Az Amerikai Robot és Gépember
Rt-nek mint a per vádlottjának elég befolyása
volt ahhoz, hogy esküdtek nélküli zárt
tárgyalást harcoljon ki.
De a Northeastern University sem nagyon
tiltakozott ez ellen. A kurátorok nagyon is tisztában
voltak azzal, hogyan reagál a közvélemény
a robotok viselkedésével kapcsolatos minden rossz
hírre, akármilyen ritkán forduljon is elõ
ilyesmi. Azonkívül könnyen el tudták képzelni
azt is, hogy a robotellenes zendülés minden további
nélkül tudományellenes fölkelésbe
torkollhat.
Az állam, amelyet Harlow Shane
bíró képviselt a perben, úgyszintén
abban volt érdekelt, hogy csöndben elsimítsák
ezt a kellemetlen ügyet. Sem az Amerikai Robottal; sem az
egyetemi népséggel nem volt tanácsos ujjat
húzni. Shane bíró avval kezdte:
- Minthogy, uraim, sem sajtó,
sem közönség, sem esküdtszék nincs
jelen, azt javaslom, hogy lehetõleg minél kevesebb
ceremóniával térjünk mindjárt
a tárgyra.
Így szólván mereven
elmosolyodott, mint aki nem nagyon bízik benne, hogy a
kérésének foganatja lesz, aztán igazított
a palástján, hogy kényelmesebben üljön.
Kellemesen pirospozsgás arca, kerek, puha álla,
széles orra és a távol ülõ fakó
szempár nem sok bírói tekintélyt sugallt,
s ezzel maga is tisztában volt.
Elsõnek Barnabas H. Goodfellow-t,
a Northeastern University fizikaprofesszorát szólították
föl eskütételre, aki a szokásos szöveget
olyan arckifejezéssel mondta el, ami alaposan meghazudtolta
a nevét (Goodfellow = jó pajtást).
A vád képviselõje
a szokásos bevezetõ kérdések után
mélyen a zsebébe dugta a kezét, és
föltette a kérdést:
- Professzor úr, mikor és
hogyan jutott az ön tudomására, hogy esetleg
alkalmazni fogják az EZ-27 robotot?
Goodfellow professzor apró szögletes arcára
zavart kifejezés ült ki, amely alig sugallt jóindulatot.
- Szakmai és részben társadalmi
ismeretségben vagyok dr. Alfred Lanninggel, az Amerikai
Robot kutatási igazgatójával. Ezért
némi figyelemmel hallgattam meg õt, amikor múlt
év március harmadikán különös
javaslattal hozakodott elõ. - Vagyis 2033-ban?
- Úgy van.
- Elnézést kérek,
hogy félbeszakítottam. Kérem, folytassa.
A professzor fagyosan biccentett, és
a homlokát ráncolva próbálta elrendezni
magában az eseményeket. És mesélni
kezdett.
Goodfellow professzor kissé zavartan
nézte a robotot. Ezt a robotok földi szállítására
vonatkozó elõírásoknak megfelelõen
egy ládába csomagolva hozták be a pincében
lévõ raktárba.
Elõre tudott a jövetelérõl,
ezért nem mondható, hogy felkészületlenül
érte volna a dolog. Már dr. Lanning március
harmadiki elsõ telefonhívásától
kezdve fokozatosan engedte magát rábeszélni,
és most annak elkerülhetetlen következményeként
itt áll szemtõl szemben a robottal.
A karnyújtásnyi távolságban
álló szerkezet szokatlanul magasnak látszott.
Alfred Lanning a maga részérõl
szintén fürkész pillantást vetett a
robotra, mintha azt kutatná, nem rongálódott-e
meg szállítás közben. Aztán ijesztõ
szemöldökeit és õsz üstökét
a professzor felé fordította.
- Ez itt az EZ-27 robot. A modell elsõ
darabja, amelyet közhasználatba bocsátunk.
- Majd a robothoz fordulva: Easy ez itt Goodfellow professzor.
Easy szenvtelen hangja olyan váratlanul
érte a professzort, hogy szinte hátrahõkölt
tõle.
- Jó napot kívánok,
professzor úr.
Easy hét láb magas termetével
hasonlított a hús-vér emberhez - az Amerikai
Robot erre mindig nagyon kényes volt. Ez meg a pozitronagyra
vonatkozó legfõbb szabadalmak birtoklása
úgyszólván egyeduralkodóvá
tette a céget a robotgyártásban és
csaknem ugyanolyan mértékig a számítógépek
piacán is.
A két ember, aki kicsomagolta
a robotot, eltávozott, és a professzor Lanningrõl
a robotra és a robotról Lanningre pislogott.
- Biztos vagyok benne, hogy ártalmatlan
- jegyezte meg, de a hangjából hiányzott
a bizonyosság.
- Még nálam is ártalmatlanabb
- nyugtatta meg Lanning. - Engem bele lehet hergelni, hogy megüssem
magát. Easyt viszont nem. Gondolom, ismeri a robotika három
törvényét.
- Persze, hogyne - biztosította
õt Goodfellow.
- Azok be vannak építve
az agy pozitrontekervényeibe, és lehetetlen megszegni
õket. Az elsõ törvény, a robot létezésének
legfõbb szabálya, egyben biztosítékot
jelent az emberek életére és jólétére.
- Megdörzsölte az arcát, aztán így
folytatta: - Éppen ez az, amirõl szeretnénk
az egész Földet meggyõzni.
- Csak olyan fenyegetõen nagynak
látszik.
- Elismerem. De akármi legyen
is a látszat, hasznosnak fogja õt találni.
- Nem vagyok meggyõzve róla,
hogy miben. A beszélgetéseink nem sok támpontot
adtak ebben a vonatkozásban. Mégis beleegyeztem,
hogy megnézem ezt a tárgyat, és állom
a szavam.
- Nem fogunk megállni a nézésnél,
professzor úr. Hozott magával könyvet?
- Hoztam.
- Láthatnám?
Goodfellow professzor anélkül,
hogy levette volna a szemét az ember formájú
fémszerkezetrõl, lehajolt, és a Iába
mellé helyezett aktatáskából kivett
egy könyvet.
Lanning kézbe vette a könyvet,
és elolvasta a gerincét. Az elektrolitoldatok fizikai
kémiája.
- Ez megteszi, uram. Ugye találomra
választotta ezt a könyvet? Az én sugalmazásom
nélkül?
- Igen.
Lanning EZ-27 kezébe nyomta a
könyvet.
- Várjon - kapott utána
a professzor. - Ez egy értékes könyv.
Lanning fölvonta bozontos szemöldökét.
- Ne aggódjon - nyugtatta meg
a professzort. - Easynek nincs olyan szándéka, hogy
erõfitogtatásból kétfelé tépje
a könyvet. Ugyanolyan gondosan tud bánni egy könyvvel,
mint maga vagy én. Rajta, Easy.
- Köszönöm, uram - mondta
a robot. Aztán fémtestét kissé a professzor
felé fordította. - Engedelmével, Goodfellow
professzor.
A professzor nagy szemeket meresztett,
aztán bólintott.
- Igen, igen, persze.
Easy fémujjainak lassú
és kitartó mozdulataival hajtogatni kezdte a könyv
lapjait, szemügyre vette a bal, aztán a jobb oldalt,
lapozott, aztán elõbb a bal, aztán a jobb
oldalt és így tovább, ahogy perc percre következett.
A robotból sugárzó
erõtõl mintha a nagy betonfalú helyiség
is kisebb lett volna, és a két ember is csak jelentéktelen
törpének érezte magát.
- Nem valami jó itt a világítás
- dünnyögte Goodfellow. - Ez is megteszi.
- De hát mi az ördögöt
csinál! - csattant föl a professzor élesen.
- Nyugalom, uram.
A robot végre utolsót lapozott.
Lanning megkérdezte tõle: - Nos, Easy?
- A könyv szinte hibátlan
- felelte a robot -, és alig akad benne javítanivaló.
A 27. oldal 22. sorában a "pozitív" szót
úgy írták, hogy p-o-z-i-t-í-v. A 32.
oldal 6. sorában fölösleges a vesszõ,
míg ellenben az 54. oldal 13. sorában hiányzik.
A 337. oldalon a XIV-2. sz. egyenletben a plusz jel helyett mínusz
jelnek kell állnia, ha meg akar felelni az elõzõ
egyenleteknek.
- Álljon meg a menet! - kiáltott
föl a professzor. - Mi az ördögöt csinál?
- Csinál? - visszhangozta Lanning
hirtelen ingerültséggel a hangjában. - Már
meg is csinálta! Korrigálta a könyvet.
- Korrigálta?
- Úgy van. Az alatt a rövid
idõ alatt, amíg odébb lapozott a könyvben,
kiszúrt minden helyesírási, nyelvtani és
ékezethibát. Megjegyezte a szórendi és
logikai tévedéseket, és végtelen idõre
betûrõl betûre elraktározta magában.
A professzor szája tátva
maradt. Elrohant Lanningtõl meg a robottól, és
ugyanolyan sebesen visszarohant. Karjait keresztbe fonta a mellén,
és hosszan nézett rájuk. Végre megszólalt:
- Azt akarja mondani, hogy ez korrektor
robot?
- Egyebek között - bólintott
Lanning.
- De hát miért nekem dicsekszik
vele?
- Mert hátha maga segíteni
fog rábeszélni az egyetemet, hogy vegye át
hasznosításra.
- Korrektorként?
- Egyebek között - ismételte
el Lanning türelmesen. A professzor elgyötört arcára
hitetlenség ült ki.
- De hiszen ez nevetséges! - Miért
volna nevetséges?
- Az egyetemnek nincs pénze arra,
hogy megvásárolja ezt a fél tonna - mert
van annyi, ugye -, ezt a féltonnányi korrektort.
- A korrigálás nem az egyetlen
dolog, amit el tud végezni. Vázlatok alapján
elkészíti a jelentéseket, kitölti az
ûrlapokat, megbízható iktatóként
szolgál, iratokat osztályoz
- Ez mind fityfiritty!
- Egyáltalán nem - tiltakozott
Lanning -, s ezt mindjárt be is bizonyítom magának.
De ha nincs kifogása ellene, mindezt kényelmesebben
megbeszélhetnénk a maga irodájában.
- Hogyne, természetesen - kezdte
a professzor gépiesen, és már indult is volna.
Ám hirtelen megtorpant.
- De a robotot
a robotot nem vihetjük
magunkkal. Lássa be, doktor, vissza kell csomagolnia.
- Erre még ráérünk.
Easyt nyugodtan itt hagyhatjuk.
- Felügyelet nélkül?
- Miért ne? Tudja, hogy itt kell
maradnia. Goodfellow professzor, meg kell végre értenie,
hogy egy robot sokkal megbízhatóbb, mint egy ember.
- Engem vonnának felelõsségre,
ha valamilyen kár
- Nem lesz semmilyen kár.
Errõl kezeskedem. Nézze, a munkaidõnek már
vége. Úgy vélem, holnap reggelnél
korábban senki sem jön ide. A szállító
kocsi meg az én két emberem odakint várakozik.
Az Amerikai Robot minden felelõsséget magára
vállal, doktor. Feleslegesen aggódik. Akár
úgy is fölfoghatja, mint a robot megbízhatóságának
a próbáját.
A professzor végre beadta a derekát,
és hagyta magát kivezetni a raktárból.
De öt emelettel följebb, a saját szobájában
sem tért vissza egészen a nyugalma. Egy fehér
zsebkendõvel itatgatta a homlokán gyöngyözõ
izzadságcseppeket.
- Dr. Lanning, ön is nagyon jól
tudja, hogy a törvény tiltja a robotok alkalmazását
a Föld felszínén:
- A törvény, Goodfellow professzor,
nem olyan egyértelmû. Nyilvános helyeken vagy
közintézményekben valóban nem szabad
robotokat alkalmazni. De magánterületen vagy magánépítményekben
is csak bizonyos korlátozásokkal lehet alkalmazni
õket, amelyek rendszerint fölérnek a tilalommal.
Az egyetem azonban magántulajdonban lévõ
nagy intézmény, amely kivételes elbánásban
részesül. Ha a robotot csak egy meghatározott
helyiségben és csak tudományos célra
használják, ha bizonyos egyéb korlátozásokat
is betartanak, ha a bejáratos emberek hajlandók
az együttmûködésre, akkor megmaradhatunk
a törvény keretein belül.
- De hát megéri-e a korrekciós
munka ezt az egész hercehurcát?
- Se vége, se hossza a hasznosítási
lehetõségeknek, professzor úr. Mind ez ideig
csak arra használták a robotokat, hogy az ember
ne végezzen nehéz fizikai munkát. De vajon
nincs-e olyasmi, hogy szellemi rabszolgamunka? Ha egy alkotó
szellemi tevékenységre képes professzor kénytelen
két hetet elvesztegetni arra, hogy aprólékosan
kijavítsa a sajtóhibákat egy nyomtatott szövegben,
talán fityfirittynek lehet nevezni, ha én fölajánlok
egy gépet, amely az egészet el tudja végezni
félóra alatt?
- De az ára
- Az ára ne izgassa magát.
EZ-27-et nem lehet megvásárolni. Az Amerikai Robot
nem árusítja a termékeit. Az egyetem azonban
bérbe veheti EZ-27-et évi ezer dollárért,
ami jóval kevesebb, mint egyetlen folytoníró
berendezés egy mikrohullámú spektrográfhoz.
Goodfellow nem tudta leplezni meghökkenését.
Lanning tovább ütötte a vasat.
- Én csak azt kérem magától,
hogy vesse föl ezt a dolgot azok elõtt, akik dönthetnek
ebben az ügyben. Én készségesen rendelkezésükre
állok, ha további információkra van
szükségük.
- Hát - adta meg magát
Goodfellow kelletlenül - éppenséggel fölvethetem
a szenátus jövõ heti ülésén.
De azt nem ígérhetem, hogy ennek lesz valamilyen
haszna.
- Természetesen - mondta Lanning.
A védõügyvéd alacsony, kövér
kis emberke volt, aki ezt ellensúlyozandó igyekezett
magasan hordani az orrát, de csupán annyit sikerült
elérnie, hogy hangsúlyozta dupla tokáját.
Szúrós tekintetét most Goodfellow professzorra
szegezte, amikor õ kezdte kérdezni a tanút.
- Ön elég hamar beadta derekát,
nem igaz?
- Szerettem volna mielõbb lerázni
dr. Lanninget - felelte a professzor tüskésen. - Ennek
érdekében hajlandó voltam akármibe
beleegyezni.
- Hogy aztán az egész dolgot
elfelejtse, miután õ eltávozott?
- Hát
- Csakhogy ön mégiscsak elõterjesztette
az ügyet az egyetem szenátusának igazgatótanácsa
elé.
- Igen.
- Vagyis ön készségesen
helyeselte dr. Lanning ajánlatát. És nem
csak tettetésbõl. Mondhatni lelkesen támogatta
azt, nemde?
- Én csak a szokásos ügyrend
szerint jártam el.
- Ami azt illeti, önt nem hozta
ki annyira a robot a sodrából, mint ahogy most állítja.
Ön ismeri a robotika három törvényét,
és akkor is tisztában volt velük, amikor dr.
Lanninggel tárgyalt.
- Igen.
- És ön minden további
nélkül hajlandó volt felügyelet nélkül
magára hagyni egy robotot.
- Dr. Lanning biztosított engem
- De ön bizonyára nem fogadta
volna el az õ biztosítékait, ha a legkisebb
gyanút is táplálta volna a veszélytelenségét
illetõen.
- Nem volt okom kételkedni a szavaiban
- jelentette ki a professzor fagyosan.
- Ez minden - zárta le a védelem.
Goodfellow professzor kissé megtépázva
a helyére ült, miközben Shane bíró
elõrehajolt a pulpitusán, és azt mondta:
- Minthogy én nem vagyok robotász, szeretném
megtudni pontosan, mi az a robotika három törvénye.
Dr. Lanning, lenne olyan szíves megismertetni velük
a bíróságot?
Dr. Lanning meghökkent. A mellette
ülõ Esz hajú hölgyhöz hajolt. Aztán
fölállt, és a nõ is fölemelte tekintetét.
- Készséggel, bíró
úr! - egyezett bele dr. Lanning. Szünetet tartott,
mint aki szónoklathoz gyûjt erõt, aztán
kimért, oktató hangon sorolni kezdte: - Elsõ
törvény: a robot nem bánthat emberi lényt,
vagy nem tûrheti, hogy tétlensége miau egy
emberi lény kárt szenvedjen. Második törvény:
a robot köteles engedelmeskedni az emberek parancsainak,
kivéve, ha ezek a parancsok megsértenék az
elsõ törvényt. Harmadik törvény:
a robot köteles megvédeni saját létét,
amennyiben ez a védelem nem sérti az elsõ
és a második törvényt.
- Értem - mondta a bíró
sebesen jegyzetelve. - Ha jól értem, ezek a törvények
minden robotba be vannak építve?
- Mindegyikbe. Ezt bármelyik robotász
megerõsítheti.
- És EZ-27-be különösképpen?
- Igen, bíró úr.
- Lehet, hogy ezt az állítását
eskü alatt is meg kell erõsítenie.
- Kész vagyok rá, bíró
úr. Ezzel leült.
Susan Calvin, az Amerikai Robot fõ
robotpszichológusa - vagyis a Lanning mellett ülõ
õsz hajú hölgy - minden tisztelet nélkül
tekintett névleges felettesére - igaz, hogy nincs
az az ember, aki iránt õ különösebb
tiszteletet mutatna.
- Goodfellow tanúvallomása
megfelel a valóságnak, Alfred?
- Lényegét tekintve igen
- dünnyögte Lanning. - A robot egyáltalán
nem idegesítette õt olyan nagyon, és rögtön
ráharapott az üzletre, amikor meghallotta az árat.
Mindazonáltal nem ferdítette el túlságosan
a tényeket.
- Talán okosabb lett volna ezer
fölé menni az árban - jegyezte meg dr. Calvin
tûnõdve.
- Szerettük volna mindenáron
elhelyezni Easyt.
- Talán túlságosan
is. Most megpróbálják úgy beállítani,
mintha valamilyen hátsó gondolat vezérelt
volna bennünket. - Mint ahogy úgy is volt - fortyant
föl Lanning bosszúsan. - Én ezt el is ismertem
az egyetemi szenátus ülésén. - Azt mondhatják,
hogy amögött is van még valami. Scott Robertson,
az Amerikai Robot alapítójának a fia és
fõrészvényese dr. Calvin másik oldalán
ült, és most messze hallható suttogással
odahajolt hozzá.
- Miért nem veszi rá Easyt,
hogy beszéljen, legalább tudnánk, hányadán
állunk.
- Tudhatja, Mr. Robertson, hogy õ
nem beszélhet errõl. - Kényszerítse.
Hiszen ön a pszichológus, dr. Calvin, kényszerítse!
- Én vagyok a pszichológus,
Mr. Robertson - felelte Susan Calvin fagyosan -, ezért
hadd döntsek én. Az én robotomat az épsége
árán nem lehet kényszeríteni semmire
sem.
Robertson arca elkomorult, és
már a nyelvén volt a válasz, amikor Shane
bíró kalapácsával figyelmeztetõen
megkopogtatta az asztalt, mire mindketten morogva elhallgattak.
Francis J. Harton, az angol tanszék
vezetõjén volt a tanúvallomás sora.
A kövérkés férfi konzervatív
szabású öltözékében olyan
volt, mintha skatulyából húzták volna
ki, ritkás haját akkurátusan rendezve keresztbe
fésülte rózsaszín koponyáján.
Egyenes háttal, két kezét gondosan az ölébe
rakva ült a tanúknak fenntartott széken, idõnként
meg-megeresztve egy merev mosolyt.
- Én elõször az egyetemi
szenátus igazgatótanácsának az ülésén
találkoztam az EZ-27 robot ügyével, ahol Goodfellow
professzor elõterjesztette a témát. Utána,
vagyis a múlt év április tizedikén
külön ülést szenteltünk az ügynek,
amelyen én elnököltem.
- Készült jegyzõkönyv
az igazgatótanács ülésérõl?
Vagyis a külön ülésrõl?
- Nem: Elég szokatlan összejövetel
volt. _- A dékán elmosolyodott. - Úgy véltük,
jobb, ha bizalmasan kezeljük a dolgot.
- Mi történt azon az összejövetelen?
Hart tanszékvezetõ nem érezte magát
valami kényelmesen az elnöki székben. De a
többi jelenlévõ sem volt különösen
nyugodt.
Egyedül dr. Lanning látszott
egykedvûnek. Magas, ösztövér alakja, fehér
oroszlánsörénye Andrew Jackson képére
emlékeztette Hartot.
Az asztal közepén a robot
munkáiból válogatott minták hevertek
szerteszét. Minott, a fizikai kémia professzora
pedig egy, a robot által rajzolt grafikont tartott a kezében.
A vegyész arcáról lerítt az elégedettség.
Hart megköszörülte a torkát.
- Semmi kétség, a robot
elég jól el tud végezni bizonyos rutinfeladatokat.
Én például idejövetelem elõtt
mindent átnéztem, és csak nagyon kevés
hibát fedeztem fel bennük.
A kezébe vett egy a szokásos
könyvoldalaknál mintegy háromszor hosszabb
nyomtatott lapot. Egy kefelevonat volt, amelyen a szerzõk
a végleges formába való tördelés
elõtt el szokták végezni a korrektúrát.
A lap mindkét szélén, a széles margókon
csinos és tisztán olvasható korrektúrajelek
voltak láthatók. A szövegben itt-ott át
volt húzva egy szó, a margón finom és
szabályos betûkkel ott állt a javítás,
mintha csak nyomtatták volna õket. A szerzõ
hibáját kék tintával javította,
egy-két nyomdai hiba pedig pirossal volt jelölve.
- Helyesebben a kevésnél
is kevesebb hibát lehet találni - mondta Lanning.
- Sõt azt is mondhatom, dr. Hart, hogy egyetlen hibát
sem találhat. Biztos vagyok benne, hogy a korrektúra
hibátlan, amennyiben az eredeti kézirat is az volt.
Ha az eredeti kéziratban, amely a korrektúra mintájául
szolgált, a nyelvi hibák mellett tárgyi tévedések
is elõfordultak, azok kijavítása meghaladja
a robot képességét.
- Ezt elfogadjuk. A robot azonban esetenként
szórendi hibákat is kijavított, és
szerintem ebben a vonatkozásban az angol nyelv szabályai
nem eléggé rögzültek ahhoz, hogy a robot
minden választását helyeselhetnénk.
Lanning szélesen elmosolyodott.
- Easy pozitronagyába belegyúrták
a témára vonatkozó összes alapirodalmat.
Meggyõzõdésem, hogy nem tud egyetlen esetet
sem mutatni, ahol a robot választását egyértelmûen
helytelennek lehetne mondani.
Minott professzor fölpillantott
a kezében lévõ grafikonból. - Engem
az a kérdés foglalkoztat, dr. Lanning, hogy kell-e
nekünk egyáltalán a robot, tekintettel arra
a számtalan nehézségre, amit a közvéleményt
illetõen okoz. Az automatizálás tudománya
már ott tart, hogy a maguk gége bizonyára
képes lenne egy olyan gépet, egy olyan, a közönség
által jól ismert és elfogadott közönséges
komputertípust kifejleszteni, amely korrektúrára
is alkalmazható.
- Ebben biztos vagyok - felelte Lanning
mereven -, csakhogy egy ilyen gép számára
a levonatokat különleges jelekké kellene átalakítani
vagy legalábbis szalagra rögzíteni. És
a korrekciók maguk is ilyen jelek lennének. Külön
embereket kellene foglalkoztatniuk, akik a szavakat jelekké,
a jeleket ismét szavakká alakítják,
Azonkívül egy ilyen komputert semmilyen más
munkára nem lehetne használni. Például
egy olyan grafikont sem tudna rajzolni, mint amilyet ön a
kezében tart.
Minott csak hümmögött
magában. Lanning folytatta:
- A pozitronrobot nagy elõnye
a sokoldalúságában van. Sokféle munkára
alkalmazható. Ember formájúra van tervezve,
hogy mindazokat a szerszámokat és gépeket
használni tudja, amelyeket az ember használatára
hoztak létre. Szólni tud hozzánk és
mi is õhozzá. Még bizonyos fokig érvelni
is lehet vele. Míg a legegyszerûbb robothoz képest
egy pozitronagy nélküli közönséges
komputer nem több nehéz összeadógépnél.
- Ha mi mind elkezdünk beszélni
és vitatkozni a robottal - kérdezte Goodfellow -,
mi az esély arra, hogy megzavarjuk õt? Gondolom,
nincs meg a képessége ahhoz, hogy végtelen
mennyiségû adatot magába szívjon.
- Nincs hát. Rendes használat
mellett azonban öt évig is kitarthat. Tudni fogja,
mikor érkezik el a javítás ideje, és
a cégünk ezt külön díjazás
nélkül el fogja végezni.
- A cégük?
- Úgy van. Cégünk
fenntartja magának a jogot, hogy a robotokat rendes munkájukon
kívül szervizelje. Ez az egyik oka annak, hogy nem
bocsátjuk áruba a pozitronrobotjainkat, hanem csak
bérbe adjuk õket. Mindennapi munkájában
bárki el tudja látni egy robot irányítását.
Emellett azonban szakszerû kezelést igényel,
és mi ezt meg tudjuk neki adni. Például önök
közül bárki képes rá, hogy bizonyos
mértékig megtisztít egy EZ robotot azzal,
ha azt mondja neki: felejtsd el ezt vagy azt. Csakhogy szinte
biztosra vehetõ, hogy a robot nem megfelelõen kapja
az utasítást, és vagy túl sokat, vagy
túl keveset fog elfelejteni. Mi könnyen rájövünk
az ilyen beavatkozásra, mert a robotba be vannak építve
bizonyos biztosítékok. Ám minthogy megszokott
munkája során nincs szükség a robot
megtisztítására vagy egyéb beavatkozásrá,
hasonló problémák tehát nem is fordulhatnak
elõ.
Hart tanszékvezetõ megtapogatta
a fejét, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy
gondosan elrendezett hajszálai a helyükön vannak-e,
aztán megszólalt:
- Ön mindenképpen rá
akar beszélni bennünket, hogy vegyük magunkhoz
a gépet. Pedig világos, hogy az Amerikai Robot csak
veszít a bolton. Évi ezer az nevetségesen
alacsony ár. Vagy talán azt remélik, hogy
így sikerül a többi egyetemekre elfogadhatóbb
áron rásózni gépeiket?
- Éppen erre gondoltunk - felelte
Lanning.
- De még így is csak korlátozott
számú gép bérbeadására
lehet reményük. Kétlem, hogy nagy haszonra
tehetnének szert belõle.
Lanning az asztalra könyökölt,
és elõrehajolva komolyan érvelni kezdett:
- Engedjék meg, uraim, hogy õszinte
legyek. A Földön bizonyos speciális esetek kivételével
nem szabad robotokat alkalmazni, mert az emberek elõítéleteket
táplálnak velük szemben. Az Amerikai Robot
a földön kívüli és ûrhajózási
piacokon is fölöttébb sikeres vállalat,
és akkor még nem beszéltem a számítógépekrõl.
Bennünket azonban nem csak a profit érdekel. Szilárdan
meg vagyunk róla gyõzõdve, hogy a robotok
végsõ soron itt a Földön is mindenki számára
jobb életet ígérhetnek, még ha eleinte
számolnunk kell is valamely gazdasági zökkenõkkel.
Az csak természetes, hogy a szakszervezetek
ellenünk vannak, azt viszont joggal elvárhatnánk,
hogy a nagy egyetemek támogassanak bennünket. Easy,
a robot megszabadítja önöket a szellemi robottól,
föltéve ha megengedik, hogy magára vállalja
a "szellemi gályarab" szerepét. Ha minden
jól megy, más egyetemek és kutatóintézetek
is az önök nyomába lépnek, és aztán
meglehet, másféle robotokat is el tudunk helyezni,
és fokozatosan le tudjuk küzdeni a közvélemény
ellenérzését.
- Ma a Northern University, holnap az
egész világ - dörmögte Minott az orra
alatt.
Lanning dühösen odasúgta
Susan Calvinnek:
- Én távolról sem
voltam ilyen ékesszóló, és õk
sem ódzkodtak ennyire. Az évi ezer hallatán
a bõrükbõl is majd kiugrottak, hogy megkapják
Easyt. Minott professzor közölte velem, hogy még
sohasem látott olyan szép munkát, mint az
a grafikon, amelyet a kezében tartott, és hogy a
korrektúrában vagy egyebütt egyetlen hibát
sem találtak. Ezt Hart kerek perec el is ismerte.
Dr. Calvin szikár arcán
nem lágyultak meg a szigorú vonások.
- Magasabb árat kellett volna
kérned, Alfred, mint amit meg tudnak fizetni, aztán
hagyni õket, hogy lealkudjanak belõle.
A vád még nem végzett Hart professzorral.
- Dr. Lanning távozása
után önök szavaztak arról, hogy elfogadják-e
EZ-27 robotot?
- Igen, szavaztunk.
- És mi volt az eredmény?
- Többségi szavazattal az
elfogadás mellett döntöttünk. - Mit gondol,
mi befolyásolta a szavazatot?
A védelem azonnal óvást
emelt. A vád átfogalmazta a kérdést:
- Személyesen önt mi befolyásolta
a maga szavazatában? Mert gondolom, ön is mellette
szavazott.
- Igen, mellette. Fõleg õzért
szavaztam így, mert hatott rám dr. Lanning érvelése,
hogy nekünk mint a világ szellemi vezetõinek
kötelességünk elõsegíteni, hogy
a robotika az emberiség segítségére
legyen problémái megoldásában.
- Más szóval dr. Lanningnek
sikerült önt meggyõznie.
- Az a munkája. És õ
ragyogóan végezte azt.
- A tanú a magáé.
A védõ odament a tanú
székéhez, és hosszan vizsgálgatta
Hart professzort. Aztán nekiszögezte a kérdést:
- Az igazság az, hogy önök
mindannyian mohón kaptak a lehetõségen, hogy
munkába fogják EZ-27 robotot, nem igaz?
- Úgy véltük, hogy
miért ne használjuk, ha el tudja végezni
a munkát.
- Ha el tudja végezni a munkát?
Úgy tudom, hogy ön annak a bizonyos összejövetelnek
a napján különös gondossággal ellenõrizte
EZ-27 robot eredeti munkáit.
- Igen. Minthogy a gép munkái
elsõsorban angol nyelvi problémákkal voltak
kapcsolatosak, és nekem éppen ez a szakterületem,
ezért logikusnak tûnt, hogy engem választanak
ki erre a feladatra.
- Nagyon helyes. Volt ott az összejövetel
alatt valami olyasmi is az asztalon, amivel kevésbé
voltak megelégedve? Az egész anyag, itt van mint
tárgyi bizonyíték. Tud közülük
egyet is mutatni, amely nem megfelelõ?
- Hát
- Egyszerû a kérdés.
Volt ott legalább egyetlen dolog, amivel nem voltak megelégedve?
Maga megvizsgálta õket. Nos, volt-e?
Az angol nyelv professzora a homlokát
ráncolta.
- Nem volt.
- Van itt néhány példány
azokból a munkákból is, amelyeket EZ-27 a
Northeasternnél eltöltött tizennégy hónap
alatt végzett el. Lenne szíves szemügyre venni
ezeket és megállapítani, hogy akár
csak egyetlen hibás példány is akad-e közöttük?
- Amikor hibázott is, az is gyönyörûség
volt - vágta oda Hart.
- A kérdésemre válaszoljon
- mennydörögte a védõ - és csakis
arra a kérdésre, amelyet én teszek föl!
Van valami hiba az anyagban?
Hart minden egyes darabot gondosan szemügyre
vett. - Semmi.
- Az itt vizsgálat alatt álló
ügytõl eltekintve van önnek tudomása arról,
hogy EZ-27 elkövetett volna bármilyen hibát?
- A mostani per tárgyát
képezõ ügytõl eltekintve nincs errõl
tudomásom.
A védõ megköszörülte a torkát.
- Most pedig térjünk rá
arra a szavazásra - mondta -, amely eldöntötte,
hogy alkalmazzák-e EZ-27-et vagy sem. Ön azt mondta,
hogy a többség az alkalmazás mellett szavazott.
Milyen arányban?
- Ha jól emlékszem, tizenhárom
egy ellenében.
- Tizenhárom egy ellen! Ez több
mint egyszerû többség, nem gondolja?
- Nem, uram! - tiltakozott Hart, ezúttal
mint nyelvész. Az angol nyelvben a "többség"
annyit jelent, "több mint a fele". Tizennégybõl
tizenhárom nem több, mint a többség.
- De szinte már egyhangú,
nem? - De mégis csak a többség!
A védõ jobbnak látta
ráhagyni.
- És ki volt az a magányos
lovag?
Hart tanszékvezetõ fölöttébb
kényelmetlenül érezte magát.
- Simon Ninheimer professzor.
A védõ úgy tett,
mintha meglepõdne.
- Ninheimer professzor? A szociológiai
tanszék vezetõje?
- Igen, uram.
- A felperes?
- Igen, uram.
A védõ meglepõdött.
- Egyszóval kiderül, hogy
az az ember, aki 750 000 dollár kártérítésre
perli az én ügyfelemet, az Amerikai Robot és
Gépember részvénytársaságot,
ugyanaz az ember, aki kezdettõl fogva ellene volt a robot
alkalmazásának, jóllehet az egyetemi szenátus
igazgatói tanácsában mindenki mást
sikerült meggyõzni a gondolat hasznosságáról.
- Õ a javaslat ellen szavazott,
amihez megvolt a joga. - Ön, amikor az összejövetelrõl
beszámolt, nem tért ki Ninheimer professzor megjegyzésére.
Voltak megjegyzései? - Azt hiszem, felszólalt.
- Azt hiszi?
- Igen, felszólalt.
- A robot alkalmazása ellen?
- Igen.
- Hevesen érvelt?
- Elég szenvedélyes volt
- felelte Hart rövid habozás után. A védõ
hangja bizalmaskodóvá vált.
- Hart professzor úr, mióta
ismeri ön Ninheimer professzort?
- Körülbelül tizenkét
éve. - Elég közelrõl?
- Igen, azt mondhatnám.
- Ismervén õt, mit gondol,
az az ember õ, aki miután amúgy sem kedveli
a robotokat, még jobban megerõsítette õt
ebben a véleményében az a számára
kedvezõtlen szavazás
A kérdés vége belefulladt
a vád méltatlankodó heves tiltakozásába.
A védõ intett a tanúnak, és Shane
bíró ebédszünetet rendelt el.
Robertson a szendvicsét majszolta. A céget nem
rendítené meg egy háromnegyed milliós
veszteség, de nem is tenne jót neki. Azzal is tisztában
volt, hogy hosszú távon sokkal nagyobb veszteség
érné a céget, ártana a hírnevének.
- Minek ez az egész hûhó
akörül, hogy került Easy az egyetemre? - morfondírozott.
- Mit akarnak ezzel elérni? - A bírósági
per hasonlít a sakkjátszmára, Mr. Robertson
- jegyezte meg a védõügyvéd
nyugodtan. - Rendszerint az lesz a gyõztes; aki több
lépést Iát jó elõre, és
tisztelt kollégám, a vád képviselõje
már nem kezdõ. A kárt be tudják bizonyítani,
ez nem jelent problémát. Fõleg arra mennek
rá, hogy kifürkésszük a védelem
taktikáját. Nyilván azt várják
tõlünk, hogy arra építünk: Easy
a robotika törvényei miatt el sem követhette
azt, amivel vádolják.
- De hát éppen ez az alapja
a védelmünknek. Abszolút megdönthetetlen.
- Egy robotmérnök számára
igen. De nem biztos, hogy a bíró is így látja.
Arra az álláspontra helyezkednek, hogy bebizonyítsák:
EZ-27 nem közönséges robot. Ebbõl a típusból
õ volt az elsõ, amelyet fölajánlottunk
a közönségnek. Egy kísérleti modell,
amelyet még próbának kellett alávetni;
s ehhez az egyetem volt az egyetlen megfelelõ terep. Mindezt
hihetõvé teszi az, hogy dr. Lanning annyira erõltette
a robot elhelyezését, és hogy az Amerikai
Robot beérte olyan kevés fizetséggel. Ezután
a vád azt próbálja bebizonyítani,
hogy a gyakorlati próba Easy számára kudarccal
végzõdött. Most már belátja,
mire megy ki a játék?
- De hiszen EZ-27 egy nagyon is sikeres
modellnek bizonyult - erõsködött Robertson. -
Már a huszonhetedik volt a sorban.
- Ez éppenséggel rossz
érv - jegyezte meg a védõ kijózanítólag.
- Mert akkor úgy látszik, valami baj volt az elõzõ
huszonhattal. Így hát miért ne lenne hibás
a huszonhetedik is?
- Semmi baj sem volt az elsõ huszonhattal,
kivéve azt, hogy nem voltak képesek bonyolult feladat
elvégzésére. A maguk nemében ezek
voltak az elsõ pozitronagyak, és ezért sok
mindenben eléggé találomra kellett mennünk.
A három törvény azonban egytõl egyig
ott volt mindegyikben! Nincs az a tökéletlen robot,
amelybõl hiányozna a három törvény.
- Dr. Lanning megmagyarázta ezt
nekem, Mr. Robertson, és hajlandó vagyok hinni neki.
De kérdés, hogy a bíró is hajlandó-e.
Rá vagyunk utalva egy olyan becsületes és intelligens
embernek az ítéletére, aki semmit sem konyít
a robotikához, ezért könnyen tévútra
lehet vezetni. Példának okáért, ha
ön vagy dr. Lanning vagy dr. Calvin kijelentené a
tanúvallomásában, hogy egy pozitronagyat
"találomra" szerkesztenek össze, mint ahogy
ön épp az imént tette, akkor a vád ízekre
szedné magukat a keresztkérdéseivel. És
akkor semmi sem mentené meg az ügyünket. Tehát
kerülni kell az ilyesmit.
- Bárcsak Easy megszólalna!
- sóhajtott föl Robertson. - A robot nem használható
tanúként - vonta meg a vállát a védõ
-, így ebbõl semmi hasznunk nem származna.
- De legalább megismernénk
a tényeket. Megtudnánk, mi vitte rá a tett
elkövetésére.
Susan Calvin egyszerre fölélénkült.
Arca kissé elpirult, a hangjából csöppnyi
melegség érzõdött ki.
- Tudjuk, mi vitte rá Easyt. Az
ügyésznek már elmondtam, és most maguknak
is elmondom. Az, hogy megparancsolták neki.
- Ki parancsolta meg? - kiáltott
föl Robertson õszinte meglepõdéssel.
(Sohasem avatják be semmibe, gondolta keserûen. Ezek
a kutatók úgy kezelik az Amerikai Robotot, mintha
õk lennének a tulajdonosai - ó, egek!)
- A felperes - mondta dr. Calvin. - Az
ég szerelmére, miért?
- Azt még nem tudom. Talán
csak azért, hogy beperelhessen bennünket, hogy fölmarkolhasson
egy csomó pénzt tette hozzá, és a
szemében kékes szikrák villantak meg.
- Akkor Easy miért nem árulja
el ezt?
- Hiszen világos, nem? Mert azt
parancsolták neki, hogy tartsa a száját.
- Már miért lenne ez világos?
- fortyant föl Robertson. - Nekem világos. A robotpszichológia
a szakmám. Ha Easy nem válaszol a dologra vonatkozó
egyenes kérdésekre, attól még válaszol
a hatáskérdésekre. Ahogy közeledünk
a központi kérdés felé, és válaszadás
közben érzékeljük a tétovázást,
megmérjük a szünetek hosszúságát
és a gerjesztett ellenpotenciál erõsségét,
így tudományos pontossággal meg tudjuk állapítani,
hogy a zavar oka egy hallgatási parancsban keresendõ,
s ennek erejét az elsõ törvény határozza
meg. Más szóval azt mondták neki, hogy ha
beszél, akkor ártani fog egy emberi lénynek.
Méghozzá föltételezhetõen ónnak
a kutyafejû Ninheimer professzornak, a felperesnek, aki
a robot szemében emberi lénynek tûnhet.
- No és - akadékoskodott
tovább Robertson - azt nem tudja megmagyarázni neki,
hogy a hallgatásával kárt okoz az Amerikai
Robotnak?
- Az Amerikai Robot nem emberi lény,
és a robotika elsõ törvénye egy céget
nem ismer el személyiségnek, mint azt a közönséges
törvények teszik. Azonkívül veszélyes
lehetne, ha megpróbálnánk nála feloldani
ezt a bizonyosfajta gátlást. Az, aki kiváltotta
belõle, talán kisebb veszéllyel meg is szüntethetné
nála, mivel ebben a vonatkozásban a robot motivációi
arra a személyre összpontosulnak. Minden más
eshetõség kizárva - rázta meg a fejét,
és újra magába zárkózott. -
Azt nem engedem meg; hogy a robotban kárt okozzanak.
Lanning megpróbálta eredményessé
tenni a beszélgetést.
- Úgy látom, mintha nekünk
csak annyit kellene bebizonyítanunk, hogy egy robot képtelen
elkövetni azt, amivel Easyt megvádolták. Ezt
meg tudjuk tenni.
- Épp errõl van szó
- jegyezte meg a védõ bosszúsan. Maguk tudják
megtenni. Csak maguk lehetnek a tanúk, akik véleményt
mondhatnak, agyállapotáról és szellemi
beállítottságáról. Amerikai
Robot alkalmazottai. Ezért a bíró aligha
tekintheti a tanúságukat elfogulatlan vallomásnak.
- Hogyan utasíthatná el
a szakértõi véleményeket?
- Úgy, hogy kijelenti: nem érzi
magát meggyõzve általuk. Ez az õ bírái
joga. Nem feltételezi, hogy egy olyan kaliberû ember,
mint Ninheimer professzor jelentõs pénzösszeg
fejében kész szántszándékkal
tönkretenni a saját hírnevét, és
így aligha fogja elfogadni a maguk mérnökeinek
a technikai érvelését. A bíró
is csak ember. Ha választania kell egy lehetetlenségre
vállalkozó ember és egy lehetetlenségre
vállalkozó robot között, biztos, hogy
az ember javára fog dönteni.
- Az ember képes lehetetlen dolgokat
mûvelni - ellenkezett Lanning -, minthogy nem ismerjük
az emberi szellem lehetõségeinek határait,
és fogalmunk sincs róla, hogy egy adott emberi agyban
mi számít lehetetlennek és mi nem. Azt viszont
tudjuk, hogy egy robot mire képes.
- Majd meglátjuk, sikerül-e
errõl meggyõznünk a bírót is
- jegyezte meg a védõ lehangoltan.
- Ha mindaz igaz - dörögte
Robertson -, akkor végképp nem tudom elképzelni,
hogy ez maguk sikerülhetne.
- Majd meglátjuk. Jó, ha
az ember tisztában van a várható nehézségekkel,
de azért nem szabad túlságosan elcsüggedni.
Én is megpróbáltam néhány lépést
számításba venni ebben a sakkjátszmában
- kimérten biccentett a robotpszichológus felé.
- A jelen levõ hölgy segítségével.
Lanning egyikrõl a másikra
pislogott. - Mi az ördögrõl beszélnek
itt?
Ekkor azonban a törvényszolga
bedugta a fejét a szobába, és elfúló
hangon bejelentette, hogy a tárgyalás folytatódik.
Elfoglalták a helyüket, s közben alaposan végignézték
azt az embert, aki az egész ügyet fölkavarta.
Simon Ninheimer kitûnt homokszínû
borzas üstökével, csõrszerû orrával,
hegyes állban végzõdõ keskeny arcával
és azzal a szokásával, hogy beszéd
közben léha minden kulcsszó elõtt tétovázó
szünetet tartott, amivel azt a benyomást keltette,
hogy szinte kínos pontossággal keresi a lehetõ
leghelyesebb kifejezéseket. Amikor kijelentette, hogy a
Nap hm - keleten kél föl, akkor az ember bizonyos
lehetett abban, hogy alaposan mérlegelte azt a lehetõséget
is, hogy tán az ellenkezõje is megeshet.
A vád kérdéseivel
folytatódott a tárgyalás.
- Ön ellene volt, hogy az egyetem
alkalmazza az EZ-27 robotot?
- Igen, uram. - Miért?
- Mert úgy éreztem, hogy
nem tisztáztuk maradéktalanul az Amerikai Robot
- hm - indokait. Nekem gyanús volt az a törekvésük,
hogy mindenáron ránk akarták tukmálni
a robotot.
- Arról meg volt ön gyõzõdve,
hogy a robot képes elvégezni azt a munkát,
amelyre állítólag létrehozták?
- Tényekkel tudom igazolni, hogy
nem.
- Elõadná az érveit?
Simon Ninheimer már nyolcadik éve dolgozott Az
ûrrepüléssel kapcsolatos társadalmi feszültségek
és, azok megoldása címû könyvén.
Ninheimer precizitása nem korlátozódott a
beszédjére, és az olyan tudomány,
mint a szociológia, amelyet aligha lehet egzaktnak nevezni,
szinte megoldhatatlan feladat elé állította.
Még a kefelevonat sem töltötte
el õt a teljesség érzésével,
épp ellenkezõleg. A hosszú kutyanyelvek láttán
szinte viszketett a tenyere, hogy nekiessen a soroknak és
újrarendezze õket.
Jim Baker elõadó, akit
hamarosan a szociológia helyettes professzorává
neveznek ki, három nappal azután, hogy az elsõ
adag levonat megérkezett a nyomdából, még
mindig ott találta Ninheimert, amint elrévedve bámul
a papírkötegre. A kefelevonatot három példányban
küldték meg: egyet Ninheimernek szerzõi korrektúrára,
egyet Bakernek, szintén korrektúra végett,
míg a harmadik "eredeti" jelzésû
példányra vezetik rá a végsõ
korrekciót, miután Ninheimer és Baker megvitatja
egymás között. Ez a módszer jól
bevált az utóbbi három évben, amikor
együtt dolgoztak egy-egy közös tanulmányon.
Az ifjú és behízelgõen
halk szavú Baker ott szorongatta a kezében a saját
példányát, és lelkesen kijelentette:
- Megcsináltam az elsõ
fejezetet, és találtam néhány szép
elírást.
- Az elsõ fejezetben mindig van
- hagyta rá Ninheimer szórakozottan.
- Akarja, hogy most átnézzük?
Ninheimer csüggedt tekintete végre
megállapodott Bakeren.
- Jim, én még hozzá
sem fogtam a korrektúrához. De nem is nagyon izgat.
- Nem izgatja? - csodálkozott
Baker zavartan. Ninheimer fölvonta az ajkát.
- Megérdeklõdtem, mennyire
van - hm - elfoglalva a gép. Elvégre õt -
hm - léptették elõ korrektorrá. Be
is osztották.
- A gép? Vagyis Easy?
- Azt hiszem, ezt az ostoba nevet adták
neki.
- De hiszen, dr. Ninheimer, úgy
tudom, ön távol tartja magát tõle!
- Úgy látszik, én
vagyok az egyetlen, aki ezt teszi. Talán nekem is illenék
élveznem - hm - ezt az elõnyt.
- Ó, ezek szerint hiába
vesztegettem az idõmet az elsõ fejezettel - sajnálkozott
az ifjabbik.
- Nem elveszett idõ. Legalább
ellenõrzésként összevethetjük a
gép munkáját a magáéval.
- Ha óhajtja, ám
- Tessék?
- Alig hiszem, hogy valami hibát
találunk Easy munkájában. Állítólag
még sohasem csinált egyetlen hibát sem. -
Azt mondja? - jegyezte meg Ninheimer szárazon.
Négy nappal késõbb Baker megint elhozta
az elsõ fejezetet. Ezúttal Ninheimer példánya
volt az, és éppen akkor került ki az Easy és
az általa használt berendezés számára
épített különleges helyiségbõl.
- Dr. Ninheimer - állított
be Baker ujjongva -, mindent megtalált, amit én
is kiszúrtam, de tucatnyi olyan hibát is fölfedezett,
ami az én figyelmemet elkerülte. És az egész
dolog csak tizenkét percébe került!
Ninheimer végignézte a
levonatot, amelyen kétoldalt ott sorakoztak a nyomtatott
betûkhöz hasonló szabályos szavak és
jelek.
- Azért nem olyan teljes - jegyezte
meg -, mintha mi csináltuk volna. Mi pótlólag
beszúrtunk volna egy bekezdést Swunkinak az alacsony
gravitáció idegi hatásairól írott
munkájáról.
- Arról a cikkérõl,
amely a Szociológiai Szemlében jelent meg?
- Természetesen.
- Nem várhatunk lehetetlent Easytõl.
Helyettünk nem olvashatja át az irodalmat.
- Ezzel én is tisztában
vagyok: Ami azt illeti, én elkészítettem
a beszúrást. Elmegyek a géphez, és
megnézem, tudja-e, hogy kell beszúrást végezni.
- Biztosan tudni fogja.
- De azért biztos, ami biztos.
Ninheimernek idõpontot kellett
kérnie Easyhez, és a legtöbb, amit el tudott
érni, hogy késõ este engedélyeztek
neki egy negyedórát. De ez a negyedóra is
elégségesnek bizonyult. EZ-27 robot egybõl
megértette a beszúrás fortélyait.
Ninheimer feszélyezve érezte
magát, amikor elõször került közvetlen
kapcsolatba a robottal. Mintha emberrel volna dolga, félig
önkéntelenül kicsúszott a száján:
- Meg van elégedve a munkájával?
- A legnagyobb mértékben,
Ninheimer professzor - felelte Easy ünnepélyesen,
és fotocella szemei a megszokott mélyvörös
színben izzottak.
- Honnan ismer engem?
- Abból, hogy ön pótlólag
újabb anyagot hozott nekem a levonat számára,
arra következtetek, hogy ön a szerzõ. És
a szerzõ neve természetesen ott szerepel a kefelevonat
minden egyes lapjának a tetején.
- Értem. Ezek szerint maga - hm
- dedukciókra is képes. Mondja - kérdezte,
nem tudván ellenállni a kíváncsiságának
-, eddig mi a véleménye a könyvrõl?
- Nagyon kellemes dolgozni vele - felelte
Easy.
- Azt mondja, kellemes? Elég furcsa
egy - hm - érzelem nélküli gépezet szájából.
Mert azt mondták, hogy nincsenek érzelmei.
- A könyvben minden szó egybecseng
az én áramköreimmel - magyarázta Easy.
- Nagyon kevés vagy semmi ellenpotenciált nem gerjesztenek.
Az agyi pályáimba az van beépítve,
hogy ezt a mechanikai tényt a "kellemes" szóként
képezzem le. Az érzelmi összefüggés
csak véletlen.
- Értem. És miért
találja a könyvet kellemesnek?
- Azért, professzor úr,
mert emberi lényekkel, nem pedig szervetlen anyagokkal
és matematikai képletekkel foglalkozik. Az ön
könyve megkísérli megérteni az embereket,
és hozzájárul az emberi boldogság
fokozásához.
- És ez az, amire maga is törekszik,
és ezért cseng össze az én könyvem
az áramköreivel? Igaz?
- Igaz, professzor úr.
Lejárt a negyedóra. Ninheimer
eltávozott, és még éppen odaért
zárás elõtt az egyetemi könyvtárba.
Aztán addig el sem ment, amíg nem talált
egy robotikával foglalkozó elemi szakkönyvet.
Ezt hazavitte magával.
Néhány pótlólagos betûzéstõl
eltekintve Ninheimer eleinte alig, késõbb pedig
egyáltalán nem avatkozott be az Easyhez, onnan pedig
a kiadóhoz vándorló kefelevonatokba. Baker
némi szorongással meg is jegyezte:
- Az ember már-már szinte
fölöslegesnek érzi magát. - Miért
nem fog bele valamilyen új munkába? - kérdezte
Ninheimer föl sem pillantva a Társadalomtudományi
Figyelõ legújabb számából,
amelyet éppen jegyzetelt.
- Sehogy sem tudom megszokni. Egyre a
levonatok járnak a fejemben. Tudom, hogy butaság.
- Az is.
- Valamelyik nap a kezembe került
egy-két lap, mielõtt Easy továbbította
volna
- Hogyan! - kapta föl a fejét
Ninheimer. A Figyelõ becsukódott elõtte.
- Csak nem zavarta meg munkájában a gépet?
- Csak egy percre. Nem történt semmi baj. Igaz is,
megváltoztatott egy szót. Ön valamirõl
azt mondta, hogy "bûnös", õ ezt "meggondolatlanra"
javította. Úgy vélte, hogy a második
jelzõ jobban illik a szövegbe.
Ninheimer eltûnõdött.
- Maga hogy gondolja?
- Tudja, én egyetértettem
vele. Meghagytam a változtatást.
Ninheimer fiatal munkatársa felé
fordult székestül.
- Figyeljen ide, szeretném, ha
ez többet nem fordulna elõ. Ha már egyszer
igénybe veszem a gépet, akkor szeretném kihasználni
annak - hm - minden elõnyét. Mert mit nyerek azzal,
ha õt is igénybe veszem, meg a maga szolgálatairól
is le kell mondanom, mert maga õt ellenõrzi, holott
az egész dolog értelme az, hogy nincs szüksége
felügyeletre. Érti?
- Igenis, dr. Ninheimer - hebegte Baker
alázatosan.
A Társadalmi feszültségek
mutatványpéldányait május nyolcadikán
kapta kézhez Ninheimer. Felületesen belelapozott,
itt-ott elolvasott egy-egy bekezdést. Aztán félrerakta
a könyv példányait.
Késõbb azzal mentegetõzött,
hogy megfeledkezett róla. Nyolc éven keresztül
minden idejét lekötötte, most azonban, és
már hónapok óta, hogy Easy levette a válláról
a könyv terhét, egyéb dolgok kötötték
le az érdeklõdését. Még az
sem jutott eszébe, hogy az egyetemi könyvtárnak
átadja a szokásos tiszteletpéldányt.
De még Baker sem kapta meg az õt megilletõ
példányt, mert belevetette magát a munkába,
és attól fogva messze elkerülte a tanszékvezetõjét,
amióta az azon az utolsó találkozásukon
megmosta a fejét.
Június tizenhatodikán aztán
elszabadult a pokol. Ninheimer irodájában megszólalt
a telefon, és õ meglepetten bámult az ernyõn
megjelenõ arcra.
- Speidell! Maga itt van a városban?
- Nem, uram. Clevelandbõl beszélek
- mondta indulattól remegõ hangon.
- Minek köszönhetem a hívást?
- Annak, hogy éppen most tettem
le az ön új könyvét! Ninheimer, maga megõrült?
Teljesen elment az esze? Ninheimer megmerevedett.
- Valami - hm - baj van? - kérdezte
riadtan.
- Még hogy baj? Lapozzon csak
az 562. oldalra. Hogy az ördögbe jutott eszébe,
hogy ilyesmit belemagyarázzon az én munkámba?
Hol a fenében állítom én azt, hogy
bûnözõ személyiség nem létezik,
és hogy az erõszakszervezetek a valódi bûnözõk?
Hallgassa csak
- Várjon! Várjon! - kiáltott
föl Ninheimer, és lázasan lapozott a könyvben.
- Lássuk csak
Lássuk csak
Jóságos
ég! Speidell, nekem fogalmam sincs, hogy történhetett
ez. Én ilyesmit sohasem írtam.
- De ez van itt kinyomtatva! És
ez a ferdítés még nem is a legrosszabb. Lapozzon
a 690. oldalra, és képzelje el, mit fog csinálni
magával Ipatiev, ha meglátja, milyen zagyvalékot
csinált az õ fölismeréseibõl.
Ninheimer, a könyve hemzseg az efféléktõl.
Nem tudom, magának mi a szándéka, de szerintem
csak azt lehet tenni, hogy a könyvét ki kell vonni
a forgalomból. És jól teszi, ha a társaság
legközelebbi ülésén fölkészül
a legalázatosabb bûnbánatra.
- Speidell, hallgasson meg.
Speidell azonban olyan vehemenciával
kapcsolt szét, hogy a képernyõn még
tizenöt másodperc elteltével is ott derengett
a képe.
Ezután történt az,
hogy Ninheimer átrágta magát a könyvön,
és egyes részeket piros tintával megjelölt.
Megpróbált uralkodni magán, amikor legközelebb
Easy elé állt, csak az ajka volt vértelen.
Easy kezébe nyomta a könyvet.
- Olvassa el a megjelölt részeket
az 562., 631., 664. és a 690. oldalon!
Easy négy rápillantással
megtette.
- Hallgatom, Ninheimer professzor.
- Ez nem ugyanaz, ami az eredeti levonatban
volt.
- Úgy van, uram, Nem ugyanaz.
- Maga változtatta meg a jelenlegi
szövegre?
- Igen, uram.
- Miért?
- Uram, az ön eredeti szövegében
ezek a részek nem valami hízelgõk az emberek
bizonyos csoportjaira nézve. Ezért kívánatosnak
tartottam, hogy megváltoztassam a szöveget, nehogy
megbántódjanak.
- Hogy merészelt ilyet tenni?
- Az elsõ törvény,
professzor úr, nem engedi meg, hogy tétlenségem
miatt az emberek ártalmat szenvedjenek. Mert ha tekintetbe
vesszük, hogy ön milyen hírnévnek örvend
a szociológia világában, és hogy milyen
népszerûséget fog élvezni a könyve
a tudósok körében, akkor nem kétséges,
a könyvben említett emberi lények sokasága
jelentõs sérelmet fog szenvedni.
- És azzal tisztában van,
hogy én milyen sérelmet fogok most, szenvedni?
- Önnek okoztam 8 kisebb sérelmet.
Ezt kellett választanom.
Ninheimer professzor dühtõl
reszketve odébb tántorgott. Egyben biztos volt,
hogy ezért benyújtja a számlát az
Amerikai Robotnak.
Kisebb izgalom tört ki az alperes asztalánál,
ami csak tovább fokozódott, amikor a vádló
újból visszatért az utóbbi állításra.
- Vagyis EZ-27 robot azt mondta önnek, hogy amit tett, azt
a robotika elsõ törvénye alapján tette?
- Úgy van, uram.
- Hogy valójában nem volt
más választása?
- Igen uram.
- Ebbõl tehát az következik,
hogy az Amerikai Robot egy olya robotot hozott létre; amely
szükségszerûen átírja a köveket
a jóról vallott saját felfogásának
megfelelõen. Ugyanakkor mégis úgy sózták
el, mint egy közönséges korrektort, megerõsíti
ezt?
A védelem azonnal tiltakozott,
arra hivatkozva, hogy a tanút olyan kérdés
eldöntésére kényszerítik, amihez
nem ért. A bíró a szokásos módon
figyelmeztette a vádat, ám nem maradt semmi kétség,
hogy a szópárbaj megtette a hatását
- nem utolsósorban a védõügyvédre.
A védelem rövid szünetet
kért, mielõtt kérdéseket intézett
volna a tanúhoz.
A szünetben az ügyvéd
odahajolt Susan Calvinhoz.
- Lehetséges az, dr. Calvin, hogy
Ninheimer professzor az igazat vallja, és Easyt valóban
az elsõ törvény motiválta. Calvin összeszorította
az ajkait, aztán azt felelte:
- Nem. Ez teljességgel Lehetetlen.
Ninheimer vallomásának a második része
szándékos hamisítás. Easybe nincs
beépítve az a képesség, hogy elvont
ítéletet mondjon azon a szinten, amit egy bonyolult
társadalomtudományos szöveg megkövetel.
Képtelen volna olyasmit megállapítani, hogy
bizonyos embercsoportok sérelmet szenvednének egy
ilyen könyv szövegétõl. Az õ agya
egyszerûen nincs erre kiképezve.
- Ám élek a gyanúperrel
- jegyezte meg a védõ borúlátóan
-, hogy ezt nem tudjuk bebizonyítani egy laikusnak. - Ez
igaz - ismerte el Calvin. - A bizonyítás fölöttébb
bonyolult terme. A kiút továbbra is az, ami volt.
Be kell bizonyítanunk, hogy Ninheimer hazudik, és
akármit mondott is, az nem változtat a mi álláspontunkon.
- Rendben van, dr. Calvin - adta meg
magát a védõ -, kénytelen vagyok hinni
magának. Folytatjuk, ahogy elterveztük.
A tárgyalóteremben a bíró
kalapácsa lecsapott, és dr. Ninheimer újból
elfoglalta a tanú székét. Ajka körül
halvány mosoly játszott, mintha érezné,
hogy az állásai bevehetetlenek, és elõre
élvezi a kilátástalan ostrom lehetõségét.
A védelem óvatosan közelített,
és nyájas hangon kezdte: - Dr. Ninheimer, ön
azt állítja, hogy június tizenhatodikáig,
Speidell telefonhívásáig sejtelme sem volt
azokról az állítólagos változtatásokról
a kéziratában?
- Ez az igazság, uram.
- Sohasem ellenõrizte a levonatokat
azután, hogy EZ-27 korrigálta õket?
- Eleinte igen, de aztán nem láttam
semmi értelmét. Megbíztam az Amerikai Robot
ígéreteiben. Azok a képtelen - hm - változások
csak a könyv utolsó fejezeteiben következtek
be, miután feltevésem szerint a robot már
eléggé elsajátította a szociológiát
- Hagyja a maga föltevéseit
- rivallt rá a védelem. - Úgy tudom, a kollégája,
dr. Baker legalább egy alkalommal megtekintette a késõbbi
levonatokat. Emlékszik még, hogy ezt éppen
ön vallotta?
- Igen, uram. Mint mondottam, azt közölte,
hogy egy lapot megnézett, és hogy a robot még
azon is megváltoztatott egy szót.
A védelem tovább mennydörgött:
- Nem tartja ön különösnek,
uram, hogy miután egy éven keresztül kérlelhetetlenül
a robot alkalmazása ellen volt, eleve ellene szavazott,
és nem volt hajlandó bármi néven nevezendõ
feladatra igénybe venni, egyszerre csak úgy döntött,
hogy az õ gondjaira bízza a könyvét,
a magnum opusát?
- Én ebben semmi különöset
sem Iátok. Egyszerûen arra gondoltam, hogy miért
ne használhatnám a gépet.
- Egyszerre olyannyira megbízott
EZ-27 robotban, hogy még annyi fáradságot
sem vett magának, hogy ellenõrizze a levonatokat?
- Mondtam már, hogy - hm - meggyõzött
az Amerikai Robot propagandája.
- Olyannyira meggyõzte, hogy amikor
a kollégája, dr. Baker ellenõrizni akarta
a robotot, maga alaposan lehordta õt? - Én nem hordtam
le õt. Csupán azt akartam, hogy - hm - ne vesztegesse
az idejét. Legalábbis akkor úgy láttam,
hogy ez csak idõpocsékolás. Nem tartottam
olyan jelentõsnek azt az egy változtatást
a
A védelem maró gúnnyal
félbeszakította:
- Semmi kétségem, önnek
azt tanácsolták, hozza föl ezt a dolgot, hogy
a szócsere ügye szerepeljen a jegyzõkönyvben.
- Aztán hogy a tiltakozásnak elejét vegye,
így folytatta: - A helyzet az, hogy ön rendkívül
dühös volt dr. Bakerre.
- Nem, uram. Nem voltam dühös.
- Még a könyvébõl
sem adott neki tiszteletpéldányt. - Egyszerû
feledékenység. A könyvtárnak sem adtam.
Óvatosan elmosolyodott. - A professzorok híresek
a szórakozottságukról.
- Nem találja különösnek
- ütötte tovább a vasat a védelem -, hogy
EZ-27 több mint egyévi kifogástalan munka után
éppen az ön könyvénél romlik el?
Vagyis egy olyan könyvnél, amelyet ön írt,
aki a legkérlelhetetlenebb ellenzõje volt a robotnak?
- A kezébe került mûvek
közül az én könyvem volt az egyetlen jelentõsebb
munka, amely az emberiséggel foglalkozik. Ezért
kezdett érvényesülni a robotika három
törvénye.
- Dr. Ninheimer - mondta a védelem
-, ön többször is próbált úgy
érvelni, mint egy robotszakértõ. A jelek
szerint ön hirtelen érdeklõdést kezdett
mutatni a robotika iránt, és ilyen tárgyú
könyveket vett ki a könyvtárból. Ezt maga
is említette a vallomásában, nem igaz?
- Csak egy könyvrõl van szó,
uram, Ezt is csak, hogy úgy mondjam - hm -, természetes
kíváncsiságból vettem ki.
- És egyetlen könyv alapján
ön világosan láthatta, miért kellett
a robotnak - ahogy ön állítja - eltorzítania
a könyvét?
- Igen, uram.
- Tegyük fel. De biztos ön
abban, hogy a robotika iránti érdeklõdése
nem azt a célt szolgálta, hogy megtanulja, hogyan
manipulálhatná a robotot a saját céljainak
megfelelõen?
Ninheimer arcát elöntötte
a vér. - Már hogy tennék ilyet, uram! A védõ
fölemelte a hangját.
- Ami azt illeti, biztos ön egyáltalán
abban, hogy az állítólag megváltoztatott
részek nem azonosak-e az ön eredeti szövegével?
A szociológus félig fölemelkedett
a székébõl.
- Ez - hm-hm - nevetséges! Megvannak
a levonatok
Alig tudta kipréselni agából
a szavakat, mire a vád fölállt, és a
segítségére sietett.
- Ha megengedi, bíró úr,
tárgyi bizonyíték gyanánt elõ
akarom terjeszteni azoka a levonatokat, amelyeket dr. Ninheimer
EZ-27 robotnak átadott, valamint azokat a levonatokat,
amelyeket EZ-27 robot a kiadónak elküldött. Ezt
ezennel megteszem, ha a tisztelt kollegám is úgy
kívánja, és kész vagyok kérni
a tárgyalás megszakítását,
hogy a kétféle levonatot összehasonlíthassuk.
A védelem türelmetlenül
intett.
- Erre semmi szükség. Az
én tisztelt opponensem bármikor beterjesztheti azokat
a levonatokat, amikor csak óhajtja. Biztos vagyok benne,
hogy azok tartalmazni fogják mindazokat a különbségeket,
amelyekre a felperes hivatkozik. Én viszont azt is tudni
szeretném, hogy vajon a birtokában vannak-e dr.
Baker példányai.
- Dr. Baker példányai?
- vonta föl a szemöldökét Ninheimer. Még
mindig nem sikerült teljesen úrrá lennie önmagán.
- Igen, professzor! Vagyis dr. Baker levonatai. Ön azt vallotta,
hogy dr. Baker is kapott egy külön példányt
a levonatokból. Meg fogom kérni a jegyzõt,
hogy olvassa föl az ön vallomását, ha
netán ez ön emlékezete egyszerre szelektívvé
lett volna. Vagy csak arról van szó, hogy - az ön
szavaival a professzorok híresek a szórakozottságukról?
- Én emlékszem dr. Baker
levonataira - felelte Ninheimer. - Azokra nem volt szükség,
miután a munkát rábízták a
korrigáló masinára
- Ezért ön elégette
õket?
- Nem. Bedobtam a szemétkosárba.
- Elégette, kidobta - mi a különbség?
A lényeg az, hogy megszabadult tõlük.
- Mi baj van abban? - kezdte Ninheimer
bágyadtan.
- Mi baj van? - mennydörgött
a védelem. - Csak az a baj, hogy most már senki
sem tudja megállapítani, vajon nem ön cserélte-e
föl egyes fontos helyeken dr. Baker ártalmatlan példányait
olyan saját példányokkal, amelyeket szándékosan
elváltoztatott avégett, hogy a robotot rákényszerítse
A vád dühösen tiltakozott.
Shane bíró elõredõlt, és mindent
elkövetett, hogy arcára ráerõltesse
a benne dúló haragot hûen tükrözõ
kifejezést.
- Ügyvéd úr - kérdezte
-, bizonyítékokkal is alá tudja támasztani
ezt a különös állítását?
- Közvetlen bizonyítékom
nincs, bíró úr - felelte a védelem
higgadtan. - Szeretném azonban hangsúlyozni, ha
alaposan megnézzük, az, hogy a felperes egyszerre
csak nincs a robotok ellen, a robotika iránt hirtelen érdeklõdni
kezd, hogy nem volt hajlandó ellenõrizni a levonatokat,
és másnak sem hagyta, hogy ellenõrizze, bizonyos
esetekben megnyilvánuló feledékenysége,
hogy senkinek sem engedett betekintést a készülõ
könyvbe, mindez ékesen bizonyítja, hogy
- Ügyvéd úr - szakította
félbe a bíró türelmetlenül -, itt
nincs helye az ezoterikus spekulációnak. A felperes
nincs vád alá helyezve. És ön sem lehet
az õ vádlója. Megtiltom, hogy tovább
folytassa ezt az ostromot, és szeretném fölhívni
a figyelmét, hogy a kétségbeesés,
amely bizonyára rábírta önt erre a taktikára,
csak árthat az ön ügyének. Ha vannak jogszerû
kérdései, ügyvéd úr, akkor folytassa,
kérem. De figyelmeztetem, nehogy még egyszer ilyesmire
ragadtassa magát ebben a tárgyalóteremben.
- Nincs több kérdésem,
bíró úr.
Robertson izgatottan odasúgta
a védõügyvédnek, amikor az visszaült
az asztalához:
- Mire volt ez jó, az ég
szerelmére? A bírót sikerült egészen
maga ellen hangolnia.
- Ninheimer azonban teljesen kikészült
- válaszolta a védõ magabiztosan. - Sikerült
megpuhítanunk a holnapi támadásra. Nem lesz
nehéz dolgunk.
Susan Calvin nagy komolyan bólintott.
Ehhez képest a vád már
szinte minden érvét elvesztette. Megidézte
dr. Bakert, aki Ninheimert csaknem mindenben megerõsítette.
Ugyancsak megidézte dr. Speidellt és dr. Ipatievet,
akik érzékletesen ecsetelték felháborodásukat
és megdöbbenésüket afölött,
ahogyan dr. Ninheimer elbánt a könyvében mûveikkel.
Mindketten készek voltak szakértõi véleményt
nyilvánítani, hogy Ninheimer professzor szakmai
hírneve komoly sérelmet szenvedett.
Tárgyi bizonyítékként
elõterjesztették a kefelevonatokat, valamint a kész
könyv példányait.
A védelem aznap már nem
tett föl kérdéseket. A vád is megpihent,
és a tárgyalást másnap reggelre halasztották.
A védelem a második napon
nyomban benyújtotta elsõ indítványait.
Azt kérte, hogy EZ-23 robot nézõként
részt vehessen a tárgyaláson. A vád
azonnal tiltakozott, és Shane bíró mindkettõjüket
maga elé szólította.
A vád hevesen kikelt:
- Ez nyilvánvalóan törvénybe
ütközõ. Egy robot nem tartózkodhat semmilyen
helyiségben, amelyben az emberek megfordulnak.
- Ez a bírósági
terem - érvelt a védelem - mindazok számára
zárva van, akiknek nincs közvetlen közük
az ügyhöz. - Egy közismerten kiszámíthatatlan
viselkedésû termetes gépezet a puszta jelenlétével
zavarólag hatna az ügyfelemre és a tanúimra.
Az egész tárgyalás komédiává
fajulna. Úgy tûnt, mintha a bíró is
efelé hajlana. Eléggé barátságtalan
hangon megkérdezte a védõtõl: - Mivel
indokolja az indítványát?
- Azt szeretnénk bizonyítani
- felelte a védõ -, EZ-27 robot úgy van megszerkesztve,
hogy semmiképpen sem viselkedhetett úgy, mint ahogy
beállítják. Ehhez szükség lesz
néhány demonstrációra.
- Én nem tudom ennek értelmét,
bíró úr. Mert mit bizonyíthatnak az
olyan demonstrációk, amelyeket az Amerikai Robot
alkalmazottai végeznek el, amikor az Amerikai Robot ül
a vádlottak padján?
- Bíró úr - vágott
vissza a védõ -, a tanúság értékét
ön fogja elbírálni, nem pedig a vád
képviselõje. Én legalábbis ezt föltételezem.
Shane bíró, aki hatáskörében
támadva érezte magát, készségesen
egyetértett.
- A föltételezése
helytálló. Mindazonáltal egy robot itteni
jelenléte kényes jogi kérdéseket vet
föl.
- Meggyõzõdésem,
bíró úr, hogy az igazság kiderítése
mindennél fontosabb. Ha a robot nem lehet jelen, akkor
bennünket megfosztanak egyetlen bizonyítékunk
bemutatásától.
A bíró még mindig
habozott.
- Aztán kérdés,
hogy szállítják ide a robotot.
- Ez olyan feladat, amilyet az Amerikai
Robot nap mint nap elvégez. A bíráság
elõtt ott áll egy kamion, amely mindenben megfelel
a robotok szállítását szabályozó
törvények elõírásainak. EZ-27
robot ott van rajta, ládába csomagolva, két
ember felügyelete alatt. A jármû ajtói
megfelelõen zárva vannak, és minden szükséges
óvintézkedést megtettek.
- Úgy látszik - jegyezte
meg a bíró visszatérõ haraggal -,
ön eleve biztos volt, hogy az ön javára döntök
ebben a kérdésben.
- Távolról sem, bíró
úr. Ellenkezõ esetben egyszerûen hazaküldjük
a kamiont. Eszembe sem jutott elõre inni a medve bõrére.
A bíró bólintott.
- A védelem indítványának
helyt adok.
Két ember betolta a ládát
egy nagy targoncán, és fölnyitotta. A tárgyalóteremre
síri csönd telepedett.
Susan Calvin megvárta, amíg a vastag habszivacs
lemezek lekerülnek a robotról, s akkor kinyújtotta
a kezét.
- Gyere ide, Easy.
A robot feléje emelte a tekintetét,
és fõkora fémkezét elõrenyújtotta.
Jó fél méterrel az asszony fölé
magasodott, ám mint egy engedelmes gyermek az anyját,
szó nélkül követte. Valaki idegesen fölnevetett,
de dr. Calvin szigorú pillantására gyorsan
elhallgatott.
Easy vigyázva elhelyezkedett egy
nagyobb széken, amelyet külön az õ számára
hozott be a teremszolga, s amely panaszosan megnyikordult alatta.
- Bíró úr - szólalt
meg a védõ -, ha szükséges, be fogjuk
bizonyítani, hogy ez itt valóban EZ-27 robot, az
a bizonyos robot, amely a szóban forgó idõszakban
a Northeastern University alkalmazásában állott.
- Helyes - bólintott a bíró.
- Erre szükség lesz. Én például
el sem tudom képzelni, hogy lehet egyik robotot a másiktól
megkülönböztetni.
- Most pedig - mondta a védelem
- szeretném a bíróság elé idézni
az elsõ tanúmat. Kérem Simon Ninheimer professzort.
Az írnok habozni látszott,
tétován nézett a bíróra. Shane
bíró leplezetlen meglepetéssel kérdezte:
- Ön a felperest hívja ki
saját tanújaként?
- Igen, bíró úr.
- Remélem, tisztában van
azzal, hogy vele szemben nem mehet el olyan messzire, mint más
tanúval?
- Engem egyetlen cél vezérel
- bizonygatta a védõ higgadtan, - hogy kiderüljön
az igazság. Nem akarok mást, csak föltenni
néhány udvarias kérdést.
- Maga tudja - hagyta rá a bíró
némi kételkedéssel a hangjában. -
Szólítsák a tanút.
Ninheimer elfoglalta a tanúk székét,
és a bíró figyelmeztette õt, hogy
még mindig eskü alatt áll. Idegesebb volt,
mint az elõzõ napon, már-már nyugtalan.
A védõ azonban jóindulatúan
tekintett rá.
- Nos, Ninheimer professzor, ön
750 000 dollárra perli az ügyfeleimet.
- Igen, ennyi az - hm - összeg.
- Ez rengeteg pénz.
- Engem is rengeteg kár ért.
- De mégsem ennyi. A vád
tárgya mindössze néhány bekezdés
egy könyvben. Megengedem, ezek kellemetlen részletek,
de nem ritka, hogy egyik-másik könyv különös
hibákkal jelenik meg.
- Uram, ezt a könyvet én
a tudományos pályafutásom csúcspontjául
szántam! - méltatlankodott Ninheimer. - Ehelyett
olyan színben tüntet föl engem, mint egy kontárt,
aki eltorzítja nagyra becsült barátai és
kollégái nézeteit, mint aki - hm - divatjamúlt
nézetekkel hivalkodik. A reputációm végleg
összeomlott! Bármi legyen is a kimenetele ennek a
pernek, én soha többé nem állhatok emelt
fõvel egyetlen - hm - tudós gyülekezet elé
sem. Tudományos pályafutásomnak, amely az
egész életemet jelentette, ezzel vége. Életem
egyetlen értelme - hm - romokban hever.
A védõ egyszer sem szakította
félbe a szónoklatot, csak a körmeit vizsgálgatta
elmélyülten. Aztán csillapítóan
így érvelt:
- Ne mondja nekem, Ninheimer professzor,
hogy a maga korában - legyünk bõkezûek
- mondjuk 150 000 dollárnál többet megkereshet
a hátralévõ éveiben. Mégis
arra kéri a bíróságot, hogy ennek
ötszörösét ítélje meg magának.
Ninheimert még jobban elragadta
a szenvedély.
- Nemcsak az életem van tönkretéve.
Ki tudja, hány emberöltõ múlva is úgy
fognak emlegetni a szociológusok, mint egy - hm - ostoba
tökfilkót. A valódi eredményeimre a
kutya sem fog emlékezni. Nem csupán a halálom
órájáig, hanem az idõk végezetéig
tönkre vagyok téve. Vajon ki fogja elhinni azt, hogy
egy robot csinálta azokat a beszúrásokat
Ez volt az a pont, amikor EZ-27 robot
fölállt a székérõl. Susan Calvin
meg sem próbálta visszatartani. Továbbra
is mereven és mozdulatlanul nézett maga elé.
A védõ halkan fölsóhajtott.
Easy megszólalt tisztán
csengõ, dallamos hangján:
- Szeretném mindenki tudomására
hozni, hogy én a kefelevonatban kicseréltem bizonyos
részeket, amelyek szöges ellentétben álltak
az eredeti szöveggel
Még a vád képviselõjét
is annyira meglepte a több mint két méter magas
robot látványa a bíróság elõtt,
hogy elfelejtett tiltakozni a fölöttébb szabálytalan
ügymenet ellen.
Ám amikor végre fölocsúdott,
már túl késõ volt. Mert közben
Ninheimer professzor indulattól eltorzult arccal fölugrott
a tanúk székérõl, és vadul
üvöltözni kezdett:
- Átkozott, nem megmondtam neked,
hogy tartsd a szád a
Elfúlva elhallgatott, és
vele együtt Easy is.
A vád ekkor már talpon
volt és követelte, hogy nyilvánítsák
a tárgyalást szabálytalannak.
Shane bíró dühösen
verte az asztalt a kalapácsával.
- Csendet kérek! Elismerem, hogy
minden okom meglenne szabálytalannak nyilvánítani
a tárgyalást, csakhogy szeretném, ha az igazság
érdekében Ninheimer professzor befejezné
a mondatot. Tisztán hallottam, mintha olyasmit mondott
volna a robotnak, hogy hallgatásra szólította
föl. Az ön vallomásában viszont, Ninheimer
professzor, nem szerepelt semmi olyasmi, hogy valamilyen okból
hallgatást parancsolt volna a robotnak.
Ninheimer szótlanul bámult
a bíróra.
- Fölszólította ön
EZ-27 robotot - faggatta õt Shane bíró -,
hogy hallgasson valamirõl? És ha igen, akkor mirõl?
- Bíró úr
- fogott bele Ninheimer rekedten,
de képtelen volt folytatni.
A bíró hangja élesebbé
vált.
- Nem arra utasította-e ön
a robotot, hogy hajtsa végre a kérdéses beszúrásokat
a kefelevonaton, és aztán hallgassa el az ön
szerepét ebben az ügyben?
A vád hevesen tiltakozni próbált,
Ninheimer azonban túlkiabálta õt:
- Mi értelme tagadni? Igen! Igen!
- És lerohant a tanúk emelvényérõl.
A teremszolga azonban megállította az ajtónál,
mire csüggedten leroskadt az egyik hátsó ülésre,
és két kezébe temette az arcát.
- Számomra világos - mondta
Shane bíró -, hogy EZ-27 robotot beugratásul
hozták ide. Ha nem venném figyelembe, hogy a csel
segített elejét venni egy súlyos bírói
tévedésnek, akkor figyelmeztetésben kellene
részesítenem a védõügyvédet.
Most már semmi kétség, hogy a felperes egy
számomra teljességgel megmagyarázhatatlan
csalást követett el, amellyel tudatosan lerombolta
a saját karrierjét is
Az ítélkezés természetesen
az alperes javára történt. Susan Calvin bejelentette
magát dr. Ninheimer egyetemi legénylakásán.
A gépkocsit vezetõ fiatal mérnök felajánlotta,
hogy fölkíséri õt, az asszony azonban
önérzetesen visszautasította:
- Gondolja, hogy nekem fog esni? Várjon
meg itt lent. Ninheimernek nem volt kedve bárkinek is nekiesni.
Egy percet sem vesztegetve csomagolt, hogy lelépjen, mielõtt
elterjedne a híre a per számára kedvezõtlen
kimenetelének.
Kihívó pillantást
vetett a belépõ Calvinra.
- Azért jött, hogy bejelentse,
ellenpert indít ellenem? Ha igen, akkor nem nyer vele semmit.
Nekem nincs se pénzem, se állásom, se jövõm.
Még a perköltséget sem tudnám megfizetni.
- Ha sajnáltatni akarja magát
- kontrázott Calvin fagyosan -, akkor rossz helyen kereskedik.
Csak önmagát vádolhatja. Ellenper pedig nem
lesz. Sem ön ellen, sem az egyetem ellen. Sõt megteszünk
mindent, ami tõlünk telik, hogy ne csukják
be önt csalásért. Mi nem vagyunk bosszúállóak.
- Ó, ez hát az oka, hogy
még nem tartóztattak le hamis tanúzásért?
Nem tudtam mire vélni. Aztán meg - tette hozzá
keserûen - miért is fájna a foguk a bosszúra?
Hiszen mindent megnyertek.
- Valamit igen - hagyta rá Calvin.
- Az egyetem megtartja Easyt, méghozzá jóval
magasabb bérleti díjért. Továbbá
a pernek is híre megy, és ennek köszönhetõen
más intézményeknél is el tudunk helyezni
néhány EZ típust annak veszélye nélkül,
hogy megismétlõdhetne a mostani galiba.
- Akkor miért jött el hozzám?
- Mert még nem nyertem meg mindent.
Szeretném megtudni, miért gyûlöli úgy
a robotokat. Mert ha megnyeri is a pert, a reputációjának
akkor is vége. A pénz, amit kapott volna, nem kárpótolta
volna ezért. Vagy kárpótolta az, hogy kielégítheti
a bosszúvágyát?
- Csak nem érdekli önt, dr.
Calvin, az emberi lélek? - kérdezte Ninheimer maró
gúnnyal.
- De igen, amennyiben az emberek reakciói
kihatnak a robotokra is. Evégbõl tanultam egy kevés
lélektant is.
- Eleget ahhoz, hogy túljárjon
az eszemen!
- Ez nem volt nehéz - mondta Calvin
minden dicsekvés nélkül. - A nehéz az
volt, hogy közben ne okozzak kárt Easyben.
- Úgy látszik, ön
jobban szívén viseli a robot sorsát, mint
az emberét - nézett az asszonyra vad indulattal.
Õ azonban nem jött ki a sodrából.
- Ez csak a látszat, Ninheimer
professzor. Csak úgy viselheti valaki igazán a szívén
a huszonegyedik század emberének sorsát,
ha a szívén viseli a robotokét. Ha robotász
volna, ezt jobban megértené.
- Elég robotikát összeolvastam
ahhoz, hogy elmenjen a kedvem attól a mesterségtõl.
- Elnézést, de ön
egyetlen könyvet olvasott a robotikáról. Ebbõl
ön semmit sem tudott meg. Annyit megtanult, hogy sok mindent
megparancsolhat egy robotnak, még azt is, hogy belehamisítson
egy könyvbe, ha elég ügyesen fog hozzá.
Annyit megtanult, a leleplezõdés veszélye
nélkül nem utasíthatja õt, hogy valamit
teljesen felejtsen el, ezért azt hitte, hogy biztonságosabb,
ha egyszerûen hallgatást parancsol vaki. De tévedett.
- Ön a hallgatásából
sejtette meg az igazságot?
- Ez nem volt puszta sejtelem. Ön
mint amatõr nem tudott eleget ahhoz, hogy teljesen eltûntessé
a nyomait. Az egyetlen gondot az okozta, hogy a bírónak
is bebizonyítsam a dolgot, de ön volt olyan szíves,
és segített nekünk, hála annak, hogy
semmit sem konyít az olyannyira lenézett robotikához.
- Mi a célja ezzel a beszélgetéssel?
- kérdezte Ninheimer elcsigázottan.
- Csak az - felelte Susan Calvin -, hogy
megértessem önnel, mennyire alábecsülte
a robotokat. Azzal hallgattatta el Easyt, ha bárkinek is
említést tesz arról, hogy ön belejavított
a könyvbe, akkor ön elveszíti az állását.
Ez gerjesztett bizonyos hallgatási potenciált Easyben,
elég erõset ahhoz, hogy mi ne tudjuk áttörni.
Ha nagyon erõsködünk, akkor kárt tettünk
volna az agyában.
Ön azonban a tanúvallomás
közben egy ennél erõsebb ellenpotenciált
gerjesztett benne. Ön az mondta, hogy ha az emberek azt fogják
gondolni, hogy ön és nem egy robot írta azokat
a vitás passzusokat a könyvben, akkor önt sokkal
nagyobb veszteség éri, mint az állása.
El fogja veszíteni a reputációját,
a megbecsülését, a tekintélyét,
az élete értelmét. El fogja veszíteni
a halála utáni hírnevét. Tehát
ön egy új és magasabb potenciált vitt
be - és Easy beszélni kezdett.
- Te jó Isten! - fordította
el az arcát Ninheimer. Calvin engesztelhetetlenül
folytatta:
- Érti már, hogy miért
szólalt meg? Nem azért, hogy vádolja önt,
hanem hogy megvédje önt! Matematikailag ki lehet mutatni,
hogy magára akarta vállalni az egész felelõsséget
az ön bûnéért, és tagadni, hogy
önnek bármi köze is lenne ahhoz. Ezt követeli
az elsõ törvény. Azon volt, hogy hazudik, hogy
kárt tesz önmagában, hogy pénzügyi
kárt okoz a cégnek. Mindez kisebb súllyal
esik latba nála, mint az, hogy önt megvédje.
Ha ön igazán megértené a robotokat és
a robotikát, akkor hagyta volna, hogy beszéljen.
Ön azonban nem értette meg, amiben én biztos
voltam, és amirõl biztosítottam a védõügyvédet
is. Ön a robotok iránti gyûlöletében
biztos volt abban, hogy Easy úgy fog tenni, mint egy ember,
és az ön kárára is oltalmazni fogja
önmagát. Ezért ön pánikba esve
rárivallt - és ezzel maga alatt vágta a fát.
- Remélem, egy napon a maga robotjai
fellázadnak maga ellen, és megölik önt
- sziszegte Ninheimer gyûlölettel. - Ostobaságot
beszél - jegyezte meg Calvin. - És most legyen szíves,
magyarázza el, miért tette mindezt. Ninheimer torz,
keserû fintort vágott.
- Azt kívánja, ugye, most
cserében azért, hogy nem vádol csalásért,
hogy kielégítsem az ön intellektuális
kíváncsiságát, föltárjam
ön elõtt a lelkemet?
- Higgyen, amit akar - hagyta rá
Calvin közömbösen. Csak magyarázza el.
- Hogy aztán a jövõben
még sikeresebben leszerelhessen minden robotellenes próbálkozást?
- Ezt elfogadom.
- Tudja, csak azért mondom el
- adta be a derekát Ninheimer -, hogy lássa, semmi
hasznot nem merít belõle. Mert maga képtelen
megérteni az emberi motivációkat. Maga csak
az átkozott gépeit képes megérteni,
mert maga is csak egy emberi bõrbe bújt gép.
Ninheimer sebesen szedte a levegõt,
a beszéde határozott lett, nem keresgélte
tétován, mi lenne a legalkalmasabb kifejezés.
Mintha többé semmi haszna nem volna a pontosságnak.
- Már kétszázötven
éve csak azt látjuk - kezdte -, hogy a gépek
kiszorítják az embert, és tönkreteszik
a kézmûves mesterséget. Az öntõformák
és a sajtolók ontják az edényeket.
A mûvész kezét fölváltotta a prés,
amely százszámra dobálja ki magából
az egyforma csecsebecséket. Nevezze ezt haladásnak,
ha kedve tartja! A mûvésznek csak az absztrakció
marad, kénytelen megelégedni az eszmék világával.
Ha az elméjében megtervez valamit - a többit
rábízza a gépre.
Azt hiszi, hogy a fazekast kielégíti
a szellemi alkotás? Azt hiszi, hogy az eszme elég?
Hogy tapintani magát az anyagot az semmi? Vagy figyelni
azt, hogy formálódik az edény a kéz
és a szellem együttmûködése folytán
- az semmi? Azt hiszi, hogy az a kezek között formálódó
valami, a testet öltõ anyag nem hat vissza magára
az elgondolásra, és nem változtat, nem javít
magán az eszmén?
- Maga nem fazekas - jegyezte meg dr.
Calvin:
- Én alkotó ember vagyok!
Cikkeket és könyveket hozok létre. Ez több,
mint kigondolni a szavakat és megfelelõ sorrendbe
rakni õket. Ha csak ennyibõl állna, akkor
semmi gyönyörûség nem volna benne, semmi
haszon.
A könyv az író kezében
ölt formát. Látja növekedni és
kifejlõdni az egyes fejezeteket. Keze alatt alakulnak és
fejlõdnek az eszmék, és a módosítások
sokszor az eredeti elgondolást is megváltoztatják.
Aztán kézbe venni a levonatokat, látni nyomtatásban
a mondatokat és újrafogalmazni õket, ha kell.
A munka minden állomásán száz és
száz kapcsolat létesül az ember és a
mûve között. És ez a kapcsolat csupa gyönyörûség,
és mindennél bõkezûbben megjutalmazza
az embert azért a fáradságért, amit
belefektetett az alkotómunkába. A maga robotjai
mindezektõl megfosztják az embert.
- Ezt teszi egy írógép
is. Ezt teszi a nyomdagép is. Vagy tán azt akarja,
hogy visszatérjünk a kézzel írt könyvek
világához?
- Az írógép meg
a nyomdagép is elvesz valamit, a maga robotjai azonban
mindentõl megfosztanak bennünket. A robot átveszi
a levonatot. Nem kell hozzá sok, és a robot fogja
végezni az írást, a forráskutatást,
a szövegellenõrzést és talán
még a következtetések levonását
is. Mi marad akkor a tudósnak? Csak egyetlen dolog - annak
puszta eldöntése, hogy legközelebb milyen utasítást
adjon a robotnak! Én meg akarom menteni az eljövendõ
tudósnemzedékeket ettõl a pokoli elgépiesedéstõl.
Ez nekem többet jelentett, mint az én saját
reputációm, ezért eltökéltem,
hogy bármi áron tönkreteszem az Amerikai Robotot.
- Kudarcot kellett vallania - jegyezte
meg Susan Calvin.
- Meg kellett próbálnom
- mondta Simon Ninheimer. Calvin hátat fordított
és eltávozott. Mindent megpróbált,
hogy elfojtsa magában a megtört ember iránt
fellobbanó együttérzést.
Nem mondhatni, hogy teljesen sikerült
neki.
Baranyi Gyula fordítása