Valahogy úgy esett, hogy sose
kértek fel technikai tanácsadónak semmiféle
tévémûsorhoz. Ez persze a tévé
kára, de rengeteg a dolgom, s így nem érek
rá sajnálni a tévét. Az õ baja
- mondom én.
Mondom, legalábbis rendes körülmények
közt. 1964-65 telén azonban erõs kísértést
éreztem, hogy ezen messze túlmenjek. Ezt egy tévémûsor,
Az én élõ babám váltotta ki
belõlem.
A sorozat az AF-709-es robotról
szólt, amelyet egy robottervezõ titokban épített
valami ûrközpontban. A robottervezõt utóbb
elküldték Pakisztánba, s a robotot a legjobb
barátja, egy pszichiáter, bizonyos McDonald doktor
gondjára bízta. McDonald doktor volt a felelõs,
hogy senki meg ne tudja: a robot tulajdonképpen robot.
Ez némi nehézségbe
ütközött, mert a robotot a robottervezõ
ember formára építette. Sõt nevet
is adott neki; Rhodának hívták, s mutatós
testalkatú, megtermett nõt formázott.
Hát nem szörnyû? Én
elejét vehettem volna a bajnak. Pokoli szerénységem
tiltja, hogy részletesen megmagyarázzam, milyen
világszerte elismert szaktekintély vagyok robotok
dolgában - így errõl csak röviden. Szóval:
világszerte elismert szaktekintély vagyok robotok
dolgában.
Ha megkérdeznek, én azt
mondtam volna: Egyszerûen képtelenség mutatós
testalkatú, megtermett nõt formázó
robotot építeni. Az gyatra robottervezésre
vall.
A legjobb robot persze, amely fémbõl
készül, sima, hengeres törzse van, feje elegánsan
elkeskenyedõ kúp, végtagjai csõ formájúak.
Az ilyen robotban van valami zörgõsen józan
méltóság, amelyet kevesen adnának
oda Robot Rhoda szánalmasan szabálytalan alakjáért.
Mikor azt mondom, kevesen, ezen kevés robottervezõt
értek.
A mûsor rámutatott, hogy
Rhodát az ûrkörnyezet asztronautákra
tett hatásának vizsgálatára építették.
Be kell ismernünk tehát, hogy mûanyag borítása,
amelynek tulajdonságai nagyon közel állnak
az emberi bõréhez, célravezetõ, úgyszintén
azt is, hogy a robot testének az emberi test síkjait,
görbületeit, csatlakozásait kellett utánoznia.
De - és itt döbbent meg az egész ügy logikátlansága
- miért épp a nõi testet kellett utánoznia,
mikor majdnem minden asztronauta férfi?
Közismert tény, hogy a robot
belsõ vezérlõberendezései viszonylag
terjedelmesek, s így a robotnak szükségszerûen
nagynak kell lennie. De ha férfi formára építik,
nagysága nem kelt okvetlenül feltûnést.
Nõ esetében azonban ez már csúf, s
nem kívánatos, sõt káros figyelmet
kelt.
Még egy szokásosnál
nagyobb termetû lányban sincs elegendõ hely
a nélkülözhetetlen belsõ berendezések
elhelyezésére. A testen tehát, ahova a kapcsolók
kerülnek, észrevehetõ szabálytalanságok
és dudorok keletkeznek. Könnyû elképzelni,
hogy e dudorok milyen csodálkozást - s nyugodtan
állíthatom, nemtetszést - szülnek.
A mûsor rendezõi tehát
kénytelenek voltak nagy nehézségek árán
egy megtermett, ámde mutatós testalkatú lányt
keresni, pedig könnyedén dönthettek volna úgy
is, hogy egy átlagosnál csak valamivel magasabb
férfit keressenek. S mindezt a sok gondot teljesen ok nélkül
vették a vállukra.
Netán azt akarják elhitetni
velem vagy bárki józanul gondolkodó emberrel,
hogy nyertek valamit, mikor az idomtalan nõi test formájára
ilyen kiegyensúlyozatlan robotot építettek?
Én mondom önöknek, ahogy
ott ültem a nappaliban, és Robot Rhodát figyeltem
az egy szál lepedõjében (a képernyõn
persze), erõs kísértést éreztem,
hogy közelebbrõl is megvizsgáljam, csak hogy
megállapíthassam, mennyire rosszak az egyensúlyi
viszonyai. Kétségkívül ugyanígy
volt vele minden robottervezõ.
Aztán ott van a kapcsolók
kérdése. Aki önök közül nem
látta a mûsort, el se hinné, de kész
vagyok becsületszavamat adni rá: Rhodának mindössze
négy, szemölcs formára tervezett nyomógombja
volt, az is a háta felsõ részén.
Nem volt rajtuk semmi jel, s így
McDonald doktor, aki nem volt különösebben értelmes
(ez szokatlan, hisz a pszichiáterek általában
épp az intelligenciájukról és gyors
felfogásukról híresek, mint azt legutóbb
valaki megmagyarázta nekem), mindig elfelejtette, hogy
melyik mit mûködtet. Továbbá oly védtelenül
voltak elhelyezve, hogy a nyomógombokat, fõleg a
ki-be kapcsolót, bárki véletlenül is
megnyomhatta.
Nevetséges feltevés, hogy
négy nyomógomb elegendõ egy Rhodához
mérhetõen bonyolult robot kezelésére.
A képzett robottervezõnek elég egyetlen pillantást
vetni rá, hogy megállapítsa, Rhoda több
mint négyféle ingernek engedelmeskedik. Azt pedig
még egy gyerek is észreveszi, hogy Rhoda kezelése
egész sor gombot, több tárcsát, tumblerkapcsolót
és két állítható csavart igényel.
S hogy az összes szükséges szabályzóberendezés
elhelyezésére egyetlen logikus hely adódik,
a hasi tájék.
Gondoljuk végig e hely elõnyeit.
Elõször is: a robot hasa az üzemeltetõvel
szemben van, akinek így módjában áll
a robotot bármikor kellõen beszabályoznia.
Nem kényszerül rá, hogy minduntalan fölemelje
vagy megfordítsa, mint McDonald doktor Rhodát, csak
hogy a hátához férjen.
Másodszor: míg a hát,
a nõi divatnak hála, szakadatlanul ki van téve
a véletlen érintésnek, a hasat mindig több
réteg textil borítja. A hasi szabályzók
ily módon nagyobb védelmet élveznek az illetéktelen
babrálás vagy véletlen érintés
ellen.
És ami a legfontosabb: a hastáj
eszményi lehetõséget nyújt a ki-be
kapcsoló védett elhelyezésére. Biztonság
kedvéért a köldökbe lehet illeszteni.
Különben is, rendkívül sokatmondó
ténynek tartom, hogy a robot hasát az egész
mûsor során egyetlenegyszer sem fedték föl.
Pedig a robot az elsõ sorozatban mindvégig s még
a második sorozat nagy részében is csak egy
szál lepedõt viselt, amely hónaljtól
combközépig fedte a testét. A képzett
elmének ez sokat elárul.
Mert végül is mi más
rejtegetnivalója lett volna a robotnak, ha nem a hasa?
Védte a szabályzóberendezéseit!
Rhoda két alkalommal is már-már
levetette a lepedõt, elõször az elsõ,
másodszor a második folytatásban, de McDonald
doktor mindkétszer izgatottan meggátolta.
Ez szörnyû kiábrándító
volt számomra, mert ha fölfedték volna Rhoda
szabályzóberendezéseit, bizonyítékot
nyerhettem volna, hogy a film rendezõi mégiscsak
értékes gyakorlati tanácsokban részesültek,
s az úgynevezett "nyomógombok" a robot
hátán csak álgombok, s céljuk, hogy
biztonsági meggondolásból álcázzák
a valóságot.
Emlékszem, ez járt az eszemben,
s tiszta tudományos kíváncsiság töltött
el, mikor annak láttán, hogy a robot levetni készül
a lepedõjét, talpra ugrottam, és elkiáltottam
magam:
- Hagyd békén, te hülye!
De mit várhat az ember egy ilyen
McDonald-félétõl? Igenis nem hagyta békén,
s szentül meg vagyok gyõzõdve, hogy a tévésorozat
azért nem tartott tovább, csak egyetlen télen,
mert ez a rendkívül költséges és
bonyolult robot idõ elõtt tönkrement a hozzá
nem értõ kezelés következtében.
És ez a másik. McDonald
doktor szerintem a lehetõ legalkalmatlanabb személy
egy robot gyámjául. Egy magamfajta robottervezõ
annak tekintette volna Rhodát, ami: gyatrán tervezett
robotnak, amely nagyon gondos ápolásra és
óvatos kezelésre szorul, ha azt akarjuk, hogy jól
mûködjék.
Gondoljuk csak el: egy pszichiáter
mást se csinál egész nap, csak ül, és
nõi betegei freudi problémáin töri a
fejét. Hát csoda, ha félszegül viselkedik
nõk jelenlétében? McDonald doktor, úgy
is, mint agglegény, akinek természetszerûleg
kevés a nõk körül szerzett tapasztalata,
különlegesen félénk volt és szégyenlõs.
Hogy is várhatta el valaki, hogy Rhodát majd a szükséges
ügyességgel és fölénnyel kezeli?
S azonkívül, úgy látszik,
McDonald doktor teljességgel képtelen volt megérteni
a robotmérnöki tudomány legegyszerûbb
aspektusait. Többször is megesett, teszem azt, hogy
Rhoda azt az egyszerû kijelentést tette, ami minden
robotnál természete s:
- Én azt csinálom, amit
mondanak nekem.
Hát persze hogy azt! És
mégis, miközben Rhoda ott állt egy szál
lepedõben, s a fent említett kijelentést
tette, McDonald doktor csak sápadozott, s látszott,
hogy zavarban van.
De miért? Hisz nyilvánvaló,
hogy egy robot azt csinálja, amit mondanak neki, mindaddig,
amíg ez összhangban áll az agyába benyomtatott
áramkörökkel, s nem mond ellene a célnak,
amelyre tervezték. Ezt minden gyerek tudja.
Robot Rhoda mindent, a szó szoros
értelmében mindent megtett volna, ami csak egy keményen
dolgozó robottervezõnek segítségére
lehet, hogy kiszámíthassa az ûrkörnyezetnek
az emberi testre tett hatását. S ezzel nagy segítséget
nyújtott volna a tudomány és az emberiség
ügyének.
Ez csak logikus, mi lehetett hát,
ami McDonald doktort ebben a helyzetben kiborította? Vajon
mi járhatott McDonald doktor laikus eszében, amikor
az a szerencsétlen robot, amely a gyatra tervezés
következtében oly nehezen formázott csak megtermett,
de mutatós testalkatú nõt, fölajánlotta
neki, hogy teljesíti természetes robotkötelességét,
azazhogy azt csinálja, amit mondanak neki?
Ezt, gondolom, soha senki nem fogja megtudni.
Göncz Árpád fordítása