csókot dob felé, majd elindul befelé. Sharrow még várt. Egy pillanattal később tompa puffanást és Miz hangját lehetett hallani, ahogy azt mondja:
– Aú!
Sharrow mosolygott a sötétben, és szinte teljesen biztos volt benne, hogy a férfi szándékosan ment neki valaminek, csak a hecc kedvéért, csak miatta.
Villám cikázott át az égen, és rövid, éles, egyszínű fénnyel árasztotta el a tájat. Úgy látszott, azonnal eltűnik, még mielőtt igazán fényleni kezdett volna, és azzal, hogy ilyen semmibe vesző, rövid kontrasztokat mutatott csak, még jobban elmélyítette az utána eluralkodó sötétséget.
Hónapok óta szeretők voltak. Még csak másodszor utaztak Miykennsbe az illatfesztivál óta, és azóta, hogy ott ringatóztak a kis csónakban a hosszú, sötét, illatos csatornán. Boldogok voltak. Amikor visszamentek, Miykennsben megint ünnep zajlott, hiszen pont akkor kezdődött meg a nagy dőzsölés a 7021-ik Alapítás Hetén, s az emberek régi ruhákban ünnepeltek a viszonylag olcsó ételek és drogok között.
Ettek, ittak, táncoltak. Beültek egy rövid szakaszra a csatornajáró csónakba, nézték, ahogy a város felett kivetített holók élénk színekben villódzva-lüktetve mutatják az első felfedezők, tudósok, telepesek érkezését, ahogy az immár hét évezreddel ezelőtt történt. A holók aztán Miykenns rövid történetét mutatták be, melyet mind a ketten néztek, miközben kéz a kézben andalogtak a szűk utcákon a fogadójuk felé, mely a város Jeladási Múzeumához közel fekvő csupasz domb tövében állt.
A holoadás utolsó része az akkor zajló háború legizgalmasabb eseményeiről készített felvételekből volt összevágva. A fogadó küszöbén álltak és nézték a filmet. A város felett sötéten fénylő, felszabadított adópárti klipperek hadát látták formációban elrepülni, aztán a PhrastesisNachtel aszteroidabázis lézeres lövészállásainak bombázása következett, majd lázadó bányászok jelentek meg a Nachtel Szellemén, és végül még azt is mutatták, ahogy egy adópárti cirkáló felrobban.
– Láttad? – kérdezte Miz, miközben a cirkáló halálfénye lassan halványulni kezdett Malishu felett. – Ez nem azokhoz tartozott, akiket mi kaptunk el a Szellem elhagyása után?
Sharrow feszülten figyelte a második robbanást, mely szikrázó virágként bontakozott ki a cirkáló világító roncsaiból.
– De – vágta rá a nő, és még jobban odadörgölődzött a férfihoz, tökéletesen hozzásimult. – Tényleg a mieink kapták el. – Egyik kezével megsimogatta az egyenruhát Miz mellkasán. – De most már gyere, menjünk fel a szobánkba, jó? – Megfordult, a férfi vállát szorította, megpróbálta berángatni az ajtón.
– A rohadt életbe – mondta Miz, és hagyta magát elhúzni a küszöbről. – Mi készítettük ezeket a felvételeket. Nem jár ezért jogdíj vagy valami ilyesmi?
A szobájuk a legfelső emelten volt, magas, széles tér, melyet áttetsző Entraxrln membrán fedett. Úgy lógott a támaszpóznákon és gerendákon, akár egy beesett sátorlap.
Az ágy szélére ülve szerelmeskedtek, mindketten a tükörrel borított falat nézték. Miz a nő alatt, Sharrow háttal a férfi ölében, mindketten ugyanarra fordultak, s látták magukat a város tompa fényében, mely az áttetsző hártyás leveleken át beszűrődött. Együtt nézték, ahogy Miz Sharrow karja alatt átnyúlva megfogja a nő vállát, simogatja a melleit, lapos hasát, majd keze lejjebb kalandozik, a göndör szőrt simogatja, és tovább hatol a nedves rés felé. Eközben Sharrow egyik oldalról a másikra forgatta a fejét, csókolgatta a férfit, mialatt keze fel-le mozgott Miz oldalán, simogatta, és a férfi egy idő után megfeszült alatta, ő felemelkedett, megmarkolta a combját, majd ellazult, lassan fel-le mozogva a férfin.
Lihegtek, megfeszültek, nézték egymást, míg szemük a tükrös felület egyazon pontjára szegeződött, vágyakozó, szinte kiéhezett méltósággal figyeltek, s közben feszülten koncentráltak, míg egyre inkább magába fogadta őket a közelgő pillanat. Csak magukra figyeltek és a másikra. Az egész bolygó, a rendszer, az univerzum egyetlen pontban futott össze, ebben a pulzáló, megfeszülő egyesülésben, ahol semmi más nem létezett, már nem számított a hol, a mikor, a ki. Ekkor hirtelen tűzijáték tört ki a fejük felett.
A fény tomboló erővel tört be, rémisztő volt. Mindketten megmerevedtek, és tátott szájjal bámulták a felettük húzódó membránréteget. Aztán ahogy a hang, a dübörgés elérte a szobát, egyszerre néztek a tükörbe, és nevetni kezdtek. Hátradőltek az ágyon, vihogtak a színes fényárban, a puha tetővel a fejük felett.
– Ezt a borzalmas időzítést! – mondta Sharrow, és olyan nevetés fogta el, hogy a férfi kicsúszott belőle. – A fenébe!
– Egy igazán giccses filmben pont akkor jött volna a tűzijáték, amikor mi egyszerre elmegyünk – jegyezte meg Miz. Megmozdult a nő alatt, mire az legurult róla.
Sharrow ott feküdt mellette az ágyon, a férfi gyengéden harapdálta a mellbimbóját.
– De azért nem adod fel, ugye?
– Én nem akarom feladni! – mondta a férfi, és a plafon felé mutatott, ahol piros és zöld fények villództak, miközben géppisztolyropogáshoz hasonló hangok ostromolták a fülüket. – De ez azért kurvára zavaró! Sharrow egy pillanatig mozdulatlan marad, aztán felugrott az ágyról.
– Van egy ötletem! – mondta.
Benyálazott papírzsebkendő darabokkal tömte be a férfi fülét, aztán a sajátját is. A tűzijáték zaja csendesebb lett, eltompult.
Aztán kezébe vette a bugyiját, mely az ágy mellett feküdt a földön, két kézzel megfogta és széttépte.
– Na de – hallotta a férfi tompán dübörgő, tiltakozó hangját –, azt én vettem neked!
Sharrow a száj ára tette a kezét.
Két darabra tépte a finom, illatos alsóneműt. Az egyik fekete csíkkal bekötötte Miz szemét, hogy a férfi szinte semmit sem látott, aztán a saját szemét is bekötötte, és így, ebben a közös, de mégis egymástól elválasztó, mesterséges sötétségben szerelmeskedtek, és a távoli, tenger alatti hangok között egyedül érintéseik hullámaira hagyatkoztak.
Nem látott semmit. Vak volt, miközben puha, dübörgő hangok vették körül, és tudta, hogy körülötte mindenfelé fények villódznak. Agyának egy része szerette volna viccesnek találni ezt a helyzetet, hiszen nem is olyan régen valami ehhez hasonlót élt át, de mégsem tudott nevetni.
Nem tudta becsapni magát, ott voltak a többiek, rájuk is kellett gondolnia. Aggódott értük, hiszen ez volt a munkája.
Valaki hívta őt, halkan a nevén szólította.
Vas ízét érezte a szájában. És égett szagot. Aztán tudatának másik fele ordítozni kezdett vele, hogy ébredjen fel. Tűz! Megtelt a feje a dübörgő hanggal. Menekülj!
Nem tudott hova menekülni.
Volt még valami, ami miatt aggódnia kellett volna, de azon kívül, hogy tudta, fontos dologról van szó, nem emlékezett rá, mi is az.
A hang a fülében a nevét kiabálta. Miért nem tudják már végre békén hagyni? A feje előrebillent. Rettenetesen nagynak és nehéznek érezte.
Még mindig ott volt az orrában az égés fanyar, szúrós szaga. Viszketett az orra. Oda akart nyúlni, hogy megvakarja, de a bal karja hirtelen mintha savval teli csővé vált volna, mely csak úgy öntötte belé a fájdalmat. Megpróbált felkiáltani, de valahogy nem ment. Fulladozni kezdett.
Küszködve próbálta hátrahajtani a fejét. Sisakja keményen nekiütközött valaminek, aminek nem lett volna szabad ott lennie. Hát persze, sisak van rajta. De valahogy az sem volt a helyén.
– Sharrow! – hallatszott egy vékonyka hang a zúgáson át.
– Igen, igen – motyogta, aztán köhögni és köpködni kezdett. Véletlenül megmozdította a bal karját, hogy mindent csendre intsen maga körül, mire ismét belehasított a fájdalom. Most azonban már tudott sikítani.
– Megint kiköpött valamit. Különféle zajok kavarogtak, csilingeltek a fülében a folyamatos zúgás mellett, és hallott hangokat is, melyek a nevét kiabálták. Legalábbis úgy értette, hogy az ő neve volt az.
– Sharrow? – hallotta a saját hangját.
– Sharrow! Jelentkezz! Ez ő volt? Próbálkozz... Miz! ...törmelék! ...ebből az irányból! ...csak víz. Meg vagy őrülve?
– Mi ez a hülyeség, kérdezte magától, és érezte, hogy szemöldöke összehúzódik, miközben azt gondolta, Miz? Nem kellett volna valamit elmondanom neki, valamilyen titkot?
Megpróbálta kinyitni a szemét. De talán nem is szabad, vagy igen? Teljesen kimerült. Bal karját képtelen volt mozgatni, nagyon nehéznek érezte magát, fázott, és testének számtalan helyén érzett fájdalmat, mely most mind le akarta kötni a figyelmét.
– Sharrow! Az ég szerelmére! Shar, kérlek, válaszolj, ébredj fel!
Fogjátok be, szólt oda neki. Az ember manapság már nem is pihenhet...
...Átvitorláztak egy alagúton. Sötét volt, kis lámpás égett a fejük felett, a levegőben pedig édes illatok keringtek. Leült mellé a párnára, odahajolt hozzá, határozottan, vágyakozva, gyengéden. Később még ott feküdtek együtt egy ideig, hallgatták az alattuk folyó meleg víz csörgedezését, a hajó halk morajlását...
A hajó! Hol van a hajó? Itt kellene lennie, körülötte. Próbált megmozdulni a kemény, kényelmetlen székben, de a karjába ismét belehasított a fájdalom. Hallotta a saját hangját, ahogy felsikolt.
– Sharrow! – mondta egy távoli hang a fülében.
A férfi hangja volt. – Miz? – kérdezte. Sharrow azon tanakodott magában, hogy vajon miért nem lát, és a hajó miért nem kommunikál vele?
– Sharrow, hallasz engem?
– Miz? – mondta egy kicsivel hangosabban. A szája furcsán mozgott. A fülében a dübörgés lassan elhalkult, de azért kemény volt és kitartó, mintha egy hatalmas hullám dörömbölne a dobhártyáján.
– Sharrow, beszélj hozzám!
– Jól van! – kiáltotta ingerülten. Ez süket?
– Hála az égnek! Figyelj kislány, mi a helyzeted?
– Helyzet? – mondta zavartan. – Nem tudom. Hogy érted azt, hogy...
– Az istenit! Na jó. Pörögsz. Először ezt kell megállítanunk. Ébren kell maradnod, és le kell állítanod a pörgést!
– Pörgés – mondta. Pörgés? Van ennek valami köze ahhoz, amit eddig eltitkolt a férfi elől? Kényszerítette magát, hogy kinyissa a szemét. Azt gondolta, sikerült, mégsem látott semmit.
Felemelte a jobb karját, de hihetetlenül nehéznek tűnt. Megpróbálta megérinteni vele az arcát, azonban a karja nem ért el odáig. Visszazuhant, ráesett valamire, és éles fájdalom hasított belé.
Sharrow sírni kezdett.
– Sharrow! – mondta a hang. – Ne add fel, kislány!
– Ne hívj engem kislánynak!
– Annak hívlak, aminek akarlak, amíg egyenesbe nem hozod azt a kurva hajót!
– Hülye seggfej! – morogta. Amennyire csak tudta, előrehajtotta a fejét, és nagy nehezen felemelte a jobb karját. Vastag kesztyűs kéz ütközött az ellenzőjébe. Valami nem volt rendben, nem volt a helyén, furcsa alakja volt. Fájt az orra. Karja reszketett az erőlködésben, ahogy továbbra is tartotta a sisakot. Kitapogatta a sisak szélét, mély lélegzetet vett, aztán feltolta.
– Nagyot roppant. Sharrow felkiáltott a fájdalomtól. Égett az orra, vér öntötte el a száját. Karja az ölébe zuhant.
De ott volt végre a hajó, ott volt körülötte. A kijelzőket lassanként élesen látta, míg a hajó rendszerei sisteregtek, és átzúgtak, átáramlottak rajta, majd lassanként eljutottak a tudatáig, ahogy a sisakjában lévő adóvevő a tarkójába ültetett lemezes egységnek elkezdte küldeni a jeleket. Körbetapogatott maga körül, megnézte a kijelzőket, hallgatta a rendszer helyzetjelzőjének muzsikáját, s a fülében hallgató dübörgés lassanként halk háttérzajjá tompult.
Érzékelésének magjában ő maga volt az erő. Mintha egy hatalmas, színekből, mozgásokból, látható jelekből álló gömb közepén áramlana. Egy olyan gömbben, mint amit holoképeken lehet látni, mint egy ablak, amin keresztül más dimenziókat is lát az ember, melyek egyenként az akkori állapotának összegzését mutatják, ugyanannak a dalnak egy-egy hangját énekli mind. Neki csak ki kell néznie az egyik ilyen ablakon, és már át is léphet abba a másik dimenzióba, annak a tájnak a részleteit bámulhatja, és míg ott nézelődik – mivel ez is önmagában több alsóbb-szintű ablakból áll –, a többi képernyő színfolttá redukálódik látómezejének szélén, ahol egy mozgó fény vagy a képernyők harmonikusságának apró változása azonnal jelezné, hogy oda kell figyelnie.
Ennek a gömbnek a közepén lebegett, és sorra vett mindent.
– Azt a kurva életbe! – mondta végül. – Micsoda felfordulás van itt!
– Mi van? – hallotta Miz hangját.
– Megvan a helyzetem – mondta és körülnézett. A hajó már csak egy roncs volt. – Hogy a kurva életbe... – Mivel kezdje?
– Lassítsd le a pörgést, különben megint elájulsz! – mondta Miz sürgetően.
– Tényleg – helyeselt Sharrow. A pörgés őrületesen gyors volt. Ellenőrizte a főtankokat, de üresek voltak. Az elülső hajtóművekben még volt egy kis víz. Életre keltette a motort, megvárta, míg üzemi hőmérsékletre kerül, és átnyomta az üzemanyagot. Semmi nem történt. Miért nem gyullad be?
Túl gyorsan pörög. Az irány sem jó. Lezárta az egyik szelepet, kinyitott egy másikat. Víz folyt a reakciós kamrába, és egyszerre plazma tört elő, mely kifolyt a hajó orránál. Miz kiabált valamit, de Sharrow nem hallotta, mit mond. A nyomás rosszabb lett, és a dübörgő hang is visszajött, egyre sötétebben zúgott.
Érezte, hogy valami megakad.
– Rossz irányba nyomtam !, gondolta magában, és megforgatta a hajtóművet.
A nyomás lassanként enyhült, a zúgás visszaállt arra a szintre, mint korábban volt, majd egyre tompább lett. A teste lassan felemelkedett az ülésben, kiegyenesedhetett az összenyomott, összekuporodott testtartásból, melybe korábban a pörgés kényszerítette. Még tíz másodperc. Kinyitotta a szemét. A sisak-kijelzője belülről tiszta vér volt. Becsukta a szemét, kikereste a felszerelés nézetét a fedélzeti kijelzőn, és átállt rá.
A vészjelzők villogtak a tartalékfényben. Holók nem voltak. A beépített állapotjelzők vagy szétmentek, vagy vörösen villogtak.
Balra fordította a fejét.
A hajó baloldali rekeszfala szorosabb kapcsolatba lépett az eredetileg fekhelynek kialakított résszel. Úgy tűnt, a hátulsó nyílásfedél is erre a döntésre jutott. Emiatt nem tudta rendesen hátradönteni a fejét, és valószínűleg ez az előretorlódás épphogy le nem vágta róla a sisakot. Az ülése az ütközés erejétől félig kiszakadt a helyéről, minek következtében bal karja a válaszfal és a karfa közé szorult.
Csak ült és bámult. Ez tényleg az ő karja, ott a sok roncs között? Úgy döntött, nem vesz tudomást a fájdalom emlékéről, és húzni kezdte a karját.
Mintha egy baltát vágott volna belé. A feje hirtelen megrándult a sisakban. Megpróbálta visszafojtani a sikoltását, de az kiküzdötte magát, felkúszott a torkán.
Addig pislogott, míg a könnyei felszáradtak. A karja továbbra is be volt szorulva.
Erről ennyit.
A másik oldalra fordította a fejét. Úgy látszott, a jobb karja sincs túl jó állapotban. Megpróbálta megmozdítani, de az nem volt hajlandó engedelmeskedni. Elzsibbadt.
– Dögölj meg – morogta és próbált úgy tenni, mintha nem is érdekelné. Fizikailag bátor , mondogatta magának. Fizikailag báto r. Ez volt az egyetlen kifejezés, amire pontosan emlékezett abból az anyagból, melyet akkor olvasott el, mikor feltörte a számítógépes rendszert, és megnézte a saját szolgálati aktáját (bár meg kell hagyni, ez a kifejezés egy rakás képtelenségbe volt beágyazva, mely arról tudósított, hogy Sharrow kapitány milyen türelmetlen és arrogáns. Hogy merészelik?). Fizikailag bátor . Ezt kell észben tartani.
Lekapcsolta a sisak képernyőjét. A hajó elülső tankja szivárgott, a csövek kiürültek, a motor leállt. Ellenőrizte a főtankokat, de természetesen ott sem volt semmi. A vésztartályok is üresek voltak. A hajó még mindig forgott, de csak nyolc másodpercenként egyszer.
– Sikerült! – kiáltotta Miz. A rádiót használták, ugyanis a kommunikációs lézer használhatatlan volt.
Sharrow megpróbált valamit kibogarászni a navigációs rendszer érthetetlen jeleiből, és kipróbálta, hogy a hajó külső érzékelői működnek-e, de mindössze valami zavaros szürkeség jelent meg a képernyőn. Egyik tartalék készülék sem működött, kivéve az elülső kamerát, mely bár nem holo volt, de mutatta az egyenesen előttük elterülő képet. Mindössze hatalmas csillagködöket látott rajta, ki tudta venni egy előtte elterülő bolygó körvonalait, mely mögött egy másik, vörösesarany színű bolygó lebegett, mögöttük megint csillagköd következett, s végül ismét egy fehér bolygó/vöröses arany bolygó kombináció, és így tovább.
– Hol a picsában vagyok? – kérdezte.
– Nem értelek – mondta Miz. – Nyisd meg az egyik adatátviteli csatornát.
– Csak vételem van – mondta. – Amúgy nyitva.
– A francba – vágta rá Miz. – Na jó, megmutatom, nekem milyen adataim vannak.
A navigációs felszerelés végre ismét értelmesen kezdett működni. Még mindig Külső-Nachtel Szellemén volt, úgy egy negyed másodperccel beljebb a megbeszélt pozíciótól, s bukdácsolva, pörögve haladt a hold felé.
– Rendben – mondta Sharrow. – Várj egy kicsit, míg összeszedem magam...
A külső kép, ami most megjelent előtte és kissé vibrált az ezerszeres nagyítástól, egy tönkrement adópárti klippert mutatott, mely lassan forgott körbe előtte: a fekete hajótest megviselt volt, mintha megnyúzták, kibelezték volna, hátulsó része hiányzott, a lehasított lemezek kis daganatokként lebegtek a gép oldalán, majd leszakadtak és csillogó fémesőként vesztek el a semmiben.
Volt ebben a szétzilált hajóban valami testi, sőt erotikus, ahogy matt, fekete bőre, akár a ruha, leszakadt róla, és kibújt az alatta levő hús, nyíltan, semmit sem takarva. Még soha nem látott ilyen csúnyán megrongált hajót.
Szegény, jól rábaszott, gondolta magában. Egyszerűen meg kéne húzni egy kallantyút, és elküldeni a hajót az ócskavas telepre ... Csak ekkor tudatosult benne, hogy ami előtte van, az pontosan az, amit Miz lát az ő hajójából. A férfi őt követte, és amire most Sharrow a szemét szegezte, az a saját hajója. Ő maga volt az a szerencsétlen pilóta, akit az előbb a szíve szerint az örökkévalóságba küldött volna.
Elindította a röppálya-előrejelzőt, közben az egészségügyi adatokat vizsgálta. Az orvosi egység nem tudott már mit kezdeni Sharrow állapotával. Akkor eszébe jutott, hogy különböző vizsgálati csövek voltak belédugva. Visszaállt sisakképernyőre, és arra nézett, ahol a bal karja eltűnt a kiszakadt műszerfal és a karfa között. A kettő közötti rés úgy három centi lehetett. Hm.
Visszatért a navigációs képernyőkhöz. Egyenesen Nachtel Szelleme felé tartott. A jeges kis bolygó még mindig egy tized fénymásodpercre volt, és legjobb esetben is csak egy óra alatt ér oda, de Sharrow úgy döntött, egyenesen a gravitációs örvény közepén fog leszállni. Még ha el is repül Nachtel Szelleme mellett, akkor is ott van Nachtel, amit semmiképp nem tud kikerülni. Ki fogja használni a gravitációs hintaeffektust... Ismét ösztönösen a főtankok felé nyúlt.
– Az istenit! – mondta.
– Megvizsgálta a csoport állapotát jelző holót, mely része volt a Miz által átküldött adathalmaznak.
– Miz – kiáltott fel. – A többiek?
– Vleit és Frot meghaltak – vágta rá Miz gyorsan. – Zefla Cara után indult, de eddig semmilyen visszajelzést nem kapott. Figyelj, most már semmit sem...
– De a te hajód is megrongálódott! – mondta.
– Na igen, a cirkáló lézere meg a jégtömbök miatt, ami belőled jövő víznek köszönhető. Akkor ömlött ki a gépedből, amikor elkaptak...
– Miz – suttogta Sharrow –, biztos vagy benne, hogy...
– Igen, biztos, Sharrow – mondta tompa hangon Miz. – Meghaltak, végük. Valószínűleg nem is látták, mi lőtte ki őket.
– Hogy tudták ezt megtenni velünk? – kérdezte a nő.
– Fogalmam sincs – hallatszott Miz fáradt hangja. – Cenuij hadbíróság elé akarja terjeszteni az ügyet, mert azt mondja, senki nem tud ilyen gyorsan reagálni, és valószínű, hogy Mesterséges Intelligencia irányította őket. Azt hiszem, rábasztunk. A cirkáló is megrongálódott, aztán elhúzott haza, de most felejtsd el a küldetést ! Találtál valahol reagáló anyagot? Muszáj ráállítanunk téged a Szellem körüli pályára.
Sharrow megnézte az energiatartalékokat.
– Felesleges – mondta. – A keringető tönkrement, és egyre kisebb a gáztartalom. Már csak úgy... két órára elegendő, utána már lélegezni sem tudok. Ennyi.
– A ruhád vagy a kabin?
– Csak a ruhát használom. A kabinban még kevesebb van, csökken a nyomás.
– A rohadt életbe – idegeskedett Miz. Sharrow szinte hallotta, ahogy kattog az agya. – Mi van az orvosi egységgel? Esetleg lenyomhatná az anyagcserédet, és akkor...
– Az orvosi egység tönkrement – szólt közbe a nő.
– Hogy rohadna meg – válaszolta a Miz, de olyan finom káromkodás volt ez tőle ebben a helyzetben, hogy Sharrow majdnem elnevette magát. – Nem tudsz katapultálni? – kérdezte aztán. – Utol tudnálak érni, és akkor átugorhatnál... Vagy esetleg én átmennék érted...
– Nem hiszem, hogy lenne annyi időnk – válaszolt Sharrow. Átállt sisakképernyőre, és először vetett egy pillantást arra a karjára, amelyik beszorult, majd a másikra, amelyik, hát... eltört? Leszakadt? – És akadhatnak más problémák is ezzel a tervvel.
– Mi van a reakciós anyaggal?
Sharrow körbenézett.
– Semmi.
– Ugyan már! Kell, hogy legyen valami! Nézd meg rendesen! Sharrow megkezdte a szokásos rutinellenőrzést, minden tank kijelzőjét egyenként figyelmesen végignézte. Az ellenőrzéskor azt találta, hogy minden mutató nullán áll, semmi sem mozdul. A saját józan esze is ezt súgta. Mindegyik adagolót átvizsgálta radarral, hátha talál egy kis vizet valahol, hátha igazából csak az érzékelő vagy a kijelző romlott el.
– Semmi – mondta. – A kijelző a nullán áll, és ehhez mérten működik is minden.
– Hadd gondolkodjak. – Hallotta Miz hangját, ahogy motyog magában. Az volt az érzése, hogy a férfi nem tudja, hogy ő is hallja, vagy egyszerűen tudatában sincs annak, hogy hangosan beszél. Hirtelen nagyon szerette volna elmondani neki, és sírni kezdett. De csak halkan, hogy a férfi meg ne hallja.
– Lehet, hogy őrültségnek hangzik – kezdte Miz –, de esetleg bevethetném a lézeremet. Ha jó helyen talállak el, akkor talán beindul a reakció...
– Hát ez tényleg őrültségnek hangzik.
– Kell, hogy legyen valami megoldás! – mondta Miz, és Sharrow hallotta a kétségbeesést a hangjában.
– Figyelj – szólalt meg Sharrow –, akarsz hallani egy másik őrült ötletet?
– Bármit.
– Kényszerleszállás a Szellemen.
– Micsoda?
– Elmanőverezek odáig, aztán kényszerleszállást hajtok végre, ahogy a repülők szokták.
– De neked nincs szárnyad!
– Viszont a hajónak áramvonalas az alakja. Kicsit olyan, mint egy szuronyos puska vége. Odalenn pedig hómezők vannak.
– Mi?
– Hómezők – ismételte Sharrow. – Ott a Szellemen egyes helyeken több száz méter vastag hőmezők is lehetnek. És a gravitáció is alacsony. Ráadásul van levegő .
– Igen ritka levegő.
– Egyre ritkább – helyeselt Sharrow. – Úgy ezer év múlva már lélegezni sem lehet. A rohadt földmozgás miatt... de most még van.
– De hogy akarsz repülni?
– Ó, hát sehogy – mondta, és ismét végignézett a gép legmagasabb szintjén található irányítórendszereken. Micsoda kibaszott összevisszaság! Ha ez most szimuláció lenne, akkor ebben a pillanatban kiszállna, és megnyomná az Újrakezdés gombot, visszamenne ahhoz a részhez, ahol hirtelen minden elromlott, és megpróbálná újra.
– Csak egy ötlet volt – mondta. – Régen, amikor éjszaka felébredtem, mindig megpróbáltam megoldásokat találni mindenféle rettenetes helyzetre, hogy vissza tudjak aludni. Az egyik ilyen ötletem az volt, hogy a Szellem hómezőit használnám kényszerleszállásra. – Felsóhajtott. –De mindig úgy képzeltem, hogy amikor nekifogok, azért valamennyire tudom irányítani a gépet.
A fejét csóválta a körülötte tornyosuló felfordulás láttán, és visszalépett a rövid távú navigációs állásba.
– Azt hiszem végem, Miz – mondta. Hallotta a saját hangját, és maga is meglepődött rajta, milyen higgadtnak tűnik. Fizikailag bátor.
– Hagyd ezt! Lefuttatom a kényszerleszállásos ötletet a gépen, meglátjuk, mit mond róla.
– Ugyan, ne rontsd el a játékot! – szólt közbe Sharrow. – Még én sem ellenőriztettem soha a saját gépemen...
– Azt a kurva életbe! – hallotta Miz hangját egy kicsivel később. –A gépem ugyanolyan őrült, mint te.
– Szerinte működne?
– Hát, háromnegyed részt üres tömeg... légellenállás... kellenének még olyan részletek, mint a hó tömörsége, meg ha esetleg jéggé fagy, akkor milyen mély... a szögtől is függ... nem, azért ez a gép mégsem annyira őrült, mint te. Emellett használnod kéne valamiféle finomhangolást az atmoszférában, az elején legalábbis mindenképpen...
– Azért írj be valamit, futtasd úgy is le.
– Futtatom.
– De legalább látványos lesz – mondta Sharrow. – Elégni az atmoszférában, vagy a hóba csapódni. Jobban hangzik, mint lassan elsorvadni az oxigénhiány miatt.
– Ne mondj ilyeneket!... A francba, itt valami...
A nőnek hirtelen eszébe jutott, hogy mi a titok, amit el akart mondani.
– Figyelj csak, Miz! – kezdte lágy hangon.
– Tessék?
– Fej vagy írás?
– Mi van?
– Válassz egyet. Fej vagy írás?
– Ó... fej – vágta rá férfi.
Sharrow szomorúan elmosolyodott.
– Na ? – kérdezte Miz pontosan azon a hangon, mint amikor az Onomatopoeia bisztró előtt feldobta az érmét, egy héttel korábban. Sharrow megrázta a fejét, annak ellenére, hogy fájt, és a férfi nem is látta.
– Hagyjuk – mondta. – Majd később elmondom. – Átállt az orvosira, a külső mutatókat nézte. Kabin hideg, külső levegő ritka, nyomás esik. Egyre növekvő sugárzás... Hát igen. Vállat vont, aztán eltorzult az arca. A bal karja ellenállt. Így is, úgy is meg fog halni. Nem él már olyan sokáig, hogy érezze a sugárzásból fakadó rosszullétet. És amúgy is pocsék anyu lettem volna , mondta magában.
Újra és újra meg akarta nyomni az Újrakezdés gombot, hogy kiszálljon ebből a rettenetes szimulációból, vagy csak megállítsa egy kicsit, hogy elmehessen meginni valamit a fiúkkal. Valahogy nem fair, hogy ilyen szorult helyzetben találta magát, hogy fogva tartotta az ülés, hogy odaszögezte a hajóhoz a véletlen és a körülmények súlya.
Eleinte, amikor beállt a seregbe, nem hitte volna, hogy egyszer meg fog halni. Azt gondolta magában, valami tévedés történt vele kapcsolatban, és egyszerűen nem halhat meg.
Később rémült csak meg, amikor olyan pilóták haláláról hallott, akiket jobbnak tartott magánál. Talán tévesen ítélte meg őket, vagy az a feltételezése volt helytelen, hogy az ügyesség minden helyzetben megmenti az embert? Talán mégsem. Lehet, hogy a szerencse mégis játszik valamilyen szerepet az ember életében. Ettől viszont rémisztő lett az egész, mert senki sem tudhatta, mivel számolhat. Volt, aki szerencsehozó fogakat vitt magával, esetleg egy különleges levelet, vagy mindig utolsónak ment ki a teremből. Kabalák. Ismert embereket, akik ilyesmiket csináltak... A legtöbben közülük már nem éltek.
– Nézd – szólalt meg Miz. – Mindentől függetlenül utánad megyek. Ráállok a te sebességedre. Ott leszek nemsokára. Nem tudom elviselni, hogy...
– Miz – kezdte nyugtatni Sharrow –, ne gyere! – Hosszan, szaggatottan sóhajtott. – Be vagyok szorulva. Ki kéne engem vágni innen.
– A kurva életbe – mordult fel a férfi. A hangsúlyából ítélve Sharrow tudta, hogy valami más miatt káromkodik.
– Mi van? – kérdezte.
– Nem sok kell ahhoz, hogy a kellő szögben elérd a Szellem légkörét. Csak egy kis lökésre van szükség, néhány másodperces meghajtásra... Figyelj! – mondta egy kicsivel felhőtlenebb hangon. – Én meglöklek! Melletted repülök, és...
– Felejtsd el! Össze fogod törni a saját hajódat is.
– Ide figyelj, ha nem tudunk kitalálni valami mást...
– Várj egy percet!
– Mi van?
– Megnézte a gép csőhálózatát, de nem talált adatot a cső keresett szakaszára, azonban a zárószelepek...
– Figyelj csak! – mondta Sharrow. – Tudod, először rossz irányba állítottam a hajtóművet, és még jobban forogni kezdett a gép.
– Igen?
– Összezavarodtam, mert az előtt megpróbáltam a vizet a hurkon át, a forgás irányával szemben kifolyatni.
– És?
– És ez azt jelenti, lehet, hogy van még víz a hurok lezárt szakaszán.
– Nem lehet látni?
– Nincs róla adat.
– A fenébe – mondta Miz. – Lehetséges, hogy van benne valamennyi.
– Igen, és az is lehet, hogy meg van fagyva – tette hozzá Sharrow, és megnézte a gép színes foltokkal tarkított hőmérsékleti térképét.
– Várj egy kicsit – mondta a férfi. – Megnézem... – elment a hang. Sharrow másodpercekre magára maradt.
Mindig azt hitte, hogy ebben a helyzetben le fog pörögni előtte az élete, de valahogy a hajón kívül semmi sem pörgött. Fázott, fáradt volt, fájt mindene. Ez a mostani harci repülősdi elvileg csak egy kis egzotikus esemény kellett volna, hogy legyen az életében, valami olyasmi, amiről mesélhet, amikor megöregszik. Nem lett volna szabad ilyen komolyra fordulnia, soha nem gondolták, hogy ilyen lényegessé, rettenetessé és reménytelenné válik. És soha nem gondolták, hogy ez lesz a vége mindennek. Nem lehet csak így vége mindennek, vagy igen?
De igen, gondolta magában. Soha nem jutott eszébe, hogy így is vége lehet, de miért is ne? Persze, hogy vége lehet. Nem csak úgy elfogadta ezt, hanem tudta. Micsoda alkalom, hogy az ember megtanulja ezt a leckét.
– Ez az! – kiabált Miz torkaszakadtából. – Ha van benne víz, akkor elég kell, hogy legyen!
– Hát. Nem tudjuk meg, hacsak meg nem próbáljuk.
– De akkor van reakciós anyagod! – kiáltotta a férfi. – Meg tudod csinálni!
– Két perccel ezelőtt még azt ecsetelted nekem, hogy őrültség még csak rá gondolni is. Most meg hirtelen ez a legjobb ötlet a világon.
– Mert van rá esély, kislány – mondta most már halkabban Miz. Volt még valami más is a hangjában. Olyan, mint amikor valaki tart valamit a kezében a háta mögött, és ravasz mosoly ül ki az arcára.
– És? – kérdezte Sharrow.
– Végigfuttattam egy rutinellenőrzést a légköri irányításoddal kapcsolatban.
– És elképesztő lézeres tehetségeddel kivágsz nekem valahonnan két ronda, de a célnak megfelelő szárnyat, és...
– Fogd be, nagyokos. Egy kicsit áss csak bele a klipper nem-katonai felszerelésébe.
– Hogy mondod? Rendben. – Sharrow átállt a rendszer alapjára, nézte a klipper teljes adattárát. Mi a fenét kezdjen ő ezzel a halom civil szarsággal? Lehet, hogy Miz csak el akarja terelni a figyelmét?
– Látod azt a giroszkópot?
– Giroszkópot? Nem.
– FBE 1 és 2. Finombeállítási Egység.
– Igen – válaszolta a nő. – Az elülső köteget legalábbis. Azt a rohadt...! Én azt hittem, ezeket teljesen kiszedték belőle, amikor a hajókat átszerelték harci géppé.
– Nem volt rá idejük – mondta Miz. – Na most, tudsz valahogy áramot varázsolni abba az elülső kötegbe?
– Igen. De nem lenne jobb, ha...?
– Nem. És az sem baj, ha nem megy az összeillesztés, az a lényeg, hogy időben berobbanjon, ugyanis minden manőverezési energiára pontosan abban a pillanatban lesz szükséged.
– Rendben, értettem – válaszolta a nő. – Kezdenek erőre kapni.
– Remek! – kiabálta a férfi. – Átdolgozzuk az adatokat, ha már közelebb vagy. És most megpróbálom egy szintre hozni a sebességünket. Akkor minden sokkal pontosabban működik majd. Készülj fel, a Tech Király hihetetlen, lélegzetelállító repülési manőverére, és aztán készülj arra, hogy amikor végre melletted leszek, sok-sok érdekes adatot olvashatsz majd, hacsak nem sikerül még előtte a kimenő kommunikációs vonalat is működésbe hoznod.
– Már alig várom – válaszolta a nő. Belehasított a fáradtság. Nem akart mást, csak aludni. Elfeledkezett a bal karjáról, és megpróbálta kinyújtani.
Amilyen hamar csak tudta, elharapta a sikítást.
– Mi a baj? – kérdezte hadarva Miz.
Sharrow lihegett.
– Csak eszembe jutott, hogy tegnap fizettem ki a gép számláit – hazudta.
– Hűha – nevetett Miz. – Szerinted a végzet kifejezetten vonzódik hozzád?
– Ja. Biztos férfi.
– Akkor azért. Na jó. Nézzük, sikerül-e ezt az izét rávennem, hogy úgy pörögjön, forogjon, mint a tiéd...
– Rendben – mondta Miz, és Sharrow kihallotta a félelmet a hangjából. – Akkor kezdjük, kislány!
Az elmúlt fél óra alatt végigbeszélték az egész tervet. Sharrow megadta neki az összes adatot, Miz több tucatszor lefuttatta a gépén, és a kijelzőn minden egyes alkalommal csak annyi állt: Lehetséges. Sharrow felpörgette a giroszkópot a kellő sebességre, kipróbálta a fékeket, és a hajó válaszolt rá. Begyakorolta azokat a mozdulatokat, melyek segítségével használni tudja a szerkezetet, hogy majd irányíthassa a hajót, amikor Nachtel Szellemének légkörében ereszkedik lefelé.
Az egytized másodperces robbanás átszáguldott a csöveken keresztül a reakciós kamrába, ezáltal sikerült áramot generálniuk. Volt víz a csőben, és szerencsére nem fagyott meg. Dloan segítségével, aki éppen Cenuij erősen megrongálódott hajóját kísérte vissza a bázisra, lehívtak egy viszonylag új térképet a Szellem hómezőiről, majd kiválasztottak egy hatalmas, hóval fedett területet az egyenlítő környékén. Miz megmutatta Sharrow-nak, az ő hajójából hogyan is fest a gépe, mely most tökéletesen párhuzamosan haladt a sajátjával, lassan repült előre, miközben a világ forgott körülötte. Sharrow megdicsérte Mizt, hogy milyen jól repül, és próbálta nem túl részletesen szemügyre venni a saját hajójának sérüléseit.
Azonban Miz idővel kénytelen volt arrébb repülni, és Sharrow-nak meg kellett próbálkoznia az utolsó indítással, remélve, hogy a csőben levő víz elég lesz, hogy nem fagy be a vezeték más részein, hogy a pumpa működni fog, és hogy az áram nem megy el végleg, de még csak nem is hagy ki az akció alatt.
– Nagyon vigyázz magadra – mondta Miznek.
– Ne aggódj értem – válaszolta a férfi. – Harminc másodperc.
– Hogy én aggódom? – kérdezte a nő, és próbálta eltitkolni a félelmet és a fájdalmat, hogy a férfi ne hallja a hangjában. Most sokkal inkább nehezére esett, mint korábban. Meg volt rémülve, és iszonyatosan fájt a karja. El akarta mondani Miznek, hogy ez már egyszer megtörtént vele, amikor ötéves volt, és azért menekült meg, mert leugrott a hóba, de soha nem sikerült elmondania neki az egész történetet, Miz pedig soha nem tett erőfeszítéseket, hogy hallja. Sharrow még el akarta mondani neki, hogy szereti, és hogy gyereket vár tőle, de ezt sem tudta most szavakba önteni.
– Figyelj, hm... kislány – kezdte Miz (és Sharrow pontosan tudta, hogy most milyen arcot vág, és azt is, hogy ha nem lenne rajta sisak, akkor a fejét vakargatná) –, tudom, hogy vannak olyan dolgok... szóval tudod, olyanok, amiket nem mondtunk ki az elmúlt hónapok alatt. Úgy értem, te és én, amióta, tudod, együtt vagyunk, de...
– Ezzel most csak összekavarod a dolgokat, Miz – vágott közbe Sharrow, teljesen közömbös hangon, miközben szemei megteltek könnyekkel. – Most már ne mondj semmit. Mondd el később. Tíz másodperc.
Miz ebből hatot csendben várt.
Aztán idővel azt mondta:– Sok szerencsét, Sharrow.
Még akkor is azon gondolkodott, hogy erre mit válaszolhatna, amikor kinyitotta a szelepet, a motor felzúgott a távolban, és végül minden figyelmét a gép helyzet- és irányjelzői kötötték le. Ráállt a gép orrára szerelt kicsi kamera lapos kijelzőire.
A bolygó íves fehér felülete egyre közeledett hozzá. A gép elérte a légkör külső rétegeit. Belehallgatott a rádióba, de csak az interferenciát hallotta.
– Miz? – szólt bele.
– ...phogy halla...
Sharrow kiabálni kezdett.
– Ha nem sikerül, és egy kráter lesz belőlem, azt akarom, hogy rólam nevezzék el!
Ha Miz válaszolt is, Sharrow már nem hallotta.
A zuhanó hajó egyre mélyebben szántott a bolygó légkörébe, remegni és nyöszörögni kezdett.
Öten ültek a Pharpech külvárosában található kisvendéglő teraszán. Sharrow az emlékeibe mélyedve bámult.
A többiek egy légsűt figyeltek, ahogy ott körözött, vitorlázott a vadon felett, úgy egy kilométerre északra a vendéglőtől, majd erősen csapkodva a szárnyaival megindult az Entraxrln középső rétege felé, ahonnan korábban megkezdte cirkálását. A majomevő madarak ott tolongtak körülötte, hajtották magukat utána, hatalmas zuhanókörökben repdestek, egyszer erre, másszor arra fordultak hirtelen, összevissza cikk-cakkoztak, kiszámíthatatlanul változtatták irányukat, miközben szárnyaik éles fűrészfogakként nyúltak ki a levegőbe. A légsű, mely négyszer akkora volt, mint a majomfalók, lassú méltósággal, szinte fennkölten mozgott, miközben lehajtotta zömök hüllőfejét, és nehézkes mozdulataival amennyire csak tudta, próbálta elkerülni a kisebb madarak támadásait.
– Gyerünk, bébi – drukkolt Zefla. Sharrow odaadta neki a távcsövet. Miz egy másik tábori messzelátón figyelte.
– Szedd össze magad még egy kicsit – motyogta Miz.
Sharrow Dloanra emelte a tekintetét, aki hunyorogva nézett a madarak irányába. Keze erősen fogta a vendéglő fakorlátját, megszorította, majd teljesen öntudatlanul elengedte.
Sharrow a légsűt nézte, ahogy egyre magasabbra küzdi magát, de még mindig követi a majomfalók szedett-vedett ostromló tömege. Az egyik még mindig zuhant.
A csapatból ők négyen jöttek ki ide, a külvárosba vacsorázni a Kitépett Köröm nevű fogadóba, fáradtan telepedtek le az egész napos városnézés után. Cenuij nem jelentkezett, mióta előző éjjel elváltak tőle a kolostor ispotályának ajtajában. Az volt a terv, hogy megpróbál kihallgatást kérni a Királynál. Megbeszélték, ha bármi jelentenivalója van, üzenetet hagy a többieknek a fogadóban.
Pharpech nem nézett ki olyan rettenetesen a nappali fényben. Az emberek elég barátságosnak tűntek, bár nagyon nehéz volt megérteni az akcentusukat. A csapat dél körül úgy döntött, hogy másnap vesznek maguknak helyi ruhát, ugyanis a sajátjukban túlságosan is feltűnőek voltak, és az emberek gyakran odamentek hozzájuk és azt kérdezték –azzal a furcsa akcentusukkal, kicsit bizalmatlanul méregetve a kis csapatot –, hogy mi a csuda ütött beléjük, hogy eljöttek egy olyan helyre, mint Pharpech.
Az egyik dolog, amihez Sharrow nehezen szokott hozzá, hogy milyen nehéz itt információhoz hozzájutni. Így aztán nem volt más hátra, az embernek többnyire a legegyszerűbb eszközökhöz kellett folyamodnia, mint például meg kellett kérdeznie, hogy merre kell menni, vagy hogy hol van ez vagy az az épület. Ez sok kellemetlenséget okozott neki, és látszólagos érettsége és műveltsége ellenére az a nyugtalanító érzése támadt, hogy megint kisgyerek lett belőle, és ismét a titokzatos szándékok és misztikus értelem érthetetlen világába zárva találta magát, ahol mindig csak tippelni tud az ember, hogy mi hogyan működik, és sosem tudta, hogyan kell jól kérdezni.
Két vezetőjük tanácsát követve – akik aznap reggel indultak vissza a határra – az első dolguk az volt, hogy elvitték a jeméiket egy istállóba valahova a külvárosba, és eladták a jószágokat, igaz csak Miz kicsinyes alkudozása után. Így kicsivel többet kaptak értük, mint amennyiért vették őket. Azután egész nap turistásdit játszottak.
Megnézték a nagy teret a nappali fényben, és megcsodálták a lapos, többnyire tetőtlen épületeket, melyek körbefogták a meredeken kikövezett teret. A házak úgy álltak ott, mint emberek furcsa, négyzet alakú tömege, akik szorosan felsorakoztak egymás mellett, azzal az eltökéltséggel, hogy mindent látni akarnak, ami ott történik. A szigorú elhelyezkedéshez képest azonban mindegyik ház vidám, élénk színűre volt festve, napernyők alatt apró üzletek, standok bújtak meg, mintha kis, fényes cipők kukucskáltak volna elő ponyvájuk megemelt szoknyái alól.
A lakosokat is egészen elragadónak találták. Egyesek jeméken közlekedtek, de a legtöbben gyalogosan jártak, mint ők maguk. Szinte mindegyikőjük színesen, mégis egyszerűen öltözött. A bőrüket egységesen sápadtnak találták, de fizikai megjelenésük mégis sokkal változatosabb volt, mint amit Sharrow és csapata várt volna. Kifejezetten dagadtak és betegesen soványak, koszos rongyokba öltözöttek és bénák jelentek meg előttük mindenféle változatban...
Megnézték a kastélyt is kívülről. A három kőből épült emeletet – melyeken látszott, hogy előre megtervezték őket, és alakjukra akár még a szimmetriát is rá lehetett fogni – egy roskatag Entraxrln facsomor koronázta. Ez a kitüremkedés összeeszkábált, egymásra tapasztott, felhalmozott fadarabokból állt, melyek egy elnyúlt, függőleges épületszárnyat alkottak, ahol lakások, termek kerültek berendezésre. De itt-ott szigorú kinézetű, elvileg védelmet biztosító szögletes, dülöngélő tornyok és elhagyatott csipkés oromzatok is felbukkantak, melyek mindegyikén – tökéletesen rendszertelenül – ablakok, kisebb kiszögellések voltak láthatók. Ezeken a kiszögelléseken néhol további nyikorgó tornyok magasodtak, melyek bizonytalanul, szinte kérdően, sőt meglepetten mutattak a felettük húzódó levélmembrán rétegei felé.
A város többi részét zavarosnak, néhol lármásnak találták, noha ismétlődő motívumokból állt. A katedrális kicsi volt, kiábrándító. Még a harangjának is, mely minden órában megkondult, valahogy hamisan szólt a hangja. Az egyetlen igazán érdekes tárgy a katedrálisnál az épület külső falán található, pharpechi Isten kőszobra volt. Az itt ábrázolt isteni figurával mindenféle kellemetlen dolgot műveltek az apró, ördögien vigyorgó, mezőgazdasági szerszámokkal és kínzóeszközökkel felszerelt pharpechi alakok.
Végigsétáltak a szűk utcácskákon, fel-le trappoltak a kis sikátorokon, az ide-oda kanyargó közökön, miközben próbálták elkerülni az ablakból nyakukba zúduló vizet, az utcán rohadó zöldség- vagy egyéb maradványokat. Mindemellett folyamatosan oda jutottak vissza, ahonnan elindultak. Gyakran gyerekek tömege – még soha sem láttak ennyi gyereket egy rakáson – követte őket, és néha még felnőttek is csatlakoztak hozzájuk, aki közül sokan haza akarták kísérni a kedves látogatókat, vagy ajánlkoztak, hogy személyesen megmutatják nekik a várost. Zefla nagylelkűen mosolygott a kitartóbb élő útikalauzokra, és hadarva a caltaspi Legfelsőbb Bírósági nyelvén kezdett beszélni hozzájuk, mire az emberek csodálkozva, elvarázsolva követték őt.
Délre már teljesen kifáradtak. Visszamentek a fogadóba, ebéd után már csak a külvárosban sétáltak, különböző kolostorok és börtönök magas falainak tövében járkáltak, elmentek egy iskola és egy kórház mellett. Az a kolostor, melynek ispotályában Cenuij szállást kapott éjszakára, most nappal kihaltnak tűnt, mintha bezárták volna, bár itt-ott hallották az átokdalok tompa hangját kiszűrődni a bevehetetlen falakon keresztül.
Megtalálták a királyi állatkertet is, mely omladozó ketrecek és lukak szomorú halmazából állt, ahol beteg állatok járkáltak fel-le, nekicsapták magukat a tűzben edzett rácsoknak, és elkeseredetten vicsorogtak. Repülőmajom-csoport rostokolt egy hálóval fedett ketrecnek egyik sarkába kucorodva, végtagjaikat összekötő hártyájukat maguk köré csavarták, mintha köpenyben lennének, s óriási, félelemmel telt szemükkel nagyokat pislogtak. Egy kuszafogú lépdelt fel és le kis ketrecében, fejét lehorgasztva, girhes testének mozgása már csak halvány másolata volt az állat egykori, hajlékony erejének. Hatalmas, üres ketrecben egy kifejlett légsűpéldány gubbasztott a fal mellett, szárnyai megkötve, kifeszítve, pofáján és lábain sérülések és vágások nyomai. Amíg ott álltak és döbbenten bámulták az állat hatalmas méreteit, valamint azokat a hitvány állapotokat, melyek közt tartották, a hüllő felemelte méteres fejét, majd többször nekivágta a falnak, sötét vörös vérfoltot hagyva maga után.
– Miért van kikötve a szárnya? – kérdezte Zefla az állatkerti gondozótól.
– Nem csak hogy ki van kötve, ki van feszítve, kisasszony – válaszolta a férfi. Kezében vödröt cipelt, melyben véres víznek látszó valami lötyögött és gőzölgött. Sharrow fintorgott egyet, majd legyezni kezdte magát. A gondozó megrázta a fejét, és komoly képet vágott. – Nézzék, ha nem kötjük ki, akkor egész nap visít, és a szárnyaival csapkodja a ketrec rácsát.
Nem időztek sokáig a királyi állatkertben.
A városból egészen hirtelen mezőgazdasági terület lett, az utcák a magas fallal körülvett intézményektől egyenesen a földek közé vezettek, ahol a membránágyások úgy húzódtak végig a távolban, mint frissen szántott sebek, s az Entraxrln sűrűn nőtt másod- és harmadkori ökológiája mozdulatlanul burjánzott mélyre eresztett gyökerein. Egy csősz ajánlotta nekik a kisvendéglőt, mely úgy egy kilométerre a sebekkel szántott út mentén feküdt.
Ott ültek a Kitépett Köröm teraszán, és meglepően finoman elkészített húst és zöldségeket ettek. Aztán Dloan észrevette a légsűt, ahogy az a tompa esti fényben egy kis résen át előrepült a második legmagasabb membránrétegből. Az állat megfordult, hasította maga körül a levegőt, és elindult az egyik Entraxrln törzscsoport és a repülőmajom-csapat felé. Azonban a fatörzseken kicsivel feljebb gubbasztó majomfaló madarak észrevették a hüllőt, és nekiindultak, elhaló, félelmetes visításokkal szántva át a mozdulatlan levegőt. Megtámadták a magányos fekete óriást. Az állat lemondóan irányt változtatott, és ahogy lassú, nehézkes mozdulatokkal megfordult, akár egy lassított felvételen, szinte látszott rajta, hogy csak szórakozik ezen az egészen. A légsű nyugodt, közönyös pont volt az izgágán süvítő majomfalók között, melyek elektronokként csoportosulnak a súlyos mag körül.
Sharrow úgy emlékezett, ezeket az állatokat nevezték itt az emberek nemes példányoknak. Az a tény, hogy a miykennsi állatvilágban a légsűknek megmaradt az eredeti nevük, és nem valami golteri keverék nyelven nevezték el őket, azt mutatta, hogy nagy tiszteletnek örvendenek ezen a vidéken.
Érezte, a többiek azon drukkolnak, hogy a légsű épségben megmeneküljön, ezért úgy gondolta, csak ő vette észre, hogy az egyik aprócska majomfaló túl közel repült a légsű fejéhez. Elkérte Zeflától a látcsövet, és figyelte, hogy a kis madár túlságosan közel merészkedik a hatalmas fejhez, és mintha egy pillanatra látta volna, hogy az állkapocs összezáródik körülötte, és súlyosan megsebesíti. A madárnak még volt annyi ideje, hogy irányt változtasson, és bemeneküljön egy apró, szürkészöld felhőbe, aztán lezuhant.
Mozdulatlanul esett lefelé.
Sharrow még mindig látta, látcső nélkül is.
Körkörösen zuhant lefelé, már ötszáz méterrel lejjebb volt, mint ahol a támadás érte, amikor megpróbált újra repülni, de csak annyira tudta megtörni a zuhanást, hogy egy kicsit lassabban, csigavonalban közeledett a föld felé. Felette és kicsivel mögötte egy másik madár jelent meg, mely nem hagyta magára társát, hanem saját, koordináltabb körkörös vitorlázásával csatlakozott a reménytelen, méltatlan, kétségbeesett zuhanáshoz.
Figyelte mindkettőjüket. A két pont hamarosan eltűnt a távoli, hullámzó membránréteg földhöz közeli szintjén. Amikor ismét felnézett, a légsűnek sikerült visszarepülnie az egy kilométerrel feljebb húzódó membránréteg résén át. A majomfalók közben feladták az üldözést, mire Miz, Zef és Dlo ujjongva tapsoltak, majd visszaültek, hogy befejezzék a vacsorájukat.
Néhány pillanattal később Sharrow is leült.
Lassan evett, nem szállt be a beszélgetésbe, és gyakran nézegetett arrafelé, ahol a két madár eltűnt, aztán csak akkor kortyolt bele az előtte álló borba, amikor az egyik madár lassan repülve megjelent, s mintha fáradt lett volna, erőlködve csapkodott a szárnyaival. Repült az otthona, a kolónia felé. Egyedül.
Őfelsége, Tizenhetedik Tard Király, a Gyűlölet Ura, a Hetvennegyedik Hasznavehetetlen Király, Pharpech és a birodalom Tartományainak, Alattvalóinak, Alsóbb Osztályainak, Állatainak és Nőnemű Egyedeinek Kormányzója és Ura, Isten Elsődleges Gyűlölője, a Sátáni Varázsló, az Értékek Kincstárnoka és a Birodalmi Charta védelmezője a Légsű Trónon ült a kastély Nagytermében, s hunyorogva figyelte a vékony, gyanúsan okos ábrázatú szerzetest, aki ott térdelt a trón lépcsőjén, pontosan előtte.
A trónterem sötét volt és füstös. Nem voltak benne ablakok, hogy Isten ne láthassa, mi történik odabent. A füstölőkből áradó émelyítő szag töltötte be a teret, ugyanis ez a szag őfelsége nyughatatlan lelkét némileg befogadóbbá tette. A trón a terem egyik végében állt, s a Király tucatnyi udvaronca és titkára foglalt helyet kis zsámolyokon a trón négyzet alakú emelvényének lépcsőfokain. Szellemi képességüket és jelentőségüket az jelezte, hogy melyik lépcsőfokon, illetve milyen közel ülhettek a királyi felséghez.
A Légsű Trón – mely az egyik legnagyobb repülő hüllő alakjára volt kifaragva: az állat szárnyai a trón oldalát formálták, háta volt az ülés, lehajtott feje pedig lábtámaszként szolgált – finoman hintázott az emelvény felett, mivel vékony drótokon lógott a terem tömjénfüsttől megfeketedett mennyezetéről, és csak centiméterek választották el a díszemelvényre terített, elnyűtt, kifakult szőnyegtől.
Udvaroncai azt mondták, azért van a trón felfüggesztve, mert ez szimbolizálja az uralkodó hatalmát és emelkedettségét az egyszerű hordához képest, és emellett őfelsége kifejezetten szerette, hogy az ember hintázni tudott a trónon, ha sokszor előre-hátra dőlt rajta. Két meglett, szótlan Királyi Testőr állt a Légsű Trón széles farokrészénél, egyszerű muskétának álcázott lézerkarabéllyal felszerelve. A király néha rávette őket, hogy szálljanak be a hintázásba. Ha az ember elég közel térdeltette le az alattvalókat a trónhoz, aztán elkezdett hintázni, akkor a Légsű Trón csőr része pont mellkasba vagy fejbe tudta vágni a király előtt hódoló személyt, így azok arra kényszerültek, hogy meghátráljanak, lelépjenek az emelvényről, és akkor az uralkodó hivatalosan már nem volt köteles meghallgatni őket. Arra gondolt, hogy ezt fogja eljátszani ezzel a szerzetessel is.
Szokatlan, hogy egy ilyen ember járuljon a király elé, udvaroncai általában távol tartották tőle ezeket az elemeket. Mindig gyanakodott az embereire, ha valami olyasmit tettek, amit egyébként nem szoktak. Természetesen tudta, hogy félnek tőle és tisztelik, de néha az a gondolat támadt fel benne, hogy összebeszélnek a háta mögött, különböző terveket szövögetve.
Mindenesetre ennek a szerzetesnek a képe nem tetszett neki. Valahogy túlságosan keskenynek, szúrósnak, tolakodónak találta, és volt a nézésében valamiféle szórakozó megvetés, amely arra engedett következtetni, hogy a Királyt vagy a Királyságot egyszerűen nevetségesnek találja. Az első pillanattól kezdve bizalmatlanul nézett a szerzetesre. Volt, aki ennél kevesebbért is meghalt már. Sokkal kevesebbért.
Egyik udvaronca a fülébe motyogott valamit a szerzetes küldetéséről. A Király kissé megilletődött azon, amit hallott, de még mindig gyanakodva nézett.
– Úgy hallom – szólt oda a szerzetesnek –, te egy olyan Rendből jössz, amely megveti a Nagy Ördögi Varázslót.
– Valóban így van, Felség – válaszolta a szerzetes, és szerényen a szőnyegre szegezte tekintetét. Hangja hódolatteljes volt. – Hitünk szerint, mely talán nem is különbözik sokban az Önök tiszteletreméltóbb és szélesebb körben elterjedt hitvallásától, Isten egy őrült Tudós, és mi az Ő kísérleti alanyai vagyunk, akik arra ítéltettünk, hogy örökké az Élet Útvesztőjében futkossunk, látszólag érthetetlen és igazságtalan büntetések közepette, értéktelen és nyomorúságos jutalmakért, melyek azon kívül, hogy az Ő gonosz kielégülését szolgálják, nekünk semmiféle hasznot nem hoznak.
A Király a vékony szerzetest méregette. A férfi akcentusa fárasztó volt, beszéde bonyolult, de őfelségének az az érzése támadt, hogy ezzel a mondattal valamiféle bókot akart közvetíteni. Előrehajolt a finoman ringatózó trónon.
– Ti is utáljátok Istent? – kérdezte felhúzott orral, homlokát ráncolva.
A vékonyka szerzetes, aki fekete reverendát viselt, melyet mindössze a nyakában lógó, vékony szíjon függő kis fémdobozka díszített, furcsa mosollyal az arcán azt mondta:
– Igen, Felség. Vadul gyűlöljük.
– Akkor jó – válaszolta a Király. Hátradőlt és a sovány szerzetest méregette. A barát kérdő pillantást vetett arra az udvaroncra, aki a királynak elmondta, hogy ő kicsoda, de a férfi a fejét rázta. Az ember nem beszélhetett a Királyhoz, ha az nem kérdezte.
A Király nagy büszkén egyfajta államférfiúnak tartotta magát. Tudta, hogy a szövetségesek nagyon értékesek lehetnek, még akkor is, ha a Királyság viszonylag önellátó és nem fenyegette közvetlen külső támadás. Természetesen itt is éltek banditák és lázadók a vadonban, és voltak összeesküvők a királyságban, még az udvarban is, de a Király tudta, miként kell ezekkel bánni. Az embernek csak meg kellett kérnie egy udvaroncot, hogy nézzen utána, hogyan bántak el az ilyenekkel a múltban. Ennek ellenére az idők változtak odakint, még ha a birodalmon belül nem is, és a Király tudta, sosem árt, ha az embernek vannak szimpatizánsai a világban Pharpechen kívül. Ráadásul az mindig is idegesítette, hogy olyan kevés ember hallott a birodalmáról arrafelé.
Le akarta ellenőrizni ezt a csuhást.
– Hányan vagytok?
– Itt, a birodalomban, Felség? Csak én magam, a rendünk ugyanis...
– Nem, úgy értem, összesen. Hányan vagytok összesen?
A vékonyka szerzetes szomorúan nézett.
– Mindössze pár ezren jelenleg, Felség, igazán hitvány kis szám ez –vallotta be. – Azonban sokan közülünk fontos pozíciókat töltenek be, ahol, természetesen titokban kell tartaniuk a hitüket.
– Hm – hümmögött a Király. – Ki a vezetőtök?
– Felség – kezdte a barát, és kissé aggodalmas képet vágott –, nekünk nincsen vezetőnk. Van ugyan egy parlamentünk, ahol mind egyenlők vagyunk, s így mindenki a maga lelki vezetője, de hát pont ez lenne a mi problémánk, Felség. – A vézna szerzetes felnézett, és kicsivel barátságosabban elmosolyodott. – Tudja, Felség, azért szerénykedtem megjelenni Ön előtt, hogy szerzetestársaim nevében kérvényezzem Felségednél, hogy legyen a mi lelki vezetőnk.
Kérvények, kérvények, kérvények. A Királynak már éppen elege volt a kérvényekből. De ez legalább a Királyságon kívülről jött, olyan emberektől, akik azért járultak elé, mert tisztelik őt és azt, amit képvisel. Ez a gondolat hízelgett neki.
– Lelki vezető? – kérdezte, próbálva leplezni, mennyire elragadónak találja az ötletet.
– Igen, Felség – mondta a vézna barát. – Szeretnénk a hozzájárulását kérni a mi hitvallásunkhoz, mert Ön egy hasonló hitű egyház feje, mely egyház évszázadok óta fennáll, és ez bennünk is igazi reményt kelt. Az Ön áldását szeretnénk kérni, és (ha lenne Felséged olyan nagylelkű, hogy beleegyezik) szeretnénk, ha elfogadná egyházunk vezetői pozícióját. Természetesen vállaljuk, hogy nem hozunk szégyent az Ön nevére, sőt, szeretnénk dicsőséget hozni Önre és Pharpech Királyságára. – A szerzetes szinte meghatóan szerény volt. – Felség, higgye el, nem szeretnénk visszaélni az Ön közismert jóindulatával és nagylelkűségével, de olyan nagy a szívünkben a tisztelet Ön iránt, hogy úgy éreztük, gazdátlan nyájként tudnánk csak a hitünk által ránk rótt feladatokat elvégezni, ha nem járulnánk kérésünkkel Felséged elé, még ha csak méltatlan nyomorult kis szerzetesek vagyunk is.
A Király zavartnak tűnt. Nem akarta az áldását adni méltatlan, nyomorult embereknek. Ilyenekből már épp elég volt az országában.
– Micsoda? – kérdezte. – Hogy ti nyomorult, méltatlan kis senkik vagytok?
A vézna barát egy pillanatra elbizonytalanodott, aztán meghajtotta a fejét.
– Csak Felségedhez mérten, engedelmével. A hitetlenekhez képest kiváló és felvilágosult emberek vagyunk. Ahogy a mondás tartja: a dicséret akkor igazi, ha más szájából jön – mondta a vékonyka szerzetes, majd felnézett a királyra. Szemei könnyesek voltak.
– A Király nem igazán értette ezt az utolsó megjegyzést (valószínűleg a barát furcsa akcentusa miatt), de tudta, hogy ez a kis alak meg van róla győződve, hogy valami eszeset mondott, így a király udvariasan felnevetett, körbenézett az udvaroncain, bólintott nekik, mire azok is elkezdtek nevetni és helyeslően bólogattak egymásnak. A Király mindig is büszke volt arra, hogy az emberekben így fel tudta oldani a feszültséget.
– Kedves barát – mondta s hátradőlt a Légsű Trónon, maga köré tekerve nappali köpenyét, míg a trón ringatózott –, azt gondolom, elfogadom szerény kéréseteket. – A Király mosolygott. – De úgy tartom, erről még hosszabban kell majd beszélnünk. – Megpróbált nagyon bölcs arckifejezést vágni, és a vékony szerzetes szinte megrendítően hálásnak tűnt. Kézfejével megtörölte a szemét.
Milyen megható, gondolta magában a Király.
Nagy kegyesen intett egyet, mire a tömjén sűrű füstje körbe-körbekavargott a keze körül. Ezzel jelzett az oldalt álló hivatalnokoknak, akik kezükben párnákat tartottak, melyeken lapos dobozszerűségek feküdtek.
– Ha jól értem, hoztál nekünk valamiféle ajándékot is...
– Valóban, Felség – mondta a barát, és hátranézett a csoszogva közeledő hivatalnokokra, akik egy vonalban felsorakoztak mellette. Elvette a közvetlen mellette álló tisztviselőtől az egyik dobozt, mely nagyon hasonlított arra a dologra, amely egy szíjon lógva a barát nyakában fityegett. – Ez egy könyv, Felség – mondta a szerzetes, s a fémdobozon található zárral kezdett babrálni.
– Egy könyv ? – kérdezte megrökönyödve a Király. Előredőlt a trónon, s megragadta a Légsű szárnyainak szélét. Utálta a könyveket. – Egy könyv ? – ordította. Hivatalnokai pontosan tudták, mennyire gyűlöli a könyveket! Hogy engedhették ezt a hízelkedő korcsot elé állni, ha tudták, hogy könyveket hoz a trónterembe? Dühösen nézett a hozzá legközelebb álló hivatalnokokra, kiknek önelégült vigyora azonnal mérges, dühödt rémületre váltott.
– De Felség, ez Isten könyve – visította a szerzetes, állkapcsa remegett, miközben vékony keze próbálta kinyitni a könyv drágakövekkel kirakott fémdobozát.
– Isten könyve? – hörgött a Király, és felemelkedett a Légsű Trónról. Ez már... minek is hívják ezt? Szentségtörés! A hatalmas trón ide-oda hintázott, ahogy a Király a szerencsétlen szerzetest bámulta. – Azt mondtad, Isten könyve? – kiáltotta. Felemelte a kezét, hogy azonnal vigyék el ezt az... eretneket a színe elől.
– Igen, Felség – dadogta a barát, és hirtelen szétnyitotta a könyvet, majd átpörgette a lapjait. – Mivelhogy teljesen üres!
Felemelte maga előtt a könyvet, akár egy pajzsot, arcát elfordította a Király dühe elől, és a fehér lapokat pörgette.
A Király körbenézett a hivatalnokain. Azok meglepettnek és dühösnek tűntek. Akkor tudatosodott előtte, hogy ott áll a hintázó trón közepén, olyan testtartásban, mely egy alacsonyabb rangú embert teljesen nevetségessé tenne.
Gyorsan végiggondolta a helyzetet, és rájött, hogy ez az egész tulajdonképpen igencsak humoros, majd nevetni kezdett. Leült a trónra, nevetett, körbenézett az udvaroncain, egészen addig bűvölte őket, míg azok is nevetni nem kezdtek.
– Hogy mondod, kedves barát? Hogy teljesen üres ?
– Igen, Felség! – mondta nagyot nyelve a vékony szerzetes, majd letette az első könyvet, és kezébe vette a következőt. – Nézze Felséged!
Azt is letette, majd felvette a következőt, majd az azutánit, egészen az utolsó kötetig. – Látja Felséged? Nézze csak meg, mind üresek! És nézze! A lapok maguk is túl síkosak és fényesek ahhoz, hogy az ember írni tudjon rá valamit. Semmilyen tinta nem fog rajta, és még a lézert is egészen egyszerűen visszaveri. Még jegyzetfüzetként sem lehet őket használni! Teljes mértékben Hasznavehetetlen könyvek!
– Micsoda? – kiáltott fel a Király. Hátravetett fejjel, harsogva kacagott. – Hasznavehetetlenek? – ismételte meg a szót, majd hátradőlt a Légsű Trónon, és úgy nevetett, hogy megfájdult tőle az oldala. – Hasznavehetetlen!
Addig kacarászott, míg köhögni nem kezdett. Odaintett annak a tisztviselőnek, aki egy pohár bort tartott, majd előredőlt a trónon, és kedvesen mosolygott a szerzetesre.
– Te aztán egy rendes ember vagy, barátocskám, és tiszteltetem a Rendedet! Itt maradhatsz a Vendégünkként, és később még beszélünk.
A Király nagyon meg volt elégedve magával, hogy ilyen elegáns beszédet mondott, s csettintett az egyik hivatalnokának, aki papírt és tollat előkészítve sietett oda hozzá, aztán meghajtotta a fejét. – Hallottad, a mi kis szerzetesünket szeretettel látjuk – mondta a hivatalnoknak a Király. – Keress neki egy jó kis lakosztályt!
– Igenis, Felség.
– A hivatalnok elvezette a megkönnyebbült barátot. A Király még egy ideig tanulmányozta a fényes lapokat, kicsit kuncogott magában, majd elrendelte, hogy a könyveket rakják a kisebb méretű Hasznavehetetlen tárgyak közé, a kastély trófeatermébe.
– A francba – mondta Cenuij, aki Miz és Dloan szobájában ült az ágyon, és az apró kis öntapadós képernyőt bámulta, melyet Miz terített ki az ágytakaróra. Egy üveges szekrény homályos képét mutatta, melyben ósdi elektromos készülékek egész gyűjteménye volt kirakva.
– Olyan, mint valami kirakat egy történelmi filmben – mondta Miz. Elforgatta az infrasugaras kamerát, mely a könyv díszes fedőlapjába volt építve, de a nagyjából teljesen felesleges konyhai eszközökön kívül nem sok mindent mutatott.
– Biztonságos venni ezt az adást? – kérdezte Dloan, aki szintén a képernyőt bámulta. Miz megrántotta a vállát.
– Az első hullámok után már pszeudo-direkcionális, és az átvitel frekvenciája folyamatosan változik. Kétlem, hogy lenne olyan felszerelésük, amivel ezt bemérhetik, még akkor is, ha kevésbé visszamaradottak, mint azt mutatják.
– Remélem, ez is ilyen elven működik – mondta Cenuij, és felemelte a nyakában fityegő miniatűr könyvet. A rongyai alatt ugyanazt az egyszerű, fekete ruhát viselte, melyet a Királyságba lépése óta hordott.
– Igen – válaszolta Miz –, de ne használd, hacsak nem feltétlenül szükséges. Sosem lehet tudni.
Átváltott egy másik jelfogóra, mely szintén a poloskákkal ellátott könyv egyik díszébe volt elrejtve, de nem láttak mást, mint egy kis vitrin elejének mono-holóját. Az utolsó áldrágakő egy elektromos térérzékelő volt, és ez sem észlelt semmit, még elektromos aktivitást sem, a körülötte lévő tárgyak között. Ha volt bármiféle tartalék áramforrásuk, már az is réges-rég lemerülhetett.
– Semmi – mondta Miz, és kikapcsolta a képernyőt.
– Azt hittem, ezt is odarakja a másik könyv mellé – ismerte be Cenuij. Vállat vont. – Na mindegy, legalább bent vagyok a kastélyban. És megnyertem őfelsége bizalmát.
– És nagy buli ott lenni? – kérdezte Zefla, miközben töltött egy pohár italt magának, majd a többieknek is.
Cenuij legyintett.
– Dugig van minden kincsekkel, szeméttel, kicsinyes féltékenykedéssel, nevetséges összeesküvésekkel, babonával, gyanakvással.
– Akkor biztos otthon érzed magad, Cenuij – mondta Sharrow.
– Teljes mértékben – helyeselt a férfi. – Egyáltalán nem hiányoztok!
– Volt már rá alkalmad, hogy a könyv után nézz? – kérdezte Miz.
Adjatok egy kis időt – mondta ingerülten Cenuij. – Még csak két napja vagyok ott. Egy kissé korai lenne azonnal a kastély kincsei felől kérdezősködni. Eddig egyszer találkoztam a Királlyal, a Királynővel, és a kelleténél többször egy rakás elképzelhetetlenül kellemetlen gyerekkel. Emellett rengeteg időt töltök az unalmas és rosszindulatú udvaroncokkal, és a betegesen vallásos funkcionáriusokkal. A pharpechi szentségtelen élet, úgy tűnik, abból áll, hogy borzasztó korán felkelnek, huzatos kápolnákban káromló énekeket kántálnak Istennek, és mindezt igencsak fantáziátlan ételek és pletykarohamok között teszik. Ezeknek a pletykáknak a rettenetes kicsinyességüknél már csak a méreggel telt gonoszságuk rosszabb. A kastély féltettebben őrzött termeiről eddig csak az elhelyezkedésüket derítettem ki. Az a benyomásom, hogy sokkal fejlettebb technológia van beléjük építve, mint ebbe a nyomorult, visszamaradt díszparkba, de ezt még nem tudom biztosan. – Cenuij gyorsan kiitta a borospoharát. – És ti, hivatalos turisták, mit csináltatok, míg én belopóztam a Királyság szívébe, és elnyertem legnagyobb hatalommal rendelkező lakosának bizalmát, nem kis kockázatot vállalva ezzel?
– Mi csak a seggünket vakartuk – vigyorgott Miz.
– Leellenőriztük a fegyvereket, meg ilyesmi – mondta Dloan. – És elégettük a Hasznavehetetlen könyvek megmaradt üres lapjait – tette hozzá Zefla.
– Miz megtalálta, hol ütik el az időt az itteni bűnözők a gonosz cselekedeteik között – mondta Sharrow. – Dloan azt tervezi, hogy utazást tesz a vadonba, és felkeresi a lázadókat, Zefla és én pedig szerényen kérdezősködünk a különféle művészi, kereskedelmi és női jogokért küzdő mozgalmak felől.
– Hát, legalább lefoglaljátok magatokat – mondta Cenuij, aztán elmosolyodott.
– Elütjük az időt, míg te elvégzed a mocskos munkát, Cenny – vetette oda neki Sharrow.
A katedrális órája hamisan kongani kezdett a távolban. Cenuij kiitta a maradék bort a poharából.
– Valahogy így. Hát, ez az esti dalolást jelzi. Ideje, hogy menjek és elénekeljem Istennek, mennyire gyűlölöm. Jobb is lesz, ha nekilátok a munkának, nem? – mondta, és odaadta a poharat Sharrow-nak. – Köszönöm a bort.
– Szóra sem érdemes.
A tolvaj nagy lendülettel vetette be magát az ivó fülkéjébe a földig érő függönyökön keresztül, majd leült a bakon álló padra, Mizzel szemben. A füstös kocsma zaja csak kissé halkult el, ahogy a nehéz függönyök visszalibegtek a helyükre. A szűk fülke falára erősített, sárga fénnyel égő gyertyák táncoltak a huzatban.
A tolvaj kisebb volt, mint Miykenns lakosai általában. Sötét, jellegtelen ruhát viselt, rendezetlen szakállat, az arcán számos sebhely díszelgett, haja zsírtól csillogott. Orra széles volt, orrlyukai hatalmasan tátogtak vigyorgó szája felett. Mélyen ülő szemekkel meredt Mizre.
– Találkozni akartál velem, golteri ember? – halkan, rekedt hangon beszélt, de volt benne mégis valamiféle simaság, melyet Miz ahhoz hasonlított, mint amikor a penge az ember bőrébe vág. Hirtelen megcsúszik, először nem is fáj, szinte észre sem vesszük.
– Miz hátradőlt, kezében fedeles kupában forraltsör.
– Igen – válaszolta. Az asztal felé intett a fejével. – Nem innál valamit?
A tolvaj ajkai egy pillanatra mosolyra hajlottak.
– Már rendeltem egyet. Akár ki is fizethetnéd.
– Rendben – egyezett bele Miz, aztán a sörét szürcsölgette, és látta, hogy a tolvaj lenéző mosollyal figyeli őt, így hát gyorsan leöntötte a torkán a sör felét, a kupát pedig a kemény faasztalra csapta. Ingének ujjába törölte a száját.
– A vele szemben ülő férfit ez nem nyűgözte le. A függöny szétlibbent a háta mögött, mire a tolvaj megfordult, elkapta a befelé igyekvő lány csuklóját, és rávigyorgott, ahogy az lerakta az üveget és a poharat az asztalra. A pincérlány idegesen próbált visszamosolyogni rá.
A tolvaj Mizhez fordult.
– Na, akkor fizesd ki neki.
Miz beletúrt bőrmellényének zsebébe, és a lány kezébe nyomta a pénzt. A lánynak a lélegzete is elakadt, amikor meglátta, mennyi pénzt kapott, aztán megpróbálta összecsukni az ujjait, és gyorsan kimenni.
– A tolvaj azonban még mindig szorította a csuklóját. Úgy megrántotta a lányt, hogy az az asztalnak esett. Halkan felsikoltott a fájdalomtól. A tolvaj szétfeszítette az ujjait, és elvette a pénzt, amit Miz adott neki. Ő is szemügyre vette az érméket, és igencsak meglepettnek tűnt. Elvett belőlük kettőt, azokat a lány ruhájának kivágásába csúsztatta, a fenekére vágott, és kilökte a fülkéből. Ráharapott az egyik érmére, aztán a többivel együtt sötét tunikájának zsebébe csúsztatta.
– Túl sok borravalót adtál. – Kinyitotta az üveget, és fából készült poharába öntött egy kis traxot.
– Na igen – helyeselt Miz. – Pontosan emiatt, meg a fehérnép felé mutatott udvariasság miatt igencsak nehezen tudok ide beilleszkedni.
A tolvaj ivott s a pohár pereme felett szemmel tartotta Mizt. Fel-le járt az ádámcsutkája, ahogy kortyolt. Újratöltött.
– Úgy hallottam, amikor a golteriek összejönnek egy nővel, a kezébe adják a farkukat, hogy vigyázzanak rá.
– Csak a szerencsésebbek – mondta Miz. A tolvaj szeme egy magasságban volt az övével. Miz vállat vont, s széttárta a karját. – De azt ezek szerint nem hallottad, hogy hol vigyáznak rá.
– A tolvaj majdnem teljesen kiitta a második pohár traxot is, majd a maradékot az asztal durva lapjára öntötte. Beleköpött a pohárba, aztán végigtörölte a mellénye szegélyével, áthajolt az asztalon Mizhez, és úgy tartotta kezében a poharat, mintha ékszer lenne.
– Kérsz inni? – kérdezte, és a másik kezével megragadta az üveget. Miz odatolta a kupáját a tolvaj elé, elvette a fapoharat, és engedte, hogy a férfi megtöltse neki. Miz egyszerre hajtotta le a traxot. Kemény volt, de megpróbált nem köhögni. A tolvaj kiitta a kupát, hátradőlt, kidugta a fejét a két függöny között, és kikiabált valamit.
A pincérlány még egy poharat és két teli söröskupát hozott a függönyön keresztül. A tolvajra nézett, aki Mizre szegezte a tekintetét, mire a férfi megszólalt.
– Ja, kérem, majd én – mondta és újra érmékért kotorászott a zsebében. Nagyjából annyit adott a lánynak, amennyit a tolvaj engedett neki megtartani a legutóbb. Még így is elégedettnek tűnt.
– Naszóval – mondta a tolvaj –, mit akar?
Miz a sörét kortyolgatta.
– Lehetséges, hogy érdekelnének egyfajta néprajzi műtárgyak, melyeket szívesen exportálnék – mondta.
– Jelentkezzen a kastélyban – vágta rá a tolvaj.
Miz megrántotta a vállát.
– Azok a néprajzi műtárgyak, melyek engem érdekelnének... – Miz oldalra fordította a fejét, s a nyitott tetejű fülke feletti plafont nézte –nos, nem igazán eladók. De jó pénzt fizetnék annak, aki segítene nekem megszerezni őket.
A tolvaj a sört lötyögtette a kupában.
– Miféle dolgokról beszél? Hol vannak?
– Szinte akármi lehetne – mondta Miz. – Egyesek közülük... – mondta, s a tolvajt utánozva ő is lötyögtetni kezdte a sört a kupában – lehet, hogy a kastélyban vannak.
A tolvaj a szeme közé nézett.
– A kastélyban? – kérdezte határozott hangon.
Miz bólintott.
– Igen. Mennyire valószínű, hogy a kastélyból valami esetleg a te kezedbe kerül?
A tolvaj bólintott, úgy tett, mintha gondolkodva elfordulna. Lassan felállt, a kupával a kezében.
– Itt várj – mondta. – Ismerek valakit, aki esetleg tud neked segíteni. – A kopott, nehéz függönyökön át kihátrált a fülkéből.
Miz egyedül ült egy ideig. A sörét iszogatta. Körbenézett a mocskos kis fülkében. Izzadtság, kiömlött italok, kiontott vér szaga terjengett, amihez adódott még valami, amiről Miz azt gondolta, romlott sör szaga. A Szem és a Piszkavas. Ennél hívogatóbb nevű kocsmával is találkozott már. Ez a fogadó Pharpech város kevésbé jó hírű környékén állt, a kastélytól meredeken lejtő domboldal vezetett errefelé, s az embernek nyikorgó, lerobbant bérházak során kellett átverekednie magát, melyek bőrcserzőszertől és csontliszttől bűzlöttek. Még így, fegyverrel a zsebében és egy kétélű pengével a csizmájában is védtelennek érezte magát, amikor korábban besétált az ivóba.
Felnézett a fülke falának peremére, mely egy méterrel a feje fölött, és egy méterrel a bár sárga-foltos plafonja alatt húzódott. Meg volt róla győződve, hogy kicsi, barna függő cseppköveket lát a mennyezetről lefelé lógni.
Aztán a mögötte álló, fából faragott falat vette szemügyre. Most, hogy jobban megfigyelte, volt egy fekete, zsíros vonal, nagyjából fejmagasságban, ahol számtalan, valószínűleg nem is éppen tetűmentes, mosatlan hajkorona hagyott nyomokat az évek alatt. Miz undorodva cuppantott egyet, és megtapogatta hátul a fejét. Más pozíciót vett fel az ülésen, feltette a lábát, és oldalt fordult a padon, fejét a fülke jobb kéz felé eső falának döntötte.
A bárban elült a zaj. Miz homlokát ráncolva forgatta a fejét.
A nehéz függöny hirtelen megrándult. Három darab, négyszögű nyílvessző állt bele tompa puffanással a fülke hátulsó falába. Pontosan annak a zsíros csíknak az alsó részébe találtak, melyet az előbb tanulmányozott, és ahol másodpercekkel korábban még a feje helyezkedett el.
Meglepetten bámult a nyílvesszőkre. Aztán elővette a fegyverét a zsebéből, és ellökte a sörös kupát, a sör kifolyt az asztal lapjára, és lecsöpögött a koszos padlóra. A tócsa egészen a függöny aljáig terjedt, már a bárból is lehetett látni.
Miz térden csúszva, halkan lendítette át magát a bakon álló padra, az asztal másik oldalára. A fülke egyik sarkában ült az asztal tetején, lába a padon. Még mindig csend uralkodott odakint. Csak halk suttogást lehetett hallani, aztán valaki vagy valakik hátratolták a széküket az egyenetlen padlódeszkákon. Három szakadás látszott a függönyön, ahol a rövid, vasból készült nyilak átrepültek rajta. A lukak apró sugarakban engedték be a füstös fényt.
Miz várt, fegyvere készen, szíve a torkában dobogott.
A függöny elmozdult egy milliméternyit, a három lyuknál eltűnt a fény.
Miz hirtelen átdugta a kezét a két függöny között, megragadta a kint álló embert a nyakánál fogva, míg ő előre ugrott, ki a függöny mögül. Guggolva ért földet, hátát az egyik válaszfalnak támasztotta, karjával pedig szorosan átfogta a férfi nyakát, aki nagy puffanással leült mellé a földre. A tolvaj volt az, akivel az imént beszélt. Miz pontosan a férfi jobb füle alá szorította a fegyverét.
A bár szinte teljesen kiürült. Csak a gomolygó füst és néhány félig teli pohár jelezte, hogy az ivó percekkel ezelőtt még tömve volt. Három férfi állt háttal a bárnak, íjakkal a kezükben. Egyikük már újratöltötte, egy másik éppen akkor helyezte a nyilat a vágatba, és a harmadik kővé meredten állt, íja félig kifeszítve.
Az, amelyik már újratöltött, most Mizre szegezte a fegyverét. Miz a lézerpisztoly csövével arra kényszerítette a tolvajt, hogy hajtsa oldalra a fejét. A férfinak avas, savanykás szaga volt, kissé ficánkolni kezdett, de Miz szorosabban fogta a nyakát, és közben egy pillanatra sem vette le a szemét a rászegeződő íjról. A tolvaj mozdulatlanná vált. Zihálva lélegzett.
Két másik ember is ült még a bárban, az ajtóhoz közel. Mindkettőjüknél nagy fegyverek voltak, de úgy tűnt, inkább az ajtó felé hátrálnak. Miz sokkal inkább aggódott a szomszédos boksz miatt. Úgy emlékezett, mintha a szeme sarkából látta volna megmozdulni ott a függönyt. Arrébb mászott a földön, mindvégig háttal annak a fülkének, melyben eddig ült.
– Na, fiúk – vigyorgott az íjat rászegező férfira. – Intézzük el ezt értelmes emberek módjára, és akkor senki nem sérül meg. – Lassan felállt, a tolvajt végig a három, íjjal felszerelt férfi és maga között tartva. – Mit szóltok?
De senki nem szólt semmit. A tolvaj továbbra is ott zihált a szorításában. Miz érezte, hogy a férfi nyelni akar. Egy kicsit lazított a fogáson. – Lehet, hogy a kis barátunknak van valami mondanivalója.
Az ajtónál álló két ember kisurrant az utcára. Miz megbökte a tolvajt a fegyverével.
– Mondj valami megnyugtatót!
– Hagyjátok elmenni! – lihegett a tolvaj. Semmi válasz.
– Ezek a nagydarab barmok várnak valamire , gondolta magában Miz. Zajt hallott maga mögött a bokszban. Valaki átugrott a másik fülkéből, futott át az agyán. Csizmacsikorgás hallatszott a függöny mögül, mire Miz hirtelen megfordult, magával rántva a tolvajt is. Hosszú, vékony penge villant elő a két függöny közül, és lecsapott a tolvaj felsőtestére, pont a szegycsontja alatt találta el, a kés csillogó hegye végigszántott a férfi tunikájának hátulsó részén. A tolvaj felhördült.
Miz eddigre már lekuporodott a földre, és megfordult. A nyílvessző hátulról fúródott a tolvaj fejébe, mire a teste összecsuklott, mint a bicska, előreesett a függönyön keresztül, és rádőlt a kést tartó férfira, aki nem tudta megtartani magát, így nekiesett az asztalnak.
Miz fegyvere sercegő, köpködő hangot hallatott. A férfi, aki a nyílvesszőt kilőtte, összerázkódott, ahogy a sugarak elérték a mellkasát, és lángok táncoltak a kabátján keletkezett kis kráter körül. Eldobta az íjat, és a mellkasára bámult. Egy pillanatig még így állt, mialatt Miz arrébb ment a boksztól, ahol a késelő férfi még mindig azzal volt elfoglalva, hogy kiszabadítsa magát a függöny és a tolvaj hullája közül. Aztán az íjász lassan hátradőlt, feje nagy puffanással a bárnak ütődött, majd teste összeroskadva ért földet. A mellkasából szivárgó vér sistergett, ahogy a kabátját nyaldosó kis lángok közé folyt.
– A másik két íjász összenézett. Az, aki korábban már felrakta a nyilat az íjra, most idegesen mosolygott Mizre, majd a férfi fegyvere felé biccentett és nagyot nyelt.
– Nem tudtuk, hogy a kastélyból jött – mondta és óvatosan kivette a nyílvesszőt a vájatból. A másik férfi is elengedte a kifeszített íjat, és ledobta a padlóra. Mindketten a földön fekvő halottra néztek.
A bokszban szerencsétlenkedő férfinek sikerült végre lelökni magáról a tolvaj testét, és azt kiabálta a függöny túloldaláról:
– Én sem tudtam, uram!
Rémült, szakállas pofa jelent meg a lelógó függönyök között.
Miz óvatosan körülnézett. Mesterkélten mosolygott a két íjászra és a késforgatóra.
– Fiúk, ti fogtok engem kivezetni ebből az igencsak rázós kerületből. – A bokszban álló férfira pillantott. – Menj az ajtóhoz, és vedd el azoktól a hősöktől a fegyverüket!
A szakállas pofa nagyot nyelt. A tolvaj testét – mely félig a bokszban, félig azon kívül feküdt – maga mögött hagyva lépett elő a függöny mögül. Az ajtóhoz ment. Lassan kinyitotta, és kikiabált. Ezt valamiféle szóváltás követte, melynek a vége igencsak hevesre sikeredett, aztán egyre távolodó, gyors lépteket lehetett hallani odakintről. A szakállas férfi erőltetett mosollyal az arcán nézett Mizre.
– Elfutottak – mondta.
– És te miért nem futsz el?
A szakállasnak nem volt szüksége bíztatásra, a következő pillanatban már az ajtón kívül volt. Miz a másik két férfihoz fordult.
– Ti fiúk velem jöttök, a hátsó ajtón megyünk ki.
A két férfi egymásra nézett. Miz mérgesen figyelte őket.
– Van ott kijárat, nem?
– Igen, uram – válaszolta az egyik fickó –, de az a vargaműhelyen át vezet.
Miz beleszagolt a levegőbe.
– Hát attól van ilyen szag? – mondta. – Én meg azt hittem, megromlott a sör.
– Bűzlesz!
– A bőrcserzők az oka – mondta Miz, miközben Zefla segített neki hajat szárítani.
Sharrow megböködte a lába hegyével Miz helyben készített csizmáját.
– Ez már elég viseletesnek néz ki – mondta. – Pedig azt hittem, mindössze két napja vetted őket.
Miz megvonta a vállát a törülköző alatt. Dloan egy pohár bort nyomott a kezébe.
– Igen, két napja. Fogalmam sincs, mi a fenébe léptem bele.
– Na szóval – zárta le a témát Sharrow –, a helyi rosszfiúk nem akarnak beszállni a játékba. – Leült az egyik végtelenül kényelmes székbe Miz és Dloan szobájában.
– Leszámítva a Hasítsuk Szét Miz Fejét játékot, így van – helyeselt Miz. Sharrow-t figyelte, ahogy Zefla teljesen megszárította a haját. –Egy kicsit aggódom. Cenuij említett valamit arról, hogy a Királynak kémei és informátorai vannak. Mi van, ha ennek a kis incidensnek a híre eljut valamiképp a kastélyba?
Sharrow vállat vont.
– Mit tehetnénk?
Miz Dloanra mutatott.
– Miért nem megyünk el mind Dloannal holnap? Mondjuk, kirándulunk egyet, elmegyünk a városból néhány napra, letáborozunk a közelben, miközben Dlo (és esetleg én) elmegy a vadonba, és megpróbál kapcsolatba lépni ezekkel a lázadókkal.
– Cenuij nem nagyon volt oda ezért az ötletért – vetette közbe Zefla, és dezodort nyújtott Miznek.
– Köszi – mondta Miz. – Na igen, neki nem tetszett, ugye? Szerintem viszont megéri eltűnni, ha csak egy pár nap erejéig is.
– Komolyan gondolod, hogy a mai este után esetleg veszélyben lehetünk? – kérdezte Sharrow.
– Egyáltalán nincs kizárva – válaszolta Miz, s befújta a hónalját.
– És mi lesz Cenuijjal? – kérdezte Dloan.
– Őt nem fenyegeti semmi – legyintett Sharrow. – Hagyhatunk neki üzenetet a fogadósnál. Nem érné meg most kockáztatni, és az adóvevőn kapcsolatba lépni vele. – Elgondolkodva bólintott. – Rendben, akkor megyünk.
– Bokrok közt táborozni éjszakákon át – mondta Zefla, és hirtelen keresztbe álltak a szemei. – Ó, ennél szebbet el sem tudnék képzelni!
A léghajó a napsütötte dzsungel fölé emelkedett. Kék-fehér buborék a kék-fehér ég előtt. Caltasp trópusai, az esős évszak után. A lombkorona lassan haladt el alattuk, a legmagasabb fák csúcsai mindössze öt méterre lehettek a léghajókosár gerincétől, ahol ő, Geis, Breyguhn és Geis egyik tisztje térdelt. Hosszú puskájukat mind a négyen kilógatták a csónak alakú kosár peremén.
A dzsungel illata és zajai teljesen körülölelték őket, rejtélyes, izgalmas és egy kicsit rémisztő érzést keltve bennük.
– Tökéletesen haladunk – szólalt meg nagyon halkan Geis, hozzájuk fordulva. – A szél átvisz minket az állatok egyik területén, az árnyékunk viszont követ minket. – A tisztre nézett, aki alacsony, dundi, örökösen mosolygó férfi volt Speyrből. Inkább hasonlított komikus színészre, mint harci kiképzőtisztre. – Nem így van, tiszt uram?
– Valóban így van, uram – mosolyodott el a tiszt. – Tökéletesen haladunk.
Amikor Geis bemutatta a tisztet neki és Breyguhnnak az Őszi Palota virágoskertjében, arra kérte a férfit, mutassa meg a lányoknak, mit tud, azt rábízza, hogy hogyan. A dagadt emberke szája még szélesebb mosolyra nyílt, majd fordultában előhúzott egy kis pengét, és eldobta. Egy fehérszárnyú, mely úgy tíz méterre tőlük, a lugasban repkedett, most hirtelen egy faléchez szegeződött. Sharrow elismerően nézett, Geis is nagyon elégedett volt. Breyguhnt viszont megdöbbentette, amit látott.
– Ezt meg minek csinálta? – kérdezte, szinte könnyek között, mire az alacsony tiszt egyik ujját a léchez emelte, megütögette, majd szinte erőfeszítés nélkül kihúzta a kést. A fehérszárnyú, melynek csak az egyik szárnya volt lefogva, egyszerűen elrepült...
– Nézzétek! – szólalt meg Sharrow, és az erdő felé mutatott. Mindannyian lenéztek, miközben az egyik tisztás széléhez közeledtek. Volt ott egy forrás, és attól nem messze, a poros talajon zöld bőrű állat feküdt döglötten, belei kifolyva a földre. Egy másik állat, mely bár kisebb volt, de mégis erősebbnek tűnt, ott állt a belek halmazának közepén. Az elesett növényevő hasüregében rágott, tépdesett valamit. A ragadozó felemelte a fejét, a léghajóra nézett, vöröses aranyszínű pofáját zöld vér borította.
– Egy sóka! – suttogta izgatottan Geis. – Csodálatos!
– Fúj – mondta Breyguhn, ahogy az állatot nézte a gondola másik oldaláról.
A tiszt elővette a léghajó irányítóját a zsebéből, s megnyomott rajta egy gombot.
A repülő szerkezet, mely alig hallhatóan zümmögött felettük, most megállt. A sóka széles állkapcsával még mindig az áldozatán rágódott, majd ismét felnézett a hajóra, de úgy tűnt, nem zavartatja magát.
– Unokahúgi? – fordult hozzá kérdőn Geis.
Sharrow megrázta a fejét.
– Nem – mondta –, inkább te.
Geis el volt ragadtatva. Megfordult, és a hosszú lőporos puskával megcélozta az állatot.
Sharrow nézte, ahogy Breyguhn grimaszokat vág, miközben a léghajó kosarának peremén át figyeli, mi történik odalenn, és úgy tűnt, nem igazán tetszik neki a látvány. Sharrow is megfordult és lenézett.
– Ilyenkor az ember eggyé válik a puskával, az irányzékkal és a célponttal – suttogta Geis, miközben célzott. A tiszt bölcsen bólogatva ült mellette. – Hogy a fene egye meg! Visszamászott annak az izének a hasába!
– Fúúúúj! – szörnyülködött Breyguhn, és leült a kosár túloldalán.
– Ne mozgasd a hajót! – szólt neki oda Geis felindulva.
A tiszt letette a léghajó irányítóját, a feje fölé emelte és hangosan összecsapta mindkét kezét. Sharrow felnevetett. A sóka felkapta friss zöld lével színezett fejét, és megint rájuk nézett.
– Megvagy – súgta Geis. A puska eldördült. Geis hátratántorodott a gondolában, a füstfelhőt elvitte a szél. A sóka abbahagyta a rágást. Megroggyant, mellső lábai összecsuklottak, s az állat a porba zuhant. Sötét vér lüktetett a fejéből, ahogy oldalra dőlt, egyet még rúgott, aztán mozdulatlanná vált.
– Ez az!
– Szép volt!
– Gyönyörű lövés, uram.
– Jaaaaj. Vége van már? Elintézted? Nagyon sok a vér?
– Vigyen minket oda, uram. Szeretnék leszállni és begyűjteni a trófeáimat.
– Ahogy gondolja, uram – válaszolta a tiszt.
– Szegény jószág! Semmi esélye nem volt – mondta Breyguhn, ahogy a kosár peremén túl a két, egymás mellett fekvő tetemet nézte.
– Dehogynem, az eltűnés volt az esélye – mondta boldogan Geis, és vállat vont.
– Gyorsan kiszenvedett – nyugtatta meg Sharrow Breyguhnt. Inkább Geis érettségével akart azonosulni, mintsem féltestvérének fiatalságával, habár Breyhez korban közelebb állt. Húga még csak tizenkét éves volt.
– Így van – helyeselt Geis, s mialatt a tiszt a hajót a meleg levegőn átszelve a tisztás felé irányította, előkészítette a kötéllétrát. – Fel sem fogta, mi találta el.
– Nekem ez akkor is kegyetlennek tűnik – mondta Breyguhn keresztbetett karral.
– Pedig egyáltalán nem az – válaszolta Geis. – Ez megölte odalent a heuszit, én meg megöltem őt.
– Itt a dzsungel törvényei uralkodnak – vetette oda Breyguhnnak Sharrow.
Geis felnevetett.
– Szó szerint – mondta. – És ez a sóka nem szenvedett annyit, mint a heuszi, amit ő ölt meg. – Csodálkozó, ingerült kifejezés ült ki az arcára. – Sokszor végiggondoltam már ezt, mármint hogy a lényeg a szenvedés. Nem maga a halál, nem az, hogy az ember öl. Ha valaki egy pillanat alatt meghal, és ezt tényleg úgy értem, hogy bármiféle figyelmeztetés nélkül, akkor mit szalaszt el? Lehet, hogy attól a pillanattól kezdve egészen a haláláig rettenetes lett volna az élete. Persze lehet, hogy igazából fantasztikusan jó lett volna, de a lényeg az, hogy az ember bármikor meghalhat, azonban nem tudja, pontosan mikor. Nem hiszem, hogy meg kéne büntetni azt, aki egy pillanat alatt megöl valakit.
– De mi van azokkal, akik itt maradnak? A családja, a barátai? – ellenkezett Breyguhn.
Geis ismét a vállát vonogatta, s ahogy egyre lassítottak, kihajolt a gondola peremén.
– A törvény szerint sem azért állnak a gyilkosok a bíróság elé, mert milyen szörnyűséget tettek a meggyilkolt személy családjával és szeretteivel.
A tiszttel együtt átlendítette a kötélhágcsót a hajó peremén.
– Viszont – szólt közbe Sharrow –, ha az emberek tudnák, hogy akármikor megölhetik őket, és a gyilkosuk simán megúszná, akkor mindenki állandóan rettegne. Nem számít, ki kit öl meg, az emberek így is úgy is szenvednének – fejezte be az érvelését, és széttárta a karját.
Geis ránézett, összeráncolta a szemöldökét.
– Hm – hümmögött feszes ajkakkal. – Igen, ebben igazad van. Erre nem is gondoltam – mondta, majd a tisztre nézett, aki rámosolygott. Geis megrántotta a vállát, odaadta a fegyverét a tisztnek, és azt mondta:
– Na mindegy, ezen a gondolatmeneten még csiszolnom kell. Előhúzta a kését tokjából, a foga közé szorította, átmászott a léghajó kosarának túloldalára, és leereszkedett a kötélhágcsón.
Sharrow figyelte, ahogy mászik lefelé. Geis kiért a hajó árnyékából, a napfény megcsillant a szájában tartott pengén. A lány még jobban kihajolt, és fegyverét pont a férfi feje búbjára szegezte, miközben Geis bólogatva mászott le a létrán a földre.
– Ne haragudjon, hölgyem – szólalt meg a tiszt, és egy bocsánatkérő mosollyal az arcán elvette Sharrow-tól a puskát.
A lány leült az egyik ülésre. Breyguhn arcán önelégült mosoly jelent meg. Sharrow próbált nem elpirulni.
– Nem akartam ám elsütni, uram.
– Tisztában vagyok vele, Sharrow kisasszony – bólogatott a férfi, és kivette a tárat a töltényűrből, majd visszaadta a lánynak a puskáját –, de nagyon veszélyes bárkire is fegyvert fogni.
– Tudom – mondta Sharrow. – De nem volt kibiztosítva, és egyébként is sajnálom. Ugye nem fogja elmondani Geisnek? – Elővette legmegnyerőbb mosolyát.
– Kétlem, hogy ez szükséges lenne, kisasszony – válaszolta a tiszt.
– Ő lehet, hogy nem mondja el... – szólalt meg Breyguhn, és elégedetten mosolygott Sharrow-ra.
– Á, úgysem hisz el semmit, amit te mondasz neki, Brey – vágott vissza Sharrow, és egyszerűen csak legyintett Breyguhn megjegyzésére. Ismét rámosolygott a tisztre, aki viszonozta a gesztust. Breyguhn morcosan meredt maga elé.
– Hé, lányok! – hallatszott odalentről egy halvány kiáltás. – Van valami kívánságotok, hogy az állat melyik részét akarjátok?
Egy szerényebb magaslaton vertek tábort, mely minden valószínűség szerint egy olyan egyenetlen dombos rész kiemelkedő darabja lehetett, amit benőtt az Entraxrln, s így eltorlaszolt kanyonokat és sötét, mély barlangokat hozott létre a V-alakban emelkedő szurdokban. A magasba szökő szárak, melyek mindenfelé terjeszkedtek a tájon, és inkább földrajzi, mint növényi alakzatnak tűntek, valamikor régen valószínűleg sziklás csúcsok lehettek, melyek most a membránok indáinak kapaszkodóként szolgáltak, s az Entraxrln örömmel ölelte körbe őket. A dombokat és az azokon túl fekvő területeket uraló táj még sokkal sötétebb és fullasztóbb volt, mint azok a helyek, melyeken az elmúlt három napban, azután, hogy elhagyták a várost, keresztülutaztak. Maguk mögött hagytak néhány kisvárost és falut, és láttak kastélyokat is a távolban, melyek mindegyike alacsonyabb rangú nemesek lakhelyeként szolgált, de nem sok utazóval találkoztak.
Leeskever, a vezetőjük, szikár, beszédes, tudálékos és elképesztően csúf trapper volt, akivel a Kitört Nyakban találkoztak, és aki fekete szemkendőt viselt, melyet Zefla természetesen igazán elragadónak talált. A vadász azt mondta, ha az urak szeretnének a vademberekkel vagy törvényen kívüliekkel találkozni, akkor menjenek csak tovább, arrafelé megtalálják az ilyen fajtákat, de ő ennél tovább nem vezeti őket. Ez innen már a banditák országa.
Miz arra az elhatározásra jutott, hogy a hölgyek mellett illik maradnia, s így Dloan egyedül vágott neki az útnak, gyalog.
A hátasjeméket hagyták legelni, ők pedig az elkövetkező két napon a tábor közelében kirándulgattak, mászószár segítségével felkúsztak egy-két kevésbé meredek indára, míg Leeskever végig arról az ezernyi állatról mesélt nekik, amiket megölt, illetve a megközelítőleg fél tucat haverjáról, akiket elveszített. Légsűk, kuszafogúak és más vadállatok végeztek velük, de volt, akivel a gravitáció számolt le, amikor lezuhant egy indáról. Mind a vadonban végezték, az itteniekhez hasonló körülmények között.
Sharrow kiszökött néhányszor a táborból, úgy, hogy Leeskever ne vegye észre, távolabb sétált az Entraxrln aljnövényzetében, és a célba lövést gyakorolta. Feltette a hangtompítót a KéziÁgyújára, és hólyagánizsokat sorakoztatott fel tíz, húsz és negyven méter távolságra.
Második alkalommal ment célba lőni, amikor a tár kicserélése közben meghallotta, hogy valami mozog mögötte, odafönt. A helyére kattintotta a tárat, oldalra lépett és megpördült. Úgy tűnt, mintha valami rá akarna ugrani, így aztán azonnal lőtt.
Pont egy drótlövő tárat töltött be. Később ellenőrizte, négy sorozatot lőtt ki.
Nem tudta megállapítani, hogy vajon ebből hány találta el azt a valamit, ami rá akart ugrani, de az biztos, hogy az az izé egyetlen hatalmas, lila vérfelhővé vált, mely elől Sharrow épphogy csak félre tudott ugrani. Amikor odament, hogy lábával megböködje a meleg, enyhén gőzölgő maradványokat, még akkor sem tudta megmondani, hogy mi volt ez, csak annyit tudott, hogy inkább szőr volt a cafatok között, mint toll vagy bőr. A csontok úgy néztek ki, mintha kutya rágta volna őket szét, és közülük a legnagyobb darab is kisebb volt, mint Sharrow kisujja.
Ezek után arra az elhatározásra jutott, hogy több gyakorlásra nincs szüksége.
A három méter magas membránokba szúrt husángok és az őket összefogó kötelek által körülhatárolt biztonságos területen ültek. Éppen ebédeltek, és meleg, nyirkos szagú szél lengedezett körülöttük. Alattuk száz méteres mélységben a talaj. Az ágak között épített emelvényt, melyen táboroztak, már egy kilométerről látni lehetett az Entraxrln groteszkül deformálódott alakjába ágyazva.
Leeskever pöcökcsapot szúrt egy érszerű kitüremkedésbe az egyik inda kérgén. Tiszta víz buggyant elő az üres cső egyik végén, majd végigfolyt rajta, és lassanként megtöltötte a fogójához szerelt kis bögrét. A férfi beleszagolt a szélbe.
– Ezzel fog megérkezni a Király légsűje. Ezzel a széllel. Mindannyian ránéztek.
– A repülőmajom-vadászat – tette hozzá a férfi. – A légsűk éves vándorlása ilyenkor kezdődik. Van egy hímekből álló csapat, amely félig-meddig meg van szelídítve, s ilyenkor a várostól északra, a nagyobb törzseken szoktak tanyázni.
– De igazából nem lovagolják meg őket, ugye? – kérdezte Zefla.
Leeskever felnevetett.
– Dehogy! Soha nem is tették. Soha ne higgyék el, amit az emberek beszélnek. A légsű előbb felfalja az embert, minthogy szagot fog. Az csak amolyan legenda, hogy bárki is meglovagolta volna őket – mondta, majd szürcsölt egy kis vizet a pohárból, és továbbadta Zeflának. – Ebben az időszakban a Király és az udvartartás felmegy a törzsön gubbasztó egyik hímkolóniához, aztán ott állnak és bámulják az állatokat, mindegyikőjük kiválaszt magának egyet, odalopakodik hozzá, lefújja valamilyen altatógázzal, és megjelöli. A gyávább udvaroncok és miniszterek a segédeiket bízzák meg a feladattal, a többiek pedig úgy tesznek, mintha bátrak lennének – folytatta Leeskever. Zefla visszaadta neki a poharat, és a férfi ismét felakasztotta a csöpögő pöcökcsapra. – Aztán a méltóságok leülnek a nézőtérre, nézik, ahogy a légsűk levadásszák a repülőmajmokat, és közben drukkolnak a maguk választotta állatnak. Igazán civilizált látványosság.
– Úgy hangzik – jegyezte meg Miz.
– És az mi? – kérdezte Zefla lefelé mutatva.
– Hm? – nézett oda Leeskever. – Ja, az egy kuszafogú, amiről már meséltem önöknek.
– Ez az az állat, amelyik igencsak kedveli a maga társait? – kérdezte Zefla.
– Talán pont ez a példány az, ha engem kérdez – válaszolta a férfi.
Mindannyian a kuszafogú hosszú, csíkos hátát nézték, ahogy a négylábú lassan, nesztelenül lépdelt az egymást keresztező gyökerek, szárak és lehullott membránlevelek hosszú foszlányainak útvesztőjén át, egy szinttel alattuk.
Sharrow-nak eszébe jutott a léghajó, és az állat, melyet Geis akkor lelőtt. Amikor véresen visszamászott a gondolába, csak az állat füleit hozta magával, annál rettenetesebbet és félelmetesebbet nem. Odanyújtotta a trófeákat neki és Breyguhnnak.
Sharrow szívesen fogadta el a még mindig meleg ajándékot. Breyguhn megérinteni se bírta ezt a vérrel átitatott valamit. Ennek ellenére – bár Sharrow kidobta a sajátját egy nappal az előtt, hogy az Őszi Palotából külön-külön visszaindultak volna az iskoláikba – Breyguhn még évekig megtartotta a trófeát.
Dloan másnap reggel visszajött a vadonból, igencsak mogorván, mert nem járt sikerrel. Le kellett lőnie két ostoba banditát, de rajtuk kívül nem is látott mást. Lehet, hogy vannak lázadók és hasonlók a vadonban, de Dloan elől ügyesen elbújtak.
Aznap délután el is indultak, vissza a városba, széllel a hátukban. Több csapat légsű is elrepült kilométerekkel felettük, abba az irányba, amerre ők is tartottak. Leeskever bölcsen bólogatott.
A külvárosba érve abba a fogadóba tértek vissza, ahol egy nappal megérkezésük után ettek. Itt kifizették Leeskevert, majd Miz álruhában egyedül bement a városba. A szobájukat még mindig fenntartották nekik. Megtudta, hogy egy koldus kereste őket, és a fogadós oda is adta neki az üzenetet, amit hátrahagytak. Ezen kívül senki más nem kérdezősködött felőlük.
– Puha ágy és forró víz! – vonult be Zefla örvendezve Sharrow szobájába. – Micsoda kibaszott luxus!
*
Eleinte nagyon jól aludt, aztán felébredt az éjszaka közepén, és azon tűnődött, vajon mi történik, mert olyan érzése volt, mintha egy hosszú, hideg valami mászna a nyakán.
Nagyot nyögve felült, és lehúzta a hálóingét, megtapogatta a mellkasán a bőrt, és kezeit ott tartva a sötétbe bámult, hallotta, ahogy Zefla forgolódik, s halkan felsóhajt álmában, és akkor rájött, hogy mi történik.
Így akarták vele tudatni, hogy nem felejtették el, még itt sem. Ennyit a hálózatmentességről.
Olyan érzés volt, mintha valaki végighúzná a hideg ujját a bőrén, a nyakán, mintha a hóhér megjelölné a helyet, ahova a pallossal le kell sújtania. Aztán egy másik vonal, és még egy, és még egy, mindegyik egyre feljebb, mint a másik.
A Koronacsillag Függő alakja rajzolódott ki a bőrén, egészen az utolsó szálig, a rendszer utolsó bolygójáig.
A Prensteleraf hosszan elnyúló pályája húzódott végig a nyakán, majd egészen le, a melle fölé. Egy idő után, amikor már semmi nem történt, visszasüppedt a puha, meleg ágyba.
Az utolsó jel, mely pillanatokkal később jött, teljesen meglepetésként érte. Egyetlen vonalat húztak a feje körül, erősen, de nem fájdalmasan, pont ott, ahol egy kalap vagy egy korona szegélye húzódna.
Ezt nem álmodom, mondta magában, mielőtt visszaaludt volna. Mégis, valahogy reggel már nem volt olyan biztos benne.
– El sem hiszem, hogy belementem ebbe – suttogta Miz.
Dloan vállat vont. Megvakarta a fejét, és a nyikorgó ketrec poros padlóján elterülő széles farkat nézte. Felemelte, aztán visszaengedte a földre.
– Kell valami, amivel ki tudom támasztani – súgta.
– Ne nézz rám! – sziszegte Miz, aki az állat szájánál guggolt egy gáztartállyal a kezében. Pumpálni kezdte a kart, meghúzta a kioldó gombot, és a gázt az állat pofája felé irányította. Miz köhögve kendőt emelt a szája elé.
Dloan körbenézett.
– Siess már! – szólt rá Miz. – Ettől a szartól én is elálmosodom!
Dloan elővette a bicskáját, és a légsű oldalához lépett. Felemelte a karját, s elkezdte levágni a köteleket, melyek az állat bal szárnyát a testéhez szorították.
– Dlo! – meresztette Miz a szemét. – Megőrültél?
Dloan egy szót sem szólt, csak hagyta, hogy a kötelek a ketrec bűzlő padlójára essenek. A légsű hatalmas fekete szárnya finoman kibomlott, akár egy önmagába roskadó sátor. Az állat megmozdult. Miz hátraugrott, nagyot nyelt, aztán ismét közelebb ment, és gyorsan gázt fújt az állat pofájába.
– Sss – nyugtatgatta az alvó állatot. – Ssss! Nyugalom! Ez az... Dloan levette az egyik deszkát, mely a madár szárnyát feszítette ki, az állat farához vitte, és miután a ketrec padlójára helyezve a falnak döntötte, felemelte a légsű farkát a porból, és rátette. Azután eltűnt az állat tompora alatt.
Miz a ketrec rácsa felé nézett. Bár látáserősítő szemüveg volt rajta, az éjszaka még így is meglehetősen sötétnek tűnt. Zefla az állatkertőr kunyhóját tartotta szemmel, de Miz ettől függetlenül rettenetesen védtelennek érezte magát, ahogy ott guggolt egy ketrecbe szorítva, pár centiméterre egy akkora állat pofájától, amely akár egészben is le tudta volna őt nyelni.
Felnézett a rácsos tetőre. Sok dolgot el tudott képzelni korábban, hogy majd megesik vele életében, de hogy itt kuporogjon egy bűzlő ketrecben, rothadó, félig felfalt repülőmajmok tetemei között, az éjszaka közepén, Miykennes Entraxrlnjának legeldugottabb, leg-isten-hátamögöttibb zugában, amint éppen egy kisebb repülőgép nagyságú állatot kábít, míg társa a nőstényragadozó nemi szervénél matat, nos, ez nem az első gondolat volt, ami az eszébe ötlött.
A légsű mélyet sóhajtott. Miz még több gázt pumpált rá. Dloan előtekergőzött az állat fara alól.
– Megvan? – kérdezte Miz. Dloan bólintott. Miz finoman megütögette az állat pofáját. – Szegény pára. Valószínűleg ez volt évek óta a legnagyobb élménye, és ezt is végigaludta.
Dloan csak állt ott mellette, kezében egy fából készült kaparókéssel, és egy kicsi, lezárt edénykével, nadrágja és mellénye tiszta mocsok. Furcsa kifejezés ült az arcán.
Miz még egy nagy adag gázt fecskendezett az állat pofájába, aztán felállt.
– Na jó, menjünk, mielőtt kiabálni kezd, hogy megerőszakolták.
– Nem – mondta Dloan, és Mizhez lépett.
– Hogy érted azt, hogy nem? – kérdezte Miz.
Dloan letette a kaparókést és az edénykét a földre, kivette a gáztartályt a kezéből, aztán odaguggolt az állat orrához. Pumpálni kezdte a tartályt, majd a gázt a légsű orrába fecskendezte.
– Dloan! – szólalt meg Miz hitetlenkedő hangon. – Mi a fenét csinálsz?
– Megpróbálom megölni – válaszolta a férfi. Tovább pumpált és fecskendezett, míg Miz a fejét csóválva körbe-körbe járkált a ketrecben, aztán fejét a kezébe fogta, és valamit motyogott magában.
Dloan addig pumpált, míg a tartály kifogyott, és gőzölgő cseppek jelentek meg az állat orrlyuka körül, majd kis patakokban végigfutottak a pofáján, végül lecsöppentek a porba, apró foltokat hagyva maguk után. Dloan hintázva guggolt a földön, és még mindig pumpálta a gázt az üres tartályból. Miz odament hozzá és megragadta, szinte fulladozott a gázfelhőben. Maga után rángatta Dloant a vállánál fogva, és mire nagy nehezen sikerült elmozdítania, mindketten a ketrec padlójára estek. Dloan magához tért, a fejét csóválta.
– Úúú! – zihált Miz. – Szállj már le rólam!
Dloan imbolyogva felállt, még mindig a fejét rázta. Ide-oda dülöngélt, a némán fekvő állatot nézte, aztán felvette az edénykét és a kaparókést a földről, majd elbotorkált a ketrec hátulja felé. Miz utána ment, gondosan elsimítva maguk után a nyomokat a porban.
Egy darab meghajított dróttal zárták vissza az ajtót, összeszedték Zeflát az őrhelyéről, az állatkertőr kunyhója mellől, majd elmentek egy kiskapuhoz, mely a kastély egyik kivilágítatlan területénél állt, és ott találkoztak Cenuijjal.
– Hű, de büdös vagy – mondta Miznek, ahogy a férfi odaadta neki a lezárt edénykét.
– Fogd be! – válaszolta Miz.
Zászlók egész sora lobogott Pharpech város főtere felett. Bódék, árusok és szórakoztatóművészek álltak az örvénylő, kavargó tömeg középpontjában, akik az éves repülőmajom-vándorlásra és a légsűk viszszatérésére vártak, no meg a Királyi Gárdára.
Harsogó zaj hallatszott a tér azon oldaláról, ahol a kastély állt, s ahol emberek egy csoportja légsűnek öltözve táncolt körbe-körbe a királyi emelvény előtt szabadon hagyott porondon. A légsűtáncosok kitárták karjaikat, melyek az állatok hatalmas fekete szárnyait voltak hivatottak utánozni, s festett levélhártyákból, ruganyos indakötelekből készültek. A táncosok egymás felé futottak, körbetáncolták a többi légsűimitátort, s nem túl élethű, vijjogó hangokat hallattak. A papok és szerzetesek, akik a királyi lelátó magasabb fokain ültek ünnepi köpenyeikben, kántálva énekelték a légsűtáncot kommentáló verseket.
Őfelsége a Királynő mellett ült, és épphogy el nem aludt.
Sharrow egy hólyagánizs sörbetet majszolt, s Miz oldalán sétált keresztül a tömegen, folyamatosan utasítva vissza a felajánlott portékákat, előttük suhogtatott árukat.
– Nem, szerintem csak arról van szó, hogy végleg elment az esze –mondta Sharrow. – Még hogy egy nőstény légsűt kipakolni – csóválta a fejét. – Valószínűleg nem is kell neki az az izé. Lefogadom, hogy csak meg akart tréfálni téged és Dloant.
– Ajánlom neki, hogy ne ez legyen a helyzet – mondta Miz, és hunyorítani kezdett. – Vagy azon fogja kapni magát, hogy vele is igencsak kellemetlen dolgok történnek álmában.
Egyszerre nagy sikítozás hallatszott. Repülőmajmoknak öltözött gyerekek futottak fel a lelátó előtti porondra, és visítozva, nevetgélve szökdécseltek a légsűtáncosok hatalmas, feketén hullámzó alakjai előtt.
A Király összerándult, felébredt az álmodozásból. Kötelességtudóan tapsolt, ahogy a gyerekek szerepüket túljátszva úgy tettek, mintha meghaltak volna, s ott vergődtek, rángatóztak a színpad kövezetén az egyre felharsogó ujjongásokat hallva.
A kastély mélyén, a patikus laborjában egy bakon álló asztalon megviselt fémtartályok sorakoztak, lecsatolható tetejükhöz pumpáló kar és egy gomb volt illesztve. Sárszínű, vékony ujjak emelték fel finoman az asztalon álló legdíszesebb tartályt, azt, amelyiken a királyi címer volt. A kéz kinyitotta a fémdobozt, s átlátszó, zsíros géllel kente be a tartály fedelének alját, majd ügyesen visszatette a helyére.
A légsű hímek fészkelőhelye egy hatalmas fatörzsből kivésett, sötét, áporodott szagú üreg volt hatszáz méterrel a föld szintje fölött, úgy három kilométerre északra a várostól. Felvonók és belső létrák segítségével lehetett felmenni a magasba, melyek a növény szűk, eldugaszolt esővízcsatornáin vezettek felfelé. A fészkek szintjén volt egy előcsarnok, ahol a Király, udvaroncai, a királyi család más tagjai, nemesek és a hozzájuk tartozók összegyűltek, tolongtak a sötét, rugalmas padlózatú, gyertyákkal megvilágított helyiségben, és visszafojtott hangon beszélgettek, míg a Királyi Gárda szemmel tartotta a hím légsűket, ahogy a fészkelőhelyen lassan elcsendesednek, letelepednek, felkészülve az éjszakai pihenésre.
A légkör érthető módon feszültséggel telt meg, s Cenuij érezte, hogy még rá is hatással van. A levegő meleg volt, hím légsűktől és izzadó nemesektől bűzlött. Átfurakodott a jelzőfestékkel telt tartályokat, fegyvereket, kardokat szorongató férfiak tömegén. Megállt a Király főistentelenkedője mögött, míg a pap kiűzött a gáztartályokból mindenféle isteni behatást. Aztán arrébb csusszant, és a helyiség egyik végében található leshelyhez ment, megpróbált jó helyet keresni magának.
Egy kis alkonyi fény még mindig szűrődött be az előtérbe. Cenuij leguggolt, és kikukucskált a fészkelőhely hátsó részén vágott függőleges résen, körülötte a feljebb található vízszintes réseken nézelődő férfiak csizmái és lábai toporogtak. Olyan érzése volt, mintha vak lenne. A Miykennsen élők elvileg jobban láttak sötétben, mint a golteriek, de Cenuij azon tanakodott magában, vajon hogyan fog tudni bármelyikük is tájékozódni ebben az elképesztő homályban.
– Itt jó lesz – hallotta Cenuij hirtelen a Királynő éles orrhangját, és érezte, hogy valaki belé botlik. Körbenézett.
A Királynő – egy nagyobbacska teremtés, aki túlzottan festette magát, a nullával egyenlő érzékkel rendelkezett az öltözködés terén, és láthatóan képtelen volt reggelente eldönteni, hogy melyik ékszerét vegye fel, ezért aztán egészen egyszerűen magára aggatta az összeset – maga előtt tolta a kisfiát.
– A papa új kóristája majd vigyáz rád – suttogta a nő. Cenuijra villogtatta nagy fogait. – Ugye?
Cenuij a gyermekre meredt, aki úgy hat-hétéves lehetett, kövér, és olyan hézagos volt a foga, hogy szinte csak az ínye látszott, de ennek ellenére nem zavartatta magát, idétlenül vigyorgott és egy kis játék légsűt tartott a kezében. Édes szagú, ragadós maszlag kenődött szét a szája körül.
Cenuij erőltetve mosolygott a Királynőre.
– Természetesen – válaszolta. A kisfiú a kezébe nyomta a játék légsűt, a férfi ölébe huppant, mindenhol ragadós nyomokat hagyva maga után. A kis trónörökös izgett-mozgott az ölében, szeretett volna kinézni a kis nyíláson, mire Cenuij lihegve felemelte a kisfiút, és arrébb tette, hogy ha lehet, ne roppantsa össze a golyóit.
– Vigyázzon rá, hogy ne hangoskodjon! – súgta oda a Királynő. A kisfiú az orrát a nyíláshoz dugta, s közben kezét Cenuij reverendájába törölte. A férfi a fiú koszos tarkóját bámulta, és ezerszer is átgondolta, vajon miért egyezett bele a Királynő kérésébe.
Az első nemesek és udvaroncok azok voltak, akik elég bátornak mutatkoztak ahhoz, hogy a fészek távolabbi részén, a szájalakú kijáratnál fekvő légsűt válasszanak maguknak, illetve annyira szerencsétlenek voltak, hogy egy ilyen állatot osztottak rájuk. Átlopakodtak a kirágott üreg közepén, elhaladtak az összekuporodott, alvó légsűk alakjai mellett, melyek közül egy-ketten figyelték őket, ahogy ellépkednek mellettük, s mély hangon morogtak. A közelükben alvó állatok ettől mocorogni kezdtek, de ezen kívül a légsűk nem igazán reagáltak.
Az alacsony leshelyről az ölében ülő dagadt, ragadós gyerekkel igen nehéz volt Cenuijnak bármit is látni abból, ami odakint zajlott, annak ellenére, hogy a szemei már hozzászoktak a sötétséghez. Annyit tudott, hogy elvileg most az érintett férfiak megközelítik az általuk kiválasztott légsűt, finoman lefújják őket az altatógázzal, aztán egy-két foltot festenek az állatok oldalára, pontosan a szárnyuk töve alá, illetve kicsit inkább az elé. Az általános elismerő morajlás, és az érintett nemesek szerencsés visszatérése alapján, kiknek az arcára igencsak kiült a megkönnyebbülés, minden a tervek szerint haladt.
A Királyra került a sor. Ő az egyik középen fekvő légsűt szemelte ki magának, mely egy hatalmas, közepesen idős példány volt, s valószínűleg azért rá esett a választása – immár évek óta –, mert az állat nagyon szép eredményeket ért el a repülőmajmok pusztításában. Cenuij megpróbált nem odafigyelni az ölében ülő gyerek émelyítően édes szagára, s közelebb hajolt, hogy kilásson a kisfiú zsírosan ragadós haja felett. Figyelte, ahogy a sötét ruhába öltözött alak lekuporodik és lépked előre a hortyogó, morgó állatok sorai között.
A Király odaért a légsűhöz, melyet kiválasztott magának. Cenuij látta, ahogy még pumpál néhányat a gáztartályon, majd az óriási, alvó állat pofája felé tartja, és pár másodpercig fújja rá a gázt.
A légsű egy pillanatig meg se moccant. A Király közelebb lopakodott hozzá, még egy kis ideig fújta.
A légsű összerázkódott, hatalmas fejét felemelte. A Király megmerevedett, majd hátralépett. Cenuij körül az emberek hirtelen teljesen elcsöndesedtek. A légsű kinyitotta a száját, mintha ásítana. A Király még öt-tíz másodpercig fújta a feje felé a gázt. A légsű megrázta a fejét, kitátotta a száját, és felmordult. Felállt a lábaira, feje majdnem az üreg tetejét súrolta, kiterjesztette a szárnyait, üvöltése visszhangzott a fészken át. Az üregben mindenütt mozgolódni, ébredezni kezdtek a légsűk, a király két oldalán is felpattant két állat, fejüket himbálva a levegőben.
Az emberek kiabálni és sikítozni kezdtek. A kisfiú megpróbálta feljebb emelni a fejét, Cenuij arca mellé, hogy jobban lásson, de a férfi visszanyomta a kobakját, s rátapadt a nyílásra.
– Fusson! – kiabálták az emberek. – Fusson, Felség!
A Király előtt álló légsű ingadozva, botladozva közeledett, mire a férfi felemelte a tartályt, s még több gázt fújt rá. Az állat meghátrált, kissé imbolyogva megállt. A két szomszédja is felágaskodott. A többi légsű nehézkesen lekászálódott a fészkéről, előrecsoszogtak, nyakukat nyújtogatták, mind a fészkelőhely közepére akartak menni, s így az üreg hátuljából semmit sem lehetett látni.
– Őrség! – kiáltotta el magát valaki. Cenuij csodálatos izgalmat érzett a gyomrában. A kisfiú sírva fakadt az ölében. A Király légsűje, melynek fejét épphogy látni lehetett a többi állat felett, lassan előrehajolt és eltűnt. Az üreg közepe felől sikoltást lehetett hallani. A padló megremegett. Az emberek ordibáltak és sikítoztak Cenuij körül. Ő ökölbe szorította a kezét. A kisfiú lemászott az öléből, és elveszett a lábak rengetegében.
A Királyi Gárda emberei fegyvereiket előrántva rontottak be a fészekbe. Tüzet nyitottak a hozzájuk legközelebb álló állatokra, ropogtak, visítottak a fegyverek. Golyók és lézersugarak süvítettek a légsűk között, visítást, üvöltést lehetett hallani mindenfelé, a füst és az égett bőr szaga felhőkben lebegett mindenfelé. A leghátul álló három légsű megfordult, és célba vette az őröket, akik visszavonulás közben folyamatosan lőtték őket. Két légsű felbőgött, majd a földre rogyott, fejük széthasadt, a vér pumpálva folyt ki belőlük. Az egyik maga alá gyűrt egy őrt, a másik megsebzett állat megragadta az egyik férfit, felemelte, s fejét megrázva az üreg íves falához vágta. A következő pillanatban golyók sorozata repesztette szét az állat mellkasát, és hanyatt esett. Mögötte az állatok egyre gyorsabban, szinte fékevesztetten tolongtak az üreg szája körül. A padló remegett a hatalmas madarak puffogó, dobogó lépéseitől, a levegőt betöltötte üvöltésük s az őrök támadásának zaja, akik ismét nekiestek az állatoknak.
Cenuij körül kiabáltak az emberek, óbégattak, egyre-másra a lábára tapostak. Arcát a kis nyíláshoz szorította, s megpróbálta elnyomni a mosolyát.
A lövöldözés folytatódott, hangját lefogta a fészek puha fala. Még három légsű zuhant a földre, míg az üreg távolabbi végén tolongó állatok raja vijjogva, üvöltve próbált kimenekülni a fészekből.
– A Király! A Király! – kiáltották az emberek, ahogy az őrök átverekedték magukat a halott légsűk tetemein, s odaértek az üreg közepe tájára.
– Az a seggfej már a másvilágon van, ostoba talpnyalók – suttogta maga elé Cenuij.
A légsűk elmenekültek az utolsó szálig, elrepültek az üreg száján keresztül az alkony kései fényében. Halott és haldokló állatok feküdtek mindenfelé a földön, némelyikük küszködve megpróbálta vérző testét arrébb vonszolni. Az őrök odaértek az üreg közepére.
Cenuij már fel is készült a gyászosan szomorú ábrázatra, melyet ilyenkor vágni illik, s kész volt elfordulni azonnal a nyílástól. Mély lélegzetet vett, egy pillanatra még a szemét is becsukta.
– Nézzétek! – kiáltott egy hang. Cenuij kinyitotta a szemét. Valami mozgott az őrök feje felett, a fészek falán, a plafonhoz közel. Egy aprócska alak integetett.
– A Király! – sikított fel valaki. – Éljen a Király!
Hatalmas ujjongás tört ki.
Cenuij döbbenten bámult maga elé.
A kripta félig a földbe temetett fekete kocka volt, melyet Gorko utasításai szerint a Tzant ház franciakertje mögötti dombra állítottak fel.
Sharrow emlékezett rá, amikor a kriptát építették. Az egyik régi szolgáló hátravitte őt oda a szertartás után, hogy még egyszer megnézhesse nagyapja síremlékét anélkül, hogy ott áll körülötte a tömeg.
A gardedám azt mondta neki, hogy ez a kripta nagyon fontos, és hogy Gorko nagyapa szerette volna, ha Sharrow így látja. Sem Sharrow, sem a gardedám nem tudta kitalálni, vajon miért. Aztán visszamentek a házba süteményt enni.
A többi gyereket megrémítette ez a fekete síremlék, mert az egyik oldalon kicsi füstüveg ablak csillogott, s ha az embernél volt elemlámpa, akkor be tudott világítani, és láthatta az öreg nagyapó bebalzsamozott testét, ahogy ott ül a legfényesebb golyóálló rejtekhelyén, a kedvenc motorján, s úgy szorongatja a kormányt, mintha még mindig élne. Fekete sisakja és tükrös szemvédője visszaverte a lámpafényt, mintha Gorko egyenesen a szemükbe bámult volna.
A vele egyidős gyerekek legtöbbje sikítva rohant el, amikor meglátták az öreg holttestét, de ő úgy emlékezett, mindig is szépnek tartotta, hogy Gorkót olyan sírba helyezték, ahonnan a füstüvegen keresztül látni lehet a ház parkjának völgyeit és dombjait, és így nagyapja még halála után is gyönyörködhet a szép kilátásban. Azt sem felejtette el soha, hogy Gorko papa külön kívánsága volt, hogy ő lássa a síremléket, még akkor is, ha nem értette miért.
Amikor az apját üldöző hitelezők már túlságosan a sarkukban voltak – ahogy az minden szezonban egyszer-kétszer előfordult –, és el kellett menekülniük az éjszaka közepén az aktuális hotelból, amiben laktak, hogy visszamenjenek az ideiglenes biztonságot nyújtó Tzantra, akkor Sharrow mindig szeretett elmenni a dombon álló kriptához. Ilyenkor felmászott a mellette magasodó valamelyik fára, felhúzta magát ez egyik ágra, mely a sír fölé hajolt, ráhuppant a kriptára, s ott üldögélt a síron, hallgatta a fák hangját a szélben, s ugyanazt a tájat nézte gyönyörködve, melyet nagyapja.
A fák árnyékában álló síremlék szinte mindig hidegnek tűnt – kivéve, ha kifejezetten napos volt az idő –, és Sharrow néha órákon keresztül ott üldögélt, vagy egyszerűen lefeküdt, és gondolkodott. Egyetlen mondat volt a kripta tetejébe vésve, mindössze négy szóból állt. A felirat így szólt: A DOLGOK MINDIG VÁLTOZNAK, és tenyérnyi betűkkel, ujjnyi mélyen vésték a gránitba. Az emberek elcsodálkoztak ezeken a szavakon, ugyanis nem tartozott sem az ismert szállóigék, sem Gorko papa bevett mondásai közé. De ezt szerette volna sírfeliratnak, hát ez állt ott.
Sharrow mindig letisztította a ráhullott leveleket, törött gallyakat, döglött bogarakat a felirat kicsi, vízzel telt árkaiból. Egyszer télen feltörte a benne található jeget, és egyenként Breyguhnra dobta őket, aki cserébe hógolyókkal bombázta őt odalentről, aztán az egyik fagyott betű felhasította Breyguhn arcát, és a lány visítva rohant vissza a házba.
Sharrow hátradőlt a hűvös kövön, feje alatt a kabátja szolgált párnaként. Évek óta nem járt már itt fent. A felette lebegő bronzszínű levelek mintáit nézte, melyek mögött a kékes-zöld ég húzódott, s érezte a meleg fuvallatot, ahogy végigfut a karján és az arcán. Behunyta a szemét, eszébe jutott az a nap, amikor először szerelmeskedett szabad ég alatt, hónapokkal korábban. A yadai történelemtanszék hosszan elnyúló épülete mellett, egy eldugott kis udvarrész árnyas lugasában történt. A Gólya-hét egyik estéjén esett meg, mondta magában. Próbált visszaemlékezni a srác nevére, de nem ment.
Kinyújtotta az egyik kezét, hogy végigfuttassa a kezét a kripta furcsa feliratának finoman kidolgozott betűin.
Akkoriban szó volt arról, hogy a kriptát át kell helyezni valahová máshova, ha a következő évben az Összvilág Bíróság eladja a Tzant házat. Ő abban reménykedett, megengedik, hogy ott maradjon, ahol van. Valószínűleg valamelyik másik nemesi család veszi meg a birtokot, de lehet, hogy valami újgazdag, vagy akár egy cég, de akkor sem értette, mi kifogásuk lehetne az ellen, hogy nagyapja ott pihenjen békésen az ő általa kiválasztott helyen, ahol a számára legkedvesebb a kilátás. Azt persze el tudta képzelni, hogy amikor valaki ideköltözik, akkor szeretné sajátjának tekintetni a területet, de vajon valóban vitázni kell egy zsebkendőnyi kis területen, ahol annak az embernek a maradványai pihennek, aki a birtokot építette?
Becsukta a szemét. Igen, végül is érthető, ha vitáznak. A síremlék nagysága, vagy az a tény, hogy a háztól ilyen messze van, teljesen lényegtelen, mert ez igazából egy szimbólum, s a szimbólum fizikai megjelenésének semmiféle jelentősége nincs, hiszen a mögötte lévő gondolat a lényeg.
A nap eddig egész jól alakult, akármennyire is tartott tőle. Sikerült elkerülnie Geist és Breyguhnt is a temetésen. Geis késve érkezett, tulajdonképpen még az is szerencse, hogy egyáltalán eljött elbúcsúzni egy olyan rokontól, aki nem is állt igazán közel hozzá. Breyguhn pedig legalább annyira igyekezett elkerülni Sharrow-t, mint ahogy Sharrow igyekezett nem észrevenni őt.
Sharrow már több mint egy éve nem látta Geist. Pontosan az édesapja házában, Siynscenben rendezett bál óta. A férfi azóta számos alkalommal kereste őt telefonon, különösen mióta bekerült az egyetemre, de Sharrow-nak valahogy mindig sikerült kikerülnie, hogy szemtől szembe találkozzanak. Azt mondta magának, ez Geis érdeke. Ha a férfi a bálon belé is bolondult, Sharrow tudta, ő nem akarja ezt a kapcsolatot elmélyíteni, s így az lesz a legjobb, ha Geis elfelejti őt, és talál magának valaki mást. Még mindig előfordult, hogy elpirult, amikor az az este az eszébe jutott.
Engedte, hogy Geis vele táncoljon, ezt nem is bánta. Még mindig meg volt róla győződve, ő semmi rosszat nem csinált, de ha valaki látta a történteket, akkor akár úgy is értelmezhetné, mintha ő nyomulna az unokatestvérére, és ez a gondolat éppen elég kínos volt számára. Az a feltételezés pedig, hogy csak Geis elcsábítása volt a célja, ezzel is Breyguhnt kínozva, nos, ez még az előzőnél is rosszabb.
Ahogy ott feküdt a fekete kősír fényes felületén, megdörzsölte a lábát, és eszébe jutott az a hideg fájdalom két évvel korábban.
Nem látta Breyguhnt az északi tél és a rosszindulatú támadás óta, ott a korcsolyapályán. Breyguhn elutazott, hogy befejezze az iskolát, az apjuk pedig hazardírozott tovább, s egyre jobban belesüllyedt az adósságok és a kétségbeesés mocsarába. Mindketten olyan emberek voltak, akiket Sharrow örömmel zárt ki a gondolataiból.
Hirtelen, mintha álmodna, közeledő hangokat hallott.
Geis és Breyguhn volt az.
– ...biztos, hogy nem lesz háború – mondta Geis. – Mindenkinek túl sok a vesztenivalója.
Breyguhn mondott valamit, aminek az volt a vége, hogy:
– ...haláltól?
Geis halkan felnevetett.
– Hát persze – válaszolta –, mindenki fél. Az embernek egy kicsit félnie kell tőle ahhoz, hogy a lehető legjobbat hozza ki magából.
A hangok balról, a kripta egyik széle felől jöttek, a sűrűn benőtt völgyön keresztül vezető ösvény irányából, mely a kis dombon álló kripta, a ház körüli franciakert és a füves terasz között kanyargott. Sharrow halkan a hasára fordult.
– De... az embernek sosem szabad kimutatni a félelmét – mondta Geis.
Sharrow olyan hangot hallott, mintha valaki a kezével egy kőre csapott volna.
– Itt van például az öreg Gorko. Lehet, hogy minden este, amikor a párnára hajtotta a fejét, rémálmai voltak a halállal kapcsolatban, de úgy tett, mintha semmitől sem félne. Tudta, hogy mit akar, és meg is szerezte, de még akkor sem habozott egy pillanatig sem, ha tudta, hogy veszélyes. – Szünetet tartott. – Óriási ember volt. Nagyon nagy ember. Sokat tanulhatnánk tőle.
Ismét szünet következett.
– Leülünk? Egy kicsit fáradtnak tűnsz.
– Üljünk le.
– Nézd, erre.
Sharrow hallotta, hogy valami zizeg. Azon tanakodott, vajon tudassa-e velük, hogy itt van, vagy kússzon a kripta szélére, és figyelje, ahogy az unokatestvére és féltestvére beszélget. Nem tudta eldönteni, hát fekve maradt.
– Remekül nézel ki mostanában – mondta Breyguhn, és szemérmesen felnevetett.
– Á! – nevetett vele Geis. – Csak az egyenruha teszi.
– Nem amiatt van. Biztos vagyok benne, hogy aki rendetlen, az egyenruhában is rendetlen marad.
Sharrow a fogait csikorgatta, hiszen ezt ő mondta, majdnem szóról szóra Breyguhnnak egy éve. Breyguhn akkor persze nem értett vele egyet.
Geis ismét kedvesen nevetett.
– Hát – mondta –, vannak olyan srácok az évfolyamban, akikre ráférne egy-két lecke az ápoltságról, az biztos. Vannak olyan alakok, akik abban a pillanatban, hogy a segédeik felöltöztették őket a díszegyenruhába, máris rendetlenül néznek ki. Nem zavar, ha rágyújtok?
– Nyugodtan. Ez is olyan katonai dolog?
– Hát, nincs parancsba adva – nevetett Geis.
Sharrow egy kattanást hallott, aztán megérezte a magi füstjének szagát. Ez az enyhe kábítószer be volt tiltva Yadában, és Caltasp egyes részein is illegális volt. Sharrow sem rajongott különösebben érte, mert nem talált benne semmi különlegeset, és a szaga is émelyítően édes volt.
– Ez micsoda?
– Ez? Magi, Speyrről hoztam. Ártalmatlan anyag, egy kis lendületet ad az embernek.
– Kipróbálhatom?
– Hát, nem hiszem, hogy az...
– Tessék?
– Kétlem, hogy az örege...
– Azt akartad mondani, hogy apa nem engedné meg, ugye?
– Igen, azt.
– Hát, ez most már tárgytalan, nemde?
Megint egy kis szünet következett, aztán valami olyasmi, ami vagy sóhajra, vagy szippantásra hasonlított.
– Brey... – szólalt meg Geis.
– Ugyan, add már ide.
Egy pillanat múlva Breyguhn köhögött egy kicsit, aztán abbahagyta.
– Biztos vagy benne, hogy... – kérdezte Geis.
Breyguhn megint köhögött.
– Hű – mondta egy pár pillanat múlva.
– Jól vagy?
– Teljesen.
– Nézd, még nem volt alkalmam, hogy igazából elmondjam, mennyire sajnálom...
– Jaj, Geis, ne is folytasd!
– Csak azt akartam mondani, hogy...
– Hagyd abba! Nem kell! – zokogott Breyguhn, megint zizegés hallatszott, és Breyguhn mondott valamit, de nem lehetett érteni, mert valahogy visszafogott volt a hangja.
– Nincs semmi baj. Jól van – mondta gyöngéden Geis, olyan halkan, hogy Sharrow alig hallotta.
– Geis, én... – mondta Breyguhn. – Te mindig... Én... mindig...? –próbálkozott a lány, de újra sírásban tört ki. A zokogás hangját megint tompította valami.
– Brey, Brey... – mondta gyengéden Geis.
Aztán csend lett, majd később olyan hang hallatszott, amiről Sharrow nem tudta eldönteni, hogy Geistől vagy Breyguhntól származik-e, vagy esetleg az őket körülvevő bokroktól, melyek ott lengedeztek a szélben. Aztán nyögés hallatszott.
– Brey – mondta Geis, és hangjában volt valami dorgáló.
– Geis, kérlek. Kérlek... annyira... szeretném...
Mit ?, kérdezte magától Sharrow. A kripta széléhez húzta magát, ahonnan látta a völgybe vezető ösvényt, és a domboldalon nőtt bokrokat. Kipillantott.
Geis és Breyguhn ölelkezve csókolóztak, mindketten Geis Szövetségi Tengerészeti egyenruhájának köpenyén térdeltek, melyet leterítettek a kripta mellé a fűre. Amíg Sharrow nézte őket, Breyguhn kihúzta Geis ingét a nadrágjából, s keze eltűnt az öv alatt. Közben Geis keze Breyguhn lábát simogatta, egyre feljebb csúszott, míg lassan hátradöntötte a lányt a katonai köpenyre.
Sharrow egy pillanatig meglepetten bámulta Breyguhn arcát, aztán visszahúzódott, amikor észbe kapott, hogy Breynek csak ki kell nyitnia a szemét, hogy meglássa őt a kripta tetején.
Sharrow a fekete tömb szélénél feküdt, hallgatta Breyguhnt és Geist, ahogy egyre hangosabban lihegnek, zihálnak. Hallotta a ruhák suhogását a bőrön és egyéb ruhadarabokon. A lihegés hangosabb lett és egyre inkább nyögésekbe fordult. Breyguhn egyszer csak felkiáltott, Geis motyogott neki valamit, de Breyguhn gyorsan suttogva válaszolt, s hamarosan ismét együtt nyögdécseltek, míg Sharrow ott feküdt, és minden gátlástalansága ellenére is elpirult, szemei tágra nyíltak, száját teljes erejéből a csuklójára szorította, fogai a húsába mélyedtek, nehogy elnevesse magát, vagy felkiáltson és felfedje, hogy ott van.
– Sharrow ! – nyögött fel hangosan Geis.
Sharrow ereiben megfagyott a vér, teljesen libabőrös lett. A fekete kripta teteje hirtelen nagyon hidegnek tűnt.
Meglátta? Honnan tudhatta...?
Aztán rájött, mi történt, és megnyugodott.
Elmosolyodott, elégedettség öntötte el, aztán összeráncolta a szemöldökét, és nem tudta eldönteni, hogy ezt most bóknak vagy sértésnek vegye.
Hallotta, ahogy Geis lihegve mondja:
– Brey, Brey, ne haragudj... Annyira sajnálom! Nem is tudom, mi...
Breyguhn szívet tépően zokogott. Sharrow egész testében elzsibbadt. Breyguhn mondott valamit a könnyei között, de nem értette, hogy mit. Hallotta, amint küzdenek, majd valaki gyorsan elsietett.
– Brey, kérlek. Nem úgy értettem...
– Hagyjál békén! – válaszolta sikítva Breyguhn, és Sharrow lépések zaját hallotta a füves ösvényen, majd Geis még egyszer felnyögött.
Egy idő után Sharrow látta Breyguhnt, ahogy a lány küszködi át magát az ösvényre ránőtt bokrokon. Sharrow kicsit beljebb húzódott a kripta szélétől, nehogy véletlenül Brey megforduljon és meglássa őt, de a lány már nem nézett vissza. Eltűnt zokogva az aljnövényzetben, futott a ház felé.
Sharrow még vagy tíz percig ott feküdt, mozdulni sem mert. Hallotta, hogy Geis felöltözik, aztán érezte a magi szivar szagát. Azt gondolta, hallotta, amint Geis leül és halkan felnevet.
Idővel a fiú felállt, és Sharrow látta őt is visszafelé menni az ösvényen. Ott maradt még fekve egy ideig, aztán leugrott, pontosan arra a helyre, ahol a fiú és a lány feküdt korábban. A kripta mellett letaposott fű valahogy piszkosnak tűnt, legalábbis Sharrow így gondolta. Az ember csak ránézett, és meg tudta mondani, mi is zajlott ott. Elmosolyodott magában, majd lehajolt, hogy felvegyen egy félig elszívott csikket. Beleszippantott és azt gondolta, elteszi későbbre. Aztán eszébe jutott, hogy Geis szája ért hozzá, és Breyguhné, Geis Breyguhnnal csókolózott...
– Fúj – mondta magának, s visszaejtette a csikket a fűbe.
Felvette a szürke, ünnepi cipőjét, megigazította hamuszínű kabátját, leporolta a vállát. Nagy kacskaringókat téve tért vissza a házba, ahol az édesapjának temetését követő halotti tor zajlott halkan, Sharrow jelenléte nélkül.
– Ugyan már Cenuij, ne akadj ki – mondta Zefla, és töltött neki még egy kis bort.
– De igenis kiakadok – mondta a férfi. Szavai összefolytak.
Aznap este visszamentek a Kitépett Körömbe. Cenuij kivárta a pillanatot, amikor már nem illetlen lelépni az ünnepi rendezvényekről, és csatlakozott hozzájuk.
Ivott egy pár kortyot a poharából.
– Egyszerűen nem hiszem el, hogy ez a húgyagyú köcsög még él –mondta és lassan csóválta a fejét. – Felmászott a falra. Az ember azt gondolná, hogy bármelyik valamirevaló légsű lekapta volna onnan, akár egy hólyagánizst, de ez a tökkelütött barom túlélte. – Nagyot húzott a poharából. – Kibaszott röhej! – mondta.
– Mi mondtál? – kérdezte Sharrow, amikor belépett a számukra fenntartott kis magánterembe, és leült az asztalhoz. – Csak nem kritikát gyakoroltál a saját ötleteid felett, Cenuij!?
A férfi ráemelte tekintetét, szeme vizenyős volt. Felemelte azt a kezét, melyben a poharat tartotta, és ujját Sharrow-ra szegezte.
– Ez... – mondta, majd hunyorogni kezdett és farkasszemet nézett a nővel egy pillanatra. Aztán sóhajtott, és szomorúan csóválni kezdte a fejét. – Ezt most talán megérdemeltem – ismerte el. Letette a poharat, fejét a tenyerébe hajtotta. Az asztal lapját bámulta.
– Ugyan már. – Zefla megsimogatta a hátát. – Te megpróbáltad, Cen. Kétszer is.
– Kétszer! – fakadt ki Cenuij, majd kitárta a karjait, s a plafonra nézett, mintha annak beszélne. – Hogy a próféta rúgná meg, kétszer! – Ne aggódj – nyugtatta Zefla.
– Vagy gondolj valami másra – mondta Miz a székén hintázva.
– Minden meg fog oldódni – bólogatott helyeslően Dloan.
Cenuij Zeflát, Mizt és Dloant fixírozta fátyolos tekintetével.
– Ne haragudjatok, ennél nagyobb közhelyeket nem tudnátok mondani? Utálom, amikor a részletekkel fárasztanak!
Miz csak vigyorgott, és a fejét csóválta. Dloan kifejezéstelen arccal ült.
– Jaj, Cenuij... – karolta át Zefla a férfit.
– „Jaj, Cenuij” – morogta az, megpróbálva utánozni Zeflát. Lerázta magáról a nő kezét, és felállt. – A természet szólít. – Öblös léptekkel az ajtóhoz ment.
Amikor kinyitotta az ajtót, a fogadó bárjának zaja felerősödött. Az emberek kötelességtudóan ünnepelték, hogy a Király életben maradt. Ahogy az ajtó becsukódott, a zaj ismét halk morajjá csendesült.
Miz vállat vont. Benyúlt a mellényzsebébe, és elővett egy bódítószipkát.
– Hát, ezt az utánra tartogattam, hogy megszereztük azt a rohadt könyvet, de...
– Na igen – szólalt meg Zefla, és az arca hirtelen felderült. – De mi a fenének, nem?
Miz megtörte a szipkát. Mindannyian beleszippantottak.
– Ennek ellenére – mondta Sharrow, miután kiengedte a füstöt –, lehet, hogy ez a hely nem is olyan bevehetetlen, mint azt Cenuij gondolja.
– Ez igaz – mondta Miz, és köhögött egyet. – Ha már egyszer betörtünk oda, ahol a K. F. volt, akkor hogy az istenbe ne tudnánk ezt megcsinálni. Ahhoz képest bármi gyerekjáték.
– De önmagában a szükséges felszerelés megszerzése is probléma lehet itt – jegyezte meg Dloan.
– Csapatban kell gondolkodnunk – mondta Zefla, és széles mosoly jelent meg az arcán. Visszaadta Miznek a szipkát. A férfi a homlokát ráncolva a szoba ajtajára meredt. – Mi a baj? – kérdezte a nő.
Miz az ajtó felé biccentett, s kezét a zsebébe csúsztatta.
– Hirtelen nagyon nagy lett a csönd – mondta.
A többiek a fülüket hegyezték. A bárból átszűrődő háttérzaj megszűnt.
A férfi előredőlt a székében, és elővette a fegyverét.
– Eddigi személyes tapasztalataim megtanítottak arra – közben felállt és odalopakodott az ajtóhoz –, hogy nagyon rossz jel, ha egy pharpechi bárban elül a zaj.
Dloanra nézett, és az ajtó felé biccentett. – Menj és nézd meg mi van, Dlo.
Dloan csendben felállt.
Miz elvigyorodott.
– Ugyan már, csak vicceltem...
Dloan felemelte a kezét.
– Nem, én megyek – mondta.
Miz a nagydarab férfi arckifejezését figyelte.
– Rendben – egyezett bele –, menj te.
Ahogy Dloan kinyitotta az ajtót, lentről sikoltást lehetett hallani, aztán rettenetes, gyászos siránkozást. Sharrow körbenézett a többieken. Dloan kiment. Miz figyelte, ahogy odamegy a bárba vezető lépcsőhöz, miközben a siránkozás egyre hangosabb lett. Miz becsukta az ajtót.
– Mi a szar ez? – suttogta Zefla.
– Lehet, hogy Cenuij viccet mesélt valakinek – mondta Sharrow, majd kabátjának zsebébe nyúlt, és elővette a KéziÁgyút.
A sírás továbbra is hallatszott. Dloan épségben visszajött, becsukta maga mögött az ajtót, és leült a székére.
– Na? – kérdezte Sharrow. Dloan ránézett.
– A Király halott – mondta.
– Micsoda ? – kérdezte Miz, és közelebb lépett az asztalhoz.
Dloan elmesélte, amit hallott.
A Király este az ünnepi vacsora vendégeinek demonstrálta, hogyan menekült meg a légsűk karmai közül. Felmászott a falikárpitra a terem egyik végén, ráállt a tartógerendára, és a borospoharával hadonászott, miközben a saját erejét, ügyességét, bátorságát és biztos fogásait dicsérte. De megcsúszott, lezuhant és a fejét beverte a kemény fából készült ünnepi asztalba, meglepően nagy mennyiségű agyvelővel borítva be a tizedik fogást, az édességet.
– Igen! – Zefla nem túl hangosan, majd azonnal a szájára tette a kezét. Bűntudatos arccal nézett körül.
Miz még egy utolsót szívott a szipkából.
– A Király meghalt – mondta és odanyújtotta Zeflának a bódítót.
– Ez legalább egy kicsit feldobja majd Cenuijt – vélte Sharrow.
Miz az ajtóra nézett.
– Igen, de hol a fenében van már?
Erre kinyílt az ajtó, és Cenuij lépett a szobába. Bezárta az ajtót, odament az ablakhoz, és kinyitotta. Odatolta a legközelebbi széket, majd felmászott rá és kinézett. Megfordult, aztán nem túl bíztatóan rájuk mosolygott.
Mindannyian őt bámulták.
– Cenuij? – szólalt meg Zefla. – Jól vagy?
– Teljesen – válaszolta rekedt hangon a férfi. Izzadságtól fénylett az arca. Az ablak felé biccentett. – Menjünk.
– Mi van? – értetlenkedett Miz, és visszatette fegyverét a mellényzsebébe.
– Azt jobb, ha nem teszed el, mert lehet, hogy még szükségünk lesz rá – mondta Cenuij. – Gyertek, induljunk. A pénzt hagyjátok itt az asztalon.
– Cenuij – szólalt meg Sharrow. – Hallottad? A Király meghalt.
A férfi gyorsan bólintott, de kezdett ingerült lenni.
– Igen, igen, tudom – válaszolta. Az ajtóra mutatott, melyet az előbb bezárt. – Viszont egy csapat szerzetes jelent meg itt az előbb. Szállást keresnek.
– És? – kérdezte Sharrow.
Cenuij nagyot nyelt.– Huhszok.
Miz egy adag aprót dobott az asztalra, majd kiment a lépcsőfordulóba megnézni, hogy Cenuijnak igaza van-e. Zefla felemelte a két megmaradt traxos üveget. Sharrow a zsebébe csúsztatta a bódítószipkát, s meglepetten vette észre, hogy remeg a keze. Cenuij meggyőződött róla, hogy túl magasan van az ablak, nem érdemes kiugrani. Dloan végignézte odakint a folyosót, és megtalálta a hátsó lépcsőt.
Miz visszajött ellenőrző körútjáról.
– Igen – suttogta –, a Huhszok azok.
Egy perccel később már ott sem voltak, kiléptek a fogadó hátsó udvarából, és elindultak egy keskeny úton, mely megkerülve a termőföldeket a városba vezetett.
Idefelé béreltek fáklyavivőket, hogy elkísérjék őket a városból a fogadóba, de nem akarták megvárni, míg a fiatalok összeszedik magukat, s kitámolyognak a fogadó konyhájából. És a Huhszokat is el akarták kerülni. Mindegyikőjük hozott magával infraszemüveget, kivéve Zeflát, aki belekarolt Dloanba, s így együtt szaporáztak az úton.
Visszanézve látták, hogy egy sötét alakokkal körülvett, magas kocsit próbálnak betolni a fogadó udvarába vezető ív alatt.
– A kurva anyjukat! – lihegett Miz. – Legalább tízet láttam belőlük. És te? – fordult Cenuijhoz.
– Húszat vagy még többet.
– A francba – káromkodott Miz. Sharrow-ra nézett, aki sápadt szellemként lépkedett mellette az úton, miközben a tudtán kívül próbálta leplezni bicegését. – Most mi legyen?
– Hagyjuk a könyvet – mondta a nő. – Menekülünk.
– Van egy sokkal jobb ötletem – szólalt meg Cenuij, és rámosolygott Sharrow-ra, ahogy a nő feléje fordult. – Először megfingatjuk a Huhszokat, és csak azután futunk el.
– De hogyan?
Elég, ha a kastélyban belesuttogok a megfelelő fülbe – válaszolta Cenuij. – Megmondom a főgyalázónak, hogy azt hallottam, ezek a Huhszok Istenimádó köztársaságiak. Ez aztán felébreszti a pharpechi vallási vezetőkben az istenfélelmet. Főleg a jelenlegi helyzetben.
– De csak akkor, ha nem tart túl sokáig – egyezett bele Sharrow. –Mi megvesszük a leggyorsabb hátasokat, amiket itt találunk, és előremegyünk a vasúthoz.
– Lehet, hogy jobb lenne, ha most nem válnánk el egymástól – szólt közbe Zefla. – Mi van, ha Cenuijnak a kastélyban kell maradnia, hogy részt vegyen a gyászszertartáson, vagy valami ilyesmi?
– Hát igen – mondta Sharrow, és Cenuij felé fordult. – Mi van, ha?
– Ne aggódjatok! – nyugtatgatta őket a férfi. – Ti csak szervezzétek meg az utat, én pedig feltartóztatom a Huhszokat, és időben elindulok.
– Komolyan mondom, olyan, mint a szabadesés.
Geis elmosolyodott.
– Ide nézz – mondta. Elővett egy tollat a Tengerészeti egyenruhájának zsebéből, maga elé tartotta, aztán elengedte. A toll lassan a lift padlója felé esett. Geis elkapta a tollat, amikor a kifényesített térdcsizmájának pereme tájára ért, és visszatette a zsebébe.
Sharrow könnyedén felugrott és a plafon felé libegett, majd az egyik ujjával visszatolta magát a padlóra, és nevetett.
– Elvileg ilyet nem szabad csinálni – mondta vigyorogva Geis, miközben nézte, ahogy a lány megigazítja a szoknyáját, mert itt-ott kicsit fennakadt az ugrástól.
– Most már értem, miért mondtad, hogy igyuk ki a poharakat –mondta Sharrow, és a korlátot megfogva nekidőlt a falnak. A partiról hozott poharaik még mindig Geis kezében voltak, de a férfi ragaszkodott hozzá, hogy igyák meg az italt, mielőtt beszállnak a liftbe, amivel lemennek megnézni a galériát.
A levegő úgy süvített a lift körül, mint egy távoli sikoly.
Geis a mélységmutatóra nézett.
– Lassan vége – mondta. A felvonó egy kicsit megrázkódott, a visító hang mélyebb lett, s lassanként a súlyérzetük is visszatért.
– Mi volt ez eredetileg egyáltalán? – kérdezte Sharrow.
– Egy régi aranybánya – válaszolta Geis, miközben a lift fokozatosan lelassult, s mindketten érezték, hogy egyre nehezebbek. A sikoly morgássá vált.
– Olyan, mintha átmentünk volna a földkérgen – mondta Sharrow, és behajlította a lábát.
– Pedig nem – mondta Geis. – De valóban nagyon mélyen vagyunk. Annyira mélyen, hogy hűteni kell a járatokat, különben nagyon kellemetlen lenne a meleg.
A lift finoman megállt, az ajtók kinyíltak.
– Hol a pokolban van már? – Sharrow felnézett és látta, ahogy a lomha hajnal első fénye halványan csíkos kékre festette a membrános égboltot.
A Kitört Nyak fogadót legalább olyan sietséggel hagyták el, mint a Kitépett Köröm kocsmát. Visszamentek a város másik végén található istállóba, ahol még korábban eladták a jeméket, melyeken ide jöttek. Nem volt semmi szükség rá, hogy az ajtón dörömböljenek, és felébresszék a tulajdonost. Mint a legtöbb ember Pharpech városában, ők is egész éjjel fent voltak, mert eleinte a Király csodálatos megmenekülését ünnepelték, majd gyászolni kezdték tragikus halálát. Cenuijnak elvileg itt kellett találkoznia velük, de már két órája várták.
Az istállóban lassan minden zaj elült, a tulaj és családja végre lefeküdtek aludni. Ők az út szélén vártak odakint. Zefla a csomagok között feküdt, összegömbölyödve aludt, fejét egy alacsony, üres söröskorsókkal teli rekeszen pihentetve. A rekeszt az istállóból rakták ki, mert a helyi serfőzde emberei reggelente be szokták gyűjteni. Dloan a nőtől nem messze ült, s figyelte az utat, melyen Cenuijnak meg kellene érkeznie. Eközben Miz fel-alá járkált, Sharrow keresztbefont karral állt, s hol dobolt a lábával, hol ő is járkált. Öt hátas és két teherhordó jeméjük kórusban horkolt és hortyogott az út mentén fekve.
– Hadd hívjam fel – mondta Miz Sharrow-nak, és odament hozzá, az adóvevőt lóbálva a kezében.
A nő a fejét rázta.
– Hívni fog minket, ahogy tud.
– Akkor hadd menjek oda, hogy megnézzem, mi történik! – kérlelte Miz, és a város alacsonyan fekvő, sötét halmára mutatott, melynek körvonalait alig lehetett látni a mögötte húzódó, némiképp világosabb sötétségben.
– Nem lehet, Miz – válaszolta Sharrow.
A férfi kétségbeesetten tárta szét a karját.
– De akkor mit csinálunk? Itt várunk az idők végezetéig? Elmegyünk nélküle?
– Addig várunk, amíg meg nem jön. Nem hagyhatjuk őt itt a Huhszoknak. Különben is – jegyezte meg Sharrow –, valószínűleg ő az egyetlen, aki emlékszik, merre kell visszamenni a vonathoz... – a hangja elcsuklott, amikor Miz kezében az adóvevő búgni kezdett.
Miz az istálló mögötte húzódó sötét, ablaktalan falára nézett, elfordult tőle, és bekapcsolta a készüléket.
– Igen? – kérdezte halkan.
– Miz – hallatszott Cenuij hangja. – Megvannak az állatok?
– Igen, a tiéd lesz a legrondább. Miért vagy még ott?
– A gyalázkodások. Figyelj ide, gyere a katedrális mögé, amilyen gyorsan csak tudsz. Ott találkozunk.
– Micsoda? – kérdezte Miz Sharrow-ra nézve.
– A katedrális mögött. Szállj fel a jemédre, és hozd az enyémet is. Ja, és valamit, ami akkora, mint egy könyv.
– Akkora, mint egy...? – kezdte Miz.
Sharrow megragadta a kezét, és beleszólt az adóvevőbe.
– Cenuij, mi van a Huhszokkal?
– Már elintéztem. Most mennem kell.
– Cenuij! – mondta Sharrow. – Erősítsd meg!
– Mi van? – türelmetlenség hallatszott a férfi hangjában. – Ja... Igazából ez az egész egy Huhsz trükk. Mentsétek az életeteket, meneküljetek! Most boldog vagy?
– Nem – válaszolta a nő. – Azonnal húzz el onnan.
– Nem tehetem. A katedrális mögött. Hozzatok egy könyvet. Vége. Az adóvevő csipogott egyet, aztán elhallgatott.
– Hívd vissza! – mondta Sharrow.
Miz megpróbálta.
– Kikapcsolta – mondta a vállát vonogatva.
Sharrow a készüléket bámulta.
A rohadék.
Miz visszarakta a kis rádiót a zsebébe, és kitárta a karját.
– Na most mi legyen?
A lift ajtaján túl feltáruló, homályosan megvilágított alagút négy méter széles volt. A levegő olyan meleg, mint a villa teraszán lengedező szellő, mely öt kilométerrel felettük, Piphram egyik Kék-hegyének oldalában állt, s ahol még javában zajlott az újévi buli. Geis egy elektromos autóhoz kísérte Sharrow-t. Elővett egy kis üveget a kabátja zsebéből, és megtöltötte mindkettőjük poharát éclair pálinkával. Ünnepélyesen koccintottak, aztán a férfi beindította a kisautót, ami egyet rángva mozgásba jött, néhány csepp italt löttyintve Sharrow krémszínű ruhájára.
– Juj – mondta a lány, és méltóságteljesen böffentett egyet.
– Hoppá! – vigyorgott rá Geis, és kezébe nyomott egy zsebkendőt. –Ne haragudj! – mondta.
– Semmi gond – válaszolta Sharrow, a ruháját törölgetve. A folyosón a lámpák egyenként haladtak el mellettük, ahogy az alagút végén álló acélkék ajtókhoz közeledtek. Sharrow visszafordult a lift felé. – Remélem, nem hiányolnak a partin.
– Hadd hiányoljanak – mondta Geis. Elővett egy pakli szivart a kabátja zsebéből. – Dohányzol? – kérdezte és lassított, ahogy közelebb értek az ajtókhoz.
– Magi, ugye?
– Hogy találtad ki?
– Zseni vagyok.
Geis vigyorogva állította meg az autót. Kiugrott, odament a magas ajtóhoz, a tenyerét egy panelra helyezte, majd hátralépett. A méternyi széles ajtó kifelé nyílt, lassan, hang nélkül, s egy kicsivel szűkebb folyosó tárult fel előttük, azon túl pedig megint egy hasonló ajtó.
– Geis. – A nő csuklott egyet, ahogy beleszippantott a szivarba, miközben meggyújtotta. – Most már bevallhatod, te ajtókat gyűjtesz! A műgyűjteményed különböző, feltörhetetlen ajtókból áll. Geis egy lendülettel visszaszállt a kis kocsiba, és ismét elindultak.
– Most, hogy mondod – kezdte –, valóban antiknak számítanak. Ez eddig eszembe sem jutott.
A nő az ajkai közé fogta a szivart, kezét tenyérrel felfelé a férfi felé nyújtotta, miközben Geis lassított a második ajtóhoz érve. – Követelem a szabadalmi jogdíjat.
A férfi megfogta a kezét, és megcsókolta.
– Később megkapod – mondta. Kiugrott a kocsiból, és az előttük magasodó ajtóhoz ment.
Sharrow szemöldökét ráncolva méregette a kezét, majd hátrafordult, és látta, hogy az első ajtó, amin áthaladtak, bezárult mögöttük.
– Hé, Zef!
– Hm?
– Kelj fel, kicsim! Szükségünk van a párnádra.
– Mi van?
A galéria egy hosszú barlang volt, két oldalán rövid, boltozatos kis benyílókkal, s mindegyik nyíláshoz robbanásálló ajtó tartozott. A folyosó szürke plafonját kábelek, vezetékek és csövek takarták el félig. Geis felkapcsolt minden lámpát, kinyitotta az összes ajtót. Mindegyik kis benyíló festményeket, szobrokat, teli könyvespolcokat vagy ősi technikai eszközöket rejtett magában.
Sharrow kortyolt egyet a poharából, beleszívott a magi szivarba, s a férfivel helyiségről helyiségre végigsétált, tanulmányozták az összegyűjtött kincseket, melyek egy része Geis családjának a birtokában volt már korábban, másik része a Dascen ház olyan értékeiből állt, melyeket az Összvilág Bíróság nem kobozott el, s megint egy másik részét Geisék családi cégeinek befektetései során szerezték be.
Sharrow úgy tett, mintha keresne valamit.
– Nem hozattad ide az öreg Gorko síremlékét, amikor elvitték Tzantról, ugye? – kérdezte a férfitól mosolyogva.
Geis a fejét rázta.
– Nem tudtam. Még mindig a Bíróság fennhatósága alatt van. – Ha a férfinak a kriptáról eszébe jutott is a Breyguhnnal eltöltött pár édes perc ott a temetés napján, akkor jól leplezte. – Egy vembyri közraktárban kötött ki – folytatta –, ha jól emlékszem. Természetesen elmegyek az árverésre, és alkuszom rá, ha, illetve amikor... – nem folytatta. Zavartan nézett Sharrow-ra. – Min mosolyogsz így?
– Semmin – mondta a nő, és elkapta a pillantását. – Ugye azért nem gondolod, hogy az itt kiállított dolgaid valaha veszélybe kerülnének? –Könnyű sálát csupasz vállára húzta, ahogy átmentek a ventilátor rácsán keresztül áradó hűvös huzaton.
– Á, ez csak amolyan óvintézkedés – mondta Geis, és a nőre pillantott. – Fázol? – kérdezte. – Nézd csak, itt a kabátom.
– Ne szórakozz – mondta visszautasítóan a nő.
A férfi visszavette a kabátot a vállára.
– Nem hiszem, hogy háború lesz. De még ha lenne, akkor is biztos gyorsan lezajlik, és egyébként is csak űrháború lenne, de persze sohasem lehet tudni. Gondoltam, a legjobb lesz, ha biztonságba helyezem ezeket a dolgokat, amíg fennáll a veszély lehetősége. Talán túlzásnak tűnik, de ezek itt mind felbecsülhetetlen értékek. Pótolhatatlanok. És az én felelősségem rájuk vigyázni. – Elvigyorodott. – Persze nem várom egy diáktól , hogy ezt megértse. A ti fajtátok mind az adóellenesek oldalán van, nem?
Sharrow felhorkantott.
– Azok, akik nem kapnak intézményi ösztöndíjat, vagy nem merülnek bele annyira a tanulmányaikba, hogy ne érdekelje őket, azok igen. A férfi megállt az egyik benyíló előtt, ahol egy ölelkező, meztelen szerelmespárt mintázó, fényesen csillogó márványszobor állt. Újratöltött. – Nos – mondta –, én is egyetértek egyes dolgokban az adóellenesekkel, de...
– De te a Szövetséges Hadsereg tagja vagy, kedves bátyám – emlékeztette Sharrow.
– Logisztikai kapcsolataim vannak velük, és csak időnként kapok megbízatást. Nem valószínű, hogy behívnának űrcsatában harcolni.
– Na, és akkor mi van? – kérdezte gúnyos hangon Sharrow. – Úgy hiszem, hogy kötelességem a hadseregben helyt állni – felelte a Geis higgadtan. – Hogy a legjobb tudásom szerint képviseljem a család érdekeit. De nem akarom, hogy olyan posztra helyezzenek, ahol esetleg tényleg...
– Harcolni kéne.
– Ha hibát vét az ember, az mások életébe kerülhet – mondta mosolyogva.
A nő elnyomta sarkával a szivart.
– Nagyon meggyőző – jegyezte meg, majd tovább ment. Geis megállt és ő is rátaposott bakancsával a szivarcsikkre.
Zeflát az istállónál hagyták a hátasával és két teherhordó jemével együtt, majd a városba vágtattak. Cenuij egy szűk, macskaköves utcában várta őket, a katedrális és egy magas, omladozó épület között.
Még nagyon sötét volt, és nem is vették észre Cenuijt, míg ki nem lépett az egyik üzlet felett húzódó emeletsor árnyékából.
Sharrow leugrott a jeméről, és egyik kezével elkapta a férfi reverendájának gallérját. Másik kezében a KéziÁgyút tartotta.
– Ajánlom, hogy sikerüljön, Mu.
– Sikerülni fog – suttogta Cenuij, miközben Miz és Dloan odaléptek melléjük. Cenuij remegő kézzel a katedrálisra mutatott. – A könyv ott van bent. A katedrálisban! Ebben a pillanatban! És alapjában véve őrizetlen!
Miz hunyorogva előrehajolt.
– Mit értesz az alatt pontosan, hogy alapjában véve?
– Két őr van ott – válaszolta Cenuij.
Miz kiegyenesedett, hátrafordult, a katedrális előttük magasodó sötét épületét nézte.
– Hm.
– Hoztatok valamit, ami akkora, mint egy könyv? – kérdezte Cenuij, amikor Sharrow elengedte a csuháját.
– Igen – válaszolta nő.
– Remek – dörzsölgette a tenyerét Cenuij.
– Mi van azzal a kis aprósággal, hogy a Huhszok itt vannak, Cenuij? Cenuij legyintett egyet.
– A Királyi Gárda egy különítménye úgy egy órával ezelőtt indult el, hogy bekerítse a fogadót. A Huhszokat kis időre őrizetbe veszik. Az biztos, hogy az arcukat addig nem fogja újra simogatni a napfény, míg meg nem koronázták a herceget jövő héten.
– De akkor miért van a könyv most itt a katedrálisban, ha a koronázás csak a jövő héten lesz? – kérdezte Miz.
Hirtelen felvillant Cenuij arcán a mosoly.
– A Király a végrendeletében azt parancsolta, hogy amikor felravatalozzák a katedrálisban, akkor a lába a könyvön kell, hogy feküdjön. Ez olyan megalázó pozíció, amit az ellenségek koponyájának, vagy hűtlen szeretőknek szoktak fenntartani. Ez esetben Őfelsége könyvfóbiája jött a segítségünkre. – Cenuij megigazította a reverendáját, kiegyenesedett és kimérten csak annyit mondott: – Azt gondoltam, ez túl jó lehetőség ahhoz, hogy kihagyjuk.
– Ajánlom, hogy igazad legyen a Huhszokkal kapcsolatban – mondta neki Sharrow. – Hol van pontosan a könyv?
– Gyertek utánam!
Nem volt más választásom, Sharrow – mondta fáradtan Geis, és követte a nőt a finoman megvilágított benyílók között. – Be kellett lépnem a hadseregbe a saját önmegbecsülésem miatt, és mert amikor az embernek ilyen hatalma van, ilyen felelőssége, akkor nem térhet ki előle, csak azért, mert nehéz döntések előtt áll. Az ember nem engedheti meg magának, hogy mellébeszéljen vagy hogy átruházza valaki másra. Döntenünk kell. Nem maradhatunk semlegesek. Persze mondhatja az ember, hogy semleges, és megpróbálhat ehhez mérten cselekedni, de a semlegesség mindig is jobban fog segíteni az egyik félnek, mint a másiknak. A hatalom már csak ilyen... nyomást gyakorol az emberre. – Vállat vont. – Mindenesetre finnyáskodás, sőt becstelen dolog az ilyenek elől kitérni. Az egyik oldalnak muszáj, hogy inkább igaza legyen, mint a másiknak, jobb kell, hogy legyen... mindannyiunk számára. És az én felelősségem az, hogy megpróbáljam eldönteni, melyik ez az oldal, és aztán aszerint cselekedni. Az embernek el kell köteleznie magát valamelyik oldal mellett – mosolygott szomorúan. – Tudom, nagyon nehéz ez a dolog az alsóbb szinteken is, talán több szempontból, de hidd el, nem egyszerű a vezetőknek sem. Sokkal kevesebb szabadságuk van, mint azt az emberek gondolják.
– Ha te mondod – rántotta meg a vállát Sharrow.
Egy újabb benyílóhoz értek, ahol raklapokra helyezve hatalmas, négyzet alakú műanyagdoboz állt.
– Legújabb szerzeményem – paskolta meg a férfi a doboz oldalát. –Kinyissuk?
– Miért is ne?
Geis kikapcsolta a zárópeckeket, felnyomott egy fogantyút, és hátralépett. A doboz eleje kinyílt, ugyanúgy feléjük, mint a robbanásálló ajtók az alagútban. Kicsi habkockák áradata ömlött ki a doboz belsejéből, és egészen a derekáig ellepte Geist. Sharrow kis sikoltás kíséretében hátraugrott és felnevetett, ahogy a fehér lavina körülfolyta. A csiklandozó kis kockák görgetege már egészen a térdéig emelkedett, amikor az ár hirtelen elapadt.
Geis hátrafordult az ajtó felé, ahol a lány állt, nevetett, s próbálta kirázni a kis habkockákat a hajából. Mögötte a dobozban, pántokkal körbetekerve, a fehér habkockákba merülve egy szerelmespár életnagyságú szobra állt. Úgy tűnt, a szobor egy sorozat része. Mintha a két szerelmes nem csak ölelkezne, hanem egyenesen közösülnének.
Geis kitárta a karját.
– A történelem árja – nevetett. Sharrow mosolygott. A férfi átvágott a habkockák áradatán, s megállt a nő előtt, fürkészve nézte az arcát. – Olyan gyönyörű vagy – mondta gyengéden.
Hagyta, hogy a kabátja leessen a válláról.
– Geis – mondta a nő.
– Sharrow... – A férfi egyik kezét a nő tarkójára emelve megpróbálta magához húzni, és megcsókolni. Sharrow kezét a férfi mellkasához nyomva próbálta eltolni magától. Geis ajkai már az ő ajkain voltak, a férfi igyekezett a nyelvével szétnyitni őket. Egyre közelebb jött, másik karjával átfogta a lányt, magához húzta.
Sharrow nagy nehezen oldalra fordította a fejét, lihegett.
– Geis – nevetett zavartan.
A férfi visszahúzta magához, csókolgatni kezdte a nyakát, fülét, arcát, és olyan szavakat mormolt neki, melyekre később Sharrow nem emlékezett, csak arra, hogy megpróbálta eltolni magától a férfit, még mindig félig nevetve, de Geis végighúzta a kezét a hátán, benyúlt a sálja és vékony ruhája közé. Az ajkai ismét megtalálták az övét, s mikor megpróbálta a férfi nevét kimondani, Geis nyelve a szájába nyomult. Sharrow majdnem megfulladt, egyre csak próbálta hátrébb húzni a fejét, miközben a férfi fölé hajolt. Sharrow eldobta a poharát, hogy mindkét kezével el tudja tolni magától Geist.
– G... – de csak ennyit tudott mondani, mielőtt hátrazuhantak a fehér habkockák közé.
Két őr tartózkodott a katedrális sekrestyéjében, ők vigyáztak a gyűlölt és minden valószínűség szerint szent könyvre, míg a katedrális főhajóját sietve felkészítették az elhunyt Király testének befogadására, akinek fejét a kastély sebészetén megpróbálták összerakni és valamiféle fiziológiailag elfogadható formában összevarrni.
Cenuij kopogására az egyik őr kinyitotta az ajtót.
– Kedves fiam, azért jöttem, hogy megátkozzam a könyvet – mondta.
Az őr rosszallóan nézett rá, de kitárta előtte az ajtót. Cenuij belépett. A gárdista kidugta a fejét, hogy körülnézzen a kolostor folyosóján. Miz finoman az őr fejéhez szorította a fegyverét, pontosan a füle mögé, mire a férfi kővé dermedt. Cenuij is előhúzta a saját fegyverét, amikor látta, hogy a másik őr feláll és a karabélyáért nyúl.
Geis ráfeküdt, csókolgatta, aztán hirtelen felemelte a fejét, lihegett, majd széthúzta a sálat, s elkezdte simogatni a lány mellét és hasát a ruháján keresztül.
– Nincs semmi baj – mondta levegő után kapkodva, és rámosolygott Sharrow-ra. – Minden rendben.
Sharrow felemelte a csípőjét, megpróbálta lelökni magáról. Karja elmerült a puha habkockák között.
– Nincs rendben – lihegte.
Geis szétnyitotta az ingét, a gombok csak úgy pattogtak.
– Ne aggódj! – mondta. Megragadta a lány harisnyás lába körül a ruhát, és felhúzta.
– Geis!
A férfi megint teljesen ráhajolt, feje ide-oda mozgott, ahogy megpróbálta újra megcsókolni a nőt. Megragadta Sharrow karját, a nő két csuklóját egy kezében összefogta, s elkezdte kigombolni a nadrágját is.
– Nincs semmi baj, Sharrow – mondta lihegve.
– Geis! – sikított a lány. – Hagyd abba!
– Ne félj! Szeretlek! – mondta, miközben a nő alsóneműjével ügyetlenkedett.
Sharrow mozdulatlanul feküdt.
Teljesen egyszerű az egész – mondta Miz a két őrnek, akik a sekrestyében a földön ültek. Cenuij a bezárt ajtó mellett állt. Sharrow és Dloan kivette a könyvet a palankinból, s letették egy hosszú, alacsony miseruhatartó szekrényre. Dloan felvágta a könyv borítóját a varrás mentén. Az őrök tágra nyílt szemekkel figyelték.
El fogjuk vinni magunkkal ezt az amúgy teljesen értéktelen könyvet – magyarázta nekik Miz –, és ezt az igencsak tetszetős, üres söröskorsókkal telt rekeszt tesszük a helyére. – Miz a lapos sörös rekeszre mutatott. Az őrök a korsókra néztek, majd vissza Mizre. – És ti semmit sem fogtok mondani, mert ha igen, és minket elkapnak, akkor megsemmisítjük a könyvet. Tehát két választásotok van: vagy riadót fújtok, és beismeritek, hogy hagytátok elvinni ezt a szerintetek hihetetlenül értékes tárgyat, anélkül, hogy harcoltatok volna érte, vagy pedig nem mondotok semmit. – Miz kitárta a karját, és boldogan mosolygott. – És elkölthetitek ezt a kis összeget, melyet együttműködésetek elismeréseként kaptok tőlünk. – Leszámolt nekik pár ezüst érmét, és a zsebükbe csúsztatta. Sharrow tartotta a bőrborítót, míg Dloan óvatosan kihúzta a könyvet. Az eléjük táruló borító acélból készült, benne csiszolt drágakövek, köztük orientális jácint, barna kalcedon, krizoberill és turmalin, míg a többi dísz finom, spirális aranyberakásokból állt. Dloan megnézte, hogyan működik a zárja. Elmosolyodott.
Cenuij arrébb lökte őt, s a könyv borítójára tette a kezét, majd finoman az oldalára fordította. Egy sor rovátkolt díszítés volt azon az oldalon, mely a fémdoboz gerincének tűnt. Egyikük sem ismerte fel ezt az írásmódot, de Cenuij arcáról sugárzott az öröm, amikor meglátta.
– Igen – suttogta a borítót simogatva.
– Ez az? – kérdezte Miz halkan.
Cenuij a két őrre nézett, aztán mosolyogva állt vissza a helyére, az ajtóhoz.
Sharrow felrakta a rekeszt a miseruhás szekrényre. Megrázta, s miután hallotta, hogy zörög, leguggolt a szekrény legalsó, sekély, két méter hosszú fiókjához, kihúzta és kiemelte belőle az aprólékosan díszített köpenyt. Levágott a késével egy darabot az uszályából, aztán az anyagot csíkokra tépte, és a zörgő söröskorsók közé tömte. Ismét megrázta a rekeszt, és elégedetten konstatálta, hogy a korsók semmilyen hangot nem adnak ki. Ekkor rárakta a tetejét, s becsúsztatta a bőr könyvborítóba, miközben a lábával helyére tolta a szekrény fiókját.
Dloan talált tűt és cérnát.
– Hogy is van az a láthatatlan öltés, amit mutattál? – kérdezte Sharrow-tól.
A nő a fejét rázta.
– Nem annyira láthatatlan, mint inkább nem létező.
Dloan vállat vont.
– Akkor engedelmeddel – mondta szerényen, és megnyalta a cérnaszál végét.
– Szeretlek, szeretlek – motyogta Geis, miközben megpróbálta kezét a nő bugyijába csúsztatni.
Sharrow mozdulatlan maradt.
– Geis – mondta nagyon gyorsan, és szelíd hangon.
– Tessék? – lihegett a férfi. Kipirult arccal, ijedten nézett a nőre.
– SZÁLLJ LE rólam! – ordította Sharrow. Hirtelen lefejelte a férfit, majd ugyanazzal a mozdulattal felrántotta a térdét Geis két lába között.
Ugyan a térde megakadt Geis nadrágjában, homlokát sikerült Geis orrába és szájába vernie. A férfinek a lélegzete is elakadt. A nő kiszabadította a kezét Geis szorításából, körbefordult, kicsúszott alóla, karját és lábát lenyomta a habkockák alá. Megtalálta odalent a padlót, és félig négykézláb, félig úszva arrébb ment, majd az egyik falhoz támolygott, és felhúzta magát.
Geis a fehér hab közepén ült. Az orra hegyét tapogatta, szemét a nőre szegezte, és lihegett.
– Ez nem volt szép tőled, húgocskám – mondta. Gyengéd, egyenletes hangon beszélt. Úgy nézett rá, mint amikor a ragadozó felméri az áldozatát, és ettől Sharrow-t kirázta a hideg. Életében először érezte azt, hogy fél egy férfitől. Alsó ajka remegni kezdett, mire becsukta a száját, felemelte a fejét, és Geis arcára emelte a tekintetét. Egy ideig farkasszemet néztek.
Aztán Geis a plafonra meredt.
– Nagyon messze van innen a felszín – mondta halkan. – És nagyon egyedül vagyunk idelenn. – Elindult a fehér habon keresztül a nő felé. Sharrow nagyot nyelt.
– Felejtsd el, Geis! – mondta, és még így ijedtében is megkönnyebbült, hogy a hangja nem remeg, nyugodtnak tűnik. – Ha egy újjal is hozzám mersz nyúlni, átharapom a kibaszott torkodat. – Nem volt benne biztos, hogy csak képletesen értette-e, de ahogy mondta, az abszurdnak és szánalmasnak tűnt. A szíve a torkában dobogott, alig kapott levegőt.
Geis megállt. Még egy ideig bámult rá, aztán ismét megjelent a ragadozó, számító tekintet az arcán, akár egy maszk.
Sharrow lihegve próbált megint nyelni, de teljesen száraz volt a torka.
Akkor Geis elnevette magát, tagjai ellazultak, és szégyenlősen nézett Sharrow-ra. Szipogott, megvizsgálta az ujjait, van-e rajtuk vér, és megpróbálta megmozgatni az elülső két fogát.
– Hát, hugicám, ezek szerint nemet mondasz. – Vigyorgott.
Sharrow a vállára terítette a sálát.
– Ez egyáltalán nem volt vicces, Geis – mondta.
A férfi felnevetett.
– Nem is viccnek szántam – válaszolta. – Jónak, de nem viccnek.
– Hát, se jó, se vicces nem volt – mondta a nő, miközben felvette az egyik cipőjét, és kereste a másikat. – Keresd meg a cipőmet, és azonnal vigyél vissza a partira.
– Igenis, uram – mondta nagyot sóhajtva Geis.
A kocsival az alagúton és a liften keresztül visszamentek a szilveszteri partira. Geis viccelődött, kedves volt és fesztelenül kért bocsánatot a történtekért. Megkínálta Sharrow-t az éclaires üvegből, és adott neki egy magi szivart. Sharrow szótlanul bámulta a lift falát. Geis kinevette, hogy ilyen sértődékeny.
Sharrow néhány hónappal később csatlakozott az Adóellenesek hadseregéhez.
– Soha életemben nem akartam bűnöző lenni – mondta Miz a két őrnek, s az órájára pillantott. A többiek már öt perce elmentek. Adott nekik tíz perc egérutat. Az őrök még mindig a földön ültek, figyelték Mizt, aki kivette a tárat a fegyvereikből, és a tárakkal az egyik kezében, fegyverével a másikban járkált fel-alá a sekrestyében.
A magas szekrényre nézett, aztán vissza az őrökre.
– De rossz társaságba keveredtem fiatal koromban... ? – mesélte. Felugrott egy stabilnak tűnő asztalra, mely a szekrény mellett állt, fegyverét végig az örökre szegezve. – A családom. – Gyorsan szemügyre vette a szekrény tetejét, majd feltette a tárakat, és leugrott. – Természetesen –mondta –, csakis a társadalom a hibás...
Együtt ültek a nyitott szánban, bundákkal körberakva siklottak a meredek hótorlaszok között. A szánhajtó az ostorát csattogtatta a két sziál feje fölött, s az állatok minden erejüket megfeszítve futottak a csilingelő hámban. Szellő libbent végig felettük a fák koronája közt, lerázva a porhavat. Az út mentén felfüggesztett lámpák ide-oda libegtek.
– Mondom, hogy láttam egy gépet – mondta Miz Sharrow-nak, ahogy a domboldalon elkanyarodva meglátták a hotelt. A szállodát és a kis falu egyéb épületeit sűrű fénypöttyök lepték el, sárga és fehér foltokat vetve a hóra, és a hotel mögött a szabadon hagyott kézilabdapályán ott csillogott egy magánrepülő sima, ezüstös alakja. Népzene dübörgött a hotel báltermében, összekeveredett a bár nyitott ablakain kiáramló modern dallamokkal, s ez a hangzavar visszhangzott a falu mögött húzódó magas szilákról.
Az emberek bundákban és sífelszerelésben ültek a hotel lépcsőjén, forralt bort iszogatva gőzölgő bögréikből. A sziálok lehelete hatalmas fehér felhőben szállt az ég felé, ahogy a szán befutott a szálloda kapujához.
Sharrow homlokát ráncolva a magánrepülő karcsú alakját méregette.
Öt kilométerrel a városon kívül vártak, ahol az út átszeli a hegygerincet, és ahol egy sor gyökér húzódott átlósan keresztben, hatalmas faállványokon az Út felett, körülbelül olyan magasságban, hogy egy jemén utazó lovas át tudott menni alatta anélkül, hogy le kelljen hajtania a fejét.
Dloan felmászott az egyik gyökérre, és figyelte a városba vezető utat. Meglátott egy magányos lovast közeledni. Senki sem követte.
– Minden rendben? – kérdezte Sharrow Mizt, mikor a férfi kantárszáron odavezette hozzájuk a jeméjét.
Megrázta a fejét.
– Hogy a pokolba lenne? – kérdezte és a hátsóját tapogatta. – Ezeken a jószágokon komolyan megfájdul az ember segge, ha ügetni kell, nem?
– Sharrow, hugi! Szia!
A hotel bárja tömve volt. Geisnek át kellett verekednie magát a tömegen Sharrow-hoz, és túl kellett kiabálnia a hangszórókból üvöltő zenét, ha azt akarta, hogy a nő hallja, amit mond. Rövidnadrágban volt és könnyű, nyári ingben, ami igen furcsán festett a síruhák és vastag téli holmik között, amit az emberek viseltek körülöttük. Le volt barnulva, és fittebbnek, izmosabbnak tűnt, mint valaha.
– Szia Geis. Geis, ez itt Miz – mondta Sharrow, és egyik férfiról a másikra biccentett. Meglátta, hogy a tömegen keresztül Breyguhn közeledik feléjük. – A francba – sóhajtott és elfordult, majd levette a kabátját. Pontosan két éve volt, hogy utoljára találkozott Geissel, aznap este, az aranybányából lett galériában, Piphram Kék-hegyének gyomrában. Breyt még annál is régebben, az apjuk temetésén látta utoljára.
– Kuma úr – mondta Geis halvány mosollyal az arcán, és kihúzta magát. Biccentett egyet.
– Örülök, hogy megismerhetem – viszonozta Miz a köszöntést.
– Sharrow – fordult hozzá Geis, aztán Miz és a nő közé fúrta magát. – Boldog újévet! – Sharrow elfordította a fejét, hagyta, hogy a férfi megcsókolja az arcát.
– Jó kis buli van itt! – kiabált. – Te rendezted?
– Nem – válaszolta Sharrow. – A hotel.
Geis intett Breyguhnnak, ahogy a lány közeledett, majd visszafordult Sharrow-hoz.
– A háború előtt találkoztunk utoljára – ordította a férfi. – Betegre aggódtuk magunkat miattad, amikor hallottuk, hogy megsebesültél. Miért nem hívtál soha vissza?
– Ellentétes oldalon álltunk, Geis – emlékeztette Sharrow a férfit.
– Hát – nevetett Geis –, ez már mind a múlté...
– Szia, Sharrow.
– Brey, szia. Hogy vagy?
– Minden rendben. Jól érzed magad itt? – Breyguhn áttetsző fehér nyári ruhát viselt. A haja össze volt fogva, és természetellenesen göndör fürtökben lógott. Finoman volt sminkelve, az arca elegánsan keskenynek tűnt. Sharrow azon tanakodott magában, vajon megoperáltatta-e, vagy esetleg átment egy szürkeállomány genetikai-kezelésen.
– Igen – válaszolta. – Eddig jól teltek az ünnepek. Ti mit csináltok errefelé?
Breyguhn a vállát vonogatta.
– Á, csak úgy tartotta kedvünk, hogy ide jöjjünk. – Geisre pillantott, aki a bárnál hevesen gesztikuláló Mizt nézte széles mosollyal az arcán. – Nem az én ötletem volt – folytatta. – Volt egy családi összejövetel Piphen, és Geis meg én egyszer csak úgy döntöttünk, hogy buli lenne beugrani hozzád és a barátaidhoz, hogy boldog újévet kívánjunk. Senki más nem akart jönni, én meg úgy gondoltam, nem hagyom szegény Geist egyedül. – Vállat vont. – Nagyon unalmas volt a buli.
– Piphram – bólintott Sharrow. – Hát ezért vagytok nyári ruhában.
– Mint mondtam, igen hirtelen támadt ötlet...
– Rendeltem italt – kiabált Geis, és a bár egyik zsúfolt sarkába terelgette a két nőt. – Lennie kell itt valahol egy boksznak a számunkra...
Breyguhn tetőtől talpig végigmérte Sharrow-t, már amennyire tudta a nagy tolongásban.
– Meg kell, hogy mondjam, jól nézel ki. Teljesen begyógyultak a háborús sebeid?
– Majdnem mind, hogy a fene vinné el – bólogatott Sharrow. – És hogy megy a Régiség-üzlet? – kérdezte Breyguhn, miközben átvágtak a boldogan mulatozó tömeg.
– Ki tudom fizetni a számláimat, Brey – mondta Sharrow. Odaértek egy bokszhoz, melyet egy egyenruhás, tükrös szemüvegű, tagbaszakadt férfi tartott fenn számukra, aki meghajolt Geis előtt, és arrébb állt. Miz rákacsintott a testőrre, majd mindannyian leültek a bokszba.
– Még hárman elférnek – mondta Geis. – A csapatod többi tagja is itt van? – kérdezte Sharrow-tól, majd öntött neki a hatalmas boroskancsóból.
– Itt vannak valahol – válaszolta a nő, és ledobta a kabátját, kesztyűjét és a sapkáját maga mellé a padra. – Zef valószínűleg táncol. Megyek és megkeresem.
– Ne, nem olyan fontos – mondta Geis. – Igazán...
Sharrow kicsusszant a bokszból, elhaladt a testőr mellett, és belevetette magát a teremben tomboló tömegbe.
– Ó – csodálkozott el Sharrow, és a porban látható üzenetet bámulta.
Miz is azt nézte.
– Nagyon mulatságos – mondta. Átment a szobán a bárpulthoz, kinyitotta a hűtőt, és a tartalmát vizsgálta. – Kurvára mulatságos, mondhatom.
Cenuij elsápadt. Izzadtság csillogott a borostáján. Kezei remegtek, ahogy a borító belsejébe nyúlt.
– Ez nem lehet! – suttogta rekedten. Egyik kezével a port tapogatta, és össze-vissza söpörte, mintha keresett volna valamit alatta, aztán ugyanezt a remegő kezet a homlokához emelte, és bámulta az acélfelületbe vésett betűket. A fejét rázta. Zefla átkarolta a vállát, ahogy a férfi egy fotelhez hátrált, és belerogyott. Egyenesen maga elé bámult. Zefla leguggolt mellé, a vállát simogatta. Cenuij az ölébe ejtette a kezét. Még mindig remegett. A por ott csillogott a halántékán.
Dloan megrántotta vállát, és elkezdte összepakolni a felszerelést, melyet Mizzel együtt arra használtak, hogy kinyissák a könyv borítóján található zárat.
Sharrow behajtotta a díszes címlapot, és a borító belső lapját. Az Általános Alapelvek, – olvasta a vésett feliratot a vékony titánlemezen, melyet a golteri általános írás egy régi változatában jegyeztek fel.
Az Özvegy Echenestria Császárnő Parancsára,
Jonolri És Golter Áldottjának Ajánlva,
Az Igaz Thrial Isten Még Teljesebb Dicsőségére,
Ezen Napév Hatezer-háromszázharminchetedik
Esztendejében, Felajánljuk Ezt A Könyvet,
Mely Az Első És A Második
Egyetemek Közötti (Történelem, Filozófia, Teológia,
Kozmológia Tanszék) Posztszakadár Tanácsülés
Által Hozott Intézkedések Gyűjteménye, És Egyben
Az Elítélt Istentelen Gép, Pasemius Utolsó
Összegzése, Valamint Folldar És Ifjabb
Creedsunn, A Nagyérdemű Birodalmi
Poéták Élet-elégiáinak, És Az Udvari Bölcsek
Rendszere Által Tett Főbb Megjegyzéseknek Gyűjteménye.
Legfelsőbb Császári Rendelet Alapján,
Az Egyetlen Isteni Személy Örökre Egyedi
Formájára Alakított Könyv.
Ezek az Általános Alapelvek.
Ezután négy gyémántlap következett, melyeken a metszetek voltak. Az elsőn a Thrial egy szimmetrikusan kidolgozott képe volt látható, ezt követte az egész rendszer rajza, utána egy csillagköd kinagyított képe, és végül, az utolsó lapon egy vékony, buborékszerű szálakból és membránokból álló bonyolult ábra következett. Kicsi árkok vonalai, melyeket hideg, csiszoltgyémánt darabkák pettyeztek. Sharrow végigfuttatta kezét a második oldal karcolatain.
– Lehet, hogy még mindig itt van – mondta. – Valahol, lemásolva. Cenuij szótlanul ült.
Miz a fejét rázta, és kivett egy üveget a hűtőből.
– Valahogy nem sok reményt fűzök hozzá.
– Hát igen – sóhajtott Sharrow. – Az igazat megvallva – mondta, miközben belenyúlt a könyv üres borítójába, és felmarkolt egy kis papírport az aljáról –, én sem – s engedte, hogy a por peregjen az ujjai közt.
– Mi van az üzenettel, amit elvileg Gorko hagyott? – kérdezte Zefla halkan, még mindig Cenuij vállát simogatva. – Akkor ezzel annak is annyi, ha egyáltalán benne volt?
Sharrow a szemét a borító aljába vésett feliratra szegezte. Ott díszelgett a csíkok alatt, melyeket ujjai húztak a szürkésbarna porba.
– Az biztos, hogy benne van – mondta és a feliratra bámult. – Mindig is benne volt. Csak addig nem volt üzenet, amíg Gorko nem írta fel valahová máshova. De azt hiszem, most már tudom, merre akar minket továbbvezetni.
– Tényleg? – kérdezte Miz, s egyszerre tükröződött az arcán a meglepetés és az elégedettség. – Hová?
– Vembyrbe – válaszolta Sharrow. – A városba, ahol az androidok laknak. – Becsukta a borítót.
Zefla és Dloan nagyon belefeledkeztek valamilyen csoportos táncba a bálterem közepén. Sharrow nem is zavarta őket. Cenuijt megtalálta a bárnál, és elvitte magával a bokszba.
Cenuij megbotlott egy asztalban, és majdnem el is esett, ahogy nyomakodtak át a tömegen. Kegyetlenül elfogta a nevetés, és azt mondta az ott ülőknek, hogy nem szabadna ilyen helyekre asztalt tenni. Hogy merték idehozni ezt az asztalt? Ki adott rá engedélyt? És akkor mi van, ha a padlóba van csavarozva?
Sharrow elvonszolta onnan.
– Gyorsan sikerült leinnod magad – jegyezte meg.
– Elmondom a titkot, ha fizetsz nekem még egy italt.
– Holnap korán kezdünk, emlékszel még?
– Pontosan azért kezdtem korán az ivást ma este! – hadonászott Cenuij, és kilökte valakinek a kezéből az italt.
– Valami probléma van? – vicsorgott a nőre, akinek nekiment. – Nem vette még észre, hogy ezt a parkettet valakinek fel is kell mosnia? – Elnézést – mondta Sharrow mosolyogva a nőnek, aztán arrébb mentek, maga előtt tolva Cenuijt.
– Rendelj nekem még egyet – kérte Cenuij.
– Kicsit később. Először gyere, bemutatom irtóztató rokonságom egy-két tagját.
– Ezt úgy érted, ők még nálad is rettenetesebbek? – kérdezte Cenuij rémülten.
Odaértek a bokszhoz, s bemutatta neki Geist és Breyguhnt.
A két férfi illedelmesen köszöntötte egymást, majd Cenuij Breyguhnhoz fordult.
– Dascen kisasszony – mondta elővigyázatosan. Megfogta Breyguhn kezét, és megcsókolta. Cenuij tudta, hogy Brey tulajdonképpen nem is száz százalékig Dascen. Sharrow arra tippelt, hogy ezzel az üdvözléssel inkább idegesíteni akarta Breyt, mint elbűvölni.
– Ugyan, Mu úr – mondta Breyguhn, és rámosolygott a férfira, majd Sharrow-ra pillantott.
Cenuij mély lélegzetet vett. Úgy tűnt, egy kicsit sikerült összeszednie magát.
– A nővére annyit mesélt magáról! – mondta.
Sharrow azon kapta magát, hogy csikorgatja a fogait, mert csak így tudja megállni, hogy bármit is mondjon.
– Én természetesen minden szavát elhittem, és mindig is szerettem volna önnel találkozni – mosolygott Cenuij. Breyguhn keze még mindig a kezében volt. – Megtiszteltetésnek venném, ha felkérhetném a következő táncra. – Egy mozdulattal a bálterem parkettje felé mutatott.
Breyguhn nevetett, majd felállt.
– Örömmel.
Sharrow-ra mosolygott, ahogy Cenuijjal átverekedték magukat a hangosan nevető tömegen.
Sharrow hunyorogva nézte, ahogy eltűnnek.
SZÖVEG ELEJE FORRÁS:ISMERETLEN ÜZENET KÜLDVE: MIYKENNS/GOLTER SZERZŐ:NÉVTELEN/ÖRÖKBE. KERESKEDELMI MAXENÍRÁS.
Ref.: SZerződéS #0083347100232 (ÖRÖKBE)
Ezennel értesítjük, Szerződés csak részben teljesítve. A tárgy birtokunkban van, de csak a borító és a már ismert ajánlás maradt meg. A szöveg másik része papírra volt nyomtatva, mely az elmúlt tizenkét évszázad alatt porrá foszlott. A borítón található időzár és a papírpor kémiai összetétele alapján felmerül a gyanú, hogy ez nem volt véletlen. A borító részletes vizsgálata, és a fennmaradt tartalom nem utal semmiféle más tárolási eszközre, kivéve a borító hátuljába vésett (a szabad szemmel is látható) üzenetet, idézet A DOLGOK MINDIG VÁLTOZNAK idézet vége. A borító minden valószínűség szerint késő Terhama'a (golteri) szabványtermék, melybe drága és féldrágaköveket illesztettek, illetve aranycsíkokat ültettek az acél felületbe, ezenfelül négy vésett gyémánt lap található még benne. Felbecsülhető ára megközelítőleg 10MillT. Utasításra várok. Választ a #MS94473.3449.1[1]-on fogadunk.
SZÖVEG VÉGE
SZÖVEG ELEJE FORRÁS:ISMERETLEN ÜZENET KÜLDVE: GOLTER/MIYKENNS SZERZŐ:ÖRÖKBE/NÉVTELEN. KERESKEDELMI MAXENÍRÁS.
Ref.: OSHD #MS 94473.3449.1[0]
Meglevő darabokat fogadjuk a Szerződés 37.1-es pontja szerint. Kérjük, a Győzelem hajón szállítsa le a megbeszéltek szerint a Földalatti Hernyótalp Bázis Hetes Bányájába, az NSZ egyenlítői régiójába, amilyen gyorsan csak lehet.
SZÖVEG VÉGE
SZÖVEG ELEJE FORRÁS:ISMERETLEN ÜZENET KÜLDVE: MIYKENNS/GOLTER SZERZŐ:NÉVTELEN/(S. JALISTRE) KERESKEDELMI MAXENÍRÁS.
Ref.: SZerződéS #0083347100232 (Marad)
Uram, kérem nézze meg az ügynökségtől érkezett csatolt fájlt. Erősítse meg a kapott információt, miszerint a tárgyat Nachtel Szellemére szállítsuk le. Választ az egyirányú címre, #MS97821.7702.1[1]-re várjuk.
SZÖVEG VÉGE
SZÖVEG ELEJE FORRÁS:ISMERETLEN ÜZENET KÜLDVE: GOLTER/MIYKENNS SZERZŐ:NÉVTELEN. KERESKEDELMI MAXENÍRÁS.
Ref.: OSHD #MS97821.7702.1[0] Úti cél megerősítve. Kéjük a szállítást a fentiek szerint az NSZ-en található ügynökeinknek.
SZÖVEG VÉGE
Biciklik, villamosok és autók reggeli forgatagában ment vissza a bérelt irodába. Az utcák zsúfoltak voltak. ÉgBolton (szemben Malishúval) nem volt megtiltva az egyéni közlekedés, habár megpróbálták sokféleképpen lebeszélni róla az embereket.
A város egy olyan platóra épült, mely fél kilométerrel magasabban feküdt, mint az Entraxrln kígyózó leple, s úgy nézett ki, mint valami hatalmas bibircsók egy öregasszony sápadt bőrén. Hideg, nyirkos hely volt, annak ellenére, hogy csak néhány ezer kilométerre feküdt az egyenlítőtől, és kicsivel kevesebb mint kétezer méterrel a tengerszint felett. Mivel itt nem volt adott az Entraxrln enyhe klímája, ÉgBolt kizárólag a Thrialtól kapta melegét, és a nap az égen láthatóan kisebb volt, mint ahogy azt Golter felszínéről látni.
Az iroda, amit béreltek, közel volt ahhoz a függővasút-állomáshoz, ahova három nappal korábban megérkeztek, miután kiemelkedtek az Entraxrln alatt esténként uralkodó lila homályból a miykennsi naplemente lélegzetelállítóan ragyogó cseresznyeszínébe. Azok az emberek, akik most Sharrow-val együtt ugyanennél az állomásnál kiszálltak, magukkal sodorták őt ezen a friss, hideg, felhőtlen reggelen.
Az üzenetet előző este, viszonylag korán elküldte az ügynökségnek, és vacsora után kapta meg rá a választ. Pár percen belül kérte a megerősítést a Tengerparti Házból, de nem várta meg a választ, mert a gép háromórás késést jelzett a továbbításnál, és Golteren akkor még amúgy is nagyon kora reggel volt. Le merte volna fogadni, hogy Jalister úr nem éppen korán kelő típus.
Egy járdaszigeten várakozva ismét elolvasta a két választ, miközben autók suhantak, csörömpölő villamosok süvítettek el mellette. Arcát a nap felé fordította, magába szívta az enyhe meleget, melyre már teljesen ki volt éhezve a Pharpechen uralkodó állandó homályban eltöltött hetek után. A fény utat tört magának a város utcájának mélye felé, míg a két oldalon magasodó házak üvegfelülete visszaverte a napsugarakat, s az autók, villamosok és lökdösődő emberek folyama felé hajtotta. Az NSZ egyenlítői régiójába, amilyen gyorsan csak lehet, olvasta el még egyszer, majd a kis cetlit visszagyűrte a zsebébe.
– De miért éppen oda? – kérdezte magától. Lehelete meglátszott a hidegben. Felvette a kesztyűjét, begombolta a kabátját, s amikor a forgalom megállt, a tömeggel együtt átment az út túloldalára.
Figyelte a fent elhaladó hatalmas vízi-repülőt. A gép megdőlt a város felett, miközben a leszálláshoz készült. Ezek szerint a plató tava még mindig nem fagyott be. Nézte, ahogy a repülő eltűnik a magas épületek mögött, arcán sóvárgás és keserűség jelent meg egyszerre.
– Nachtel Szelleme. Azt akarják, hogy a könyvet a Nachtel Szellemére vigye. A rendszer határain kívülre, nem befelé, nem Golterre, ahol a Tengerparti Ház áll. Visszasétált a hotelba, s útközben meg-megállt, nézte az üzleteket, kirakatokat, és egyben meggyőződött arról, hogy nem követi senki. Az egyik kirakatablakban meglátta a tükörképét; elgyötörtnek, sápadtnak tűnt. Szemügyre vette az arcát, s ismét feltűnt előtte az Általános Alapelvek hátuljába vésett üzenet, melyet ott látott a porban: A DOLGOK MINDIG VÁLTOZNAK.
Még szorosabbra húzta maga körül a kabátját, és eszébe jutott egyrészről nagyapja kriptájának hideg felülete, amikor még mindig ott állt Tzanton, másrészről a Szellem dermesztő fuvallata. A zuhanás a zuhanásban. Összerázkódott.
Fizikailag bátor, jutott eszébe, ahogy a bérelt hajó remegve közeledett a Nachtel Szellemének hideg, vékony, párolgó légköréhez. Fizikailag bátor.
A többieket ÉgBoltban hagyta. Azt beszélték meg, hogy a csapat ott vár rá, amíg végez a Nachtel Szellemén, és eldönti, hol legyen a következő randevú. Híreket kaptak Golterről. Miz összes számláját befagyasztották, s közben a Vízi-Torlasz azzal próbálkozott, hogy elfogatási parancsot szerezzenek ellene egy eddig még pontosan nem meghatározott bűntettel kapcsolatban, mely a Torlasz hatáskörébe tartozó területen történt. Miz jogászai már dolgoztak az ügyön, és amúgy is voltak tartalékai vészhelyzet esetére, de ezekhez csak úgy tudott hozzáférni, ha személyesen intéz mindent Golteren. Sharrow a kiadásokra kapott pénz maradékán űrhajót bérelt, és azzal utazott ÉgBoltból Natchel Szellemére. A kommunikációs hálón található pletykák és hírek mind arról adtak számot, hogy a Huhszok a Kikötő-szigeten várakoznak, és mivel elég régóta utazott mint Ysul Demri, minden esély megvolt rá, hogy már kiderítették az álnevét.
Azóta nem volt a Szellemen, hogy kényszerleszállást hajtott ott végre, ami megmentette ugyan az életét, ugyanakkor majdnem bele is halt. A megrongálódott klipper meteoritként zuhant a kis hold-bolygó vékony levegőrétegén át, és hosszú, ereszkedő ívben közeledett a hóval borított felszín felé, miközben egyre lassított, forgott, s imbolyogva esett darabjaira. Az után a kijelentése után, hogy azt akarja, róla nevezzék el a krátert, amelyet a földben üt majd, nem emlékezett semmire. Miz amúgy sem hallotta, amit mondott.
A zuhanásról készített jelentés szerint tíz kilométeres magasságban kifogyott Sharrow gépének meghajtójából a manőverezéshez szükséges áram, miközben a hajó még mindig egy kilométer per másodperc sebességgel zuhant lefelé. Ezután azonnal remegni kezdett, darabokra esett, és Sharrow egyedül a szerencséjének köszönhette az életét. A hajó központi része, ahol a nyomás alatt álló harci kabin, az életfenntartó rendszer és a központi plazma-energiatermelő volt, viszonylag épen megmaradt, s megtépázott, de nagyjából gömbölyű alakja egyre lassult, míg zuhant tovább, újabb és újabb darabok szakadtak le róla, melyek aztán lángoló repeszekként szóródtak szét a levegőben.
Semmire sem emlékezett vissza ezekből az utolsó percekből, még a becsapódásra sem, amikor is a megmaradt roncs az ő testével együtt alábukott egy hatalmas hóhullámba. A bolygón ezrével szántottak végig ezek a hullámok, melyek a bolygó egyenlítői övében úgy vándoroltak, akár homokdűnék a sivatagban.
Egy bányászati felszereléseket szállító hernyótalpas gép pont a közelben tartózkodott. A legénység megtalálta Sharrow-t, percekkel azelőtt, hogy már túl késő lett volna. Teste a hajó gőzölgő, erős radioaktív sugárzást kibocsátó roncsába szorulva feküdt, kétszáz méterrel a hóhullám felszíne alatt, egy jégből és hóból álló, beszakadt alagút legvégén.
A hernyótalpas jármű legénysége kiszabadította, s az Első Járat nevű bánya orvosai kezelésbe vették fizikai sérüléseit. Eközben a háborúban elkobzott, különleges rendszerekkel felszerelt műszereket hozattak a bolygó fővárosából, Futóárokból, hogy azzal kezeljék a sugárbetegségét, mely majdhogynem az életébe került.
Két hónapba telt, mire végre úgy döntöttek, hogy érdemes őt eszméletéhez téríteni. Amikor felébredt, a háborúnak már több mint egy hónapja vége volt, és az orvosok eltávolították az általános katonai lemezt, mely a fejének hátsó részébe volt beültetve. A szinkroneuronkötés hatása visszafordíthatatlan volt, a nanotechnológiai és szervklónozó gépeket, melyek a sugárzás által roncsolt testrészeit igyekeztek meggyógyítani, csak a kezelés végeztével kapcsolták le.
És talán még valamit a testébe ültettek. A kristályvírust, mely az évek alatt egyre növekedett, és ott lappangott a koponyájában egészen addig, míg hetekkel ezelőtt nem tapasztalta a hatását, amikor a Vízi-Torlaszon a többiekkel együtt rohant a régi olajszállító kiszáradt tartályában.
A bányakomplexum kórházáról megmaradt emlékei ködösek voltak. A Tenaus hadifogoly-kórházra sokkal jobban emlékezett. Szépen lassan javult az állapota, várta, hogy kialakuljon a végleges békeszerződés, edzeni kezdett a tornateremben, hogy visszanyerje régi erejét, és tornáztatta az agyát is, amikor csak tudta. Emlékezni próbált – olyan elkeseredetten, hogy a börtön pszichológusai már-már aggódni kezdtek miatta – minden részletre, melyet elő tudott kaparni az emlékezetéből egészen ötéves koráig visszamenően, mert rettegett attól, hogy a kezelés esetleg megváltoztatta őt, vagy valaki mást csináltak belőle azáltal, hogy kitöröltek egyes emlékeket a fejéből.
Mindenre emlékezni akart, és megpróbálta azt is ellenőrizni, hogy azok az emlékek, melyeket mélyen eltemetve talált, nem azok voltak-e, melyekre már korábban is emlékezett. Ezt azért csinálta, mert attól félt, egy emlék felidézése árnyékképet hagyott az agyában, és ezt a képet nem tudja megkülönböztetni a jelenben tapasztalt emlékeitől.
Végül aztán nem tudta eldönteni, mi az igazság, mindenesetre nem talált lényegesebb fehér foltokat az emlékezetében. Amikor engedélyezték, hogy másokkal kommunikáljon, az emberek, akik írtak neki, teljesen úgy viszonyultak hozzá, ahogy ő arra emlékezett. Úgy tűnt, senki nem vett észre rajta változást, vagy ha igen, nem említették.
Ha valaki kapcsolatba akart vele lépni, annak levelet kellett küldenie, ugyanis a látogatás tilos volt, és Tenaus településtől minden más akkora távolságra volt, hogy nem lehetett normális beszélgetést kezdeményezni. Csak egyszer hívta őt Miz OtthonÉdesOtthonról, amikor az éppen Miykenns fölött haladt el a pályáján. Bizonyos értelemben élete legszebb telefonhívása volt ez. A percekig tartó szünetek, melyek szükségesek voltak ahhoz, hogy a mondatok lassan elérjenek a másikhoz, azt eredményezték, hogy Sharrow csak ült, nézte a képernyőt, rajta a másik embert. Ha valaki mással beszélt volna, akkor tévézik vagy olvas ez idő alatt, de Miz egészen más volt. Sharrow mozdulatlanul nézte a férfi arcát. Egy órájuk volt. Ebből tíz percet beszélgettek, és az is csak egynek tűnt.
Vajon ott, Tenausban ültették a fejébe a vírust? Valószínűbb, hogy Nachtel Szellemén történt, míg élet és halál között lebegett, olyan állapotban, amely leginkább tetszhalálra hasonlított. Sharrow semmilyen ingert nem érzett, nem érzékelt semmit, még csak álmai sem voltak... de lehet, hogy mégiscsak Tenausban tették. Vajon miért akar egy Adósemleges bányász-szövetkezet vírust ültetni egy szerencsétlenül járt, félhalott pilóta testébe?
Ugyanakkor miért akarná bárki ezt tenni egy hadifogoly-kórházban? Mi célból?
A hideg, metsző szél rozsdaszínű csíkot vágott a levegőbe. A nap csüggedt játékszerként lógott az égen, s vékonyka fénycsíkokat sugárzott magából. A szél mögött egy távolodó vihar sötét uszályának havas szoknyája libbent fel a magasban kavargó fény felé. A hószikla hatalmas hullámként magasodott Sharrow háta mögött, s ott lebegett, készen arra, hogy bármikor megtörjön, rázúduljon a vulkán oldalán húzódó meredek, fekete partszakaszra.
A hernyótalpas jármű, amivel idáig jött, elindult visszafelé a salakos úton, a szél által felhordott hamubuckákon át, és ismét eltűnt a hó alkotta alagútban. Sharrow nézte, ahogy a fényes páncélburkolat lassan becsúszik a hószikla aljába, s addig gördül felfelé az alagútban, amíg teljesen el nem tűnik a szeme elől.
A nő megfordult, végigfuttatta szemét a vulkán alig észrevehetően emelkedő oldalán. Gőz és pára vékony fátylán keresztül látta meg odafent egy geotermikus központ épületeinek düledező, darabokra esett betonblokkokból álló romjait, melyek szanaszét elszórva feküdtek a sötéten csillogó lávamezőn. Hóval fedett medencék tarkították a lávában kialakult mélyedéseket, és a távolban – talán húsz kilométerrel arrébb – látni lehetett, ahogy a vulkán kürtője fehér gőzt és füstöt hány a levegőbe. Sharrow egyenesen felfelé nézett. A feje fölött ott csüngött a Nachtel hatalmas gázóriásának halvány arany, enyhén narancssárga színű gömbje, szinte az égbolt egynegyedét betöltve.
Kapucniját még szorosabbra húzta a süvítő, fagyos szélben, és az üres könyvet a mellkasához szorítva indult el a darabos, szürkésfekete lávamezőn át a dombon fekvő romos betonépületek felé.
Bár a Szellem gyenge gravitációja miatt viszonylag könnyen lehetett a bolygón járni, mégis lihegve ért a darabokra esett betonházakhoz, mivel a levegő itt rettenetesen ritka volt. Gyakran előfordult a tériszony azon látogatók között, akik a hold-bolygón kimerészkedtek a nyílt terepre. A Nachtel olyan hatalmasnak tűnt, hogy minden lépésnél úgy érezte az ember, most azonnal elrepül, felemelkedik, és úgy, ahogy van, elnyeli a zöld, végtelen égbolt.
– Hahó! – kiabált Sharrow.
Hangja visszhangzott az első, szinte teljesen összeomlott épület betonfalain. A földrengéseknek köszönhetően ezek a vastag falú, ablaktalan építmények mind erre-arra dőlve álltak, az alapként használt betonlapok megrepedtek, kettéváltak, s a megcsorbult épületek darabjai törött fogakként álltak ki a földből, rozsdás vasalásuk összekuszálódva, tönkrement fogszabályzóként meredt az ég felé.
Sharrow a mellkasához szorította a könyvet, és végigment a betonépületek nagy tömbjei között. Néhol előrehajolva tudott csak haladni, azokon a helyeken pedig, ahol a romok közötti törmelékes felszínen még a gyenge gravitáció ellenére is lehetetlen volt normálisan járni, kapaszkodnia kellett a szabad kezével.
A legmagasabban fekvő épület volt a komplexum legnagyobb tömbje. Sharrow átlépett a kidőlt ajtó széles szemöldökfáján.
Bár a falak szerkezete épen maradt, a tető beomlott középen, s miután ott megakadt, a V-alakú betonlap egyik fele lecsúszott az ott lévő állóvíz jéggel szegélyezett medencéjébe. A víz – mely talán még mindig össze volt kötve a vulkán mélyre temetett, s mostanra már nem használt termálvíz rendszerével – még elég meleg volt ahhoz, hogy lusta gőzfelhők szálljanak fel a felszínéről a nyugodt, nulla fok alatti levegőben.
Volt egy vékony, fekete salakból álló partszakasz a romos épület egyik sarkában, a túlsó fal tövében.
Sharrow két férfit pillantott meg ott. Azonnal felismerte őket.
Mindössze fürdőnadrág volt rajtuk, és ugyanazokban a napozószékekben ültek, melyekre az olajszállítóból emlékezett. Virágos napernyő állt enyhén bedöntve a mögöttük elnyúló fekete part felszínébe, s a két szék között, egy kis összecsukható asztalon üvegek és poharak sorakoztak.
A jobboldalon ülő férfi felállt, és intett neki.
– Nagyon örülök, hogy végül csatlakozik hozzánk! – kiáltotta, aztán pár lépéssel közelebb ment a vízhez, és hajlékonyan, épphogy csak egy kicsit csobbanva ugrott bele. A medencén áthaladó hullámok furcsán magasnak tűntek.
Sharrow bal kezét a zsebébe dugta, és végigsétált a beszakadt tető enyhe lejtőjén. A fiatal kopasz férfi, aki az előbb a vízbe ugrott, most elúszott mellette, közben mosolygott és integetett is neki. A másik egy hosszúkás pohárból ivott. Nézte, ahogy a társa eléri a medence túloldalát az ajtónál, aztán megfordul és elindul visszafelé.
– Csüccs, bébi – mondta a fiatalember kedvesen, és a mellette álló napozószékre mutatott, melyet ikertestvére az imént hagyott szabadon. Sharrow egy pillantást vetett a székre, körbenézett, majd leült. Bal keze még mindig a zsebében volt. A könyvet az ölébe fektette, kapucniját hátratolta.
– Á, vörös – mondta a férfi, és mosolyogva nézte Sharrow haját. – Nagyon vonzó. Illik önhöz.
Fehér teste jól kidolgozott, izmos volt. Sharrow nem látott rajta sehol libabőrt. A fürdőruhája opti-nadrág, mely néhány másodperces, egy trópusi parton játszódó jelenetet mutatott. Aranyszínű homok, egyetlen hatalmas hullám és egy méltóságteljes szörfös-lány, aki újra és újra felmászik a deszkájára, és elindul a hullám kékesen fodrozódó alagútjába.
A másik férfi kimászott a medencéből, csöpögött róla a víz, s lassan elindult feléjük a parton, bőréről párologtak a vízcseppek. Az ő nadrágja vagány heliugrót mutatott, aki egy helikopter fedélzetéről az óriási hasadékba veti magát valamilyen sziklás parton, pont amikor egy tajtékzó hullám betör a két sziklafal közé.
A szörfös-nadrágos férfi benyúlt a széke alá, és törülközőt dobott a társának. Az letörölgette magát, aztán törülközővel a vállán leült törökülésben a part fekete salakjára, pontosan Sharrow és a másik férfi elé. Rávigyorgott az ikertestvérére.
– Remélem, jól utazott, Sharrow kisasszony! – mondta az, amelyik a székben ült.
Sharrow lassan bólogatott.
– Tűrhetően.
– Elnézést – mondta a férfi, a homlokát törülgetve. Felemelt egy poharat a tálcáról, mely közte és Sharrow közt állt. – Tölthetek önnek egy italt?
– Köszönöm, nem kérek.
– Megengedné...? – szólalt meg a másik, majd előredőlt, és a nő ölében fekvő könyv felé biccentett.
Sharrow élére állította a könyvet, megfogta és odanyújtotta a férfinak. Az elnézően mosolygott, aztán elvette.
– Minden rendben, Sharrow kisasszony. – Kinyitotta a könyv fémtokját. – Nem lesz szüksége a fegyverére.
Ettől függetlenül a nő nem vette ki a kezét a zsebéből, hanem továbbra is a markában tartotta a KéziÁgyút. A parton ülő férfi egy pillantást vetett a könyv belsejére, szemügyre vette a címlapot, a gyémántlapokat, egyenként nézte meg őket, mindegyiket csak néhány másodperc erejéig. Elmosolyodott, amikor meglátta a hátlapba vésett szavakat, majd felemelte a könyvet, hogy a nyugszékben ülő társa is elolvashassa a feliratot. Mindketten könnyedén felnevettek.
– Rettenetes, nem gondolja? – mondta a széken ülő Sharrow-nak. –Micsoda veszteség. Na de mit is tehetnénk...?
Az, amelyiknél a könyv volt, megfordította a borítót fejjel lefelé, a papírpor kiszóródott a fémtokból, elvitte a szél, s egyetlen kavargó, szürke csíkot húzott a part fekete rétegére.
– Mi valahogy nem igazán tudunk vigyázni a kincseinkre. – Becsukta a könyvet, és lerakta maga mellé.
– Nem tudunk különbséget tenni az értékes és az értéktelen között –helyeselt a széken a másik, majd felemelt egy traxos üveget, és teletöltötte a poharát.
– Be kell valljam, Sharrow kisasszony – kezdte a parton ülő –, nem látszik különösebben meglepettnek, hogy itt talál minket – mondta csalódottsággal a hangjában. Elvette a hosszúkás poharat, melyet az ikertestvére nyújtott felé, ivott egy kortyot, majd rámosolygott a nőre. – Pedig az igazat megvallva, nagyon reméltük, hogy az lesz.
Sharrow megvonta a vállát.
– Ez olyan tipikus, nem? – szólalt meg a széken ülő férfi. – A nők csak akkor hallgatnak el, amikor az ember kivételesen kíváncsi arra, amit mondanának.
A másik férfi Sharrow-ra nézett, szomorúan csóválta a fejét.
– Mindenesetre – tette hozzá a széken ülő alak –, ügynökségünk és klienseink (ebben az esetben a Szomorú Testvérek) nevében is köszönjük a könyvet. És most, ahogy valószínűleg már kitalálta, az a kérésünk, hogy keresse meg az utolsó Lusta Fegyvert, ha nem haragszik.
Sharrow ráemelte a tekintetét.
– Semmi kérdés? – kérdezte tőle a férfi. Sharrow megrázta a fejét, mire a vele szemben ülő alak könnyedén felkacagott. – Mi meg még azt hittük, nagyon sok kérdése lesz. Na mindegy. – Széles mosolyra nyílt a szája, és a poharával hadonászott. – Á, jut eszembe, ugye megkapta az üzenetünket, ott a... hol is? – ráncolta a homlokát, és a társára nézett.
– Pharpechben – segítette ki a másik.
– Ja, igen, Phar-pech-ben – a férfi eltúlzottan artikulálva, egyfajta összeesküvő mosollyal ejtette ki a szót. – Tehát megkapta az üzenetünket?
Sharrow gondolkodott egy pillanatig, mielőtt válaszolt volna. – A nyakéket? – kérdezte. – Igen, meg.
A széken ülő férfi arca felderült.
– Szuper – mondta. – Csak nem akartuk, hogy azt higgye, ha hálózaton kívül van, az azt is jelenti, hogy velünk sincs összeköttetésben. –Letette az italát, hátradőlt a széken, s kezét a tarkójára emelte. Hónalja csupasz volt, teljesen sima. A testén látható többi szőrzet vékony és fehér. Csak szőke szemöldöke mutatott bármiféle színt is a testén. Sharrow a másikra nézett, aki a földön ült. A napfény csillogott kopasz fejének búbján. Rajta sem látszott sehol lúdbőr.
– Nos, nem akarnánk feltartani, Sharrow kisasszony – mondta és megpaskolta a könyvet. – Köszönjük, hogy a szerződés szerint leszállította, amit kértünk. Lehet, hogy kapcsolatba lépünk még önnel, de lehet, hogy nem.
– Ha egy mód van rá, ne húzza túl sokáig a dolgot – mondta a széken ülő fiatalember, aki még mindig hátradőlve, szemét csukva tartva szívta magába a gyenge napsugarakat.
– És ha lehet, ne engedje, hogy elkapják – tette hozzá a másik.
Sharrow lassan felállt. Az, amelyiknek a lány szörfözött a fürdőnadrágján csak feküdt ott, keze a tarkóján, szeme csukva, lábai kissé széttárva. A másik, aki törökülésben ült a parton, fütyörészve előredőlt, s megpróbált egy kis tornyot építeni a fekete salakból, de az építmény folyton összedőlt.
– Bon voyage – mondta még mindig csukott szemmel az, amelyik a széken ült.
Sharrow öt lépés után megállt és megfordult. A két férfi egy centimétert sem mozdult. Sharrow elővette a KéziÁgyút, és megcélozta vele azt, akinek a fürdőnadrágján – nem csak a nadrág szépen feszülő hátsó felén, hanem jobban kidudorodó elülső részén is – a helikopterből kiugró srácot lehetett látni.
Sharrow így állt közel fél percig. Akit megcélzott, idővel felnézett, úgy tett, mintha rosszul látna, s hirtelen szembefordult a nővel. Tenyerét ellenzőként a szeme fölé tartotta, és Sharrow-ra meredt.
– Igen, Sharrow kisasszony?
A széken ülő férfi kinyitotta a szemét, gyorsan pislogott, és kissé meglepettnek tűnt.
– Arra gondoltam, a véres módját választom annak, hogy kiderítsem, androidok vagytok-e vagy sem – mondta a nő.
A két fiatalember egymásra nézett. Az, amelyik a széken ült, vállat vont.
– Androidok? Miért fontos az, hogy bármelyikünk is android-e?
Sharrow rászegezte a fegyvert.
– Nevezzük egyszerűen csak kíváncsiságnak – mondta. – Vagy bosszúnak azért, ami az olajszállítóban történt, vagy Bencil Dornay házában.
– De hiszen mi csak fájdalmat okoztunk önnek – tiltakozott a széken ülő.
– Igen, mire ön nagyon kellemetlenül viselkedett velünk a Stageren –tette hozzá a parton ülő férfi, s a homlokát ráncolva, szigorúan nézett Sharrow-ra. Sokatmondóan bólogatott. – Mi csak el akartuk mondani önnek, hogy megszereztük a szerződést a Szomorú Testvérektől, és hogy itt fogunk találkozni önnel, ha megvan a könyv. De ön olyan rettenetesen utálatos volt velünk, hogy el sem tudtuk mondani, amit akartunk.
Sharrow hirtelen a könyvre emelte a fegyvert, lassan behunyta az egyik szemét.
Az a férfi, amelyik a parton ült, a fémborítóra vetette magát. A széken ülő iker felállt, karját Sharrow felé nyújtotta, s tenyerét a föld felé fordítva, csitítóan intett. Odalépett a testvéréhez, aki a könyv fölé görnyedt.
– Ugyan, ugyan Sharrow kisasszony. Semmi szükség most itt vandálkodni! – mosolygott idegesen.
Sharrow mély lélegzetet vett, majd zsebre vágta a fegyverét.
– Komolyan, nem értelek titeket – mondta.
Az, amelyik vele szemben állt, s nadrágján folyamatosan ismétlődött a szörfös jelenet, zavartnak és elégedettnek tűnt egyszerre.
Sharrow sarkon fordult és a szétmorzsolódott betondarabokon keresztül az ajtóhoz ment.
A feje és a tarkója egész végig viszketett, megint fel volt rá készülve, hogy bármikor lelőhetik, vagy rátörhet a fájdalom, de amikor az ajtóban visszafordult, a két férfi még mindig ugyanabban a testhelyzetben volt, mint amikor otthagyta őket. Az egyik a könyv borítója fölé görnyedt, a másik pedig a társa előtt állva őt figyelte.
Elindult a mindenfelé felhalmozódott betonkupacokon, lefelé a kietlen, repedezett lávamezőn, vissza a hósziklához, végül az alagúthoz, ahol a hernyótalpú már várt rá.
A gép visszavitte a Hetes Bányába. Az idő végig elég tiszta maradt ahhoz, hogy vissza tudjon repülni Futóárokba, ahol a bérelt űrhajója várakozott. A hajó terminálján keresztül kapcsolatba lépett a többiekkel. Nem tudott velük közvetlenül beszélni, de kapott egy üzenetet Zeflától, hogy minden tökéletesen rendben van ÉgBoltban. Sharrow feladott egy bekezdést a Hálózati Újság magánhirdetései közé, abban tudatta a csapattal, hogy leszállította a könyvet. Ha már titkos üzeneteknél tartott, Sharrow megnézte a tiáli verseny múlt heti eredményeit.
Egy Üres Könyv nevű versenyző nyert, három nappal korábban, pont aznap, amikor ő elhagyta Miykennst.
Végignézte a többi hátas nevét is, és azon tanakodott magában, hogy vajon van-e közük a csapathoz és a történtekehez. Szerény Táncos? Csoda Dolog? Kicsi Reshril Északra Megy? Ócska Kurvák? Kölcsönkért Alkonyat? Molgrain Vezetője? Fordulj vissza? Daráld le a húst? Sutba az egésszel? Gyürkészd a seggét? Csipp? ... Úgy tűnt, egyik név sem vonatkozik rájuk. Persze a Szerény Táncos utalhatott Bencil Dornay-ra, vagy a Csoda Dolog a Lusta Fegyverre, de Sharrow nem kutatott tovább. Ha az ember megerőltette a fantáziáját, akkor minden névben találhatott volna utalást, ugyanúgy, ahogy egyikben sem, és egy idő után nem lehet eldönteni, hol kell meghúzni a határt.
Többször eszébe jutott a baleset, és az az idő, amit a bányászkórházban töltött. Megpróbálta feltörni az ezzel kapcsolatos adatbázisokat Futóárokból, de a háborúbeli adatokhoz nem lehetett a bányászati komplexumon kívülről hozzáférni, ugyanis ott tárolták őket a legnagyobb elővigyázatosság mellett. Hagyta, hogy a mérőóra tovább pörögjön a Kerekes Szerzetes nevű bérelt hajón – a két nőből, Tenelből és Choss Esrupból álló legénységet pedig a Futóárok kaszinóiban és játékbarlangjaiban tudva –, felszállt egy földalatti vonatra, s az Első Járat nevű bányába ment, ahol közvetlenül a baleset után kezelték.
Az Első Járat volt az első nagyobb bányászati vállalkozás, melybe a Szellemen belekezdtek. A kőfejtő közvetlen közelében fellelhető nehézfémeket már egy évezreddel korábban kibányászták, s a nagyobb cégek gazdagabb területekre költöztek át, maguk mögött hagyva a jelentéktelenebb konszerneket, hogy dolgozzák fel a kis erekben még fellelhető ércet. Az Első Járat házai és települései nagyjából üresen maradtak, a földalatti nagyváros lakossága hirtelen akkorára zsugorodott, mint egy falué.
– Ysul Demri – mondta azon a széken ülve, ahova a titkárnő mutatott. – Az érdekelne, milyen szerepet játszott a Szellem az Öt Százalékos Háborúban, és szeretnék beletekinteni az erre az időre vonatkozó fájlokba.
A titkárnő nagydarab, foltos bőrű nő volt, aki az Első Járat házainak rá vonatkozó részének adminisztrációs munkáit egy párás kávézó bokszában végezte a Hármas Markolóban, a házkomplexum egyik zárt főutcájában. Emberek haladtak el odakint, egyesek kisebb pályakocsikat vagy talicskákat toltak. Az utca közepén kis autók zúgtak el, hangosan dudálva. A titkárnő fél szemmel nézett Sharrow-ra, a másikat csukva tartotta, s a héjernyőn kereste a kért adatokat.
– A városi archívumban csak a kivonatok és a magyarázatok hozzáférhetők – mondta.
Nyolc csőből álló rendszer futott végig a pultnál álló szamovártól a kávézó falain, fel a plafonra. Minden egyes bokszban álló asztalhoz vezetett egy cső, s a titkárnő az egyik oldalsó rézcsap alá tartotta a csészéjét, onnan öntött magának egy adag édes illatú italt.
– Tudom – válaszolta Sharrow. Ő is vett magának egy csészét, és ugyanaz alá a csap alá tartotta, mint a titkárnő az övét. – Az igazat megvallva abban reménykedtem, hogy esetleg valahogyan hozzá tudok jutni a nyers adatokhoz.
A titkárnő csendben ült, mozdulatlanul várt néhány másodpercig, aztán kortyolt egyet a poharából.
– Akkor az Alapítványhoz kell fordulnia – mondta Sharrow-nak. –Ők vették át az adatbázisokat, amikor a kórház új részlegbe költözött, nem sokkal a háború után. A kórház is rajtuk keresztül tudja meg azt, amire szükségük van, akárcsak mi.
Sharrow a meleg, keserédes italt szürcsölgette.
– Az Alapítvány?
– A Népközösségi Alapítvány – válaszolta a titkárnő, egy pillanatra mindkét szemét kinyitotta, s meglepetten nézett Sharrow-ra. – A Nép. Nem hallott még róluk?
– Sajnálom, de még nem.
A titkárnő egy másodpercre mindkét szemét behunyta.
– Ezek szerint nem. Az emberek könnyen felejtenek idekint – mondta, s kinyitotta az egyik szemét. – Hetes Szint lefelé, akármelyik tárnán lemehet. Szólok nekik, hogy megy.
– Köszönöm szépen – mondta Sharrow.
– De általában nem szívesen válnak meg a dolgoktól, hacsak nincs rá valamilyen komoly indokuk. Mindenesetre sok szerencsét.
Összefoglalva tehát: Golter és a rendszer története valójában állandóan a stabilitás utáni vágy körül forgott. Ez az embereket hajtó vágy azonban folyamatosan elpusztította azokat az értékeket, melyeket felfedezni volt hivatott. Vitatható ugyan, de úgy tűnik, minden lehetséges politikai hatalmi rendszert kipróbáltunk már, azonban egyik sem volt képes hitelesnek mondható eredményeket elérni. Még a legutóbbi, óriási vállalkozás is – miszerint a Ladyr dinasztián keresztül egy központi hatalmat szerettek volna a vezetők kiépíteni – sokkal inkább a korábbi birodalmi korszakok utánzataként fogható fel – melyet még maguknak a hatalmat gyakorlóknak is nehezére esett komolyan venni –, mint megfontolt kísérletként egy tartós hegemónia felállítására a hatalmi funkciók segítségével. A progresszív és regresszív erők között kialakult jelenlegi holtpont egy hétszáz éven keresztül tartó bürokráciai dugót hozott nekünk az Összvilág Bíróság és a hozzá tartozó, de alapjában véve csak szimbolikus jellegű Tanács formájában. A hatalom manapság a jogászok kezében van. Azok, akiknek eredetileg az lenne a dolguk, hogy szabályozzanak, mára már inkább törvényeket hoznak, mert a vezetésre jogosultak nem mertek elég erőteljesen fellépni, annak ellenére, hogy ők jogosan, az egész történelmen át húzódó tapasztalattal irányíthatnák a rendszert. A jogászok, természetükből fakadóan mindent meg fognak tenni, hogy miután megragadták a hatalom gyeplőjét, azt semmilyen úton-módon ne lehessen kicsavarni a kezükből.
Amire emlékeznie kell azoknak, akiket komolyan érdekel a jövő és fajunk történelme, az az, hogy a törvény nem más, mint az igazság kivonata. A társadalom politikai akaratának és filozófiai alapelveinek kifejezése. Az igazság, a jog és a méltányosság mind folyamatok, nem pedig stabil álláspontok. Ezek dinamikusan funkcionáló fogalmak, melyeket csak tetteken keresztül lehet kifejezni és igazán megérteni... És nem vitás, hogy a tettek ideje egyre közeleg. Köszönöm.
A fiatal előadó finoman meghajolt a zsúfolt nézőtér előtt, majd elkezdte bepakolni táskájába a papírra írt jegyzeteket. A terem tapsban tört ki, a falak szinte megrázkódtak. Sharrow az előadó terem hátuljában állt, magához fogta a táskáját, és körbejáratta a tekintetét az előadóba tömörült, nagyjából kétezer emberen. Mindannyian talpra ugrottak, tapsoltak, éljeneztek, doboltak a lábukkal.
Az előadások Yadayeyponban sosem voltak ilyenek, gondolta magában. Az előadót – egy vékony, közepes testalkatú, fiatal férfit, akinek haja fekete fürtökben lógott, és a szeme még annál is sötétebb volt – rátermett testőrök hada kísérte ki a teremből. Az őrök fehér egyenruhát viseltek, az előadóterem egész első sora nekik volt fenntartva. Legalább száz tolongó embert kellett feltartóztatniuk az ajtó körül, ahol a fiatal férfi távozott, s az ostromló tömegben az emberek elektronikus noteszeket, kamerákat, diktafonokat lebegtettek, miközben könyörögtek a rezzenéstelen arcú őröknek, hogy engedjék át őket.
Sharrow ott állt egy darabig, néha-néha meglökte valaki a teremből kifelé tülekedő tömegből, mely többnyire fiatal és nagyon udvarias emberek seregéből állt. Sharrow próbálta felidézni, vajon látott-e már ilyen karizmatikus előadót, de nem jutott eszébe senki. Meglepő érzelmi hullám futott végig az egész termen az egyórás előadás alatt – melyre Sharrow pont odaért –, annak ellenére, hogy azok a dolgok, melyeket a fiatal férfi mondott, nem voltak sem különösebben egyediek, sem drámaiak. Ennek ellenére az érzés őt is tagadhatatlanul magával ragadta. Ugyanez az izgatott várakozás öntötte el néha, amikor egy különösen tehetséges együttest vagy énekest hallott játszani, vagy egy ígéretes költő verseit olvasta, vagy amikor először pillantotta meg egy film vagy színdarab főszereplőjét. Ehhez hasonlót a mindent elsöprő szerelem első, vágyakozó pillanataiban él meg az ember.
Sharrow lerázta magáról ezt az igézetet, és megnézte, mennyi az idő. Egy óra múlva indul a következő vonat vissza Futóárokba. Nem reménykedett benne túlzottan, hogy beszélni tud ezzel a férfival, aki a jelek szerint itt mindent az ellenőrzése alatt tart, még a tizenöt évvel korábbi kórházi jelentéseket is. De mindenképpen jelentkeznie kellett a hivatalban, hogy visszakapja a fegyverét, ugyanis a KéziÁgyút elvették tőle, amikor bement az előadóterembe.
Úgy tűnt, a Népközösségi Alapítvány részben jótékonysági szervezet, részben Irreguláris Egyetem, részben pedig politikai párt. Elfoglalta az Első Járat nagyjából teljesen elhagyatott alsóbb részeit, és ez a fiatalember, Girmeyn, minden jel szerint az alapítvány vezetője, annak ellenére, hogy senki nem szólította őt így.
– Girmeyn fogadja önt, Demri kisasszony – szólította meg az egyik fehér egyenruhás őr.
Sharrow a váróterem huzatos, meleg barlangjában ült, és valamilyen adást nézett a körülötte ülő másik kétszáz emberrel együtt, akik szintén beadták a kérvényüket, hogy szeretnének kihallgatást kérni Girmeyntől.
Sharrow teljesen meglepve nézett fel. Amikor meglátta a tömeget, végleg feladta minden reményét, hogy találkozzon a férfival. Most már csak a KéziÁgyúját szerette volna visszakapni.
– Hogy fogad engem? – kérdezett vissza. A körülötte ülők mind rábámultak.
– Kérem, jöjjön utánam – mondta az őr.
Sharrow követte a fehér ruhás férfit, aki a váróterem végéből nyíló folyosó felé vezette. A folyosó egy hosszú, kényelmesen berendezett szobába vezetett, mely hatalmas üregre nézett.
Az elé táruló barlang fala puszta fekete sziklából állt. Sima padlóján mindenfelé régi, csillogó gépek sorakoztak, melyek akár húsz méter magasra is felnyúltak a hatalmas üregben, s majdnem egy magasságba értek a szoba ablakával. A bonyolult, ismeretlen gépek – melyek mindegyikét olyan nyakatekert formájúra tervezték, hogy az könnyedén lehetett volna turbina, generátor, vagy akár nukleáris, kémiai reaktor, esetleg bármilyen más munkafolyamat eszköze – fényesen csillogtak az erős, mennyezetről sugárzó világításban. Hatalmas, fakó cseppkövek, nedves kőzetlerakódások bordázták a barlang tetejét, amit az üreg mélyén magasodó álló cseppkövek ellenpontoztak. Ahol a gépek útban voltak, a sztalagmitok összeolvadtak a méteres vastagságú cseppkőoszlopokkal, melyek korábban már bensőségesen egyesültek a néma gépekkel.
Sharrow nézte az elé táruló látványt, és bele is szédült abba a gondolatba, hogy milyen régóta alakul idelent ez a fakón fénylő, gépeket magába foglaló csöpögő tájkép.
– Demri kisasszony? – szólította meg egy idősebb, fehér egyenruhás férfi.
Sharrow megfordult.
– Igen?
– Erre tessék – mutatta neki az utat az őr.
Girmeyn a szoba túloldalán, egy hatalmas íróasztal mögött ült. A körülötte helyet foglaló különféle emberek mind valamiféle képernyőt használtak. Volt ott tojásképernyő, sima kéziszámítógép, szemöldökvetítő, szemellenző-képernyő, és mivel néhányan fél szemüket behunyva ültek, Sharrow arra a következtetésre jutott, hogy nekik héjernyőjük van. Őt az asztal egyik végén elhelyezett nagy fotelba tessékelték, mely egy kisebb asztal mellett, egy hasonló fotellal szemben, pont a barlangra néző ablakoknál állt.
Mozdulatlanul ült egy ideig, s nézte a meglepő ceremóniát, mely egy trónörökös országot igazgató intézkedéseihez volt hasonlatos. Aztán a fiatalember felállt az asztal mögött, fejet hajtott az emberek felé, és Sharrow-hoz lépett. A nagy asztal közül álló férfiak és nők nem is nagyon mozdultak, bár volt, aki leült a helyére vagy a padlóra. Sharrow felállt és kezet rázott a férfival. Girmeyn meleg keze erősen megszorította az övét.
– Demri kisasszony – üdvözölte. Hangja mélyebb volt, mint amire a nő számított. Fejet hajtott, majd leült a Sharrow-val szemben álló fotelba. Ugyanabban a konzervatív, fekete tanári köpenyben volt, melyben az előadást is tartotta fél órával korábban. Fiatalabbnak tűnt, mint a nő gondolta, inkább a húszas évei elején, mint közepén járt. Különleges, fürtökben lógó, közepesen hosszú haja kékesfekete volt, barnás, szőrtelen bőre sima, makulátlan. Telt ajkai kifejezően csüngtek hosszú, finom vonalú orra alatt. Arccsontja erős, és Sharrow egy kis gödröcskét vett észre az állán. Nyugodtan, de hivatalosan ült a fotelban, sötét szemeivel Sharrow-t tanulmányozta.
– Igazán kedves öntől, hogy fogadott – szólalt meg a nő –, de én mindössze egy nagyjából tizenöt éves kórházi jelentéshez szeretnék hozzáférni. – Megfordult és a háta mögé pillantott. – Nagyon sokan várakoznak odakint, én pedig kifejezetten méltatlannak érzem magam...
– Ön az Öt Százalékos Háború egyik diákja, Demri kisasszony? – kérdezte a férfi. Az a fajta gyakorlott könnyedség volt a hangjában, mely a nála háromszor idősebb, hihetetlen tapasztalattal és hatalommal rendelkező emberek mondataiban szokott bujkálni. A hangja a nő testében zengett.
– Igen – válaszolt Sharrow –, az vagyok.
– Megkérdezhetem, hol tanult?
– Nos, régebben a Yadayeyponra jártam. De most független vagyok, és a hobbimmá vált, hogy...
A férfi elmosolyodott, elővillant tökéletes fogsora.
– Biztosan burokban nőttem fel, Demri kisasszony, de engem meglep, hogy a diákoknak manapság ekkora fegyvereket kell magukkal hordaniuk.
Girmeyn az asztal felé nézett, és intett a kezével. Az idősebb őr, aki Sharrow-t először megszólította, odahozta nekik a KéziÁgyút.
– Teljesen biztonságos, uram – mondta és odanyújtotta a fegyvert Girmeynnek, aki jobban szemügyre az Ágyút.
Abból, ahogy fogta, látni lehetett, valószínűleg még sohasem volt fegyver a kezében.
Az idős testőr Sharrow felé lépett. A fegyver tárát az egyik kezében fogta, a másikban pedig, két ujja közé szorítva, egy KéziÁgyúba való Általános tárat tartott. Sharrow rászegezte a tekintetét, majd az őrre nézett.
– Nem lenne szabad a tárat a töltényűrben hordania, kisasszony –mondta az őr. – Nagyon veszélyes.
– Hallottam róla – mondta Sharrow, és sóhajtott. Az őr visszament az íróasztalhoz. Girmeyn odaadta a KéziÁgyút Sharrow-nak, éppen úgy, ahogy az őr neki. A nő zsebrevágta a fegyvert. – Köszönöm – mondta. Úgy tűnt, a férfi még vár tőle valamit. Sharrow vállat vont. – A kutatási ösztöndíjak körül különösen kiélezett a verseny ebben az évben.
A férfi elmosolyodott.
– Azt gondolja, ezek a kórházi jelentések előrébb vinnék a tanulmányaiban?
Sharrow tanakodni kezdett magában. Volt egy olyan érzése – nagyon élesen hasított belé, mégis valahogy olyan megfoghatatlan volt –, hogy itt valami lényeges dolog történik, de fogalma sem volt róla, hogy mi a fene lehet az.
– Lehetséges – válaszolta. – Ne haragudjon, de egyre inkább az az érzésem, hogy egy kicsit felfújjuk ezt az egészet. Azt gondoltam, ez nem különösen nagy kérés, ön pedig láthatóan borzasztó elfoglalt...
– A részletek sokszor nagyon is fontosak tudnak lenni, nem gondolja? – kérdezte a férfi. – Azok a dolgok, melyek teljesen ártalmatlannak tűnnek, néha a legmeglepőbb eredményhez vezetnek. A véletlen a mindennapiból is jelentőset tud varázsolni. Ez a forgópont, mely körül a tett emelőkarjai mozognak.
Sharrow megkockáztatott egy kis nevetést.
– Ön mindig epigrammákban beszél, kedves Girmeyn úr?
A férfi széles, elbűvölő mosolyra nyitotta a száját.
– Foglalkozási ártalom – mondta a karját széttárva. – Segítenek, hogy kevésbé tartsak öntől.
Sharrow elvigyorodott, tekintetét a padlóra szegezte.
– Hallottam az előadásának második felét – mondta. – Nagyon hatásos volt.
– A tartalma vagy az előadásmódja? – kérdezte a férfi, egyik kezét a fotel mögé lendítve.
– Az előadásmód teljes mértékben – válaszolta Sharrow. – A tartalma, nos... – megvonta a vállát. – Engedje meg, hogy olyan kifejezést használjak, mely talán nem áll távol öntől: az esküdtszék még tanácskozik az ügyben.
– Hm – hümmögött a férfi, a homlokát ráncolva, ugyanakkor mosolyogva is egyszerre. – Erre a kérdésre általában azt szokták válaszolni, hogy „mindkettő”.
Sharrow végigmérte az embereket, akik az asztal körül tevékenykedtek, és legtöbben úgy tettek, mintha nem Girmeynt és őt figyelnék.
– Ebben nem kételkedem – válaszolta.
– Ezek szerint nem ragadták meg az érveim? – mondta kissé szomorúan. Sharrow-nak egy pillanatra az a szédítő, megvilágosodásszerű érzése támadt, hogy könnyedén bele tudna szeretni ebbe a férfiba, pedig tudta, hogy százak, talán ezrek éreztek már hasonlóan. És legalább ennyien fognak is.
Megköszörülte a torkát.
– Inkább aggasztanak. Nagyon is úgy tűnt a számomra, ön pontosan azt mondja, amit sokan hallani akarnak. Amit szívük szerint ők is mondanának, ha meg tudnák rendesen fogalmazni.
– Az ön által választott terminológiánál maradva – mondta halkan Girmeyn –, ezen a ponton bűnösnek vallom magam. És egy különleges védelem mögé menekülök, mely szerint nekem van igazam, és a jelenlegi törvény a rossz. – Elmosolyodott.
– Azt gondolom – mondta óvatosan Sharrow –, túl sokan vannak, akik azt akarják, hogy a dolgok egyszerűek legyenek, amikor pedig nem azok, és nem is lehetnek azok. Ezt a vágyat tüzelni nagyon csábító és eredményes, de ugyanakkor veszélyes is.
A férfi arrébb nézett, mintha figyelne valamit a távolban, Sharrow bal válla fölött. Lassan bólintott.
– Azt hiszem, a hatalom mindig is így működött – mondta mély hangon.
– Van egy... nőismerősöm – folytatta Sharrow –, aki a környezetének köszönhetően teljesen megzavarodott az utóbbi időben. – Szeme találkozott Girmeyn pillantásával, és az abban megbúvó sötétségbe meredt.
– Az a nyugtalanító érzésem támadt, hogy ő a maga minden egyes szavával, melyet ma mondott, egyetértett volna.
A férfi eltúlzott lassúsággal vont vállat.
– Ennek ellenére nincs mitől tartania, Demri kisasszony – mondta. – Én csak egy szerény tisztviselő vagyok. Valójában, hivatalosan még mindig diák. – Mosolygott és folyamatosan bámulta Sharrow-t. – Két évvel ezelőtt felkértek, hogy tartsak előadásokat, tavaly professzornak kezdtek szólítani, és mostanra az emberek egymás után jönnek hozzám, segítséget kérnek, meghívnak magukhoz, tanácsot kell adnom... és mindez egész Golteren így megy. – Továbbra is mosolygott. – De én még mindig diák vagyok, még mindig tanulok.
– Akkor jövőre irány az egész rendszer?
A férfi zavartnak tűnt, majd ismét megajándékozta Sharrow-t széles, elragadó mosolyával.
– Minimum! – nevetett.
Sharrow vele nevetett, és csak néztek egymás szemébe.
A férfi nem tudta levenni róla a tekintetét. Sharrow állta a pillantását, csak úgy itta magába.
Idővel aztán arra gondolt, mégiscsak ő lesz az, aki elkapja a tekintetét, különben a nap hátralevő részében itt fognak ülni, és bámulják egymást. Akkor az idősebb őr ismét odalépett hozzájuk. Megállt a fotel mellett, és udvariasan köhintett egyet.
– Igen? – kérdezte Girmeyn, s halkan nevetve a férfira nézett.
– Ne haragudjon, uram – kezdte az őr, majd Sharrow-ra pillantott. –A ma esti vacsora, uram. A vonat már várja.
Girmeyn egészen idegesnek tűnt. Kezét, tenyérrel felfelé a nő felé tartotta.
– Mennem kell, Demri kisasszony. Megengedné, hogy megkérjem, csatlakozzon hozzám? Vagy hogy várjon meg itt? Örömmel beszélgetnék még önnel.
– Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha elmegyek – válaszolta Sharrow. –Nemsokára el kell hagynom a Szellemet. – Belül egy hang azt sikítozta, Igen! Igen! Mondd, hogy elmész vele, te hülye !, de nem hallgatott rá.
A férfi felsóhajtott.
– Hát ez szomorú – mondta, azzal felállt. Sharrow is felpattant, kezet fogtak. A férfi erősen szorította a kezét, míg azt mondta: – Remélem, találkozunk még.
– Én is remélem – mondta mosolyogva, és még mindig a férfi kezét fogta, amikor hozzátette: – Nem tudom, miért mondom ezt – érezte, hogy az arcát, nyakát, mellkasát elönti a forróság –, de azt hiszem, ön a leglenyűgözőbb ember, akivel valaha találkoztam.
A férfi erre felnevetett, a földre szegezte a tekintetét. Sharrow elengedte a kezét, mire Girmeyn a háta mögött összekulcsolta a karját. A nőre nézett.
– Ön pedig az első ember, aki miatt tíz éve először elpirultam – mondta udvariasan meghajolva. – A következő viszontlátásig, Demri kisasszony – búcsúzott el.
Sharrow bólintott.
– A következő viszontlátásig.
A férfi már majdnem teljesen megfordult, mikor azt mondta:
– Jut eszembe, megkapja a jelentéseket.
– Köszönöm.
Girmeyn megfordult és elindult. Sharrow figyelte és látta, hogy néhány lépéssel arrébb megáll. Visszafordult, a nő szemébe nézett, két keze a háta mögött.
– Miért jött ide valójában, Demri kisasszony? – kérdezte. Sharrow vállat vont.
– Van valami, amit nem tudtam kiverni a fejemből – válaszolta. A férfi elgondolkodott, aztán a fejét csóválva kiment az íróasztal mögött álló ajtón. A hivatalnokok és a kísérők követték.
Sharrow még állt ott egy darabig, azon gondolkodott, vajon mit is érez igazából. Aztán az idősebb őr lépett hozzá, odaadott neki egy chipet, melyen az adatok voltak. Átnyújtotta a KéziÁgyú tárát is, majd a kijárathoz kísérte. Miközben Sharrow az ajtó felé lépdelt, lenézett az ablak túloldalán tátongó csendes, csillogó barlangra.
Néhány percre teljesen el is felejtette, hogy ott van.
Elkapta a következő földalattit Futóárokba, és szélesen vigyorogva ült a vonaton. Elárasztotta az a furcsa, felvillanyozó érzés, hogy most valami rettenetesen fontos dolog történt vele, melynek az értelme ugyan rejtve maradt előtte, de tudta, egyre fontosabb szerepet fog játszani az életében. Komolyan meg kellett erőltetnie magát, hogy elővegye a chipet, amit kapott, és a tartalmát megnézze a karernyőjén.
A jelentésekből semmit nem tudott meg. Ha volt is valamiféle kivételes szerepe a kórháznak, ahol kezelték, vagy a munkatársaknak, esetleg a felszerelésnek, ő akkor sem talált róla semmit. Az Első Járat bányája csak egy volt az átlagos bányászkomplexumok közül, mely szokás szerint a névtelen Társaság birtokában volt. A tárnákat és a megmaradt, kifejtendő készleteket a Társaság bérbe adta kisebb szövetkezeteknek, szervezeteknek vagy vállalkozóknak.
Látta, hogy semmit nem fog megtudni a chip tartalmának segítségével, úgyhogy csak ült, és a hatalmas barlangra gondolt, a benne rejlő titokzatos, az idő kérgével fedett gépekre, és a sötét hó alatt megbúvó tér emléke úgy zengett benne, mint valami hatalmas kórus.
Futóárokban nagy nehezen kivonszolta a nőkből álló legénységet egy férfiak által előadott szex-show-ról, és még aznap este elindultak Golter felé.
– Helló bébi. Csak válaszolni akartam az üzenetedre. Örültünk, amikor végre megkaptuk. Utánanéztünk ennek az Örökbe nevű ügynökségnek, de egészen pontosan semmire sem jutottunk. Teljesen újnak tűnik. Nem volt még másik munkájuk, szerződésük... semmi. Megnéztük a hálón található legjobb referenciákat, de nyomuk sincs. Az a hír járja, hogy simán aláígértek a többi ügynökségnek a könyvre kiírt versenytárgyalásban. Azóta semmit sem lehet róluk hallani. Nincs címük, és arról sincs semmi adat, hogy ki dolgozik nekik. Hogy azok a félelmetes ikrek, akikkel az olajszállítón összefutottál, hol léptek be a játékba, azt nem tudjuk kideríteni. Nem látok semmi kivetnivalót abban, hogy megkérdezd a Szomorú Testvéreket, miért pont ezt az ügynökséget alkalmazták, mint ahogy ezt már említetted is, de mégis az az érzésem, nem mennél túl sokra vele. Ez az egész dolog bűzlik. Akárcsak a Tengerparti Ház, ha már itt tartunk.
– Egyikünk sem hallott még erről a Girmeyn nevű tagról vagy a Népközösség Alapítványról. A nyilvános adatok teljesen ártatlannak tűnnek. Elindítottam egy jogi kutatást is, de egyelőre ez a forrás is szárazabb, mint egy kocsma a Mértékletesség Városában.
– Az infochipről annyit, ha tényleg ekkora az adatsűrűsége, ráadásul tele van osztályozatlan adatbázisokkal, akkor jobban jársz, ha odaadod egy MI-nek. Bérelj egyet, vagy kérd meg az unokatestvéredet egy szívességre... bár gondolom, akkor el kéne mondani nekik, hogy mit keresel, ami talán nem a legokosabb húzás. De feltételezem, ez már neked is eszedbe jutott.
– Sajnálom, hogy nem tudtunk túl sokat segíteni. Hm... Velünk minden rendben. Szerzeteseket nem láttunk mozgolódni errefelé. Hamarosan megyünk, és akkor találkozunk a megbeszélt helyen. Mindenki puszil. Kivéve talán Cennyt. Á, a francba... – Zefla grimaszolt egyet, aztán a fejét csóválta. – Hívj csak Tapintat kisasszonynak! A fenébe is, jó utat. Nemsokára találkozunk, bébi.
A kép lassan elhalványult a holoképernyőn. Sharrow észrevette, hogy kissé feszült lett, miközben az üzenetet nézte. Most elengedte az ülés karfáját, teste lebegett a széken.
A Kerekes Szerzetes irányító és állapotjelzői halványan világítottak körülötte. A parancsnoki híd, akárcsak a hajó többi része, szokatlanul csöndes volt. Az űrhajó épphogy túl jutott Golter felé tartó útjának felén, egy ideig még szabadeséssel közeledik, aztán nemsokára bekapcsolnak majd a motorjai, és fékezni kezd. A nagy csendhez az a tény is hozzájárult, hogy hajó legénységét alkotó két nő – akik egyébként a kemény, ipari-trash zenét kedvelték – most mélyen aludt a priccsén.
Sharrow a holoképernyő élettelen szürke mélységébe bámult, majd felsóhajtott.
– Szerzetes?
– Parancsoljon, Sharrow kisasszony – hallatszott a számítógép hangja.
– Te nem vagy egészen véletlenül egy MI?
– Nem számítok Mesterséges Intelligenciának, kisasszony. Én egy fél-...
– Hagyjuk. Rendben, egyelőre nincs rád szükségem.
A hajó egyre gőzölögve lassított, és kieresztette zömök lábait. Nagyot zökkenve ért földet, s gurult tovább az aszfaltozott kifutón, a légikikötő külső részén. Fékezett, megfordult, majd lassan gördült egy villódzó holo felé, melyen folyamatosan lefelé futó piros és zöld csíkok voltak láthatók. A gép végül megállt, ahogy a holokép közepébe ért.
A betonkocka lassan lefelé ereszkedett alatta, elnyelte az űrhajót.
– A fenébe! – szólalt meg Tenel, amikor a forgóajtó mellett látható képernyőre nézett. – Ellenőrzés.
Sharrow a képernyő felé fordult. A hangárban, melybe betolták őket, egy fáradtnak tűnő tiszt állt Kikötői Ellenőr egyenruhában, kezében írótáblával.
– Utálom a penetrációt – mondta Choss. – Én egy fillér Ik vámot se fizetek ezért a szarért. – Nekilátott előbányászni a traxos üvegeket a táskájából, és odaállította őket a forgóajtó melletti folyosóra.
Sharrow nézte, ahogy a hangárban álló tiszt ásít egyet, aztán beleszól a táblájába. A hangját hallani lehetett a képernyőn keresztül.
– Jó napot a Kerekes Szerzetesen tartózkodó utasoknak – mondta. –Általános Szállítmányozási Vámellenőrzés. Kérem, készítsék elő a jármű iratait és csomagjaikat az ellenőrzésre.
– Jól van, jól van – mondta Tenel, ujját a képernyő átviteli gombján tartva. – Azonnal jövünk.
– Egyenként szálljanak ki, ha kérhetném – mondta unott hangon a tiszt. – Elsőnek a legénységet kérem.
Tenel kivett egy adattároló chipet a képernyő egyik reteszéből, majd a fejét csóválva beállt a forgóajtóba. Az ajtó kinyílt. A forgóajtó olyan egynyílásos szabvány szerint készült, mely azt biztosította, hogy az ember ne nyithassa ki a két ajtót egyszerre. Az ajtó ismét bezárult, hallották, ahogy a belső hüvelynyílás és a külső ajtó egy állásba gördül.
Sharrow és Choss nézték, hogy a tiszt Tenel felé biccent, amikor a nő kilép a külső rámpára, aztán elveszi az adatokat tartalmazó chipet, és beilleszti az írótáblába. Ezután átnézte a nő táskáját, majd a táblát fel-le mozgatva Tenel teste körül befejezte az ellenőrzést. Feljegyzett valamit.
– A következőt – mondta.
– Megyek már, köcsög – morogta Choss. Prüszkölő hangot hallatott, majd belépett a forgóajtó nyílásába. Sharrow a KéziÁgyút nézte, és azon gondolkodott, vajon Ikueshlengen kell-e a fegyverhez behozatali engedély? Nem emlékezett ilyesmire, és nem volt benne biztos, hogy olyan jó ötlet az itteni Megőrzőben hagyott fegyverét magához venni. Vállat vont. A legrosszabb, ami történhet, hogy elkobozzák. Visszadugta az Ágyút a táskájába.
– A következőt kérem – hallotta ismét a férfi hangját. A forgóajtó kinyílt, Sharrow belépett. Az ajtó félig elfordult, majd megállt.
Sharrow az egyméter átmérőjű térbe szorulva találta magát. Megnyomta az irányító gombokat, de semmi sem történt. Elővette a fegyvert a táskájából, a hátizsákot átdobta a vállán, majd a földre kuporodott.
Mintha hallott volna valamit, majd az ajtó nagyon lassan ismét forogni kezdett. Megpillantotta a hajó testét az ajtó nyílásának egyik résénél. A kör alakú hüvely ismét megállt. Sharrow az ajtó nyílására szegezte fegyverét.
Az ajtó hirtelen tovább fordult, egy tízcentiméter széles nyíláson ki lehetett látni, és Sharrow vetett egy pillantást az elnéptelenedett hangár függőleges szeletére.
A gázgránát az ajtó felső részénél hullott be, és tőle jobbra esett a padlóra, míg az ajtó ismét egyet fordulva rabul ejtette őt.
Sharrow csak bámulta a földön kattogó gránátot, és megbénította a rémület.
Egy pillanatra megint ötéves volt.
*
Meleg eső áztatta Ikueshlenget. Hajók jöttek és mentek, szárnyakon repültek, a testük felületére támaszkodva ereszkedtek lefelé, vagy függőlegesen landoltak, hajtóműveik visító hangja betöltötte a teret. A máshonnan időnként felbőgő hang a felszálló gépek zaja volt, míg a néha szinte már hangsebesség feletti lüktető sípolás, majd az azt követő hatalmas morajlás és a gyorsuló motorok távoli búgása azt jelezte, egy indukciós cső éppen nagy erővel hajt egy gépet felfelé a légkörbe.
A kikötő mesterséges platójának egyik szélénél hosszúkás, téglalap alakú aszfaltos út ereszkedett lefelé, nem túl meredek rámpát alkotva, mely egy erősen megvilágított helyiségbe vezetett. A kikötő mélyéről előtörve, az esőtől síkos rámpára kapaszkodva magas, szögletes, három méter átmérőjű, kerekeken guruló jármű jelent meg. Ehhez kapcsolódott egy másik, ami közvetlenül mögötte gurult a szitáló esőben, és húzott maga után még egy kocsit, és még egyet, meg még egyet.
A húsz kocsiból álló Szárazföldi Jármű fordulni kezdett, mielőtt még az utolsó kocsik is felértek volna az aszfaltos felszínre. A jármű elülső kerekei átszántottak a betonkifutón csillogó pocsolyákon, hullámokat küldve a sekély kis mélyedések széle felé. Ahogy a kerék továbbhaladt, a koszos víz még vissza sem áramolhatott, hiszen újra meg újra kinyomták az egyre gyorsabban haladó Jármű kerekei, pontosan azon a vonalon szelve át rajta, ahol az előttük haladó gumik gurultak tova.
A Szárazföldi Jármű a betonterep szélére ért, ahol az Ikueshlenget körülvevő kerítésen vágott kapu kinyílt előtte, utat engedve az ott elterülő sáros, bozótos vidék felé. A szintkülönbség két méter vagy talán még annál is több volt, de a Jármű még csak nem is lassított. Elülső része kecses ívet írt le, ahogy a kocsi a nedves talaj felé közeledett, s a mögé csatolt elemek megfeszülve tartották. A kerekek földet értek, ismét átvették a kocsi súlyát, míg a Jármű többi része követte, minden egyes kocsi finoman rázkódva ereszkedett le a sáros földre, akár egy hullámzás, mely végighalad a Jármű kétszáz méteres hosszán, s távolról úgy tűnhet, mintha egy kígyó kúszna egyik ágról a másikra. A jármű robogott tovább a szitáló eső finom fátylán át, a nagyjából egy kilométerre húzódó sötétség felé, ahol a kikötőben uralkodó mesterséges dél átadta helyét a trópusi reggel virradat előtti homályának.
Sharrow nézte, ahogy az eső összegyűlik zárkájának ablakán, a műanyaggal bevont acélrácsok mögött. Az esőcseppek kicsi, ferde patakocskákká fejlődtek, amikor a Jármű gyorsítani kezdett. A vastag üvegen és a légörvény által kavart párán túl elterülő táj lapos volt, bokrok és csapófüves tisztások rendszertelen folyama fedte, s úgy tűnt, rájuk fért volna egy kis eső. Sharrow a papírdarabra nézett, melyet az őr csúsztatott be neki az ajtón vágott ételátadó lukon keresztül.
Hallottuk, hogy te is itt vagy a fedélzeten. A rendőrség tartóztatott le minket a Stageren, valami olyan barom váddal, hogy Felügyelőket gyilkoltunk meg. A következő megálló Yada, ha nem tévedünk. Ki kapott el téged?
Puszi, szeretettel, Miz és a csapat.
Nem tudott mivel írni. Összegyűrte a cetlit a kezében. Odakint eltűnt a tükrös napfény, mintha lekapcsolták volna. A Szárazföldi Jármű robogott tovább a kint lappangó sötéten át.
A két vadász, aki elkapta Sharrow-t, egy anyából és fiából álló csapat volt. A fiú az ikueshlengi Kikötői Rendészetnek dolgozott, és voltak kapcsolatai Futóárok Város űrkikötőjével is. A Huhszok kiszivárogtatták a szerződéses biztonsági emberek, beiktatott orrgyilkosok, testőrök és fejvadászok által használt adatbázisokra, hogy Sharrow Ysul Demri néven utazik. Ezek után lenyomozni, hogy melyik gépen érkezik, és a kellő egyenruhát beszerezni szinte már gyerekjáték volt.
A jármű, melyen most utazott, egyike volt az Összvilág Bíróság által üzemeltetett Felszíni Biztonsági Áru és Fogolyszállító flottának, bár mindenki csak Szárazföldi Járműnek hívta őket. A Megtanulandó Lecke rendszeresen járt Ikueshleng és Yadayeypon között, szállítva az embereket, akikkel a légitársaságok, vasutak, közúti felügyeletek és biztonsági cégek nemigen akartak foglalkozni.
A Megtanulandó Leckét a Csonka Testvérek üzemeltették. Ez a rend egyike volt az egyre növekvő számú világi Sebzett Rendeknek, melyek, úgy tűnt, az új golteri metadivat részei voltak. A Szárazföldi Jármű legénységének minden egyes tagja önként vállalkozott a megnémításra, illetve megsüketítésre. Az őrök közül, kiket Sharrow eddig látott, néhány még ennél is tovább merészkedett, és egyenesen bevarratta a száját. Sharrow arra jutott, hogy a táplálkozást vagy valamilyen folyadékkal oldották meg, vagy esetleg az orrukon bevezetett csöveken keresztül végezték el.
Mások az egyik szemüket varratták be, és volt egy férfi – az egyenruhájából ítélve tiszt –, aki mind a száját, mind pedig a szemeit sebészetileg bezáratta. A Járműben egy látó ember kísérte végig, és egyedül a rend titkos érintési kódjával tudott kommunikálni, mely abból állt, hogy a kommunikátor a fogadó fél kézfejét érintgette ujja hegyével, mint egy élő billentyűzetet.
Egy Szárazföldi Jármű. Eszébe jutott Miz története, hogy egyszer ellopott valamilyen szállítmányt egy ilyen járműből, de az Speyr területén esett meg, ami köztudottan haramiák lakta ország. Most azonban Golteren voltak, és itt senki sem támadta csak úgy meg a Bírósági felhatalmazással rendelkező járműveket, hacsak nem volt teljesen őrült, vagy nem akart öngyilkos lenni. Most már Geis sem tudna segíteni neki.
A fejvadász fiú pirkadat után jött be hozzá. Így közelről tésztaképű, egészségtelen ábrázatú egyénnek tűnt. Furcsa arcot vágott, ahogy leült Sharrow-val szemben a puha padlójú, kipárnázott cella lehajtható ülőkéjére. Kábítópisztolyt szegezett a nőre. Sharrow törökülésben ült a priccsen, és a Szárazföldi Jármű rabjainak egyenruháját viselte. Még mindig fájt a feje attól a gáztól, melyet a gránát eregetett magából.
Csak szerettem volna, ha tudja, ez nem személyes ügy – szólalt meg a férfi, és nem túl meggyőzően mosolygott. Húszas éveinek a vége felé járhatott, vézna volt és frissen borotvált.
– Ó – válaszolta Sharrow –, milyen kedves. – Nem is akarta titkolni a keserűséget a hangjában.
– Mindent tudok magáról – folytatta egyet köhintve a férfi. – Mindig elolvasok minden fellelhető anyagot a célpontjainkról, és be kell valljam, csodálom magát, de tényleg.
– Hát ettől máris sokkal jobban érzem magam – válaszolta a nő. –Ha olyan kibaszottul csodál, akkor miért nem enged el?
A férfi a fejét rázta.
– Azt nem tehetem – mondta. – Túl nagy a kockázat. Már szóltunk a Huhszoknak, hogy elkaptuk, és Yadában akarnak megállapodni velünk az átadási feltételekről. Ha nem visszük oda, akkor aztán hú de dühösek lesznek! – vigyorgott.
Sharrow ráemelte a tekintetét, kissé jobban felemelte a fejét.
– Takarodjon innen, maga seggfej!
– Nem beszélhet így velem, kisasszony! – csattant fel a férfi, és morcos ábrázatot vágott. – Addig maradok, ameddig kedvem tartja, és azt mondok, amit akarok. Elsüthetném ezt a fegyvert is – és a bénító puska felé biccentett. Az ajtó felé pillantott, aztán vissza Sharrow-ra. – Megint elkábíthatnám, és azt tehetném magával, amit csak akarok.
– Próbáld meg, bolhapöcsű!
A férfi vicsorgott, majd felállt.
– Na mi van, játsszuk a büszke arisztót, mi? – kinyújtotta a kezét. A bőre gyulladt volt és hólyagos. – A saját két kezemmel fogtam az Engedélyeket, kisasszony. Láttam őket. Láttam, mibe fog belehalni. Gondolok majd magára és a büszkeségére, amikor kivégzik. Szépen lassan, remélem.
Sharrow a homlokát ráncolta.
A férfi csengetett az ajtónál, mire az kinyílt.
– Szép hosszú az út Yadayeyponig, kisasszony – mondta.
– Várjon – szólalt meg Sharrow, és felemelte az egyik kezét.
A férfi nem vett róla tudomást.
– Lesz elég ideje azon gondolkodni, mit tesznek a Huhszok magával, ha végre megkaparintják.
– Várjon! – kiáltott Sharrow még egyszer, ahogy a férfi kilépett az ajtón. A nő felugrott a priccsről. – Azt mondja...
– Viszlát – mondta a fejvadász, mire a süketnéma Csonka Testvér kívülről becsukta az ajtót.
A Megtanulandó Lecke egész nap a Chey Nar félszigetet uraló szavannán keresztül gurult előre, ősrégi utakon és gabonaföldek között haladt észak felé. Estére a Szárazföldi Jármű a Cathrivaciai Hegység lábához ért, és elindult azon az úton, mely rendre elkerülte az igen magas vámot követelő útszakaszokat. Végighaladt Undalt és AlsóTazdecttedy világos erdejében, majd a felfüggesztéseire emelkedett, és a járat hasa végigsimította a kis fák koronáját, ahogy átvágott a felhőkön Magas Marden platója felé.
Másnap reggel leállt a közlekedés a Shruprov-Takandra autópályán, amikor a Jármű keresztbe szeretett volna átkelni rajta, és kerekei egyenként átemelték magukat az autóút kerítésén, majd nagy robajjal újra földet értek az út aszfaltján.
Valaki a dugóba ragadva – mindig akadt legalább egy ilyen ember –úgy döntött, hogy szórakozásképp figyelmen kívül hagyja a lámpákat, és áthajt a Szárazföldi Jármű alatt, pontosan kiszámolva, mikor kell odaérnie, hogy át tudjon repeszteni a kerekek között. Ez alkalommal a merész sofőr ráfizetett. Kis autóját elkapta a Megtanulandó Lecke egyik külső kereke, az autó megpördült, visszapattant a másik oldalon haladó kerekek belső feléről, és végül a Szárazföldi Jármű oldala alatt kötött ki. A Megtanulandó Lecke kerekei végiggurultak a gépkocsin, összezúzták, darabokra törték, mígnem mindössze fél méter magas roncsszendvics maradt belőle.
A Szárazföldi Jármű meg sem állt, de még csak nem is lassított. A Rend be volt biztosítva az ilyen esetekkel szemben.
A Jármű tehát tovább haladt, átgázolt a Ca-Blay közelében futó Vounti folyón egy hatalmas vihar kíséretében, majd délnyugatnak fordult, rátért arra a pályára, mely átszeli a platót Mar Scarp irányába, át Marden Megye hegyein és völgyein, melyek már Yadayeypon Tartomány határában húzódnak.
Sharrow az ételt fa- vagy eldobható tányéron kapta. Megpróbálta rávenni az őröket, hogy hozzanak neki valamit, amivel írni tud, de nem sikerült. Egy-két, köretként kapott dió levét használta tintaként, s az egyik csúcsosra rágott körme szolgált tollként, azzal írt Miz cetlijének a hátuljára, majd az aznapi vacsora előtt az ajtón található nyílásba csúsztatta. Még mindig ott volt, amikor az étel megjelent a nyílásban. Csengetett az ajtón, de senki sem reagált. Megvizsgálta a cella minden egyes szögletét, de nem talált semmiféle lehetőséget a kijutásra megfelelő felszerelés vagy segítség nélkül. Képernyőt sem látott. Az idő nagy részében a zárka apró ablakán bámult kifelé.
A fejvadász azt állította, hogy a kezében voltak az Engedélyek. És betegnek is tűnt. Sharrow egy ideje már tudta, hogy mik a sugárfertőzés tünetei. Ez is a doki által elmondott első dolgok közé tartozott, amikor beléptek az Adóellenes Flottába.
Úgy ezer évvel korábban divatos volt plutóniummal gyilkolni egymást a rendszer uralkodó osztályain belül – tollak, medálok és más ruhadarabok voltak a kedvelt átviteli rendszerek –, ezért évszázadokon keresztül megszokott volt az, hogy a hatalmon lévő személyek egy lépést sem tettek saját sugárzásmérő monitorjaik nélkül, de a divat lassan elmúlt, be is tiltották, törvényen kívül helyezték – ebben a sorrendben – réges-régen. Csak néhány Társaság, egy-két kormánytag, régi nemesi házak, melyek még emlékeztek a régi módszerekre, éltek az elővigyázatosság eme módszerével.
Eszébe sem jutott sem neki, sem Miznek, sem a többieknek, hogy a Huhszok egészen egyszerűen nem vesznek tudomást arról, hogy az Engedélyek sugároznak. Neki sem jutott eszébe, hogy elmondja bárkinek is.
Nem is csoda, hogy a Huhszok küldetései ilyen gyorsan haladtak előre. Egyszerűen nem foglalkoztak a védelmi eljárásokkal, egészen nyugodtan hordozták körbe az Engedélyeket, és hagyták, hogy a rajtuk található energiát sugárzó Lukak megfertőzzenek mindenkit, aki egy bizonyos távolságnál közelebb merészkedik az ősi méreggel átitatott kegytárgyakhoz.
De hogyhogy nem vette ezt észre Geis? Úgy tűnt pedig, hogy ő minden történést pontosan figyelemmel követ. Miért nem vette észre, mi is zajlik itt valójában? Ezt nem értette. Geisnek tudnia kellett...
Most már nem számít. Akármi is történt korábban, annak mind ő az oka. Miatta, megint miatta öl meg embereket a sugárzás. Már megint. Nyolc évvel Ajakváros és a Lusta Fegyver önmegsemmisítése után.
– Rohadt életbe – suttogta magában, amikor ez eszébe jutott. Azt gondolta (remélte), hogy valószínűleg túl halkan beszélt ahhoz, hogy a cellába szerelt mikrofonok fogják a hangját.
Rohadt életbe, gondolta a fejét csóválva, és ismét a kicsi rácsos ablak felé fordult, nem volt hajlandó átélni megint azt a felismerést, mely a pirkadat fényében megvilágított hotelszobában hasított belé nyolc évvel korábban, amikor a gyönyört örökre megfertőzte a bűntudat.
A Szárazföldi Jármű lassabban haladt Magas Mardenban, ahol a táj kis darabokra volt szabdalva, felparcellázva. Emellett a vidéket falvak és kisvárosok tarkították, s így a Járműnek sok kitérőt kellett tennie, hogy kikerülje ezeket, valamint a többi birtokot és beékelt területet, ahol magas útvámokat követeltek volna az ott lakók.
A Megtanulandó Lecke egyre-másra vágott át Marden falakkal elzárt területein. Amikor a falak különösen magasnak bizonyultak, a Sharrow cellája alatt található hatalmas kerekek annyira felemelkedtek, hogy teljesen eltakarták előle a kilátást.
Falvak és kis települések mellett haladtak el. A házak fehér és színes pontokként tarkállottak a zöld domboldalakon. A Szárazföldi Jármű kétszer is folyóra szállt, rázkódott, kanyargott lefelé a vízzel együtt, elhaladt hidak alatt, csobogott a gázlóknál, s átívelt a mélyebb, kiszélesedő ágakon, ahol a kocsik összekötői megfeszültek, és a Jármű minden egyes darabját a víz fölött tartották.
A koraesti fényben a jármű a Scodde-tenger partja mentén haladt, kavicsos mezők, nyílt rétek felett, ahol különféle legelő állatok menekültek a gép elől, keresztülugráltak, rohantak a füves tisztásokon, bőgő, ordító csordákba verődve. Ahogy a Jármű elfordult egy farm falánál, Sharrow láthatta a Megtanulandó Lecke első kocsiját, és barna alakokat pillantott meg odalent, a gép elülső két hatalmas kereke között.
Hallott már róla, hogy voltak állatok, melyek a Szárazföldi Járművek előtt vagy alatt futottak néha órákon keresztül, amíg el nem fogyott az erejük, vagy fel nem mondta a szívük a szolgálatot, s végül ki nem estek a sorból.
Sharrow elfordította a tekintetét.
Arra a napra ébredt, mely elvileg az utolsó volt, amit a Járművön kellett töltenie. Fehér fodros felhősáv mutatta, hogy mögötte már az Airthit Hegység húzódik, a mögött pedig Yadayeypon. A dombok és erdők egyre sűrűbben nőttek a Marden Megye felszántott földjein túl elterülő részeken, s a Megtanulandó Lecke ismét egyre magasabbra merészkedett. Sharrow feladta a próbálkozást, hogy rávegye őket, adják át az üzeneteit. Nem is reagáltak, amikor a rezgő csengőt nyomta.
Figyelte, ahogy a fák egyre ritkulnak, majd eltűnnek. Amikor a felhők szétváltak odafönt, éles, vakító fehérségben úszó, távoli csúcsokat lehetett látni. A levegő és a cella lehűlt, Sharrow nehezebben lélegzett.
Ekkor azonban átértek a hágón, és ismét lejjebb ereszkedtek, visszaértek a fák közé. A Megtanulandó Lecke beért Yadayeypon Tartományba.
Ott ült az igencsak meredeken megdőlt cellában, nagyokat nyelt, ásítozott, hogy a füle kiduguljon végre, amikor a levegő nyomása ismét növekedni kezdett, és ő azon kezdett gondolkozni: hogyan tudná megölni magát?
De nem tudott az öngyilkosságra őszintén úgy tekintetni, hogy ezzel átveri őket. Inkább megfutamodásnak érezte. Pedig valószínűleg ez lett volna az ésszerű megoldás, mégis megalázónak tűnt. Úgy érezte, most már érti a régi lovagi becsületkódexet, mely úgy tartotta, ha minden más lehetőség és a szabadság reménye is elveszett, még mindig lehetséges megszégyeníteni az ellenséget azzal, hogy az ember méltósággal hal meg, és akkor nem számít az sem, ha közben rettenetesen meg van rémülve. Az igaz, hogy Sharrow nem érezte most annyira reménytelennek a helyzetét, mint amikor a hajójába zárva, pörögve közeledett Nachtel Szelleme felé, úgy tizenöt évvel korábban, de azt legalább túlélte. Talán megfizette az árát, de túlélte.
Nem aludt valami jól az éjszaka, hiszen tudatában volt annak, hogy a hatalmas kerekek minden egyes fordulata közelebb viszi őt Yadayeyponhoz, s így a félelem és a kétségbeesés egyre jobban eluralkodott rajta. Törökülésben ült a priccsén, próbálta bíztatni magát egészen addig, míg próbálkozásainak kétségbeejtő valósága teljesen nevetségessé vált. Akkor sírni kezdett.
Egy idő után megint elaludt, sápadtan és kimerülten dőlt neki a keskeny ágya mögött rázkódó falnak.
Hirtelen ébredt, és még remélni sem merte, hogy amit hall, tényleg az, aminek gondolja. Robbanás rázta meg a cellát, és Sharrow-nak még a fogai is összekoccantak. Egyetlen másodperc alatt átfutott rajta a félelem, az ujjongás, aztán ismét a félelem.
Akkora lökés érte a kabint, hogy lerepült a priccsről, és négykézláb ért földet. Fegyverropogást hallott. A cella megdőlt, miközben a kocsi zörögve, dülöngélve robogott le egy lejtőn, rázta Sharrow-t és mindent, ami a kocsiban volt. A nő felküzdötte magát a meredek padlón az ágyhoz, megkapaszkodott az ablakrácsokban, és megpróbált kinézni.
A Szárazföldi Jármű magas árnyéka egy meredek, füves domboldalon terült szét, és a távoli fák vonala felé ágaskodott. A kocsi átzuhant, keresztültört egy kövekből rakott falon. A jármű eleje alól hirtelen füstcsík kígyózott elő, mely átvágott a kis mezőn, és a fal tövében felrobbant, kövekkel és földdel koszos szökőkutat hagyva maga után. Rázkódáshullám futott végig a Járművön, Sharrow kezében vibráltak a rácsok, míg a Megtanulandó Lecke árnyékának egy része úgy öt-hat kocsi hosszában hirtelen teljesen eltűnt egy sötét, fodrozódó felhőben. Nagy villanást lehetett látni az erdősor végénél. Valami felrobbant a Sharrow előtt álló kocsiban, törmeléket szórva szanaszét. A cella megugrott alatta. Egy feltűnően álcázott, könnyűpáncélos tank gurult elő a fák közül, s repesztett lefelé a domboldalon, egyenesen a Szárazföldi Jármű felé, míg egy nagy adag föld hatalmasat robbanva fel nem repült előtte.
Sharrow óriási robajt hallott maga mögött, és egy pillanatra az a benyomása támadt, hogy a Szárazföldi Jármű árnyékának elülső része gurulni kezd, miközben a tank ismét tüzet nyitott, s a cella rángatózni, forogni kezdett körülötte. A nő úgy rázkódott körbe-körbe, akár a dobókocka egy pohárban.
A kocsi hatszor fordult körbe. Sharrow végig eszméleténél maradt. Leküzdötte az ösztönt, hogy azonnal megkapaszkodjon, helyette teljesen elengedte magát, forgott körbe a cellában, és közben a priccsről a matrac és a hálózsák folyamatosan ráesett, majd lezuhant róla. Olyan érzése támadt, mintha egy centrifugába lenne bezárva. Volt ideje elgondolkodni azon, hogy mégsem olyan rossz egy kipárnázott cella. Megfigyelte, hogy mindig lehet tudni, mikor érnek a kerekek a földet, mert olyankor a zökkenés más, mint egyébként.
A Jármű megállt, mire Sharrow egy pillanatra súlytalanná vált, majd a cella kipárnázott ajtaján landolt, egyenesen a bal vállán.
A matrac és a hálózsák ráesett.
Még egy hatalmas robaj hallatszott, mely megrázta az egész kocsit. Csönd támadt.
Furcsán támolyogva állt fel, a vállát dörzsölgette, megtapogatta a fejét, hogy talál-e rajta zúzódást vagy vért. Fegyverek ropogása hallatszott a távolból. Megpróbált felmászni a priccsre, de nem tudott mibe kapaszkodni. Felugrott, elkapta az ablak rácsát, és felhúzta magát, ügyet sem vetve a vállába nyilalló fájdalomra, azonban csak a kora esti sötétkék eget látta, azon kívül semmit. Leugrott a ferdén álló padlóra, melyet most a cella ajtaja és a folyosó fala képezett. További tüzelés. Egy ideig eltartott még a lövöldözés, és néhány tompán puffanó lövedék megrázta a kocsit.
Megpróbált csengetni az ajtón, de úgy tűnt, nem működik.
Egy kis idő után mozgolódást hallott odakintről, aztán az ajtózár zúgni kezdett. Sharrow oldalra húzódott, ellépett az ajtó közeléből. Újabb hangok.
– Robbantsátok be! – hallotta egy férfi hangját.
Sharrow magára húzta a priccs matracát, és bedugta a fülét. A robbanás visszhangzott a kis cellában, a nőnek csengett tőle a füle.
Felnézett a szürke homályba. Az ajtó eltűnt. Köhögni kezdett a robbanásból származó keserű füsttől. Egy fegyver és egy férfi arca jelent meg a lukban, ahol korábban az ajtó állt.
A férfin páncélos sisak volt, melyet rikítóan lila és zöld formák díszítettek. Mattfekete, többfunkciós kijelző húzódott a szeme előtt, és egy kis karika volt a homlokára festve, mely alatt IDE CÉLOZZ felirat díszlett egy nyíl kíséretében. A férfi a homlokát ráncolta.
– Nem találkoztunk mi már valahol? – kérdezte.
Sharrow köhintett egyet, majd elnevette magát.
– Éppen azon törtem a fejem, ki lehet akkora őrült, hogy megtámadjon egy Szárazföldi Járművet?
Egy másik férfi jelent meg a nyílásban. Sötét, kerek arca volt, s nem viselt mást a fején, mint egy lélegzetelállítóan sárga kendőt, melyre minden valószínűség szerint vérrel volt felírva, hogy IGAZI. A férfi fáradtan hunyorított Sharrow-ra.
Sharrow intett neki.
– Üdv – mondta.
– Üdv – biccentett Elson Roa.
A késő délutáni levegő meleg volt és nyirkos. Trópusi éghajlat vette körül őket, kicsivel kevesebb mint ötszáz méterrel a tengerszint felett, és a folyamatosan fújó szelek, melyek a kontinens magjában található gleccserek felől érkeztek, mérsékelték egy kicsit a hőséget.
Sharrow a Megtanulandó Lecke börtönblokkjának egykori oldalán állt. Egy másik kocsi fejjel lefelé fordulva csatlakozott a blokk tetejéhez. A vékony rabruhát meleg fuvallat lobogtatta, érezte a levegőt süvíteni kopasz feje körül. Mosolyogva nézett körbe, figyelte, ahogy a Thrial nyugaton egy hegylánc mögött alábukik.
A szerencsétlenül járt Szárazföldi Jármű darabjai szanaszét hevertek egy száraz, meredek falú völgy aljában, akár egy játék darabkái egy kisgyerek tomboló hisztériája után. Egyes kocsik a hátukra fordultak, felfüggesztéseik csupasznak, sebezhetőnek tűntek, míg kerekeik szánalmasan meredeztek a felhőkkel tarkított ég felé. A szél füstöt és gőzt sodort a völgybe.
A Megtanulandó Lecke összegabalyodott láncszemeit alkotó szétrobbant dobozok között Szolipszisták mászkáltak rikító egyenruháikban. Néhány könnyűpáncélos tank és öt félhernyótalpas jármű állt a központi völgybe vezető meredek, füves hegyoldalban. Motorjaik üresen jártak, nagy zajt csapva maguk körül.
A Csonka Testvérek egy döbbent csoportja a füvön ült, kezüket a tarkójukon összefonták, két Szolipszista felügyelt rájuk, akik a testfestéken kívül úgy tűnt, semmit mást nem viseltek. Testek feküdtek a még mindig füstölgő roncsokhoz közel.
Roa feje bukkant elő az egyik kitört ablakból. Sharrow lenyúlt érte, segített neki kimászni. A férfi kisméretű aktatáskát és hátizsákot hozott magával.
– Ez az öné – mondta, és odaadta a hátizsákot a nőnek.
– Köszönöm – válaszolta Sharrow, majd átvetette a vállán a zsákot. Roa és a többi Szolipszista, akik kiszabadították őt, ott álltak, körülnéztek a színen, majd Roa vállat vont.
– Na, menjünk – mondta.
A kocsi felfüggesztései között másztak le a földre. Mindenfelé rikító egyenruhás vagy testfestékkel díszített férfiak tántorogtak a járműveik felé, melyeket jól megtömtek a most szerzett hadizsákmányokkal.
Sharrow követte Roát, amikor a férfi lehajolva átment a Szárazföldi Jármű egyik deformálódott folyosóján a roncs másik oldalára, ahol nagy, nyitott fedelű félhernyótalpas várakozott. A kocsi feletti vékony antennarúdon radar forgott körbe. Ahogy Sharrow közeledett, szőke fej vigyorgott rá a kocsi hátuljából.
– Na jó, most már elhiszem, amit a Szolipszistákról mondtál – szólt oda neki Zefla.
– Helló, kislány! – kiáltotta Miz hátrafordulva.
– Ezek a segítői? – kérdezte Elson Roa, amikor bemászott a fél-hernyótalpúba Sharrow után.
Sharrow megölelte Zeflát. A többiek is sötét rabruhában voltak, akárcsak ő. Miz csókot dobott neki, Cenuij csak cuppantott, és a homlokán lévő sebet tapogatta egy zsebkendővel, míg Dloan mozdulatlanul ült és vigyorgott.
Keteo, a sofőr, aki Roát és őt egy hónappal korábban Ais Városba fuvarozta, a kocsi vezetőülésén ült, a kormányt markolva. Megfordult, és amikor meglátta Sharrow-t, becsukta a szemét, s zümmögő hang hallatszott a bíborvörösre és fehérre festett páncélsisakja alól. Harci kabátja rikító vörös volt. Egy testfestéses Szolipszista – aki egy svájci sapka kivételével teljesen pucér volt – ült Keteo mellett balra, s a mikrofont szorongatta.
– Igen – válaszolta Sharrow, és Roára mosolygott, miközben még mindig Zeflát szorongatta. – ők a segédeim.
– Ó, köszönjük – morogta Cenuij.
– Akkor jobb lesz, ha őket is magunkkal visszük – mondta a homlokát ráncolva Roa.
Keteo megfordult. Ingerültnek tűnt.
– Molgarin nem említett semmi olyat, hogy... – kezdte.
Roa ráhúzott egyet páncélos sisakjára.
– Indíts! – mondta.
Miz felállt a hernyótalpas hátsó üléséről, mert ő is meg szerette volna ölelni Sharrow-t, de visszazuhant, ahogy a jármű nagyot zökkenve megindult a füvön. Sharrow és Zefla is hátradőlt az ülésen, aztán hangosan felnevettek. Roa megragadta a hernyótalpas görgős pultját, melyen egy kis holoképernyő, néhány nehéztüzérségi gépfegyver és egy üres, korommal fedett rakétakilövő volt.
A félhernyótalpas döcögve-rázkódva haladt az egyenetlen földön lefelé a völgybe, egy fákkal borított rész irányába. Roa a holoképernyőt bámulta, majd megbökte az elülső ülésen kuporgó testfestéses Szolipszistát.
– Szólj mindenkinek, hogy repülők közelednek – mondta a remegő férfinak.
– Figyelem mindenkinek! – ordította a testfestékes a mikrofonba. Szünetet tartott. – Figyeljétek az eget! – sikította, majd levágódott az ülés előtti lábrészbe, a mikrofont pedig az ülésen hagyta.
Roa a fejét csóválta.
Egy lila és sötétzöld színű egyenruhába öltözött Szolipszista közeledett feléjük integetve, fekete dobozt rángatva magával. Roa megint rávágott egyet Keteo sisakjára. A jármű nagyot farolva megállt, közben egy darabon felszántotta a füvet. Mindenki kirepült az üléséből.
– Uh! – nyögött fel Roa, ahogy nekicsapódott a görgős pultnak. Keteo sisakjának hátsó részét bámulta idegesen, aztán kinyúlt, behúzta a hosszú, fekete dobozt a járműbe. Megint megpaskolta Keteo sisakját, s keményen megkapaszkodott, amikor a kocsi nagyot ugratva ismét elindult. Sharrow az ülése mögötti rúdba kapaszkodott, s nézte a hátramaradt Szolipszistákat, akik rohantak el a Szárazföldi Jármű roncsaitól, és sorra ugráltak be a hernyótalpasaikba. A két, feltűnő színekben pompázó tank már félig átszelte a rétet, rángatózva követte Roa kocsiját.
– Jól vagy? – kérdezte Miz, a gép motorját túlkiabálva.
– Igen – válaszolta a nő.
Repülő süvített el a fejük felett. Sharrow ösztönösen lehúzta a fejét. Nézték, ahogy a sima, szürke folt eltűnik a naplementében úszó magaslatok mögött, tőlük jobbra. Még három másik gép húzott el a völgy fölött, valamivel magasabban.
– A francba! – szólalt meg Cenuij.
Roa készültségbe helyezte a két gépfegyvert.
A hernyótalpas a fűről egy vékony, de mély keréknyomokkal szabdalt útra farolt, mely kis erdőn vezetett keresztül. Porfelhő szállt fel mögöttük.
Megint hallották a repülők zúgását, aztán becsapódó lövedékek tompa puffanása következett. A hernyótalpas rádióján vijjogó, fülsüketítő hangok hallatszottak.
Az út egyre mélyebbre vitt, kanyarodni kezdett, ahogy lefelé követte a sziklás vízmosást. Keteónak épphogy sikerült kikerülnie egy hatalmas követ, mely az út szélén feküdt, ám aztán megcsúszott, s a kocsi majdnem lezuhant a mellettük húzódó szakadékba. Végül nagy nehezen egyenesben hozta a gépet, és gázt adott.
Roa megfordult és felfelé nézett az úton, ahol az első tank éppen akkor jelent meg egy nagy porfelhő közepén. Éles robbanások látszottak mögötte. Keteo letért az útról, s felfutott egy füves padkára, hogy kikerülje egy döglött madár tetemét, mely az úton hevert.
– Figyelemreméltó vezetési stílusa van! – kiáltotta Miz Sharrow-nak, és elismerően bólogatott.
Cenuij becsukta a szemét.
– Én azért nagyobb biztonságban éreztem magam abban a kurva Szárazföldi Járműben.
Füst szállt fel mögöttük a fák koronája fölött a sötétkék ég felé. Az út kiért az erdőből, és széles, füves völgy szélén vezetett végig, melyet kőfalak és egy kis patak szelt ketté, ami egy szűk oldalsó völgyszorosból tűnt elő. A völgy vége úgy fél kilométerre látszott.
– Ó, ó – hallatszott Dloan hangja, amikor megfordult és hátranézett. Cenuij gyanakodva figyelte a Roa lábánál fekvő hosszú, fekete dobozt.
Roa benyúlt a görgős pult alá, s kezébe vette az ülésen heverő mikrofont.
– Halló, Szóló... – szólt bele.
Elsöprő, dübörgő hang tört hirtelen rájuk, s mindannyian lehúzták a fejüket. Sharrow látta, ahogy a repülő elhúz felettük. Roa ledobta a mikrofont, megragadta a gépfegyverek vezérlőjét, és tüzet nyitott a már messze járó gépre, töltényhüvelyek garmadát szórva a lába elé.
– Hol vannak a rakéták? – kiáltotta Roa.
– Az ülés alatt! – ordította vissza Keteo.
A levegőt zúgó hangok töltötték meg. Sharrow Dloanra pillantott, aki kezével takarta el a szemét.
Fény villant mögöttük. Sharrow félig hallotta, félig látta az elmosódó mozgást a szeme sarkából, ahogy valami a fűre esett, közvetlenül az út mellé. A hernyótalpas kocsi hosszúkás motorháztetője felrobbant.
Minden megállt. Csend uralkodott, ahogy a roncs velük együtt az ég felé repült, majd az, ami a kocsiból megmaradt, por és kis kövek formájában az útra zuhant.
A hangok lassanként visszatértek, Sharrow füle csengeni kezdett. Még számos tompa robbanást lehetett hallani a nagy felfordulásban, amikor az összeroncsolt félhernyótalpas nagy nehezen megállt. Sharrow a lábrészben találta magát, Roa rajta feküdt, döbbenten meredt maga elé, arca véres volt.
Mindenhol füst gomolygott.
Meglátta Mizt, aki segített neki talpra állni, közben valamit kiabált. Dloan Zeflát emelte le a kocsiról. Cenuij csak ült, pislogott és igencsak meglepettnek tűnt.
Aztán Sharrow a füvön találta magát, botladozott és rohant. Egy pillanatra azt hitte, a kocsiban hagyta a hátizsákját, de tévedett: ott lógott az oldalán, folyton a csípőjéhez verődött. Dloant és Zefet követte, Miz mellette futott. Az úton egy kicsivel feljebb a két tank vadul égett: fényes narancsszínű lángok a gumó alakú füstoszlopok alatt.
Újabb repülő süvített el felettük. Mindenfelé robbanások rázták meg a völgyet. Sharrow behúzta a fejét, és hallotta, ahogy a lövedékek zizegnek el mellette a levegőben, aztán látta, ahogy a fűbe csapódnak.
Kicsi, kőből épített karám felé futottak, mely a patak mellett állt. Dloan és Zefla átvetették magukat a kőkerítésen. Cenuij oldalról ugrotta át, akárcsak Sharrow, s a belső füves részen landoltak. Kinézett a kerítés mögül, a hernyótalpas lángoló roncsa felé. Miz Keteónak segített egy hosszú, nehéznek tűnő katonai táskát cipelni. Sharrow kitörölte az izzadságot a szeméből, és felnézett. A dombok felett az égen hatalmas gép repült egy vörös, napfénnyel átitatott felhő előtt. Rubinvörös alakok zuhantak alá a gép hátulsó részéből, és elsötétedtek, ahogy a domb árnyékába értek, majd kibomlottak és ejtőernyőkké alakultak, még mielőtt a dombok eltakarták volna őket.
– Egyértelműen biztonságosabb volt a Szárazföldi Járrnűben –morgott Cenuij.
– Elképesztő reakcióidő – motyogta Dloan.
– Felismered őket? – kérdezte Zefla.
– Nem – válaszolta Dloan, mialatt Miz és Keteo (aki igen erősen sántított, és még az arcát is vér borította) áthajították a táskát a kőkerítésen, majd nagy nehezen magukat is átverekedték rajta.
– Kikkel van dolgunk? – kérdezte lihegve Miz.
– Csak tippelek – mondta Dloan –, de szerintem ezek hivatásos katonák. Amúgy nem ismertem fel őket.
– Hol van Roa? – kérdezte Keteo, s próbálta kitörölni a vért a szeméből. Zefla a kövek fölött kikandikált a hernyótalpas roncsa felé.
– Nem látom – mondta, majd Keteóra nézett. – És mi van a rádiós taggal? – kérdezte.
Keteo a fejét rázta.
– Vége – válaszolta, aztán feltérdelt, kinézett a kőkerítés mögül. Miz kinyitotta a katonai zsákot, közben szemlélődött.
– Mi talált el minket? – kérdezte Sharrow.
– Földre! – kiáltotta Miz. A sugárhajtású gép visító hangja szinte azonnal elérte őket. A föld lüktetett alattuk, kövek estek le a karám kerítéséről. Megvárták, míg a zuhogó repeszek nem kopognak többet, aztán felnéztek. Egy kráter éktelenkedett a folyóágyban úgy húsz méterre fölfelé, s a víz gőzölögve gyülekezett a füstölgő lyuk körül.
– A fenébe! – kiáltott fel Cenuij.
– Repesz? – kérdezte Zefla, s odakúszott hozzá.
Cenuij fintorgott. Felemelte a lábát, behajlította a lábfejét.
– Túl fogom élni.
– Tankérzékelők... – kezdte Dloan, de hangja elcsuklott, miközben figyelte, ahogy Miz hatalmas fegyvert húz elő a katonai táskából. Keteo odament hozzá, és elővett egy másik cső alakú puskát. Dloan tágra nyílt szemekkel csatlakozott hozzájuk.
Sharrow megrázta magát, majd kinyitotta a táskáját, és megpillantotta a KéziÁgyút. Elővette a fegyvert, átnézte a táska alján lapuló tartalék tárakat. Ott volt köztük a vörös parókája is, de most ügyet sem vetett rá.
– A kurva életbe, itt jön a következő! – szólalt meg Cenuij. A gép lecsapott, nyílegyenesen feléjük tartott. Miz felemelte a puskát, amit az előbb talált, megpróbálta elsütni, de nem sikerült. Sharrow előhúzta a KéziÁgyúhoz tartozó hajítótölteteket, de már túl késő volt. Valami pörögve zuhant alá a gépből. Ennek ellenére a nő tüzet nyitott, amikor a repülő elsüvített felettük. A fegyver nagyokat durrant a kezében, míg a gép el nem tűnt. Valami fütyült a levegőben, épphogy hallani lehetett a távolodó gép zajától.
Sharrow lebukott a földre. Detonációk futottak végig körülöttük a földön és a gyepen, és olyan hang hallatszott odafentről, akárha milliónyi kis revolvert sütöttek volna el egyszerre. A repeszek nagyon aprók voltak, mintha kis fémdarabok estek volna rájuk. Sharrow emelte fel elsőnek a fejét. További robbanások hallatszottak lejjebb a folyón.
– Rettenetesen céloznak – cöccögött Dloan, aki mellette kuporgott, s most felemelt egy hatalmas fegyvert. Kihúzott egy tárat a katonai táskából, majd még egyet, és még egyet.
– Rajbombák! – mondta Cenuij, és nagyot nyelt, miközben arrafelé nézett, ahol a legutóbbi robbanások villogtak, ropogtak még a völgy mélyén. – Legálisak ezek?
Keteo a kezében lévő cső alakú fegyver oldalát ütögette, és valamit motyogott közben.
– Legálissá válnak – válaszolta Zefla –, ha az ember valami olyasmit tesz, mint például megtámad egy Bírósági végzéssel rendelkező Szárazföldi Járművet.
Sharrow eldobta az üres tárat, és belökte a hajítótölteteket.
– Szerintetek abbahagyják a bombázást? – kérdezte, miközben a táskájában turkált a másik rakétatárat keresve. – Azok az ejtőernyősök már biztosan közel vannak.
Miz megvizsgálta a fegyvert, amit a kezében tartott.
– Szeretnéd, ugye? – mondta.
– Ezek közül a töltények közül egy sem jó kaliberű – jegyezte meg Dloan, s tovább turkált a katonai táskában. A hangja csalódottnak tűnt.
– Újabb kettő – szólalt meg Zefla, amikor a völgy felső része felé nézett. Két hegyes, sötét valami fordult az egyre halványuló esti fénybe, majd úgy tűnt, mintha ott lebegnének egy darabig, aztán egyre nagyobbak lettek.
– El kellett volna hoznunk azt a dobozt – mondta Cenuij. – Azt a fekete dobozt. A Bíróság...
– Szóló! – ordította el magát Keteo, és a völgy alja felé mutatott. Sharrow két villogó fénypontot látott, amik egy póznán emelkedtek felfelé a levegőbe valami hatalmas, sötét alak fölött. Még több fénypont villant fel, és a sötét alakból egy légpárnás hajó bontakozott ki. Két – majd ahogy megfordult egy pillanatra, négy – propeller pörgött fölötte. Keteo kurjantott egyet örömében.
Dloan a siklóhajót bámulta.
– Ezt meg hogy tudták ide felhozni? – kérdezte.
– A folyókon! – mondta Keteo fölényesen.
Sharrow hátrafordult, a két közelgő repülőt nézte, ahogy egyre mélyebbre ereszkedtek, két vékony szürke csíkot hagyva maguk után, melyek szárnyaik végénél kanyarogtak elő a párás levegőben. Miz megpróbált tüzet nyitni a gépekre, de a fegyver nem engedelmeskedett.
– A kurva életbe! – káromkodott. – Ehhez az izéhez kéne egy kibaszott akku...
Dloan megfordult, és ő is a gépeket nézte, majd letette a kezéből a fegyvert. Látta, hogy egy harmadik csatlakozik a repülőkhöz, s velük együtt bombázó állásba helyezkedik a völgy szájánál a levegőben. A férfi a fejét csóválta.
– Semmi értelme – mondta halkan.
A repülők közelebb úsztak. Sharrow két kézzel fogta a KéziÁgyút, készen állt. Két fekete valami lógott mindegyik gép szárnyáról. A kartács elengedett, zuhanni kezdett, pörögve közeledett feléjük a levegőben.
– Azt a kurva...! – hallotta Miz hangját.
– Viszlát – tette hozzá halkan Dloan.
A két gép abban a pillanatban vérvörös gömbbé vált. A zuhanó lövedékek vakító rózsaszínen izzottak fel.
A fény túl erős volt, és Sharrow becsukta a szemét, nem értette, mi történt. Dloan kiabált valamit, aztán hirtelen Sharrow-ba botlott, ráesett, eltakarta a fényt. A föld lüktetett, remegett, újabb lökések ostromolták Sharrow már amúgy is csengő fülét.
A súly felemelkedett róla. Kinyitotta a szemét. Dloan állt felette, kidülledt szemekkel és tátott szájjal.
– Dloan! – kiáltott rá Sharrow. – Feküdj!
Dloan megfordult, szája még mindig óriásira tátva. Keteo felállt mellette, az ő szája is nyitva volt. Hátrafelé, a hernyótalpas irányába bámult. Sharrow térdre emelkedett Dloan mellett.
A két jet eltűnt. Kicsi, világító roncsdarabok hullottak mindenfelé, füstölögve értek földet a körülöttük húzódó füves területen, sisteregtek a vízben, nekiverődtek a karám kőkerítésének, mintha valami bizarr jégeső hullott volna az égből. Zefla felsikoltott és gyorsan lesöpört egy izzó vörös szilánkot a karjáról. Visszhangok cikáztak mindenfelé a völgyben. Velük szemben, a hegyoldalban hosszúkás, füstölgő kráter húzódott, a füst kis kígyókban tekergőzött felfelé a szanaszét égő tüzekből, a karámtól lejjebb. A mögöttük elterülő lejtőn sötét felhő terjengett a füstölgő, lángokban álló terület fölött, és részben eltakarta a kilátást a völgy feneke felé, ahol a Szólót korábban megpillantották.
A harmadik gép elhúzott felettük, emelkedni kezdett, majd éles kanyarral megfordult. Ez is vibráló gömbbé vált, a robbanástól megrázkódott a föld, s a roncs méltóságteljesen zuhant alá a domboldalon, ezernyi tüzes darabkája fekete füstöt húzott maga után, akár egy rosszul elsült tűzijáték.
Keteo ugrálni kezdett.
– Roa! – kiáltotta, örömében a használhatatlan fegyverét rázta.
Sharrow a domb aljába sietett, a karám egyik mellvédfalához. Olyan érzése támadt, mintha füstoszlopok erdejébe tévedt volna. A völgy mélyén, az egyik lezuhant gépből gomolygó füstoszlop mögött látni lehetett a Szóló t, mozdulatlanul állt néhány száz méterrel lejjebb, motorja halkan zúgott.
A félhernyótalpas kocsi még mindig lángolt a sötét hegy homályában. Ibolyaszínű fény szikrázott mögötte. Sharrow megfordult, felnézett a domboldalon. A távoli égen egy pont világított fényesen.
– Roa! – kiáltotta Keteo ismét. Sharrow-ra vigyorgott, majd kissé zavartnak tűnt, s vállat vont. – Vagyis inkább én – helyesbített.
Sharrow a fejét csóválta.
– Hű! – szólalt meg Dloan, és végignézett a csapaton. – Hű!
– Szóval ez volt abban a dobozban – mondta határozottan Cenuij, majd horkantott egyet. – Az ősi technológia csodái.
– Barátom! – ocsúdott fel Zefla is. – Az öreg Roa most aztán nagy bajban van.
Fény vibrált a hegy tetején a harmadik gép lángoló roncsai felett. Lövedékek süvítettek visszapattanva a fal köveiről.
– Itt vannak az ernyősök – mondta Dloan, ahogy mindannyian újra levetették magukat a földre.
– Látom Roát, elindult – mondta Zefla, miután kikémlelt egy lyukon. A Szóló válaszlövései visszhangoztak a völgyben. Még erősebb puskaropogást lehetett hallani a hegygerinc felől, a lövedékek sorra ott kopogtak körülöttük.
Miz Keteo mellett állt négykézláb.
– Van nálad adóvevő? – kérdezte a fiatal férfit.
– Igen – hangzott a válasz.
– Mi lenne, ha hasznát is vennéd, és szólnál a haverjaidnak a légpárnás hajón, hogy nemsokára ott vagyunk?!
– Jó ötlet! – helyeselt Keteo. Kis szerkezetet húzott elő rózsaszín katonai kabátja zsebéből. – Szóló? – kiáltott bele.
Miz oldalazva kúszott oda Sharrow-hoz, aki éppen a hegy csúcsa felé célzott. – Lemegyünk a patak mentén? – kérdezte a férfi.
Keteo izgatottan cseverészett valakivel a Szólón.
– Igen – válaszolta Sharrow. – Lemegyünk. Amikor csak akarod. –Éppen annyira emelkedett fel, hogy tüzet nyisson a hegygerinc irányába. Egy figyelmetlen katona kontúrja jelent meg, aztán a férfi sziluettje hanyatt zuhant. Sharrow visszahúzódott, tárat cserélt.
– Minden rendben? – kérdezte Miz Keteótól, túlkiabálva a körülöttük a fűbe és kövekbe csapódó lövedékek hangját.
– Minden rendben – kiabált a fiú. – Várnak minket.
– Akkor menjünk – mondta Miz. – Lefelé a folyómederben. – Keteo rózsaszínű kabátja felé biccentett, mely még az egyre sűrűsödő homályban is igen világosnak tűnt. – Ez a kabát egy kissé feltűnő lesz, öcsi. Nem ártana inkább eltüntetni?
Keteo úgy nézett Mizre, mintha a férfi legalábbis megbolondult volna.
Sharrow kivette a hajítótöltettárat.
Miz a fejét vakarva figyelte.
– Abbahagynád végre a piszmogást, és elsütnéd ezt a szart?! – szólt rá.
Sharrow egy pillanatra rámeredt.
– Ezek HL-ek – mondta. – Ennél nincs jobb a gyalogság ellen.
– Nem szóltam semmit – válaszolta Miz, s nézte, ahogy a nő a helyére kattint egy újabb tárat.
Kisebb robbanás után föld repült a levegőbe, úgy tíz méterre tőlük fölfelé.
– Gránátpuska – mondta Dloan.
Sharrow készen állt a tüzelésre. A többiekre nézett.
– Indulás! – kiáltott rájuk, majd tüzet nyitott.
Zefla és Dloan – akiket gyors iramban követet Keteo és Cenuij –átugrottak a karám kerítésének patak felőli oldalán.
Sharrow ismét lebukott. Megint tárat cserélt, csengett a füle, a csuklója sajgott. Miz egy méterre tőle ült, épphogy látta az arcát. Vigyorgott rá.
– Kész! – kiáltott oda neki Sharrow.
– Te mész! – válaszolta a férfi. Kinyújtotta a kezét, hogy elvegye a fegyvert.
– Nem – ellenkezett a nő, majd megfordult és tüzet nyitott. Valami beesett a karámba méterekre tőlük. Miz odaugrott, megragadta és eldobta a gránátot az út irányába. Már a levegőben felrobbant. Sharrow körbenézett. Lövedékek csapódtak a szemközti falba. Golyók pattogtak a falon, amely mögött guggoltak.
– Menjünk mindketten – ajánlotta Miz.
Átugrottak a falon, lebotorkáltak a füves mezőn át a sekély kis folyóhoz, s belemásztak. A folyással egy irányba gázoltak a vízben, fejüket lehúzva csúszkáltak a félig elmerült sziklákon, mialatt folyamatosan golyók záporoztak a fejük felett.
A Szólót nem lehetett látni, elrejtőzött a völgyben, ahova az egyik gép is zuhant. A hajó villogó lámpái megvilágították a felfelé szálló füstöt és a patak két partján elterülő, előttük húzódó füves részt. Egy víz alatti lökéstől majdnem elestek. A gránát fehér vízoszlopot repített a levegőbe a patak akolhoz közel eső részén.
Vízesés torkolatához értek, és nagy nehezen kiküszködték magukat a fűre, lefutottak a völgybe, ahol a repülőgép roncsai még mindig égtek a kisebb kráterekben, és ahol a Szóló várt rájuk, lapos hátsó felét fordítva feléjük. A hátsó rámpája ugyan zárva volt, de kicsivel feljebb nyitott ajtót láttak, kötélhágcsó lógott belőle. Elson Roa mászott éppen a hágcsón a hajó ember nagyságú szegélyénél. Franckék közvetlenül mögötte haladtak. Keteo Cenuijt támogatta, aki erősen sántított.
Sharrow és Miz odafutottak a hajó hatalmas propellerjeinek szelében.
– Nem bánnám, ha kikapcsolnák ezeket a kibaszott fényeket – lihegett Miz.
Átvágtak a patak egy másik ágán, míg Zefla felmászott az ajtóhoz. A patakban magasra csapó vízoszlopok jelezték, hogy ismét golyózápor alá vették őket, s a siklóhajó hátsó burkolatáról kis szikrák pattantak vissza. Levegő süvített ki a légpárnából a kis lyukakon keresztül.
Dloan Keteóra várt, majd felkapta a fiút, és a hágcsó feléig feldobta. Keteo nagy kínnal tornászta fel magát a maradék távolságon.
Cenuij következett, aki egyik kezét a másik után kapkodva húzta magát felfelé.
Sharrow és Miz odaért a légpárna fekete ívéhez. Dloan megpróbált segíteni a nőnek, de Sharrow intett neki, hogy ő menjen következőnek. A férfi megállt félúton, mert úgy érezte, valami megrántotta a lábát borító fekete ruhát, aztán tovább mászott.
– Á! – kiáltott fel hirtelen Miz, és megfordult. Sharrow hátranézett, látta, hogy a férfi az egyik kezét nézi, majd a háta mögé rejti. – Semmi – kiabálta túl a motor zaját, és elvigyorodott. Vér csöpögött a háta mögött a vízbe. A férfi a létra felé biccentett. – Csak utánad – kiabálta. Sharrow a szájába szorította a fegyverét, megragadta a hágcsót, és mászni kezdett. Miz pontosan mögötte jött.
Cenuij az ajtóban állt, és Sharrow felé nyújtotta a kezét. Dühösnek tűnt.
– Elhiszed ezt? – kérdezte és megragadta a nő kezét. – Eldobta! Azt hitte, hogy nem működik, és egyszerűen eldobta.
Cenuij maga felé húzta Sharrow-t. Roa egy kicsivel beljebb állt, és az adóvevőbe ordított éppen valamit. Dloan odabent ült a földön, a lábát fogta. A hajó elindult. Golyók csapódtak be a nyitott ajtó körül.
Sharrow behúzta magát az ajtó nyílásába, és megfordult, hogy kinyújtsa a karját Miz felé.
Először azt hitte, Cenuij is ugyanezt teszi, de aztán a férfi nagy erővel ráesett, és kizuhant az ajtón.
Sharrow utánakapott, de elhibázta. Cenuij elrepült Miz mellett, nekicsapódott a hajó légpárnájának, és a patak mentén húzódó füves partra zuhant. Kezét-lábát szétvetve terült el.
Miz habozott, lenézett, majd ismét fel, míg valamiféle permet nem kezdett el szivárogni odalent a siklóhajó légpárnájából.
Cenuij a füvön feküdt, szemét tágra nyitva bámulta az eget, vér szivárgott a feje mindkét oldalán.
A légpárnás hajó elindult, gyorsított, hatalmas permetfelhőket fújva a vízesés előtti völgybe, és óriási, kavargó lukakat ütve a lángoló roncsokból felszálló füstfelhőkbe, melyeket a tűz és a siklóhajó vibráló fényei világítottak meg. Roa még mindig kiabált. Kezek nyúltak ki, és megfogták Sharrow vállát.
Látta, hogy Miz megfeszül, amikor lenéz Cenuijra, és éppen leugrani készült a hágcsóról.
– Miz! – kiáltott oda neki a nő. A férfi felpillantott. A permet egyre erősebben áradt, ahogy a hajó gyorsítani kezdett, motorjai zúgtak, zakatoltak.
Cenuij mozdulatlanul feküdt. Tíz, majd húsz méterre tőlük, miközben a vibráló fény egyre halványodott körülötte. Aztán a siklóhajó fényei végleg kialudtak.
– Miz! – kiáltott Sharrow a sötétbe.
Lefelé nyújtotta a kezét, megtalálta a férfi csuklóját, és felhúzta őt, majd Zef meg ő együttes erővel behúzták Mizt az ajtón.
A kis vízesés visszatükrözte a roncsok egyre halványuló fényét. A völgy árnyakkal telt kráterré vált, ahogy a Szóló lassan távolodott.
Cenuij teste mozdulatlanul feküdt a földön, akár egy fekete X, mintha az egyre terjeszkedő sötétségnek feszítették volna ki áldozatként.
Az android áthaladt a központi téren, és végigsétált a csendes utcán, átvágott a föld felett lebegő párafoltok között, elment a tető nélküli, magas épületek vázai mellett, melyeket teljesen átjárt a reggeli nedves napfény. Az android vékony volt és kicsivel alacsonyabb, mint az átlagos golteri férfiak. Külső burkolatát fémből és műanyagból alakították ki, és semmiféle ruhát nem viselt magán. Testét úgy tervezték meg, hogy nagyjából egy idealizált férfialakra emlékeztessen, habár a nemi szervet nem jelenítették meg. Mellkasára rendszerint azt mondták, hogy a régi lovagi fegyverzet mellvértjére hasonlít. Fején két fül formájú mikrofon látszott, a szeme úgy nézett ki, mintha két kerek napszemüveglencse lenne. Orra lapos érzékelőnyílásokból állt, arcából ujjnyi hangszóró emelkedett ki, melyet kissé nyitott ajak alakúra formáztak meg a tervezők.
Ahol az épületek szétnyíltak, utat adva egy parknak, az android elfordult, majd lement egy széles, kanyargó lépcsősoron, el az árkádsor mellett, melyet szakadt, kifakult ponyvatetők szegélyeztek, és tovább a csendes kikötő ködbezárt víztükre felé. A sétányon befordult, és a Vendégnegyed irányába tartott. A napfényben megjelent mögötte saját hosszú, vékony árnyéka, ahogy iparkodott a tiszta macskaköveken. Szemét sehol sem látszott, azonban az összefüggő kőszőnyeget repedések és lyukak tarkították.
Az android vékonyka műanyag mappát fogott a kezében. A mappa egyik szárnya oda-odaütődött a műanyaggal fedett combnak, ahogy a finom szellő belekapott, mire a magas alak kissé megemelte a karját, távolabb tartotta a mappát a lábától. A zaj abbamaradt.
Vembyr városát tornyok, csúcsos házak és finom formájú, régi épületek díszítették, melyek egy festői szépségű öblöt öleltek körbe, hátuk mögött pedig Jonolrey erdővel borított, magas dombjai húzódtak. Az emberek ötezer éve hagyták el a várost, miután kicsivel lejjebb a part mentén felrobbant egy atomerőmű, pont amikor a szél a város irányába kezdett fújni. A radioaktív hamueső beterítette az egész települést, mely még sürgetőbbé tette az evakuációt. Évszázadokon át elhagyatottan állt, lassanként teljesen tönkrementek az épületek, házak, és egyedül tudósok vagy az általuk küldött eszközök jártak errefelé, ők ugyanis folyamatosan figyelemmel kísérték az egyre csökkenő sugárzási mutatókat, egészen addig, míg az androidok megnyerték az egyenjogúságukért folytatott küzdelmet, és saját ország után néztek Golteren.
Az android szeparatista frakció tízezer évre bérbe vette az egész várost, s a névlegesnél egy kicsivel fizettek többet bérleti díjként.
A kikötő másik oldalán az android letért a sétányról, felment egy másik széles lépcsősoron, ismét átvágott a lassanként felszálló reggeli párafelhőkön. A lépcső felénél megállt és nézte, amint egy másik android egyetlen lépcsőfokon lépdel meg-megállva, csoszogó léptekkel, az egyik faltól a másikig. A felfelé lépkedő android elment a másik mellett, de az semmi jelét nem mutatta, hogy észrevette volna, hanem folytatta hezitáló járkálását a lépcső egyik végében, majd megfordult, s lassan visszasétált ahhoz a ponthoz, ahonnan elindult. A másik android megnézte, ahogy ismét megfordul, aztán továbbment. Sekély rovátka vésődött a lépcső fehér márványába, úgy egy-két centiméter mélyen.
A műanyag mappát tartó android a lépcső tetejére érve végigsétált a néptelen árkádokon, és eltűnt a hangtalan ködben.
Abban az utcában, ahol az Irreguláris Nagykövetség székelt, egy csapat különböző típusú android szerelt éppen szét egy fényes fémcsövet, mely keresztben feküdt az utcán, úgy tíz méterrel arrébb, két nemrég felújított, gazdagon díszített kőépület között. Billenőkocsik álltak az utca közepén, daruik a csőrendszer egyes darabjait emelték fel, rögtön, ahogy azok kiszabadultak. Egy android hegesztőpálcával a kezében vágta a cső fényes felületét, szikrák miriádjait szórva a levegőbe, melyek úgy zuhantak alá a könnyű, aranyos párában az utca végén, akár a nap táncoló, egyre halványuló fénysugarai.
Az android belépett a követség épületébe. Ügyfele az udvaron várta.
Kis kőből faragott padon ült, hangosan csobogó szökőkút mellett. Természetellenesen kopasz volt, az átlagnál kicsivel magasabb, és egyenesebben ült, mint az emberek általában. Nagy csizmát viselt, vastag, sötétzöld pliszírozott szoknyát, fakó bőr lovaglókabátot, és fehér inget. Szőrmesapka hevert mellette a kőpadon egy pár bőrkesztyű kíséretében. A nő felállt, hogy üdvözölje az androidot, amikor az belépett a belső udvarra.
– Sharrow kisasszony – köszönt neki a gép. Észrevette a nő kézmozdulatát, mire ő is kinyújtotta a karját, hogy kezet rázzanak. – A nevem Feril – mondta. – Én fogom önt képviselni. Nagyon örülök, hogy megismerhetem.
– Örvendek – válaszolta Sharrow, és biccentett. Leültek a kőpadra. A szökőkút csendesen csobogva játszott körülöttük. A párás levegőben úgy tűnt, mintha a kis kert világítana. Ott ültek az apró, rikító színű virágok pontosan tervezett ágyásai között.
– Híreket hoztam a barátaival kapcsolatban – szólalt meg Feril. –A bírósági kihallgatásuk, úgy tűnik, jól halad.
Sharrow elmosolyodott. Az arcán egyes jelek arra utaltak, hogy nemrég valamit megváltoztattak rajta. Szeme sarka gyulladt volt, a bőre ott jobban össze is ragadt, és szőke szemöldökének töve már sötétlett. Az android látott róla egy fényképet a városi hírlapban, ami egy héttel korábban készült, amikor Sharrow ide érkezett, és Feril arra a következtetésre jutott, hogy most az orra is valahogy másként fest.
– Valóban? – kérdezte Sharrow. – Örülök.
– Igen. Franck kisasszony gyakorlott ügyvéd, és Kuma úrnak engedélyezték, hogy tekintélyes személyes vagyonát ravasz jogi guruk felfogadására használja. A tanúk jelentik számukra a legnagyobb előnyt, ugyanis a bíróság nem szokott a felfogadott biztonságiak bizonyítékaiban bízni. A tárgyalást jövő évre tűzték ki.
A nő meglepetten nézett.
– Hát, nem sietik el a dolgot, ugyebár?
– Azt hiszem, ez azért történt, mert ön is a vádlottak között van, azonban addig nem lehet bíróság elé idézni, míg a Huhszok Engedélyei le nem járnak.
Sharrow halkan felnevetett, hátravetette a fejét, s a követség tetején csillogó palákon túl, az áttetsző kék eget bámulta.
– Ez borzasztó rendes tőlük – mondta, és ismét az androidra nézett. – A Torlaszon vagy Yadában lesz a tárgyalás?
– Franck kisasszony megpróbálja rávenni a bíróságot, hogy költözzenek Yadayeyponra.
Sharrow elmosolyodott.
– Megnevezték már a bírókat?
– Néhánynak már felmerült a neve.
– Mind férfi és idősebb, ugye?
– Azt hiszem, igen.
Sharrow ciccegett egyet a szája szegletében, majd kacsintott egyet. – A jó öreg Zefla – mondta.
– Nem kétséges, hogy lesznek majd viták a tárgyalás helyével kapcsolatban, de a barátai minden bizonnyal visszatérhetnek úgy négy-öt napon belül.
– Rendben – sóhajtott Sharrow, kezét az ölébe ejtve. – És mi a helyzet az Engedélyekkel?
– A Bíróság lefoglalta őket, és jelenleg az ikueshlengi karanténterminálban tartják. Az Engedélyek maguk is heves, igen összetett jogi vita témájává lettek a radioaktív fertőzéssel összefüggésben. De még mindig érvényben vannak. – Itt szünetet tartott, hogy engedje Sharrow-t szóhoz jutni, ha akar, de aztán folytatta. – Azt mondanám, úgy két hét múlva fogják Vembyr városát arra kötelezni, hogy adják át önt a Huhszoknak.
– De addig is szabadon mehetek, ahova akarok? – kérdezte Sharrow. Az android egyik szeméről a másikra nézett, ahogy azt az emberek szokták, amikor keresnek valamit a másik tekintetében.
Az android bólogatott.
– Igen. A kiadatási papírokat itt, a követségen helyeztem el. A vízuma szerint a város határain belül minden lépését tudatnia kell velem, ugyanakkor bármikor elhagyhatja Vembyrt.
– Hm. Megnézhetnék néhány olyan dolgot, amit a Bíróság valamikor lefoglalt és azóta itt raktároz? – kérdezte. Az android csendben ült. Miután nem válaszolt, Sharrow folytatta. – A nagyapámról, Gorkóról van szó. Egy-két holmiját itt tartják raktáron, ha jól tudom. Megnézhetném őket?
– Igen – válaszolta az android, és megerősítésképpen bólogatott. –Valóban vannak a birtokunkban az ön családjához tartozó tárgyak. Amint bizonyos jogi komplikációk megoldódnak, a tárgyakat, melyek fölött a Bíróság rendelkezik, árverésre bocsátják. Azt hiszem, el tudom intézni, hogy megnézze az említett kincseket, ha szeretné.
– Szeretném. Előre is köszönöm – válaszolta Sharrow, és elkapta a tekintetét.
– Beletelhet néhány napba, míg megszerzem az engedélyt. Megkérdezhetem, milyen hosszú ideig szándékozik Vembyrben maradni?
– Pár napot – válaszolta a nő, halvány mosollyal az arcán. – Szeretnék itt találkozni a barátaimmal. Van ellene kifogása?
– Nos, gondolom már felhívták rá a figyelmét, hogy embereknek amúgy sem tanácsos negyven napnál hosszabban Vembyrben maradniuk, hogy ne tegyék ki magukat a sugárfertőzés veszélyének. Engem azonban megkértek, tudassam önnel, hogy bár minden tőlünk telhető biztonsági intézkedést megteszünk, a város igazgatása úgy véli, nem tudja az ön biztonságát garantálni, ha hosszabb ideig itt szándékozik maradni. Maguk a Vadászengedélyek is nagy kockázatot jelentenek, nem is beszélve a jelentős összegű vérdíjról, melyet az ön fejére tűztek ki, és bár nem valószínű, hogy az androidok ilyen jutalomra vágynának, lehetséges, hogy valamilyen külső ügynökség megpróbálja elrabolni vagy megtámadni önt itt.
– Hát, ezzel nem mondott újat.
– Emellett meg kell említenem azt is, hogy négy nap múlva lesz a havonta megrendezendő aukció, ami emberek jelentős tömegét vonzza a városba. Mivel ebben a hónapban főként katonai és harci felszerelések kerülnek eladásra, azok között az emberek között, akiket fogadnunk kell, nagy valószínűséggel lesznek olyanok is, akik esetleg kárt tehetnének önben.
– Ezzel azt szeretné mondani, hogy jobb lenne, ha még az aukció előtt elmennék? – kérdezte fáradt hangon a nő.
– Nem feltétlenül. Vannak biztonságos lakások a régi Jeraight erdőben, a Szurdok Negyedben. Talán tanácsos lenne ott meghúznia magát. Sharrow felállt és lassan a szökőkút felé sétált. Nézte a csobogó cseppeket, majd lehajolt, belemártotta kezét a kis medencébe, s a tenyerében maroknyi vizet emelt ki. A fejét csóválta.
– Tudom – válaszolta. Fejével a követség épülete felé biccentett. – Ezek már megmutatták. – Kiegyenesedett. – Túlságosan börtönszerű – mondta, és lerázta a vizet a kezéről. – Van esetleg egy másik hotel? Vagy lakás?
– Sajnálom, hogy ezt kell mondjam, de a Városi Hotel udvariasan tudomásunkra hozta, hogy nem szándékozik elszállásolni önt.
Sharrow röviden, horkantva felnevetett.
– Megértem őket – mondta.
– Azonban, ha nem a biztonság az, amire a legjobban vágyik, akkor nagyon sok üres lakást lehet errefelé találni – folytatta Feril. – A mi házunkban is van egy, és mivel én vagyok az ön jogi képviselője, egyben felügyelője, talán még kényelmesebb is lenne, ha ott szállna meg.
Sharrow arcán furcsa mosoly sugárzott, és homlokán kis ráncok jelentek meg.
– Ön nem bánná? – kérdezte. – Mert amint már ön is megállapította, mostanában nem éppen jóindulatú emberek figyelmét hívom fel magamra.
– Engem ez nem zavar. Az ön múltja felcsigázott engem, nagyon érdekesnek találom, akárcsak azt az egyéniséget, akit takar. – Szünetet tartott. Sharrow még derűsebb arcot vágott. Az android folytatta. – Az első benyomásból ítélve egész jól kijövünk egymással. – Vállat vont. –Tulajdonképpen örülnék neki.
– Örülne – ismételte meg mosolyogva Sharrow. – Hát, akkor rendben, kedves Feril.
A Szóló átvágott a völgyben terjengő sötétségen, átrepült falak és utak felett, összedöntött gazdasági épületeket, tönkretett pajtákat, számos autóbalesetet okozott, és halálra rémítette állatok százait, de legfőképpen azokat, melyeken egyenesen át is robogott. Egy órába telt, míg a hajó elérte Yallam folyóját, ahol a part három-négyméteres magasságából a vízre futott, és csak a sebessége akadályozta meg, hogy átforduljon és elnyelje az örvénylő fekete víz. Hangosan zúgva indult el a folyón lefelé. A radarkijelző alapján számos repülő is követte, de egyik sem jött hozzá tíz kilométernél közelebb.
Dloan a fejét csóválta, amikor Elson Roa beismerte, hogy eldobta azt a mesébe illő régi fegyvert, mely egyetlen lövéssel képes volt megsemmisíteni két repülőt, és az azokból kilőtt két rakétát. A Szolipszista vezér megpróbálta a fegyvert a gyalogosok ellen irányítani, a völgy másik vége felé, és miután látta, hogy nem működik, arra a következtetésre jutott, hogy a fegyver valószínűleg csak meghatározott számú lövedékkel rendelkezett, és azokat mind el is használta.
Dloan elharapta a megjegyzését, miszerint az ilyen régi fegyverek sokszor intelligensebbek azoknál az embereknél, akiknek a kezébe kerülnek. Cenuij nem lett volna ilyen tapintatos, gondolta Dloan, és ez a felismerés nagyobb fájdalmat okozott a férfinak, mint az apró sérülés a lábán.
Zefla nem bírta abbahagyni a remegést, annak ellenére, hogy a hatalmas jármű belsejében egyáltalán nem volt hideg. Mindössze húsz Szolipszista tartózkodott már csak a fedélzeten. A többiek nem értek vissza a Szólóhoz a Szárazföldi Jármű ellen indított támadás után, azonban közülük egyesekről azt gondolták, csak fogságba estek, nem haltak meg. Zefla nem értette, hogy lehet Roa olyan flegma, hiszen embereinek nagy részét elveszítette, s egyben a Szóló is hamarosan a semmibe vész, másrészről pedig – mivel egy elkobzott, illegális légvédelmi fegyvert használt a Bíróság védelme alatt álló Szárazföldi Járművel szemben – nem egy, hanem rögtön két olyan dolgot is elkövetett, melyek közül csak az egyikért is a rendszer legvégső szegletéig fogja üldözni az Összvilág Bíróság, és minimum életfogytiglanra ítéli, ha elkapja.
Miz az orvosi kabinban ült, figyelte, ahogy Sharrow a sebét kezeli. A golyó pont egy izmon haladt át, a hüvelykujja tövénél. Még így is ötven százalékban tudta használni az ujját, és úgy tűnt, körülbelül egy hónap után ismét száz százalékos lesz. Ez egy millió-Thriálos seb volt, amelyről minden újonc álmodik, ha nem éppen népszerű háborúban sorozzák be. Sharrow megpróbálta elviccelni az egészet, de később észrevette, hogy véres a haja, és amikor tudatosodott benne, hogy ez valószínűleg Cenuij vére, abban a pillanatban elhányta magát.
Még mindig ott élt benne az érzés, amikor Cenuij nekidőlt, s aznap este százszor is látta maga előtt a férfi testét kizuhanni az ajtón, nekicsapódni a siklóhajó légpárnájának, ahogy az óriási jármű nagy robajjal elindult Yallam felé.
A katasztrófa Ephnél következett be, ahol a folyó a város mellett és körül zuhogott lefelé egy vékony hasadékban. A folyó felső szakaszán napokkal korábban erős esőzések voltak, s ezek hatására a Yallam pár-méternyit emelkedett, mióta a Szolipszisták elindultak felfelé, így a Szóló mind a négy propellerét elvesztette a legelső vasúti híd alatt.
Lefelé sodródtak a folyón, a motorok még mindig zúgtak, miközben Roa kormányosai megpróbálták a széttört propellerek csonkjait arra használni, hogy irányban tartsák a hajót, de nem sikerült. A Szóló pusztítva haladt végig a város mentén, nekiment uszályoknak, hídlábazatoknak, kikötői dokkoknak. Az ott lakó emberek a partról nézték őket, és fényesen kivilágított sétahajók serege torlódott mögöttük, melyeket rendőrségi csónakok tartóztattak fel.
– Miért? – kérdezte Sharrow Roától, amikor a férfi letámolygott a lépcsőn a légpárnás hajó visszhangzó garázsszintjére.
– Mit miért? – kiabálta túl a zúgó motorok hangját a férfi. Fáradtnak és zavartnak tűnt.
– Miért támadták meg a Szárazföldi Járművet? – kérdezte ordítva a nő, és a falnak támaszkodott, ahogy a hajó dülöngélni kezdett. – Mi értelme volt?
– Megbízást kaptunk rá – válaszolta Roa. Értetlenül ráncolta a homlokát, mintha a válasz olyan egyértelmű lett volna.
– Kitől?
– Nem tudom – mondta halkan Roa, s a nő inkább látta, mint hallotta a választ. A Szolipszista vezér behunyta a szemét, és zümmögő hangot hallatott. A hajó ismét imbolyogni kezdett, s a férfi nekivágódott a falnak. Roa egyik kezével megkapaszkodott, aztán azt mondta:
– Elnézést – majd eltűnt a fedélzetre vezető lépcsőn.
Roa egy pillanatig sem tiltakozott, amikor felajánlották neki, hogy megveszik az egyik felfújható rohamcsónakot, melyet a siklóhajó garázsában találtak.
– Elfogadta a csekket is.
Nekiveselkedtek a hullámoknak, áthajóztak a Stramph-Veddick Cirkusz lagúnáin, elérték a kis beékelt területet, annak ellenére, hogy egy fekete testű, szinte hangtalan, felfegyverzett helidrón leereszkedett és jól szemügyre vette őket, ahogy ott hányódtak a fodrozódó, sötét vízen, és a Cirkusz mesés fényei irányába igyekeztek.
A Szóló reménytelen állapotában is továbbhajózott az éjszakába. A Szolipszisták visszakapcsolták a világítást, és az utolsó, amit az öreg siklóhajóból láttak az volt, amint a folyón lefelé éppen nekisodródik a parton álló fáknak, és a víz fölé hajló ágak távoli, recsegő hangok kíséretében letörik azt is, ami még megmaradt a propellerekből.
Miznek voltak üzleti kapcsolatai a Cirkusszal. Rábeszélte őket, hogy adjanak neki valamennyi pénzt, és foglaljanak a csapatnak helyet egy turistajáraton, mely a vidámparkból indult aznap reggel. Pénzt vett fel az egyik irodájának menedzserétől, miután földet értek BoChenben, Jonolrey déli részén, aztán béreltek egy autót. A Vembyrbe vezető úton nyugtalanul aludtak, és amikor Zefla felkelt, az a gondolat fogalmazódott meg benne, hogy – miután már aludt is rá egyet – valószínűleg az lenne a lehető legbölcsebb dolog, hogy – Sharrow kivételével – mindannyian önként elmennek Yadayeyponba, és válaszolnak az ellenük emelt vádakra.
Beletelt néhány napba, míg Mizt is meggyőzték.
– Sajnálom, hogy elvesztette az egyik barátját – mondta Feril.
– Barát – ismételte meg a szót Sharrow, és kicsit összeráncolta a homlokát. – Nem vagyok benne biztos, hogy Cenuij valaha is a barátom volt – mondta. – De – kezdte egy furcsa, rövid nevetés kíséretében – nagyon közel álltunk egymáshoz.
Régi ponyván állt, mely tele volt apró, rászáradt gipszdarabokkal. Egyetlen, csupasz elektromos körte égett fényesen a szoba közepén, s szúrós, sárgásfehér fényt szórt mindenfelé, árnyékot vetve a padlóra, Sharrow mögé. Azon gondolkodott, hogy elmegy sétálni, de volt valami megmagyarázhatatlanul megnyugtató abban, ahogy nézte az androidot munka közben. Azonban a lámpa éles fényétől kellemetlenül érezte magát.
A széles, magas ablakok a kinti sötétségre nyíltak.
– Sok szép emléke van róla? – kérdezte Feril. Az android alacsony létrán állt, vödröt fogott az egyik kezében, a másikban pedig vakolókanalat.
– Nem túl sok – válaszolta Sharrow, és emlékezni próbált. – Néhány. – Ingerültnek tűnt a hangja, ahogy azt mondta: – Sokat veszekedtünk... a jó vitának sosem voltam ellenére.
– Azt mondta, ő volt a klasszicista a csapatban. Most be kell vennie majd egy újat?
Sharrow a fejét rázta.
– Ez nem így megy.
– Ó – válaszolta Feril. A vakolókanállal kikanyarintott egy adag csillogó gipszet a vödörből, majd letette a vödröt a létra legfelső fokára.
– Kérhetnék öntől egy szívességet? – kérdezte Sharrow.
– Igen – hangzott a válasz.
Díszes, hosszú virágos lugasra formált gipsz fríz töltötte ki a fal és a plafon közötti sarkot a szoba egyik felén. Az ajtó mellett indult és ott ért véget, ahol az android állt éppen a létrán. Feril óvatosan felkente a gipszet a fríz végére.
– Szeretném megtudni, volt-e mostanában olyan android, aki hirtelen távozott Vembyrből, és el is tűnt. Főleg androidpárokra gondolok. Olyanokra, akiket nem lehet megkülönböztetni az emberektől.
Feril hallgatott, türelmesen forgatta a vakolókanalat, hogy a puha gipszet a helyére simítsa. Aztán megszólalt.
– Nem, senkiről sem érkezett olyan jelentés az elmúlt kilenc évben, hogy elhagyta volna a várost.
– Hm. És korábban?
A gép rövid szünetet tartott.
– A város adatai ötezer évre nyúlnak vissza – mondta sajnálkozó hangon. – Ez alatt az idő alatt Vembyr android lakosságának a száma nagyjából állandó maradt, mindig huszonháromezer körül mozgott. Ehhez jön még a rendszer más részein élők száma, ami ennek úgy egy tizede lehet. Csak pár száz olyan android készült, akik teljesen emberformájúak. Ezek közül egyik sem él itt a városban, és némelyeket – úgy negyvenet – hivatalosan is eltűntnek nyilvánítottak, nyomuk veszett. De valóban: az eltűnt androidok nagy része emberi utánzat. Azt tartják, hogy akaratuk ellenére vitték el őket, minden valószínűség szerint gazdag emberek, akik... különféle dolgokra használják őket. Ezek a dolgok illegálisak, már ha emberek ellen irányulnak.
– El tudom képzelni – mondta Sharrow. Egyik kezét a hóna alá szorította, a másikat a szájához emelte, s a fogain dobolt az ujjával. – Van még valaki, aki androidokat készít manapság?
– Ó, nem hinném – válaszolta a gép. Hátrafordulva ránézett. – Betiltották az elmúlt ezerkétszáz évben. Még nekünk is csak arra van engedélyünk, hogy régi modelleket javítsunk, bár reményeink szerint az Összvilág Bíróság engedélyezni fogja, hogy legyártsunk úgy száz androidot a jelenleg rendelkezésre álló pótdarabokból, remélhetőleg még a következő évszázad végéig.
Visszafordult a gipszdísz felé, s mivel az eltelt pár percben a gipsz szikkadni kezdett, az android lassanként megmunkálta a még mindig puha anyagot, finom virágokat formázott a lugassá alakított háttérre.
Még a következő évszázad végéig , ismételte el magában Sharrow. Valóban, ez mindössze százegy év múlva következik be, de furcsa volt felfogni azt, hogy az androidok miféle időintervallumokban gondolkodnak. Olyan volt, mintha – azzal a képességükkel, hogy míg egy ember egyetlen dologra gondol, ők akár ezret is végig tudtak pörgetni, és emellett korlátlan ideig léteztek tökéletesen hatékonyan – az androidok eltértek volna az emberiség által normálisnak tartott időfogalomtól, hogy szélsőséges időkorlátok között létezzenek.
Feril megállt, szemügyre vette a munkáját. Sharrow-ra pillantott, aztán vett még egy kanálnyi gipszet a vödörből, s a frízre kente.
– Mondja Feril, élvezi azt, amit csinál? – kérdezte Sharrow.
– Ezt? – kérdezte az android, és megütögette a gipszet a kezével. –Helyrehozni a stukkókat?
– Helyrehozni itt mindent.
– Igen, élvezetesnek találom. Azt teszem ilyenkor a valóságban, amiről az emberek csak képletesen beszélnek: kikapcsolom az agyam egy részét. Néha ehelyett azonban mást csinálok: emberek régi kalandos történeteit pörgetem le magam előtt, újraélem őket régi könyveken, tévéképernyőkön vagy modernebb szerkezeteken keresztül.
– Kalandos történeteket? – vigyorgott Sharrow.
– Igen – válaszolta az android. A száraz gipszet ütögette, így megpontozta a durva héjú, kerek gyümölcs felületét, amit nem sokkal korábban formázott. – Végtelenül kielégítő dolog gipszmunkát végezni, vagy intarziákat csinálni, faragni. Autót vezetni is rettentő élvezetes, főleg, ha én állítom össze a gépet, vagy az is, amikor sétálok, vagy egyszerűen megcsodálok egy épületet, amit magam tettem lakhatóvá egy vázszerkezetből. De a folyamat, míg ide eljutok, nem igazán élvezetes a cselekvés pillanatában, és ezért jó ellenpontozásnak találom, ha hőstettekkel foglalom le a gondolataimat. – Hátrafordulva Sharrow-ra nézett. – Az ön élete is egy kalandos történet lesz egyszer, ebben nem kételkedem, Sharrow kisasszony. Én... – itt elakadt a szava, lassan visszafordult, folytatta a munkát.
A nő a homlokát ráncolta, majd halványan elmosolyodott, és a padlódeszkákat nézte.
– Nem minden ember irigyli az androidoktól a hosszú életet, csak azért, mert rájöttünk, hogy magunkat nem tudjuk megajándékozni ilyesmivel, Feril – mondta. – Igazán imponál, hogy azt gondolja, az életem elég érdekes lesz, hogy visszaidézze, ha én már rég halott leszek, ön pedig él.
Az android abbahagyta a munkát, és ismét a nő felé fordult.
– Ennek ellenére bocsánatot kérek, Sharrow kisasszony – mondta. – Minket emberi formára alkottak meg, és annyira magával ragadott a pillanat, hogy nem gondolkodtam, és a megjegyzésemet akár kegyetlennek is vehette volna. Mindig is a kötelességünknek éreztük, hogy elgondolkodjunk azon, amit az emberiség legjobb oldalainak tartunk, mivelhogy az önök intelligenciája hívott életre bennünket, nem pedig a vak evolúció, akármilyen határozott célja legyen a természetnek ezzel a vaksággal, és akármilyen nemes és bonyolult legyen is az eredménye. Hibát követtem el azzal, hogy elfeledkeztem a normákról, melyekhez tartanunk kell magunkat, és melyeket az emberek joggal várnak el tőlünk, és ezért bocsánatát kérem.
Sharrow felnézett a gépre, amely tökéletes mozdulatlanságban állt a létra tetején, testét gipszfoltok tarkították. Halvány mosoly jelent meg a nő arcán. Talán a fejét is megcsóválta.
– Az ilyen elegáns bűnbánatnak – mondta Sharrow egy kis szünet után – nincs szüksége a fájdalom megszületésére, hogy kiérdemelje létezését, és az, ami arra rendeltetett, hogy a bajt elsimítsa, önmagában is tetszésemre van.
Az android csak nézte a nőt egy ideig.
– Vitrelian – mondta. – Egy türelmes ember szenvedései, Ötödik felvonás, Harmadik szín. Sharrow kisasszony, eddig is csodáltam az izgalmas életét, és még irigyeltem is önt bizonyos szempontból, de most azt is el kell ismernem, hogy tanult ember. – Úgy tett, mint aki a fejét csóválja. – Elveszek a csodálatban.
Sharrow felnevetett.
– Feril – mondta –, még jó, hogy ön nem férfi. Szívek ezreit törné össze, ha akarná.
Feril legyintett egyet, közben visszafordult a munkájához.
– Azt hiszem, ahhoz bizonyos mirigyek és nyúlványok is szükségeltetnek, és az ezekhez szükséges koordináció megzavarná szerény személyemet.
– Á, maga képmutató! – nevetett Sharrow. A szobában visszhangzó nevetés furcsának hatott. Sharrow hirtelen bűntudatot érzett, hogy így elfeledkezett Cenuij haláláról, még ha csak egy pillanatra is. Felállt, kinyújtózott, nézte, ahogy saját árnyéka mozog a szobában, végtagjai kinyúltak, megnőttek.
– Azt hiszem, elmegyek egyet sétálni.
– Nagyon kérem, vigyázzon magára – mondta az android, s egy pillantást vetett a nőre.
– Nem kell aggódnia miattam – mondta Sharrow, azzal kabátzsebére ütött, ahol a KéziÁgyú lapult.
Kicsivel több mint egy órán át tekergett a sötét városban, vontatóutakon, alagutakon át, sötét romok és kivilágított épületek mellett, kihalt utcákon, sugárutakon, magas hidakon és vízvezetékeken keresztül. Nagyon kevés androiddal találkozott, emberrel pedig eggyel sem. Androidok csapata egy magas, kőből épült ház homlokzatát tisztította a sötétben, míg egy másik régi uszályt emelt ki éppen a csatornából, csikorgó, vontatóköteles csónakemelő segítségével, míg körülöttük mindent reflektorok világítottak meg.
Sharrow csak sétált, alig látott valamit a városból. Agyában végigfuttatta a Megtanulandó Lecke utolsó perceit és az azt követő eseményeket, próbált mindenre visszaemlékezni, de biztos volt benne, hogy valamit elfelejtett, hogy van valami nagyon fontos, ami nem jut az eszébe.
Azóta, hogy megtörtént, szándékosan nem idézte vissza a Szárazföldi Jármű elleni támadást, mert így is éppen elég volt az a tudat, hogy minden egyes alkalommal, ha álom jött a szemére, újraélte az utolsó perceket az öreg siklóhajó hátulsó ajtajában, érezte, ahogy Cenuij megcsúszik, kiesik mellette, és ő megpróbálja elkapni, odakiált Miznek, aztán látja Cenuij testét feküdni a villogó narancssárga fényben. Még akkor is, ha tudta, hogy csak álom, újra és újra végigélte az egészet. Egyszer Miz zuhan ki mellette, mert meglőtték és haldoklik, vagy Miz és Cenuij valahogy szerepet cserélnek zuhanás közben, és ő csak nézi az ajtóból, s látja, hogy bár Cenuij zuhant ki, mégis Miz fekszik ott a füvön. Az is előfordult már – ami elég is volt ahhoz, hogy minden egyes alkalommal gyöngyöző homlokkal, torkában dobogó szívvel felébredjen –, hogy a kis vízesés mellett fekvő testben önmagát ismerte fel, és a távolodó hajóból a saját kifejezéstelen arcát bámulta, mely vakon, élettelenül bámult az ég tüzes sötétje felé.
Vembyr emeletes házai és árkádjai visszhangozták a lépéseit, mintha a város hegyes vidékén tátongó sötét bányák bejáratai lettek volna. Elemlámpával világított maga elé némely helyeken, és mindvégig arra próbált rájönni, mi az a valami, ami nem hagyja nyugodni. Volt valami részlet, egy aprócska dolog, amit megfigyelt, egy elejtett megjegyzés, ami akkor és ott semmit sem jelentett, de most kiáltozott az emlékezetének mélyén, mert sürgető volt és fontos.
De nem jutott eszébe, és semmivel sem tért vissza okosabban a sétájáról, mint ahogy elment. Amikor visszaért, üzenet várta Breyguhntól, melyet a gipszdarabkáktól foltos Feril szótlanul adott át neki. Tintával írták, perforált papírra.
A Súlyállandó Szomorú Testvéreinek Házából
MEGÖLTED. ITT MARADOK.
BREYGUHN
Breyguhn tizenötödik születésnapjára az édesapja egy utazó cirkuszt hívott meg a család régi, Zault-h hegységben fekvő Nyári Palotájának parkjába. A tehetősebb Dascenek vendégeikkel együtt általában itt töltötték el a forró évszakot, ha éppenséggel ebben az időszakban Golter északi félgömbjén tartózkodtak.
Breyguhn épphogy befejezte a főiskolán utolsó előtti évét, s ősszel készült vissza, feltéve, hogy apjának telik rá. Sharrow még korábban leszűkítette a választható intézmények körét azzal, hogy a három legjobb iskolából kirúgatta magát. Ezek az iskolák mind Claav környékén voltak, s mind olyan egyértelműen (és titokzatosan) gyalázatos körülmények folytán tanácsolták el a lányt, hogy a szóban forgó intézmények még csak fontolóra sem vették, hogy felvegyenek-e egy másik lányt ugyanabból a családból, még ha a testvéreknek csak az egyik szülőjük volt is közös.
Ez a tény, melyet Breyguhn személyes szabadságának és boldogulásának szomorú, szégyenletes és gonoszul kitervelt megkurtításaként értelmezett, nem igazán segített abban, hogy a két testvér jobban egymásra találjon. Akárhogy is, mindkettőjüket megeskette apjuk, hogy legalább megpróbálnak jól kijönni egymással. Aznap könnyekkel áztatott estéje volt a családnak, ugyanis apjuk délután veszítette el kockajátékon Sharrow néhai édesanyjának utolsó ékszerét is.
Amikor a katasztrófa után hazatért, két boríték várta a hotel recepcióján: az egyik egy végső felszólítás a hotel vezetősége részéről, hogy rendezze a számláját, a másik pedig Breyguhn édesanyjától jött, aki közölte vele, ismét beleszeretett valakibe, és válni akar.
A férfi erre hadonászni kezdett egy töltött pisztollyal, zokogott, öngyilkosságról beszélt, és ezzel éppen eléggé megrémítette a két lányt ahhoz, hogy hallgatólagos beleegyezésüket adják az apjuk által kikényszerített békeszerződéshez.
A Nyári Palotába tett látogatásuk ezen megállapodás tartósságát volt hivatott lemérni.
Abban a hónapban apjuk szerencsével járt a kaszinókban, és bár a cirkusz pár napos bérbe vétele minden pénzét elvitte, és az adósságai is kifizetetlenek maradtak, a férfi elhitette magával, hogy a szerencséje egyfajta stratégiai ponton megfordult a legutóbbi nyeréssorozatában, és így az a tény, hogy fiatalabbik lányára pazarolta ezt az összeget, csöppet sem tekinthető tékozlásnak, sőt, inkább befektetésnek. Ez biztosítja majd, hogy a szerencse továbbra is rámosolyogjon. Fogjuk fel egyfajta felajánlásként.
Sharrow nagyon is jól emlékezett az ő tizenötödik születésnapján uralkodó szűkös anyagi helyzetre, amikor ahelyett, hogy ajándékokkal halmozták volna el, nem kapott mást, mint bocsánatkérő szavakat, és egy kérést, hogy adja oda apjának azt a drágakövekkel kirakott platinaköntöst, mely az utolsó még nem elzálogosított vagy eladott darab volt édesanyjának ráhagyott holmijai közül, s most apja ezzel akarta kifizetni az egyik sürgős adósságát. Ezek után nem csoda, hogy nem halmozta el születésnapi jókívánságokkal féltestvérét.
Sharrow abban talált elégtételt, hogy tudta, Breyguhn azt gondolja, a cirkusz talán megfelelő ajándék egy fiatalabb kislánynak, de nem egy nőnek, amivé ő vált, és amire nagyon büszke is volt. (Ugyanakkor eltökélte magát, az utolsó cseppig kiélvezi a kapott ajándékot.) Sharrow annak is örült, hogy miután túl lesznek Breyguhn születésnapi ünnepségén, már nem kell sokáig maradnia a Nyári Palotában, ugyanis egy bizonyos fiatalember családja, akivel a legutóbbi iskolájában töltött utolsó napján találkozott, meghívta őt Throsse-ra síelni.
Az egyik lány bátyja volt ez a fiú, egy kereskedelmi cég tulajdonosának a fia, és Sharrow kifejezetten vonzónak találta. Majdnem le is feküdt vele már első nap, csakhogy két lány felfedezte őket a szekrényben, s így nem sikerült a teljességig elvinni a randevút. Valószínűleg megint kicsapták volna, ha nem fizeti le később a szóban forgó két lányt. Azóta írt a fiúnak, a fiú is neki, és Sharrow majd elrepült a boldogságtól, amikor meghívták, hogy csatlakozzon a fiú családjához a nyaralójukban.
A síelést nem szerette különösebben, bár szilárdan eltökélte, hogy komolyan megtanulja ezt a sportot, míg Claavban van. Azért, hogy ezzel a bizonyos fiatalemberrel együtt lehessen, bármit vállalt volna, mindenféle szenvedésre kész volt. Az apja kikötötte, hogy csak akkor adja engedélyét a síelésre, ha Sharrow részt vesz Breyguhn születésnapi ünnepségén, és hát féltestvérét elviselni néhány napig csekély áldozat volt ahhoz a gyönyörhöz képest, mely Trosse-ban várja majd őt. (Emellett még az afelett érzett diadalmas öröme is eltörpült, hogy elnyerte a Yadayeypon Egyetem egyik ösztöndíját a következő szemeszterre.)
– Ha olyan rettenetesen értesz a számítógépekhez, Shar, akkor miért nem törsz be egy bankba, és teszed Aput megint gazdaggá?
– Azért, mert a bankok kívülről nem hozzáférhetőek, ahhoz ott kell dolgozni, hát ezért – mondta gunyorosan. – Ezt minden hülye-gyerek tudja.
– Hát, te tudod, az biztos.
– Jaj, ne haragudj, ezt viccnek szántad?
– Azt sem hiszem el, hogy egyáltalán egy... számológépet fel tudsz törni.
– Nem hiszed? Milyen érdekes.
A birtok napfényben hullámzó dombjai belevesztek a horizont kékjébe: az illatos növényzet finoman fodrozódó zöld és sárga hullámai vonultak a felhőtlen kék ég alatt.
Együtt ültek egy enyhén ringatózó körhintában, körbe-körbe repültek a hatalmas vásártéren. Néhány gyerek és felnőtt ült a többi hintában, akik szintén itt laktak a házban a nyáron. Velük, a szolgákkal és gyerekeikkel együtt – akiket Breyguhn apja örömmel hívott meg, hogy osztozzanak lánya örömében, habár Breyguhn maga csendben bosszankodott emiatt az ötlet miatt – az ideiglenesen felállított vidámpark füves terepe szinte már zsúfoltnak tűnt.
– Sziasztok lányok!
Mindketten megfordultak, erőltetett mosollyal az arcukon, hogy egy pillantást vessenek a felettük repülő apjukra, aki a mögöttük haladó hintában ült. Inasa, az android Skave mellette gubbasztott, és valahogy nem illett ebbe a forgatagba ünnepélyes egyenruhájában, melynek viselését az apjuk követelte meg tőle. Kerek, fekete inaskalapot hordott kopasz fémkoponyájába húzva.
Skave a távolba bámult, fémből formált kezei a biztonsági korlátot szorongatták. A fémcső mintha elferdült volna Skave kezei közt, de ez inkább egy kisebb fajta rendszerhiba jele volt, mintsem az android félelmének egyfajta analóg kifejezése. A gép már régi volt, még az első golteri időszakból származott, mely helyesnek tartotta az androidok építését, és persze az eszközei is megvoltak hozzá. Apjuk adósságai azt eredményezték, hogy az utóbbi időben Skave nem volt rendesen karbantartva, és így koordinációs funkciói és mozgása néha kiszámíthatatlanná vált.
– Szia, Papa.
– Jól érzitek magatokat?
– Hogy mondod?
– Jól szórakoztok?
– Igen, nagyon.
– Ó, rettenetesen. El se tudom mondani, mennyire.
– Jaj de jó! Jól érzik magukat, hát nem csodálatos, Skave?
– Valóban az, uram.
– Emlékszel arra a régi ringlispílre a bálteremben? Sharrow?
Breyguhn a könyökével oldalba bökte. Sharrow ingerülten felsóhajtott, majd ismét hátrafordult, hogy az apjára nézzen, s rázta a fejét, miközben a fülére mutogatott.
– Nem hallak – kiabálta.
Amikor vége volt a körnek, a nagy kerék ellenkező irányba kezdett forogni, hogy az emberek le tudjanak szállni. Apjuk és Skave szálltak ki először a hintából, leléptek a járdára, aztán a lányok következtek. Breyguhn kezét az apja fogta meg, Skave pedig Sharrow-ét.
Sharrow felsikoltott, ahogy az android fémujjai összenyomták az övét.
Az öreg gép azon nyomban elengedte, meginogott, mintha el akarna esni, fehér galléros fejét csóválta. Sharrow előrehajolt és fájó ujjait szorongatta.
– Te ostoba gép! – nyöszörgött. – Eltörted az ujjamat!
– Kisasszony, kisasszony, kisasszony... – siránkozott az android gyászos hangon, és még mindig remegett. Zavartan méregette a saját kezét.
Breyguhn hátralépett és csak nézte a jelenetet.
Az apja átkarolta Sharrow vállát, finoman a kezébe vette a lány ujjait, és megpuszilta, kiegyengette őket.
– Így ni – mondta. – Nem törtek el, édesem. Nincs semmi bajuk, látod? Minden rendben, tökéletesen ép, gyönyörű ujjak ezek. Mm. Látszik, hogy puszilgatásra termettek! Mm. Micsoda ujjak. Látod, milyen puszilnivalók? Látod? Buta, öreg Skave. Meg kell egy kicsit olajoznom, vagy valami ilyesmi. Nézz csak rá, remeg, mint a nyárfalevél. Szegény öreg tökfilkó. Kérj bocsánatot, Skave!
– Kisasszony – kezdte az öreg android remegő hangon –, rettenetesen sajnálom. Borzasztóan, borzasztóan sajnálom.
A könnyein át a gépre emelte a tekintetét, és tudta, hogy Breyguhn őt figyeli. Megpróbált nem zokogni.
– Te idióta ! – válaszolta.
Az android ismét összerázkódott, remegett a keze.
– Jaj, kicsim, édes kicsikém! Ugyan már, hiszen az öreg Skave nem direkt csinálta. Nézd csak, adok még egy puszit!
– Na jó! – mondta Sharrow, miután beviharzott Breyguhn szobájába, ahol húga hosszú, barna haját fésülgette a tükör előtt ülve. Breyguhn nézte, ahogy Sharrow leveti magát az ágyra, és kihajtogat egy egyszerű öntapadós számítógépet. Hátratúrta a haját, s pár gomb lenyomásával életre keltette a gépet. – Látni akartad, hogy dolgozik egy hacker, hát megmutatom.
Breyguhn abbahagyta a fésülködést, felkötötte a haját, majd ő is odafeküdt az ágyra mellé. A képernyőre nézett. Számokat és betűket lehetett csak látni rajta.
– Biztosan nagyon érdekes... Mit akarsz pontosan csinálni, Shar?
Sharrow a jobb kezével átnyúlt a viseltesnek tűnő billentyűzeten, mivel bal keze még mindig fájt.
– Feltöröm Skave alaplapját. Most aztán megmutatom ennek a kiöregedett roncsnak, hogy milyen is egy igazi rémálom.
– Tényleg? – kérdezte Breyguhn, majd odébb gurult az ágyon, hálóinge köré tekeredett. A képernyő még mindig unalmasnak tűnt.
– Igen – válaszolta Sharrow. – Skave olyan ősrégi, hogy annak idején valamiféle alvásfunkció programmal is ellátták, hogy fel tudja dolgozni, mi történt napközben, és így módosítani tudja a saját programjait. A szerencsétlen már olyan öreg és maradi, hogy nem igazán van erre szüksége, mégis ez nála egyfajta szokássá vált. Fogom magam, és a szendergő kis seggét befizetem egy Rémálom nevű játékra. – Ujjai balettozva futottak végig a billentyűzeten.
– Mi van? – csodálkozott Breyguhn, és közelebb húzódott. – Arra a valamire gondolsz, amibe azért merülnek az emberek, hogy megtudják, meddig bírják?
– Valami olyasmi – válaszolta Sharrow, miközben figyelte, ahogy egy mélyszerkezetű adatbázis bonyolult felépítésű holója kiugrik az öntapadós gép képernyőjéből, akár egy több színben játszó hegység térbeli térképe. A lány megérintette, belecsúsztatta ujját a képbe, átrendezte a táj egyes elemeit, s felszisszent, mikor a még mindig fájó bal keze a rossz elemeket fogta meg, és ki kellett javítania a hibát. Idővel aztán elégedetten nyomta meg az utolsó gombot, hogy véghezvigye a változtatásokat.
A kiemelkedő kép eltűnt és azonnal átadta a helyét végtelen sok, a képernyőbe vesző folyosóból álló ábrának. Sharrow elmosolyodott, és az ábra felé nyúlt, miközben másik kezének hüvelykujjával nyomva tartotta a soremelő gombot.
– Mint mondtam, megmutatjuk az öreg Skave-nek, mi is az a rémálom. – Kijelölte egy kifelé tekeredő folyosó egyik részét, és ott meg is állt. – Csakhogy az ő esetében ezer éjszakán át fog tartani, és képtelen lesz felébredni.
– Ezer éjszakán át? – kérdezte Breyguhn, s próbálta valamivel jobban átlátni a képet.
Sharrow a szemeit forgatta.
– Ennyivel gyorsabban gondolkodnak nálunk, te kis idióta – válaszolta a lány. Megnyomta a „töltés” billentyűt. Már korábban feltérképezte, és kitanulta a birtok okos, de nem éppen szemfüles rendszerének csínját-bínját. Jelek tömkelege váltotta egymást, számok kergettek táblázatokat, villogott a képernyő.
– Tessék – mondta Sharrow, miután a képernyőn elmaradoztak a számok, ábrák.
– Ennyi volt az egész? – kérdezte csalódottan Breyguhn.
Sharrow ráemelte a tekintetét.
– Kispofám, én most itt egy nagyjából hétezeréves droid rendszerét állítottam át az orrod előtt. – Bezárta az öntapadós gépet. – Figyelj csak jól holnap a reggelinél, és ne rendelj semmi meleget, hacsak nem szeretsz az öledből enni.
Kezét Breyguhn hajába túrta, és jó erősen megrázta a lány fejét, összekócolta a haját.
Breyguhn felemelte a kezét, és ellökte Sharrow-t.
Apjuk nagyon zaklatott volt.
– Skave! – mondta. – Skave! – Még mindig a nyakában lógott a szalvétája, miközben a kezeit tördelve fel-le járkált a szobában, ahol a reggelit szokták felszolgálni. – Ennyi év után! Ezt soha nem fogom megbocsátani magamnak. Sokkal jobban karban kellett volna tartanom. Az egész az én hibám!
Megint az ablakhoz lépett. Odakint két nagydarab munkaruhás android és egy férfi éppen akkor csukta be egy biztonsági kocsi ajtaját, melyben Skave mozdulatlan testét szállították el.
Az androidot a töltőegység gallérjába zárva találták meg a ház Műszaki pincéjében, szemeit tágra nyitva bámult maga elé, és feje ide-oda rángott. A diagnosztikai szűrés megállapította, hogy identitása szinte tökéletesen törlődött, nagyjából az összes önprogramozó rendszerével és a vezetékes funkciós részlegekkel együtt.
Az android/MI kezelési és lízingcég, melyet segítségül hívtak, arra a következtetésre jutott, hogy csak valamilyen bizarr és – különösen ennyi ezer év után – ritkán előforduló nanofizikai hiba okozhatta a fennálló amnéziát, vagy pedig – tapasztalatuk szerint valószínűbb, hogy erről van szó – valaki feltörte az android alaplapját, és szándékosan befagyasztotta az öreg szolga agyát.
Sharrow csak ült, idegesnek, ugyanakkor határozottan elégedettnek tűnt, s figyelte apját, ahogy kezeit tördelve járkál a szobában. Nem volt hajlandó egyelőre szembenézni a saját rokonaival. A lány érezte a bűntudat egyre növekvő bimbóját, amikor belé hasított, hogy mi is történt Skave-vel, de abban a pillanatban le is tépte, hiszen eszébe jutott totális győzelme, mellyel végre sikerült bebizonyítania Breyguhnnak, hogy igenis fel tud törni akármit – s ezután húga remélhetőleg rendesen tartani fog tőle. Azt az igencsak kegyetlen vigasztaló gondolatot is segítségül hívta a bimbótépéshez, hogy Skave kiöregedett, egyre kevésbé volt már használható, így aztán rég nyugdíjba kellett volna küldeni, vagy valami ilyesmi, ami a kivénhedt robotokkal történni szokott.
Kezét az asztal alá rejtette, és jobbjával összeszorította a bal keze ujjait, hogy el tudja felejteni egy kicsit, amit tett, és emlékeztesse magát arra, hogy eredetileg miért is jutott egyáltalán az eszébe ilyesmi. Nézte nyugtalanul járkáló apját, és érezte a fájdalmat belehasítani a kezébe, felfutni egész végig a karján. Még keményebben szorította az ujjait, és vigyázott, hogy az arcizma se ránduljon, egészen addig, míg a szemében össze nem gyűlt egy könnycsepp. Akkor abbahagyta.
Breyguhn arcán őszinte döbbenet ült. Sharrow figyelte, ahogy az édes cinkosság kifejezését valamiféle rémület váltja fel. A család többi tagjával ültek az asztalnál, s hallgatták, apjuk miként siránkozik és rágódik magában.
– Elveszítettük! Elveszítettük ennyi év után! A családban volt már évezredek óta, és éppen az én felügyeletem alatt kellett elveszítenünk őt! Megint oda a vagyonunk egy része! Micsoda szégyen!
Sharrow összeszedte magát, szomorúan csóválta a fejét, majd vett magának egy jégzsömlét az asztali hűtőrácsról. Breyguhn csak ült és tágra nyílt szemekkel bámult rá.
Sharrow bejutott a ház rendszerébe, és megnézte a jelentést, melyet azok az emberek küldtek az apjának, akik elvitték Skave-et. A jelentést ajánlott levélként is elküldték. Azt már nem tudta megakadályozni.
Nagy megkönnyebbülésére a levél nem említette sem őt, sem mást a háziak közül. Az androidkezelő és lízingcég számításai szerint valaki kívülről tört be, s igen ajánlatosnak tartották a birtok rendszereinek átfogó frissítését és fejlesztését, melyet ők is szívesen elvállalnának, természetesen kedvező áron. Egy pillanatra elfogta Sharrow-t a büszkeség, amikor azt olvasta, hogy akárki törte is fel a rendszert, minden valószínűség szerint profi volt, mivel nagyon ügyesen eltüntette maga után a nyomokat.
A jelentésben még az is szerepelt, hogy az androidnak új agy beültetésére van szüksége, és ennek fényében kimúltnak tekintendő, hacsak nem áll be meglepő és nagy horderejű változás a hatályos törvényben. Mint minden magánember tulajdonában lévő android, Skave is igen értékes volt az állapotától függetlenül, ezért a cég úgy találta, a következő lépésként nagy összegű kártérítést kellene kérvényezni annál a társaságnál, ahol az android biztosítva volt. Addig ők magunknál tartanák a gépet, és ha szükséges, hajlandóak együttműködni a kárbecslőkkel.
Sharrow a tenyerébe temette a fejét, amikor ezt a részt olvasta. Tudta, hogy apja már rég nem fizetett biztosítást Skave-re, rnert minek is biztosítást fizetni egy olyan dologért, melynek semmi baja nem volt hétezer éven keresztül, pláne akkor, ha ezen az összegen milliókat lehet nyerni a megfelelő kockajátékon? Hiszen az csak pénzkidobás lenne.
Kikapcsolta az öntapadós gépet, és hagyta, hogy összehajtsa magát.
Az a rohadt gép az örökségünk része volt! – sziszegte Breyguhn. A jégdodzsem pályán voltak, s várták, hogy a felnőttek és gyerekek a két menet között visszaadják a kis kocsikat, és kisétáljanak a fagyos hópálya szélén húzódó korláthoz, hogy a helyüket aztán új vezetők foglalhassák el. A fagyott, sekély pályán túl az idő meleg volt, napos, és egy-egy kellemes, finom fuvallat virágok és növények friss illatát keverte a pálya éles, téli szagába.
Breyguhn nagy örömét lelte abban, hogy többször is nekiment Sharrow dodzsemének a legutóbbi menetben. Mivel Sharrow mindig arra játszott, hogy a többi kocsit elkerülje, Breyguhn bosszantása így sikeresebbnek bizonyult, mint bármilyen stratégia, melyet valaha kieszelt.
– Na és akkor mi van? – kérdezte Sharrow, s óvatosan körülnézett, nehogy valaki hallja, amit beszélnek. – Ez az öreg bolond úgyis csak eladta volna Skave-et. Egy fillért se láttunk volna abból a pénzből, amit ez a robot ért.
– De lehet, hogy igen! – erősködött Breyguhn, miközben az utolsó autók is vezetőre találtak, és a kürt jelt adott, hogy azonnal be fogják kapcsolni minden egyes dodzsem motorját.
– Lehet! – nevetett Sharrow. – Álmodj szépeket, hugi! Zaciba vágta volna Skave-et abban a pillanatban, hogy nagyobb összeget veszít. Bármit eladna, csakhogy pénzhez jusson. Még minket is eladna. – Tetőtől-talpig végig mérte a húgát. – Mindenesetre értem biztosan sok pénzt kapna.
– Szerette Skave-et – mondta Breyguhn. – Soha nem adta volna el. – Baromság – válaszolta Sharrow, mély megvetéssel a hangjában.
– Nem tudhatod.
– Azt viszont tudom – mondta hidegen Sharrow, amikor ismét megszólalt a kürt, s az autók életre keltek –, hogy rettenetesen fárasztó vagy, és már alig várom, hogy kiszabaduljak innen, és elmenjek... – fel-le rángatta a szemöldökét, és a csípőjét mozgatta – síelni.
Megfordult a dodzsemmel a fehér felületen, hogy kikerülje Breyguhn nem túl ügyes támadását, és jeges felhőt zúdított húga nyakába, amikor elhúzott mellette az ovális pályán.
Egy perccel később Sharrow autója lecsúszott a sínjéről, s a széles fémaljzat úgy feküdt mögötte a havon, akár egy furcsa ruha uszálya. Sharrow a gázra lépett, de a dodzsem automatikája leállította a motort. Dühében a kormányra csapott, arca eltorzult, de a karjába ismét belehasított a fájdalom. Felállt az autóban, és kivárta, míg a dodzsemek sora nagy robajjal elszáguld mellette, a kiabáló, sikoltozó emberekkel együtt, és óvatosan indult el a csúszós felszínen, amilyen gyorsan csak tudott, a pálya széle felé.
Breyguhn később azt állította, hogy a többi dodzsemmel szembefordulva visszaindult, hogy megnézze, tudna-e valamit segíteni Sharrownak, miután látta, hogy nővére autója megállt. Tudta, hogy szabálytalan, amit tesz, de abban a pillanatban nem gondolkodott. Aztán a gázpedál beragadt, ő meg bepánikolt. Rettenetesen sajnálja, hogy elütötte Sharrow-t, nekinyomta a korlátnak, és eltörte a lábát.
– Pláne, hogy így most nem tud elmenni síelni.
Sharrow felült a párnákkal kirakott ágyban. Apja megölelte, a hátát simogatta.
– Tudom, tudom, édesem. Minden ellenünk fordult mostanában, ugye? Elvesztettük a jó öreg Skave-et, a lábad meg eltörik. Szegény Brey alig alszik, mert azt hiszi, az ő hibája volt, én meg itt ülök a két boldogtalan kislányom között.
Megsimogatta Sharrow fejét, míg a lány arcát apja vállán pihentette, és Breyguhnra bámult, aki kis széken ült az ajtó mellett. Breyguhn bandzsított egyet, és ide-oda döntötte a fejét, amikor az apja Skave-et hozta szóba; hangtalan sikolyra nyitotta a száját, és a combjába kapaszkodott, amikor Sharrow lábát emlegette; és a szemét becsukva, fejét oldalra hajtva mutatta, milyen nyugodtan is alszik, amikor róla volt szó.
– De minden rendbe fog jönni, ugye drágaságom? Az orvosok egy pillanat alatt helyre fogják hozni azt a csúnya lábat, ugye?
Breyguhn úgy tett, mintha törött, béna lába hirtelen kiegyenesedne, s körözni kezdett vele a levegőben.
– Hát persze, hogy rendbe rakják. Olyan lesz, mintha semmi baja nem lett volna. Nemsokára eszedbe sem fog jutni ez az egész, igazam van?
Breyguhn hirtelen úgy tett, mintha elfelejtett volna valamit, ujját az ajkaihoz emelte, s egymás után többször zavart arcot vágott. Sharrow halványan elmosolyodott, ahogy apja a hátát simogatta. Breyguhnra nézett, és lassan csóválta a fejét.
Breyguhn csak ült, keresztbe font karral, és gúnyos mosoly tükröződött az arcán.
Sharrow lefeküdt az egyik fiatalabb orvossal, amíg még rajta volt a gipsz, és rávette őt, segítsen neki, hogy a lába soha ne legyen tökéletes. Ezután mindig egy kicsit sántítva fog járni, és soha nem fogja elfelejteni, mi történt.
Az apja nem értette, miért sántít még mindig a lánya. Azzal fenyegetőzött, hogy be fogja perelni a családorvosi koncessziót, de persze nem volt rá elég pénze.
Az egyetemen Sharrow sántítása egyfajta ismertetőjellé vált, talizmánná. Akár egy szemkendő vagy egy párbajban szerzett heg. Sohasem engedte, hogy a lábát kezeljék.
Az apja egyszerűen nem értette az egészet.
Az android és a nő egy régi típusú autó mögött állt a gyommal benőtt rakparton, a régi dokknál, és a tengert nézték. Az antiknak számító autó néha-néha sziszegett egyet, s gőzt lövellt ki magából. Mögötte, a romos raktár épületein túl köd szállt fel szakadatlanul a bevezető csatorna meleg vízéről, újra és újra megrohamozva az élettelen fagyos-szürke égboltot. A Thrial vörösen fénylő gyümölcsnek látszott, melyet a felszálló pára kis felhői magukba burkoltak. Az épületek a távolban az észlelhetőség határán táncoltak.
A helikopter billegve jelent meg a félsziget fölött, motorjának hangja pergőtűzként pattant vissza a ködben lassanként előtűnő sziklákról és házakról. A gép lassított, átrepült a kikötő mólója felett, majd megfordult a levegőben, és gyorsan, méltóságteljesen leszállt a kisebb köveket, lehullott leveleket sodró kis forgószél és a kavargó páraörvények közepén.
Sharrow megtántorodott. Az android sziklaszilárdan állt mellette. Miz kiugrott a pilótaülésről, levette a kontrollrádió szárát a füléről, és odaadta a műszert egy egyenruhás embernek, aki átült a megüresedett helyre. Miz elégedettnek tűnt önmagával. Jobb keze lazán bekötve. Zefla és Dloan jelent meg a helikopter túloldalán. Dloan sántított. Zefla arcán széles mosoly jelent meg, amikor meglátta Sharrow-t.
– Yadában lesz a tárgyalás a jövő év végén, három édes öregúrral – mondta, ahogy megölelték egymást.
– Hallottam róla. Szia, Dloan.
– Szép volt a landolás, nem?
– Gyönyörű volt, Miz. Ez itt Feril. Ő a jogi képviselőm és a felügyelőm, amíg itt vagyunk.
– Üdv mindannyiuknak – szólalt meg az android. A régi, sziszegő gőzautó felé mutatott, miközben felvett egy autósszemüveget. – Engedjék meg, hogy elvigyem önöket Sharrow kisasszony lakására.
Miz a ködös várost nézte. A kiálló sarkú, homokkőből épült bérház egy mesterséges domb oldalában állt, s a régi csatorna medencéjére nézett, melyet egy sor zsilip és egy lejtős tér kötött össze a város belső kikötőjével. Sharrow szobája a legfelső emeleten volt, pontosan Ferilé felett. Az android csak nemrég költözött ki a felső lakásból, miután befejezte ott a felújítást.
Az androidok kifejezett célja az volt, hogy Vembyr városát olyan állapotba hozzák, mely hasonló a Gyík Bíróság korábbi városához, amikor is a város minden kétséget kizáróan kulturálisan a legelevenebb, építészetileg a legkoherensebb volt. Amellett, hogy újra megépítette azt a régi gőzautót, mellyel elhozta őket a dokktól idáig, Feril felújított még két másik bérháztömböt az elmúlt évtizedek alatt. Ez a mostani már a harmadik.
Minden szoba szép magas volt. Bonyolult, absztrakt indákkal díszített faburkolat futott a felfényezett padlótól felfelé a falon, amit térdmagasságban achátból és márványból álló faragványok díszítettek, s melyektől fehér gipszfalak vezettek tovább a dekoratív gipszfrízekhez. A frízeken leveleket, szőlőtőkéket és kicsi, elámult gyíkfejeket lehetett látni. A szoba, melyben éppen tartózkodtak, egy szigorúan ünnepélyes, ugyanakkor furcsán organikus külsővel rendelkező bőrgarnitúrával és ébenfa bútorokkal volt viszonylag szellősen berendezve.
– Mennyi? – kérdezte Sharrow.
– Tízmillió – válaszolta bólogatva Zefla. Az egyik fatáblákkal borított fal mellett állt, ujjaival végigtapogatta rajta a berakásokat.
Miz széttárta a karját, amikor visszafordult az ablaktól, és ahogy ott állt, csak a körvonala látszódott.
– Az a tag egyáltalán nem tűnt meglepettnek! – mondta ingerülten.
– A bíró viszont igen – tette hozzá Zefla, de tekintetét még mindig fogva tartották az intarziás minták. – Látszott rajta, hogy csupán formalitás az egész, mármint ilyen magas óvadékot kérni. Beszélnie kellett a Bírósági MI-vel, mindenki előtt, és valószínűleg azt kérdezhette, hogy ki lehet-e szabni új óvadékot, amit senki sem tud kifizetni, de a törvény szerint ez lehetetlen. Így aztán Roa szabadon kisétált.
– Ki az, aki tízmilliót kockáztat egy ilyen őrültért? – kérdezte Miz.
– Gondolom, ötletetek sincs, ugye? – mondta Sharrow.
Zefla otthagyta a faburkolatot, s leült Sharrow mellé a hosszú kanapéra. Vállat vont.
– Valamilyen óvadék-szervezet. Az összeg egy órán belül megérkezett egy készpénzes chipen. Fogalmunk sincs, ki állhat emögött.
– Lehet, hogy az, aki a tegnapi tiáli futam győztesét Mínusz Egy Ötödnek nevezte el – vetette közbe Miz, s nekidőlt az ablaknak.
– Ugyan már, Miz – mondta a homlokát ráncolva Zefla.
– Jó – válaszolta a férfi. – Tudom, paranoiás vagyok.
Sharrow-t megint elfogta az a kínzó érzés, hogy valami nem jut az eszébe, valami fontosra nem tud emlékezni.
– Miz? – szólalt meg.
– Hm?
– Gyere el az ablaktól, jó?
– Mi van? – kérdezte a férfi, homlokát ráncolva hátrafordult és körülnézett. Előrehajolt, háta elvált az ablaktól, aztán előrébb lépett.
Sharrow érezte, hogy mind rámerednek. Miz ismét az ablak mögött szétterülő városra nézett. Sharrow azon kapta magát, hogy Cenuijt keresi a szobában. Széttárta a karját, félig idegesen, félig kétségbeesve.
– Sajnálom. Lehet, hogy én vagyok már paranoiás. – Az ablakra mutatott, és azt mondta: – Biztos, hogy nincs odakint semmiféle orvlövész, és az ablak sem fog kitörni mögötted.
Miz eleinte bizonytalanul elmosolyodott, majd leült a halvány bőrfotelba.
– Szóval – szólt közbe Dloan, és kissé behajította a sérült lábát –, itt vagyunk. Mit kell megnéznünk?
– Valamit Gorko hagyatékából – válaszolta Sharrow. Körbenézett a többieken, és az az érzése támadt, hogy valami nem stimmel, akkor ráébredt, hogy megint Cenuijt keresi, mert el akarja kapni a pillantását. – Ma este a raktárba megyünk – mondta.
– A raktárba? – értetlenkedett Miz.
– A családi vagyon egy nagy részét ott őrzik, ugyanis az Összvilág Bíróság haszonélvezete alá tartoznak – válaszolta Sharrow.
– Jó olcsó lehet a bérleti díj – magyarázta Zefla Miznek, aki még mindig zavartan nézett.
– A dolgok egy része Gorkóé – mondta neki Sharrow –, de nem tudtak még túladni rajta, némelyik fölött pedig még folyik a vita. A Bíróság azt mondja, jog szerint az övék, a családom pedig azt állítja, hogy a miénk.
– És az, amit meg kell néznünk, melyik kategóriába tartozik? –kérdezte Zefla.
– Az utóbbiba – válaszolta Sharrow. – Gorko kriptájáról van szó. – A kriptájáról? – horkant fel Miz.
Sharrow csak bólogatott.
Zefla zavartnak tűnt.
– Hogyan vezetett a könyv a kriptához?
Sharrow körbenézett a tágas, fehér szobán, és hunyorogni kezdett.
– Elmondom valahol máshol – válaszolta.
– Nem bízol az új barátodban? – érdeklődött Miz.
– Dehogynem, bízom benne – mondta Sharrow, és a díszes levelekre, pálmaágakra, szárakra és virágokra nézett, melyek a plafon és a fal szögletében húzódó gipszbe voltak formálva. – De soha sem lehet tudni...
Csend telepedett a szobára. Zefla összecsapta a tenyerét:
– Talál itt valahol a magamfajta lány egy jó kis helyet, ahol inni tud?
– Jó ötlet – vágta rá Sharrow, és felállt. – Próbálkozzunk a Városi Hotelban. Amúgy is be kell még jelentkeznetek. Nekem ugyan nem engedik, hogy ott lakjak, de remélem, azért a bárból nem tiltanak ki.
A raktár a messzeségbe veszett. Szakasz szakasz után, folyosó folyosó után, polc után polc után polc. Sharrow a többiekkel együtt a bejáratnál állt, míg Feril és a raktár android gondnoka felkapcsolták a lámpákat a hatalmas kapcsolószekrényen, s a nagy termet lassan elárasztották a sárga fénytócsák.
– Azta! – szólalt meg Zefla, s könyökével Sharrow vállára támaszkodott. – Ez a sok szar itt mind Gorkóé?
– Igen – válaszolta Sharrow.
– Na ne, ez mind?
Sharrow lassan körülnézett, miközben még néhány lámpa meggyulladt a távolban.
– Ez csak az egyik ház – mondta.
– Tyű – hüldezett Miz.
– Sharrow kisasszony – szólította meg Feril. – Elhunyt nagyapjának kriptáját szerette volna megtekinteni, nemde?
– Valóban, ha lehetne – bólintott a nő.
– Erre tessék.
Keresztül lépkedtek családja múltjának poros hulladékain, az egymásra pakolt rekeszeken, és magasra rakott dobozokon, kifakult feliratokon, a szétválogatott dobozokra szögezett vagy kötözött sárguló listákon. Azokat a tárgyakat, melyeket nem dobozokban tartottak, átlátszó műanyag zacskókkal takartak le, s az Összvilág Bíróság pecsétjével zárták le mindegyiket.
Kis séta után a raktár olyan részére értek, melyet egy hatalmas, fóliával letakart kocka uralt. Négy méter magas volt, fém szállítólapon állt, és rekeszek, dobozok, valamint más, átlátszó fóliával fedett tárgyak vették körül.
– Ez lenne a kripta – mondta Feril, a sötét kockára mutatva.
– Ó – csodálkozott Miz. A hangja csalódottnak tűnt. – Valahogy azt hittem, nagyobb lesz.
– Hát, ennyi az egész – válaszolta Sharrow.
Feril utat tört magának a kockához, ők pedig utána tolultak.
Most leveszem a fóliát – közölte velük. Megkereste a Bíróság plombáját, s végigfuttatta ujját az input felületen. A fólia szétnyílt a szarkofág körül, és Feril, Dloan segítségével teljesen lehúzta, feltárva a fekete síremlék tükörsima, csillogó felületét. Sharrow odahúzott egy ládát, és ráállt, hogy bekandikáljon a fekete fal felénél nyíló kis füstüveg ablakon.
Egyik kezét az arcához szorította, hogy eltakarja a raktár lámpáinak fényét, aztán elemlámpát vett elő a zsebéből, és bevilágított a nyíláson. Lenézett a többiekre.
– Üres – mondta, és próbálta leplezni meghökkenését.
– Nagyapjának teste a yadayeyponi Nemesi Kápolnában fekszik –mondta neki Feril. – Úgy gondolták, a raktár mégsem a megfelelő hely emberi maradványok számára.
– Ez Yadáról is elmondható – morogta maga elé Miz.
– Erről nem tudtam – vallotta be Sharrow. Hunyorogva visszafordult a kis füstüveg ablak felé.
– Az Összvilág Bíróság nem hozta nyilvánosságra a nagyapja földi maradványainak átszállításáról hozott döntést – mondta Feril.
– A motorját is elvitték Yadába? – kérdezte a nő.
– A motorját? – kérdezett vissza Feril. – Ja, a járművet, ami a sírboltban volt vele együtt? Nem. Az... itt van – mondta az android, majd megfordult és egy hosszú, átlátszó csomagra mutatott.
– Hát jól van. – Sharrow lekapcsolta az elemlámpát, és lelépett a ládáról. Körbenézett. – Nagyon szerettem volna leróni a tiszteletemet az öregnél, de hát...
– Nagyon sajnálom – mondta Feril –, eszembe kellett volna jutnia. Hiszen a kriptát szerette volna látni... – Homályos, tükrös szemei egy magasságban voltak Sharrow-val, s visszatükrözték a mögöttük magasodó sírt. – Milyen ostoba voltam. Kérem, bocsásson meg.
– Semmi baj – sóhajtott Sharrow. Körbenézett a dobozokon. Megvonta a vállát. – Nem bánná, ha megnéznék egy-két dolgot ezek közül? Nagyon jól ismertem a Tzant házat...
– Természetesen, tessék csak – válaszolta az android. Felnyitotta a plombát a körülöttük álló ládákon, míg Dloan és Miz lehúzták a fóliákat.
– Ez már elég lesz – szólt oda neki Sharrow, miután az android úgy húsz műanyag fóliát felnyitott, és ahelyett, hogy lassan leállt volna, egyre gyorsabban járt a keze.
Feril, aki éppen egy felnyitatlan, magas láda fölé hajolt, abban a pillanatban megállt, meghajolt Sharrow felé, és azt mondta:
– Kérem, nézelődjenek, ameddig jól esik. Ha esetleg szükségük lenne rám, az ajtónál vagy annak környékén leszek.
– Köszönjük szépen – mondta a nő.
Az android eltűnt az egymásra pakolt ládák között.
– Még soha nem láttam androidot zavarba jönni – mondta Zefla egy kis idő után.
– Micsoda idióta – jegyezte meg Miz, aki egy alacsony tálalóasztalon ült, melyet ébenfából és tengeri fűből készítettek, s az oldalát opálokkal kirakott csiszolt platina fedte.
– Hagyjuk – zárta le a témát Dloan. – Legalább ezeknek a dolgoknak egy része érdekesnek tűnik... – Körbenézett a kinyitott csomagokon.
– Gondolom, ez azért belepiszkít a tervbe – mondta Miz.
– Hm – ráncolta a homlokát Sharrow. Végigsimított egy súlyos, fekete alapon ezüst színű prémköpenyt, mely hatalmas, drágakövekkel díszített kristálytál köré volt tekerve. Mindkét tárgy egy antik holokádat takaró tükörszőnyegen feküdt.
Zefla egy nagyméretű, érdekesen faragott faszekrényhez lépett, és kinyitotta az egyik ajtaját.
– Hű! – kiáltott fel, aztán kivett egy üveget. – Egy igazi borospince. – Leült a tálalóasztalra Miz mellé. – Idenézz, mit találtam! – mondta.
– Elképesztő vagy – válaszolta Miz, s a fejét csóválva közvetlen közelről Zeflára nézett. – Van olyan hely a világon, ahol nem találsz magadnak piát, Zef?
– Őszintén remélem, hogy nincs – válaszolta a nő, és Sharrow felé lebegtette a poros üveget. – Benne vagy, hogy megcsapoljuk a készletet?
– Legális? – kérdezte Sharrow.
Zefla határozottan megrázta a fejét.
– Nem is kérdés.
– Akkor jó – válaszolta Sharrow, mire Zefla elővett egy kést a zsebéből, és nekilátott kinyitni az üveget.
– Pereljenek be, ha akarnak – mondta Miz.
– Ismerek egy remek ügyvédet – vágta rá Zefla.
Az üvegből itták a bort. Dloan egy ajándék vadászfegyver-készletet mustrált. Miz a tálalóasztal kikiáltási árát próbálta megállapítani. Zefla felpróbálta a prémköpenyt, a raktár poros padlóján maga után húzva az egyméter hosszú szegélyt.
A mindenit, ez aztán nehéz – mondta, lehámozta magáról a köpenyt, s visszatette az ünnepi tál tetejére. – Van, aki tényleg hord ilyesmit? – A fejét csóválta. – A hagyomány súlya.
Sharrow féloldalasan ült a kibontatlan motoron, és savanyú arcot vágott.
– Shar – szólt oda neki Zefla –, van valami hír Breyguhnról?
– Még mindig ott van, ahol eddig – válaszolta a nő.
– Ez őrület – szólt hozzá Miz.
Sharrow bólogatott.
– Megpróbáltam felhívni. A Testvérek azt mondták, most saját akaratából van ott, vendégként. Azt állították, hogy nem akar beszélni velem.
Zefla a fejét rázta.
– Gondolod, hogy tényleg így van?
Sharrow vállat vont.
– Nem tudom. Talán hazudnak, de az is lehet, hogy Breyguhn tényleg ott akar maradni. Ha arra az állapotra gondolok, amiben legutóbb találtam, akkor akár ez is elhihető.
– Gondolod, hogy a Cenuijról kapott hír teljesen romba döntötte? –kérdezte Zefla.
– Ha már nem bolondult meg korábban – válaszolta Sharrow. Leszállt a motorról, és a fekete sírtömbhöz ment, hunyorogva méregette. –Dloan – mondta. – Fel tudnál emelni engem oda?
– Hát persze. – Dloan visszarakta az egyik vadászfegyvert a helyére, odalépett a kripta mellé, és bakot tartott Sharrow-nak. A szarkofág teteje felé emelte a nőt, aki onnét felhúzta magát.
– Vigyázz nagyon odafent – szólt oda neki Miz.
– Jó, persze – válaszolta Sharrow, és a fekete gránitkocka tetejét bámulta. – Vajon ki tudjuk nyitni ezt a... – Hirtelen elcsuklott a hangja, amikor lenézett a motorra, amin az imént még ő ült.
– Shar? – ráncolta a szemöldökét Zefla.
Sharrow körbenézett a raktáron. A kripta szélére ült, megfordult, leengedte magát, és lehuppant a raktár padlójára.
Odament a motorhoz, arcán furcsa kifejezés ült. A többiek zavartan figyelték. Sharrow a kezét a motor elülső áramvonalas borítására tette, és egy ideig csak bámulta a gépet.
A motor hosszúkás volt, alacsony, egyetlen mélyen vágott ülés húzódott rajta hátul, a domború tank mögött és a fényes V4-es hidrogén motor fölött. Kerekeit sötét flexifémből készítették, melyet egymást keresztező küllők töltöttek ki.
Az elülső kerék szivattyúkarjának sárhányója fölött látszott valami, ami elsőre a motor könnyű burkolatú műszerfalának tűnt, de tulajdonképpen egy kemény, vaskos, áramvonalas burkolatba foglalt rész volt. Két rövid és vastag cilinder állt ki a fő burkolat mattezüst felületéből, és két gumó alakú sötét lencsében végződött. Volt még néhány kevéssé praktikusnak tűnő kar, mely szintén kiállt a burkolatból, és magát a tankot szíj fogta körbe. A műszerfal két mutatója úgy állt, mintha beragadtak volna.
Sharrow letérdelt a befordult elülső kerék mellé, és megtapogatta a két sötét lencse fölötti megkeményedett ezüstös felszínt.
Miz vállat vont. Dloan továbbra is zavartan nézett. Zefla még egyszer meghúzta az üveget, aztán az arckifejezése hirtelen megváltozott, az értetlenség helyét a megdöbbenés vette át. A bort köpködve maga körül beszélni kezdett, s a motorra mutatott.
– Csak nem ez a Lusta Fe...? – Köhögött, majd a mellkasát csapkodta.
– Micsoda? – kérdezte hangosan Miz, aztán bűntudatos arccal körülnézett.
Dloan még egy pillanatig zavartnak tűnt, aztán elmosolyodott, és lassan bólogatni kezdett.
Sharrow megrázta a fejét, felállt és megvizsgálta azt a pontot, ahol a két mutató lapja eltűnt a műszerfalba vágott két lyukban.
– Nem – mondta, s körmét ki-be húzogatta a vékony nyílásban. – A Lusta Fegyver nem engedte volna, hogy lukakat vágjanak bele. – Hátralépett, és keresztbetett karral nézett végig a motoron. – De valaki gondoskodott róla, hogy úgy nézzen ki, mintha az lenne.
A többiek is a motor köré gyűltek.
Miz közelről mustrálta a kijelzőket.
– Lehet, hogy csak fel kell rá pattanni, be kell indítani, és elvisz oda, ahol az igazi el van dugva – mondta.
– Akár a varázscipő a mesében – bólogatott Zefla.
– Lehetséges – mondta Sharrow.
Dloan közelebb hajolt, ő is szemügyre vette a műszereket. Ráncolni kezdte a homlokát, majd megkopogtatta mindkét kijelzőt. Régimódi elektromechanikai szerkezetek voltak, vékony műanyag mutatókkal, melyek a kerek kijelző szélére festett rovátkák felé mutattak.
– Hm – hümmögött Dloan, és megragadta a műszereket, aztán megrázta őket, mire a mutatók megmozdultak.
– Mi van? – kérdezte Zefla.
– Eszerint – kezdte Dloan, és kiegyenesedett –, ez az izé ötvennel megy óránként, hatvan per másodperces fordulatszámon.
– Soha ne bízz egy Lusta Fegyverben – motyogta Zefla.
– Tényleg? – kérdezte Sharrow. – Lássuk... – A kezét a két tárcsára fektette, és meghúzta őket.
– Hé, vigyázz! – szólt rá Zefla, és hátrébb állt.
A két mutató kattant egyet, és minden további nélkül elvált a műszerfaltól. Semmiféle drót nem lógott ki belőlük. Sharrow megfordította őket, de a műszerek rozsdamentes acél felületén nem lehetett semmiféle be- vagy kimenetet látni.
– Az egyik mutató mozog – mondta halkan Dloan.
Sharrow maga elé tartotta a két műszert. A sebességmérő mutatója egy kissé megmozdult, aztán megállt. A fordulatszámmérő mozdulatlan maradt. Dloan kinyújtotta a kezét, megváltoztatta a két műszer irányát, hogy egyenesen előrefelé nézzenek, majd fogta és kilencven fokban el-, majd visszafordította őket. A sebességmérő mutatója körbeforgott a tárcsán, de végig ugyanabba az irányba mutatott, mégpedig a raktár fala felé.
Sharrow arrafelé biccentett, amerre a mutató irányult.
– Hát akkor sétáljunk egyet arrafelé, jó?
Ferilbe botlottak, ahogy végighaladtak az egyik soron, a két műszeren csüggve. Sharrow zavartan mosolyogni kezdett, s a két mutató lapját maga felé fordította. Az android csak állt ott.
– Segíthetek valamiben? – kérdezte.
Sharrow elmosolyodott.
– Kölcsönvehetnénk az autóját egy időre?
– Az autóm kissé szeszélyes – válaszolta Feril, és hangja egészen bocsánatkérő volt. – Engedjék meg, hogy felajánljam, hogy elviszem magukat oda, ahova menni szeretnének.
Sharrow és a többiek összenéztek. Feril a mennyezet felé emelte a tekintetét, és azt mondta:
– Tudom, hogy eszükben sincs, de ha tegyük fel, valamit el szeretnének vinni a raktárból, akkor nagyon kellene vigyázni, hogy a gondnok észre ne vegye. Engem személy szerint hidegen hagy az ilyesmi. Sharrow szétnyitotta a kabátját, és amennyire csak tudta, eldugta a vaskos műszereket.
– Elfogadjuk az ajánlatát, és megköszönnénk, ha elvinne minket, Feril.
– Örömmel – válaszolta az android.
*
Szürke hullámok csapódtak a fekete sziklákhoz, vízcseppeket repítve a levegőbe. A nap sugarai megvilágították, a szél pedig elfújta őket a hatalmas kövek között, ahol eleinte szürkés-pirosas fátylakként repültek, majd körbe-körbe keringve alászálltak a sziklák közötti repedésekbe.
A szél az arcába csapott, erős volt, hűvös és nedves. A nap korongja pirosan izzott az óceán horizontja fölött. Megfordult és szemét végigfuttatta az út füves emelkedőjén, aztán megpihentette a halkan sziszegő autón. Gőzfelhők emelkedtek fel a kocsi alól, melyeket az örvénylő szél elkapott és darabokra szaggatott. A kocsi hátulsó részét még megvilágította a fény, s a nyitott ajtón keresztül látta, ahogy Miz és Dloan egy képernyő fölé görnyed, melyet az előbb hajtottak ki az autó padlóján.
– Feril és Zefla az út mentén a sziklákon ült, úgy ötvenméternyire tőle, s a tengert bámulva beszélgetett.
– Miz kiszállt a kocsiból, odament hozzá. Megállt mellette, s úgy tett, mintha nagyokat szippantana a tengeri sóval átitatott levegőből.
– Mi van? – kérdezte tőle Sharrow.
– Elmondom, ha te elmondod, hogyan vezetett a könyv a sírhoz –mondta Miz halványan mosolyogva.
Sharrow vállat vont.
– A burkolatába vésett mondat segített – válaszolta a nő.
Miz egy pillanatra a homlokát ráncolta.
– Mi? Arra gondolsz, hogy „A dolgok mindig változnak”? Sharrow bólintott.
– Ez van Gorko sírjára írva.
– De hát a sír csak... mi van?
– Harmincéves – helyeselt Sharrow. – A könyv pedig tizenkétezer éve eltűnt. – Halvány mosollyal az arcán nézte a naplementét. – Gorko valószínűleg megtudta, hogy mi van a burkolatba vésve, még úgy is, hogy soha nem látta magát a könyvet. Lehet, hogy csak eredményesen kutatott a Régiségek után, de az is lehet, hogy az egyik ügynöke megvizsgálta közelebbről is a könyvet, vagy esetleg távszkennelte, míg Pharpechben volt. A lényeg az, valahogy kitalálta a feliratot, és rámásoltatta a síremlékére.
– Miz rettenetesen csalódott volt.
– Hm – hümmögött.
Sharrow ránézett, a férfi csak lassan bólogatott.
– Nos – noszogatta a nő –, merre irányítanak minket a mutatók? Miz összeszorította az ajkait, és az óceán irányába biccentett.
– A tengerre és még azon is túl – válaszolta.
– Caltasp?
– Valami olyasmi – mondta a férfi. A nőre pillantott. – A Környékre – pontosított.
Sharrow egy pillanatra becsukta a szemét.
– Biztos vagy benne?
– Gyere, nézd meg!
Visszasétáltak az autóhoz. Sharrow megállt a nyitott ajtóban, egyik kezét a kocsi deszkákkal fedett tetején pihentette.
Az autó padlóján fekvő kihajtható képernyő Golter déli félgömbjének lapos térképét mutatta, kicsit eltorzítva, hogy az eredeti irányokat megtartsa. Mindketten Dloant figyelték, ahogy a férfi az iránytű által megjelölt ponttól, Dél-Jonolrey-ból egy vonalat húz a Phiraron át, a Caltasp és Lantskaar közötti terület felé.
– Attól függ persze, milyen pontosak ezek a műszerek – mondta Dloan, s valamit betáplált a térkép oldalán található kijelzőbe. – És persze azon, hogy az irányjelző a golteri mértékek szerint működik-e, vagy pedig mágneses. Azonban ha a kilométeróra a helyes irányt mutatja, és a fordulatszámmérő kilométerszer százat jelent, akkor az a Zárolt Környék lesz.
– Hogy a franc egye meg – sóhajtott Sharrow.
Nyolcvan kilométert jöttek Vembyr felől délnyugati irányba, a part menti autópálya üregekkel szabdalt felszínén. Elhaladtak a régi reaktor betemetett romjai mellett, kilométerekkel odébb, pont mielőtt lefordultak volna erre a helyre. Úgy ötven kilométerrel nyugatabbra voltak, mint a város, és a motor ál-fordulatszámmérője egy fél beosztásnyit mozdult arrébb, így ötvenkilenc és fél fordulatot mutatott másodpercenként, a hatvan helyett, amit a raktárban láttak.
– Egy jobb térkép segítségével pontosabban meg tudnánk állapítani, hogy hova mutat – mondta Dloan. Az önmagát kifeszülve tartó térképet a mutatókra helyezte, egy pillanatra átlátszóvá téve. – És talán háromszögelhetném is, ha a várostól rendesen felmegyünk északnak, és ott is megnézzük.
– Visszarendelem a helikoptert – mondta bólogatva Miz.
– Azzal egy kicsit le tudnánk szűkíteni a területet – helyeselt Dloan. További adatokat táplált a gépbe, s az eredményeket tanulmányozta. –De csak ennek az iránynak az alapján nézve ha nem az óceánban van, akkor a Környék fjordjai között kell lennie valahol.
Sharrow az út mentén ülő Zeflára és Ferilre pillantott. Mindketten felálltak, s Zefla a tenger felé mutatott, hosszú, szőke haját kis felhőkként fújta szél. Vörös fény tükröződött vissza az android fejének és testének fényes felületéről.
A széllökéstől Sharrow megtántorodott. A szoknyája a csizmáját csapkodta, s Sharrow a kabátja zsebébe dugta a kezét, ahogy egy pillanatra a fegyver hideg súlyát érezte a bal kezében.
Látta, hogy Zefla az autó felé néz, és intett neki. A nő és az android elindultak visszafelé a kocsihoz.
Aznap este nem álmodott Cenuijról, helyette azt álmodta, hogy elhalt az egyik karja. A bal karja elzsibbadt és megbénult, aztán elszáradt és összeaszott, mégis ugyanakkora maradt, mint volt, csak az élet menekült ki belőle. Mindenképpen találnia kellett valakit, aki eltemeti. Bolyongott a zsúfolt városban, de csak olyan emberekkel találkozott, akik ugyanúgy néztek ki, mint ő, és senki nem volt hajlandó segíteni neki.
Idővel aztán megpróbált összerakni egy dobozt, egy koporsót a karja számára, hogy abban vigye magával, de nagyon nehezen boldogult fél kézzel.
Az éjszaka közepén felébredt a széles fehér ágyban a magas fehér szoba árnyai között, mely abban a blokkban helyezkedett el, amit Feril újított fel éppen. A bal karján feküdt, amit egyáltalán nem érzett. Felkelt és egy darabig üldögélt az ágy melletti a fotelban, megivott egy pohár vizet, és masszírozta a zsibbadó karját, mígnem a vér és az érzékek lassan visszatértek bele.
Azt hitte, ébren fog feküdni az éjszaka hátralevő részében, de elaludt a fotelban, és reggel arra ébredt, hogy mindene fáj, merev, s jobb karjával még mindig a balt szorongatja, mintha vigasztalná.
A havonta megtartott aukció másnap kezdődött. Repülők érkeztek Golter egész területéről, a Városi Hotelt megtöltötték a zsoldos parancsnokok, fegyverkereskedők, hadászaticikk-gyűjtők, fegyveralapítványi menedzserek, a szerződéses katonák képviselői és a média szakértőinek egy csoportja. Az aukciós terem egy régi konferencia-központban talált helyet, úgy három háztömbre a raktártól, ahol a Tzant ház lefoglalt tárgyait tartották.
Sharrow nem volt hajlandó elbújni az aukció idejére, hanem Zeflával együtt lefátyolozott kalapot és bő, alaktalan ruhát vettek fel aznap, majd leültek a konferencia-központhoz csatolt kis kávézóban, és nézték a fel-le járkáló embereket.
Miz és Dloan elmentek a városból, Miz egyik cégének helikopterén elrepültek a part mentén felfelé, hogy még egy helyről megnézzék, melyik pontra mutatnak a motor mérőórái. Ha a háromszögelés megerősíti azt a pontot, amire szerintük a mutatók utalnak, akkor Dloan elmegy az aukció második és egyben utolsó napjára megvenni a felszerelést, amire szükségük lehet, ha valóban expedíciót terveznek a Környékre.
– Meg vagy őrülve – mondta halkan Zefla, amikor kissé felemelte a fátylát, hogy bele tudjon kortyolni az italába, s közben közelebb hajolt Sharrow-hoz. – El kellett volna rejtőznöd. – Szürcsölt egyet a pohárból, s ki is itta az italát. – Én is meg vagyok őrülve, amiért engedtem, hogy rávegyél erre. Meg kellett volna mondanom Dloannak és Miznek, vagy egész egyszerűen be kellett volna zárnom téged. A legvadabb dolgokra tudsz rávenni.
– Ugyan, hagyd már abba a nyafogást, és hozz még egy italt – súgta neki Sharrow. Zefla hátradőlt, majd morogva felkelt.
– Te jó ég! – mondta hirtelen Sharrow, és elkapta Zefla karját. – Nézd csak, ki van itt!
Elson Roa állt a bárpultnál. Megfontolt üzletembernek volt öltözve, köpenyt és visszafogott kalapot viselt. Hasonlóan öltözött nő állt Roa mellett, és egy aktatáskával szórakozott. Sharrow-nak nem volt ismerős a nő.
– Vajon minek jött ide? – tette fel a kérdést Zefla.
– Na igen... – mondta Sharrow, és a poharát a fátyla alá tartotta, hogy belekortyoljon. – Vajon miért?
Egész délután az aukciót nézték, átsétáltak a társalgóból a központi csarnokba, s végigkövették az eseményeket a központ zártláncú kivetítőin. Különféle tárgyak kerültek kalapács alá, és el is adták őket. Mindegyik tárgy könnyedén megtalálta a neki illő, szerény árat, ami azt jelentette – legalábbis az egyik médiaszakértő szerint, akinek az eseményről adott jelentését Sharrow végighallgatta –, hogy a számos elemző által közzétett, nagyobb konfliktusról szóló előrejelzéseket a kereskedők most beigazolták. A fegyverek értéke ismét egy pontot emelkedett aznap délután.
Úgy tűnt, Elson Roa semmit sem vesz, azonban ő és asszisztense legalább olyan tüzetesen vizsgált mindenkit, mint Sharrow és Zefla.
Az első napon az eladások késő estig elhúzódtak. Sharrow és Zefla elsétáltak a dokkok mellett, és felültek két kikötőcölöpre, mintha magukba akarnák szívni a késő esti nap maradék sugarait, s figyelték, ahogy az aukcióról távozó emberek elválnak egymástól, a vízen úszó jachtjaikhoz mennek vagy a közeli hotelokba, ahol a sugárzás a golteri normákhoz képest is elfogadható.
Figyelték, ahogy Elson Roa és asszisztense a bérelt repülőgépükhöz mennek, mire Sharrow csóválni kezdte a fejét.
– Mi a fenét csinál? – kérdezte, majd Zeflához fordult. – Fedezz! – mondta hirtelen. Felállt, s rá sem hederítve Zefla tiltakozására, odalépett, majd megállította a Szolipszista vezért.
– Üdv – mondta, és hátrahajtotta a fátylát.
Elson Roa furcsán nézett rá, mintha elsőre nem ismerte volna őt fel, aztán kissé meghajolva azt mondta:
– Á, jó napot!
– Gratulálok az óvadékhoz – mondta Sharrow, s figyelte a férfi arckifejezését. Roa kissé meglepettnek tűnt. – Ha jól tudom, ezzel rekordot döntött. Bizonyára nagyon gazdag barátai vannak.
Roa határozottan megrázta a fejét.
– Inkább erős akaratom – válaszolta, felemelve a hangját, hogy túlkiabálja a felszálló gép zúgását. – Azt hiszem, lassan elkezdem átformálni a valóságot.
– Én is azt hiszem – helyeselt Sharrow. – A valóság átformálásának van neve is?
– Nem hiszem, hogy szükséges lenne elnevezni – mondta hidegen a magas Szolipszista.
– Lehet, hogy igaza van – válaszolta Sharrow. Elmosolyodott. – Nos, mi hozta ide, erre az aukcióra?
Roa egy pillanatra meglepettnek tűnt, aztán a gép felé mutatott.
– Ez – válaszolta. Sharrow a szemébe nézett. Az az elkeserítő érzése támadt, hogy Roa nem tudja, az ilyen fajta vicceket már alsó tagozatos korukban levetkőzik az emberek.
A fejét csóválta.
– Hagyjuk – mondta, s a Roa mellett álló asszisztensre pillantott. Nem tudta, hogy ismerős-e neki a nő. – Hogy van Keteo? Nem láttam errefelé.
Roa a szemöldökét ráncolta.
– Itt hagyott. Csak egy ideig volt a segédem.
– Ó! Mi történt vele?
– Úgy tűnik, elkapta valamiféle vallásosság, és csatlakozott egy tízezer éve fennálló hitvalláshoz. Személyiségem ezen részétől nem is ártott megszabadulnom, azt hiszem.
– Aha – válaszolta Sharrow.
Roa az asszisztensére nézett, majd a rájuk várakozó gépre.
– Most mennem kell. Viszlát – meghajolt.
Sharrow felemelte az egyik kezét.
– Jó utat. Vigyázzanak az alacsony hidakkal!
Roa ezt a megjegyzést elengedte a füle mellett, és beszállt a repülőbe. Sharrow visszament Zeflához.
– Van valami? – kérdezte a nő.
– Semmi – válaszolta Sharrow.
– Roa gépe a felszállópálya felé gurult és percek múlva el is tűnt.
–
Mizzel és Dloannal a hotelban találkoztak, és a szobájukban vacsoráztak. A fiúk leszorították a motor műszerei által kijelölt helyet egy tíz kilométeres körre, mely mélyen a Zárolt Környéken, egy kilencven kilométeres fjord csúcsánál helyezkedett el. Megbeszélték az opciókat, hogyan tudnak biztonságosan ki- és bejutni a Környékre.
Később Sharrow lement a személyzeti lépcsőn, ki a zsúfolásig telt, zajos hotelból, és a halk utcán elsétált a saját lakásáig. Kicsit eltévedt, de végül megpillantotta Feril gőzautóját az utcán, egy fénycsóva közepén, mely a bérház ragyogóan kivilágított előteréből áradt kifelé. Égtek a lámpák abban a lakásban, mely pont az övé alatt helyezkedett el, s melyet Feril éppen most újított fel.
Az előtérben állt, a liftet várta, és magában fütyörészett. Úgy tűnt, mintha egy pillanatra android léptek kopogását hallotta volna a lépcső felől, mely a lift mellett vezetett felfelé, s várta is, hogy Feril megjelenjen, de a hangok egy kicsivel följebb elhallgattak.
Megjött a lift, Sharrow felment vele a saját emeletére. Már éppen nyitotta volna az ajtót, amikor hallotta, hogy az alatta levő emeleten szintén kinyílik az ajtó.
– Sharrow kisasszony? – hallotta Feril hangját.
Lenézett a lépcső mentén. Feril feje jelent meg a liftakna mellett.
– Igen, Feril?
– Azt hiszem, járt itt valaki, és önt kereste – mondta az android. Kicsit zavartnak tűnt. – De nagyon furcsa volt.
– Hogy érti ezt? – kérdezte a nő.
– Az az alak úgy nézett ki, mint egy android, de igazából ember volt, aki androidnak öltözött. Nem válaszolt az adóvevőmre, de a szkennerem se fogta...
– Be is ment ide? – kérdezte gyorsan Sharrow, hüvelykujjával a lakása ajtaja felé mutatva.
– Azt hiszem, igen – válaszolta Feril. – Gondoltam, talán egy ismerőse.
Sharrow hátrafordult, és a lakás ajtaját nézte.
– Várjon itt – mondta. Megnyomta a lift hívógombját, ami zörögve elindult az aknában felfelé.
Megint lenézett az androidra.
– Meggondoltam magam – mondta. – Inkább mégse várjon itt. Csak a biztonság kedvéért, hagyja el az épületet.
A lift ajtaja sziszegve nyílt ki.
– Gondolja, hogy... – hallotta Feril hangját, ahogy belépett a liftbe és megnyomta a földszinti gombot. A lift lement. Sharrow ellenőrizte a KéziÁgyút.
Senki sem volt a földszinten, sem az előcsarnokban. Sharrow a falhoz lapulva az ajtóhoz ment. Nem tudott anélkül kijutni rajta, hogy észre ne vegyék. Visszaosont az előcsarnok hátsó részéhez, és a poros irodán és egy rövid kis folyosón keresztül kisietett egy sötét mellékutcára.
Gyorsan az épület sarkához tipegett. Nem engedte, hogy csizmájának sarka leérjen a járdára, nehogy zajt csapjon. Kinézett. A bérház előteréből áradó gyenge fény mindkét irányban félháznyira bevilágított mindent az épület előtt. Aztán Sharrow észrevett egy halvány alakot, amely az utca túloldalán kicsivel arrébb, az egyik épület ponyvatetős ajtajában guggolt. Az alak – tényleg hasonlított egy zömök androidhoz – felfelé nézett, a bérház felső szintje felé, és úgy tűnt, két kézzel fog valamit.
Sharrow mozgást vett észre tőle balra, a bérház bejáratánál. Látta, hogy az alak gyorsan az emeletről az ajtó felé néz.
A nő egy pillantást vetett balra. Feril kilépett az előtér ajtaján, s megállt a járdán az ajtó és a régi gőzautó hangtalan alakja között. Átnézett az utca túloldalára, a sötétben guggoló alak felé, és felemelte az egyik kezét.
Az alak is felemelte az egyik kezét, és rálőtt Ferilre. Az android félrehajtotta a fejét. Fény villant fel közvetlen mögötte a kövön, míg a lövés hangja megrezgette az egész utcát. Feril a földre vetette magát. Sharrow a KéziÁgyúval célzott, amikor az alak felemelte a másik kezét is, s mintha rázott volna valamit. Elsütötte a KéziÁgyút.
Fény villant fel a feje felett egy pillanattal azelőtt, hogy a lövedék kirepült volna a fegyver csövéből. A Sharrow melletti fal megreccsent, amikor a fegyvere eldördült. Hatalmas ütést érzett a talpa alatt, majd egy bénító, vibráló hang futott végig a testén, eltörpítve az Ágyú lövésének puffanását.
Félig a földre esett, félig vetődött, aztán átgördült a járdán az épület felé, s egy széles ablakpárkány alá vetette magát, miközben a robbanás hangja újra és újra visszaverődött a közeli épületek faláról, mígnem egybeolvadt a fülsüketítő robajjal. Hatalmas faldarabok, hosszúkás üvegszilánkok kezdtek zuhogni mindenfelől, és törtek darabokra körülötte az úton és a járdán.
A portól eldugult az orra, az óriási robaj a dobhártyáját ostromolta a mindent átható, elviselhetetlen csengés közepette.
Amikor a csengésen kívül elhalkult körülötte minden, Sharrow felállt, leporolta a kabátjáról és a szoknyájáról a homokot és a kisebb köveket. Felnézett a szürke, holdfényes poron át. A bérház felső része teljesen eltűnt. Legnagyobb része lezuhant az épület elé az utcára, elállta a házhoz vezető utat, s tízméteres, porfelhőbe vont törmelékdomb alá temette a régi gőzautót az előcsarnok ajtajaival együtt. Ferilnek nyoma sem volt.
Sharrow megpróbált visszamenni arra, amerről jött, de a törmelék teljesen betemette a sötét folyosót, elállta az irodához vezető utat. Kis elemlámpája fehér alagutat vágott a száraz, fullasztó porban. Köhögve és fulladozva ment ki. Felkapaszkodott a törmelékre, ahhoz az ajtóhoz igyekezett, ahol a homályos kis alak guggolt.
Akárki is volt az, Sharrow lövése azonnal megölte. A fémből és műanyagból készült mellvéden csak egy kis luk látszott, nagyjából középen, azonban piros, ragacsos kör rajzolódott ki a falon ott, ahol az alak korábban guggolt, és egy lassanként terjedő mélyvörös tócsa indult a porral és törmelékkel teleszórt padlója felé. Sűrű, csillogó felszíne egymás után kebelezte a be a felszálló kis pordarabokat, ahogy haladt előre.
Sharrow félrerúgott egy-két kődarabot, s az alak fejéhez ment. A fej/álarc könnyedén a kezében maradt, miután kicsit elfordította.
Egy férfi. Először furcsa mód megkönnyebbült, hogy nem ismerte fel ezt az embert.
Azonban ahogy jobban szemügyre vette a fiatal, de immár elernyedt arcot, eleinte szomorúság, majd düh, végül valamiféle kétségbeesés kíséretében Keteót ismerte fel benne.
Nem tudta, hogy legszívesebben sírna vagy lekeverne egyet ennek a sima, kisfiús, halott arcnak. Aztán pont amikor már vissza akarta volna rakni az androidálarcot a fiatal Szolipszista fejére, megpillantott valami fényeset a fiú olivazöld pólójának gallérjánál.
Előhúzta a vékony láncot.
A végén egy kicsi bolygó-és-egyetlen-hold kapocs lógott, a Laikus Huhsz Novíciusok egyik belső osztályának jelképe.
Ismét a fiú halott szemébe nézett, s a kis medált visszaejtette a mellkasára. Felállt és észre sem vette, hogy az androidfej a férfi mögé gurul, egyenesen az ajtóba.
Óriási teherautó közeledett Sharrow mögött az utcán, kerekei csikorogva pörögtek a ház előtt felgyűlt üveg- és kőtörmeléken át. A teherautó lámpája megvilágította az épület porfelhőbe burkolt maradványát. Két android ugrott elő az autóból, megálltak, méregették a kupacot, majd az egyik oldalon nekiláttak gyorsan felkapkodni a nagyobb darab lehullott falmaradványokat, és maguk mögé dobálva őket, árkot fúrtak a törmelék közepén.
Sharrow otthagyta Keteo holttestét az ajtóban, és odament a két dolgozó androidhoz, miközben megpróbálta elkerülni a köveket, amiket folyamatosan hajigáltak maguk mögé. Újabb teherautó jelent meg az utca másik végén, s nagy robajjal a törmelékkupac felé tartott. Az egyik android abbahagyta a munkát, amikor meglátta Sharrow-t.
– Ön Sharrow kisasszony, ha nem tévedek – szólította meg, majd kis szünetet tartott. – Értesítettem Ferilt, hogy életben van, és láthatólag nem esett bántódása.
– Úgy érti, hogy Feril életben van valahol ott bent? – kérdezte hitetlenkedve, s a hatalmas halom törmelékre mutatott, miközben a második teherautó is megállt, és fél tucat android ugrott le róla szerszámokkal a kezükben.
– Igen – válaszolta az android, és arrébb húzódott, hogy két nagyobb társa odaférjen, ahol az előbb még ő ásott. – Feril behúzódott az autó alá, jelenleg a két keréktengely között fekszik, és azon kívül, hogy csapdába esett és kicsit behorpadt, komolyabb veszély nem fenyegeti.
Sharrow felnézett a lassanként leülő porfelhőn keresztül a bérházból megmaradt romra. A sötét, kitört üvegű ablakokon túl csak a vázszerkezet maradt. A felső négy emelet vagy az utcára esett, vagy bezuhant az épület maradék részébe. Gerendák álltak ki a törmelékből, akár a törött csontok. Egy darab fehér gipsz feküdt Sharrow lába előtt, a virágok és a lugas mintái megrepedtek, elszürkültek rajta. Az egyik android, aki a romoknál munkához látott, valami olyasmit dobott maga mögé, ami akár az öreg gőzautó faragott deszkákkal burkolt tetejének egy darabja is lehetett. Sharrow a fejét csóválta.
– Mondja meg Ferilnek, kérem – mondta az androidnak, aki még mindig ott állt előtte, és őt nézte –, hogy... – Megvonta a vállát, megrázta a fejét, majd leült a poros törmelékkupac tetejére, és remegő kezét a fejére téve, nyöszörögte: – Sajnálom.
– Sharrow? Hála az égnek, hogy életben vagy! El sem tudod képzelni, milyen nehéz hiteles információt szerezni abból a városból. Jól vagy?
– Minden rendben. És te hogy vagy, Geis?
– Nem panaszkodom.
– Nos? – kérdezte Sharrow. – Üzenetet hagytál. Mi a helyzet?
– Igen, üzentem, és köszönöm, hogy visszahívtál. – A Vembyr egykori Központi Postájának régi faltelefonján látható lapos kép legyintett egyet. – A mindenit neki, Sharrow, komolyan aggódom érted. Utoljára kérlek, hadd segítsek. Még mindig rendelkezésedre állok.
– Én pedig még mindig értékelem, Geis – válaszolta Sharrow, s az elfüggönyözött fülke falára bámult, hogy elkerülje a rá meredő szemek nyomását. – De még mindig nem fogytam ki az ötletekből.
Geis bizonytalannak tűnt.
– De Sharrow, akármit is tervezel, lehet az megbízhatóbb vagy biztonságosabb, mint hogy elfogadd a segítségemet?
Sharrow vállat vont.
– Ki tudná azt megmondani, Geis?
A férfi szomorú arcot vágott.
– Sajnálattal hallottam, mi történt Cenuij Múval, de legalább a többiek életben vannak. Ha nem magad miatt, akkor az ő érdekükben gondold végig még egyszer.
– Végiggondoltuk együtt az egészet, Geis. Tudjuk, mit csinálunk.
Geis hátradőlt, a fejét csóválta. Felsóhajtott és játszani kezdett az asztalon lévő egyik kis tárggyal. – Hát, nem tudom... Emellett itt van Breyguhn, aki meg nem hajlandó elhagyni a Tengerparti Házat. – Felnézett. – Ha akarod, talán ki tudom őt hozatni onnan, hogy kiszakadjon az ottaniak befolyás alól, és akkor elvinnénk valahova, ahol rendbe tudják hozni. – Nagyon lelkes volt a hangja. – Megtegyem?
Sharrow a fejét rázta.
– Az én nevemben semmiképp. Ha boldog ott, akkor hadd maradjon.
Geis elképedve nézett rá.
– „Boldog”? – kérdezte. – Azon a helyen?
– Szerintem ez mindig is egy relatív fogalom volt. – Vállat vont. – És lehet, hogy úgy érzi, ott tudja legjobban feldolgozni Cenuij halálát. Mindenesetre, én úgy értettem, hogy a Szomorú Testvérek ajánlata nem egyszeri alkalomra szólt. Akármikor eljöhet onnan.
– Na igen – válaszolta Geis, s az asztalán heverő tollal játszott. – De mi haszna van abból, hogy ott van, eltemetve?
– Ez az ő döntése, Geis.
A férfi a szemébe nézett. Szomorúnak és fáradtnak tűnt.
– Döntés – mondta nehézkesen. Kis mosoly futott át az arcán. – Mind azt hisszük, hogy olyan sokszor dönthetünk a sorsunk felett, nem? Sharrow elkapta a tekintetét.
– Hát igen, a kegyetlen öreg világ már csak ilyen, nem? – A kijelzőre pillantott. – Nézd, Geis, mennem kell. A többiekkel van találkozóm. Nagyra értékelem az ajánlatodat, de engedd meg, hogy úgy csináljuk, ahogy nekünk a legjobban megy.
A férfi a képernyőn keresztül ismét a nő szemébe nézett, szeme körbejárta Sharrow képét, mintha be akarná vésni az emlékezetébe. Aztán kicsivel lejjebb engedte a vállát, és bólintott.
– Rendben. Mindig is ilyen határozott és kemény voltál, nem? – Elmosolyodott és mély lélegzetet vett. – Sok szerencsét Sharrow – mondta.
– Köszönöm, Geis. Neked is.
A férfi kinyitotta a száját, mintha még mondani akarna valamit, de végül csak biccentett egyet. Kinyújtotta a karját. Sharrow előtt a képernyő szürkévé változott, és ő egyedül maradt az elsötétült fülkében.
Azon a télen a Tzant ház nagy báltermében felállítottak egy körhintát. A hatalmas terem térképet ábrázoló fapadlójának közepén állt, kerek méltóságában, színesen kifestve, zászlókkal feldíszítve, s csillogása vetekedett a bálterem nagystílűen kifaragott, aranyozott tükreivel és óriási csillárjaival. A legszebb csillárt, mely fehéren izzó, fordított szökőkútként lógott a mennyezetről, most kivitték az istállóba, hogy helyet csináljanak a körhintának. A hinta elektromos volt, és mély, zúgó hangot hallatott, miközben körbe-körbe forgott. Sharrow-nak jobban tetszett ez a zümmögés, mint az orgona hangja, ami általában szólni szokott, mialatt a körhinta be volt kapcsolva.
Nyolcvan különböző figura sorakozott a hintán, mindegyik mitikus vagy kihalt állatokat ábrázolt életnagyságban. Sharrow általában a tráfra szállt fel, mely egy vad tekintetű, kihalt, majdnem háromméter magas, de repülni nem tudó madár volt, fűrészes csőrrel és hatalmas, karmos lábbal.
Aznap egyedül ült a körhintán, átfogta a tráf nyakát, a hinta pedig forgott körbe. A szobában csend honolt, leszámítva a motor mindent betöltő zümmögését. Sharrow nézte, ahogy a tükörképe egyenként elsuhan a magas, aranyozott keretű tükrökben. Olyan volt, mintha a régen kihalt madár fateste teljesen átvette volna a motor zúgásának rezgéseit, melyek aztán átfutottak rajta, zsibbasztóan és megnyugtatóan. Előfordult, hogy elaludt a mesés madár hátán, és hosszú időn keresztül forgott körbe a bálterem meleg levegőjében, az egyik oldalon a hatalmas tükrökkel, velük szemben pedig az elfüggönyözött ablakokkal.
Jobban szerette, ha az ablakokon el van húzva a függöny, mert tél volt, s odakint tiszta, hideg, puha hó fedett mindent.
Egyedül a körbe forgó körhintán, a tráf hátán tudott biztonságosan elaludni. Ha álmodott, miközben a nagy madár hátán utazott, akkor szépeket álmodott, melegségről, szeretetről, és hogy valaki megöleli. Az édesanyjáról is álmodott, ahogy kiemeli a fürdőkádból, megszárítgatja egy hatalmas, finom illatú törülközőben, és átviszi az ágyába, miközben végig halkan énekel neki.
Az ágyában, melyet az apja melletti szobában állítottak fel neki, gyakran érezte a huzatok fehérségét és az üresség hideg fuvallatát, rögtön azután, hogy leoltották a villanyokat. Amint elaludt ebben a ránehezedő fehérségben, azonnal jött a rémálom. A hideg álom rázuhant, s látta az édesanyját, ahogy ott fekszik a felvonó padlóján, teste minden részéből vér folyik, karját Sharrow mellkasához emeli, és ellöki magától, ki a hidegbe, a hóra, s ő sikítva zuhan lefelé, miközben látja a felvonót maga fölött felrobbanni egy éles, vibráló hang kíséretében, pont egy pillanattal az előtt, hogy belezuhan a fagyos hó ölelésébe.
– Sharrow?
A lány felült a madár nyakán, s látta, hogy apja a bálterem túlsó végéből felé közeledik. Egy kislány kezét fogta, aki talán egy-két évvel lehetett fiatalabb Sharrow-nál. A lány félénknek tűnt, és nem volt különösebben szép. Sharrow megfordította a fejét, hogy lássa őket, miközben a körhinta egyre forgott, aztán megint eltűntek a szeme elől.
– Skave! – hallotta apja hangját. – Kapcsolja ki ezt az izét. Az öreg android, aki a hinta közepén állt, lekapcsolta az áramot, és meghúzta a féket.
Sharrow figyelte, ahogy az apja és a kislány egyre közelebb érnek, lépkednek a térképes padlón, átvágnak Golter óceánjainak tengeri sásán és kontinenseinek őshonos fái közt.
A körhinta lassanként megállt, elhallgatott. A madár, amin ült, pont a hinta másik oldalán kötött ki, szemben azzal a hellyel, ahol apja és a kislány állt.
– Nézd, kicsim – szólította meg az apja Sharrow-t. – Itt a meglepetés, amit ígértem neked: egy kistestvér!
Sharrow lenézett a lányra. Apja lehajolt és megfogta a kislányt, majd felemelte, hogy a feje magasabban legyen, mint az övé.
– Hát nem bájos? – kérdezte Sharrow-tól, és lelkes, kövérkés arca a kislány szoknyája alól meredt rá. A kislány elfordította az arcát, nem állta Sharrow nézését. – A neve Breyguhn – mondta az apja. – Breyguhn –folytatta, s lejjebb engedte a kislányt annyira, hogy egy magasságban legyen a fejük –, ez itt Sharrow. Ő a te nővérkéd. – Ismét Sharrow-ra emelte a tekintetét. – Ugye ti lesztek a világon a legjobb barátnők?
Sharrow végigmérte a másik gyereket, aki az apja feje mögé rejtette az arcát.
– Ki az ő anyukája? – tette fel a kérdést.
Apja egy pillanatra rémültnek tűnt, majd vidám arcot vágott.
– Az ő anyukája lesz mostantól a te új anyukád is – válaszolta. – egy régi barátom... és édesanyádé is... – széles mosolyra nyílt a szája, és nagyot nyelt. – Nagyon kedves, majd meglátod. És Breyguhn is tündéri, ugye Brey? Hm? Ugyan, nem kell sírni. Miért sírsz kicsim? Gyere, üdvözöljük a nővérkédet. Köszönj szépen Sharrow-nak... Sharrow?
A lány leszállt a tráfról, és odament a körhinta irányítópultjához. Felnézett Skave-re, majd egyszerűen ellökte az útjából.
– Na de Sharrow kisasszony... – méltatlankodott az öreg android, s tántorogva hátralépett, majdnem elesett.
Látta már, hogy az android hogyan működteti a hintát. Kioldotta a féket, átállította az áramot szolgáltató kart. A körhinta felzúgott, zümmögött, és lassan mozgásba lendült.
– Sharrow? – kiáltotta az apja, körbement, hogy lássa a lányát, miközben a kicsi ott sírt az ölében.
– Ugyan, ugyan Sharrow kisasszony – mondta Skave, amikor Sharrow a Golter igaz és mitikus múltjában feltűnő különféle szörnyek és kihalt állatok között még hátrébb lökte őt. Az öreg android a mellkasa előtt hadonászott a kezével, miközben Sharrow egyre csak tolta kifelé.
– Na de kisasszony... Ugyan, ugyan... ááá!
Skave leesett a hintáról, elképesztő sebességgel fordult meg, és négykézláb ért földet. Meglepetés tükröződött az arcán.
– Sharrow! – kiabált az apja. – Sharrow! Mit képzelsz, mit csinálsz te itt? Azonnal gyere ide, Sharrow!
A hinta tökéletesen belendült, mély hangon zúgott, akár egy régi búgócsiga.
– Sharrow! Sharrow !
Visszaküzdötte magát a tráf nyakába, és behunyta a szemét.
A téren állt, ráhajolt a márványkorlátra, s nézte a régi, kopott körhintát az alattuk elterülő teraszon. A hintát felújító androidok évszázadok óta először próbálták meg beindítani a régi hidraulikus motort, azonban többnyire csak azt tudták meg, hogy hol vannak a lukak, elfáradt ragasztások, kikopott összeillesztések, s így minden egyes alkalommal, amikor megpróbálták elindítani a hintát, friss víz tört elő a roppant bonyolult, tarkabarkára festett régi szerkezetből. A teraszt mindenütt víz áztatta.
Sharrow figyelte, ahogy az antik hinta félig-meddig újra feléled, és recsegő, ropogó próbálkozása újabb robbanást idéz elő, melynek következtében a víz sistergő szökőkútként tört az ég felé.
Végignézett a többieken, akik unottan ültek a tökéletesen felújított, de még zárva tartó kávézó előtt a járdán, a tér túloldalán, aztán Ferilhez fordult.
– A Zárolt Környékre megyünk – mondta az androidnak –, és megpróbáljuk ott megkeresni az utolsó Lusta Fegyvert.
Feril a földre nézett.
– Ezt nem kell elmondania nekem.
– Gondolom, magától is kitalálta.
– Valóban – válaszolta Feril –, be kell valljam, kitaláltam.
Sharrow megköszörülte a torkát.
– Feril, megbeszéltem ezt a többiekkel, és mindannyian azt szeretnénk, hogy jöjjön velünk, ha van kedve.
Feril Sharrow szemébe nézett, és így álltak elég hosszan.
– Értem – mondta aztán. Az alattuk lévő teraszon álló körhintára pillantott, figyelte, ahogy a társai nyüzsögnek körülötte, mindenféle javításokat eszközölve rajta. – És miért? – kérdezte.
– Mert az az érzésünk, hogy nagy hasznát vennénk – válaszolta a nő –, és mert szükségünk van még egy személyre, és mert szerintünk ön is profitálhatna ebből az élményből, és mert... megkedveltük önt. – Sharrow elkapta a tekintetét. – De talán veszélyes lesz. – Felhúzta az egyik szemöldökét. – Lehet, hogy ha igazán kedvelnénk önt, akkor a legkevésbé sem hívnánk el egy olyan utazásra, ami minden valószínűség szerint végzetes lesz.
Feril úgy tett, mint aki vállat von.
– Ha csatlakoznék magukhoz, akkor a mostani egyéniségemet elmenteném itt a városban – mondta az android. – Ha netán elpusztulnék, akkor csak azokat az emlékeket veszíteném el, amik azután történtek, hogy innen elmentem. Nem szűnnék meg létezni, hanem tovább élnék a város MI agyában, és kieszközölném a garanciát arra, hogy életre keltenek, ahogy a következő csapat android megépítésére lehetőség nyílik. Sharrow némán hallgatott, csak figyelte Ferilt.
– Biztos benne, hogy a csapat más tagja nem lenne ellenére a jelenlétemnek?
Sharrow ismét végigjáratta a tekintetét Zeflán, Mizen, Dloanon. Dloan és Zefla beszélgettek. Miz Sharrow-t bámulta, fejét a sérült kezére hajtotta.
– Megbíznak abban, akiben én megbízom – mondta a gépnek. – Bármelyikük megvétózhatta volna az ötletet. Szeretnénk, ha velünk jönne. Az android fém-műanyag ujjaival a márványon dobolt, majd bólintott, és Sharrow-hoz fordult.
– Köszönöm, elfogadom. Elmegyek önökkel. Sharrow kinyújtotta kezét a gép felé.
– Remélem, nem lesz oka rá, hogy megbánja ezt a döntést – mondta mosollyal az arcán Sharrow.
Az android finoman megfogta a kezét.
– A megbánás emberi dolog – válaszolta.
Sharrow felnevetett.
– Valóban?
Feril vállat vont, majd elengedte a nő kezét.
– Á, dehogy. Csak ezzel áltatjuk magunkat.
Fák nőttek meredeken, sűrű, tömött sorokban a hegy tetejétől egészen a part vonaláig. Az óceán laposan és nyugodtan terült el a csendes part mentén, mintha megbabonázta volna az erdő mélyzöld színe. Egy madár repült át lassan a vízen, párhuzamosan a szárazfölddel, akár a puha, szürke felhőkről leszakadt halvány foszlány, mely ott úszik az égen, s próbálja megtalálni a visszavezető utat.
A fjord szájától úgy fél kilométerrel kijjebb, az óceán felszíne örvényleni és fodrozódni kezdett, aztán kidudorodott és szétnyílt a három felemelkedő, sötét, kerekded forma előtt.
A háromtestű tengeralattjáró felszínre bukkant, s egy pillanatra mozdulatlanul lebegett, víz gőzölgött az uszonyáról és zömök központi tornyáról. Aztán egy sor tompa csengő hangot hozott a víz, és egy örvénylő áradat kíséretében a sima fekete uszonyokat elforgatva a középső és a jobb oldali hajótest lassan hátrafelé fordult, s idővel csak a hajó bal felét lehetett látni a felszínen lebegve, ahogy a part irányába nézett.
Miután a tengeralattjáró többi része elveszett a harmadik mögött, a hajó ismét mozogni kezdett, s elülső részének finom, hullámzó energiáját használta, hogy lekerekített orrával lassan húzni kezdje a hajótest hátsó részét. Hatalmas, lassan mozgó víztömeg zúgott a tengeralattjáró mögött, ahogy az halkan közeledett a part felé, maga előtt tolva a hajótestet.
A legelöl haladó hajórész megfeneklett a fjord torkának déli szélén húzódó kis homokos part sekélyebb részén, és gömbölyű fekete orra kiemelkedett a vízből, miközben maga előtt tolta egy részen a hullámokat a félhold alakú szűk öböl irányába. Hullámok nyaldosták a partot és a mindenfelé szétszórt sziklákat.
– Nagyon remélem, hogy megérti. Komolyan mondom, nagyon sokat tépelődtem rajta, de végtére is gondolnom kell a hajóm és a legénység épségére is. Természetesen ez ki van kötve a szerződésben is...
– Természetesen.
– ...de csak kihívnánk magunk ellen a sorsot, ha bemennénk oda. A fjord elég mély – habár mélyvízi radarjaink szerint vannak víz alatti csúcsok egy-két helyen –, viszont nagyon keskeny. Egy ekkora méretű hajóval képtelenség ott manőverezni. Mivel az ellenséges támadás igen valószínű, nagy meggondolatlanság lenne ennél följebb merészkednünk. Mint mondtam, gondolnom kell a legénységre is. Szóval, ha esetleg aláírná... Tudja, sokuknak családja is van...
– Valóban.
– Úgy örülök, hogy megért. A kölcsönjegyzők felől fagyos szelek fújtak az elmúlt évben, komolyan mondom, és ha lekapcsoljuk a loggráfot, akkor gyanakodni fognak. Ezt a trükköt csak egyszer-egyszer lehet elsütni, higgye el nekem. Á... még itt és... itt.
A kapitány odatartotta elé az írótábláját, hogy Sharrow aláírhassa az elbocsátási engedélyt. A nő levette az egyik kesztyűjét, kezébe fogta a töltőtollat, és odafirkantotta a nevét. Szigetelt harci egyenruhát és térdig érő csizmát viselt. Meleg, golyóálló sapka volt a fején, s a rajta lévő fülvédőket felcsatolva hordta. Sharrow és a kapitány a fedélzeten álltak, közel a megfeneklett hajótest orr részéhez. A hajó egyetlen kör alakú ajtaja kitárult, és egy rámpa nyúlt ki lassan a hajótestből a sekély víz felé. A két hatalmas, hatkerekes Terepjáró közül az egyik motorja felbőgött, s lassan kigurult a hajótestből, ráment a rámpára, végigfutott a sekély vízen, majd kiért a fehér homokkal fedett partra. A fedélzet megemelkedett alattuk, amikor a kocsi súlya már nem a hajót, hanem a partot terhelte.
A TJ szürke és zöld álcája határozatlanul villogott egy ideig, míg be nem állt egy kellően feltűnésmentes, árnyékolt színkombinációra, mely tökéletesen megegyezett a homok és a fák alatt ringatózó árnyak színével. Nehéz, tompa végű ágyú ült az egyik elülső fedélnyílás fölött.
A kapitány átlapozott néhány oldalt.
– És még itt és itt kérném – mondta. Megrázta a fejét, csettintett egyet a nyelvével. – Csak egy kicsit lenne szélesebb ez a fjord! – Aggodalmas arccal nézett a fjord szája felé, mintha azt akarná, hogy a csúcsokkal csipkézett meredek hegyek szétnyíljanak a sötét víz előtt. Felsóhajtott, lehelete füstként szállt fel a hideg, mozdulatlan levegőben.
– Hát igen – mondta Sharrow.
A másik Tereptáró zörögve gurult elő a hajótest elülső részéből, lehajtott a partra, s a hajó ismét fel-le himbálózott. Zefla integetett a kocsi tetőnyílásából.
– És még ez lenne itt az utolsó... – mondta a kapitány, majd visszahajtotta a vékonyka lapokat a helyére.
Sharrow azt is aláírta.
– Hát ennyi – mondta.
– Köszönöm, Sharrow kisasszony – válaszolta a kapitány mosolyogva. Visszavette a kesztyűjét, és mélyen meghajolt. A napszemüveg, amire már nem volt szüksége, miután feljöttek a felszínre, kiesett steppelt kabátjának zsebéből. Megállt, hogy felvegye, de a kesztyű miatt nem volt olyan egyszerű, mint gondolta.
– Mikor végre felegyenesedett, Sharrow barátságtalan mosollyal az arcán bámult rá, s a kezét nyújtotta felé. A férfi a napszemüveget a szájába fogta, az írótáblát a hóna alá, és ismét levette a kesztyűjét. Kezet ráztak.
– Öröm volt önnel utazni, Sharrow kisasszony – mondta. – Engedje meg, hogy a legjobbakat kívánjam a... – tekintetét végigjártatta a csendes erdőn és a magas hegyeken – ...akármire is készülnek.
– Köszönöm.
– Nos, akkor négy nap múlva találkozunk, hacsak nem hallunk valamit önök felől – mondta vigyorogva.
– Így van – válaszolta a nő, s hátat fordított neki. – Akkor négy nap múlva.
– Jó vadászatot! – kiáltotta a férfi.
Sharrow lemászott egy vékony fémlétrán a hajó gyomrába, ahol a tengeralattjáró legénysége már készült visszahúzni a rámpát, és bezárni az ajtót. Megnézte, hogy nem hagytak-e ott a többiek valamit, majd végigment a rámpán. Lelépett a partra, csizmája a homokba süllyedt.
Amikor visszafordult, hogy egy pillantást vessen a hajótest kitárt kerek szájára, fehér gőzoszlop szökött a levegőbe a hajó mögött, a tengeralattjáró parancsnoki tornyából. A hajó vészjelző szirénájának visítása hasította szét a levegőt a part mentén, aztán egyszer csak elhallgatott, ahogy a fehér gőzből álló tajték megállt s lebegett a levegőben. A hajótest nyitott ajtajában álló férfiak kővé dermedtek. Ideges hang hallatszott felettük. A kapitány lihegve, teljes pánikban kiabált.
– Légi riadó! – ordította a hangszórókon keresztül. – Repülő közeledik! Ismétlem! Repülő közeledik! Azonnal elhagyni a hajótesteket, és elsüllyeszteni mind a kettőt!
– A fenébe! – mondta Sharrow, és sarkon fordult.
A hajó gyomrában lévő emberek felmásztak a fedélzetre, míg Sharrow beugrott a TJ egyik elülső ülésére. Zefla állt az ülése előtt, fejét és felsőtestét kidugta odafönt a nyíláson, és a tenger irányába nézett, egy nagyteljesítményű távcsövön keresztül kémlelte az eget. Feril ült a kormánynál, karcsúnak és szépen formáltnak tűnt a TJ zömök, funkcionális irányítópultja mellett.
– Azt a kurva életbe! – hallatszott Miz hangja az adóvevőn át. – Ezek nem szaroznak. Azt hittem, nem nagyon foglalkoznak a felderítő rendszerrel.
– Lehet, hogy félreinformáltak minket – válaszolta Sharrow. Az előttük álló TJ nagy adag homokot zúdított rájuk hat kerekéről, és megindult felfelé a parton, az erdő szélén álló fiatal fákat és füves területet körbevevő sziklák irányába. – Kövesse Mizt! – utasította Ferilt. Az android bólintott, és egyesbe rakta a kocsit.
Az autó megindult, követte az előtte haladó TJ-t a fák felé. Sharrow visszanézett az oldalsó ablakon keresztül, és látta, ahogy a legénység utolsó tagjai is leugranak a tengeralattjáró megfeneklett hajótestéről a főhajóra. Aztán a testes tengeralattjáró hátsó felénél víz zubogott fel, a hajó maga mögött hagyta a kiürült hajótesteket, és elindult hátrafelé, egyre nagyobb habot verve maga körül. A kis alakok végigrohantak a hajó tetején, majd eltűntek a fedélnyílásban, amit aztán gyorsan becsuktak maguk mögött. A tengeralattjáró a saját maga által keltett sodorvízben nekiindult hátrafelé, majd fordulni, és ugyanabban a pillanatban süllyedni is kezdett. A megfeneklett bal hajótest ringatózott a hullámokban, míg az elhagyott jobboldali hajó oda-vissza ringatózott a finoman emelkedő és elcsituló hullámok között.
– Itt aztán egyetlen kurva út sem visz a fák közé! – ordította Miz.
– Akkor vágj egyet! – kiabálta vissza Sharrow.
– Na ne! – hallatszott Dloan nyugodt hangja. – Nézd!
– Hm – válaszolta Miz. – Túl keskeny... – Az elől futó TJ jobbra kanyarodott.
– Zef? – szólt oda Sharrow Zeflának, és felnézett rá. – Zef? – kiabálta. Zefla a fejét rázva lehajolt, haja felfogva a katonai sapkában.
– Még semmi – válaszolta, majd fogta a belső távbeszélőt, a fülébe dugta, aztán felállt.
Az előttük haladó TJ keresztülrobogott sziklákon, és átvágott a füvön a fák felé. Gumijai mély üregeket vájtak a fűben, nagy adag földet szórva a mögötte haladó kocsira, ahogy kapaszkodott felfelé a hajlongó fiatal cserjék között, és áthajtott a mögöttük álló magasabb törzsek során. Rögök és kavicsok pattogtak és zuhantak a Feril vezette Tereptáró meredek orrára és szélvédőjére.
Sharrow hátrapillantott. A tengeralattjáró a parancsnoki tornyot kivéve már teljesen a víz alatt volt, gyorsan süllyedt az örvénylő hullámok között, közben folyamatosan hátrált a partról a nyílt tenger irányába.
Miz és Dloan TJ-je átverekedte magát a fák között, és lassított.
– Megvan – mondta Zefla a távbeszélőn. – Egyetlen gép. Alacsonyan száll. Nagynak tűnik, és... viszonylag lassúnak.
– Szerinted láttak minket? – kérdezte Sharrow, miközben Feril az előttük haladó autó mögött egy méterre manőverezett.
– Nehéz megmondani – válaszolta Zefla.
Miz elkanyarodott egy kis tisztás felé jobbra, a TJ foltos álcája sötétebb lett, ahogy egyre mélyebbre ásták magukat a föléjük hajoló ágak között.
– Nem mutatják jelét, hogy láttak volna minket... – mondta halkan Zefla.
– Hát, nagyjából itt az út vége – mondta Miz. Az elöl haladó TJ lassan megállt. Feril is megállította az ő autójukat, közvetlen mögötte. Sharrow lenyúlt a lába mellé, és kinyitotta egy hosszúkás táska cipzárját, melyre elnagyolt légelhárító jel volt festve. Előhúzott egy rakétalövőt, majd felállt az ülésen, hátrahúzta a fedélnyílás tetejét, aztán fejét és vállát kidugta a kocsi fölé.
A repülő alaktalan fekete foltnak látszott, alacsonyan szállt, a vízhez közel. Ahol korábban a tengeralattjáró volt, most már csak egy kisebb folton örvénylett a víz, a kihalt, lebegő hajótestektől nem messze. A repülő képe egyre nagyobb lett a rakétakilövő irányzékában, egy pillanatra elmosódott, és ismét kiélesedett. Sharrow kibiztosította a fegyvert.
Akkor azonban valami közelről belelógott az irányzékba, s homályos képe részben eltakarta a gépet. Sharrow a homlokát ráncolta, és elnézett a fegyver mellett. A fiatal cserjék egyike, melyet a TJ korábban a földhöz nyomott, most kiegyenesedett, és vékony falat vont a part és az autók közé.
Sharrow hunyorogva nézett ismét az irányzékba, figyelte, ahogy a gép körvonala megbillen és egyre megvastagodik. Amit látott, az tulajdonképpen egy repülő csónak volt, nagyjából akkora, mint a régi nehézbombázók. Két motor állt ki a szárnyak tövénél felfelé, és V-alakú úszó helyezkedett el a szárnyak végére szerelve. Hat kicsi rakétát látott a szárnyak alatt. A gép lassan megdőlt, szinte bágyadtan változtatott irányt. Sharrow egészen addig követte, míg a gép el nem tűnt a fák mögött.
Hallotta, ahogy a gép hajtóművének zúgása visszhangzik a távolban a hegyek között. A rakétakilövőt visszaállította készenlétbe.
– Ez meg hová ment? – kérdezte Miz.
– Szerintem felrepült a fjordon – mondta Dloan.
Sharrow előrefordult és látta Dloan felsőtestét az elöl álló, mozdulatlan TJ tetején kihajolva. A kocsi orra a fák közé bújt.
– Láttál rajta valamiféle jelzést? – kérdezte Sharrow Zeflát. Zefla megrázta a fejét.
– Nem olyan volt, mint a Felügyelet gépei.
– Én láttam egy ilyen régi darabot Quaz Beaghban – vetette közbe Dloan. – Amikor a tengeralattjáróról tárgyaltunk.
– Lehet, hogy ez is egy magánzó? – kérdezte Miz. Hallották, hogy felmordul, amikor az elöl álló kocsi hátragurul, majd ismét megpróbál előretörni. A jármű megint fennakadt a szilárdan álló fatörzsek között. – Hát ezt nevezem én a Környék Törvényeinek semmibevételének! – mondta, és hangjából úgy tűnt, szinte szórakozik a helyzeten. – Berepülni erre a területre egy olyan antik darabbal, aminek már egy repülőgépmúzeumban lenne a helye. A fenébe, akkor mi is jöhettünk volna repülővel.
– Hagyjuk – vágott közbe Sharrow. – Lehet, hogy vissza fog jönni. Azt mondom, menjünk vissza, és a part mentén folytassuk az utat, hátha találunk valami jobb rejtekhelyet.
– Itt is jól el vagyunk rejtőzve – jegyezte meg Zefla.
– Nem egészen – mondta Miz. – Ha valaki netán keresne minket, akkor az a hajótestektől fog elindulni.
– A mi bátor kapitányunk említett valamit azzal kapcsolatban, hogy a hajókat el kell süllyeszteni – mondta Zefla.
– Igen, de az, amelyik megfeneklett, nem fog túl mélyre süllyedni.
– Zef? – szólt oda neki Sharrow. – Mit gondolsz, meglátott minket a gép?
Zefla vállat vont.
– Ha logikusan végiggondolom, valószínűleg... igen.
– Akkor menjünk – adta ki az utasítást Sharrow.
– A két TJ kitolatott az erdőből. A megfeneklett tengeralattjáró hajórésze a farán ülve lebegett, barlangszerű tátott száját a kis part felé meresztette, mintha csendes meglepetés ült volna ki az arcára. A másik elhagyatott hajótest a hátára fordult, s fel-le hullámozva lassanként elsüllyedt a sötét vízben.
A két Terepjáró a víz és a fák között vezető, sziklákkal és füves terepekkel tűzdelt utat választotta.
A repülő halvány füstcsíkot hagyott maga után, úgy száz méterre a széles fjord közepe felett. Zefla tovább őrködött. Sharrow hátradőlt a székében, ölében a rakétakilövővel. Ferilre nézett, aki látszólag gondtalanul vezette a TJ-t Miz és Dloan mögött.
– Nagyon sajnálom – mondta Sharrow.
– Kérem, igazán nem kell – válaszolta az android, és egy pillanatra a nő felé fordította a fejét. – Komolyan nagyon izgalmas ez az egész. Sharrow mosolyogva csóválta a fejét.
– Lehet, hogy még ennél is izgalmasabb lesz, ha nem tudunk hamarosan valahol elrejtőzködni.
– Hát igen – mondta Feril, és pillantását a nőről a tőlük jobbra húzódó fjord és a meredek, erdős hegyek felé fordította. – De mégis – folytatta, miközben keze a kormányt igazgatta, a köves partot szegélyező, hatalmas hullámtörők közt vezetve át a Tereptárót –, nagyon szép ez a környék, nem gondolja?
Sharrow elvigyorodott, kurtán a fejét rázta, s az androidra pillantott. Aztán megpróbált lazítani egy kicsit, és lassan, tudatosan körülnézett a nyugodt, fekete víztömeg párás csendjén, az őket körülvevő erdős csúcsok rengetegén, és a meredeken hullámzó, félig eldugott, fákkal tarkított hegyoldalak csipkés ormain az égbolt sápadt végtelenségében.
– Igen – bólintott. – Igen, valóban gyönyörű.
Kevesebb mint egy kilométert haladtak a fjord mentén, és még mindig nem találtak egy bejáratot sem a fák között, valamint nem volt egyetlen olyan nagy hullámtörő sem, ami mögött elbújhattak volna, sem semmilyen más rejtőzködési lehetőség, amikor Zefla egyszer csak felkiáltott.
– Visszajött!
A repülő csónak megjelent, szürke foltként úszott a sötét hegyek előtt a fjord szája felé.
– Hogy dögölne meg! – mordult fel Miz.
Sharrow nézte, ahogy a repülő csónak megdől és elfordul egészen addig, míg egyenesen feléjük nem tart. Sharrow a fejét csóválta.
– Ez nem jelent jót...
– Tüzet nyitott! – kiáltotta Zefla. Két füstfelhő gomolygott a repülő szárnyainak tövétől felfelé.
– Álljon meg! – mondta Sharrow az androidnak. Előrántotta a hátizsákját az ülés alól. – Mindenki kifelé!
– A fenébe! – méltatlankodott Miz. Mindkét TJ megállt.
– Irány a fák közé – morogta maga elé Zefla, s visszabújt a fedélnyílásból az autóba, ráhuppant az ülésre, majd lábával kirúgta az ajtót. Leugrott a földre, és egy kis hátizsákot szorongatott. Feril követte őt. Sharrow a másik ajtón szállt ki. Miz előugrott az elöl álló TJ-ből, és ő is az erdő felé futott.
– Gyerünk kifelé, öreg! – kiáltotta Sharrow. Ő a vízparton magasodó egyik szikla felé rohant. Kibiztosította a rakétalövőt.
Dloan az elülső Terepjáró fedélnyílásában állt, és megcélozta a repülőt az autóra szerelt ágyúval. A két rakéta fénylő pontja a füstcsík végén egyre közeledett a fekete, nyugodt víz felé.
– Kifelé, Dloan! – kiabált Sharrow. Levetette magát két szikla közé, és célzott a rakétavetővel.
A repülő lövedékei becsapódtak, de egyik sem találta el a Terepjárókat, hanem elsüvítettek felettük, és az erdőben robbantak fel, úgy ötven méterrel feljebb. Dloan tüzet nyitott az ágyúval. Sharrow látta, hogy a nyomkövetővel felszerelt nyolcas lövedékek felfelé ívelve repülnek az óceán vize felett, és száz méterrel a távolban vitorlázó repülő előtt csapódnak a vízbe. Sharrow kilőtte a rakétát. Nagy robbanás hallatszott, ahogy a cső a vállának ütközött, aztán villanás és kattanó hang jelezte, hogy a rakéta elindult. Már csak a susogó hangot lehetett hallani, ahogy a lövedék hasította a levegőt.
A repülőgép lomhán repült feljebb a fjordon, úgy kétezer méterre tőlük, míg a rakéta egyenesen felé tartott.
Dloan abbahagyta a tüzelést.
A rakéta még egy kilométerre volt, aztán már csak ötszáz méterre.
– Jól van – mondta Sharrow magában –, ne zavartassátok magatokat egy rakéta miatt, seggfejek!
Fény villant fel a repülő csónak orránál.
A rakéta felrobbant. Villant egyet, és darabokra esett a levegőben, sűrű fekete füstfelhőt hagyva maga után, amiből tucatnyi kis sötét csík futott elő, melyek egymás után csobogva lezuhantak a vízbe.
– A kurva anyját! – lihegett Sharrow. A gép még mindig feléjük tartott.
Dloan ismét elsütötte az ágyút, a szikrák magas ívben repültek a gép felé. A repülő átsuhant a felrobbant rakétából felszálló füstfelhőn, és újabb kettőt lőtt ki a sajátjaiból.
Sharrow a TJ-re pillantott.
– Dloan! – sikította. A férfi lehajolt az ágyú mögött. Szabadjára engedte az utolsó golyózáport, aztán kiugrott a tetőnyíláson keresztül, végigfutott a TJ tetején. Sharrow meg mert volna esküdni rá, hogy hatalmas mosoly húzódott az arcán.
Dloan leugrott a háromméteres magasságból, félregurult és fedezékbe húzta magát fél másodperccel az előtt, hogy a két rakéta süvítve belerohant a TJ-kbe, és mindkettőt apró darabokra szaggatta.
Sharrow önkéntelenül lebukott. Most felemelte a fejét a füstfelhő és a lángcsóvák közt. Mindkét autó megsemmisült. Az övé a hátán feküdt, vadul lángolt. A másik TJ úgy tűnt, még egyenesen áll, de a fél törzse leszakadt és felhajlott, így most mind a három motor látszott a lenyúzott, égő gumik között. Ami még megmaradt a kocsiból, az remegett az utórobbanások ropogása közepette. Sharrow megint lehúzta a fejét, és nézte, ahogy a repülő fél kilométerrel a fejük felett elhúz, és elkanyarodik tőlük.
Fekete füstcsík gomolygott elő a gép jobboldali motorjából. Egyre veszített a magasságából, kattogó és nehézkes volt a hangja. Valaki ujjongani kezdett a fák között.
Sharrow szemügyre vette a földön nyugvó bal karját. Fájt. Felemelte, és a vérző sebet nézte, majd megrázta, hogy leperegjen a föld a kis vágásról. Nem tűnt komolynak.
– Ez az! – ujjongott megint ugyanaz a hang. Dloan.
A repülő csónak tovább küzdötte magát még egy kilométert, talán még emelkedett is. Aztán megbillent és bedőlt, megfordulva ismét a fjord felé tartott, most azonban a túloldalon fekvő partot vette célba. A füstcsík, amit maga után húzott, megvastagodott, és a gép egyre közelebb került a víz felszínéhez.
A levegő megremegett, dübörgött, ahogy további robbanások rázták meg a két totálkáros TJ-t. Füst gomolygott az ég felé.
– Sharrow? – kiáltott Miz, amikor egy pillanatra csend támadt.
– Itt vagyok! – kiabálta a nő. – Nincs semmi bajom!
A repülő csónak elérte a víz felszínét, és visszapattant róla, kettős vízsugarat hagyva maga után. Aztán ismét a felszínnek csapódott, egyre lassult, körbefordult, majd a csapattól úgy másfél kilométerre, pontosan velük szemben megállt.
Sharrow a vállára csapta a hátizsákját, és előmászott a parti sziklák közül, de még mindig a kisebb hullámtörők fedezékében kúszott a fák felé. Végül egy kicsit felegyenesedve, görnyedten rohant oda, ahol a többiek feküdtek a fedezékben, nézték a két TJ lángjait és a süllyedő repülő csónakot a túlparton. Üveges, összetett orra már a levegőben volt, egyik szárnya lassan emelkedett az ég felé, míg a másik egyre süllyedt.
Sharrow mögéjük vetette magát.
– Minden rendben? – kérdezte Zefla.
– Igen. Szép lövés volt, Dloan – jegyezte meg, és véres kezét az egyenruhája nadrágjába törölte.
– Kösz – vigyorgott Dloan. – Az a kifinomult rakétaelhárító lézer nem tudott mit kezdeni a jó öreg ágyúgolyóval. – Nagyot sóhajtott, és boldognak tűnt.
– Na igen, de most mihez kezdünk? – kérdezte Miz, és Sharrow-ra nézett. – Úszunk az út hátralevő részén?
– Ó – szólalt meg Feril –, nézzék! Milyen szokatlan álca!
Sharrow odanézett.
Zefla hunyorogva kémlelt a távcsövön keresztül, majd felhördült.
– Ezt nem hiszem el – mondta. Odaadta a messzelátót Sharrow-nak. – Nem, ez nem lehet igaz! – A fejét rázta. – Egyszerűen nem hiszem el.
Sharrow belenézett a távcsőbe. A repülő csónak kristályosan csillogó orra egyenesen felfelé, az égbolt felé meredt. A szárnyak tövében lévő ajtókból úgy három tucatnyi alakot látott lemászni, ha minden igaz, akkor felfújható csónakokba. Az egész kicsit zavarosnak tűnt.
Sharrow jól ki tudta venni az alakokat, ugyanis rettenetes rózsaszín, sötétzöld, vérvörös, rikító ibolya és citromsárga ruhát viseltek, melyek még a narancssárga csónakok színénél is vibrálóbbak és feltűnőbbek voltak. Leengedte a távcsövet.
– Ezek komolyan megbolondultak – mondta inkább magának, mint a többieknek. – Ez Elson Roa és a bandája.
– Az az őrült ? – kérdezte tágra nyílt szemekkel Miz. A süllyedő repülő felé mutatott, melynek törzse most már függőlegesen állt az ég felé, majdnem a szárnyáig elmerülve. A két rikító színfoltot még szabad szemmel is lehetett látni, amint lassan távolodik a süllyedő géptől a túlparti fák és fű sötétzöld takarója felé. – Ez ő? – kérdezte Miz. – Már megint?
Sharrow lassan bólintott, a távcsövet a fűre helyezte.
– Igen – mondta. – Már megint.
A TJ-kben maradt lőszer folyamatosan durrogott még egy pár perc erejéig, aztán a tűz lassan elhalt, a detonációk elmaradoztak. Előmerészkedtek a fák közül, és átvizsgálták a két TJ roncsa körül szétszórt maradványokat, mígnem halk becsapódások hangjára lettek figyelmesek, és látták, hogy a víz körülöttük vékony kis szökőkutakban fröcsköl az ég felé.
– Géppisztolyok! – mondta Dloan, és a fjord túloldalát nézte. A levegő kattogott, golyók süvítettek. Körülöttük a sziklákról kis porfelhők emelkedtek fel. Mindannyian gyorsan visszavonultak az erdőbe. Egy könnyű, vészhelyzetre tartogatott sátor volt náluk, és némi élelem a túlélőcsomagokban, melyet abban a táskában tartottak, amit Zefla kimentett az autóból. Sharrow-nál ott volt a hátizsákja, amiben a KéziÁgyú lapult a régi motor két mérőórájával és egy elsősegélycsomaggal együtt. Miz egy közepes nagyságú géppisztolyt és egy légvédelmi lövedéket hozott magával. Találtak még néhány ruhadarabot és egy kevés élelmiszert is, amikor a roncsokat átnézték, de ezen kívül csak az volt náluk, amit viseltek. Egyenruha vagy túrafelszerelés, mindenkinél egy pisztoly, kések, kis elsősegélycsomag, és ami még véletlenül a zsebükben lapult.
– Gondolhattam volna rá! – csapott a homlokára Sharrow. Összerezzent, amikor a bal keze a fejéhez ért. Ugyan kimosta már a sebet egy patakban, és le is ragasztotta, de még mindig fájt. Miz kezén is ott volt még a kötés, és Dloan is sántított kissé, akárcsak Sharrow.
– Egyre jobban hasonlítunk egymásra, gondolta magában Sharrow.
Kis mélyedésben ültek egy füstös, erőtlen tüzecske mellett, melyet csak nagy nehezen sikerült a lézerrel életre kelteniük. A késő délután estének tűnt a körülöttük magasodó fák között.
– Gondolhattam volna rá – mondta ismét. – Kivehettünk volna több cuccot is a TJ-ből, amíg rejtekhelyet kerestünk. – A fejét csóválta.
– Nézd – mondta Miz –, mindannyian életben vagyunk. Van egy sátrunk, némi kajánk és fegyvereink. Vadászhatunk is, ha ennivalóra van szükségünk. – A körülöttük sötétlő erdőre mutatott. – Kell lennie itt elég vadnak. És van hal is. – Az új, zsebekkel teletűzdelt túrakabátjának rejtekére mutatott. – Van nálam horog meg egy kis damil. Csinálhatunk belőle pecabotot.
Sharrow hitetlenkedve nézett rá.
– Na igen, és közben négy napunk van arra, hogy legyalogoljunk kétszáz kilométert – mondta –, és visszaérjünk a mi bátor kapitányunkkal megbeszélt randevúra, aki egyébként valószínűleg meg sem próbál visszajönni értünk.
– Hagyhatnánk itt valakit – válaszolta Zefla. Katonai sapkáját egy bot végén a tűz felé tartotta, úgy szárítgatta. Lazán, törökülésben ült, látszott, hogy nem nagyon zavartatja magát. Dloan kinyújtotta maga elé a sérült lábát. Miz odagörgetett egy követ, azon ült. Az android a hátsó felére ereszkedett, alakja csontvázszerűnek, szögletesnek tűnt a homályban.
– Néhányan elmehetnének a fjord végére – folytatta Zefla míg valaki itt marad, megvárja a tengeralattjárót, és megmondja nekik, hogy jöjjenek vissza később.
– De nem tudunk semmivel jelezni egymásnak – mondta Sharrow, miközben kivette a telefonját a zsebéből. – Az erre szánt kommunikációs felszerelés a Terepjáróban maradt, ezek meg nem működnek itt.
– Hát – szólalt meg Dloan –, ha akarom, működnek, csakhogy a hívásokat továbbítják a Biztonsági Felügyeletnek, és akkor azok idejönnek, hogy megkeressék, honnan származik a hívás.
– Igen, Dloan – mondta Sharrow. – Köszönjük.
– Én tudnék jelezni a tengeralattjárónak – mondta Feril. A mellkasára mutatott. – Van bennem egy adóvevő. Bár nagyobb távolságon nem működik, de nem kell hozzá telefonfrekvenciát használnom. Fel tudnám venni a kapcsolatot a tengeralattjáróval, még akkor is, ha víz alatt van, de csak néhány kilométeres körzeten belül.
– Kapcsolatba tudna lépni velük most? – kérdezte Miz.
– Azt hiszem, nem – ismerte be az android.
– És mi van a Szolipszistákkal? – vetette közbe Dloan. – Lehet, hogy nem is tudják, kik vagyunk – mondta és Sharrow-ra nézett. – Megpróbálhatnánk rádión felvenni velük a kapcsolatot.
Sharrow a fejét rázta.
– Valahogy az az érzésem, hogy nagyon is jól tudják, kik vagyunk –mondta. – Amúgy pedig nem éri meg megtörni a csöndet.
– Ugyan már – Miz egy ággal piszkálta a tüzet. – A Felügyelet emberei biztosan észrevették ezt a kis incidenst. – A TJ-k roncsai felé biccentett, melyek ott parázslottak a parton úgy száz méterre tőlük, a fák mögött. – Valószínűleg már el is indultak, hogy elkapjanak minket.
– Na igen – válaszolta Dloan –, vagy megkínálnak minket egy atombombával.
Sharrow rámeredt.
– Na, akkor elmegyünk a fjord végére, akármi is legyen ott, vagy mi lesz? – kérdezte Zefla.
Sharrow bólintott.
– Az lesz a legjobb, különben Elson és csapata fog odaérni elsőnek. Elővette a motorkerékpár két kijelzőjét a táskájából.
Még mindig arrafelé állnak a mutatók. A táv egy kicsivel száz kilométer alatt van. Ha a térkép nem téved, és ezek itt pontosan mutatják, amit kell, akkor az a valami, ami felé mutatnak, a fjord végében lesz. –
Visszatette a mérőket a táskájába. – Vagy volt.
– Nagy kár, hogy elveszítettük a térképeket – mondta Dloan, és behajlította a lábát.
– Az igazat megvallva – szólalt meg Feril, és egyik kezét felemelte, mintha jelentkezne –, én megjegyeztem a környék térképét.
– Na ne! – nézett Miz kétkedve az androidra. – Akkor milyen messze van pontosan a fjord legteteje?
– A partot követve nagyjából nyolcvankilenc kilométerre – válaszolta neki az android. – De persze van néhány széles folyó, amin át kell vágni.
– Az két nap oda, két nap vissza – mondta Dloan.
– Ha szabad megjegyeznem – kezdte az android, mire mindenki ránézett –, én valószínűleg húsz óra alatt meg tudnám járni oda-vissza. –Végignézett a társaságon, majd szinte szégyenlősen vállat vont.
– Tehát akkor Feril előre tudna menni – mondta Zefla. – De mit csinálunk, amikor mindannyian odaérünk?
– Ha megtaláljuk a Lusta Fegyvert, akkor egyszerűen csak telefonálnunk kell – válaszolta Sharrow. – A Felügyelet emberei idejönnek, hogy szemügyre vegyék a terepet, mi pedig elmegyünk azzal, amivel ők jöttek. Valószínűleg repülővel.
– Ennyi az egész? – kérdezte Zefla.
– Ne feledd, egy Lusta Fegyver lesz nálunk – mondta vigyorogva Miz.
– És mi van, ha a Fegyver nincs ott? – kérdezte Feril.
Sharrow az androidra emelte a tekintetét.
– Akkor kitalálunk valamit.
Felvett egy hosszabb botot a földről, és a füstölgő tűz közepébe dobta.
Amennyire lehetett, az erdő széle mentén gyalogoltak, nagyjából tíz méterre a parttól. Az erdő mélyén csend honolt. Túrájuk első pár órájában az egyedüli zaj, amire felfigyeltek, a zubogó víz hangja volt, amikor átkeltek a sziklákkal teleszórt patakokon, valamint az ágak és gallyak recsegése a lábuk alatt. A kora téli fény lassanként elhalványult körülöttük.
Az erdő talaján öreg fák, rothadó törzsek álltak keresztbe. A fák megdőltek, mindenféle szögben elfordultak, s néhol annyira összegabalyodtak, hogy csak kikerülni lehetett őket. A kidőlt fák helyén keletkezett tisztásokon már hemzsegtek a kis cserjék, és a csapat ilyen helyeken megpillanthatta a szürke, elsötétedő égboltot.
– Kicsit rendezetlen, nem? – mondta Miz Sharrow-nak, és lehúzta a fejét egy kidőlt, öreg fa törzse alatt, melyet a mellette álló fák fogtak fel. – Én azt hittem, az erdő csak fatörzsekből és szép aljnövényzetből áll... a francba! – Kabátjának kapucnija fennakadt egy ágon, és Miz majdnem hátravágódott. Kiszabadította a kabátját, és nyomatékosan Sharrow-ra bámult, mielőtt folytatta volna. – Fatörzsek és szép, puha tüskeszőnyeg.
Sharrow lehúzta a fejét egy törzs előtt.
– Azok ültetvények, Miz – válaszolta a férfinak. – Ez egy erdő. Ez az igazi.
– Akkor is kurva nagy itt a felfordulás – mondta az, és kirázott egy kis korhadt fadarabot a kapucnijából. – Ennyi erővel abban a kibaszott Entraxrln erdőben is lehetnénk. – Körbenézett. – Ezen úgyis nehezen verekedtük volna át magunkat a TJ-kel. A parton kellett volna haladnunk, akár figyelnek, akár nem. – Megcsúszott egy tüskékkel és lehullott ágakkal takart gyökéren, megtántorodott, majd a fejét csóválta. –Azok a kurva Szolipszisták.
Sharrow elmosolyodott.
Amikor már túl sötét volt ahhoz, hogy rendesen lássanak, letáboroztak. Két pár infraszemüvegük volt, vagyis két embernek mindenképp anélkül kellett volna mennie, így viszont nem tudtak volna kellő iramban haladni. Amúgy is fáradtak voltak, még ha csak néhány órája gyalogoltak is. Az egyik patak mellett találtak egy egyenes szakaszt, melyet földsánc takart el a fjord szemben lévő partjától, és úgy döntöttek, itt megállnak.
Sharrow kicserélte a kezén a kötést. Dloan azon törte a fejét, hogyan kell felállítani a sátrat. Zefla fát szedett a tűzrakáshoz. Miz leült egy kőre, és elkezdte kifűzni a bakancsát. Fájtak a lábai, és az elmúlt fél órában már sántított is.
Feril letette a fát a kőből rakott kör mellé, aztán megpróbált segíteni Dloannak a sátor felállításában, de a férfi elhessegette. Az android viszszasomfordált és leült Miz mellé.
Ez a rohadt bakancs – mondta Miz, miközben a cipőfűzővel szerencsétlenkedett. Úgy tűnt, szorosabbra húzódtak, amikor víz érte őket. Quaz Beaghban látta meg a bakancsot, és nagyon megtetszett neki. Igazi vaskos, kopott, kirándulós bőrbakancs, igazi cipőfűzővel, mintha egy régi fotóról tették volna oda. Most viszont már azt kívánta, bárcsak egy modernebb darabot választott volna, memóriaegységgel, fűtéssel és gyorsan kioldható csatokkal. Persze nem azzal a céllal választotta ezt a bakancsot, hogy valóban túrázni fog benne.
– Gondolom, magának nincsenek ilyen problémái – morgott Miz, miközben a cipőfűzőit bontogatta.
– Nem igazán – válaszolta Feril. – Habár van két betét a lábamban, amit néhány év után mindig ki kell cserélni. – Szemügyre vette a lábát.
– Micsoda egy rohadt, isten háta mögötti hely ez – sóhajtott Miz, és a körülöttük álló fákat nézte.
Feril is körbenézett.
– Hát, nem is tudom – mondta. – Szerintem inkább gyönyörű.
– Igen? – mondta Miz, közben megpróbálta a fűző egyik szárát kihúzni a másik alól. – Hát lehet, hogy ön egy kissé másképp látja a dolgokat.
– Ez igaz – válaszolta az android. – Valóban így van. – Nézte, ahogy Zefla ledob egy adag fát a földre, majd összerendezi a gallyakat a kövekből rakott kör közepén. Alacsonyra és széles sugarúra állította a lézerpisztolyát, és kiszárította, majd meggyújtotta az ágakat, melyek füstölögve kaptak lángra.
– Figyeljen – mondta Miz az androidnak, s látszott, hogy zavarban van –, a kezeim teljesen elgémberedtek. Tudna nekem segíteni?
Feril egy szót sem szólt, csak letérdelt Miz elé, és kibogozta a bakancs fűzőit.
A tűz körül ültek az erdő sűrűjének koromfekete sötétjében, a vastag lombozat alatt, négyszáz kilométerre a legközelebbi napfénytükör, utcai lámpa vagy fényszóró világától. Egy adag tartalék élelmiszert rágcsáltak. Még úgy két napra volt elegendő belőle.
– Holnap megpróbálunk lőni valamit – mondta Miz, hangosan csámcsogva a szelet szárított-kenyéren, és szemét körbejáratta a többieken. Az arcuk mozgása furcsának tűnt a tűz narancssárgán villódzó fényében. Bólintott. – Holnap lövünk valamit, és igazi, rendes sült húst fogunk enni.
– Fúj – vágta rá Zefla.
– Eddig egy rohadt állatot sem láttunk – vetette oda Sharrow Miznek.
– Ez igaz – mondta a férfi, és a félig megevett kenyérszelettel hadonászott. – De kell, hogy legyen mindenféle nagy vad ezekben a hegyekben. Csak találunk valamit.
– Elnézést kérek – szólt oda nekik Feril, aki a földsánc tetején állt, néhány méterrel fölöttük. Fémből és műanyagból álló arca csillogott a tűz fényében. Önként jelentkezett, hogy őrködik, amíg a többiek esznek.
– Igen, Feril? – kérdezte Sharrow.
– Azt hiszem, egy felfújható csónakszerű valami indult el a túlsó partról.
– Nézzük meg – mondta Sharrow.
Odasereglettek a partra néző fák tövébe, Dloan ment Zefla előtt, Sharrow pedig Miz előtt, aki egy párszor megbotlott a kikötött cipőfűzőkben.
A földre feküdtek. Az infraszemüvegeket erősebbre állítva Sharrow és Dloan épphogy ki tudta venni a csónakban ülők hőjelét.
Dloan talált egy nagyobb sziklát, és rátámasztotta a fegyvert, csöve majdnem negyvenöt fokos szögben nézett lefelé.
– Elvileg pont el kell vinnie odáig – mondta. – Jobb lesz, ha hátrébb húzódtok, hátha van valamijük, amivel válaszolni tudnak. Egy kicsit beljebb húzódtak a fák közé.
Dloan úgy egy tucat golyót lőtt ki, a fény és a hang megtöltötte az éjszakát. Sharrow-nak le kellett vennie a szemüveget, mert a golyók olyan éles fényt árasztottak. Nem volt nyomkövető a lövedékeken, de amikor visszavette a szemüveget, követni tudta a kis szikrákat majdnem a fjord felett leírt ívük feléig. Ahogy kihűltek, eltűntek.
– Egy kicsit följebb és balra – kiáltotta Feril.
Dloan állított a szögön, és ismét tüzet nyitott. Hallották, ahogy a fegyver hangja visszaverődik a távoli hegyekről és sziklákról. Egy kattanás jelezte, hogy Dloan tárat cserél.
– Még egy kicsit balra – mondta Feril.
Dloan ismét lőtt. Sharrow nem vett észre a szemüvegben látható elmosódott képen semmiféle változást.
– Ez az! – mondta Feril.
Dloan kis szünetet tartott, majd ismét tüzet nyitott.
– Jobbra! Kicsit jobbra! – kiáltotta Feril, miközben Dloan folyamatosan lőtt. A fegyver elhallgatott. – Azt hiszem, most akad majd egy kis problémájuk – mondta az android.
Sharrow nézte, ahogy a szemüveg zavaros képe megváltozik. Kisebb lett, és idővel, úgy egy perc után, csak pár halvány hőfénypontot lehetett látni a vízben.
– A csónakjuk elsüllyedt – jelentette ki Feril. – Úgy tűnik, visszaúsznak a partra.
– Megint csak szép munka, Dloan! – ismerte el Sharrow.
– Hm – hümmögött elégedetten a férfi, és visszasétált a partról. Sharrow megfordult, hogy induljon ő is, amikor Dloan elhaladt mellette, aztán látta, hogy az android még mindig a sötétbe bámul, a fjord túlpartja felé. Belenézett a szemüvegbe, de csak kivehetetlen hőjelző-foltokat látott a fjord hideg vizének szürke áramlatában.
Néhány pillanatig az androidot nézte. Úgy tűnt, az nem vette őt észre.
– Feril? – szólította meg végül.
A gép odafordult hozzá.
– Igen?
– Mi a baj? – kérdezte a nő.
Miz csattintott egyet a nyelvével, és megfogta Zefla kezét, hogy menjen vele Dloan után a táborhelyre.
– Ó – mondta az android rövid szünet után. Tekintetét ismét a sötét víz felé fordította. – Csak elgondolkodtam. Mivel nyolc vagy kilenc ember volt eredetileg a csónakban, és csak hét úszik vissza a partra, emellett egy vagy két testnek tűnő valami lebeg a vízen, ott, ahol a csónak elsüllyedt... – megint Sharrow-ra nézett. – Azt hiszem, cinkos lettem egy gyilkosságban, sőt talán kettőben.
A nő egy szót sem szólt. Az android megint a vizet kémlelte, majd ránézett.
– És hogy érzi magát emiatt? – kérdezte Sharrow.
Feril vállat vont.
– Nem tudom még pontosan – válaszolta zavartan. – Ezen még gondolkodnom kell.
Sharrow végigmérte az android körvonalait a szemüveggel.
Ilyen közelről az emberek általában rikító, vad színekben vibrálva tűntek fel. Ehhez képest a gép egy épphogy kivehető körvonal volt csak, teste alig melegebb, mint a környezete.
– Sajnálom – mondta kis idő múlva.
– Mit sajnál? – kérdezte Feril.
– Hogy belevittük ebbe az egészbe.
– Nagyon örültem, hogy megkértek – emlékeztette a nőt.
– Tudom – mondta Sharrow –, de mégis.
– Kérem, ne sajnálja – válaszolta az android. – Ez mind... rendkívül érdekes a számomra. A legtöbb dolgot, ami az elmúlt napokban történt, rögzítettem, hogy később visszajátszhassam a szórakozás és az elemzés kedvéért. Ilyesmit igen ritkán van alkalmam csinálni. Nagy újdonság a számomra. Komolyan élvezem – mondta, és akár egy ember, kezét felemelte tenyérrel előrefelé, mintha esküdni akarna.
Élvezi – ismételte meg a szót Sharrow, és egy kissé elmosolyodott.
– Bizonyos értelemben – tette hozzá Feril.
Sharrow a fejét csóválta, s lefelé nézett, az erdő talajának finoman átszűrődő melegét figyelte.
– Elmenjek felderítőútra? – kérdezte az android. – Felmenjek a fjord végébe?
– Még ne – válaszolta Sharrow. Megfordult és a tűzből felszálló halvány, szinte átlátszó füstoszlopot nézte harminc méterre tőlük, beljebb az erdőben. – Szeretném, ha inkább őrködne ma este, ha nincs ellene kifogása.
– Persze, hogy nincs – válaszolta Feril. Megfordult és megint a fjordot kémlelte. – Amiatt aggódik, hogy van még egy csónakjuk, és esetleg megpróbálják megismételni a támadást, amit most meghiúsítottunk.
– Pontosan – mosolygott a nő. – Úgy beszél, mint bármelyikünk a csapatból. – Halkan nevetett. – Legalábbis majdnem.
Feril egy kicsit hátrébb húzódott.
– Köszönöm – mondta. A meredély felé biccentett. – Ott fent fogok őrködni, mert onnan belátom az egész fjordot és a közvetlen környezetét.
Elindultak együtt abba az irányba. Az android megfordult, és leült azon a helyen, ahonnan szerinte a legjobb kilátás nyílt.
– Aha – mondta.
Sharrow is megnézte.
Két tűzrakás égett a fjord túloldalán. Két kicsi, sötétsárga pontocska vibrált a szemcsés sötétben. Levette a szemüveget, és a szeme sarkából éppen hogy látta őket.
Visszatette az infraszemüveget.
– Előrébb tartanak, mint mi – mondta.
– Úgy három kilométerrel – válaszolta Feril.
– Hm. Még mindig vannak hőkövető lövedékeink. Megajándékozhatnánk őket egy kis esti meglepetéssel.
– Valóban – értett egyet az android. – De lehet, hogy a tüzek csak félrevezetésből vannak ott.
Sharrow a tüzeket pásztázta a távolban.
– Nekik mennyit kell gyalogolniuk, hogy a fjord végébe érjenek?
– Százkilenc kilométert – felelte Feril. – Az ő oldalukon a nagyobb fjordból még két kisebb áll ki.
– Bár valószínűleg még mindig van egy csónakjuk.
– Igen. Azon át tudnak hajózni a kisebb fjordok száján, de azzal nagyon sebezhetővé válnának egy esetleges géppisztolysorozat számára.
– Hm – hümmögött Sharrow, majd ásított. – Nos, a részemről most lefekszem aludni.
Lenézett a sekély mélyedésre, ahol a kis felfújható sátor állt. Elvileg két ember kényelmesen elfért benne, és elég volt három fő számára is, viszont csak akkor volt ajánlatos négy embernek használnia, ha nagyon közeli jó barátok voltak.
– Jut eszembe. Szüksége van fegyverre az őrködés alatt?
– Azt hiszem, nincs. – Feril nézte, ahogy a nő ismét ásít egy nagyot. – Jó éjszakát, Sharrow kisasszony – mondta. Hangja nagyon hivatalosnak tűnt.
– Jó éjszakát – válaszolta a nő.
Cenuij az égő autóban ült, baljós ábrázattal, nagyokat sóhajtva. A lángok és a fel-felrobbanó muníció szemmel láthatóan nem tett kárt benne.
Valamit ringatott a karjában egy kendőbe tekerve. Sharrow felismerte a sálat. A családnak a születések alkalmával használt egyik kendője volt. Őt is ebbe csavarták, amikor kisbaba volt, akárcsak az édesanyját, és az ő édesanyját, és az övét... Azon töprengett, vajon hogy kerül Cenuijhoz, és közben aggódott, hogy a kendőbe tekert kisbabában esetleg kárt tesznek az égő kocsi lángjai.
Odakiabált Cenuijnak, de úgy tűnt, a férfi nem hallja őt.
Amikor megpróbálta megkerülni a lángoló autót, hogy belekukkantson a kendőbe, és lássa, milyen babát tart a kezében Cenuij, a férfi elfordult és ráhajolt a csecsemőre, eltakarta a vállával.
Sharrow nekidobott valamit. Lepattant a fejéről, és a férfi mérgesen nézett rá. Egyenesen a nő felé dobta a kendőt, és ami benne volt, Sharrow pedig kinyújtotta a kezét, hogy elkapja, miközben a kendő letekeredett a csomagról a levegőben, és a lángok közé esett. Sharrow elkapta a Lusta Fegyvert.
A kendő vakító fénnyel lángolt a roncsban, majd felemelkedett, égővörös alakja lángoló madárként repült az égbolt felé.
Sharrow a karjában ringatta a Fegyvert, és halkan énekelt.
Állott, félig visszataszító, félig megnyugtató emberszagra ébredt. Sharrow felült, és az álom eltűnt az emlékezetéből. Mindene fájt, és fáradt volt. A puhának tűnő talaj a sátor alatt köveket és gyökereket rejtett magában, valamint olyan dolgokat, melyeken nem lehetett kényelmesen feküdni, akármilyen testtartást vett is fel az ember. Akárhányszor megfordult, felébredt, és – a hozzá hasonlóan nem túl mélyen alvó társaihoz közel fekve – valószínűleg felébresztett mindenkit minden alkalommal, akárcsak a többiek őt. Fázott, mert a sátor oldalsó részén feküdt, és az egyetlen pokróc, amit közösen használtak, egyszer csak eltűnt róla, már korán éjjel. A jövőre való tekintettel az emlékezetébe véste, hogy engedni kell a fiúkat, ha felajánlják, hogy ők alszanak kívül. A kezén tompán lüktetett a leragasztott seb.
Átmászott a többieken, és kinyitotta a sátorlapot. Kegyetlen hideg reggelre ébredtek, süvített a szél a lombok között. Nagyokat nyögve nyújtózkodott, éhes volt, és azon gondolkodott, vajon mi a fenét fognak WC-papírként használni. Feril odaintett neki a sánc tetején lévő őrhelyéről.
Kicserélte a tapaszt a kezén, és megint öntött rá egy kis fertőtlenítőt, de közben tudta, hogy gyorsabban fogy az orvosi csomag tartalma, mint azt szeretné.
Hosszú időbe telt, mire mindenki felkelt, elkészült és útra készen állt. Az a lehangoló érzése támadt, hogy a Szolipszisták buzgó katonai lelkesedésükben már biztos kora hajnalban fenn voltak, és régóta menetelnek előre. Katonás dalokat énekelnek dobpergés kíséretében, legalábbis így képzelte.
Végre nagy nehezen tábort bontottak, és elindultak az erdőn át a fák imbolygó, hullámzó koronája alatt. Korgott a gyomruk. Mindannyian negyed adagot ehettek csak a tartalékból. Még hét darab volt az ízetlen, de viszonylag laktató kenyérszeletekből.
Tőlük jobbra, a sötét törzsek között a fjord széltől tépázott, néhol fehér foltokkal tarkított szürke térségként terült el.
Egész nap gyalogoltak. Egyszer eleredt az eső egy órára, könnyű, szanaszét fröccsenő cseppeket szórva a lombok közötti réseken. Miz szeretett volna megállni és fedezékbe vonulni, de továbbmentek. Felváltva haladtak a fák széléhez közel, szemmel tartva a túlsó partot, de egyikük sem látott semmit. Pár madár repült el előttük, mozgásokat is észleltek magasan az ágak között, és sok-sok kis neszező hangot hallottak a bozótban, de egyetlen nagyobb állattal sem találkoztak.
Ebédre egyenként fél szelet kenyeret kaptak, és annyi jeges patakvizet ittak, amennyi csak beléjük fért. A kezükből kellett inniuk. Sharrow érezte, hogy amikor másodszor merít a vízből, elzsibbad a keze. Mire befejezte az ivást, egyedül a vágást érezte a bal kezén, ami még mindig lüktetett.
Az android türelmesen ült a patak mellett. Zef lent volt a parton. Dloan eltűnt a fák között, Miz pedig egy felszínen futó gyökéren ült, és morogva kötötte vissza a bakancsát.
Sharrow leült az android mellé. Sajogtak a lábai.
– Eddig mennyit jöttünk, Feril?
– Tizenhét kilométert – válaszolta.
– Hetvenkettő van még hátra – mondta fáradtan Sharrow. – Túl lassan haladunk. Innen mennyi időbe telne önnek felmenni a fjord végébe és vissza?
– Úgy számolom, nagyjából tizenhat órába.
A nő csak ült, éhes volt és koszos, viszketett a bőre, fájt a lába, a kezén a seb úgy kínozta, akár a fogfájás. Az android pont úgy nézett ki, mint mindig. Egyszerre finom és erős, kedves és kemény. Pár fenyőtüske ragadt az alsó lábszárára, de azon kívül a fém és műanyag borítás kifogástalan volt.
– Ha elmegy, jobb lesz, ha fegyvert is visz magával.
– Ha szükségesnek gondolja, akkor viszek.
– Annak gondolom.
– Maga fog őrködni ma este?
– Majd kitalálunk valamit. Felváltva őrködünk.
Sharrow megbeszélte a többiekkel, hogy Feril előre megy. Miz nem örült neki, hogy meg kell válnia az egyik fegyvertől, és kockázatosnak tartotta odaadni a motor műszereit az androidnak, de végül megegyeztek.
– Legyen nagyon óvatos – mondta Sharrow Ferilnek, amikor odaadta neki a kijelzőket. – Nem tudjuk, mi van odafent, de akármi is az, biztos, hogy gondosan őrzik.
– Igen – helyeselt Miz. – A kiöregedett automaták mindig szívesen lövöldöznek.
– Higgyék el, nagyon óvatos leszek – válaszolta az android. Sharrow a vállára tette az ép kezét. A műanyag-fém burkolat hűvösnek tűnt.
– Sok szerencsét!
– Köszönöm – válaszolta Feril. – Holnap találkozunk.
Megfordult és elindult. A kijelzőket és a kis lézerpisztolyt a mellkasához szorította. Méltóságteljesen futva távolodott a fák között, a talpára szerelt betétek tompán villogtak az erdő homályában. Eltűnt.
– Nagyon remélem, hogy tényleg bízhatunk ebben az izében – mondta Miz.
– Ha akart volna, megölhetett volna mindannyiunkat tegnap este, amíg aludtunk – válaszolta Zefla.
– De nem olyan egyszerű ez az egész, ugye? – kérdezte Miz, majd Sharrow-ra nézett. A nő vállat vont.
– Leegyszerűsödött azóta, hogy a kocsikat felrobbantották – mondta. – Meglátjuk, Feril mit talál odafent.
– Ha egyáltalán visszajön – mondta Miz, és felvette a kis hátizsákot.
– Hagyd már abba ezt a nyavalygást! – mondta Sharrow, majd megfordult, hogy elinduljon az android nyomában. – Menjünk.
Elaludt éjjel az őrségben, és egy lángokban álló, halálos álomból ébredt, amiben ő és Cenuij kézen fogva sétáltak egy rettenetesen csöndes, koromsötét téren, míg hangos dörgések kíséretében villámok fénye cikázott a felhők között.
A hideg eső, mely álmában meleg vérként jelent meg, az arcát áztatta. A fa, melynek a hátát támasztotta nyikorgott és nyöszörgött a fák koronája közt tomboló szélben.
Összerázkódott és felállt, minden tagja fájt. Fejfájás püfölte belülről a homlokát, a szeme felett. Körbenézett, hogy megbizonyosodjon, minden rendben van-e. A fjord durva, széltépázta felszínét jól lehetett látni a fák törzsei között. Az időjárás legalább lehetetlenné tette a Szolipszisták esetleges vízi támadását.
A sátor, mely mögötte állt egy kis mélyedésben a földön, finom, hívogató meleg fényt árasztott magából. Szemüvege belső kijelzőjén nézte meg, hogy mennyi az idő. Még egy óra, míg felébresztheti Mizt, és elfoglalhatja helyét a másik két alvó ember között.
Körbesétált egy kicsit, próbálta magát ébren és melegen tartani. Megdagadt keze bizonyos időközönként a karján keresztül tudatta vele, hogy fáj. Az eső nagy, összegyűlt cseppekben zúdult alá a fák közül, a sapkáján és a vállán dobolt, az arca egészen vizes lett. A terepszínű egyenruha vízálló volt, de kis patakok csurogtak be a nyakánál, valószínűleg akkor, amikor elaludt. Érezte, ahogy utat törnek maguknak a hátán és a mellei között, hideg, ellenséges bizalmassággal tapogatják.
Egy kidőlt fatörzsön ült, a zápor áztatta fjordot nézte, és hallgatta a sötét, vastag felhős éjszakán átvágtató szél hangját. Az eső elállt egy időre, így jobban láthatta a fjord egyes részeit, megtalálta azt is, ahol a Szolipszisták aznap este tüzet raktak. Az a két ádáz fénypont úgy csillogott az éjszakában, mint valami vészjósló szempár egy ősi monda mélyéről. Emellett – annak ellenére, hogy a fjordnak az az oldala, amin a Szolipszisták haladtak, sokkal rögösebbnek tűnt, mint az övék – most még inkább előttük tartottak, mint az előző éjszaka.
Hatalmas széllökés rázta meg a fák koronáját, s a lehulló cseppek Sharrow arcába csapódtak. Ép kezével letörölte az infraszemüveg lencséit. Ahol a Szolipszisták két tábortüze izzott korábban az erdő meredek, sötét szőnyegén, most már csak egyetlen halványodó folt látszott. A melegség egyetlen, elhaló emlékeztetője a hangos, mindent körülölelő éjszakában, mintha a két szem egymás után lassan lecsukódna, s az élet szikrája kialudna benne.
Sharrow nézte a homályos, bizonytalan képet, és – annak ellenére, hogy azokat az embereket szimbolizálta, akik számára felfoghatatlan oknál fogva az ellenségeivé lettek – azt szerette volna, hogy ez a távoli, parázsló emlék örökre megmaradjon az emlékezetében. Azért, hogy a képet segítségül hívva harcoljon a mindent átható hideg ellen, melytől most reszketett a foga és az egész teste, valamint a törvények ellen, melyek az univerzumban és a rendszerben, az egész világon és annak minden teremtményén uralkodtak. A romlás, a pusztulás, a kiürülés és a halál törvényei ellen.
Aztán újra eleredt az eső, nagy hullámokban tört felfelé a fjordon át, és ez a hívatlan zápor kioltotta, ha nem is magát az egyre halványuló parazsat, de a tűz képét Sharrow szemében.
– Most akkor milyen?
– Hát... vonzó, azt hiszem.
– De milyen? Magas, sötét hajú, jóképű? Esetleg vadító?
– Mindegyik. Talán a vadító kivételével... De nem erről van szó, hanem a... stílusáról. Amikor az ember hallgatja, olyan, mintha a filozófia és a politika határmezsgyéjén mozogna, és még ha nem is ért egyet azzal, amit mond, akkor sem tehet róla, egyszerűen lenyűgözi, már csak az, ahogy mondja. Mintha többet tudna annál, mint amit elmond, mintha mindent tudna, de mégis szüksége lenne a helyeslésre, a támogatásra, hogy el is higgye, amit mond, és az ember kénytelen belemenni ebbe a játékba. Egyszerűen kiváltságnak éreztem, hízelgőnek, hogy... szóval levett a lábamról. Úgy tűnt, valami nagy, átláthatatlan szervezet működik ott. Valami, ami szervesen épül köré. És bár a legtöbb ember, akit ott láttam, fiatal volt, azért idősebbek is előfordultak szép számmal, és az volt a benyomásom, ez a pasi a golteri vezetésre pályázik, vagy talán még annál is többre. De akkor is, egyszerűen lenyűgöző személyisége van.
– Az látszik – Zefla menet közben rámosolygott Sharrow-ra.
Hideg volt. Az időjárás valamivel pirkadat előtt megváltozott, a vastag esőfelhők helyet adtak a hűvös, tiszta égboltnak, melyről holdvilág és gyér lomfény sütött a fjord erdőkkel takart hegyeire, néma ezüstszínbe burkolva őket. Aztán feljött a Thrial, s gazdagon szórta aranyos rózsaszín fényét a fjordra.
A szánalmasan szűkös reggeli után, mely után mindannyian éhesek maradtak, és csak negyed kenyérszelet maradt fejenként, Miz és Dloan úgy döntött, most már komolyan megpróbálnak lőni valami ehetőt ebédre. Miután tábort bontottak, a két férfi elindult a lejtőn felfelé, abban a reményben, hogy valamiféle vadra bukkannak feljebb az erdőben.
Sharrow és Zefla fagyos foltokon és törékeny, tükörsima jéghártyával fedett pocsolyákon át ment tovább. Leheletük füstként szállt fel a levegőben.
Sharrow nem tudott koncentrálni, bizonytalannak és kissé nyomottnak érezte magát. Folyamatosan remegett, bár nem fázott igazán. Az éhségnek tudta be az egészet. Szégyellte magát, amiért ilyen elkényeztetetté vált. Nem is gondolta volna, hogy az olyan egyszerű dolgok, mint a WC-papír vagy a fogkefe milyen fontosak lettek a számára, és kellemetlenül érezte magát, hogy a hiányuk ennyire komoly problémát jelent neki.
A keze tompán lüktetett a kesztyűben. Fájdalomcsillapítót vett be, de nem cserélte le a kötést aznap reggel, mert az éjszaka bedagadt a keze, és rettenetesen fájt, amikor megpróbálta levenni a kesztyűt. Úgy döntött, békén hagyja, hátha magától rendbe jön.
Valószínűleg úgy végzi majd, mint általában a hitvány szektavezetők szokták – mondta Zefla egy kis idő után, miközben az erdő egyik tisztására értek, ahol valami nagy tűz miatt fatörzsek ezrei csupaszon meredtek az ég felé, s a fekete oszlopokat máris körülvették a karcsú, fiatal fák, melyek az öregek csonkjai mellett törekedtek felfelé. – Tudod, akik valami furcsa gondolatból támadt, újrahasznosított ötletet hajszolnak, palotában élnek, míg a követőik örülnek, ha alszanak, az utcán dolgoznak, és széles műmosollyal néznek az emberre, ha a pofájukba kapják, hogy hova dugják a szórólapjaikat.
– Nem – mondta Sharrow a fejét rázva (és elszédült közben, majd megbotlott a fehér hótakaró alatt rejtőző fekete ágban). – Nem hiszem. Szerintem ezzel a fickóval egyáltalán nem fog ilyesmi megtörténni.
Zefla ránézett, miközben lépkedtek tovább, és aggodalmas arcot vágott. – Jól érzed magad? – kérdezte.
– Csak éhes vagyok – nevetett Sharrow. Bólogatott, mintegy magának, mély lélegzetet vett a fagyos levegőből, és a kék égboltra szegezte a tekintetét. – És te?
– Soha jobban – válaszolta Zefla, és megvakarta a sapka alatt összefogott haja közt a fejét. – De egy zuhany azért rám férne. – Megint szemügyre vette Sharrow-t, amikor a nő ismét megbotlott. – Lehet, hogy nem ártana hamarosan pihennünk egy kicsit.
– Igazad van – mondta Sharrow, és egy pillanatra megrázta a fejét, mintha azt várná, hogy attól kitisztul. – Miért is ne?
Tovább lépkedtek a zsenge fiatal és a kiégett halott fák közt.
Sharrow és Zefla egy kis tisztáson állt meg a parthoz közel, hogy megegye a kenyér maradékát is, aztán várták Mizt és Dloant, hogy újra csatlakozzanak hozzájuk. Sharrow továbbra sem ismerte be, hogy valami nincs rendben vele, aztán egy pillanat alatt elaludt egy fának támaszkodva. Zefla aggódott. Szerinte Sharrow betegnek tűnt. Mialatt Zefla alvás közben figyelte, szürke, megnyúlt arca megvonaglott, és a szája is mozgott.
Zefla felnézett a hegy meredek lejtőire. Csodálkozott, hogy egy lövést sem hallottak idáig. Hagyta Sharrow-t, hadd aludjon, és lesétált a kavicsos partra. Ott aztán letette a kis hátizsákját a földre, hogy Miz és Dloan még véletlenül se menjenek el mellettük. Később visszasétált, és leült Sharrow mellé.
A két férfi egy óra múlva tért vissza. Mindketten sántítottak. Dloan a golyó miatt, ami aznap este fúródott a lábába, amikor Cenuij meghalt, Miz pedig egyrészt a kemény bakancsa, másrészt a puha lába miatt.
Üres kézzel jöttek vissza. Zefla azt hitte, hoztak valamit, de csak a hátizsák volt az, amit a parton hagyott. Rálőttek ugyan néhány madárra a lézerpisztolyukkal, és egyet le is lőttek, de paraziták tömkelege mászott rajta, és úgy döntöttek, inkább nem kéne megenni. Nagyobb állatoknak még mindig nem leltek a nyomára, bár hangos bőgés hallatszott följebb a domboldalon.
– Hal viszont van – mondta Miz, amikor Dloannal együtt az utolsó ételdarabba haraptak. Sharrow álmos tekintettel nézett rájuk, a szemöldökét ráncolta, és megdörzsölte a bal kezét. – Pecázni fogunk. – Rávigyorgott a többiekre. – Hal... halat fogunk enni ma este. – Megütögette az új vadászkabátjának zsebét, ahol a pecabothoz való kellékek lapultak. Lövések hangját hallották, amikor már éppen indulni készültek. A távoli ropogás fentről, a fjord vége felől jött, abból az irányból, amerre igyekeztek. Lefutottak a partra, ott megtorpantak, nézték a fjordot.
– A fenébe – szólalt meg Miz. – Mi lehetett ez?
Senki sem mert tippelni.
Már legalább egy órája gyalogoltak, amikor meglátták Ferilt feléjük futni a fák között.
– Jó, hogy visszaért – mondta Zefla. Sharrow csak állt, és az androidra mosolygott.
– Köszönöm – válaszolta Feril. Még mindig nála voltak a műszerek és a lézerpisztoly, amit odaadtak neki. Átnyújtotta őket Zeflának.
– Nos? – kérdezte Miz.
– Felmentem a fjord végébe – kezdte az anroid.
– Induljunk el, és közben hallgatjuk, jó? – javasolta Zefla.
– Tovább gyalogoltak. Feril hátrafelé lépkedett, anélkül, hogy egyszer is rossz helyre tette volna a lábát, ami egyszerre nyújtott zavarba és bámulatba ejtő látványt.
– A terep innen a fjordig – folytatta Feril – nagyon hasonló ahhoz, amin már eddig átjutottak. Két nagyobb patakon kell átkelni, amelyek közül az egyiken keresztben áll egy kidőlt fa, így ez nem fog nagyobb nehézséget okozni, a másik viszont nem lesz ilyen egyszerű, ott tényleg át kell gázolni a vízen. Van egy hely, ahol viszonylag védtelen partszakasz mellett halad az út, ami úgy egy kilométerre van a túloldaltól, vagy pedig választhatják a négy-ötkilométeres kerülőt a sziklák között.
– Ön melyiken ment? – kérdezte Zefla.
– Odafelé menet – mondta Feril – átvágtam a parton mindenféle incidens nélkül. Visszafelé megint elindultam a parton, de akkor rám lőttek. – A felsőteste elfordult, és mutatta, hogy az egyik vállát végigkarcolta egy golyó. Lépkedett tovább. – Viszonoztam a tüzet a lézerpisztollyal, de akkor, mivel beláttam, hogy a parton túlságosan védtelen vagyok, beugrottam a vízbe. Az útnak ezt a részét a gázló sekély vizének felszínéhez közel úszva tettem meg.
Zefla elmosolyodott. Miz a fejét csóválta. Dloan elismerően nézett. Sharrow csak pislogott és hümmögött.
– Hol van ez a partszakasz? – kérdezte Dloan.
Úgy tíz kilométerre innen.
Dloan bólintott.
– Hallottuk a lövéseket.
– Szóval ennyivel előttünk járnak – mondta Zefla.
– Azt hiszem, csak egy orvlövészt hagytak hátra a túlparton – mondta Feril. – Ha nem tévedek, láttam a Szolipszisták csapatát korábban, úgy három kilométerrel lejjebb a fjordon, amint éppen felfújható csónakban eveztek át az útjukat szelő oldalsó fjord száján. Megpróbáltam rálőni a csónakra, de úgy négy kilométerre lehettek tőlem, és így a fegyvernek semmi hatását nem láttam.
Dloan megértően rázta a fejét.
– És – mondta Miz – mivel kell még szembenéznünk azon kívül, hogy a Szolipszisták előbb érnek oda, mint mi?
– Nem találtam más komolyabb akadályt az után a part után, amit az előbb említettem, bár még meg kell majd mászni egy kisebb dombot, vigyázva, hogy ne menjünk túl közel a vízhez vezető meredek sziklafalhoz. A fjord legvégén sok kis sziget és szikla található, úgy tíz kilométerre a fjord partjától kezdve. Azt hiszem, ezért nem szállt le egyenesen ide a repülő csónak. A fjordnak nagyon hirtelen vége szakad. Nem szűkül össze különösebben, csak a szigetek jelzik, hogy itt a vége, aztán szinte teljesen egyenes partszakasz következik egy ingoványos terület előtt, ami úgy néz ki, mintha talajhasznosítás folyna ott. Véleményem szerint a Fegyver egy kőtoronyban van. A torony nagyjából tizenöt méter magas, és hét méter az átmérője, a tetejét pedig meghatározhatatlan anyagból készült félgömb alakú fekete kupola fedi. Egy kővel kirakott tér közepén áll, úgy ötven méterre a szélétől. A téren félméteres kerek fal található, ami épphogy érinti a négyzet alakú tér mind a négy oldalának középpontját, és a tér minden sarkában egy méter magas oszlop áll. A tér túlsó oldalának határát egy folyó deltája alkotja. Ezen az oldalon magas sással benőtt mező terül el.
– A kőtorony körül számos hulla, fegyver és roncs hever szanaszét. Ezek szinte mind a kör alakú falon belül találhatók. A rothadásból ítélve azt állapítottam meg, hogy a testek és a roncsok közül néhány már évtizedek óta ott fekszik. Úgy tűnt, a környéken található legfrissebb hullák a Szolipszisták tetemei, mármint én azoknak néztem a két fiatal férfit az egyenruhájuk alapján. Mindkét testhez ejtőernyő volt csatolva. Az egyik a kör alakú fal belső felén feküdt, az ejtőernyője fennakadt a tér mellett álló egyik fa ágán. A másik ejtőernyős végigszántotta a bozótost, aztán egy sziklához csapódott. Még azt is meg tudtam állapítani, hogy valamilyen lézerfegyverrel lőttek rá, amitől leszakadt a feje. A mellkasán is keletkezett egy lyuk, és egy másik a lágyékán, ami megegyezik a hatvanmilliméteres sugárátmérőjével. Arra a következtetésre jutottam, hogy a kupolában, a torony tetején kell, hogy legyen ez a lézer fegyver, esetleg más, kiegészítő érzékelő- és célzófelszereléssel együtt.
– Lenyűgöző következtetés – morgott Miz. Sharrow-ra pillantott, de úgy tűnt, a nő nem hallotta a megjegyzését.
– Észrevettem továbbá – folytatta Feril –, hogy azok a madarak, melyek arrafelé repültek, nagy ívben elkerülték a tornyot, habár különféle fajú, madárszerű testeket is láttam ott a körön belül feküdni, számos más, kisebb állat kíséretében. A rovarokat úgy tűnt, nem bántják. Szerény kísérletet is végeztem néhány bot segítségével, és arra a következtetésre jutottam, hogy minden, nagyjából két négyzetcentiméternél nagyobb felületű dolgot, ami a torony huszonöt méteres hatáskörzetébe kerül és mozog, a torony védelmi rendszere azonnal megsemmisíti. Azt hiszem, ez a fegyver egy röntgensugaras lézer lehet, habár a sugár, amit az általam bedobált fadarabokra irányítottak, lényegesen kisebb volt annál, mint ami a Szolipszista ejtőernyősök vesztét okozta. Azt is észrevettem, hogy amikor az az ejtőernyős, aki a falon belül feküdt, megmozdult – mert mondjuk belekapott az ernyőjébe a szél –, akkor a sugár, amivel újra rálőttek, vékony volt. Több tucat ilyen találat is érte valószínűleg a halála után, amikor hasonlóképpen morbid módon megmozdult.
– Hát – szólalt meg Sharrow –, ez jó hír és rossz hír egyben. – Nem tudott koncentrálni, és fájdalmában eltorzult az arca, amikor a kesztyűn keresztül a bal kezét dörzsölgette. – Tegyük fel, hogy az a valami, ami a toronyban van... sértetlen, de...
– De hogy a fenébe jutunk be, ha eddig senkinek sem sikerült? – kérdezte Miz, és arrébb rúgott egy korhadó fadarabot az útjából.
– Ja, igen – szólalt meg az android. Felemelte az egyik ujját. – Említettem ugye a tér négy sarkában álló oszlopokat?
– Igen – válaszolta Zefla.
– Minden oszlop tetején, egy védőlemez alatt – mondta Feril – van egy kezet mintázó zárszerkezet. Egy biztonsági berendezés, ami úgy néz ki, mint egy két-hüvelykujjas kéz. A felépítésük alapján azt mondanám, hogy inkább valamiféle kémiai vagy genetikai összetevőre reagálnak, mint a hagyományos tenyérlenyomat képére. Mindenesetre a négyből kettő úgy tűnik, még működőképes, a másik kettőt részben már lerombolták. Mint a négy oszlopon van egy felirat: „Női Vérvonal”.
Sharrow megállt. Mindannyian megálltak.
Zefla Sharrow-ra nézett.
– Úgy hangzik, megint az öreg Gorkóval van dolgunk – mondta. –Lehet, hogy kikapcsolja neked azt az egész szarságot, nem?
Sharrow a lába elé meredt. Aztán felemelte a tekintetét, Zeflára nézett, és egy pillanatra mintha megrázkódott volna. Elmosolyodott és bólintott.
– Igen – mondta. A bal kezére nézett, és furcsa mozdulattal a másik kezébe vette. – Igen, lehet.
– Tehát, még ha a Szolipszisták előbb érnek is oda, mint mi – szólalt meg Miz –, akkor sem tudnak tenni semmit.
– Na igen – válaszolta Zefla –, de ha előttünk lesznek ott, akkor minket is megakadályozhatnak abban, hogy bármit is tegyünk. Sharrow hintázott a sarkán, pislogott, próbált gondolkodni. Volt még valami. Olyan nehéz most gondolkodni.
Zefla Ferilre nézett.
– Mikor kell elindulnia, ha el akarja érni a találkozót a tengeralattjáróval?
(Igen, ez az, gondolta Sharrow.)
– Úgy harminc óra múlva – válaszolta Feril.
Zefla bólintott, és Sharrow-ra nézett.
– Megyünk tovább? – kérdezte.
Sharrow nyelt egyet.
– Megyünk tovább – mondta.
Fájt a keze. Éhes volt, de közben émelygett a gyomra. Úgy emlékezett, Miz valamilyen halról beszélt, és a szájában hirtelen összefutott a nyál, amikor eszébe jutott a megpirult fűszeres hal íze. Shouxame-ben, Tiálban történt jó pár évvel korábban. A többiekkel együtt ült a durván megmunkált faasztalnál, a lampionok, petárdás zsinórok és izzó kötelek alatt. Halat ettek, mely aznap még állítólag a tóban úszkált, és sok bort ittak hozzá. Aztán ő és Miz felmentek, és miközben szeretkeztek, elkezdtek ropogni a petárdák, és Sharrow megint ott találta magát Malishúban, a membrán tetejű hotelban, a magas tükör előtt. Ahogy erre gondolt, emlékezete előresietett, de még mindig a múlt képei között maradt, és a hegyek között megbújó csendes hotelban találta magát, ami egyenesen a csúcsokra nézett. A nyitott ablakokon friss, hűvös levegő áramlott be, amely finoman lebegtette az áttetsző fehér függönyöket, a bőre bizsergett tőle, megszáradtak rajta az izzadtságcseppek. Miz libabőrös lett, mire Sharrow keze simogatni kezdte, az ujjait finoman végighúzta a férfi bőrén, a hátán, az oldalán, a vállain, a fenekén és a mellkasán, izgatva, irányítva, mozgatva őt. A férfi teste gyönyörű szürke volt az övé felett az első hajnali fénysugarakban, lassan pulzálón élt benne, egyszerre gyengéden és keményen lökte őt közelebb és közelebb valaminek a széle felé, az erkély széle felé, mely szürkés-rózsaszínűen csillogott a függöny fátyla mögött. Egyre közelebb tolta, döfte, nyomta őt, leheletük zaja, akár a hatalmas hullámoké, ami arra emlékeztette, amikor még kiskorukban egyszer homokvárakat építettek a tengerparton.
Breyguhn és ő. Mindketten építettek egy várat pontosan egymás mellé, és olyan magasra, olyan erősre emelték, amilyenre csak tudták, és mindketten papírzászlót szúrtak a vár legmagasabb tornyának tetejére, és azt nézték, kinek a vára fog előbb összedőlni. A két hold okozta áradás nagy erővel, gyorsan közeledett, a hullámok elérték a várak falát, ő pedig látta, hogy az erődítménye kezd leomlani a sarkoknál, de tudta azt is, hogy jobbat épített, és igazából Breyguhnét leste, és azon drukkolt, hogy a hullámok nekicsapódjanak a falnak a tenger felőli oldalon. Nézte egyik hullámot a másik után, ahogy nyaldossák a homokot, lassanként szétmállasztva a falat, de nem mosták igazán alá, mire lassanként erőt vett rajta a várakozásnak és a zavarodottságnak egyfajta elegye, mely összegyűlt a mellkasában és a gyomrában, és vad dühöt váltott ki benne az a felismerés, hogy a tenger akár a húgát is megteheti győztesnek. De visszafogta magát – miközben a hullámok ereje egy időre meggyengült, és semmiben nem tettek kárt –, és kezdte megint elhinni, hogy ilyesmi sohasem történhet meg, mert egyik vár sem fog összedőlni. Aztán látta, hogy a hullámok ismét nagy erővel tartanak feléjük, vágtatnak, kavarognak, és lecsapnak a várak falára, és végre, végre, végre, egy utolsó hirtelen lökéssel a hullám megérkezett – a hullám, mely csak jött és jött, ellepte a várat, miután a verseny végleg eldőlt –, és Breyguhn várának fala összeroskadt, előredőlt és félberoppant a levegőben, majd szétmállott a vízben, aranybarnára festve a hullámokat, miközben a víz csak zúdult a romokra, és darabokra szedte a törékeny építményt, elsimította a talajt, majd visszavonult, simított és visszavonult, a Breyguhn várának tornyára szegezett zászlót a víz felszínén ringatva.
De aztán hirtelen felvillant az egyszerre gyönyörű és félelmetes, fenséges és gyomorforgató fény, mely beborította a tengerpartot, a függönyön túli hegyeket, miközben a szétrobbant, csillogó hajó körbe-körbe forgott, egyre csak zuhant a hideg bolygó felé, ahol örökre eltemette a hó. Egyetlen hópihe a hóesésben.
A következő éjszaka is rosszul aludt, összehúzta magát a sérült keze körül, úgy szorította magához, mintha valamiféle kincs lenne, és próbálta az akaratával elmulasztani a fájdalmat, hogy végre el tudjon aludni, míg idővel aztán a kimerültségtől egyfajta kómába zuhant, félálomba, ahol a fjord túloldalán gyújtott tüzek távoli parazsáról álmodott, mely már olyan messze előttük izzott a fák között, hogy alig lehetett csupasz szemmel látni. Hallotta, hogy Cenuij hívja őket valahonnan előttük a fák közül, de most legalább nem jelent meg az álomban.
Aztán a többiekkel együtt egy fagyos napra ébredt, a sima szürke vízfelszínt havas eső kapcsolta össze a sima szürke felhőtakaróval, és a jégeső és havas eső közötti tiszta percekben láthatták, hogy a környező hegyek fehérbe burkolóztak.
Gyalogolt, beszélt a többiekhez és magában is, egyre éhesebb lett, és csak az ennivalón járt az esze. Azt kívánta, bárcsak ne fájna már a keze, miközben végig azt mondta a többieknek, hogy minden rendben van, holott egyáltalán nem volt. A kerülő úton mentek, amit az android javasolt nekik, végig a sziklák mellett körbe a parton, közel a fjord túlpartjához, aztán átkeltek a két patak közül az elsőn, a keresztbedőlt fán egyensúlyozva. Miz levágott egy pár ágat a lézerpisztolyával, hogy könnyebbé tegye az átkelést, de Sharrow még így is majdnem leesett.
Az erdő hideg, sötét, nyirkos hely volt, Sharrow utálta az egészet. Utálta a kezét, mert fájt, a hasát, mert üres volt, a fejét, mert szédült és fájt, és utálta a hüvelyét és a fenekét is, amiért folyamatosan viszketett, és a szemét, amiért nem volt hajlandó élesen látni, és az agyát, mert nem működött rendesen.
Az android átvitte őt a második patakon; a hideg víz a mellkasát nyaldosta.
Mentek tovább, mialatt az idő egy kicsit kitisztult, aztán még hidegebbre fordult, amikor sötét, magas felhők jöttek a szél irányából és összegyűltek a fejük felett. Nagyjából ezen a ponton felejtette el, hogy milyen nap van, és hogy pontosan hol is vannak, mit keresnek, és hogy egyáltalán miért keresik.
A gyaloglás lett minden. Egész lénye leheletének ki- és belélegzése köré összpontosult, a lépések tompa puffanása mellett, ahogy a lába emelkedett, majd földet ért, emelkedett, földet ért, rezgéseket küldve felé, melyeket már csak nagyon messziről, lassított felvételben érzékelt. Még a saját hangját is távolinak érezte, mintha nem is az övé lenne. Hallotta magát, ahogy válaszol a többiek kérdéseire, azonban fogalma sem volt róla, hogy mit is mond, de nem is igazán érdekelte. Csak a lábak előrehaladása volt a fontos, a lábának, szívének és a lüktető sebből áradó bénító fájdalomnak lassú puffanásai.
Egyedül volt. Teljesen egyedül. A semmi közepén gyalogolt a fagyos parton, egyedül a magány fogta őt közre két oldalról, és azon kezdett tanakodni magában, vajon lehetséges-e, hogy ő valójában Szolipszista, az áruló mind között.
Agy a testben. Sejtcsoportosulás a sejtcsoportosulásban, mely más sejtcsoportosulások között kószál, legyenek azok állatok vagy növények, amik kristályokból és kémiai anyagokból és folyadékokból álló hülye szállítmányaikkal ugyanazt a bolygót népesítik be, és mind be vannak zárva – időlegesen – ebbe a sejtekből álló ketrecbe, aminek ugyan részesei, mégis tökéletesen egyedül vannak.
Mint Golter. Mint szegény, szegény Golter.
Egyedül találta magát, megpróbált kiterjeszkedni, amennyire csak tudott, és bár sok dolgot létrehozott, mégis, szinte semmire sem jutott. Egy üres ház – bárcsak tudták volna – egyik szobájában nőttek fel. Idővel kezdték megérteni, hogy ez egy ház, és azt gondolták, másoknak is kell errefelé lenniük. Azt gondolták, lehet, hogy a külvárosban vannak, vagy a város egy eldugott részében. De aztán elfoglaltak még néhány szobát, és kinéztek a legtávolabbi ablakokból, a legmagasabb tetőablakokon át, és azt találták – rémületükre, mely olyan rémület volt, amit csak az ő magasabbrendű értelmük tudott felfogni –, hogy igazából teljesen egyedül vannak.
Látták a csillagködöket, gyönyörűek voltak, távoliak és hívogatók, és látszott, hogy azok a messzi galaxisok napokból, a Thrialhoz hasonló más csillagokból állnak, és még azt is ki tudták venni, hogy esetleg azok közül a napok közül néhánynak saját bolygói is vannak... De hiába kerestek csillagokat a közelben.
Az égboltot beborította a sötétség. Bolygók és holdak, homályos csillagködök kis örvényei látszottak, melyek engedték, hogy lom, közlekedés, nyelvek miriádjainak jelképei töltsék meg őket, de mindez nem volt elég ahhoz, hogy megalkossa egy bolygó égboltját a galaxisban. Nem is remélhették, hogy belátható időn belül egyáltalán utazhatnak majd a saját rendszerükön kívül, vagy a mindenütt-értelmetlen űrben, mely körbefogta elszigetelt és bizarr csillagukat.
Hiába tekintettek nem kevesebb mint egymillió fényévnyi távolságba bármelyik irányba, a Thrial életet adó fényének hivalkodó erejével és gazdagon termő bolygógyermekeivel együtt is árva volt.
Ott volt ez a lapos fal. Lassanként közeledett hozzá. Fehéren és szürkén nyújtózott előtte, kis kerek kövekből kirakva. Az egyik oldalán nagyobb, szintén kerek követ lehetett látni, mely hatalmas kilincsre emlékeztetett. Azon töprengett, vajon lehetséges-e, hogy ez a fal igazából egy ajtó? Valamiért biztos volt benne, hogy Cenuij a másik oldalon van. Deres jégtömböket látott a kövek között. A fal folyamatosan közeledett, és most nagyon magasnak tűnt. Úgy érezte, nem is látja a tetejét. Egyre közelebb került hozzá, annak ellenére, hogy biztos volt benne, ő megállt. A gyaloglás jelentett mindent, már csak arra emlékezett. Az vált az univerzummá, a létté, lényének egyetlen céljává, de aztán Sharrow megállt, a fal pedig közeledett. Már szinte ott állt mellette. Jéggé fagyott vékony erecskéket látott a fal kis kövei között, és talált ott apró, fagyott növényekre emlékeztető alakzatokat is. Várta, hogy Cenuij szeme megjelenjen, hirtelen rámeredjen a túloldalról. Valaki más is észrevehette a falat, mert Sharrow kiáltást hallott messziről.
A fal beleütközött. Mintha biztonsági korlát lett volna előtte. A feje ennek ellenére nekicsapódott, és minden elsötétedett.
Amikor Miz felkiáltott, az android látta, hogy Sharrow előredől, és futva elindult felé. Nem is remélhette, hogy el tudja kapni, de ahhoz éppen elég közel volt, hogy kinyújtsa az egyik lábát, és a lábfejét Sharrow mellkasa alá tegye, lelassítva ezzel a nő zuhanását, mielőtt egész súlyával a földre zuhan. Sharrow arccal lefelé, mozdulatlanul feküdt a parton.
Feril ugrott egyet, megingott egy pillanatra, aztán letérdelt a többiek mellé, akik gyorsan Sharrow köré gyűltek.
– Megsérült? – kérdezte Miz, amikor Zefla és Dloan gyengéden a hátára fordították. Az állán és a homlokán apró karcolás látszott. Arca öregnek és puffadtnak tűnt. Szája erőtlenül kinyílt. Miz levette Sharrow jobb kesztyűjét, és a kezét dörzsölgette. Feril megfogta a bal kesztyűt.
– A vízben fekszik – mondta Zefla. – Vigyük be gyorsan a fák közé. Bevitték az erdőbe, és lefektették. Feril ismét végigfuttatta kezét a bal kesztyű feszes felületén.
– Valami nincs rendben a bal kezével – mondta.
A többiek mind a kesztyűre néztek.
– Néhány nappal ezelőtt megvágta – mondta Zefla. Dloan megpróbálta lehúzni a kesztyűt.
Idővel nem maradt más lehetőség, levágták. Sharrow keze feldagadt és teljesen elszíneződött. Az eredeti sebből a kicsi, alaposan átázott kötésen keresztül szivárgott a genny. Miz elfintorodott.
Zefla visszatartotta a lélegzetét.
– Jaj istenem – mondta. – De hülye vagy... – Megérintette a feldagadt bőrt. Sharrow felnyögött.
Dloan elővette a lézerét, kinyitotta a markolatot, és beállította a vezérlőket.
– Az minek? – kérdezte Miz, a fegyvert bámulva.
Dloan visszacsukta a markolatot, és a lábánál heverő tűszőnyeg közé lőtt. Egy helyen meggyulladt és egyenletesen égett a parázs. Dloan elégedettnek tűnt, lekapcsolta a lézersugarat.
– Méreg – mondta Dloan, és finoman megfogta Sharrow kezét, majd amilyen egyenesen csak lehetett, lefektette a földre. – Van fertőtlenítőnk? Kötszer? – kérdezte.
Zefla beletúrt Sharrow táskájába.
– Itt van – mondta.
– Lehet, hogy ettől fel fog ébredni. – Dloan leguggolt, hogy biztosan tudja tartani Sharrow kezét. – Megpróbálnátok lefogni?
– A francba – mondta Miz, és lefogta Sharrow lábát. Feril a másik kezét fogta, és leszorította a vállát. Zefla Sharrow homlokára tette a kezét. Dloan Sharrow sérült kezére irányította a lézerpisztolyt, és meghúzta a ravaszt. A hús elszíneződött, elfeketedett, majd szétnyílt és felrepedt, akár egy rohadó gyümölcs héja. A nő nyöszörögni kezdett, mocorgott, ahogy a kezéből előtört a folyadék, szétfröccsent és gőzölögni kezdett a lézer sugara alatt. Miz elfordította a tekintetét.
Zefla előre-hátra dülöngélt, simogatta Sharrow homlokát és arcát. Dloan elfintorodott és felfelé nézett, amikor a sebből bugyborékolva előtörő gázok elérték az orrát, de a lézert pontosan a nő kezére irányította, kicsit még hosszabb metszést vágott rá. Az android lenyűgözve nézte a jelenetet, miközben a nyöszörgő nő erőtlenül mocorgott a keze alatt.
Tüzet raktak. Zeflának volt még egy félretett adagja a kenyérből. Felmelegítették a lézerrel, és megpróbálták megetetni Sharrow-val. Vizet is melegítettek egy kő mélyedésében, majd átitattak vele egy fejkendőt, és Sharrow szájába dugták, hogy szívja ki belőle a nedvességet. Az arca kevésbé volt már felpuffadva, és a légzése is lassabb, mélyebb lett. Az eszméletlenségből alvásszerű állapotba került. Fertőtlenítőszag terjengett a mélyedésben, ahol ültek.
A legutóbbi táboruk óta mindössze tíz kilométert haladtak. Még mindig harminc állt előttük a fjord végén álló toronyig. Ferilnek az volt a véleménye, hogy a fjord túloldalán húzódó terep adottságait figyelembe véve a Szolipszisták jelentősen lemaradhatnak. De még így is szoros lesz a verseny, és bár el tudja vinni Sharrow-t a következő táborhelyig, neki el kell mennie nem sokkal sötétedés után, ha vissza akar érni a fjord szájához időben ahhoz, hogy kapcsolatba tudjon lépni a tengeralattjáróval.
– Nem nagyon van más választásunk, gondolom – mondta Miz. Még mindig émelygett a gyomra azok után, hogy látta, mit csinál Dloan Sharrow gyulladt kezével. Fájt a lába, és úgy érezte, a gyomra lassanként megemészti önmagát. Szédült egy kicsit, és remegett az éhségtől. Csak az evésre tudott gondolni. De menet közben legalább a fájós lába elterelte a figyelmét az üres gyomráról.
– Biztos, hogy elbírja? – kérdezte Zefla Feriltől.
– Igen.
– Ha kell, szívesen felváltom – ajánlkozott Dloan.
Az android rövid szünet után szólalt csak meg.
– Köszönöm – mondta.
– Na jó – mondta Zefla, és felvette a hátizsákját –, akkor menjünk.
A kis csapat a hideg, szürke part mentén menetelt a sötét, egyre ereszkedő felhők alatt. Az elöl haladó magas alak könnyedén lépkedett, kecsesen, míg az őt követő figura túl vékonynak tűnt ahhoz, hogy a kezében tartott terhet olyan könnyedén cipelje, mint ahogy az látszott. A sort záró két ember bicegett.
Felettük az acélszínű ég kirázta magából az első hópelyheket.
Elson Roa egy meredek sziklafal tetejéről nézte őket a nagyteljesítményű távcsövén keresztül. Látta, hogy a fjord túloldalán menetelő csapat elöl haladó tagja elővesz valamit a hátizsákjából, majd egy pillanatra megáll és a tárgyat tanulmányozza. Aztán visszatette a valamit a hátizsákba.
Roa kikapcsolta a távcső stabilizátorait, és hallgatta, ahogy vinnyogó hangjuk lassan elhal, míg a fjord vize fölött a levegő egyre jobban megtelt hóval, mely örvénylő, szürkén kavargó csendjével elmosta a képet. A mellette álló orvlövész ellenőrizte a hatótávolság-kijelzőt a fegyver oldalán, majd mérgesen csettintve a nyelvével megrázta a fejét.
Roa hátranézett. Ott álltak a társai, mind egészségesen, éberen várakoztak. Némi hó hullott a hegyek között lebegő terebélyes, homályos felhőből, és megült a koszosodó, de még mindig rikító egyenruhájukon.
Körbezárt világban haladtak előre. A hulló hó mindent elvágott körülöttük, egy talán tíz méter átmérőjű kört kivéve, mely az erdő széléből, a sziklás partból és a sima felületű vízből állt. A fjord vizének fekete foltját, amit még ők is láthattak, folyamatosan fehér pihék színezték el, melyek abban a pillanatban eltűntek, ahogy a sötétséghez értek. Egyetlen hullám sem látszott. A hópelyhek földet értek, megültek a sziklák és kavicsok között egy röpke pillanatra, aztán elolvadtak. Az ég eltűnt, helyette alacsony plafon látszott, amin a szürkésfehér pihék tömege egyetlen kaotikus, zűrzavarosan mozgó felhővé vált.
Feril ment Zefla Franck mögött, követte a nő lába nyomát. Sharrow könnyű teherként nyugodott a karjában. Ez a plusz súly csak annyit jelentett neki, hogy az egyensúly megtartása végett kicsit hátra kellett dőlnie menet közben. Akár ítéletnapig is tudott volna így gyalogolni. Folyamatosan nézelődött körbe, bár nem sok mindent lehetett látni. Nem kapcsolta ki az audio keresőjét sem, így aztán felfigyelt minden esetleges szokatlan hangra.
Induláskor Sharrow kabátjának kapucniját a nő arcára húzták. Amikor Feril ránézett egyszer útközben, észrevette, hogy a kapucni lecsúszott, és a hópihék Sharrow arcára szállingóznak. A puha, fehér kis pelyhek hozzáértek az arcához, és azonnal apró vízfoltokká váltak. Ott, ahol a szempillájára estek, elég sokáig megmaradtak ahhoz, hogy az android láthassa minden egyes darab egyedi kristályos felépítését, mielőtt mindegyik egyéni forma elolvadt Sharrow testének melegétől, és apró könnycseppként lefolyt Sharrow szeméhez.
Feril még nézte kis ideig, aztán visszahúzta a kapucnit, hogy védje Sharrow arcát.
Zefla Franck most már látható lábnyomokat hagyott maga után. A bezárult, súlyos égboltról zuhogó hó lassan megmaradt, pehelyről pehelyre összegyűlt a sziklákon, köveken és az erdő szélén álló fák durvább kérgű törzsein. Kis puha hidakat képzett a hasadékok és kis erecskék fölött, melyek lassanként befagytak.
A part túl meredeken emelkedett, a havazás túl sűrűvé vált. Visszamentek az erdőbe, s a fák között folytatták az utat a ritkásabban hulló pelyhek függönyén át, melyet néha-néha felváltott egy adag hózuhatag, amely a fák lombjáról hirtelen zuhant az erdő szőnyegére az ágak között.
Zefla a lézere segítségével átvágta magát a bozótokon és lehullott ágakon, az égő fa fanyar szagát hagyva a füst és gőzfelhő mögött. Sharrow időnként halk, nyögdécselő hangokat adott, és nyugtalanul mocorgott Feril karjai közt.
Addig meneteltek, míg túl sötét lett ahhoz, hogy bármit is lássanak, akkor megálltak pihenni. Sharrow aludt tovább, Zefla mozdulatlanul ült, Miz a lába miatt panaszkodott, Dloan pedig felajánlotta, hogy szívesen viszi tovább Sharrow-t. Feril azt mondta, nincs rá szükség. Továbbmentek, Dloanon kívül mindenki infraszemüveget viselt. Ő közvetlen Miz mögött lépdelt. A hóesés ritkulni látszott, majd megint sűrűbben esett.
Feril észrevette, hogy Zefla Franck korábban kiegyensúlyozott járása egyre darabosabb és esetlenebb lesz, és hallotta Miz Gattse Kuma lihegő, nehézkes légzését a háta mögött. Dloan kétszer is megcsúszott és elesett. Mindössze kilenc kilométerre lehettek a fjord végétől, de az előttük álló terep kemény volt és szinte végig felfelé vezetett. Feril azt javasolta, hogy álljanak meg és verjenek tábort.
Kimerülten zuhantak le egy kidőlt fatörzsre. Sharrow keresztben feküdt az ölükben, fejét Zefla tartotta a karjaiban. Feril talált fát, és lézerpisztoly segítségével tüzet is gyújtott. Felállította nekik a sátrat is. Lefektették benne Sharrow-t, és Zefla betekerte a nőt egy pokrócba. Miz és Dloan a tűz mellett üldögélt.
– Végig tudnék menni a maradék kilencezer méteren Sharrow kisasszonnyal a karomban – mondta nekik az android, amikor már mind a tűz körül ültek. – Még ha nem is ébred fel, de a tenyerét odaillesztjük a torony terének egyik oszlopán lévő kéznyomhoz. Lehet, hogy így is kinyílik. Úgy tűnt, egyiküknek sincs ereje, hogy válaszoljon. Mindketten egyenesen néztek maguk elé, a lángokat bámulták. Hópihék szállingóztak Feril felé, majd elkapta és elsodorta őket a felfelé áramló levegő. Úgy látszott, a havazás ismét alábbhagyott kicsit.
– Vagy pedig – folytatta Feril – visszamehetek a partra, és felvehetem a kapcsolatot a tengeralattjáróval. Akkor viszont most azonnal el kéne indulnom.
– Vagy itt maradhatna őrködni – szólt ki Zefla a sátorból, miközben a hátizsákot Sharrow feje alá rakta párnaként.
– Vagy előremehetne megint a toronyhoz – mondta Dloan. – Egy fegyverrel talán fel tudná tartóztatni a Szolipszistákat egy ideig.
– Én még mindig fontosnak tartom, hogy értesítsünk valakit odakintről – mondta Miz. – Rá kéne venni a tengeralattjárót, hogy hívjon légi segítséget. A Biztonsági Felügyelet emberei nem nagyon izgatták magukat Roa kibaszott nagy repülő csónakjával kapcsolatban, és nekünk mindössze egy nyamvadt harci bombázóra lenne szükségünk.
– Nincs olyan épelméjű ember, aki idehozná – mondta Zefla, miután meggyőződött róla, hogy Sharrow kényelmesen fekszik. Lekuporodott a tűz túloldalára, hangja távolinak tűnt, eltorzult a közöttük felszálló forró levegőben. – Tehát értesíteni kell valakit odakintről, őrködni kell ma este, és őrködni kell a toronynál is, nehogy Roa csapata érjen oda először.
– Mindegyik lehetséges – mondta Feril. – Mit szeretnének, mit tegyek?
Összenéztek, majd mindannyian Sharrow pokrócba csavart alakjára pillantottak a sátorban.
– Szavazzunk – ajánlotta Zefla. – Én azt mondom... őrködjön a toronynál.
Dloan bólogatott.
– Én is.
Miz csettintett a nyelvével, és a távolba bámult.
– Feril? – kérdezte Zefla.
– Igen? – nézett rá az android.
– Ön mit szeretne?
– Hogy én? Én tartózkodom.
Zefla hátrapillantott a sátor felé.
– Akkor a torony mellett döntöttünk.
Lézerpisztolyt adtak az androidnak. A hóesés elállt, az ég kezdett kitisztulni.
A fjord mélyfekete volt. Tiszta kék fény sugárzott a Cselédlány felől, mely ott lógott az égen fölöttük. Kísérteties ezüstszínbe burkolta a hegyeket és a havas szigetek ezreit. Az égbolt északi részén, az egyenlítő környékén lomfény szikrázott. A víz túloldalán nem látszott tűz.
Az android gyorsan és hangtalanul tűnt el a fák közt.
Zefla arra ébredt az éjszaka közepén, hogy tele van a hólyagja. Azzal próbálta ugyanis este elverni az éhségtől rátörő nyilalló fájdalmat, hogy nagy adagokat ivott a vízből, amit a hóból olvasztottak fel a lézer segítségével. Miz megjegyezte, hogy éjszakai pecázásra kéne menni, léken keresztül foghatnának valamit a befagyott folyón, de aztán elaludt.
Zefla olyan jól befészkelte magát Dloan és Sharrow közé a melegbe, hogy nem akart kimászni a sátorból, de tudta, muszáj lesz. Megnézte, hogy Sharrow jól van-e, és amikor látta nyugodtan lélegezni, óvatosan felkelt, kiszabadította magát a többiek közül, és átverekedte magát egészen a sátor bejáratáig. Valaki – valószínűleg Miz, aki géppisztollyal a kezében aludt – morogni kezdett mögötte, mire Zefla halkan suttogva bocsánatot kért.
A tűz még mindig izzott. Elég világos volt ahhoz, hogy az infraszemüveg nélkül is lásson. Lesétált a domboldalon a halk hószőnyegen, és leguggolt a fák között, a parthoz közel. Az éjszaka mozdulatlan volt, hideg és tiszta. Tompa puffanásokat hallott a távolból, és arra tippelt, csak a hó esett le a fákról.
Felállt, begombolta az egyenruhája nadrágját. Gőz szállt fel a lába alól, épphogy lehetett látni a holdfényben. A Cselédlány hatalmas, ezüstös alakja ott világított a hegyek fölött, a fjord másik oldalán. Nemsokára el fog tűnni, gondolta. Végignézett egy pillanat erejéig a tájon, azon gondolkodott, milyen gyönyörű is ez a hely, és azt kívánta, bárcsak megszűnne az izmaiban a fájdalom, elmúlna az éhsége és a folyamatosan gyötrő félelem a gyomrában, hogy élvezhesse ezt a percet.
Megfordult és elindult visszafelé.
A két alak úgy húsz méterre lehetett a sátortól. Mattfekete felszerelésben voltak, ami eltakarta az arcukat is, és mindkettőjük kis fegyvert tartott a kezében. Lassan kúsztak a sátor felé, látszólag a fjord vége felől jöttek, egy hegygerincen ereszkedtek alá.
Zakatolt az agya. A fegyvere a sátorban maradt. A két alak még nem lőtt, habár már bőven lőtávolban voltak, és biztosan észrevették azt is, hogy nem őrködik senki. Úgy tűnt, nem látták meg őt. Ha elkiáltaná magát, hogy figyelmeztesse Mizt és Dloant, ez a két alak talán azonnal a sátorba lőne.
Hátrébb lépett és lehúzta a fejét, aztán lefutott a hegyoldalon, és elfordult, hogy a hátukba kerüljön. Megpróbált olyan csendben maradni, ahogy csak tud, miközben kétszer is megcsúszott a hó alatt rejtőző gyökerekben, de nem keltett nagyobb zajt. Megtalálta a gerinc végét, és felfutott rajta, amennyire lehet, guggolva.
A két fekete alak pont ott volt előtte, még mindig a sátor felé kúsztak. Egy pillanatra megállt, kifújta magát, száját szélesre nyitotta, hogy meg ne hallják a lihegését.
A két alak szétvált. Az egyik a helyén maradt, fél térdre ereszkedve, fegyverét a sátorra szegezve, a másik viszont elindult körbe. Zefla lehúzta mindkét kesztyűjét, a hóra fektette őket, és elindult lopakodva a térdelő alak felé, kezét maga előtt tartva. Viszketést érzett a torkában, valószínűleg azért, mert annyira lihegett az előbb. Ugyan kislány, mondta magának, most nem lenne szabad köhögni, vagy tüsszenteni, vagy csuklani... Már öt méterre volt csak a térdelő alaktól, amikor a tűzben valami nagy zajjal összedőlt, narancssárga szikrákat repítve a levegőbe.
Megdermedt. Az az alak is, aki a sátort kerülte éppen körbe. Ha megfordul, hogy a társára nézzen, akkor biztosan meglátja őt, pedig még nem volt elég közel ahhoz, hogy ráugorjon a térdelő alakra. A sátornál állót figyelte, a szíve a torkában dobogott.
Az alak a sátron tartotta a szemét, aztán lassan továbbosont, egyre közelebb. Zefla egy pillanatra megkönnyebbült, majd a térdelő alak felé kúszott. Halkan vette a lélegzetet. A viszketés a torkában már nem volt olyan elviselhetetlen. Négy méter. Előbb fog odaérni a térdelő alakhoz, mint a másik a sátorhoz. Három méter.
Abban a pillanatban egy adag hó zuhant alá a fáról mindenféle előjel nélkül, pontosan a háta mögött.
Amikor Zefla meghallotta, megpróbált felállni, mert hirtelen azt hitte, talán egy harmadik támadó van a háta mögött, aztán – miután rájött, mi történt, de ugyanakkor tudta, hogy már túl késő – nagyot kiáltva rávetette magát az előtte térdelő alakra. Az alak a fegyvert maga előtt tartva fordult meg, és rögtön tüzet nyitott, miközben arrébb gurult a földön.
Miz az álmából riadt fel. Emlékezett rá, hogy valaki kimászott a sátorból. Mindene sajgott és fájt, rettenetesen éhes volt. Még mindig a géppisztolyt szorongatta. Megpróbálta a vállát és a karját egy másik testhelyzetben ellazítani, amikor susogó, puffanó hangot hallott, melyet azonnal egy sikoly és két lövés követett. Feltépte a sátor bejáratát, és egy fekete ruhás alakot látott közvetlenül maga előtt. Az alak oldalra nézett, aztán megfordult, és pisztolyt szegezett rá.
Ezzel a képpel a fejében aludt el este. A hüvelykujja kibiztosította a fegyvert egy pillanattal azelőtt, hogy a mutatóujja meghúzta volna a ravaszt. A géppuska megremegett, és eldördült a kezében, a fekete alak hátrarepült, és fegyveréből a golyókat a fák közé lőtte.
Miz kiugrott a sátorból. Érezte, hogy Dloan követi.
Egy test feküdt a hóban, és valamiféle mozgást lehetett látni a dombon lefelé. Miz a menekülő alak után futott. A fekete ruhás eldobta a nála lévő fegyvert, és beugrott a vízbe, másodpercekig úszott, aztán lebukott, eltűnt a holdsütötte víz sötét örvényei közt.
Miz felemelte a géppisztolyt, és arra célzott, amerre a fekete test eltűnt a szeme elől, aztán feljebb emelte a fegyvert. Pillanatok múlva örvénylő mozgás hangja hallatszott egy kicsit jobbra attól, amerre ő célzott. Korrigálta az irányt, és lőtt, körbe-körbe mozgatva a fegyvert, mintha a távoli, fröcskölő vizet kavargatná. A tár kifogyott, és a puska elhallgatott.
Eszébe jutott az infraszemüveg, és gyorsan felvette. A test sötéten lebegett a vízen, meleg folyadék szivárgott belőle.
Miz a földre ejtette a géppisztolyt, majd felvette, és remegve indult vissza a sátorhoz. Most döbbent csak rá, hogy a földön heverő test egyenruhát viselt, és hogy Zefla nem volt bent a sátorban.
Felkavarodott a gyomra, ahogy ment, rohant fel a hegyoldalban a sátor felé.
Sharrow zajra ébredt. Még mindig szédült egy kicsit. Aztán meglátta Zefla sápadtan ernyedt, eszméletlen arcát, és a vért, ami a mellkasán és a fején látható sebekből szivárgott.
Most a korábbi szerepek felcserélődtek, és Sharrow térdelt a sátorban, gondozta az erőtlenül lélegző, remegő Zeflát. Dloan csak nézte, s teste jobban rázkódott, mint a húgáé. Fogta a nő kezét, rémülten bámulta az arcát óriásira nyílt szemével.
– Hívj segítséget! – utasította Sharrow Mizt.
– Micsoda? – kérdezett vissza férfi.
– Hát persze – szólalt meg Dloan, és szeme felcsillant. – A Felügyelet. Felhívhatjuk a Felügyeletet.
– De... – kezdte Miz, majd Sharrow arcáról Zefláéra tévedt a tekintete. A fejét csóválta. – A kurva életbe – mondta egy nyögés kíséretében. Elővette a telefonját a zsebéből, és kinyitotta. Megpróbálta nyomogatni a gombokat, majd a homlokát ráncolta. Dloan megértette a nézését, és elkerekedett szemekkel a saját telefonjáért nyúlt. Sharrow előkotorta az övét, és megtalálta valahol Zefláét is.
Egyik sem működött. Mintha valaki odakintről lekapcsolta volna őket.
Nem sokat tehettek Zefláért. A mellkasába fúródó golyó egyenesen keresztülment rajta, átlyukasztva az egyik tüdőlebenyét. Az elülső sebből minden egyes erőtlen lélegzetvételnél kis buborékok törtek elő. A másik találat a fejét érte, és a golyó hosszú, egy centiméter mély karcolást metszett a halántékára. Kis csontszilánkok szegélyezték a sebet. Nem tudták megállapítani, hogy a találat belefúródott-e a koponyájába, vagy pedig csak súrolta. Fertőtlenítőt spricceltek a sebekbe, és bekötözték.
Feril húsz perccel később jött vissza. A torony melletti őrhelyéről hallotta a zajt. Próbált segélykérő jelet küldeni a kommunikációs rendszerén keresztül, de nem sok reményt fűztek hozzá, hogy bárki is fogná, hacsak valaki nem figyeli kifejezetten ezt a területet egy műholdon keresztül.
Kezét finoman Zefla fejére tette, óvatosan megtapogatta, és azt mondta a többieknek, hogy egy golyó fúródott a koponyájába, valahol a tarkója tájékán.
Az android ezután ajánlkozott, hogy őrködik odakint. Miz odaadta neki a gépfegyvert. Feril behúzta maga után a sátor ajtaját, és hagyta, hogy a sérült nőt a legjobb tudásuk szerint lássák el.
Most már tudta, hogy el kellett volna mondania a véleményét, amikor a többiek azon töprengtek, mit tegyen. Azt kellett volna ajánlania, hogy itt marad és őrködik, de úgy érezte, ez nem az az alkalom, amikor neki nyilatkoznia kell. Ezek az emberek tapasztaltak az ilyesmiben, az ő életük sokkal inkább veszélyben forgott, mint az övé, és nem akarta, hogy azt gondolják róla, elbizakodott vagy esetleg anyáskodó.
Ostoba, ostoba, mondogatta magában, és kibiztosította a gépfegyvert. Ostoba vagy, Feril, nagyon ostoba.
Leült egy kupac frissen esett hóra, a táborhelyhez közel eső egyik domb tetejére, és a puskát szorongatta, egészen addig, míg a keserű hajnal rájuk nem köszöntött.
Nem sokkal napfelkelte után indultak el, Dloant ott hagyták Zeflával a sátorban. A nő még midig lélegzett, de igen erőtlenül. A mellkasára szorított kötés átitatódott vörös nedvekkel, és oldalra kellett fordítaniuk őt, hogy fel tudja köhögni a vért, és ne fulladjon meg. Dloan ott ült mellette tágra nyílt, rémült kisfiús szemekkel, simogatta Zefla kezét, halkan suttogott neki.
– Rendbe fog jönni – bíztatta Sharrow, bár nem hitte ő sem, amit mond, mégis úgy érezte, egyedül ezzel tud enyhíteni Dloan fájdalmán. A nagydarab, izmos férfi most ötévesnek tűnt.
Dloan nem válaszolt semmit, csak nézett Sharrow-ra, arcán halvány, reszketeg mosollyal, és rendületlenül simogatta Zefla kezét. Sharrow megcirógatta Zefla sápadt, forró arcát.
– Kitartás kislány, hallod? – mondta, lehetőleg nem elcsukló hangon, majd hátra húzódott és remegve állt meg a sátor előtt, ahol Miz és Feril már várt rá.
Egy pillanatig habozott, aztán odament a fagyott testhez, mely a sátortól felfelé, a hegyoldalon feküdt. Majdnem teljesen kettészakította a géppisztoly lövedéke. Sharrow lehúzta a fekete maszkot az alak fejéről, és Keteo jutott az eszébe. Ez alkalommal egy nő arcát látta maga előtt.
Először most is azt hitte, nem ismeri fel, aztán beugrott neki Roa kísérője Vembyrből, aki ott ült mellette az aukción, és vele volt később a dokknál is. Az a nő feküdt most előtte. Hagyta visszacsapódni a maszkot, aztán csatlakozott Mizhez és Ferilhez.
– Menjünk – mondta.
Elindultak a hófehér erdőn át, a tejszínű ég alatt.
Feril tudta, melyik a leggyorsabb út. Olyan fürgén mozogtak, ahogy csak tudtak, felfelé meneteltek a törött kövek és a széltől eldeformálódott fák között. Sharrow addig ment, amíg az android meg nem látta, hogy egyszer csak megbotlik és levegőért kapkod. Feril felajánlotta, hogy viszi őt.
Rövid ideig semmit sem mondott. Csak állt, erősen lihegett, bekötött keze a teste mellett lógott. Feril egy pillanatra azt hitte, rosszkor szólt, de aztán Sharrow bólintott.
Az android könnyedén felkapta, és tovább gyalogolt a fák között. Miz nehezen tudott lépést tartani velük. A levegő fagyos víz érzetét keltette a torkában, lábai elgyengültek, remegni kezdtek az éhségtől és a kimerültségtől.
Ezerötszáz méterre voltak, amikor lövöldözést hallottak maguk előtt.
Megálltak, Sharrow leszállt az android öléből. Géppisztolyok ropogtak, lézerek suhogtak. Éles robbanásokat is lehetett hallani, ami gránát vagy aknavető hangja volt, majd hangos lüktetéshullám jött feléjük, ami egy bolharaj-sorozat lehetett. A körülöttük álló fák válaszoltak a remegő levegőnek, porszerű havat rázva a lombjukról.
– Ez meg... mi a fene volt? – zihált Miz. A lehelete úgy gomolygott az arca előtt, akár a füst. – A Szolipszistáknak... nem lehet... ilyen komoly felszerelésük... ugye?
– Ha nem tévedek, sugárhajtású repülők hangját hallottam – válaszolta Feril.
A fegyverropogás és a robbanások zaja elhalt, a visszhangokat lassan elnyelték a környező hegyek.
Még egy darabig füleltek, aztán Sharrow vállat vont.
– Csak egy módon találhatjuk ki.
Visszanézett az úton, amin jöttek, mintha a sátrat szerette volna megpillantani. Amikor az android ismét a két karját nyújtotta felé, engedte, hogy Feril felemelje.
Percekkel később látták, hogy füst kígyózik a fák felett, tekereg a nyugodt égbolt felé, egyre terjed, szétterül a csúcsok feletti fényes térben.
*
Negyed órával később már a fjord végénél voltak.
A fák vonala négyszáz méterre a toronytól szűnt meg. A lejtő a magas sással benőtt folyótorkolathoz vezetett. A kikövezett tér, melyen az alacsony falú kör állt, közepén a zömök toronnyal, pontosan olyan volt, amilyennek az android leírta, s a fjord egyenes végénél összefonódó folyóágak túloldalán terült el.
Végignéztek a letarolt terepen. A kőből rakott teret és a torony körül húzódó folyótorkolatot füstölgő kis tüzek tarkították, testeket és felrobbant járműveket lehetett látni mindenfelé. Néhány hosszú testű hajó rozsdásodó, felszín feletti része lebegett a csendes fjord mozdulatlan vizén, remegő tükörképeik felett.
Eleinte nehéz volt megkülönböztetni a régi roncsokat az újabb vérontás maradványaitól, de aztán az android a hullák egy sorára mutatott, melyek a folyó deltájának túloldalán található tisztástól egészen a toronyig vezettek. Még jó néhány test füstölgött közülük.
– Azok ott a Szolipszisták? – kérdezte Miz. A legtöbb hulla túlságosan elfeketedett ahhoz, hogy bármiféle színt lehessen látni rajta. Az android nem válaszolt azonnal.
– Igen – mondta kis idő múlva.
Látták a két ejtőernyőst is, akiket a Szolipszisták még korábban ledobtak. Minden bizonnyal őket is újabb találatok érték, mert most mindkettőjük teste lángokban állt. Sharrow megérezte ennek a hatalmas halottégető máglyának a szagát a szélben, és émelyegni kezdett a gyomra. Csak egy rikítóan öltözött alakot lehetett kivenni a többi közül, mely a kővel kirakott tér hozzájuk legközelebb eső sarkában feküdt kiterülve.
– Ki tehette ezt? – kérdezte Sharrow. – Ezt tényleg mind a torony védelmi rendszere csinálta?
Az android felemelte az egyik kezét, hogy a kis folyótorkolat mögött látható erdős völgyre mutasson, aztán hirtelen leengedte.
– Azt hiszem... – kezdte nagyon halkan, majd ernyedten előreesett, lezuhant a földre, és egy kis darabon legurult a lejtőn, míg végtagjai élettelenül forogtak vele együtt.
– Mi a...? – Miz Sharrow-val együtt az android után botorkált. Felemelték Feril fejét.
– A rohadt életbe – mondta Sharrow. – Hogy lehet ezeket az izéket életre kelteni?
– Nem látok semmilyen gombot – válaszolta Miz. – Szerinted ez normális? Mármint, csak egy egyszerű rendszerhiba az androidnál? Vagy nem? Sharrow végigjáratta a szemét a néma hegyeken, a völgyön és a folyó deltáján.
– Nem. Nem hiszem.
Egymásra néztek. Miz arca feszültnek és szürkének tűnt. Sharrow még soha nem látta ilyen öregnek és megviseltnek. Legszívesebben a kezébe fogta volna az arcát, hogy addig csókolgassa, míg jobban nem lesz.
– Nem tetszik ez nekem, kislány – mondta Miz. – Ez semmi jót nem jelent. – A torony felé pillantott, és szorosabbra húzta maga körül a vadászdzsekijét. – Nem túl barátságos hely.
A nő leakasztotta a géppisztolyt az android válláról, és odaadta Miznek.
– Egyetértek – mondta. – De nincs sok választásunk, ugye? – A toronyra nézett. – Mármint, ha szeretnénk Zeflát minél előbb kijuttatni innen.
Miz elvette a géppisztolyt, és leellenőrizte. A fejét csóválta. – Utálom, amikor igazad van.
Sharrow felhúzta a KéziÁgyút – furcsán állt a jobb kezében –, aztán otthagyták Ferilt, ahol feküdt, és elindultak a kőtéren álló torony felé, ami vaskos kőcsonknak látszott, fekete fedővel.
Elhaladtak régi kiégett tankok, rozsdásodó Terepjárók és motorbiciklik, lezuhant helikopterek, és kisebb légpárnás hajók váza mellett. A hullák legtöbbje már elrohadt, fehér csontok és kifakult rongyok maradtak csak belőlük, melyek régebben ruhák és egyenruhák lehettek, mostanra azonban mind szétfoszlottak.
Átvágtak az állig érő sáson, bakancsaik csikorogtak a sekély, jeges tócsákban. Miz felküszködte magát a kőtér talapzatának egyik sarkára, majd lenyújtotta a kezét, és felhúzta Sharrow-t maga után.
Végigmentek a hóval fedett téren az egyik kis kőoszlophoz, mely úgy nézett ki, mintha a középen álló torony apró modellje lenne: egy fekete félkörben végződő törzs.
Rikító, tarkabarka egyenruhás test feküdt pontosan a kicsinyített torony előtt, arccal lefelé, végtagjai kinyúlva. A havat ezen a részen kis lukak tarkították, melyek sekély, fekete krátereket hagytak a kockaköveken. Miz megfordította a testet az egyik lábával, a fegyvert folyamatosan rászegezve.
Elson Roa halott arca meredt az ég felé.
Mellkasát felszakította, kiégette a lézer. Meglepett kifejezés ült az arcán. Miz Sharrow-ra nézett, de a nő csak a fejét csóválta.
A férfi lelökte Roa testét a térről az alattuk húzódó sás közé.
Az oszlop tetején található rozsdafoltos fémlapot a rugós szerkezet miatt könnyű volt félrehúzni. Sharrow nyitva tartotta a bekötözött kezével. Ott volt a kézlenyomat, ahogy Feril mondta.
Sharrow átnyújtotta a KéziÁgyút Miznek, a fogai segítségével lehúzta a kesztyűt a jobb kezéről, aztán – miután még egyszer szemügyre vette a kézlenyomatot és a titokzatos feliratot – egy határozott mozdulattal a sima, hideg műanyagfelületre helyezte a tenyerét.
Egy ideig semmi sem történt. Aztán a keze alatt fekvő műanyag világítani kezdett, finoman izzott. Egy négyszer ötös, kis fényes pontokból álló rácsozat jelent meg Sharrow középső ujja fölött, majd másodpercenként egy pont eltűnt közülük.
Miz és Sharrow összenéztek, aztán végigjáratták szemüket a folyótorkolaton, és nagyon védtelennek, sebezhetőnek érezték magukat. Szél fújt a völgy felől, meglengette a fák koronáját, lerázva róluk a havat. Az utolsó pontocska is eltűnt.
Csikorgó hangot hallottak maguk mögött. Gyorsan megfordultak, és látták, hogy két fényes fémajtó nyílik fel a torony oldalában, melyek lassanként eltakarták a fekete félgömböt a kerek építmény csúcsán, majd tompa kongással összeértek.
Egy másik csikorgó hang is érkezett a torony fjord felőli oldaláról. Sharrow kivette a kesztyűjét a szájából, és átdobta az alacsony falon belülre, a körbe. A kesztyű érintetlenül esett a hóra. Sharrow vállat vont, átlépett a térdmagasságú falon, és elindult a torony felé.
Miz követte.
A torony völgy felé néző oldalán egy ajtó függőlegesen leereszkedett a földbe, és mögötte egy másik, látszólag fekete üvegajtó jelent meg. Valamiféle termet lehetett látni halványan az üvegajtón túl, melyet a napfény nem igazán világított meg. Műanyagszag áramlott ki a torony bejáratából. Ahogy bekukucskáltak, odabent felkapcsolódtak a lámpák. A Lusta Fegyver egy emelvényen állt a terem közepén, és élesen ragyogott.
– Na végre – sóhajtott Miz.
Sharrow előrébb lépett. Egy másik kézlenyomat jelent meg a fejével egy magasságban, a fekete üvegajtó felszínén. Rátette a tenyerét, és egy másodperc leforgása alatt ez az ajtó is a földbe ereszkedett. Mizre nézett. A férfi biccentett felé.
– Menj be, én idekint várok.
A nő belépett a toronyba. Gyorsan átlépett a földbe süllyedt ajtók felett, és odasétált a Lusta Fegyverhez. Felemelte a talapzatról, és körbeforgatta. Könnyű és nehéz volt egyszerre. Furcsa, felkavaró érzés vett erőt rajta, mintha csak álmodná az egészet.
De ez most valódi volt. A nyolcadik, az utolsó Lusta Fegyver. Sharrow-nak forgott a feje, szédülni kezdett. Visszatette a Fegyvert a tartójára, és a padlóba vágott mélyedéshez ment, ahonnan széles rámpa vezetett a torony alá.
Félig lesietett az alsó szintre. Gyengén világított helyiség terült el előtte, mely nagyjából fele akkora lehetett, mint a fölötte húzódó, kövekkel kirakott tér. Rengetegféle fegyvert látott odalenn, és dobozokat, ládákat, amikben még vagy százféle tárgy, különféle felszerelés lehetett. Vagy akár millióféle. Sharrow furcsa, autószerű járművet vett észre a feljáró lábánál, mely egyetlen keréken nyugodott. Az együléses pilótafülke ajtaja nyitva állt. Egy lenyűgözően high-tech egyenruha feküdt mellette. A másik oldalon nagy halom meglepően bonyolult fegyver hevert. Ez Sharrow szerint akár egy nagy kupac műhold is lehetett, mely ebben az összeállításban egy körhintára emlékeztette.
Régi radarhoz hasonló valami feküdt egy másik járművön, ami feltehetőleg egy kis légpárnás hajó volt.
Még mindig egy kommunikációs felszerelést próbált találni, amikor meghallotta a lövéseket.
Miz figyelte, ahogy Sharrow bemegy az ajtón. Ideges volt. Túl sok hulla feküdt körülötte. Még az android is összeesett, abban a percben, ahogy ennek a helynek az egy-kilométeres körzetébe értek.
Egy széllökés felkapta a havat a torony háta mögött futó völgy fáiról és a körülötte elterülő térről, aztán egyenesen a szemébe fújta. A férfi pislogni kezdett.
Úgy hallotta, mintha lépések csikorognának a háta mögött. Megfordult és belebámult a kavargó hófelhőbe.
Hatalmas, négylábú állat tartott felé, leszegett fejjel. Csillogott rajta valami. Miz teljesen elámult. Az állat harminc méterre volt tőle. Egy sziál, egy versenysziál, pont olyan, mint amilyeneket Tiálban szoktak futtatni. Ezeket nevezte el valaki az ő bukásairól és félresikerült dolgairól az utóbbi fél évben vagy még régebben.
Pislogott. Ez nem lehet igaz. Az állat továbbra is felé tartott. Meleg lehelete gőzölgött a fekete orrlyukakon át, és kígyózva szállt felfelé. Miz felemelte a géppisztolyt, és lőtt.
Az állat eltűnt mindenestül. Patájának dobogása egy másodperc múlva elhalt, aztán megint hallatszott, és újra Miz háta mögött. Megfordult. Egy másik éjfekete sziál tartott felé, és valami csillogott a fején. Miz célzott. Amikor az állat már csak tíz méterre volt tőle, és Miz megesküdött volna rá, hogy minden egyes patadobogást érez a köveken a bakancsa alatt, sőt már ki is tudta venni az állat homlokára erősített ezüstös szuronyt a csillogó hám mellett, akkor lőtt. Ez az állat is eltűnt, akár egy hologram.
A zaj elhalt, majd a férfi háta mögé kúszott. Miz megfordult: most két állat vágtatott felé, fejüket leszegve. Mozgást észlelt a torony ajtajában, és meglátta Sharrow-t. A nő nekiesett az ajtófélfának, majd arccal előreesett a hóba.
– Kibaszott csapda! – ordította Miz.
A két felé rohanó állatra nézett. Patáik a hóban poros felhőket rúgtak hátrafelé. Lőtt és látta, hogy a kép megszűnik létezni, de amikor megfordult, újabb két állat tartott felé a másik irányból. Addig lőtte őket, amíg ki nem fogyott a tár, aztán az ajtóhoz rohant.
Akkor villant az eszébe, hogy az első pár sziál közül csak az egyiket látta eltűnni. Észrevette, hogy valami jobbról felé tart. Megfordult, hogy ha kell, ütni tudjon a gépfegyverrel, közben a zsebébe nyúlt a lézerét keresve.
Az újabb lövések még azelőtt jöttek, hogy Sharrow odaért volna a rámpától az ajtóhoz. Amikor végre megérkezett, látta Mizt a szélfútta hó homályos felhőjén át rálőni valamire. Kinyitotta a száját, hogy odakiáltson neki, de hirtelen fájdalom hasított belé, mely végigfutott az egész testén. Egy pillanattal később a fájdalom hirtelen elmúlt, és valamilyen rettenetes zsibbadás vette át a helyét, pontosan olyan, mintha valaki egy idegbénító fegyvert irányítana rá. A keze, amiben a KéziÁgyút fogta, nem akart megmozdulni. A lábai összecsuklottak alatta, és nekidőlt az ajtófélfának, majd a hóra zuhant.
A szemeit ugyan képes volt mozgatni, nyelni és lélegezni is tudott, de ezen kívül semmi mást. A húgyhólyagja kiürült, és ha volt még valami benne, amit az elmúlt pár napban evett, akkor azt a belei most kiadták magukból. A szíve görcsbe rándult, gyorsan és rendszertelenül vert. A lélegzete erőtlen volt, kontrollálatlan. Előrefelé belátta a hófödte teret, egészen az alacsony kör alakú falig, és a mögötte meredező, fekete-fehér erdős hegycsúcsokig.
Érezte a hó alatt a patadobogást, akár egy dob pergését, és a szeme sarkában látott valamit mozogni.
Sikoly hallatszott, egy rettenetes reccsenés, és a paták eldobogtak mellette. Egyenruhás lábakat látott a levegőben rúgkapálni a villogó paták előtt, aztán a kiáltás a semmibe veszett.
Sharrow becsukta a szemét.
Egyetlen hangos lövést hallott, majd egy darabos puffanást néhány méterrel odébb. Kinyitotta a szemét, és látta a hatalmas állat fekete hátát és tomporát nagy erővel a hóra zuhanni. Vadászkabátba öltözött ember karja zuhant az állat feje mögött a földre.
Egy sziál. Ezek az állatok versenyeznek Tiálban, bűnözők agyával a sajátjuk helyén. Nézte a földön fekvő elernyedt kart, és látta, hogy mozog. Nézte, ahogy az ujjak ökölbe szorulnak, majd lassan kiengednek, élettelenül kinyúlnak.
A sziál bundája enyhén gőzölgött a hűvös levegőben. Vért látott a havon, ahol az állat elfutott mellette.
Várt. A bénaság nem engedett. Kis idő múlva csikorgó, nyikorgó hangokat hallott, mintha valaki felé sétált volna a havon. Két ember lépett egyszerre.
Két ugyanolyan pár bakancs jelent meg előtte. Az egyik odament az elesett sziálhoz. Az embert, akin a bakancs volt, csak combmagasságig látta. Miz mozdulatlan karjától nem messze állt meg. Egy nagy vadászfegyver tusát rakta le a hóba. Sharrow újabb lépéseket hallott, de csak ezt a két pár bakancsot látta. Az újabb pár bakancs, ami megállt előtte, most megdőlt, ahogy a viselője leguggolt elé. Sharrow először két térdet látott, aztán összekulcsolt kezeket, melyek egy elegáns, száradtvér-színű, és Sharrow számára ismeretlen katonai jelzéssel díszített egyenruha kabátja előtt lógtak. Aztán meglátta az arcot.
A fiatalember hátratolta a sapkáját szőke szemöldökös, sugárzó arcáról, mire kivillant kopasz feje. Hatalmas mosollyal az arcán nézett Sharrow-ra.
– No lám, Sharrow kisasszony – kiáltott fel. – Nagyon örülök, hogy itt találkozunk! – Odanézett, ahol az ikertestvére a puskát fogva guggolt, és a halott állatot tanulmányozta.
A puskás észrevette, hogy Sharrow feléje néz, és vidáman odaintegetett neki. Felemelte a hóban fekvő elernyedt kart maga előtt, és azzal is integetett.
Miz keze élettelenül mozgott fel-le. Sharrow szemébe könnyek gyűltek. A fiatalember azt mondta:
– És elhozta magával egy-két régi jó barátját is. Milyen édes! Sajnos, úgy tűnik, Kuma úr a kritikánkat túlságosan is a szívére vette.
Felnevetett, aztán Sharrow érezte, hogy felemelik a hónaljánál fogva, majd félig a térdére állítják. A férfi mögötte állt, tartotta őt.
– Jaj, odanézz! – mondta. – Hát nem kár érte? – Megcsiklandozta Sharrow-t a hónaljánál. – De Molgarin nagyon elégedett lesz.
– Molgarin, villant a nő agyába homályosan. Molgarin, ez jelent valamit. Ez az, amire emlékezni próbáltam. Molgarin...
Odanézett a hatalmas, még mindig gőzölgő sziál tetemére, ahol Miz feküdt a hóban kiterülve.
A sziál fejéhez valamilyen óriási lándzsa volt erősítve, melyet a nyakát és fejét körülfogó hám tartott. A lándzsa másfél méter hosszú volt, és talán tíz centiméter átmérőjű a tövénél. A mesterséges szarv átszúrta Miz mellkasát, egyméternyire kiállt a hátán a vadászkabátjából. A hó körülötte csillogott a vértől. Arcán ugyanaz a kifejezés volt, mint Roáén. A meglepettség.
Könnyek gyűltek Sharrow szemébe. A fiatal férfi leengedte, óvatosan a hátára fektette. Volt annyi ideje, hogy megfigyelje a toronyból kilépő, terepszínű ruhába öltözött embereket, amint fegyverrel a vállukon dobozokat cipelnek. Látott két zömök, fényes felszínű gépet is közeledni a levegőben a völgy felől. Ahogy nézte őket, lassítottak, ereszkedni kezdtek, és Sharrow fülét megütötte a repülők hangja.
Amikor a háta a hóba merült, a nyelve hátracsúszott a torkába. A férfi az oldalára fordította, így újra tudott lélegezni.
– Maradjon itt – hallotta a férfi hangját. A lépései csikorogtak a hóban, elhalkultak Sharrow háta mögött.
Úgy fektették le, hogy pont láthatta Miz arcát. Szerette volna még nézni egy kicsit.
De akkor az a férfi, aki Miz mellett guggolt, elővett egy kétélű pengét, és a halott férfi nyakához emelte. Sharrow becsukta a szemét.
Amikor a suhogó hang megszűnt, és eltelt néhány másodperc, ismét kinyitotta a szemét, és látta, hogy a férfi egy zsákkal a kezében sétál el mellette.
A sugárhajtású gépek zaja hirtelen nagyon közelinek tűnt. A hajtóművek visítottak, és hatalmas, kavargó, poros fehér felhő futott végig a kikövezett téren.
Miz lefejezett testéből vér folyt a hóra.
Sharrow könnyei is a hóra csorogtak. A bénulás miatt még zokogni sem tudott.
Hordágyra emelték, és a két gép egyikének bombaszállító tere felé vitték, a toronyból hozott zsákmányokkal és Feril hozzá hasonlóan merev testével együtt.
Még mindig az oldalán feküdt, amikor átvitték a téren, így ő látta meg elsőnek Dloant az erdő szélén ülve, nem messze attól a helytől, ahol ő, Miz, és az android előléptek a fák közül egy negyed órával korábban.
Dloan csak ült és nézte a jelenetet, nem vonult fedezékbe, akárki észrevehette őt, és láthatta, hogy fegyvertelen. Sharrow még ebből a távolságból is érezte, hogy a tartásában, nézésében van valami reménytelen, rémülettel teli, és magányos.
Sharrow látta, ahogy Dloan őket figyeli, de a férfinak már nem voltak könnyei.
Valaki észrevette, és Sharrow kiáltásokat hallott. Több fegyvert is rászegeztek egyszerre. Dloan olyan lassan állt fel, mintha teljesen kimerült lenne. Elővett valamit a zsebéből, és határozott mozdulattal a téren álló emberekre szegezte.
Nem kellett lőnie. Sharrow hallotta, ahogy fegyverek, lézerek ropognak és süvítenek körülötte, és látta, Dloan testét megrándulni, megremegni, majd eldőlni a körülötte felvert hó apró felhőjében.
A lövöldözés hamar elcsendesült, és Dloan teste mozdulatlanul feküdt a domboldalon.
Sharrow-t bevitték a hatalmas repülő sötét hasába.
– Természetesen nekem – illetve nekünk, kettőnknek – személy szerint semmi bajom nem volt Kuma úrral. De tudja, hogy van ez. A parancs az parancs, nemde? Kár ezekért az öreg Szolipszistákért is, de hát ilyen az élet. Jobban belebonyolódtak az ügybe, mint kellett volna. Mi csak azért fogadtuk fel őket, hogy támadják meg a Szárazföldi Járművet, de ezek fogták magukat, és kitalálták, hogy még ön előtt megszerzik a Lusta Fegyvert. Ki kellett volna szállniuk, amikor mondtuk nekik. Na de miket is beszélek?! Nem akarnám elkotyogni a dolgokat, amiket talán Molgarin szeretne elmondani önnek. Most pont arra tartunk, hölgyem, Molgarin Öreg Tornyához, a Zárolt Környéken túl húzódó hideg sivatagba, egyenesen Lantskaarba ! – mondta, ripacskodó hangon ízlelgetve a szót. – Izgalmas, nem?
Tizenhat ember ült bekötve az elöl haladó bombázó fényesen kivilágított bombaszállító terében, és mindegyikük szorosan hozzá volt szíjazva a pilótaülésen keresztül a falhoz: Sharrow és Feril, a két ügynök az elegáns bordóbarna egyenruhájában, és tizenkét férfi ugyanúgy jeltelen terepszínű egyenruhában, legtöbbjük lézerekkel és mikro-puskákkal felszerelve. Egyikük bénítófegyvert tartott a kezében, minden valószínűség szerint ezzel lőttek Sharrow-ra. A nő csak azért látott mindent rendesen, mert nagyon szorosan kötötték oda a géphez, és a fejét egy szíjjal a gép oldalfalához erősítették. Ez nem az ő személyének szóló különleges biztonsági intézkedés volt, hiszen a többi utas is majdnem ugyanígy lekötve ült. Csak neki és Ferilnek nem lapult gyorskioldó a kezében.
A toronyból hozott zsákmány lehálózva és kifeszítve feküdt előttük, a raktér közepén. Különféle dobozok és számos meghatározhatatlan szerkezet gurult és remegett a kötelékek alatt, ahogy az őket körülvevő gép teste leereszkedett és elfordult, süllyedt és felemelkedett, miközben minden mozgást hatalmas, fülsüketítő zaj kísért.
A fiatal ügynöknek túl kellett kiabálnia a sugárhajtású gép zúgását.
– Nem kell izgulnia, nem fognak feltartóztatni sem a Lázadó Államok seregei, sem a Biztonsági Felügyelet. Az előbbivel aláírtunk egy egyezményt, az utóbbi pedig nem tud minket lenyomozni. – A szemeit forgatva a gépre mutatott. – Jelen pillanatban háromszoros hangsebességen repülünk, alig a fák koronája felett. Van, aki azt mondja, ezen a sebességen ilyen alacsonyan utazni olyan rettenetes élmény a pilóták számára (és az esély, hogy a felszínt követő érzékelők hibáit kijavítsák, olyan kicsi), hogy jobb, ha ki is kapcsolják az egész irányítórendszert a pilótafülkében, úgy, ahogy van.
Egy pillanatra elhallgatott, majd kuncogni kezdett, amikor egy kifejezetten vad manőver őt és Sharrow-t keményen nekiverte a fémfalnak. A toronyból hozott felszerelés most a nő és a fiatal ügynök feje fölött lógott. Figyelte, ahogy a háló megfeszül, és lassan nyúlni kezd.
– Húha – szólalt meg a férfi, és hangszálai erőlködtek, ahogy próbált a gravitáció hatása ellenére beszélni. Közben egy, még a bombázó motorjának zúgásánál is hangosabban dübörgő hang majdnem teljesen elnyomta az övét. – Remélem, ez a cucc itt rendesen le van kötve. Nem, Sharrow kisasszony? Ha nem, akkor biztos, hogy fasírtot csinál belőlünk.
Sharrow még mindig azon gondolkodott, hogy most ez azt jelentette-e, hogy a férfi nem android, vagy pedig azt, hogy a férfi csak meg akarta őt téveszteni, ám végül elájult.
A szabad ég alatt tért magához, és a zsibongó érzékek kezdtek visszatérni a testébe. A bőre szikrázott a fájdalomtól, mintha ezernyi kis tű szúrná egyszerre. Még a fogai is fájtak. Két katona vitte, egyik a térdénél fogta, másik a hóna alatt. Az egyik fiatal ügynök ott ment mellette, mélyeket lélegzett, és néhányszor a mellkasára csapott, majd a kezét dörzsölgette.
Kikerültek a bombázó árnyékából. A gép a sivatag kavicsos homokján landolt, a levegő csontszáraznak és kegyetlenül hidegnek tűnt. Kilométerekkel arrébb hamuszürke hegyek látszottak, melyek egy medencébe foglalták a vöröses, sötét alföldet. A terület teljesen kihalt volt, leszámítva a két fényesen sima, fekete repülőgépet, néhány teherautót és egyéb, ott álló járműveket. Sharrow látott még más, kisebb alakokat is kígyózni a sötétszürke égen, a körülöttük magasodó hegyek fölött.
Az ügynök észrevette, hogy megpróbálja mozgatni a fejét, és széles, sugárzó mosoly jelent meg az arcán, miközben a két katona beemelte a nő testét egy kis nyitott autóba.
– Lassan visszatér hozzánk, Sharrow kisasszony? – kitárta a két karját, és körbefordult, bakancsának sarka csikorgott a kavicsokon. – Isten hozta Lantskaaron! – mondta. Behajolt a nyitott ajtó oldalán. – És Molgarin Tornyában.
A férfi figyelte, ahogy a nő próbál körbenézni a lapos sivatagon, és a kihalt hegyeken, majd felnevetett.
– Az egész a föld alatt van – mondta és bemászott Sharrow mellé. A nő látta, hogy Feril testét négy katona hozza ki a bombázó gyomrából. – Habár – folytatta a férfi, s a szemöldökét felvonva ránézett – van egy régi katonai elhárító fal, ami egy pillanat alatt elő tud bújni a föld alól, azonnal be tudja keríteni az óvatlan ellenséget támadás esetén. – Az autó megrándult és lassan előregurult, elindult a síkság homokjába vágott négyzet alakú lyuk felé. – Higgye el – mondta a fiatal férfi –, nem lenne tanácsos terpeszben állni felette, amikor hirtelen felemelkedik, ha mondhatok ilyet.
Megint kuncogott, közben az autó elindult lefelé egy rámpán, a homályosan megvilágított alagútban. A járat elkanyarodott, csigavonalban vezetett lefelé. Ajtók sora nyílt ki, egyenként széthúzódtak előttük. Az autó motorja felbőgött. Mögöttük hallani lehetett a nagyobb teherautók mélyebb zúgását. Egy idő után Sharrow füle bedugult. A fiatal ügynök fütyörészni kezdett.
Hatalmas, visszhangos földalatti parkolóba értek, mely tele volt kocsikkal, teherautókkal, könnyűpáncélos járművekkel és tankokkal. Sharrow-t egy lifthez vitték, elindultak lefelé, és megálltak egy folyosónál, ami egy hotelre emlékeztetett. Sharrow bőre még mindig bizsergett, az izmai ernyedtek voltak. Berakták egy tolószékbe, lekötözték és végigtolták a szegényesen megvilágított folyosón, míg végül egy kórházszagú helyre nem értek.
Az egyik asztal mögött ápolófiú állt fel, és biccentett egyet az ügynöknek, aki megütögette Sharrow fejét, majd azt mondta:
A tiétek, haver.
Betolták a sebészetre. A szíve hangosan kalapálni kezdett, amikor megpillantotta a műtőasztalt az üvegfalon keresztül. Egy doktornő és két műtőssegéd jelent meg. Kesztyűt húztak.
Az orvos valami hideget helyezett a tarkójára, motyogott, aztán Sharrow elé állt és leguggolt.
Azt hiszem, hall engem, ugye? – kérdezte hangosan. – Most meg fogjuk mosdatni, tisztába rakjuk, aztán megvizsgáljuk és hagyjuk aludni egy kicsit, rendben?
Sharrow csak bámulta a nőt. Középkorú, kicsit kövérkés volt, haja kontyba fogva. Nem tudta eldönteni, hogy amit most mondtak neki, az tényleg az igazság-e.
A két segéd levetkőztette. Levették a kezéről a kötést, kitisztították a sebet, és ideiglenes kötést tettek rá, aztán megmosdatták egy kád meleg vízben. Megtörülték. Határozottan dolgoztak, sem túl gyengéden, sem túl durván. Segítettek neki felállni, majd egy egyszerű alsóinget húztak rá. Két oldalról támogatták, és arra kérték, tegyen egy pár, bizonytalan lépést, s odavitték a kanapéhoz. Az orvos, akivel korábban beszélt, most reflexvizsgálatokat végzett rajta, melyektől bizsergett ugyan a bőre, de nem fájt. A doktornő bekötözte a sebét, és vért vett le egy fiolába, melyet aztán az analizátorba csúsztatott. Megkérte Sharrow-t, hogy mondjon néhány szót. Ő megpróbálta, de csak artikulálatlan hangok jöttek ki a száján, mire a doktornő megsimogatta a karját.
– Semmi baj. Reggelre teljesen rendbe jön. – Előkészített egy gázzal hajtott fecskendőt, és Sharrow nyakához tartotta.
Az utolsó emléke az volt, hogy finoman ringatózik alatta a tolószék, mert egy láthatatlan folyosón viszik végig, ami akkor végtelennek tűnt a számára.
Kényelmes ágyban ébredt fel. Látott egy órát a sötétben, ami alapján megtudta, hogy kora este van. A mellette világító kis pont lámpakapcsolónak bizonyult.
Apró szobában találta magát, mely úgy volt berendezve, akár egy kabin. Az oldalán feküdt, összegömbölyödve a falba süllyesztett ágyon. Az az alsóruha volt rajta, amit korábban adtak rá. Megpróbálta mozgatni a karját és a lábát, aztán felült, kis szünet után letette a lábát az ágy mellé, majd a falba kapaszkodva felállt.
A szőnyeg a lába alatt olyan vastag volt, hogy a lábfeje teljesen belesüppedt. A levegőt melegnek találta. A szobában falba süllyesztett könyvespolc állt, teli könyvekkel, mellette asztal, szék, egy képernyő, amit nem tudott bekapcsolni, és egy szekrény tele ruhákkal, melyek közül mind az ő mérete volt.
A szobához tartozott még egy fürdő is, különféle piperecikkekkel felszerelve, de természetesen semmi éles tárgy nem volt köztük. Ablakokat nem látott. A levegő a plafonon lévő lyukacsos csempén keresztül jött be. Olyan csend uralkodott körülötte, hogy a saját szívdobogását is hallotta. Szemgolyó nagyságú fekete üveg volt a szoba egyik felső sarkába süllyesztve, ahonnan valószínűleg a fürdőszobán kívül mindent be lehetett látni.
Megpróbálta kinyitni az ajtót, de zárva volt. Gyengének érezte magát, leült az ágyra, aztán lefeküdt és ismét elaludt.
A Lusta Fegyver látogatta meg álmában. Úgy nézett ki, mint egy férfi, de Sharrow tudta, hogy igazából a Lusta Fegyver az. Sharrow zárkájában, Molgarin Öreg Tornyának kis kabinjában ültek.
– Szia.
– ...Szia. Nos, mit szeretnél tudni? – kérdezte a Fegyver.
– Hogy érted?
– Mit szeretnél tudni? ismételte meg a kérdést a Fegyver türelmesen. Sharrow körbenézett. Hol van Cenuij? – kérdezte.
– Halott, természetesen, hangzott a válasz. Még valami?
– És mi van a többiekkel?
– Ők is halottak.
– Tudom, de hol vannak?
– A halottak nincsenek sehol. A múltat leszámítva.
– Látom még őket?
– Csak az álmaidban. Vagy felvételeken.
Sharrow sírva fakadt.
– Te vagy az utolsó, – mondta neki a Lusta Fegyver.
– Micsoda?
– Te vagy az utolsó. Nyolc közül az utolsó. Akárcsak én. Én is utolsónak maradtam a nyolc közül. Te én vagy, és én te vagyok. Egyek vagyunk.
– Nem, nem igaz, én én vagyok...
– Persze, hogy te te vagy, helyeselt a Fegyver. De te én is vagy. Én pedig te.
Sharrow csak sírt, fogalma sem volt, mit mondjon. Fel akart ébredni, de nem tudta, hogyan kell.
– Ide figyelj, mondta neki a Fegyver. Tehetek érted valamit?
– Tessék?
– Tehetek érted valamit? Mondd meg nyugodtan.
– Mit tudsz csinálni?
– El tudok pusztítani dolgokat. Tulajdonképpen csak pusztítani tudok. Egyedül a pusztításban vagyok jó. Szeretnéd, hogy elpusztítsak valamit?
– Azt akarom, hogy pusztíts el mindent! – sikította Sharrow. Mindent ezen a kibaszott világon! Minden gonosz embert, megalkuvó nőt, minden hadsereget és vállalatot, minden szektát, hitet és rendet és minden kibaszott bolondot, aki hozzájuk tartozik! Mindenkit! MINDENT!
– Nem pusztíthatok el mindent, de sok dolgot meg tudok semmisíteni.
– Baromságokat beszélsz.
– Nem, tényleg sok mindent el tudok pusztítani, akár embereket is. De nem mindenkit.
– Nem vagy normális – mondta Sharrow, és most már nagyon szeretett volna felébredni.
– Mindketten normálisak vagyunk, Sharrow kisasszony, – válaszolta a Fegyver.
A férfi felállt és elindult kifelé a kabinból.
– Mindenesetre meglátom, mit tehetek.
– Ezt meg hogy érted? – kérdezte Sharrow.
– Azzal kapcsolatban, hogy mindent elpusztítsak. Meglátom, mit tehetek.
Sharrow megmarkolta a sérült kezét, hogy hátha a fájdalomtól felébred, de már nem fájt annyira.
– Mi vagy te? – kérdezte a Fegyvertől.
A férfi az ajtónál állt.
– Én te vagyok, válaszolta a Fegyver. Utolsó a nyolc közül.
Rákacsintott.
– Meglátjuk, mit tehetünk. Most aludj csak.
*
Az étel illatára ébredt, és egy jól megrakott tálcát pillantott meg az asztalon. Nem látta, ki hozta be. Az ajtó kattant, és egy határozott, erős hang kíséretében becsukódott, szorosra húzva magát.
Sharrow csak feküdt az ágyon, az álmán gondolkodott, és kirázta a hideg. Az asztal felől szállongó illatok visszahozták a valóságba.
A tálcán akár két embernek is elegendő étel volt. Sharrow mind megette. Kora délelőtt volt. A képernyőt be tudta kapcsolni, úgyhogy megnézte a híreket.
A Huhszok komoly nehézségekbe ütköztek, ugyanis számos hivatalvezető sugárfertőzött lett miattuk Golteren, Miykennsben és Natchel Szellemén. Nagy nyomás nehezedett az Összvilág Bíróságra, hogy a halálos kórban szenvedő hivatalnokoknak hozzáférést biztosítson a kizárólag háborúban használatos orvosi felszerelésekhez. A Bíróság cserébe a Huhszoktól várta, hogy bocsánatot kérjenek, bűnbakokat nevezzenek meg, anyagi kárpótlást nyújtsanak, és biztosítsák a többieket, hogy többet ilyesmi nem fog előfordulni. Ezek közül a Rend semmit sem volt hajlandó maradéktalanul teljesíteni. A Világ Szentély szinte szó szerint ostrom alatt állt, és olyan pletykák is elterjedtek, hogy esetleg erőszakot fognak alkalmazni ellenük. A Huhsz védelmi erők és a Katonai Tartalékosok az egész rendszerben készen álltak.
A Zárolt Környék és a Biztonsági Felügyelet körül hírzárlatot rendeltek el, és az a szóbeszéd járta, hogy valamiféle légi összecsapás történt a Felügyelet és a Lázadó Államok között. Caltasp déli területén csak korlátozott mértékben lehetett utazni.
Az emberek még mindig sokat beszéltek egy eddig ismeretlen, a Szellemen tevékenykedő filozófus-guru, név szerint Girmeyn ellen elkövetett gyilkossági kísérletről, melyet a nézők élőben láthattak a Nacthel Szellemén, és azután is újra és újra lejátszották ezt a jelenetet mindenhol az egész rendszerben.
Sharrow közelebb húzódott a képernyőhöz, betáplálta az egyik hírarchívum adatait, és megkereste a pár nappal ezelőtti fájlt. Élő közvetítés egy stúdióból, vitaműsor. Politikusok és vallási képviselők vitáznak Girmeynnel, ám a férfi magával ragadó stílusával minden kétséget kizáróan megnyeri a vitát.
Girmeyn pontosan úgy nézett ki, ahogy Sharrow emlékezett rá. Fekete haj, sötét szem, és az a furcsa, magabiztos nyugalom. Ekkor egy alak hirtelen előreugrik a közönség soraiból, átnyúl az asztalon, hadonászik valamivel a kezében. Kavarodás és kiáltások, egy sor vad kameramozgás, szinte mindig beleáll valaki a képbe. Felvétel egy kegyetlennek tűnő áldozati késről, mely véresen fekszik az asztalon, míg a háttérben a biztonsági őrök a fegyvereikkel hadonásznak. Girmeyn fején vér csurog egy sebből, rászorítja a kezét, a másikkal pedig elhessegeti a segédeket és a többi kísérőt az útból, míg azzal az emberrel beszél, akit az őrök az előbb lefogtak.
Ezután néma felvétel következett, amelyen Girmeyn bekötött fejjel egy üvegfal mögött ül, ugyanezzel az emberrel. Kettesben ülnek két kis fotelban, egymással szemben, beszélgetnek, a férfin látszik, hogy megtört, arcát a kezébe temeti, míg Girmeyn habozik, majd kinyújtja a kezét, és a másik férfi vállára teszi.
Sharrow visszapörgette, majd harmadszor is megnézte. Az utolsó hírek szerint Girmeyn visszavonult valamilyen aszteroidatelepülésre. Visszatért az aktuális hírekhez. A szokásos piti háborúk és civil összetűzések, kisebb és nagyobb katasztrófák, és időnként egy-egy szívmelengető kis színes.
Hátradőlt a széken, és nézte tovább a híreket. Szédült, ugyanúgy, mint amikor megtalálta a Lusta Fegyvert, és lement megnézni a régi fegyverraktárt a kőtorony alatt.
Egy idő után megrázta a fejét, és kikapcsolta a képernyőt. Lezuhanyozott. Törülközés közben meglátta magát a háta mögött álló hatalmas fürdőszobai tükörben. Megállt és szemügyre vette a tükörképét. Egy természetellenesen kopasz, középkorú nő. Kötéssel az egyik kezén. Sötét karika a szeme körül. Az arca megöregedett az utóbbi időben.
Egyedül vagyok, gondolta magában. Teljesen egyedül.
Eltöprengett, vajon mi lehet a tükör túloldalán, ki nézhet vissza rá onnan.
Sötét nadrágot vett fel, dzsekit és súlyos, de kényelmes bakancsot. Miközben öltözött, rendesen átkutatta a szobát, de semmi olyat nem talált, amit fegyverként lehetne használni.
Idővel aztán leült, és megint bekapcsolta a képernyőt. Egy régi vígjáték ment, ami elterelte a figyelmét a saját gondolatairól. Az elegáns egyenruhába öltözött ügynökök fél óra múlva kopogtak az ajtaján, és azt mondták, Molgarin meghallgatásra várja.
A két kopasz férfi közrefogta. Az őrök néhány lépéssel hátrébb követték őket. Egy lifttel még mélyebbre süllyedtek a felszín alatt, néha meg-megállva, ilyenkor egy-egy zúgó, halkan puffanó hang jelezte, hogy a robbanásbiztos ajtók kinyílnak, majd újra becsukódnak.
Végül egy fotocellás ajtókkal teletűzdelt rövid folyosón keresztül rámpához értek, mely a sötétbe vezetett. Az őrök megálltak a feljáró tövében. Sharrow felment rajta a két kopasz, fiatal ügynök között. Mindketten karon fogták és finoman, de határozottan tartották. Egy morajló hang a hátuk mögött kizárta a folyosóról beszűrődő fényt.
A tér, ahova beléptek, egy óriási, kerek bunker volt, melyben koromsötét uralkodott, kivéve a nagyjából húsz darab ablakszerű, vetített képet, melyek pontos rendben követték egymást a falon, és olyan volt, mintha a hideg, szürke sivatagon keresztül a hamuszínű hegyek távoli gyűrűjére néztek volna, melyet Sharrow egy nappal korábban már látott odakint. Azon törte a fejét, vajon a vetített képek korábbi felvételek-e, de arra jutott, hogy valószínűleg inkább élőben mutatják a kinti teret. A hegyek fölött elterülő égbolt tisztának, vékonynak, kéknek látszott.
Nehéz volt felmérni a távolságot, de ahogy közelebb vitték őt a terem közepéhez, arra jutott, hogy nem lehetett több az átmérője negyven méternél. A körülöttük elterülő sivatagról sugárzott felvételek olyan élesen világítottak a sötétségben, hogy megfájdult tőle a szeme.
A két ügynök megtorpant. Sharrow is megállt, mire elengedték a karját.
A tetőbe süllyesztett lámpák felizzottak előtte, megvilágítva egy fekete, kerek emelvényt. A lépcsőket épphogy ki lehetett venni. Sötét fokok a feketeségben. Az emelvényen egy magas, egyszerű, csillogó fekete anyagból készült trón állt, ami üveg lehetett, vagy fekete borostyánkő, talán fényesre lakkozott fa.
A trónon ülő férfi pazar, színes köpenyt viselt, melyen a lila és az arany szín dominált. A vastag köpeny elrejtette az alakját, így nehéz volt megmondani, hogy normális testfelépítésű vagy esetleg elhízott. Az arca kövérkés, de egészséges. Frissen volt borotválva, és a fején, melyet rövid, fekete fürtök takartak, nem hordott semmit. Legalább egy gyűrű csillogott minden ujján, két pár fülbevaló lógott a fülében, és egy kövekkel kirakott orrkarika az orrában. Jobb szeme fölött szemöldökékszer villant meg fémesen.
Ujjai fényesen csillogtak, ahogy két kezét könnyedén összekulcsolta. Elmosolyodott.
– Sharrow kisasszony – mondta. – A nevem Molgarin. Egyszer, sok-sok évvel ezelőtt már találkoztunk, de nem hiszem, hogy emlékezne rám, hiszen akkor még nagyon fiatal volt.
Halk, monoton hangon beszélt. Hangja alapján idősebbnek tűnt, mint amennyinek kinézett.
– Nem, tényleg nem emlékszem – válaszolta a nő. Úgy érezte, a hangja erőtlenül cseng. – Miért kellett Mizt így megölnie?
Molgarin legyintett a kezével.
– Sok évvel ezelőtt kicsalt tőlem valamit, ami jog szerint engem illetett volna. Az egyik dolog, amit az ember hosszú élete során ki tud dolgozni magában, az az, hogy hogyan tudja élvezni a bosszút, és a tökéletességre vinni az ezzel a tevékenységgel járó tervezést és kivitelezést egyaránt. –Molgarin mosolygott. – De a dolog lényege annyi, hogy önt akartam kínozni vele. – A mosoly eltűnt az arcáról. – Kérem, foglaljon helyet. A két ügynök ismét megragadta a karját, és előre taszigálta. Mind a hárman leültek az emelvény legalsó lépcsőfokára, és hátrafordultak, hogy lássák Molgarint. A férfi lassú mozdulattal tárta ki a karját.
– Úgy éreztem, ön inzultálta két fiatal segédemet – mondta Molgarin. (A két kopasz önelégülten mosolygott Sharrow-ra.) – Rajtuk keresztül pedig – folytatta Molgarin –, engem. – Vállat vont. – Ezért aztán megbüntettem. Mindig komolyan veszem, hogy megbüntessem azokat, akik vétenek ellenem.
– Na igen – mondta az előtte ülő ügynök. – Látnia kellene, mit készítettünk elő a maga kis unokatestvérének.
Molgarin megköszörülte a torkát, mire a fiatal férfi rápillantott, majd cinkos mosollyal Sharrow-ra nézett. A kis lámpák fénye tükröződött kopasz fején.
– Akárhogy is – vette vissza a szót Molgarin –, az a féreg halott. De nem szeretném, ha azt hinné, hogy mindezt csak azért tesszük, hogy magát bosszantsuk, vagy hogy bosszút álljunk Kuma úron. Ennél azért nagyobb célok lebegnek a szemem előtt.
Molgarin hátradőlt a trónján, és megint összekulcsolta a két kezét.
– Önt, Sharrow kisasszony, mint azt már bizonyára észrevette, kihasználták. De valami olyasmi érdekében, ami sokkal maradandóbb, mint a személyes nyereség vagy a dicsőség. Olyan célok érdekében, melyeket én nagy örömmel képviselek, mindamellett a hatalom a legkevésbé sem érdekel. Mi Golterről és rendszerének egészségéről szeretnénk gondoskodni. Fajunk jólétéről.
– Akkor maga nem azok közül a vízfejű hatalomhajhászok közül való? – jegyezte meg Sharrow tárgyilagosan. – Ja, így már minden rendben.
Molgarin csóválta a fejét.
– Ugyan kedvesem – mondta. – Ezek szerint még a cinizmusnál is rosszabb valami rejtőzik az arisztokrácia szíve mélyén, ha nem tudja elfogadni, hogy a gazdag és befolyásos embereket más is motiválhatja, mint a pénz és a hatalom. – Oldalra hajtotta a fejét, mintha őszintén elgondolkodna valamin. – Hát nem látja, Sharrow kisasszony? Amikor az embernek már mindkettőből van valamennyi, akkor elkezd a hobbijának élni, vagy a jó cselekedeteknek, esetleg filozofálni kezd. Egyesek a művészeteket és jótékonysági szervezeteket támogatják. Másokról elmondható, hogy művészien élik az életüket, olyan körülmények között, amilyenek között a közemberek csürhéje élne – már a saját elképzelése szerint –, ha megtehetné. Egyesek közülünk azonban megpróbálják nem csak megérteni a történelmünket, hanem komoly hatással lenni a jövőre is. Bevallom, hogy az én esetemben, mivel kívül esem az Összvilág Bíróságnak nevezett fekélyes szervezet hatáskörén, komoly személyes érdekeim is fűződnek a távolabbi jövőhöz, ellentétben a legtöbb emberrel, ugyanis én azt tervezem, hogy meg is fogom élni, azonban... – Molgarin itt habozott, és valamiféle reakcióra várt, de Sharrow nem tette meg neki ezt a szívességet. Folytatta. – Igen, én, úgy is lehet mondani, halhatatlan vagyok. Már négy évszázada az vagyok, és remélem, még sokkal de sokkal hosszabb ideig az is maradok... Látom, önre ez nem tesz különösebb hatást. Lehet, hogy nem is hiszi el. – Legyintett. – Hagyjuk.
– Pedig tényleg az – suttogta a mögötte ülő ügynök.
– A romantikus idealista pojácák, mint az ön unokatestvére – folytatta Molgarin –, szeretnék, ha visszatérnénk a hajdan volt aranykorba, ami soha nem is létezett. Amikor az emberek tisztelték az arisztokráciát, és a hatalom nagy biztonságban, néhány ember kezében futott össze. A munkatársaim és én úgy hisszük, egy kezdeményezőbb, sokkal inkább az együttműködésre épülő stílusra van szükség: olyanra, ami felszabadítja az emberiség természetes leleményességét és vállalkozó szellemét, megváltva őket az Összvilág Bíróságtól, és annak nyomorult, impotens megszorításaitól. Ezért aztán mi – akárcsak az ön unokabátyja – tanácsosnak tartottunk összegyűjteni minden lehetséges kincset és értéket, amit csak lehet, melyeket a korábbi, fejlettebb korszakok ránk hagytak, főleg annak fényében, hogy milyen fölajzott hangulatot keltenek egyesek a tizedik millennium körül. Bár a mi esetünkben az antikvitásoknak ez a hirtelen begyűjtése legalább annyira azért történt, hogy a szóban forgó régiségeket megmentsük az olyan meggondolatlan alakoktól, mint az ön unokabátyja, mint amennyire azért, hogy felhasználhassuk őket a fizikailag sebezhető aspektusoktól mentes terveink megvalósításában.
Molgarin vállat vont.
– Igazán kár. Pedig volt egy pont, ahol azt hittük, talán egy véleményen vagyunk az ön kedves rokonával. Még azt is felajánlottuk neki, hogy csatlakozzon hozzánk, de végül úgy tűnt, hogy a saját ostoba, önelégült elképzeléseit akarja követi. Őszintén szólva, nagyon sok bosszúságot okozott nekünk. – Ismét megvonta a vállát. – De most már mindegy. Most, hogy a birtokunkban van mindaz, amit önnek köszönhetően megszereztünk, kedvünkre elbánhatunk vele. Ezeket... a kis ügyes eszközöket csaliként fogjuk használni, ha másra nem is kell. – Molgarin arcán halvány mosoly tűnt fel. – Az ön barátja, Elson Roa megtanulta, hogy mi történik, ha valaki először együttműködik velünk, de aztán ellenünk szegül. Az ön unokabátyját legalább ilyen keményen meg fogjuk leckéztetni, habár az ő esetében szeretnénk a folyamatot egy kicsit hosszabbra nyújtani. Ezzel szemben, akik segítenek nekünk, mint például Signor Jalistre, akit ha nem tévedek, a Tengerparti Házból ismer –, azok méltányos jutalomban részesülnek. Azt hiszem, neki az itt látható tárgyak egyikéből választok majd valamit.
Molgarin a terem túloldala felé fordult. Még több plafonba süllyesztett lámpa gyulladt fel, és megvilágította Ferilt, aki úgy tíz méterre lehetett tőlük, nagy gallérral a nyakában. A Lusta Fegyver is ott volt nem messze, vastag üvegtalapzaton feküdt, egy furcsa jármű mellett, melynek mindössze egy kereke volt, s melyet Sharrow már korábban is látott a torony alatti teremben. Emellett hevert ott még egy tucat kis tárgy, melyek egy régi, egzotikus technológia tartozékai lehettek, de Sharrow egyikről sem tudta megállapítani, hogy mire használhatják.
– Nevezzen nyugodtan szentimentálisnak – mondta Molgarin –, de úgy találtam helyénvalónak, ha kimentek mindent, ami a toronyban és az alatta lévő raktárban volt, még akkor is, ha a Lusta Fegyver mellett ezek mind csekélységnek tűnnek. Még az ön kis android barátját is elhoztuk. – Molgarin megemelte a hangját. – Android, integethetsz. Feril merev mozdulattal felemelte az egyik kezét, és intett Sharrow-nak.
– Nagyon aggódik a zablagallér miatt – magyarázta Molgarin mosolyogva a nőnek. – Pedig tényleg nagyon biztonságos, ha nem tesz egy lépésnél többet onnan, ahol most van.
Molgarin felállt a trónról, és odament a Lusta Fegyverhez. Nem volt olyan kövér, mint Sharrow gondolta, és egész magasnak tűnt. Megsimogatta a Fegyver csillogó, ezüstösre csiszolt burkolatát. A nő észrevette, hogy valamiféle szerkezetet is erősítettek rá. Egy vastag fémdarabot hajlítottak a jobb markolata köré, melyet különleges lakat zárt le, és így képtelenség volt hozzáférni a ravaszhoz.
– Ez itt – mondta Molgarin –, ha eljön az ideje, nagyon meg fogja könnyíteni az életünket. – Megfordult és Sharrow-ra mosolygott. – Komolyan mondom, a családja olyan sokat tett értünk, annak ellenére, hogy tulajdonképpen, ahol csak lehetett, megpróbált keresztbe tenni nekünk, hogy szinte gonosznak érzem magam, amiért megtettem azt, amit meg kellett tennem. – Ellépett a Fegyver mellől, de nem ment vissza a trónhoz. – Nem is beszélve arról, ami ezután következik.
Még egy lámpa gyulladt fel, és Sharrow újabb alakot látott meg, aki most Molgarin mellett állt. Ő volt az.
Sharrow saját magára nézett. A képmása pislogott az erős fényben, és félelemmel vegyes zavarodottsággal nézett Molgarinra.
Ennek az új Sharrow-nak még mindig hosszú, fekete, göndör haja volt. Viszonylag sötét, hosszú egyenruha volt rajta, ugyanolyan, mint amit aznap Sharrow kiválasztott és magára húzott.
Molgarin kinyújtotta a karját a másik Sharrow felé, mire a nő odaadta neki a bal kezét. Molgarin a sajátjába zárta.
Sharrow az ujjaiban érezte a fájdalmat. Megpróbált felállni, de a mögötte ülő férfi megragadta a nyakánál fogva, míg a másik a lábát fogta meg.
A képmása – keze összeszorítva Molgarin kezében – egy pillanattal azelőtt kiáltott fel, mint ő.
A fájdalom egyszerre megszűnt, mintha elvágták volna. Látta, hogy a képmása sír és jobb kezével a sérült ujjait tapogatja.
Molgarin a fejét csóválta, és széles mosollyal az igazi Sharrow-ra nézett. – Bár tudná, micsoda önfegyelmet kellett gyakorolnom, mióta ez a kis játékszer nálam van – mondta. Megfordult és megsimogatta a képmás arcát. Az, úgy tűnt, észre sem vette. – De persze, azért kiélveztem őt –mondta Molgarin. Ismét Sharrow-ra nézett. – Teljesen üres – a képmásra biccentett. – Az agya teljesen üres. – A szája szélesebb mosolyra nyílt. – Ahogy annak lennie kell.
Elővett valamit a köpenyéből. A KéziÁgyú volt az.
– Engedje meg, hogy bemutassam a klónját, Sharrow kisasszony – mondta. A fegyvert a nő arcának szegezte. – Sharrow klón – folytatta halkan –, ez itt Sharrow KéziÁgyúja.
A klón döbbenten nézett farkasszemet a fegyver csövével. Sharrow próbált kibújni a két férfi szorításából.
– Baszd meg! – ordította.
A klón ránézett, amikor kiabált, aztán vissza a fegyverre. Nem látszott rajta, hogy felismerte volna magát Sharrow-ban.
– Ó, attól tartok, eddig nem igazán foglalkoztunk azzal, hogy megtanítsuk beszélni, Sharrow kisasszony – mondta Molgarin. – Tükröt sem látott még soha – tette hozzá szórakozottan. Feljebb emelte a pisztolyt, pont a klón egyik szeme előtt tartva. A képmás egy kicsit hátrébb húzta a fejét.
– Olyan kis édes, nem? Az én kicsi pillangóm! – Molgarin a fegyverrel most a nő másik szemét vette célba. A képmás egy pillanatra bandzsított, ahogy követte a fegyver csövét az orra előtt.
– Már évek óta megvan – folytatta Molgarin könnyedén társalogva. –Csak azt sajnálom, hogy nem szereztük be a szükséges sejteket, amíg a bányászkórházban volt a Nachtel Szellemén, amikor beültettem magába a kristályvírust. De sebaj.
Molgarin ide-oda mozgatta a fegyvert, aztán azt mondta:
– Úgy az elmúlt két évben volt szerencsém élvezni a társaságát. De most már itt az igazi.
Belelőtt a nő jobb szemébe.
Sharrow összerándult, elharapta a sikoltását, és érezte, hogy a szeme becsukódik, amikor látta, hogy a klón fejének hátsó része vörös felhővé válik, és a teste elrepül hátrafelé a sötétbe. Csukva tartotta a szemét, rettenetesen remegett. Megpróbálta abbahagyni, de nem sikerült.
A mögötte ülő férfi megrázta.
– Hoppá! – suttogta.
Sharrow kinyitotta a szemét, még mindig remegett, mellkasa lüktetett. Visszafojtotta a zokogást, és hallgatta a saját lihegését, mialatt a könnyei között figyelte a felé közeledő Molgarint.
– Ugyan, tartogassa a könnyeit másra, Sharrow kisasszony – mondta a férfi, majd visszacsúsztatta a fegyvert a köpenye alá, és bár a szemöldökét ráncolta, egy halvány mosoly is végigfutott az arcán. – Csak egy üres baba volt – tárta szét a karját. – Semmiség, alig mondható embernek. – Felnevetett. – Már ha az ér egyáltalán valamit.
A férfi ott állt, lefelé nézett rá egy ideig, aztán megfordult, és visszament a trónjához. Lábait keresztbe téve hátradőlt.
– Mi történt, Sharrow kisasszony? – kérdezte rövid szünet után. –Semmi inzultus, fenyegetés, semmi szitkozódás vagy virtuskodás? –Csóválta a fejét. – Figyelmeztetem, nem leszek elégedett egészen addig, amíg nem kiált ki valamiféle romlott alaknak (kétségtelenül belekeverve azt a rettenetes bé betűs szócskát), és nem szór rám valamilyen elképzelhetetlen, rémesen fájdalmasnak hangzó átkot, melyet én, szándékom szerint meg is tudok valósítani, visszafordítani önre. – Kihúzta magát, és úgy tett, mint aki borzasztó jól szórakozik.
Sharrow még mindig kapkodta a levegőt, próbálta leküzdeni a rémületét, és kutatott magában, hogy valahol, akárhol egy kicsi bátorságra leljen. Bámulta a férfit, nem tudva, hogyan is fejezze ki azt, amit érez. Molgarin türelmességet színlelve meresztette rá a szemét.
Aztán hirtelen megváltozott az arckifejezése. Ráncolni kezdte a homlokát, majd a terem széles, kör alakú falára vetített sivatagi képekre nézett.
– Micsoda ? – kérdezte. Zaklatottnak tűnt. Hunyorogva tanulmányozta a kivetítőket, majd megfordult, és a háta mögötti képeket nézte. – Micsoda ? – kérdezte ismét, és a kezét az egyik fülbevalójához emelte. –Hogyan?
Sharrow felnézett. A sivatagot mutató képek már nem emlékeztettek a korábbi mozdulatlan panorámára. Pontok táncoltak az égen a hegyek fölött három oldalon is. Bandionos támadásnak tűnő jelenetek zajlottak két képernyőn. Az Öreg Torony őrei fejvesztve rohantak a bandionos sereg elől, szanaszét dobálva a fegyvereiket.
– Akkor csinálják! – mondta Molgarin, kezét még mindig a fülbevalón tartva, tekintetét elfordítva Sharrow-tól. – Most azonnal! – ordította. – Bármit!
Látta, hogy az előtte guggoló ügynök aggodalmas arcot vágva néz arra, amelyik a karját fogta. A guggoló elengedte a lábát, és kis lézerpisztolyt húzott elő az egyenruhája zubbonyából.
Gyors mozgásokat lehetett látni több képernyőn is. Hatalmas, szürke robbanások sorozata emelkedett fel lassan a sivatag felszínéről. A felhők egyre növekedtek, szálltak felfelé. Olyan óriásinak tűntek, hogy a mélység ellenére Sharrow már várta, mikor hallja meg a hangjukat, de végül robajlás nélkül zuhantak vissza a földre.
Molgarin ismét feléjük fordult. A két férfire pillantott, majd remegő szájjal Sharrow-ra mosolygott.
– Úgy tűnik... – kezdte.
A talaj megrázkódott, s a képernyők egyharmada hirtelen elsötétült. Feril szemét a tőle balra lévő képernyőre szegezte, amin hatalmas kavarodást lehetett látni. Molgarin az elsötétült képernyőkre pillantott, és a lézerpisztolyt maga előtt tartó férfi is ezeket bámulta.
– Úgy tűnik, megtámadtak minket, Sharrow kisasszony – mondta Molgarin. – Valószínűleg az ön idegesítő unokabátyja van a dolog mögött. – Úgy tűnt, nehezére esik nyelni. – Ígérem önnek, ez lesz az utolsó romantikus melodrámája, kisasszony. Ezt még meg fogja bánni, és maga végignézi, ahogy lassan kiszenved. – Molgarin a két ügynökre nézett. – Vigyázzatok rá – utasította őket, aztán hátradöntötte fejét a trónon, és erősen megragadta a karfát.
Nagy légörvény tört fel óriási robajjal a terem alól. Az emelvény legfelső lépcsőfoka hirtelen felemelkedett, magával vitte a trónt, mely eltűnt a mennyezetben, tíz méterre a fejük fölött, és csak egy kemény, fekete oszlop maradt a helyén a kör alakú szoba kellős közepén.
Mielőtt a két ügynök bármit is tehetett volna, a terem rázkódni kezdett, az összes maradék képernyő elsötétedett, és minden lámpa kialudt, tökéletes sötétséget hagyva maga után.
Sharrow megrántotta magát, megfordult és lebukott. A karját fogó férfi üvöltve esett utána.
– Ne! – kiáltotta.
Hirtelen csattanó hangot lehetett hallani, a fények megremegtek, aztán ahogy Sharrow oldalra ugrott, és az ügynök legurult róla, a kiáltás sistergő, bugyborékoló hanggá vált. Sharrow ott feküdt némán a lépcsőn. Égő hús szaga terjengett a levegőben.
– Testvérem! – hallatszott egy habozó, remegő hang. A gurgulázó hang válaszolt rá. Sharrow kúszni kezdett. – Testvérem? – szólalt meg ismét a férfi, és félelem remegett a hangjában. Erre megint gurgulázó, bugyborékoló hangok jöttek a sötétből. Sharrow tovább kúszott, tapogatózott maga körül, kereste, hogy merre menjen. Újabb rengés rázta meg a bunkert, amit hatalmas reccsenés követett, majd az egyik oldalról robajló, csilingelő hang hallatszott. – Testvérem! – kiáltotta a férfi. Ez az utolsó, kétségbeesett visítás elég volt. Sharrow halkan felállt, becsukta a szemét, és oldalra lendítette a lábát.
– Aúú...! – a hang elhallgatott.
Sharrow oldalra lépett. Fehér lézercsík villant fel arrafelé, ahol az előbb állt, és ez elég volt ahhoz, hogy meglássa mindkettőjüket. Mintha megmerevedtek volna a vakító fényben. Az, amelyik a kezét fogta, most az emelvényhez vezető lépcső aljánál feküdt szétterülve, míg a másik az oldalára fordulva feküdt Sharrow előtt, a lépcső felé meredve, egyik kezével a lézerpisztolyt, a másikkal a mellkasát fogta. Sharrow bal lábával a férfi feje felé rúgott. A nehéz, kényelmes bakancs elérte a férfi állkapcsát, mely megreccsent, s Sharrow egész lába belerázkódott a rúgásba. A padlóra esett.
Megint a gurgulázó hangot lehetett hallani néhány méterrel távolabbról, aztán egy horkantásszerű hang jött egy kicsivel közelebbről. A bunker még egyszer megrázkódott, és Sharrow-nak úgy tűnt, mintha lehulló törmelék zaját hallaná.
– Sharrow kisasszony? – szólalt meg egy hang a távolban. Feril.
A nő nem felelt.
– Sharrow kisasszony – mondta nyugodtan Feril –, én most látom magát. Az a lézerpisztoly, ami az imént megrúgott férfinél volt, kiesett a kezéből, és most nagyjából hét méterre fekszik öntől jobbra. – Feril szünetet tartott. – Nem hinném, hogy a két fiatalember bármelyike meg tudná önt zavarni jelen pillanatban – mondta.
Sharrow felállt és gyorsan elindult jobbra, de még mindig nem szólt egy szót sem.
– Még két lépés – irányította Feril. – Stop! A pisztoly most egy méterre balra van.
– Megvan – válaszolta Sharrow, és felvette a fegyvert.
– Azt hiszem, annál a fiatalembernél van a robbanózablámat nyitó chip, akit az imént hatástalanított – mondta Feril, miközben újabb rengés rázta meg alattuk a talajt. – Mármint, ha szándékában áll kiszabadítani engem – mondta bocsánatkérő hangon.
Sharrow megfordult és elindult a teljes sötétségben.
– Jó irányba megyek?
– Állj! – mondta Feril. – Igen, most egy lépésre van attól a férfitól, akit megrúgott.
Sharrow tapogatózva leguggolt.
– Ezek szerint nem androidok voltak – mondta.
– Nem, azt hiszem, klónok, de ezen kívül tökéletesen normális emberi lények – válaszolta Feril. Egy ideig csend volt. – Nos...
Az ügynök erőtlenül lélegzett. Sharrow arra a pontra szegezte a pisztolyt, ahonnan a szuszogást hallotta, aztán elkezdte átkutatni a férfi kabátját. – Ez olyan, mint egy chipkulcs – mondta aztán a nő. Az android segített neki eltalálni odáig, ahol ő állt.
– A luk a gallér hátulján van – mondta.
A kulcs becsúszott, a gallér ijesztően felbúgott, aztán kis fehér fény villant fel körülötte, és kinyílt. Sharrow levette és a földre helyezte, ami ismét megremegett alattuk. Megint csattogó, recsegő hangokat lehetett hallani a távolból.
– Melyik irányban van a Lusta Fegyver? – kérdezte Sharrow.
– Adja ide a kezét – mondta Feril. Sharrow remegett, és vacogtak a fogai, miközben kinyújtotta a kezét a sötétben. Feril finoman megfogta a bekötött kezét, és elindultak együtt előrefelé. – Itt van – mondta az android.
Sharrow kitapogatta a szerkezetet, majd felemelte.
– Remek! – mondta. – Most már nincs más dolgunk, minthogy megpróbáljunk kijutni innen.
– Megengedne egy megjegyzést? – kérdezte nyugodt hangon Feril. –Amikor a fegyver közelében álltam korábban, alkalmam nyílt letapogatni a toronyból elhozott egykerekűt. Úgy tűnik, nincs semmi baja.
– Hm – hümmögött Sharrow. – Nem lenne jobb esetleg egyszerűen megvárni, amíg az unokabátyám ideér?
– Hát – mondta óvatosan Feril –, nem feltétlenül.
Ezt meg hogy érti?
– Volt alkalmam megfigyelni a sivatagban és a közeli hegyekben zajló eseményeket ennek a helynek a falába szerelt nagyteljesítményű képernyőkön keresztül. Azok, akik az első támadásban érkeztek, könnyű fegyverzetű támadók voltak, nem is tudtam őket beazonosítani. Azonban azok, akik a második csapattal érkeztek és felvették a harcot mind az Öreg Torony védőivel, mind a támadók első csoportjával, szinte egészen biztosan Huhszok voltak.
– Huhszok? – kérdezte Sharrow a sötétségtől.
– Úgy hiszem, igen. Bizonyos jelzéseket lehetett látni a repülőik szárnyán, melyek...
– Biztos benne?
– Abban vagyok biztos, amit a képernyőn láttam – válaszolta óvatosan Feril.
– A fenébe – hallatszott Sharrow hangja. – De igaz, hogy ha Geis van olyan őrült, hogy átvágjon a Környéken, akkor ők még annál is inkább.
– Felemelte a fegyvert a csípőjére, úgy tartotta, akár egy kisgyereket. –Hol van az az egykerekű?
– Erre.
A padló nagyot rándult alattuk, majdnem ledöntötte Sharrow-t a lábáról. Egy újabb végzetesek tűnő reccsenés hallatszott a bunker távolabbi oldala felől.
Az android segített neki beszállni az egykerekű nyitott pilótafülkéjébe. Sharrow betolta a Lusta Fegyvert a lábánál található hosszúkás részbe, vigyázva arra, hogy a pedáloknak tűnő valamiknek hagyjon egy kis helyet, majd ő is beült. Kis üres rész húzódott pont a vezetőülés mögött, és amikor Feril felmászott, bedugta oda a lábát, majd felült az autó hátsó szélére, pont a ferde kerék elé. A jármű megrándult, aztán halkan felbőgött.
– És most? – kérdezte Sharrow. Fel kellett emelnie a hangját, hogy túlkiabálja a zajt, ami valahol előttük, a sötétségben zúgott. Forró levegő tört be a terembe, port fújt Sharrow arcába. Becsukta a szemét.
– Ezt próbálja meg – ajánlotta az android. – Elnézést – Sharrow érezte, hogy Feril előrehajol felette, és neki össze kellett húznia magát. Kattanásokat hallott, aztán hirtelen fény támadt körülöttük. Az android hátradőlt. Sharrow megfordult és látta, hogy Feril arca halványan sugárzik a zöld fényben, mely az autó kijelzőiről és irányítópultjáról árad felé.
– Lehet, hogy jobb lenne, ha ön vezetne – mondta Sharrow.
– Itt fent nincs semmi, ami fedezhetné önt – magyarázta az android.– Engedje meg, hogy inkább navigáljak.
– Rendben.
Előrefordult és szemügyre vette az irányítópultot. Két kar, melyekből sokféle gomb állt ki, és két pedál a lábánál. Különféle mutatók, képernyők, érintős holók és egy felső kijelző, mely úgy tűnt, a levegőben lebeg előtte.
Sharrow megnyomta az egyik pedált, mire az egykerekű orral lefelé előredőlt. A másik pedállal ismét vízszintesbe tudta hozni. Kezébe vette a két kart, és megnyomta mindkettőt. Bal keze még merev volt, és fájt is egy kicsit, de nem elviselhetetlenül. Az egyik kijelző csipogni kezdett. Semmi nem történt, míg el nem engedte a bal kart. Akkor viszont az egykerekű hirtelen megindult előre, és Sharrow feje az ülés támlájába fúródott.
– Állj! – kiáltotta Feril.
Sharrow elengedte a kart, és a gép egy pillanat alatt megállt. Érezte, hogy az android mögötte hátrafordul.
– Most már mindegy – mondta és visszafordult. – Amúgy sem hiszem, hogy nagyon rajongott volna ezért az emberért.
– Meghalt? – kérdezte a nő.
– Teljes mértékben – válaszolta Feril.
Sharrow megtalálta a reflektort és egy másik holokijelzőt is, melyet radarra, ultrahangra vagy passzív külső képre lehetett állítani.
– Azt a mindenit – szólalt meg Sharrow. – Egyszer az egyik motoromon volt egy ilyen. – Beállította a kijelzőt az optimális külső képre.
A biztonsági övön ült. Kicsit felemelkedett, kihúzta a szíjat, és bekötötte magát. A holokijelzőn szürkében látszott a bunker előttük elterülő része. A tető legalább két helyen teljesen beszakadt. A rámpa, amin a terembe hozták, balra feküdt tőle.
Tompa morajlást lehetett hallani odafentről, melyet újabb forró széllökés követett.
– Azt hiszem, nem ártana rövid időn belül elhagynunk ezt a helyet –mondta Feril.
– Egyetértek – válaszolta a nő. – Készen áll?
– Készen. Azt ajánlom, menjünk a rámpán át.
– Már indulunk is.
Sharrow finoman előre tolta a jobb kart, s az egykerekű halkan zümmögve megindult a földön, aztán elforgatta a kormányt, és a jármű is elfordult. Sharrow lenézett annak a fiatal ügynöknek az összezúzott testére, akit korábban fejbe rúgott, és akin az előbb áthajtott. Az egykerekű elég súlyosnak bizonyult.
A másik fiatal férfi mozdulatlanul feküdt az emelvénynél a földön. Mellkasa, nyaka és arca még mindig füstölgött. Sharrow úgy hallotta, mintha felnyögött volna.
Elővette a lézert a zsebéből, kinyúlt a pilótafülke széle felett, és kétszer fejbe lőtte.
Ezután már csak egyszer állt meg, a másik földön fekvő, gőzölgő testnél, majd maga mögött hagyva a képmását gázt adott, és az egykerekű végigfutott a rámpán.
Találtak egy ajtót.
– Egy pillanat – mondta Feril. – Úgy tűnik, ezt egy viszonylag egyszerű rádiókód nyitja...
Az ajtó kinyílt, s egy folyosó tárult fel mögötte, melyet mindkét oldalról sok-sok fotocellás ajtó szegélyezett.
– Ez szép volt – mondta Sharrow, és az egykerekű továbbgurult.
– Öröm önnek segíteni.
Balra a második ajtó megremegett, ahogy egy dübörgő hang mindent megrázott körülöttük. – Az ezzel szemben álló ajtóhoz – mondta Feril –, azt hiszem, az autó ágyújára lesz szükség.
– Ágyúra? – kérdezte Sharrow, és hátrafordulva az androidra nézett. Feril bólogatott.
– Ha nem tévedek, ez annak idején egy félautomata tankvadász volt. Az efféle vadászeszközöket a Vrosal Mogulok használták a... Újabb robbanás rázta meg az ajtót.
– Célzó és indítógombok? – kérdezte sürgetve Sharrow.
– Az autó testével kell célozni – mondta Feril. – A pedálok segítenek az orr szögének beállításában, míg a piros kurzor a fenti kijelzőn mutatja a célpontot, és a bal kar tetején lévő piros gombbal tud tüzelni.
Sharrow rálőtt az ajtóra. Fény villant fel az egykerekű alól, melyet fülsüketítő robbanás követett, s apró lyuk keletkezett a fotocellás ajtón. Egy pillanattal később az ajtó kidudorodott, majd kirobbant, amikor a lövedék detonált mögötte.
Szilánkok süvítettek el mellettük. Sharrow lehúzta a fejét, és hátrapillantott Ferilre, akinek a jelek szerint semmi baja nem esett, aztán átvezette az egykerekűt az ajtó maradványain. A jármű zökkenőmentesen haladt előre, és befutott egy kör alakú folyosóra, ahol két fogaskerekű sínpár haladt. Lapos kocsik álltak a síneken. Mögöttük a folyosó csigavonalban emelkedett felfelé.
– Engem ezeken hoztak be – mondta Feril. – Ha nem tévedek, ez az út közvetlen a felszín alatti emeletre visz.
– Az lehet, de hogy jutunk át ezeken a lapos kocsikon?
– Azt hiszem, ez a jármű igen kifinomult, úgyhogy azt ajánlom, menjen egyenesen nekik.
– Hát jó – mondta Sharrow. Lassan előregurult az egykerekűvel, és az autó átmászott a lapos autókon, mintha ott sem lettek volna. Sharrow hátranézett, vállat vont, aztán gyorsított és behajtott a spirál alakú alagútba.
Az alagutat robbanásálló ajtókkal védték, de most mindegyik nyitva állt.
Az egykerekű halkan zümmögve gurult felfelé az úton, és percekig semmi különös nem történt, míg végül egy földalatti rendező-pályaudvarra jutottak. Sharrow nagy kaliberű fegyverek zaját hallotta visszhangozni a távolban, és villanások fényét látta visszaverődni a plafon szürke, bordázott betonfelszínéről.
– Azt hiszem, arra. – Feril a támoszlopokon túlra mutatott, ami ugyan nem a lövések irányában helyezkedett el, de a térnek ezt a részét is teljesen elhomályosította a füst.
Az egykerekű átgázolt a sínek erezetén, de meg sem rázkódott. A jármű felhajtott egy hídra, és a földalatti pályaudvar egy másik szintjére értek, ahol ugyancsak füst gomolygott. A füstön túl két holttestre bukkantak. Az egyik az Öreg Torony egyik őre volt, a másik pedig az először támadó csapat egyik katonája. Az őr keze még mindig a fegyvert markolta. Valószínűleg azzal a véres karddal fejezték le, mely most a késtartó zsinór mellett hevert. Markolata a másik halott kezében volt, aki a földalatti híd korlátjának dőlve feküdt, zubbonyát majdnem teljesen letépte róla egy felrobbanó gránát.
Sharrow a férfi csupasz karját bámulta, amikor elhaladtak mellette, és le is lassított, hogy jobban megnézhesse.
A fejét csóválva gázt adott. Újabb alagút széles, sötét szája nyelte el az egyre gyorsuló egykerekűt.
A Progresszív Katonai Taktikai Csapat egy tetőnyíláson keresztül hatolt be a Mély Citadellába. Por lepte be őket, és füstszaguk volt. Néhányuk könnyebben megsebesült, de igazából nem ütköztek nagyobb ellenállásba. Az Öreg Torony védőit, úgy tűnt, eredményesen lefegyverezték az eredeti támadók, akik maguk sem voltak felszerelve igazi tüzérségi lövegekkel.
Az Öreg Torony egyik védőjét elfogták, és együttműködésre kényszerítették. Ő vezette őket ide, a trónterembe.
A trónt magát nem látták, a mennyezetbe veszett. A technikusok egy csoportja még mindig próbálta feltörni a vészhelyzetben használt alagutakat, két szinttel a trónterem fölött. Azt gyanították, hogy ennek a földalatti labirintusnak az ura megszökött, és magával vitte a zsákmányt is. Számos alagút és vészkijárat vezetett a sivatagba és a környező hegyekbe, és nem találták még meg mindet az alatt a rövid idő alatt, ami a meglepetésszerű támadásra kiadott engedély kibocsátása és maga a támadás között telt el. A támadást az őket megelőző, furcsa hátasokon közlekedő, könnyű felszerelésű csapat feltűnése robbantotta ki a tervezett idő előtt.
Végigkutatták a kerek terem maradékait az infraszemüvegek segítségével.
– Szellemek, gondolta magában az Ezredespap. Olyanok vagyunk, mint a szellemek.
Majdnem egy kilométerrel voltak a felszín alatt, és attól tartottak, hogy ha a férfi, aki kezében tartotta ezt a földalatti erődítményt, biztonsággal kijut innen, akkor azonnal elpusztítja az egészet.
– Uram! – kiáltott az egyik évesbarát a sötét szoba közepén álló fekete oszlop másik oldaláról.
Az Ezredespap és segédei odamentek az évesbaráthoz, aki remegő fegyverét egy földön fekvő testre szegezte.
– Mindannyian csak bámulták.
Néhány férfi elsírta magát, míg mások hálaimákat rebegtek magukban.
– Ez ő – mondta egy hang.
– Analizáljátok ki – utasította őket az Ezredespap. Az egyik segéd leguggolt a test mellé, és lekapcsolt egy nagyméretű műszert a táskájáról. – Az eredményeket küldjétek egyenesen a Világ Szentélybe. – Egy másik segéd is lehajolt, hátáról lekapcsolva a nagyteljesítményű adóvevőt.
Az Ezredespap is odatérdelt, és levette az egyik páncélkesztyűjét. Kinyújtotta a kezét, hideg ujjaival megérintette a halott nő arcát.
– Azonnal küldjék el a szervmintákat a Szentélybe – mondta. Az a segéd, aki elsőnek guggolt le, kis fiolát vett elő a tunikája zsebéből, és leszakított egy húsdarabot, ami a nő jobb szemének helyén lógott. A véres cafatot lezárta a fiolában, és odaadta egy hittestvérének, a fiatal éves-barátnak, aki megtalálta a holttestet.
– Menjetek az én gépemmel – adta ki a parancsot az Ezredespap, majd levette az egyik gyűrűjét az ujjáról, és az évesbarátnak adta. – Repüljetek egyenesen a Szentélybe. Isten legyen veletek.
– Az évesbarát tisztelgett, s futólépésben távozott.
Az Ezredespap a földön fekvő holttestet bámulta, miközben a génelemző gép folyamatosan búgott és kattogott.
A csata igen nagy területre terjedt ki. A bandionos csapatokat leengedték a gépekről, felkészültek a támadásra, és miután sikeresen lekapcsolták az Öreg Torony elektromos védelmi rendszerét, pont előre akartak törni, amikor a Huhszok seregei lecsaptak rájuk, és a bandionokra szerelt könnyű ágyúik, lézerfegyvereik, pisztolyaik és kardjaik nem tudták felvenni a harcot a Huhszok nagysebességű lőfegyvereivel, fejlett lövedékeivel, alagútromboló rakétáival és a légi röntgenágyúkkal.
Az egykerekű áthajtott egy ajtó maradványain a sivatag fölé meredő hegyek lábánál, majd éles kanyart vett, és egyre gyorsulva elindult felfelé a domboldalon. Minden egyes rés és kő felett apró hullámzással haladt el, átugratott az útjába kerülő akadályokon, porfelhőt hagyva maga után, míg a terep színéhez igazodó burkolatán folyamatosan változtak a formák és a színek, a sárgástól a szürke mindenféle árnyalatáig. A levegő vibrált körülöttük. A pilótafülke átlátszó teteje magától becsukódott Sharrow körül, felfogva az erős szelet.
Sharrow kicsit jobban előrenyomta a gyorsító kart, s az egykerekű még sebesebben zúgott felfelé, a nő fejét az ülésbe nyomva. Sharrow elengedte a kart, így lebegve közeledtek a hegygerinc felé.
Fékezni kezdett a bal karral. Az autó halkan zúgva egyre lassult, majd egyszer csak mozdulatlanul megállt teljes csendben egyetlen kerekén. A nő és az android lenézett a sivatag medencéjébe. A csata egyetlen nagy kiterjedésű por- és füstoszlop volt a mélyedés közepén. Tucatnyi kráter lyuggatta a sivatag felszínét, mindegyik legalább százméter széles és körülbelül fele olyan mély volt. Háromból füst szállt fel.
Miközben nézték, szürke valami emelkedett ki nagy sebességgel az egyik kráterből, egyszer körbefordult a levegőben, majd elhúzott északkelet felé, és burkolata felvette az égbolt színét. A sugárhajtómű hangja szinte halknak tűnt a sivatagban egymást követő robbanások fülsüketítő döreje mellett.
Sharrow figyelte, ahogy a repülő távolodik, s alig látható körvonalai lassan belevesznek a rózsaszín fényben úszó hegycsúcs hátterébe, aztán megfordult, és hunyorogva nézett lefelé. Elővette a Lusta Fegyvert a lába alól, és megtámasztotta az egykerekű pilótafülkéjének szélén. Az irányzékot a szeméhez igazította.
Talán hat tucat bandion feküdt kiterülve a sivatagban, kisebb csoportokban. A gazdáik közül még páran tüzeltek, s egyesek közülük a döglött hátasuk testét használták kevéssé hasznosnak bizonyuló fedezékként a Huhszok páncélos seregei ellen.
Sharrow felnézett a Huhszok fegyveres repülőire, ahogy ott köröztek az aréna felett, egyágú duplalövedékeket és hőkövető rajokat lőve ki szinte véletlenszerűen a csatamezőre. Minden egyes lövésük cafatokra hasított egy elesett bandiont, vagy megölt néhány harcost.
Nyíl alakú szerkezetek köröztek fent a magasban, fekete pontokként a kék égen. Délre, a kondenzcsíkok áttört mintáján túl, itt-ott elővillant az ég. A Lusta Fegyver nem mutatott ennél többet.
Sharrow úgy ötven métert ment tovább az egykerekűvel a hegygerincen, ahol egy halott bandionos feküdt hátasa alá szorulva.
Sharrow szemügyre vette, és a szemöldökét ráncolta a férfi kitárt karja láttán.
– Úgy tűnik, ők az erősebbek – mondta Feril.
Sharrow megfordult, és még éppen látta a bandionos támadók utolsó csoportját. Parányi foltok a négy-öt kilométerre fekvő, hamuszürke hegyvonulat előtt. A Huhszok egyik légi fegyverhordója felrobbant a levegőben, nem messze a bandionosoktól, darabjai füstölögve zuhantak a földre.
Sharrow megint a Lusta Fegyverbe nézett, erősebbre állította a nagyítást.
A kép megremegett. A bandionosok szellemként vonultak át a hegyek puszta talajának remegő hátterében. Egy tízfős bandionos csapat vágtatott gyorsan az egyik hegyi ösvény felé, majd mindannyian megtorpantak. Egyikük felállt a nyeregben. Egy másik a vállához emelt valamit, rózsaszín szikra villant fel, ami egy pillanatra elmosta a Fegyver irányzékában a képet. Sharrow elkapta a szemét, felnézett az égre, és látta először az első, majd a második nyílhegy alakú valamit is csendes fáklyaként fellobbanni odafönt a kék égen, és a darabjaik hullani kezdtek lefelé.
Sharrow megint belenézett a Fegyver irányzékába.
A nyeregben álló bandionos – akinek az alkonyi fényben csak a körvonala látszott, teste akár egy pálcikaemberé a világos pasztell háttérben, úgy tűnt, lefelé néz a sivatagra.
Sharrow úgy látta, mintha csóválná a fejét, de a remegő kép alapján nehéz volt ilyesmit biztosan megállapítani.
– Az ott talán az unokabátyja – mondta Feril halkan. – Ha szeretné, megpróbálhatok kapcsolatba lépni vele.
Az androidra nézett, majd a döglött hátasa alatt kiterült bandionosra.
– Nem kell – mondta és a Fegyvert visszatette a helyére. – Felesleges.
A hágóhoz vezető úton a bandionosok csapata alig volt több pár pöttynél; kis, sötét foltok a halványodó napfényben. – Egy pillanat. Az egykerekű milliméternyit leereszkedett, majd aprócska sziszegő hangot adott, ahogy Sharrow kiszállt, és odament a döglött bandion sárgásbarna irhája alól kilógó halott férfi porban kiterült karjához. A bandionos fegyvere nem messze feküdt tőle.
Sharrow felemelte a férfi hideg, szürke kezét. A tunikája ujja felhúzódott, s a nő szemügyre vette a foltot a csuklóján.
– Mit lát, Feril? – kérdezte.
A bőr egy részen kissé ki van dörzsölve, meg van keményedve, és azt hiszem, úgy egy-két centiméter széles csíkban körbeéri a halott férfi csuklóját – mondta Feril. – Van két külső kör is, mintha egy korábban hordott, szélesebb bilincs peremét jelölnék a hegek.
– Igen – mondta Sharrow –, én is ezt vettem észre.
Engedte a halott férfi karját visszazuhanni a porba, majd felkapta a könnyű lézerfegyvert, ami kiesett a halott kezéből.
Körbement a bandion körül, hogy nem talál-e még valamit, és látta, hogy a lejtőn egy kicsivel lejjebb toronybeli, egyenruhás őr teste lóg ki félig egy sekély lövészárokból. Megfordította a halottat. Vékony sugarú lézerrel lőtték le.
Megpróbált lőni egyet az őr puskájával, de az csak kattogott. Sharrow a távolba meredt.
– ElmeBomba – suttogta maga elé.
Visszament a döglött állat másik oldalára, és felnézett az egyre sötétedő kék boltozatra, majd a türelmesen váró androidra, aki a tökéletesen mozdulatlan jármű pilótafülkéjének hátsó részében ült. A kerék Feril háta mögött ívelt felfelé, akár egy lekerekített uszony.
– Tudja nagyjából, hogy hol vagyunk? – kérdezte a nő.
– Száz-kétszázkilométeres pontossággal – mondta Feril bocsánatkérő hangon.
– Az is elég – válaszolta Sharrow. – Gondolja, hogy ez a dicső egykerekű el tud vinni engem Udestébe? – Lerázta a port a kezéről, miközben visszament az autóhoz.
– Udestébe? – vetette kissé hátra a fejét Feril.
– Igen – válaszolta a nő. – Én arra gondoltam, hogy irány a naplemente, aztán ha az óceánhoz érünk, jobbra fordulunk, de lehet, hogy ön tudna egy sokkal rövidebb utat is, ha ez az izé itt meg tudja adni a koordinátákat.
– Nos – mondta Feril –, azt hiszem, ki tudom számolni, és ez az izé is. De ha jól tudom, köztünk és a cél között olyan csapatok lehetnek, akik esetleg megpróbálhatnak megállítani bennünket.
– Valóban így van – válaszolta a nő, s visszalendítette magát az ülésbe. Megsimogatta a Lusta Fegyvert. – De ha le tudjuk erről venni a zárat, akkor nem lesznek képesek megállítani.
– Nem hinném, hogy ez olyan egyszerű – mondta Feril. – Mi van akkor, ha nem tudjuk kiszabadítani a fegyvert?
Sharrow az android napszemüvegszerű szemébe nézett, és duplán látta bennük önmagát. Figyelte, ahogy a kicsi, torz képmásai vállat vonnak.
– Ha eltalálnak minket, eltalálják a Fegyvert is, és akkor mind a levegőbe repülünk. – Lábánál előretolta a Lusta Fegyvert, hogy jobban elférjen, elhelyezkedett az ülésben, és maga elé húzta az övet. – Hogy őszinte legyek, Feril, nem igazán érdekel már ez sem. – Az androidra nézett. – Önnek viszont nem kell jönnie. Csak mutassa meg, merre induljak. Kiteszem ott, ahol akarja. Azt mondhatja majd, hogy elrabolták, úgy könnyedén haza fog érni.
Feril egy másodpercig csendben ült, aztán azt mondta:
– Nem, inkább elmegyek önnel, ha nem bánja. Tudva azt, hogy ön kész az életét is feláldozni, méltatlan lenne tőlem, ha én nem merném kockára tenni egy hét tapasztalatát és emlékeit.
Sharrow ismét megvonta a vállát, aztán a naplementét nézte, és a hágót a hegyek közt.
A bandionosok elmentek. Mielőtt elkapta volna a tekintetét, hatalmas gép repült át az égen északnyugati irányba, keresztülvágva a naplementén, s mintha utólag jutott volna eszébe, kilőtt még egy nyílhegy alakú valamit odafönt az égen, mely azonnal zuhanni kezdett a föld felé.
Az egykerekű elfordult és elindult a hegygerinc túloldalán, egyre gyorsított, ahogy ereszkedett lefelé a száraz völgybe, lassanként leülő, hűvös porfelhőt hagyva maga után.
Az éjszaka egyre sötétebb lett, ahogy az egykerekű végigrobogott a nem túl mély, salakos völgyeken, melyekben sem hó, sem növények, sem semmilyen más akadály nem állta útjukat, míg a hegyek felé közeledtek. Idővel a völgy kiszélesedett a csipkés csúcsok között, melyek magukon őrizték még a lemenő nap havas-rózsaszín nyomait. Találtak egy széles, homokból és kavicsból álló párkányt, ami csupasz kontúrként ölelte körbe a hatalmas völgyet, és úgy döntöttek, ezen mennek tovább. Kilométerekkel arrébb a felszínt porhó takarta, mely egyre vastagodott, ahogy haladtak előre. A fák vonala ötven méterrel alattuk húzódott.
– Ez itt egy út? – kérdezte zavartan Sharrow, miközben az egyik oldalsó völgyből ki, a másikba pedig befutottak.
– Azt hiszem, az ilyesmit hívják párhuzamos útnak – válaszolta Feril. – Időleges tavak vizei vagy inkább gleccserek szokták kialakítani... Feril elhallgatott, majd azt mondta:
– Elektromágneses rezgés.
– Micsoda?
A széles völgy körül magasodó hegyek csúcsai hirtelen rikító fehérek lettek.
Sharrow megállította az egykerekűt.
Megfordultak és hátranéztek, de a mögöttük meredező hegy havas válla szinte teljesen eltakarta az eget.
– Azt hiszem, az Öreg Tornyot most semmisítették meg egy termonukleáris fegyver segítségével – mondta Feril.
Sharrow még nézte egy ideig, ahogy a hegyek fölött magasan úszó, pihekönnyű felhők színe lassan sárgásfehérre válik, aztán újraindította az egykerekűt, és továbbhajtott a homokos, kavicsos úton.
A föld remegése kicsivel később érte el őket. Az egykerekű különösebb nehézség nélkül korrigálta a vibrálást, de a nő és az android látta, hogy alattuk a hóval fedett talaj rázkódik és hullámzik.
Sharrow és Feril felnéztek a tőlük jobbra húzódó hegyre, és látták, hogy a rajta csüggő párás felhőtakaró egyre nagyobb lesz, és viszonylag gyorsan terjeszkedik.
– A fenébe.
– Az ott lavina, ha nem tévedek.
– Szerintem is. Kapaszkodjon.
Végigrobogtak az ősi part peremén, hogy meghúzzák magukat egy kiálló szikla alatt. A lavina lassan növekvő robajként jelentkezett, mely jeges levegőt hozott magával, és elhomályosította a késő esti fényeket. A kiálló sziklaszirt felett eltűnt az égbolt. Mindent elborító szürkeség öntötte el a szikla-menedéket, és süvítő hang tört át a lavina mélyről jövő ordításán. Hirtelen teljesen ellepte őket a súlyosan örvénylő hótömeg.
A domb aljából mennydörgésszerű robaj hallatszott, amikor a hóból és jégből álló szökőár elérte az erdőt.
Ahogy a morajlás elhalkult, és a maradék hópelyhek is leszálltak körülöttük, leporolták magukat, majd lassanként átvágtak a fehér homályon át, a lezúdult hó hatalmas kupacain. Sharrow megtalálta a pilótafülke fűtés gombját, és bekapcsolta.
Feril kihajolt a jármű oldalán, és megnézte alulról, hogyan működik, miközben átvágtak egy ház magasságú hópárnán.
– Lenyűgöző – hallotta Sharrow az android hangját. Hátranézett. –A kerék ilyen szélesre felfúvódott odalent – mondta Feril, és több mint egy méterre kitárta a karját –, és ha jól látom, kis pöckök emelkednek ki belőle ott, ahol a felszínnel érintkezik. – A kerék Feril mögött pörgő része olyan vékony volt, mint egy kés.
– Elhiszem – mondta Sharrow, és ismét előre fordult –, de azért ne nagyon dőljön most hátra.
A párhuzamos utat szinte teljesen maga alá temette a jeges törmelék és szanaszét heverő kövek. Lejjebb, a lassan leülő hó homályán át látni lehetett, hogy az erdő nagy része eltűnt a fehér folyamban, s kitépett fatörzsek álltak ki mindenfelé a hóból, akár a törött csontok.
Sharrow az általa jónak ítélt irányban tartotta az egykerekűt, míg egy hatalmas, jégből és hóból álló barázdához nem értek, mely kavicsos ösvényként futott végig a feldúlt erdőn át a völgy lapos aljára. Sharrow rávezette az autót, és leereszkedtek rajta. A nappali fény utolsó sugara szivárgott át az égen.
Egy órán keresztül követték a befagyott folyót a sötétségen át, aztán megálltak.
Sharrow félrehúzódott a fehér folyó alkotta autóúton, melynek szélén egy C-alakú bemélyedés látszott, tetején hóval fedett fákkal. Feril a Lusta Fegyveren található zárat tanulmányozta, míg Sharrow kinyújtózkodott, és amennyire tudta, megvizsgálta a kereket a holdfényben.
A kerék nagyjából harmincfokos szögben szélesedett lefelé. Szilárdnak tűnt, de nem lehetett az. Sharrow-nak eszébe jutott a vembyri raktárban látott motor, de még a flexifém sem volt képes arra, amire ez az anyag. Megkérte Ferilt, hogy guruljon kicsit előrébb. Úgy tűnt, a kerék inkább lebeg, mint egyszerűen forog. Matt higanyszíne volt. Kis tüskékkel barázdált futófelületével hatalmas fogaskeréknek nézett ki.
Az ágyú szája középen az autó orrába volt süllyesztve. A hátuljából kiálló, csillogó csövek, melyeket Sharrow eleinte kipufogónak nézett, a rúgásmentes fegyver gáznyílásai voltak. Feril megnézte az ágyú állapotjelzőjét, és jelentette Sharrow-nak, hogy még harmincegy különféle lövedék áll rendelkezésükre.
Attól tartok, az ágyú marad a leghatásosabb fegyverünk – mondta sajnálkozón Feril, s letette a Lusta Puskát, majd a ravaszt elzáró lakatra mutatott. – Ez egy rejtett eredetű kódzár. Képtelenség kinyitni a helyes számsort tartalmazó kulcs nélkül.
– Sebaj – mondta a nő.
– Sajnálom – mondta Feril. – Azonban azt hiszem, rájöttem, miért érdekelte annyira annak a férfinek a csuklóján látható heg korábban, és hogy mi köze ennek ahhoz a tényhez, hogy Udeste tartományba kíván menni.
Sharrow visszamászott az egykerekűbe.
– Eltartott egy ideig – mondta és ásított.
– Hát igen – jegyezte meg Feril elgondolkodva. – Én is csalódott vagyok.
– Nos – mondta Sharrow – kiválthatja magát, ha átveszi az éjszakai műszakot. Nagyon fáradt vagyok.
– Kellő óvatossággal és nagyon figyelmesen fogok vezetni.
– Akkor jó – vágta rá Sharrow, és nagyot ásítva lemászott a pedálok mellé. – Lantskaarban szeretik az óvatos sofőröket.
A Lusta Fegyvert betették a fülke hátuljába. Feril ráült a Fegyverre, két lába lelógott oldalt a vezetőülésről. Kis kísérletezés után Sharrow talált végre egy kényelmes testhelyzetet odalent, míg az android olyan testtartásban hajolt előre az irányítópult felé, mely egy ember számára kínzó fájdalmakkal járt volna, de ő biztosította Sharrow-t, hogy neki teljesen kényelmes.
Sharrow aludt, Feril egész éjszaka vezetett.
– Eddig rendben lennénk.
– Tessék? Mi van?
– Azt mondtam, eddig rendben lennénk.
Az a férfi, aki igazából a Lusta Fegyver volt, ott ült mellette az egykerekű pilótaülésén. Bár nem volt elég hely a számára, de mégis ott ült.
– Most meg mit akarsz? kérdezte Sharrow a Puskától. Aludni szeretnék.
– Hogy mondod? Csak azt akartam mondani, ügyesen csináltad. Sajnálom, hogy egyelőre nem tudok pusztítani, de mint mondtam, meglátjuk, mit tehetünk...
– Jól van, jól van, mondta a nő. Most menj el, fáradt vagyok.
– Rendben. Jó éjszakát, Sharrow kisasszony.
– Jó... A fenébe, ezt nem hiszem el. Jó éjszakát kívánok a saját tudatalattimnak.
– Hát persze, mondta neki a Fegyver. – Most aludj.
A levegő meleg volt körülötte, ahogy forgott, biztonságban az őket körülvevő hideg közepén. Az android ült az irányítópultnál. A régi gép búgott alatta, s vitte-vitte, miközben ő a gondolataiba merült. Álmában átölelte a tráf madár vastag nyakát.
Az ég őrjítően kék volt. A föld végtelen ívben terült el az egykerekű előtt, mely megállás nélkül gurult az előttük terjeszkedő horizont felé. A hegyek hóval beszórt dombokká szelídültek, azok pedig tundrává. Átrobogtak a fagyott tavakkal tarkított alföldeken a hegyek között, régi utakat találtak a dombokon, és addig keringtek az ingoványos tundrán, míg egy régi autópályára nem akadtak, melynek fémes felszíne úgy be volt repedezve, akár egy ősi festmény felülete, és jégből álló kis halmocskák magasodtak rajta.
Amennyire lehetett, elkerülték a településeket, és egyszer le kellett térniük a tundrán átvezető út egy egészen jól karbantartott szakaszáról, hogy elengedjenek egy katonai felszereléseket szállító hosszú konvojt, de ezen kívül embereknek még a nyomát sem látták. Ferilbe ugyan betáplálták a Golter földrajzi adottságait tartalmazó rendszert, de ebben nem volt benne igazán részletesen sem Lantskaar északi része, sem pedig a Zárolt Környék, az egykerekűnek pedig, úgy tűnt, egyáltalán nincsen navigációs rendszere. Ennek ellenére az android szerény véleménye szerint – szinte biztosan – a Környék közepe táján járhattak, közel a Farvel-parthoz, ezer kilométerre nyugatra attól a fjordtól, ahol a Fegyvert találták. Körülbelül hétszáz kilométert utaztak eddig az Öreg Torony óta.
Sok kondenzcsíkot láttak, és egy alkalommal bár nem látták, de hallották, hogy egy alacsonyan szálló sugárhajtású gép elrepül a fejük felett, mialatt egy tó partjánál elterülő alacsony erdőben haladtak.
Az egykerekű elnyelte a kátyúk és kisebb kövek által keltett rezgéseket, átugrott a nagyobb mélyedéseken, és a kerekét ellipszis alakúra formálta, ha egy folyón kellett átkelnie. Egyszer, amikor nagy sebességgel haladtak egy kisebb emelkedőn valami híd felé, mely idő közben a szakadékba zuhant, az autó hirtelen megállt, miközben Sharrow még hunyorogva nézte a letört beton peremet, és csak ezután jutott eszébe, hogy fékezni kéne.
Ferilhez fordult.
– Ez maga volt?
– Nem – mondta az android. – Ez a jármű úgy tűnik, nagyon intelligens, hogy úgy mondjam. – Feril kissé lekicsinylő stílusban beszélt. –Habár nem elég érzékeny, természetesen.
– Természetesen.
– Én magam is éppen mondani akartam, hogy fékezni kéne.
– Na igen – mondta Sharrow. Keresett egy utat, ami levezethet a szakadékba, majd megfordította az egykerekűt, és elindult egy hajtűkanyarokkal tűzdelt út felé, mely eltűnt az erdőben.
Fel-le járkált, malmozott az ujjaival. Egy alacsony hegyek között megbúvó vízesésnél voltak, melyről úgy gondolták, közel van a Környék északnyugati határához. Az android a vízesés lábánál állt a kis tóban, a hullámok a combját nyaldosták. Sharrow elhatározta, hogy csak azért sem kérdezi meg, mit csinál.
– Feril – mondta aztán, amikor benézett a kerék alá. – Van itt valami karcolás, egy rovátka, vagy valami ilyesmi. – Az androidra nézett. – Mi történt az óvatos és körültekintő hozzáállással?
– Ó – mondta halkan Feril, s a víz tükrét bámulta. – Az ott egy golyónyom.
– Egy golyónyom? – kérdezte Sharrow.
Feril lassan bólintott, de még mindig a vizet nézte.
– Tegnap éjjel szereztük Lantskaar határában. – Egy pillanatra a nőre nézett, fejét lassan fordította felé, majd vissza. – Az egész nagyon gyorsan történt – mondta nyugtatólag. – Mire alkalmam lett volna felébreszteni, már elmúlt a veszély. Azt gondoltam, legjobb lesz, ha hagyom aludni – mondta halkan.
Sharrow nem tudta, mit feleljen.
Feril előrehajolt, hirtelen a vízbe nyúlt, egyik keze a víz alatt cikázott, majd kiegyenesedett, és elindult Sharrow felé. Egy félméteres hal ficánkolt hevesen a kezében.
Sharrow a halat nézte.
– Azt mondta az előbb, hogy éhes – magyarázta Feril. – Gondoltam, megsüthetnénk ezt a halat a lézerrel.
Sharrow bólintott és azon töprengett, vajon miért nem jutott eszükbe a fjordon, hogy az android segítségét kérjék, amikor mindannyian éheztek.
– Köszönöm, Feril – mondta. Már nem volt ugyan éhes, de gondolta, jobb lesz, ha mégis eszik valamit. – Hozom a pisztolyt.
Aznap délután, miután végighajtottak számos katonai úton az erdőkkel borított dombok között, elérték a Biztonsági Felügyelet területét. Feril kommunikációs áthallásokat keresett, és figyelte az érzékelők hullámhosszát. Segített kikerülni azokat az utakat és területeket, ahol az elektromágneses zaj a legnagyobb volt. Mellékutakra, majd ösvényekre tértek át, s végül az erdő rothadó levelekkel és mohával takart, kövekkel teli aljzatán kellett keresztülvergődniük.
Átmentek azon a ponton, ami szerintük Caltasp határa volt. Ehhez az egykerekűnek egy sebes folyású patakon kellett átkelnie, egy ütött-kopott, elektromos kerítés alatt. Az autó egy ponton szinte hajszálvékonyra húzta össze a kerekét, míg máshol szabályosan úszott a sötét kis tó vizén, az örökzöld fák alatt. Még ekkor is tökéletesen stabilan állt, motorjának hangja alig hallatszott. Fény villant fel az egyik kijelzőn, és Feril azt tanácsolta, nyomják meg a világító mezőt. Amikor Sharrow keze hozzáért, az egykerekű megindult előre a vízen, fehér hullámokat hagyva maga után.
A gép halkan berregve kiért a vízből, simán felgördült a sáros parton, majd ismét bevetette magát az erdőbe.
– Jó kis játék – mondta Sharrow.
– Meghiszem azt.
Visszatértek az erdei ösvényekre, onnét kisebb mellékutakra, a hegy lábánál végig vezető kacskaringós fémútra, és végül egy keskeny autópályára jutottak, mely nyílegyenesen vezetett az alacsony faültetvények közé. Páracsíkok szőttek hálót a tiszta kék égen a fejük felett, és megint hallották kétszer az alacsonyan repülő sugárhajtású gépek hangját.
A repülők harmadik csoportja pont felettük süvített el. Ez alkalommal nem hallottak semmiféle figyelmeztető, egyre erősödő hangot, csak az árnyékokat látták elsuhanni az úton, melyet egy megdöbbentően hangos csattanás követett, aztán a hajtóművek zaja, mely mintha mindkét irányból jött volna, lassanként elhalt. Az utat szegélyező fák ide-oda hajladoztak a hirtelen légörvényben, s kéregdarabok, gallyak és egész ágak szakadtak le róluk. Az egykerekű a hirtelen széllökésben kissé meginogott, de amúgy egyenesen tartotta magát.
– Továbbgurultak.
Caltaspban még soha nem látta az utakat ilyen kihaltnak.
– Hol vannak az emberek?
– Ez tényleg aggasztó – kiabálta túl Feril a légcsavarszél moraját. – Az elmúlt pár órában figyeltem a nyilvános csatornákat, és közülük elég sok csak zenét játszik, ami ha nem tévedek, katonai zene. A többi csatornán csak régi szórakoztató műsorokat sugároznak. Néhány gyenge elektromágneses vibrálást is regisztráltam az elmúlt órában.
Sharrow megfordult és ránézett.
– Úgy érti, robbantásokat? – kérdezte.
– Lehet, hogy nem. Okozhatták mágneses részecskékkel töltött fegyverek is.
Sharrow visszafordult, nézte a mellettük elsuhanó fákat.
– Akkor is – mondta halkan.
Kitértek két katonai konvoj elől, egyszer úgy, hogy bementek az erdőbe, másodszor pedig legurultak a hepehupás tundrára. Az autópálya pedig amúgy is kikerülte a városokat és egyéb településeket.
A tundra egy idő után hatalmas gabonaföldbe torkollt.
Átszántottak az egyik óriási mezőn, hogy kikerüljenek egy útlezárást, aztán egy egyszerű, de egyenes úton rendesen fel kellett gyorsítaniuk, hogy lerázzanak egy helikoptert, mely megpróbálta követni őket.
Sharrow sokszor váltogatta az utakat ezek után, de folyamatosan észak és nyugat felé tartottak a hideg délután elhaló fényében. Végül a katonai forgalom túl sűrű lett, és letértek a fémburkolatos útról. Az erdei utakat, tűzgátakat, régi autóutakat választották helyette. Áthajtottak hegyi falvakon, sötét kinézetű városokon, gyümölcsösökön és fallal körbevett lakóközösségeken. Az egykerekű megemelkedett, leereszkedett, bedőlt és robogott az alkonyi szürkületben.
Sharrow mintha érzett volna valami furcsa szagot a levegőben, ahogy egy félig kiszáradt folyó medrében haladtak, vizenyős réteken, homokos partokon és sekély gázlókon át, a téli sötétségben tisztán látszó, fénylő dombok között. A folyó kiszélesedett és fák szegélyezte tölcsértorkolattá vált, mely egy homokdűnében végződött.
Egyszerre a tengerrel találták szemben magukat.
Feril vezetett az éjszaka sötét mélyén át, Sharrow elaludt. Jó iramban haladtak a hideg part mentén, és nézték, ahogy dél és kelet felé különféle színű fények vibrálnak és csillognak az égen. Feril befogta a hivatalosan is jóváhagyott híradásokat, melyek arról értesítettek, hogy a Biztonsági Felügyelet egységei – az Összvilág Bíróság seregeinek támogatásával – kisebb összetűzésbe kerültek Lantskaar fegyveres erőivel, azután, hogy az utóbbi először támadó lépéseket tett, majd egyenesen behatolt a lezárt területre. A helyzetet már irányításuk alá vették az illetékesek, így aggodalomra semmi ok. A hír sugárzását hirtelen erős elektromágneses vibrálás szakította félbe.
A pilótaülésben előrehajoló Feril csak nagy ritkán pillantott az egykerekű éjszakai navigációs rendszerére, hogy ellenőrizze saját érzékelőit. A tenger, a hullámok, a part és a homokdűnék fényesen világítottak a holdfényben. A tengerpart egyes helyeken lapos volt és egyenes, máshol azonban kis patakok és sekély tavak jelentek meg a sík területen. Az egykerekű monoton hangon robogott rajtuk végig, mintha üvegen gurulna.
Pályaudvar peronján találta magát, egy havas alföld közepén. Régi gőzös zihált az összegyűlt emberek mögött. A Fegyver megint ott volt, de ez alkalommal nem mondott semmit, a háttérben maradt, amíg Sharrow elbúcsúzott Miztől, Dloantól, Zeflától és Cenuijtól. Semmi bajuk nem volt, egészségesek voltak mind, éppen ahogy Sharrow emlékezni szeretett volna rájuk. Megpróbálta visszafojtani a könnyeit, amikor megölelte őket, és elbúcsúzott. Végig olyan érzése volt, mintha lenne ott még valaki. Valaki, akit csak a szeme sarkából lát, arctalan alak egy tolókocsiban, de amikor odafordult, hogy megnézze, ki az, az alak mindig eltűnt.
Akkor meglátta Froterint, Carát és Vleitot ott állni a többiek mögött, ők is nagyon jó színben voltak, semmit sem öregedtek. Sharrow csak nevetett, aztán sírt, megölelte őket is, és mindannyian egyszerre beszéltek, és mindenki ölelgetett mindenkit, és mind nagyon boldogak voltak, hogy ennyi idő után viszontláthatják egymást, de hamarosan ideje volt menni, és Sharrow szeme megtelt könnyel, nem is látott tőle rendesen, amikor a többiek felszálltak a vonatra, integettek és szomorúan mosolyogtak, az öreg mozdony hangosan pöfögve elindult és lassan kihúzta a fekete vagonokat a havas tájon álló kis állomásról.
Sharrow és a Fegyver nézték, ahogy a vonat eltűnik a messzeségben. Sharrow a Fegyverre pillantott. A Fegyver mosolygott.
A nő álmában mocorgott, forgolódott az android lába alatt, nagyokat sóhajtott. Feril előrébb nyomta a kart, és gázt adott, ahogy elsuhantak egy város mellett, mely ott világlott a sötétben. Több fény is táncolt az égen tőlük délre, és a lomfény széles világító csóvája is felvillant időnként.
Az egykerekű átgázolt két folyón, hármon pedig átúszott.
Sharrow kisasszony napkeltekor ébredt.
Az égbolt alacsonyan függő felhőtakaró volt. Eső szitált. Elsüvítettek a dagálytól nedves parton, egyetlen csíkot hagyva maguk mögött a téli homokban. Az ég előttük sötétnek, mozdulatlannak és biztosnak tűnt a távolba vesző kék, valamint a felettük függő, alaktalan szürkeség után.
A part a távolba futott előttük, és Sharrow hagyta a sebességet addig emelkedni, amíg az egykerekű már nem tudott gyorsabban száguldani. A pilótafülke bezáródott a fejük felett, de a zaj még így is óriási volt. A csíkos homok és a víz villogva futott el alattuk és mellettük. Az autó hirtelen felrepült, s nagy ívben zuhant vissza az örvénylő kondenzcsíkban, melyet maga után hagyott, ahogy végigsüvített a part mentén, egész testében zúgva, rezegve, akár egy megfeszült, remegő állat. A sebesség olyan nagy volt, hogy a felfüggesztés végre érzékelte a bukkanókat és kisebb rázkódásokat. Sharrow mosolygott. A tőle jobbra futó dűnék elmosódtak. A sebességmérő szerint a hangsebesség hetven százalékán utaztak.
Feril a folyadékos burára tapadva utazott hátul. Sharrow megkockáztatott egy pillantást. Az android kifejezéstelen arca semmiféle érzelmet nem árult el.
A part kellemetlenül buckás lett, a homokba itt már kavicsok is keveredtek. A szitálás robbanó lövedékekként pattogott a szélvédőn, így aztán Sharrow elengedte magát, és lelassította az autót, amíg a fülke ablaka vissza nem húzódott, lyukat nyitva a feje fölött. A pattogó hang még mindig rettenetes volt.
– Minden rendben? – kérdezte az androidtól.
– Abszolút! – mondta hangosan Feril, és úgy tűnt, komolyan is mondja. – Micsoda szívderítő élmény!
Sharrow tovább vezetett. A háromszáz kilométer per órás sebesség rettentő lassúnak tűnt. Nagy hullám zúgott tőlük balra, közben a szitálás esővé vált, a felhő a fejük felett megvastagodott. Sharrow délben bevezette az egykerekűt a felhőktől sötét dűnék közé.
A bűzlő láp túloldalán, melyet régi, omladozó betontömbök és gazzal benőtt lagúnák szegélyeztek, egy kerítéshez értek. Romosnak tűnt ugyan, mégis masszívnak. Őrtorony állt a közelében, de senki nem volt benne, a falát már benőtte a gaz.
A hideg szél süvített a kerítés hatszögei és a torony fémlábai között. Kiszálltak a kocsiból. Feril nem talált semmiféle kamerát vagy megfigyelő rendszert. Sharrow végiggondolta, hogy ne vessék-e be az ágyút, csak hogy haladjanak, de arra jutott, túl nagy zajt keltene. Ehelyett inkább egyenként elvágta a kerítés acélszálait a lézerével. Az egykerekű lehúzta magát, úgy ment át a lukon, aztán továbbgurultak a mögötte húzódó láp hideg levegőjén át.
Sharrow nagy fröcskölve kivezette a kocsit egy zsíros, szennyezett patakból, és fel a nedves, sötét homokon keresztül egy magas dűnék között húzódó mélyedésbe. A Tengerparti Ház az esőben elmosódó messzeségben feküdt, sötét teste széllökésekbe és felhőkbe takarózott. A ház felső száz méterét nem lehetett látni, az ott meredező póznák és tornyok belevesztek a ködbe, akár egy megkövült erdő hatalmas fatönkjei.
A hideg szél vadul fújt. A rothadó hínár szaga iszapos, fojtogató kézként tapogatózott a mozdulatlan autó körül.
– Aha – mondta Feril.
– Igen – válaszolta Sharrow, és elfordította a jármű kerekét a kavicsos part felé, majd felpörgette a motort. – De még mennyire, hogy aha.
Az egykerekű könnyedén átfutott az öböl hínáros, pocsolyákkal tarkított partján, erőlködés nélkül mászott fel a töltésúthoz vezető meredek, zsíros köveken, és a földnyelv közepe környékén megállt, pontosan szemben a Tengerparti Házzal, groteszken egyensúlyozva egyetlen kerekén, akár egy pihegő madár. Sharrow kimászott, Feril az autóban maradt.
Sántítva ment oda a hatalmas vasajtóhoz, mely a töltésút végén a lejtő fölé magasodott. A kezében nem volt semmi. Remegett. A hasa korgott, és erőtlennek érezte magát. A vér keringett, lüktetett benne, és minden egyes szívdobbanáskor olyan volt, mintha a hatalmas építmény rengett, rázkódott és remegett volna. Mintha a fölé tornyosuló zömöksége ellenére a Tengerparti Ház igazából csak kivetített kép lenne, mely ki van szolgáltatva Sharrow lüktető szemének.
Semmi jelét nem látta, hogy valaki észrevette volna az érkezését. Felhők gyülekeztek a Ház lőrésekkel szabdalt meredélyei körül, megragadtak ott egy ideig, aztán tovább rángatta őket a szél. A hideg eső Sharrow arcát verte. Odaért a kifelé dőlő kapuhoz, és talált egy nehéz követ. Néhányszor nekivágta a vasajtónak. Kis kő és rozsdadarabok estek a nedves macskakövekre. Fájtak az izmai, és a karjában a csontok együtt remegtek minden egyes dübörgő ütéssel.
– Jól van! Jól van! – mondta egy hang. Sharrow ledobta a követ, és lehajolt a kis kémlelőnyíláshoz, mely nagy nehezen végre kinyílt.
– Mit akar? – kérdezte a hang a sötétben.
– Bemenni – mondta a nő.
– Micsoda?
– Engedjen be!
– Kicsoda maga? Mi a neve? Megbeszélt időpontot valakivel?
– Nem. Engedjen be. Kérem, engedjen be. Nagyon fontos lenne.
– Micsoda? Nincs megbeszélt időpont? Hát ez felháborító. Nem engedhetem be. Menjen innen! És ha az ott az ön autója, akkor jobb, ha tudja, itt tilos parkolni.
– Menjen el az ajtóból – mondta Sharrow, és lassan hátrálni kezdett.
– Tessék? – hallatszott a halk, vékonyka hang.
– Menjen jó messzire az ajtótól, ha még élni akar! – kiáltotta Sharrow, és még mindig hátrafelé lépdelt. – Menjen onnan!
Megfordult és futásnak eredt, majd intett az egykerekűben ülő androidnak, és levetette magát a töltésút kövére, kezét a fejére tette.
Az egykerekű ágyúja nyolcszor dördült el gyorsan egymás után, amire nyolc hatalmas robbanás válaszolt azonnal. Az utolsó után Sharrow felállt, és az egykerekűhöz futott, mely addigra már elindult felé. Feril kinyújtotta az egyik kezét, és könnyedén felhúzta őt az egykerekű pilótaülésébe.
Sharrow átvette a vezetést, Feril pedig hátrahúzódott. Az egykerekű végigkanyargott a töltésen, míg a törmelék még mindig zuhogott a felrobbantott kapu körül. Ahogy az autó a hínárok közt megbújó sekély pocsolyákban fröcskölve haladt a töltés lábánál, a Tengerparti Ház hatalmas vasajtaja egy óriási, poros, füstölgő darabként előredőlt és nekicsapódott a lejtőnek. Nagy repedés keletkezett a töltésen, és az azt borító kövek a levegőbe repültek. A kapus házának homlokzata meginogott és megcsúszott, füstölgő romhalmazzá roskadva a kidőlt kapu mellett. Óriási porfelhő emelkedett a kőtörmelék és a sötét, tátongó lyuk fölé.
Az egykerekű elhajtott, végigfutott az öböl mentén a Tengerparti Ház egybefüggő falához, majd belegázolt a visszavonuló dagály lomha vizébe, és a felette magasodó falak egy pontja felé tartott, mely az összedőlt kapuzattól számítva az épület egyharmadánál volt.
– Ott van – mondta Feril.
Sharrow a zömök gránitfalba vájt, hínárral benőtt alagút felé fordította a kocsit.
Az egykerekű felkecmergett a bűzlő csatorna kivezető nyílásán át egy elrozsdásodott rudakból álló csapórácshoz. A mocskos, zubogó víz a két méter átmérőjű rács közepéig ért. Sharrow a kezébe vette a lézert.
– Nagyon rozsdásnak tűnik – jegyezte meg Feril. – Próbálja meg egyszerűen benyomni.
Sharrow előregurult az egykerekűvel, mire a vaskeret csikordult egyet, majd megereszkedett. Gyorsan hátratolatott. A csapórács előredőlt, nagyot csobbanva zuhant az alagút kövére, szabad utat engedve a mögötte felgyülemlett szennyvíznek. Sharrow hallotta, ahogy a víz zubog mellettük, és kis híján elájult a szagától.
Újabb húszméternyit utaztak felfelé a csatornán, majd egy elágazáshoz értek, melyen a járatok túl szűkek lettek ahhoz, hogy az egykerekűvel behajthassanak. Felnéztek. Szürke fény szűrődött be egy rácson keresztül. Feril felállt az autó tetejére, és felnyomta a rácsot, majd arrébb lökte.
Az android kimászott, Sharrow odaadta neki a Lusta Fegyvert, aztán Feril felhúzta a nőt, hogy teljes legyen a csapat. Sharrow magára csatolta a Fegyvert, míg Feril visszarakta a rácsot a helyére. A nő odaadta neki a lézerpuskát, a pisztolyt pedig megtartotta magának.
Tágas, nyirkos teremben találták magukat. Az oldalsó magas ablakok közül egyiknek sem volt ép az üvegtáblája. Bevert az eső, moha nőtt a megkopott mozaikokon a lábuk alatt. A nő és az android egy ajtó sötét ürege felé futottak. Befordultak a sarkon, s nekiütköztek egy velük szembe tartó kis szerzetesnek. Egyik keze bilincsbe verve és a falhoz láncolva, szemét pedig egy gőzölgő tálra szegezte, melyet óvatosan vitt maga előtt tartva.
Sharrow nekiment a szerzetesnek, mire a férfi csuhájára és a falra fröccsent a zabkásaleves. A barát egy pillanatra mérgesen nézett rájuk, majd az android láttán eltátotta a száját, és a szemöldökét ráncolta, amikor észrevette, hogy a kezük nincs lánchoz kötve. Annyi ideje volt még, hogy rémült arcot vágjon, mielőtt Sharrow beleverte a fejét a falba a lánc sínje fölött. Eszméletlenül csúszott le a fal tövébe.
Feril hátrafordult és vetett egy pillantást a hason fekvő alakra, ahogy rohantak tovább.
Egyre szűkülő csigalépcsőn futottak felfelé, mely a hatalmas teremből indult, s egy zömök kőtorony tetején ért véget. Vékony kőhídon futottak át a Ház főépületének tetejére, magasan egy régen elhagyott dokk felett, ahol a düledező darukat már megrágta a rozsda, és itt-ott belepte a moha. Combvastagságú kötelek hevertek a rothadó móló szélén összetekerve, akár hatalmas giliszták.
Huzatos folyosókon követték a láncrendszert, sötét termeken rohantak át, és akárhányszor fordultak egyet, a sínekből mind kevesebb lett. Kétszer el kellett rejtőzniük, amikor szerzetesek vonultak végig a fénytelen folyosókon. A második csapat fegyvereket cipelt és a távoli összedőlt kapu irányába futottak.
A láncrendszer falba süllyesztett hierarchiája folyamatosan felfelé és befelé vitte őket, felfutottak széles, sötét lépcsőkön, rámpákon, melyek csigavonalban emelkedtek, vagy cikk-cakkban vezettek magasabbra és magasabbra a Ház felsőbb szintjeinek közepe felé. Termek és teraszok, alagutak és átjárók töltötték ki a kőtereket. Lépéseik kopogtak a lerakott kőlapokon, fagerendákon, csempéken és szegecselt fémen. A falban már csak két sín futott, ahogy még mélyebbre hatoltak az óriási épületben, aztán egyetlen egy.
Végül találtak egy folyosót, melynek fala viszonylag sima volt, és egyáltalán nem futottak benne sínek. Óvatosan mentek tovább, és kicsi, fallal körbevett udvarra értek, ahol a csípős, szürke köd szolgált mennyezetként, és ahol sáros harmatcseppektől nedves növények feküdtek mindenfelé. Az udvar közepén a kútnak tűnő lyuk egy roppant terembe nézett le, ahol apró figurákat láttak ide-oda rohangálni. A huzat avas levegőt hozott magával a kútból, s halk, rémült hangok csatlakoztak hozzá.
Körbenéztek és mindenhol a kis rejtett kertre nyíló ablakokat láttak. Feril az egyik sarokban álló ajtó felé biccentett.
Nem volt bezárva. Szűk folyosóra léptek be, melynek két oldalán mindenfelé pornográf holók sorakoztak. Feril megállt az egyik ajtó előtt. Sharrow is hallotta a hangokat.
Betörtek a szobába. Az ágyon fekvő nő sikított egyet, majd a paplan alá bújt. A kövér, meztelen férfi, aki a képernyőnél ült, tágra nyílt szemekkel fordult hátra. Rangidős szerzetes csuhája lógott összehajtva az egyik széken. Sharrow a lézerrel a képernyőbe lőtt. Csak a hangja volt bekapcsolva. A meztelen férfi a teste köré fonta a karját, védve magát a felrobbant képernyő szilánkjaitól.
– Öt percet kapsz – kezdte Sharrow –, hogy elvigyél minket bármelyik „Tiszteletbeli Vendéghez”, aki az elmúlt három napban érkezett. –Sharrow Ferilre nézett. – Kezdjen számolni.
A kövér ember felült, próbálta megőrizni a méltóságát. Vett egy mély lélegzetet.
– És kibaszottul nem ártana, ha tudnád, hogy mire gondolok – tette hozzá, mielőtt a szerzetes megszólalhatott volna –, vagy fasírtot csinálok belőled.
– Lányom! – kezdte a barát, felállt, hangja magabiztos volt, meg sem remegett. A széken lógó csuhára mutatott. – Legalább engedd meg, hogy...
– Ó, nincs semmi legalább! – mondta Sharrow, hirtelen haraggal a hangjában. A férfi lába közé lőtt. Faforgács repült fel mindenfelé a lakkozott fapadlóból. Sikoly hallatszott a paplan alól, és a dagadt férfi fél lábon kezdett ugrálni. Ismét tágra nyíltak a szemei.
– Mozgás! – ordított rá Sharrow.
Végigmentek kis lakrészeken, a kövér szerzetes ott bicegett előttük, véres nyomokat hagyva maga után. Sharrow sántított mögötte, s komoran nézte a vörös foltokat, melyeket maguk mögött hagytak. Folyamatosan hátra fordult és figyelt. Felmásztak lépcsőkön, átmentek ólomüvegablakokkal fedett teraszokon, majd a dagadt emberke remegő kézzel egy ajtóra mutatott.
Sharrow két méterrel az ajtó mögé állította, mutatóujját a szájára tette.
– Vigyázzon itt rá – mondta Ferilnek halkan. Az android a meztelen férfi mögött állt, s megfogta remegő vállait. Sharrow odalapult a falhoz az ajtó mellett, és megfogta a kilincset. A kilincs elfordult, az ajtó kitárult.
– Ne! – kiáltotta a kövér emberke, egy pillanattal azelőtt, hogy a felsőtestén, a rekeszizmánál hatalmas vörös kráter keletkezett. Vér ömlött a szájából, a szeme fennakadt, belei kifolytak. Sharrow levetette magát a földre, és miközben végiggurult az ajtó előtt, folyamatosan tüzelt.
Feril elengedte a férfit, és oldalra lépett.
Sharrow felugrott, majd bekukucskált az ajtó szélénél a szobába. Molgarin feküdt óbégatva a földön odabent. A lézer mélyen beleégett az egyik lábszárába, és megperzselte a másikat. Vér folyt a sötét szőnyegre.
A férfi meglátta Sharrow-t.
– Ne öljön meg! – kiabálta. – Ne öljön meg! Nem vagyok halhatatlan! Én csak egy színész vagyok, nem valami hadúr! A nevem Lefin Chrolleser! Trodban dolgoztam egy repertoárszínházban, esküszöm! Könyörüljön meg rajtam, kérem ! Ő vett rá, hogy megcsináljam! Ő vett rá! Elviszem hozzá! De kérem, ne öljön meg! – hátravetette a fejét, zokogott és értelmetlenül motyogott magában. – Úristen, a lábam! A lábam! – Sharrow-ra nézett, szeméből folytak a könnyek, és sírva mondta: – Kérem, ne öljön meg, kérem... Ígérem, elviszem hozzá...
Sharrow Ferilre pillantott.
– Fel tudná kapni? – kérdezte.
Az android bólintott.
– Azt hiszem, igen.
Sharrow a lézerpisztollyal égette ki a férfi lábán a sebet, hogy elálljon a vérzés. Az ordítása az ólomüveges szobákon át visszhangzott.
Akadálytalanul haladtak a leláncoltak között. Senki sem követte őket. Feril az ölében vitte a nyöszörgő férfit. Sharrow elöl bicegett, és követte a halk instrukciókat.
– Beszálltak egy régi, nyikorgó liftbe, és leereszkedtek a Ház belsejébe a kerek aknán keresztül.
*
A férfi monitoron keresztül figyelte az egész jelenetet a kapunál. Fegyveres szerzetesek özönlötték el a törmeléket, futkostak a fal mentén. Régi fegyvereket halásztak elő a rég elfelejtett tornyokban lévő ponyvák alól. Ősrégi tankok gurultak ki nagy robajjal a raktárból, és beálltak azokba a pozíciókba, ahonnan rozsdás ágyúcsöveik fedezni tudták a nagy repedést a töltésen.
A fejét csóválta. Le kellett volna mennie. Meggondolatlanság volt vakon bízni – úgy, ahogy ők – a hely rossz hírében, mely elvileg távol tartja az embereket.
Megnézte újra a normál és az előfizetős csatornák monitorjait. A legtöbb Caltasp déli részén elhelyezkedő állomásról egyszerűen nem jött adás. Golter többi részéről azonban egy kisebb háborúról tudósítottak, melyet a Lázadó Államok robbantottak ki. A Bíróság meglepően ügyesen tartotta kordában a konfliktusra vonatkozó tényeket. Az ő információi szerint ez a háború nukleáris konfliktussá vált, és a nagyobb fegyverek bevetését sem lehetett kizárni. Ez nem jelentette ugyan a világ végét, de lehangoló és felemelő volt egyszerre. Egy újabb céltalan háború, melytől újabb emelkedés várható Golter amúgy is félelmetesen magas sugárzási szintjében, és még több pusztítás... De ez talán az Összvilág Bíróság végét is jelentheti. Lehet, hogy közeleg az idő.
A Ház monitorjaira nézett. Tényleg fel kellett volna szerelni egy rendes megfigyelőrendszert. Nem maradt semmiféle felvétel arról, hogy mi is történt valójában a kapunál, ugyanis a felvevőrendszer a kapuőr házában volt.
A szoba hátsó bejáratánál megszólalt a csengő. A monitorra nézett. Az az ostoba Chrolleser... Lassan felnézett.
...és Sharrow.
Döbbenten nézett vissza a képernyőre.
Chrolleser izgatottnak tűnt, és erősen izzadt. A KéziÁgyút tartotta a kezében, amit kérésére megtarthatott az Öreg Toronynál történt fiaskó után. Pontosan Sharrow fejének szegezte.
– Uram! – nyelt egy nagyot. – Uram, nézze! És elhozta magával a Fegyvert!
Becsukta a száját. Biztos meglepetésében nyitotta ki. Hátrébb húzta a nagyítást a monitoron. A két alak egyedül állt a hosszú folyosón, mely az öreg lifthez vezetett. A Fegyver Sharrow derekára volt csatolva. A nő szeme öregnek tűnt, legyőzöttnek, arca szürke és sápadt. Akkor ő volt az, aki berobbantotta a kaput! Gondolhatta volna.
– Gyertek be! – kiáltotta és megnyomta az ajtónyitó gombot. Becsöngetett a Könyvtárba, és beállította az asztalba épített kamerát. Az adást a Könyvtárba kapcsolta át, majd felugrott a székéből, és átsietett a szobán, felment a kőlépcsőn, végig a teraszon, az éppen nyíló ajtó felé.
Visszahőkölt az ajtó előtt, amikor látta, hogy Sharrow éppen akkor kattintja a KéziÁgyú tárát a helyére, felhúzza a fegyvert, és a két szeme közé céloz vele.
Mögötte Chrolleser ájultnak tűnt, feje oldalra lógott, ennek ellenére nem esett el. Aztán valami megmozdult a csuhája alatt, és a férfi előredőlt. A színész nagyot nyögve a földre rogyott. Az android, amit a csapat Vembyrből hozott magával, előlépett Chrolleser csuhája mögül, és lézerfegyvert szegezett rá.
Észrevette, hogy megint kinyílt a szája. Sharrow-ról Chrolleserre, majd az androidra meredt, aztán megint Sharrow-ra.
A nő elmosolyodott.
– Szia, Geis – mondta. A bekötött kezében a KéziÁgyú alig rezdült meg, amikor a másik kezét ökölbe szorítva állkapcson vágta a férfit.
– Ne csináld! Sharrow, félreérted a helyzetet. Elkaptam Molgarint. Ő az én foglyom! Nézd, én egyszerűen csak boldog vagyok, hogy végre biztonságban vagy! – Felnevetett. – Jó a jobb horgod, de most már hagyjuk ezt, olyan nevetséges! Sharrow? Oldozz el!
A szoba nagy volt, szokatlan alakú, a mennyezet magas. Annyira tele volt kincsekkel, hogy igazából úgy nézett ki, mint egy hatalmas giccsbolt. Geis az egyik székhez, Molgarin vagy Chrolleser vagy akárhogy is hívják pedig egy másikhoz kötözve ült. Az android előttük állt, lézerfegyverrel a kezében.
Geis szája sarka vérzett egy kicsit. Néhányszor megmozgatta az állkapcsát, miközben a nőhöz beszélt. A másik férfi motyogott valamit, de alig volt magánál.
Sharrow a szobát uraló, középen álló nagy kőasztal másik oldalára ment. A Lusta Fegyver ezen az asztalon állt, mely kincsek tömkelegétől roskadozott. Még a kevésbé értékes darabok is felbecsülhetetlen értékűek voltak.
Sharrow az Általános Alapelvek borítójáról a fegyverek kupacára nézett, melyeket a fjordon álló torony raktárából ismert. Drágakövekkel kirakott hámok lógtak az asztal fölé egy sor csigáról. A hámok bandionméretűnek tűntek. Hátul a falon két hatalmas, gyémántokból kirakott ikon lógott, még a Gyík Bíróság korából. Mindkettő döbbenetes méretű volt, Sharrow olvasott róluk valamit még régen az iskolában. Már háromezer éve, hogy eltűntek. Egy ajtó állt a két ikon alatt, melytől sín futott végig a falon. A láncrendszer még ide is elért.
Sharrow végigsimította egy könyv mázas borítóját, mely olyan régi volt, hogy akár az első évezred előtti korból is származhatott, aztán ismét végignézett a szobán, és a kezét dörzsölte. Úgy tűnt, mintha felismert volna egy-két klasszikusabb kincset a piphrami Kék Hegy gyomrában lévő aranybányából.
– Mindig is szeretted a felhajtást, nem igaz, Geis?
– Sharrow, kérlek – mondta a férfi. – Rettenetes tévedésben vagy!
Sharrow megfordult és a homlokát ráncolva nézett Geisre.
– Na nézd csak! – mondta. – Ilyet tényleg mondanak emberek?
Kinyitotta az Általános Alapelvek borítóját. A Koronacsillag Függő volt benne egy vágott üvegnek tűnő valamire illesztve, mely méretre és formára is koronára hasonlított.
– Ez meg micsoda? – kérdezte és felemelte a súlyos, sziporkázóan csillogó gyűrűt. Valamiféle írás volt a peremébe vésve. Sharrow nem ismerte fel az írásmódot.
– Az – mondta Geis – a Koronacsillag.
– Ez az üvegdarab? – kérdezte Sharrow, és meg sem próbálta eltitkolni a csalódottságot a hangjában. Az úgynevezett Koronacsillag ágai le voltak csiszolva, úgy álltak ki a felületéből, akár a meredek hegycsúcsok.
– Ez nem üveg – sóhajtott Geis –, hanem gyémánt. Egyetlen, hibátlan gyémántdarab. Nagyon vigyázz rá.
– Aha – mondta kételkedve Sharrow. – Feril?
Az android szemügyre vette a kezében lévő tóruszt.
– Tényleg gyémánt – válaszolta.
– Látod? Mondtam – mosolygott Geis Sharrow-ra. – Ez a Koronacsillag.
– Nos – mondta Feril, kissé bocsánatkérő hangon –, lehet, hogy így is hívják, de eredetileg egy hármas elemiszállal átszőtt mélykérgi fúrófej volt.
– Micsoda? – kérdezte Geis, és úgy nézett az androidra, mintha az megőrült volna.
– Negyedik évezred – mondta Feril. – Elveszítették az egyik fúrót kilencven méterrel a Blaist-hegység alatt, és a pótfejet soha nem használták. Ez valószínűleg a tartalék fej egy része.
– És mi van a felirattal? – tiltakozott Geis. – A rovátkákkal.
– Sorozatszám – válaszolta Feril.
– Baromság! – mondta Geis. Dühösnek tűnt, de nem akart tovább vitatkozni. Molgarin/Chrolleser a mellette álló széken nyöszörögni kezdett. Geis rámordult. – Kussolj már!
Sharrow visszatette a Koronacsillagot a Függővel együtt a borítóba, és becsukta.
Néhány lépest tett az asztal körül. Kihúzott egy díszes, drágakövekkel kirakott kardot egy hasonlóan nem túl praktikusnak tűnő hüvelyből. A kard éle vastag volt és lapos. Sharrow a fejét csóválta, és visszacsúsztatta a kardot a tokjába.
– Mi ez a hely pontosan, Geis? – kérdezte, miközben folytatta a szemlélődést. – Valamiféle búvóhely?
– Breyguhn találta – mondta fáradt hangon Geis –, amikor bejött ide, hogy megkeresse az Általános Alapelveket. Miután a Szomorú Testvérek nem voltak hajlandók őt kiadni, azt szerettem volna, hogy ez a hely az ő szállása legyen. Először bele is mentek, habár ragaszkodtak ahhoz, hogy viselje a láncokat. Később ezt az engedményt is visszavonták, de addigra már én is rejtekhelyet kerestem, és meg tudtam egyezni a Szomorú Testvérekkel.
– És hol van Brey? – kérdezte Sharrow.
Geis a falba épített képernyőkre pillantott.
– Most? Valószínűleg a Dagályéneket hallgatja, aztán együtt eszik a többi fogollyal.
Sharrow körbenézett a szoba magas, árnyékoktól foltos terén.
– És ezt itt mind Breynek akartad adni, mi?
– Igen – válaszolta Geis. – Mert családtag, Sharrow. És te is családtag vagy.
– Igaz. És persze álmodban sem jutna eszedbe ártani nekem, ugye?
– Sharrow – mondta Geis –, én a kezdetek óta csak segíteni próbáltam neked. Sőt, segítettem is neked a legelejétől fogva. Megpróbáltalak megmenteni ennek a... szörnynek a kezéből is, az Öreg Toronynál. – Geis a másik székre kötözött férfi felé biccentett. – Nem az én hibám volt, hogy a Huhszok is pont akkor támadtak. Fogalmam sem volt róla, hogy ők is ott vannak. – A férfi hangja keserű volt. – A csapataim egy része valóban bejutott, és ott találták ezeket a cuccokat. Sikerült nekik kimenteni, és elhozták ide nekem. Bátor férfiak haltak meg, hogy kimentsék ezt a gyűjteményt, Sharrow. Ebből nem szabadna viccet csinálnod.
– Geis – mondta a nő, de nem nézett a férfire –, perceid voltak rá, hogy ennél jobb kifogást találj. Csalódtam benned.
Geis egy pillanatra becsukta a szemét.
– Te, akárhogy is hívnak – szólt oda fáradtan Ferilnek. – Te biztos, hogy tudsz logikusan gondolkodni. Kérlek, térítsd már észre az unokahúgomat!
– Attól tartok, hogy amennyire én átlátom a dolgokat, Sharrow kisasszony gyanúi igencsak jogosnak tűnnek, Geis gróf – válaszolta Feril bocsánatkérően.
– Te hülye seggfej – fakadt ki Geis, és rázni kezdte a széket, amihez hozzákötötték. – Oldozzatok el !
Lihegett és elvörösödött. Nadrág volt rajta, és szűkre szabott zubbony a fehér inge felett. Sharrow az inget csíkokra tépte, azzal kötözte meg őt és Molgarin/Chrollesert. Nem sokat törődött azzal, hogy visszahúzza a zubbonyt a férfira, s Geis szánalmasnak és sebezhetőnek tűnt így félmeztelenre vetkőztetve. Sharrow a homlokát ráncolva nézett a férfi hasára.
– Geis – kezdte. – Csak nem kezdesz pocakosodni?
– Sharrow! – kiáltotta a férfi, és behúzta a hasát. – Hagyd már abba ezt az őrültséget! Engedj el!
– Lehet róla szó – mondta. – Ha odaadod a kulcsot a Lusta Fegyverhez.
– Nincs nálam a kulcs – mondta. – Viszont vannak jó klinikáim... ahol ki tudnák szedni azt a rettenetes izét a fejedből, amitől...
– Szóval nincs nálad a kulcs – vágott közbe Sharrow –, de vannak klinikáid, ahol talán fel tudnák törni a záron a genetikai kódot, és meg tudnák csinálni a kulcsot, ugye, Geis? – mondta mosolyogva Sharrow. –Csakhogy neked nem lenne szabad tudnod, hogy miféle zár van a Fegyveren. Habár, végül is tudhatod. Az öreg Molgarin elmondhatta neked, hogy génzár van rajta. Nem kellett volna ezt a hülye dumát nyomnod, de te megtetted – csóválta Sharrow a fejét. – Nagyon rezeg a léc, Geis. – Neheztelően nézett rá. – Azt kell, hogy mondjam, szerintem az egész család csalódni fog benned.
– Sharrow... – mondta Geis nyugodtan.
– Ugyan Geis, valld csak be. Az öreg Gorko lábnyomait követted, összegyűjtötted mindazt, amit ő próbált összeszedni, megpróbáltad befejezni a munkáját, és valahogy (ugyan még nem tudom pontosan, miféle abszurd terv alapján) meg akartad gyengíteni az Összvilág Bíróság hatalmát, még ha nem is tudod teljesen elpusztítani. – Sharrow a képernyőkre nézett, melyek betöltötték a boltozatos terem egyik falát. – Ó, csak nem elkezdődött az újabb háború? – kérdezte. – Ez ugye jól beleillik a terveidbe, nincs igazam?
– Sharrow – mondta ismét Geis, és nagy nehezen tudott csak uralkodni a hangján –, én tudom, hogy nehéz dolgokon mentél keresztül az utóbbi időben...
A nő arca eltorzult, majd megrázta a fejét, és legyintett, mintha az egész nem is lenne olyan fontos.
– ... de most már komolyan paranoiás lettél.
– Milyen csodálatos ötletnek tűnhetett – mondta Sharrow, oda sem figyelve arra, hogy mit mondott a férfi, hanem inkább a karját keresztbe fonva felült a nagy kőasztalra – bevetni megint az ElmeBombát. Tudod, azt, amit az öreg Ethce Lebmellin csinált az utasításodra, amikor a jel hatástalanította mindenki fegyverét. Ez alkalommal viszont egy egész erődítményt állítottál le, ami azt jelentette, hogy az embereid... vagyis nem is a te embereid, mert azt nem kockáztathattad meg, hogy őket elkapják, hanem olyanokat küldtél, akikről senki sem tudhatta, hogy a te embereid, mégpedig a Szomorú Testvéreket. Ők törtek be oda, mint a múltból jött lovagok, bandionokon! Meg kardokkal! Lobogó köpenyekben!
Összecsapta a kezét.
– Minden a tied lesz, ugye Geis? Miz halott. Játszottál vele, csúfot űztél belőle hónapokon keresztül. Azokat az ostoba sziálversenyeket használtad fel Tiálban, és mindenki azt hitte már, hogy paranoiás, és aztán ennek a paranoiának a megtestesülése végzett vele! Gondolom, a térdedet csapkodtad, amikor ezt kigondoltad. És nálad van minden, amit kerestünk, minden, amit te is akartál, csak nem hagyhattad, hogy bárki lássa, hogy te szerzed meg. Aztán meg odaraktad ezt az álszereplőt – itt Molgarin/Chrolleser felé biccentett –, hogy legyen valaki, akire ráverheted az egészet. Afelől semmi kétségem, hogy azt mondtad neki, utána elmehet, de vajon tényleg? Vagy ő lesz az odakint, akitől mindig meg kell majd védened? Esetleg kettészeled őt azzal a hatalmas pallossal, csak miattam?
Geis döbbenten meredt rá.
– És nekem kibaszott hálásnak kellene lennem, nem így van, Geis? –mondta a fejét csóválva. – Úgy képzelted, hogy majd a karjaidba omlok. Vagy csak áltatom magam? – zavartnak tűnt. – Ez is része volt a tervednek, vagy nem?
– Szerettelek – mondta Geis, és szomorú volt a hangja. – Még mindig szeretlek. Csak oldozz el, és bebizonyítom neked. Szeretlek téged, és szeretem a családunkat, az egész fajunkat... Mosolyogj csak azzal a cinikus arccal, ha akarsz, Sharrow, de komolyan mondom. Minden, amit tennem kellett, az a szeretetért volt.
Feril Sharrow felé fordult, és azt mondta:
– Azt hiszem, valaki közeledik. – Az alacsony ajtóra mutatott, a két gyémántos ikon alatt.
Sharrow megfordult, szembeállt az ajtóval, és felemelte a fegyverét. Lánc csilingelése hallatszott. Azonnal kitalálta, hogy ki lehet az.
Az ajtó kinyílt, és Breyguhn lépett be rajta. Úgy volt felöltözve, ahogy Sharrow emlékezett rá, egyszerű, szürke ingruhát viselt, ami azért piszkosabb volt, mint korábban. Szemében vad tűz égett, és amikor Sharrowra, majd az androidra, aztán Geisre nézett, tekintete különös módon üres volt. Furcsa tartásban egy kupac könyvet cipelt. Jobb keze még mindig a falban futó sínhez volt láncolva, mely egy bilincsben végződött, de a lánc most már nem vasból volt, mint korábban, hanem acélból.
Sharrow leengedte a fegyverét.
– Na szia – mondta. – Feril, ez itt a féltestvérem, Breyguhn. Feril megfordult és finoman meghajolt.
Breyguhn ebben a pillanatban ledobta a könyveket, és egy pisztoly villant meg a kezében. Sharrow fejére célzott, és lőtt, mialatt Geis félig felállt, félig megfordult, s a székkel, melyhez oda volt kötözve, kiütötte az android alól a lábát.
Sharrow érezte, hogy valami nekivágódik oldalt a fejéhez, és megpördült. Nekiesett az asztalnak, miközben próbálta felemelni és Breyguhnra irányítani a lézerét, de végül a padlóra zuhant, s a fegyver kicsúszott az ujjai közül.
Ott feküdt, és fájt a feje. Mintha vékony ködfelhő húzódott volna előtte, látta, hogy Feril megtántorodik az ütéstől, amit Geis mért rá a székkel. Breyguhn rálőtt az androidra. Feril jobb lába combtól lefelé lerobbant a testéről. Az android fél lábon ugrált tovább, próbált állva maradni. Az újabb lövés átszakította a mellkasát, szikrák pattogtak róla. Tovább ugrált. Még mindig a kezében volt a lézerpisztoly, de úgy tűnt, nem akarja használni. Sharrow megpróbált odakiáltani neki, hogy lője le ezeket a rohadékokat, de a szája nem engedelmeskedett. Feril csak ugrált és ugrált, nekiment a kőasztalnak és megtántorodott, de kezében azért ott szorongatta a fegyvert.
Aztán Geis kiáltott valamit, és lezuhant a földre, még mindig a székhez kötözve. Breyguhn odament hozzá, és a fegyvert folyamatosan az ugráló androidra szegezve kibogozta az ingcsíkokat, melyek Geist fogva tartották.
Amint kiszabadult, Geis felállt, kihúzta a tompa élű kardot a hüvelyéből, elfordította az egyik drágakövet, mire a penge széle rózsaszín tűzben kezdett játszani. Lecsapott vele az ugráló androidra.
Az ütés ugyan nem volt nagy, de levágta Feril fejét a törzséről, mintha papírból lett volna. Feril korábban felemelte az egyik karját a feje fölé, hogy azzal egyensúlyozzon, s Geis ugyanazzal a csapással azt is levágta. A fej leesett a földre, és begurult az asztal alá, míg a kar az asztal lapjára zuhant. Az android fejetlen törzse még egy másodpercig ott tántorgott egyetlen lábán. Aztán Geis a feje fölé emelte a kardot, és suhogva lesújtott vele. Feril teste kettévált, s a két része két oldalra dőlt, akár egy rajzfilmben.
Sharrow még egyszer utoljára megpróbálta felemelni a kezét, aztán feladta. Becsukta a szemét.
– Jól vagy...? Hahó? Azt kérdeztem, jól vagy-e?
– ...Ja, te... te vagy az már megint...? Most mit akarsz?
– Hát ez nem igazán úgy alakul, ahogy reméltük, ugye?
– ...Nem.
– Nos?
– A fenébe is... Kit érdekel?
– Senkit, ha téged nem. Végül is a te életedről van szó.
– ...Pontosan. Olyan fáradt vagyok. A kurva életbe, csak hagyjatok meghalni.
– Nem, nem hiszem, hogy eleget pusztítottunk volna. Az egyikünknek meg kell tennie. Mi mások vagyunk, végül is. Mi vagyunk az utolsók a nyolcból.
– A francba, igen, persze... Meglátjuk, mit tehetünk...
– Így van. Most kelj fel szépen.
– Nem akarok még felkelni.
– Azt mondtam, kelj fel.
– Nem kelek.
– Kelj fel!
– Nem ke...
– Azonnal!
– Nem.
– Az...
Valakik veszekedtek. Neki fáj a feje, az emberek meg itt veszekednek. Utálta, ha valaki veszekszik. Rájuk ordított, mondta nekik, hogy fogják be. Épp elég, hogy a Fegyver nem hagyja békén. Az ordibálástól csak jobban fájt a feje. Ráadásul úgy tűnt, meg sem hallották.
– Meg kell ölnöd.
– Nem, erre semmi szükség. Már majdnem sikerült meggyőznöm, amikor bejöttél.
– Ó, akkor az egész az én hibám, nem? Megmentem a bőrödet, erre...
– Ezt nem mondtam! Nem így értettem.
– Öld meg. Öld meg most. Ha te nem tudod, akkor majd én.
– Hogy mondhatsz ilyet? Hiszen a testvéred!
Csak féltestvére, gondolta magában Sharrow.
– Tudom, hogy milyen, azért.
– Kuss! Fogjátok már be, ordított rájuk Sharrow.
Kezd magához térni. Hallottam, hogy mondott valamit.
– Nem mondott semmit. Nézz rá. Még szerencse, hogy nem loccsantottad ki az agyát.
– Pedig azt akartam.
– Hát én pedig nem fogom hagyni.
Meg volt kötözve. Ott ült egy székhez kötözve, akárcsak korábban Geis. Keze-lába megkötve, nem is, leragasztva. A száján is tapasz volt. A feje előrelógott. Fájt. Megint akart szólni, hogy fogják már be, de nem tette. Felemelte a fejét, és rájuk nézett.
Az asztal előtt álltak és veszekedtek. Breyguhn még mindig a falhoz volt kötve a lánccal. Sharrow nem értette ezt az egész lánc dolgot. Breyguhnnak biztos van valami külön helye, ahol a központi rendszerről rá tud kapcsolódni egy magánsínre. De legalább acélláncot adtak neki, és nem vasat. Biztos nagy engedményt kapott valamiben a Tengerparti Ház...
Vissza kellett engednie a fejét. Amúgy sem vették észre, legalábbis úgy tűnt. Minden elszürkült megint. De a hangokat még mindig hallotta.
– Öld meg, Geis! Kérlek, hagyd most ki a személyes érzelmeidet ebből. Ezt most...
– Hogy én hagyjam ki a személyes érzelmeimet? Hát ez szép! Pont te mondod?
– Én itt maradtam miattad! A fenébe is, miattad jöttem egyáltalán ide! És ki találta neked ezt a helyet? Pedig elmehettem volna, de itt maradtam miattad, érted és a családért! Nem hagyom, hogy ő most elrontson mindent. Pedig tudod, hogy az lesz, Geis! Tudod, hogy milyen. Nem fog megbocsátani. Nem tud megbocsátani! Geis, kérlek, öld meg! Az én kedvemért, kérlek. Kérlek...
– Nem kértelek, hogy maradj itt. Te akartad.
– Tudom, de akkor is, kérlek, értem tedd meg... Ó, Geis...
– Szállj le rólam! Azért maradtál itt, mert itt akartál maradni, nem pedig miattam, vagy a család miatt. Jobban ragaszkodsz ahhoz a lánchoz, mint hozzám!
Sharrow úgy gondolta, hirtelen lihegést hall. Nevetni szeretett volna, de nem tudta felemelni a fejét. Ó, Geis, gondolta magában, mindig is túlságosan kicsinyes voltál.
– Hogy mered? Te egyszerűen meg vagy rémülve. Rendben, akkor majd én megmutatom, hogy kell az ilyet csinálni!
– Brey! Ne! Tedd le azt a...!
Dulakodás hangja hallatszott. Egy lövés dördült el, és Sharrow hallotta a golyót visszapattanni valahonnan mellőle. Pofon csattant. Csend, majd egy kiáltás, aztán valaki sírni kezdett, zokogva mondott szavakat, amiket Sharrow nem értett.
– Brey... én...
– Akkor tartsd meg magadnak! – sírt Breyguhn. – Amúgy is mindig őt akartad! Hát csinálj, amit akarsz!
A lánca csörögni kezdett, majd egy ajtó becsapódott. Ajtó egy olyan helyen, ahol nem is szabadott volna ajtónak lennie. Sharrow viszont jó sok ajtót látott aznap. Sok-sok ajtót... Aztán megint elfelejtett mindent.
Hirtelen valamit az orra alá tartottak, éles, büdös szagot érzett, és a feje mintha kitisztult volna, aztán furcsa csengő hangot hallott valahonnan.
Geis guggolt előtte.
– Sharrow? – mondta.
Felemelte a fejét, és felhúzta a szemöldökét.
– Sharrow – mondta ismét a férfi. – Szeretném, ha tudnád, hogy mindig is szerettelek, mindig azt akartam, hogy boldog legyél, és rendes tagja legyél a családnak. Hozzám tartozol, nem ahhoz a bűnözőhöz, Kumához vagy akármelyikükhöz. ők nem számítanak. Egyikük sem számított. Megbocsátom neked az egészet. Meg is értem. De neked is meg kell értened. Azok a dolgok, amik történtek, nem csak nekem köszönhetőek. Voltak olyan emberek, aki azt hitték, azt teszik, amit akarom, hogy tegyenek, de nem tudták, mi is az valójában. Néha nem is tudtam, mi történik. Az emberek néha túlságosan lojálisak, tudod, Sharrow? Így történt most is, esküszöm.
Geis a férfire pillantott, aki még mindig a Sharrow mellett álló székhez volt kötözve. A férfire, akinek elfelejtette a nevét, de az biztos, hogy nem Molgarin volt. Halottnak tűnt.
– Az ilyen emberek tették ezt – folytatta Geis. – Átléptek egy határt, ezt nem tagadom. De jót akartak. Mint mondjuk a kristályvírus, amit a Nachtel Szellemén ültettek beléd, de akkor nem tudhattam, hogyan fogják felhasználni később ellened. Nem tudhattam, hogy Molgarin megpróbálja felépíteni a saját erődrendszerét, és hogy ehhez téged fog felhasználni. Fogalmam sem volt róla, hogy kínozni fognak téged. –Geis magán kívül volt. Sharrow észrevette, hogy visszavette a zubbonyát. – Azt viszont tudtam, hogy biztonságos – mondta, és megpróbált önfeledten rámosolyogni. – Ugyanis nekem is van egy olyan beültetve a fejembe, tudtad?
Sharrow megrázta a fejét. Persze, hogy nem tudta.
– Igen – mondta bólogatva Geis. – Egy biztosíték. Minden itt van bennem, amíg úgy nem döntök, hogy hatástalanítom a rendszert. – Geis megkopogtatta a halántékát. – Ha meghalok, a kristályvírus szerkezete érzékeli, hogy már nem élek, és kódolt jeleket küld mindenfelé. Minden, ami az enyém volt, az megsemmisül. Minden be van ide kötve, és akkor vége: aszteroidák, hajók, bányák, épületek, járművek, még a tollak is egyes politikusok és Társaságok vezetőinek a zsebében. Egyszerűen felrobbannak. Látod? Még akkor is, ha elkapnak, ha a Bíróság elkap, kirobbanhat egy háború. A biztosítási díjak és a kereskedelmi kapcsolatok megszakadása önmagában tönkretehet mindent. Látod, milyen fontossá válhat egyetlen ember? Érted már?
Sharrow halk, nyöszörgésszerű hangot hallatott a ragasztócsíkon keresztül. Geis felemelte a kezét, és finoman letépte a ragasztót Sharrow szájáról. Még így is fájt.
– Értem – mondta Sharrow, hangja érzelgősnek tűnt. A férfi elégedetten nézett rá. – Megértettem – folytatta a nő –, hogy legalább olyan kibaszott nagy őrült vagy, mint Breyguhn, drága unokabátyám.
Sharrow felsóhajtott, és elkapta a tekintetét, várva, hogy pofon vágják, vagy megüssék. A pillantása az asztalra tévedt. Ott feküdt a Lusta Fegyver. Valahogy most másképp nézett ki. Levették róla a zárat. Mégiscsak Geisnél volt a kulcs. Hát persze, hogy nála volt.
Valami megmozdult az asztalon, úgy egy méterre a Fegyvertől. Sharrow ráncolni kezdte a homlokát, de akkor Geis az egyik kezével megragadta az arcát, a másikkal pedig visszatapasztotta a szájára a ragasztócsíkot.
– Nem, Sharrow – mondta a férfi. – Nem őrült. Csak előrelátó. Már nagyon régóta készülök erre, és a te szerepedet is réges-rég előkészítettem ebben az egész történetben. – Geis szünetet tartott. Hirtelen nagyon komoly arcot vágott. Sharrow-nak az az érzése támadt, hogy azon tanakodik magában, vajon elmondjon-e neki valami fontosat. Lassan megrázta a fejét, mintha azt szerette volna, hogy kitisztuljon.
Valami mozgott az asztalon Geis háta mögött.
A férfi megragadta Sharrow térdét.
– Mi már a múlté vagyunk, Sharrow – mondta. – Tudom. Ez az egész... – körbenézett, és Sharrow azt hitte, talán észreveszi a mozgást az asztalon, de akármi is mocorgott ott, azonnal megmerevedett, ahogy Geis a fejét arra fordította. – Ez az egész itt azt segítheti, amit előkészítettem. Kiindulópontként szolgálhat, harci lobogóként vagy kenőpénzként, zavaró tényezőként... akármiként. De csak egy új rend mentheti meg Goltert, csak egy újfajta üzenet nyerheti meg az emberek szívét és gondolatait. Mindazt, amit itt látsz, akármilyen értékes is számunkra, talán fel kell majd áldoznunk. Lehet, hogy tényleg szükségünk van egy új kezdetre, tiszta lapra. Lehet, hogy ez az egyetlen reményünk. – Ezután megint halkan beszélt. Sharrow fülében a csengés lassan szűnni kezdett, és egy kicsit erősebbnek érezte magát, nem volt már olyan kába. Most már tudott arra koncentrálni, ami a kőasztalon mozgott.
Azt a kurva életbe, hiszen az android keze volt az!
Az alkarja. Az, amit ugyanaz a kardcsapás vágott le, ami a fejét. A kar az asztalra esett, és ott is maradt, majd az ujjai segítségével lassan, nagyon csendesen kúszott előre a kőlapon.
Sharrow érezte, hogy elkerekedik a szeme, és megpróbálta úgy álcázni a mozdulatot, mintha ismét a fejét rázná, hogy kitisztuljon.
Geis aggódva nézett rá, aztán halkan azt mondta:
– Sharrow, ez mind nagyon sok lehet most neked egyszerre, de el kell hinned, hogy nekem köszönhetően a neved most már halhatatlan lesz.
Rejtélyesen rámosolygott. – Lehet, hogy nem úgy, ahogy te azt elképzelted, de...
A kéz a Lusta Fegyver felé húzta magát. Sharrow gyorsan Geisre nézett, és bárgyún mosolygott rá.
– ...szóval, talán akkor is büszke leszel rá, még ha el sem tudtad volna képzelni, hogy így lesz.
Sharrow Feril fejét kereste. Nem volt ott az asztal alatt, ahova leesett. A teste sem feküdt már szanaszét a földön. És akkor meglátta: a testének mindkét fele neki volt támasztva egy hatalmas elektromos kapcsolódobozszerű valaminek a sarokban, nem messze az ajtótól, amin Breyguhn kiment. A fej...
A fej, Feril feje a fjordon álló toronyban látott talpazat szélére volt téve, amin korábban a Lusta Fegyver állt, pontosan az óriási kőasztal közepén. Onnan, ahova lerakták – feltéve, hogy az android feje még látott tökéletes rálátása volt a Lusta Fegyverre és a kézre, mely már kevesebb, mint egy méterre volt a Fegyver fedetlen ravaszától.
Geis tovább beszélt.
– ...hogy utálni fogsz azért, amit tettem, de csak eleinte, mert tudom, szívem mélyén tudom, hogy idővel, miután minden megtörtént, ami most történni fog, belátod, hogy helyesen cselekedtem.
Mi a fenéről beszél itt ez az idióta barom? Sharrow próbálta a szemét az unokabátyja arcára szegezni, és nem azt figyelni, ahogy az android keze egyre közelebb húzza magát az asztal lapján a Fegyver ezüstös testéhez.
Vajon mit tehet a kéz, amikor odaér? Ugyan a ravaszt nem volt kifejezetten nehéz meghúzni, de mi lesz a célzással? Vajon lesz annyi erő a félméteres kardarabban ahhoz, hogy elfordítsa a Fegyvert, ha egyáltalán Feril három méterrel arrébb lévő feje képes célozni vele? Mire volt most beállítva az irányzéka egyáltalán? Milyen széles sávra? Ferilnek a fegyvert Geisre kellene szegeznie. Ebben a pillanatban a fegyver az... az Általános Alapelvek borítója felé állt.
Sharrow csak bámulta Geist, de nem figyelt rá.
– Azt a rohadt életbe, gondolta magában. Még ha Geis az Általános Alapelvek borítóját eldobhatónak tartotta is, nem valószínű, hogy ugyanezt gondolta a Függőről és arról a nevetséges Koronacsillagról.
Talán még ki tud valahogy keveredni ebből. Érezte, hogy sírni kezd, és borzasztó dühös volt magára. A remény néha fájdalmasabb, mint a kétségbeesés.
– Ó, Sharrow – mondta gyengéden Geis –, ne sírj! – együttérző tekintettel meredt rá. Sharrow-nak az volt az érezése, hogy a férfi is mindjárt sírva fakad. Undorító. De legalább ez a kis jelenet lekötötte Geis figyelmét, és így nem vehette észre, mi van az asztalon. – Most még minden jól végződhet – mondta a férfi. – Együtt vagyunk, hát nem látod? Ez kezdetnek jó...
A kar a kézzel már majdnem odaért a Fegyver ravaszához. Sharrow megpróbálta szemmel tartani a szeme sarkából, miközben egyenesen Geisre meredt, és teljesen meg volt rémülve, hogy a nézéséből a férfi rájöhet, egy szavát sem hallja igazából.
– ...és olyan boldog vagyok, hogy idejöttél, örülök, hogy láttad ezt a helyet. Komolyan mondom, boldog vagyok. Mert ez az én legszemélyesebb helyem, a szentélyem, az a hely, ahol tényleg önmagam lehetek, és nem vesznek körbe a talpnyalók és a bólogatógépek, meg a...
Sharrow azon töprengett, vajon hol lehet Feril agya? A fejében vagy a testének más részében? Sharrow feltételezte, hogy a fején található szemekkel néz, és egy kommunikációs csatornán mondja a kéznek, hogy mit csináljon, de honnan? Hagyd abba, hagyd már abba, mondta magának. Úgyis mindegy.
– ...megint boldogok leszünk – mondta Geis. – Mindannyian boldogok leszünk. Mindenünk megvan hozzá, hogy boldogok legyünk, és te meg én gondoskodunk róla, hogy így is legyen. Még az a bűnöző, akit te olyan nagyra tartottál, még ő is nagyobb névre tesz majd szert, mint amekkorát megérdemel. Mert mindannyiunknak bűnös a múltja, nem igaz, Sharrow? Pont ez nyomja szegény Golter lelkiismeretét is az elmúlt tízezer évben, nem? Az első háború és a milliárdok, akik ott meghaltak. A nulladik év, húszezer év civilizáció után. Ez az, amit soha nem tudtunk igazán elfelejteni, ugye? De a büntetésünk nemsokára lejár, Sharrow. A tizedik millennium. Olyan nap lesz, mint a többi, ezt mindannyian tudjuk. De ezek a jelképek számítanak igazán, nem? Az egész erről szól, a kezdetek óta. A szimbólumokról. Nem így van? – Feldúltnak tűnt. A kezét Sharrow szája felé emelte, aztán habozott. – Ó, Sharrow – mondta –, csak annyit mondj, hogy megérted, mondd, hogy nem utálsz nagyon. Kérlek! Megteszed? – A nézése alapján úgy tűnt, nem tudja eldönteni, megbízzon-e Sharrow-ban, vagy ne.
A nő kicsiket bólintott, és apró nyöszörgéseket hallatott.
Geis hunyorogva nézte, majd felemelte a kezét, és leszedte a ragasztócsíkot Sharrow szájáról.
– Na most – mondta a nő –, vedd le rólam az összes ragasztót, különben az android a levegőbe repíti a Függőt és a Koronacsillagot az Általános Alapelvek borítójával együtt.
Geis értetlenül meredt rá, majd felnevetett.
– Hogy mondod? – kérdezte.
– Jól hallottad – válaszolta a nő. – Fordulj meg nagyon lassan, és nézd meg. Az android keze a Lusta Fegyver ravaszán van. – Mosolygott. – Komolyan mondom, Geis.
A férfi lassan megfordult.
Az android kezén az ujj, amelyik a Lusta Fegyver ravaszára fonódott, most egy pillanatra kiegyenesedett, mintha integetett volna. Geis megdermedt.
– Üdv, Gróf Geis – hallatszott a halk suttogás a terem csendjében. Feril hangja volt. – Rettenetesen sajnálom, de teljes mértékben kész vagyok megtenni, amit Sharrow kisasszony mond. – A kísérteties, épphogy hallható hang, mely a fegyver talapzatára állított fejből jött, sajnálkozónak tűnt.
Geis még mindig guggolt. Lassan megfordult és ismét Sharrow-ra nézett. Nagyot nyelt.
– Ne mondj semmit, Geis – mondta a nő. – Csak csináld. A férfi lassan a nő háta mögé nyúlt, és elkezdte leszedni a ragasztót a karjáról. Sharrow Feril fejére nézett, mely magasan állt az asztalon, a Fegyver állványán.
– Fogalmam sem volt, hogy ilyen fejlett túlélési rendszert építettek önbe, Feril – mondta, miközben az egyik karja kiszabadult.
– Ez korábban nem volt különösebben lényeges – suttogta Feril, hangját majdnem teljesen elnyomta a letépődő ragasztó hangja. Geis megállt. Sharrow-nak az egyik keze és az egyik lába már szabad volt. A térdével vállon bökte a férfit.
– Folytasd! – mondta.
Geis felállt és megrázta a fejét.
– Nem – válaszolta. – Nem.
A szék háta mögé került.
– Mi van? – kérdezte Sharrow, és Feril fejére pillantott. – Geis... A férfi a háta mögött állt, kétélű késsel a kezében. Megragadta a kis szék támláját a másik kezével.
Nem hiszem, hogy megteszi, de ha mégis... – kezét a nő gallérjára tette, a kést pedig a torkához szorította.
– Geis...
– Breyguhn! – ordította a férfi. Rángatni kezdte Sharrow-t a székkel együtt hátrafelé, az ajtó irányába. Sharrow a szabad kezével megfogta a férfi karját, amelyikben a kést tartotta, de nem volt elég erő benne, hogy letépje magáról. Csak kapaszkodni tudott. – Breyguhn! – kiáltott Geis újra.
– Geis... – mondta Sharrow, és úgy hallotta, Feril is mond valamit, de túl nagy volt a zaj ahhoz, hogy meg is értse, mi volt az.
– Breyguhn! Tudom, hogy ott vagy kint! Hagyd abba a duzzogást, és gyere be! Brey! – Geis az ajtóhoz ért. Sharrow az asztalra nézett. Feril feje már nem láthatta őket, de a kéz és az alkar, ami a fegyvert tartotta, most rándult egyet, és elfordította magát az egyik irányba, majd visszarántotta magát a másikba, akár egy nyársra húzott kígyó. így húzta-vonta a Lusta Fegyvert arrafelé, ahol Geis és ő volt. – Brey! – ordított még egyszer a férfi.
Csörömpölő hang hallatszott az ajtó túloldaláról. Ugyanabban a pillanatban Feril testének egyik fele felállt az ajtó melletti sarokban, hirtelen megmerevedett és magával rántotta az android maradványait, előredőlt az elektromos kapcsolódoboz mellett, és óriási zörgés közepette egyenesen Geis lába elé zuhant. A férfi ijedtében felkiáltott, pont amikor Breyguhn dühös képpel belépett az ajtón. Még mindig ott volt a kezében a fegyver.
Geis félreugrott és hagyta, hogy Sharrow széke oldalra dőljön és a padlóra essen. A kétélű késével az android rángatózó maradványaira csapott, majd eldobta a kést, és áthajolt az asztalon, megragadta a kardot, amit korábban is használt. Az android padlón mozgó darabjai felé suhintott.
A Lusta Fegyvert szorító kéz megfeszült. A kapcsolódoboz Geis háta mögött nagyot villanva felrobbant. A szobában a világítás megremegett, majd teljesen kialudt. A vészvilágítás gyér fényt sugárzott. Geis lesújtott a hatalmas karddal az android fél testének földön vonagló darabjaira, átvágva a fémet és a műanyagot, közben kis árkokat vésve a padlóba. Breyguhn sikított. Sharrow a kiszabadított bal kezével és lábával a kőasztal alá lökte magát, majd megpróbált arrébb gurulni, miközben vadul tépte a ragasztót, mely még mindig a székhez kötötte őt, és kereste a kést, amit Geis eldobott.
Lövéseket hallott, újabb sikolyokat, aztán fény villant fel, és a mennydörgésszerű hangot olyan zaj váltotta fel, mintha egy ablak millió kis szilánkja csörömpölve zuhanna a földre.
Breyguhn megint sikított, hangosan, élesen.
– Állítsd le! Állítsd le!
– Azt próbálom! – üvöltötte Geis.
Nagy puffanás rázta meg a földet Sharrow alatt, amikor végre kiszabadította a kezét és a lábát a ragasztóból, majd előmászott az asztal alól. A lába tocsogott valamiben. Lenézett, majd fel. Víz özönlött a homályosan megvilágított szobába a falon tátongó félméteres lukon át. Geis még mindig az android maradványait csapkodta. Breyguhn két kézzel célzott Feril fejére. A Lusta Fegyver köré fonódott kar látszólag teljesen rendszertelenül meg-megrándult és rászorított a fegyverre, forgott körbe, és nagyjából másodpercenként lőtt egyet a Fegyverrel. Az egyik gyémántikon darabokra tört. A csillogó szilánkok halmaza ott feküdt egy kupacban az ajtó és a kapcsolódoboz szikrázó maradványa között. Molgarin/Chrolleser halott volt, hátradőlve ült a székén, fennakadt szemeivel a plafont bámulta. Egy hatalmas cápafogsor harapta át a nyakát, vér szivárgott mindenhonnan, ahol a fogak hozzáértek. Erre még Sharrow is nagyot nézett, aztán a fogsor megint eltűnt.
A falon keletkezett üregből ömlő víz már Sharrow bokájáig ért. Felkapta az első fegyvert, amit a kőasztalon talált. A KéziÁgyú volt az.
Breyguhn megint elsütötte a pisztolyát. A lövéstől Feril feje körbeforgott az állványon. A Lusta Fegyver is forogni kezdett, miközben a kar, ami fogta, nekiütközött az Általános Alapelvek borítójának. A Fegyver egyenesen Sharrow-ra szegeződött. Sharrow levetette magát az asztal alá a vízbe. Gigantikus vibrálás rázta meg a levegőt, melyet robajló hang követett. Porfelhő tört elő a falból, aztán egy hatalmas, koszos vízhullám, ami Sharrow-t az asztal túloldala felé lökte. Lebegett a vízen. A fejét beverte a kőlap aljába. Előrébb lökte magát, a robajló hang elhalt. Az asztal alatt körbenézett, Breyguhn lábát kereste a vízzel telt szoba túloldalán, de a sötét levegő porral volt teli.
Az egyik oldalon valami megvillant, s a falat borító festmény lángra lobbant. A porral telített szoba összement. Egyik fele – beleértve az ajtót, amin ő és Feril korábban bejöttek, és a teraszt, ahol először találkoztak Geissel – most egy nagy halom törmelék volt, melyre több felső szint is rászakadt, s a plafonon keletkezett lyuk a sötétségbe nyílt. Víz és szikrák zuhogtak alá a magasból. A lángoló festmény táncoló sárga fénybe borította a poros szobát. Sharrow még mindig nem látta Breyguhnt és Geist. A Lusta Fegyvert betemették az asztalra hullott kincsek, és a fegyver állványa, amin Feril feje állt, eltűnt.
Valami megmozdult a sötétségben odafent. Sharrow arrébb ugrott a derékig érő vízben, ahogy egy termetes kődarab süvítve közeledett felé, és rázuhant a kőasztalra, kettétörve azt. Minden rajta lévő dolog a levegőbe repült. Egy hatalmas hullám közeledett Sharrow felé, ami a megmaradt gyémántikon alatt lévő kis ajtó felé sodorta.
Rettenetes remegés futott végig a lábán, amikor a hullámok sisteregve nekicsapódtak az elektromos kapcsolószekrénynek, ahol korábban Feril teste feküdt.
Sharrow átgázolt a vízen, megcsúszott a lába alatt magasodó gyémánttörmeléken, aztán kinyitotta az ajtót a zúduló víz sodrásával szemben, és nagy fröcskölés közepette kitámolygott egy sötét, lefelé ereszkedő folyosóra. Megnézte a KéziÁgyút menet közben, mert úgy érezte, valami nincs rendben vele, és nagy átkozódás közepette vette észre, hogy üres a tár. A fegyvert a zsebébe csúsztatta.
Újabb mindent megrázó robbanás hallatszott a háta mögül, és hatalmas, sötét füstfelhő gomolygott elő a szobából, majd végighullámzott Sharrow feje fölött a plafonon.
A folyosó emelkedett, a víz a lába körül alacsonyabb lett.
A plafonról ide-oda himbálózó kábelek lógtak, Sharrow-nak nem volt egyszerű átverekednie magát a leomló falak, vezetékek és zúgó fémszekrények között. A füst megelőzte őt az árnyékoktól sötét folyosón, aztán végre fellépett pár lépcsőn, és kiért a vízből.
Lehúzta a fejét egy lehajló, sercegő kábel elől, s továbbment a maró füstön, az égő szigetelés szagán át, kikerülve a szikrákat, amiket a leszakadt kábel ide-oda kígyózó vége hányt a nedves padlón.
Amikor átjutott ezen a részen, kiegyenesedett és meglátta Breyguhnt úgy öt méterre tőle, jobb csuklója a falhoz láncolva, kezében pisztoly. A fején vérző seb éktelenkedett. A gyér, sárgás fényben féltestvérének arca halott sápadtnak tűnt.
Breyguhn rászegezte a fegyvert.
– Elment, Sharrow – mondta halkan. – Fogta azt a hülye kardot, és elment. – Vállat vont. – Attól félt, hogy a Fegyver valami felelőtlen dolgot csinál... – Breyguhn barátságtalanul mosolygott.
Egy lépést tett Sharrow felé, aki szintén egy lépést hátrált, majd összerándult, ahogy nekiment a lelógó vezetéknek. A kábel ott szikrázott és sistergett a lábánál.
– Fogta azt a hülye kardot, és elment... – mondta Breyguhn a régi gyerekes, éneklő hangján. Féltestvére arcára szegezte a fegyvert. A lánca csörgött.
A pisztoly eldördült, Sharrow levetette magát a földre. Megragadta a kábelt, és a szabad végét a falba mélyesztett sínbe dugta.
Breyguhn felsikoltott. Miközben rázkódott, a fegyverből kilőtte a maradék golyókat a falba. A csuklója füstölt.
Amikor a fegyverből már nem jött több golyó, Sharrow kihúzta a kábelt a sínből.
Breyguhn összerogyott, akár egy darab rongy, csak a még mindig füstölgő csuklója állt felfelé a falnak támaszkova.
Sharrow öklendezni kezdett az égett hús szagától, miközben előrébb botorkált, majd Breyguhn arcát a fény felé fordította, és megnézte a pulzusát. Féltestvére szeme mozdulatlanul bámult az alagút mélyére. Sharrow megrázta a fejét, és elengedte Breyguhn karját.
Újabb robbanás jött a szoba felől, ami leverte Sharrow-t a lábáról. Felállt és futásnak eredt.
Volt ott még egy ajtó, ahol a láncrendszer véget ért. Sharrow nem törődött vele, hanem sántítva továbbfutott, lüktetett a feje, szaggatottan lihegve futott végig az alagúton, ami egy magas terembe torkollott, melyet felülről – és egy előtte felbukkanó, lefelé futó járatból – világított meg a szürke napfény. Dohos, büdös szag terjengett, a földön mindenfelé szalma volt szétterítve. Nagy bokszokat látott mindkét oldalon. Hámok, kantárok és magas nyergek lógtak a falon. Egyik bokszban sem álltak állatok. Az előtte lejtő útról beszűrődő szürke fény egy másik magas alagútból jött.
Sharrow lebotorkált, átment a két hatalmas csapórács fogazata alatt, és kijutott a szabadba, a hideg, szemerkélő esőbe.
Gazzal benőtt lejtőn állt, mely a Tengerparti Ház meredező falainak lábától az öböl homokos, kavicsos partjára vezetett. A tenger csak egy csíknak látszott a távolban, halvány, szürke vonal a sötét háttér előtt. Széles, kövekből rakott feljáró futott le a homokpadok és köves pocsolyák felé, melyeket a visszavonuló dagály hagyott maga mögött. A szürke víz fodrozódva özönlött vissza a tenger felé. Földet sehol nem lehetett látni.
Egy hatalmas állat egyetlen lovasával vágtatott a kavicshalmok között a homokos földnyelven túl, melyen sekély pocsolyák sora mutatta, merre futott az állat. Amikor a lovas visszanézett, a szél belekapott a köpenyébe, és meglobogtatta az egyik oldalán.
Sharrow lefutott, meg-megcsúszva a gazban, és belegázolt az első homokos pocsolyába. Homokkal befújt földet pillantott meg a Ház sötét falain túl elnyúló messzeségben.
Futott egy darabon, aztán megállt.
Mit csinál? A bandion felágaskodott, majd megfordult, szinte tapogatózva lépkedett előre a homokzátonyok között, míg szilárdabb talajt nem érzett a lába alatt.
Mekkora idióta vagy, mondta magának. Egy üres fegyver van a zsebedben. Mi a fenét akarsz azzal kezdeni? Megdobod vele? Az ellenkező irányba kellett volna futnod, a fal túloldalára, a kivezető nyíláshoz.
Elhozhattad volna az egykerekűt, és akkor aztán üldözhetnéd ezt barmot, a hülye hátasával együtt.
Geis ügetve közeledett a bandionon. Úgy harminc méterre lehetett. Meghúzta a gyeplőt. Ott állt az állat, és széles, sárgásbarna fejét rázta. A férfi előredőlt a nyeregben, és a nőre bámult.
– Elégedett vagy, Sharrow? – kérdezte. Hangja halk volt, és élesnek tűnt a hideg, sós szélben. – Tisztában vagy vele, hogy mit csináltál?
Sharrow csak állt egy helyben. Azon gondolkodott, mit lehetne még tenni. Hideg víz szivárgott a cipőjébe.
– Felfogtad? – ordította Geis.
– Sharrow hátrafordult és a Tengerparti Házra nézett. Masszív falai ott meredeztek, mint mindig. Ha a Lusta Fegyver még pusztított is odabent valahol, akkor látszólag úgy döntött, hogy egyelőre még nem semmisíti meg ezt az egész kőhalmot.
Visszanézett Geisre, és vállat vont.
– Én meg még azt hittem, hogy szeretlek – a férfi a fejét csóválta. Olyan halkan mondta, hogy Sharrow alig hallotta.
Geis előhúzta a drágakövekkel kirakott kardot a nyeregre szerelt hüvelyből, és bekapcsolta. Éleit hirtelen rózsaszín fény borította el. –Isten anyjává teszlek, Sharrow – mondta Geis, előre léptetve a bandionnal.
Sharrow nem volt biztos benne, hogy jól hallotta, amit mondott.
– Girmeyn – mondta Geis. – Girmeyn, a Nachtel Szellemén. Ő lesz a Messiás. Egy új hang az új korban, a mondat, ami be van vésve mindennek az alapjába, amit az elmúlt tízezer évben tettünk, és ő adja majd a reményt is az embereknek az elkövetkezendő tízezer évben. Girmeyn az enyém, én neveltettem fel. Az életét, mindenét, ami volt, a kezemben tartottam – mondta Geis, és felemelte a kezét, amiben a bandion gyeplőjét tartotta. – Felneveltettem, kitaníttattam. Minden, amit te ma elpusztítottál odabenn – folytatta Geis, és a Sharrow mögött magasodó Ház felé biccentett –, mindaz az ő öröksége lett volna, az én utolsó ajándékom a számára. De te elvetted tőle. Most az Alapítvány aszteroidán tartózkodik. Ott van Girmeyn, Sharrow. A te fiad.
– A fiam? gondolta magában.
A bandion előrébb lépett.
– A te fiad – ordította a férfi. – A tiéd és a tolvaj barátodé! Kivették belőled, amikor lezuhantál a Szellemen. Ott tartották, amíg az orvosaim nem találtak rá módot, hogy megmentsék, és onnantól úgy növekedett, mint egy klón. Csak tíz éve született, de a tartályban szépen fejlődött, és az ügy mellett elkötelezett egyik MI beletáplálta tíz évezred minden bölcsességét, és egy adag tökéletes, optimalizált stimulust. És mindezt az én terveim szerint. Ő az enyém, sokkal inkább, mint akárki másé. De biológiailag a te fiad, Sharrow. Efelől biztos lehetsz.
Fiam? gondolta. Girmeyn?
Geis oldalazva közelített a bandionon, az állat kemény patái fröcsköltek a vízzel telt pocsolyákban.
– De ezt is tönkretennéd, nem igaz, Sharrow? – folytatta Geis, és még mindig közeledett felé. – Elrontanád ezt a tervet is, ahogy minden mást, ugye?
Ki, én?, kérdezte magától.
Most már látta a drágakövek köszörült felületét megcsillanni a bandion sötét szemében, tompa szikrák a szürke fényben. Hátrébb lépett egyet, majd még egyet. El kellett volna menni az egykerekűért.
– A Messiás anyjává tennélek, Istenanyává, te pedig köpnél az egészre, ugye, Sharrow? – Geis oldalba rúgta a bandiont. A sarkantyú terminálja felbúgott, és az állat megindult, a fejét forgatva. Sharrow hátrálni kezdett.
Geis kezében zúgott a kard. A szemerkélő eső sistergett, köpködött, amikor a rózsaszín élekhez ért, és kis gőzfelhőkben szállt az ég felé.
– Itt állunk, közvetlen előtte, Sharrow – mondta Geis, kicsit megemelve a hangját. – Hát nem látod? – Felemelte a fejét, s a levegőbe szagolt. – Nem érzed? Itt vagyunk valami jobbnak a kezdetén, valami újnak, frissnek, és minden, amit tettem, ezt igyekezett előkészíteni, hogy könnyebbé tegye a születést. De te ezt is elrontanád, nem igaz, Sharrow? Hagynád, hogy a hiúságod, a büszkeséged, a te kisstílű bosszúvágyad az új jövő útjába álljon, mindenki reményét elvegye, nem így van?
De, gondolta a nő, így van. Önző vagyok. Mindig is önző voltam. És mi van, ha ennek a bolondnak igaza van, és tényleg egy új világ van születőben? A franc se tudja, olyan elcsépelt szöveg ez már. Szeretjük mindig azt hinni, hogy mindjárt minden jobbra fordul, és mindig csalódnunk kell, de idővel muszáj, hogy egyszer bejöjjön, nem?
– Ez azonban nem történhet meg – Most, hogy ilyen közel volt, már halkan beszélt. Lassan bólogatott. – Nincs nálad fegyver – folytatta. – Gondolom, örülnöm kéne. Nem vagyok benne biztos, hogy az a tudat, hogy ő a fiad, és ő is elveszne mindennel együtt, megállítana téged, vagy igen?
Sharrow a bandion busa fejéről a férfi szemébe nézett. Ja, igen, a kristályvírus, amit állítólag Geis magába is beültetett, hogy előkészítse a végső pusztítást. Sharrow nem tudta volna megmondani, hogy Geis igazat mondott-e ezzel kapcsolatban, vagy nem, de elég betegesnek tűnt ahhoz, hogy része legyen a repertoárjának.
– És Girmeyn. Girmeyn most ott van Geis valamelyik űrállomásán. Még ha nem is lenne a fia, hogyan tudná megölni?
Könnyedén, gondolta magában, ahogy ott állt, lába egyre belesüppedt a vizes homokba, és az áporodott szél az arcába fújt. Mindegyikőjüket, az egész szarságot, könnyedén.
Hány zsarnok kezdte úgy a pályafutását, hogy elbűvölő volt, elragadó, vonzó? Mégis mind ugyanúgy végezte.
Olyan faj vagyunk, melynek szüksége van a szörnyetegekre, gondolta magában, és amikor kreálunk egyet, leborulunk előtte. Miféle világ, milyen jó fordulat következhetne abból, ami itt történt?
Látta maga előtt mindegyikőjüket újra meghalni: Miz keresztülszúrva, a hóban kuporogva. Zefla sápadtan, egy szánalmas kis sátorban haldokolva. Dloan a hideg domboldalra dőlve. Cenuij lezuhan mellette a sötét éjszakába. (És Feril, felvagdalva, szétrobbantva, elpusztítva, még akkor is, ha a hét nappal fiatalabb másolatát életre is tudják majd kelteni a jövőben... és Breyguhn, aki áldozatul esett Geis terveinek, és mindenki más. Keteo, Lebmellin, Tard és Roa, Chrolleser és Bencil Dornay, csak a jó ég tudja, hány Szolipszista, Huhsz szerzetes és névtelen dárdás harcos esett még el. Ezek mind szenvedtek és meghaltak, mióta ő utoljára Issier üvegpartján állt Geissel együtt.)
És az édesanyja, gondolta, ahogy valami felengedett benne a halottakra való emlékezés nyomása alatt, és hirtelen megint ötéves volt, ott állt a szétlőtt felvonóban, füst és vér és ablakszilánkok mindenütt, ő meg csak sír és sikoltozik, döbbenten és halálra rémülten, mire édesanyja felemelkedik, teste szétszakadva, szétzúzva, de még kinyújtja felé a karját – hogy megsimogassa, megvigasztalja, magához szorítsa, gondolta ő, biztos volt benne –, aztán kilöki az ajtón a szürke, hideg forgatagba.
Eszébe jutott az arctalan nő a tolószékben, akit álmában látott, és a kis állomás a hóban, és a várakozó vonat, ami pöfögve gurult ki a vágányok közül, minden kispriccelő gőzfelhője olyan, akár a lehelet vagy mint egy robbanás.
Lövések. Ez volt az első dolog, amire gyerekkorából emlékezett. Az az áldozatokat szedő, erőszakos hang, ahogy a felvonó ide-oda himbálózott, és a testőr feje szétrobbant. Mintha ott kezdődött volna az élete. Csak onnan emlékezett. Persze volt benne valami homályos kép az édesanyjáról, a melegségről és a biztonságról, ami előtte körbevette, de az valaki mással történt. Az, aki ő volt, akkor született, amikor az első embert meghalni látta, amikor látta, hogy az anyját kettészakítja egy nagysebességű golyó, és utána felé nyújtja a karját, és ellöki magától, kilöki, egy másodperccel az előtt, hogy a gránát felrobbant.
Azt, aki én vagyok a fegyverek és a halál szülte.
Nincs nálam fegyver, futott át az agyán. Nincs nálam fegyver. Én vagyok a Lusta Fegyver, az utolsó a nyolcból, és kurvára nincs nálam fegyver, csak ez a hülye, üres KéziÁgyú...
A zsebébe dugta a kezét. Az ujjai körbefogták a KéziÁgyút, érezte, hogy furcsán könnyű, és kitapogatta a széles, üres rést, ahol a tárnak kellett volna lennie.
Hát persze, talán van egy golyó a töltényűrben.
Egy golyó a töltényűrben, gondolta.
Nem emlékezett rá, hogy felhúzta-e a ravaszt korábban. A tárat akkor vette ki a KéziÁgyúból, amikor Molgarin/Chrolleser kezébe nyomta a fegyvert, és visszarakta, amikor Geis feléjük indult a teraszon, de vajon felhúzta akkor? Felhúzta-e a golyót a töltényűrbe?
Fogalma sem volt. Még ha fel is húzta, akkor sem tudta, ki vette ki utána megint a tárat, és hogy az a valaki kivette-e a golyót is az űrből.
Mi van, ha meg tudom ölni? Tegyük fel, hogy van egy golyó a töltényűrben. Hány ember fog még meghalni, ha Geis igazat mondott?
– Sajnálom, Sharrow – mondta Geis, és a fejét rázta. A sarkantyú terminálja megint felbúgott, és a bandion megugrott.
Sajnálja? Hát persze, hogy sajnálja. Az emberek mindig sajnálják. Sajnálják, hogy megtették, amit tettek, sajnálják, hogy azt teszik, amit tesznek, és sajnálják, hogy azt fogják tenni, amit majd tesznek. De ettől még megteszik azt a valamit. A sajnálat soha nem állítja meg őket. Csak jobban érezik magukat tőle. így aztán a sajnálatnak soha nem szakad vége. A fenébe is, hánynom kell ettől az egésztől.
Geis még egyszer a bandion oldalába fúrta a sarkát, és az állat Sharrow felé rohant. Geis felemelte a kardot, kinyújtotta és hátrahúzta.
Pokolba a sajnálatoddal meg az összes terveddel! Baszd meg a híveidet, baszd meg a hozzád lojálisokat, az igazi hívőket. A kurva anyját az összes magabiztos és kétely nélküli embernek, akik készek megnyomorítani és megölni bárkit, aki az útjukba áll, és a kurva életbe minden olyan nemes céllal, ami gyilkolással és gyerekek sikolyával végződik.
Megfordult és futott.
A zsebében az ujjai rásimultak a fegyver markolatára.
Lehet, hogy benne van a golyó. Nem hagyhatja ki, hogy megpróbálja. Amikor a bandion patadobogását már közvetlenül maga mögött hallotta, oldalra ugrott és fél térdre ereszkedett.
Előhúzta a KéziÁgyút, célzott és meghúzta a ravaszt.
A bandion éppen akkor fordult felé. A pillanat feszültségében fogalma sem volt, hogy mire célzott, csak azt tudta, hogy letérdelt, míg meghúzta a ravaszt. A fegyver elsült, rúgott egyet a kezében, aztán Sharrow félreugrott az egyik oldalra, ugyanabban a pillanatban eldobta a fegyvert, a földre esett és arrébb gurult, becsukta a szemét, ahogy a homokhoz ért, aztán összehúzta magát.
Gyors, éles suhogás hallatszott.
Valami nekiütődött a derekának. A fájdalom az egész testén végigfutott, Sharrow felsikoltott, aztán kiterült egy sekély tócsában.
A víz hideg volt. Arcának és testének egyik fele elzsibbadt. Felemelte a fejét, és megpróbált felülni.
A fájdalom megint belehasított, úgy, hogy kapkodnia kellett a levegő után. Felguggolt, megfordult a homokos pocsolyában, összekuporodva ült a lábán. A fájdalom múlni kezdett.
Legalább egy bordája eltört. Ismerte már ezt a fájdalmat a gyerekkori és felnőttkori sérüléseiből.
Óvatosan, egész testében remegve kihúzta magát, majd a Tengerparti Ház felé nézett. A bandion a fenti istállókhoz vezető bejáratnál ült, és nyalogatta a vért a lábszáráról. A nyereg félig oldalra csúszva lógott a csípőjén.
Sharrow körbenézett, és megpillantotta Geist, aki néhány méterre feküdt tőle abban az irányban, amerre a bandion futott korábban. A nő felállt és nagyot sikoltott, amikor a fájdalom ismét belenyilallt az oldalába. A karjával átfogta a mellkasát, megvárta, míg kitisztul a feje, aztán bicegve indult a férfi felé.
A kard ott feküdt nem messze tőle a homokban. Az éle megint tompa volt, a rózsaszín tűz, ami a pengéjén világított, kialudt. A nyomok arra engedtek következtetni, hogy a bandion eleshetett. Sharrow megtapogatta a kabátját azon a helyen, ahol az oldala fájt. Nem volt rajta vágás. A kard ezek szerint nem ért hozzá, csak a bandion rúgta meg. Sajgott. Úgy érezte, több mint egy bordája tört el. De azért még így is szerencsésnek kéne tartania magát.
Tovább bicegett a vérfoltok mentén.
Geis arccal lefelé feküdt a sekély tócsában, köpenye nedvesen lapult a vállához és fejéhez. Hátrahúzta a köpenyt. A pocsolya vize vörös volt. A lövedék szinte teljesen szétroncsolta Geis nyakát.
Az arca a vízbe merült. Sharrow a hátára fordította. Vér lüktetett elő a nyakán meredező ökölnyi lyukból. A feje ernyedten lógott, szeme félig nyitva, és rózsaszínű víz csöpögött a szájából. Sharrow kihúzta a vízből a homokra, és lefektette a vörösre festett pocsolya mellé a hátára.
Egy robbanás tompa hangját lehetett hallani a Tengerparti Ház felől. Sharrow megfordult. A bandion felpattant, idegesen ugrált az istállóhoz vezető bejárat előtt, a hátán égett valami. Az utolsó rúgástól a nyereg füstölve repült le az állat hátáról a sziklák közé. A bandion hátrafordította a fejét, és a megperzselődött irháját nyaldosta.
Újabb robbanás visszhangzott a Ház felől, aztán még egy, és még egy. Az egyik morajlás után törmelék repült a levegőbe, majd visszazuhant a távoli tornyok között, aztán tucatnyi helyen füstfelhő gomolygott elő a hatalmas épületből.
Sharrow visszafordult és Geis elernyedt, halott arcára nézett.
Remegés rázta meg a földet a lába alatt. A bandion, mely éppen újra leülni készült, most ismét megugrott, ide-oda forgatta a fejét, és ijedtében elbődült.
Sharrow becsukta a szemét, és várta a Lusta Fegyver termonukleáris végszavát.
Másodperceken keresztül alig hallható morajlás zúgott a fülében, egy infrahanghoz hasonló valamit érzett a csontjaiban, a vízben, szívének és agyának kamráiban.
Aztán semmi.
Kinyitotta a szemét. A Tengerparti Ház még mindig ott állt. Sötét füstoszlopok kígyóztak elő belőle. Szürkésbarna felhő szállt az istálló bejáratából, melyet felkapott a szél. A bandion leült és idegesen nézett körül, majd megint fel kellett állnia, mert zavarta a füst. Végiglépkedett a gazos lejtőn a magas gránitfalak alatt, a fejét rázta, és nagyokat horkantott.
Sharrow ott ült egy darabig a halott férfi mellett, a hideg homokban, az ellenséges szélben, a mindent eláztató szitálásban.
Idővel aztán sérült oldalát szorongatva lassan felállt.
Körbenézett. A bandion kis sárgásbarna foltként mozgott a Tengerparti Ház oldalában. Tekergőző füstgomolyagok szálltak fel az épület épen maradt tornyai között. A távolban az újabb dagály hullámai szürkén gyűrődtek a horizonton.
Semmi más nem mozdult, amennyire Sharrow látta.
Odabicegett a homokban fekvő kardhoz. Megpróbálta bekapcsolni, de tompa élei nem villantak fel. Visszadobta a homokba.
Arcát a szitáló eső és az esti szürkeség felé tartotta, majd a homályos égboltot bámulta, mintha egy hangra várna.
Leengedte a fejét, és így állt egy kis ideig. A homokról a lábára nézett, majd a pocsolyákon túl a kavicsos partra, és tovább a hínáros, tajtékos homokpadokra, az azokon túl húzódó szürke, köves csíkokra és a mögöttük magasodó dűnékre.
Megrázta a fejét, s a homokon át odabicegett, ahol a KéziÁgyú feküdt. Felvette a fegyvert a földről, megfordította az ép kezében, lefújta róla a homokot, és zsebre vágta.
Visszaindult, követte a saját nyomát a Tengerparti Ház közömbösen meredező gránitfalai felé.
Zsebkendőt vett elő a belső zsebéből, menet közben kirázta, majd egy kézzel az orra és szája elé kötötte. Maga elé morgott káromkodásait, melyek ezt a vállalkozást kísérték, felkapta és magával vitte az egyre erősödő szél.
Nem sokkal később egykerekű jármű tolatott ki a csatorna kifolyónyílásán, piruettezve megfordult, akár egy tisztelgő hátas, majd elindult lefelé a zsíros köveken, a Ház falának tövében. Egy közeli toronyból lövések záporoztak felé, de lepattantak róla, és az egykerekű egyre gyorsítva elhajtott a dagálylepte homokon.
Iain M. Banks: Against a Dark Background
Copyright © Iain M. Banks, 1993
Hungarian translation Torma Eszter, 2004
A magyar fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Iain M. Banks: Against a Dark Background
Little Brown & Company, 1996
Fordította: Torma Eszter
ISBN: 963 864 833 3
Agave Könyvek
Felelős kiadó: Varga Bálint, Meznerics Gergely
A borítót és a kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund
Felelős szerkesztő: Csurgó Csaba
Szerkesztő: Walter Béla
Készült: Grafika Press Rt. nyomdában, Budapesten, 2004-ben