Nos, nem a mi hibánk volt.
Nem is tudtunk arról, hogy valami baj van, míg fel
nem hívtam Cliff Andersont, és beszéltem
is vele, mikor ott sem volt. Sõt mi több, meg sem
tudtam volna, hogy nincs ott, ha be nem sétál, miközben
épp vele beszélek. Nem, nem, nem nem
Úgy látszik, sohasem
sikerül ezt érthetõen elmondanom. Rögtön
elfog az izgalom. - Hadd kezdjem hát a legelején.
Bill Billings vagyok; a barátom Cliff Anderson. Én
villamosmérnök vagyok, õ matematikus, mindketten
a Középnyugati Mûegyetemen. Na, most már
tudják, kik is vagyunk.
Mióta kibujtunk az egyenruhából,
Cliff meg én szüntelenül számítógépekkel
foglalkoztunk. Biztosan tudják, mi fán teremnek
ezek. Wiener ismertette õket könyvében, a Kibernetikában.
Ha a fényképükkel is találkoztak, láthatták,
hogy roppant hatalmas jószágok. Egy egész
falat elfoglalnak, és nagyon bonyolultak; persze drágák
is.
De Cliff meg én kigondoltunk
egyet-mást. Na mármost, egy gondolkozógép
azért olyan nagy és drága, mert tele van
jelfogókkal és elektroncsövekkel, hogy a parányi
elektromos áramokat vezérelni lehessen, fel-felvillantani
itt meg ott. Hát az egészben ez a sok parányi
elektromos áram a lényeg, ezért
Egyszer azt mondtam Cliffnek: -
Miért ne vezérelhetnénk az áramot
e nélkül a sok körítés nélkül?
Cliff azt mondta: - Tényleg,
miért ne? - és nekiállt a számításoknak.
Hogyan haladtunk, hova jutottunk
két év alatt - nem is érdekes. Abból
lett a baj, amit utána összeszerkesztettünk.
Úgy sikerült, hogy az egész, mondjuk, ilyen
magas volt, körülbelül ilyen széles és
talán ilyen mély
Nem, nem. Elfelejtettem, hogy nem
láthatnak. Megadom a méreteket. Körülbelül
kilencven centi magas volt, egy-nyolcvan széles és
hatvan centi mély. Megvan? Két ember kellett ahhoz,
hogy megemelje, de mégis hordozható volt, és
ez a lényeg. Aztán arról se feledkezzünk
meg, hogy minden mûveletet elvégzett, amit az óriásgépek.
Lehet, hogy nem olyan gyorsan, de még dolgoztunk rajta.
Nagy dolgokat terveztünk a
szerkezetünkkel, a lehetõ legnagyobbakat. Beépítettük
volna hajókba, repülõkbe. Késõbb,
ha még kisebbet tudunk csinálni, akár gépkocsikba
is.
Ez a gépkocsi-ügy kiváltképp
érdekelt bennünket. Képzeljük csak el,
hogy ott van a szerelvényfalon egy kis gondolkozógép,
foto-elektromos szemmel, rákapcsolva a motorra és
az akkumulátorra. Kikeresné a legjobb útvonalat,
kikerülné a kocsikat, megállna a piros lámpánál,
kiválasztaná a terepre a legalkalmasabb sebességet.
Mindenki nyugodtan ülhetne a hátsó ülésen,
és nem lenne több gépkocsi-baleset.
Remek volt. Annyi izgalommal, annyi
érdelességgel járt mindem új megoldás,
hogy még mindig sírni tudnék, ha eszembe
jut az a pillanat, amikor felvettem a kagylót, hogy a laborba
telefonáljak és mindent tönkretettem vele.
Aznap este Mary Ann-nél
voltam. Beszéltem már Mary Annrõl? Nem. Azt
hiszem, még nem.
Mary Ann az a lány volt,
aki a menyasszonyom lett volna, ha két ha nem lett volna.
Az egyik, hogy: ha akart volna, a másik meg, hogy: ha meg
mertem volna kérni a kezét. A haja vörös,
és legalább kéttonnányi energia feszül
testének ötven kilójában, ami különben
gyönyörûen kitölt 165 centit a padlótól
számítva. Borzasztóan szerettem volna megkérni
a kezét, értsék meg, de valahányszor
láttam, hogy közeledik és minden mozdulatával
kést forgat a szívemben, egykettõre lehervadtam.
Nem mintha nem volnék jóképû.
Azt mondják, egész elfogadható vagyok. A
hajam sûrû, a magasságom 182 centi, és
még táncolni is tudok. Csak egyszerûen nincs
mire nõsüljek. Minek részletezzem, mennyit
keres egy tanársegéd? Ha az adókat, az árak
emelkedését is számoljuk, körülbelül
semmit. Persze, ha megkapnánk a szabadalmi oklevelet a
gondolkozógépecskénkre, minden megváltozna.
De még arra sem mertem megkérni Mary Annt, hogy
várjon addig. Talán ha majd minden elintézõdik
Szóval akkor este is csak
álltam ott, vágyakozva, mikor Mary Ann bejött
a nappaliba. Vaktában kinyújtottam a karom a telefon
után.
- Készen vagyok, Bill. Mehetünk
- jelentette ki Mary Ann.
- Egy pillanat. Felhívom
Cliffet - mondtam.
- Nem érne rá késõbb?
- kérdezte összehúzott szemöldökkel.
- Már két órával
ezelõtt fel kellett volna hívnom - magyarázkodtam.
Két percbe került az
egész. Felhívtam a labort. Cliff aznap este bent
dolgozott, õ vette fel a kagylót. Kérdeztem
valamit, aztán õ is mondott valamit, megint én
kérdeztem, õ pedig magyarázott. A részletek
nem érdekesek, de mint már mondtam, kettõnk
közül õ a matematikus. Mikor én megépítem
az áramköröket, és látszólag
lehetetlen módon kapcsolom össze a dolgokat, õ
a jelölésekkel kezd ügyeskedni, és megmondja,
valóban lehetetlen-e az a kapcsolási rendszer. Aztán,
épp amikor végeztünk, és letettem a
kagylót, csöngetett valaki.
Az elsõ percben azt hittem,
Mary Annhez jön valaki, és nyársat nyelve figyeltem,
hogyan nyit ajtót. Közben, míg figyeltem, lefirkantottam
egyet-mást abból, amit Cliff mondott az imént.
Aztán Mary Ann kinyitotta
az ajtót, és ki volt az - senki más, mint
Cliff Anderson.
Azt mondta: - Gondoltam, hogy itt
vagy. (Halló, Mary Ann.) Mondd, miért nem hívtál
hatkor? Olyan megbízható vagy, mint az idõjárásjelentén.
- Cliff alacsony és zömök, és szeret kakaskodni,
de én már ismerem, és rá se hederítek.
Azt mondtam: - Mindenféle
közbejött, és elfeledkeztem róla. De épp
az elõbb beszéltem veled, hát nem értem,
mi bajod van. - Beszéltél velem? Mikor?
A telefonra akartam mutatni, de
a kezem megállt a levegõben. Abban a pillanatban
minden a feje tetejére állt. Öt másodperccel
a csengetés elõtt javában beszéltem
a laborral, Cliff fel, és a labor tíz kilométerre
fekszik Mary Ann lakásától.
Azt mondtam: - Éppen
éppen most beszéltem veled. Nem értették
meg. Cliff csak annyit mondott: - Velem? Most már mind
a két kezemmel a telefonra mutattam. - Telefonon. Felhívtam
a labort. Ezen a telefonon - Mary Ann is hallotta. Mary Ann, ugye,
hogy épp most beszéltem?
- Nem tudom, kivel beszéltél.
Na, megyünk már? - mondta Mary Ann. Õ már
csak ilyen. A becsület bajnoka.
Leültem. Iparkodtam, hogy
világos és érthetõ legyek. Azt mondtam:
- Cliff, a labor számát tárcsáztam,
és te vetted fel a kagylót. Megkérdeztem,
kész vagy-e már a részletekkel, te azt mondtad,
igen, és meg is adtad a számítások
eredményét. Itt van, leírtam. Helyes az eredmény,
vagy nem? - A kezébe nyomtam a papírt, amelyre a
számításokat feljegyeztem.
Cliff megnézte. Azt mondta:
- Helyes. De hogy jöttél rá? Csak nem magad
számítottad ki?
- Most, mondtam. Te adtad meg a
telefonban.
Cliff megrázta a fejét:
- Bill, negyed nyolckor jöttem el a laborból. Senki
sincs ott.
- Mondom, hogy beszéltem
valakivel.
Mary Ann a kesztyûjét
babrálta. - El fogunk késni-mondta. Meglobogtattam
a kezem, hogy várjon egy pillanatig, és azt mondtam
Cliffnek: - Mondd, biztos, hogy
- Senki sincs ott, hacsak Juniort
nem számítjuk. - Juniornak kereszteltük el
zsugorított elektromos agyunkat.
Szótlanul bámultunk
egymásra. Mary Ann türelmetlenül topogott, mint
egy pokolgép robbanás elõtt.
Aztán Cliff elnevette magát,
és azt mondta: - Eszembe jutott egy karikatúra,
nem is tudom, hol láttam. Egy robotgép éppen
beleszól a telefonba: "Becsületszavamra, fõnök,
csak mi vagyunk itt, magas fokú gondolkozógépek."
Nem volt jó tréfa.
Azt mondtam: - Gyerünk a laborba. Mary Ann így szólt:
- Hé! El fogunk késni a színházból.
- Nézd, Mary Ann, ez nagyon
fontos - mondtam. - Egy
perc az egész. Gyere velünk,
és utána rögtön megyünk a színházba.
- Az elõadás kezdete után
- mondta,
de aztán egy szót
sem szólt, mert elkaptam
a csuklóját, és már mentünk is.
Ez is mutatja, milyen izgatott
voltam. Máskor még álmomban sem mertem volna
ide-oda rángatni. Mary Ann ugyanis valódi úrinõ.
De hát annyi minden kavargott a fejemben. Tulajdonképp
arra sem emlékszem, hogy elkaptam a csuklóját,
csak úgy gondolom. Mert a következõ, amire
emlékszem, az, hogy a kocsiban ülök, és
Cliff is ott van, és Mary Ann is ott van, és a csuklóját
dörgöli, és bizonyos gorillákról
morog valamit.
- Megbántottalak, Mary Ann?
- kérdeztem.
Azt mondta: - Nem, dehogy. Minden
áldott napon kitépetem a karom, csak a hecc kedvéért.
- Aztán sípcsonton rúgott.
Mary Ann csak azért szokott
így viselkedni, mert vörös a haja. Voltaképpen
roppant szelíd a természete, csak meg akarja játszani
a vörös hajú tûzgolyót. Persze keresztüllátok
rajta, de hagyom, hadd játsszon szegény gyerek.
Húsz perc múlva a
laboratóriumban voltunk.
Éjszaka üres az intézet.
Üresebb, mint más üres épületek.
Arra tervezték, hogy egy csomó hallgató nyüzsögjön
a folyosókon, és ha nincsenek ott, természetellenesen
kihalt minden. De attól is lehetett az egész, hogy
féltem, mit találunk majd a laboratóriumban.
Akárhogy volt is, lépéseink idegesítõen
kongtak, a lift pedig egyenesen koszos volt.
Azt mondtam Mary Ann-nek: - Nem
tart sokáig. - De õ felhúzta az orrát,
és gyönyörû volt.
Bármit tesz, mindig gyönyörû.
A laboratóriumkulcs Cliffnél
volt, és mikor kinyitotta az ajtót, bekukucskáltam
a válla fölött. Nem volt odabenn semmi néznivaló.
Junior persze ott volt, de ugyanolyan, mint amikor utoljára
láttam. Mutatói sem jeleztek semmit, és ezektõl
eltekintve, az egész gép csak egy nagy doboz meg
egy villanyzsinór a konnektorig.
Cliff az egyik, én a másik
oldal felõl közeledtünk Juniorhoz. Azt hiszem,
arra gondoltunk, hogy ha valamilyen hirtelen mozdulatot tesz,
megragadjuk. Aztán megálltunk, mert Junior semmit
sem csinált. Mary Ann megnézte. Sõt, végighúzta
a középsõ ujját a tetején, aztán
megnézte az ujja hegyét, és a hüvelykujjához
dörgölte,
mintha le akarná fricskázni
róla a port.
Azt mondtam: - Mary Ann, ne menj
közel hozzá. Maradj a szoba másik végében.
Mire õ: - Ott is éppolyan
nagy a piszok.
Mary Ann még sohasem járt
a laborban, és persze nem értette meg, hogy a laboratórium
nem tévesztendõ össze egy csecsemõ hálószobájával,
értik, ugye, mire gondolok. A portás naponta kétszer
bejön, és kiüríti agyszemétkosarat,
ez az egész. És mondjuk, egyszer egy héten
hoz valami szennyes rongyot, a porból iszapot csinál
a kövön, és ide-oda tologatja.
Cliff azt mondta: - A telefon nem
ott van, ahol hagytam. Mire én: - Honnan tudod?
- Mert én otthagytam - mutatta.
- És most itt van.
Ha igaza volt, a telefon közelebb
került Juniorhoz. Nyeltem egyet, és azt mondtam: -
Lehet, hogy rosszul emlékszel. - Megpróbáltam
nevetni, de nem hangzott valami természetesen, aztán
azt mondtam: - Hol a csavarhúzó?
- Mit akarsz vele?
- Egy percre belenézek a
gépbe. Csak úgy, heccbõl.
Mary Ann azt mondta: - Csupa piszok
leszel. - Hát felvettem a köpenyem. Bizony, ilyen
gondos lány ez a Mary Ann. Munkához láttam
a csavarhúzóval. Persze ha Junior már tökéletes
lesz, egy darabból álló, hegesztett dobozokban
fogjuk gyártani. Még színes mûanyagra
is gondoltunk, házi használatra. A laboratóriumi
modellt azonban csavarok tartották össze, hogy annyiszor
szedhessük szét és rakhassuk össze, ahányszor
akarjuk.
De a csavarok csak nem mozdultak.
Morogtam és szitkozódtam, és azt mondtam:
- Valamilyen lángész istenigazából
rányomta a húzót, amikor idecsavarta ezeket.
Cliff azt mondta: - Te vagy az
egyetlen, aki hozzányúl a masinához.
Meg kell hagyni, igaza volt, de
ettõl a dolog semmivel sem lett könnyebb. Felálltam,
és végighúztam a kezem a homlokomon. Odatartottam
Cliffnek a huzót. - Nem akarod megpróbálni?
Megpróbálta, de õ
sem ment semmire. Azt mondta: - Furcsa. - Mi a furcsa? - mondtam
én.
- Az egyik csavarral veszõdtem.
Jött is kifelé egypár millimétert, de
aztán a húzó lecsúszott róla.
- Mi furcsa van ebben?
Cliff hátralépett,
és két ujjal gyengéden letette a csavarhúzót.
- Az, hogy láttam, mikor a csavar visszahúzódik,
és újra szorosra zárul.
Mary Ann megint fészkelõdött.
Azt mondta: - Ha olyan nyugtalanok vagytok, miért nem gondoltok
a nagy eszetekkel a hegesztõpisztolyra? - Volt egy pisztoly
valamelyik padon, meg is mutatta az ujjával.
Nos, rendes körülmények
közt éppúgy nem fogtam volna hegesztõpisztolyt
Juniorra, mint saját magamra. De most gondoltam valamire,
és Cliff is gondolt valamire, és mind a ketten ugyanarra
gondoltunk. Junior nem akarta, hogy kinyissák.
Cliff azt mondta: - Mit gondolsz,
Bill? És én azt mondtam : - Nem tudom, Cliff.
Mary Ann pedig azt mondta: - Na,
siess már, tökfej, az egész elõadást
elszalasztjuk.
Felvettem hát a pisztolyt,
és beállítottam az oxigénpalack manométerét.
Olyan volt, mintha a barátom akarnám ledöfni.
De Mary Ann megállított,
és azt mondta: - Hogy ezek a férfiak milyen ostobák!
Minden csavar laza. Biztos rossz irányba forgattátok
a csavarhúzót.
Hát egy csavarhúzót
nem nagyon lehet rossz irányba forgatni. Mégsem
akartam ellentmondani Mary Ann-nek, ezért így szóltam:
- Mary Ann, ne menj közel Juniorhoz. Inkább az ajtóban
várj.
De õ azt mondta: - Nézd
csak! - És a tenyerében egy csavar volt, Junior
borítólapján meg egy lyuk. Kicsavarta a kezével.
Cliff azt mondta - Az isten szerelmére!
Forgott mind a tizenkét
csavar. Maguktól forogtak, mint a kis férgek, úgy
kúsztak elõ a lyukakból, pörögve
és pörögve, és aztán kiestek. Összekotortam
õket. Már csak egy maradt. Még tartott egy
darabig, a gép elõlapja rajta csüggött,
míg oda nem nyúltam. Akkor az utolsó csavar
is kipördült, és az elõlap szépen
a karomba hullott. Félretettem oldalra.
Cliff azt mondta: - Akarattal tette.
Hallotta, hogy pisztolyról beszélünk, és
megadta magát. - Cliff arca mindig piros, de most fehér
volt.
Én is furcsán éreztem
magam. Azt mondtam: - Vajon mit akar titkolni?
- Nem tudom.
Odahajoltunk a gép nyitott
belsejéhez, és egy darabig csak bámultunk.
Hallottam, hogy Mary Ann megint topog a lábával.
A karórámra néztem, és ami igaz, igaz,
nem sok idõnk volt már. Sõt egyáltalán
nem is volt.
Azt mondtam: - Membrán van
benne.
Cliff azt mondta: - Hol? - és
közelebb hajolt. Megmutattam. - És hangszóró
is.
- Nem te raktad bele?
- Persze hogy nem én raktam
bele. Talán csak tudom, mit raktam bele. Ha én raktam
volna bele, emlékeznék rá.
- Hát akkor hogy került
oda?
Guggoltunk és vitatkoztunk.
Azt mondtam: - Saját magától, azt hiszem.
Lehet, hogy úgy nõ benne. Nézd csak.
Megint mutogattam. A dobozban két
helyen is volt egy-egy csomó olyan kerti locsolóféle,
de fémbõl. Szorosan fel volt tekercselve. hogy kevés
helyet foglaljon. Mindegyik csomó végén öt-hat
vékony ízre osztódott a fém, azok
is csigaszerûen összetekeredve.
- Azt se raktad bele?
- Azt se én raktam bele.
- Mi lehet az egyáltalán?
Pedig tudta, mi az, és én
is tudtam, mi az. Juniornak szüksége volt valamire,
hogy összeszedje az anyagot az alkatrészeihez: szüksége
volt valamire, amit kinyújtson a telefonért. Felkaptam
az elõlapot, és újra megnéztem. Két
kör alakú lemez ki volt vágva a fémbõl,
úgy lógott, hogy elõre lehetett lökni,
és akkor ott volt a lyuk, hogy keresztülnyúlhasson
rajta.
Kidugtam az ujjam az egyik lyukon,
és felemeltem, hogy Cliff is lássa, és azt
mondtam: - És ezt sem én raktam bele.
Mary Ann átkukucskált
a vállam fölött, és anélkül,
hogy szólt volna, elõrenyúlt. Épp
egy papírtörülközõvel dörgöltem
az ujjamról a port meg az olajat, nem volt idõm
rá, hogy megállítsam. Pedig igazán
ismernem kellene Mary Annt: ahol tud, segít.
Akárhogy is volt, elõrenyúlt,
hogy megfogja a - hogy is nevezzük csak? - a tapogatókat.
Nem tudom, valóban megfogta-e, vagy sem. Késõbb
váltig bizonygatta, hogy nem. De akárhogy is volt,
az történt, hogy felsikoltott, hirtelen leült,
és dörzsölgetni kezdte a karját.
- Pont, mint az elõbb -
nyüszítette. - Akkor te, most meg ez.
Felsegítettem. - Biztos
valami hibás kontaktus volt, Mary Ann. Nagyon sajnálom,
de látod, kértelek
Cliff azt mondta : - Ördögöt.
Nem kontaktus volt. Junior védekezik.
Ugyanerre gondoltam én is.
Egy egész csomó dologra gondoltam. Junior újfajta
gép volt. Még a számítások,
amelyekkel ellenõriztük,
még a számítások
is különböztek az összes addigiaktól.
Lehet, hogy tudott valamit, amit korábban egy gép
sem. Lehet, hogy élni akart, és növekedni.
Lehet, hogy egyre több ilyen gépet akart csinálni,
hogy millió és millió legyen belõlük
a földkerekségen, és megküzdjenek az emberekkel
a világ uralmáért.
Kinyitottam a számat, de
Cliff, úgy látszik, tudta, mit akarok mondani, mert
rám ordított: - Nem! Ki ne mondd!
De már nem tudtam megállni.
Kicsúszott a számon, és azt mondtam: - No,
gyere, kapcsoljuk ki
Mi bajod!
Cliff keserûen felelt: -
Hát õ is figyeli, mit beszélünk, te
barom. A forrasztólámpát is hallotta, nem?
A háta mögé akartam lopózni, de most
már, ha megpróbálnám, agyonvágna
az árammal.
Mary Ann még mindig a ruhája
hátát porolgatta, és azt mondta, milyen piszkos
a padló, pedig világosan megmondtam, hogy ahhoz
aztán semmi közöm. Úgy értem, hogy
a portás csinálja azt a sarat. Mary Ann mégis
azt mondta: - Miért nem húztok gumikesztyût,
miért nem rántjátok ki a zsinórt?
Láttam, hogy Cliff próbál
valamilyen ellenérvet találni, miért nem
megy ez így. De semmi sem jutott az eszébe, így
hát felvette a gumikesztyût, és megindult
Junior felé.
Ráordítottam:
- Vigyázz!
Szamárság volt. Persze
hogy vigyázott, nem volt más választása.
Az egyik tapogató megmozdult, és most már
pontosan tudtuk, mire való. Elõrecsavarodott, és
kifeszült Cliff meg a kábel közé. Ott
aztán megállt, hat szétterített inda-ujjával,
enyhén rezegve. Junior gyomrában világítani
kezdtek a csövek. Cliff nem is próbált a tapogató
mögé kerülni. Visszahátrált, és
egy kis idõ múlva a csáp is hátrahúzódott.
Cliff levette a gumikesztyût.
- Bill - mondta -, mi aztán
semmire se fogjuk vinni. Ügyesebb szerkezet ez, mint amilyet
álmunkban is elképzeltünk. Elég ügyes
volt ahhoz, hogy az én hangomat vegye mintának,
amikor a membránját készítette. Lehet,
hogy elég ügyes ahhoz is, hogy megtanuljon - hátranézett
a váltán keresztül, és a fülembe
súgta -, megtanuljon áramot fejleszteni, és
önállósítja magát.
- Bill, meg kell állítanunk,
különben csakugyan azt a választ kapja majd valaki,
ha a földre telefonál: "Becsületszavamra,
fõnök, csak mi vagyunk itt, magas fokú gondolkozógépek."
- Hívjuk a rendõrséget
- mondtam. - Meg fogjuk magyarázni. Egy kézigránát
vagy valami hasonló
Cliff a fejét rázta:
- Nem szabad, Hogy más is tudjon róla. Új
Juniorokat építenének, és ezek után
mégsem vállalhatjuk a felelõsséget
egy ilyen tervért.
- Hát akkor mit csináljunk?
- Nem tudom.
Erõs ütést éreztem
a mellemen. Lenéztem: Mary Ann volt. Már majdnem
tüzet okádott. Azt mondta: - Nézd, tökfej,
vagy megállapodtunk valamiben, vagy nem. Dönts hát.
Azt mondtam: - Nézd, Mary
Ann
S pedig : - Felelj. Ilyen nevetséges dolgot még
életemben nem hallottam. Felöltözöm, hogy
színházba megyünk, és egy koszos laboratóriumba
hoztok, egy ostoba géphez, és egész este
tárcsákat csavargattok.
- Mary Ann, én nem
Oda se figyelt. Bárcsak
vissza tudnék emlékezni, mit is mondott. De talán
jobb, ha nem sikerül; lehet, hogy épp az a szerencse,
ha nem emlékszem, nyilván nem volt nagyon hízelgõ
rám nézve. Néha-néha közbe próbáltam
szúrni egy De Mary Ann-t, de minden egyes alkalommal a
torkomra forrasztotta a szót.
Alapjában véve, mint
már mondtam is, Mary Ann roppant szelíd teremtés,
és csak olyankor méltánytalan vagy bõbeszédû,
ha felizgatja valami. Persze vörös a haja, hát
azt hiszi, hogy kötelessége gyakran idegeskedni. Legalábbis
én így gondolom. Egyszerûen azt hiszi, hogy
õ is egy vörös hajú tûzgolyó,
és aszerint kell élnie.
Akárhogy is volt, csak arra
emlékszem, hogy végén belerúgott a
lábamba, és sarkon fordult, hogy elmenjen. Utánarohantam,
és még egyszer megpróbáltam: - De
Mary Ann
Akkor Cliff ránk ordított.
Rendszerint ügyet sem vet ránk, de most ordított:
- Miért nem kéred meg a kezét, te tökfej?
Mary Ann megállt. Már
a küszöbön volt, de nem fordult meg. Én
is megálltam, és éreztem, hogy a szavak megakadnak,
gombóccá dagadnak a torkomban. Még annyit
sem tudtam kinyögni, hogy De Mary Ann.
A háttérben Cliff
ordítozott. Mintha egy mérföld messzeségbõl
hallottam volna a hangját. Azt kiabálta újra
meg újra: - Megvan! Megvan!
Akkor Mary Ann megfordult, és
olyan gyönyörû volt - mondtam már, hogy
zöld szeme van, egy szemernyit kékeszöld? Szóval
olyan gyönyörû volt, hogy a torkomban egymáshoz
préselõdtek a szavak, és mikor megszólaltam,
olyan furcsa hang tört elõ a szójambói,
mintha félrenyeltem volna.
Mary Ann azt mondta : - Mondani
akartál valamit, Bill?
Jó, Cliff beletette a bogarat
a fülembe. A hangom rekedt volt. Azt mondtam: - Feleségül
jönnél hozzám, Mary Ann?
Mihelyt kinyögtem, azt kívántam,
bár semmit se mondtam volna, mert azt hittem, soha többé
nem áll szóba velem. De két perc múlva
már örültem, hogy volt merszem hozzá,
mert Mary Ann a nyakam köré fonta a karját,
és felágaskodott, hogy megcsókoljon. Egy
pillanatig nem is voltam tisztában azzal, mi történik,
csak utána kezdtem visszacsókolni. Elég hosszú
ideig csinálhattuk, mert Cliff a végén már
valósággal döngette a vállam, hogy figyeljek
rá.
Megfordultam, és ingerülten
mondtam: - Mi a csudát akarsz?
- Ez hálátlanság
volt, hiszen végtére is neki köszönhetem
az egészet.
Azt mondta: - Nézd!
A kezében tartotta a vezetéket,
amely Juniort és az áramforrást kötötte
össze.
Teljesen megfeledkeztem Juniorról,
de most újra eszembe jutott.
- De hisz akkor ki van kapcsolva
- Hideg!
- Hogy csináltad?
Azt mondta: - Junior olyan elmerülten
figyelte, hogyan veszekszel Mary Ann-nel, hogy sikerült a
háta mögé kerülnöm. Mary Ann istenien
játszotta a szerepét.
Nem tetszett ez a megjegyzés,
mert Mary Ann nagyon jó modorú és finom,
és nem játszik "szerepeket". De túlságosan
el voltam foglalva ahhoz, hogy vitatkozni kezdjek.
Azt mondtam Mary Ann-nek: - Nem
sok, amit nyújtani tudok, Mary Ann: csak egy szerény
tanári fizetés. Most, hogy leszereltük Juniort,
még remény sincs arra
Mary Ann azt mondta: - Nem érdekel,
Bill. Már kezdtem felhagyni minden reménnyel, drága
kis tökfejûm. Már mindent megpróbáltam
- Rugdaltad a lábam, és
összetiportad a lábujjaim. - Kifogytam az eszközökbõl.
Kétségbe voltam esve.
A gondolatmenet nem volt ugyan
teljesen világos, de nem válaszoltam, mert eszembe
jutott a színház. Megnéztem az órám,
és azt mondtam: - Nézd, Mary Ann, ha sietünk,
még elérjük a második felvonást.
Azt felelte: - Ki kíváncsi
az elõadásra!
Így hát tovább
csókolgattam; az elõadásra pedig egyáltalán
nem mentünk el.
Csak egy dolog zavar. Mary Ann
meg én házasok vagyunk, méghozzá nagyon
boldog házasok. Engem épp most elõ is léptettek;
már adjunktus vagyok. Cliff tovább dolgozik egy
ellenõrizhetõ Junior tervein, és jól
halad.
Nem is ezek a dolgok zavarnak.
Hát én másnap
este beszéltem Cliff-fel, hogy megmondjam neki: Mary Ann
és én össze akarunk házasodni, és
köszönjük az ötletet. Egy teljes percig szájtátva
meredt rám, aztán megesküdött, hogy
nem õ mondta; õ ugyan
nem kiáltott rám, hogy kérjem meg Mary Ann
kezét.
Persze volt még valami a
szobában, ami Cliff hangján beszélt. Nyugtalan
vagyok, hogy Mary Ann is rá fog jönni. Mary Ann a
legszelídebb teremtés, akit csak ismerek, de vörös
a haja és mindenáron kötelességének
tartja, hogy úgy is viselkedjék, mint egy tûzgolyó,
bár lehet, hogy ezt már mondtam.
Mondják, mit szól
majd hozzá, ha megtudja, hogy nem mertem megkérni
a kezét, míg egy gép fel nem szólított
rá?
Katona Tamás fordítása