Isaac Asimov - Csak mi vagyunk itt...…

 

     Nos, nem a mi hibánk volt. Nem is tudtunk arról, hogy valami baj van, míg fel nem hívtam Cliff Andersont, és beszéltem is vele, mikor ott sem volt. Sõt mi több, meg sem tudtam volna, hogy nincs ott, ha be nem sétál, miközben épp vele beszélek. Nem, nem, nem nem…
      Úgy látszik, sohasem sikerül ezt érthetõen elmondanom. Rögtön elfog az izgalom. - Hadd kezdjem hát a legelején. Bill Billings vagyok; a barátom Cliff Anderson. Én villamosmérnök vagyok, õ matematikus, mindketten a Középnyugati Mûegyetemen. Na, most már tudják, kik is vagyunk.
      Mióta kibujtunk az egyenruhából, Cliff meg én szüntelenül számítógépekkel foglalkoztunk. Biztosan tudják, mi fán teremnek ezek. Wiener ismertette õket könyvében, a Kibernetikában. Ha a fényképükkel is találkoztak, láthatták, hogy roppant hatalmas jószágok. Egy egész falat elfoglalnak, és nagyon bonyolultak; persze drágák is.
      De Cliff meg én kigondoltunk egyet-mást. Na mármost, egy gondolkozógép azért olyan nagy és drága, mert tele van jelfogókkal és elektroncsövekkel, hogy a parányi elektromos áramokat vezérelni lehessen, fel-felvillantani itt meg ott. Hát az egészben ez a sok parányi elektromos áram a lényeg, ezért…
      Egyszer azt mondtam Cliffnek: - Miért ne vezérelhetnénk az áramot e nélkül a sok körítés nélkül?
      Cliff azt mondta: - Tényleg, miért ne? - és nekiállt a számításoknak.
      Hogyan haladtunk, hova jutottunk két év alatt - nem is érdekes. Abból lett a baj, amit utána összeszerkesztettünk. Úgy sikerült, hogy az egész, mondjuk, ilyen magas volt, körülbelül ilyen széles és talán ilyen mély…
      Nem, nem. Elfelejtettem, hogy nem láthatnak. Megadom a méreteket. Körülbelül kilencven centi magas volt, egy-nyolcvan széles és hatvan centi mély. Megvan? Két ember kellett ahhoz, hogy megemelje, de mégis hordozható volt, és ez a lényeg. Aztán arról se feledkezzünk meg, hogy minden mûveletet elvégzett, amit az óriásgépek. Lehet, hogy nem olyan gyorsan, de még dolgoztunk rajta.
      Nagy dolgokat terveztünk a szerkezetünkkel, a lehetõ legnagyobbakat. Beépítettük volna hajókba, repülõkbe. Késõbb, ha még kisebbet tudunk csinálni, akár gépkocsikba is.
      Ez a gépkocsi-ügy kiváltképp érdekelt bennünket. Képzeljük csak el, hogy ott van a szerelvényfalon egy kis gondolkozógép, foto-elektromos szemmel, rákapcsolva a motorra és az akkumulátorra. Kikeresné a legjobb útvonalat, kikerülné a kocsikat, megállna a piros lámpánál, kiválasztaná a terepre a legalkalmasabb sebességet. Mindenki nyugodtan ülhetne a hátsó ülésen, és nem lenne több gépkocsi-baleset.
      Remek volt. Annyi izgalommal, annyi érdelességgel járt mindem új megoldás, hogy még mindig sírni tudnék, ha eszembe jut az a pillanat, amikor felvettem a kagylót, hogy a laborba telefonáljak és mindent tönkretettem vele.
      Aznap este Mary Ann-nél voltam. Beszéltem már Mary Annrõl? Nem. Azt hiszem, még nem.
      Mary Ann az a lány volt, aki a menyasszonyom lett volna, ha két ha nem lett volna. Az egyik, hogy: ha akart volna, a másik meg, hogy: ha meg mertem volna kérni a kezét. A haja vörös, és legalább kéttonnányi energia feszül testének ötven kilójában, ami különben gyönyörûen kitölt 165 centit a padlótól számítva. Borzasztóan szerettem volna megkérni a kezét, értsék meg, de valahányszor láttam, hogy közeledik és minden mozdulatával kést forgat a szívemben, egykettõre lehervadtam.
      Nem mintha nem volnék jóképû. Azt mondják, egész elfogadható vagyok. A hajam sûrû, a magasságom 182 centi, és még táncolni is tudok. Csak egyszerûen nincs mire nõsüljek. Minek részletezzem, mennyit keres egy tanársegéd? Ha az adókat, az árak emelkedését is számoljuk, körülbelül semmit. Persze, ha megkapnánk a szabadalmi oklevelet a gondolkozógépecskénkre, minden megváltozna. De még arra sem mertem megkérni Mary Annt, hogy várjon addig. Talán ha majd minden elintézõdik…
      Szóval akkor este is csak álltam ott, vágyakozva, mikor Mary Ann bejött a nappaliba. Vaktában kinyújtottam a karom a telefon után.
      - Készen vagyok, Bill. Mehetünk - jelentette ki Mary Ann.
      - Egy pillanat. Felhívom Cliffet - mondtam.
      - Nem érne rá késõbb? - kérdezte összehúzott szemöldökkel.
      - Már két órával ezelõtt fel kellett volna hívnom - magyarázkodtam.
      Két percbe került az egész. Felhívtam a labort. Cliff aznap este bent dolgozott, õ vette fel a kagylót. Kérdeztem valamit, aztán õ is mondott valamit, megint én kérdeztem, õ pedig magyarázott. A részletek nem érdekesek, de mint már mondtam, kettõnk közül õ a matematikus. Mikor én megépítem az áramköröket, és látszólag lehetetlen módon kapcsolom össze a dolgokat, õ a jelölésekkel kezd ügyeskedni, és megmondja, valóban lehetetlen-e az a kapcsolási rendszer. Aztán, épp amikor végeztünk, és letettem a kagylót, csöngetett valaki.
      Az elsõ percben azt hittem, Mary Annhez jön valaki, és nyársat nyelve figyeltem, hogyan nyit ajtót. Közben, míg figyeltem, lefirkantottam egyet-mást abból, amit Cliff mondott az imént.
      Aztán Mary Ann kinyitotta az ajtót, és ki volt az - senki más, mint Cliff Anderson.
      Azt mondta: - Gondoltam, hogy itt vagy. (Halló, Mary Ann.) Mondd, miért nem hívtál hatkor? Olyan megbízható vagy, mint az idõjárásjelentén. - Cliff alacsony és zömök, és szeret kakaskodni, de én már ismerem, és rá se hederítek.
      Azt mondtam: - Mindenféle közbejött, és elfeledkeztem róla. De épp az elõbb beszéltem veled, hát nem értem, mi bajod van. - Beszéltél velem? Mikor?
      A telefonra akartam mutatni, de a kezem megállt a levegõben. Abban a pillanatban minden a feje tetejére állt. Öt másodperccel a csengetés elõtt javában beszéltem a laborral, Cliff fel, és a labor tíz kilométerre fekszik Mary Ann lakásától.
      Azt mondtam: - Éppen… éppen most beszéltem veled. Nem értették meg. Cliff csak annyit mondott: - Velem? Most már mind a két kezemmel a telefonra mutattam. - Telefonon. Felhívtam a labort. Ezen a telefonon - Mary Ann is hallotta. Mary Ann, ugye, hogy épp most beszéltem?
      - Nem tudom, kivel beszéltél. Na, megyünk már? - mondta Mary Ann. Õ már csak ilyen. A becsület bajnoka.
      Leültem. Iparkodtam, hogy világos és érthetõ legyek. Azt mondtam: - Cliff, a labor számát tárcsáztam, és te vetted fel a kagylót. Megkérdeztem, kész vagy-e már a részletekkel, te azt mondtad, igen, és meg is adtad a számítások eredményét. Itt van, leírtam. Helyes az eredmény, vagy nem? - A kezébe nyomtam a papírt, amelyre a számításokat feljegyeztem.
      Cliff megnézte. Azt mondta: - Helyes. De hogy jöttél rá? Csak nem magad számítottad ki?
      - Most, mondtam. Te adtad meg a telefonban.
      Cliff megrázta a fejét: - Bill, negyed nyolckor jöttem el a laborból. Senki sincs ott.
      - Mondom, hogy beszéltem valakivel.
      Mary Ann a kesztyûjét babrálta. - El fogunk késni-mondta. Meglobogtattam a kezem, hogy várjon egy pillanatig, és azt mondtam Cliffnek: - Mondd, biztos, hogy…
      - Senki sincs ott, hacsak Juniort nem számítjuk. - Juniornak kereszteltük el zsugorított elektromos agyunkat.
      Szótlanul bámultunk egymásra. Mary Ann türelmetlenül topogott, mint egy pokolgép robbanás elõtt.
      Aztán Cliff elnevette magát, és azt mondta: - Eszembe jutott egy karikatúra, nem is tudom, hol láttam. Egy robotgép éppen beleszól a telefonba: "Becsületszavamra, fõnök, csak mi vagyunk itt, magas fokú gondolkozógépek."
      Nem volt jó tréfa. Azt mondtam: - Gyerünk a laborba. Mary Ann így szólt: - Hé! El fogunk késni a színházból.
      - Nézd, Mary Ann, ez nagyon fontos - mondtam. - Egy
      perc az egész. Gyere velünk, és utána rögtön megyünk a színházba. - Az elõadás kezdete után… - mondta, de aztán egy szót
      sem szólt, mert elkaptam a csuklóját, és már mentünk is.
      Ez is mutatja, milyen izgatott voltam. Máskor még álmomban sem mertem volna ide-oda rángatni. Mary Ann ugyanis valódi úrinõ. De hát annyi minden kavargott a fejemben. Tulajdonképp arra sem emlékszem, hogy elkaptam a csuklóját, csak úgy gondolom. Mert a következõ, amire emlékszem, az, hogy a kocsiban ülök, és Cliff is ott van, és Mary Ann is ott van, és a csuklóját dörgöli, és bizonyos gorillákról morog valamit.
      - Megbántottalak, Mary Ann? - kérdeztem.
      Azt mondta: - Nem, dehogy. Minden áldott napon kitépetem a karom, csak a hecc kedvéért. - Aztán sípcsonton rúgott.
      Mary Ann csak azért szokott így viselkedni, mert vörös a haja. Voltaképpen roppant szelíd a természete, csak meg akarja játszani a vörös hajú tûzgolyót. Persze keresztüllátok rajta, de hagyom, hadd játsszon szegény gyerek.
      Húsz perc múlva a laboratóriumban voltunk.
      Éjszaka üres az intézet. Üresebb, mint más üres épületek. Arra tervezték, hogy egy csomó hallgató nyüzsögjön a folyosókon, és ha nincsenek ott, természetellenesen kihalt minden. De attól is lehetett az egész, hogy féltem, mit találunk majd a laboratóriumban. Akárhogy volt is, lépéseink idegesítõen kongtak, a lift pedig egyenesen koszos volt.
      Azt mondtam Mary Ann-nek: - Nem tart sokáig. - De õ felhúzta az orrát, és gyönyörû volt.
      Bármit tesz, mindig gyönyörû.
      A laboratóriumkulcs Cliffnél volt, és mikor kinyitotta az ajtót, bekukucskáltam a válla fölött. Nem volt odabenn semmi néznivaló. Junior persze ott volt, de ugyanolyan, mint amikor utoljára láttam. Mutatói sem jeleztek semmit, és ezektõl eltekintve, az egész gép csak egy nagy doboz meg egy villanyzsinór a konnektorig.
      Cliff az egyik, én a másik oldal felõl közeledtünk Juniorhoz. Azt hiszem, arra gondoltunk, hogy ha valamilyen hirtelen mozdulatot tesz, megragadjuk. Aztán megálltunk, mert Junior semmit sem csinált. Mary Ann megnézte. Sõt, végighúzta a középsõ ujját a tetején, aztán megnézte az ujja hegyét, és a hüvelykujjához dörgölte,
      mintha le akarná fricskázni róla a port.
      Azt mondtam: - Mary Ann, ne menj közel hozzá. Maradj a szoba másik végében.
      Mire õ: - Ott is éppolyan nagy a piszok.
      Mary Ann még sohasem járt a laborban, és persze nem értette meg, hogy a laboratórium nem tévesztendõ össze egy csecsemõ hálószobájával, értik, ugye, mire gondolok. A portás naponta kétszer bejön, és kiüríti agyszemétkosarat, ez az egész. És mondjuk, egyszer egy héten hoz valami szennyes rongyot, a porból iszapot csinál a kövön, és ide-oda tologatja.
      Cliff azt mondta: - A telefon nem ott van, ahol hagytam. Mire én: - Honnan tudod?
      - Mert én otthagytam - mutatta. - És most itt van.
      Ha igaza volt, a telefon közelebb került Juniorhoz. Nyeltem egyet, és azt mondtam: - Lehet, hogy rosszul emlékszel. - Megpróbáltam nevetni, de nem hangzott valami természetesen, aztán azt mondtam: - Hol a csavarhúzó?
      - Mit akarsz vele?
      - Egy percre belenézek a gépbe. Csak úgy, heccbõl.
      Mary Ann azt mondta: - Csupa piszok leszel. - Hát felvettem a köpenyem. Bizony, ilyen gondos lány ez a Mary Ann. Munkához láttam a csavarhúzóval. Persze ha Junior már tökéletes lesz, egy darabból álló, hegesztett dobozokban fogjuk gyártani. Még színes mûanyagra is gondoltunk, házi használatra. A laboratóriumi modellt azonban csavarok tartották össze, hogy annyiszor szedhessük szét és rakhassuk össze, ahányszor akarjuk.
      De a csavarok csak nem mozdultak. Morogtam és szitkozódtam, és azt mondtam: - Valamilyen lángész istenigazából rányomta a húzót, amikor idecsavarta ezeket.
      Cliff azt mondta: - Te vagy az egyetlen, aki hozzányúl a masinához.
      Meg kell hagyni, igaza volt, de ettõl a dolog semmivel sem lett könnyebb. Felálltam, és végighúztam a kezem a homlokomon. Odatartottam Cliffnek a huzót. - Nem akarod megpróbálni?
      Megpróbálta, de õ sem ment semmire. Azt mondta: - Furcsa. - Mi a furcsa? - mondtam én.
      - Az egyik csavarral veszõdtem. Jött is kifelé egypár millimétert, de aztán a húzó lecsúszott róla.
      - Mi furcsa van ebben?
      Cliff hátralépett, és két ujjal gyengéden letette a csavarhúzót. - Az, hogy láttam, mikor a csavar visszahúzódik, és újra szorosra zárul.
      Mary Ann megint fészkelõdött. Azt mondta: - Ha olyan nyugtalanok vagytok, miért nem gondoltok a nagy eszetekkel a hegesztõpisztolyra? - Volt egy pisztoly valamelyik padon, meg is mutatta az ujjával.
      Nos, rendes körülmények közt éppúgy nem fogtam volna hegesztõpisztolyt Juniorra, mint saját magamra. De most gondoltam valamire, és Cliff is gondolt valamire, és mind a ketten ugyanarra gondoltunk. Junior nem akarta, hogy kinyissák.
      Cliff azt mondta: - Mit gondolsz, Bill? És én azt mondtam : - Nem tudom, Cliff.
      Mary Ann pedig azt mondta: - Na, siess már, tökfej, az egész elõadást elszalasztjuk.
      Felvettem hát a pisztolyt, és beállítottam az oxigénpalack manométerét. Olyan volt, mintha a barátom akarnám ledöfni.
      De Mary Ann megállított, és azt mondta: - Hogy ezek a férfiak milyen ostobák! Minden csavar laza. Biztos rossz irányba forgattátok a csavarhúzót.
      Hát egy csavarhúzót nem nagyon lehet rossz irányba forgatni. Mégsem akartam ellentmondani Mary Ann-nek, ezért így szóltam: - Mary Ann, ne menj közel Juniorhoz. Inkább az ajtóban várj.
      De õ azt mondta: - Nézd csak! - És a tenyerében egy csavar volt, Junior borítólapján meg egy lyuk. Kicsavarta a kezével.
      Cliff azt mondta - Az isten szerelmére!
      Forgott mind a tizenkét csavar. Maguktól forogtak, mint a kis férgek, úgy kúsztak elõ a lyukakból, pörögve és pörögve, és aztán kiestek. Összekotortam õket. Már csak egy maradt. Még tartott egy darabig, a gép elõlapja rajta csüggött, míg oda nem nyúltam. Akkor az utolsó csavar is kipördült, és az elõlap szépen a karomba hullott. Félretettem oldalra.
      Cliff azt mondta: - Akarattal tette. Hallotta, hogy pisztolyról beszélünk, és megadta magát. - Cliff arca mindig piros, de most fehér volt.
      Én is furcsán éreztem magam. Azt mondtam: - Vajon mit akar titkolni?
      - Nem tudom.
      Odahajoltunk a gép nyitott belsejéhez, és egy darabig csak bámultunk. Hallottam, hogy Mary Ann megint topog a lábával. A karórámra néztem, és ami igaz, igaz, nem sok idõnk volt már. Sõt egyáltalán nem is volt.
      Azt mondtam: - Membrán van benne.
      Cliff azt mondta: - Hol? - és közelebb hajolt. Megmutattam. - És hangszóró is.
      - Nem te raktad bele?
      - Persze hogy nem én raktam bele. Talán csak tudom, mit raktam bele. Ha én raktam volna bele, emlékeznék rá.
      - Hát akkor hogy került oda?
      Guggoltunk és vitatkoztunk. Azt mondtam: - Saját magától, azt hiszem. Lehet, hogy úgy nõ benne. Nézd csak.
      Megint mutogattam. A dobozban két helyen is volt egy-egy csomó olyan kerti locsolóféle, de fémbõl. Szorosan fel volt tekercselve. hogy kevés helyet foglaljon. Mindegyik csomó végén öt-hat vékony ízre osztódott a fém, azok is csigaszerûen összetekeredve.
      - Azt se raktad bele?
      - Azt se én raktam bele. - Mi lehet az egyáltalán?
      Pedig tudta, mi az, és én is tudtam, mi az. Juniornak szüksége volt valamire, hogy összeszedje az anyagot az alkatrészeihez: szüksége volt valamire, amit kinyújtson a telefonért. Felkaptam az elõlapot, és újra megnéztem. Két kör alakú lemez ki volt vágva a fémbõl, úgy lógott, hogy elõre lehetett lökni, és akkor ott volt a lyuk, hogy keresztülnyúlhasson rajta.
      Kidugtam az ujjam az egyik lyukon, és felemeltem, hogy Cliff is lássa, és azt mondtam: - És ezt sem én raktam bele.
      Mary Ann átkukucskált a vállam fölött, és anélkül, hogy szólt volna, elõrenyúlt. Épp egy papírtörülközõvel dörgöltem az ujjamról a port meg az olajat, nem volt idõm rá, hogy megállítsam. Pedig igazán ismernem kellene Mary Annt: ahol tud, segít.
      Akárhogy is volt, elõrenyúlt, hogy megfogja a - hogy is nevezzük csak? - a tapogatókat. Nem tudom, valóban megfogta-e, vagy sem. Késõbb váltig bizonygatta, hogy nem. De akárhogy is volt, az történt, hogy felsikoltott, hirtelen leült, és dörzsölgetni kezdte a karját.
      - Pont, mint az elõbb - nyüszítette. - Akkor te, most meg ez.
      Felsegítettem. - Biztos valami hibás kontaktus volt, Mary Ann. Nagyon sajnálom, de látod, kértelek…
      Cliff azt mondta : - Ördögöt. Nem kontaktus volt. Junior védekezik.
      Ugyanerre gondoltam én is. Egy egész csomó dologra gondoltam. Junior újfajta gép volt. Még a számítások, amelyekkel ellenõriztük,
      még a számítások is különböztek az összes addigiaktól. Lehet, hogy tudott valamit, amit korábban egy gép sem. Lehet, hogy élni akart, és növekedni. Lehet, hogy egyre több ilyen gépet akart csinálni, hogy millió és millió legyen belõlük a földkerekségen, és megküzdjenek az emberekkel a világ uralmáért.
      Kinyitottam a számat, de Cliff, úgy látszik, tudta, mit akarok mondani, mert rám ordított: - Nem! Ki ne mondd!
      De már nem tudtam megállni. Kicsúszott a számon, és azt mondtam: - No, gyere, kapcsoljuk ki… Mi bajod!
      Cliff keserûen felelt: - Hát õ is figyeli, mit beszélünk, te barom. A forrasztólámpát is hallotta, nem? A háta mögé akartam lopózni, de most már, ha megpróbálnám, agyonvágna az árammal.
      Mary Ann még mindig a ruhája hátát porolgatta, és azt mondta, milyen piszkos a padló, pedig világosan megmondtam, hogy ahhoz aztán semmi közöm. Úgy értem, hogy a portás csinálja azt a sarat. Mary Ann mégis azt mondta: - Miért nem húztok gumikesztyût, miért nem rántjátok ki a zsinórt?
      Láttam, hogy Cliff próbál valamilyen ellenérvet találni, miért nem megy ez így. De semmi sem jutott az eszébe, így hát felvette a gumikesztyût, és megindult Junior felé.
      Ráordítottam:
      - Vigyázz!
      Szamárság volt. Persze hogy vigyázott, nem volt más választása. Az egyik tapogató megmozdult, és most már pontosan tudtuk, mire való. Elõrecsavarodott, és kifeszült Cliff meg a kábel közé. Ott aztán megállt, hat szétterített inda-ujjával, enyhén rezegve. Junior gyomrában világítani kezdtek a csövek. Cliff nem is próbált a tapogató mögé kerülni. Visszahátrált, és egy kis idõ múlva a csáp is hátrahúzódott. Cliff levette a gumikesztyût.
      - Bill - mondta -, mi aztán semmire se fogjuk vinni. Ügyesebb szerkezet ez, mint amilyet álmunkban is elképzeltünk. Elég ügyes volt ahhoz, hogy az én hangomat vegye mintának, amikor a membránját készítette. Lehet, hogy elég ügyes ahhoz is, hogy megtanuljon - hátranézett a váltán keresztül, és a fülembe súgta -, megtanuljon áramot fejleszteni, és önállósítja magát.
      - Bill, meg kell állítanunk, különben csakugyan azt a választ kapja majd valaki, ha a földre telefonál: "Becsületszavamra, fõnök, csak mi vagyunk itt, magas fokú gondolkozógépek."
      - Hívjuk a rendõrséget - mondtam. - Meg fogjuk magyarázni. Egy kézigránát vagy valami hasonló…
      Cliff a fejét rázta: - Nem szabad, Hogy más is tudjon róla. Új Juniorokat építenének, és ezek után mégsem vállalhatjuk a felelõsséget egy ilyen tervért.
      - Hát akkor mit csináljunk?
      - Nem tudom.
      Erõs ütést éreztem a mellemen. Lenéztem: Mary Ann volt. Már majdnem tüzet okádott. Azt mondta: - Nézd, tökfej, vagy megállapodtunk valamiben, vagy nem. Dönts hát.
      Azt mondtam: - Nézd, Mary Ann… S pedig : - Felelj. Ilyen nevetséges dolgot még életemben nem hallottam. Felöltözöm, hogy színházba megyünk, és egy koszos laboratóriumba hoztok, egy ostoba géphez, és egész este tárcsákat csavargattok.
      - Mary Ann, én nem…
      Oda se figyelt. Bárcsak vissza tudnék emlékezni, mit is mondott. De talán jobb, ha nem sikerül; lehet, hogy épp az a szerencse, ha nem emlékszem, nyilván nem volt nagyon hízelgõ rám nézve. Néha-néha közbe próbáltam szúrni egy De Mary Ann-t, de minden egyes alkalommal a torkomra forrasztotta a szót.
      Alapjában véve, mint már mondtam is, Mary Ann roppant szelíd teremtés, és csak olyankor méltánytalan vagy bõbeszédû, ha felizgatja valami. Persze vörös a haja, hát azt hiszi, hogy kötelessége gyakran idegeskedni. Legalábbis én így gondolom. Egyszerûen azt hiszi, hogy õ is egy vörös hajú tûzgolyó, és aszerint kell élnie.
      Akárhogy is volt, csak arra emlékszem, hogy végén belerúgott a lábamba, és sarkon fordult, hogy elmenjen. Utánarohantam, és még egyszer megpróbáltam: - De Mary Ann…
      Akkor Cliff ránk ordított. Rendszerint ügyet sem vet ránk, de most ordított: - Miért nem kéred meg a kezét, te tökfej?
      Mary Ann megállt. Már a küszöbön volt, de nem fordult meg. Én is megálltam, és éreztem, hogy a szavak megakadnak, gombóccá dagadnak a torkomban. Még annyit sem tudtam kinyögni, hogy De Mary Ann.
      A háttérben Cliff ordítozott. Mintha egy mérföld messzeségbõl hallottam volna a hangját. Azt kiabálta újra meg újra: - Megvan! Megvan!
      Akkor Mary Ann megfordult, és olyan gyönyörû volt - mondtam már, hogy zöld szeme van, egy szemernyit kékeszöld? Szóval olyan gyönyörû volt, hogy a torkomban egymáshoz préselõdtek a szavak, és mikor megszólaltam, olyan furcsa hang tört elõ a szójambói, mintha félrenyeltem volna.
      Mary Ann azt mondta : - Mondani akartál valamit, Bill?
      Jó, Cliff beletette a bogarat a fülembe. A hangom rekedt volt. Azt mondtam: - Feleségül jönnél hozzám, Mary Ann?
      Mihelyt kinyögtem, azt kívántam, bár semmit se mondtam volna, mert azt hittem, soha többé nem áll szóba velem. De két perc múlva már örültem, hogy volt merszem hozzá, mert Mary Ann a nyakam köré fonta a karját, és felágaskodott, hogy megcsókoljon. Egy pillanatig nem is voltam tisztában azzal, mi történik, csak utána kezdtem visszacsókolni. Elég hosszú ideig csinálhattuk, mert Cliff a végén már valósággal döngette a vállam, hogy figyeljek rá.
      Megfordultam, és ingerülten mondtam: - Mi a csudát akarsz?
      - Ez hálátlanság volt, hiszen végtére is neki köszönhetem az egészet.
      Azt mondta: - Nézd!
      A kezében tartotta a vezetéket, amely Juniort és az áramforrást kötötte össze.
      Teljesen megfeledkeztem Juniorról, de most újra eszembe jutott.
      - De hisz akkor ki van kapcsolva… - Hideg!
      - Hogy csináltad?
      Azt mondta: - Junior olyan elmerülten figyelte, hogyan veszekszel Mary Ann-nel, hogy sikerült a háta mögé kerülnöm. Mary Ann istenien játszotta a szerepét.
      Nem tetszett ez a megjegyzés, mert Mary Ann nagyon jó modorú és finom, és nem játszik "szerepeket". De túlságosan el voltam foglalva ahhoz, hogy vitatkozni kezdjek.
      Azt mondtam Mary Ann-nek: - Nem sok, amit nyújtani tudok, Mary Ann: csak egy szerény tanári fizetés. Most, hogy leszereltük Juniort, még remény sincs arra…
      Mary Ann azt mondta: - Nem érdekel, Bill. Már kezdtem felhagyni minden reménnyel, drága kis tökfejûm. Már mindent megpróbáltam…
      - Rugdaltad a lábam, és összetiportad a lábujjaim. - Kifogytam az eszközökbõl. Kétségbe voltam esve.
      A gondolatmenet nem volt ugyan teljesen világos, de nem válaszoltam, mert eszembe jutott a színház. Megnéztem az órám, és azt mondtam: - Nézd, Mary Ann, ha sietünk, még elérjük a második felvonást.
      Azt felelte: - Ki kíváncsi az elõadásra!
      Így hát tovább csókolgattam; az elõadásra pedig egyáltalán nem mentünk el.
      Csak egy dolog zavar. Mary Ann meg én házasok vagyunk, méghozzá nagyon boldog házasok. Engem épp most elõ is léptettek; már adjunktus vagyok. Cliff tovább dolgozik egy ellenõrizhetõ Junior tervein, és jól halad.
      Nem is ezek a dolgok zavarnak.
      Hát én másnap este beszéltem Cliff-fel, hogy megmondjam neki: Mary Ann és én össze akarunk házasodni, és köszönjük az ötletet. Egy teljes percig szájtátva meredt rám, aztán megesküdött, hogy
      nem õ mondta; õ ugyan nem kiáltott rám, hogy kérjem meg Mary Ann kezét.
      Persze volt még valami a szobában, ami Cliff hangján beszélt. Nyugtalan vagyok, hogy Mary Ann is rá fog jönni. Mary Ann a legszelídebb teremtés, akit csak ismerek, de vörös a haja és mindenáron kötelességének tartja, hogy úgy is viselkedjék, mint egy tûzgolyó, bár lehet, hogy ezt már mondtam.
      Mondják, mit szól majd hozzá, ha megtudja, hogy nem mertem megkérni a kezét, míg egy gép fel nem szólított rá?

Katona Tamás fordítása