Éppen hazaértem a virginiai
Williamsburgben tett elõadókörutamról,
s megkönnyebbülésem, hogy visszatérhetek
szeretett írógépemhez és szövegszerkesztõmhöz,
összekeveredett bennem azzal a halvány bosszankodással,
hogy egyáltalában el kellett utaznom.
George szinte arcátlanul kizsarolta
belõlem: hívjam meg nehezen megkeresett pénzemen
egy elõkelõ étterembe, hogy a közös
ebéddel kimutathassa irántam érzett rokonszenvét.
Miután kipiszkált fogai
közül egy húscafatot, megszólalt:
- Tulajdonképpen képtelen
vagyok megérteni, öregfiú, miért morgolódsz
amiatt, hogy egyébként tiszteletreméltó
társaságok készségesen kifizetnek
neked pár ezer dollárt, amiért egy órán
át hallgatják a dumádat. Mivel már
hallottalak itt-ott beszélni, én inkább arra
gondolok, hogy te ítéletnapig beszélsz, és
csak akkor vagy hajlandó abbahagyni, ha megkapod a néhány
ezer dollárodat. Hát persze ez utóbbi a legkézenfekvõbb
eljárás arra, hogy pénzt préselj ki
az emberekbõl, no persze nem akarom megsérteni a
lelkivilágodat, ha ugyan van neked ilyesmid egyáltalában.
- Ugyan mikor hallottál te engem
valaha is beszélni? - kérdeztem. - A te hablatyolásod
közötti hézagokba én legfeljebb két
szót vagyok képes beszúrni idõnként
(természetesen szándékosan mondtam pontosan
huszonnégy szót).
George olyan utálattal nézett
rám, ahogyan azt vártam.
- Lelkednek legutálatosabb részét
mutatja - mondta hogy bûnös vágyakozást
érzel a pénznek nevezett szemét iránt,
és ennek a kedvéért önként és
gyakran vállalkozol fárasztó utazásokra;
pedig azt mondtad, hogy gyûlölsz utazni. Ez emlékeztet
engem egy kissé Sophocles Moskowitz történetére,
aki hasonlóképpen húzódozott attól,
hogy felálljon karosszékébõl, kivéve;
ha már amúgy is tekintélyes bankszámlájának
további hizlalásáról volt szó.
Ezt a tunya ellenszenvet õ így nevezte eufémisztikusan
"Az utazással szemben táplált averzió".
És én segítségül hívtam
Azazel barátomat, hogy változtasson ezen,
- Ide ne idézd nekem a te két
centiméteres katasztrófadémonodat! - mondtam
rémülten. És ez a rémület pontosan
olyan volt, mintha csakugyan okom lett volna hinni, hogy George
végzetes lénye valóban létezik.
De George megint csak fütyült
rám.
Ez voltaképpen az elsõ eset volt - mesélte
George -, hogy segítséget kértem Azazeltõl.
Tudod, ennek már majdnem harminc éve. Éppen
rájöttem, hogyan tudom megidézni ezt a kis
lényt a maga világából, de még
nem voltam tisztában erejével. Az az igazság,
hogy maga Azazel hencegett mérhetetlen erejével,
de engem kivéve hol akad lény, aki nem dicsekszik
a maga hatalmával és képességeivel.
Akkor jó barátság
fûzött egy ragyogó, fiatal nõhöz,
Fifihez, aki már egy évvel korábban elhatározta,
hogy Sophocles Moskowitz férfiúi erényei
csak erõsödnek, ha feleségül veszi õt.
S miután összeházasodtak, továbbra is
megmaradt az én titkos, ám plátói
barátomnak.
Én, erényei ellenére,
mindig boldog voltam, ha láthattam.
- Bumm-Bumm - mondtam, mert régen
hozzászoktam már színpadi álnevéhez,
amelyet hódolóitól kapott egy alakítása
után -, Bumm-Bumm, jó színben vagy - és
ezt habozás nélkül, õszintén
mondtam, mert én már ilyen vagyok.
- Ó, csakugyan? - mondta abban
a nemtörõdöm modorban, amely bennem mindig New
York utcáit idézi fel, a maguk pimasz csillogásával.
- Pedig hát nem érzem magam valami ragyogóan.
Egy pillanatra sem hittem el ezt, mert,
ha emlékezetem nem csal, a nõ serdülõ
korától kezdve mindig is nagyon jól érezte
magát; így feleltem:
- Mi a hézag, drága nyughatatlanom?
- Sophocles, az a csúszómászó.
- No de hát nem bosszankodhatsz
ennyire a férjed miatt, Bumm-Bumm. A lehetetlen, hogy egy
olyan nagy ember bosszantó legyen.
- Hát persze, te csak ennyit tudsz.
Micsoda nagyképûség! Emlékezz csak,
te azt mondtad, hogy Sophocles olyan gazdag, mint valami Krõzus
nevezetû fickó, akirõl persze én sosem
hallottam. No hát, hogyhogy sosem mondtad nekem: ez a Krõzus
nevû pasas egészen biztosan a legmegátalkodottabb
zsugoriak közé tartozott.
- Sophocles zsugori volna?
- Bajnoka a zsugoriságnak! Képes
vagy felfogni? Mire jó férjhez menni egy emberhez,
aki zsugori?
- Ó, Bumm-Bumm, te biztosan ki
tudsz csikarni belõle egy kis pénzt az éjszakai
gyönyörök csalfa ígéretével,
nem? Fifi összeráncolta egy kicsit a homlokát.
- Nem vagyok biztos benne, hogy értem
ezt, de ismerlek, tehát ne beszélj nekem mocskos
dolgokról. Megígértem neki, hogy nem fogja
megkapni, bármi legyen is az, amirõl beszéltél,
ha nem hajlandó adakozóbb lenni, de õ jobban
félti a pénztárcáját, mint
engem, és ha meggondolod, ez bizony elég disznó
módon sértõ! - S a szegény teremtés
halkan pityeregni kezdett.
Olyan kevéssé testvériesen
veregettem meg a kezét, ahogyan csak feltûnés
nélkül lehetett.
Szenvedélyesen kitört.
- Amikor férjhez mentem ehhez
a seggfejhez, azt hittem: "Na, Fifi, most már aztán
eljuthatsz Párizsba, meg a Rivijérára, meg
a Bonusz Ájreszba, meg Kázáblankába
meg ilyen helyekre." Hajaj! Szó sem volt ilyesmirõl.
- Ne mondd, hogy nem hajlandó
elvinni téged Párizsba!
- Sehová nem akar menni. Azt mondja,
ki sem akarja tenni a lábát Manhattanbõl.
Azt mondja, utál másutt lenni. Azt mondja, nem szereti
a növényeket, a fákat, az állatokat,
a füvet, a piszkot, a külföldieket, és New
York épületein kívül semmiféle
más épületet. "Mit szólnál
egy jó kis bevásárlókörúthoz?"
De neki ehhez sincsen kedve.
- Hát akkor miért nem mégy
el nélküle, Bumm-Bumm? - Az sokkal viccesebb lenne,
mint vele, erre esküszöm.
- De mibõl? Az a fickó
bevarratta az összes nadrágzsebét, és
bennük vannak a hitelkártyák. Csak Macynél
vásárolhatok - kiáltása szinte sikoltásba
csapott. - Nem azért mentem feleségül ehhez
a maflához, hogy Macynél vásároljak.
Tekintetemmel vizsgálódva
végigfutottam különféle testrészein,
aztán megállapítottam, hogy nem kockáztathatok.
Mielõtt még férjhez ment volna, olykor hajlandó
volt engedményt tenni baráti alapon, de olyan érzésem
volt, hogy a férjes asszony elõkelõbb pozíciójában
már anyagiasabban gondolkozik errõl a dologról.
A régi napokban, érts meg, sokkal fickósabb
voltam, mint most, érett férfikoromban, és
akkoriban még nem voltam olyan járatos a pénz
dolgában, mint most vagyok.
- Talán rá tudnám
beszélni, hogy kedvelje meg az utazgatást - mondtam
neki.
- Ó, fiúkám, bárcsak
képes lenne erre valaki!
- Talán nekem sikerül. És
te talán hálás leszel is érte.
Ellágyult pillantást vetett
rám.
- George - mondta -, azon a napon, amikor
azt mondja, hogy elvisz engem Párizsba, te meg én
elmegyünk abba az Asbury parkban lévõ lakásba.
Emlékszel még az Asbury parki címre?
Hát lehet azt a New Jersey-i tengerparti
találkát elfelejteni? Meg a fájó izmaimat?
Minden tagom le volt merevedve utána vagy két napig.
Némi sör mellett megtárgyaltam a dolgot
Azazellel - én egy kriglivel ittam, õ egy csöppecskét
kapott. A piát kellemesen stimulálónak találta.
Óvatosan vágtam bele a dologba.
- Mondd, Azazel, a ti fejlett technológiátok
csakugyan képes olyasmire, ami bámulatba ejthet
engem? Barátságtalan pillantást vetett rám.
- Na ki vele, mit akarsz tõlem?
No, mondd csak, mit akarsz! Majd megmutatom neked, hogy ügyefogyott
fajankó vagyok-e, vagy sem. Mindent megmutatok neked.
Késõbb azután, valami
citromillatú bútorpaszta felett (azt állította,
hogy a citromhéj tágítja az értelmet)
azt mondta, hogy egyszer már ugyanilyen módon sértegették
õt az õ világában.
Adtam neki még egy csöpp
sört, és odavetõleg megjegyeztem.
- Van egy barátom, aki nem hajlandó
utazni. Gondolom, hogy az olyan szakavatott és, kiváló
képességû lénynek, mint amilyen te
vagy, semmiség átváltoztatni ezt az ellenszenvet
az utazás iránti égetõ vággyá.
Meg kell hagynom, hogy türelmetlen
mohósága egyszeriben semmivé vált.
- Én olyasmit vártam -
mondta sipító hangon és rossz hangsúlyozással
-, hogy valami érzékelhetõt fogsz kérni
tõlem, például azt, hogy az a ronda, csálén
álló kép ott, pusztán az elme akaratából
lógjon egyenesen. - A kép, miközben beszélt,
megmozdult, és lassan függõlegesbe csúszott.
- Igen, de miért akarnám,
hogy a képeim egyenesen lógjanak? - kérdeztem.
- Nagy gondot fordítok arra, hogy precízen ferdén
lógjanak. Én azt szeretném tõled,
hogy Sophocles Moskowitzot lepje el az utazási mánia,
olyasmi, ami utazásra ösztönzi, ha úgy
esik, még a felesége nélkül is. - Ezt
azért tettem hozzá, mert így alkalmam adódhat,
hogy elkapjam Fifit a városban, amikor Sophocles távol
van.
- Nem könnyû dolog ez - mondta
Azazel. - Az utazás iránti megkövesedett ellenszenv
sok, gyermekkori agydeformáló esemény következménye
lehet. A legbonyolultabb mentális mérnöki beavatkozásra
van szükség az eredmény érdekében.
Nem azt mondom, hogy lehetetlen megcsinálni, mert a te
fajtád durva elméjét nehéz megsérteni,
de látnom kell azt a személyt, hogy azonosíthassam
és tanulmányozhassam.
Elég könnyen ment. Meghívattam magamat Fifivel
ebédre õhozzájuk, mint régi kollégiumi
társát. (Valami kevéske idõt a nõ
is eltöltött egy kollégiumi campuson pár
évvel azelõtt, de nem hiszem, hogy bármit
is elvégzett volna. A tanulmányok nagyon is mellékes
dolgok voltak a számára.)
Azazelt kabátzsebemben vittem
magammal, és néha hallottam, hogy két lélegzetvétel
között precíz matematikai képleteket nyögdécsel.
Feltételezem, hogy Sophocles Moskowitz elméjét
analizálja, s ha ez igaz, akkor ez nagyszerû haditett
volt tõle, mert nem kellett túlságosan sokat
beszélgetnem ahhoz, hogy, kiderüljön: a pasas
elméje nem eléggé nagyméretû
alapoz, hogy túlságosan kiterjedt analízisre
volna szükség.
Otthon azután rögtön
Azazelhez fordultam.
- Nos?
Pikkelyes kis karjával könnyedén
legyintett.
- Meg tudom csinálni. Nincs véletlenül
kéznél egy többfázisú elmevizsgáló
szinaptométered?
- Nincs kéznél - mondtam.
- Tegnap kölcsönadtam a magamét egy barátomnak,
aki elutazott Ausztráliába.
- Ostobaság volt tõled
- morgott Azazel. - Ez azt jelenti, hogy abrosz-kalkulációval
kell dolgoznom.
Továbbra is nyavalygós
maradt, még miután befejezte is szerinte eredményesen.
- Majdnem lehetetlennek bizonyult - mondta.
- Csak olyasvalaki tudta ezt megcsinálni, aki az én
ragyogó képességeimmel lát neki a
dolognak. Hatalmas szegecsekkel kellett elméjét
beleszorítanom a most kialakított formába.
Úgy vettem, hogy metaforikuson
beszél, és ezt meg is mondtam.
- No igen, akár hosszú
szegecsek is lehettek - mondta erre Azazel. - Az ilyesmi után
senki sem képes megmoccantani az' elméjét.
Most már éppen kezdi óhajtani az utazást,
méghozzá olyan szenvedélyesen, hogy akár
a világot is képes volna megrengetni, ha ettõl
függene: utazhatik-e. Ez majd megmutatja
Visító-nyikorgó
szótagsort bocsátott ki a maga anyanyelvén.
Persze nem értettem, mit mond, de teljesen érezhetõ
volt: gorombaságokat. Bizonyította ezt az a tény
is, hogy a szomszéd helyiségben lévõ
hûtõszekrény fagyasztórészében
minden megolvadt. Arra gyanakodtam, hogy figyelmeztetéseket
üvöltött az õ világába, azoknak
címezve, akik megvádolták, hogy nem elég
ügyesen dolgozott.
Mindössze három nap telt el, és Fifi felhívott.
Telefonon keresztül nem olyan lélegzetelállító,
mint testi valóságában, teljesen kézenfekvõ
okból, ámbár számodra ez talán
érthetetlen, mert veled született képtelenség
él benned ahhoz, hogy észrevedd az élet finomabb
vonatkozásait.
Valami gyanakvás volt érezhetõ
hangjának apró, finom rezdüléseiben,
tudod, mint amikor valaki nem találja a megfelelõ
hangsúlyt:
- George - kodácsolta -, te varázsló
vagy. Fogalmam sincs róla, hogy mit csináltál
ebéd közben, de a dolog mûködik. Sophocles
Párizsba akar vinni. Az õ ötlete volt és
egészen be van gerjedve tõle. Hát nem remek?
- Több, mint remek - feleltem természetes
lelkesültséggel. - Ez világrengetõ.
Most már beválthatod az ígéretecskédet.
Megismételhetjük a dolgot az Ashbury parkban, és
megrengethetjük a világot.
A nõknek, egyébként,
amint azt te is meg szoktad jegyezni néha, semmi érzékük
sincsen ahhoz, hogy egy megállapodás szent. Ebben
a tekintetben tökéletesen különböznek
a férfiaktól.
Úgy látszik, hogy semmi
érzékük ahhoz, hogy megtartsák a szavukat,
semmi érzékük a becsülethez.
- Mi holnap elutazunk, George - mondta
-, most tehát nincs idõm erre. Ha visszajövünk,
majd felhívlak.
Lecsapta a kagylót, és
kész. Még huszonnégy órája
lett volna, és én ennek az idõnek legfeljebb
a felét használtam volna el - de õ egyszerûen
elment.
Miután hazajöttek, hallottam róla, vagy
hat hónappal késõbb
Egyszer megint
felhívott, de eleinte alig ismertem meg a hangját.
Elgyötörtség, elkínzottság csengett
benne.
- Kivel beszélek? - kérdeztem
a tõlem megszokott méltósággal.
- Itt Fifi Laverne Moskowitz beszél
- mondta' elcsigázottan.
- Bumm-Bumm! - kiáltottam. - Nahát
visszajöttél? Csodálatos! Gyere át azonnal,
és akkor
- George, hullafáradt vagyok -
felelte. - Ha te voltál a varázsló, akkor
egy nyomorult szélhámos vagy, és nem megyek
veled az Ashbury parkba, még ha meggebedsz, akkor sem.
Megdöbbentem.
- Hát Sophocles nem vitt magával
Párizsba?
- De igen. És most kérdezd
meg, hogy bevásároltam-e.
Hajlottam a szóra.
- Nos, bevásároltál?
- Jó vicc! Hozzá sem kezdtem.
Sophocles sosem volt hajlandó megállni. - Hangja
túlemelkedett kimerültségén, és
az indulat okozta stressztõl rikoltozásba csapott:
- Megérkeztünk Párizsba,
és rögtön neki kellett vágnunk a városnak.
Villámgyors gyaloglás közben õ már
mindig kiszúrta a következõ megnézendõt.
"Ez az Eiffel-torony", mondta, valami javítás
alatt álló ostoba építményre
bökve. "Ez a Notre-Dame", mondta. Már azt
sem tudta, mirõl beszél. Egyszer két futballista
becsalt engem a Notre-Dame-ba, de az nem is Párizsban volt,
hanem Indianában, South Rendben. De kit érdekel
ez? Utána elmentünk Frankfurtba, Bernbe és
Viennába - azok a hülye külföldiek Wiennek
hívják. Van valami olyan város, aminek Tríszt
a neve?
- Igen, Trieszt - mondtam. - Van olyan.
- No persze oda is elmentünk. És
sosem szállodákban szálltunk meg. Mindig
csak falusi házakban. Sophocles azt mondta, az ember így
ismeri meg a népeket meg a természetet. Ki a fene
kíváncsi a népekre meg a természetre?
Tudod, mit nem láttunk? Vízvezetéket meg
zuhanyozót. Azt nem. Egy idõ után úgy
érezted, hogy szagod van. És a hajamban bizonyos
lényeket találtam. Amióta hazajöttünk,
naponta ötször letusolok; és még mindig
nem érzem tisztának magamat.
- Akkor egypárszor lezuhanyozhatsz
itt nálam is - sürgettem a legfélreérthetetlenebb
módon. - És aztán irány az Ashbury
park.
Mintha nem is hallotta volna meg. Csodálatos,
hogy a nõk egészen egyszerû okokból
megsüketülnek. Így szólt:
- A jövõ héten újra
neki akar vágni. Azt mondja, át akar kelni a Csendes-óceánon,
és el akar jutni Hongkongba. Egy olajszállító
hajón akar utazni. Azt mondja, így lehet megismerni
az óceánt. Azt mondtam neki: "Figyelj ide,
te rögeszmés csúszómászó:
semmiféle döcögõs hajón nem fogsz
engem elcipelni Kínába: Ha akarsz, eridj magad."
- Nagyon poétikus - mondtam.
- És tudod, mit felelt? Ezt: "Rendben
van, drágám, akkor nélküled megyek."
És akkor aztán valami igazán hátborzongatót
mondott, aminek nem volt semmi értelme. Ezt: "Járhat
gyehenna vagy várhat a trón. Nem fogsz ki egy igazi
magánutazón". Mit jelenthet ez? Mi az a gyehenna?
És hogy kerül ide a trón? Talán azt
hiszi magáról, hogy õ Anglia királynõje?
- Ezt Kiplingtõl idézte
- mondtam.
- Ne hülyéskedjél.
Életemben nem voltam kiplerájban, hát ne
beszélj nekem ilyesmit. Azt mondtam, hogy elválok
tõle, õt meg elküldöm a vegytisztítóba.
Erre: "Szedd össze magad, drága kis gyengeelméjûm,
de semmire sincsen jogod, és nem is fogsz semmit sem kapni.
Számomra pedig nincsen semmi más fontos, csak az
utazás." Össze tudod adni ezt? És még
hogy kis gyengeelméjû
És közben
még meg is próbált kedves lenni velem.
Most már megértheted, öreg
haver, hogy ez volt az elsõ munka, amelyet Azazel elvégzett
nekem, s még nem volt elég jó a kontrollja.
Én meg még azt is kértem tõle, hogy
Sophocles idõrõl idõre a felesége
nélkül utazzék el.
Most tehát itt volt a kedvezõ
alkalom, hogy olyan helyzetet teremtsek, mint amilyet szerettem
volna.
- Bumm-Bumm - mondtam. - Beszéljük
meg együtt a válásodat Ashbury
- És itt vagy még te is,
te nyomorult furdancs! Engem nem érdekel, hogy miféle
mánia ez, vagy hogy mi a fenét csináltál.
De pusztulj az életembõl, mert ismerek egy fickót,
aki olyan laposra ver téged, mint egy palacsinta, csak
egy szavamba kerül. Olyan, mint egy kidobóember, még
a kiplerájhoz is ért, mindenhez ért!
Bumm-Bummból tehát Bú-Bú
lett, csak nem úgy, ahogyan én azt elképzeltem.
S ismerve korlátait és stílusát, bizony,
nem is lett volna szabad azt várnom tõle.
Üzentem Azazelnek, de, bár megpróbálta,
nem volt képes visszacsinálni, amit egyszer már
megcsinált. És simán visszautasította,
hogy bármit is tegyen Bumm-Bumm-mal az én személyes
érdekemben. Azt mondta, hogy ez bárki számára
túlságosan sok lenne. Nem értem, miért
Egyébként összeköttetést teremtett
köztem és Sophocles között. Kiderült,
hogy a pasas mániája egyre fokozódik. Kezén
járva átvágott a nagy kontinentális
vízválasztón. Felment a Níluson vízisível,
egészen a Viktória-tóig. Átrepülte
az Antarktiszt vitorlázógépen. Amikor Kennedy
elnök 1961-ben kinyilvánította, hogy még
az évtized végéig el fogunk jutni a Holdra,
Azazel ezt mondta:
- Lám, az én közbelépésem
újra érezteti a hatását.
- Hát te azt gondolod - mondtam
-, hogy bármit tettél is Sophocles elméjével,
az képes az elnököt meg az ûrprogramot
befolyásolni?
- Nem tudatosan teszi ezt - felelte Azazel
-, de megmondtam neked: az én közbelépésem
elég erõs ahhoz, hogy megrengesse a világegyetemet.
És öreg fiú, az az
õrült el is ment a Holdra. Emlékezzél
csak az Apollo 13-ra, amely állítólag hajótörést
szenvedett az ûrben, 1970-ben, a Hold felé tartó
útján, és a legénysége csak
üggyel-bajjal tudott visszajutni a Földre? Nos, az igazság
az, hogy Sophocles rajta volt a hajón, és a hajó
egy részét el is vitte a Holdra, és hagyta,
hogy a legénység a hajó maradék részével
térjen vissza a Földre úgy, ahogyan tud.
Õ még most is ott van,
összevissza utazgatva a Hold felszínén. Nincs
levegõje, élelmiszere, vize, de az állandó
utazásra ösztökélõ mániája
bizonyára gondoskodik ezekrõl valahogyan. Nyilvánvaló,
hogy már arra szövöget terveket, hogy hogyan
juthatna el a Marsra vagy máshová.
George szomorúan megrázta a fejét.
- Milyen ironikus, milyen ironikus.
- Mi ironikus? - kérdeztem.
- Hát nem érted? Szegény
Sophocles Moskowitz! Újabb és gazdagabb változata
õ a bolygó zsidónak, és az benne az
irónia, hogy még csak nem is ortodox zsidó.
George bal kezét a szeméhez
emelte, jobb kezével meg zsebkendõje után
kotorászott. Közben felcsippentette azt a tízdollárost,
amelyet az asztal szélére tettem a pincér
borravalójaként. Megtörülte a szemét
a zsebkendõjével, de nem láttam, mi történt
a tízdollárossal. George hüppögve elhagyta
a vendéglõt, az asztal meg üresen maradt.
Sóhajtottam, és kitettem
az asztalra egy másik bankót.
Kemény Dezsõ fordítása