Isaac Asimov - Hogyan ne építsünk robotot?


    
     Valahogy úgy esett, hogy sose kértek fel technikai tanácsadónak semmiféle tévémûsorhoz. Ez persze a tévé kára, de rengeteg a dolgom, s így nem érek rá sajnálni a tévét. Az õ baja - mondom én.
     Mondom, legalábbis rendes körülmények közt. 1964-65 telén azonban erõs kísértést éreztem, hogy ezen messze túlmenjek. Ezt egy tévémûsor, Az én élõ babám váltotta ki belõlem.
     A sorozat az AF-709-es robotról szólt, amelyet egy robottervezõ titokban épített valami ûrközpontban. A robottervezõt utóbb elküldték Pakisztánba, s a robotot a legjobb barátja, egy pszichiáter, bizonyos McDonald doktor gondjára bízta. McDonald doktor volt a felelõs, hogy senki meg ne tudja: a robot tulajdonképpen robot.
     Ez némi nehézségbe ütközött, mert a robotot a robottervezõ ember formára építette. Sõt nevet is adott neki; Rhodának hívták, s mutatós testalkatú, megtermett nõt formázott.
     Hát nem szörnyû? Én elejét vehettem volna a bajnak. Pokoli szerénységem tiltja, hogy részletesen megmagyarázzam, milyen világszerte elismert szaktekintély vagyok robotok dolgában - így errõl csak röviden. Szóval: világszerte elismert szaktekintély vagyok robotok dolgában.
     Ha megkérdeznek, én azt mondtam volna: Egyszerûen képtelenség mutatós testalkatú, megtermett nõt formázó robotot építeni. Az gyatra robottervezésre vall.
     A legjobb robot persze, amely fémbõl készül, sima, hengeres törzse van, feje elegánsan elkeskenyedõ kúp, végtagjai csõ formájúak. Az ilyen robotban van valami zörgõsen józan méltóság, amelyet kevesen adnának oda Robot Rhoda szánalmasan szabálytalan alakjáért. Mikor azt mondom, kevesen, ezen kevés robottervezõt értek.
     A mûsor rámutatott, hogy Rhodát az ûrkörnyezet asztronautákra tett hatásának vizsgálatára építették. Be kell ismernünk tehát, hogy mûanyag borítása, amelynek tulajdonságai nagyon közel állnak az emberi bõréhez, célravezetõ, úgyszintén azt is, hogy a robot testének az emberi test síkjait, görbületeit, csatlakozásait kellett utánoznia. De - és itt döbbent meg az egész ügy logikátlansága - miért épp a nõi testet kellett utánoznia, mikor majdnem minden asztronauta férfi?
     Közismert tény, hogy a robot belsõ vezérlõberendezései viszonylag terjedelmesek, s így a robotnak szükségszerûen nagynak kell lennie. De ha férfi formára építik, nagysága nem kelt okvetlenül feltûnést. Nõ esetében azonban ez már csúf, s nem kívánatos, sõt káros figyelmet kelt.
     Még egy szokásosnál nagyobb termetû lányban sincs elegendõ hely a nélkülözhetetlen belsõ berendezések elhelyezésére. A testen tehát, ahova a kapcsolók kerülnek, észrevehetõ szabálytalanságok és dudorok keletkeznek. Könnyû elképzelni, hogy e dudorok milyen csodálkozást - s nyugodtan állíthatom, nemtetszést - szülnek.
     A mûsor rendezõi tehát kénytelenek voltak nagy nehézségek árán egy megtermett, ámde mutatós testalkatú lányt keresni, pedig könnyedén dönthettek volna úgy is, hogy egy átlagosnál csak valamivel magasabb férfit keressenek. S mindezt a sok gondot teljesen ok nélkül vették a vállukra.
     Netán azt akarják elhitetni velem vagy bárki józanul gondolkodó emberrel, hogy nyertek valamit, mikor az idomtalan nõi test formájára ilyen kiegyensúlyozatlan robotot építettek?
     Én mondom önöknek, ahogy ott ültem a nappaliban, és Robot Rhodát figyeltem az egy szál lepedõjében (a képernyõn persze), erõs kísértést éreztem, hogy közelebbrõl is megvizsgáljam, csak hogy megállapíthassam, mennyire rosszak az egyensúlyi viszonyai. Kétségkívül ugyanígy volt vele minden robottervezõ.
     Aztán ott van a kapcsolók kérdése. Aki önök közül nem látta a mûsort, el se hinné, de kész vagyok becsületszavamat adni rá: Rhodának mindössze négy, szemölcs formára tervezett nyomógombja volt, az is a háta felsõ részén.
     Nem volt rajtuk semmi jel, s így McDonald doktor, aki nem volt különösebben értelmes (ez szokatlan, hisz a pszichiáterek általában épp az intelligenciájukról és gyors felfogásukról híresek, mint azt legutóbb valaki megmagyarázta nekem), mindig elfelejtette, hogy melyik mit mûködtet. Továbbá oly védtelenül voltak elhelyezve, hogy a nyomógombokat, fõleg a ki-be kapcsolót, bárki véletlenül is megnyomhatta.
     Nevetséges feltevés, hogy négy nyomógomb elegendõ egy Rhodához mérhetõen bonyolult robot kezelésére. A képzett robottervezõnek elég egyetlen pillantást vetni rá, hogy megállapítsa, Rhoda több mint négyféle ingernek engedelmeskedik. Azt pedig még egy gyerek is észreveszi, hogy Rhoda kezelése egész sor gombot, több tárcsát, tumblerkapcsolót és két állítható csavart igényel. S hogy az összes szükséges szabályzóberendezés elhelyezésére egyetlen logikus hely adódik, a hasi tájék.
     Gondoljuk végig e hely elõnyeit. Elõször is: a robot hasa az üzemeltetõvel szemben van, akinek így módjában áll a robotot bármikor kellõen beszabályoznia. Nem kényszerül rá, hogy minduntalan fölemelje vagy megfordítsa, mint McDonald doktor Rhodát, csak hogy a hátához férjen.
     Másodszor: míg a hát, a nõi divatnak hála, szakadatlanul ki van téve a véletlen érintésnek, a hasat mindig több réteg textil borítja. A hasi szabályzók ily módon nagyobb védelmet élveznek az illetéktelen babrálás vagy véletlen érintés ellen.
     És ami a legfontosabb: a hastáj eszményi lehetõséget nyújt a ki-be kapcsoló védett elhelyezésére. Biztonság kedvéért a köldökbe lehet illeszteni. Különben is, rendkívül sokatmondó ténynek tartom, hogy a robot hasát az egész mûsor során egyetlenegyszer sem fedték föl. Pedig a robot az elsõ sorozatban mindvégig s még a második sorozat nagy részében is csak egy szál lepedõt viselt, amely hónaljtól combközépig fedte a testét. A képzett elmének ez sokat elárul.
     Mert végül is mi más rejtegetnivalója lett volna a robotnak, ha nem a hasa? Védte a szabályzóberendezéseit!
     Rhoda két alkalommal is már-már levetette a lepedõt, elõször az elsõ, másodszor a második folytatásban, de McDonald doktor mindkétszer izgatottan meggátolta.
     Ez szörnyû kiábrándító volt számomra, mert ha fölfedték volna Rhoda szabályzóberendezéseit, bizonyítékot nyerhettem volna, hogy a film rendezõi mégiscsak értékes gyakorlati tanácsokban részesültek, s az úgynevezett "nyomógombok" a robot hátán csak álgombok, s céljuk, hogy biztonsági meggondolásból álcázzák a valóságot.
     Emlékszem, ez járt az eszemben, s tiszta tudományos kíváncsiság töltött el, mikor annak láttán, hogy a robot levetni készül a lepedõjét, talpra ugrottam, és elkiáltottam magam:
     - Hagyd békén, te hülye!
     De mit várhat az ember egy ilyen McDonald-félétõl? Igenis nem hagyta békén, s szentül meg vagyok gyõzõdve, hogy a tévésorozat azért nem tartott tovább, csak egyetlen télen, mert ez a rendkívül költséges és bonyolult robot idõ elõtt tönkrement a hozzá nem értõ kezelés következtében.
     És ez a másik. McDonald doktor szerintem a lehetõ legalkalmatlanabb személy egy robot gyámjául. Egy magamfajta robottervezõ annak tekintette volna Rhodát, ami: gyatrán tervezett robotnak, amely nagyon gondos ápolásra és óvatos kezelésre szorul, ha azt akarjuk, hogy jól mûködjék.
     Gondoljuk csak el: egy pszichiáter mást se csinál egész nap, csak ül, és nõi betegei freudi problémáin töri a fejét. Hát csoda, ha félszegül viselkedik nõk jelenlétében? McDonald doktor, úgy is, mint agglegény, akinek természetszerûleg kevés a nõk körül szerzett tapasztalata, különlegesen félénk volt és szégyenlõs. Hogy is várhatta el valaki, hogy Rhodát majd a szükséges ügyességgel és fölénnyel kezeli?
     S azonkívül, úgy látszik, McDonald doktor teljességgel képtelen volt megérteni a robotmérnöki tudomány legegyszerûbb aspektusait. Többször is megesett, teszem azt, hogy Rhoda azt az egyszerû kijelentést tette, ami minden robotnál természete s:
     - Én azt csinálom, amit mondanak nekem.
     Hát persze hogy azt! És mégis, miközben Rhoda ott állt egy szál lepedõben, s a fent említett kijelentést tette, McDonald doktor csak sápadozott, s látszott, hogy zavarban van.
     De miért? Hisz nyilvánvaló, hogy egy robot azt csinálja, amit mondanak neki, mindaddig, amíg ez összhangban áll az agyába benyomtatott áramkörökkel, s nem mond ellene a célnak, amelyre tervezték. Ezt minden gyerek tudja.
     Robot Rhoda mindent, a szó szoros értelmében mindent megtett volna, ami csak egy keményen dolgozó robottervezõnek segítségére lehet, hogy kiszámíthassa az ûrkörnyezetnek az emberi testre tett hatását. S ezzel nagy segítséget nyújtott volna a tudomány és az emberiség ügyének.
     Ez csak logikus, mi lehetett hát, ami McDonald doktort ebben a helyzetben kiborította? Vajon mi járhatott McDonald doktor laikus eszében, amikor az a szerencsétlen robot, amely a gyatra tervezés következtében oly nehezen formázott csak megtermett, de mutatós testalkatú nõt, fölajánlotta neki, hogy teljesíti természetes robotkötelességét, azazhogy azt csinálja, amit mondanak neki?
     Ezt, gondolom, soha senki nem fogja megtudni.

Göncz Árpád fordítása