Vampire: The Masquerade

Justin Achilli
GIOVANNI
[A Klán regénysorozat 10.]

(Tartalom)

 

Könnyek, hiábavaló könnyek
Feltörnek valami isteni kétség mélyéről
Fel a szívbe, és összegyűlnek a szemekben,
emlékezz a régmúlt időkre!

Tennyson

 

 

ELSŐ RÉSZ
Vegas

 

1999. június 20., vasárnap, éjjel 1:50
Faust Nightclub
Manhattan, New York

– Mennyi a belépő?
Julie egyik kezével mélyen az Oleg Cassini hátizsák zsebében turkált.
– Neked? – vetette oda Tony, az ajtónálló érdektelenséget sugárzó arccal. – Húsz dolcsi.
Julie lenézett a férfi előtt álldogáló sorra. Tony feltolta a napszemüveget az orrán, és elrejtőzött a felöltő gallérja mögött. Julie lehelete tünékeny gőzpamacsokban örvénylett az orra előtt.
– Az biztos, hogy utálok sorban állni – mondta kimérten.
– Ez vicces. Ezek itt mind imádnak – bökött hüvelykjével a tömeg felé Tony.
Csúfondáros kurafi, de valószínűleg vagy ezerszer hallotta már ugyanezt a megjegyzést.
– Sajnálom. Mennyi is volt a belépő? Ötven dolcsi?
Julie lehántott egy bankjegyet a kötegről, de a kezét nem húzta ki a zsebből. Nem lenne túl okos dolog túlságosan magára vonni a bugrisok figyelmét.
– Úgy van – felelte Tony, és végre észrevette, hogy itt nem csak a szájukat koptatják. – A ruhatár itt van rögtön a bejárat után.
Tony elvette az ötvenest, majd kinyitotta az ajtót, és ezzel szabadjára engedte a percenként 150-es ritmusú dübörgő house zene egy hullámát.
A sorban egy lány tiltakozni kezdett, de Julie már be is lépett, mielőtt az ajtónálló meghallgathatta volna a mondanivalóját. Megütögette a hamis személyigazolványát rejtő tárca dudorát, majd a felöltőjét átadta a ruhatáros lánynak. A lány elmosolyodott, adott neki egy jegyet – a 231-est – aztán rákacsintott. Julie dobott neki egy csókot.
Egy vodka-narancsot, Absolut vodkából ordította Julie a pincér felé a bárpultnál, és remélte, hogy meghallja ebben a hangzavarban.
Ma éjjel teljes erejével kivonult a kitűnők csapata: klubsrácok, speedesek, feltűnő orrsüti királynők, gyönyörű népek ólálkodtak a táncparketten és tették közszemlére magukat a klub magasföldszintjét tarkító a fülkékben. Bingo. Julie észrevette a célpontot.
– Mondom hét dolcsi, napszemcsi.
Julie a pultra dobott egy tízest, elvette az italt és elindult nyüzsgő terem hátsó része felé.
Frankie Gee a táncparkett végében ült egy asztalnál. El kell mennie mellette, ha be akar menni a mellékhelységbe. Felpillantott a DJ-k fülkéiébe, ahol két hermafrodita ringott ide-oda csillogó ingükben. A fülhallgatót a fejükre szorították, és a keverőpult gombjait csavargatták. A levegő itt már nehéz volt a friss cigarettafüsttől, az alkoholbűztől és a hangrendszer mindenhol jelen lévő basszusa nagyon értékes árucikké tette az oxigént.
Kezében az itallal Julie a fülkék melletti tömegen át a mellékhelység felé kezdett furakodni. Az első fülkében egy pár női láb térdelt arccal egy pár határozottan férfihoz tartozó láb felé. A második fülke szabad volt. A piszoároknál egy pár buggyosgatyás fiatal klubpatkány álldogált.
– Segíthetek, uram? – kérdezte a mexikói vagy Puerto Rico-i alkalmazott, aki már legalább száz éves lehetett.
– Azt hiszem tegnap éjjel itt felejtettem a kalapomat.
– Ó, igen, uram. Megtaláltam.
Az ősöreg mexikói kinyitotta a kredencet, és kivett belőle egy New York Yankees baseballsapkát. A sapkát és a benne található madzaggal bekötözött szájú barna papírzacskót átnyújtotta Julienak. Adott a férfinak egy húszast. A mexikói mosolyogva, és mindent tudó – bár téves következtetésen alapuló – orr rándítással nézett fel rá. Julie napszemüvege elrejtette az undorát.
Visszament az üres fülkébe. Ügyet sem vetett a másik ajtó mögül kiszűrődő torokhangú szörcsögő nyögésekre. A sapkát a földre dobta, feltépte a papírzacskót, és a csészébe ejtette a csomagolóanyagot. A pisztolyt a veséje alatt a nadrágjába dugta, majd eligazgatta a zakóját, hogy a fegyver ne dudorodjon ki túl feltűnően. Végül, hogy megerősítse a mexikóit a tévhitében, néhányszor hangosat, csattanósat szippantott. Hadd higgye, hogy kokainon vagyok vagy amit tetszik.
Mire kilépett a fülkéből a srácok már elmentek. A mexikói rámosolygott, és miután megmosta a kezét odanyújtott neki egy törölközőt. Julie távozni akart, de a mexikói utána szólt:
– Rossz karma!
– Micsoda?
– Rossz karma! Hagyjon borravalót.
– Baszd meg. Épp az előbb adtam. – Elképesztő ez a fickó.
– Az ez előtt volt. Adjon a törölközőért. Nincs borravaló, az nagyon, nagyon nagy szerencsétlenség.
– Itt a borravalód: fogd be a kibaszott pofád – köpte oda Julie, és kirontott a klubba.
A füst belement a szemébe, és ez bosszantotta.
Frankie Gee még mindig a fülkében ült egy tükörrel borított fal mellett. A csapatából két fickó is ott volt vele, és mindegyikük mellett egy-egy túlsminkelt ribanc ült. Úgy húsz, talán harminc pohár állt előttük az asztalon – koktélok, rövidek, martinis poharak vegyesen. Jó kis buli. Az egész bagázs nevetett. A férfiak hevesen gesztikuláltak a késükkel. A nők gyakran pislogtak.
Julie úgy helyezkedett, hogy oldalról közelítse meg az asztalt, így ha van egy kis szerencséje, akkor észrevétlenül közelítheti meg az asztalt. Az útjába kerülő embereket félrelökdöste, és úgy haladt a testek tömegében, mint Mózes a Vörös tengerben.
Az asztaltól egy lábnyi távolságban megtorpant. A verőlegények és a lányok arcukon a félbeszakított nevetés emlékével pillantottak fel rá. Frankie Gee az italába meredt, egy kifacsart citrommal díszített teli pohár... talán vodkába.
– Ismerünk téged, haver? – recsegte az egyik verőlegény.
– A főnökömet ismeritek.
A csajok szétspricceltek. A szőkeség átmászott a pad háttámláján, csak hogy elmenekülhessen. Tudták, hogy itt nem egyszerű pofozkodás várható: ez a szar valószínűleg komoly lesz.
– Ki a főnököd? Van vér a pucájában, ha egy olyan fickót bérel fel, aki ilyen cipőt visel – vágott vissza a másik bandita.
– Big Paul.
– Baszd meg, punk. Te nem vagy Gambino. Big Paul már tíz éve meghalt.
– Hívj lojalistának.
– Inkább mentőt hívok neked, seggfej – mondta az első gengszter. A keze elindult a kabátzsebe felé, de Julie gyorsabb volt nála.
Előkapta a fegyverét, és belerepített három golyót a fickóba, még mielőtt kihúzhatta volna a kezét a felöltő zsebéből. A következő négy lövés a másik verőlegényt érte, és az egyik levitte a koponyája negyedét. Tíz lövés maradt. Julie hallotta a sikolyokat. A szeme sarkából látta a körülötte rohangáló tömeget. Az emberek kétségbeesetten próbáltak menekülni, mielőtt ők is bekapnának egy golyót. Frankie Gee csak ült nyugodtan.
– Te faszszopó. Épp most öltél meg két jól használható embert.
– Nem sok mindenre tudtad használni őket, Frankie.
– Azt hiszem, igazad lehet. Basszák meg.
Tíz lövés, mind Frankie mellkasába. A férfi átbukott az ülésen, ahogy Julie zárótüze először feltolta majd átbillentette a bőrborítású háttámlán. Vér és belsőségek szennyezték be a fülke melletti tükröt.
Julie megkerülte a padot, hogy megtekintse keze munkáját. A munkát, amelyre Isten adta a megbízást.
Valami nem volt rendjén. Frankie kicsavarodva hevert a földön, és mosolyogva nézett fel Juliera. Aztán feltápászkodott, és lepillantott a mellkasára. Tíz eltéveszthetetlen lyuk. Világos, mint a nap.
– Te szar. Kinyírod a srácokat, és tönkreteszed az öltönyömet? De azért szépen összetartanak a lövések – dugta bele az ujját Frankie az egyik lyukba.
– Mi a picsa? – tántorodott meg Julie, és Frankie-re emelte hasznavehetetlen fegyverét.
Ilyen nincs. Senki nem áll fel, ha félfontnyi ólmot pumpálnak bele. A fejében újra lejátszotta az eseményeket, és érezte, ahogy tompa, görcsös rettenet kezd formálódni a gyomrában. Meg fog halni. Rossz karma.
– Milyen szellemes – mondta Frankie, és belenézett Julie szemébe. – Azért meg kell mondjam, hogy nem is vártam többet egy hozzád hasonló harmadrangú kecskeszartól. Joenak igaza volt a cipőkkel kapcsolatban. Ezen a héten te vagy a második. Mi a fasz van veletek, félnótásokkal? Mostanában a kibaszott fal repedéseiből rajzotok elő...
Mi ez a fickó? A saját vérétől latyakos fényűző öltöny, a kirakatba való cicababák és a fegyveres kísérők, a százezer dolláros Mercédesz a parkolóban. Megvolt minden, amire Julie számított, csak hogy keményebb volt a vártnál, és sokkal hatalmasabb. Sokkal gonoszabb, döbbent rá Julie. Az ördög gondosan válogatja meg a szolgálóit. Frankie-ben volt valami... szentségtelen.
Ezt a szentségtelen hatalmat kihasználva Frankie egy ötliteres V12 motor erejével vágta szájon Juliet, aki szó szerint tízlábnyit repülés után csapódott neki az egyik szabadon álló asztalnak. Még sikerült felnéznie a felborogatott székek közül, bár a szivárgó vér elhomályosította a látását, és azt az érzést keltette benne, mintha a fülei lassan leolvadnának a fejéről. Frankie Gee ott magasodott fölötte, majd lehajolt, és a gallérjánál fogva felemelte a földről.
– Pete! – kiáltotta Frankie. – Gyere ide!
– Igen, Frankie. Mi van?
Julie elgondolkodott azon, hogy vajon ez a fickó miért nem döbbent meg, mint a pánikba esett és menekülő tömeg többi része.
– Mondd meg Tonynak, hogy ki van rúgva.
Pete elfutott. Julie látása végképp elhomályosult. Az utolsó dolog, amit látott, a Frankie Gee szemeiben tükröződő mohó vágy volt, ahogy a férfi közelebb tolta az arcát Julie torkához.
Hirtelen éles fájdalmat érzett – mintha lángra lobbant volna a lelke. Lángoló kín töltötte meg az összes idegszálát, ami még képes volt érezni, és Julie tudta, hogy a vére vörös folyóként árad ki a testéből – Frankie tényleg a vérét itta? Többé már nem számított. Julienak vége. Ezt a kört az ördög nyerte.

 

1999. június 20., vasárnap, hajnali 5:00
Egy magánautó
Manhattan, New York

Nickolai mosolygott. Néha a legegyszerűbb fortélyok voltak a leghatékonyabbak.
– Halló. Klikk.
És ez így ment tovább még néhány alkalommal. Nickolai tudta, hogy a kitartó, lenyomozhatatlan, bár talán kissé kezdetleges tréfa az őrületbe kergeti Benito Giovannit.
Benito végül feldühödött. Nickolai negyedik hívására – vagy a hatodik lenne már – a Giovanni kimért üzleti modorban felelt.
– Miért most?
Ó, mesteri húzás, Benito – gondolta magában Nickolai. Ezúttal védekezésbe kényszerítesz. De mégsem vagyok elégedett a játékoddal. Gyerünk, kutya, vár egy újabb lángoló karika!
– Várok. Miért most? Nickolai felnevetett.
– Honnan tudhatta volna, hogy én vagyok az?
Vajon tényleg tudta? Vagy Nickolai egyszerűen megsajnálta a szegény halottidézőt, amiért ilyesmire fogja kérni?
– Bárcsak néhány évvel ezelőtt is ilyen jól átláttad volna a dolgokat, Benito.
Bárcsak ne kellene megtennem, amire készülök. Nickolai kegyetlenül elmosolyodott magában, és erejét megfeszítve próbálta elrejteni a rosszindulatú örömet, ami megpróbált belopakodni a hangjába. A, a pokolba vele, ezt élvezni fogom.
– Akkor ravaszul dolgozott – felelte Benito, szinte már túl gyorsan. – De most szégyentelenül feltárja erőszakos természetét.
Zavart kifejezés jelent meg Nickolai arcán. Ravaszság? Ez hozzátartozott a Vértestvérek mindennapjaihoz! A ravaszság most is éppen olyan fontos volt, mint eddig bármikor. Ez a bikafejű ostoba nem veszi észre, hogy Nickolai feltörte a Giovannik kódját? Hogy ismeri a Giovannik mobiltelefonjaihoz használt az elkülönített, biztonságos hálózat területi hívószámát? Ostoba játékot játszik, Don Giovanni, amit nem is nyerhet meg. Benito is már minden bizonnyal rádöbbent, hogy a végtelen éjszakák nagyon hosszúra nyúlnak, és egy másik Vértestvér ott keresi a vidámságot, ahol rá tud bukkanni. Az örökkévalóság súlyos teher a kárhozottak lelkén, vagy valami ehhez hasonlót mondott Nickolai növendékévei alatt valamelyik Tremere öreg. Csak az arra érdemesek döntenek úgy, hogy nem csak elpazarolják az idejüket, és vajon nem a nevetés a legjobb orvosság?
Elég.
– Miss Ash és a parti... nem vehet részt rajta. Szükségem van Önre. Mondja le a terveit, és cselekedjen az utasításoknak megfelelően.
Velős, de hatékony. Nickolai válaszra sem várva letette a kagylót. És most, várnak a lényegesebb dolgok. El kell érnem a gépet.

 

1999. június 27., vasárnap, este 9:57
Roma Classico Import/Export
Brooklyn, New York

Frankie Gee azt mondta, hogy Las Vegas, úgyhogy Las Vegas lesz.
– Beszélj Miloval, és keresd meg Benitót.
Chas Giovanni Tello úgy gondolta, hogy ez nem lesz túl bonyolult.
Beszélt Annievel, aki az utazásokat szervezte, és ő gondoskodott az egészről.
– Csinos lány vagy te, Annie, de valami nincs rendjén a fejedben, ha a kibaszott Frankie Gee-hez hasonlóan nehéz alakok körül lógsz. Manapság ti kölykök szerettek rossz elemekkel vegyülni. Azt hiszitek, hogy ettől kemények lesztek. Ettől nem leszel kemény, Annie. Csak korán kiégsz.
Chas rágyújtott egy német cigire – Sheperd's Hotel –, és a füstöt Annie feje fölé fújta.
– Baszódj meg, Chas. Tudok én magamra vigyázni. Mellesleg senkit nem tudtok lóvá tenni a felfújt gengszterkedésetekkel. Lefogadom, hogy David az aktatáskáddal és az öltönyöddel együtt úgy el tudna nyomni, mint egy csikket.
David volt Annie barátja. Chas felemelte az állát és a mennyezet felé fújta a füstöt, közben pedig résnyire szűkült szemekkel nézett le a lányra.
– David egy punkseggű szarcsimbók, Annie. Az izompólóival és a bő nadrágjaival úgy néz ki, mint egy kibaszott seprű. Nos, fiúk, lányok, a divathóbortjaitok szart se jelentenek. Egy éjszakán... egy nap majd felnőttök, és rádöbbentek, hogy seggfejkedésre vesztegettétek a fiatalságotokat és az energiátokat. Ha nincs egy aktatáskád és egy öltönyöd, mire eléred a harmincat, akkor annyi eszed sincs, mint egy lapostetűnek – ütögette meg Chas a halántékát a hatás kedvéért. – Én is voltam fiatal valamikor, úgy, mint ti most. Én is azt hittem, hogy mindent tudok. Én is éreztem a fiatalokban általában tomboló legyőzhetetlenség érzetét. És tudod mi történt? Felnőttem. Nem vagyok annyival idősebb, mint te, Annie – mondta Chas, de magában elmosolyodott. Nos, talán nem néz ki annyival idősebbnek, mint a lány. – Ebben a koponyában még mindig ott vannak az ostoba fiatalsághoz hasonló baromságok emlékei.
– Kibaszott jeles, Chas, most akarod azt a jegyet, vagy nem? Nem tudom felhívni a kibaszott utazási irodát, ha itt ordibálsz velem.
Annie unatkozó arckifejezéssel, és tátott szájjal rágózva nézett fel Chasre.
Azonban Chas nem tűrhette, hogy egy kis ribanc visszapofázzon neki.
– Annie, azt hiszem, elfelejtettél valamit. Talán egy kicsit meg vagy zavarodva. A te szempontodból én vagyok a kibaszott főnököd. Persze, persze, Frankie Geenek dolgozol, de én szintúgy, és egy kicsivel több a beleszólásom a dolgokba, mint bármelyik telefonokat emelgető, miniszoknyát viselő pinának, aki ebben a hónapban a hirdetésre jelentkezett. Csak próbálj így beszélni velem, és kiverem a kibaszott okosságot az átkozott pofádból.
Annie csak egy újabb ostoba kölyök volt, bármilyen csinosan is tudjon kinézni néha. Chas elgondolkodott azon, hogy vajon mennyi ideje van hátra, amíg véletlenül történik vele valami... mondjuk Frankie, vagy éppen ő?
– És győződj meg arról, hogy a repülő már legalább három órával napkelte előtt leszáll.
Annie pukkantott a rágójával, és a szemeit forgatva intett Chasnek, hogy húzzon már a búsba.
– Kisanyám, te nem tudod, kivel baszakodsz. Add azt az istenverte kagylót. Add már ide a kagylót, Annie.
Chas kikapta a telefont Annie kezéből, és beütött egy számot.
– Jerry? Itt Chas. Megkérhetlek egy szívességre? Ismered Anniet az irodából? A vöröset? – Chas Anniere meredt, aki karba fonta a kezét, és ráfintorgott. – Aha, emlékszel a barátjára? Az a fickó, akit elküldtünk Salliehez, hogy hozzon el valamit? Igen, ő az. Keresd meg. Keresd meg, és vágd le mindkét kisujját. Aztán küld ide őket Annienek. Tedd bele valami ékszeres dobozkába. Annienek meg kell tudnia, hogy én itt nem szórakozom. Kösz.
Chas Annie ölébe ejtette a kagylót.
– Most pedig szerezd be a jegyeket, Annie. A csikket elnyomta az asztalon, és belepöckölte a szemetesbe.
A jegyek egy kicsivel később megérkeztek.
– Ki a fene szállítja ki éjszaka a jegyeket? – kérdezte csak úgy a levegőtől Chas. – Áh, a francba. Kit érdekel?
Frankie, Victor és Chas megosztottak egy-egy korty vitaet és ánizslikőrt, közben Frankie gondoskodott róla, hogy mindent megtudjanak, amit kell. Victornak, a Chas szolgálatában álló ghoulnak találkoznia kell a Rothstein kapcsolattal Las Vegasban, és a szükséges nyomás alkalmazásával meg kell találnia egy bizonyos Benito Giovannit, aki öt, illetve lassan már hat éjszaka óta nem adott hírt magáról. Ha Milo Rothstein túl kemény diónak bizonyulna, akkor Chas is nekifekszik a fickónak. Ha pedig még ekkor sem törik meg, akkor Milo jobblétre fog szenderülni. Semmi fegyver, semmi szemtanú, semmi rendőrség.

* * * * *

Las Vegas afféle lapostetűktől nyüzsgő hajlat volt az élőholtak számára – a Kamarilla vámpírjai igényt tartottak a városra, ami persze lószart se ért. A Kaliforniai Anarchok is megmutatták itt a képüket, és a Giovanniknak is legalább annyi ügynökük volt itt a sivatagban, mint mondjuk egész Bostonban, Seth Követői pedig egy szörnyűséges templomot tartottak fenn valahol a sivatag homokja alatt.
Vegas. Villogó fények, hatalmas város. A népesség elég nagy volt nagyjából egy tucatnyi vámpír eltartásához, de már a város természete is legalább harmincszor ennyit vonzott oda. Ez nem igazán zavarta a város hercegét, Benedicet, amíg ezek az átutazóban lévő Vértestvérek a hagyományoknak megfelelően viselkedtek. Nem mintha a Kamarilla rendíthetetlen támogatója lett volna... inkább csak felismerte, hogy milyen célt szolgálnak ezek az ősi, és látszólag önkényes törvények.
Las Vegas úgy húsz „állandó” Vértestvér lakóval büszkélkedhetett, akik menedéket tartottak fenn a városban. A Giovannik folyamatos tüskét jelentettek Benedic körme alatt, ami nem kis teljesítmény egy ilyen kis létszámú frakciótól. A család helyi ága, a Rothsteinek már akkor kihasítottak maguknak egy darabot a tortából, amikor Bugsy Siegel kitalálta, hogy szerencsejáték paradicsomot építtet a sivatag kellős közepén. Nos, Benedic nem volt pancser – rendelkezett egy hatalmas kapcsolatrendszerrel, és ennek köszönhetően mindig tisztában volt a Las Vegas-i széljárással – de úgy tűnt, hogy nem tud a Giovannik fölé kerekedni. Azt azonban meg kell hagyni, hogy nagyon is szorossá tette a „versenyt”. Valójában a Las Vegas-i Vértestvérek gyanították, hogy Benedic már évekkel ezelőtt kiszorította volna a Rothsteineket, ha nem kellene folyton a hercegség jelentéktelenebb, de nagyon is sürgető teendőivel foglalkoznia.
Chas csak ezt a vázlatos ismeretanyagot vitte magával a „találd meg Milot és Benitót” Las Vegas-i útjára. Frankie elvárta, hogy mindent úgy végezzen el, ahogy az a nagykönyvben meg van írva: jelentkezzen be a hercegnél, mondja el világosan, hogy miért jött és meddig szándékozik maradni, végezze el a dolgát, aztán repüljön haza.
– Kis szerencsével Milon kívül azok a kibaszott Rothsteinek nem is fogják megtudni, hogy ott voltál – jelentette ki Frankie. – Csak akkor beszélj, ha feltétlenül szükséges. Hagyd, hogy Victor végezze el a munkát. Ez nem tartozik rájuk.
– Fogtam, Frankie. És ha a dolgok rosszra fordulnak? – kérdezte Chas.
– Ne engedd, hogy rosszra forduljanak. Tűnj a francba az útból. Ne hagyd, hogy rád másszanak, de senkit ne küldj nyaralni, hacsak nem válik feltétlenül szükségessé. Ami Milot illeti... le se szarom, hogy mi történik vele. Ha baja esik, senki nem fog sírni utána. De ne úgy menj oda, hogy azt hiszed, le fogsz számolni Miloval. Te csak biztosíték vagy.
– Te vagy a főnök, Frankie.
Chas tudta, hogy vannak fejek Frankie fölött is. Nem volt teljesen biztos abban, hogy hogyan is működik ez a hierarchia – láthatóan a Giovanni „családi vállalkozás” bőven túlnőtt a szervezett bűnözés régi határain. Chas már többször is érezte, hogy ő csak egy nagyon kis hal egy nagyon nagy tóban. Végül is, ha még Frankiénál is öregebb vámpírok – és ezt még akkor is nehéz volt felfogni, ha történetesen ő maga is egy volt közülük – rángatták a főnököt, akkor vajon hány lépcsőfok létezhet még? Már korábban is beszélt olyan Giovannikkal, akik nem tartoztak az amerikai cosa nostrához, de arról fogalma sem volt, hogy ezek kinek dolgoznak, vagy mi lehet a feladatuk.
Robert, az unokatestvére egyszer azt mondta neki, hogy ha túljutsz a család maffia részén, akkor a szabályok gyökeresen megváltoznak. Valójában a család nagy része – aminek nem volt maffia kapcsolata – le is nézte a „goombákat”, akik nagyon is szívesen „pazarolták” élőholt létüket arra, hogy gengsztert játszanak. A család öregjeinek megvolt a maguk hobbija és érdekeltsége, amihez a maffia részleg láthatóan csak a szükséges anyagi forrásokat biztosította. Ez is pont úgy működött, mint a régi rendszer, ahol a Giovanni nagykutyák a védelemért cserébe azoktól a fickóktól szedték le a sápot, akik valójában vásárra vitték a bőrüket. De Robert azt mondta, hogy az egész dolog inkább egy befektetési vállalathoz hasonlított, és ez a „mi ügyünk” mindössze csak egy újabb bejegyzés volt valahol egy öreg kakas főkönyvében. Sem Chasnek, sem Robertnek nem volt még csak halvány fogalma sem arról, hogy a Giovannik miként keveredtek bele ebbe a maffia ügyletbe. A család gyökerei végül is Velencében voltak, de a nagyokosok központja még most is Szicíliában volt.
Azonban az ehhez hasonló problémák egyelőre nem szerepeltek Chas azok között, amelyeket a közeljövőben meg szeretett volna oldani. Old meg a Benito ügyet, és szedd be a pénzt. Könnyű, mint az egyszeregy.

* * * * *

A Delta Flight 2065-ös járatáról átszálltak a 893-as Las Vegas-i gépre, ami néhány perccel éjfél előtt szállt le. Chas és Victor nem vittek sok csomagot magukkal, mivel két, legfeljebb három éjszakát szándékoztak maradni. Milo Rothstein kedd este, azaz 29-én várta őket.
A gépen beszélgetéssel ütötték el az időt. Chas előrehajolva suttogott a ghoulnak.
– Victor, ez a Frankie még rám is rám hozza a kibaszott frászt. Rám... pedig én aztán sok mindent végigcsináltam. Frankie-vel az a helyzet, hogy ő nem csak megteszi ezt az egész szart, hanem úgy intézi, hogy minden, amit csak csinál, egy kibaszott felkiáltójel legyen. Baszd át Frankie-t, és ő nem csak hogy bántani fog, de a családod vagy a fiaid szeme előtt fog nagyon bántani.
– Emlékszem, egyszer, amikor még csak egy ghoul voltam, aki a Giovanni családi csöcsből szopta a vért, Frankie behozatott velem egy srácot, aki pénzt kért tőle kölcsön, és a legutolsó törlesztésnél kifelejtett néhány bankjegyet a borítékból. A srác csak egy kibaszott kölyök volt, és valami hatszáz dollárral maradt lógva. Baszd meg... csak aprópénz, nem igaz?
– De nem Frankie Geenek. Leülteti a gyereket, és én odaragasztószalagozom az ostoba kurafit a székhez. Aztán Frankie elkezdett beszélni, és a gyerek azonnal falfehérre váltott, ha érted, mire gondolok. Kibaszott falfehérre. Gondoltam túl sok gengszterfilmet látott, és most azt hiszi, hogy Frankie vele akarja lejátszani a Ponyvaregényt. Én meg úgy gondolom, hogy Frankie körbepofozza a gyereket, elveszi a pénzt, ami nála van, talán eltöri az egyik vagy esetleg mindkét hüvelykujját, aztán szélnek ereszti. Még mókásnak is találom az egészet, Victor. Röhögök rajta, mert tudom, miféle szar járhat a fejében, és hogy a képzeletében sokkal rosszabb dolgokat lát, mint bármi, amit Frankie tenni fog vele. Ahogy én látom a dolgokat, ennek pontosan így is kell lennie. Megfagyasztod még a szart is a fickóban, aki keménykedett veled, aztán elengeded – ő meg azt fogja hinni, hogy neki volt a legnagyobb kibaszott szerencséje a világon, és többet soha nem baszakodik veled.
– De azt hiszem, Frankie egész másképp látja a dolgokat.
– „Mit gondolsz, mit fogok most tenni veled, fiú?” – kérdezi Frankie a gyerektől. „Azt hiszed, el fogom törni a térdedet? Vagy belelövök az arcodba?” Frankie egész végig mosolyog, és meg egy kicsit hangosabban röhögök, mert a gyerek már tényleg keményen izzad. „Tartozol nekem hat százassal, és megpróbáltad elfelejteni? Ez nem volt valami felelősségteljes próbálkozás tőled.” Az egész hely csak úgy bűzlött ettől a furcsa gázolajszagtól.
– „Tartsd nyitva a kibaszott szemeit, Chas” – mondja nekem, és én úgy is teszek. Át kell karolnom a fejét, és ki kell csípnem a szemeit. Gondolom a gyerek már sejti, hogy a dolgok most el fognak durvulni, úgyhogy pokoli keményen próbál ellenállni. De semmi haszna, mert bedugom az ujjam a szemhéja alá, és szétfeszítem, mint abban a filmben, ahol azokat a náci filmeket nézetik a bűnöző gyerekekkel... mi is a címe?
– Na mindegy, ott tartottam, hogy széthúzom a szemhéját, ugye? És ott vagyunk a raktárban. Frankie behúzza a kisfurgonját, és valaki hátulról kinyitja az ajtót, és kilöki ezt a lányt. A lánynak nincs semmi baja – nem verték meg, vagy ilyesmi, de megkötözték telefonzsinórral, vagy azzal a madzaggal, amivel felhúzhatod a redőnyt, tudod, nem? Frankie felkapja a lányt a földről, és odatartja a gyerek elé. A barátnője lehet, vagy a nővére – én aztán nem tudom. Frankie Gee elővesz egy túlélőkést, vagy Bowie kést, vagy mittudomén mit, és elkezdi ide-oda lóbálni, mintha tényleg meg akarná döfölni a lányt.
– Na, és itt kezdett elbaszódni az egész. Én mostanra már rég megálltam volna. A gyerek már így is összeszarta magát, hogy egyáltalán belekeveredett ebbe az egészbe. Aztán elkapjuk és megkötözzük... és máris hajlandó lenne odaadni mindent, amilye csak van, és rabszolgaságra adná a fejét, hogy letörlessze a fennmaradó részletet. Aztán felbukkan a csaja... maximális feszültség, érted? Az agya ezerrel pörög, ahogy próbálja kitalálni, hogy hogyan öli meg őt is és a lányt is... nem azon agyai, hogy megölik-e, hanem azon, hogy hogy fog meghalni, érted? Én itt meg is álltam volna. A gyerek gondolja csak azt, hogy valami csoda mentette meg az életét. De Frankie teljesen bepipázott, amiért átbaszták. Rendesen el akarta kapni a gyereket. Hogy példát mutasson, érted?
Chas itt egy szusszanásnyi szünetet tartott.
– Frankie megbaszta a lányt a késsel, Victor. Beleszúrt a pinájába. Tizenháromszor. Az elsőnél a lány szemei szinte kiugrottak a kibaszott koponyájából. De ez nem volt elég. Frankie még egy tucatszor elkapta.
– A gyerek teljesen elveszti az eszét, ahogy ez elkezdődik. Rángatózik a széken és sír, és az arca csak úgy dagad kifelé a ragasztószalag alól. Végül felborítja a székét – én nem is voltam képes végignézni ezt a szart, úgyhogy el kellett engedjem. Csak azért tudom, hogy tizenhárom volt, mert hallottam, ahogy a kés tizenháromszor keltette azt a kibaszott gyomorforgató hangot. Aztán ahogy befejezte a döfködést, Frankie már végzett is az egésszel. Ugyanazzal a késsel elvágja a gyereket tartó szalagot, aztán beszállunk az autóba, és a pofa a volánnál már indult is. Nem is törődött a gyerekkel – az egész helyzet ott kötött ki a lány lábai között.
– Nem akarok kibaszni veled Victor. Csak azt akarom, hogy tudod, ez így működik. És nem is leszek pityergős vagy szentimentális vagy ilyen lószarság, de megmondom neked a nagy igazságot, hogy egy részed meghal, amikor belekeveredsz ebbe.
– A picsába, éppen tegnap vágattam le Annie barátjának a kisujjait csak azért, mert a csaj visszapofázott. Na ez milyen beteg? Most már azt kívánom, bárcsak ne tettem volna. Érzem, hogy valami bennem imádja az ilyen elbaszott dolgokat, mintha boldoggá tenném, amikor ilyeneket csinálok.
– Tudom, hogy még nem tartozol közénk, Victor, de az is eljöhet, ha visszamegyünk Vegasból. Komolyan el kell gondolkoznod ezen a lószaron. A világnak nincs szüksége még több ilyenre, de Frankie megpróbálhatja az egészet a válladra tenni. Csak ne felejtsd el, hogy nem leszel képes megmaradni annak, aki most vagy. Valami egészen más leszel, és az lesz az egyetlen reményed, hogy belekapaszkodsz annak az emlékébe, ami előtte voltál. És ezt aztán kibaszott nehéz megtenni.
– Tudom, tudom... Össze-vissza ködösítek itt... rejtélyes vagyok. De vannak olyan titkaink, amiket meg kell tartanunk. Csak ne felejtsd el, hogy nem akarod te tudni ezeket a titkokat, még akkor sem, ha elsőre nagyon jó üzletnek tűnik is. Ezt megígérhetem neked.
Victor nyelt egy nagyot, és nem akart megszólalni. Chas odaintett egy utaskísérőt, és rendelt neki egy whiskyt és egy kis vizet.

 

1999. június 22., kedd, este 11:43
A Mauzóleum loggiája
Velence, Olaszország

Isabel lenézett a szédítően mély kürtőbe, amelyből nem fújt semmiféle hűsítő szellő és nem szivárgott állott kipárolgás. Ez a ház, a loggia, a Giovanni klán vámpírőseinek háza szó szerint ezer éve állt itt. Az eltelt évszázadok alatt a ház növekedett – vagyis inkább a Giovanni családfa borzalmas paródiájaként tekeregve beásta magát az eredeti alapok alá. Mire Isabel odaállhatott a lépcsősor tetejére, addig a család több mint harminc emeletet adott hozzá az eredeti épülethez, és a lakhely legnagyobb része már a föld alatt helyezkedett el.
Az ásatásoknak nem az volt az egyedüli célja, hogy elegendő helyet biztosítsanak az egyre növekvő létszámnak (amely mindössze maroknyiról indult valamikor... mikor is... a Reneszánszban?), hanem hogy elhelyezzék azoknak a halott és élőhalott Giovannik tetemét és hamvait, akik nem szolgáltak rá többre egy egyszerű emlékhelynél. A Mauzóleum alatt megtévedt Giovanni Vértestvérek és megbukott ivadékok nyugodtak olyan elrendezés szerint, amelyet egyedül a kripta őrei értettek. A Catherine Giovanni hamvait tartalmazó urna éppen Marco Gracchus Giovanni konzerválódott keze és genitáliái mellett pihent. Az előbbi tervelte ki a tizennegyedik században azt a hihetetlenül jövedelmező szerepet, amelyet a család játszott a Babilóniai fogság és az azt követő római és avignoni pápák közötti szakadás során, míg az utóbbi feladta a létfontosságú szövetséget a Sivatagi Rókával, és elmenekült Észak-Afrika sivatagából. A maradványok elhelyezkedésének miértjével csak az őrizők voltak tisztában, de szinte minden Giovanni megértette az elhunyt társaik körülményeit. A klán tagjainak mindennapjaiban igen fontos szerepet játszott az ősök imádata (és éppoly gyakran, az ősök gyűlölete is). Még azok a ghoul vagy halandó családtagok is tudtak legalább egy keveset a Giovannik történelméről, akik egyébként könnyen meglehet, hogy egyáltalán semmit nem tudtak a család legsötétebb, vérszívással kapcsolatos titkáról. A Giovanni család hatalmas és grandiózus történelemmel büszkélkedhetett, a középkor utáni szerény kezdetektől, amikor a feltörekvő nyugat-európai középosztály előhírnökei voltak, a Keresztes háborúk gazdagságot hozó nyerészkedésein és a római és a spanyol inkvizícióval fenntartott bizonytalan kapcsolaton keresztül egészen a dicsőséges Felfedezések Koráig, és család fiataljai mindig is tanultak a gyökereikből.
Ezen az éjszakán éppen ez a történelem aggasztotta Isabel Giovannit. A Giovannikat már azóta kísértették – gyakran szó szerint – a múlt kísértetei, hogy megalapozták a hírnevüket. Mert a megszerzett előkelőség egyre mélyebben gyökerező elfajzottságot hozott magával. Ennek az elfajzottságnak a legszembetűnőbb tünete a sötét művészet, a nigromancia gyakorlása volt. A történetek szerint a Giovannik egyre gyarapodó vagyona azt eredményezte, hogy egyre jobban és jobban megcsömörlöttek mindentől. Elkorcsosulásuk során olyan aktusokban kezdték örömüket lelni, amit a társadalom egésze visszataszítónak talált. A családi krónikák csak úgy hemzsegtek a szodómiától, pederasztáktól, vérfertőzőktől, coprofilektől, hullagyalázóktól, szippantóktól, rabszolgatartóktól, gyermekrablóktól, és a listán szereplő szinte mindenfajta más perverziótól. Ezek a szokások a modern időkben sem változtak. A Giovannik vagyona oly hatalmas, és közönyük oly mélyen gyökerező volt, hogy csak a szigorú társadalmi erkölcsök kigúnyolásával voltak képesek akár csak egy pillanatra is megtörni. Még életében Isabel kihordta a bátyja gyermekét, kedvére tett atyjának, no és a nagynénjeinek és a nagybátyjainak, keleti ópiumot szívott a milánói dzsigolókkal, mielőtt végkimerülésig baszta volna őket, és elmetszette Garibaldi Vöröskabátosai közül azoknak az inait, akik magukra vonták a haragját. A családi krónika pedig nem is jegyzett fel minden egyes tettet, amit a Giovanni elfajzás és ambíció motivált – Isabel lánya valójában nem krónikus kólikában halt meg, és ha valaki megvizsgálta volna azt a bizonyos legapróbb koporsót, akkor csak egy bárány csontjaira bukkant volna a belsejében. De még ezek az aberrált cselekedetek is csak addig voltak képesek kielégíteni a Család étvágyát, amíg a nigromancia mély gyökeret nem vert közöttük. Ahogy egyre tekervényesebbé, és önmagába fordulóbb lett a családfájuk, a Giovannik uralma a Halál Mágiája fölött úgy lett egyre erősebb és erősebb. Ami egyszerű árnyak idézésével kezdődött, az előbb háziipar, végül pedig jól fejlett fogékonyság lett.
A Giovanni klánnak nem voltak erkölcsi kifogásai a dolgok alakulásával szemben. Kezdetleges epikureizmusuk könnyedén magába fogadta a belső szervek kezelését és a kapcsolatot a halottakkal. A nigromanciának valójában volt az egyszerű élvhajhászáson kívül egy másik oka is: a holtak szellemeinek bosszantásával a Giovannik képesek voltak irányítani őket. Éppen ezek a láthatatlan zaklatókból lett szolgálók képezték az ügyleteikben felhasznált leghathatósabb érvet. A biztonságosnak vélt hátsó irodákban elrejtett titkok kifürkészésétől kezdve az ellenfeleik rémálmokkal és ennél kézzelfoghatóbb módon történő zaklatásáig a holt lelkek rengeteg olyan lehetőséget nyújtottak a Családnak, amelyekhez nem tudtak hozzáférni azok, akikkel a Giovannik üzleteltek (vagy más módon kapcsolatba kerültek). Ha tetszett, ha nem, ha valaki a Giovannikkal üzletelt, akkor valószínűleg üzleti kapcsolatba került néhánnyal a láthatatlan szövetségeseik közül is.
Azonban mostanában igencsak hóbortossá váltak ezek a láthatatlan szövetségesek, és ez komolyan dühítette a klán prominens személyiségeit, joggal! A korábban mindenhol jelen lévő és megbízható adu ászok hirtelen durcásakká váltak, vagy, és ez fordult elő gyakrabban, egyszerűen eltűntek. Mintha... valahol máshol hívták volna össze a szellemek nagygyűlését. Korábban a Giovannik könnyedén segítségül tudtak hívni akár tucatnyi szellemet, most pedig egyszerre legfeljebb egyet szólíthattak magukhoz, feltéve, hogy egyáltalán sikerült akár egyet is megidézni, mert még ebben sem lehettek biztosak. Mintha a hatalmukat valamiféle korlát kötné. A klán halállal foglalkozó tudósai csak találgatni tudtak. Szerintük hihetetlen méretű a felzúdulás az Alvilágban, a holtak titokzatos szellemvilágában. Mások úgy vélték, hogy a Giovanni ősök lassan ellenük fordulnak, ahogy közelednek a Gyehennának a Vértestvérek többi, öregebb családja által hirdetett tomboló éjszakái. Néhányan azzal a feltevéssel álltak elő, hogy maga a mágia változik, vagy kopik ki teljesen, mert az ősi módszerek egyszerűen túl idejétmúltak és hatástalanok a modern világban. A hitetlenség korában a miszticizmus elvesztette korábbi hatalmát.
Isabel azok közé a Vértestvérek közé számította magát, akiket aggaszt a nekromanta hatalom hirtelen elerőtlenedése, bármi legyen is ennek a közvetlen oka. Alig egy hónap múlva közvetítenie kell a Giovanni birodalom bostoni ága, és a Kamarilla – egy vámpír szervezet, amelyből a Giovannik készséggel kimaradtak – néhány jeles képviselője között. Egyszerűen el sem tudta volna képzelni, hogy a megszokott lehetőségeitől megfosztva induljon a találkozóra, így hát Isabel válaszok után kutatva elment arra az egyetlen helyre a világon, ahol biztos lehetett abban, hogy a halálmágiája működni fog. Amióta megépült a Mauzóleum, és kivájták az első kriptát Velence vízzel borított iszapos kőágyazatából, a családi szellemek folyamatosan vigyázták a családot – és később a klánt. Így történt hát, hogy Isabel Giovanni leereszkedett néhány tucatnyi lépcsőfokot, hogy arccal a földre boruljon a nagyanyja, Giulia csontjai előtt. Giulia maga soha nem volt Vértestvér – ezért is léteztek még mindig a csontjai – de mindig is „érzékeny” volt a szellemvilágra.
A Giulia Giovanni Ambruzzina maradványait őrző alkóv előtt térdelve a könnyű gyapjú köntöst viselő Isabel háromszor elsuttogta a nagyanyja nevét.
És ismét.
Majd újra, még egyszer.
Giulia már eljött volna, ha nem lenne minden másnál fontosabb az az átkozott titkos afférjuk, és ezek szerint most valami sokkal sürgetőbb feladattal lehetett elfoglalva. Azonban Isabelnek szüksége volt az éleslátására, úgyhogy nem volt választása.
Egyetlen másik lehetőség maradt, ha a szellemek nem válaszoltak a nekromanta hívására: rá kellett kényszeríteni őket, hogy testet öltsenek. Ennek pedig az a legbiztosabb módja, ha feldühíti a szellemet, akit aztán később kiengesztelhet, és lehetővé válhat az építő jellegű együttműködés. Bár Isabelnek voltak fenntartásai, de most is, ahogy mindig, a Giovannik gondolkodásában a cél szentesítette az eszközt.
Összegyűjtötte Giulia csontjait az alkóvból, és takaros kis kupacot rakott belőlük a földön. A fáklyák megrebbentek, és gyorsan szétosztó fekete füstcsíkokat eregettek a sírboltban. Isabel a kupac tetejére helyezte a csontváz álkacsát, majd az óra járásával ellentétes irányban háromszor megkerülte a csonthalmot, bal kezével keresztet vetett rá, és ismét elsuttogta háromszor Giulia nevét.
Ismét semmi.
Isabel lassan kezdte elveszíteni a türelmét. Felborította a csonthalmot, aztán összeszedte és visszatette őket egy rossz alkóvba. Végül hátat fordított a fali fülkének, és megnyitotta a köntösét. Remélte, hogy ez a cselekedet megfelelően fajtalan lesz, és vulgaritásával felkelti a szellem figyelmét.
Működött.
Erős, hideg fuvallat söpört végig a termen. A légmozgás kioltotta az egyik fáklyát, és a füstje egy vékony, táskás szemű arccá állt össze.
– Slampos gyermek – kiáltotta az arc olyan hangon, amely mintha egy szurdok mélyéről jönne. – Jó oka volt annak, hogy nem feleltem a hívásodra! Hogy merészeled a saját önző szükségleteidet az én rideg céljaim elé helyezni?
– Sajnálom, Nagymama, de a te bölcsességed semmi máshoz nem fogható.
Isabel tisztában volt vele, hogy a hízelgés sohasem árt, ha valaki az eltávozottak türelmetlen szellemeivel üzletel. A szellemeket csak a saját értékük felmagasztalásával lehet megnyugtatni, és sokan közülük ilyen vagy olyan módon még mindig mélységesen kötődtek a fizikai világhoz. Ugyanakkor az ember soha nem lehetett elég óvatos a Nyughatatlan Holtak közelében – néhány szívességért cserébe bármikor könnyedén kifecsegték bárkinek a titkait.
– Akkor mi lenne az? Szólj már, gyermek!
Nyilvánvalóan volt valami halaszthatatlan dolog a világokat elválasztó Fátyol másik oldalán.
– Éppen ez a sietség aggaszt engem, Nagymama. Mi történik az Alvilágban?
– Ó, végre észrevették az élők földjét járók is... – kezdte Giulia, de aztán aggodalmasan elhallgatott.
– Igen, Nagymama, észrevettük.
Isabel hagyta a levegőben lógni a megjegyzést, hátha ezzel további részleteket csikarhat ki a szellemből. De nem úgy tűnt, mintha sikerrel járna.
– Van valami a halál fátylán túl, ami engedelmességre kényszerít? – tett egy újabb kísérletet Isabel.
– Hatalmas erők rázzák meg a halál birodalmát – suttogta alattomossá váló hangon Giulia. – Nem mondhatok többet, mert én magam sem ismerem az igazságot. De azt elmondhatom, hogy a csapataink minden éjjel mozgásban vannak. A sötétség hullámai korábban soha nem látott módon kavarognak és örvénylenek. Villámok csapkodnak, és a mennydörgés túlságosan nagy zajt csap. Hamarosan hatalmas változások következnek be.
– Nagymama, segíts nekem. Ebből én semmit sem értek – kérlelte Isabel.
Giulia hirtelen ismét feldühödött, és az arcáról azonnal eltűnt a korábbi rettegő arckifejezés.
– Elmondtam mindent, amit elmondhattam, modortalan leszármazottam. Takard el magad! A holtaknak nem feladatuk téged tájékoztatni a magánügyeikről. Azonban figyelmeztetlek téged, hitvány ribanc, hogy egy ősi gonosz új testre lelt. A sír után várakozók akkor is üldözni fognak benneteket, ha az élők alatt zajló háború következményei nem zavarnának benneteket. Augustus nem csak egy módon vezetett kárhozatba benneteket. Az életből távozottakkal űzött szennyes praktikák csak az elsők a benneteket emésztő mételyek közül. Az árulás tőre forró, különösen, ha hideg, élőholt szívbe fúródik...
– Rébuszokban beszélsz, banya!
Isabel úgy döntött, hogy változtat a taktikáján. Jelenleg Giuliát vagy a tudatának sötétebb része irányította, vagy pedig szándékosan próbálta kerülni a témát. Isabel tisztában volt vele, hogy mennyire fontosak azok a tárgyak, amelyek az élők világához kötötték a kísérteteket. Ezek láncolták le őket, és nem engedték, hogy valódi nyugalmat találjanak a halál után. Giulia után semmi más nem maradt, csak a csontjai, úgyhogy ez volt az egyetlen kötelék, ami tudomása szerint az élők világához köthette a szellemet. Az élettelen vénáiban álló Giovanni vér hatalmas tartalékokkal rendelkezett az elfajzottság terén, és Isabel remélte, hogy a tabuk megsértésében az ő képességei meghaladják a nagyanyjáét.
– Nem hagysz számomra más választást.
Durván kisöpörte a csontokat a fali fülkéből, és a maradványok úgy csörömpöltek a padlón, mint valami kísérteties xilofon. Ledobta magáról a köntösét, aztán megnyitotta az egyik vénáját, és hideg, halott vérrel fröcskölte be a csontokat és saját meztelen testét.
– Fajtalan némber! – sikította a szellem, és Isabel érzékien rávigyorgott.
Lassan, érzékien letérdelt, majd négykézlábra ereszkedett a csontok fölött, ahogy azt egy halandó nő tenné a kedvesével.
– Csak beszélj velem őszintén, Nagymama, és azonnal abbahagyom.
Ujjaival végigsimított minden egyes csonton, kigúnyolva ezzel az élők cirógatásait az érzéki aktus során. Minden gesztus már önmagában is maga volt a tisztátalanság. Vértől iszamos fallikus csontokat simogató kezek, Isabel kezének minden vágyakozó érintése az elefántcsontszínű hagyatékán feldühítette rég halott nagyanyját. Lenyalogatta a csontokat, és a szájában érezte a saját vitae-jének ízét. Önmagát cirógatta velük: végighúzta a csontokat a karján lévő seben, a mellein, és a terméketlen és szőrtelen nemi szervein. Az istenkáromló cselekedetek során egyes csontokat félredobott, mert ezek a visszautasított, impotens eszközök nem nyújtottak számára elegendő élvezetet, míg más darabokhoz többször is visszatért. Azonban a pokoli, szemérmetlen cselekedet alatt Isabel egyetlen egyszer sem veszítette el az önkontrollját. Még a legérzékibb cselekedetek sem voltak képesek kielégíteni egy Vértestvér vérszomját. A halandó szex nem nyújtott neki kirobbanó élvezetet – bármennyire csalárdan tetette is az ellenkezőjét. A vulgáris cselekedetek egyetlen célja az volt, hogy megmutassa, fölötte áll a szellemnek. Giulia kísértete újra és újra összerezzent a romlott halandó gyönyör minden egyes emlékére, amelyet életében ez az aktus okozott volna, mert a földi maradványai most csak valaki más bujaságának eszközéül szolgáltak. A kísértet maradék bosszúszomja is elpárolgott, amikor az unokája, a valaha élő, halandó méhének gyümölcse a szerető behatolásának paródiájaként a saját szeméremcsontjához szorította a medencecsontot.
– Elég a szemérmetlenségből! Elmondom, amit tudni akarsz. Vess véget ennek a bemutatónak.
Isabel lélekben felkészült a bűntudat támadására, ami várható volt egy ilyen rettenetes cselekedet után. Ilyen szemérmetlenül kéjelegni annak a nőnek a maradványaival, aki nélkül nem lehetne a világon! Ilyen durva és érzéki gesztusokat tenni egy hulla darabjaival! Elképzelhetetlen!
De a bűntudat mégsem nem horgadt fel a lelkében. Biztosította a kísértet közreműködését – elérte, amit akart – és nem érzett ezért lelki ismeretfurdalást. Korábban éjszakákon át tűnődött volna vég nélkül, de ezúttal ez elmaradt. Ezúttal egyszerűen – tudomásul vette. És ennyi.
– A holtak szellemei háborúban állnak – kezdte Giulia, miközben Isabel feltápászkodott, és eltakarta magát a köntösével. – A frakciók közötti küzdelem nem csak a Vértestvérek kiváltsága. Olyan vihar készül a halál birodalmában, amely nem csak azzal fenyeget, hogy elborít minket, de még a másikat is megmérgezheti. A fajtád több tagja is letelepedett – építettek egy várost kőből, amelyet szentségtörő módon Isten elsőszülötteinek városa után neveztek el. Azonban ők nem kívánatos személyek ebben a világban, mint ahogy én is az lennék a tiedben. Úgy tűnik most jött el az idő, amikor a halott királyság urai el akarják távolítani őket az Alvilágból. De ezek az urak túl szűklátókörűek ahhoz, hogy belássák, mi lesz a tetteik következménye. A vihar... már elkerülhetetlen, mert túl sokáig lobogtak féktelenül az indulatok. Magával ragad majd minket. És át fog hatolni a fátylon. A világod megismeri annak a bosszúját, aki hatalmasabb az embernél, vagy bárkinél, aki az emberek között jár. Az Isten sokak fölött ítéletet mond majd, mielőtt végképp eljönne a bosszújának éjszakája. Kívánom, legyen könyörületes a hozzád hasonló méltatlanokhoz. De addig is, fel kell készülnünk.

 

1999. június 29., kedd, éjjel 3:14
Ceasar's Palace
Las Vegas, Nevada

A repülő zökkenőmentesen leszállt, és kitette Chast és Victort a McCarran Nemzetközi repülőtéren, ahonnan taxival már csak egy rövid utazás volt a hotel.
– Gyűlölöm ezt a várost – mondta elgondolkodva Chas a taxi hátsó ülésén.
– Miért? – kérdezte Victor.
– Majd meglátod.
A bejelentkezés szintén zökkenőmentesen zajlott. Chas úgy döntött, próbára teszi a szerencséjét a kaszinóban. Talán nyer egy kis pénzt, és legalább észreveszi, ha a szerencse katasztrofális fordulata valamiféle rossz előjelet hordozna. Végül arra a következtetésre jutott, hogy ez a kirándulás eredményesen zárul, már ha hinni lehet a kártyáknak és a kockáknak. Nyert hatszáz dollárt blackjacken, kétszázat pedig kockán. A felét borravalóként mindkét esetben odaadta az osztónak.
– Csak szórakozásból játszom – tért ki a kérdő tekintetek elől. Végül is valójában nem volt szüksége a pénzre. Mellesleg jó lesz alibinek, ha valami nagy esemény történne a városban, amíg itt vannak, és ők nyernek rajta néhány dollárt – mondhatja, hogy nagyot szakított a kaszinóban, és a hatalmas borravalók alátámaszthatják az állítását. Ez a mostani még mindig az utolsó előtti váltás volt az asztaloknál, és az italok (amelyeket lopva mindig kicserélt a mellette ülő játékoséval – a kártyáikra és a zsetonjaikra mindig odafigyeltek, de az italaikra soha) még mindig megállíthatatlanul jöttek. Azonban hamarosan eljönnek a Rossz Idők, amikor az összes sportból játszó aludni tér, és a kétségbeesett hazardőrök csótányokként elborítják a kaszinókat. Sápadt, puffadt arcú biztosítási ügynökök és középmenedzserek Iowából, akik hiábavalóan próbálják egy szerencsés osztással vagy kockadobással visszanyerni a következő havi jelzálogrészletet, miközben a féleségük érmékkel tömi a játékgépeket. Könnyű préda a kaszinónak, és könnyű préda a Chas-hez hasonló vámpírok számára.
Nem mintha aggódnia kellett volna az étkezés miatt. A város tele volt ehhez hasonló kétségbeeséssel. Az érzés ott volt mindenütt, és az olajmágnásoktól kezdve a hajléktalan csavargókig mindenkit megérintett a városban. Az egyik pillanatban még bárki lehetett a Szerencse Istennő legkivételezettebb kegyence, míg a másikban már a bejárat előtt találhatta magát, részegen, és egyetlen fillér nélkül. Az egyetlen dolog, ami elválasztotta őket egymástól az volt, hogy hol helyezkedtek el a sors spektrumában.
Basszus. Egy hetes. Ez elszállt.
Chas otthagyott egy húszast a krupiénak, és felállt az asztaltól. Különben is kezd későre járni.
Hol lehet Victor?
Lifttel ment fel a szobájukba. Az ujjaival beletúrt a hajába, és végignézett magán a falitükörben. Szipákolt egyet, és ezzel magához térítette az öreg nőt a felvonóban, aki kiszállt a tizennyolcadikon.
Hölgyem – gondolta magában Chas – éppen most utazott egy fülkében az ördöggel, és ezt soha nem is fogja megtudni. Szerencséje, hogy életben van Önelégülten elvigyorodott – egy némileg őszinte, de álszerény rándulása a szájnak – és nekidőlt a korlátnak.
Negyvenhatodik emelet.
Áthúzta az elektronikus kulcsot a záron, és hallotta, ahogy a zár nyelve visszahúzódik, és szabaddá teszi a bejárást.
Victor felpattant az ágyból – meztelenül. A farka lankadtan lógott, és az orra és a szemei vörösek voltak. Megpattant hajszálerek. Alatta egy tizenhét éves forma lány térdelt négykézláb. A fenekén durva fehér vonalak világítottak, és a finom fehér por apró felhője lassan leszállt a hátára és a combjaira. Alatta egy másik, lapos mellű lány feküdt a hátán, akinek akkorák voltak a pupillái, hogy Chas még az ajtóból is jól látta.
– A francba, Chas. Azt hittem, hogy még néhány kibaszott óráig nem jössz vissza.
– Victor, te ostoba szarzsák. Mi a francért hoztad ide ezeket a kurvákat?
– Hé, miszter, mi nem vagyunk kurvák. Mi kísérők vagyunk – mondta a felső lány, aki most már félig felemelkedett, de még mindig lovagló ülésben ült a partnerén.
– Fogd be a szád, ribanc, vagy kitolom a kibaszott szemeidet, és belevágom a farkam a lyukba. Rendben, hölgyeim, a bulinak vége. Gyerünk, öltözni. Pakolás. Ideje menni.
Chas a tenyerével tapsolva vakkantott oda a lányoknak, és mozgásra buzdította őket. A lányok lomhán mozdultak, de láthatóan fel voltak húzva, hála a kokainnak, vagy a fűnek, vagy bármi legyen is az, ami bennük tombolt, és huncutul várták, hogy mi fog történni.
– Kibaszott komolyan beszélek. Victor, öltözz fel. És eltakarnád azt a valamit? Jézus Krisztus.
– Mi a bajod, Chas? Úgy értem, hagyd már, Vegasban vagyunk: itt legális ez a szar.
Victor visszavezette a felső lányt az ágyhoz, lenyomta, hogy előre dőljön, aztán az egyik kezével az ínyébe dörzsölte a fehér port a fenekéről, a másikkal meg megpróbált valami életet lehelni a farkába. Felkészült rá, hogy hátulról elkapja a lányt. A sovány, lapos mellű lány – aki mellesleg platinaszőke volt – kuncogott, és sokatmondó pillantást vetett Chasre, miközben rácsapott a barátja lábára.
– Igen, gyerünk már, Chaaaas... – húzta el a nevét, és csinált egy lehetetlen háromszótagos szót belőle. – Vegasban vagy.
– Kussolj már, némber. Én már akkor is jártam Vegasban, amikor te még csak egy kósza gondolat voltál apád fejében.
Végigmérte a lányt, és észrevette a szúrásnyomokat a karján, miközben a másik kurva alatt vonaglott.
– Ugyan, bébi. Durván szereted? – mászott ki mosolyogva a másik alól, és közelebb lépett Chashez. Sárga fogak. Cigaretta és heroin. Rossz hír. Ezt nem – kapta el a gondolatot a saját fejében Chas.
Micsoda? Nem gondolod komolyan – szólt rá magára. Azonban nem volt képes letagadni az igazságot – csak haragjában eddig nem vette észre. Érezte a lány vérének hívását, hallotta az ereiben doboló pulzust. Kinézett az ablakon: egy sivatagi villám a neon és a halogén mögött.
Chas megrázta magát.
– Nem is tudod, milyen durván, te lány. Most pedig csomagolj, fogd a nővéredet, és tűnjetek vissza a kibaszott utcasarkotokra.
– Victor – gügyögte a vékony lány –, szerintem a barátod egy buher. Így van, te nagy melák? – hajolt előre, ragadta meg durván Chas lába között a nadrágot. – A fiúkat szereted? Nekem eléggé fiús az alkatom... még egy műbránerem is van a táskámban, amivel...
Chas félresöpörte, és ezúttal már az ösztönnel küzdött, ami most csak bajba sodorhatná őket. Victor még csak oda sem figyelt – nem számíthatott rá, hogy megoldja a helyzetet helyette. Előre-hátra mozgatta a csípőjét a lány mögött, aki nyitott szájjal feküdt az ágyon és félig leeresztett szemhéjai mögül buja pillantást vetett Chasre a pupillák és az íriszek félig eltakart félkörével. Chas érezte a szex pézsmaillatát, amely a kokain most már tisztán kivehető csípős szagával keveredett.
Elég. Érezte, ahogy elborítja a vörös köd.
A torka összeszorult, és alig tudta kipréselni magából a szavakat:
– Volt stricijük a kurváknak, Victor?
Victor még mindig a másik lány feltámasztott fenekét döfölte az ágyékával.
– Baszd meg – nyögte, – Mi van? Mi a szar van?
– Volt stricijük, de anyabaszó szarcsimbók?
A nyomás egyre nőtt... kezd minden elhomályosulni...
– Nem. Nem volt. Egyedül... – nyögés – egyedül voltak. Jó. Senki nem fog a darabjaik után kutatni.
– Már mondtam, Miszter Chaaas – csivitelt bele a vékony lány – mi kísérők vagyunk, nem ku...
Chas kitört. Egyik hatalmas mancsával megragadt a kagylót, és lekapta a telefont az éjjeliszekrényről. A kábel megfeszült, aztán vakolatdarabok záporától kísérve kiszakadt a falból. Chas lecsapott a cuccal a sovány lány fejére. Aztán újra. Majd harmadszor is. A negyediknél a fej megadta magát, mint egy érett dinnye. A bezúzott koponyából vér szivárgott, befröcskölte a kárpitot, foltot ejtett a falon, és finom vérpermettel hintette be a másik lány himbálózó melleit, akinek az arcán a sóvárgó kifejezés azonnal átadta a helyét a rettegésnek.
Még Victor is abbahagyta a lázas üzekedést. A szemei kidülledtek, és még az álla is leesett. Kijött a lányból, és maga után húzta a síkosító egy rövid csíkját.
– Basszus, Chas, mi a szart csi...
Chas megpördült, és magasan a feje fölé emelte a telefont, mintha Victort is le akarná ütni. A szemeiben lángolt az indulat, az arca eltorzult, és a vicsorgó szájából kivillantak a kegyetlen agyarak.
– Kotródj innen, Victor.
Miközben a ghoul erőtlenül maga elé kapta a kezeit, hogy elhárítsa a soha be nem következő támadást, Chas már le is dobta a telefont.
Egyetlen villanással később már meg is ragadta a másik lány torkát, aztán a magasba emelte a kurvát, és kegyetlenül beleverte a fejét a mennyezetbe. A lány azonnal elveszítette az eszméletét, mintha lekapcsolták volna a villanyt.
Chas belemart a torkába, valamivel a kulcscsont és a nyak találkozása fölött. A bőr engedett. A sebből spriccelő vér hullámokban áradt lefelé a lány meztelen restén, és útközben elsodorta a csípőjét és a tomporát borító fehér porcsíkokat. Chas nagyokat kortyolt, és tisztában volt vele, hogy ezek kortyok sikítozó rongycsomóvá változtatták volna a lányt, ha még eszméleténél lett volna. Az aroma elborította. A sós karcossága, és a gazdag zamat, szinte mint valami fémes burgundi...
...És aztán abbahagyta. Megölné a lányt, ha túl sokat inna, és már így is gondot okoz majd nekik. Nemtörődöm módon megnyalta a rettenetes sebet, ami ettől bezárult, aztán félredobta a lányt, mint egy szeméttel teli műanyag zsákot.
A meztelen Victor reszketve kuporgott a sarokban. Sápadt volt, és a szája még mindig nyitva volt a döbbenettől. Azonban a dühnek nyoma sem volt. Sőt, valójában a sajnálatnak sem. Az arcán csak a vegytiszta hitetlenség látszott.
Chas közben egy törölközővel letörölte magáról a vért, aztán lecserélte az öltönyét, megigazította az óráját, és vetett rá egy gyors pillantást.
– Takarítsd ezt el, Victor – mondta Chas a lehető legkimértebb hangon –, aztán keress meg a kaszinóban. Fél órát kapsz rá.

 

1999. június 29., kedd. hajnali 5:22
Ceasar's Palace
Las Vegas, Nevada

Chas dühösen ült az előtérben. Úgy érezte, hogy szinte ő is a csótányemberek közé tartozik. Elvesztette az önuralmát Vegasban, egy kicsit átlépte a határt, és most azon kellett aggódnia, hogy hogyan hozza helyre a dolgokat. Bár Victorra maradt a piszkos munka, ez mégis az ő akciója volt. Egy, talán két halott – a picsába! Miért? Még csak nem is volt szüksége a vérre! Csak egy rossz helyzet, és ő elvesztette az önuralmát, nem igaz? Egy rövid ideig azzal próbálta nyugtatgatni magát, hogy a lányok rászolgáltak a halálra. Valószínűleg elkábították volna Victort, ragasztószalaggal összekötözik, és amikor végeznek vele, csak egy véres lyuk marad a veséje helyén. Vagy ellopták volna a csomagokat, a pénzt, és mindent, ami mozdítható a szobában, aztán vettek volna egy kis cuccot a pénzen.
De tudta, hogy csak szalmaszálakba próbál kapaszkodni. Tisztában volt vele, hogy elbaszta, és hogy ez csak egy újabb lépés a pokolba vezető úton, az ördög lakosztálya felé. A tenyerébe temette az arcát. Istenem, még úgy is nézett ki, mint a csótányemberek.
Az ujjai között meglátta Victort, aki a bárpult mellett belépett a terembe. A ghoul a páholy mellett elindult felé, és az arcán csak az a gondolat tartotta féken a kokainfüggők paranoiáját, hogy ha most nem uralkodik magán, akkor a dolgok még ennél is sokkal pokolibb fordulatot vehetnek. Fáradtnak tűnt, és a szemei alatt jól látszottak a fáradtság és a drog dagasztotta táskák.
– Mindent elrendeztél? – mordult rá Chas, és a szeme szarkából rá pillantott.
– Igen. Minden rendben. A szoba tiszta – szipákolt Victor. – A telefon eltűnt, a törököző és a lepedők, meg az egész szarság már úton van Long Beachre.
– És a lányok?
– Az egyik hordágyon vitték el. Azt mondtam a mentőknek, hogy elszállt az amfetamintól, amit a vérvizsgálat is igazolni fog. Ó, és ha arról kezdenek karattyolni, hogy valaki széttépett valakit, akkor azt egy drogos képzelgésének fogják tekinteni.
– Kihívtad a mentőket? Hogy a picsába sikerült ilyen gyorsan megszabadulni tőlük?
– Ez itt a kibaszott Vegas, ember. Adtam nekik fejenként egy százast. Szerintem azt hiszik, hogy én csak egy újabb kokain jani vagyok, aki szeretne minden fölösleges kérdezősködés nélkül megszabadulni az ócska kurvájától.
– Rendben. És a másik lány?
– Öö... Ha véletlenül meglátogatnád az éttermet, akkor én a helyedben nem rendelnék az étlapról. Legalábbis holnapig nem. Majd telefonálok egyet, és a dolgok elrendeződnek, mire holnap este felébredsz.
Chas kipréselt magából egy sóhajt, és összeszorította a száját. Hála Istennek, hogy végzett ezzel a kibaszott dologgal. Most már csak be kell fejezni, és holnap beszélni kell a Rothstein csapattal...
– Ezért gyűlölöm ezt a kibaszott Vegast, Victor.

 

1999. június 29., kedd, hajnali 5:36
Ceasar's Palace
Las Vegas, Nevada

– Ó, baszd meg – bugyogta Chas ahogy egy véráram visszaszaladt, felfelé a torkán, és kispriccelt a száján és az orrán. – Baszd meg. Victor. Basszus, Istenem, Victor, nem érzem jól magam.
Victor tudta – a dolgok normális esetben nem így történtek. De nem tudta, hogy mi történik. Talán rossz volt a vér, vagy valami ilyesmi.
– Vigyázzanak! Ez a férfi beteg. Gyomorfekély. Én az ügyvédje vagyok, és baj van a szívével!
Mindegy, csak az emberek tűnjenek a francba az útból.
Chas megtántorodott, és a lábai mintha elkocsonyásodtak volna. A látómezeje egy alagúttá szűkült össze, és ebben az alagútban mintha minden és mindenki őt bámulta volna. Érzett minden egyes kis kiemelkedést az ujjlenyomatán, és az ing szövetében minden egyes szálat. Érezte hogy a kihányt vér mikor híg, és mikor vastag és darabos. A csótányemberektől eljutott hozzá néhány szófoszlány, de számára megszűnt a körülöttük uralkodó nagyobb zsivaj.
– Elbaszta – mondták a hangok. – Vigyázz. Micsoda kupi.
– Vajon meglőtték?
– ...Számolta a kártyákat...
– ...Túl sokat ivott...
– ...Gengszterek!...
– ...Valaki csináljon már valamit...
– ...Ezt a férfit el kellene távolítani...
– ...Ne nézz oda, Gladys...
Érezte a varrást, ami összetartotta a cipőjét, és az aprócska emelkedőt, amikor a padlószőnyeg egy kisebb egyenetlenséget takart a padlón. Egy újabb adag vér furakodott fel a gyomrából, és hirtelen mindenki őt nézte. Egy halálra vált pincérnő iszkolt el az útból, és két kidobó nézett rá rosszallóan. Intettek neki és – ki a franc fogja a karját – hogy menjenek ki a kaszinóból a hallba.
Victor. A kibaszott Victor volt az. Chas felnézett, és résnyire szorított szemhéjakkal Victor arcára fókuszált. A ghoul betuszkolta egy felvonóba – hányás – és két zsíros hajú, olcsó nadrágot és sportzakót viselő csótányember oldalazva kiiszkolt a fülkéből.
– Jézus, Chas, mi a fasz van veled?
Chas rámeredt Victorra, és látta az arcának minden egyes apró kis részletét: a pórusokat, a serkenő szőrszálakat, amelyekből a szakáll lesz, majd ha jobban megnőnek, a szarkalábakat a szeme sarkában és a szája mellett. Az orrcimpák széle még mindig vörös volt.
– A kurva kibaszott anyaga. Vagy a meszkál. Valószínűleg utazott a ribanc. Baszd meg, Victor, vigyél a szobába, mielőtt még...
Az újabb sugár beterítette Victor ingét és a felvonó tükrös falát. Chas megragadta elől Victor ingét, és elmerengett azon, hogy vajon meg tudná-e számolni egyesével a szálakat.
– A kibaszott szobába, Victor. Beszarás.
– Nyugodj meg, Chas – tolta el magától Victor, részben, hogy nem csapódjon neki a falnak, de leginkább azért, hogy ura maradjon a helyzetnek. – Ura vagyok a helyzetnek. Victor kézbe vette a dolgokat, hallasz? Ne támadj rám, mert akkor vissza kell tartsalak, és kibaszott valószínű, hogy csak kinyírnál.
Berontottak a szobába, és a nap első sugarai közül néhány már kelletlenül átfurakodott a behúzott sötétítő résein. A véres izzadtság patakokban folyt végig Chas homlokán, és átszivárgott az ingén, ahol eddig még nem itatta át.
– A pokolba, Victor – hányás – kész vagyunk már?
– Egy perc, Chas. Egy kibaszott perc. Már majdnem ott vagyunk. Victor berúgta a fürdőszoba ajtaját. Feltűnt neki, hogy a padló még mindig nedves ott, ahol korábban feltörölte a törölközőkkel. Na mindegy. Ezzel kell beérniük. Betolta Chast a fürdőbe, és minden kecsességet mellőzve beledobta a kádba. Felötlött benne egy gondolat, úgyhogy visszament, és kiakasztotta a „Ne zavarjanak” táblát az ajtóra, aztán bekattintotta a zárat. Kibaszott Fort Knox ez a hely – vigyorgott magában. Végül bezárta a fürdőszoba ajtaját, és meggyőződött róla, hogy elég szorosak az ajtó alatti hasadékba gyömöszölt lepedők.
Chas az ördögről gondolkozott, ahogy belezuhant a rendszertelen, rángatózó önkívületbe. Az ördög, a csótányok ura.

 

1999. június 29, kedd, este 11:56
Ceasar's Palace, Szenátusi Ülésterem
Las Vegas, Nevada

A gigantikus méretű, piszkos tölgyasztal egyik oldalán Milo Rothstein ült. Mellette balról a de facto tanácsadója, Benedic herceg Nosferatu kifutófiúja, Montrose foglalt helyet, aki leginkább egy drága ruhákat viselő megnyúzott és kifacsart hadifogolynak tűnt, a másik oldalán pedig a Rothstein Giovannik egy ideges és rosszul tájékozott tagja feszengett. Tisztában volt vele, hogy ha a dolgok balul sülnek el, akkor őt valószínűleg odadobják a farkasoknak. Csak azért volt ott, mert elsajátította azt a tudományt, amivel kifürkészhette mások auráját. Eredetileg azért tanulta meg ezt a „kis trükköt”, ahogy Milo nevezte, mert hatalmas előnyt jelentett neki, miközben az utcákon és a kaszinókban vadászott. Végül azonban hamis ajándéknak bizonyult ez a képesség, mert elsőrendű árucikket csinált belőle a család és a Las Vegas fölötti egyeduralomra vágyó többi vámpír között zajló pitiáner torzsalkodásban.
Az asztal távolabbi végében Victor Sforza a tollával dobolt az előtte heverő nyitott jegyzettömbön. Chas mögötte állt, és eljátszotta, hogy ő csak az izom a tárgyalást intéző küldött mögött.
A Giovanni újszülött Milohoz hajolt, és belesuttogott a fülébe.
– Az álló fickó egy vámpír. Az ülővel kapcsolatban nem vagyok biztos magamban. Jó közel tartja magához a lapokat. Szerintem vagy Vértestvér, vagy ghoul.
Milo bólintott.
– Minek köszönhetjük a megtisztelő látogatását, Mr. Sforza? Victor felállt, és megigazította a nyakkendőjét.
– Nos, Mr. Rothstein, úgy tűnik, hogy a megbízóm, Francis Giovanni, tudomást szerzett egy ismerős eltűnéséről. Mr. Giovanni gyanítja, hogy talán itt keresett menedéket, vagy önnek talán tudomása lehet arról, hogy hol lehet... most. Úgy értem, most.
Milo elmosolyodott, és egymáshoz illesztett ujjai mellett lepillantott az ölébe.
– És vajon miért keresne fel engem az Ön megbízójának a barátja?
– Mert Mr. Giovanni tudja, hogy Önök már korábban is kapcsolatba kerültek.
– Valóban? – vonta fel Milo a szemöldökét. – Mennyire ügyel a szavaira! Nos, pontosan mi is lenne az én feltételezett kapcsolatom Benitóval?
Victor azonnal visszavágott, mielőtt még Chas egy köhintéssel figyelmeztethette volna.
– Eddig még nem említettem Benitot. Tudnia kell, miről van itt szó, különben nem ötlött volna fel Önben éppen az ő neve, nem igaz?
Chas megfeszült. A labda végig Milo térfelén volt, de 8 úgy döntött, hogy átengedi az első néhány szervát nekik, hogy lássa, mi lapul a vendégei tarsolyában, Chas gyanította, hogy csőbe húzták őket, és most Frankie Gee és a Rothsteinek egy megbízotton keresztül rendeznek le egy régi feszültséget. Akaratával vért irányított a végtagjaiba, és érezte, hogy az élőholt erő végigáramlik a testén.
– Nem, Mr. Sforza, attól tartok, Ön nem látja át a teljes igazságot. Tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy Önök miért jöttek ide, és az én látszólagos elszólásom csak azt akarta jelezni, hogy többet tudok annál, mint amennyit Önök gondolnak. Ha csak egy egyszerű alulértékelés lenne az egyetlen hibája, akkor még tisztán kijöhetne ebből a találkozóból.
Montrose, a torzszülött, figyelte, ahogy Chas megrezzen, és félig fel is emelkedett ültéből, amikor Milo kinyújtotta a kezét, mintha le akarná csillapítani, vagy vissza akarná ültetni. Montrose Milora pillantott, és a szemei kissé összeszűkültek. Olyan apró volt a rezdülés, hogy szinte észre sem lehetett venni, de Chas elkapta a jelenetet, és gyorsan megpróbálta magában összerakni a darabokat: Montrose nem volt elégedett Rothsteinnel. Rothsteinnek tudomása lehet Benito hollétéről, de valamilyen ok arra készteti, hogy ne beszéljen róla, és talán ugyan ez az ok felelős a feszültségért kettejük között. A csendes fickó, akit be sem mutattak, talán csak egy kerékszög, vagy mondjuk egy füstölt hering. A jól látható feszengéséből ítélve valószínűleg az utóbbi. De akár ez is lehet része a... Chas megálljt parancsolt a gondolatainak. Inkább nem akart most belemenni ebbe. Jobb, ha hagyja, hogy a dolgok menjenek a maguk útján, mintha félig halálra vernék.
Victor visszakozott, amit meglehetősen bölcsen tett.
– Nem akartam tiszteletlen lenni, Mr. Rothstein. A megbízón kérése hozott ide, aki úgy véli, hogy ezt az ügyet baráti alapon könnyedén elsimíthatjuk. Talán rosszul ítéltem meg Önt, de a viselkedése védekezőnek tűnt. Elnézést kérek az elbizakodottságomért.
Úgy tűnt, hogy ez megnyugtatja Rothsteint, de Montrose továbbra is izgatott maradt. Chas kiengedett egy kicsit, és átkozta magát, amiért ilyen hamar megidézte az élőholt vitae erejét. Persze tudta, hogy az erő megmarad, de megpróbálta láthatóan összehúzni magát. A terem falakba mélyesztett fluoreszkáló világítása megvillant a fő világítótestek sárgás fényében. Montrose felvonta az egyik eltorzult szemöldökét.
Victor folytatta.
– Mi Benitot keressük, de csak azért, hogy törleszthesse egy adósságát a megbízónk felé. Attól tartok, hogy nem tekintené baráti gesztusnak, ha Ön okot adna rá, hogy úgy gondolja, hogy Ön emiatt az adósság miatt aggódik.
Chas pislogott egyet. Frankie egy szót sem szólt neki semmiféle adósságról. Most vagy tájékozatlanul küldte oda Chast, vagy Victor most találta ki ezt az egészet. Nagyon remélte, hogy ez az utóbbi az igaz, mert ha Frankie úgy küldte el ide egy kibaszott ghoul biztosítására, hogy nem ismerte a teljes képet...
– Sajnálom, Mr. Sforza, de nem segíthetek önnek – szakította ki Milo kijelentése Chast a gondolatai közül. – Benito Giovanni egy rövid időre megállt itt úgy nagyjából két héttel ez előtt, de akkor is csak egyetlen éjszakára maradt, és utána azonnal távozott.
– Értem. Nos, akkor sajnálom, hogy pazaroltam az idejét. A megbízóm csalódott lesz, de talán újabb adatot szolgáltat majd a számára az, hogy nemrég látta itt Benitot.
Victor felállt a székéből, látványosan bejegyzett valamit a jegyzettömbjébe, aztán megfordult, mint aki távozni készül.
– Köszönet a vendéglátásért, Mr. Rothstein. A társam és én csak még egy éjszakát kérünk Öntől, hogy végére járhassunk az ügyeinknek, és hogy legyen elegendő időnk visszatérni a mieinkhez anélkül, hogy a nap sugaraitól kellene tartanunk.
Ez jó volt – gondolta Chas. – Hadd higgyék, hogy te is Vértestvér vagy. Nyilvánvaló, hogy Victornak helyén van az esze.
– Ez csak természetes. Hol szálltak meg?
Chas küldött egy gyors pillantást Victor felé. Most Rothsteinnek vagy nem volt tudomása a tegnap esti gondjaikról, vagy ismét csőbe akarta húzni őket.
– Itt a Ceasar's Palaceban. A toronyban – huszonhatodik emelet. Szép a kilátás a Stripre – jegyezte meg mintegy mellékesen Victor, miközben távozni készült, és a kabátját gombolta be.
Kérlek, kérlek, kérlek – gondolta magában Chas – ne célozgass a Treasure Islandre. Ott volt Montrose menedéke, legalábbis az információik szerint, amelyeket még akkor szereztek, mielőtt Frankie Gee és a Rothsteinek között kialakult volna a mostani ellentét.
De fölöslegesen aggódott. Victor befogta a száját.
Útban a felvonó felé Chas megveregette Victor vállát.
– Nem rossz. Még engem is átvertél egy pillanatra. Kis szerencsével alábecsült téged. Vagy talán túlbecsült, ami eltereli a figyelmet arról... nos, akire nem lett volna szabad ráterelődjön.
– A pokolba Chas, megérdemlem az elismerést – vágott vissza Victor. – Úgy is lehet üzletet kötni, hogy közben senkinek nem vágod le az orrát. Egyszerűen csak utálok olyan Vértestvérekkel tárgyalni, akik el is hiszik, amit másoknak önmagukról mondanak. A beszélgetés felerészben hízelgésből áll, a másik fele meg azzal telik, hogy megpróbálod rávenni, hogy bekapja a csalit. A Milo Rothsteinhez hasonló Vértestvérek beszéd közben mindig ugyanazokat a köröket futják. Csak abban kell reménykedned, hogy közben elszédülnek. Azt a szart az adósságról most találtam ki... fogalmam sincs, Frankie miért keresi Benitot, de nem akartam tudatlan kifutófiúnak tűnni. Minél jobban játszom a játékot, annál több lehetősége lesz Milonak a botlásra.
Chas csak nézett maga elé, és az arcán megjelent egy szórakozott félmosoly.
Victornak igaza volt – néha a Vértestvérek sokkal jobban átverik saját magukat, mint ahogy bárki más átverhetné őket bármilyen színjátékkal.
Chas csak abban reménykedett, miközben a felvonó lassan felmászott a negyvenhatodik emeletre, hogy távozásuk után az asztalnál ülőknek nem pontosan ugyanezek a gondolatok jártak a fejében.

 

1999. Október 6., szerda, este 11:47
Si Redd's Resort Hotel & Casino
Mesquite, Nevada

Dan Nussbaum nekitámasztotta a pocakját a bárpultnak. A csapos azonnal észrevette „azt a pillantást” – ez a pillantás jelezte, hogy hamarosan elmondanak neki egy történetet. Talán egy válás, vagy talán valami más szerencsétlenség történetét. Vagy egy igazán hátborzongatót, amilyet néha-néha hallhatott egyik másik őrülttől, aki már túlságosan különös volt ahhoz, hogy a nagyobb kaszinóvárosok ragyogó fényeiben is felbukkanhasson.
Dan rendelt egy rövidet.
– Valami jár a fejében, igaz, barátom? – puhatolózott a csapos. Jobb az ilyesmin minél hamarabb túlesni.
– Aha. Azt hiszem, hogy elég sok mindent látok, de időről időre akad valami, ami nem illik a többi dolog közé. Úgy értem, valószínűleg eléggé eltompultan már. Pop legalábbis ezt mondja rólam. Én pedig azt hiszem, hogy ő csak megöregedett. Láttam már drogosokat, bálkirálynőket és srácokat az apjuktól lopott autóban. Pop biztosan már vagy tucatnyinál is többször látott ilyet, mint én, de még mindig megdöbbenti. Ilyen az ő generációja, gondolom.
– A családomnak van egy benzinkútja és egy kis butikja az U.S. 95-ös mellett, a városon – Vegason kívül, a légierő tábora mellett. A család, az Pop meg én. Mama meghalt rákban hat évvel ezelőtt. Darlene Los Angelesben él, de soha nem ír, és nem is telefonál.
– Na mindegy, szóval így van az, hogy látom ezeket a dolgokat... egyszerűen odajön minden hozzám. Az éjszaka közepén, mielőtt beizzítanák a pénznyerőket, reggeli után... akármikor megeshet. És bárhonnan előbukkanhat egy-egy.
– Mint ez is a múltkor... ülök a pult mögött, egy baseball magazinnal a kezemben – van egy bukim Vegasban – amikor bejön ez az igazán furcsa fickó. Éjszaka volt, de mégis napszemüveg volt rajta. Az első ajtón jött be, és a hosszú haja csak úgy lobogott mögötte. Egy kicsit még le is kellett hajolnia az ajtóban, hogy beférjen a szemöldökfa alatt. A bőr ruha úgy bűzlött rajta a sok marihuánától, mintha jó egy, vagy két napja nem jutott volna már zuhanyhoz. Odabiccent nekem, aztán bejön. Nincs értelme a keménykedésnek, gondolom, szóval egy „Isten hozott” mosollyal az arcomon kinézek a válla fölött a parkolóba. Odakinn a neonfényben a fém védőtető alatt egy Cutlass áll a bogár és porfelhőben. Az utas oldalon hiányzik az egyik keréktárcsája. Az első ülésen ül egy nő, de vagy alszik, vagy elbambult, mert egyenesen előre néz, vagy alszik.
– A fickó járkál egy kicsit az üzletben, de én nem igazán figyelek rá. Majd szól, ha kell neki valami. A legtöbb úton lévő ember nem akar mást, mint fizetni, és hajtani tovább.
– Aztán előbukkan a rágcsálnivalók közül, és a pultra szórja a cuccait: egy csomag fekete szemeteszsák. egy tekercs szigetelőszalag és egy csomag Twinkies.
– „Nyolc hatvanhárom” – mondom. – „Maga verőlegény?” – viccelődtem vele.
– Az egyik zsíros zsebéből előbányászik néhány bankót és odadobja őket a pultra.
– „Vámpírok. Tartsa meg a visszajárót. Van vécéje?” – válaszolja.
– „Igen, uram, a sarok után.” Odaadom neki a 64-es Impala kormánykereket, amin a kulcs lóg.
– Aztán kimegy, kinyitja a csomagtartót, bedobálja a cuccait – tiszta erőből – aztán kiált valamit. A lány nem moccan, úgyhogy szerintem nem hozzá beszélt. Lecsapja a csomagtartót, de az nem záródik be, úgyhogy lecsapja még egyszer. Valami biztos az útjában volt, hogy nem záródott le elsőre. Talán egy vámpír – nevetett bele Dan Nussbaum a sörébe.
– A fickó aztán eltotyog az épület mögé, és két perc múlva már jön is visszafelé. Bejön a boltba, leteszi a kormánykereket a pultra, és kimegy.
– Egyet pislantok, és már el is tűnt. Csak két pozíciólámpa, és egy hatalmas porfelhő. De ez nem az én dolgom.
A csapos nyugodtan elmosogatott néhány poharat. Az összes jó történetben volt legalább egy halott ex-barátnő. De talán az volt a csomagtartóban...

 

1999. június 30., szerda, éjjel 12:52
Ceasar's Palace, 2604-es szoba
Las Vegas, Nevada

Chas és Victor visszatértek a szobájukba, és a telefonon villogott az üzenet érkezett lámpa. Ez biztosan Frankie Gee lehet valami új meglepetéssel, vagy egy kéréssel, hogy hazafelé álljanak meg valahol.
Chas átvette az üzenetet a recepción. Hívja vissza Frankie-t New Yorkban. Sürgős. Volt valami az üzenetben, amitől ideges lett. Soha semmi nem húzta fel annyira Frankie-t, hogy valamit azonnal meg kellett volna tegyen. Ő olyan típus volt, aki ha kibasztak vele, akkor csak ült magában, rágódott, és hagyta, hogy a csavaros esze a hideg gyűlöletből táplálkozva kiötöljön valami odaillő bosszút. Frankie az a típus volt, aki csak hat héttel az után látogat meg, hogy beintettél neki. És mekkora felhajtást csapott ilyenkor az ügy körül – valami számodra jelentéktelen apróság, valami, amiről azt hitted, hogy már rég elmosta az eső, szóval valami ott fortyogott az epéjében, és most megkapod a fizetséged érte, de kamatostul.
Úgyhogy Chas azonnal felhívta Frankie irodáját.
– Hé, Frankie. Itt Chas. Mi a gond?
Felötlött benn, hogy vajon miért nem Annie vette fel a kagylót, de azonnal el is felejtette ezt a gondolatot.
– Ez az ügy súlyosabb, mint gondoltam volna, Chas. Benito láthatóan nálam sokkal nagyobb kutyáknak is tartozik. Üzenetet kaptam valami régi motoros citromfejűtől a felsőbb körökből, hogy jobb lesz, ha még a szokásosnál is kibaszottul óvatosabbak leszünk ebben az ügyben.
– Hogy érted ezt? Beadta a kulcsot?
– Nem, nem erről van szó. Én csak kismiska vagyok ezeknek a vén seggrepacsizóknak, ha érted, mire gondolok. Nem mondtam el nekik, hogy odaküldtelek benneteket, de ha Benito ott van Las Vegas környékén valahol, akkor ezek a fickók odaküldenek egy csapatot.
– Hát, mit akarsz, mit csináljak? Rothstein úgy tesz, mintha szart se tudna, de én biztos vagyok benne, hogy valaki más is belekeveredett itt az ügyekbe. Magával hozta az egyik kisemberét, hogy felrázzon minket, de volt még vele egy igazi szörnyszülött is. Nem semmi ez a Nosferatu. Mond neked valamit a Montrose név?
Chas végighúzta a hotel egyik tollát a jegyzettömbön. Nincs benne tinta.
– Nem, nekem nem mond semmit. De talán a goombák sejthetnek valamit. Tartsd nyitva a szemed és a füled. Figyelj oda valami Isabel nevű nőre. Valami nagyágyú a régi családból, Velencéből.
– Isabel Giovanni?
– Amennyire én tudom. Ahogy mondtam, ha Las Vegasban van valami, akkor ő ott lesz.
– Rothstein azt mondja, hogy Benito csak idejött, és már tovább is állt. Itt volt, de aztán eltűnt. Senki sem tudja, hol lehet.
– Nos, az öreg buzeránsok állig fegyverbe vágták magukat miatta. Bárhol legyen is, szerintük ott is kellene maradnia.
– Ugye már nem akarod, hogy itt maradjunk?
Chasnek eszébe jutott az előző éjszaka, Victor kis kalandja, és a saját találkozása Las Vegas egyedi lakkozott, középszerű bujaságával.
– Ha már így rákérdeztél, akkor szerintem maradnotok kéne még. Vártok még néhány éjszakát, és figyeltek, hátha felbukkan az öregek csapata.
– Baszd meg, Frankie, ezért bajba kerülök náluk, ugye? Úgy értem...
– Hé, azt teszed, amit mondok, értesz? Ne siránkozz irt nekem, mint valami kibaszott kisiskolás, csak mert azt mondom, hogy maradj ott még néhány éjszakát. Mi a fasz bajod van, Chas? Kezdesz puhulni?
A kérdés felpörgette Chas agyát. A cosa nostra, különösen a Giovanni féle, nem olyasmi volt, amiből az emberek csak úgy egyszerűen visszavonulnak. Mire véged, addigra vagy egy kupac hamu leszel a sitten, vagy egy kupac hamu az utcán, vagy pedig egy kupac hamu a sütőben a saját kibaszott menedékedben. Ha Frankie úgy gondolja, hogy kezd puhulni, akkor az öreg haver eltávolítja őt a képből, mielőtt esélye lenne elbaszni valamit. Gyorsan kivonta magát a középpontból.
– Nem, Frankie, nem ezt mondom. Azt mondom, hogy ha ezek az új srácok a saját ügyüknek tekintik ezt az egészet, akkor talán nem akarják, hogy mi is a környéken lábatlankodjunk. Család vagy nem, az ő szennyesük csak az ő szennyesük, és én nem akarok belekontárkodni, ha ezzel elbaszhatom az ő ügyüket, vagy a sajátunkat.
– Nos, jó, hogy gondolkozol, Chas, de hagyd, hogy én intézzem az ügyeknek ezt a részét. Te és Victor ott maradtok, és nyitva tartjátok a szemeteket. Gyanítom, hogy nagyobb ez az ügy annál, amilyennek mutatják. Már azzal felfújták, hogy a fejem fölött beléptek a képbe. De úgy van, ahogy mondod: ez az ő bajuk. És ha nem képesek elintézni, akkor talán nekem lesz ott egy emberem, aki képes rá, és a végén ők fognak tartozni nekem, capice?
– Aha, értem.
– Még valami, Chas – tette hozzá Frankie mintegy mellékesen.
– Mi lenne az?
– Légy óvatos.
Ez olyan volt, mint a halál csókja. Csak egy egyszerű véglegességét sugalló és hangsúlyosan tiszteletlen kijelentés. Chas tudta, hogy jó eséllyel ebből már nem tét haza. Ami eddig könnyű volt, mint egy pofon, hirtelen valami egészen mássá változott.

 

1999. június 30., szerda, éjjel 1:42
Ceasar's Palace, 2604-es szoba
Las Vegas, Nevada

Tizenöt perccel később megcsörrent a telefon.
Victor leballagott a kaszinóba. Nem akart beleőrülni a semmittevésbe, és megterhelte a szobát vagy húszezerrel. Chast ez egy kicsit gyanakvóvá tette. A Frankie-vel folytatott legutóbbi beszélgetése után már nem igazán akart megbízni még a saját családjában sem, nem hogy egy kokainseggű ghoulban, aki nagy valószínűséggel pontosan ebben a pillanatban néhány pincérnőt gyömöszölt éppen a blackjack asztalnál.
Második csörgés.
Chas gyorsan felpattant, odament az ablakhoz, és a szálló tornyából lenézett a parkolóra. Nyoma sem volt szirénáknak, vagy a Crown Vice-oknak és a kormányzati Chevyknek, vagy a mentőautóknak. Csak egy fehér limuzin állt ott, de biztos volt benne, hogy azt már korábban is látta errefelé. Az ajtó alatti résben nem látott árulkodó árnyékot. Csak egy Bruce Willis film ment a tévében, amiben szépen sorra minden felrobbant, és mindenkinek szétverték a pofáját.
Harmadik csörgés.
Chas beleszimatolt a levegőbe. Egy halvány... mandula?... illaton kívül semmit sem érzett. Na nem mintha meg lehetne őt mérgezni. Legalábbis hagyományos módon nem. Korábban már milliószor megfutotta ezeket a paranoid köröket, és végül talán egy kicsit fatalisztikusan, de meggyőzte magát, hogy ha valaki holtan szeretné látni – mármint véglegesen – akkor ő semmit sem tehetne ellene. Mindenképpen elkapják, akár elég körmönfontak ahhoz, hogy az egyik Vértestvér orgyilkost alkalmazzák, akár elég hagyománytisztelők ahhoz, hogy telepumpálják ólommal, vagy elég szemtelenek ahhoz, hogy felgyújtsák a hotelszobáját. Nem, a halhatatlanság, vagy ha már itt tartunk, a hosszú halandó élet titka abban állt, hogy kerülni kellett a feltűnést. Benedic, Las Vegas hercege is így tett – a város határain kívül tartotta fenn csendes, és ízléses kis menedékét. Frankie Gee is így tett – számtalan capo és caporegime mögé rejtőzött, és minden porcikájában úgy nézett ki, mint egy alsókategóriás csirkefogó, és nem mint egy százötven éves Don, aki fél évszázaddal ez előtt vitorlázott be Ellis Islandre. Néha a láthatatlan emberek is megsérültek, de soha senki nem bántotta őket szándékosan. Csak húzd meg magad, és hagyd, hogy más kapja be a golyókat.
Negyedik csörgés.
Elég már ebből a paranoiás szarságból – vélte Chas és felkapta a kagylót.
– Itt Chas.
– Jó estét, Chas. Itt Isabel nénéd. Volna egy kis időd, hogy megigyál egy csésze kávét a kedvenc nénikéddel?
Chas agya ismét magasabb fokozatba kapcsolt. A nő számított rá, hogy ismeri a nevét, úgyhogy valószínűleg kitalálta, hogy Frankie (vagy valaki más) leadta neki a drótot arról, hogy valami alakulóban van. Arra kérte, hogy találkozzon vele, ráadásul egy nyilvános helyen, ami vagy azt jelenti, hogy fedezni akarja magát, mert már korábban is volt dolga Frankie embereivel, vagy pedig éppen őt akarja megnyugtatni. Önmagának hízelegve az első lehetőség mellett döntött, még akkor is, ha ennél azért okosabb volt. Isabel nem kérdezett Victor felől, úgyhogy erről a dologról hallgatni fog, és kivárja, hová sodorják az események.
– Persze. Mindjárt ott leszek.
– Csodálatos. Várlak.
Édes volt a hangja ennek az Isabel néninek, az már egyszer fix. Annyira édes, hogy Chas úgy döntött, biztonságra fog játszani. Ellenőrizte a tárat és a golyókamrát a nagyméretű automatában – remélhetőleg legalább egy kis időt nyerhet majd vele, ha a beszélgetés kellemetlenre fordulna – aztán kiment a szobából, és kimérten becsukta maga mögött az ajtót.
Igen, a szobának tényleg mandula szaga volt.

 

1999. június 30., szerda, éjjel 1:19
Ceasar's Palace, Nero étterme
Las Vegas, Nevada

Isabelnek csak néhány percet kellett várnia, mielőtt Chas megérkezett volna. A férfi meglehetősen kellemes megjelenésű volt a maga durván faragott, nagycsontúan amerikai módján. Egyszerű, tiszta szabású fekete öltönyt viselt, de nem kötött nyakkendőt, és az ing gallérját sem gombolta be. Mennyire halandós! És vajon ezek a közönséges gengszter típusok soha nem jutnak már túl a fekete öltönyön? Ha valaki lát egy fekete öltönyös férfit – gondolta Isabel – akkor biztos lehet benne, hogy vagy a kormánynak dolgozik, vagy pontosan a másik oldalnak.
Nem számít, döntötte el végül Isabel. Las Vegasban úgyis csak úgy nyüzsögtek a nagymenők és lelkes utánzóik, és nem volt semmi olyasmi Chasben, ami gyanússá tette volna. Végül is a férfi csak egy erőforrás a számára, és valószínűleg soha többé nem látja, ha egyszer végére ér itt a dolgának.

 

1999. június 30., szerda, éjjel 1:19
Ceasar's Palace, Nero étterme
Las Vegas, Nevada

Chas úgy vélte, hogy a szánalmasan izgatott alárendelt szerepét fogja játszani, ezért nem is gombolta be az ingét, és a haját sem rendezte el tökéletesen. Miután kilépett a liftből úgy gondolta, hogy gyorsan végigmegy a kaszinón, mielőtt csatlakozna Isabelhez a steak houseban. Jobb, ha megnézi, mire készül Victor a főnök nevére terhelt húsz ronggyal a zsebében.
De Victornak nyoma sem volt. Ezért ráérek majd később aggódni – gondolta magában.
Így hát egy kicsit elmerülve a gondolataiban besétált Nero éttermébe, és közölte az őt fogadó pincérrel, hogy itt van találkája a nagynénjével, aki már vár rá.
– Nagynéni? – kérdezte a pincér.
– Házasság útján – felelte Chas, bármit jelentsen is ez az egész.
Hamarosan aztán rájött. Isabel ránézésre úgy a húszas évei végén, a harmincas évei elején járhatott, és túlságosan is fiatal volt ahhoz, hogy a sző hagyományos értelmében a nagynénje lehessen. Halvány olajbarna bőrével (tehát így néznek ki az élőholt európaiak), sötétbarna, szinte már fekete hajával, és karba font hajlékony karjaival a megjelenése nagyon európai volt. Egyelőre még nem vette észre Chast. Fejét lehajtotta, így a férfi teljes szépségében megcsodálhatta klasszikus szépségét, amelyet csak még érdekesebbé tettek azok az apró vonások, amelyeket csak a csendes, több generáció óta zajló beltenyészet eredményezhet. Kicsit vékony áll – jegyezte meg Chas – és veszedelmesen magas járomcsontok. A szeme megakadt a melleinek fiatalos ívén, és ahogy a selyemruha a vállairól leomlott, azt leginkább a buja jelzővel lehetne leírni. A nő előtt egy zöld üveg Pellegrino állt – kinyitva, de érintetlenül.
A francba – gondolta szinte hangosan Chas – kívánom a nénikémet. – Leült a nő asztalához, aki az érkező felé fordította a fejét, és rávillantott egy halvány mosolyt.
– Egy úriembernek nem kellene megvárnia, amíg egy hölgy hellyel kínálja?
– Öhm... – felelte elmésen Chas. – Azt mondták, hogy itt vársz rám. – Te mamlasz...
– Nos, örömömre szolgál, hogy találkozhatom egy ilyen jóképű unokaöccsel. Vagy unokatestvérrel. Vagy bármi legyél is. Még én magam se vagyok tökéletesen tisztában a rokonsági fokunkkal – mondta egy nevetés kíséretében Isabel.
Chasnek feltűnt az illata.
– House of Ghivency – mondta a nő.
– Bocsánat?
– Ghivency. A parfümöm.
– Ismerem a Ghivency nevet, de nem tudtam...
– Megmozdult az orrod. Láttam. Észreveszem az ilyen apróságokat.
– Most biztos bohócnak tartasz. Általában nem jövök ennyire zavarba, de ez a mai éjszaka tele volt meglepetésekkel.
– Ebben biztos vagyok.
Remek – gondolta Isabel. Azonnal a lényegre tér. Bölcs választás, és így gyorsan elém kerülhet. Most én jövök.
– És miféle meglepetések lennének azok?
– Nos. kaptam egy hívást a főnökömtől, hogy errefelé tarthatsz, és hogy jó lenne, ha vendégszeretően viselkednék – mosolygott Chas. – Úgy tűnik, hogy mindketten egy hallgatólagos ismerőst keresünk.
– Tehát a főnököd tudja, hogy itt vagy?
– Elnézést? – ismételte Chas. A pokolba, túl sok lépéssel jár előttem. Mi a fenéről beszél?
– Nekem azt mondták, hogy a családnak az az ága, amelyhez te is tartozol, nem küldött ki ide embereket.
– Nos, akkor honnan tudtad, hogy hogyan találhatsz meg?
– Onnan, Chas, hogy a családunk tele van hazugokkal. És ha elfelejtünk megemlíteni bizonyos dolgokat, az éppen olyan hazugság, mint az igazság bármilyen más elferdítése.
– Gondolom, nézhetjük így is a dolgokat. De Frankie engem Benitora állított rá. Úgy gondoltam, hogy Vegas is legalább annyira jó kiindulásnak, mint bármelyik másik város. Ez a hely szinte az előtérbe tolakodik, ha valaki a Ma... a családom üzletére gondol, és az elmondottak alapján Benito nem tűnt valami szuper kreatív, majd én felrúgom a szokásokat típusnak.
– Értem. Hm. Nos, az „ismerős” talán egy kicsit túl erős szó Benitoval kapcsolatban. Benito egy alapanyag a fölötte állóknak. Ő és a hozzá hasonlók meglehetősen gyakoriak a sorainkban.
Ez a megjegyzés kizökkentette Chast. Fogalma sem volt, mihez kezdjen Isabel kijelentésével. Láthatóan ő valami más pozíciót foglalt el a családon belül, mint Benito, de közben egyszerre volt több is, és kevesebb is nála? A szavai arra utaltak, hogy nem állt a férfi „fölött”, de Benito valamiképpen kevésbé volt értékes, mint ő.
– Attól tartok, hogy elvesztettem a fonalat, drága nénikém. Chas remélte, hogy Isabel pontosan azt érti majd ez alatt a mondat alatt, amit ő.
– Kaphatnék még egy kis információt? Nem segíthetek, ha nem tudom, mit kellene tennem.
– Ó, éppen ellenkezőleg, Charles. – A teljes nevem – gondolta Chas – ez a fordulat lenne a fair play. – Ha egyszerűen csak azt teszed, amire utasítanak, akkor sokkal hatékonyabb és értékesebb vagy. A világon kétféle ember van: akik vezetnek, és akik követnek. Nincs is ezzel semmi baj – nem szégyen az, ha a követők közé tartozol. Egyszerűen ez az a szerep, amiben a legjobban teljesítesz. Én magam is követő vagyok, mivel már réges-régen elveszítettem az éleslátás képességét. Része a családi átoknak, ha érted mire gondolok.
Chas valóban értette. Az Ölelésről beszélt. Bár a vámpírrá válás rengeteg adománnyal járt, de a hátrányok jócskán ellensúlyozták ezeket. A Chashez hasonló embereknek ezek közül több nem jelentett semmit. Egyáltalán nem érdekelte, ha többé soha nem láthatja a napot. Mostanában pedig valósággal kezdett beleszeretni a Giovanni Csók gondolatába – a klánjába tartozó Vértestvérek óriási fájdalmat okoztak ivás közben az alanynak, ellentétben a többi Vértestvérrel, akinek a csókja őrült extázist okozott, miután az alany megadta magát neki. Végeredményben azonban az Ölelés egyszerűen és nyilvánvalóan maga volt a kárhozat, függetlenül attól, hogy miként tekintettek rá egyes személyek. Még ha a Vértestvér egy kis megnyugvásra is lelhetett az élőholt test hatalmában, ez valójában nem volt több, mint Isten ironikus és rosszindulatú humorérzékének eredménye. A legendák szerint Káin Átkával Ádám és Éva idején a kígyókkal teli kertben verték meg az Első Vámpírt, bátyjának, Ábelnek gyilkosát. Ami Chast illeti, neki ez az egész csak egyetlen dolgot jelentett – az Ótestamentum Istene hozta létre a vámpírokat, amikor Ő még dühös, tomboló szemétláda volt. Az Ótestamentum tele volt Isten haragjának bemutatásával. Egyfolytában lesújtott és megátkozott egy-egy embercsoportot valamelyik másik embercsoport kicsapongásáért vagy kapzsiságáért. Isten csak az Újtestamentum hajnalán nyugodott meg egy kicsit. A modern éjszakákon nem találsz egyetlen a vámpírokhoz, vagy a véresőkhöz, vagy a sóbálvánnyá változtatott emberekhez hasonló átkot sem, de nem ám. És valószínűleg pontosan ez volt az, amiért a világ a pokol felé tartott egy kézikosárban. Istent többé már nem érdekelte. Mintha azt gondolná, hogy csak rajta, basszátok el az egészet, ha úgy tetszik. Nektek adtam a teremtést, és ti arra akarjátok használni, hogy elpusztítsátok egymást. Nos, akkor jó szórakozást hozzá, mondta Chas képzeletében az Úr, mielőtt hátat fordított és távozott volna, hogy keressen magának valami értelmes elfoglaltságot. Chas megrázta a fejét. Honnan jött ez az egész? Az asztal fölött a felé mosolygó Isabelre pillantott.
– Ezt te csináltad? – kérdezte.
– Mit csináltam én? – kérdezett vissza a nő szemérmesen.
– Azt, ami éppen most történt. Te töltötted tele a fejemet azokkal a fura gondolatokkal? Úgy értem, soha nem tekintettem magam vallásos embernek, de éppen most öntötte el egy... hm... nagyon is erényes gondolatsor az agyamat. Persze most, hogy így belegondolok, ezek a gondolatok nagyon is beleillettek a szokásos gondolataim közé, de miért kezdenék el én most hirtelen az Istenről gondolkodni?
– Chas, te pogány, nekem aztán fogalmam sincs róla. Talán nem ártana, ha időről-időre gondolnál egy kicsit Istenre. Nekem segített, azt tudom.
– Ez lószar, Isabel. Úgy értem, szerintem én még mindig hiszek Istenben – elég ostoba dolog lenne hinni a Vértestvérekben, benne pedig nem – de Ő nem nagy része az én... hm... életemnek.
– Senki nem mondta, hogy annak kell lennie Chas. De komolyon azt hiszed, hogy azok a szakadár tettek lennének az élet és az élőholt lét Alfája és Omegája, amit te és a családod végrehajtottatok? – Isabel körbepillantott, és lehalkította a hangját, hogy senki ne hallja meg azokat a furcsa dolgokat, amikről beszélgettek. Élőholt lét, mi? – Azt hiszed, hogy egy olyan hatalmas átok, amelyet a család a saját döntése alapján a vállára vett, csak azért létezik, hogy ti az örökkévalóságig játszhassatok a Keresztapát, és pofán lőhessetek a többi vámpírt? Ennyire hiú lennél? Vagy ennyire egyszerű?
– Hé, csak nyugi Isabel. Jézus Krisztus, ez a szar kezd egyre különösebb lenni. Azért jöttem ide, hogy a Benito ügyről beszéljek veled, és a következő pillanatban már a kibaszott Genezis 3:16 megy a fejemben. Te voltál, igaz?
Isabel feltűnően sóhajtott.
– Kisfiam, ha fel akartalak volna húzni, akkor olyan módszert választok, ami a hasznomra van. Nem igazán szolgálja a céljaimat, ha hirtelen beleveted magad egy lázas, elragadtatott önfeloldozásba. Ugye ezt te is belátod? Ha feltétlenül tudnod kell, akkor elmondhatom neked, mi történt veled, de valószínűleg nem leszel tőle túlságosan boldog.
Chas várakozóan meredt a nőre.
– Kísértetek.
– Kísértetek – ismételte Chas keserű gúnnyal a hangjában.
– Így van. Kísértetek.
– Csattanós válasz, Isabel. Nagyon vicces – Chas már félig felállt a székéből, amikor elkapta Isabel tekintetét, és megtorpant. – Te ezt kibaszott komolyan mondtad.
– Vigyázz a szádra, és igen, komolyan mondtam.
A pincér éppen ebben a pillanatban állt meg mellettük.
– Eldöntötték már, hogy mit szeretnének vacsorázni? Vagy kezdetnek hozhatok esetleg egy koktélt? Egy újabb Pellegrinot?
Chas láthatóan el akarta zavarni a pincért, de Isabel a karjára tette a kezét. Nincs értelme feldühíteni a személyzetet, és ezzel jelezni nekik, hogy készülsz valamire.
– Sajnálom. Egyelőre csak történeteket meséltünk egymásnak. Régóta nem láttuk egymást, tudja? Azt hiszem, kell még néhány perc, hogy döntsünk a vacsora felől. De addig is, hozna nekem egy negronit?
Chas szinte már vádló pillantást vetett Isabel felé, mintha azt akarná mondani, hogy ez történik akkor, ha egy étteremben találkozunk, aztán a pincérre pillantott, és gyorsan rendelt egy whiskyt szódával. A pincér mosolyogva bólintott, és elindult az italokért.
Isabel pajkos pillantást vetett Chasre.
– Mit eszel vacsorára? – kötekedett vele.
– Soha nem ennék itt – felelte Chas, és lenyugodott egy kicsit. – Rettenetes történeteket hallottam a hűtőszekrényükről.
– Nos, akkor valószínűleg meglehetősen gyorsan távoznunk kell, miután megérkezik az italunk. Nem hinném, hogy örülnének, ha foglaljuk az asztalaikat, ha nem akarunk enni semmit.
– Ja, mert annyira tömve vannak hajnali fél kettőkor – intett széles gesztussal Chas a szinte kongóan üres terem felé.
– Csak pazarlod az időt – jegyezte meg Isabel – pedig be kellene fejeznünk ezt a beszélgetést, és el kellene indítanunk téged. Sok dolgunk van még ma éjjel.
Chas kérdő pillantást vetett rá, és az járt a fejében, hogy vajon most miről beszél.
– De először is térjünk vissza a kísértetekhez – folytatta Isabel. – Tudom, hogy nincs szükség hosszú bevezetésre, de ha készen állsz rá, hogy higgy a vámpírokban, akkor arra is készen kell állnod, hogy a kísértetekben higgy.
Chas szárazon, alattomosan elmosolyodott, mintha az egész csak egy ügyes trükk lenne.
– Komolyan beszélek. Biztos vagyok benne, hogy te lennél az első, aki beismeri, hogy vannak olyan dolgok, amikről fogalmad sincs a Giovannikkal kapcsolatban. Ez így tökéletesen meg is felel neked – látom benned. Amíg téged személy szerint nem zavar, addig örömmel hagyod, hogy a Giovanni klán azt tegyen, amit csak akar. A legtöbb Giovanni így van ezzel, Chas, és ezért vagy még most is Vértestvér, és nem ez kupac hamu valamelyik öreg lábainál. Elvégzed a munkád, és nem teszel fel kérdéseket. De a dolgok mögött megbújó igazság kellemetlen lesz még egy olyan kemény fickónak is, mint amilyen te vagy.
Chas arcáról lassan lefagyott a mosoly. Miközben a nő beszélt, ő lassan elkezdett úgy nézni rá, ahogy egy szarvas nézhet a farkasra: nem mint ellenségre, hanem mint egy olyan teremtményre, amelyről tudja, hogy csak addig létezhet, ameddig a másik jónak látja. A farkas nem kedvtelésből öli meg a szarvast, hanem szükségből. A szarvasnak pedig csak az éhes farkastól kell tartania. De vajon Isabel most éhes-e a szó bármilyen metaforikus vagy hétköznapi értelmében is?
– Semmi gond. Nagy fiú vagyok már. El fogom viselni.
– Igen, ez igaz. De ami a kísérteteket illeti, az valami olyasmi, amihez a Giovannik eltéphetetlenül hozzákötötték magukat... magunkat. Te is nagyon jól tudod, hogy a halál kézen fogva jár a személyes és az üzleti ügyeink legnagyobb részével. Na, akkor én most azt mondom neked, hogy sokan vannak olyanok, akiknek a halál még nem a vég. A holtak szellemei – lelkei – még az után is tovább szolgálnak minket, hogy távoztak a fizikai világból Ez a család egy évszázados titka. Még a reneszánszból, sőt, még azelőttről. Engedelmességre szorítjuk a holtakat.
– De nemrég történt valami. Valami, amitől a hatalmunk a nyughatatlan holtak fölött... nem is tudom pontosan, hogy mi történt vele. Most is ugyanúgy képesek vagyunk uralni a szellemeket, de mintha mostanában kevesebb lenne belőlük, és még azok sem ott találhatók, ahol eddig.
– Nem akarlak az összes fölösleges részlettel untatni, de azt hiszem, hogy éppen ez történt veled az előbb – egy kísértet elszórakozott veled, Chas. Belelátnak a mi világunkba, és tudnak rólunk egy s mást. Pontosan ezért annyira értékesek a számunkra. De ez egy kétélű fegyver. Ők tudják például, hogy te Giovanni vagy, és gyűlölnek érte. Ennek nem feltétlenül te vagy az oka, valami, amit tettél, vagy mondtál, bár lehet az egyik áldozatodnak a szelleme. Zokon veszik azt a tényt, hogy Giovanni vagy, mert a Giovannik kényük-kedvük szerint felhasználhatják a nyughatatlan holtakat.
Chas jól láthatóan kételkedett Isabel szavaiban.
– Azt mondod, hogy a kísértetek előítélettel viseltetnek irántam. Ezt mondod nekem? Hogy nem csak hogy a Giovanni család képes vodoot használni? de az apró démonok emiatt nem kedvelnek minket, és ezért kitolnak velünk?
– Nos, Chas, ez talán egy kicsit tiszteletlen megfogalmazás, de úgy gondolom, hogy a maga módján helyes. Megértem, hogy így elsőre ezt nehéz elhinni, de jobban teszed, ha komolyan veszed. Végül is a holtak komolyan veszik.
Chas hátradőlt a székében. Tenyerét az asztal szélére tette, az ujjai pedig az asztal lapján pihentek, mintha undorodva el akarná tolni magát. Megjöttek az italok, és Isabel kikönyörgött még néhány percet a pincértől, aki még örült is annak, hogy visszatérhet a konyhába a tizenhetes asztalnál ülő különös párról folytatott a pletykához.
– Mellesleg mi a negroni? – kérdezte Chas, és hálás volt, amiért elterelhette a beszélgetést a korábbi határozottan bizarr témáról.
Be kellett ismernie, hogy a maga kicsavart módján az egésznek volt valami értelme – ha a földön Vértestvérek jártak, akkor mi a túróért ne járhatnák kísértetek is? Már ez a gondolat is felidézett benne néhány történetet, amiket azoktól a Vértestvérektől hallott, akikkel jártában-keltében összefutott. Történetek azokról a dolgokról, amelyekkel a Vértestvérek akarva vagy akaratlanul az éjszakán osztoztak... más szörnyetegekről, és még azoknál is kevésbé beazonosítható valamikről. Chas gondolkodása hirtelen kiélesedett, és hirtelen megvilágosodott: a világban más erők is munkálkodnak. És rádöbbeni, hogy ő retteg tőlük – ezt a gondolatot pedig egyetlen, a lapockái között legördülő hideg vércsepp kísérte. Nem ismerte őket, és azt sem, hogy az éjszaka bármely másik teremtményének mi jár a fejében – még azoknak sem, akik annyira létfontosságúak voltak számára, mint Frankie Gee. A halandóknál ez nem volt nehéz. Ők még csak nem is gyanították, hogy a kollektív tudatalattijukban létező szörnyetegek a valóságban is közöttük rejtőzködnek. De hogy ő egyike ezeknek a szörnyetegeknek, és tisztában van azzal, hogy a többiek...
Chas nem is akart többet erre gondolni. Jobb lesz visszatérni a rá váró ügyekhez, amelyeket képes befolyásolni. A világ meg csak forogjon tovább.
– Az mi? Áfonyadzsúz? Ugye nem kevertek neked egy kis vérkoktélt ott hátul?
Még mielőtt befejezte volna, Chas már rá is döbbent, hogy ez könnyen meglehet. Csak egy újabb példája lenne annak a messzire elérő befolyásnak, amivel a mennyei lények rendelkeznek a világban. Chas rádöbbent, hogy valószínűleg nem is akarja tudni a választ.
– Ez csak gin, vermouth és Campari.
A válasz hétköznapisága valahogy nyugtatólag hatott a férfira, aki megrázta a fejét.
– Idegesít ez a hely – panaszkodott Chas. – Eltűnhetnénk innen?
– Természetesen.
– Jó. Menjünk át a kaszinóba. Ott senki sem sürget majd, hogy rendeljünk vacsorát, és ha nem játszunk, akkor még az ingyen italaikat se akarják majd ránk tukmálni.
Chas két húszast hagyott az asztalon, mielőtt kimentek volna.

 

1999. június 30., szerda, hajnali 2:12
Ceasar's Palace Kaszinó
Las Vegas, Nevada

– Ne nagyon zörgessük itt a bokrokat, Isabel. Nekem haladnom kell ezzel a Benito üggyel – mondta halkan Chas.
Az embernek még a félkarú rablók csörgése és csilingelése közepette is ügyelnie kellett arra, hogy milyen hangosan beszél – már amelyeket nem cseréltek le azokra az elektronikus szarokra. A vegasi kaszinókban hemzsegtek a videokamerák, és némelyikben mikrofonokat is elhelyeztek.
– Találkoztál egy Montrose nevű Vértestvérrel? – kérdezte Isabel, és egyenesen Chasre nézett.
Még mindig nem ismerte eléggé ahhoz, hogy megbízzon benne, úgyhogy az éles érzékeivel azok után az árulkodó jelek után kutatott, amelyek elárulhatták volna, hogy el akar hallgatni valamit. Pokolba ezzel a családdal.
– Azzal a torz szarzsákkal? Mi köze neki ehhez? Azt hittem, hogy ő csak a Rothsteinek verőlegénye.
Chas gyorsan megérintette az orrát, mintha viszketne. Egy jel.
– Miből gondoltad?
– Egyből megszívta magát, és készen állt egy kis dulakodásra, amint Victor kezdett rátartiskodni. Ráadásul nem is tűnt túl okosnak, mintha csak az ürügyre várt volna, hogy idejöjjön, és Giovanni salátát kezdjen aprítani.
– Nos, ez igen... kifejező. Tennél nekem egy szívességet? Eltekintenél ezektől az utcai szófordulatoktól? Őszintén szólva nem zavar az átkozódás, de az angol nem az anyanyelven, és ha lehet, nem töltenem azzal az időt, hogy megpróbálom lefordítani az angolt angolra. És a salátát aprítani szleng más helyzetben egészen mást jelent, és biztos vagyok benne, hogy nem arra gondolsz, de attól függetlenül igencsak mulatságos képeket idéz fel bennem – felelte Isabel, és Chas válla fölött végignézett a termen.
– Arról a sittes szarságról beszélsz? Aha, hallottam már róla. Ha pedig vádaskodni akarsz...
– Ó, higgadj már le. Térjünk vissza Montrosera. Neki több köze van Benito eltűnéséhez, mint Rothsteinnek. Rothstein csak a kirakat, ami mögé Montrose elbújik. Persze Rothstein azt hiszi, hogy veled szívességet tesz Montrosenak. Igen tudom, hogy ez milyen nyakatekert, de figyelj rám. Milo Rothstein jelképezi a Las Vegas-i Giovanni-befolyás jelentős részét, és ő azt hiszi, hogy ez majd megvédi. Pedig nem: túl sok ellenséget szerzett magának azzal, hogy lefölözte azt, amit már föntről is le akarnak fölözni. Valójában ráfizetés a Giovanniknak, hogy őt itt tartják, de a más Giovannik által ide befektetett pénzmennyiségnek hála Las Vegas még így is kifizetődő. Tudod, a többi Rothstein. Az ő családjuk is legalább annyira bonyolult, mint a miénk, csak egy kicsivel kisebb.
– Mindenesetre Milo tudja, hogy Montrose-nak köze van Benito eltűnéséhez, és az adósává akarja tenni a Nosferatut azzal, hogy téged félrevezet. A végösszeg az, hogy Milo valószínűleg nem tud az első ügyről Benitoval kapcsolatban, de ezt nem fogja elmondani Montrosenak, különben Montrose rájön, hogy Milo át akarja verni, és hogy nem tartozik neki semmivel.
– A gond csak az, hogy Montrose már tudja, hogy mekkora balek is Milo, de viszonzásként ő ezt tartja titokban Milo előtt. Montrose rajtad keresztül játssza ki Milot, és Milon keresztül téged.
Chas bandzsított egy kicsit, aztán közbevágott:
– Ennek semmi értelme.
– Tényleg nincs. És pontosan ezért csinálja. Hogy benneteket egymásnak uszítson, miközben mindkettőtök gondjainak ő az oka.
– Miféle gondot jelent ő Milonak?
– Gondold csak át, Chas. Más Giovannik is idejönnek Milo városába, hogy a Benito ügyben kutassanak. Nem te vagy az egyedüli. Scotték is ideküldtek valakit. Mivel pedig Milo túl sokat fölöz le magának, a külsős Giovannik jelenléte olyan helyzetet teremt, amiben ez kiderülhet.
– De ezt te honnan tudod?
– Ó, Jézus, Chas, azt hiszed, hogy nem vagyok legalább annyira okos, mint Montrose? Én is játszom ezt a játékot. Neked sem ártaná megtanulnod, ha még sokáig itt szeretnél maradni errefelé.
Chas felvonta a szemöldökét.
– Oké, de van itt még valami.
– Igen, drága unokaöccsöm? – villantott rá egy csalárd mosolyt Isabel a szája egyik sarkából.
– Honnan tudod, hogy Montrose van az egésznek a hátterében? Vagy legalábbis a mögött, ami... mögött ő áll. Érted, mire gondolok?
– Mert hanyag. A biztonságiak jelentettek egy kézbesítési kísérletet a Trans-State Expediters részéről azon az éjszakán, amikor Benitót elrabolták. Öt perccel később a szállítójármű visszatért, de nem próbálta meg kézbesíteni a szállítmányát. A Trans-State Expediters a The Architects' Group leányvállalata, ami kockázati befektetésekkel foglalkozik itt Las Vegasban. A vállalat igazgatótanácsában pedig ül egy bizonyos Theodore Benedic, ami Las Vegas Vértestvér hercegének az egyik álneve.
– Na és? Valójában Montrose a herceg? Ne, várj, ez csak egy másik álnév.
– Nem – mosolygott önelégülten Isabel. – Benedicnek ehhez semmi köze. Benito néhány évvel ezelőtt keresztbe tett Montrose-nak egy műtárgyüzletben, vagy valami balul sikerült ügyletben. Azt hiszem Benito felajánlott egy befektetési lehetőséget Montrose-nak valami rejtett nizzai eredeti műtárgy gyűjteményben, amelyre a ghouljai bukkantak rá Franciaországban. Úgy tűnik, hogy valaki azért rejtette el azokat a műtárgyakat, hogy ne kerüljenek az állam kezébe a Francia Forradalom alatt. Azt hiszem volt köztük egy Millet, és talán egy David. Nem számít. Benito kiszorította Montrose az üzletből, mielőtt még nyélbe ütötték volna, úgyhogy Montrose neheztelt rá. Ugyanakkor nemrég lebukott, hogy egy kémet akart elhelyezni a herceg menedékében, úgyhogy nyilvánvalóan megorrolt a hercegre is, de legalábbis szeretne egyenlíteni. Mindezek fényében nekem az a véleményem, hogy Montrose vagy megpróbálta csőbe húzni a herceget, hogy neki kelljen elszenvednie a Benito ügy néhány következményét – ami talán nagyon érzékennyé tette volna itt a Giovanni ügyeket – vagy egyszerűen csak még egy réteg elterelést akart elhelyezni önmaga, és az ügyben mozgatott bábok között.
Chas felállt, és úgy meredt Isabelre.
– Te biztosan viccelsz velem... – mondta, és nem fejezte be, mintha ezzel is arra akarna utalni, hogy Isabel biztosan csak viccel. Isabel szemérmesen forgatta a szemeit.
– Nem annyira bonyolult, ha egy-két darabkáját már a helyére tették – felelte megfontoltan. – Ha már kezded látni a teljes képet.
– Ó igen, de te egy sor feltevést változtattál darabkává a teljes képben – rázta meg a fejét Chas. – Még miután meghallgattalak, még az után sem vagyok biztos benne, hogy a teljes képet raktad össze, és nem csak egy nagyobb darabkát, vagy egy kupac valamit, ami lószart sem jelent, kivéve, hogy könnyű egy jó történetet kerekíteni egy maroknyi spekulációból.
Isabel elmosolyodott.
– Nos, drága unokaöcsém – fuvolázta, miközben megcsókolta a tenyerét, aztán odanyomta Chas homlokához – feltételezem, hogy akkor majd meglátjuk.
Ezzel búcsút intett, megfordult, és elsétált a Las Vegasi tömegben. Chas egyedül maradt, és azon rágódott, hogy nem ez volt-e a második halál csókja a mai éjszakán.

 

1999. június 30., szerda, hajnali 2:47
Ceasar's Palace, 2604-es szoba
Las Vegas, Nevada

– Frankie, hogy érhetem el Milo Rothsteint?
Chas tisztában volt vele, hogy néhány perc múlva feljön a nap, és Frankie-nek el kell bújnia a halálos sugarak elől. Az üzleti ügyeknél a vámpírok legnagyobb ellenségei az időzónák voltak.
– Jézus, Chas, tudod mennyi az idő?
– Persze hogy tudom, mennyi az idő, de ez most egy vészhelyzet. Emlékszel, mit mondtál nekem azokról a nagykutya Giovannikról? Na, hát itt vannak, vagyis Isabel itt van, és Milo útban van. A mi emberünk, Benito valami olyasmibe keveredett, ami elég messzire elér, és Milo fedezi azokat, akik tudnak róla.
– Mi a faszról pofázol itt, Chas?
– Gyerünk, Frankie, neked próbálok segíteni. Isabel azt mondja, hogy ha keményen odalépünk, akkor kiugraszthatjuk a seggfejeket a bokorból, és legalább megtudjuk, hogy hányadán állunk. Szerintem igaza van. Úgy értem, nincs semmi kibaszott veszítenivalónk. Milo és a csapata már úgyis a végét járja, te mondtad, és már azzal is szerencsém volt, hogy ezt a keveset megtudhattam. Így megtehetem, amit te mondtál.
Chas tudta, hogy Frankie nem szokott bedőlni az ilyen uszításoknak, de most csak ehhez nyúlhatott. Később, ha már visszaért New Yorkba, majd összesöpri a darabokat, és összerak mindent. Most azonban próbált egy lépéssel a többiek előtt járni a játékban, mert tudta, hogy Milonak esze ágában sincs elengedni a városból Frankie Gee vérebeit, ha még mindig Benito után szaglásznak.
– Chas, ez el van baszva. Megadok neked egy számot, és imádkozom, hogy tudd, mit csinálsz. Mert tudod, hogy mit csinálsz, ugye? Ez szar meg egyszerűen nem várhat holnap estig?
– Nem, Frankie. Itt még mindig van három óra napkeltéig, és nem akarom átengedni az első lépést a kibaszott Rothsteineknek. Te is tudod, hogy az egész város tele van az embereikkel, még ha ma éjjel nem is történik semmi. Jó tizenhat órányi előnyük lenne velünk szembe, és addig még csak pályára sem léphetnénk ellenük. Vincent jó gyerek, de nem ismerjük a várost, és senki sincs a zsebünkben.
– Akkor miért nem léptek ki a képtől, és hagyjátok lehiggadni a kedélyeket?
Chas egy kissé meghökkent. Frankie nem olyan fickó, aki visszakozik, ha a nagy lehetőség bekopogtat az ajtón. Akkor meg mi a fene ez a tétovázás?
Frankie nem kedvelte a Rothsteineket – ez még az óvilági olasz Giovanni és zsidó Rothstein ellentétből fakadt. Bár a Rothsteinek a Giovanni klánba tartoztak, de nem tartoztak a családhoz. Ami jót tesz az üzletnek, abból nem lesz feltétlenül jó beszédtéma az ebédlőasztalnál – ahogy azt Frankie szokta mondani. A Giovannik jó pénzt kerestek a Rothstein kapcsolattal, ahogy jó pénzt kerestek a maffiás fickókkal, és ahogy feltehetően jó pénzt kerestek a többi érdekeltségükkel. A végén mindig csak ez számított.
De akkor meg mi baja van Frankie-nek? Egyszer már mondta, hogy előfordulhat, hogy Chasnek ki kell vonnia Milot a forgalomból – akkor most miért változtatott hirtelen a hozzáállásán? Alig néhány óra alatt veszedelmes krízissé nőtte ki magát az az ügy, ami egy gyors és könnyen feledhető erőfitogtatásként indult, és ez a néhány óra teljesen megcserélte Frankie álláspontját.
– Ugyan, Frankie, ne hagyj itt kint, mint egy félig szívott csikket. Azt mondtad, hogy Milot kiiktathatjuk, ha szükséges, és most szükséges. Mi a gond?
Chas tisztában volt vele, hogy most ez kicsit átlépte a határvonalat, de számított arra, hogy Frankie-t sürgeti az idő, és hogy egy kicsit még meg van zavarodva, és remélte, hogy ezeknek a tényezőknek köszönhetően hozzájuthat valamihez, amivel már el tud indulni.
Chas néhány kattanást hallott a vonal másik végéről, aztán valaki gyorsan vett egy mély levegőt.
– Rendben, Chas, akkor figyelj, de nagyon – Frankie hangja fojtottá vált, mintha suttogna, és magához szorítaná a kagylót, hogy más ne hallhassa meg, amit mond. – Ezt csak egyszer mondhatom el neked. Beszélsz Miloval, és nyíltan a tudomására hozod, hogy ha nem mondja el neked a tiszta igazságot Benitóval kapcsolatban, akkor kicsinálod. Ha nem mondja el, hol van Benito, akkor pontosan ezt is fogod tenni – gondoskodj róla, hogy jó hosszan szenvedjen, és mond meg, hogy ezt én küldöm neki – és elintézed, hogy soha többé ne lássa a holdfelketét, capisce? De akkor is kinyírod, ha elmondja, hol van az a kibaszott Benito Giovanni. Itt a száma.
És Frankie elsuttogta a tíz számjegyet a telefonba (vagy valójában a hét számjegyet, mert a titkos és egyedi területi hívószám – **# – azoknak a Giovanni Vértestvéreknek a tulajdona volt, akiknek biztonságos vonalakra volt szüksége).
Két pislantás után Chas mindenféle istenhozzád nélkül letette a kagylót. Lejegyezte a számot, bár csak a fele látszott a papíron. Kibaszott olcsó hotel tollak. De szerencsére eléggé benyomta a papírt, hogy minden lényeges adatot ki tudjon venni rajta. Letépte a lapot a jegyzettömbről, aztán kiment a mosdóba, és a többit bedobta a vécébe. Senki másnak nincs szüksége arra a számra. Vagy legalábbis a mai éjszaka után már senkinek nem lesz rá szüksége.
Frankie Gee eddig még soha nem utasította Chast arra, hogy öljön meg valakit. Eddig ez mindig alkalom, vagy a túléléshez elengedhetetlenül szükséges feltétel dolga volt. Ha valaki útban volt, és Chas nem tudta kikerülni, akkor talán elég keményen odacsapott, hogy többé ne kelljen fel. De most más volt a helyzet. Ez most parancs volt. Frankie-nek voltak gyilkosai, de Chas inkább egy fenyegető szócső volt számára. De most egyedül ő volt itt Frankie-nek, és ilyesmit nem fog rábízni Victorra. Victor még csak nem is tartozott teljesen a családhoz – tizenkét, tizenhárom évvel ezelőtt valahol valami Giovanni elvette a nővérét. Nem, Frankie Chasre bízta, hogy egyedül vigye ezt véghez. Vajon mi folyik odaát Frankie-nál, amitől ennyire érzékennyé váltak az ügyek?
Bassza meg. Erre majd később válaszolunk. Milo már vár.
– Gyerünk – szólt oda Victornak, aki végignézte az egész beszélgetést, de engedelmesen kikapcsolt azoknál a részeknél, amiket nem volt szabad meghallania. Jó fiú. – Hozd a táskát.
Victor szemei elkerekedtek. A táska bajt jelentett.
– Mi készül, főnök?
– Lemegyünk a hallba, hogy telefonáljunk, és hogy megvárjuk a barátunkat, Milo Rothsteint. Aztán elhúzunk valami biztos helyre, és úriemberekként megbeszéljük az ügyet – vonta fel a szemöldökét Chas.
A páros lifttel ment le a hallba. A telefonfülke sor pontosan a nyilvános vécék mellett állt. Chas bement a legtávolabbiba, behúzta az ajtót, hátat fordított a halinak, és feltárcsázta a Frankie-től kapott számot.
– Milo.
– Igen, Mr. Rothstein, itt Earl. Én vagyok Mr. Sforza segédje, korábban már találkoztunk a megbeszélésen.
– Igen, Earl. Kíváncsi lennék, hogy jutott hozzá ehhez a számhoz.
– Nos, Mr. Rothstein, Mr. Sforzától kaptam. Akadt egy kis gondja a... hm... az anyacégével, és azt mondta, hogy legjobb lesz, ha felhívjuk önt, és intézkedünk egy másik szálláshelyről.
– Ezt mondta volna? Ez nagyon furcsa. Mr. Sforza időközben mintha megváltoztatta volna a véleményét.
– Ezt én nem tudom megmondani, uram.
Gyerünk már, te szarzsák. Elég a tiszteletkörökből és küld azt a kibaszott Urnát.
– Nos, nagyon szeretném tudni, hogy mi bosszanthatta fel ennyire Mr. Sforzát... hajnali háromkor. Küldök egy autót, ami hamarosan oda is ér. Szedjék össze a holmijukat, és várjanak a hallban. Azt mondta Ceasar's Palace, ugye?
Seggfej. Ennyire ostobának nézel?
– Nem én mondtam, uram. Mr. Sforza említette a találkozójukon.
– Ó, igen. Mindesetre várjanak a hallban. Az emberem hamarosan odaér.
– Köszönöm, uram. Várni fogjuk.

 

1999. június 21., hétfő, este 9:17
Boston Financial Corporation
Boston, Massachusetts

Egy fehér ponyvás kisteherautó gördült oda a Boston Financial Corporation Ltd.-nek otthont adó épület rakodó beállójához. A biztonsági szolgálat éjszakás vezetője kijött, hogy elküldje furgont, és tájékoztassa a sofőrt, hogy a szállítmányokat reggel kell kihordania. Azonban ahogy a biztonsági őr elhagyta az épületet, egy feketébe öltözött alak fürgén besurrant, miután hosszú, vékony ujjú kezével elkapta a becsukódni készülő ajtót. Az alak úgy suhant el a rakodóterület betonja fölött, mint valami fekete folyadék.
A furgon sofőrje bólintott, búcsúzóul még odaintett a biztonsági őrnek, aztán elhajtott.
De csak megkerülte a háztömböt, és nem egészen két perc múlva visszatért a rakodóajtó elé. Leparkolta az autót, aztán a kocsi hátuljából leeresztett egy raklapot.
A raklapon hat zsugorfóliával rögzített hosszú, téglalap alakú láda kapott helyet. Miután végzett a sofőr visszamászott a kocsiba, és ezúttal végleg távozott.
A csendes behatoló végig az árnyékban lapulva végiglopakodott a rakodóterületen, és közben amennyire csak lehetett próbált a falhoz lapulni. Széles körben megkerülte a rakodóterületet. Végig takarásban maradt, végül pedig befordult egy sarok mögött, és egy szokásos méretű ajtón keresztül csendesen kiment az épületből. Ragasztószalaggal gondosan rögzítette az ajtó zárjának nyelvét, aztán fürgén odarohant a négyszögletes ládákat tartó raklaphoz, és egy hosszú késsel nekilátott lehámozni a zsugorfóliát. Miután ezzel végzett, felnyitott három ládát, amelyekből újabb három hasonló öltözetet viselő alak került elő. A csoport leginkább úgy nézett ki, mint egy csapat denevér vagy szakadt köpenyt viselő megtépázott és csendes csontváz. Tökéletes csendben kinyitották az ajtót, amelynek a zárját a társuk korábban a ragasztószalaggal rögzítette, és beáramlottak az épületbe, mintha a szél hordaná magával a szemetet.
Odabenn az alakok libasorban elindultak a hátsó lépcső felé. Patkányokként vagy rovarokként pattogva a fordulókban egyre följebb és följebb másztak az épületben. A sápadt fluoreszkáló fény rettenetes ragyogásba vonta a hol sápadt, hol zöldes, hol pedig márványszerű és feszes bőrüket. Azért döntöttek a lépcsők mellett, mert éjszakánként senki sem járt erre, és itt nem voltak biztonsági kamerák – bár az épületben dolgozók szemei elől képesek voltak elrejteni magukat, a durva szerkezetek elcsípték volna az épületben szabadon járkáló rongyokba burkolódzó csontvázfalka minden mozdulatát. Nem, az ilyesfajta hanyagság csak a nyakukba zúdítaná néhány másik Vértestvér haragját, ha valaha is fény derül erre hadmozdulatra. A Maskarádé, amelyet a körülöttük nyüzsgő halandók között észrevétlenül elvegyülni szándékozó Vértestvérek oly sokra tartanak, sokkal fontosabb volt, mint Benito Giovanni elrablása. Benito végeredményben csak egy bábu volt a játékban, míg a Maskarádé szabályait minden józan Káinita tiszteletben tartotta. Ez különösen igaz volt a Nosferatu klán szörnyű és eltorzult tagjaira, akik pontosan úgy néztek ki, mint valami szörnyeteg. Mint az a szörnyeteg, amellyé minden Káinita vált az Ölelés pillanatában. Csak a többi Vértestvér úgy tett, mintha ez nem így lenne.
A körmeik és a karmaik csattogtak és csikorogtak a lépcsőkön, ahogy feltartóztathatatlanul nyomultak egyre feljebb. A zaj leginkább egy sereg éhes rovar ollóinak csattogásához hasonlított. A csattogó, bűzös, szörnyű alakok amorf csapata hajlott végtagokon és pálcika vékonyságú nyúlványokon gördült előre.
Négy emelettel az áldozatuk irodája alatt a csontsovány csapat kiáramlott a lépcsőházból, és gyorsan besorjáztak egy terembe, amely nappal egy építőmérnöki cég fogadóterme volt. A Nosferatuk megtisztították az asztalt a papíroktól és a szeméttől, csattogó karmokkal felmásztak a tetejére, aztán lenyitották az egyik szellőzőt takaró rácsot. Szétterpesztett lábujjaik és vállaik segítségével kitámasztották magukat a cső oldalán, és belevonaglottak a vezetékbe. Egyetlen hétköznapi ember sem fért volna bele a csőbe, az pedig már végképp lehetetlennek tűnt, hogy bárki halandó is képes legyen izmai hullámmozgásával előrepréselni magát benne. Az utolsó szörnyeteg lábának egyetlen mozdulatával behúzta maga után a rácsot, így a szállingózó rothadásbűzön kívül semmilyen bizonyítéka nem maradt annak, hogy jártak a lenti irodában.
További négyemeletnyit vonaglottak fölfelé, és a céljuknál úgy özönlöttek elő, mint valami testfészekből és fekélyes bőrből álló egészségtelen massza. Magukra öltötték a mentális láthatatlanság álcáját, és háborítatlanul elmasíroztak az áldozatuk titkárnőjének asztala előtt. A háta mögött résnyire nyitották az ajtót, és villámgyorsan besurrantak Benito Giovanni irodájába, aki éppen a telefonba átkozódott és frusztráltan hadonászott a kezével, úgyhogy ő sem vette észre az érkezésüket.
Aztán, amikor elérkezett a támadás pillanata, felfedték magukat a prédájuk előtt. Benito Giovanni és egy erős, de látszólag gyűlölködő szellem rövid, de halálos ellenállást fejtett ki az emberrablási próbálkozás ellen. Benitonak sikerült megszólaltatnia az épületben a riasztót, de a Nosferatuk rejtve maradtak, még a közvetlenül rájuk irányuló kutató pillantások előtt is, amelyek a hívásra érkező állig felfegyverzett biztonsági osztagtól érkeztek. De ez már nem számított. Teljesítették a feladatot, még ha ez két társuk életébe került is.

 

1999. június 30., szerda, hajnali 3:50
Stardust Hotel, 2901-es szoba
Las Vegas, Nevada

Egy terjedelmes, fehér Lincoln Continental vette fel Chast és Victort a Ceasar's Palacenál. Egyikük sem hitte, hogy Milo annyira ostoba lenne, hogy a saját menedékébe vitesse őket, és Chas nem volt biztos benne, hogy talál majd egy autót a randevú helyszínén, úgyhogy utasította Victort, hozza el a táskát.
A táska azt jelentette, hogy Chas bosszút akar állni, és színültig tele volt mindenféle kellemetlen eszközzel. A ragasztószalag, a telefonzsinór és a selyemkötél mind ugyanazt a célt szolgálta: megakadályozta a mozgásban azt, akit vissza kellett tartani. Rengeteg vágószerszám is helyet kapott benne, a durvától a kifinomultig, és ezek segítségével bárkit rá lehetett venni, hogy bármiről beszéljen. Ugyanezt a célt szolgálta a cipészkalapács, a bikacsök, és a „vipera”, ami pokoli hurkát hagyott maga után a csupasz bőrön. A táska normális esetben tartalmazott volna egy öngyújtót is, de Chas úgy gondolta, hogy a hotelszobákban mindig van kéznél néhány levélgyufa. Végeredményben a kötelékeken kívül egyik eszközre sem volt igazán szüksége. Eddig, ha Chasnek szóra kellett bírnia valakit, mindig elég volt megkötözni az illetőt, aztán megfenyegetni a táska tartalmával. Nem mintha Chas igazi kínzómester lett volna. Általában hagyta, hogy a brutális erő és a nyers fájdalom végezze el a munkát. Az biztos, hogy nem volt a szakma művésze, de elvégezte, amit el kellett végezni. Az egész gonosz eszközkészletet betekerték a hotelből lopott törölközőkbe, úgyhogy a táska úgy nézett ki, mintha váltás ruhákkal, és nem emberek kínzására alkalmas eszközökkel lenne tele.
Pontosan még ő sem tudta, hogy miért is kell bosszút állnia. A képbe valahogy beletartozott Benito Giovanni, de hogy pontosan mi volt az ő szerepe, azt sem Chas, sem Victor nem tudta. Az agyuk lázasan próbálta összeilleszteni azt a néhány darabkát, amihez hozzájutottak, de semmi nem vágott egybe. Chas befogta a száját, és tovább játszotta a színjátékot, amit Victorral kezdtek el, hátha a sofőr tisztában van a helyzettel. Úgy tett, mintha ő lenne Victor inasa, és testőre, és hagyta, hogy látszólag a kisebb férfi legyen a kapitány.
Mindkét Giovannit meglepte, hogy az autó a Stardust Hotel és Kaszinó előtt tette ki őket. Arra számítottak, hogy a Rothsteineknek lesz egy rejtekhelye valahol a városon kívül, és amolyan személyes biztosításként ott fogják tartani őket. Azonban nagymértékben növelte az önbizalmukat, hogy egy ennyire nyilvános helyre hozták őket.
– 2901-es szoba – mondta a sofőr, amikor kiszálltak.
Chas vetett egy gyors pillantást a távolodó Continental rendszámtáblájára. Minden törvényes (legalábbis ránézésre), nyoma sincs kölcsönzői matricának. Ez is jó előjel volt.
Lifttel felmentek a huszonkilencedik emeletre, és miután kiléptek a fülkéből, Chas gyorsan felderítette a szintet. Egyetlen hívatlan vendég sem lábatlankodott az előtérben – kivéve egy zümmögő kóla-automatát. A lépcsőház is üres volt, legalábbis ezen, és a két szomszédos szinten.
Chas bekopogtatott a 2901-es szoba ajtaján.
A kopogtatásra Milo Rothstein nyitott ajtót. Chas kitolta az ajtót, és intett Victornak, hogy menjen be. Rothstein felnézett Chasre:
– Mintha egy kissé vakmerőek lennénk, nemde? – de aztán vállat vont.
A szoba sokban hasonlított ahhoz, amelyikben a Ceasar's Palace-ban laktak. A feledhető Rothstein a találkozón szintén itt volt, és egy kicsit lazított egy túlságosan puha fotelben, de sehol sem látta Montroset, azt a torz Nosferatut. A tévében ugyanaz a Bruce Willis film ment, amit Chas már korábban is látott. Már éppen belekezdett volna egy kis megnyugtató, de teljesen haszontalan csevegésbe a filmmel kapcsolatban, amikor eszébe jutott, hogy ő csak egy „biztonsági”, legalábbis egyelőre.
– Remélem, ez a szoba megfelel majd – mondta Milo.
Ez azt jelentette, hogy a Rothstein amolyan szolgálatként itt akarta elszállásolni Victort, mivel valószínűleg úgy vélte, hogy Victor Frankie Gee ellen fordult. Azaz kis szerencsével azt hitte, hogy Victor átállt a másik oldalra. A Vértestvérek között lehetetlen lett volna megmondani, hogy pontosan ki mennyit tudott, még akkor is, ha egyébként elmondták.
– Nagyszerű, köszönöm – felelte Victor. A táskát letette az ágy mellé, és leült.
– Ó, vigyázzon, ezek az ágytakarók mocskosak – mondta Milo, és lerángatta az ágytakarót az ágyról, aztán begyömöszölte a szekrénybe. – Ezeket soha nem mossák ki, és biztosan Ön is tisztában van vele, hogy micsoda szennyes üzelmek folynak ezekben a lakosztályokban.
Milo mosolygott. Vajon tud róla? A picsába.
– Nos, ha ez is olyasmi, ami bárhol a világban megtörténhet bármelyik másik hotelszobában, akkor azt hiszem, igaza van – felelte Victor.
Jó. Locsogjatok csak. Itt mindannyian barátok vagyunk, te hazudós fasz – gondolta Chas. Várj egy pillanatot. Miről is hazudott! Vegyél vissza, cowboy. Semmi szükség rá, hogy megint bepöccenj.
– Milyen igaz. Azonban attól tartok, hogy meg kell kérdeznem: minek is köszönhetjük ezt a hirtelen pálfordulást? Az embere – intett Milo Chas (vagyis hite szerint remélhetőleg Earl) felé – azt mondta, hogy volt egy kellemetlen telefonbeszélgetése.
– Többé kevésbé – vont vállat Victor. A névtelen Rothstein kikapcsolta a tévét, és felállt a székből. – Ne haragudjon, de a megbeszélésen nem hallottam a nevét.
– Benjamin. Vagyis inkább Ben. Ben Rothstein.
– Örülök, hogy találkoztunk Ben, bár azt kell mondanom, hogy bárcsak másak lennének a körülmények – mondta Victor, aztán Milora pillantott. – Úgy tűnik, hogy a terveim füstbe mentek, de remélem, hogy meg tudom majd hálálni az ön utolsó pillanatban érkezett vendégszeretetét, amire ráadásul nem is szolgáltam rá. Egy órával ez előtt még azt hittem, hogy rábasztam, már ha megbocsátja az alpári nyelvezetet.
Milo felnevetett. Ben vette a lapot, és ő is felvillantott egy ideges kis vigyort, amint világossá vált, hogy nem lehet belőle semmi baja. Chas el sem tudta képzelni, hogy hogyan Ölelhették be a klánba ezt az ostoba kis vakarcsot – már ha vámpír volt egyáltalán.
– Nos, én mindig azt mondom, hogy soha sem késő játszani – elmélkedett Milo.
Le merném fogadni – gondolta Chas.
– De hogy visszatérjünk a korábbi témához, még mindig kíváncsi vagyok, hogy miért. Nem várom el, hogy most elmondja az egész történetet – a részleteket holnap este is tisztázhatjuk. Nos, valójában ma éjjel, de gondolom, tudja, mire gondolok.
Milo szórakozottan járkált fel s alá az ágy lábánál.
– A hosszú történet röviden annyi, hogy Frankie azt akarta, hogy keményen odalépjek a Benito sztori miatt. Én azt mondtam, hogy maguk nyilvánvalóan nem látták azóta, hogy néhány héttel ez előtt távozott, és hogy már így is jövünk maguknak eggyel, és hogy miért is kell még itt maradnunk. Ha keménykedünk, akkor csak felbasszuk az agyukat – ismét bocsánatot kérek a szóhasználatért, de egy kicsit már fáradt vagyok – pedig gyakorlatilag a maguk hátsó udvarában játszunk. Tudok róla, hogy a háttérben van valami feszültség a Rothsteinek és Frankie között, de annak nem én vagyok az oka, és nem is az én dolgom, hogy helyrehozzam. Szerintem egyszerűen össze kéne ölelkezni, és ki kellene békülni, de ez már előttem is itt volt, és tudom, hogy ebben a szakmában az emberek mennyire haragtartóak tudnak lenni. De Frankie csak ragaszkodik a maga elképzeléseihez, és én megmondom neki kerek perec, hogy én nem akarok az a fickó lenni, aki elkezd egy háborút. Benito előbb vagy utóbb fel fog bukkanni, de valaki még akkor is meg fogja látni, ha esetleg nem bukkanna fel, és ezért nem éri meg felnyitni a régi sebeket, nem igaz? Ez után Frankie egészen kikelt magából, és úgy gondoltam, hogy jobb lesz nyitva tartani a lehetőségeket. Nem mintha hátat fordítanék Frankie-nek – maga is tudja, hogy a mi szakmánkban ez nem így működik – de egyetlen hidat sem kell felégetni, ha nem feltétlenül szükséges, nem igaz?
– Nagyon hathatós érvelés, Mr. Sforza. Csodálom a lojalitását. Manapság egyre ritkábban és ritkábban tapasztalni ilyesmit.
Chas magában elmosolyodott.
Jó kis történet, feltéve, hogy Milo nem a felszín alatt paranoiás típusba tartozik. Ha pedig mégis ebbe a típusba tartozna, akkor azonnal megérdemelné a kibaszott Oszkár díjat a játékával, mert nem adott egyetlen jelet sem, ami egyébként elárulná a hazugságot. Victor igazán jó tudott lenni, ha nem volt elszállva, és nem kurvákkal üzekedett éppen.
– Remélem, felhív minket, amint felébred, Mr. Sforza. Későre jár, és mi távozunk, nem raboljuk tovább az idejét. Benjamin, előre mennél és előhoznád az autót?
Bong. Csak ilyen egyszerűen. Milo Rothstein hiúságában aláírta a saját halálos ítéletét. Annyira szeretett volna nagymenőnek látszani a riválisának dolgozó ember előtt, hogy nem is törődött azzal, hogy a szobában tartsa Bent, és ezzel kiegyenlítse az esélyeket.
Ben elment, hogy az inassal kihozassa az autót. Chas levette a zakóját, ahogy az ajtó bezáródott a távozó Rothstein mögött, és meghallotta a helyére kattanó elektromos zár mechanikus zümmögését. A zakót felakasztotta a fogasra, aztán kigombolta a kézelőjét, és elkezdte feltűrni az ingujját. Milo mindezt enyhe nyugtalansággal nézte végig.
Így van, seggfej. Eljött a te időd.
– Most már én is távozom, Mr. Sforza. Nyugodtan élvezze a kaszinót az éjszaka hátralévő részében – intézkedtem egy aprócska keretről, hogy kényelmesebbé és szórakoztatóbbá tegyem az itt tartózkodását.
– Tévedés, te faszszopó – vicsorogta Chas. – Válaszolni fogsz néhány kérdésre, mielőtt hazamennél.
Victor úgy mozgott, mint egy veterán. Mire Milo megfordult, hogy ránézhessen, ő már ki is nyitotta a táskát, és kivette belőle a telefonzsinórt. Chas még a repülőúton elmondta neki, hogy a telefonzsinórt kedveli a legjobban. Pokoli nehéz elszakítani, és ha valakinek mégis sikerült eltépni az erős külső műanyagburkolatot, még akkor is ott volt a belsejében a sok rézdrót, ami csíkokra szabdalta a húst, ha valaki erőszakkal próbál megszabadulni tőle. Csak akkor volt remény arra, hogy elkerüljük a komolyabb vágásokat, ha a drótok is elpattannak, amikor a külső műanyag borítás.
Chas meglendítette az öklét. Az ütés az állán találta el Milot, aki tátott szájjal hátrazuhant. Victor kihasználta a helyzetet: átvetette a drótot Milo fején, és az oldalához szorította vele a karjait, aztán jó szorosan még kétszer rátekerte Milo testére. Victor tisztában volt vele, hogy nagyon óvatosnak kell lennie – a Rothsteinek végül is Giovannik voltak, és minden Giovanni Vértestvér képes volt embertelen erőt kifejteni. Persze korábban ennek semmi jelét nem adta, de ha Milo ne adj Isten mégis egy rejtett erőművész, akkor esetleg képes lehet elszakítani a drótot és eltörni Victor nyakát, mielőtt még Chas maga alá gyűrhetné.
Azonban nem kellett aggódnia. Még öt teljes hurkot vetett át Milo testén, mire Chas odahúzta a széket, ahol a megkötözött Rothstein állt.
– Kötözd meg jól, Victor. Milo, most velem fogsz beszélni, és egyenesen beszélsz, mert akkor nem török el semmit, amit nem kell feltétlenül eltörnöm.
Chas megcsodálta a keze munkáját. Az ökölcsapás – Chas saját figyelemreméltó Giovanni erejével megtámogatva – eltörte Milo állkapcsát, és az állán néhány törött csontdarabka átfúródott a bőrén. Azonban a csontdarabok a szeme előtt visszahúzódtak, és a tátongó seb összezárult, ahogy Milo dacosan meggyógyította a sérüléseit.
– Jobb lenne, ha takarékoskodnál azzal az értékes vitae-vel, bibsi. Ha így folytatod, akkor még szükséged lehet rá.
– Ez igazán ellenszenves viselkedés valaki másnak a birtokán, már ha mondhatok ilyet, Earl.
Milo hirtelen már nem tűnt olyan típusnak, aki könnyen feladja. Chas legjobb lehetősége az volt, ha gondolkodik, és folyamatosan beszél. Ha hagyja, hogy Milo összezavarja, akkor az egész csak időpocsékolás.
– Oké, Milo. Most elmondom a szabályokat. Első szabály: tartod a szád, ha nem kérdezlek. Ha megszeged az első szabályt, akkor kapsz egy ilyet.
Chas ökle ismét kalapácsszerűen lesújtott Milora. Ezúttal a bal szeme mellett találta el Milot, és eltörte a csontot és megrepesztette a pupilláját. A Rothstein ezúttal úgy döntött, hogy nem gyógyítja meg azonnal a sérülést. Összerezzent, és vadul felpillantott Chasre, miközben az egyik szembogara először összeszűkült, aztán gyorsan a másik sokszorosára tágult.
– Második szabály: nem pofázol közbe, amikor én beszélek. Ha megszeged a második szabályt, akkor kapsz egy ilyet – ezzel Chas elhelyezett egy hasonló ütést Milo arcának jobb felén. Ezúttal nem törte be a koponyát, de az áldozat másik szeme is az előzőhöz hasonlóan reagált az erőszakra.
– A harmadik szabály az, hogy én vagyok itt a kibaszott főnök. És te nem baszakodsz a kibaszott főnökkel, értve? Szegd meg a harmadik szabályt, és kapsz egy ilyet.
Chas ismét belecsapott az öklével Milo arcába, de ezúttal egyenesen a közepébe. Az ütés eltörte az orrát, és vérpermetet fröcskölt szét a zakóján és az ingén.
– Ezek a szabályok. Megértetted őket? Milo nem mozdult.
– Ezt igennek veszem. Jó. Ezt már szeretem.
Chas előrehajolt, és lenyalogatta a vitae egy részét Milo szétzúzott arcáról. Vértestvér vitae – sokkal sűrűbb, mint a halandóké. De Chas visszafogta magát. Milonak beszélnie kell, és ha most elveszti az önuralmát, akkor elbassza az egész tervet.
Valahol az agya hátuljában felötlött, hogy mostanában ezt egyre többször mondogatja magának. Beszélnie kell az ördöghöz, hogy féken tarthassa, mint ahogy Milonak csendben kellett maradnia, amíg nem vált szükségessé, hogy beszéljen. Legalábbis így gondolta.
– Na, térjünk a lényegre. Hol van Benito?
– Nem tudom – mondta bizonytalanul kalandozó szemekkel Milo.
– Rossz válasz.
Chas ezúttal nyitott tenyérrel pofonvágta. Az ütés ereje elrepített egy adag véres nyálat, és vér spriccelt szét a szobában Milo csöpögő orrából.
– Vegyük még egyszer. Hol a picsában van Benito?
– Mondtam, hogy nem tudom – nézett fátyolos tekintettel Chasre Milo.
Szinte már úgy nézett ki, mintha kihívó lenne, vagy arra próbálná rávenni, hogy kérdezzen többet. Azonban Chas nem szándékozott színészkedni. Ez az ő különbejáratú pokoli showja volt. Itt ő diktált, ő szabta meg a szabályokat.
– Nem ezt akartam hallani, Milo.
Egy újabb pofon hatására Milo orra alól kiszabadult egy megalvadt vérrög, és úgy csapódott a szőnyegre, mint egy feloldódó félben lévő sótömb.
– Earl, azt hiszem jobb lenne olyan kérdéseket feltenni, amelyek a meghatározott válaszokhoz vezetnek, feltéve, hogy bizonyos válaszokra vagy kíváncsi. Nem tudhatod meg az Arany Hét Városához vezető utat, ha Detroit felől érdeklődsz.
Detroit? Mi a fasz köze van Detroitnak az egészhez? Valószínűleg semmi. Azonban ez a közbeszólás csak megerősítette azt, hogy Milo nem fog elmondani neki semmit, ha nem dolgozik meg érte. Így lekötözve ezen kívül már semmije sem maradt.
Chas ránézett az órájára. Már eltelt nyolc perc. Véleménye szerint úgy húsz perce volt, mielőtt Ben kíváncsiskodni kezdene, és összeszedné a bátorságát ahhoz, hogy utána nézzen a dolgoknak.
– Igazad van Milo, de kérés nélkül beszélni azt jelenti, hogy megszegted az első szabályt, és most ideje megfizetni érte.
Chas ismét lecsapott Milo koponyájára: ezúttal pontosan a tetejére, de mivel még szüksége volt a válaszaira, ezért most semmi sem törött el.
– Szentséges Isten, te fajankó! Hát nem nyilvánvaló, hogy nem tudom? Miért nem kérdezed meg Montrose-tól?
– Az úr nevét hiába a szádra ne vedd – mosolygott rosszindulatúan Chas, és bal kezének ujjaival végigsimított a jobb kezének bütykein. – Ez bűn, azt hiszem. Valójában biztos vagyok benne, hogy bűn, ha egy zsidó tesz ilyet. És már különben is tudok Montroseról, de nem tudtuk, hogyan beszélhetnénk vele. Neked viszont meg volt a számod. Szerencsés flótás vagy te, nem igaz. Ó, és ha többször nem szeged meg az első szabályt, akkor többször én sem csinálok ilyet.
Az arcra mért újabb masszív ütés úgy szakította be Milo koponyáját, mint egy töklámpást. A szeme kiugrott az üregéből, és koponyájának riasztó alakja súlyos traumára utalt. Az arcán fekete vér csordogált a sebből, amelyet Chas bütykei az ütés elemi ereje miatt szakítottak az arcbőrén. Milo beharapta az ajkait – amennyire csak tudta – hogy csendben maradjon.
– Na látod! Ez az! Gyorsan tanulsz. Oké. Most másféle taktikát választunk. Már feldobtad nekünk Montroset, de arról már tudtunk, hogy szükségünk van valami másra. Hol van Montrose?
– Baszódj meg.
Durr.
– Kinek dolgozik Montrose?
– Baszódj meg!
Durr.
– Hogy készítesz egy Manhattant?
– Három rész bourbon, egy rész édes vermouth, maraschino cherry.
– Nem rossz, de túl sok a vermouth.
Durr.
– Úgy látom, nem érted, Milo. Én addig nem hagyom abba, amíg meg nem halsz, vagy nem adsz nekem valamit, amit hazavihetek. Ki a fasznak dolgozol? Mi az a kibaszott nagy titok, amiért hajlandó vagy hagyni, hogy centiről centire szétverjelek a saját kibaszott kezeimmel? – hajolt előre Chas, hogy homlokát a megkötözött Vértestvér homlokához szorítva belevigyorogjon Milo képébe. – Mi a válasz a hatvannégyezer dolláros kérdésre?
– Tényleg tudni akarod?
– Nem, faszfej, csak szórakozom itt.
– Nem, úgy értem, hogy tényleg akarod tudni?
– Mi a fasz van, Milo? Éppen most mondtam, hogy hajlandó vagyok addig ütni téged, amíg bele nem döglesz, nem? Tudod te, hogy milyen elszánt kell legyen valaki ahhoz, hogy halálra verjen valakit? Tudod, milyen fáradt leszek holnap éjjel, amikor felkelek, és még három kibaszott órán át ütnöm kell téged? Olyan kibaszott komoly vagyok, mint a vakbélgyulladás.
– Rendben, akkor gyere ide.
– Mi?
– Hallottad. Gyere ide. Hajolj közelebb, hogy belesúghassam a füledbe.
– Elment az a maradék kibaszott eszed is, ha azt hiszed, hogy odahajolok, hogy leharaphasd a kibaszott fülemet.
– Nem fogom megharapni a füledet. Akkor még a szart is kivernéd belőlem, még az után is, hogy meghaltam – Ebben igazad van, gondolta magában Chas. – Hajolj ide, hogy elmondhassam.
– Milo, esküszöm az élő Istenre, ha megharapsz...
– Nem foglak megharapni. Nem, közelebb.
Chas odatolta a fülét Milo szájához, és szinte már remélte, hogy ez a bolond megharapja, mert akkor ragacsos péppé verhetné. Ilyen közelről Milo már nem egy Vértestvér volt, hanem egy bűzlő, pazar, nedves vérfelhő. Mond el gyorsan, seggfej, mielőtt én harapnálak meg téged.
– A titok...
– Igen, bökd már ki.
– A titok az... hogy menj és baszódj meg. Faszszopó!
Milo felültette – és kijátszotta.
– Rendben, szarzsák, most aztán beváltottad a kibaszott csekkedet. Az Isten verje meg! Basszus! Victor, tartsd rajta a szemed ezen a kurafin! – mintha fel tudna kelni, és el tudna szaladni innen. – Ne hagyd, hogy megmoccanjon!
Chas néhány másodpercig fel s alá rohangált a szobában, és minden másodpercben vadul megrázta a fejét. Bekapcsolta a tévét. A képernyőn még mindig ugyanaz a Bruce Willis film dübörgött. Pisztolylövések, meg robbanó helikopterek, vagy ilyesmik. A csótányemberek imádják az ilyen szarságokat. Chas addig erősítette a hangot, amíg az nagyjából kétszer olyan hangos nem lett, mint egy szokványos beszélgetés, aztán kiment a mosdóba, és gondosan megmosta a kezeit és a homlokát, sőt, még az ingét is ellenőrizte vércseppek után kutatva. – Várj itt, Milo – rontott ki az ajtón Chas. Milo Victorra nézett. Victor Milora pillantott, aztán vállat vont, mint akinek semmi aggódnivalója nincs a világon. Kintről valami nehéz, szaggatott karistoló hangot hallottak. Aztán még egyet. Aztán egy gyors bang. Aztán valami hatalmasat vonszoltak a szőnyegen.
– Mr. Sforza, a társa ugye...
Chas berúgta az ajtót. Az arcán vékony vérverejték réteg csillogott, és odakinn valami nagyméretű tárgy takarta el a folyosó világítását.
– Igen, itt is van Milo, a Keményfiú. Olyan kibaszott... kibaszott kemény vagy, hogy meg fogom neked mutatni, hogy miről is szól ez az egész. Most már a nagyok között játszol.
Chas a szónoklat közben betolta a nagy Coca-Cola automatát a folyosóról a szobába. A szerkezet éppen hogy nem fért be az ajtón, mert beleakadt a kilincs üreges fémgombjába – úgyhogy Chas addig nyomta, amíg a gomb kiszakadt a fából, és be nem szórta őt is és a gépet is egy maréknyi fehér porral.
Victor szipákolt egyet.
– Ezt nem gondolhatod komolyan – hebegte Milo tágra nyílt véreres szemekkel és tátott szájjal.
– Akármibe lefogadhatod, hogy komolyan gondolom, te fasszopó. Ebben a pillanatban én vagyok a legkomolyabb anyabaszó, akit csak ismersz.
A kilincs gombja kifordult, és Chasnek sikerült beszuszakolnia a gépet a szobába. Aztán tolta tovább, és csak addig állt meg, amíg egy gyors csípőmozdulattal félretolta az ágyat az útból.
– Earl, ez egyszerűen abszurdum.
– A pokolba, befognád végre? Dolgozni próbálok. Minél hamarabb odatolom ezt, ahol... lennie... kell... Itt is van... annál hamarabb végzünk. Victor, hozd a ragasztószalagot.
Victor kotorászni kezdett a táskában. Közben Chas egymaga felemelte Milot és a széket, és minden teketória nélkül odahajtotta az automata elsötétült elülső része elé.
Victor talált egy teljesen új tekercset – még rajta volt a csomagolás – és odadobta Chasnek.
– Jó ötlet ez, Chas?
– Fogd be, Victor. Earl vagyok. Tudom, mit csinálok. Milo, neked Earl lesz a halál angyala.
Milonak nem volt semmi hozzáfűznivalója a helyzethez. Inkább csak hitetlenkedve forgatta a szemét. Hét nagy ragasztószalag tekeréssel később látszólag elválaszthatatlanul az automatához volt rögzítve.
– Rendben, Milo, megkérdezem még egyszer utoljára. Vigyél egy kis értelmet az egészbe, jó? A pokolba, add meg nekem Montrose számát.
– Nézd, Earl, már mondtam...
– Rendben. Neked kicsöngettek. Victor, gyújtsd fel ezt a faszt.
Victor rövid kotorászás után előhúzott egy ezüst öngyújtót a zsebéből. Odasétált a minibárhoz, miközben Chas gyorsan kiment a folyosóra, és leakasztotta a poroltót a falról. Lehúzta a műanyag borítást, és beindult egy halk pityegés, és villogni kezdett egy aprócska vörös lámpa.
A szobában Victor bőven megöntözte Milot az erős rummal.
– Fel fogsz gyújtani, aztán eloltasz? – kérdezte Milo, aki nem tudta mit gondoljon, vagy mint higgyen.
– Nem, te csökönyös seggfej! – ordított rá Chas, és kidobta a poroltót a csukott ablakon.
A poroltó üvegszilánkok kíséretében eltűnt az éjszakában, és hatásos csörömpölés kíséretében ért földet huszonkilenc emelettel lejjebb.
– Most kidoblak a kibaszott ablakon.
Victor meggyújtotta az öngyújtót, és Chas megemelte az automatát. Milo szemei hihetetlenül kidülledtek, ahogy a ragasztószalaggal a géphez rögzítve a ruhái és a vértől csöpögő haja lángra lobbant.
Egy ellentmondást nem tűrő, végső erőfeszítéssel Chas felemelte és kitolta a gépet az ablakon, Milo Rothstein pedig megkezdte lángoló, halálosan örvénylő végső útját a föld felé.
Chas és Victor kirohantak a szobából. Az utóbbi felkapta a táskát, és a földre dobta a még mindig égő öngyújtót, hogy eltűntesse a vérnyomokat, aztán a folyosón a lépcsők felé iramodtak. Három ugrással három emelettel lejjebb teremtek. Victor folytatta az útját, hogy néhány újabb emelettel lejjebb megnyomhassa a lift hívó gombját. Chas megrántotta a tűzjelzőt a huszonhatodik emeleten, aztán rohanvást Victor nyomába eredt. Szerencsésen tartotta magát, amiért nem kellett lélegeznie, különben most hangosan – és meglehetősen gyanúsan – zihált volna.
Végül hanyagul átfurakodtak a zűrzavaron és a tűzoltókon és a sikoltozó vakációzókon, és a hotel mögött fogtak egy taxit. Kis szerencsével Milo elég öreg volt ahhoz, hogy mostanra már porrá omoljon, és ez az egész úgy fog kinézni, mint egy rock sztár magánszáma, vagy néhány huligán randalírozása. Senkinek nem volt oka gyilkosságra gyanakodni. Senkinek, kivéve persze Montroset és a Rothsteineket Las Vegasban, de ezzel majd foglalkozhatnak később.

 

1999. június 30., szerda, este 10:57
Ceasar's Palace, 2604-es szoba
Las Vegas, Nevada

Chas ágyban találta Víctort, amikor este felébredt.
De Victor halott volt.
A tévé be volt kapcsolva, és éppen egy csokorra való előzetes ment a hamarosan bemutatásra kerülő filmekből. Az éjjeliszekrényen egy felborult kávéscsésze állt. A Las Vegas Review Journal és a Wall Street Journal hevert nyitva az ágyon, illetve kávéfoltosan a földön. A szobát megtöltötte a mandulaillat.
Valaki ciánt tett a kávéba.
– Mondtam neked, hogy gyűlölöm ezt a várost – mondta Chas Victor még mindig merev tetemének.
Ahogy a vér a gravitációnak köszönhetően lefelé szivárgott, Victor el fog kékülni és zöldülni mire bárki is rátalálna.
De ez már nem Chas gondja. El kellett érnie egy teherjáratot, amivel visszarepülhet Bostonba. A reptéri hivatalból egy gyors telefon Frankie Geenek, és ő elintézi, hogy az ügyeletes gondoskodjon arról, hogy a rendőrségi jelentésekben nem bukkanjon föl senki, akire illik Chas személyleírása.
– Viszlát, csótányok.
Szegény, idióta Victor. A saját és mások ambíciójának áldozata.
Soha még csak fel sem merült Chasben a gondolat, hogy miért mérgezték meg Victor kávéját, ha nem döftek karót a fürdőszobában alvó Vértestvér szívébe. De még ha eszébe is jutott volna ilyesmi, akkor is azt hitte volna, hogy piszok szerencsés az élőholt élete.

 

 

MÁSODIK RÉSZ
Áss magadnak fedezéket!

 

Ismeretlen dátum
Mycerinus udvara
Memphis, Egyiptom

A csuklyás köpenyt viselő alak kilépett az árnyékból. Úgy mozgott, mint a korsóból kiömlő bor. Szemügyre vette a környezetét, és beleszimatolt a nedves levegőbe.
Milyen különös illat – gondolta magában az alak. Mint a vér, csak.., mindenütt ott van. Mindent áthat. Mintha maga a levegő...
Mennydörgés szaggatta szét az éjszakát. Megrázta az egyiptomi homokot, sőt, még magának az épületeknek az oszlopait is. A fáraó ma éjjel kétségtelenül rosszul aludt, és ideges mocorgásával felriasztotta az ágyasait. Gonosz szellem dúlta fel a békéjét már éjszakák óta, és nem létezett annyi engedelmes hús, vagy kellemes étel, ami képes lett volna megnyugtatni. A király viselkedése nagyon kellemetlen volt, amióta a kegyvesztett fiú kimondta azokat a baljós szavakat.
Miről is szólt az az átok? Hogy vér fog zuhogni az égből? Hogy a vért eső követi majd? Talán valami egy véres uralomról? Az alak halkan elsuhant a templomtól, és a homokon odasétált az egyik melléképülethez. Ezekben a csodálatos időkben szinte bálmelyik esküvés valósággá válhat. Emberek és istenek – lehetetlen megérteni őket. Míg az egyik ország az egyetlen, és mindenható létezésére esküszik, addig a szomszédja számtalan isteni úr nevében ontja a vért. Még ez az egyszerű Egyiptom is, a közöttük járó királlyal kapcsolatos elképzeléseivel – milyen furcsa! Hogy egy isten megkeseríti, megrohasztja, és ihatatlanná teszi a vizet a saját népének! Igen, hogyan lehetséges, hogy ez az Egyiptom éppoly messzire kiterjeszkedett, mint az emberiség bármelyik másik nemzete? Itt, oly messzire az Atya Kertjétől?
A palotától távol, egy újabb kőfalból nyílt egy kapu, amelyet mindössze egyetlen fiatal fiú őrzött.
Az alak megállt a gyermek előtt, és vékony, csontos, hullaszerű kezeivel odamutatott neki egy jogart és egy szkarabeuszt formázó brosst. A fiú kifejezéstelenül elmosolyodott, és ujjaival végigsimított a háta mögötti fal egyik koponyát mintázó faragásán. Az ajtó kitárult.
A nyílásból dohos levegő tört elő, mint egy beteg ember lehelete. Az alak még mindig elmélkedve belépett a nyílásba. Minden egyes pillanat egyszerre lehetetlen és csodálatos. Az élet szikrája, ami fenntartja ezt a fiút, ami a nyájamat mozgatja – Isten vajon miért döntött úgy, hogy ilyen értékes ajándékot ad nekik? És miért gyűlöl engem, aki ismerem Őt, tisztelem Őt, és félem Őt, ahogy megkívánja. Miért kényszerít arra, hogy halottként járjak közöttük – a tudatlan barbárok között! – akik csak úgy izzanak az élet színeitől? Miért engedi meg nekik, hogy végignézzék a dicsőséges napfelkeltéjét? Vagy hogy a makulátlan ege alatt elégítsék ki kéjsóvár ágyékukat? Hallasz engem, Isten? Itt vagy velem a halálban, vagy a füleid süketek azoknak a szavára, akiket megtagadtál?
Ha Isten figyelt is rá, annak nem adta semmi jelét. Miközben az alak lefelé haladt, az egyik lépcsőn egy magányos kígyó tekergett be a homokkő fal egyik repedésébe.
Ó, mennyire jellemző az én haragvó istenemre. Mindig a tanácsost bünteti a kézműves vétkeiért. Vagy talán a gyermekeket az atyák bűneiért. Az alak önelégülten elmosolyodott a csuklya alatt. Ismerem az útjaidat, Isten. Hátat fordítottál nekem, mégis megengedted, hogy tudtodon kívül közelebb lépjek hozzád. Nem látsz engem. Kényszeríted Magad, hogy ne halld meg a hangom. És ez lesz a végzeted. Egy éjszakán megérzed majd az agyaraimat – pontosan azt a csapást, amivel megvertél engem, és az atyámat és az atyám atyját – a torkodon. És akkor, hatalmas Isten, megtudod majd, hogy micsoda félelem támadhat egy emberben – még egy halott emberben is. A halott szívem még mindig dobog, de nem gyűlölettel vagy szeretettel. Nem, az én szívem a harag fekete vérét pumpálja... a haragot, amelyet nagy bölcsességedben sebhelyként meghagytál nekem. Jobb lett volna lesújtani rám, mint megengedni a csókot...
– Mester?
A gyermek hangja kiszakította az alakot az egyre álszenteskedőbb gondolatok közül. Egy utolsó lépéssel a kámzsás alak belépett egy alacsony, boltíves terembe, amely csak úgy bűzlött az izzadtságtól, a fiatalságtól és a halandó testek mocskától. A távolabbi falban egy magányos fáklya füstölgött, ami ugyan igencsak kevéssé világította meg a nyomorúságos kamrát, de még így is jóval több fényt adott, mint amennyire a kámzsás alaknak szüksége lett volna. Eltekintve az ürüléksávoktól és az imitt amott feltűnő vörösesbarna tenyérnyomoktól, a hideg kőfalakon semmiféle nyom nem látszott. Egy anyaszült meztelen fiú lépett elő a távolabbi sarokból, akinek az arcát ismeretlen piszok takarta el.
– Mester? – ismételte meg a kérdést a nyomorult, de nem tudta, hogy a mestere valóban ott áll előtte.
Az alak megrázta a fejét. A fiú talán soha sem tanul – túlságosan következetesen meredt a sötétbe.
– Igen, Nusrat. Én vagyok az.
Az alak hátravetette a csuklyát, és felfedte az arcát. A vicsorgó fogú arc mintha egy élettelen tetem koponyájához tartozott volna. Igazság szerint pontosan ez volt a helyzet...
A fiú a halott férfi hideg karjai közé vetette magát, és túláradó örömmel ágaskodva próbálta megcsókolni a mester arcát. A mester elfordult tőle, és megkímélte magát a fiú ügyetlen hódolatától. A himlőhelyes üregekben csillogó élettelen szemek végigpásztázták a sötétséget.
– Hol a nővéred, Nusrat? Elisha? – kiáltott a sötétbe, de nem kapott választ.
– Alszik, mester. Még mindig beteg.
– Ő nem beteg, drága fiacskám – emelkedett ki a köpeny alól egy csontvázszerű kéz, hogy megsimogassa a fiú fejét. – Nem, ő nem beteg. Fáradt. Olyan sokat vettem el a kincset érő véréből, hogy nincs ereje járni. – Beszéd közben a halott férfi karjánál fogva odavezette a védencét a sarokhoz, amelyikben Elisha hevert. – Látod? Elisha. Elisha...
A lány elnyúlva hevert a kőpadlón, és inkább egy csontkupacnak tűnt, mint élő embernek. Legyek dongtak körülötte – Hogy juthattak be ide? – és a félig nyitott szemein mászkáltak, és bemásztak a szétnyíló ajkak között.
– Elisha? Nem vagy jól? – villantott fel a halott férfi egy különösen kegyetlen vicsort csontvázszerű koponyáján. – Pihenésre van szükséged? Pihennie kell, ugye, Nusrat? Szüksége van erre a kis alvásra – bökdöste meg a lábával a halott férfi Elisha fejét, miközben Nusrat panaszos pillantással nézett föl rá. – Ó, igen. Ez a lány nagyon fáradt.
– Kérhetek tőled valamit, fiacskám?
A halott férfi megsimogatta a fiú kézfejét, és csontos ujjai kérészéletű világos csíkokat hagytak maguk után a gyermek bronzszínű bőrén. Arcán halálos nyugalommal lenézett a fiúra.
– Igen, mester?
– Vidd ezt el a lépcső tetejére Djurannak.
Átnyújtott egy apró szkarabeuszt a fiúnak, amelynek emberi koponya volt a feje helyén. A tárgy egy mágikus, alkimista elixír volt, amelyet a saját véréből készített. Ezzel tudta felerősíteni a szolgái hatalmát, és ezzel kötötte őket az akaratához.
– Rád is vár egy ilyen, amikor visszatérsz.
A halott férfi ismét Elisha felé fordította a figyelmét, ahogy a fiú meztelen talpa elcsattogott a sötétségbe.
– Én drága, édes lányom. Sajnálom, hogy így magadra hagytalak. Felemelte a lányt a földről – alig nyomott többet, mint egy köteg uszadékfa – és a karjaiba vette. Félretolta a lány ruháját, aztán eltolta magától az egyik elgyengült lábat, és feltárta a comb húsát, és a fölötte rejtőző rózsaszínes redőt. A halott ember úgy meredt az elbágyadt lány csípőjére, mint egy éhes ember a felnyársalt és megsütött ökörre. Lágyan, finoman beleharapott a lábába, és érezte, ahogy a pézsmaillatú bőr enged a fogai alatt. Először lassan, aztán egyre erősödve egy gyenge vérsugár spriccelt a szájába. A halott férfi szenvtelen buzgalommal ivott. Kiélvezte azt az egyetlen szenvedélyt, ami az átkozott testét mozgatta, és magába szívta a vérpatakocskát. Alig néhány másodpercnyi kortyolgatás után a patakocska végleg elapadt. A fiú éppen ekkor tért vissza a feladatából.
A köpenyes kísértet a ledobta Elisha testét, ami tompa puffanással ért földet. Ajkát durván megdörzsölte az egyik ujjával, és intett Nusratnak, hogy jöjjön közelebb.
– És most, szabadulj meg ettől, légy szíves.
– Igen, mester – felelte a fiú, de a halott férfi már hátat fordított neki.
A halott férfi szembetalálkozott az ajtónállóval, még mielőtt elérte volna a lépcső tetejét. A szolgáló szemei tágra nyíltak a döbbenettől.
– Mester, te... az ég...
– Bökd már ki, fiú. Engem nem szolgálhatnak félkegyelműek – csattant fel a halott férfi, bár ennek ellenére aggódott, bármi legyen is az, ami ilyen hatást gyakorolt odakinn a szolgálóra.
Djuran nem volt éppen a legértelmesebb rabszolga, de rendíthetetlen volt. Lehetséges volna, hogy a fáraónak végül elege lett hullaszerű vezérének üzelmeiből? Elküldte vajon a királyi őrséget, hogy letartóztassák, és kövek alá szorítsák? Vajon eljött egy őrmester, hogy letartóztassa? Valószínűleg ez lenne a leghatalmasabb hiba, amit az őrmester életében elkövetett...
A halott ember meglátta, mi zaklatta fel ennyire a szolgálóját, amint a tántorgó Djurannal a nyomában felment a lépcsőkön.
Gyors, rubinszínű villámok világították meg az égboltot, és a nedves levegőben vér szaga terjengett. Ahogy a halott férfi végignézett a tájon, a nehéz barnásvörös eső beszennyezte Egyiptom falait és homokját.
Isten hatalmából véreső hullott Egyiptomra.

 

1999. július 15., csütörtök, éjjel 1:27
Season étterem, Bostonian Hotel
Boston, Massachusetts

– Tehát pontosan mi is a javaslata? – nézett szigorúan Isabel az előtte ülő Vértestvérre.
A férfi Jan Pieterzoon kérésére érkezett Baltimoreból, hogy a Giovannik segítségét kérje a Sabbat ellen. Valamilyen francia, vagy esetleg kanadai neve volt, de az angolján biztosan nem érződött semmiféle akcentus.
– Elismerjük a Giovannik igényeit Bostonra – felelte az ügynök. – A Kamarilla hivatalosan is elismeri a Giovanni klán fennhatóságát Bostonban és a környező területeken. Mindezt cserébe a segítségért, amit a Sabbat elleni háborúban nyújtanak nekünk a keleti part mentén. Ez Önöknek is jól megfontol érdeke, tudja?
– Ne kezelj le minket, te kibaszott puhapöcs – vakkantotta Chas az asztal fölött. A találkozó Francis Milliner kérésére az utolsó pillanatban ült össze.
Francis volt a Milliner család, a Giovannik bostoni ágának legöregebb tagja. Isabel véleménye szerint a férfi jól fejlett paranoiával rendelkezett, de azért eleget tett a kérésének. Mostanában zajlottak az események Bostonban. Például ott végezték ki az egyik legveszélyesebb elszabadult lázadót, aki valaha is kikerült a klán soraiból. Genevra Giovanni Sabbat-szimpatizáns volt, és csak addig tartozott a családhoz, amíg ezzel a közvetlen szükségleteit szolgálta. Na nem mintha nem lennének hasonlóan önző megfontolásai minden egyes Giovanninak – vagy akár minden egyes vámpírnak, ha már itt tartunk – de Genevra nagyhatalmú ellenségeket szerzett magának a klánban azzal, hogy az érzéseit nyíltan ki is mutatta. Milliner egy mesteri húzással a szervezett bűnözés egy leszámolása mögé rejtette a kivégzését. Isabelnek el kellett ismernie, hogy Francis mesterien oldotta meg a helyzetet – egy majdnem évszázados fortély füstfüggönye mögé bújva kerülte el, hogy neki vagy a családjának megtorlástól kelljen tartania, és egy pillanatig sem habozott, hogy Genevra likvidálása érdekében bevesse-e a cselt, vagy sem. Előrelátásáért és ügyességéért a klán öregjei úgy döntöttek, hogy kiihatja a lázadó szívéből a vért, és így közelebb kerülhet az öregek hatalmához. Ki tudja, hogy hány ehhez hasonló előre nem látható körülmények esetén alkalmazható terv lapult még Milliner tarsolyában.
Isabel éppen ezért nem szándékozott megbeszélni a részleteket egy másodosztályú bólintójánossal. A tervet Francis főzte ki, de most ő volt a füstfüggönye, és ezt tudta is. A Kamarillának valószínűleg fogalma sem volt arról, hogy Bostonban nem a Giovannik, hanem a Millinerek gyakorolják a hatalmat. Néhány személytől eltekintve mindenki úgy tudta, hogy ott a Giovannik rendelkeznek a hatalommal. A Millinerek természetesen Giovannik voltak, de a Vértestvérek világának váltópénze éppen ezek a jelentésbeli játékok voltak. Megtévesztéssel és fortéllyal egy Vértestvér sokkal messzebbre juthatott, mint nyers erővel, és ennek éppen Isabel volt az élő – élőhalott – bizonyítéka.
– Kérlek Chas. Nyugodj meg – jegyezte meg Isabel A férfi még mindig makacs volt. Látszólag továbbra is a Benito ügyön dolgozott, de jelenleg csak teher volt ebben a megbeszélésben. Chas igazolta azt a tételt, hogy néha a kellemetlen és brutális alakok végzik el a munkát, különösen itt Amerikában. Ő nem volt különösebben erős, hatalmas vagy okos, de volt a jellemében egy aljas réteg, ami lassan szinte már mérföldnyi szélessé vált, és éjszakáról éjszakára kevésbé zavarta, hogy ezt meg is mutatja a riválisainak. Ez a személyiségjegy lassan a külsejében is megmutatkozott – a szemei mélyebben ültek az üregükben, mint néhány héttel korábban, amikor Isabel megérkezett, és a valaha telt ajkai most folyamatosan hátra voltak húzva a vicsorgáshoz vagy a morgáshoz. Az ökölbe szorított ujjainak a percei egyfolytában fehérek voltak, mintha csak a legkitartóbb összpontosítással lenne képes féken tartani a Bestiát. Isabel tisztában volt vele, hogy Chas hamarosan összeroppan. Azonban tökéletesen akarta megjátszani a kártyáit, és úgy tervezte, hogy akkor engedi szabadjára a férfit, amikor a legkedvezőbb erre az alkalom, és végignézi dicsőségben ragyogó bukását, amivel kétségtelenül még néhány más személyt is magával ránt majd. Azonban a kulcs most is az volt, hogy finoman keverje a lapokat – a diszkréció ezúttal is gondoskodik arról, hogy nem lesz szükség az erőfeszítések megsokszorozására – és gondoskodni kellett arról, hogy Chas elkerülhetetlen kamikaze akciójának ne legyenek nem Vértestvér tanúi, mivel akkor nem kell szívességek árán eltűntetnie a médiában, a rendőrségen, stb. felbukkanó nyomokat. Most mindesetre volt valami abban, amit mondott. A kapcsolat rávicsorgott Chasre, aki láthatóan összerezzent.
– De ne hagyja, hogy ez félrevezesse... bocsásson meg, mit mondott, mi is a neve?
Isabel helyre tette a diplomatát. A vendégük szeme résnyire szűkült, és hideg pillantást vetett Isabelre.
– Gauthier, Jacques Gauthier. Paul Levesque gyermeke, aki Shlome Baruch gyermeke, aki Christianne Foy gyermeke, aki Vidal Jar gyermeke...
– Igen, igen – szakította félbe Isabel. – Nagyon hatásos. A Canterbury érsek, vanillia kivonat, magnézium tej, vagy hogy is van az a régi vicc. Tudjuk, hogy a Kamarilla érdekeket képviseli ezen a megbeszélésen, és hogy most hájjal kellene kenegetnie minket, és mindezt úgy kellene tálalnia, mintha ez lenne a legfantasztikusabb üzlet, ami valaha is az ölünkbe hullott. De hadd ismertessem az én álláspontomat. Ebben a szobában az Ön fölényes „szuverenitás elismerése”, és a többi félpolitikai sovinizmus fabatkát sem ér. Itt nem újszülöttekkel van dolga. Az Ön Kamarillája nem egy kormány, és nem is egy fegyveres testület, csak egy egyszerű társadalmi egyezmény, amit a tagok csak a saját céljaik előmozdítása érdekében támogatnak. Őszintén szólva nem más, mint az a polgári sóhivatal, amivel az unatkozó és elaggott öregek agyonütik az idejüket. Azt kellene hinnem talán, hogy ha most nem sikerült egyezségre jutnunk ennél az asztalnál, akkor Bostonnak már holnap szembe kellene néznie a Kamarilla libériás rohamosztagainak falanxával? Sokkal valószínűbb, hogy a részeg futballszurkolók néhány lázadó garázda bandája randalírozna néhány éjszakán keresztül a városban, mielőtt éppen azok a Vértestvérek űznék el őket, akiknek a menedékeit megzavarják.
– Az Önök elismerése nem jelent semmit. Az Önök támogatása nem jelent semmit. Az Önök szektája képtelen fenntartani a rejtett befolyást a világ egyik leghatalmasabb nemzetének a keleti partja mentén, ahogy cselekvésképtelennek bizonyult a Nyugati Parton a beözönlő ismeretlen Keleti Vértestvérekkel szemben is. Ö, Jacques Gauthier, ne nézzen ilyen döbbenten – utána néztem a dolgoknak. Nem is álmodnék arról, hogy egy Önhöz hasonló követet elszórakoztassak, ha előtte nem ismerem a javasolt szövetség minden lehetséges következményét. Ha ezt összevetem a többi lehetőséggel, akkor a laza támogatási egyezmény egyetlen haszna az lenne, hogy a Bostoni Giovannik hátat fordíthatnának addig, amíg a Sabbat és a Kamarilla fanatikusai darabokra tépik egymást az utcákon. Na ez hogy hangzik? Kielégítő a válasz?
Jacques tátott szájjal, tágra nyílt szemekkel és összeszorított fogakkal felállt a székéből, és enyhén lefelé fordított fejjel lenézett Isabelre. A nő mellett Chas összerándult, és az élőholt vénák úgy dagadtak ki a testén, mint egy roham közben lekötözött epilepsziásnak.
– Ne higgye, hogy ennyire gyengék vagyunk, Isabel Giovanni – vágott vissza Jacques. – A Kamarilla nem egy katonai szervezet, ahogy azt Ön is említette, de merő ostobaság lenne azt hinni, hogy emiatt nincs semmiféle hatalma. A Sabbat sem egy katonai hatalom, de ezeket a csatákat nem kizárólag a lövészárkokban vívják. Minden egyes kézitusát vívó bolond mögött, aki azt hiszi, hogy ez az egész csak hadtudományok kérdése, ott áll három másik Vértestvér, akik csendesebb lépéseket tesznek. Ez a befolyás háborúja, és a Kamarilla forrásai nagyságrendekkel haladják meg a Giovanni klánét. Egyszerűen csak szeretnénk minimalizálni és lokalizálni az ellenségünk – és az Önök ellenségének – a Sabbatnak a befolyását.
– A Kamarilla forrásai! Abszurdum. A Kamarillának nincsenek forrásai! Csak annyi hatalommal rendelkezik, amennyit a tagjai önszántukból a rendelkezésére bocsátanak. Az Önök szektája sokkal kevésbé összetartó és sokkal inkább az önérdek motiválja, mint ahogy azt velünk szeretné elhitetni. A Kamarilla semmit sem tesz egységes entitásként, ezt Ön is tudja.
– De ez minden józan megfontolás szerint igaz a Giovanni Klánra is – vágott vissza Gauthier.
– Igaz, de ebben az esetben a Bostoni Vértestvérek közössége jelenti a Giovanni Klánt. Biztos lehet benne, hogy meg fogjuk védeni az érdekeltségeinket, és a nagyobb ellenféllel szemben félre fogjuk tenni a személyes ellentéteinket. Ebből a szempontból pedig lényegtelen, hogy a szóban forgó ellenfél a Kamarilla, vagy a Sabbat – esetleg mindkettő egyszerre. Ismerem a férfit, aki ideküldte Ont. Ismerem Jan Pieterzoont. Igazán lenyűgöző hírnévre tett szert a Vértestvérek között, és gyanítom, hogy egy éjszaka majd ő is a Kamarilla – minek is hívják? – arkónjai vagy Igazságtevői között találhatja magát. Azonban ezt nem azzal fogja elérni, hogy eljátssza a lázító szerepét. Inkább tökélyre fejleszti a politikai képességet. Megígér valamit, aztán valami egészen mást teljesít, és végül meggyőz önmaga alatt mindenkit arról, hogy pontosan azt akarták ők is, amit végül megkaptak. Tudom, hogy ebben a pillanatban Boston csak egy része Pieterzoon nagyobb léptékű hadmozdulatainak, de nem fogok úgy tenni, mintha tudnám, milyen kártyákat tart még a kezében. Jan sokkal szakavatottabb összeesküvő, mint amilyen én valaha is leszek, de én sokkal jobb vagyok a rejtett összefüggések felismerésében. Pieterzoon és a hozzá hasonlók a hozzám hasonlóktól várják azokat a lapokat, amelyekkel játszhatnak. Én... mi, a bostoni Giovannik csak bábuk vagyunk ebben a játékban, de tisztában vagyunk vele. És igencsak veszélyes az a bábu, aki szembefordul zsinórjai rángatójával.
Isabel felállt, mereven kihúzta magát, és a mellkasa előtt magasan összefont karokkal erélyes pillantást vetett Jacquesra.
Azonban Gauthier semmi jelét nem adta a meghátrálásnak. Pieterzoon rábízta ezt a tárgyalást – figyelmeztette, hogy a Giovannik veszedelmesek, mint a fészkükben a viperák – és nem fogadta volna el a kudarcot.
– Metaforákban beszél, Isabel. Kerüli a témát. Ez nem egy játék, amivé Ön oly sietve szerette volna lealacsonyítani. A bábuk, és zsinórok és a sakkutalások a szóvirágos romantika kellékei, és mi nagyon is kézzel fogható dolgokról beszélgetünk. Szükségünk van a segítségükre. Cserébe hajlandóak vagyunk békén hagyni Bostont. A Sabattól nem számíthat egy ilyen nyílt és őszinte ajánlatra, amint azt a Keleti Parti előrenyomulásuk is jelzi. Az is meglehet, hogy valóban felkészültek a viharra. De semmi okom azt hinni, hogy inkább vállalnák az összetűzést, ha mi felkínáljuk a lehetőséget, hogy kimaradjanak belőle.
– Ebben az esetben úgy tűnik, hogy ebben a pillanatban zsákutcába jutottunk. Magammal viszem, és figyelmesen áttanulmányozom az Önök szövetséggel kapcsolatos ajánlatát. Tudja, hol érhet el. javaslom, találkozzunk néhány hét múlva, hogy véglegesítsük a kapcsolatunk természetét – már ha úgy döntök, hogy egyáltalán lesz valamilyen kapcsolat közöttünk.

 

1999. július 15., csütörtök, éjjel 1:48
Season étterem, Bostonian Hotel
Boston, Massachusetts

– Mi a faszt csináltál odabenn? – kérdezte Chas Isabelt, miután az épületből kilépve elindultak a nő által a kiránduláshoz kölcsönzött Audi kupé felé.
Rendes körülmények között ez az autó egy egy egész nyolc literes négyhengeres típus lett volna, de Isabel elintézte, hogy „kipróbálhassák” a következő évi hathengeres modell prototípusát.
– Nyugi, Chas. És ne beszélj így velem, vagy kitépem a nyelvedet. Szó szerint.
A páros bemászott az alacsonyan a földhöz tapadó autóba. Isabel utált vezetni, úgyhogy odaadta a kulcsokat Chasnek. Ő természetesen a minden kényelemmel felszerelt luxusautókat kedvelte, de egy olyan városban, amelyet hamarosan darabokra szaggat a három szemben álló fél, a sebesség és a manőverezhetőség előnyösebb volt, mint a hasított bőr.
– De ugye semmiképpen nem akarsz a Sabattal egyezséget kötni?
– Elment az eszed, Chas?
– Nem, de akkor meg miért mogyoróztad meg ennyire keményen?
– Ki mondta, hogy akárkivel össze kell adnom magam? És azt ki mondja, hogy a Millinerek betartanák azt az egyezséget, amit én kötök?
– De hát nem pont ezért vagy itt, Isabel? Hogy nyélbe üsd az egyezséget?
– Azért vagyok itt, mert Francis Milliner engem akart. Azért vagyok itt, hogy a lehető legkisebb befektetéssel az én, vagy a Millinerek részéről, a lehető legtöbbet hozzam ki ebből a kis vállalkozásból. Te miért vagy itt, Chas?
– A Benito-dolog miatt.
– Így van. Akkor tehát te csak aggódj azért, és én majd aggódom ezért, jó? Sikerült valamit haladnod az eltűnési ügyben?
– Nem – meredt mogorván maga elé Chas, és a kezei újult erővel kezdték szorongatni a kormánykereket.
– Abban reménykedtél, hogy ez a találkozó segíthet az ügyedben?
– Azt hittem, hogy az egyezség részeként felajánlanak némi információt Benitoról.
– Talán így is lesz, Chas. Hát nem érted? Minél többet akadékoskodom Jacques-kal, annál valószínűbb, hogy ha valóban azt akarják, hogy létrejöjjön ez a megállapodás, akkor hajlandóak lesznek megadni, amit akarok. Pieterzoon nem javasolna ilyesmit, hacsak nem feltétlenül szükséges, úgyhogy én tisztában vagyok vele, hogy most elég tág a mozgásterem. És Pieterzoon nem akart személyesen eljönni, úgyhogy ideküldte ezt a kis talpnyalót, hogy úgy tűnjön, mintha csak valami semmiségről lenne szó. Most azt hiszi, hogy én azt hiszem, hogy ez csak egy semmiség. De én nem ezt hiszem, érted?
Isabel elmosolyodott. Korábban Chas eljátszotta vele ezt a „te azt hiszed, hogy én azt hiszem” játékot, és most emlékeztette erre a férfit, még ha csak allegorikusan is.
Az Audi bevágódott egy kanyarba. A széles kerekek megragadták, és szorosan fogták az utat, miközben a karosszéria lesüllyedt, hogy lecsökkentse a fordulási sugarat.
– De addig is, Chas, volna itt egy kis mellékfeladat a számodra. Megtanítok neked egy-két alapvető nyomozói képességet.
– Hó-hó, várjunk csak. Én nem miattad vagyok itt. Még mindig Frankie Geenek dolgozom.
– Igen, nos, szükséged van a gyakorlásra. Majd később számlázok Frankie-nek.
Chas nyomatékosan sóhajtott egyet, mintha csak emlékeztetni akarná Isabelt, hogy ezzel valamit mondani akart, mivel egyébként már nem kell levegőt vennie.
– Jó fiú. Tehát holnap éjjel mindent megtudsz erről Jacques Gauthierről, amit csak lehet. És megtudod, hogy a Sabbat részéről kinek a kezében van a gyeplő ebben a városban.
– A második részre máris tudom a választ. Max Lowell.
– Ezt meg honnan tudod?
– A francba, New Yorkban van a menedékem. Boston csak egy köpésre van onnan. Már nem is emlékszem, hogy Frankie mennyi cuccot csempészett ezen a Lowell fickón keresztül. A picsába, ha a fejünkre dőlne ez az egész szar, akkor valószínűleg Frankie fegyvereivel lőnének ránk.
Isabel rezzenéstelenül nézett Chasre.
– Látod – mondta a férfi egy önelégült mosoly kíséretében. – Nem vagyok annyira hülye, mint amilyennek tettetem magam.
Nem is – gondolta Chas magában ahogy elindult vissza a hotelbe. Egyáltalán nem vagyok annyira hülye. Amint hazaért, azonnal feltárcsázta Frankie számát – azt, amelyikhez a **# hívókód tartozott.

 

1999. július 6., kedd, este 9:48
Egy földmélyi barlang
New York városa, New York

Calebros letette a furcsán agresszív patkányokról szóló jelentést az asztalra. Ellenségesen viselkedő patkányokkal – a Nosferatukkal ellenségesen viselkedő patkányok! Mivé lesz a világ?
Valóban, vajon mivé?
Ezt a jelentést is az asztalán sorakozó ingatag papírhalmok egyikének a tetejére tette. Mostanában őrült tempóban érkeztek az újabb és újabb adatok. A Kamarilla ellenállás hiánya Washington D.C.-ben. Az elmúlt héten a maradék ellenállást is felszámolták, kivéve a Tremere kápolnát, akik beásták magukat, és a kisujjukat sem mozdították a város érdekében. A távolságtartó boszorkány-mesterek elküldtek egy Maria Chin nevű fölöttébb középszintű képviselőt Baltimoreba, ahol Garlotte herceg próbált valamiféle rendet teremteni a városába özönlő menekültek kaotikus áradatába. A feladatát egyáltalán nem könnyítették meg Victoria Ash, a Torreádor bajkeverő, „előkelőség” és szemrevaló nőszemély mesterkedései.
Azonban az asztali lámpa tompa, villódzó fényében Calebros mégis egy olyan ügyön töprengett, ami sokkal közelebb állt a szívéhez.

 

1999. július 17., szombat, este 9:54
Elfelejtett Világok Galéria
Boston, Massachusetts

Chas Giovanni nem volt boldog.
Bárki is akarta tudni, hogy hová a faszba tűnhetett Benito Giovanni, jobban járt volna, ha hagyja az egészet a fenébe. Milo Rothstein emiatt halt meg. Victor emiatt halt meg. Ki tudja, hány Nosferatu szarzsák halt Végső halált azok közül, akik az elején zsákot dobtak Benito fejére. És ma éjjel új hírek érkeztek. Frankie úgy hallotta, hogy amíg Chas Bostonban volt, Benito felbukkant New Orleansban. Chas abban a pillanatban tudta, hogy ez nem igaz, ahogy meghallotta – Benito itt tűnt el, aztán Las Vegasban bukkant fel. Semmi oka nem volt annak, hogy most meg New Orleansban legyen, hacsak a Nosferatuk nem indították be a Simogassuk Meg Benito Giovannit Utazó Állatkertet. Ha kiszabadult volna, akkor hazament volna, vagy felhívott volna valakit útközben. Ha még mindig fogoly volt, akkor vagy Bostonban, vagy Las Vegasban tartották hét lakat alatt addig, amíg az, aki elfogta, elő nem állt a követeléseivel. Az egész ügynek nem volt semmi értelme.
Chas tudni akarta, hogy kitől származik a tipp, de erre Frankie egyetlen másik embere sem tudott válaszolni. Ha már a válaszoknál tartunk, Frankie már huszonnégy órája nem válaszolt a telefonhívásokra, annak ellenére, hogy Chas, és számtalan más goomba hívta szakadatlanul.
Aztán jött egy hívás Isabelnek Olaszországból. Frankie Gee halott. A nő elmondta a hírt Chasnek, elhadarta a megfelelő részvétnyilvánító szavakat, aztán váltott egy jegyet, és elrepült Atlantába, hogy találkozzon az egyik kapcsolatával.
– Ez korrekt, Isabel. Van valami ötleted, hogy te miért előttem értesülsz erről, vagy hogy miért tud erről Olaszország, amikor New Yorknak, és Bostonnak még csak sejtése sincs semmiről? – követelte Chas.
– Ne merj ilyen hangot használni, Chas. Egyáltalán nem kell neked válaszolnom. És hogy én miért értesültem róla? Nos, kapcsolatban van valamivel, amit itt el kell végeznem.
– Azért vagy itt, hogy a Millinereknek vezesd a kibaszott tárgyalásokat a Kamarillával. Mi a fasz köze van ennek ahhoz, hogy Atlantába utazol, vagy hogy hívásokat kapsz az én halott capomról?
Isabelnek hirtelen elege lett Chas folyamatosan romló modorából.
– Tudod mit, Chas? Igazad van. Azért jöttem ide, hogy tárgyaljak Pieterzoon emberével. És megtettem. Te azonban azért vagy itt, hogy megtaláld Benito Giovannit, de még nem jártál sikerrel. Szóval, amíg én két különböző dolgot is elvégeztem a családnak, addig te még az elsőnek sem értél a végére, és ráadásul a kudarc mellett még egyre nő a hullák száma. Victor, meg Frankie, és biztos vagyok benne, hogy vannak még egy páran. Úgyhogy kérlek, mielőtt ismét elnehezülne a kezed, és megsértődnél, csak ülj itt, és várd meg, amíg visszatérek.
Isabel tudta, hogy Chas azért ideges, mert semmiféle nyomot nem talált Benito Giovannihoz, de a férfi nem mutatta még csak jelét sem annak, hogy furdalná a lelkiismeret emiatt.
– Baszd meg, Isabel! Azt várod tőlem, hogy csak üljek itt, és várjak? Elmegyek veled Atlantába, és segítek, bármi legyen is ott a dolgod.
– Nem, nem jössz. Itt maradsz, és elkíséred azt a személyt, akit felbéreltem, hogy tárgyaljon Gauthierrel.
– Azt akarod, hogy testőrködjek valaki másnak, amíg te vakációzol? Lószar. Kibaszott lószar. Én itt nem neked dolgozom. Valójában azt hiszem, hogy jelenleg senkinek sem dolgozom. Szó sem lehet róla, hogy másodhegedűs legyek valami punk Vértestvér mellett, akit rábeszéltél, hogy elintézze Millinernek...
– Ó, a nő nem Vértestvér – vágott közbe Isabel. Felvillantotta azt az elbűvölő mosolyát, ami ilyen körülmények között azonnal alattomossá változott. – Nagyon is él. Könyvelési tanácsadóként dolgozik Millinernek, de mindent tud a fajtánkról, és ismertettem vele minden részletet. Azért mész vele, hogy gondoskodj a testi épségéről, és hogy tudasd Gauthierrel és Pieterzoonnal, hogy nem állunk sem melléjük, sem a Sabbat mellé.
– Micsoda? Egy kibaszott halandónak leszek a jobb keze?
Az még csak elmegy, hogy Vegasban eljátszotta Victor inasát. Arra azért volt szükség, hogy becsapják a Rothsteineket. De hogy egy halandót biztosítson, aki nem több mint annak a taknyos Millinernek a szócsöve, ami ráadásul még nem is része valamiféle cselnek, nos, az megbocsáthatatlan volt.
– A faszom se csinál ilyesmit. Baszd meg magad, Isabel.
Isabel megpördült, és képen törölte. Keményen.
– Velem nem beszélhetsz ilyen hangon, megértetted? Egyébként rendben... ha ezt akarod, akkor nyugodtan elmehetsz. Nem tartozol nekem semmivel, és nem nekem vagy a Millinereknek dolgozol. Úgyhogy menj csak vissza New Yorkba, hadd tudja meg minden Giovanni, meg az összes kemény gyerek, hogy nem csak hogy képtelen voltál elvégezni egy egyszerű munkát, de ráadásul még megöletted a főnöködet és az egyik emberedet is. Gyerünk, menj csak – intett egyik kezét a csípőjére téve az ajtó felé a nő.
Chas pontosan ezért nem volt boldog.
Tudta, hogy Isabelnek igaza van... ha meg akarja őrizni a méltóságnak akár csak a látszatát is, akkor végig kell csinálnia az ügyet. Ha pedig ez azt jelenti, hogy csatlakoznia kell Isabelhez, amíg a nő megszerzi a kirakós néhány újabb darabkáját, akkor ezt kell tennie. Persze abszurd volt még a gondolat is, hogy eljátssza Milliner diplomatájának a csatlósát, de még csak el sem akarta képzelni, hogy mi történne, ha úgy térne vissza New Yorkba, hogy csak gyászjelentéseket vinne magával.
Az sem javított sokat a helyzeten, hogy Milliner új közvetítője egy első osztályú ribanc volt. Már a neve is kérkedő volt: Genevieve Pendleton. A nő természetesen egyetemet végzett, és ettől automatikusan arrogáns volt a faragatlan Chasszel szemben. Úgy tűnt, hogy már évek óta Milliner ügyvezetői közé tartozik, és megengedték neki, hogy részt vegyen a műveletben, bár nem tették ghoullá. Az Óvilágban nem így működtek a dolgok, és Frankie és bandája sem így bonyolította a gengszterügyleteket az Újvilágban. Az emberek csak akkor szerezhettek tudomást arról, hogy mi is vagy, ha közvetlenül utána vagy felaprítod őket, vagy ghoullá – esetleg Vértestvérré teszed őket... különben túl sok az elvarratlan szál.
A végeredmény: Chas nem vette jó néven, hogy a gondjaira bízott személy előtt nyitva állt a kiugrás lehetősége, ha ez az egész „Vértestvér-ügy” eldurvulna, és Genevieve pedig nem vette jó néven, hogy egy verőlegénnyel próbálnak nyomatékot adni a szavainak a Vértestvér érdekeltségekkel kapcsolatos tárgyalásokon.
Néhány pillanattal az után, hogy Isabel otthagyta őket az asztalnál, már össze is vesztek.
Chas elmormolt egy megjegyzést arról, hogy Pendleton talán nem a legjobb választás a tárgyalások vezetőjének szerepére – a nő nem volt Vértestvér, így hát nem is lehet képes megfelelően képviselni őket, különösen, ha bevetik ellene a misztikus képességeiket. A nő ragaszkodott hozzá, hogy kívülről-belülről ismeri a Vértestvéreket, és nagyon is képes volt feltalálni magát közöttük. Chas egy személyes megjegyzéssel vágott vissza, miszerint ha valaki a titkárnőjét küldené el, hogy vele tárgyaljon, akkor mind a titkárnő, mind a szemtelen üzletfél holtan végezné. Pendleton – aki a maga részéről nem szándékozott eltűrni egyetlen sértést sem egy pisztolyforgató útonállótól – megjegyezte, hogy a kevésbé kifinomult Vértestvérek biztosan így intézik az ügyeiket.
– Majd akkor derül ki, hogy ki a kevésbé kifinomult, amikor felbosszantasz egy másik Vértestvért, és nekem kell megmentenem a cingár kis seggedet, Guinevere.
– Genevieve.
– Tök mindegy. Előbb vagy utóbb úgyis valakinek a vacsorájaként végzed. Azt hiszed, hogy a Millinerek majd hagynak szépen megöregedni, és kivárják, amíg magaddal viszed a titkot a sírba?
– Benne van a szerződésemben – vágott vissza Pendleton, és úgy fonta karba a kezét, és úgy húzta ki magát, mintha pajzsként maga elé tarthatná azt a dokumentumot.
– Aha – horkantotta Chas. – Nos, a szerződésed egy rakás szar. A Millinerek habozás nélkül darabokra szaggatják majd a szerződésedet és téged is vele együtt, abban a pillanatban, amikor már inkább teher leszel nekik, mint felhasználható erőforrás. Itt nem mehetsz el a legfelsőbb bíróságra, hogy vámpíroknak dolgozol, és rosszul bánnak veled – halkult el Chas hangja. – Naiv, fontoskodó ribanc.
– Azt hiszed, jobb vagy nálam, csak mert te halott vagy? – rázta meg a fejét Genevieve. – Ó, hát ez jó. Akkor hadd mondjak neked valami újat. Nem gyalogolhatsz csak úgy egyszerűen át az embereken csak azért, mert te valami titokzatos, félelmetes vámpír vagy.
– Pedig megtehetem, mégpedig azért, mert nekem többé már nem számít.
Furcsa volt ez a válasz. Genevieve félrehajtotta a fejét.
– Ezt meg hogy érted?
– Az illem. A kódex, amit ti halandók betartotok. Nem számít. Én Vértestvér vagyok, és lószart sem jelent nekem az összes elidegeníthetetlen szemét, amiben hisztek. Nézz rám! Vért iszom, hogy életben maradjak! Embereket ölök, hogy tovább... élhessek... vagy mi a fasznak kellene ezt a dolgot nevezni.
– Ennek nincs semmi értelme – mondta Pendleton. – Pszichológiai képtelenség. A vámpírtársadalom nem létezhet ilyen vákuumban. Ez az oka annak, hogy végül elkapják a sorozatgyilkosokat, és hogy addig nem is hallani róluk, amíg valami igazán iszonyatos dolog nem történik. Az egyre csökkenő reakciók törvénye érvényes a degenerált viselkedésre is – minél iszonyatosabb cselekedetekben leled örömöd, annál több kell ahhoz, hogy örömödet leld az iszonyatos cselekedetekben. Eltompulsz. Példának okáért ölnöd kell ahhoz, hogy akár csak egy szikrányi érzelmet is keltsen benned, pedig korábban ugyanezt az érzelmi reakciót kiváltotta már mondjuk egy egyszerű bolti lopás is. És még csak gondolni sem akarok arra, hogy mi történik, amikor már a gyilkosság is unalmassá válik.
– Nem semmi – vágott vissza Chas. – Van nekünk erre egy régi rejtvényünk: Én vagyok a Fenevad, különben Én leszek a Fenevad. Mindannyiunkban ott bujkál az ördög, és időnként szabadon kell engednünk, különben teljesen átveszi az irányítást. Mint a kibaszott védőoltásnál, vagy bacilus elméletnél, vagy ilyesmi.
– Ez nem lehetséges. Így nem lehet életben maradni – tette keresztbe a lábait és gyújtott rá egy cigarettára Pendleton.
– Lószart. Lószart. Ha annyiszor keresztülmész az egészen, hogy már csak a harag – a Bestia – marad meg, ha hagyod, hogy győzzön, akkor baszhatod. Véged.
– Most valami kibaszott sajnálatot vársz tőlem? – Pendleton nem nézett Chasre, szemeivel a kifújt füst útját követte.
Chas szemei vörösen villantak.
Érezte a gyomrából feltörni készülő vér ízét a szájában, és a vörös köd ereszkedett a szemei elé.
Egyetlen pillanat alatt talpon termett, és az egyedi tervezési zakó hajtókájánál fogva talpra rántotta Genevieve Pendletont. Ökölbe szorított kezei alatt megrepedt a szövet, ahogy a ruhájánál fogva felemelte a nőt a padlóról. Pendleton szemei tágra nyíltak, és szinte kiugrottak a helyükről.
– Te szemét kurva – dübörögte Chas, pedig a vicsorba torzult száj és az előfurakodó agyarak szinte lehetetlenné tették a beszédet. – Soha a kibaszott életben ne merj azzal vádolni, hogy ilyesmire játszom. Nincs szükségem a kibaszott sajnálatodra. Nincs szükségem az istenverte aggodalmadra, vagy a szaros szimpátiádra. Amikor te már halott leszel, és vége, és kibaszott kukackaja lesz belőled egy kibaszott fenyőládában hatlábnyira a föld alatt, én még akkor is itt leszek. Felfogtad? Eljutott a kibaszott agyadig? Átjutott a kibaszottul egoista agyadhoz? Szart se jelentesz nekem. Az egyetlen oka annak, hogy nem tépem le a kibaszott fejedet eben a pillanatban az, hogy Isabel már fizetett neked ezért a munkáért, és én nem akarok vele szembeszállni. Érted már, ostoba kurva? Nem tudsz semmi olyat mondani, ami akár a leghalványabban érdekelne. Nekem te csak egy újabb kibaszott vértartó zacskó vagy.
Chas ezután összeszedte magát. Genevievet visszadobta a foteljébe, ami hátradőlt, és a nő a legkevésbé sem elegáns pózban terült el a földön.
– Baszd meg. Érted már, miről beszélek? Én... Férjnél vagy, Pendleton?
Genevieve nem tudhatta, hogy mit akar ezzel Chas.
– Mi?
– Van férjed? Házas vagy? Vagy esetleg egy „élettárs”, vagy hasonló szarság?
– Én, igen, férjnél vagyok – nyelt nagyot a nő, aztán feltápászkodott a földről, és lesimította a zakóját.
– Szereted a fickót?
– Igen.
– Ő jelent neked mindent, igaz? Ő az „igazi”, ahogy mondani szokták, nem? Ő az az egyetlen személy az egész világon, aki tökéletes számodra, nem?
– Igen. Azt hiszem. Szeretem őt... nem akarnék nélküle élni.
– Ez kibaszottul rendben is van. Na, tudod mit, Pendleton? El fogok mesélni neked egy történetet.
– Éppen miután átváltoztattak – nagyjából száz évvel ez előtt, talán egy kicsivel régebben – én is találkoztam az „igazival”. Tökéletes lány. Bele is szerettem néhány hónappal az után, hogy találkoztunk. Látod már, hogy mire akarok itt kilyukadni? Én, a kibaszott vámpír, szerelmes vagyok egy halandóba. És nem mondhatom el neki, hogy egy kibaszott Vértestvér vagyok. Úgyhogy szépen eljátszom mindent – az egész Maskarádé dolgot. Megpróbálok viszonyt kezdeni egy növel, pedig tény, hogy ez nem történhet meg.
– De volt ott valami – a nő tudja. Nem tudja, hogy egy baszott hulla vagyok, de tudja, hogy van itt... valami. És ez kibontja. De nem mintha elmondhatnám neki, tudod? Nem árulhatom el a titkot, mert az azt jelentené, hogy előbb vagy utóbb meg kellene ölnöm, és még nem vagyok kész rá, hogy ezt megtegyem. Legalábbis akkor még nem voltam készen rá.
– Na, itt baszódott el az egész. Itt van a legtökéletesebb személy számomra az egész... életben, de nem lehet az enyém. Nem mondhatom el neki, és amikor hagyni akarom, hogy csak megtörténjen, ő megérzi, hogy valami nincs rendjén, és ez kiborítja. És a Vértestvérség minden kibaszott ajándékával együtt – erősebben ütök, mint bárki más, és képes vagyok rákényszeríteni az emberekre, hogy azt tegyék, amit mondok – képtelen vagyok megoldani a helyzetet. Szeretem ezt a nőt, de soha a kibaszott életbe nem lehet az enyém. Nem intézhetem el, hogy szeressen, nem hagyhatom, hogy idővel megszeressen, és egyszerűen nem lehetek vele. Mintha ezer kibaszott mérföldnyire lenne, még akkor is, amikor mellette ülök.
– És ebbe belebetegszem. Szó szerint. Minden kibaszott éjjel egy kibaszottul hatalmas, üres lyukkal a lelkemen ébredek, amit nem tudok betömni. Soha. És minél rosszabbul érzem magam, annál többet gondolok rá, amitől még nyomorultabbul érzem magam, amitől még többet gondolok rá... Soha nincs vége.
– Aztán ő megöregszik, de én nem. Örökké fiatal maradok. Ő meghal. Talán férjhez megy, talán nem, de ez nem fontos, mert az egészhez nekem kibaszottul nincs már közöm.
– És aztán jön egy másik nő.
– És még egy.
– És így tovább, és így tovább, és minden alkalommal felszakad az a kibaszott seb, ami nem tud begyógyulni, mert nem kaphatod meg, amire szükséged van – azt a személyt – aki begyógyíthatná, akitől jobban lennél. Soha.
– Persze meg lehet ezt kerülni. Átváltoztathatod azt, akit szeretsz – Vértestvérré teheted – de akkor megölöd. Behúzhatod egy kicsit az árnyékba: adhatsz neki a véredből, a ghouloddá teheted, de az nem egy méltányos kapcsolat. A vér hatalmával kényszerítheted, hogy szeressen, de az nem igazi. Végül nem tehetsz mást, mint hogy végignézed a halálukat, és közben egyre nagyobb és nagyobb lesz benned az a kibaszott lyuk.
– Úgyhogy nekem soha nem lehet meg az, ami neked van, kibaszott Genevieve Pendleton. Soha nem mehetek haza ahhoz a személyhez, akit szeretek. Nem érinthetem meg úgy egyetlen nő arcát sem, hogy az az érzés, amit az érintésem kivált belőle, ne lenne beárnyékolva attól a tudattól, hogy egy olyan kibaszott dolog érintette meg, ami embereket öl. Bennem nem lehet más, csak kibaszott feketeség, ami egyre nagyobb lesz minden egyes kibaszott éjszakával, és ami azt akarja, hogy pusztítsak el mindent, amihez csak hozzáérek.
– Elég száz év ebből a szarból, és nem marad más neked, csak a harag. Csak ezzel tarthatod féken a kibaszott Bestiát – tűzzel a tűz ellen.
– Jusson eszedbe ez, amikor legközelebb jó éjt puszit adsz a férjednek, vagy reggel mellette ébredsz az ágyban. Jusson eszedbe, hogy neked van valakid, akit valóban szerethetsz egész halandó életedben, és hogy ez nem mindenkinek adatik meg. És ők emiatt soha nem lesznek teljes férfiak, vagy teljes emberek. Aztán gondolkodj el az egyetlen dolgon, ami átveheti a szerelem helyét. Mi kedvünkre gyűlölhetünk, és a gyűlöletünknek önmagunknál nem is találhatnánk jobb célpontot. Úgyhogy minden este azért kelünk fel, mert nem akarjuk még ennél is jobban gyűlölni magunkat. És még ebben is kudarcot fogunk vallani.
Genevieve elnyomta a cigarettáját. Kilépek.

 

1999. július 18., vasárnap, éjjel 1:27
Ismeretlen helyszín
Boston, Massachusetts

Chasnek igaza volt. Francis Milliner még azon az éjszakán az építési vállalkozása által kivitelezett mélygarázs alapjába betonoztatta Genevieve tetemét, hogy a nő megjelent előtte és ki akart lépni.

 

1999. július 17., szombat, este 8:27
2065-ös Delta járat, Logan nemzetközi repülőtér
Boston Massachusetts

A rázkódás felébresztette Isabelt, annak ellenére, hogy úgy negyvenöt percig még nem tudott volna felkelni. Vagyis inkább úgy negyvenöt perc múlva már fel tudott volna kelni, ha nem lett volna becsomagolva egy repülőgépbiztos koporsóba a csomagtérben. Nem talált más módszert a biztonságos utazásra, amikor a legjobb járatok naplemente előtt indultak – nappal iszonyatos kockázattal járt a mozgás, és ő mindig nyomott volt, ha nap még nem ment le teljesen.
Nem mintha kellemes lett volna a csomagtérben utazni. Az egyetlen módszer az volt, ha hullaként utazik. A légitársaságok bombák meg más dolgok után kutatva megröntgenezték a teherszállítmányokat, és ha egy emberi formájú tárgy egy bejelentett, szállítható koporsón kívül bárhol máshol megjelent volna, akkor azt valaki biztosan észreveszi. A koporsóban utazó vámpír még akkor is könnyedén el tudta hitetni a reptéri dolgozókkal, hogy valóban hulla, ha valamilyen okból kifolyólag kinyitották a koporsóját – elég volt mozdulatlanul feküdni, és eltűrni a piszkálást. Ez mindig szórakoztatta Isabelt. Nem számít, mennyire groteszknek tűnik, de valahányszor megbolygatták az utazásnak ezt a csomagolt módját, valaki a koporsót felnyitó emberek közül biztosan megérintette. Valószínűleg a kedves halottjukat szállító rokonok fel lennének háborodva, ha tudnák, hogy az eltávozottat molesztálták, de Isabel a saját érdekében tartotta a száját. Nagyobb bonyodalmakat okozott volna, ha felkel, és számon kéri a rakodómunkáson a tettét, de ettől még mulatságos volt elképzelni a helyzetet – amint a kövér, zsémbes hordár elájul, miután a hulla leharapja és kiköpi az ujját, amit a szájába gyömöszölt.
Ezek a gondolatok azonban mindig az utazás legkönnyebb részei voltak. A csomagként utazó Vértestvérnek mozdulatlanul kellett feküdnie az egész utazás alatt – nem volt elég hely a mozgáshoz. Napközben, amikor a Vértestvér amúgy is aludt, ez nem okozott gondot, de ha az utazás alkonyat után ért véget, akkor másként alakultak a dolgok: az utazónak egyszerűen ott kellett feküdnie. Egyes Vértestvérek, akiknek szokásukká vált a „hullareptetés”, különleges koporsókat készíttetnek maguknak, amiben lehetőségük volt mozogni egy kicsit, de Isabel nem volt jó véleménnyel erről. Csak idő kérdése, hogy valaki felismerje azt a bizonyos koporsót, és kíváncsiskodni kezdjen a hulla után, akinek az a szokása, hogy ide-oda repked az országban.
Az utazást szükségessé tévő ügyek azonban minden esetben súlyosan ránehezedtek a Vértestvérre. Pontosan ez volt a helyzet Isabel Atlantába vezető útja alatt. Azt már Las Vegasba érkezése előtt is tudta, hogy valami gond támadt az élők világát a holtakétól elválasztó határvonalon. Először a Giovanni klán öregjei úgy gondolták, hogy csak a holtak szellemei keveredtek bele ebbe az ügybe. Még Ambrogino Giovanni, a kiugrott varázsló is az események hatása alá került, és két hétre visszavonult a loggián található szentélyébe, hogy összeszedje magát a megpróbáltatások után.
Aztán a család tagjai kezdtek eltünedezni.
Az öregek, az ancillák és az újszülöttek éppúgy kezdtek kámforrá válni, mint néhány ghoul, a közvetlen családtagjaik és kísérőik. A Giovannik évekig küzdöttek azért, hogy a befolyásukat az egész világra kiterjesszék, és most éjszakáról éjszakára tünedeztek el világszerte.
Aztán Ambrogino hívatta. A területen az egyik Giovanni Vértestvér tett egy rövid kirándulást, és többé soha nem látták. Ez volt Frankie Gee, Francis Alberto Giovanni del Agrigento – Chas főnöke. Isabel úgy érezte, hogy Chasnek tudnia kell Frankie eltűnéséről, de arról már nem, hogy sejtése szerint ennek mi lehet az oka. Isabel véleménye szerint Chas nem értette volna meg, és túl súlyos teher volt ez ahhoz, hogy a Millinereket terhelje vele.
Ambrogino említést tett az ősi klánról.
Isabel túl fiatal volt ahhoz, hogy pontosan tudja, kik voltak a „ősi klán”, de azt tudta, hogy a Giovannik nem becsületes úton jutottak a jelenlegi állapotukhoz. Valamikor a múlt ködös távolában a Giovannik fellázadtak az ellen, aki vámpírrá tette őket, elpusztították az ivadékait, és lediablerizálták őt magát is. Természetesen az ősi klán több tagjának is nyoma veszett, és azóta sem bukkantak fel. Ha Ambroginónak igaza van, akkor a gondok, amikkel a holtak birodalmában meg kellett küzdeni, egyúttal kiszabadították az ősi klán tagjait, akik ott kerestek menedéket. Ők pedig kétségtelenül dühösek lesznek a balsorsukat okozó lázadókra, és nekilátnak, hogy valamilyen módon elégtételt vegyenek rajtuk. Ambrogino kutatni kezdett, és a felfedezései igazolták ezt a megérzését – a halott és eltűnt Giovannik – vagy a teremtőik – mindannyian részt vettek valamilyen szinten az elődeik kiirtásában. Prágában eltűnt Don Pietro Giovanni két gyermeke. A faragatlan Martino della Passaglia végignézte, amint atyját elragadja valami, ami a saját menedékében rejtőzködött a mennyezett árnyékaiban. Ludo Giovanni, a brémai krónikás csak egy befejezetlen mondatot hagyott hátra a jegyzeteiben.
Ambrogino szerint az ősi klán most már A Koponyák Hírnökeinek nevezi magát, és addig nem pihennek, amíg a Giovanniknak írmagja sem marad.
Nos, láthatóan komoly ambíciókkal rendelkeztek. Bár nem a Giovannik klánja volt a legnépesebb Káin klánjai között, de nem is ők voltak a legkevesebben. Egy ilyen pogrom évtizedeket, ha nem évszázadokat venne igénybe. De, amint azt Ambrogino is megjegyezte, egész mostanáig vártak, és semmi más nem szólt mellettük, csak az idő.
A Giovanni öregek sietve számtalan rátermett ügynököt küldtek szét a világban, hogy a lehető legtöbbet megtudjanak erről az ügyről. Az összegyűjtött információk alapján ezek a Vértestvérek arra következtetésre jutottak, hogy a Koponyák Hírnökei kevesen vannak, de mindannyian igen nagy hatalommal rendelkeznek. Isabel egyike volt azoknak, akik az első híreket összegyűjtötték, és tisztában volt a zord valósággal – az, akit ő keres, kétségtelenül legalább öt évezrede létezik.
Ez a válság természetesen csak a Giovannikra hatott – ettől a föld még nem fordult ki a sarkaiból. Isabelnek máris két újabb fontos ügyben kellett eljárnia: meg kellett figyelnie a Keleti Parton futótűzként terjedő Sabbat hódítást, és ott volt még Benito Giovanni elrablásának kényes kérdése.
A Keleti Parti ügyekkel kapcsolatban Isabel leginkább csak tanácsadóként játszott szerepet. Kapcsolatot tartott mind a Sabbat, mind a Kamarilla képviselőivel, és mindegyiküknek a tudomására hozta, hogy a Giovannikat nem érdeklik az ügyeik. A Giovannik befolyása alatt álló Boston nem lesz a következő fogás a Sabbat asztalánál, és nem válik a Kamarilla menekültek menedékévé. A legfontosabb feladata azonban az volt, hogy elrejtse a bostoni Giovanni befolyás valódi természetét a többi Vértestvér elől – a vámpírok közül csak nagyon kevesen tudták, hogy a Giovanni érdekeket a Millinerek képviselték Bostonban, és egyszerűen feltételezték, hogy csak azok a Giovannik, akiknek ez a neve. Mások tudatlansága nagyhatalmú fegyver volt a Giovannik arzenáljában, és a Millinerek pontosan azért kérték fel Isabelt, hogy ne veszítsék el ezt a fegyvert.
Ami Benitot illeti, Isabel először az ősi klán akciójának tudta be az eltűnését. Azonban miután átnézte a családfáját úgy találta, hogy a férfi csak nagyon távoli rokoni és leszármazási kapcsolatban áll bárkivel is, akinek köze lehetne a Giovanni ősök elpusztításához. A Vértestvérek közötti kapcsolatai aztán informálták arról, hogy egy mostanában lezajlott műkincsügylet kapcsán Benito kétes alakokkal került kapcsolatba. Ezek után némi hétköznapi nyomozói munka árán sikerült előásnia néhány tényt Benito elrablásával kapcsolatban, illetve sikerül a Nosferatukhoz kapcsolni az eseményeket.
Ebben a pillanatban mind a három ügy súlyosan Isabel Giovanni vállára nehezedett, és így nem sikerült elaludnia. Láthatóan kénytelen lesz az egyik ügyet félretenni a másik kettő kedvéért, és azonnal tudta, hogy szegény Benito húzta a rövidebbet a sorsolásnál. Végül is ő csak egyetlen Vértestvér volt – a másik két ügy egy egész város, ha nem a világ összes Giovanniját érintette. Azonban gyanította, hogy nem most hallott utoljára Benitóról. Még nem akarta őt leírni, de az egyik ügyet félre kellett tennie, és az ő elrablásánál volt a legnagyobb esély arra, hogy minden magától rendeződik, ha nem foglalkozik az üggyel.
Az ősi klán feltűnése ugyanígy sokkal fontosabb volt a Benito ügynél, és Isabel Atlantában akart találkozni egy kapcsolatával, akinek a révén információkhoz juthat a csoport egyik tagjáról. Az a valami láthatóan New Orleansban ütötte fel a tanyáját, aztán valamilyen módon elérte, hogy Frankie elmenjen hozzá, és elpusztította. Frankie már nagyjából négy évszázada volt Vértestvér egyike volt a valódi szicíliai rablóbáróknak, aki mindig a kornak megfelelő köntösben jelent meg. Az a tény, hogy egy ennyire előrehaladott korú valakit így rá tudott venni, hogy belesétáljon a saját Végső Halálába, jelezte az általuk keresett lény hatalmát. Isabelnek fogalma sem volt arról, hogy miként várhatják tőle, hogy sikerrel járjon ott, ahol más, sokkal öregebb Vértestvérek már kudarcot vallottak, de ha jó előre megkapja a figyelmeztetést, akkor jó előre fel tud készülni. Előnyhöz juthat, ha akkor és ott találkozik a lénnyel, ahol, és amikor azt ő akarja, még akkor is, ha a találkozás egyetlen oka az, hogy megfigyelje, és a megfigyeléseit eljuttassa a többi Giovannihoz.
Most már csak arra kellett ügyelnie, hogy ne veszítse el ezt az előnyét.
A repülőgép remegve életre kelt, előre lódult, és lassan levegőbe emelkedett.

 

1999. július 21., szerda, éjjel 11:18
Lafítte bárja
New Orleans, Louisiana

Jake leült. Az alacsony mennyezetű, francia ajtós helység úgy nézett ki, mintha már legalább száz éve állna, itt – csakúgy, mint minden egyéb New Orleansban.
Természetesen a legtöbbször ez így is volt.
De Jake nem azért jött a Lafitteba, hogy az építészeten tűnődjön. Még csak nem is azért, hogy a többi asztalnál ülő „vámpírokhoz” hasonlóan bámulatos mennyiségű turista színvonalú daiquirit döntsön magába. Nem, Jaket egy személyes ügy hozta ide.
Körbenézett a teremben, ahol csak úgy nyüzsögtek a melegek, a léhák, és az elveszettek. Hétvégi mulatozók, akik egy korai tivornya reményében látogattak el ide, helybeliek, akik pénz, vagy segg után kutattak a vendégek között, egy agyonhajszolt csapos, és hihetetlenül terjedelmes szarzsák a zongoránál, aki minden tőle telhetőt megtett, hogy olyan dalokat énekeljen, amelyeket az eltompult részegek is ismertek. A nóták fele újdonság volt, amiket dupla sebességgel játszott el, míg a többi „örökzöldnek” számított. Jaket mosolyra késztette a gondolat. „Örökzöld” volt az a dal, amit 1950-ben vagy 60-ban vettek fel. Ő már az előtt negyven évvel is itt volt – akkor ő vajon mi lehet?
Nem számít. Az ivászatok egyetlen résztvevője sem látta őt, vagy ha látták is, hát nem törődtek vele. Számukra csak egy részeges bajtárs volt, aki jó murik, és olcsó pia után kutatva járja sorra a bárokat. Nem jelent veszélyt – igyál egyet az egészségünkre!
A bárban senkinek nem volt még csak sejtelme sem arról, hogy mi is ő. Vagy mi az a nő, akivel itt kell találkoznia. Marcia Gibbert, egy másik Vértestvér. A nő komoly érdeklődést mutatott New Orleans után az elmúlt néhány hétben, mióta egy hónappal ezelőtt megérkezett valahonnan... Annaheimből? Valahányszor találkoztak, az emberek mindig azt hitték, hogy ő és Jake egy pár, két excentrikus, fekete, nouveau-riche kedvelő ember. Az igazság az volt, hogy Marcia egy ötezer éves gyilkosról akart információkat szerezni, és Jake hasznot akart húzni a nő őrült keresztes hadjáratából. Őt egyáltalán nem érdekelte, hogy mi zavarja Marciát. Családi ügynek mondta, és aztán annyiban hagyta a dolgot. Ezt Jake megértette. Brujahként jól tudta, hogy egyes Vértestvérek a vérvonaluk alapján gyorsan beskatulyáznak másokat. A nő szerinte Szét Követője lehetett. Talán Gangrel, vagy éppen egy másik Brujah. Lehetne még Caitiff is, bár nem tűnt annyira lecsúszottnak, mint azok, akikkel eddig találkozott. Nem számított, bármi legyen is az igazság. Volt pénze, és Jake nem hagyhatta ki a napi munkát. Talán elvihetné a morbid turistákat egy éjféli temetőnéző körútra...
Marcia lehajtott fejjel belépett az alacsony ajtófélfa alatt. A füstön keresztül meglátta Jake-et, aki egy jelöletlen összespárgázott csomaggal a kezében odaintette a nőt az asztalához. Marcia elnyomta az arcára kiülni készülő izgatottságot, rendelt egy italt a pultnál, hogy fenntartsa a látszatot, aztán csatlakozott Jakehez az asztalnál.
– – Talált nekem valamit? – mosolygott Marcia. Bár tudta, hogy Jake nem fektetett bele túl sok energiát, de azért nem volt rá semmi oka, hogy ne legyen barátságos.
Jake végigmérte a vendégét. Széles arcvonásai és barna, talán mulatt bőre volt. És a szemei kékek voltak, ami meglehetősen szokatlan volt. De ez sem tartozott rá. A pénzéért jött, úgyhogy elég legyen a paranoiából.
– Igen, találtam valamit, ami érdekelheti. Attól tartok, hogy nem tobzódnak benne a tények... úgy hangzik, mintha egy részeges, vagy egy ópiumfüggő írta volna, de bizonyos részeknek hasznát veheti.
Odacsúsztatta a csomagot a nőnek, de közben végig a reakcióit leste. Ha gyorsan felkapja, vagy megpróbálja elrejteni, akkor talán megéri majd később a nyomába szegődni, és kiszimatolni, hogy miben sántikál. Ugyanakkor, ha ez valóban egy családi ügy volt, ahogy a nő állította, akkor így csak a klán egy öregjének a menedékéhez juthat el, ami, bár érdekes információ, mégsem olyasmi, amit személyesen szeretne megtapasztalni.
Marcia megfontoltan kinyitotta a csomagot, lassan hámozva le róla a spárgát, és előhúzott belőle egy kupac megsárgult, a széleken töredezett és szakadozott lapot. Az írás egyenletes és tetszetős volt rajtuk, bár a nedvesség és a papírban visszamaradt savak itt-ott tönkretették a tintát.

 

Nem hiszem, hogy Vak Tom mindig is vak lett volna. Úgy néz ki, mint egy olyan férfi, aki ezt kiérdemelte. A kékesfehér hártyával borított bal, és az orrát is érintő ólomszürke sebhely alatt eltűnt jobb szeme miatt félelmetes volt a megjelenése. Azt hiszem, valahol az emlékeimben még előfordul kétszeműen (vagy legalább egy szemmel), de amennyire emlékszem, amióta a nevén szólítom, mindig is Vak Tomnak hívtam.
Rettenetesen jókat szórakoztunk együtt, Vak Tom és én. Születésem előtt kvártélymester vagy őrmester, vagy valami ilyesmi volt, de az anyám háza alatti pincében lakott azóta, hogy elveszítette a látását. Anya a gondjaira bízott – azt hiszem úgy vélte, biztonságban vagyok, ha ő vigyáz rám – azokon a napokon, amikor a hölgytársaival teázott, vagy egyéb ügyeket intézett. Vak Tom és én katonásdit játszottunk, vagy felderítettük a házunk közelében található fás ligetet. Néha a fák tetejéről kövekkel dobáltuk az aligátorokat, de úgy tűnt, hogy Vak Tom ezt soha nem élvezte annyira, mint én. – Soha ne köpd szembe az ördögöt a saját portáján!
Az igazsághoz hozzátartozna, hogy ideges gyermek voltam, folyton betegeskedtem vagy aggodalmaskodtam vagy aludtam, és hajlamos voltam bámulatos energia kitörésekre. Anya csak nevetett. – Kísérteteket látsz! Az erdő gyermekeit látod táncolni a hold fényében! Nem tehettem róla, de én is mindig vele nevettem, amikor ilyen humorosan nézett a dologra, és reméltem, hogy a nevetésem visszatartja azokat a dolgokat, amiket láttam. És az esetek többségében vissza is tartotta őket.
Azonban a nevetés bűbája nem tarthat örökké. Úgy a nyolcadik születésnapom környékén néha arra ébredtem, hogy az éji órákon különös zajok szűrödnek be szobámba az ágyam alól. Hol egy kecskebak mekegésének, hogy egy őrült kakas kukorékolásához hasonlított, vagy Vak Tom óbégatásához a templomban. Anyámért kiáltottam, de a hangok mindig elhallgattak, míg mielőtt bejött volna a szobámba.
– Az isten szerelmére, fiam, azt hinné az ember, hogy az aligátorok jöttek el érted!
De én tudtam, hogy a hangok nem az aligátoroktól származnak. Az aligátoroknak olyan a hangja, mint a disznóké, vagy mint Vak Tomé, amikor túl sok bort ivott. Azonban Anya mindig elűzte őket, és én nem is gondoltam rájuk, amikor másnap felkeltem...
Ahogy nőttem, úgy kezdett egyre fáradtabbnak tűnni Vak Tom, és mintha egyre kevésbé vigyázott volna magára. Gyakran láttam vágásokat a megviselt arcon, vagy vérző, megsebzett ujjakat a kezein.
– Mi ért akarsz ennyire kíváncsi lenni, fiú? Hát nem tudod, hogy a kíváncsiság vitte sírba a macskát?
– Borotválkozás közben vágtam meg magam – felelte, vagy – Odacsuktam az ujjam ahhoz az átkozott pinceajtóhoz.
Az izgatottságomnak gyakran volt értelme – azt is mondhatnánk, hogy korán érő típus voltam (bár hallottam, hogy egyesek elvarázsoltnak neveznek). Hamarosan észrevettem, hogy az ágyam alól felhangzó rettenetes zajok után mindig egy újabb sérülés jelenik meg Vak Tom testén. A kíváncsiságom felébredt, és meg kellett tudnom az igazságot.
– Vak Tom, te csaptál akkor zajt tegnap éjjel a szobám alatt? – kérdeztem ártatlanul.
– Fiú, figyelj rá, és jól nyisd ki a füled.
Vak Tom ezt olyan hangnemben mondta, amit eddig még soha nem hallottam tőle. Szigorú volt, és követelőző. Anyám soha nem beszélt így – bár Vak Tom szerint elkényeztet engem, ahogy tréfálkozik és szórakozik minden szavamon.
– Az Öreg Csikar volt a padló alatt, de te maradj csak a takaróid alatt, amikor azt hallod, hogy itt táncol.
Ezt nem tudtam elhinni! Be kell vallanom, hogy rettenetesen megrémültem. Anyám elvesztette a türelmét azon az éjszakán, amikor a számtalan figyelmeztetés és vég nélküli kérlelés ellenére sem voltam hajlandó lefeküdni. Végül saját kezűleg cipelt be a szobámba, és belezsuppolt az ágyba, aztán figyelmeztetett, hogy egy egyszerű pofonnál többtől kell majd tartanom akkor, ha el merészelném hagyni a fekhelyem nyújtotta biztonságot: odavet az aligátoroknak a mocsárban, vagy a manóknak az erdőben.
Nem kellett volna aggódnia: a zajok elkezdődtek, alig kit perccel az után, hogy távozott, és szó sem lehetett arról, hogy kimásszak az ágyamból. Egyre csak hívtam és hívtam őt, de azt hihette, hogy sírógörcsöt kaptam, vagy egyszerűen farkast kiáltok, úgyhogy nem válaszolt a hívásaimra.
Nem tudom, hogy ez meddig tarthatott, de több órányi lepedőt átizzasztó rettenet után eljött a reggel. Aznap egy szót sem szóltam a reggelinél, és Anya kíváncsian nézett rám, de végül elment a szokásos ügyeket intézni.
– Vak Tom – kérdeztem lenyűgözve, és észrevettem, hogy az öreg jól láthatóan sántít – mi volt az a felfordulás tegnap éjjel a padló alatt?
– A pokolba, fiú. mondtam már neked, hogy törődj a magad dolgával, nem? Mondtam már egyszer, hogy az Öreg Nick volt odalenn, és jobban tennéd, ha magára hagynád őt a saját gonoszságával!
Aznap éjjel Anyám ismét ágyba tett, pedig úgy futottam előle, mintha maga az ördög kergetne. Teljesen kimerültem, mire végül elkapott, és gyámoltalanul rogytam az ágyamra.
A hangok azonnal elkezdődtek, amint az árnyéka eltűnt az ajtónyílásból. Ezúttal mintha egy dudás játszott volna egy pokoli dallamot. A félelemtől dermedten bámultam a plafont. Meg sem mertem moccanni, nehogy a túl heves mozgástól Lucifer karjaiba essek. Aznap éjjel ismét bevizeltem, mert eltökéltem, hogy addig nem mászom ki a lepedők közül, amíg el nem jön a hajnal.
A következő reggelen Anya megjegyezte, hogy betegnek látszom, és hogy pihenjek a nappaliban addig, amíg vissza nem tér Madame Pouncelucard otthonából (a frissen eljegyzett lánya tiszteletére összejövetelt rendeztek aznap). Azt mondta, hogy szól Vak Tomnak, hogy nézzen be hozzám, és gondoskodjon róla, hogy semmiben nem szenvedjek hiányt.
A nap eszelős homályban telt, és a nappali hosszú árnyékaiban manók viháncoltak. Én legalábbis így láttam. Vak Tom kora délután benézett, hogy a hogylétem felől érdeklődjön, és én észrevettem, hogy kíméli a bal kezet. Talán csak a burgundi függönyökön átszűrődő fény játéka volt, de én mintha fekete vért láttam volna a kabátján a kérdéses kar fölött.
– Vak Tom – könyörögtem remegő hangon – meg tudnád mondani, hogy ki csapott akkora lármát tegnap éjjel a hálószobám alatt?
Vak Tom fáradtan és öregesen sóhajtott egyet, mielőtt válaszolt volna.
– Az Ördög volt az, fiacskám. Soha többe ne kérdezősködj felőle!
Az Ördög! Az anyám háza alatt! Elképzelhetetlen, de Vak Tom válasza mégis kézzelfoghatóan valóságos volt. Tényleg azt várta tőlem, hogy elhiggyem, hogy minden látható sérülése ellenére nem ő volt az az éjjel, aki fel akarta ébreszteni Káint?
Talán mondanom sem kell, de aznap éjjel rettegve vártam a lefekvés idejét, ami könyörtelen sietséggel érkezett, mivel anyám valamiféle bujkáló betegségre gyanakodott. Hosszú órákon keresztül meredtem a mennyezetre, és reméltem, hogy ki tudom majd zárni a zajokat, amikor eljönnek.
Aznap éjjel a zajok későn kezdődtek, de ahogy megérkeztek, acélos eltökéltséggel megkeményítettem az akaratomat. Bármennyire rémült voltam is, mégsem tűrhettem, hogy ez a báránybőrbe bújt farkas tovább űzze gonosz praktikáit a házam alatt. Már biztosan odalenn volt, és egy gonosz varázslatot készített elő, aminek a segítségével sorvadást bűvölhet rám, vagy himlőt, vagy vakságot. Mennyire féltékeny volt, hogy megorrol egy kisfiúra az életerejéért, és nekilát megfosztani őt a szeme világától.
Az egyre duzzadó rettegésben elég volt a leghalványabb foszlány abból az átkozott sípolásból ahhoz, hogy kiűzzön az ágyamból. A hátam mögött a hálóingem csapkodó szárnyaival felkaptam egy gyertyát a nappaliban, és a konyhai tűzhely parazsánál meggyújtottam. Kirohantam a házból, és odafutottam a hátsó részhez, ahol Vak Tom pincéjének ajtaja állt. A rettenetes sípszó valóban onnan szűrődött ki, és én tudtam, hogy ha nem zavarom meg a zenéjét, akkor én is az ő rettenetes sorsára jutok.
Így hát felrántottam az ajtót.
– Vak Tom! – sikítottam. – Törd meg a varázslatodat!
Ezzel bevetődtem anyám házának rosszul megvilágított alagsorába, és a gyertya villódzó lángjával majdnem felgyújtottam a hálóingemet.
Vak Tom ott állt előttem, és láthatóan megdöbbent az érkezésemtől. Ahogy felém fordult – és ez a cselekedete ara utalt, hogy valaha látott – megláttam a pánsíp előtt résnyire nyitott véres ajkait, amelyből izzadva előkényszerítette a hangokat.
Ebben a pillanatban egy mély mordulást hallottam, és Vak Tom visszafordult, de már elkésett. Testét egy láthatatlan erő rántotta görcsbe, és a feje durván hátrabicsaklott. Vak Tom a földre rogyott, is kiejtette a kezéből a sípot.
– Átkozott kölyök! – recsegte, és felköhögött még egy utolsó ragacsos vércsomót. – Mondtam, hogy maradj távol. Most elszabadult.
Döbbenten meredtem rá, de aztán ismét felnéztem, ahogy a dübörgő hang egy szót formált:
– Holnap.
És ott, a szoba távolabbi sarkában egy köntöst, vagy kámzsát viselő halott ember állt. Kegyetlen ajkai rettenetesen elégedett vigyorba torzultak. Hozzám intézte a szavait, és a hangja olyan volt, mint a kövön csikorduló acél:
– Köszönöm neked, fiú. Most emberekkel kell találkoznom, és el kell végeznem a feladatomat – és ezzel a szörnyű jelenés elhalványult, magára hagyva a nehéz levegőjű, árnyékokkal zsúfolt szobát.
Ekkor történt, hogy elmenekültem a pincéből, és vissza sem nézve addig rohantam észak felé, amíg össze nem rogytam a kimerültségtől. Még napokig minden csepp energiát, amit ki tudtam facsarni a testemből, arra használtam, hogy egyre távolabb, és távolabb kerüljek attól a pokoli helytől. Soha többé nem szóltam egy szót sem, még akkor sem, amikor egy ismeretlen városban kikeveredtem az őrült, éhhalál szélén imbolygó mániámból. És soha nem tértem vissza anyám házába, ahol a holtak járkálnak, és csak a rettenetes altatódalok képesek visszatartani őket.

 

– Mi ez? Honnan való? – kérdezte gyors szavakkal és tágra nyílt szemmel Marcia Jake-et. – Kitől kapta? Az illető látott valamit abból, ami ebben a papírban áll?
– Lassabban, a pokolba is – tolta el egy kicsit magát az asztaltól Jake, mintha ezzel a távolsággal szeretné lecsendesíteni egy kissé a beszélgetést. – Ennél sokkal fontosabb az, hogy meg akarja-e venni? És mit tud fizetni azért, hogy nekem megérje átadni Önnek?
Marcia nem most először tárgyalt Vértestvérekkel, így alacsonyan indította a licitet – végül is a készpénz pótolható volt, különösen, ha a Giovannikról volt szó.
– Hajlandó vagyok hatezret fizetni érte, ha válaszol a további kérdéseimre. A pénz itt van, New Orleansban, és még ma este megkaphatja készpénzben.
– Hat rongy egy halott ember naplójáért? Elég meredeken hangzik. Akkor biztosan ér valamit. Vajon mi lehet még a tarsolyában?
Jake kitartott, és így eljátszotta a rá eső részt a Jyhad végtelen színdarabjában, bármilyen kis epizódszerep jutott is neki.
– Az azonnali ajánlatom készpénzről szól. Hatezerötszáz, még ma éjjel – védekezett Marcia.
– Mondok én valamit, nővér. Nincs szükségem a pénzre. Odaadom a papírokat, sőt még a háttéradatokat is, de jön nekem eggyel. Egyszer, valamikor kérhetek egy apró szívességet. Nem biztos, hogy feltétlenül itt kell lennie ahhoz, hogy teljesítse az eljövendő kérésemet, de segítenie kell, amikor szükségem van rá.
Marcia úgy tett, mintha egy pillanatig fontolóra venné az ajánlatot. Jake egy kisebb szolgálatot akart tőle. A Kamarilla nagyon oda volt az ilyesfajta ígéretekért. Igazán nem nagy ár, ha ez valóban egy korabeli és megbízható leírás volt arról, hogy az általa keresett ősi gyilkos a múltban valóban itt ütötte fel a tanyáját.
– Rendben – mondta végül Jakenek.
– Oké – élcelődött Jake, ahogy kezet ráztak. – És most, mit akar még tudni?
– Először is, hogy pontosan mi is ez? Valami nagyobbnak a része?
– Nem, ez egy naplóbejegyzés, amit egy ismerősöm talált az egyik házban a mocsár mellett. A kézitáskában ezek mellett csak néhány feljegyzés hevert – pénzügyi papírok, születési anyakönyvi kivonatok, lejárt szerződések, és így tovább. Nekem nem úgy tűnt, mintha ilyesmiket keresne.
– Valóban nem. Nekem csak a helyszínekre van szükségem, pontosan hol találták ezeket?
– Azt mondanám, hogy úgy húszmérföldnyire innen. Elvezethetem oda.
– Volt ezen kívül bármi más a pincében? Egy hevenyészett kripta, vagy ilyesmi?
– Jézus, vegye vissza a hangerőt. Ezek a fickók csak részegek, de nem bolondok. És nem, a hely ki volt takarítva. Úgy negyven éve senki nem járt arra – annak is van már egy ideje, hogy valaki dolláronként néhány centért megvette a helyet, de azóta sem költözött be senki.
Úgy tűnt, hogy Marcia nincs meggyőzve.
– Hogyan lehet egy háznak pincéje a mocsárban?
Felvonta a szemöldökét, és ezzel mintegy jelezte Jakenek, hogy azt reméli, most hazugságon kapja. Nem lett volna túl nehéz kitalálni egy ilyen történetet. Ha még most rájön a csalásra, akkor sem veszít semmit, de ha soha nem jön rá, akkor a semmiért fizette volna vissza a szívességet.
– A házat egy barlangra építették. A pince egy természetes barlang, ami a vízfelszín fölött van. Egyszerűen rászereltek egy ajtót a barlang szájára, és mellé építették a házat. Azt hiszem, még a napló is említést tesz a kőfalakról.
– Oké, és honnan tudjuk, hogy ez a ház szerepel a naplóban? Ott az áll, hogy a férfi soha nem ment oda vissza.
– Nézze meg az utolsó oldal hátát. Ezt levélben küldték vissza a házhoz. Végeztem egy kis nyomozást, és találtam egy Pouncelucard névre bejegyzett ingatlant úgy fél éjszakányi járóföldre a szóban forgó helytől. A bejegyzés még 1860-ból származik, és valószínű, hogy ez a bizonyos Pouncelucard akkor vásárolta a házát. Ráadásul, és nem bánom, ha itt egy kicsit a saját okosságomat dicsérem, a házban, ahol ezt találták, az egykori nappaliban burgundi függönyök rothadtak az ablakokban. Természetesen ez önmagában nem bizonyít semmit, de ez is egy újabb egybevágó apró részlet.
– Tehát ezt a házban találta? – folytatta Marcia.
– Nem, egy ismerősöm találta. Én csak később ellenőriztem a részleteket. Én adom az arcom az árumhoz, ha érti, mire gondolok – mosolygott Jake, és Marcia komolyan viszonozta a mosolyt.
– Nos, tiszteletben tartom a titkait.
– Nem kívánja tudni, hogy készítettem-e másolatokat?
– Nem zavar, ha készített.
– És nem akarja látni a házat.
– Megvan a cím – mutatott rá Marcia az utolsó oldal hátuljára.
– Tehát akkor számíthatok a szívességre? Ez nem kérdés volt, hanem kijelentés.
– Igen, számíthat.
– Akkor minden jót – jegyezte meg Jake, és az arcán nyoma sem volt mosolynak. – Tudja, hol talál meg, ha szüksége lenne rám.
– Köszönöm, Jake. A szokásos módon távozom.
Jake a szemeit forgatta, miközben Marcia felállt, és „véletlenül” feldöntötte az italát – így senki nem veheti észre, hogy hozzá sem ért.
– És soha többé nem akarlak látni – vakkantotta Jake felé a nő, és kiviharzott a Lafitteből.
Nem volt túl hangos, nehogy túl nagy legyen a felhajtás, de ahhoz eléggé színpadias volt a távozása, hogy meggyőzze a körülöttük ülő részegeket, hogy ő és a „barátja” éppen most szakítottak.
A mögöttük álló asztaltól egy vörösképű férfi megveregette Jake vállát.
– Nem akar utána menni?
Jake megrázta a fejét, de nem nézett együttérző támogatójára.
– Nem, mi végeztünk egymással. Most láttam őt utoljára. Aztán elgondolkozott, hogy vajon valóban így van-e.

 

1999. július 23., péntek, éjjel 12:27
A Tabernacle
Atlanta, Georgia

Egy narancssárga pólót és túlméretezett nadrágot viselő, és nyilvánvalóan valamiféle hallucinogén démon befolyása alatt álló fiatal tántorgott el a bárpult mellett. Odaordított valamit a társaságának, ami láthatóan meglepte a többieket, mivel egyikük vetett „Ó Istenem” pillantást az egyik társára, mielőtt egyetlen hatalmas korttyal kivégezte volna a kezében tartott műanyag pohárban lötyögő sör maradékát.
Isabel Giovanni és Marcia Gibbert értő pillantást vetettek egymásra – ha bármelyiküknek vitae-re lenne szüksége az éjszaka vége előtt, itt könnyedén kielégíthették a szükségleteiket. Természetesen ez a vér számtalan mesterséges kemikáliával és más szerves anyaggal szennyezett lesz. Mindketten az összegyűlt koncertjárókéhoz igazították a viseletüket: egyenes szárú khaki nadrágok, és testhez tapadó, aprócska pólók. Marcia egyenesen hátrafésülte a göndör fürtjeit, míg Isabel két copfba fonta egyenes szárú haját. Tökéletesen beleillettek a tömegbe.
Pedig bárki tökéletes képtelenségnek találta volna ezt a helyzetet, ha tisztában van ezeknek a Vértestvéreknek a titkával – egy egyenként legalább száz éves Káinita, akik olyan ruhákba öltöztek, amelyeket a halandók alig egy évvel ezelőtt kezdtek hordani.
Szinte már ironikus volt, hogy még ebben az öltözékben is lenyűgözően néztek ki, és a felajzott rajongók látszólag végeláthatatlan áradata fenyegette őket azzal, hogy meghívja őket egy italra.
– Mond csak el még egyszer, hogy miért is vagyunk itt? – mondta félig viccelve Marcia.
– Mert senki nem jönne ide az ismerőseink közül. Mert ezek közül az emberek közül senkit nem érdekel, hogy mit csinálunk, és még ha érdekelné is őket, akkor sem fog senki emlékezni ránk – mosolygott Isabel.
Felmentek egy lépcsőn, ami a táncparkettől távolabb, éppen a mosdók fölött elhelyezkedő széksorokhoz vezetett. A színpad előtt a tömeg energikusan hullámzott: egyesek természetes örömmámorban vonaglottak, másokat a drogok hajszolták őrjöngésbe. Az előadó a színpadon az egyik saját számának egy furcsa változatát mixelte éppen, és a punk dance motívumok egy öreg Rolling Stones szám dallamára és harmóniájára épültek rá. Isabel és Marcia csak két újabb vendég voltak egy érdes partin.
Marcia levette a hátáról a stílusos, és mégis funkcionális hátizsákját – ez a tartozék most hatalmas népszerűségnek örvendett a tömegben – és előhúzta belőle a naplót, amit előző éjszaka vásárolt New Orleansban. A páros leült két viharvert bőrfotelbe, és ezzel még jobban elhúzódtak a tömegtől.
– Ez az? – kérdezte Isabel.
– A teljes anyag. Úgy tűnik, hogy az a lény, akit keresel, az egyik ültetvényen lakott az elmúlt száz évben. Ez a legfrissebb észlelés, amit csak találtam. Ha a lény valóban olyan öreg, ahogy hiszed, akkor azóta valószínűleg visszazuhant a torporba, mivel azóta senki nem látta. Az ésszerűség határain belül szóba jöhető minden egyes helyet leellenőriztem Louisiana kétállamnyi körzetében, sőt, még néhány partmenti olajfúrótornyot is a Mexikói Öbölben. Semmi. El nem tudom képzelni, hogy egy Matuzsálem miért menne Mississippibe, vagy Kelet Texasba, hacsak nem akar elrejtőzni, márpedig ha ránk vadászik, ahogy te gondolod, akkor nem ez a szándéka.
– Valószínűleg igazad van – nem hiszem, hogy akárcsak elgondolkodtak volna azon, hogy megkeressük. Azonban ez is vitatható. Nem is akarok úgy tenni, mintha ki tudnám találni a gondolatait. Ha valóban annyira öreg, ahogy gondoljuk, akkor nagyon ravasz kell legyen, ha nem hagyott nyomokat maga után.
– Tényleg azt hiszed, hogy az ősi klánba tartozik? – kérdezte Marcia.
– Nem tudom. Most még lehetetlen lenne megmondani, de úgy tűnik, hogy tényleg eléggé gyűlöli a Giovannikat ahhoz, hogy csak minket öljön meg. Frankie Gee csak a legutolsó áldozat volt, amikor eltűnt New Orleansban, és én tudom, hogy ennek semmi köze nincs a Milo Rothstein ügyhöz. Valószínűleg abban a pillanatban kiszagolta őt, ahogy betette a lábát a városba.
Isabel az előtte lévő dokumentumra összpontosított. Nyomok után kutatott, amelyek igazolhatják, hogy az újságíró otthona alatt rejtőzködő Vértestvér valóban azonos a bosszúálló szörnyeteggel. A napló furcsa volt – az ember nem várná, hogy egy egyszerű naplóban ennyire költőien emlékezzenek vissza egy eseményre. Ugyanakkor nemcsak hogy nem tudta azonosítani a szörnyeteget, de még a szerző kiléte is homályban maradt. De a napló nem szanszkritul, Enok nyelvén, vagy egyiptomi hieroglifákkal íródott, úgyhogy talán kizárhatta, hogy maga a lény próbálja meg rászedni.
– Elmentél a házhoz is?
– Nem – felelte Marcia. – Nem tartottam bölcs ötletnek. Ha az a valami még mindig ott van, akkor esélyem se lett volna, és akkor csak az eltűnésem tényével kellett volna boldogulnod.
A nő a koncertterem rekkenő hősége ellenére összerázkódott, pedig az itt táncoló halandók még a szokásos Georgiai hőmérsékletnél is magasabb hőfokra hevítették a levegőt.
– Remélem, segítenek neked ezek az oldalak. Cserébe oda kellett ígérnem egy szívességet.
Isabel egy vékony mosollyal az arcán pillantott fel a papírokból.
– Jake Almersonnak? Ha legközelebb beszélsz vele, akkor mond el neki, hogy nem tartozol semmivel. És azt is, hogy ő sem tartozik nekem semmivel.
Marcia szeszélyesen bólintott, aztán a figyelmét a naplóra fordította.
– Dolgozat lesz holnap reggel?
A zene és a napló annyira lekötötte a figyelmüket, hogy sem Marcia, sem Isabel nem látták a teniszpályán használatos napellenzőt viselő fiatal férfit.
– Kopj le – vágott vissza szinte automatikusan Marcia miközben felnézett, hogy elkapja a férfi pillantását, azonban abbahagyta a fiatalember szavakkal történő elűzésére tett kísérleteit, amint megérezte a karján Isabel hideg kezét.
– Ne, várj – mondta Isabel. – Ezzel minden rendben van. Marcia Isabel felé fordult, és észrevette, hogy a másik nő rákacsint. Isabel remélte, hogy az udvarlójuk is meglátta a kacsintást.
A jövevény lehuppant közéjük, miután a fenekével széttolta őket egymástól.
– A nevem Scott. Szeretnétek inni valamit?
Isabel azonnal teljes flörtfokozatba kapcsolt, és jelentőségteljesen Marciára pillantott.
– Ó, hát nem is tudom. De azt hiszem, hogy eléggé szomjas vagyok.
Erre a megjegyzésre Marcia megrázta a fejét, és elmosolyodott.
– Nincs benned semmi szégyenérzet, te lány – mondta, aztán Scott felé fordult. – Én Patrice vagyok. Örülök a találkozásnak, Scott. Sajnálom, hogy így rád kiabáltam, de mostanában elég sűrű az éjszakánk.
– Nos, én se számítottam rá, hogy itt bárki is egy jegyzettömbbe fog mélyedni – nézett Isabelre Scott. – Sajnálom, szépségem, téged hogy is hívnak?
– Chlöe.
– Ez egy nagyon király név. És tudod mit. Nagyon szépek a...
– Szemeim – vágott közbe Isabel.
– Honnan tudtad, hogy ezt fogom mondani – mondta Scott egyre szélesedő mosollyal az arcán.
– Mert minden kurvapecér ezt mondja, ha megpróbál hazavinni magával egy első osztályú muffot – vágott közbe Marcia, és vágott egy groteszk arcot Isabel felé, hogy ezzel adja tudtára, mennyire ostobának találja az éppen eljátszott üresfejű klubcica szerepét.
Azonban Isabel ezen a ponton már nagyon jól szórakozott. Tudta, hogy Marcia szerepe sem ostobább, mint a célpontjuk. Igazán csodálatos volt, hogy milyen gyakran hullik egy Vértestvér öleb egy áldozat, aki nem is tudja, hogy mi vár rá.
– Fogd be, Patrice. El akarod rontani az esélyeimet ennél a csodálatraméltó Déli úriembernél.
Ó, szóval ez most már egy játék, igaz, Isabel? – gondolta Marcia magában. – Nos, én még nálad is jobb játékos vagyok. Lássuk, hogy a te öreg fejed lépést tud-e tartani valakivel, aki még mindig fiatal, és akiben még megvan a tűz. Isabel elnyomott egy mosolyt, mintha olvasott volna Marcia gondolataiban. Megindult a vadászat.
Természetesen Scott minden egyes másodpercet élvezett. Még csak nem is sejtette, hogy ilyen kedvező fogadtatásra talál, amikor kiválasztotta a két lányt arra, hogy rájuk villantsa káprázatos megjelenésének fényét. Még csak nem is kellett túl sokat bevetnie határtalan vonzerejéből – írjuk ezt fel a természetes karizma számlájára. Valójában számára a legnagyobb nehézség ezeknél a lányoknál az volt, hogy el kellett döntenie, melyiket válassza. Mi a fene – érvelt Scott magában, és úgy döntött, megpróbálja mindkettőt ágyba vinni. Végül is az élet elég unalmas egy kis kockázat nélkül. A dolgok állása szerint a legrosszabb, ami történhet az, hogy csak az egyiküket kapja meg.
A célozgatás folytatódott. Isabel és Marcia egymást és Scottot heccelték, és a férfi válaszai kétséget sem hagytak a gondolatait teljesen kitöltő cél felől. „Patrice” karját az udvarlójuk vállára tette. „Chlöe” keresztbe tette a lábait, de így az egyik lába a férfién nyugodott. Scott elvigyorodott, és hátradőlve kényelembe helyezte magát. Hagyta, hogy a két nő megvívja a csatáját a testének hadszíntere fölött. Marcia előre hajolt, hogy megcsókolja a fülét, de Isabel elhúzta Scott fejét, és a vállára vonta. Scott széttette a lábait, hogy mindketten jobban és egyenlő módon hozzáférhessenek buja férfiasságához. Marcia matatni kezdett Scott ingén, majd egyik lábát átvetette a férfi combján, és a lábához préselte a csípőjét. Isabel szájával Scottéra tapadt, és nyelve fürgén a férfi lusta nyelve után eredt. Scott immár biztos volt a küszöbön álló érzéki győzelmében, és egy kicsit merészebbé vált: egyik kezét becsúsztatta Isabel pólója alá, és a teremben dübörgő zene ritmusára sután dörzsölgetni kezdte a nő mellét, láthatóan ügyet sem vetve arra a tényre, hogy a hús szokatlanul hideg volt. Isabelnek le kellett gyűrnie a feltörni készülő nevetést, amit a férfi esetlensége csalt elő belőle – de a vér az vér, úgyhogy kitartott. De azért odavillantott egy vigyort Marciának, miután kiszakította magát a csókból.
– Miért nem megyünk vissza a hotelbe? – javasolta Isabel. – Innen nincs is messze.
Scott homályos szemekkel beleegyezett. Marcia a kezénél fogva felhúzta a székből. A férfit láthatóan nem zavarta, hogy a szeretői nem helybeliek. Valójában egyedül a folyamatosan a fejében dübörgő ezt el sem tudom hinni számított.
A szerelmes trió hamar megtette az öt háztömbnyi távolságot a Westin Peachtree hotelig. A bárban még megálltak egy rövid, jobbára érintetlenül hagyott vodka martinire, és ezzel kiérdemelték a náluk megfontoltabb vendégek lekicsinylő pillantásait. Az italok azonban csak rövid ideig hátráltatták okét, és tíz percen belül már ki is fizették a számlát, lifttel felmentek az emeletre, és megálltak Isabel szobája előtt.
„Patrice” jelentőségteljesen matatott a kulcsaival, bár tudta, hogy erre valószínűleg semmi szükség – Scott azóta nem figyelt a részletekre, hogy odaszambázott hozzájuk a Tabernacleben. Végül belökte az ajtót, betántorgott a szobába és ernyedten elterült a hatalmas ágyon.
Scottnak nem is volt szüksége több bátorításra. Odalopakodott a nőhöz, miközben részegen megpróbált erotikus mozgást produkálni, aztán befurakodott a térdeivel a nő enyhén széttár és térdben behajlított lábai közé.
Isabel közben levedlette magáról az eddig viselt álarcot, és gyorsan becsukta az ajtót, és helyére csúsztatta a reteszt. Leoltotta a villanyt, amit akkor hagyott égve, amikor elmentek a koncertre.
Scott időközben minden kecsességet nélkülöző mozdulatokkal lehámozta Marciáról a hátizsákot, és az ágy szélére hajította, aztán áthúzta a nő ingét a fején, és a hátizsák tetejére ejtette a ruhadarabot, Marcia felkuncogott, jézus, ez megnyalta a szája szélét.
Isabel kihasználta az alkalmat, és az általa annyira kedvelt módon megszabadította Scottot az ingétől – megragadta a nyakánál, aztán kettészakította és lehámozta róla, mint valami fordítva felvett dzsekit.
A férfi egy pillanatra hátrafordult, szemeiben a kétségtelenül rá váró kéj iránti vágyakozással, és észrevette, hogy Isabel szemrevételezi a testét. Scottnak szépen kidolgozott izmai voltak, de nem volt eléggé sok belőlük ahhoz, hogy túl nagy legyen. Hiú gyönyör cikázott át az idegvégződésein: Igen, tudom, hogy jól nézek ki. Azonban Marcia elkezdett matatnia a nadrágja első, és ezzel ismét magára vonta a figyelmét. A nő ujjai gyorsan befurakodtak az öve mögött az alsónadrágjába. Isabel ujjaival végigsimított a hátán és a pillangóizmain. Scott egyetlen további pillanatra sem kívánta megtagadni a szeretőitől a létező legnagyobb ajándékot, úgyhogy gyorsan kigombolta és kizipzárazta a nadrágját, miközben Isabel félredobta a szemellenzőjét. Marcia megragadta a felbukkanó boxeralsó rugalmas felső részét, és lerántotta a férfiről a ruhadarabot, ezzel szabaddá téve a vérbő nemi szervet.
Végül is minden oka megvan, hogy öntelt legyen – gondolta magában Marcia, mielőtt a szájába vette volna a férfiasságát. És várta a fizikai jelet...
Marcia érezte, ahogy Scott teste egyetlen pillanat alatt teljesen megmerevedik. Éppen akkor pillantott fel, amikor Isabel erős kezei a szájára tapadtak és elfojtották a férfiből előtörni készülő pokoli sikolyt – és egyúttal eltörték az állkapcsát. Isabel is Marciát nézett. A szemeit a fiatal férfi vitae-jén hízó falánk Bestia ködösítette el, ahogy a nő beleharapott Scott vállának és nyakának találkozásánál a bőrbe. Ekkor Marcia is kieresztette az agyarait, átütötte a bőrt Scott duzzadó péniszén, és nyelni kezdte a nemi izgalom által odaáramoltatott gazdag vért.
Scott vadul rángatózott, de Isabel egyik kezével a testéhez szorította a karjait, a másikkal pedig elnyomta a sikolyait, míg Marcia a lábait ragadta meg, és így akadályozta meg, hogy eldőljön, vagy összerogyjon. A férfi úgy érezte, mintha savba merítették volna a testét – a vére tűzben égett, és kifolyt a testéből azoknak a boszorkányoknak a szájába, akik becsapták őt. Rugdalózott és rángatózott, de erőfeszítései semmiféle eredményre sem vezettek. Még az oxigénhiány – a vére már nem tudott elegendő oxigént szállítani a végtagjainak – okozta fáradtság is gyötrelmes volt számára. Ilyen érzés lehet, amikor halálra égsz – gondolta magában Scott. Az arcán könnyek csorogtak, vérzett az orra, és a szájában érezte a vér fémes ízét, ami a Chlöe puszta kezei által széttört állkapcsából csordogált. Ilyen érzés lehet a tüdődbe jutott méregtől meghalni. És ezek a szörnyek valódiak.
A Vértestvérek nem siették el a dolgot. Szép lassan szívták ki az értékes vitae-t a testéből, és ezzel elnyújtották a kínszenvedését. A vérveszteségtől legyengült Scott már nem volt képes ellenállni nekik, és ők abbahagyták a csókot, és elkezdtek testének más részeivel is foglalkozni. Felnyitották a csuklóját, és a combjának belső részét, ittak a nyelvéből és a bal mellbimbója alatt szakított sebből. Marcia és Isabel fél órán keresztül ittak a nyomorult áldozatból, és úgy elnyújtották az aktust, mint a halandók a szexet – izgató, buja, kéjes, elemi és katartikus volt egyszerre.
Isabel felállt, amikor végeztek vele, és kisimított egy tincset az arcából.
– Nem akartam végezni vele.
– Én sem – mondta Marcia, miközben visszavette a felsőjét. – De miután elkezdtük, már képtelen voltam abbahagyni.
– Segíts felöltöztetni. Kivisszük innen, mintha elájult volna az alkoholtól, aztán valahol megszabadulunk a testtől.
– Kezd elkékülni!
– Igen, ez történik, ha nincs vér az ereidben. Gyorsan – a sminkem ott van a fürdőben. Kend be alapozóval és rúzsozd ki, én közben hívok egy taxit.
Marcia engedelmeskedett.
Húsz perccel később a két Vértestvér és halott útitársuk taxival az Atlanta déli részén elhelyezkedő Fort McPherson környékére ment. Betörtek egy elhagyatott ládagyárba, aztán korhadó dobozokat halmoztak a tetem köré, jól lelocsolták öngyújtóbenzinnel, és felgyújtották az egész kupacot.
– El van ez baszva – jegyezte meg Marcia, bár a szavait senkinek sem szánta.
– Nos, sokkal kényelmetlenebb, mint bármi más. Tekintsd úgy a belefektetett időt, mintha halandóként vacsorát főznél. Csak Vértestvérként előbb eszel, aztán készíted el az ételt – vont vállat Isabel.
– Nem, csináltam már ilyet ez előtt is. Csak soha nem lesz könnyebb – mondta Marcia.
Isabel látta a másik nő arcán csorgó vérkönnyeket. Ellenállt a késztetésnek, hogy közölje vele: idővel könnyebbé válik. Néha már túlságosan is könnyűvé.
Egy órán keresztül újra és újra felgyújtották a testet és a maradványokat, aztán a hamut szétsöpörték a gyárban, végül összegyűjtötték a csontokat, amelyeket aztán felismerhetetlen porrá zúztak, a port pedig szétszórták a gyárban, a kukában, a gyár előtti füves részen és a csatornában.
Egy dolog biztos: Scottot senki sem fogja megtalálni.
Marcia megtörölte a szemeit, és ezzel véres foltokat hagyott az alkarján. A két nő fogott egy taxit, és visszamentek a hotelbe.

 

1999. július 29., csütörtök, éjjel 3:43
Seasons Étterem, Bostonian Hotel
Boston, Massachusetts

Ez az éjszaka csak tragédiával végződhetett. Ennyit Chas biztosan tudott. Isabel azt várta tőle, hogy elkísérje Genevieve Pendletont a találkozóra a Kamarilla diplomatával, Jacques Gauthierrel. Genevieve halott, Gauthier pedig nagyképű volt. A legutóbbi találkozón Isabel nem üdvözölte kitörő örömmel a diplomatát, és Chas már csak elvből is ketté akarta tépni a fickót.
Chas meglehetősen mérsékelte a részvételét a dolgokba, mivel szerette volna elkerülni, hogy az ügyek teljesen elbaszódjanak. Isabel nem telefonált, ami azt jelentette, hogy a Millinerek szerint ő gondoskodik a dolgokról, miután elfogadták Pendleton visszavonulását, és a nőt nem érdekelte a dolog. A legjobb, amit tehet, az, hogy...
Nos, mi lenne a legjobb? Nyerjen időt? Vezesse le az egészet? Mondja meg Gauthiernek, hogy kapja be? Találkoznia kellett a fickóval – nem tudta elérni Gauthiert, hogy elhalaszthassa a találkozót – de fogalma sem volt arról, hogy mi lesz a Giovannik álláspontja. Természetesen az Isabellel folytatott beszélgetés után volt valami elképzelése, de semmit sem tudott az apróbb részletekről, és a „cseszd meg, mi semlegesek maradunk” nem tűnt igazán jó módszernek az ügy kezelésére.
Chas végül úgy döntött, hogy a legjobb lesz, ha találkozik Gauthierrel, és közli vele, hogy a Giovanniknak még egy kis időre van szükségük, hogy eldönthessék, mi lenne a legkedvezőbb lépés. Ezután majd Isabel kezelésbe veszi a dolgokat. Ha minden rendben megy, akkor Chas megelőzi, hogy a dolgok még rosszabbra forduljanak, és végül csak egy kisebb büntetéssel megússza, amiért közvetetten – na jó, közvetlenül – elbaszta az egészet.
Azonban Chas tudta, hogy a szart soha nem ilyen könnyű levakarni. Valami rossz fog történni. Már ébredéskor, borotválkozás és öltözködés közben is érezte, ahogy az éhség mellett az aggodalom is rágja belülről. A biztonság kedvéért a Millinerek vendégházába hagyta a pisztolyát és a boxerét, és a csomagtartóból sem vette magához a lefűrészelt csövű Louisville Slugger puskáját. Végül is, ha nem akar bunyói, akkor nem lenne jó, ha úgy nézne ki, mint aki akar, nem igaz?
Jacques korán érkezett, ami jó jel volt. Azt mutatta, hogy komolyan veszi a dolgokat, és jobban érdekli a találkozó eredményessége, mint a saját státusa. Talán végül mégsem lesz. ez akkora nagy durranás – gondolta magában Chas. Ugyanakkor Jacques és Chas nem voltak éppen barátságosak egymással szemben a legutóbbi találkozón.
– Jó estét, Mr. Gauthier – üdvözölte Chas a követet.
– Jó estét, Mr. Giovanni – felelt hasonló hangnemben Gauthier.
– Hol van a mélyen tisztelt Miss. Giovanni?
– Az utolsó pillanatban közbejött valami, amiről már nem tudta értesíteni Önt.
– Egész éjjel elérhető voltam. Valójában minden éjjel el lehetett volna érni engem az utóbbi két hétben. Még azt is lehetővé tettem, hogy ha valami furcsa esemény történne, akkor hogyan hagyhat nekem üzenetet nap közben.
– Ezt értem, Mr. Gauthier, és bocsánatot kérek.
Chas jobb szerette volna a korábbi találkozón használt megszólítást, de attól nem mentek volna zökkenőmentesebben a dolgok.
– Miss. Giovanni a klán egy másik képviselőjét bízta meg, hogy részt vegyen a tárgyaláson – ez nem járt túl messze a valóságtól – de egy váratlan esemény következtében ő sem tudott eljönni.
– Értem. Tehát, az eredeti tárgyalópartner, akivel a közös aggodalmunkról tárgyaltam távozott, és megbízott valakit, aki végül nem vesz részt a találkozón, és így nem maradt más, aki részt vehetne a megbeszélésen, mint az a testőr, aki már az első találkozón is ott volt. Az biztos, hogy ez egy nagyon tapintatlan megoldás.
– Na, csak nyugalom. Én nem vagyok Isabel testőre.
– Akkor micsoda Ön, Mr. Giovanni.
– Mi egy másik ügyön dolgozunk együtt.
– Elnézését kérem. – Gauthier hitetlenkedőnek tűnt.
A felvont szemöldöke jelezte, hogy igazán kíváncsi lenne, hogy egy szektaháború közepén mi lehet fontosabb egy megbeszélésnél egy Kamarilla méltósággal.
– Egy másik ügyben. Ami nem kapcsolódik a Kamarilla bostoni érdekeltségeihez.
– Ó, most már tökéletesen értem. Engedje meg, hogy vázoljam, hogy én miként látom a helyzetet. A klánjuk egy képviselője fogad engem, de aztán úgy dönt, hogy van fontosabb elintéznivalója is, mint végére járni az eredeti ügyeknek. Önmaga helyett kijelöl egy képviselőt, akinek szintén máshol támad elintéznivalója. És annak a személynek, aki végül méltóztatik eljönni a találkozóra, semmi köze nincs az egészhez. Attól tartok, hogy ez nem fest valami jól, Mr. Giovanni. Még a legjobb esetben is, ha úgy tekintem, hogy a Giovanni klán nem szimpatizál a Sabbattal, még akkor is nyilvánvaló, hogy nem kíván szövetségre lépni a Kamarillával, mivel még arra sem hajlandó, hogy elküldjön valakit, aki meghallgatná a szektám követét. Igazam van?
– Nos, nem, nem egészen.
Chas érezte, hogy először zavarba jön, aztán feldühödik. Persze tudta, hogy milyennek tűnik a helyzet kívülről, és fel volt készülve, hogy emiatt el kell majd viselnie egy kis piszkálódást, de semmi szükség nem volt arra, hogy tovább fokozzák a helyzetet.
– Ó, szóval nem egészen? Nos, Mr. Giovanni, akkor kérem, mondja el nekem, hogy milyen benyomásom kellene legyen pontosan az események ilyetén fordulatát látva?
– Nézd, ember, azt próbálom elmagyarázni...
– Ne engedjen meg magának ilyen bensőséges hangot, Mr. Giovanni. Biztosíthatom arról, hogy még ha hajlandó lennék is figyelmen kívül hagyni az Ön nyilvánvaló tiszteletlenségét, amit irányomban tanúsított – amire természetesen nem vagyok hajlandó – még akkor sem hunyhatnék szemet a tény fölött, hogy bostoni Giovanni közösség olyan kevéssé becsüli a Kamarillát, hogy még akkor sem hajlandó komoly partnerként kezelni, amikor még őt is veszélyezteti egy közös ellenség. Akár elfogadják, akár elutasítják a javaslatunkat, Mr. Giovanni, a Sabbat fenyegetés nem fog elmúlni csak azért, mert nem vesznek róla tudomást.
Hé, figyelj már ide egy kicsit, ember. Én basztam el. Ez nem Isabel hibája, és a klán nem ezt akarta. Én voltam az, aki véletlenül elszartam az egészet a nővel, akivel találkoznod kellett volna, és nem tudtam, hogyan érhetnélek el. És ahelyett, hogy el se jöttem volna, vagy egyszerűen elhúztam volna innen, inkább idejöttem, hogy elmondjam ezt az egészet.
– Micsoda ostobaság!
– Hé, haver, a dolgok időnként elszaródnak. Ez most egy ilyen eset. Sajnálom, hogy éppen veled esett meg.
– Sajnálhatja is. Van fogalma arról...
– Nézd, ne kezdj itt el kibaszott álszenteskedni. Nem akarhatod, hogy visszamenjek, és mindenkinek elmondjam, hogy mennyire felháborodtál, mert ez talán nem tenne jót a drágalátos kapcsolatoknak, vagy mi a nyavalyáról akartál éppen nyavalyogni.
Chas képtelen volt kihagyni a ziccert. Annak ellenére, hogy majdnem sikerült leszerelni Gauthiert, a természete nem engedte, hogy visszakozzon.
Gauthier most ismét döbbentnek tűnt. Eddig soha senki nem beszélt vele ilyen nyíltan – legalábbis szemtől szembe nem – különösen nem olyasvalaki, aki minden józan megfontolás szerint meg kellene hunyászkodjon.
– Jobban tenné, ha abbahagyná, amíg még megteheti, Mr. Giovanni. Azt hiszem, vigyáznia kellene a szájára, amíg nem okoz még több kárt ebben a potenciálisan robbanásveszélyes helyzetben.
– Ne merj leugatni, de ostoba szemétláda, vagy olyan verést kapsz, amilyet eddig még nem kaptál a halálod óta. Bocsánatot kértem, Isabel majd helyrehoz mindent, úgyhogy fogd be a pofád, és hagyd, hogy minden rendeződjön.
Mi a faszt csinálok? – csodálkozott magában Chas, de képtelen volt abbahagyni. Gauthier túlfeszítette a húrt – csak néhány szóval! Chas, fogd már vissza magad. Már akkor tudtad, hogy fontoskodó lesz, amikor idejöttél, úgyhogy hagyd annyiban az egészet.
De a hangnak Chas fejében nem volt hatalma a cselekedetei fölött... valami másnak viszont volt. Semmi olyasmit nem mondott, ami valóban előfordult volna a gondolatai között. Lényének irányíthatatlan része felébredt, és átvette az irányítást.
– Fenyegetés?
Ez nem kérdés volt, hanem kijelentés. Jacques hangja fenyegetően elmélyült, és a szemei fenyegetően meredtek előre.
– Nem tűröm, hogy fenyegessenek. Hallottad, fiú!
Az utolsó szónak egy köpéssel és egy mordulással adott nyomatékot. Az agyarai elővillantak, és felfedték azt a szörnyeteget, ami Jacques Gauthier valójában volt. A kezein karmok nőttek, és az arca dühödt álarcba torzult.
Chas megsemmisülten vonult vissza Gauthier hervasztó bemutatójától...
...egy röpke pillanat erejéig, mielőtt a saját Bestiája elszakította volna a láncát. Ökölbe szorított kezekkel megrohamozta Gauthiert, miközben lelki szemei előtt a vérengzés és a gyilkolás képei peregtek.
Azonban Jacques túl fürgének bizonyult, és gyorsan kipördült előle. Chas elrohant mellette, és szétröpítette a szobában az útközben felborított asztalon heverő tárgyakat. Gauthier résnyire szűkült szemekkel visszanézett rá a válla fölött, és a démoni szájából egy kacaj tört elő. Aztán eliramodott a konyha felé, szinte már ahhoz is túl gyorsan, hogy Chas szemei követni tudják. Valójában, ha nem látta volna a kitáruló ajtót, akkor nem tudta volna, hogy Gauthier átment rajta. Chas megdühödött állatként követte. Olyan erővel robbant be az ajtón, hogy bárkit messzire röpített volna, aki mögötte lapul.
Szerencsére ebben az időben már a személyzet is távozott az étteremből, különben a padló már minden bizonnyal tele lett volna holttestekkel. Steril fehér fény világította meg a szobát... aztán a helyét hirtelen sötétség foglalta el. Ha Chas ésszerűen gondolkodott volna, akkor rájön, hogy Gauthier valószínűleg beéri kevesebb fénnyel is, úgyhogy felkapcsolta volna a világítást, hogy előnyhöz jusson. Azonban az ésszerűség távol állt tőle a tombolás közben, úgyhogy vakon nekiindult abba az irányba, amerre a kapcsolót sejtette. Egyik oldalon több tűzhely, és sütő sorakozott egy sorban, míg a másik oldalon magas polcok egymás utáni során az étel elkészítésére szolgáló túlméretezett edények sorakoztak. Chas erőteljesen megtaszította, és ezzel feldöntötte az elsőt, ami aztán dominószerűen magával rántotta a többit is. Chas észrevette az utolsó ledőlő polc mögül elővillanó sebességtől elmosódott alakot. Fél másodperccel később egy hatalmas fémvilla állt bele a mellkasába, és egy pillanatra összegörnyedt a döbbenettől, mielőtt a konyhát összefröcskölő vérzuhatag kíséretében kirántotta volna a testéből a szerszámot. A konyha ajtaja ismét meglendült Gauthier kimenekült a konyhából. Chas felmordult, és kezében a villával a nyomába szegődött – ami talán ostobaság volt tőle. Azonban Gauthier érte el az első vért, és ettől csak még dühösebb lett. Berontott a terembe, és megpillantotta Jacques alakját, amit hátukról világított meg a kintről beszűrődő fény. A fény, ami egy pár fényszórótól származott. Jacques Gauthier ismét felnevetett.
– Te faragatlan barom! Nem tudsz elkapni, ugye tudod?
De Chasnek nem is volt rá szüksége, hogy gyorsabb legyen. Valaki belépett az étterem bejáratán. Jacques hitetlenkedve a betolakodóra pillantott, és Chas kihasználta a kínálkozó lehetőséget: teljes erejéből Gauthier-ra vetette magát, és estükben felborították a főpincér pódiumát. Miközben a földhöz szorította Gauthiert, a szeme sarkából észrevett egy másik alakot odakinn, pontosan a mögött, aki belépett az ajtón. Később majd foglalkozhat velük.
Gauthier vonaglott alatta, de Chas sokkal erősebb volt nála. Többször egymás után lesújtott a nehéz villával Jacques arcára, és a döfések ütemével hangsúlyozta ki a köpködve kiejtett szavait:
– Te... hülye... fasz! Mit... vártál... mi... fog... történni...
Egy új hang szólalt meg a háta mögött, és ez megállította a következő döfés, és a mondat közepén.
– Nem mozdulj. Jessica! Fújd le!
Hideg pára vágott végig Chas testén. Meglepetten, vicsorgó arccal pillantott fel.
– Mi a fasz bajotok van? Nem látjátok, hogy megpróbálom kinyírni ezt a kibaszott fickót? Tűnjetek innen!
A hang azonban rezzenéstelenül folytatta.
– Távozz tőle, Sátán. Ne kísértsd Szét Gyermekeit, és térj vissza a pokolba, ahonnan előbújtál!
Gauthier megvonaglott Chas alatt. A mozdulat meglepte a támadóját, és sikerült eldobnia magáról Chast, aki elterült a hátán. Jacques követhetetlenül gyors mozgással már el is tűnt az éjszakában. Csak egy viszkózus vérnyom maradt a nyomában.
– Az Isten verje meg. Az Isten verje meg! Mi a fasz van veletek? Ezért most szét fogják rúgni a seggemet!
Újabb adag hideg permet csapódott Chas arcába.
– Sötétség teremtménye! Élők vérének tolvaja! Nyílt sértés Isten igazsága ellen!
– Ó, a picsába, hagyd már abba! Ez nem működik! Jézus, honnan a faszból jöttetek? Először Frankie ügye New Yorkban, most meg ez? Kik vagytok?
Chas a sötétbe kémlelt, és meglátott valamit kirajzolódni egy halvány derengésben, ami két kéz kellett legyen. A hideg pára bal felől jött, ahol egy méretes hátizsákot viselő vékonyabb alakot látott.
– A szentelt víznek nincs hatása! Jessica, a másik tartályt! Chas egy kattanást hallott, amit egy apró szisszenés követett, majd egy újabb adag benzinszagú pára következett. – Hó-hó, na ezt már kurvára nem kéne – mordult fel Chas, és a derengő kezű fekete körvonalra vetette magát.
A konyhából szerzett villával felfelé vágott, és a mozdulatba beleadta minden pokoli erejét. A villa gyomorforgató csattanás kíséretében átvágott az ismeretlen férfi állkapcsán, behatolt a szájába, áttörte a szájpadlását, átment az agyán, majd úgy vágott át a koponya felső részén, mint egy puskagolyó egy vékony fémlemezen. A férfi egy szánalmas hang kíséretében azonnal Chas ölébe omlott, de ő ledobta a testet, és szembepördült a másik támadóval – egy alacsony, vaskos nővel, aki valamiféle szórópisztolyt tartott a kezében. Egy barkácsboltban vásárolhatta, mert úgy nézett ki, mint amit a kerti permetezésnél használtak. A nő dermedten állt partnere halála előtt, és Chas kiütötte az esetlen szórófejet a kezéből.
– Rendben. Mi a fasz volt ez az egész? A nő csak tántorgott.
– Helló! Hozzád beszélek, te őrült picsa. Mi van, lelocsolhatsz szentelt vízzel, aztán fel is gyújthatsz, de beszélni már nem beszélhetsz velem?
Chas taszított egyet a nőn, aki átesett egy kis asztalkán. A hasznavehetetlen szórópisztoly elgurult mellőle. A nő szemei hatalmasra kerekedtek. Valami egyszerű, ismétlődő imádságot mormogott, valószínűleg védekezésképpen, de nem tűnt valószínűnek, hogy válaszolni akarna.
– Kibaszott komolyan beszélek. Ki a faszok vagytok? Ha vámpírvadászok lennétek, akkor azt hiszem, legközelebb nem ártana egy kicsit több házi feladatot csinálni, mert ez a szenteltvíz baromság nem működik.
A nő gyengén belerúgott a közeledő Chasbe, de nem volt elég ereje, hogy megállítsa. Chas meglegyintette a combját. A ütés megpörgette a nőt, és Chas elkapta a fejét, amikor odaért elé.
– És most, válaszolsz a kibaszott kérdésre, vagy meg kell, hogy egyelek?
A nő még mindig megpróbált ellenállni, de ezek gyenge próbálkozások voltak. Túlságosan megrémítette, hogy ennyire közel van egy szörnyeteghez, és nem volt képes összeszedni az erejét.
– Jézus, te köcsög, inkább meghalnál? Nekem mindegy. Legyen, ahogy akarod, te segg.
Chas minden erejét összeszedve beleharapott, és még csak azzal sem törődött, hogy keressen egy nagyobb vénát vagy artériát. A nő végre rátalált a hangjára: a torkából előtörő elnyújtott, éles sikoly képes lett volna megrepeszteni az üveget. Chas addig ivott, amíg a nő össze nem rogyott, aztán megnyalta a sebet, amely azonnal összezárult. Kis szerencsével, amikor valaki rátalál erre a szemétre, és megpróbálja összeadni a kettőt meg a kettőt, arra következtetésre jut majd, hogy két eszement – egy villával átszúrt fejű, és egy fura folyadékokkal töltött permetezőt hurcoló – csapott itt össze. Basszák meg – a helyzetről nem ordított, hogy vámpír volt, és az egész valószínűleg elég bizarr ahhoz, hogy a rendőrség ne tálalja ki a médiának.
Ezzel Chas a lehetőségekhez mérten rendbe szedte magát, beszállt az autóba, és visszament a Millinerek vendégházába. Nem lesz egyszerű ezt megmagyarázni nekik és Isabelnek – de ezt jobb egy másik éjszakára hagyni.
Ahogy Chas távozott, Gauthier kiosont az árnyékból, és magához vette a nő megmaradt vérét. Aztán elmenekült az éjszakába.

 

1999. július 25., vasárnap, éjjel 1:18
A Malecón
Havana, Kuba

– Van egy javaslatom.
Anastasz di Zagreb, a Tremere varázsló-vámpírok ítélethozója mintegy bátorítóan billentette oldalra a fejét.
– És mi lenne az a...
– Ön és én, mi nagyon is hasonlóak vagyunk – kezdte Isabel.
A megjegyzés egyáltalán nem nyugtatta meg a Tremeret – ismerte már a Giovanni klán romlott Vértestvéreit, és tisztában volt az előtte álló személy sajátos étkezési szokásaival is. jelen pillanatban semmit sem szeretett volna kevésbé, mint a legkisebb mértékben is hasonlítani a nőhöz.
– És a történelmünkben is sok a közös vonás. Anastasz gyűlölte ezt a részt.
Bosszantották a Vértestvérek és a szánalomra méltó ügyeik. Jobb szeretett a „harcmezőn”, vagy a saját szentélyében tartózkodni. Kétségtelen, hogy a csinos-de-hideg nő kéréseit követi majd egy szívességnek álcázott kellemetlen kérés. A Tremerek is otthon voltak az ilyen kétélű társadalmi praktikákban – az általa betöltött magasztos tisztséget is rejtett szívességeknek és kegyeknek köszönhette. Meghökkentő módon még csak fontolóra sem vették elődjének, a nagyhatalmú Karl Schrektnek az újraválasztását az ítélethozói székbe. Helyette a Tremerek a Kamarilla Belső Körének 1998-as ülésén di Zagrebet, a titkos esélyest javasolták a pozícióra. Az ajánlat, amit Isabel most készült előadni, nyilvánvalóan egy ehhez hasonló, óvatosan ékesszólás és megtévesztés mögé rejtett fortély kell legyen.
– Mindkettőnk klánja egy-egy másik klán hamvaiból emelkedett a magasba. Mindketten kiemelkedő képességű atyák hosszú sorát tudhatjuk az őseink között, akik felismerték a gyengeséget, és inkább gyertyát gyújtottak, minthogy a sötétséget átkozzák. Természetesen soha nem tennék úgy, mintha ismerném azoknak a sorsdöntő éjszakáknak a titkait – ne kezelj engem ilyen leereszkedően, te ékesszóló ribanc, gondolta magában Anastasz – de azt tudom, hogy a klánjaink főnixként emelkedtek magasba mások butaságából. Nem ért egyet velem?
– Bármennyire nem szeretnék is, mégis kénytelen vagyok egyet érteni Önnel. Hová akar mindezzel kilyukadni, Isabel?
Micsoda pökhendiség! Az ezekhez hasonló pillanatokban Anastasz élvezte a pozícióját. Szinte elképzelhetetlen lenne, hogy egy hozzá hasonlóan fiatal – alig egyetlen évszázadot megélt – Vértestvér ilyen érdektelenül beszélhet a Giovannik leszármazottjával! De Anastasz jól tudta, hogy csak a Kamarilla ereje miatt élvezheti ezt a luxust. Ha a Tremere klán is oly távol állna a Vértestvérek ügyeitől, mint a Giovannik, akkor most a címe semmit sem jelentene. A nő eltaposná, mint egy bogarat, ha nem állna ott a háta mögött az a bizonyos mindenütt jelenlévő elefántcsonttorony.
– Türelem, Ítélethozó. Ne hozzon elhamarkodott ítéletet. Hadd magyarázzam el.
– Akkor lásson hozzá, Isabel. A nyári éjszakák rövidek, és én éhes vagyok.
Mesteri! Elutasító, de egyúttal ellentmondás nem tűrő! Talán a politikai játékoknak is megvan a maguk előnye...
– Rendben. Biztosan értesült már a Ravnosok sorsáról?
Anastasz bólintott. Nem is olyan régen, éppen ebben a hónapban az egész Vértestvér világ alapjaiban rázkódott meg, amikor az egyik eredeti, Bibliai Vértestvér felébredt álmából. A klánalapító a világ végéhez túl hamar ébredt fel, és elpusztították, de ő magával rántotta a gyermekeit is a Végső Halálba. Legalábbis így szólt a történet. A történtekben részt vevők közül senki nem sietett előállni – és a legtöbben elpusztultak azok közül, akik ott voltak.
– Igen.
– Akkor biztosan azt is sejti, hogy ők most készen állnak arra, hogy visszaszerezzék elveszett státusukat. Mégpedig éppen úgy, ahogy a mi Atyáink megszerezték a klán megnevezés használatának jogát. Káin Gyermekei most ismét végignézhették testvéreik halálát, és közben magukban hálát adnak, hogy nem ők voltak azok, akik ellen a Sors fellázadt. De hozzánk, Giovannikhoz hasonlóan Önök Tremerek is tudják, Anastasz, hogy a gyengék és kevesek is képesek változtatni a sorson, és képesek kiragadni a győzelmet az elnyomás karmai közül.
Édes Istenem – gondolta Anastasz – ezek aztán tényleg epikus ecsetvonások.
– Számos Ravnos túlélte a Rémálmok Hetét. A megmaradtak pedig kihasználhatják azt a homályt, amit az események köréjük vontak. Korábban is buktak már el klánok, és ez mindig komoly következményeket vont maga után. Az Ön és az én klánom hasonló események eredményeként keletkezett, és suttognak arról is, hogy a Sabbat megalakulása is hasonló körülmények között történt.
– Csak nem azt akarja mondani, hogy a Tremerek és a Sabbat...
– Természetesen nem. Én azt szeretném mondani, hogy addig kellene ütnünk a vasat, amíg meleg. A Ravnosok most komolyan legyengültek. A munka szinte készen van... egyszerűen csak a végére kellene járni.
– Pusztítsuk el a megmaradt Ravnosokat?
Anastasz eltöprengett a lehetőségen. Nyilvánvalóak voltak az előnyök. A Ravnosok, a misztikusok és semmirekellők nyomában mindig csak a baj járt. Európában és az Újvilágban sok Vértestvér herceg kereken megtagadta, hogy Ravnosokat engedjen be a birtokára. A Ravnosoknak nem voltak szövetségeseik, és nem is akarták, hogy legyenek. Gyakorlatilag kikövetelték maguknak, hogy elpusztítsák őket. Ez a tett nemcsak, hogy eltávolítana egy régi tüskét a Kamarilla oldalából, de egyúttal megszilárdítaná a szekta hatalmát, és lehetővé tenné, hogy másfelé irányítsa az erőit. És ha jól forgatja a kártyáit, akkor bebizonyíthatná rátermettségét a Belső Körnek, amely még mindig kételkedett a képességeiben.
Anastaszt megdöbbentették a saját gondolatai, és megtorpant. Valóban népirtást fontolgatott az imént? Tényleg úgy gondolta, hogy a saját hírneve ért annyit, mint más Vértestvérek élete? Milyen vak és ösztönös lénnyé vált, ha ilyen könnyedén képes eljátszani más lények halálának gondolatával? Még ragadozóként is ragaszkodott az emberségéhez – ez volt az egyetlen sánc, amit felhasználhatott a mindannyiukban ott lapuló bestiális ösztönök ellen. Ha teljesen feladja az ellenállást, akkor többé már nem lesz értelmes lény... végképp szörnyeteggé válik.
– Igen. – Isabel válasza kiszakította Anastaszt a gondolatai közül. – Ők semmik, és minden Vértestvér érdeke, hogy elszigeteljük és elpusztítsuk azt a veszélyforrást, amit még így is jelentenek.
A hold sugarai Isabel arcára vetődtek, ami ettől élőholtszerűvé vált. Anastasz csak még kényelmetlenebbül kezdte érezni magát, miután a javaslat elhangzott.
– Ez gyilkosság, Isabel.
– Nem, ítélethozó, ez a túlélés. A halál része az élet... és az élőholt lét ciklusának. Talán az utóbbinak még az előbbinél is jobban. Biztosíthatom, hogy egyetlen Ravnos sem habozna Önt hozzásegíteni a végső nyugalomhoz.
– Ez lehetetlen lenne megmondani, Isabel. Mi Vértestvérek vagyunk... az indítékaink kizárólag ránk tartoznak. Nem vagyunk mindannyian gyilkos szörnyetegek.
– Nem hiszi, ítélethozó? Bolondot csinál önmagából. A Ravnos ősatya felébredt álmából, és elpusztította a saját gyermekeit! Ezek után milyen érv lenne az, ami meggyőzhetné Ont, ha ez nem?
– Azt javaslom, hogy vigyázzon a szájára, Isabel. A megbeszélés csúnya fordulatot vett.
– Mi még akkor is igényt tartunk Önökre, ha az Ön klánja nem fogadja el a Kamarilla tagságot – suttogta tömören Anastasz. – A szavai megmutatják, hogy nem igazán törődik a Maskarádéval, és most egy nyilvános helyen vagyunk, halandókkal körülvéve. Nem fogok habozni, hogy megtegyem a szükséges ellenlépéseket...
– Csak figyeljen oda a saját szavaira, Anastasz – felelte Isabel ugyanolyan halkan. – Ön szelektíven alkalmazza a Maskarádéját és a keresztes hadjáratát. A csalárd Ravnosok sokkal hatalmasabb veszélyt jelentenek a Maskarádéra, mint amit én valaha is remélhetek...
– Nem fogok tömeggyilkosságot javasolni az Ön hízelgései alapján, Isabel. Nem lépek fel a Ravnosok ellen csak azért, mert néhány bigott Vértestvér nem kedveli őket. Az ő boszorkányságuk és illúzióik sokkal kevésbé veszélyesek, mint az Ön viselkedése... tudunk az Ön kis hajlamáról, kedvesem. Tudjuk, hogy az áldozatok lefűrészelt fejéből issza a vitaet. És biztosíthatom, hogy nem minden Vértestvér tompult el és vált érzéketlenné annyira, mint Ön. Nem engedem, hogy egy klán, amely nem fogadja el az élőholt léttel járó felelősséget, kihasználjon engem, vagy a pozíciómat.
– Most már látom, hogy félreismertem Önt, ítélethozó. Szánalmas, halandó vélelmek alapján ítél el engem. Ez a politikai korrektség nem azoknak az időknek a terméke, amelyekben mindkettőnket Beöleltek. A modern nem jelent automatikusan jobbat, és az Ön érvei elporladnak a rideg igazság súlya alatt. Én ismerek olyan Tzimisceket, akikkel az ön klánja a legelső éjszakák óta küzd. Az a varázslók háborúja, amelyben mindkét vérvonal a saját hatalmának növelése érdekében gyilkolja a másikat. Ön, és a Tremere Ház sokkal rosszabbak nálam, mert az én indokaim haszonelvűek. Önök gőteszemek és elfeledett varázslatok miatt gyilkolják egymást, ugyanakkor morálisan fölém helyezi magát, amikor azt javaslom, hogy szüntessünk meg egy gondot, mielőtt komollyá válna. Undorító az álszenteskedése.
Anastasz lehunyta a szemeit, és megdörzsölte őket – ezzel jelezte kimerültségét Isabelnek. Aztán kezeit maga mellé ejtette, és kinézett az Atlanti Óceánra, mintha csak azt akarná mondani Isabelnek ezzel, hogy mondja el az utolsó érvét, vagy hagyja elmenni. A nő látta, és kihasználta az egyre növekvő frusztrációját.
– Mindent tudok a New York-i helyzetről, Anastasz. Az ítélethozó villogó szemekkel pördült meg.
– És mi köze van annak ahhoz, amit most elém tárt?
– Pieterzoon elmondott nekem mindent. Nos, nem közvetlenül, hanem a követén, Jacques Gauthieren keresztül. Arra kértek, hogy győzzem meg a Giovanni klánt arról, hogy segítenünk kell. Veszedelmes pozícióba kényszerítene minket ez a segítség, ítélethozó. A Sabbat nem egy kellemes ellenség. Mi, Giovannik úgy őriztük meg a függetlenségünket, hogy soha nem álltunk egyik oldalnak a pártjára sem – ha nem csalnak a történelmi ismereteink, akkor ezt éppen a Kamarilla kívánságára tettük – és most arra kérnek minket, hogy pontosan ennek az ellenkezőjét tegyük.
– Pieterzoon hataloméhes, Gauthier meg egy pojáca.
– Igen, nos, az Ön személyes véleménye másodrendű a tényekkel szemben, Anastasz. Bármit gondoljon is Janról és honfitársáról, Önöknek közös az érdekük a Kamarillán belül. Biztos vagyok benne, hogy Ön is felismeri mennyire hasznos a lehető legtöbbet megtudni egy helyzetről, mielőtt cselekednénk. Nem vagyok hajlandó Pieterzoon egója miatt belerángatni a Giovannikat az Önök Jyhadjába. De hajlandó vagyok egyezséget kötni a győztessel.
– New York csak egy eszköz, és nem maga a cél.
– Ezt megértem, ítélethozó, de Jan igen csábító ajánlatot tett az asztalra. Biztosan Ön is tud Boston elérhetetlenségéről.
Isabel nem tudta megállni, hogy oda ne döfjön az ítélethozónak. Di Zagreb, és bárki, aki bemocskolta magát a politikai játékokban, tudott arról, hogy Boston látszólag megmásíthatatlanul három részre osztódott a Kamarilla, a Sabbat és a Giovannik között.
– Nos, akkor mit csinál itt, Isabel?
– Önnel beszélgetek, ítélethozó.
– Nem, úgy értem, mit csinálnak itt a Giovannik?
– Amit mindenki más Havannában. Várjuk, hogy Castro meghaljon.
– Miért?
– Puszta gazdasági megfontolásból, kedves Anastaszom. Ez az ország lesz a nyugati félteke legnagyobb szabad piaca, attól a pillanattól kezdve, ahogy az öregember elnyeri végső jutalmát.
– Háromszög kereskedelem, Isabel.
– Micsoda?
– Háromszög kereskedelem. Ez az, amit a Kövér Ember szeretne, és Önök támogatni akarják. Ha, ahogy Ön mondja, Castro meghal, ez az ország lesz az Újvilág leghatalmasabb fekete piaca.
– Na és? – mosolygott kedvesen Isabel. – A mohóság többé már nem lesz bűn, amint átváltanak kapitalizmusra... inkább az lesz a megszokott működési alapelv. Még csak nem is lesz feketepiac, mert Kuba kormányzati szinten is nemzetközi bevásárlóközponttá változik majd. Bármi lehetséges.
– De ez csak az egyenlet egyik része. Kuba továbbra is fenn fog tartani néhány kemény drogellenes törvényt, mert ezt diktálja a saját jól felfogott érdekük. A kormány egyik fele ellenzi, és törvényeivel üldözi majd a drogkereskedelmet, míg a másik fele benne lesz az üzletben, úgyhogy a megvesztegetési pénzekből még jobban meg tudnak gazdagodni, ha az egész üzlet törvényellenes. Egyébként sem kezelhetik túl lazán a drogokat, mert különben az Egyesült Államok politikailag szétzúzná őket.
– Hová akar ezzel kilyukadni, Anastasz?
– Nos, ha jól ismerem Önt, és a klánja többi tagját, akkor egy kis legális üzlet csak még jobban meghozza majd az étvágyukat. Természetesen milliókat – vagy akár milliárdokat is – keresnek majd a kirobbanó turizmussal, de ez is csak része lesz a háromszög kereskedelemnek. Heroint fognak szállítani Olaszországból Kubába, ahonnan aztán vagy beviszik az Államokba Bostonon keresztül, vagy eladják, és a pénzből kokaint és marihuánát vesznek, aztán azt csempészik be Bostonon keresztül, mert ott a zsebükben van a vámhivatal. A pénz aztán visszamegy Olaszországba, ahol még több heroint vesznek rajta, ami ismét Kubában köt ki, és így tovább.
Isabel felvonta a szemöldökét, és a szája sarka egy árnyalatnyit felfelé görbült.
– Nem is rossz, ítélethozó. Egyáltalán nem rossz. De ennek nem lesz semmiféle hatása Önökre, nem igaz? Boston már most is egy Giovanni menedék, Velence mindig is az volt, és csak néhány Vértestvérre van szükségünk itt, hogy irányítsák a műveletet. Nekünk nem számít, hogy Kuba a Kamarilla vagy a Sabbat játszóterévé válik... néhány százalékért mindketten befogják majd a szájukat.
– De nem kell befognunk, Isabel. Ezt akartam mondani ezzel az egésszel. Éppen annyira kifizetődő lenne számunkra, ha figyelemmel kísérnénk minden egyes import-export vállalatot, ami csak megalakul a területen, és aztán bezárnánk mindet, aminek csak egy kicsit is Giovanni-szaga van. Valójában, bárki is kerüljön ki győztesen a végén, sokkal jövedelmezőbb lenne számára, ha kiszorítaná a sírásókat az üzletből... mert akkor annyit kérhet a javak szabad átáramoltatásáért, amennyit csak akar.
– Hajlandó vagyok végigjátszani ezt a játékot, Anastasz. A Vértestvérek már nagyon régen mesteri szintre fejlesztették az ilyen manőverezgetéseket, és ez itt csak egy újabb lenne a sorban. Ki tudhatja, Kubából akár még Utópia is lehet, ahol a Vértestvérek anélkül a kellemetlen, mesterséges batyu nélkül intézhetik az ügyeiket, ami látszólag olyan fontos az Önök ideológiai háborújában. A Giovannik boldogan vállalják ezt a kockázatot, ítélethozó. Nekünk ez az élet sava-borsa, ez a mi vitae-nk, és már a keresztes háborúk óta, sőt, még annál is korábban... több mint ezer éve űzzük ezt a játékot. Az ehhez hasonló üzletek számunkra a raison d'etre. Ön is elmondhatja ugyanezt? Kuba a miénk... már csak az a kérdés, hogy mikor. Anastasz elfordult Isabeltől, és csendben maradt.
– De, amint már mondtam, ítélethozó, hajlandóak vagyunk üzletet kötni a győztessel. Nincsenek illúzióink. Önök többen vannak, és igazság szerint szívesebben is üzletelünk a Kamarillával, ami nagyrészt sokkal polgáribb és urbánusabb, mint azok a vihogó eszementek a Sabbatban. De egy percig se higgyék, hogy bármiféle befolyásuk lenne azon kívül, amit mi engedélyezünk Önöknek. Kegyetlen lenne a harc közöttünk, és nagy valószínűséggel Önök kerülnének ki győztesen. De mi lenne a győzelem ára?
– Egyelőre gondolkozzon el ezen, ítélethozó. A Giovannik egyelőre nem állnak senki mellé, de a Kamarilla bírja a szimpátiánkat. És azt Se feledje el, hogy a szimpátiánkat szabad akaratunkból adtuk Önöknek.
Ezzel Isabel megfordult, és elsétált. A Tremere ítélethozó elgondolkodott a szavain. Talán még mindig sokat kell tanulnia.

 

1999. július 23., péntek, este 8:17
Westin Peachtree Hotel
Atlanta, GA

Marcia Gibbert korán felkelt... tudta, hogy még Isabel előtt fel kell ébrednie, ha meg akarja tenni, amit meg kell tennie. Odasétált az asztal végéhez, kivett egy Westin emblémával díszített jegyzettömböt és egy tollat a táskájából, és írt egy üzenetet Isabelnek.

Ez után Marcia amennyire csak tudta eltakarta a testét egy fürdőköpennyel, lifttel felment a legfelső emeletre, felmászott a tetőre vezető létrán, és kisétált a nap utolsó, egyre halványuló sugaraiba.

 

 

HARMADIK RÉSZ
A semmi közepén

 

Ismeretlen dátum
A Pride of Rodrigo raktere
Valahol az Atlanti-óceánon

A halott ember kívánsága ellenére ismét felébredt. Csapdában volt a fojtogató dobozban, a ráhalmozott több száz fontnyi hulladék leszorította, de ő mégis érezte az öntudat mozgolódását, amelyet a tengeren ringatózó hajó mozgása követett. Jobb-bal-jobb.
Fölötte a tengerészek úgy rohangáltak ide-oda a hajó fedélzetén, mint az idomított majmok a vásárban. A hajón kétségtelenül utaztak néhányan rajta kívül is, de egy olyan hatalmas szomj, mint a halott emberé, kétségtelenül felére csökkentené a számukat – úgyhogy ő úgy határozott, hogy a torpor hideg menedékében vészeli át az utazást. Azonban a halott embernek soha nem sikerült elérnie azt a halálszerű állapotot. Már pontosan hússzor felébredt, és minden egyes alkalommal közelebb került ahhoz, hogy minden veszélyre fittyet hányva felkeljen nyughelyéből, kitörjön durva fekhelyéből, és elvegye szentségtelen jussát a halandóktól, akikkel ugyanazon a hajón utazott.
Micsoda szégyen, hogy eddig kellett süllyednem – gondolta magában a halott ember. Hogy el kell menekülnöm az undok és barbár újvilágba. Új Világ, valóban! Tucatnyi új világ felemelkedését és bukását néztem végig! Ez egyszerűen csak egy újabb a halandó bogarak véget nem érő tündöklésének és bukásainak sorában.
A harag évtizedek óta rágta belülről a halott embert – ő, aki egykor királyok udvarában ült, most el kell meneküljön a gyilkos bitorló kereskedők klikkje elől. A valaha hatalmas vérvonala már évszázadokkal korábban megcsonkította magát a gőg miatti vezekléssel, és most egy másik, de hasonló sorsra jutott, csak ezúttal éppen az a család döntötte romlásba őket, akiket ők Öleltek be a soraikba.
Micsoda szégyen! Egyetlen pillantással porrá omlaszthatnám bármelyiküket, ők mégis falkákban vadásznak még a hozzám hasonló, nagyhatalmú Káinitákra. Úgy járnak a nyomunkban, mint egy falkára való kopó. Gyűlölet fortyogott a halott ember élettelen ereiben. A vér hideg volt bennük a stázistól, de tehetetlen haragtól fortyogott.
Pedig valaha micsoda magasságokat értünk el! Istennel és az Ő Angyalaival beszélgettünk! Ezrek életét tartottam a markomban! Most pedig ily becstelenül menekülök egy csapatnyi csavargó elől, akiknek egyetlen fegyvere az ambíció brutalitása. Hiú voltál, öreg. Túl messzire tekintettél előre, és megengedted, hogy az ellenség beférkőzzön a sorainkba. Miért nem hallgatták meg? Japheth és Constanzia is tudta. De természetesen az Öreg a mártírok bölcsességével... Bolondok voltunk.
Azonban a halott ember nem volt bolond, amikor előkészítette a menekülését. Természetesen néhány leszármazottja elpusztulhatott. A büszke Elodie, a saját, és a: alantas Giovannik vérével szennyezett ezüst hajával. Giovanni fáklyák égették hamuvá Jehoviet, Urdrat és Abelárdot. Imitt-amott még a saját testvérei a vérben, Constanzia Nővér gyermekei is áldozatul estek a Végső Halálnak. A Giovannik elrejtőztek a csatornák mocskában, és akkor csaptak le, amikor már Ashur legkörültekintőbb ivadéka is félretette a félelmeit, és a nappali alváshoz készülődött. Ürülékkel kenték be magukat, hogy elfedjék saját halandó szagukat. Az élőholtak a soraikban nehéz gyapjú szőtteseket viseltek, és a saját rokonaik visszataszító nedveivel dörzsölték be testüket, hogy elkendőzzék saját kriptaszagukat. Előmásztak a csatornákból, elbújtak a szarkofágokban a korábban háborítatlan csontok alatt, és rosszindulatú pókokként rajzottak elő a kenotáfionok és síremlékek alól. Kezükben fáklyákkal, késekkel és megfeketedett karókkal úgy lovagoltak oda atyáik menedékeihez és szentélyeihez, mint valami rókavadászat résztvevői. Ajkaikat nyalogatva gyújtották fel Ashur gyermekeit, vagy vetették őket a torpor hideg karjai közé. Kegyetlen elszántsággal cselekedtek, és a friss halottak csillogó csontjaiba, vagy a saját testvéreik méhéből bestiálisan kitépett magzatok testébe börtönözték azoknak a lelkét, akik elkeseredetten próbáltak menekülni a testükből. Eltelve a saját és öregeik vérével a Giovannik belülről falták fel az őket teremtő Káinitákat – és mindennek a tetejébe még az Angliában ülésező kurafiak kívánságának megfelelően hajlandóak voltak Vértestvéreknek nevezni magukat! Ha valaki példát akar mutatni, akkor miért választana olyan földet, ahol a skótokat embereknek tekintik, és a férfiak a bárányaikkal üzekednek!
Hallasz engem, Isten? Hallasz engem itt, a fedélzet alatt? A fenyődeszkák és a férgek ürüléke alatt? Legyenek mind átkozottak, amiért a kisujjukat sem mozdították, amikor a drágalátos Vértestvéreik a szemük előtt fulladtak bele a saját vérükbe!
Azonban a halott ember jól tudta, hogy a bosszú olyan étek, amit legjobb a korok fűszerével tálalni. A menekülésen kívül nem volt más választása – menekülnie kellett, hogy tőrt döfhessen az elvetemült Giovannikba egy jövőbeni éjszakán. A szentek csontjainak árúba bocsátásával közel négy évszázaddal ez előtt szerzett pénzen vásárolta meg az „utazást” a Pride of Rodrigón. Néhány száműzött valdens leszármazottja szállítja majd át Kubába érkezésük után a drága szállítmányt az Észak Amerikai kontinensre. Onnan aztán társzekéren utazik tovább a fából készült szállítóeszköz a Kreolok mocsaraiba, akik okosabbak voltak annál, semhogy kérdéseket tegyenek fel a halottaknak vagy azoknak, akik kapcsolatban voltak velük. A legrosszabb esetben a mocsárba temetik a halott embert, ahonnan csak akkor kel fel, ha eljön az idő, és a nap már nem perzselheti meg a testét. Ott kénye-kedve szerint szólíthatja majd magához az Újvilág lakóit, hogy a vérükből lakmározzon, és zavartalanul élesítheti a kését a Giovannik ellen, hogy akkor kezdje használni, amikor kiirtották a fajtájának maradékát. Az útiterv hibátlan volt – szellemküldöttein keresztül már generációk óta tartotta a kapcsolatot a valdensekkel, és tudta, hogy feltétel nélkül megbízhat bennük. A kreolok francia katolikusok voltak, vagy fekete és spanyol mulattok, saját barbár hitvilággal, akik közül csak kevesen mernének provokálni egy nyilvánvalóan halottat szállító eszközt. Magát az egyszerű koporsót hatalmas mennyiségű olajjal és méhviasszal dörzsölték be, hogy a sós óceáni levegő, és az Újvilág nedves klímája ki ne kezdhesse. Igen, minden terv készen állt. Ha a halott ember képes mozogni és beszélni, akkor még egy katasztrófa esetén is átviheti a lelkét az Alvilágba, hogy ott tervelje ki a visszatérést az élők világába.
A terv tele volt biztonsági intézkedésekkel. Most már csak annyit kellett tennie, hogy átvészeli a megérkezéséig hátralévő éjszakákat. Ha pedig megérkezik, akkor a halott ember rázúdíthatja az eónjainak minden gyűlöletét azokra a sakálokra, akik annyira kiérdemelték. És mekkora ár lehet néhány újabb éjszaka egy olyan lénynek, aki Ádám árnyékában járta a földet, és aki megcsókolta Isten orcáját?
Aprócska ár. Parányi ár. Néhány újabb éjszaka elenyésző árnak tűnt azért, hogy évezredeket védelmezhessen meg.

 

1999. augusztus 22., vasárnap, éjjel 12:32
Margaret Reilly menedéke
Manhattan, New York

– Fáradtnak tűnsz, Isabel.
Isabel éppen a dzsekijét vette le, de megtorpant a mozdulat közepén.
– Ez szerinted egy kellemes megjegyzés volt, Margaret?
Hatalmas, barna szemeivel a vendéglátójára nézett, és megpróbálta leolvasni róla a szándékát. Vajon megpróbálja sértésekkel kibillenteni az egyensúlyából, hogy aztán hibát kövessen el? Vagy ő is olyan faragatlan, önző, és a világtól eltávolodott volt, mint a többi Sabbat, hogy még csak erőfeszítést sem tett arra, hogy civilizáltnak tűnjön?
Margaret, annak a falkára való veszett Káinitának a vezetője és papja, akik egyenesen Sascha Vykosnak feleltek, csak megvonta a vállát.
– Nem azért jöttél, hogy hízelegjek neked.
– Valóban nem, de egy kis udvariasság azért mindenképpen helyénvaló lenne.
– Rendben. Egyszerűen csodálatosan nézel ki. Ha nem lennék halott, még a szart is ki akarnám kefélni belőled.
– Milyen édes. Azonban ha nem lennél halott, még egy éjszakát sem adnék neked, különösen ebben a szerelésben. És most, csak néhány újabb bon mottra számíthatok tőled, vagy van valami célja is a meghívásodnak.
Isabel megnézte magát a Margaret előcsarnokában álló tükörben, ahogy elhaladt előtte. A boszorkánynak igaza volt – tényleg fáradtnak tűnt. Isabel önkéntelenül vett egy mély lélegzetet. Az utóbbi néhány hónap eseményei megviselték, és nem szándékozott hagyni, hogy ez a találkozó is úgy elromoljon, mint amelyiket Chas véletlenül elfuserált Pieterzoon csicskásával. Ha a szerencse egy kicsit is az oldalára áll, akkor hamarosan értesül róla, hogy Gauthiert minden nagyobb felhajtás nélkül kitették Pieterzoon környezetéből, amiért ő maga is ilyen rossz fellépést produkált. Bár nem állt szándékában semmiféle egyezséget kötni sem a Kamarillával, sem a Sabbattal, mégis mindent megtett, hogy udvaroljon nekik. Ha bármelyikük fenyegetést látna a Giovannikban, akkor szüneteltethetnék a háborús erőfeszítéseiket egy időre, hogy minden figyelmükkel a nekromanták felé fordulhassanak.
– A meghívás célja egyáltalán nem lesz kellemes, azt garantálhatom neked. De én soha nem tompítottam egyetlen ütést sem, úgyhogy most sem fog meggátolni semmiben egy ilyen haszontalan megfontolás.
Margaret diplomáciai hozzáállása igencsak eltért a Gauthierétől. Isabel ismét mozdulatlanná dermedt.
– Akkor egyáltalán miért zavartatod magad azzal, hogy ajánlatként állítod be? Tudom, hogy miről szól ez az egész. A Kamarilla és a Sabbat felsorakozott Boston két oldalán, és mindketten igényt tartanak a városra.
– Okos kislány.
– Nos, ehhez nem kell egy zseni. De valamit elfelejtettél.
– És mi lenne az?
– Nem minden város kell feltétlenül a Sabbat, vagy a Kamarilla uralma alatt álljon.
– Isabel, azt hiszem, most egy kicsit naiv voltál, nem? Te is tudod, hogy háború van, és ha egy város nem velünk van, akkor ellenünk.
– De mit jelent ez? Megmondom neked nyíltan, a Giovannik nem szándékoznak szövetségre lépni a Sabbattal. Ne, várj: de nem szándékoznak szövetségre lépni a Kamarillával sem.
– Igen, hallottam róla, hogy mi lett a végeredménye a Pieterzoon emberével folytatott megbeszélésednek. És, csak úgy mellesleg, a Giovannik már szövetségre léptek a Sabbattal, bár még csak az egyének szintjén.
– Genevrára gondolsz? Ő halott, ugye tudod?
– Hát nem vagyunk halottak mindannyian?
– Én nem így értettem.
– Én sem – mosolygott kegyetlenül Margaret. – Előbb vagy utóbb még közülünk a legöregebbek is elhullanak. Genevra nem az egyetlen nekromanta, aki szóba állt a Sabbattal.
– Nos, ő volt az egyetlen közülük Bostonban. Tudok arról, hogy Francis Giovanni fegyvereket adott el Max Lowellnek, de az egy kereskedelmi ügylet, és nem valamiféle magasröptű filozófiai szövetség a ti vallási háborútokban.
– Micsoda elbizakodott hangvétel! Ugye tudod, hogy összpontosíthatnánk egyszerűen a bostoni Giovannikra, hogy csak akkor kezdjünk el újra a Kamarillával foglalkozni, ha velük már végeztünk?
– Tudom, hogy megtehetnétek, de mégsem fogjátok megtenni. A Kamarilla abban a pillanatban elözönli Bostont, hogy ti egy prioritássá teszitek a bostoni Giovanni ellenségeskedést. Talán – szeretném kihangsúlyozni, hogy ez csak egy lehetőség – sikerülne kiűzni a Giovannikat Bostonból, de így kétszeresére növekedne a megfertőzéséhez szükséges erőfeszítés.
– Megfertőzés, mi?
– Igen, mint a patkányok. Te is tudod, én is tudom, hogy az erőforrásokat jobban fel lehetnek használni a Kamarilla ellen, vagy sokkal ésszerűben – bár tudom hogy a magadfajta fanatikusoktól távol áll az ésszerűség – ha elvennétek Bostonból, ami kell, és nem egy olyan ködös dolog miatt aggódnátok, mint a város szekták iránti hűsége, ami egyébként sem egy kézzel fogható dolog. Legalábbis mi Giovannik így látjuk a helyzetet. Tudjuk, hogy Bostonban is vannak embereitek, de a Kamarillának szintúgy. És ez minket a legkevésbé sem érint. Azonban az utcákon harcoló Vértestvérek... bocsánat, Káiniták senkinek sem tennének jót.
Isabel helyet foglalt egy ülőalkalmatosságban, amiről feltételezte, hogy egy bőrfotel, és az ölében összefonta a kezeit. Margaret követte a példáját.
– A mértéktartás nem diplomácia, Isabel. Azonban igyunk egy kis frissítőt, mielőtt folytatnánk. Jonathan!
A szoba árnyékai közül kilépett egy húszas évei elején, vagy esetleg a tízes évei végén járó vékony, sápadt fiatalember. Nem viselt ruhát, és a nemének minden külső jegyét eltávolították róla... nem volt sem fallosza, se fanszőrzete, és Isabel csak az izmok tónusából gondolta, hogy ez a lény férfi lehetett. A feje és az arca szintén szőrtelen volt. A legzavaróbb az volt, hogy Margaret teljesen eltávolította az arcáról az orrot és a szájat. Szomorú szemei a máskülönben teljesen makulátlan alabástrom arcból meredtek elő.
Isabel legyűrte az utálkozását – bár gyakran tett olyat életében és holta után, amivel mások nem értenének egyet, de az ő tettei legalább alapvetően emberi természetűek voltak. Minden, amit egyesek szexuális perverzitásnak, brutalitásnak vagy éppen eltorzult közönyösségnek tekintenének, szóval mindez az elkövető eredeti emberségében, vagy – még ennél is gyakrabban – az alany vagy áldozat halandóságában gyökerezett. A Sabbat Margarethez hasonló tagjainál azonban a kegyetlenségnek gyakran semmi köze nem volt az emberséghez. Itt van például Jonathan, akit egy olyan kétnemű ideálnak a képére formáltak újjá, amit Margaret valamikor esztétikusan kellemesnek talált. Vagy talán a nő oly kevés empátiával vagy emberek iránti szimpátiával rendelkezett, hogy Jonathan mindössze azért létezett, hogy kiszolgálja az ő igényeit, és megtagadja a sajátját. Azonban ha ez a lény egy ghoul, akkor valamilyen módon biztosan vért kell kapnia a nőtől. Még akkor is ennie kell, ha nem lenne ghoul. Talán ő egyike volt azoknak a Tzimisce „teljesítményeknek”, amelyeket Margaret időről időre az éppen aktuális igényeknek megfelelően újraformázott, csak hogy később visszaalakítsa az eredeti alakjába. Isabel felhagyott ezzel a gondolatmenettel: úgysem tudta volna kitalálni az igazságot olyasvalakinél, aki annyira eltávolodott a normális emberi gondolkodástól, mint Margaret.
– Ó, ne légy már ennyire körülményes. Külön a számodra zártam le a száját, hogy ne kelljen a sikolyait hallgatnod, amikor elveszed a vérét. Tisztában vagyok vele, micsoda kínszenvedést okoz az áldozatnak a Giovannik Csókja. Azt is be kell vallanom, hogy kíváncsian lesem, hogyan zajlik a valóságban a te kis étkezési különcséged. Ugye téged nem zavar, Jonathan, hogy a barátném, Isabel, le fogja szedni a fejedet?
– Nem mondod, hogy elhiszed ezt a sületlenséget, Margaret? Hogy csak levágott fejekből tudok inni? Nos, ha ez igaz lenne, akkor nem süllyedtem volna már régen a te szintedre romlottságban? Végül is, ha mindent elhinnénk, amit csak hallunk, akkor a Sabbat is csak agyatlan, pusztító, őrülten vihorászó sátánisták gyülekezete lenne. Már maga a tény is, hogy itt vagyok, és hajlandó vagyok megbeszélni a Bostonnal kapcsolatos terveket, azt bizonyítja, hogy a híreszteléseknek néha nincs valóságalapja, nem igaz? Leülnék a tárgyalóasztalhoz egy ilyen idiótával?
– Csalódást okozol nekem, Isabel. De mindenképpen igyál. Az őrület és a szertelenség bemutatójában reménykedtem, és helyette azt mondod nekem, hogy túlságosan megbíztam egy városi legendában.
Isabel kihasználta az alkalmat, hogy egyen. Jonathan összerogyott alatta, és a térdre esett, ahogy Isabel a nyakából szívta az életet adó vért. Ivás közben Isabel néhány érthetetlen kattanással meg-megszakított fuvolázó nyüszítést hallott. A vitae égető izgalmában elveszve lepillantott, és Jonathan mindkét tenyerében megpillantott egy-egy folyamatosan nyitódó és záródó körkörös nyílást. Úgy tűnt, hogy Margaret nem látta el őket hangszálakkal, és a vékony sivítást mindössze a ki-be áramló levegő keltette. A kattanások a nyílásokat körbevevő apró tűhegyes agyaraktól származtak, amelyek a kéz-száj vonaglásának ütemére dörzsölődtek össze és csapódtak egymáshoz. Isabel undorodva tolta el magától a férfit.
Margaret vigyorogva nézett a szemébe.
– Nos, a fiúnak valahogy ennie kell, nem igaz? Gyere, Jonathan, szegény gyermekem, vegyél vissza egy keveset abból, amit a mi hamis szentünk, Isabel elvett tőled.
Margaret megoldotta a selyem inget a mellén, és felfedett egy makulátlan elefántcsontszínű mellet, aminek a hegyét úgy formázta meg, hogy ne legyen rajta bimbó. Jonathan kinyújtotta a kezét, és megcirógatta a fölötte uralkodó nő bőrét, majd apró szúrást ejtett rajta, amelyből kétségtelenül ínycsiklandozóan gazdag vércseppeket szívott ki.
– Örülnöd kellene, Isabel. Biztosan azzal gyanúsítottál volna, hogy megpróbállak vérkötelékbe vonni, ha előbb odaadtam volna Jonathannak az esti járandóságát.
– Elegem volt ebből.
Isabel véget vetett a beszélgetésnek. Felállt a székből, visszament az előcsarnokba, és felkapta a dzsekijét. Még visszakiáltott a másik szobába, de többé már nem nézett Margaret szemébe.
– Biztos vagyok benne, hogy te is látod, nincs bennük semmi közös, így hát semmit sem nyerhetnénk még egy üres szövetséggel sem. Nem légy annyira ostoba, hogy azt hidd, érett szilvaként leszakíthatod Bostont. A veletek szemben álló egyetlen Vértestvér csoport sem engedné ezt meg.
– Ah, együgyű Isabel. Az engedély nem okoz problémát. Buffalo egy héten belül elesik. Hartfordot még az év vége előtt megszerezzük. Az érsekek haditanácsa máris összegyűjtött egy csapatnyi Káinitát, hogy erővel vagy szerencsével az uralmuk alá hajtsák Bostont. Fogadd meg a tanácsomat, Isabel. Fizessetek adót, vagy pusztuljatok, mint a keleti part többi része.
De Isabel ezt már nem hallotta. Elhagyta Margaret nyomorúságos menedékét, magához hívott egy privát autót, és a Grand Central állomásra vitette magát.

 

1999. augusztus 27., péntek, éjjel 12:03
Wisconsin Avenue
Washington, D.C.

Polonia és Borges arcán szigorú kifejezés ült, ami hamarosan kapzsi, rókaszerű mosolynak adta át a helyét. Polonia felvonta egyik szemöldökét, aztán behunyta a szemét, és összpontosított.
Több száz mérfölddel távolabb egy halandó, akit Polonia mérhetetlen akaratereje késztetett mozgásra, felállt a földről, és a feje fölé emelte a karjait. Körülötte szoros körben állt egy kiéhezett Sabbat falka, akik éppen erre a jelre vártak.
Polonia akarata elengedte az alanyt, akinek utolsó tudatos gondolata az volt, hogy „mit keresek én itt?”, mielőtt az őrjöngő Káiniták csöpögő cafatokra tépték izgatottságukban. Egy kifejezéstelen arcú vámpír még egyenként megérintette az üvöltő Káiniták homlokát, mielőtt kiengedte volna őket az éjszakába.
A falka veszett farkasként csapott le Bostonra.

 

1999. október 25., hétfő, éjjel 12:15
A Mauzóleum loggia
Velence, Olaszország

– Martino nagybátyám üdvözletét küldi.
A köntöst viselő Isabel Giovanni makulátlan arcán megjelent egy félmosoly, ahogy a kamrájába vezető ajtóban álló vendég felé fordult. A fiatal Kwei della Passaglia, az egyik legkiemelkedőbb Giovanni vámpír „unokaöccse” állt előtte, kezében egy apró, becsomagolt dobozzal: egy ajándékkal.
– Isten hozott, Kwei. Kérlek, lépj beljebb. Megkínálhatlak valamivel?
Egy próba – gondolta Isabel. Ha Martino ghoullá tette az unokaöccsét – aki gyakorlatilag még csak egy gyermek! – akkor a fiú talán egy korty vitae-t kér majd. Összehúzta magán köntöst, és vállára vetett egy nehéz köpenyt.
Kwei a fésülködő asztalkára tette a csomagot, és körülnézett a szobában. Ahhoz a néhány másik hálószobához hasonlóan, amelyeket a Mauzóleumban látott, Isabelé is inkább egy átmeneti szállásnak, vagy vendégszobának tűnt, semmint valódi lakhelynek. Imitt-amott szétszórtan megtalálható volt néhány személyes jegy, de a szoba egyáltalán nem úgy nézett ki, mint amelyikben laknak. A fiú észrevett egy palackot a szoba távolabbi végében álló ételhordó kocsin.
– Innék egy kis brandyt, ha nem bánja. Ma éjjel szokatlanul hűvös van odakinn.
– Szolgáld ki magad. És hogy van a bácsikád? – mosolygott Isabel.
Martino már legalább két évszázada Vértestvér volt, sőt, valószínűleg még ennél is régebben. Hacsak Kwei nem egyike a kivételesen jól konzerválódott ghouloknak, akkor a fiú valószínűleg Martino tizedik unokaöccse lehet, már ha van közöttük egyáltalán bármiféle rokonság.
– Nagyon jól, köszönöm kérdését. A selyem nagyon szép hasznot hozott ebben az évadban. – Kwei nyilvánvalóan könyvekből tanulta az olaszt. – A bácsikám tisztában van vele, hogy Ön mennyire rajong a selyemért, és ezért küldte ezt az ajándékot. Bocsássa meg a tudatlanságomat, de Ön a nővére?
– Valami olyasmi.
Isabel kikefélte a haját, miközben Kwei öntött magának egy ujjnyi brandyt. Valójában Martino az atyjának volt a társa. Egykor benősült a Giovanni családba, és aztán hamarosan tagja lett a Giovanni klánnak. Nem igazán kedvelte Isabelt, és a nő sem volt oda őérte – Isabel szerint a férfi egy sárgalázas strici volt, míg Martino úgy vélte, hogy – a kicsapongástól az élvezetekig, és mindaz, ami közöttük van – nő testesíti meg mindazt, ami rossz volt a klánban.
– Nehéz ezt... követni. A család nagyon régi. Kwei elmosolyodott, és kortyintott egyet a pohárból.
– Kérlek, Kwei, foglalj helyet. – Isabel levett egy ruhát az egyik fotel karjáról, aztán beakasztotta a szekrénybe, és ezzel felszabadított egy helyet a vendég számára. – Van még valami, amit Martino bácsikád szeretett volna tudatni velem? Halottam atyja szerencsétlen haláláról.
Szinte hallotta az idézőjeleket ebben az utolsó mondatban. Ha Kwei bármit is tudott a család természetfeletti vonásairól, akkor ez volt a megfelelő pillanat, hogy ezt Isabel tudomására hozza.
– Micsoda tragédia. Köszönöm a részvétet – felelte Kwei. Valószínűleg még csak nem is ghoul. – De hát ilyen veszélyes a nagybátyám foglalkozása. Keleten sokan kívánják a bukását.
– Igen, nos, Nyugaton is sokan kívánják a bukását. A nagybátyád egy határozott férfi, Kwei, de ezzel biztosan te is tisztában vagy.
Kwei felvonta a szemöldökét.
– Mit ért ez alatt?
Rosszul ejtette ki a kérdést, és a hangsúly az „alattra” esett a „mit” helyett.
– Biztosan tudod, hogy mi nem vagyunk éppen a legbarátságosabb viszonyban egymással – felelte Isabel. – De ezt biztosan elmondta neked, araikor felkészített az útra.
– Nem, nem mondta el. Sajnálattal hallom.
– Nem a te hibád. Nem foglak megbüntetni, hacsak a nagybátyád különösen nagy erőfeszítést nem tesz arra, hogy megsértsen. Most pedig, hadd lássam azt az ajándékot – villantott fel egy tüskés mosolyt Isabel.
Kwei egy ideges pislantás kíséretében átadta Isabelnek a csomagot. Súlyos volt. Isabel azon elmélkedett magában, hogy vajon Martino elégedetlen-e a fiúval, vagy hogy Kwei tett-e valamit, amivel magára haragította a „nagybátyját”. A csomagban rejtőző ajándék majd elmondja az igazságot. Természetesen maga a kirándulás izgalmas lehetett a fiúnak, aki valószínűleg még soha nem hagyta el ez előtt Hong Kongot. Azonban Martino tudta, hogy van egy kiegyenlítetlen számlája Isabel felé. Évekkel ez előtt Isabel elküldte az egyik saját ghoulját, hogy elvigyen egy ajándékot a férfi egyik halandó családtagjának az esküvőjére. Martino hatalmas sértésnek vette a közvetítőn keresztül küldött ajándékot – Isabel nemcsak, hogy nem volt hajlandó személyesen elhozni az ajándékát, de ráadásul egy füstölőt küldött, amit egy olyan illatanyaggal töltött meg, amire a menyasszony iszonyatosan allergiás volt. Szegény lány csak beleszagolt, és azonnal kómába esett. Martino elküldte a zavart ghoult a helyszínről, de órákkal később elvágatta a torkát. Della Passaglia kézzel írott levele tudatta Isabelt a baklövéséről. Nem mintha valaha is kedvelte volna a férfit, vagy egyáltalán hajlandó lett volna elmenni az esküvőre. Azonban az események tükrében Isabel vagy rosszindulatúnak, vagy amatőrnek tűnt, attól függően, hogy miként akarták értelmezni a történteket.
Ezek a gondolatok jártak a fejében, miközben kinyitotta a dobozt, amelyben egy áttetsző papírba csomagolt szögletes tárgy lapult. Egy kettéhajtott rizspapír lap hevert az ajándék tetején. Isabel széthajtott, és elolvasta az üzenetet.

Isabel kicsomagolta az ajándékot, egy selyembe kötött könyvet. Martino tudta, hogy gyűlöli a selymeit. Ugyanolyan durvának és számtalan hibától elcsúfítottnak tartotta az anyagot, mint a férfit. Ez volt a férfi bosszúja a füstölőért – Isabel ízlésének rejtett, de figyelmen kívül hagyhatatlan kigúnyolása. A Vértestvérek világában pedig hatalmas súlyuk volt az ilyen rejtett dolgoknak. Káin faja így egyenlítette ki a kifinomult sérelmeit, és ezekkel szereztek pontokat a Jyhad nevű játék különböző fázisaiban. Martino, a saját szemszögéből nézve, kiegyenlítette az adósságát, amikor annyi évvel ez előtt megölette Isabel ghoulját. Most, ahogy Isabel látja a dolgokat, alkalmat talált arra, hogy előnyre tegyen szert azzal, hogy nem vette figyelembe az ízlését, és arra kényszeríttette, hogy félretegye azt, ha igénybe akarja venni Martino segítségét.
De Isabelnek volt egy kibúvója. Martino „ajándéka” kétségtelenül kapcsolatban volt azzal az ősi vámpírral, akinek a nyomában járt – talán egy geomantikus mátrix, amivel meg lehet határozni a tartózkodási helyét, vagy egy keleti nekromanta rituálé, ami képes hatástalanítani az egyiket a nagyhatalmú képességei közül.
Isabel erre alapozta a kockázatvállalását. A napló, amit Marcia talált megadta a valószínű – vagy legalábbis egy nem régi – tartózkodási helyét a lénynek, akit meg akart találni. Ha visszaküldi Martinonak az ajándékot, akkor a meggátolja, hogy a férfi egy jelentéktelen győzelmet arasson fölötte. És ez volt a kockázatvállalás lényege. Megengedheti-e magának, hogy adatokat utasítson vissza, ha lehetséges, hogy ezzel feladja az adatok ismeretéből fakadó előnyét? Vagy hagynia kell, hogy Martino előnyre tegyen szert a személyes háborújukban, amely eltörpült az ősi klán visszatérésével kapcsolatos sokkal súlyosabb gondok mellett?
Azonban a Vértestvérek végül is büszke lények. Isabel egyetlen pillanatnyi tétovázás nélkül döntött.
– Nos, Kwei, attól tartok, hogy a nagybátyád sajnálatos módon lemaradt az eseményekről. Ennek biztosan a loggiától való távolság az oka. Én nem ezt a könyvet kerestem. Nem hagyhatom, hogy nekem ajándékozza – ez a könyv Martino személyes könyvtárának a része, ahol valaki más talán nagyobb hasznát veheti nálam. – Óvatosan visszaadta a könyvet a fiúnak, és hangsúlyosan nem volt hajlandó megérinteni az ajándékot. – Kérlek, vidd ezt vissza neki, és mond el, hogy nem fogadhatom el, hogy az én érdekemben ennyire kizsákmányolja a saját erőforrásait. Ezzel kitessékelte Kwei della Passagliát a kamrájából a folyosóra, és jó éjt kívánva még egyszer rámosolygott, aztán bezárta az ajtót.
Kwei nem volt ostoba, és gyanította, hogy mi zajlott le az előbb a szemei előtt. Sokszor látta már kibontakozni a bizánci és határozottan nyugati részleteit az előbbi társadalmi drámának a nagybátyjával, és a nagybátyja alkalmazásában álló más európaiakkal és amerikaiakkal kapcsolatban. Megkönnyebbülten felsóhajtott, mert tudta, hogy egy röpke pillanatig, mielőtt távozott volna Isabel Giovanni szobájából, az élete veszélyben forgott. Egy újabb sóhaj kíséretében aztán megfordult, és elsétált a saját vendégszobájába, mert tudta, hogy az élete ismét egy hajszálon fog múlni, amikor a hírekkel visszatér a nagybátyjához.

 

1999. október 26., kedd, hajnali 4:02
A Mauzóleum loggia
Velence, Olaszország

– Ennek nincs semmi értelme – pillantott összevont szemöldökkel a szobában tartózkodó többi Vértestvérre Chas.
– Ez sajnálatos tény, de sajnos nem tudok ennél jobb magyarázattal szolgálni. Ez a dolgok állása, és ennél jobban magyarázatot nem is adhatok, hacsak nem akarok mélyebben belemenni a mi szellemi mágiánk mélységeibe, amit valószínűleg még te magad sem szeretnél – felelte Ambrogino Giovanni. – Isabel is csak azért értett meg annyit, amennyit megértett, mert neki vannak gyökerei a nekromancia gyakorlatában. Őszintén szólva, nem is kellene, számítson neked. Te csak izom vagy.
Chas nem tudta, hogy ez most egy sértés volt, vagy egy egyszerű ténymegállapítás. Néha ezek az öreg vámpírok olyan sokáig nem kerülnek kapcsolatba másokkal, hogy elkopik az udvariasságuk.
Ne aggódj, Chas. Ez az egész a következőképpen működik – dőlt hátra Isabel a foteljében, láthatóan hálásan azért, hogy alkalma nyílt visszalépni az Ambroginoval folytatott heves beszélgetésből. – Emlékszel rá, hogy egyszer már beszéltünk a szellemekről, igaz? Nos, úgy tűnik, hogy egy hatalmas, pszichikai energiából álló lökéshullám lerombolta a világukat. Úgy képzeld el, mint egy hurrikánt, ami átsöpör egy városon, és mindent lerombol, ami az útjába kerül. A spirituális vihar utóhatásaként az élők és a holtak világa közötti határvonal egy kicsit elhomályosult. Bizonyos helyeken ez a határvonal annyira elvékonyodott, hogy bármely szellem képes áttörni rajta... a vihar tátongó lyukakat hagyott a világokat elválasztó fátylon.
– Oké, és ez mit jelent? – szólt közbe Chas, aki biztos akart lenni benne, hogy érti. – Elszabadultak a kísértetek? Itt járnak a világban? Mi a faszt jelent ez? Hacsak nincs valami közvetlen dolgunk ezzel, akkor mit számít nekünk ez egyáltalán?
– A következményei miatt számít nekünk is – szólt közbe Ambrogino. – Először is tudnod kell, hogy a nekromanta mágia nem művészet, hanem tudomány. A halálmágia hatásainak létrehozásakor szinte minden esetben megbízhatóan előállnak a mérhető eredmények. Ha nem érjük el a kívánt eredményt, akkor valami hibádzott az előidézéshez szükséges eseménysorozatban. Ez bizonyos esetekben lehet nem befolyásolható körülmény, mint például az adott kísértet hatalmas akaratereje. Lehet egy formális lépés, amit a nekromanta elmulasztott megtenni. Lehet olyan apró, mint a figyelem pillanatnyi lankadása, vagy egy szó rossz kiejtése. Bármi legyen is, az ok bizonyosan az, hogy valamelyik követelmény nem teljesült.
– Oké – mondta Chas ismét hitetlenkedve, és lassan résnyire szűkülő szemekkel.
– Nos, ezeket leszögeztük. A szellemi vihar esetében azonban valami más is az egyenlet részévé vált – valami meghatározhatatlan. Ez lehet egy nagyon erős vértestvér, vagy egy elképzelhetetlenül hatalmas szellem – folytatta Ambrogino.
– Vagy, ahogy néhány Vértestvér állítja, lehet Isten Ujja is – vetette közbe Isabel.
Chas felhorkant.
– Isten? Azt hiszed, hogy Isten lejött a mennyből, és elkezdte ide-oda pofozgatni a vámpírokat és a kísérteteket? Az nem lenne ennél egy kicsit... ó, nem is tudom... nyilvánvalóbb mondjuk? Nem dobálna villámokat az égből, vagy nem tartaná fenn a napot egész éjjel?
Ambrogino felállt és megvetően Chas felé bökött az ujjával.
– Ne gondold, hogy megértheted Istent, kölyök. Számára te nem vagy több mint egy porszem a világot körülvevő felhőben. Tudhatnád már: „Isten útjai kifürkészhetetlenek”. Az a tény, hogy empirikusan képtelenek vagyunk okot találni a viharra és a vihar következményeire, valami olyasmire utal, aminek még a megértése is messze meghaladja a képességeinket, nemhogy az irányítása. Valami, ami sokkal erősebb a mágiánknál, vagy valójában mindenkinek a mágiájánál, aki egy kevésbé misztikus magyarázattal állt elő.
Isabel közbevágott, mert remélte, hogy hatástalaníthatja Ambrogino dühét, és visszaterelheti a beszélgetést az eredeti témára.
– Azonban nem a kísértetekkel kapcsolatos helyzet jelenti a legsúlyosabb következményt, bár pillanatnyilag ez a legkellemetlenebb. Azért említettem Istent, mert úgy tűnik, hogy nem Ő küldte a vihart. Valójában úgy tűnik, hogy Ő lépéseket tett azért, hogy eltakarítsa a törmeléket a nyomában. Isten ügynökei most vissza akarják foglalni az éjszakát – el akarják pusztítani a kísérteteket, akik erőszakkal visszatértek a halálból. Ők pedig néha rátörnek a vámpírokra, akiket szintén kiirtandó szörnyetegeknek tekintenek. Ezzel találkoztál Bostonban, azon a bizonyos félresikerült Kamarilla-találkozón.
Chas akarata ellenére elpirult, és a harag vörösen felvillant benne.
– Victor, a társad halálának módja szintén megegyezik ezeknek az új vadászoknak a modus operandijával. Egyik csapatuk Las Vegas-ban vert tanyát. Úgy hisszük, hogy őt hitték vámpírnak – te a fürdőkádban aludtál, hogy elkerüld a nap sugarait, és még csak meg sem fordult a fejükben, hogy ott is körülnézzenek. Mivel fogalmuk sem volt, hogyan pusztítsanak el egy „vámpírt”, ezért kísérleteztek, és megmérgezték. Ez volt az a mandulaillat, amire emlékszel – ne nézz ennyire döbbenten, te is tudod, hogy olvashatok a gondolataidban. Szóval, cián.
– Oké – talált vissza a beszélgetésbe Chas. – És hogy kapcsolódik ez az egész a másik két dologhoz, amit üldöztünk? Mi köze van ennek a „ősi klánhoz” vagy mihez, és hogy illik bele a képbe Benito?
– Nos, Chas, ha őszinték akarunk lenni, akkor Benito nem illik bele a jelenlegi krízisbe. Az eltűnésének időpontja véletlenül egybeesett azzal a ponttal, amikor rádöbbentünk az Alvilágbeli gondokra. Nos, biztos vagyok benne, hogy Benito legalább bizonyos mértékben tudatában volt annak, hogy mi folyik itt, hiszen ő maga is gyakorolta a fekete művészetet, de ő nem kulcsfigurája a Giovanni dráma azon bizonyos fejezetének – tudatta Chasszel Isabel bizalmasan. – Töredelmesen bevallom, hogy nem fordultam teljes figyelemmel az eltűnése felé, mert az egész klán jóléte szempontjából nem olyan fontos, hogy nyoma veszett egyetlen Giovanninak, mint az, hogy visszatért az a klán, amelyről azt hittük, hogy a múltban már kiirtottuk.
– Ez pedig elvedet a kérdés második feléhez – vágott közbe Ambrogino. – Az ősi klán. Amikor először magunkhoz ragadtuk a klán megnevezés használatának jogát, biztosítanunk kellett, hogy soha senki nem vonhatja kétségbe ezt a jogot. A Vértestvér, aki az Ölelésben részesített minket, már nem segített, hanem hátráltatott minket. Elpusztítottuk az ivadékait, amennyire a képességeink engedték. Egy erdélyi kastélyban, ahol a legendás Drakulával is elbeszélgettem az ügy etikai vonzatairól, én magam vadásztam le azt a személyt, akit a vérvonal utolsó tagjának hittünk.
– Úgy tűnik azonban, hogy az erőfeszítéseink nem hoztak maradéktalan sikert. Alábecsültük a szülőinket – sokat eltanultak az általunk oktatott nekromanciából. Ashur nagyobb hatalmú gyermekei közül többen is az Alvilágba menekültek, ahol könnyedén elbújhattak előlünk. Amíg a holtak földjén bujkáltak, nem volt hatalmunk fölöttük, mivel nem váltak valódi kísértetekké. Nem kényszeríthettük őket arra, hogy megjelenjenek a hívásunkra. Még mindig Vértestvérek voltak, így nem vethettük szolgaságba őket. De fogságba estek a szellemek világában.
– Teltek az évszázadok, és elbizakodottak lettünk. Nagyon hosszú ideig semmit sem hallottunk ezekről a Vértestvérekről, és egyszerűen feltételeztük, hogy elnyelte őket az Alvilág, ami egyébként nagyon barátságtalan egy hosszú ideig ott tartózkodó Vértestvérrel számára.
– Tévedtünk. Az igazság az, hogy az ősi klán elmenekült tagjai gyarapodtak abban a pokolbeli birodalomban. A világok közötti határvonal nem gátolta őket a nigromancia gyakorlásában. Többé már nem választotta el Őket a misztikus hatalmuk forrásától az a fátyol, amely a szellemek világába zárta őket. A Vértestvérek által gyakorolt nekromanciát ugyan a Giovanni klán találta fel, de az ősi klán tökélyre fejlesztette a művészetét az évszázadok alatt, amit a Lepel mögött töltöttek.
– Végül pedig, amikor a vihar meggyengítette a fátylat, az ősi klán kihasználta az alkalmat, hogy áttörjön az élők világába... ide. Nos, ezek a Vértestvérek nincsenek sokan. Becsléseim szerint, összesen talán ha húszan lehetnek. De az ősi klán tagjai, akik elmenekültek, és a holtak világában gyarapodtak, nagyon hatalmasak. Talán még annak a Vértestvérnek a gyermeke is közöttük van, aki magához Ölelte Augustus Giovannit. A tisztogatásunk idején csak a leghozzáértőbbek voltak képesek a Leplen túlra menekülni, és azóta a hatalmuk elképzelhetetlen mértékben megnövekedett.
– Tehát egyszerűen szó sem lehet arról, hogy szétrúgjuk a seggüket – jegyezte meg Chas.
– Nos, egyszerűen megfogalmazva, igen – felelte Ambrogino. – Ilyen idős és fortélyos lényekkel szemben az egyetlen reményünk a cselvetés maradt. Egy ennyire öreg lény igazán ravasz lehet, de a fizikai összecsapás egyszerűen öngyilkosság lenne. Léteznie kell valamiféle mágikus módnak is... a Giovannik legjobb nekromantái éppen ezek után kutatnak.
– Hmm, akkor feltehetnék egy kérdést? – próbálkozott Chas.
– Természetesen.
– Ha nem tudjuk szétverni azt a valamit, és még mágikusan is sokkal erősebb, mint mi, akkor Isabel mi a faszért lohol utána? Nem akartalak megsérteni, Isabel, de te nem vagy olyan öreg, mint azok a lények, és valószínűleg még a halálmágiájuk is erősebb néhány átkozott nagyságrenddel a tiednél. Úgy értem, tisztában vagyok vele, hogy ezen a ponton nem kell veled tartanom, de én mégis úgy döntöttem, és ha ez a választásom végül mindenképpen ki fog nyírni, akkor tudni szeretném, mert akkor megpróbálok más lehetőséget keresni, érted?
Isabel elmosolyodott.
– Ó, Chas. Te mindig képes vagy komolytalanságot vinni a megbeszélésbe. Amit Ambrogino elmondott, az csak feltételezés. A klánból még senki sem élte túl, vagy látta azokat a lényeket. Atyja halála előtt Hong Kongban még Martino is csak egy halvány villanást látott, ami bármi lehetett. Látnunk kell, hogy tudjuk, létezik, és el kell vennünk tőle mindent, amit csak tudunk. Ha nem tekint fenyegetésnek, akkor talán képes leszek jelentést tenni. A hírszerzési adatok felbecsülhetetlenül értékes erőforrások.
– De ha megöli a Giovannikat... – Chas befejetlenül hagyta a mondatot.
– Nem minden Giovannit. Úgy tűnik, hogy az ősi klán azokkal kezdi, akik személyesen is felelősek azért, hogy megtizedelték a soraikat, és aztán szoknak a vérvonalán haladnak lefelé – tette hozzá Isabel.
– Akkor miért nem jöttek még el érted, Ambrogino? Ambrogino először Isabelre nézett, aztán vissza Chasre.
– Nem tudom biztosan. Az én képességeim is elég erősek, és először talán a kisebb fenyegetésektől akarnak megszabadulni, mielőtt rátérnének a hozzám hasonlóan erős ellenfelekre.
– Még mindig nem értem – mondta Chas úgy nagy általánosságban mindenkinek.
– Az ősi klán kivételével senki sem érti – vallotta be neki Isabel. – Amíg meg nem tudjuk, hogy pontosan mit is szándékoznak tenni, addig nem tehetünk mást, mint hogy fedezékbe vonulunk.
– És én ismerek egy Vértestvért, aki éppen ebben segíthet nektek – tette hozzá Ambrogino.

 

1999. Október 28., csütörtök, éjjel 1:17
Francia negyed
New Orleans, Louisiana

– Hölgyeim és Uraim, büszkén mutatom be Önöknek... Natasiát!
A mulatozók beszélgetésének tompa, de nehéz moraja rövid időre átadta helyét az éljenzésnek, de hamarosan ismét visszaváltott a monoton mormogásra. A résztvevők közül csak nagyon kevesen ismerték Natasiát, és azért jöttek el ebbe a lerobbant házba a szokásos helyek helyett, mert a parti már majdnem egy teljes napja tartott. Az elhagyott lakóház tömve volt vendégekkel. Rengeteg embertípus jelent itt meg, akik a szóbeszédből értesültek, hogy Jake Almerson örökbefogad egy gyermeket, vagy ilyesmi, és, nos, miért ne segítenének ennek a Jake fickónak megünnepelni a nagy eseményt. Természetesen néhányan ismerték Jake-et – és tudták, hogy Jake valóban a Gyermekével ünnepel, de náluk ennek a szónak rettenetesen különbözött a jelentése attól, amit a többi vendég feltételezett.
Jake Almerson valóban nagyszerű mulatságot rendezett annak tiszteletére, hogy a körülbelül egy éve magához Ölelt gyermeke kirepül a fészekből. Natasia Brujah atyja a város minden tivornyázó emberét értesítette a küszöbön álló mulattságról – Jake néhány kapcsolata még ezekben a percekben is a Bourbon Street-et járta, hogy a néhány háztömbnyi távolságban zajló epikus méretű ünneplés felé terelgesse a részeg turistákat és az alázatos helybelieket.
Hat órával ezelőtt felbukkant két rendőrautó. Két rendőrtiszt sétált oda a bejárathoz a fejét csóválva és magában mosolyogva. Minden lelkesedés nélkül rövid próbálkozást tettek, hogy találjanak valakit – bárkit – akinek bármi köze van ennek az összejövetelnek a megrendezéséhez, de aztán feladták. Jobban járnak, ha elviselik azt a néhány bejelentést, amit a szomszédok tesznek majd, és hagyják, hogy a buli magától kifulladjon, mint ha jól fejlett zendülést idéznek elő. Mellesleg idehívtak már néhány mentőt, hogy elszállítsák a kimerült, vagy éppen a mérgezés különböző stádiumában lévő vendégeket. Egy-egy ilyen jármű látványa minden esetben visszavetette a hangulatot néhány fokkal. Rövid vállvonás után, kezükben egy-egy útravaló pohárkával a rendőrök visszatértek az autóikhoz, és elhajtottak.
Az emeleten valaki átesett az aprócska könyvtárszoba padlóján, de nem sérült meg, mert a zuhanását tompította az a két ölelkező tinédzser, akikre ráesett a tessék-lássék átalakított mosókonyhában. A vécékagyló jelen pillanatban a nappali közepén helyezkedett el. Most éppen „Bacchus Király”, egy ismeretlen származású, tök részeg Pokol Angyala trónolt rajta. Nemrég volt egy kis verekedés, de hamar vége lett, amikor a győztes ellenfele fejével betörte az egyik ablakot, és végighúzta a homlokát a törött üvegcserepeken. Azonban a mulattság legnagyobb részt nem volt több egyszerű összejövetelnél.
Chas Isabel nyomában végig ment a töredezett feljárón, és átlépett egy eszméletlen baseball játékoson a Texasi Egyetemről.
– Kellemes kis hely, de nem hinném, hogy te ilyen népekhez vagy szokva – vigyorgott Isabelre Chas.
– Hosszú ideje ismerem már Jake-et – felelte akadozva Isabel. – Mindenkinek van valami hobbija. Az övé a parti-rendezés.
– Azt mondtad, hogy nem éppen ő a legbarátságosabb ember a világon.
– Nézz csak körül. Szerinted, annak kellene lennie?
Ahogy beléptek, úgy tűnt, hogy egy kisebb csoport ugrál fel s alá a sarokban. Chas megragadta az egyik arra járó zavarodott résztvevőt.
– Mi a fasz történt ott?
A fickó véreres szemei egy röpke pillanatra Chasre fókuszáltak.
– Eloltották azt az átkozott tüzet. Ez Natasia születésnapja, tudod? Hé, te tudod, ki ez a Natasia?
– Nem – Chas elengedte a szerencsétlent. – Tűz, mi? Nekem úgy tűnik, hogy pokoli jó ez a parti.
Isabel nem fűzött hozzá semmit Chas utolsó megjegyzéséhez, inkább megragadta a karját, és nekilátott a lépcső megmászásának. Ez nehéz feladatnak bizonyult, mert több tucatnyi embert kellett félretolni az útból.
A lépcső tetején nyíló folyosót megülte a marihuána bűze, amelybe belekeveredett a kokain füstjének kevésbé átható, de erős kémiai illata. A halandók izzadtságszaga szintén összecsapott a rothadó ház szagával, és mindehhez még egy halvány árnyalatnyi hányásbűz is keveredett.
Isabel tovább nyomult előre, de Chas megrázta magát, és kiszabadította a karját a nő kezei közül. A tömeg kezdte idegesíteni. Egy dolog rendezni egy partit, de megint más összecsődíteni egy ekkora sereg őrültet.
Chas vett egy szükségtelen lélegzetet, fenyegetően kihúzta magát, és körülnézett, hátha talál valami indokot, hogy beverje valamelyik részeg képét. Legnagyobb meglepetésére úgy tűnt, mintha a tömeg utat engedne neki. Az emberek félreálltak az útjából, mintha csak öntudatlanul megérezték volna az ellenségességét, és éppen ilyen öntudatlanul kitértek volna előle.
Chas kapott néhány gyors simogatást azoktól a nőktől, akik már túl részegek voltak ahhoz, hogy észrevegyék a szinte tapintható fenyegetést, és csak egy gyors szerelmes kapcsolatot kerestek valakivel... nos, akárkivel. Chas ügyet sem vetett rájuk. Ha verekedésbe kell keverednie itt, azt akkor sem egy részeg ribanccal teszi, akit egyetlen ütéssel kettétörhetne. Mindesetre talán valamelyik szukának volt egy barátja, aki benne lenne némi kis szabadúszó fogorvosi munkában...
A folyosón lépdelő Isabel látványa kizökkentette erőszakos fantáziái közül. A nő éppen most csukta be az egyik ajtót, aztán megfordult, észrevette Chast és odaintette, mielőtt benyitott volna a szemben lévő ajtón.
– Akarsz egy kibaszott italt, ember?
Az a fickó állt Chas előtt, akit odalenn megállított. Valószínűleg éppen most mászott fel a lépcsőn, és észrevett egy ismerős arcot.
– Nem köll lemenni érte. Asszem van valami pia... van sör a kádban.
– Nem, kösz. – Chas elnyomta a késztetést, hogy elroppantsa a punkot, mint valami száraz gallyat. Isabel integetett neki, ami valószínűleg azt jelentette, hogy megtalálta Jake-et, és végre elhúzhatnak innen a faszba. – Én... öö... nem szeretem a sört.
– Ahogy tetszik, testvér. Valami komolyabbat szeretnél? Ismerek itt egy srácot, akinél van spangli, meg süti...
– Nem, ember, csak oda megyek, hogy találkozzam...
Chas ellépett az újsütetű ismerőse mellett, és hagyta, hogy a beszélgetés véget érjen. Különben sem tudta, hogyan fejezte volna be a mondatot.
Csatlakozott Isabelhez, aki tettetett rosszallással megrázta a fejét, aztán kinyitotta az ajtót.
– Basszameg, az a kibaszott ajtó nem véletlenül van bezárva – bömbölte egy hang a szoba sötétjében.
A kemény baritonból világosan érződött, hogy tulajdonosát valaki már korábban is megzavarta. A levegőben nehéz pézsmaillat terjengett.
– Sajnálom, hogy zavarok, Jake, de azt hiszem, beszélnünk kellene.
Úgy talán tucatnyi szanaszét heverő test népesítette be a szobát. Egyesek törött fotelek oldalán feküdtek, mások a földön, vagy a viharvert heverőn, amit odatoltak a falhoz. A szoba ablakait eltakarták, majd ragasztószalaggal foltos kartonpapír lapokat ragasztottak rájuk. Egyetlen fénysugár sem szűrődött be az utcáról a szobába. A helységet egyetlen fáradt gyertya világította be. A levegő nehéz volt a párától.
– Nos, ki a faszom kérdezi? – mozdult meg az egyik alak, a legsötétebb, aztán átváltozott egy férfivá. – Ó. Tudhattam volna, a picsába is.
– Micsoda durva beszéd. – Isabel észrevette, hogy a szobában az összes többi alak nő volt. – Ezúttal mit használtál? Nem érzem a füst szagát. Berúgtak?
– Elszálltak az abszinttól. Én magam főztem.
– Neked ez vicces?
– Hé, csinos kis Isabel, ez itt New Orleans. Lestat is ezt tenné – mosolygott Jake. A nő látta, mennyire véreresek a szemei, és csak remélni tudta, hogy még elég értelmes, hogy segítsen neki.
– Ez kedves, Jake. Meghalt már valamelyikük? Nem szeretném, ha bárki emlékezne rám, amikor a rendőrök rábukkannak egy egész szobányi halott kurvára.
– Nem kurvák. Azt hiszem Zéták a Georgiai Államiról. Vagy talán a Sam Houston államiból. Nem emlékszem. De ki a faszt érdekel?
– Nem ez volt a lényeg. Azt kérdeztem, hogy halottak-e.
– Ez itt halott – szólt közbe Chas, és felemelt egy fiatalabb nőt, aki úgy lógott a karjaiban, mint egy törött baba.
– Nem haltak meg. Legalábbis nem hiszem. Azt hiszem, csak kihűlt. Az abszint ellened fordul, ember. Soha nem igyál abból a kibaszott szarból. – Jake mosolygott. – Hé, találkoztatok Natasiával? Itt kell lennie valahol. Én büszkeségem, és örömöm... bébi – a saját Gyermekem.
– Ő is Zéta volt? – kérdezte negédesen Isabel, és a kérdést csak még groteszkebbé tette, hogy közben lelökte az egyik lány magatehetetlen testét a heverőről, hogy helyet csináljon magának.
Chas odasétált az ajtóhoz, és nekitámaszkodott a széles hátával.
– Nem, a francba, Isabel. Azt hiszem, hogy ő... valamiféle légikisasszony lehetett. Nem, várj csak... a picsába, nem emlékszem. De ő most már az enyém. – Megfordult, és Chasre nézett. – Mi van, kisköcsög, assziszed, hogy valaki megpróbál majd kitörni innét?
Chas lenézett a földön heverő Jake-re, aki az egyik lány csupasz hasát használta párnának.
– Nem, attól tartok, hogy valaki más is bejöhet. Veled el tudok bánni, de nem akarok megölni senkit, akit nem kellene.
– Basszus, Isabel, mi a faszért hoztad magaddal ezt az anyabaszó punkot? Ő a játékszered?
– Ő vigyáz rám, Jake. És segít nekem valamiben. A te segítségedre is szükségem van.
– Cseszd meg ezt a szart. Nem mehetek el. Én vagyok a házigazda ezen a kibaszott találkozón. Egyébként nem tetszik nekem az embered. Össze fogunk verekedni.
Chas felnevetett.
– Nem hiszed, hogy el tudok intézni egy merevre szívott niggert? Nézzük csak, hm? Mit is mondogattok ti feketék egymásnak? Nyomjuk le, yo.
– Ez itt egy igazi győztes, bébi – fordult Jake Isabel felé.
– Chas, nem tudnál odafigyelni magadra, kérlek?
Isabel Chasre nézve feltartotta a kezeit és megrázta a fejét. Csak remélni tudta, hogy a férfi felfogja a jelzéseit, és annyiban hagyja a dolgot.
– Nos, akkor húzzunk bele, Isabel. Bírjuk szóra ezt a kibaszott majmot, aztán menjünk – tette karba a kezeit Chas.
Jake hangosan felnevetett, és felemelte a kezét, hogy megdörzsölje a szemeit.
– Mit akarsz, Isabel? Mit akarsz itt ezzel a Robert de Niroval? Hadd menjek már vissza a hárememhez, he?
– Meg kell találnunk Oliver Prudhomme-ot – mondta Chas. Nincs értelme hagyni, hogy Isabel még ennél is jobban elhúzza a dolgokat.
– Prudhomme? Annak a kurafinak elment az esze. Nincs neki semmije, ami nektek kell.
Valóban. Ambrogino is figyelmeztette Isabelt, hogy Prudhomme-nak megbomlott az elméje. Láthatóan súlyos teher volt számára a Vértestvér lét. Ugyanakkor Ambrogino mégis csak jobb nekromanta volt, mint Isabel, és a tőle kapott információk még soha nem vezették félre a nőt. Ha Ambrogino azt állítja, hogy Prudhomme a kulcs, akkor nem valószínű, hogy bármi, amit Jake tud, el tudná őt tántorítani.
– Ezt hadd döntsük el mi, Jake – mondta.
– Nos, különben is el van baszva, mert fogalmam sincs, hogy hol lakik a csávó.
– Ó, ne, Jake, ez nem lehet igaz. Azt akarod elhitetni velem, hogy létezik olyasmi, amit New Orleans leendő hercege ne tudna?
– Baszd meg, Isabel. Soha nem akartam herceg lenni. És te is baszódj meg, kiskomám – integetett az egyik kezével a válla fölött Chasnek.
– Tehát nem tudod. Hasznavehetetlen vagy – tette le a kezeit maga mellett a heverőre Isabel, mintha fel akarná tolni magát.
– Hasznavehetetlen? Nem én voltam olyan seggfej, hogy elmenjek egy partira, oszt megizzasszam a testvért, aki csak jól akarta érezni magát. Ha meg akarod találni azt a kibaszott Oliver Prudhomme-ot, akkor nézz körül a szemétkonténerek körül Emeril bárja mögött, vagy az InterContinental hotel parkolójában. Van néhány problémája.
– Ez nem elég jó, Jake, ezt te is tudod. Attól tartok, hogy valamikor majd vissza kell fizetned azt a szívességet. Persze, majd ha képes leszel rá. Biztos vagyok benne, hogy New Orleans Vértestvérei nyugodtan alszanak majd éjjelente, ha megtudják, hogy Jake Almerson nem tudja megtalálni őket.
Talán majd még mókásnak is találják.
– Ó, szóval így állunk, ugye? Nagyon jó – fordult Jake ismét a hátára. – Csak hallani akartam, hogy kimondod. Ezzel most éppen kvittek vagyunk, igaz? Úgy értem, nagyon utálnám, ha azt hinnéd, hogy az öreg Jakeben nem lehet megbízni, mert nem tartja be a szavát.
Isabel megrázta a fejét.
– Úgy van, Jake. Kvittek vagyunk.
– Na, a testvér ezt akarta hallani. A ti Oliver Prudhomme-otok egy öreg iskolában lakik úgy húszpercnyire az államin. Egyike a régi városoknak, ahol egy ideje már nincs semmi. Felismered, ha odaérsz.
– Köszönöm, Jake. Igazán nagyvonalú házigazda voltál.
– O, enyém az öröm. Valamikor majd gyere el, és látogass meg. Még a nagyeszű barátodat is elhozhatod.
– Baszódj meg, tejbetök.
– Viszlát – integetett nekik Jake az egyik lány ernyedt kezével. Isabel és Chas átgázoltak a lépcső tetején ácsorgó mulatozók.
tömegén, és csak addig álltak meg, amíg félretoltak az útból egy matrózt, aki éppen egy hatalmas fojtást gyömöszölt be egy friss almából készített pipába.
– Kértek egy szívást az almából?
– Nem, kösz – söpörte félre Chas a matrózt.
Ahogy a ház előtti pázsiton átvágtak, a két Giovanni Vértestvér észrevett két újabb közeledő rendőrautót, amelyek éppen akkor álltak meg a ház előtt, amikor ők kiléptek a kapun a járdára.
– Elég nagy itt a lárma, nem? – szólt oda az egyik rendőrtiszt a párosnak, ahogy éppen előmászott az autójából, és a zseblámpáját és a gumibotját beletömte az övén sorakozó tartókba.
Mintha csak a kérdést akarná nyomatékosabbá tenni, egy lángoló valami éppen ebben a pillanatban bukkant elő onnan, ahol valaha a ház manzárdszobái lehettek, és egy kerítésnek támaszkodó csavargóból sugárban kezdett dőlni a hányás.
– Igen, tiszta cirkusz – mormolta félvállról Chas. – Ó, igen, biztos úr, még valami. A lépcsők tetejétől jobbra lévő szobában egyáltalán nincs semmi kábítószer.
Isabel belebokszolt Chasbe, és olyan pillantást vetett rá, hogy azt észrevette a rendőr is, és a nehézkes társa is.
– U-hümm. Legyen kellemes az estéjük – felelte a rendőr, és ellenőrizte a pisztolytáskáját, és a könnygázsprayét.
– Ó, úgy lesz, uram. Önnek is hasonlókat.
Ezzel Chas kikormányozta az Audit az útra, és elhajtott a város szélei felől benyomakodó sötétségbe.

 

1999. október 29., péntek, hajnali 2:02
A Ponchartrain iskola
La Lac Blanc, Louisiana

Chas a kanyarban állította meg az Audit, ahonnan egy viharvert lépcsősor indult jó húszlábnyi magasságba. A lépcsősor tetején magasodott az elhagyatott iskola. A kormányzat másként működött Louisianában – az államban nem voltak megyék, hanem az egyház által irányított egyházmegyékre volt osztva – az iskolát egyszerűen otthagyták, miután a közösséget, amelyet kiszolgált, úgy hatvan évvel ezelőtt elnyelte a mocsár. A városka egyszerűen eltűnt, és a létezésének csak néhány jelét hagyta maga után, amelyeket már több növényi- és megkövesedett mészréteg borított. A még álló hat épület megpenészedett és rothadni kezdett az esőben. Az egész hely betegnek tűnt, mint egy kupac csont, amit otthagytak, és amelyek lassan, de elkerülhetetlenül porrá fognak omlani. Még az utat is benőtte a gaz, és a felszínén felhalmozódó vastag talajréteg kitűnő táptalajt biztosított az új, rosszindulatú vegetációnak. Az autó összkerék-meghajtása is megcsúszott néhányszor, amikor Chas túl gyorsan ment bele egy-egy enyhe kanyarba. Az sem segített, hogy a fák lomkoronája természetellenes sátorrá egyesült, ami jócskán megszűrte a talajra érkező holdfényt, és csontvázszerű árnyékokat rajzolt azokra a helyekre, ahol a megvilágításnak valahogy sikerült keresztülvergődnie az ágak sűrűjén. Még a levegő is mozdulatlan és halott volt, olyan nehéz és nedves, mint magának a mocsárnak a vize, ahol elmondhatatlan borzalmak siklottak könnyedén a homályban.
– Hogy a picsába kellene bárkinek is megtalálnia ezt a helyet itt a kibaszott semmi közepén? – gondolkodott hangosan Chas.
– Azt hiszem, éppen ez a lényeg – felelte Isabel, és megigazította a vállán a hátizsákot, amelyben ott lapult a Marcia Gibbert által megszerzett furcsa kézirat.
Ügyetlenül botladozva a sötétben megmásztak a lépcsősort, de végül komolyabb sérülés nélkül feljutottak a tetejére. Chas apró elektromos lámpája nem igazán tudta megvilágítani a környezetüket. Mintha a sugár néhány láb után elveszett volna a félhomályban, és teljesen elhalványult, mire felértek az épület bejáratához. Ahogy az ajtó felé nyúlt, Isabel egy ziháló, sziszegő hangot hallott.
– Hallottad, Chas?
– Sajnálom, csak én voltam – felelte Chas, és a hanghordozásából Isabel kihallotta az arcára kiülő vigyort.
– Mi olyan vicces?
Ránézett a férfira, akinek az elefántcsont fogai és a beesett szemei démonikus arcot kölcsönöztek az előtte lebegő sötétségben.
– Nem igazán vicces, inkább csak furcsa – felelte Chas. – Tudod, már milliószor csináltam ilyet, de eddig még soha nem ilyen körülmények között. Megtettem, amire Frankie Gee utasított. Belemásztam már néhány bizarr helyzetbe, és beszéltem már emberekkel, akik elbaszott helyen laktak. Beszéltem egy Nosferatuval, aki a kibaszott Chelsea Hotel alatt tanyázott. Beszéltem Vértestvérekkel a Szent Márk alagsorában, és egyszer egy egész napig a New Yorki metró szervízalagútjában rejtőzködtem. De az nem olyan, mint ez – az az egész szar le van aszfaltozva. Nincsenek fák. Nincs semmi, csak beton. Még a Central Park is olyan, nem is tudom... inkább mesterséges, mint természetes. De ez a szar – soha nem hittem volna, hogy egyszer idekinn találom magam. Még az sem érdekel, hogy ez nem egy város. Ami zavar, az az, hogy senki sem irányítja. Ez egyszerűen egy elbaszott hely, amit egy Vértestvér megtalált, és úgy döntött, hogy itt lesz a menedéke. Mintha a világ többi része nem akarná őt. Mintha a többi Vértestvér semmi hasznát nem venné, és rákényszerítették volna, hogy elmenjen.
– Hát nem mindig ez a helyzet? – kérdezte Isabel, aki egyre idegesebb volt, amiért valami ennyire nyugtalanította Chast.
Már hónapok óta nézte közönyösen a férfi hanyatlását. Nem az ő feladata, hogy valamiféle morális vég felé irányítsa. Ez talán annak az eredménye volt, hogy Chas lassan inkább vadállat volt, mint ember – talán egyre inkább összhangba került azokkal a bizonytalan érzésekkel, amelyeket az állatok láthatóan olyan jól fel tudtak fogni, és amelyeket az emberek észre sem vettek.
– Nem kell mindig oda mennünk, ahová mehetünk? Az az érzésem, hogy a mi kis barátunk itt nagyon is nyugtalan, és ennél közelebb nem mehet másokhoz anélkül, hogy a többieket teljesen le ne rohanná az, hogy ő mi is valójában. Ugyan Chas, mi ragadozók vagyunk, és nem maradhatunk sokáig a juhok között. Ez a fickó valószínűleg már egyetlen pillanatig sem maradhat közöttük.
– Én nem akarok úgy tenni, mintha tudnám, hogy mi a fasz is ő, Isabel. Csak olyan... halott érzést kelt bennem.
Isabel kinyitotta az ajtót, amit Chas nyitva tartott előtte, míg a másik kezével intett a nőnek, hogy menjen előre. Tényleg állattá változott – gondolta magában Isabel. Még csak nem is udvariatlan – csak valami rettenetest érez odabenn, és az ösztönei arra késztetik, hogy engem küldjön előre. Isabel ösztönösen működésbe hozta az okkult képességeit, amelyek segítségével képes volt bepillantani a fátyol mögötti világba. Nos, az iskola termei még a valóságosnál is sokkal kísértetiesebbnek tűntek a holtak birodalmában. Vékony ökörnyálszövetek sodródtak a beteges szellemszélben, és a falakat rengeteg apró fekete kéznyom szennyezte. A kísértetfolyosó minden ablaka be volt törve, és rajtuk keresztül szabadon be lehetett látni az üresen tátongó, szétszórt papírokkal borított irodákba, vagy a tantermekbe, ahol fantomdzsekik lógtak a fogasokon.
Az üres folyosókon halk muzsika visszhangzott. Chas és Isabel csendben összenéztek, mielőtt elindultak volna felé. A muzsika erősödött, amint befordultak a sarkon, és mindketten meglátták az egyik előttük nyíló osztályteremből kiszűrődő narancssárga fényt. A tanteremnek biztosan nem volt a homlokzatra nyíló ablaka, különben biztosan meglátták volna a tűz halvány fényét odakintről.
Ahogy közelebb léptek, a tisztuló zene alatt meghallottak egy hangot. A gyászos zene Hank Williamsé volt. Mintha millió mérföld távolságból az ő magányos gitárjának hangjai töltötték volna meg a mozdulatlan levegőt. A dal szövege fölött valaki órát tartott.
– És mit tehetünk, ha önmagunkban már nem találunk reményt, gyerekek? Mit teszünk, ha a világ láthatóan jobb lenne nélkülünk? Nem adhatjuk meg magunkat a reménytelenségnek – az Úr azt mondja, hogy a kétségbeesés bűn, mert megtagadja azt a hitet, amit Ő bennünk akar tudni. Bízzatok az Úrban: Ő a mi pásztorunk, és megváltónk. Ezt kell tennünk, gyerekek. Kérnünk kell Istentől a segítségét. Imádkoznunk kell. Ő szeret minket, és csak annyit kér tőlünk, hogy adjuk oda neki magunkat. Emlékezzetek, hogy az Ő fia, Jézus, mindannyiunkért halt meg – magára vette minden bűnünket, és ezzel lehetővé tette Istennek, hogy megbocsásson nekünk. Isten szeretete végtelen. Isten szeretete feltétel nélküli. De meg kell engednünk, hogy nekünk adhassa a szeretetét. Nem akarja ránk erőltetni, ha mi nem akarjuk – Isten megengedi, hogy válasszunk.
– Ezt ti, gyerekek, még nálam is jobban tudjátok. Ti istennek vagytok. Ti tudjátok. Én még mindig itt vagyok – még nem tudom, mit kellene tennem, és csak a hit maradt nekem. Ő meghallgatta az imáitokat, és elküldött engem, hogy találkozhassatok vele, nem igaz? Nem annyira bonyolult, ahogy hangzik. Én nem vagyok kegyetlen ember. Bár a szüleitek között vannak, akik azt mondanák, hogy én az Ördög eszköze vagyok – vagy akár hogy én magam vagyok az Ördög – de ti okosabbak vagytok annál, hogy ilyesmit elhiggyetek. Ti tudjátok, hogy Istennek megvannak a tervei, és én csak egy eszköz vagyok az Ő kezében, és nem az Ördögében. Hogyan állíthatnánk, hogy az Ördög eszközének Isten van a szívében? Hogy végezhetné az Ördög munkáját egy férfi, aki hozzám hasonlóan Isten kezébe helyezi a hitét és a sorsát? Megtévesztettek volna, gyerekek? Nem hinném. Imádkozom. Én beszéltem Istennel, és Ő elmondta nekem, hogy még egy tőle hozzám hasonlóan távol álló személy sem került ki az Ő szeretetének palástja alól.
– Imádkozzatok, gyerekek. Imádkozzatok, hogy láthassatok még egy napfelkeltét. Imádkozzatok, hogy Isten minden alkotása nyitva álljon előttetek. Imádkozzatok, hogy Isten megmutassa, miként kerülhetitek el a Pokol kapuját – a Pokol ez a világ, gyerekek, és én megmentettelek benneteket a lángjai közül. Én a pokolban vagyok, és elküldtelek benneteket Isten házába, az Ő karjai közé. Gyerekek, figyeljetek! Ne gyűlöljetek engem! Nektek adtam a létező legnagyobb ajándékot! Nektek adtam a Mennyországot! Ha ti magatok végeztétek volna el, akkor még most is itt laknátok, vagy még egy körrel lejjebb. Gyerekek! Feleljetek nekem! Mondjátok, hogy nem gyűlöltök engem, hogy csak Isten szeretetét érzitek! Istenem! Istenem, visszaadtam neked ezeket a gyerekeket. Visszaküldtem őket a Te asztalodhoz! Ott haltak meg, ahol a nevük nem számít. Elvágtam a vékony, ezüst béklyót, ami ehhez a pokolhoz kötötte őket. Most már ismét Hozzád tartoznak!
– Isten?
– Gyerekek?
Isabel bekopogtatott az ajtófélfán.
– Mr. Prudhomme.
A férfi semmi jelét nem adta, hogy meglepődött volna. Úgy ötven halandó év körüli férfi volt, fehér hajjal, és furcsán egyenesre nyírt bajusszal és szakállal. Pliszés nadrágot viselt és kardigánt, amelyeken furcsa módon nyoma sem volt az elhagyatott mocsárvároska növényi mocskának.
– Igen? Elnézéseteket kérem, gyerekek. Vendégem érkezett. Ez itt Miss. Isabel az Házfőnök irodájából. Köszönjetek Miss. Isabelnek, gyerekek!
Csend.
Isabel a férfi válla fölött – akiről feltételezte, hogy ő lesz Ambrogino kapcsolata, Oliver Prudhomme – benézett a terembe, amelynek a közepét oszlopokba és sorokba rendezett apró asztalok foglalták el. Minden asztalnál egy kisgyerek ült. Egyesek láthatóan régebben voltak itt a többieknél, és már annyira elrothadtak, hogy az egyetlen halványan emberi dolog rajtuk az alakjuk volt. Mások csak nemrégiben csatlakozhattak az osztályhoz, és a hideg bőrükön és a kék ajkaikon még nyoma sem volt a bomlásnak. Mindannyiuknak lezárták a szemét, és a kezeiket imára kulcsolták. Nagyjából kéttucatnyi fiú és lány foglalt helyet az osztályban. Egyesek a modern gyerekek farmerját és pólóját viselték, másokon sokkal ünnepélyesebb ruhák rothadtak. Előfordult néhány egyenruha is, ami régmúlt évtizedekre utalt.
Az egyetlen zaj, a csendet megtörő Hank Williams dal lágyan csilingelt a teremben.
– Mr. Prudhomme, Ambrogino Giovanni küldött Önhöz – kezdte Isabel.
– Tudom, Isabel, tudom. Tudom, mit akar.
Hirtelen Prudhomme nagyon fáradtnak tűnt, mintha kimerítette volna az, hogy félbeszakították a buzgalmát. Az orráról levette a csíptetőt, és az ujjaival megdörzsölte a szemeit.
– Elnézésetek kérem, gyerekek. Kérlek, kezdjétek el az imát. Én is hamarosan visszatérek.
Prudhomme elindult kifelé a teremből, és várakozó pillantást vetett Isabelre és Chasre.
– Különben ez meg mi a fasz? – állította meg Prudhomme-ot Chas kinyújtott keze. – Mi a pokol folyik itt ezekkel a gyerekekkel? Te valami beteg fasz lennél?
Prudhomme döbbenten hátrált el Chas kezétől.
– Miss. Isabel, Önnel érkezett ez az arcátlan ifjú?
Úgy húzódott el Chas érintésétől, mintha nem provokálták, hanem megdorgálták volna.
A maga részéről Isabel is megdöbbent.
– Chas, te meg mit csinálsz?
– Ez a fickó az, Isabel. Ő a felelős azért, hogy a hely annyira elbaszott érzést kelt bennem. Nem igaz, te eszelős? Te pontosan tudod, hogy vannak azok a gyerekek.
– Chas, mit akar...
– Ne baszakodj velem, Isabel! Te is tudod, hogy igazam van. Igazam van, nem igaz, Prudhomme. Palackba zártad itt valahol az összes kibaszott gyerekeket. Valami kibaszott halálmágiás szart használsz, hogy ezek a kibaszott gyerekek itt maradjanak.
Chas előrelépett, megragadta Prudhomme kardigánját, és odahúzta a saját vicsorgó arcához.
– Te kibaszott disznó.
Isabel megfogta Chas vállát, és arra kényszerítette, hogy megforduljon, és a szemébe nézzen.
– Engedd el, Chas. Most.
Chas szemei elhomályosodtak. Felsziszegett, és bandzsított a szemeivel, ahogy letette Prudhomme-ot a földre. Oliver hátrafelé mászott, el a kínzójától, miközben Isabel felnézett az útitársára.
– Velem meg ne próbáld ezt a szart. Meg nem próbáld. Kettétörlek, te ribanc. – Chas Isabel fölé magasodott, de a nő nem volt hajlandó meghunyászkodni, inkább az egyik kezét a szegycsontjára téve megakadályozta, hogy még jobban ráhajoljon.
– Kérem vigyázzon a szájára a gyerekek közelében – tiltakozott Prudhomme.
Isabel megerősítette magát. Lágyan eltolta magától Chas, és rezzenéstelen tekintetével fogva tartotta Chas pillantását.
– Vissza fogsz lépni.
És Chas engedelmeskedett. Képtelen volt ellenállni. Továbbra is vicsorgott, és vörös köd ereszkedett a szemei elé. Isabel látta, hogy hamarosan dühöngeni fog, és ő is hátrébb lépett tőle.
– Nyugalom, Chas – suttogta. – Még csak nem is közülünk való. Nem tartozik a családba. Nem képes ilyesmire.
Chas megrázkódott, mintha valamiféle álomból ébredne. A komorság mintha belevésődött volna az arcába, de a szemeiről felszállt a vörös düh.
– Én... Ó basszus. Én... sajnálom. Nem tudom, mi történt.
– Nem vagy jól, Chas. Túl közel vagy a Bestiához – mondta Isabel.
– Isabelnek igaza van. Túl sok időt töltöttél a rossz részeddel – fejtegette Prudhomme miközben feltápászkodott. Még mindig habozva közelebb lépett a férfihoz. – Hadd lássam... nézzem rám – Prudhomme eltartotta magától a kezeit, hogy megmutassa Chas-nek, nincsenek ártó szándékai. – Hadd nézzem csak. Igen, egyáltalán nincs messze. Az Embert legyőzték.
– Mi a faszt jelent ez, vénember? Hogy bajt hozok rád? A francba, hát persze. Én magam vagyok a baj. Az olyanoknak, mint te.
– Chas, figyelmeztetlek. Nyugodj le – emelte meg a hangját Isabel.
Most Chasen volt a sor, hogy leeresszen. A vállai megereszkedtek, és nekitámaszkodott a falnak.
– Ó, bassza meg. Mi bajom van? – kérdezte, de nem várt választ. Arcát a tenyerébe temette, és Isabel segített neki leülni. – Mi folyik itt, Prudhomme? Te vagy a tanár?
– Attól tartok inkább a diák.
– Mi volt az az egész szarság Istenről, meg arról, hogy visszaküldöd hozzá a gyerekeket?
– Úgy van, ahogy mondtam. Ezek a gyerekek meghaltak. Valakinek törődnie kell velük.
– Te küldted vissza őket Istenhez? Te ölted meg őket? Oliver Prudhomme félénken Isabelre nézett, aki közbelépett.
– Chas, megvárnál a kocsiban, kérlek? Itt minden rendben van. Köszönöm, hogy gondoskodtál róla, hogy biztonságban ideérjek.
Chas feltápászkodott, majd vetett egy fáradt pillantást Prudhomme-ra, mielőtt megfordult volna, hogy távozzon. Távolodó léptei hideg visszhangot vertek a folyosón.
– Bocsánatot kérek emiatt. Már nem a régi, mióta...
Isabel hangja elhalkult. Nem talált mentséget a férfinek. Ez nemcsak hogy nem az ő dolga volt, de ő végignézte, ahogy Chas lassan hagyta, hogy a Bestia lassan elkoptasson mindent, ami az Ölelés után megmaradt belőle.
– Ne is törődjön vele, kedvesem. – Oliver Prudhomme megdörzsölte az orrnyergét a mutató és a hüvelykujjával. – Csak mutassa meg nekem a papírokat, kérem. Már vártam Ont.
Isabel hitetlenkedőnek tűnt.
– Ambrogino értesítette?
– Ambrogino? Fogalmam sincs, kiről beszél. Láttam, hogy el fog jönni. A gyerekek nagyon izgatottak voltak. Egész éjjel Önről suttogtak. Az ifjú Cleveland Thibodeuax már nagyon várta. Valamiért szüksége van rám.
Isabel jobbnak látta, ha nem tesz fel szükségtelen kérdéseket. Kinyitotta a táskáját, és odaadta a naplót Prudhomme-nak.
– A hibátlan emlékezetére lenne szükségem, Mr. Prudhomme. Ön már itt van, amióta Amb... a férfi, aki Önhöz küldött, emlékszik önre. Nemrégiben az egyik ismerősöm rábukkant erre, és abban reménykedtem, hogy tud majd nekem mondani valamit erről a helyről. Bármilyen furcsa esemény, bármi furcsaság, amire emlékszik. Tudjuk, hol található a hely, de úgy tűnik, hogy valaha valami igazán kellemetlen volt ott, és úgy véltük, jobb egy szakértővel megbeszélni a dolgot, mielőtt közelebbről is megvizsgálnánk.
Prudhomme visszatette az orrára a csíptetőt, aztán lepillantott, és lapozgatni kezdte a naplót. Lassan mintha felismerés költözött volna az arcára, és az arcszíne még a szokásos Káinita sápadtságnál is halványabbra váltott.
– Ó, édes Istenem – tántorodott meg.
– Mi? Mi az? Emlékszik valamire ezzel kapcsolatban? Tudja, hogy miről szól?
– Természetesen tudom. Pontosan tudom, hogy miről van sző a naplóban. Olyan tisztán emlékszem rá, mintha csak tegnap történt volna. Arról a szörnyetegről szól, akinek innen nem messze volt a menedéke – a halott lény, aki a hideg víz mélyén aludt, és mindent felfalt, amit le tudott oda csalogatni.
– Igen, igen! – Isabel egyre izgatottabbá vált, és a testén végigfutott az izgatott rémület hulláma. – Emlékszik rá! Mit tud róla? Mit tud biztosan arról a lényről?
– Nos, mindent tudok róla. Tudja, másfél évszázaddal ezelőtt én írtam ezt a naplót.

 

1999. október 27., szerda, este 11: 24
95-ös főút
Las Vegas mellett, Nevada

Benito hallotta az autó motorjának morgását, és érezte, ahogy vibrál körülötte a levegő. Nem láthatott semmit: a fejére húzott fekete zacskót szorosan megkötötték a nyakánál, és azon kapta magát, hogy akaratlanul is vakon nyeldekel. Érezte az arcára száradt vér szagát, és érezte a bal szeme alatt a megkeményedett vér apró kidudorodását. Most is érezte a fogvatartóihoz elválaszthatatlanul hozzátartozó szagot. Vajon mennyi ideje társa már ez a szag? Isten tudja. Éjszakák? Hetek? Jézus, talán hónapok óta? Fogalma sem volt róla. Az illatos emberrablók elegendő vérhez juttatták ahhoz, hogy öntudatánál maradjon, de annyit soha nem kapott, hogy akár csak gondolhatott volna a szökésre. Éppoly erősek voltak, mint ő – talán Brujahk, esetleg Nosferatuk voltak. Az is meglehet, hogy néhány rivális Giovannival állt szemben, de azt nem tudta elképzelni a pöffeszkedő Nickolairól, hogy elég értelmes lenne ahhoz, hogy kijátsszon egymás ellen két Giovanni frakciót.
Nem, minden jel a Nosferatukra utalt. Benito el tudta képzelni, hogy annak a megkopasztott szörnyetegnek, Montrosenak is köze van ehhez, és a fogsága alatt bizony komolyan megpróbálták kipréselni belőle az információkat. De úgy tűnt, hogy most már végeztek vele.
– Mi folyik itt? – kiáltotta Benito, hátha valaki veszi a fáradtságot, hogy feleljen, vagy valaki elég együttérző lesz a felelethez.
De nem így történt. A kitörésével csak egy ütést szerzett a fejére, és megkapta a durva „fogd már be a pofád!” felszólítását.
Az akusztika megváltozott. Benitot megtaszította és átfordította valami, és a motor hangja tompa morgássá változott – betették valamiféle járműbe. Egy csúszóajtó éppen a feje mellett csapódott be.
Csak nyugalom, öregfiú – gondolta magában Benito. Ha meg akarnának ölni, akkor nem fáradnának azzal, hogy előbb átszállítsanak valahová.
A fogvatartói ettől kezdve csendben maradtak. Benito még abban sem volt biztos, hogy helyénvaló volt a többes szám használata, hiszen az is előfordulhatott, hogy egyetlen személyt bíztak meg azzal, hogy átszállítsa a megfelelő helyre a viszonylag passzív szállítmányát. Vagy a csapat ismét a korábban megismert hatékonyságával működött – profikkal volt dolga.
Most, hogy ismét közel került a kinti világhoz, Benito megérezte a levegő hűvösséget. Ugyanakkor a levegő viszonylag száraznak tűnt – ez itt nem Boston, az már biztos. A levegőben nem érződött a só halvány illata, és a közeli város forgalmának tompa zaját sem hallotta. Nem, Benito tudta, hogy valószínűleg a semmi közepére vitték, bárkik legyenek is ezek a faszok, akik elfogták, ahol tetszés szerint bármit megtehettek vele, akár még meg is szabadulhattak tőle, és soha senki nem fog megtudni róla semmit.
A motor végtelennek tűnő ideig morgott – Benito már olyan régóta nem fért hozzá az órájához, vagy akár egy naptárhoz, hogy képtelen lett volna megsaccolni, mennyi ideig tartott ez a kis utazás. A legvalószínűbbnek tűnő becslése szerint nagyjából tíz percig tarthatott.
Az teherautó, mintha csak a gondolataira válaszolna, lelassított, egy kicsit elmozdult oldalra (Benito súlypontja erősen eltolódott balra, majd túlkompenzálta az egészet jobbra) és végül megállt. Két ajtó nyílt ki és záródott be, aztán elhúzták a csúszóajtót. Benitot kirántották az autó hátuljából, és ismét megérezte a szabad levegőt – nagyon hideg volt.
A két ismeretlen fegyőr ez után a földre dobta Benitot, majd, miután elhelyezett néhány elkerülhetetlen és brutális rúgást a bordáin, elhajtottak. A szállítójármű hangja lassan halkult el a távolban.
Mozdulatlan, hideg levegő. Hideg, laza föld. Homok? A távolban felsikoltott egy prérifarkas. Prérifarkas? Homok? Egy kibaszott sivatagban lenne?
Nagyszerű. Egyszerűen nagyszerű. Várt egy ideig, majd miután meggyőződött arról, hogy senki nem maradt hátra, hogy valamilyen okból ügyeljen arra, hogy ott marad mozdulatlanul és megkötözve, Benito Giovanni összeszedte gyorsan fogyó erőtartalékainak maradékát, és elszakította a kezeit fogva tartó kötelékeket. Lefejtette a fejéről a zacskót, és körbehordozta pillantását a Nevadai sivatag végtelen horizontján.

 

1999. október 29., péntek, este 11: 59
A Mauzóleum loggia
Velence, Olaszország

Ambrogino Giovanni elrendezte maga előtt a kellékeket: egy magányos fekete gyertyát, egy meghurkolt durva kötelet, egy darabka burgundi színű bársonyt. Eloltotta a szobát megvilágító lámpásokat, aztán gyufát gyújtott, odatartotta a gyertya kanócához, és megvárta, amíg vastag füstoszlop kezd felszállni a gyertyából. Ambrogino a csöpögő gyertyát a hurok fölé tartotta, és néhány nehéz, sötét színű viaszcseppet cseppentett a kötélre, majd a bal kezének mutatóujja alá tartotta a gyertya lángját, és lassan mozgatta előre-hátra. A kezén izzani kezdett a bőr, aztán meggyulladt, megfeketedett, végül szétrepedt, és durván befröcskölte vérrel a kötelet. A fájdalomtól fintorgó Ambrogino felitatta a vért a bársonydarabbal.
Akaratával utasította halhatatlan vitae-jét, hogy zárja be a sebet, aztán megszólalt:
– A révész tanácsa alapján, Charon dala alapján, megparancsolom neked, William Burke, hogy jelenj meg előttem.
A gyertya lángját kioltotta a szobán végigsöprő hideg fuvallat.
– Mi a véres fasz van má' megin? – szólt egy testetlen, durva hang. – Mi, egy újabb utazás? Megin' el kőne mondani valakinek valamit?
– Így van, én rosszindulatú legénykém – felelte Ambrogino. – Ismét az Újvilágban... keresztül a tengeren.
– Ez a rakás trágya. Én osztán nem csinálom, nem én. Te nem mondhatod meg Billy Burkenek, hogy mit csinájjon. Ő a maga ura, úgy bizony. Billy Burke csak saját magára hallgat, ez így van.
– Ó, Mr. Burke, attól tartok, Ön téved, és úgy fog cselekedni, ahogy mondom. Amint látja, többé már nem a maga ura, és én vagyok az Ön halott népének fejedelme.
Ambroginot különös örömmel töltötte el, ha gyilkosok, tolvajok, és hasonlók kísérteteit idézhette meg. Nagyon ironikusnak találta, hogy ezekkel az önző szellemekkel végeztetheti el a munkát, vitetheti el az üzeneteit, vagy félemlítheti meg az ellenfeleit. William Burke életében sírrabló volt, aki az elcsent tetemeket orvosoknak, anatómusoknak, és hasonlóknak adta el, akiknek friss alanyokra volt szükségük, hogy tanulmányozhassák őket, és kísérletezhessenek velük. Burke annyira élénk forgalmat bonyolított Skóciában, hogy hamarosan kimerítette a természetes hullautánpótlást, és a továbbiakban gyilkosságok árán tartotta fenn az életszínvonalát.
– Nyald ki és az Ördög népe búbozzon meg. Én többet már nem dogozok neked.
Ambrogino elmosolyodott, és énekelni kezdett kísérteties vendégének:
„Fel az ablak, le a lépcsőn; Kinn is, benn is Burke és Hare; Burke hentes, Hare a tolvaj; Knox már fut is lógó orral.”
– Hagyd má' abba ezt a fecsegést – dörögte Burke szelleme.
Ő, és a társa, William Hare, a tizenkilencedik század első felében azért rabolták ki a sírokat, és gyilkolták az embereket, hogy egy bizonyos Knox nevű orvost friss példányokkal lássanak el. Amikor a rendőrség elfogta, Hare rövid időn belül bevallott mindent, és feladta a társát. Burke-öt felakasztották, és nyilvánosan kibelezték, de bosszúszomjas szelleme csak nem akart nyugodni. Az egész eset tovább élt, mint egy morbid versike, és ez végtelen szenvedést okozott Burke kísértetének.
– Mi lenne a', te pincsi? Mi az? Elmegyek, oszt megcsinálom, csak hogy ne is lássalak többet.
– Ilyen egy jó fiú, Burke. Azt akarom, hogy beszélj ugyanazzal a Vértestvérrel, akivel legutóbb. Elmondod neki, hogy lesz valaki – Isabel – aki meglátogatja, de a nőnek túl kell élnie a találkozót, és vissza kell térnie hozzám. Tudasd vele, hogy ha bármi történik vele, akkor nagyon mérges leszek. Megértetted, William Burke? Minden világos?
– Ez az a koponyakoronás lenne, mi?
– Pontosan az, William Burke.
– Ó, ő osztán egy hideg ember, nem iga'? Nem értem, hogy mi neked ebben az üzlet, de ha így távol maradhatok tőled, és tőle, akkor megteszem, és má' el is tűntem.
– Ilyen egy jó fiú, William Burke. Jól van.

 

1999. október 29., péntek, este 10:11
95-ös főút
Las Vegas mellett, Nevada

Benito egy kiugró kő alatt töltötte az elmúlt két éjszakát. Nyugtalanul aludt, mert nem tudta, hogy vajon a nap mozgása visszaszorítja-e az árnyékokat annyira ebben a kezdetleges menedékben, hogy a halálos sugarak elérjék a testét. Nap közben többször felébredt, a drága vér verítékében fürödve – amelyet azonnal le is nyalt az ujjairól – aztán kábultan odébb húzódott az egyre beljebb kúszó fény útjából.
Péntek estére Benito annyira összeszedte magát, amennyire ilyen körülmények között lehetséges volt. Titokban evett az elmúlt két éjszaka, amint valami lehetősége adódott: egyszer egy falatnyi gyík, máskor egy kígyó hideg, sűrű vére. Emlékezett a gyík fájdalmasan rángatózó farkára. Az állat testében alig egy felespohárra való vér volt. Nem elég a megélhetéshez, de megakadályozta, hogy végképp kiéhezzen. Az igaz, hogy éhes volt, de nem annyira, hogy minden akaraterejét és figyelmét a Bestia féken tartásának kelljen szentelnie. Azonban Benitonak kétsége sem volt afelől, hogy holnap már nem ez lesz a helyzet. Ennie kellett, amilyen gyorsan csak lehet.
Gyalogolt egy ideig, aztán összeszedte magát. A Nosferatuk (feltételezés) az útjelző táblák, és a mérföldkövek szerint harmincmérföldnyire tették ki Las Vegastól. Az autópályán – U.S. 95-ös – meglehetősen sűrű volt a forgalom, de most még nem akart stoppolni. Tisztában volt vele, hogy pokolian nézhet ki, és nem szerette volna, ha valami fogorvos bepánikol, és neki kellene szembe néznie a „sivatagi őrült” után kutató járőrökkel. Hamarosan biztosan találnia kell egy benzinkutat, ahol megtisztálkodhat, sőt, akár még egy város felé tartó buszra is felszállhat. Benito tudta, hogy a vegasi Rothsteinek nem rajonganak érte túlzottan, de amúgy sem akart sokáig itt maradni, vagy letelepedni. Egy, legfeljebb két éjszaka, hogy összeszedje magát, aztán irány Boston. Ő oda tartozik.
És valóban, a következő dűne fölött Benito megpillantotta egy benzinkút fényreklámját. Megszaporázta lépteit, amennyire anélkül lehetett, hogy nagyon megerőltette volna magát. Nem lenne okos dolog, ha kiizzadná az utolsó vértartalékait is, mire odaér, hogy aztán elveszítse az önuralmát, vagy egy véres „sivatagi őrült” nyomába ugrasztani a járőröket. Úgy egytizedmérföldnyire a kútról lelassított, és a hátralévő távolságot lassan sétálva tette meg.
A kút egy amolyan megszokott rozoga építmény volt – az az egyetlen tulajdonos birtokában lévő egység, amelynek már az ötvenes évek végén el kellett volna tűnnie, amikor az olajcégek vagy tönkretették, vagy felvásárolták az ilyeneket. A kút pontosan úgy nézett ki, mint a férfi, aki üzemeltette. „Dan” – állt a kitűzőjén – valószínűleg itt lakott: az irodájában aludt, és nap közben Jerry Springert nézte a tévében, amikor nem volt sok a vevő.
Benito gyorsan végigment a boltban a sorok között. Felkapott egy szappant, egy eldobható borotvát (arcán délutáni borosta sötétlett, amikor magukhoz Ölelték, és ébredés után minden este megborotválkozott – illetve minden este megborotválkozott, amikor nem tartotta vissza egy bandára való Nosferatu útonálló), és egy turistáknak szánt pólót, aminek az volt a hatalmas előnye, hogy nem borította vér, és Isten tudja mióta rászáradt sivatagi mocsok. Végül a kiválasztott árukkal a kezében odasétált a pénztárhoz, ahol fáradt vidámsággal a szemében már várt rá Dan.
– Maga egy vámpír, vagy egy verőlegény? – kérdezte „Dan” a pult mögül.
– Elnézést, hogy mondta? – nézett hitetlenkedve Benito az eladóra.
– Vámpír, vagy verőlegény?
– Attól tartok nem értem.
– Ó, nem számít. Csak időnként felbukkan itt néhány különös alak. El sem hinné, micsoda őrült sztorikkal traktálnak.
– Nos, biztosíthatom, hogy nem vagyok sem vámpír, sem verőlegény. Belefutottam néhány kellemetlen alakba, akik kidobtak a sivatagban, de némi tisztálkodás után már itt sem vagyok. És csak örülni tudok annak, hogy magam mögött tudhatom őket.
– A pokolba, Mister, ki kellene hívni a zsarukat.
Ó, dehogy is. Nem én vagyok a sivatagi őrült.
– Nem, arra nem lesz szükség. Nem akarom túlfeszíteni a húrt.
Benito arcán akarata ellenére megjelent egy ironikus mosoly.
– Akkor rendben. Ez így huszonnégy kilencvenhét lesz. A fenébe.
– Öm...
Benito matatni kezdett a zsebeiben. Pénz! Elő nem fordulhatna, hogy azok az átkozott Nosferatuk a méltóság halvány árnyékát meghagynák neki, amikor otthagyták a sivatagban.
– Huszonnégy hetvenkilenc – ismételte „Dan”.
– Igen, hallottam. Csak az a helyzet... – Benito gyorsan elhallgatott. Semmi szükség arra, hogy sértegetni kezdje az öreget.
– Ó, igen. A kellemetlen társaság. Elfelejtettem.
Benito összerezzent.
– Nézze, barátom. Becsületesnek látszik. Mondok én valamit. Hagyja itt a jogosítványát, és reggel majd visszajön, és kifizeti a cehhet.
– Én, ö... Elvették a jogosítványomat is.
– Nem akar felhívni valakit? Nem akarja idehívni a feleségét, vagy a barátait, hogy kisegítsék?
Úgy tűnik, „Dannek” tényleg szüksége volt minden vásárlóra. Nem mintha Benito tudta volna bárkinek is a számát Las Vegasban, de odatelefonálhat Francis Giovanninak New Yorkban, vagy éppen előkerestetheti a titkárnőjével, Miss Windhammel a Rothsteinek telefonszámát.
– Ö...oké.
Dan odaadta neki a telefont, és Benito felhívta a bostoni irodát.
– Jó estét. Boston Pénzügyek. Segíthetek?
Ms Windham, hála Istennek.
– Ms Windham! Micsoda öröm hallani a hangját!
– Mr Giovanni?
– Én vagyok! Elnézést kérek, amiért nem voltam ott. Valószínűleg furcsa fordulatot vettek a dolgok arrafelé, nem igaz?
Benito odafordult „Danhez”, akinek az arcán a szimpátia keveredett egy szarevő mosollyal. Elvette a kagylót a szájától, és megkérdezte:
– Küldethetek ide Western Uniont?
„Dan” bólintott.
– Ó, a minden a feje tetejére állt, amióta elszólították innen, uram! Mr. Lorenzo magán kívül volt az elmúlt négy hónapban, és senki sem tudta, hogy visszatér-e valaha is, uram.
Négy hónap? Jézus.
– Minden rendben van?
– Azt hiszem, Ms. Windham, hogy a körülményekhez képest minden a lehető legnagyobb rendben van. Nos, megtenne nekem valamit.
– Természetesen, Mr. Giovanni. Mi lenne az?
– Pénzt kell küldenie nekem. Jelenleg... mondja csak, Dan, mi is ez a hely?
– Nussbaum Üzemanyag – ragyogta büszkén „Dan”.
– Hallotta, Ms. Windham? Nussbaum Üzemanyag Las Vegas mellett. Küldene nekem százhuszonnégy dollár kilencvenhét centet? Köszönöm.
– Természetesen, Mr. Giovanni. Kiveszem a házipénztárból, és fél órán belül ott lesz az összeg.
– Még egyszer köszönöm, Ms. Windham.
Benito ennyivel már megtisztálkodhat, foghat egy taxit és bemehet a városba, ahol igénybe veheti vagy a hitelkártya cégét, vagy a vendégszeretetet, hogy szerezzen magának egy szobát.
Ms. Windham ígéretének megfelelően a pénz fél órán belül megérkezett. Benito kifizette „Dant”, és elkérte tőle a mosdó kulcsát.

 

1999. október 30., szombat, este 10:54
New Orleans mellett
New Orleans, Louisiana

– Lenne egy kérdésem – törte meg a csendet Isabel.
Sem ő, sem Chas nem szólt egy szót sem már egy negyed órája, annyira lefoglalta őket az előttük álló monumentális feladat. A tervezgetés véget ért – a páros, akinek az esélyei egyáltalán nem voltak rózsásak, ha a beszélgetésen és megfigyelésen kívül bármi másra is sor kerülne, tudatosan és szándékosan elindultak egy lénynek a barlangjába, akiről könnyen kiderülhet, hogy egy valódi Matuzsálem. Nem sok vámpír venne könnyedén egy ilyen feladatot, és a helyzet komolysága rányomta a bélyegét a hangulatukra. Nagyon is lehetséges, hogy a Végső Halál felé tartanak. Éppen ennyire lehetséges, hogy valami teljességgel felfoghatatlan szándéka volt velük az ősi Vértestvérnek, aki átköltözött a kísérteties Alvilágnak abba a részébe, ami átváltott Louisiana elhagyatott mocsaraiba (amelyek valószínűleg még feltérképezetlenek voltak az önként vállalt száműzetésének idején). Játékszerként ugráltatja majd őket? Bábbá teszi őket, és felhasználja ezeket az új játékszereket a következő lépéséhez a Jyhadban? Elpusztítja a testüket, és rabságba veti a lelküket? Nem tudhatták – amíg meg nem érkeznek.
– Akkor azt hiszem, jobb lesz, ha fel is teszed. Ki tudja, talán többször nem is lesz rá esélyed – felelte Chas, és hangjában világosan érződött a fatalista hangulata.
– Mostanában gondjaid voltak, nem?
– Ez a kibaszott kérdésed? – nézett a válla fölött Isabelre Chas. A nő észrevette, hogy Chas keze megszorult a kormányon, a bütykei elfehéredtek, és a karjai megremegtek a dzsekije alatt.
– Ne légy korcs. Tudod jól, hogy nem kell eljönnöd velem. Igazság szerint pontosan nem is tudom, hogy miért jössz velem egyáltalán. Ne érts félre – nagyon is nagyra értékelem, hogy itt vagy – de mi az?
– Oké, ez a kérdés?
– Nem, de azért felelj csak. Talán lesz egy kis hátterem, mire eljutok a kérdéshez. – mosolygott Isabel, és remélte, hogy a mosoly megnyugtatja a társát.
– Nos, ha ez egy film lenne, akkor most jött volna el az ideje, hogy azt mondjam, szeretlek.
– Ó, Chas, ne...
– Nyugalom, nyugalom. Csak egy kibaszott vicc volt. Már csak erre vagyok képes: kiborulok, és mindent tönkreteszek.
– Nos, ez lett volna a második kérdésem. Vagyis inkább az első. Mitől vesztetted el a fejed Prudhomme iskolájában.
– Ó, akkor? Semmitől. Csak valami elbaszott szar még a fiatalságomból.
– Igen....?
Chas megnyalta a száját, és csak egy kis idő múlva folytatta.
– Ez a kibaszott család az oka. Ha Giovanni vagy, akkor bizonyos döntéseket meghoznak helyetted. Nem mindig irányíthatod a saját sorsodat. Egy éjszaka egy őrült tejesnek – már meg ne sértődj – felcsúszik egy hajszál a seggébe, és olyasvalaki fizet meg érte, akinek semmi köze sincs az egészhez.
– Nem tudom, miről beszélsz. Nos, van valami sejtésem róla, de pontosan miről is van itt szó?
– Rendben, de ezt nem adhatod tovább. Ez nem valami nyilvános dolog.
– Kérlek – forgatta a szemeit Isabel.
– Rendben. Nekem már volt családom, mielőtt úgy döntöttek volna, hogy magukhoz Ölelnek. Csinos feleség, ház Jerseyben, minden tulajdonom más nevére bejegyezve, vasárnaponként templom, néhány gyerek – a szokásos maffiacucc, érted? Aztán egyszer csak felbukkan Frankie Gee – időnként már dolgoztam neki, inkább olyan cowboy szarságokat, és nem olyasmit, hogy ő az én capom. Azt mondja nekem, hogy teljes munkaidőre akar, be akar venni a csapatba. De én tudom, hogy ez nem lehet, mert úgy tizenhatod részben spanyol vagyok, és a Lagok azt akarják, hogy száz százalékban olasz légy, de ha bekerülök a csapatba, az azt jelenti, hogy ott leszek a közelben. Azt jelenti, hogy többé már nem kell alkalmi lószarokkal foglalkoznom – részt kapok minden svindliből, ami beesik, és több leszek, mint egy egyszerű csicska. Az emberek eljönnek hozzám, ha valamit el kell intézni, és magamnak is szervezhetek dolgokat. Mintha valakihez tartoznál. Megvédenek az összes környékbeli anyabaszótól, akik szét akarják tépni a kisfiúkat, érted? Úgy értem, néha csináltam egy kis buki dolgot, és ha az egyik fickó a megfelelő kapcsolatokkal szándékosan, vagy véletlenül úgy döntött, hogy nem fizeti ki azt a hatezret, amivel tartozik, hát akkor megszívtad. A csapatba tartozik, és Frankie Gee, vagy valaki hozzá hasonló szétveri az arcod, ha keménykedni próbálsz... meg kell védenie az embereit, érted?
– Szóval, a csali egy része, amit Frankie elhúzott az orrom előtt, a biztonság volt. Feladod a nappali meló biztonságát a nagy lehetőségért. Feladod a biztosítási egyleteket és a nyugdíjalapokat, meg ezt az egész régi vágású szart – nem is tudom, van-e még egyáltalán ilyesmi a modern világban, annyira régen történt már ez. Áldozatot hozol, és ezért jobban élsz... vagy, ha úgy tetszik, jobb lesz tőle neked az élőholtlét. A családhoz tartoztam, és szerettek volna előléptetni: ghoullá akartak tenni, érted? Ki akarták próbálni, hogy mit érek, hogy aztán Vértestvért csináljanak belőlem. Na, hát jelesre vizsgáztam a próbán. Valami egyszerű volt. El kellett rabolni egy teherautót, aztán gondoskodni arról, hogy eljussanak oda, ahol nem lesz gond azokkal a fickókkal, akik megveszik, és be kellett szedni értük a pénzt. Ezzel a rablással tettek próbára, hogy érdemes vagyok a maffiatagságra, meg hogy Vértestvérré váljak. Elég egyszerű volt, ha engem kérdezel.
– Még abban az évben átváltoztattak. Nem tudom, hogy zajlott a te Ölelésed, de az enyém igazán középszerűre sikeredett. Az egyik fickóval kiszívatták a véremet – ami egy másik kemény-fickó része volt a próbának, mert biztos te is tudod, milyen kibaszott rossz érzés, amikor egy közülünk való iszik egy szegény nyomorultból – aztán odaloccsantott egy nyeletnyi vért az ajkaimra, miután végzett. Emlékszem arra gondoltam, hogy milyen furcsa helyzet, mert az egész egy New York-i hentesüzlet pincéjében történt. Persze ez az egész úgy száz éve történt, és minden nagyon új volt nekem – érted, mire gondolok. Nem, mint mostanában, amikor minden kibaszott punk, aki látott egy filmet, és minden feketébe öltözött kísérteties gyerek tudja, hogy mire számíthat. Úgy értem, hogy a családunk szándékosan elég elbaszottan tartja a dolgokat, nem? Úgy értem, amíg ghoul voltam, és ittam a vért, végig azt hittem, hogy ez valami római katolikus magasröptű közösség dolog, és hogy odakinn mindenki így csinálja. Soha nem olvastam Drakulát, és nem volt ott az az Anne Rice-féle szar, amiből megtudhattam volna, hogy miről is szól ez az egész vámpírdolog. Úgy értem, a vámpírok kibaszottul kihasználják ezt az egész torz pszichológia szarságot – bizonytalanságban tartanak, és soha nem tudhatod, hogy mi a tervük veled. Én is csináltam már ilyet. Gondolom, ettől nem unjuk meg a kibaszott örök életet. Pokoli egy játék ez.
– Mintha egy kicsit témát váltottál volna, ugye? – vágott közbe Isabel.
Chas egy időre elhallgatott a megjegyzést követően.
– Igen, azt hiszem tényleg témát váltottam.
Akkor mi történt? Kibillentetted magadat, miután Vértestvér lett belőled?
– Nos, ez az, látod? Az a kibaszott Frankie, meg a sok duma az áldozatról. Nem beszélt arról, hogy valami lószar ragaszkodást kell feláldoznom. Azt akarta, hogy áldozzak fel valamit – hogy bebizonyítsam, hogy többet ér nekem az, amivé válok, mint az, ami előtte voltam. A szemetek, miután átváltoztattak, bezárták a kibaszott pinceajtót, és elmentek. Én meg megőrülök az éhségtől, és körbe-körbe rohangálok a pincében, hátha találok valamit. Arra gondolok, hogy talán a fönti hentestől átszivárgott valami kis vér a padló résein, vagy lejön majd ide néhány patkány, vagy kutya, vagy valami, amit elvihetek vacsorázni.
– Aztán meghallom, hogy valami van a fagyasztóban. Ne feledd, ez a századfordulón történt New Yorkban. Még nincsenek nagy, fémből készült, légkondicionált hűtőhelységek a húsnak, csak hatalmas fémdobozok, amelyeket többrétegnyi szigeteléssel, és igazi jéggel tartanak hidegen. Már nem vagyok magamnál az éhségtől, és eszembe jut, hogy még mindig életben lehet, bármi ugráljon is odabenn, úgyhogy rávetem magam a kibaszott hűtőre, mint egy megszállott.
– És a kibaszott gyerekeim vannak odabenn. A kibaszott Ruth és Amanda. De volt egyáltalán más választásom? Kibaszottul nem.
Vérkönnyek csorogtak végig Chas arcán. Az útra meredt az autó előtt a sötétben, mintha egyszerűen csak elmehetne az autóval, és hátrahagyhatna mindent, ami a múltban történt.
– Sajnálom, Chas.
– Ó, még nincs vége. A feleségemet szándékosan nem tették oda, úgyhogy miután lehiggadtam, és kiengedtek, el kellett mennem utána. Nos, szó szerint nem kellett volna, de ők nem akarták könnyűvé és egyértelművé tenni a dolgokat. Ha ott megöltem volna a feleségemet is, akkor nem lett volna más választásom, mint továbblépni a kibaszott élőholtélet felé. De ők szándékosan nem tették őt oda, hogy nekem szét kelljen tépni magam, amíg eldöntöm, hogy mit csináljak.
Csend telepedett az autóra.
– És? – szólalt egy perc múlva Isabel. Chas megrázta a fejét, és felsóhajtott.
– Őt is meg kellett ölnöm. Nem hagyhattam, hogy egy ennyire elbaszott dolog felfordítsa az életét. Úgy értem, hogy a picsába reagálsz egy ilyen dologra? Én, nekem ezzel kellett élni, és el kellett fogadni, de csak azért, mert én csináltam. Mit csinálsz, ha ilyesmi történik veled? Hogy a picsába tudnál kimászni az ágyból, ha tudod, hogy akár aznap is történhet veled valami éppen ennyire, vagy még ennél is elbaszottabb dolog? A kibaszott feleségem nem csinált semmit, amivel kiérdemelte volna ezt... csak egy maffiás fickóhoz ment feleségül. A legrosszabb, ami történhetett volna vele az volt, hogy kinyírnak, és ő megy tovább a maga útján, vagy újra férjhez megy. Az istenverte gyerekeim – ők sem választhattak, hogy Anna és én legyünk a szüleik. Egyszerűen csak rossz fickó lett az apjuk, és az ő elbaszott társai odatették őket egy teljesen elbaszott dolognak az útjába. Én pedig ezzel ébredek minden kibaszott éjjel... próbálok kibaszottul túljutni rajta, érted?
Az arcán ismét csorogtak a könnyek.
– Igen, de nem...
– És alapvetően ezért tartok veled. Talán nem a legönzetlenebb cél, segíteni egy rakás kibaszott vámpírnak kitalálni, hogy mi is jár a nyomukban, de kezdetnek nem rossz, nem igaz? Ez legalább vitathatatlanul pozitív, nem? Frankie halott. A kibaszott Victor is halott. Nem mintha lenne bármi is, amihez visszamehetnék, ha nem számítjuk, hogy még ki tudja, hány éjszakán át bánthatnám az embereket, és vehetném el tőlük a szarságaikat, amikor csak kedvem szottyan hozzá, és így legalább úgy érzem, hogy hozzáteszek valamit.
– És ez baszta fel az agyam a múlt éjjel... amikor megláttam azt a rengeteg kis gyereket ott ülni a padokban Prudhomme kibaszott iskolájában. Ő megölte azokat a gyerekeket. Úgy döntött, hogy megöli őket. Még időt is fordított rá, hogy egyenként kiválassza a kibaszott gyerekeket, aztán szárazra szívta őket. Minden reggel, amikor lefekszem, csak az az egyetlen dolog tart vissza attól, hogy szembenézzek a nappal egy száz kibaszott évvel ezelőtti elbaszott tettemért, hogy nem tehettem róla, és akkor ez olyasvalami számára, amit képes megtenni és elfogadni, és kibaszott boldogan ébred, és nincs gondja a világra. A gyerekeim és a feleségem... bárkit kinyírtam volna, ha csak hozzájuk ér. De az nem volt elég. Ő pedig még csak nem is gondolkozik el rajta.
– A kurafi.
Isabel tisztában volt vele, hogy nem tud semmi olyat mondani, ami megváltoztatná Chas állapotát. Ez volt a férfi démonja, amivel minden éjjel szembe kellett nézzen. Amikor a bestia orcáját látja, akkor az kétségtelenül a felesége árulást ordító arcát viseli, és a gyermekei sztereó hangján mondogatja, hogy Miért, Apu, miért. Mit csináltunk?
Ebben a pillanatban megcsörrent Isabel mobiltelefonja. Chas megugrott, amikor a digitális hang felciripelt, és kizökkentette kellemetlen emlékei közül. Isabel gyorsan felvette a telefont.
– Halló?
– Egész idő alatt ott volt?
– Las Vegasból? – vetett egy hangsúlyos pillantást Chasre.
– Úgy van. Tegnap éjjel. Nem, ma reggel?
– Rendben. Köszönöm.
Isabel kikapcsolta a telefont, és ismét Chasre nézett.
– Nos, van egy újabb okod, hogy velem maradj.
– Ó, igen? Nagyszerű. Mi az?
A szarkazmus szó szerint csöpögött Chas szavaiból.
– Az emberünk, Benito... halott.

 

1999. október 29., péntek, este 11:43
Nussbaum Üzemanyag
Las Vegas mellett, Nevada

Benito, kezében a frissen vásárolt árukkal, kinyitotta a mosdó ajtaját. Az üzlet bejáratától túlzottan hosszú volt az út a mosdó ajtajához – a kulcs egy hatalmas kormány kerékhez volt kötve, és Benito keze már amúgy is tele volt a vásárolt tisztálkodó szerekkel. Odabenn ellenőrizte az egyetlen viharvert fülkét, hogy biztos lehessen benne, hogy egyedül van.
Teleengedte állott vízzel a mocskos kagylót, aztán megnézte magát a tükörben. Rondán nézett ki. Kezdjük az elején. Levette az ingét, és begyömöszölte a kukába, aztán beszappanozta a kezét, és lemosta a sivatag mocskát az arcáról, a kezeiről és a nyakáról. Még a hajába is fröcskölt egy kis vizet, hogy meglazítsa a belecsomósodott vért és mocskot.
Jézus, ha én dolgoznék egy benzinkúton az éjszaka közepén, akkor még azt sem hagytam volna, hogy megközelítsem a boltot.
Mielőtt nekilátott volna a borotválkozás szertartásának, Benito megragadta a kagyló két oldalát, és megrázta a fejét. Mi hozta ide? Halványan emlékezett arra, hogy beszélt a szagos ismeretlenekkel, de azok nagyon keveset árultak el magukról, és most már abban sem volt biztos, hogy az ismeretlenek Nosferatuk voltak.
Visszarángatta magát a jelenbe, és körülnézett a nyomorúságos helységben. A bejárati ajtó úgy nézett ki, mintha egyszer már betörték volna, de aztán visszacsavarozták a kerethez. Valaki ráírta a belső részére, hogy
P.O.E.
O.P.E.
és egy majdnem üres pomádésdoboz hevert a kagylón a fal mellett. Egy félig elszívott szivarka árválkodott a padlón, ami annyira száraznak tűnt, mintha már legalább húsz éve heverne ott.
Még a fény is nyomorultnak és kétségbeesettnek tűnt – a linóleummal borított termet megvilágító hat lámpából kettő kiégett, a többi pedig annyira megsárgult, hogy Benito arcát sápadtról epebajosra változtatták. A sarokban felgyülemlett az utazók és a gázolaj mocska, és még a fal tégláinak réseibe is jutott belőle. A Formica mosdópult összekarcolt lapját cigaretták égették meg, felismerhetetlen foltok tarkították, és imitt-amott még látszottak rajta a félszívvel felkent csempetisztító nyomai.
Azonban Benitonak még volt legalább fél órája, amíg a taxi megérkezik, és ezt az időt szívesebben fordítja arra, hogy civilizálttá tegye a megjelenését, minthogy meghallgassa „Dan” történetét, bármennyire szerencsétlen, vagy mozgalmas legyen is. Beszappanozta hát az arcát, belemártotta a borotvát a fodrozódó vízbe, és felkészült, hogy lenyírja a borostát, ami az Ölelés óta minden éjjel megjelent az arcán.
– ...Rettenetes hely a halálra...
Benito körülnézett. Nem hallotta az ajtó nyílásának hangját, és akkor sem látott idebenn senkit, amikor belépett. Biztos odakinn valaki. Mégis, milyen furcsa ilyesmit hallani.
– ...Elodie, Hazimel, Nickolai...
Az értelmetlen szóhalmaz megijesztette a derékig meztelen Giovannit. Megpördült, hátha „meglátja” honnan jön a hang, legyen az egy mozgó árnyék az ajtó alatti résben, vagy, ami kevésbé valószínű, valaki, aki a vécében bújt el valami mögött. De hol?
– ...Úgy csókol, mint egy pók...
Ezt az utolsó, furcsa kijelentést követően Benito egy pukkanást hallott. A négy még működő lámpa egyike felrobbant, és apró üvegszilánkok záporoztak a férfira, a kagylóra és a padlóra.
Mi a nyavalya folyik itt?
Pukk. Felrobbant egy újabb égő, és a szobára beteges félhomály borult.
És aztán a fülke ajtaja lassan, a rozsdás sarokvasak nyikorgásától kísérve kitárult. Benito hitetlenkedő pillantással pördült meg – benézett a fülkébe, hogy biztos lehessen benne, hogy senki sincs idebenn.
Az apró helységből egy ismerős, de mégis idegen alak lépett elő. A valaha sima, napbarnította bőrt most fakó sebhelyek rácsozata borította. Az alaknak felemás szemei voltak – az egyik pontosan ugyanolyan volt, mint amilyennek Benito korábban is látta, de a másik úgy nézett ki, mintha durván kivájták, aztán visszagyömöszölték volna az üregébe. Az idegen szem valósággal vörösben izzott, és a fényerő látszólag véletlenszerű időközökben felerősödött, majd elhalványult. Az alak ruhái rongyosak és piszkosak voltak, mintha a tulajdonosuk teljesen megfeledkezett volna a külsejéről, amióta régi önmaga átalakult egy ilyen... valamivé. A haja csapzott volt, és az ujjai mintha hosszabbá és kifejezőbbé váltak volna.
– Leopold – csodálkozott tátott szájjal Benito. – Ugyanaz... ismét és mindig ugyanaz. Leopold ismer téged.
Leopold... oly sok éjszakát vesztegettünk rá, Benito. Oly sok idő... a véred többé már nem kiált felénk úgy, mint korábban. Elveszett a söpredék között, Leopold... nem! Benito! Szóba álltál azokkal a bűzlő patkányokkal?
Leopold nyilvánvalóan félrebeszélt. Valószínűleg beleőrült abba, ami így elváltoztatta.
Benito hátrált egy lépést. Nagyon is tisztában volt a helyzet furcsaságával. Itt volt félmeztelenül, félig megborotválkozva a semmi közepén, egy benzinkút mosdójában, amiről azt hitte – amiről tudta! – hogy üres, és egy torz Vértestvér kitántorog valahonnan, ahol pillanatokkal korábban még semmi sem volt.
– Miről beszélsz, Leopold? – kérdezte lassan Benito, és remélte, hogy nem ösztönzi a megviselt Vértestvért valami elhamarkodott cselekedetre.
– Már mondtam neked, hogy ez rettenetes hely a halálra! – köpte Leopold, és a jó szemét (ha lehet ilyet mondani) fájdalmában összeszorította. – Nem figyelsz rám? Az átkozottak nevei könnyedén gördülnek le a nyelvről!
– Ennek nincs semmi értelme, Leopold. Miről beszélsz? Meg kellene értselek?
– Nekem nem kell semmi!
– Rendben. Rendben. Nincs szükséged semmire. Akkor mit akarsz?
– Mit akarok? Azt akarom, hogy meghalj, de ez a hely rettenetes. Benito tudta, hogy nem mondta ki hangosan az utolsó kérdést...
vagy mégis? Leopold felfalta a fejében felbukkanó gondolatokat, és egyre fenyegetőbben közeledett hozzá. Ami alig néhány másodperccel ezelőtt még szánalmasnak és megvertnek tűnt, az most fennkölt és rosszindulatú volt, egy szörnyeteg, ami a Benitoból átadó rettegéssel és aggodalommal táplálkozott.
– Egy rettenetes hely? Miért kell nekem...
Gyorsabban, mint ahogy azt Benito követni tudta volna, Leopold előrelökte a karját, ami egy borotvaéles peremmel megtoldott húsos félholddá változott. A csáp végigvágott Benito derekán, felnyitotta a húst a hasán, és a sebből előtörtek a valaha létfontosságú szervek összeaszalódott maradványai. A sebből előtörő vér ragacsos ragyogással vonta be a padlót. A hátratántorodó Benito szemébe kiült a fájdalom és a döbbenet, ahogy akaratával a testében lévő maradék vért a seb felé irányította. Ha Leopold meg akarta ölni, akkor nem sok esélye volt arra, hogy legyűrje az eszement Káinitát.
A menekülési ösztön átvette az irányítást. Az éhség Benito viszonylag előrehaladott kora ellenére menekülésre bírta a Bestiát. Megpördült, és minden élőholt erejét beleadva kiszakította a sarkából az ajtót, ami aztán kirepült a parkolóba. És Benito nekiiramodott...
...de a lába megcsúszott a mosdó padlóját beszennyező vérben, ami a saját sebéből folyt oda.
Leopold habozás nélkül rávetette magát a prédájára. A testéből előtörtek a megnyúló bordák, amelyek átdöfték Benito testét, majd megtekeredtek és szétnyíltak, ezzel darabokra szaggatva a másik Vértestvért. Benito mellkasának negyede a fejével egyetemben hajmeresztő módon elvált a test többi részétől. Egy kar esett a földre, amelyet Leopold behatoló csontjai fordítottak ki a helyéről, majd elvágták a testtől, amikor a bordaféreg visszafordult önmagába, hogy ismét átdöfhesse a másik vámpírt. Másodpercekkel később Benito Giovanniból nem maradt már, mint néhány kupac belsőség, ami összemocskolta egy Nevadai mosdó padlóját. Aztán amint bekövetkezett a Végső Halál, még ezek a maradványok is porrá omlottak.
Mire a hamu szétterült a földön, Leopoldnak már nyoma sem maradt. Hogy elsétált-e az éjszakába, vagy visszatért abba az öntudatlan világba, ahonnan előlépett, hogy meglepje Benitót, azt senki sem tudta volna megmondani, mert senki sem látta.
Egy órán belül megérkezett Benito taxija. A sofőr, a Giovanni család skót ágának egy ghoulja pontosan tudta, hogy mit lát. Arckifejezésére gondosan ügyelve elegendő hamut kapart össze ahhoz, hogy egy rátermett nekromanta remélhetőleg kivizsgálhassa Benito halálának körülményeit, aztán elhajtott az éjszakába.
Dan Nussbaum megvakarta a fejét, és elátkozta azt, aki kidöntötte az ajtót.
– Átkozott vámpír verőlegények.

 

1999. október 31., vasárnap, éjjel 12:21
A Bourbon-birtok
New Orleans mellett, Louisiana

Már úgy egy évszázada nem lakott senki a Bourbon birtok udvarházában – abban az otthonban, ahol Oliver Prudhomme átélte a megpróbáltatásokat Vak Tommal, és azzal a lénnyel, aki ott tanyázott. A pincében menedékre találó szörnyeteg rettegésben tartotta a ház lakóit, és az özvegy és a szolgálók hamarosan követték Oliver példáját, és elhagyták a házat.
Azóta a mocsár minden erejével azon volt, hogy visszaszerezze a földet, ami valaha csakis az övé volt. Kúszónövények igyekeztek fel a bokros dombon a ház felé, és bezárták egy szerves ketrecbe. Az idő és az elemek kikezdték a valaha büszke épület alapját és falait. Nyomukban repedések, rothadás és rozzantság maradt. Bár a föld fölötti levegő nem volt hajlandó megmozdulni, az emelet törött ablakain és a tárva nyitva álló francia ajtókon keresztül betörhetett valami reszketeg légáram a házba, mert a nehéz burgundi függönyök úgy mozogtak az éjszakában, mint valami letargikus fekete kísértetek.
Isabel és Chas megkerülték a hatalmas épületet, hogy megkeressék a pince maradványait, amelyről Prudhomme írt a levelében vagy naplójában. Hamarosan rábukkantak egy durva, korhadt faajtóra, amit ráfektettek egy tátongó grottára. Kétségtelenül ez a grotta lehetett maga a pince. A levegő azonnal éles sikolyokkal telt meg, amint elérték a bejáratot. Hideg széllökések kavarogtak a föld felszínén.
– A nyughatatlan holtak szellemei – mondta Isabel Chasnek. – Az a lény őrökként, vagy valami ehhez hasonló szereppel hozzáláncolta őket a házhoz. Valószínűleg dühösek, amiért tőle függnek – érzem, hogy nem önszántukból szolgálják.
– Segíthet ez nekünk? – kérdezte rá annyira nem jellemző reménykedéssel a hangjában Chas.
Az autóút második felében mogorván magába fordult. Valószínűleg a múlt kísértetei zaklatták, és annak a Vértestvérnek a halálhíre, akit először meg kellett volna találnia. Mielőtt mindenki meg nem halt, akit ismert, és belekeveredett ebbe az ügybe.
– Kétlem – ismerte be Isabel. – A ház alatt lapuló Vértestvér valószínűleg öregebb, mint az összes szellem együttvéve, és sokkal hatalmasabb is. Még ha együtt lépnének is fel ellene, a Vértestvér valószínűleg még akkor is egyetlen kézlegyintéssel szét tudná oszlatni őket, vagy száműzhetné őket egy másik világba. Nem, attól tartok egyedül kell szembenéznünk ezzel a lénnyel, méghozzá az ő feltételei szerint.
– Nos, akkor bassza meg – tette hozzá Chas.
Isabel megjegyezte magában, hogy ez legalább már illett az egyéniségéhez.
A sötétben a páros óvatos léptekkel megközelítette a faajtót, amely erőtlenül védte a lényt a kinti világtól. Chas kitárta az ajtót, és a rozsdás sarokvasak által hallatott fémes sikoly nagyon is hasonlított a körülöttük sivalkodó megzavart kísértetek hangjára.
Az ajtó mögött egy sávos barlang mélyedt a louisianai mocsár üledékes kőzetébe. Imitt-amott hatalmas gerendák és ciprusfa rakások emelkedtek a padlótól a mennyezetig, és támasztották alá a föléjük tornyosuló építményt. Nedves növények bújtak elő a mennyezet számtalan repedéséből, és ragacsos hálózattal borították be azokat a rövid kiemelkedéseket, amelyek durvává tették a felületét. Az egyenetlen padló mélyedéseiben összegyűlt a mozdulatlan víz, és a nyugodt levegőben súlyosan ült a rothadás halvány, émelyítő bűze. A Chas zseblámpája által bátortalanul megvilágított kúpban úgy kavargott a pára, mint azoknak a kísérteteknek az éteri testek, akiket kétségtelenül kizártak a Vértestvér menedékének belsejéből.
Aztán egy hang szólalt meg Isabel fejében visszhangozva, mint valami templomi harang. A hang nem volt sem női, sem férfi, csak egy nehéz, ragozás nélküli zengés az elméjében. Az itt élő Vértestvér, tudta, hogy megérkeztek, és kinyújtott egy telepatikus csápot az elméjébe.
Miért jöttél? – kérdezte.
Isabel hangosan válaszolt, remélve, hogy Chasnek így lesz valami fogalma arról, hogy mi történik.
– Azért jöttünk, hogy az indítékaid iránt érdeklődjünk. Tudni akarjuk, hogy miért vadásztál le oly sokakat a sorainkból.
Szemtelen gyermekek, ti ketten. Az ő dolga csak rá tartozik. Semmit sem kell elmagyaráznia nektek. Ti, és a fajtátok, akik oly távolra űztétek őt az éjszaka burkában... úgy cselekszik, ahogy kíván.
– De miért? A bosszúért? Bosszút áll azokon, akik a múltban rá vadásztak?
Sajnálatos módon Chas nem fogta fel, hogy mi történik.
– Mi a faszról beszélsz, Isabel?
– A szőr... a Vértestvér az. Egy misztikus adomány segítségével beszél hozzám.
Ki az ott veled? Érzi a dühöt a másikban. Egy skarlát képet lát. Ne vezess dühös vendéget az otthonába! Már így is vétkeztél. Megsértetted a menedéke szentségét. Elbizakodott és szemtelen.
– Ez itt az útitársam, Chas. Chas megvéd engem. Nem jelentünk fenyegetést rád nézve, ó nagy Öreg. Tudjuk, hogy egyetlen legyintéssel elpusztíthatnál minket. Mindketten csak a tudást keressük itt. Ha nem tudjuk, miért neheztelsz ránk, hogyan remélhetnénk, hogy kiengesztelhetünk?
– Ez már kibaszottul az idegeimre megy, Isabel.
– Kérlek, Chas. Összpontosítanom kell. Már korábban is volt dolgom ilyesmivel. Csak hagyd, hogy beszéljek a vendéglátónkkal.
A védelmeződ lobbanékony. Hogyan gondoskodhat a biztonságodról? Csak egyvalakit várt...
– Hogy érted, hogy csak egyvalakit vártál? Tudtad, hogy jövünk?
Tudja. Tudja. Ismeri a végtelent és a sötétséget. De vannak dolgok, amelyek még mindig meglepik. Még a hidegből jövő hangok sem tudatták vele, hogy egy másik is érkezik. Nem adományozhatja neki is ugyanazt az érinthetetlenséget, amit a köpenyes férfi kívánt. William Burke! Menj, és mond el az uradnak, hogy betű szerint teljesítem a kívánságát!
– William Burke! Ezt meg hogy érted, tiszteletreméltó Öreg? – Isabelt meglepte a láthatatlan beszélgetőtárs szófordulata. – William Burke nem utazik velem.
– Ki a fasz az a William Burke? – követelte szinte morogva Chas. – Ó, és mi a fasz ez az egész?
Chas körül a levegő Isabel szeme láttára vált párássá – sötét lett és sűrű, és egy fekete forgószél kezdett pörögni körülötte. Számtalan túlvilági hang üvöltött kórusban, mintha odakinn orkán tombolna. Azonban a kamra levegője rémítően nyugodt maradt, és ez a tény sokkal jobban nyugtalanította Isabelt és Chast. A férfit elborító vihar természetellenes volt. A szellemek áradása időlegesen sem tudta megbolygatni az élők világát.
Ennek ellenére úgy tűnt, hogy az ősi Vértestvér ráérzett Chas gyenge pontjára, a közelségére a Bestiához. Isabel figyelte, ahogy Chas arcát elborítja a düh, és a fájdalom. Szemei besüllyedtek a koponyájába és elsötétedtek, és szájában, amellyel úgy tátogott, mint egy partra vetett hal, jól látszottak az agyarak. A kezei először ökölbe szorultak az oldala mellett, majd ismét kinyíltak. Mintha meg akarta volna ragadni a túlvilági kínzóit, akik könnyedén kicsúsztak a kezei közül.
A testetlen hang ismét megszólalt Isabel elméjében, és a rosszindulatú hanghordozásába mintha egy árnyalatnyi vidámság vegyült volna.
A másik hamar elveszti az önuralmát. Ajánlatot tettünk neki, hogy lássuk, mit válaszol.
Ahogy egyre múltak a végtelenbe nyúló másodpercek, Chas érezte, ahogy elborítják a támadói által rázúdított érzelmek. Az először érzett egyszerű frusztráció hamar felgyújtotta a haragját, de a kísértetek szenvedélye őrjöngésre sarkallta. Tűnjetek innen a picsába – gondolta, és odacsapott az öklével, de csak egy maréknyi hideg levegőt talált el.
– Chas, őrizd meg a nyugalmadat. Őrizd meg a nyugalmadat.
Isabel figyelmeztette, de mi a faszt tud az a nő? A vihar nem volt hajlandó megtörni – Chas látta az egyes mosolygó, gúnyolódó, és ocsmányságokat suttogó arcokat a kísérteties forgószélben. A sikolyaik még a saját gondolatainál is hangosabb visszhangot vetettek a fejében. Ismét ütött, aztán még egyszer, de egyszer sem talált. Dermesztő karmok szántottak a hajában, emelték fel a dzsekijét, tapogatták a karját és zúdítottak rá ütéseket a világok között feszülő sötét fátyol mögül. Egyes szavak és átkok elértek hozzá a kakofóniából – hideg, annyira hideg, gyere, érints meg minket, válj eggyé velünk annyira meleg, oly sok gyűlölet, oly messze az embertől, soha nem tudott igazán, elveszett! Túl sok fekete oly távol egy kicsi, forró fekete mag.
Az örvénylő testek egyesültek, és kialakult belőlük... valami. Egy arc. Chas hadonászni kezdett, remélve, hogy szét tudja oszlatni a kialakulófélben lévő arcot, de a kezei ismét csak áthatoltak a jelenésen. Egyre felismerhetőbbé vált az arc, a csontvázvigyor a kiugró csontok fölött. Egyre kifejezőbb lett, aztán a koponya nevetve megrepedt, és sikoltó vidámsággal töltötte meg a halott levegőt...
...majd eltűnt. De a vihogás maradt, és Isabel számára is hallhatóvá vált, aki befogta a füleit, mielőtt megsüketült volna. A nevetés valósággá homályosodott, és veszített egy kicsit erejéből, és a szétosztó kísértetek üvöltéséből kialakult valami nagyon is valóságos, nagyon is jelen lévő nevetés, ami olyasvalakitől származott, aki a kamrában volt. Chas szemei résnyire szűkültek, és dühbe gurult.
– Mi ennyire vicces, he? Mi a picsáért röhögsz? Te kibaszott... gyáva! Hol a fenében vagy?
Összehúzta magát, mintha rá akarná vetni magát valakire.
– Chas! – kiáltotta Isabel. – Őrizd meg a... Túl késő. Túl kevés.
Chas nekiiramodott a grotta nehéz űrjének, és Isabel ott volt szorosan a nyomában. Néhány yardnyira a barlangban egy fekete forgószél kavargott, és a nevetés megváltozott: a hangzása alapján innen eredt. Chas forrongott. Isabel odaugrott, hogy visszatartsa, de az őrjöngő férfi félresöpörte. Isabel felpillantott a földről Chasre. A szíjszerű izmok megfeszültek a nyakában és kidudorodtak a gallérja fölött, az agyarai előmeredtek tágra nyitott szájából. A nő tudta, hogy Chasnek vége. A férfi előre vetette magát.
És még a levegőben megállt, és a földre zuhant.
A forgószélből kilépett egy fájdalmasan sovány alak, ami nem tűnt többnek egy másfél ember magas életre kelt madárijesztőnél. Ujjait karmok helyettesítették, és egy lepel cafatai lógtak rajta, mint a Kaszás köntöse. Az alaknak nem látszott az arca, mert egy pókhálós fátylat viselt, ami egy állkapocs nélküli kis koponyákból álló tökéletes koronán függött. A forgószél elhalványult, és beleolvadt a barlang jellegtelen sötétjébe, amint az alak előlépett belőle.
A lény megrázta a fejét, és a nevetés folytatódott. Az egyik csontos ujj Chasre mutatott, a másik kéz pedig szeszélyesen csapongott.
Istennel együtt sétált. Látta az égből aláhulló véresőt. Túlélt egy évezredes vadászatot, majd egy újabbat. A fáraók húsa alatt aludt, majd később az élettelen csontjaikon. És egy ennyire ifjú valaki – ez itt – azt hiszi, hogy el tudja pusztítani. Nem ma éjjel.
Újabb nevetés.
Nem ma éjjel.
Chas ordítva ugrott fel a földről, kitárt karokkal...
...és egy finom hamuból álló felhővé változott. Néhány pillanattal később a hamu leülepedett az alak előtt a barlang padlójára.
A lény tovább nevetett. Hamut a hamuhoz, port a porhoz.
Gyötrelmes kifejezés suhant át Isabel arcán. Kétségbeesetten térdre ereszkedett, és otthagyta a tenyerének nyomát Chas maradványaiban.
Ilyen az ő hatalma. Erre képes, és ezt fogja tenni Nem állíthatod meg, senki sem állíthatja meg. Most mégis elbocsát. Azt akarja, hogy tudd, hogy elmenj a tiédhez, és elmond nekik. A köpenyes férfi azt akarja, hogy visszatérj hozzá, és ő is ezt akarja.
A halott alak előrelépett, lehajolt, és pokoli erejű kezével megragadta Isabel nyakát. Felemelte a nőt egészen addig, ahol az arcának kellett volna lennie, majd félrebillentette a fejét, mintha csak meg akarná vizsgálni. Aztán ledobta a földre.
Évszázadok óta itt van, mégis senki sem talált rá, csak néhány átkozott. És látod, ők mivé lettek? Bomlott elmével tévelyegnek a mocsárban. Halottak, semmik, csak hamu maradt utánuk. Eltávoztak, hogy néhány éjszakára csillapítsák a szomját. Azt teszi, amit jónak lát. És mindig is azt fogja tenni. Túllépett az időn. De hosszú az emlékezete.
Vidd ezt hírül az uraidnak.
– De... – tiltakozott Isabel.
Nem. Nincsenek kérdések. Ne csábítsd arra, hogy elszórakozzon veled, csak hogy megmutassa a köpenyes férfinek a gyengeségét. Térj meg a tieidhez.
Isabel a válla fölött visszanézett a grotta bejárata felé. Mire visszapillantott oda, ahol korábban az alak állt, a mozdulatlan levegőben alászállingózó porfelhőn kívül semmit sem látott.

 

1999. november 4., kedd, éjjel 1:37
British Airways 2226-os járat
Valahol az Atlanti-óceán fölött

Isabel felnyitotta a szemét a durva fenyőkoporsóban, és felnézett arra a falemezre, ami a külső világtól óvta őt.
Kudarc.
Teljes kudarc.
Kudarcot vallott Benito Giovanni sorsának kiderítésében. Kudarcot vallott az istentelen hatalommal rendelkező ősi vámpírok csoportjával kapcsolatban is, és nem sikerült reményt hoznia a klán számára. Kudarcot vallott, amikor nem sikerült megakadályoznia, hogy a szekták háborúja átterjedjen Boston utcáira is. Annak ellenére, hogy a Giovannik megőrzik majd vezető szerepüket a városban, a Kamarilla és a Sabbat közötti háború miatt most egy időre a föld alá kell vonulniuk, és minden ügyet különösen óvatosan kell kezelniük.
De, nyugtatta magát Isabel, nem történt volna mindez ugyanígy vele, vagy nélküle? Nem helyettesíthető-e Benito? Ambrogino vajon tényleg azt várta tőle, hogy összezavarja egy Vértestvér cselekedeteit, aki könnyen meglehet, hogy magának a legendás Káinnak az árnyékában járt – már ha maga Káin létezett egyáltalán. Vajon nem a túlélés a végső győzelem a Jyhadban? Vajon nem zajlanak minden éjjel ehhez hasonló tragédiák, amelyek úgy fonódnak egybe a Vértestvérek létével, mint a vérfertőző rokonság a saját családfájában?
Végül is az egész háború nem csak egy egyszerű figyelemelterelés volt, amely arról a tényről volt hivatott elvonni a figyelmüket, hogy minden éjjel felkelnek, minden reggel lefekszenek, és a körülöttük élő halandókon élősködnek?
Egy magányos vérkönny futott le Isabel arcán, és beszennyezte a hátát támasztó puha fát.

 

1999. november 4., csütörtök, éjjel 1:37
A Mauzóleum loggia
Velence, Olaszország

Ambrogino hátravetette a csuklyáját, és meggyújtott egy gyertyát. Aszott, szürke kezével húzott két kártyát a pakliból. A Bolond. A Halál.
Aztán a tükörbe nézett. Valaki – valami – kétségtelenül a fényes felület túloldaláról is látta ugyanezt az arcot. Holnap este találkozik Isabellel Londonban.

 

 

A SZERZŐRŐL

 

Justin Achilli egy vodkásüveg alján él, ahol New Ordert és Morisseyt hallgat. Azt már senkinek sem hajlandó elárulni, hogy miként sikerült beilleszteni a számítógépét és a CD-lejátszóját az üvegbe. A macskája, Zöe, valószínűleg jócskán túl fogja élni.