A családban egyedül a tízéves
Linda élvezte az ébrenlét örömeit.
Norman Muller sokáig próbálkozott
az elalvással, míg végül aztán
a kimerültségtõl valami beteges, kómaszerû
kábulatba zuhant, amit alvásnak aligha lehetett
volna nevezni. Egy óra múltán meghallotta
a kislánya hangját.
Linda az ágya mellett állt,
és hevesen ráncigálta.
- Apa, apa, ébredj! Ébredj!
A férfi elnyomott egy sóhajt.
- Jól van, Linda.
- De apa, még sose volt ennyi
rendõr a ház körül! Rendõrautók
meg minden!
Norman Muller feladta a reményt,
és bágyadtan felkönyökölt az ágyban.
Odakint hajnalodott. Keserves szürkeségbe burkolózott
a világ, és õ belül is ugyanilyen keserves
szürkeséget érzett. Hallotta, hogy Sarah, a
felesége kint motoszkál a konyhában, a reggelit
készti. Az apósa, Matthew serényen harákol
a fürdõszobában. Nyilván úgy
gondolja, semmi kétség, Handley a titkosszolgálattól
csakis õrá vár.
Mert ma van a nagy nap. A választás
napja!
Lényegében ma is ugyanúgy
zajlanak majd a dolgok, mint minden második esztendõben
ezen a napon. Most talán egy kicsit rosszabbul, mert az
idén elnökválasztás van, de ami azt
illeti, az elnökválasztás napja mindig egyformán
telik el.
A politikusok a nagyszerû választópolgárokról
és segítõjükrõl, az óriás
elektronikus agyról szónokolnak. A sajtóban
ipari számítógépek segítségével
készített elemzések látnak napvilágot
(a New York Timesnak és a St. Louis Post Dispatchnek saját
számítógépei is vannak), és
a közönség sok-sok finom célzással
találkozik a várható eredménnyel kapcsolatba.
A kommentárok és a vezércikkek egymásnak
ellentmondó találgatásokba bocsátkoznak:
vajon melyik államra és járásra esik
a választás az idén?
Október 4-éig semmi jel
nem utalt arra, hogy ezúttal a szokásostól
eltérõen telik majd el az a bizonyos kétévente
ismétlõdõ nap. De akkor este, épp
egy hónappal a választás napja elõtt
Sarah Muller azt mondta a férjének:
- Cantwell Johnson azt mondja, hogy az
idén Indiana államon a sor. Ó már
a negyedik. Gondolj csak bele, a mi államunk!
Matthew Hortenweiler elõtolta
húsos arcát az újságja mögül,
durcásan ránézett a lányára,
és azt morogta:
- Azok a pasasok azért kapják
a fizetésüket, hogy hazudozzanak. Ne hallgassatok
rájuk!
- De papa, õ már a negyedik
- ellenkezett Sarah szelíden. - Mind Indianát mondták.
- Indiana tényleg kulcsfontosságú
állam, Matthew - erõsítette meg Norman is
ugyanolyan szelíden. - Gondoljatok csak a Hawkins-Smith
törvényre, meg aztán micsoda felfordulás
van most Indianapolisban
Matthew ráncos arca ijesztõ
kifejezést öltött.
- De ugye senki sem mondja Bloomingtont
vagy Monroe járást? - recsegte.
- Hát
- Norman nem tudta
kifejteni a véleményét. A hegyes állú
Linda addig némán forgatta arcocskáját
egyik beszélõtõl a másikig, de most
vékony hangon megkérdezte:
- Az idén te fogsz szavazni, apa?
- Nem hiszem, drágaságom
- felelte Norman egy elnézõ mosoly kíséretében.
Csakhogy ez a párbeszéd
az elnökválasztási év októberének
egyre fokozódó izgalmai között zajlott
le, Sarah körül pedig nem sok minden történt,
és az asszony gyakran ottfelejtkezett álmai világában.
- De azért csodálatos lenne,
nem? - kérdezte vágyakozva. - Ha én szavaznék?
- Norman Muller kis, szõke bajsza kezdetben nagyon imponált
a fiatalasszonynak, de ahogy fokozatosan deresedni kezdett, egyre
jellegtelenebbé vált. A férfi homlokára
a tétovázás mélyülõ barázdákat
rajzolt. Norman hivatalnoklelkét sohasem kísértette
meg az a gondolat, hogy nagy embernek született, vagy bármilyen
körülmények között nagy ember lehetne
belõle. Volt felesége és egy kislánya,
munkája, és a túláradó öröm
meg a nagyon mély depresszió rendkívüli
pillanataitól eltekintve mindig úgy érezte,
hogy pontosan annyit kapott az élettõl, amennyi
neki jár.
Így némiképp zavarba
jött, és meglehetõsen kényelmetlenül
érezte magát, amikor észrevette, merre kalandoznak
hitvesének gondolatai.
- Kedvesem, ebben az országban
kétszázmillióan élnek, és ilyen
arányok mellett, azt hiszem, idõpazarlás
lenne ilyesmivel foglalkoznunk.
- Miért, Norman - erõsködött
az asszony -, te is tudod, hogy nem kétszázmillió
emberrõl van szó. Elõször is csak a
húsz és hatvan év közöttiek jöhetnek
szóba, és mindig férfi az illetõ,
úgyhogy az esélyed ötvenmillió az egyhez.
Aztán ha igaz az, hogy az idén Indiana
- Akkor egy és negyed millió
az egyhez. Ha lóversenyen akarnék fogadni ilyen
eséllyel, akkor elleneznéd, nem igaz? Vacsorázzunk
inkábbi
- Átkozott bolondság -
motyogta Matthew az újságja mögül.
- Akkor te szavazol az idén, apa?
- kérdezte újra Linda. Norman megrázta a
fejét, és a család átvonult az ebédlõbe.
Október 20-án Sarah izgalma gyorsan a tetõfokára
hágott. Kávézás közben bejelentette,
hogy Schultzné, akinek az egyik unokatestvére egy
vezetõ beosztású ember titkárnõje,
azt mondta, hogy a nagy pénzeket mind Indianára
tették.
- Szerinte Villers elnök még
beszédet is mond majd Indianapolisban.
Norman Mullernek nehéz napja volt
az áruházban, így aztán egy szemöldökrántással
elengedte a füle mellett ezt a megjegyzést:
Matthew Hortenweiler viszont állandóan
elégedetlen volt Washingtonnal, és . nem tudta megállni,
hogy meg ne jegyezze:
- Ha Villers beszédet mond Indianában,
akkor az azt jelenti, hogy szerinte Multivac Arizonát választja.
Az a tökfej nem mer ennél közelebb menni.
Sarah sohasem törõdött
azzal; mit beszél az apja, hacsak meg nem sértette
ezzel, az udvariasság szabályait. Most sem reagált
az öreg megjegyzésére, és csak annyit
mondott:
- Nem tudom, miért nem jelentik
be a lehetõ leghamarabb, hogy melyik államot választották,
azután bejelenthetnék a járás nevét
is meg minden egyebet. Akkor megkönnyebbülnének
azok, akik már kiestek.
- Ha megtennék, akkor a politikusok
keselyûk módjára csapnának le a hírre,
és mire kiderülne a város neve, minden utcasarkon
ott állna egy-két képviselõ.
Matthew hunyorított, és
dühös mozdulattal végigsimított ritkás,
szürke haján.
- Keselyûk ezek, keselyûk.
Ide figyeljetek
- De papa
- motyogta Sarah.
Matthew rá se hederített
lánya tiltakozására, és ugyanolyan
dörgedelmesen folytatta:
- Ide figyeljetek! Én emlékszem
arra, amikor felállították Multivacet. Akkoriban
azt mondták, hogy ezzel vége a partizán politizálásnak.
Nem pazaroljuk többé kampányok szervezésére
a választók pénzét. Ezentúl
nem reklámoznak vigyorgó senkiket, és nem
nyomják be õket sem a kongresszusba, sem pedig a
Fehér Házba. Erre mi történik? Olyan
pazar választási hadjáratokat rendeznek,
mint még soha, azzal a különbséggel, hogy
most vakon hazardíroznak. A Hawkins Smith törvényre
bazírozva kiküldik az embereiket Indianába,
másokat meg Kaliforniába, hátha a Joe Hammer-féle
helyzet áll elõ. Szerintem be kellene szüntetni
ezt az ostobaságot, és visszatérni a jói
bevált, régi
- Nagypapa, te nem akarod, hogy apa szavazzon
az idén? - kérdezte hirtelen Linda.
- Ne butáskodj már - mondta
Matthew a kislányra nézve, aztán visszafordult
Normanhez és Sarah-hoz. - Én is szavaztam valamikor.
Szépen besétáltam a szavazófülkébe,
megmarkoltam a fogantyúkat, és szavaztam. Ennyibõl
állt az egész. Egyszerûen csak azt mondtam,
hogy ez, az én emberem, én rá szavazok. Most
is így kellene menni a dolognak.
- Te szavaztál, nagypapa? Igaziból
szavaztál? - kérdezte Linda felvillanyozva.
Sarah gyorsan elõrehajolt, hogy
elejét vegye egy minden valószínûség
szerint kusza és csapongó mesének, amit az
egész szomszédság kénytelen lenne
végighallgatni. - Nincs abban semmi különös,
Linda. A nagypapa nem mondja komolyan, hogy szavazott. Olyan szavazatot
mindenki leadott akkoriban, de az még nem volt igazi szavazás.
Matthew felmordult.
- Amikor kicsi voltam, akkor még
nem. De huszonkét éves koromban, amikor Langleyre
szavaztam, akkor az már igazi szavazás volt. Lehet,
hogy nem sokat számított a szavazatom, de pontosan
ugyanannyit ért, mint a többieké. Mint akárkié.
És nem létezett még Multivac, hogy
- Jól van, Linda, ideje lefeküdni
- vágott közbe Norman. - És ne kérdezõsködj
tovább a szavazásról. Majd ha nagy leszel,
megértesz mindent.
Gyengéd puszit nyomott kislánya
arcára, Linda pedig némi anyai ösztökélésre
vonakodva ugyan, de megindult a fürdõszoba felé.
Megígérték neki, hogy amennyiben rendben
zajlik a fürdési szertartás, negyed tízig
nézheti az ágyból a videót.
- Nagypapa - szólt vissza Linda,
és megállt lehajtott fejjel, hátratett kézzel;
addig állt Így, míg az öreg lejjebb
nem eresztette a kezében tartott újságot,
és elõ nem bukkant a vékony szarkalábakkal
és bozontos szemöldökkel szegélyezett
szempár. Pénteki nap volt, október 31-e.
- Tessék.
Linda közelebb araszolt hozzá,
és két karjával átölelte az öregember
egyik térdét, aki így kénytelen volt
letenni az újságot.
- Nagypapa, egyszer tényleg igaziból
is szavaztál?
- Te is hallottad, amikor mondtam, nem
igaz? Vagy azt hiszed, lódítottam? - kérdezte
az öreg.
- Nnnem, csak anya szerint akkoriban
mindenki szavazott.
- Így is volt.
- De hogy tudták megcsinálni?
Hogyhogy mindenki szavazott?
Matthew ünnepélyes pillantást
vetett a kislányra, aztán felemelte és a
térdére ültette unokáját.
Még a hangja is más lett,
amikor belekezdett: - Tudod, Linda, úgy negyven évvel
ezelõttig mindig mindenki szavazott. Például
ha el akartuk dönteni, hogy ki legyen az Egyesült Államok
új elnöke, a demokraták és a republikánusok
is állítottak egy-egy jelöltet, és mindenki
nyilatkozott arról, hogy melyiküket szeretné.
A választási nap végén összeszámolták,
hányan akarták a demokratát, és hányan
a republikánust. Kettõjük közül az
lett az elnök, aki több szavazatot kapott. Érted
már?
Linda bólintott, és megkérdezte:
- És honnan tudták az emberek,
hogy kire kell szavazni? Megmondta nekik Multivac?
Matthew szemöldöke lejjebb
ereszkedett, és ettõl nagyon komoly lett a tekintete.
- Egész egyszerûen maguk
döntöttek.
A kislány eloldalgott szúrós
szemû nagyapja mellõl, mire az öreg újra
halkabban folytatta:
- Nem haragszom rád, Linda. Képzeld
csak el, néha egy egész éjszakán keresztül
eltartott, amíg kiszámolták az eredményt,
és az emberek már nagyon türelmetlenek voltak.
Ezért feltaláltak. olyan különleges gépeket,
amelyek megvizsgálták az elsõ néhány
szavazatot, és összehasonlították õket
az elõzõ években ugyanott leadott szavazatokkal.
Így a gép ki tudta számolni, mi lenne az
összes szavazatok aránya, és megmondta, ki
legyen az elnök. Világos?
A kislány bólintott.
- Úgy, mint most Multivac.
- Az elsõ számítógépek
sokkal kisebbek voltak, mint Multivac. De aztán egyre nagyobbakat
építettek, és ezek egyre kevesebb szavazat
alapján ki tudták következtetni a választás
eredményét. Végül aztán megszületett
Multivac, és õ már egyetlen szavazópolgár
véleménye alapján meg tudja mondani a végeredményt.
Linda mosollyal nyugtázta, hogy
innen már ismerõs a történet.
- Ez így nagyon jó - állapította
meg.
- Nem, nem nagyon jó - felelte
Matthew a homlokát ráncolva. - Én nem akarom,
hogy egy gép mondja meg, hogyan szavaztam volna, annak
alapján, hogy Milwaukee-ben valami bohóc kijelenti,
hogy õ ellenzi a magasabb vámokat. Lehet, hogy én
a vicc kedvéért éppen fordítva akarok
szavazni. Vagy lehet, hogy nem is akarok. Vagy az is lehet, hogy
De Linda addigra már lemászott
nagyapja térdérõl, és kifelé
tartott a szobából.
Az ajtóban anyjába botlott.
Sarah még kabátban volt, és még arra
sem jutott ideje, hogy levegye a kalapját.
- Szaladj, Linda, ne lábatlankodj
itt - mondta lihegve. Aztán levette a kalapját,
megigazította a haját, és Matthewhoz fordult.
- Agathánál voltam.
Matthew szigorú pillantást
vetett rá, és még egy mordulást sem
tartott helyénvalónak, inkább nyúlt
az újságja után. Sarah kigombolta a kabátját,
és közben feladott egy találós kérdést:
- Mit gondolsz, mit mondott?
A szétnyitott újság
élesen zizzent Matthew kezében: - Nemigen érdekel,
mit mondott.
- Te, apa
- kezdte Sarah, de aztán
meggondolta magát. Most nincs idõ dühöngésre.
Feltétlenül tovább kell adnia a hírt,
és Matthew-n kívül pillanatnyilag nem számíthat
más hallgatóságra. Szóval Sarah folytatta:
- Tudod, Agatha férje, Joe, rendõr, és azt
mondja, hogy tegnap egy egész kamionra való titkosügynök
érkezett Bloomingtonba.
- Biztos, hogy nem értem jöttek.
- Hát nem érted, apa? Titkosügynökök!
És közeledik a választás napja. Bloomingtonban.
- Lehet, hogy egy bankrablót üldöznek.
- Hosszú évek óta
nem volt a városban bankrablás
Apa, te reménytelen
eset vagy.
Norman Muller sem mutatott sokkal nagyobb izgalmat a hír
hallatán.
- Sarah, szerinted honnan tudja Agatha
férje, hogy azok titkosügynökök! - kérdezte
higgadtan. - Nem tapasztják a homlokukra az igazolványt.
De másnap, november elsõ
estéjén az asszony diadalmasan kijelentette:
- Most már egész Bloomington
arra számít, hogy az itteniek közül kerül
ki a választó. A Bloomingtoni Hírlap is megírta,
és a videón is bemondták.
Norman nyugtalanul fészkelõdött.
Ezek után õ sem dughatta a homokba a fejét.
Egészen kétségbeesett. Ha a Multivac-féle
villám csakugyan Bloomingtonban csap le, akkor az mindenféle
fura felfordulással jár majd: újságírók,
videomûsorok, turisták és egyebek. Norman
szerette a mindennapi élet nyugodt rendjét, és
most kellemetlenül közelrõl érzékelte
a politizáló világ máskor oly távoli
zajlását.
- Csak rémhírek, semmi
több - nyilatkozta.
- Várd ki a végét,
majd meglátod te is! Várd ki!
És úgy esett, hogy Normannek
nem is kellett nagyon sokáig várakoznia. Abban a
pillanatban csengettek, és amikor a családfõ
ajtót nyitott, egy magas, komor tekintetû férfival
találta szembe magát, aki az elsõ "tessékre"
mindjárt egy kérdéssel válaszolt:
- Maga Norman Muller?
- Igen - válaszolta Norman furcsa,
elhaló hangon. Az idegenen elsõ pillantásra
látszott, hogy tudatában van saját hatalmának,
és jövetelének célja rögtön
olyan egyértelmû és nyilvánvaló
volt, mint amennyire elképzelhetetlennek és lehetetlennek
tûnt még egy másodperccel azelõtt.
A férfi igazolta magát,
belépett a házba, becsukta maga mögött
az ajtót, és szertartásos komolysággal
kijelentette: - Norman Muller, az Egyesült Államok
elnöke nevében közölnöm kell önnel,
hogy ön fogja képviselni az amerikai választópolgárokat
2008. november 4-én, kedden.
Norman Mullernek nagy nehézségek árán
sikerült segítség nélkül elvergõdnie
a székéig. Sápadtan, csaknem érzéketlenül
ült ott, míg Sarah elõbb vizet hozott, majd
páni rémülettel paskolgatta férje kezét,
és összeszorított fogai közül azt
nyöszörögte:
- Norman, nehogy beteg legyél.
Nehogy beteg legyél. Akkor valaki mást választanak
ki helyetted.
Amikor Norman visszanyerte beszélõképességét,
mindjárt azt suttogta: - Sajnálom, uram.
A titkosügynök levette a kabátját,
kigombolta a zakóját, és kényelembe
helyezte magát a pamlagon.
- Semmi baj - felelte. A hivatalos bejelentés
megtétele óta nyoma sem volt viselkedésében
a közalkalmazotti merevségnek; egy nagydarab, meglehetõsen
barátságos férfi ült ott közöttük.
- Hatodszor teszek ilyen bejelentést, és mindenféle
reakcióval találkoztam már. Senki sem reagált
úgy, ahogyan a videón ábrázolni szokták
az ilyesmit. Ugye értik, mire gondolok? Kenetteljes, átszellemült
ábrázattal a pasas csak annyit mond, hogy "Nagy
megtiszteltetés nekem, hogy szolgálatot tehetek
a hazámnak". Szóval ilyesmirõl szó
sincs. - A titkosügynök megnyugtatóan felkacagott.
Sarah nevetésében egy kis
hisztérikus felhang is bujkált. - Most egy ideig
kénytelenek lesznek élvezni a társaságomat
- folytatta az ügynök. - A nevem Phil Handley. Örülnék,
ha egyszerûen csak Philnek szólítanának.
A választás napjáig Muller úr nem
hagyhatja el a házat. Önnek, asszonyom, meg kell mondania
az áruházban, hogy a férje beteg. Ön
egy darabig eljárhat még itthonról, de meg
kell ígérnie, hogy egy szót sem szól
senkinek az egészrõl. Rendben van, Mullerné
asszony?
Sarah hevesen bólogatott.
- Hogyne, uram. Egyetlen szót
sem.
- Nagyszerû. De asszonyom - Handley
komoly arcot vágott -, ezzel most nem viccelünk: Csak
akkor menjen el, ha feltétlenül szükséges,
és olyankor is követni fogják magát
az embereink. Sajnálom, de ez az elõírás.
- Követni fognak?
- De feltûnés nélkül.
Ne aggódjon! És két nap múlva országosan
megtörténik a hivatalos bejelentés. A lánya
- Már lefeküdt - mondta Sarah
sietve.
- Jó. Neki azt kell majd mondaniuk,
hogy rokon vagy barát vagyok, és itt lakom egy ideig
a családdal. Ha rájönne az igazságra,
õt is itt kellene tartanunk a házban. A maga apjának
viszont mindenképpen itthon kellene maradnia.
- Ennek nem fog örülni - mondta
Sarah.
- Nem tehetünk mást. Tehát
ugyebár más nem lakik itt magukkal
- Úgy
látszik, mindent tudnak rólunk - suttogta Norman.
- Elég sokat ismerte be Handley. - Akárhogy is,
egyelõre ezeket kellett elmondanom. Azon leszek, hogy lehetõség
szerint minél többet segítsek és minél
kevesebb bosszúságot okozzak önöknek.
A kormány fizetni fog az ellátásomért,
úgyhogy az anyagiak tekintetében nem leszek a terhükre.
Az alvóalkalmatosság hiánya sem jelent problémát,
mert minden este felvált majd engem valaki, aki átvirrasztja
az éjszakát ebben a szobában. Muller úr
- Uram?
- Szólítson csak Philnek
- mondta megint az ügynök. A hivatalos bejelentést
megelõzõen azért van szükség
erre a két napra, hogy ön hozzászokjon a helyzethez.
Szeretnénk, ha a lehetõ legkiegyensúlyozottabb
állapotban léphetne Multivac elé. Lazítson,
és igyekezzen erre az egyetlen feladatra koncentrálni.
Rendben?
- Rendben - felelte Norman, de aztán
hevesen megrázta a fejét. - Nincs kedvem vállalni
a felelõsséget. Miért pont én?
- Jól van - mondta erre Handley
-, akkor egyvalamit rögtön a legelején tisztázzunk.
Multivac a döntés elõtt mindenféle tényezõket
mérlegel, több billió tényezõt.
Van azonban egy olyan tényezõ, ami kiszámíthatatlan,
és az is marad még sokáig. Ez az emberi reakció
folyamata. Minden amerikai gondolkozására hatással
vannak azok a dolgok, amiket a többi amerikaiak csinálnak
és mondanak, valamint minden, ami vele történik,
és minden, amit õ maga tesz. Bármelyik amerikait
odaállíthatjuk Multivac elé, hogy megvizsgáljuk
a gondolkodását, és ebbõl ki lehet
következtetni az ország többi lakosának
a véleményét. Egy adott idõpontban
egyes amerikaiak alkalmasabbak erre a feladatra, mint mások;
ez mindig az adott év történéseinek
a függvénye. Multivac magát választotta
ebben az évben, mert szerinte maga képviseli a legjobban
az amerikai nép álláspontját. Márpedig,
ugyebár, Multivac döntésének helyességét
nem vonjuk kétségbe.
- Õ nem hibázhat? - kérdezte
Norman.
Sarah, aki mindvégig türelmetlenül
figyelt, most közbevágott:
- Ne is törõdjön vele,
uram. Ön is tudja, milyen ideges. Egyébként
. nagyon tájékozott, és odafigyel a politikára.
- Asszonyom, a döntéseket Multivac hozza. Õ
választott ki a maga férjét.
- De mindent tud? - makacskodott Norman
elszántan. Nem követhetett el valamilyen hibát?
- Dehogynem. Minek is tagadnánk?
1993-ban a kiválasztott szavazó szívroham
következtében elhalálozott néhány
órával a kiértesítése elõtt.
Multivac azt sem jósolta meg; képtelen volt rá.
Elõfordulhat, hogy a szavazó labilis idegállapotú,
erkölcsileg alkalmatlan vagy éppenséggel hazaáruló.
Multivac nem tudhat mindenkirõl mindent, amíg meg
nem kapja az összes adatot. Ezért mindig megjelöl
néhány tartalék szavazót is. De nem
hiszem, hogy ezúttal mást is be kellene vonnunk.
Ön, Muller úr, kiváló egészségnek
örvend, és mindennek alaposan utánanéztünk.
Ön megfelel a célnak.
Norman a kezébe temette az arcát,
és mozdulatlanul ült tovább a helyén.
- Meglátja, uram, holnap reggelre
tökéletesen rendbe jön - bizonygatta Sarah. -
Mindössze arról van szó, hogy meg kell szoknia
a gondolatot.
- Na persze - mondta Handley.
A hálószoba magányában
Sarah Muller más, kissé erõsebb kifejezéseket
használt. Kiselõadásának lényege
az volt, hogy "Szóval, Norman, most aztán szedd
már össze magad, mert különben elpuskázod
életed legnagyobb lehetõségét".
Norman tapintatosan odasúgta neki:
- Sarah, megrémiszt engem ez az
egész.
- De miért, az isten szerelmére?
Hiszen csak arról van szó, hogy választ kell
adnod egy-két kérdésre.
- Túl nagy felelõsséggel
jár. Nem bírnám elviselni a felelõsséget.
- Miféle felelõsséget?
Ilyesmirõl szó sincs. Téged Multivac választott
ki. Multivac a felelõs. És ezt tudja mindenki. Norman
felült az ágyban; hirtelen újra lázongani
és gyötrõdni kezdett.
- Ezt elvileg mindenki tudja. De csak
elvileg. Valójában
- Ne üvölts -
pisszegte le Sarah. - Még a belvárosba is elhallatszik,
amit mondasz.
- Nem hallatszik el - tiltakozott Norman,
de azért gyorsan suttogóra fogta a hangját.
- Az 1988-as Ridgely-kormányról talán azt
mondják, hogy azért gyõztek, mert toronyórát
ígértek lánccal, és tetszést
aratott a rasszista szövegük? Egy fenét! Csakis
az az "istenverte MacComber-szavazat" a hibás,
mintha Humphrey MacComberen kívül senki sem tehetne
semmirõl, csak mert õt cipelték oda Multivac
színe elé. Én is ezt szajkóztam
csak most gondolok bele, hogy az a szegény bolgárkertész
egy szóval sem kérte, hogy õt válasszák
ki. Miért is lenne több köze az egészhez,
mint akárki másnak? Most meg átkozzák
a nevét.
- Úgy beszélsz, mint egy
gyerek - állapította meg Sarah. - Nagyon is észnél
vagyok. Ide figyelj, Sarah, én ezt nem vállalom.
Nem kényszeríthetnek, ha egyszer nem akarok szavazni.
Majd azt mondom, hogy megbetegedtem. Azt mondom, hogy
De Sarah megelégelte ezt az érvelést.
- Na, hallgass ide - súgta jéghideg dühvel.
- Ne csak magadra gondolj! Nagyon jól tudod, mit jelent,
ha valaki az Év Szavazója lesz. Különösen
ha elnökválasztási évrõl van
szó. Azt jelenti, hogy felkapott, híres ember lesz
belõled, és lehet, hogy dõlni fog hozzánk
a pénz
- És aztán mehetek vissza
az irodába.
- Nem mész vissza. Ha van egy
csöpp kis eszed - márpedig lesz, mert én majd
mindig megmondom, mit kell tenned -, nem adod alább egy
osztályvezetõi beosztásnál. Ha jól
csinálsz mindent, akkor kedved szerint reklámoztathatod
magadat, és kikényzeríthetsz a Kennelt cégtõl
egy jó szerzõdést, hozzá egy kedvszó
fizetésemelési záradékot, hozzá
egy takaros kis nyugdíjtervezetet.
- Sarah, nem ez a lényreg.
- Neked ez lesz a lényeg. Ha magadnak
vagy nekem nem is tartoznál ennyivel - egyébként
nem magam miatt kérem -, Lindáért meg kell
tenned.
Norman felsóhajtott.
- Vagy talán nem? - rivallt rá
Sarah.
- De igen, kedvesem - motyogta a férj.
November 3-án megtörtént a hivatalos bejelentés,
és Norman már akkor sem evickélhetett volna
ki az ügybõl, ha meglett volna hozzá a bátorsága.
A házat körülzárták.
A titkosügynökök nem titkolták a jelenlétüket,
és senkit sem engedtek Mullerék közelébe.
Kezdetben állandóan csengett a telefon, de mindig
Philip Handley vette fel a kagylót megnyerõ, elnézõ
mosollyal az arcán. Végül aztán a központ
már közvetlenül a rendõrõrszobára
továbbított valamennyi hívást.
Norman úgy képzelte, hogy
ily módon nemcsak a barátok túljátszott
(és irigykedõ?) gratulációitól,
hanem a pénzszagra gyûlõ, szörnyûséges
házaló ügynökök rohamától
és az ország legkülönbözõbb
részeibõl odaérkezett politikusok számító
kedveskedésétõl is megmenekül
Talán még halálos fenyegetéseket is
kapott volna azoktól az õrültektõl,
akik ilyenkor minden óvintézkedés ellenére
megjelennek a színen.
Az újságokat egyelõre
kitiltották a házból, hogy ne befolyásolhassák
Norman döntését, és Linda harsány
tiltakozása ellenére egy finom, de határozott
mozdulattal a televíziót is kikapcsolták
az áramkörbõl.
Matthew morgott, és ki sem mozdult
a szobájából; Linda, miután elsõ
izgalma elszállt, duzzogott és nyafogott, amiért
nem engedték ki a házból; Sarah a jelen és
a jövõ gondjai, azaz az ételek elkészítése
és a nagy tervek szövögetése között
osztotta meg az idejét; Norman pedig egyre mélyebb
depresszióba süllyedt.
És végre eljött az
a bizonyos reggel: 2008. november 4. Kedd, a választás
napja.
Korán volt a reggeli, de csak Norman Muller evett, és
õ is csak gépiesen rakta a szájába
az ételt. Még zuhanyozás és borotválkozás
után sem sikerült visszatérnie a valóságba,
és továbbra is meg volt gyõzõdve arról,
hogy a teste is ugyanolyan szutykos maradt, mint a lelke.
Handley mindent megtett azért,
hogy barátságos hangjával némi vigasztalást
csempésszen Norman szürke, barátságtalan
kora reggelébe. (Az idõjárás-jelentésben
felhõs idõt jósoltak, délelõtt
esõvel.)
- Továbbra is blokád alatt
tartjuk a házat, egészen addig, amíg Muller
úr haza nem ér, de abban a pillanatban leszállunk
magukról - ígérte Handley. Egyenruhába
öltözött, és a fegyverek sem hiányoztak
a nehéz sárgaréz pisztolytáskákból.
- Egyáltalán nem voltak
a terhünkre, Handley úr - mondta Sarah vigyorogva.
Norman lehajtott két csésze
feketekávét, egy szalvétával megtörölte
a szája szélét, felállt, és
elszántan kijelentette: - Elkészültem.
Erre Handley is felkelt a székérõl.
- Nagyszerû, uram. És önnek,
asszonyom, köszönet a szíves vendéglátásért.
A páncélautó végigdübörgött
a kihalt utcákon. Különös módon ebben
a reggeli órában is üres volt a város.
Handley rögtön meg is adta a magyarázatot:
- Azóta terelik el a forgalmat
az útvonalról, hogy '92-ben bombamerényletet
kísérelték meg, és majdnem meghiúsult
a Leverett-féle választás.
Amikor az autó megállt,
a mindig udvarias Handley végigvezette Normant egy föld
alatti folyosón, amelyet kétoldalt felfegyverzett
katonák õriztek.
Azután betessékelte õt
egy jól megvilágított helyiségbe,
ahol három fehér egyenruhás, mosolygó
férfi várt rájuk. - De hát ez a kórház
- mondta Norman határozottan. - Ennek semmi jelentõsége
- intette le rögtön Handley.
- Csak arról van szó, hogy
a kárházban állnak rendelkezésre a
szükséges berendezések.
- Mit kell tennem?
Handley biccentett, mire a három
fehér ruhás férfi egyike elõrelépett,
és azt mondta:
- Mostantól együtt fogunk
dolgozni.
Handley hanyagul tisztelgett, és
kiment a szobából.
- Üljön le, Muller úr
- szólt a fehér ruhás. - John Paulson vagyok,
a számítógép-kezelõk fõnöke,
õk az asszisztenseim: Satuson Levine és Peter Dorogobuzh.
Norman kábán kezet rázott
mindenkivel. Paulson középmagas férfi volt;
arcvonásai lágyak, mint azoké, akik sokat
mosolyognak, és jól látszott, hogy parókát
visel. Ódivatú, mûanyag keretes szemüveg
volt rajta, és beszéd közben rágyújtott
egy cigarettára. (Normant is megkínálta,
de õ nem élt a lehetõséggel.)
- Elõször is, Muller úr
- kezdte Paulson -, szeretném, ha tisztában lenne
azzal, hogy rengeteg idõnk van. Azt szeretnénk,
ha sokáig itt maradna velünk, szükség
esetén az egész napot is itt töltheti, hogy
megszokhassa a környezetet, és semmit se találjon
szokatlannak vagy klinika jellegûnek ugye érti, mire
gondolok?
- Rendben - mondta Norman. - De azért
szeretném, ha mielõbb túl lehetnék
rajta.
- Tökéletesen meg tudom érteni.
Ennek ellenére azt akarjuk, hogy pontosan tudja, mikor
mi történik. Elõször is elárulom,
hogy Multivac nincs itt.
- Nincs itt? .- Depresszió ide,
depresszió oda, Norman azért várta a Multivac-kel
való találkozást. Azt hallotta, hogy a gép
fél mérföld hosszú és három
emelet magas, és állandóan ötven technikus
járkál a belsejében. Vagyis Multivac a világ
egyik csodája.
Paulson elmosolyodott.
- Nincs. Amint tudja, nem hordozható
kivitelben készült.
A föld alatt van, és csak
nagyon, kevesen ismerik a pontos helyét. Bizonyává
megérti, miért, hiszen ön is tudja, hogy Multivac
a legnagyobb természetes erõforrásunk. Higgye
el, nem csak választáskor használjuk.
Norman arra gondolt, hogy a férfi
szántszándékkal beszél ennyit, de
így is sikerült kíváncsiságot
ébresztenie benne. - Azt hittem, látni fogom. Örültem
volna neki.
- Efelõl biztos vagyok. Csakhogy
ahhoz elnöki engedélyre és a biztonságiak
beleegyezésére is szükség van. De itt,
ebben a szobában kapcsolatban állunk Multivac-kel.
Értelmezni tudjuk az üzenetét, a miénket
pedig közvetlenül odasugározzák hozzá,
így bizonyos értelemben most is együtt vagyunk
vele.
Norman körülnézett.
A szobában található berendezések
látványa nem sokat árult el a számára.
- Hadd magyarázzam el a lényeget,
Muller úr - folytatta Paulson. - Multivac jelen pillanatban
is rendelkezik az országos, az állami és
a helyi választások végkimenetelének
eldöntéséhez szükséges információk
legnagyobb részével. Most már csak ellenõriznie
kell néhány fontos, de elõre ki nem számítható
gondolatsort. Nem tudjuk megjósolni, miket fog kérdezni,
de elképzelhetõ, hogy mind az ön számára,
mind pedig a mi számunkra érthetetlenek lesznek
ezek a kérdések. Meglehet, hogy azt kérdezi
majd, ön szerint megfelelõen végzik-e a városban
a hulladék eltakarítását, és
egyetért-e a központi szemétgyûjtõhelyek
létesítésével. Esetleg az iránt
is tudakozódhat, hogy saját orvosa van-e, vagy pedig
az országos hálózat szolgáltatásait
veszi igénybe. Érti?
- Igen, uram.
- Bármit is kérdez, ön
úgy válaszol a saját szavaival, ahogy jónak
látja. Ha úgy érzi, hogy magyarázatot
is kell fûznie a válaszhoz, nyugodtan tegye meg.
Akár egy óra hosszat is beszélhet, ha szükségét
érzi.
- Igen, uram.
- És még valami. Alkalmaznunk
kell majd néhány egyszerûbb berendezést,
amelyek automatikusan felveszik az adatait, a vérnyomást,
a szívverést, a bõraktivitást és
az EEG-hullámokat, mialatt ön beszél. Félelmetesnek
fogja találni a gépezetet, de fájdalmat egyáltalán
nem fog érezni. Még csak észre sem veszi
majd, hogy mûködik.
A két technikus már az
olajozott kerekeken gördülõ, csillogó-villogó
berendezések körû[ sürgölõdött.
- Ez azért van, hogy megállapítsák,
nem hazudok-e? - kérdezte Norman.
- Szó sincs róla, Muller
úr. Ezzel nem is számolunk. A gépek csak
az érzelmek intenzitásának mérésére
szolgálnak. Ha Multivac megkérdezi öntõl,
mi a véleménye a gyermeke iskolájáról,
ön talán azt válaszolja majd, hogy "Szerintem
túlzsúfolt". De ezek persze csak szavak. Multivac
megvizsgálja az agy, a szív, a hormonok és
az izzadságmirigyek mûködését,
és az adatok alapján meg tudja ítélni,
mennyire intenzív az érzelem. A gép önnél
is jobban ismeri az érzéseit.
- Még sohasem hallottam errõl
- mondta Norman.
- Hát persze hogy nem. A Multivac
tevékenységével kapcsolatos információk
legnagyobb részét szigorúan titkosan kezeljük.
Önt például megkérjük majd arra,
hogy amikor elmegy innen, írjon alá egy nyilatkozatot,
amelyben esküvel fogadja, hogy soha senkinek nem árulja
el, milyen jellegû kérdéseket tettek fel önnek,
ön milyen jellegû válaszokat adott, és
hogy mi történt és hogyan történt
az ittléte alatt. Minél kevesebb információ
szivárog ki Multivac-rõl, annál kisebb annak
az esélye, hogy kívülrõl nyomást
gyakorolnak a gépkezelõkre. - Keserûen elmosolyodott.
- így is elég nehéz dolgunk van.
Norman rábólintott. - Megértem.
- Szeretne enni vagy inni valamit? -
Nem, most nem kérek semmit. - Van valamilyen kérdése?
Norman csak ingatta a fejét.
- Akkor majd szóljon, ha felkészült.
- Máris felkészültem.
- Biztos?
- Egészen biztos.
Paulson bólintott, és kezével
intett a többieknek.
Az asszisztensek közelebb tolták
rémisztõ berendezésüket, Norman Muller
pedig nézte õket, és úgy érezte,
szaporábban kell levegõt vennie.
A vallatás majdnem három óra hosszat tartott;
mindössze egy kávészünetet iktattak be,
egy alkalommal pedig zavarba ejtõ epizód zajlott
le Norman és egy ágytál fõszereplésével.
Mind e közben Norman Mullert egy
pillanatra sem szabadították ki a gépezet
ölelésébõl. A végére hullafáradtan
állt fel a székbõl.
Az a cinikus gondolata támadt,
hogy nem lesz nehéz megtartania az ígéretét,
miszerint semmit sem mond el abból, ami történt.
Már a kérdések emléke is csak homályos
szófoszlányok alakjában kavargott a fejében.
Valamiért azzal az elképzeléssel
ült be a székbe, hogy Multivac beszéde síron
túli, emberfeletti, reszketõs és visszhangos
lesz majd, de végül rájött, hogy csak
a tévémûsorok ültették a fejébe
ezt a téveszmét. A valóság azonban
kiábrándító volt. A kérdések
elõször telelyuggatott, vékony fémlemezeken
érkeztek, majd a mintákat egy másik gép
szavakká alakította, és Paulson felolvasta
Normannek a szöveget; végül mindig odaadta neki
a kérdést, hogy Norman a saját szemével
is lássa, mire kell válaszolnia.
A válaszokat egy gép rögzítette,
majd jóváhagyásra visszajátszotta
Normannek, s végül a javításokkal és
kiegészítésekkel ellátott verziót
tárolta el. Ekkor egy gép lyukkártyákra
vitte át az információt, amelyet ilyen formában
sugároztak Multivac-hez.
A válaszadás végeztével
Norman egyetlenegy kérdésre tudott csak visszaemlékezni,
és azt is az alkalomhoz nem illõnek, pletykaízûnek
találta: "Mit szól a tojás árához?"
Mindenesetre a tortúra véget
ért, és az asszisztensek óvatos mozdulatokkal
eltávolították az elektródákat
Norman testérõl, felsõ karjáról
levették a vérnyomásmérõ mandzsettáját,
és eltolták mellõle az egész gépezetet.
Norman felállt, vett egy remegõs,
mély lélegzetet, és megkérdezte;
- Ez minden? Készen vagyunk?
- Még nem egészen. - Paulson
odasietett hozzá, és biztatóan rámosolygott.
- Arra kell kérnem, hogy töltsön
még el velünk egy órácskát.
- Miért? - tudakolta Norman ingerülten.
- Ennyi ideig tart, amíg Multivac
beépíti az új információkat
a sok trillió régi adat közé. Amint
azt ön is tudja, ezzel a több ezer helyi tisztségviselõ
sorsa is eldõlt. Nagyon összetett feladat. És
elõfordulhat, hogy a küzdelem hevében kétségek
támadnak például a phoenixi számvevõszék
elnöki posztjával kapcsolatban Arizonában vagy
egy wilkesborói önkormányzati tisztség
betöltése körül Észak-Karolinában.
Ilyen esetben Multivac arra kényszerülhet, hogy feltegyen
még önnek egy vagy két döntõ kérdést.
- Nem - felelte Norman. - Nem vagyok
hajlandó újra végigcsinálni ezt az
egészet.
- Valószínûleg nem
kerül rá sor - nyugtatgatta õt Paulson. - Ritkán
van szükség ilyesmire. De azért a biztonság
kedvéért itt kell maradnia. - Valamivel - csak egy
nagyon kicsivel - élesebb hangon folytatta: - Ön is
tudja, hogy nincs más választása. Meg kell
tennie.
Norman elcsigázottan leült.
Rántott egyet a vállán.
- Nem engedhetjük meg, hogy újságot
olvasson - folytatta Paulson -, de ha kedve támad egy krimihez,
egy sakkpartihoz vagy bármi más idõtöltéshez,
csak szóljon, és mi szívesen hozzásegítjük.
- Nincs szükségem semmire.
Várok.
Ekkor betessékelték egy
szomszédos kis szobába. Norman elterpeszkedett a
mûanyag borítású karosszéken,
és lehunyta a szemét.
Ki kell még bírnia ezt
az utolsó órát.
Teljesen mozdulatlanul ült a karosszékben; érezte,
hogy testében lassan felenged a feszültség.
Légzése nem volt már olyan szaggatott, és
össze tudta kulcsolni a kezét anélkül,
hogy feltûnõen remegnének az ujjai.
Talán nem is kérdeznek
már semmit. Talán vége az egésznek.
Ha csakugyan vége, akkor fáklyás felvonulások
következnek, és meghívják majd különbözõ
helyekre, hogy ilyen vagy olyan alkalomból mondjon beszédet.
Hiszen õ az Év Szavazója!
Õ, Norman Muller, aki hivatalnok
egy kis bloomingtoni áruházban Indiana államban,
aki nem született nagy embernek, és ez idáig
nem is tudott nagy emberré válni, most abba a különleges
helyzetbe kerül, hogy a külsõ körülmények
teszik naggyá.
A történészek majd
kész tényként emlegetik a 2008-as Muller-féle
választást. Mert így hívják
majd: a Muller-féle választás.
Normant azonban csak kis mértékben
foglalkoztatta a hírnév, a jobb állás
és a Sarah által olyannyira áhított
nagy pénzek gondolata. Persze mindezeket õ is szívesen
látná. Egyiket sem tudná visszautasítani.
De pillanatnyilag valami más járt a fejében,
és nem hagyta nyugodni.
Felébredt benne a régóta
szunnyadó hazafiság. Végtére is, õ
most valamennyi választópolgár képviseletében
cselekszik, Az õ számukra Norman Mutter van a középpontban.
Ezen az egy napon egész Amerika testesül meg benne!
Egyszer csak nyílt az ajtó,
és Norman tágra meredt szemmel rögtön
a hang irányába fordult. Egy pillanatra összeszorult
a gyomira. Csak nem újabb kérdések?
De Paulson mosolygó arccal lépett
be. - Végeztünk, Muller úr.
- Nincs több kérdés,
uram?
- Nincs szükség több
kérdésre. Minden tökéletesen érthetõ
volt. Önt hazakísérik, és mostantól
ugyanolyan háborítatlanul élhet, mint a választás
elõtt. Vagy legalábbis annyira háborítatlanul,
amennyire a közvélemény ezt megengedi.
- Köszönöm. Köszönöm.
- Norman elpirult, és megkérdezte: - Megtudhatom
hogy ki nyerte a választást? Paulson a fejét
rázta. - Meg kell várnia a hivatalos bejelentést.
A szabályok nagyon szigorúak. Még önnek
sem árulhatjuk el a végeredményt. Ugye megérti?
- Hogyne. Természetesen - motyogta
Norman zavartan. - A titkosszolgálattól megkapja
majd az aláírandó papírokat.
- Jó. - És Norman Muller
hirtelen büszkeséget érzett. Teljesen elhatalmasodott
rajta ez az érzés. Igen, büszke volt. Ebben
a tökéletlen világban az elsõ és
legnagyobb elektronikus demokrácia szuverén választópolgárai
õrajta, Norman Mulleren keresztül nyilvánították
ki önálló, szabad akaratukat.
Hajdú Gábor fordítása