Charles Modine még soha nem járt
az ûrben, bár harmincas évei végén
járt, s tökéletes egészségnek
örvendett. A televízióban látta persze
az ûrtelepeket, s olykor olvasott is róluk, de itt
számára véget is ért a dolog.
Egyszerûen nem érdekelte
az ûr. A Földön született, s elég
is volt neki a Föld. Ha változásra vágyott,
a tengerhez utazott. Szenvedélyes vitorlás volt,
és nem is utolsó.
Nem csoda hát, hogy jócskán
megütközött, mikor az Ûrszerkezetek Ltd.
képviselõje kibökte, hogy a munka miatt, amellyel
megbíznák, el kell hagynia a Földet.
- Nézze - felelte -, én
nem vagyok ûrutazófajta. Én ruhákat
tervezek. Mi közöm van nekem a pályákhoz,
rakétákhoz, gyorsuláshoz meg a többi
mifenéhez?
- Azokhoz nekünk van közünk.
Magának nincs is rá szüksége - unszolta
a másik. Naomi Baranovának hívták,
s az ûrben hosszú idõt eltöltött
emberek furcsa, bizalmatlanul tapogatózó lépteivel
járt, mintha sosem lehetne biztos benne, hogy milyen is
éppen a nehézkedés.
Az öltözéke, mint Modine
némi nehezteléssel megállapította,
nemigen volt egyéb, mint holmi borítás. Erre
jó lett volna akár egy darab vitorlavászon
is.
- De miért kell elmennem egy ûrállomásra?
- Azért, amit maga tud. Szeretnénk,
ha tervezne nekünk valamit.
- Ruhát?
- Szárnyakat.
Modine elgondolkozott. Magas, sápadt
homloka volt, és ilyenkor mindig elvörösödött
egy kicsit, legalábbis így mondták neki.
A mostani. pír oka részben a bosszúság
volt.
- De hát azt itthon is megcsinálhatom
nem?
Baranova hevesen megrázta a fejét.
Sötétvöröses hajába jócskán
vegyültek már õsz szálak, de úgy
látszott, nem bánja.
- Meg kell hogy értse a helyzetet,
Mr. Modine - mondta. - Konzultáltunk technikusokkal és
számítógépesekkel, és megépítették
nekünk a szerintük lehetséges leghatékonyabb
szárnyakat: Számításba vették
a terhelést, a felületet, a hajlékonyságot,
a manõverezõ képességet, meg amit
még el tud képzelni - de ez kevés. És
arra gondoltunk, hogy valami frincfranc
- Frincfranc, Ms. Baranova?
- Szóval valami, ami nem a tudományos
tökély. Valami, ami felkelti az érdeklõdést.
Másképp nem maradhatnak, fenn az ûrtelepek.
És ezért akarjuk, hogy odamenjen; hogy világosan
lássa a helyzetet. És nagyon megfizetjük.
Ez volt az, az ígért tiszteletdíj
s a kudarc esetén is megtartható elõleg,
ami végül is az ûrbe csábította
Modine-t.
Nem volt kapzsibb az átlagnál,
de nem is vetette meg a pénzt, és jólesett
neki, ha elismerték a képességeit.
A dolog nem is volt olyan rossz, mint
várta. Az ûrkorszak kezdetén kellemetlen volt
olykor az erõs gyorsulás vagy a szûkös
ûrkabinokban eltöltött hosszú idõ,
s a Földön élõk tudatában mindez
elválaszthatatlanul összekapcsolódott az ûrutazással.
De hát száz év telt el azóta, s a
kényelmes ûrrepülõgépek hidraulikus
ülései úgy szívták magukba a
fokozott nehézkedést, mint a szivacs.
Modine a szárnyakról mûködés
közben készült fotókkal és holografikus
videofilmekkel töltötte az idõt.
- Van benne valami bájos kecsesség
- mondta.
- Ezek atléták - mosolygott
szomorkásan Naomi Baranova. - Ha az én próbálkozásaimat
látná, ahogy a bukfencezéssel meg az oldalsodródással
küszködöm, azt hiszem, harsányan nevetne.
Pedig én még jobban csinálom, mint a legtöbben.
Lassan megközelítették
az Ötös ûrtelepet. Hivatalosan Chrysalis volt
a neve, de mindenki csak úgy hívta: Ötös.
- Talán úgy gondolja - mondta Baranova -, találhattunk
volna szerencsésebb elnevezést is, de itt nálunk
nincs túl tág tere a költészetnek. És
éppen ez a baj. Ez itt nem otthon, csak munkahely. És
nagyon nehéz rávenni az embereket, hogy letelepedjenek
itt és családot alapítsanak. Hacsak nem sikerül
otthonná tennünk
Az Ötös apró hengernek
tûnt, éppen olyannak, amilyennek Modine a televízióban
látta odalent a Földön. Tudta, hogy nagyobb annál,
amekkorának látja, de sem a szeme, sem az érzelmei
nem voltak felkészülve a méretek óriásivá
növekedésére, miközben közeledtek.
Az ûrrepülõgép és benne õ
maga is parányivá zsugorodott, ahogy ott keringtek
az irdatlan üveg- és alumínium monstrum körül.
Sokáig bámult, aztán
egyszerre ráeszmélt, hogy még mindig csak
keringenek.
- Nem fogunk leszállni? - kérdezte.
- Nem olyan egyszerû - mondta Baranova.
- Az Ötös tengelyforgási ideje nagyjából
két perc. Ennyi kell akkora centrifugális erõ
ébredéséhez, amekkora a belsõ falhoz
nyomja a tárgyakat, és a megszokott gravitáció
érzetét kelti. Nekünk most rá kell hangolódnunk
erre a mozgásra, hogy leszállhassunk.
- Ilyen gyors tengelyforgásra
van szükség?
- A földi nehézkedés
elõidézéséhez igen. Ez a fõ
probléma. Jobb lenne, ha a normális gravitáció
tizedét vagy még kevesebbet keltõ forgási
sebességet használhatnánk, de az emberi fiziológia
nem tûri. Az emberek nem viselik el a hosszú ideig
tartó alacsony nehézkedést.
Az ûrrepülõgép
mozgása lassan összehangolódott az Ötösével.
Modine jól látta az ívelt külsõ
tükröt, mely a napfényt a henger belsõ
terébe irányította. Ki tudta venni messzirõl
a naperõmûvet is, ahonnan az egész telep energiaszükségletét
fedezték, s bõven jutott még exportra, a
Földnek is,
Végül a hatalmas hengert
lezáró félgömb pólusánál
behatoltak az Ötösébe.
Modine egy teljes, az Ötösön töltött
nap után fáradt volt ugyan, de - és ezt igazán
nem hitte volna - élvezte a dolgot. Kerti székeken
üldögéltek a füvön; kedves, kertvárosi
környezetben.
Odafent felhõk úsztak,
napsütés volt, anélkül hogy maga a Nap
látszott volna, szél lengedezett, és távolabb
egy patakocska folydogált.
Nehéz volt elképzelni,
hogy mindez egy hengerben a Hold pályáján
kering, s havonta egyszer megkerüli a Földet.
- Akárcsak egy világ -
mondta Modine.
- Az újoncok úgy érzik
- felelte Baranova. - Ha már eltöltött itt egy
kis idõt, rájön majd, hogy minden zugát
ismeri. És minden egyforma.
- Egy földi városban is így
van az ember.
- Persze, de ott bárhova elutazhat,
ha akar. Vagy ha nem utazik is, de tudja, hogy megtehetné.
Itt nem teheti meg. Nem túl kellemes, és nem is
ez a legrosszabb.
- Viszont itt nincs az, ami a Földön
a legrosszabb - mondta Modine. - Biztos vagyok benne, hogy nincsenek
gondjaik az idõjárással.
- Na igen, Mr. Modine, az valóban
paradicsomi. Csakhogy ha megszokja, fel se tûnik. Viszont
hadd mutassak valamit. Itt ez a labda. Volna olyan kedves feldobni
jó magasra és elkapni?
- Komolyan gondolja? - kérdezte
mosolyogva Modine.
- Teljesen komolyan. Kérem
- Nem vagyok labdajátékos,
de azt hiszem, fel tudok dobni egy labdát. Még tán
elkapni is sikerül.
Feldobta. A labda parabolaívben
szállt, s Modine azon kapta magát, hogy lépeget,
majd szalad utána, mégse sikerült elkapnia.
- Nem egyenesen dobta felfelé,
Mr. Modine - jegyezte meg Baranova.
- Dehogynem - lihegte Modine.
- Földi elképzelés
szerint igen. Az a baj, hogy van itt még valami. A Coriolis-erõ,
ez a neve. Idebent, az Ötös belsõ felületén
meglehetõsen gyorsan mozgunk a tengely körül.
Ha feldobja a labdát, az közelebb kerül a tengelyhez,
ahol minden lassabban mozog, mert kisebb köröket ír
le. A labda azonban megtartja sebességét, így
elõbbre kerül, s ezért nem tudja elkapni, Felfelé
és hátrafelé kelvett volna dobni, s akkor
egy hurokkal visszajött volna, mint a bumeráng: Itt
az Ötösön mások a mozgás összetevõi,
mint otthon.
- Felteszem, magának ez már
természetes - mondta elgondolkozva Modine.
- Nem egészen. Mi ennek a kis
világnak a kerületi régióiban élünk.
Itt a legnagyobb a kerületi sebesség, s itt érvényesül
a földihez hasonló nehézkedés. Ha a
henger végeinél a tengely felé haladunk,
gyorsan csökken a gravitáció. Márpedig
gyakran kell "felfelé" mennünk, és
mindannyiszor számolnunk kell a Coriolis-erõ hatásával.
Vannak kis, egysínû vasútjaink, s ezek spirálvonalban
haladnak a pólusok felé; egy pálya vezet
fel, egy vissza. Útközben az ember úgy érzi,
hogy folytonosan sodródik, oldalirányban. Sokáig
tart megszokni, és némelyek sose jönnek rá
a trükkjére; És emiatt senki sem szeret igazán
itt élni.
- És nem tudnak tenni valamit
ez ellen a hatás ellen?
- Ha lelassítanánk a forgást,
csökkenne a Coriolis-erõ, de akkor kisebb lenne a
nehézkedés is - szóval nem megy.
- Tehát megette a fene így
is, úgy is?
- Nem egészen. Testgyakorlással
elboldogulnánk az alacsonyabb gravitációval
is, ám ez mindennapos edzést követelne, és
nem is csak egy-két percet. És vonzónak kellene
lennie, mert az emberek nem lelkesednek a nehéz és
unalmas gyakorlatokért. Úgy gondoltuk, a repülés
lenne a magoldás. Az alacsony gravitációjú
régiókban, a pólusok környékén
az ember majdnem súlytalan. Egy karcsapástól
szinte felemelkedik. Ha hajlékony pálcákkal
merevített erõs mûanyag szárnyakat
erõsítünk a karjukra; és megfelelõ
ütemben csapkodnak vele, úgy repülhetnek, mint
a madarak.
- És ez lenne a testedzés?
- Hát persze. Kemény munka,
efelõl biztosíthatom. A váll és karizmokra
nincs szükség ahhoz, hogy az ember fennmaradjon, de
folyamatosan dolgozni kell a megfelelõ manõverezéshez.
Ez pedig biztosítja az izomtónust és a csontok
kalciumtartalmának megmaradását - ha rendszeresen
csinálják. De nem csinálják.
- Az ember azt gondolná, hogy
repülni kellemes.
Baranova elhúzta a száját.
- Szeretnénk, ha elég könnyû
volna. Csak sajnos túl finom koordináció
kell hozzá, hogy az ember egyenesben maradjon. A legkisebb
hiba is pörgést, bukfencezést okoz, és
szinte elkerülhetetlen az émelygés és
hányinger. Néhányan megtanulják, hogyan
kell simán és könnyedén szállni,
ahogy a holokazettán is láthatta, de nagyon kevesen.
- A madarak nem lesznek tengeribetegek.
A madarak a normális földi
gravitáción repülnek. Itt az Ötösön
más a helyzet.
Modine elgondolkozott.
- Nem garantálom, hogy fog ma
aludni - mondta Baranova. - Az ûrtelepeken az elsõ
néhány éjszaka az emberek nemigen alszanak.
Azért próbálja meg. Holnap megnézzük
a repkedõket.
Modine megtudta, mire gondolt Baranova, amikor azt mondta,
hogy a Coriolis-erõ kellemetlen. A kis egysínû,
amely a pólus felé vitte õket, mintha folyamatosan
bal felé farolt volna. Akárcsak Modine belül.
Elfehéredett, ujjakkal markolta a kapaszkodókat.
- Sajnálom - mondta Baranova együttérzõen
-, ha lassabban mennénk, nem lenne ilyen rossz, de feltartanánk
a forgalmat.
- Maga megszokta ezt? - nyögte Modine.
- Valamelyest. Nem eléggé.
Amikor végre megálltak,
boldog volt, de nem zavartalanul. Eltartott még egy darabig,
amíg megszokta a lebegés érzetét.
Valahányszor megmozdult, felbukfencezett, és ha
felbukfencezett, nem esett, hanem felfelé vagy elõre
lebegett, míg lassan megállapodott. Az ösztönös
kapálódzás csak rontotta a helyzetét.
Baranova egy kicsit hagyta, aztán
elkapta és lassan visszahúzta.
- Van, aki élvezi - mondta.
- Én nem - zihálta Modine
nyomorultul.
- A legtöbben nem. Dugja a lábát
itt a padlón ezek közé a vasrudak közé,
és ne tegyen hirtelen mozdulatokat.
A szárnyas emberek öten voltak
odafönt.
- Ezek a madarak jóformán
mindennap itt vannak - mondta Baranova. - Van még néhány
száz, akik ki-kijönnek, de itt meg a túlsó
pólusnál meg végig a tengely mentén
vagy ötezren elférnének egyszerre. Ez elég
lenne az Ötösön élõ harmincezer ember
erõnlétének fenntartásához.
Modine tett egy mozdulatot, mire az egész
teste hátralendült.
- Meg kell tudnunk, hogyan csinálják
ezek a
madarak. Hiszen õk sem erre születtek.
A többiek nem tudják megtanulni?
- Ezek odafönt valami természetes
koordinációs ösztönnel rendelkeznek.
- Akkor meg mit csináljak? Én
divattervezõ vagyok. Ösztönös koordinációt
nem rajzolhatok.
- Ezzel ne törõdjön.
Majd többet gyakorolnak, keményebben edzenek. Nem
tudná inkább az egészet valahogy
divatosabbá
tenni? Tervezhetne repülõruhát, kitalálhatna
valami csábítót, hogy idehozza az embereket.
Ha sikerülne megvalósítani a kellõ edzésprogramokat,
lelassíthatnánk az Ötös forgását.
Akkor csökkenne a Coriolis-erõ, és lakhatóvá,
otthonossá válna ez a hely.
- Csodát vár tõlem
- mondta Modine. - Ide tudná hívni õket?
Baranova integetni kezdett. Az egyik
madár észrevette, és hosszú, elegáns
ívben siklott feléjük. Egy fiatal nõ
volt. Tíz lábnyira megállt, mosolygott, szárnya
vége finoman hullámzott, ahogy ott lebegett elõttük.
- Helló! - mondta. - Mi a helyzet?
- Semmi - válaszolta Baranova.
- A barátunk kíváncsi rá, hogyan kezeled
a szárnyakat. Mutasd meg neki, jó?
A nõ mosolygott, aztán
elõbb egyik, majd a másik szárnyát
mozdítva lassan bukfencet vetett a levegõben. Aztán
mindkét szárnyát lendítve egy balfordulatból
kiegyenesedett, megállt egy pillanatra, lábait lógázva,
lassan csapkodva emelkedni kezdett, s egyre gyorsabb szárnycsapásokkal
elhussant.
- Akárcsak egy balett - szólt
rövid hallgatás után Modine. - De a szárnyak
rondák.
- Rondák? Rondák?!
- Nagyon - mondta Modine. - Mint a denevéré.
Nem ébresztenek kellemes képzettársításokat.
- Akkor mondja meg, mi legyen. Tegyünk
rájuk tollazatmintát? Akkor majd kijönnek az
emberek, és elszántan edzeni kezdenek?
- Nem - mondta Modine elgondolkozva.
- Talán meg tudnánk könnyíteni az egészet.
Kihúzta, a lábát
a kengyelekbõl, ellökte magát, és fellebbent
a levegõbe. Megmozdította a kezét és
a lábát, mintha próbálgatna valamit,
aztán össze-vissza pörögve igyekezett visszaevickélni
a vasrudakhoz. Baranova felnyúlt és visszasegítette.
- Na, ide figyeljen - mondta Modine.
- Kitaláltam valamit, és ha valaki segít
nekem a terv szerint elkészíteni, én fogom
kipróbálni. Még soha nem csináltam
ilyesmit, épp most láthatta, hogyan próbáltam
egy kicsit tekeregni, a levegõben, és nem sikerült.
Szóval, ha én tudok majd repülni a találmányommal,
akkor mindenki tud.
A hétvégére Modine kezdte magát
otthon érezni az Ötösön. Odalent a normális
nehézkedésû szinten, ahol nem zavarta a Coriolis-hatás,
egészen földszerû volt a dolog.
- Az elsõ alkalommal - mondta
- nem akarom, hogy sokan figyeljék a próbát.
Lehet, hogy nehezebbnek bizonyul, mint gondolom, és ez
rossz indulás lenne az emberek szemében. Jó
lenne viszont, ha néhány vezetõ telepes jelen
lenne, arra az esetre, ha mégis sikerül.
- Talán jobb lenne elõször
egyedül, nem? - kérdezte Baranova. - Az elsõ
kudarc, bármi mentség
- De olyan meggyõzõ lenne,
ha mégis
- Mennyi az esély? De tényleg.
- Jók az esélyek, Ms. Baranova.
Elhiheti. Amit maguk eddig csináltak, az tévedés.
Madárként akarnak repülni, és ez nagyon
nehéz. Maga mondta. A földi madarak gravitációs
térben repülnek. Ezek a madarak itt nehézkedés
nélkül próbálkoznak, és itt teljesen
mást kell kitalálni.
A hõmérséklet - mint mindig - ideálisra
volt beállítva. Akárcsak a páratartalom.
Meg a szélsebesség. Az idõjárás
olyan tökéletes volt, mintha nem is lenne. Modine
mégis izzadt a lámpaláztól. Zihált.
Ebben a nehézkedés nélküli régióban,
ha nem is sokkal, de ritkább volt a levegõ. Kapkodnia
kellett, s a szíve zakatolt.
Nem röpködött egy lélek
se. A szûk közönséget a koordinátor,
az egészségügyi biztos, a biztonsági
megbízott s még néhány fontos személy
alkotta, tucatnyi férfi és nõ. Csak Baranova
volt ismerõs.
Modine egy kis mikrofont tartott a kezében,
és megpróbált úrrá lenni hangja
remegésén.
- Gravitáció nélkül
akarunk repülni - szólalt meg -, és ehhez sem
a madarak, sem a denevérek nem lehetnek modelljeink. Ahol
õk repülnek, ott van nehézségi erõ.
A tenger egészen más. A vízben a felhajtóerõ
miatt voltaképpen alig érvényesül a
gravitáció. És a vízben való
repülést úgy hívjuk: úszás.
Itt, az Ötösön, ahol ebben a tengelyrégióban
nincs nehézkedés, a levegõ úszásra,
nem repülésre való. Nem a sast, hanem a delfint
kell utánoznunk.
A levegõbe lendült. Csinos,
egybeszabott ruhát viselt, nem testre simulót, de
nem is túl lazát. Rögtön bukdácsolni
kezdett, de egyik karját lassan kinyújtva mûködésbe
hozott egy kis gázpatront. Finoman ívelõ
uszony emelkedett ki gerince mentén a ruhából,
s egy másik, keskenyebb, végig a hasán.
A bukfencezés abbamaradt.
- Gravitáció hiányában
- folytatta - ennyi is elég a mozgás stabilizálásához.
Lehet kanyarodni és fordulni is. Elsõre nem csinálom
olyan jól, de nem hiszem, hogy túl sok gyakorlás
kell hozzá.
Kinyújtotta a másik karját,
és uszonyok meredtek fel a lábai végén
meg a könyökén.
- Ezek szolgáltatják a
hajtóerõt - magyarázta. - És nem kell
csapkodni. Az apró mozdulatok is megteszik. Forduláskor,
irányváltoztatáskor a törzset és
a nyakat kell hajlítani. Csavarodáskor a karok és
lábak állásszögét kell módosítani.
Az egész test szerepet kap, de nem elviselhetetlen a terhelés.
Minden izom dolgozik, de órákig repülhetünk
anélkül, hogy kimerülnénk.
Érezte, hogy egyre biztosabban
és könnyedebben mozog. És egyre gyorsabban.
Hirtelen nekilódult, felfelé, egyre feljebb, suhogott
körülötte a levegõ. Egyszerre megrémült,
hogy nem tud megállni. De szinte ösztönösen
fordította el a könyökét meg a sarkát,
és érezte, hogy lassul és kanyarodik:
A szíve dübörgése
mögül gyengén meghallotta a tapsot.
- Hogy jött rá - kérdezte
csodálattal Baranova -, amire a mi technikusaink képtelenek
voltak?
- A technikusok a madarakra és
a repülõgépekre gondolva magától
értetõdõen a szárnyakból indultak
ki. Ez a szakmájuk. A divattervezõ dolga az, hogy
teljességükben lássa a dolgokat. És
világos volt, hogy a szárnyak nem egy ûrtelep
adottságaihoz valók. Nekem meg ez a szakmám.
- Megcsináljuk a delfinruhákat
- mondta Baranova -, és az emberek repülni fognak.
Biztos vagyok benne. És elkezdhetjük lassítani
az Ötöst.
- Vagy megállítani - mondta
Modine. - Szerintem mindenki úszni akar majd, és
nem gyalogolni. Soha többé nem akarnak majd gyalogolni.
- Felnevetett. - Én sem akarok.
Aztán kiállították
a megígért csekket, és Modine mosolyogva
nézte az óriási számot.
- A szárny a madaraknak való
- mormogta.
Makovecz Benjamin fordítása