Isaac Asimov - A vállán hordja a világ minden baját…


    
     A Föld iparának legnagyobb része Multivac körül összpontosult. Multivac, ez az óriási számítógéprendszer ötven éven keresztül nõtt, növekedett, míg elágazásai behálózták Washingtont, a peremvárosokat, és csápjai elérték a bolygó minden városát, minden nagyobb települését.
     Közalkalmazottak egész hada végezte folyamatosan az adatok bevitelét, egy másik hatalmas munkacsoport pedig egyeztette és értelmezte a gép válaszait. Mérnökök serege járta útvesztõit. A bányák és a gyárak megállás nélkül dolgoztak, hogy mindig megfelelõ és elegendõ alkatrészkészlet álljon rendelkezésre.
     Multivac irányította a Föld gazdaságát, segítette a tudományos munkát. És mindenekelõtt megkapott és feldolgozott minden lehetséges információt a földkerekség valamennyi fakójárói.
     Multivac napi feladatai között szerepelt, hogy az ereiben áramló, emberi lényekre vonatkozó négymilliárd adatcsomag vizsgálata után kiszámítsa a következõ nap legvalószínûbb történéseit. A Föld valamennyi Korrekciós Hivatala megkapta a saját igazgatási területére vonatkozó adatokat, az összesített végeredmény pedig egyetlen hatalmas kötegben jutott el a washingtoni Korrekciós Központba.
     Bernard Gulliman négy hete vette át egy évre szóló igazgatói megbízatását, és volt már annyi rutinja, hogy ne riadjon meg a reggeli jelentés láttán. A papírköteg most is - mint mindig - jó tizenöt centiméter vastagságú volt. Gulliman tisztában volt azzal, hogy senki sem várja el tõle, hogy elolvassa az egészet. (Emberi lény erre nem is lenne képes.) Ennek ellenére szórakoztató volt átfutni a jelentést.
     A valószínûsíthetõ bûncselekmények szokásos listája: a csalás legkülönbözõbb fajtái, tulajdon elleni bûntettek, gondatlanságból elkövetett emberölések, gyújtogatások.
     Egyetlen címszót keresett, és amikor megtalálta, már a puszta látvány is kisebbfajta sokkot váltott ki belõle. A második megrázkódtatás akkor érte, amikor észrevette, hogy a kritikus szó kétszer is szerepel a listán. Nem is egy hanem kettõ. Két szándékos emberölés. Amióta átvette az igazgatói szerepkört, nem volt még olyan nap, amelyen Multivac két gyilkosságot valószínûsített volna.
     Gulliman rácsapott a videotelefon gombjára. Ahogyan várta, mindjárt meg is jelent a képernyõn a szolgálatkész koordinátor arca.
     - Ali - szólította meg Gulliman. - Ma két gyilkosság várható. Találkozott valami szokatlan problémával?
     - Nem, uram. - A sötét bõrû, fekete szemû férfi nyugtalan, szúrós pillantással válaszolt. - Mindkét esetnek igen kicsi a valószínûsége.
     - Tudom - felelte Gulliman. - Én is láttam, hogy egyiknek sem nagyobb a valószínûsége 15 százaléknál. De akkor is: adnunk kell Multivac jó hírére. Gyakorlatilag megszûnt a bûnözés, és a közvélemény csak a leglátványosabb bûncselekmények, a szándékos emberölések számát figyeli.
     Ali Othman bólintott.
     - Igen, uram. Ezzel tisztában vagyok.
     - Akkor, remélem, azzal is tisztában van - folytatta Gulliman -, hogy nem szeretném, ha egyetlenegy gyilkosságot el tudnának követni az én igazgatásom alatt. Ha más bûntény csúszik be, akkor esetleg meghallgatom a mentegetõzését. De ha szándékos emberölés történik, akkor az a maga fejébe kerül. Megértette?
     - Igen, uram. A területileg illetékes hivatalok már megkapták a két lehetséges gyilkosság teljes elemzését. A potenciális elkövetõket és áldozatokat megfigyelés alatt tartják. Újra megkérdeztem Multivacet, és máris csökkent a bekövetkezés valószínûsége.
     - Nagyszerû - mondta Gulliman.
     Azzal a kellemetlen érzéssel vette újra a kezébe a listát, hogy talán túlságosan nagy feneket kerített a dolognak. De azért az biztos, hogy vigyázni kell ezekkel a tartós szolgálatra szerzõdtetett közalkalmazottakkal. Különösen ez az Othman lehet veszélyes; õ is fiatalon került oda Multivac mellé, és tulajdonosi szemlélete idõnként már bosszantotta Gullimant.
     Az igazgató politikai karrierje szempontjából létfontosságú volt ez a bûnügykérdés. Valamennyi elõdje idején elkövettek egy vagy több gyilkosságot a Föld valamely pontján. Az elõzõ igazgató hárommal szárnyalta túl elõdjét.
     Gullimannak viszont eltökélt szándéka volt, hogy igazgatása alatt egyetlenegy gyilkosságot sem fognak elkövetni. Elhatározta, hogy az elsõ gyilkosságmentes igazgatóként vonul be a történelembe. És ez tény, no meg a jó sajtója együtt azt fogja eredményezni, hogy…
     A jelentés többi részét épp csak átfutotta. Becslése szerint legalább kétezer asszonyverés szerepelt a listán. Kétségtelen, hogy nem minden esetet sikerül majd megelõzni. A veréseknek úgy harminc százaléka másnapra kézzelfogható valósággá válik. Tény viszont, hogy egyre kevesebb ilyen eset fordul elõ, és egyre többször sikerül közbelépni, mielõtt még tettlegességre kerülne a sor.
     Multivac körülbelül mintegy öt éve vette fel az asszonyverést a valószínûsíthetõ bûncselekmények listájára, és a köznapi ember még nem volt hozzászokva ahhoz a gondolathoz, hogy ha el akarja agyabugyálni a feleségét, akkor szándéka elõre kitudódik. Ahogy aztán ez a tény végleg átmegy a köztudatba, az asszonyok egyre ritkábban, végül pedig egyáltalán nem szenvednek majd efféle harci sérüléseket.
     Gullimannek nem kerülte el a figyelmét, hogy néhány férjverés is szerepelt a listán.

Ali Othman levette a kezét a videotelefon gombjáról, és a képernyõre meredt, amelyrõl az elõzõ pillanatban tûnt el Gulliman kopaszodó feje és remegõ tokája. Azután asszisztensére, Rafe Leemyre nézett.
     - Most meg mit csináljunk? - kérdezte.
     - Engem hagyj ki a játékból! Rajta kívül senki se izgatja magát egy-két tetves gyilkosság miatt.
     - Rosszul tesszük, ha a saját szakállunkra dolgozunk. Ha meg elmondjuk neki, olyan dührohamot kap, hogy csak na! Ezek a választott politikusok a bõrüket viszik a vásárra, úgyhogy biztosan megkeverné a dolgokat, amivel csak rontana a helyzeten.
     Leemy bólintott, és vaskos alsó ajkába harapott.
     - Csakhogy mi van akkor, ha hibázunk? Te is tudod, hogy akkor itt a világvége.
     - Ha hibázunk is, ránk senki sem fog figyelni. Csak két jelentéktelen szereplõ leszünk az általános katasztrófában. - Egy pillanatra megállt, azután élénkebben folytatta: - De hát az ördögbe is, ennek csak 12,3 százalék a valószínûsége. Ha nem gyilkosságról lenne szó, hagynánk, hogy emelkedjen a valószínûség, és csak akkor lépnénk közbe, ha muszáj. Még mindig fennáll a spontán korrekció lehetõsége.
     - Én azért nem építenék erre - jegyezte meg Leemy szárazon.
     - Nekem sem ált szándékomban. Épp csak rá akartam mutatni erre a tényre. De azért azt javaslom, hogy amíg ilyen kicsi a dolog. valószínûsége, addig szorítkozzunk egyszerû megfigyelõi szerepre. Egyedül senki sem lenne képes megtervezni egy ilyen bûntényt; ehhez bûntársak kellenek.
     - Multivac egyetlenegyet sem nevezett meg.
     - Tudom. De akkor is… - És bizonytalanul elhallgatott. Így tovább vizsgálgatták annak az egyetlen ügynek a részleteit, amely nem szerepelt a Gullimannek átadott listán, és amely sokkalta rosszabb volt, mint egy közönséges gyilkosság. Ilyen bûntényt még sohasem kíséreltek meg Multivac fennállása óta, és õk nem tudták, mitévõk legyenek.

Ben Manners úgy érezte, õ a legboldogabb tizenhat éves Baltimore-ban. Ebben egyesek talán kételkednének, de azért Ben minden bizonnyal egyike volt a legboldogabb és legszerencsésebb tinédzsereknek.
     Az pedig már cáfolhatatlan tény, hogy ahhoz a maroknyi kiskorúhoz tartozott, akiket beengedtek a stadionba a tizennyolc évesek eskütételi ünnepségére. Amikor elérkezett bátyja eskütételének az ideje, a szülõk jegyeket igényeltek, és Ben is benyújthatott egy kérelmet. Végül a sok igénylõ közül éppen õrá esett Multivac választása.
     Már csak két év, és Ben is esküt tehet, de most ugyanakkora örömet szerzett neki, hogy láthatja Michael bátyját. Szülei gondosan felöltöztették Bent (helyesebben felügyelték az öltözködéséti, hiszen aznap õ képviselte a családot. Számos üzenetet küldtek vele Michaelnek, aki a testi és idegállapotát felmérõ elõzetes orvosi vizsgálatok végett már napokkal elõbb elment otthonról.
     A stadion a város szélén épült. Ben mellét csaknem szétfeszítette a büszkeség, amikor a rendezõk a helyére kísérték. Alatta sok száz sorban sok száz tizennyolc éves ifjú üldögélt (jobbra a fiúk, balra a lányok). Valamennyien Baltimore második kerületében laktak. Az év különbözõ idõszakaiban a világ minden táján rendeztek hasonló gyûléseket, de Ben számára most csak ez a baltimore-i létezett, egyedül ez volt a fontos, hiszen fent a mélyben ott volt valahol Mike, a saját édestestvére.
     Ben végigpásztázta a sok ezer ifjú feje búbját, mert abban reménykedett, hogy valamiképpen talán felismerheti a bátyját. Ez persze nem sikerült, de kisvártatva fellépett valaki a tömeggel szemben elhelyezett emelvényre, és Ben abbahagyta a bámészkodást, hogy meghallgassa a szónoklatot.
     - Köszöntök minden eskütevõt és minden vendéget. A nevem Randolph T. Hoch, én vagyok az idei baltimore i ünnepség fõrendezõje. Az eskütevõkkel már többször találkoztam fizikai és idegállapotuk vizsgálata során. A feladat oroszlánrészén túl vannak már, de hátra van még a legfontosabb. Most az eskütevõ egész személyisége helyet kap Multivac memóriájában.
     Ez alkalomból minden évben egy kis magyarázattal kell szolgálnom a felnõttkort elért fiataloknak. Önök (ekkor az elõtte álló ifjak felé fordult,) mostanáig nem számítottak felnõtt embernek; Multivac csak akkor kezelte önöket önálló egyedként, ha szüleik vagy a hatóságok valamely intézkedése ezt szükségessé tette.
     Mostanáig; az éves adatfelfrissítés napjáig a szüleik töltöttek ki minden önökre vonatkozó adatlapot. Most eljött az önök ideje: vállalniuk kell ezt a kötelességet. Nagy dicsõség ez, és komoly felelõsséggel jár. A szüleiktõl sok fontos dolgot megtudhattunk; egyebek között azt, hogy milyen iskolákba járatták önöket, milyen betegségeken estek át, milyen szokásaik alakultak ki. De most önöknek sokkal többet kell elárulniuk: fel kell fedniük legféltettebb gondolataikat, legtitkosabb tetteiket.
     Elõször nehezen fog menni, valószínûleg zavarba is jönnek majd, de ennek meg kell történnie. Ennek alapján Multivac tökéletes képet alkot magában önökrõl, mindannyiukról. Ezentúl megérti minden tettüket, minden reakciójukat, sõt még jövendõ tetteiket és reakcióikat is ki tudja számítani, mégpedig igen nagy pontossággal.
     Ily módon Multivac védelmezni fogja önöket. Tudni fogja, ha balesetveszély fenyeget, tudni fogja, ha egy rosszakarójuk a vesztükre tör, de azt is, ha az önök fejében fogan meg ilyen terv, és akkor idejében közbeléphetünk, mielõtt még valamiféle büntetést kellene foganatosítanunk.
     Multivac az önökrõl szerzett ismeretek birtokában azon munkálkodik, hogy a földi törvények és gazdasági folyamatok mindannyiunk javát szolgálják. Személyes problémáikkal is Multivachez fordulhatnak; õ ismeri mindannyiukat, és segít mindenben.
     Most pedig ki kell tölteniük jó néhány kérdõívet. Gondolkodjanak el alaposan minden válaszon, és a lehetõ legpontosabban feleljenek. Ne szégyelljenek semmit, nem kell tartaniuk semmitõl. Multivacen kívül senki sem tudja meg, mit válaszoltak; a válaszok értékelésére kizárólag az önök védelmében kerülhet sor, és akkor is csak külön jogosítvánnyal rendelkezõ kormánytisztviselõk ismerhetik meg ezeket az adatokat.
     Talán az eszükbe jut majd, hogy itt-ott eltérjenek egy kicsit az igazságtól. Ne tegyék! Ha megteszik, elõttünk ez nem marad titokban. Válaszaik összessége egységes mintát alkot. A hamis válasz nem illik a többi közé, és Multivac rájön mindenre. Ezért eleve igazat kell mondaniuk.
     Végül aztán csak befejezõdött az egész; az ívek kitöltése, aztán a ceremónia és a szónoklatok. Este a lábujjhegyen álló Ben végre felfedezte Michaelt, aki még akkor is a "felnõttparádé" lebernyegét viselte: A két fivér önrendezve üdvözölte egymást.
     Ettek egy könnyû vacsorát, aztán még mindig élénken, a nap nagyszerûségétõl eltelve hazautaztak az expresszel. Váratlanul érte õket az a hirtelen változás, amire hazaértek.
     Mindketten bénult döbbenettel nézték a házuk ajtaja elõtt strázsáló zordon, egyenruhás férfiút, aki ellenõrizte a papírjaikat, és csak azután engedte meg nekik, hogy belépjenek a saját házukba, szüleik kétségbeesetten ültek odabent a nappaliban, arcukon a tragédia sötét árnyéka.
     Joseph Manners jóval öregebbnek látszott, mint ugyanaznap reggel. Mélyen ülõ szemét zavartan emelte fiaira (az egyiknek a karján ott díszelgett még a nagykorúság friss bizonyítéka), és megszólalt:
     - Úgy látszik, házi õrizetben vagyok.

Bernard Gulliman képtelen volt elolvasni az egész jelentést. Csak az összefoglalót tanulmányozta át, abban pedig határozottan a kedvét lelte.
     A jelek szerint egy egész nemzedék nõtt fel abban a tudatban, hogy Multivac meg tudja jósolni a fontosabb bûntények bekövetkezését. Megszokták és megtanulták, hogy a korrekciós ügynökök mindig ott teremnek a helyszínen, mielõtt még sor kerülhetne a bûncselekményre. Látták, hogy az elkövetõ nem kerülheti el büntetését. Így aztán a tények fokozatosan meggyõzték õket arról, hogy senki sem járhat túl Multivac eszén.
     Ennek természetesen az lett az eredménye, hogy a bûnözésnek még a gondolatától is elrettennek az emberek. És ahogyan fogyatkoztak a bûnös gondolatok, és növekedett Multivac kapacitása, a reggelenként összeállított valószínûségi listán már a kisebb ügyek is megjelentek, mostanra pedig ezeknek a száma is jelentõsen csökkent.
     Így hát Gulliman elrendelte Multivac kapacitásának vizsgálatát (melyet természetesen maga Multivac végzett), hogy megállapítsa, foglalkozhat-e a gép betegségek elõfordulásának valószínûségével is. Nem volt már messze az az idõ, amikor egyenként felhívhatják az orvosok figyelmét azokra a személyekre, akiket a következõ évben cukorbaj, tbc vagy rákos megbetegedés fenyeget.
     Egy kis megelõzõ kezelés…
     És a vizsgálat pozitív eredményt hozott?
     Ezután megérkezett az aznapi lehetséges bûntények listája, és egyetlen szándékos emberölés sem szerepelt rajta. Gulliman emelkedett hangulatban hívta fel Ali Othmant a videotelefonon.
     - Othman! Van-e különbség a múlt heti listákon és az itteni tevékenységem elsõ hetének listáin szereplõ bûntények száma között?
     Gulliman megtudta, hogy a bûnesetek száma 8 százalékkal csökkent, és ez tovább fokozta a jókedvét. Persze nem rajta múlt, de a választók ezt sohasem fogják megtudni. Áldotta a szerencséjét: a legjobbkor került hatalomra, amikor Multivac is a csúcsra jutott, s a gép most már a betegségeket is tudása ölelõ védõszárnyai alá veheti. A sikerbõl pedig Gulliman is kiveszi majd a maga részét.

Othman vállat vont.
     - No hát most boldog.
     - Mikor pukkasztjuk ki a buborékot? - kérdezte Leemy. Manners megfigyelésével növekedett a valószínûség, a házi õrizet pedig csak újabb lökést adott a dolognak.
     - Azt hiszed, nem tudom mindezt? - duzzogott Othman. Csak azt nem tudom, hogy mi az oka.
     - Talán igazad volt, és bûntársai is vannak. Ha Manners bajba került, a többieknek rögtön cselekedniük kell, máskülönben végük van.
     - Épp fordítva. Ha az egyikre rátettük a kezünket, a többi szétszóródik és felszívódik. Különben is: miért nem nevezi meg Multivac a bûntársakat?
     - Akkor szólunk Gullimannek!
     - Nem, még nem. Még mindig csak 17,3 százalék a valószínûség. Elõbb még tegyünk néhánydrasztikusabb lépést!

Elizabeth Manners azt mondta a kisebbik fiának:
     - Ben, menj a szobádba?
     - De anya, mi ez az egész? - kérdezte Ben, és elcsuklott a hangja. Milyen különösen végzõdik ez a dicsõséges nap!
     - Kérlek!
     A fiú vonakodva távozott; kilépett az ajtón, és nagy dérrel-dúrral felvonult a lépcsõn, aztán csendben lesettenkedett. Mike Manners, az idõsebbik fiú, az újdonsült felnõtt, a család reménysége öccséhez hasonló hangon, ugyanolyan hanglejtéssel kérdezte:
     - Mi ez az egész?
     - Isten a tanúm, fiam, nem tudom - felelte Joe Manners.
     - Én nem csináltam semmit.
     - Persze hogy nem csináltál semmit. - Mike csodálkozva nézte az apró csontú, szelíd atyját.
     - Biztosan azért vannak itt, mert arra gondolsz, hogy teszel valamit.
     - De hát nem…
     - Hogyan járhatna olyasmin az esze, amiért érdemes lenne… ekkora felfordulást csinálni? - vágott közbe, idegesen Mrs. Manners. Karjával nagy kört írt le, a házat körbevevõ kormányügynökök gyûrûjére utalva. - Emlékszem, kiskoromban az egyik barátnõm apja egy bankban dolgozott; egyszer csak felhívták õt, és azt mondták neki, ne nyúljon a pénzhez. Nem is nyúlt hozzá. Ötvenezer dollárról volt szó. Pedig még nem is csinált semmit, csak felmerült benne, hogy el kellene lopni. Akkoriban még nem olyan bizalmasan kezelték a dolgokat, mint manapság, és kiszivárgott a hír. Ezért tudok róla én is.
     De oda akarok kilyukadni - folytatta, miközben lassan összedörzsölte püffedt tenyerét -, hogy akkor ötvenezer dollárról volt szó, ötven-ezer dollárról. Ennek ellenére mindössze annyi történt, hogy az illetõt felhívták telefonon; egyetlenegy hívással elintézték a dolgot. Mit is tervezhetne az apátok, amiért érdemes ideküldeni egy tucat férfit, hogy körbezárják a házat?
     Joe Manners fájdalmas arccal kijelentette:
     - Esküszöm, a legártalmatlanabb bûntény gondolata sem fordult meg a fejemben.
     Mike az újsütete felnõttség kölcsönözte bölcsességének tudatában válaszolt.
     - Talán valami tudatalatti dolog lehet, apa. Lehet, hogy haragot táplálsz valamelyik feletteseddel szemben.
     - És meg akarnám ölni? Lehetetlen?
     - Apa, neked sem árulják el, hogy mitõl félnek? Mrs. Manners ismét megelõzte férjét a válassza(:
     - Nem. Már kérdeztük. Megmondtam nekik, hogy a puszta jelenlétükkel tönkreteszik a jó hírünket. A legkevesebb az lenne, hogy elárulják, milyen veszély fenyeget; hogy tehessünk ellene valamit, hogy megmagyarázhassuk a helyzetet. - És nem mondják meg?
     - Nem.
     Mike terpeszállásba helyezkedett, és kezét mélyen a zsebébe süllyesztette.
     - De anya, az isten szerelmére - mondta zaklatottan -, Multivac nem szokott tévedni?
     Apja tehetetlenül csapott az öklével a dívány kartámlájára. - Mondom, hogy nem tervezek semmiféle bûntényt. Ekkor hirtelen, kopogás nélkül benyitott valaki, és gyors, kimért léptekkel egy egyenruhás férfi vonult be a szobába. Fásult tekintet, hivatalos külsõ.
     - Maga Joseph Manners? - tudakolta.
     Joe Manners felállt.
     - Igen. Mit óhajt?
     - Joseph Manners! A kormány utasítására letartóztatom - mondta, és elõvillantotta a Korrekciós Hivatal által kiállított igazolványát. - Arra kell kérnem, hogy jöjjön velem.
     - Miért? Mit tettem?
     - Nem áll módomban vitát nyitni errõl a témáról.
     - De még akkor sem tartóztathatnának le, ha valóban azt tervezném, hogy elkövetek valamilyen bûncselekményt. Ahhoz, hogy õrizetbe vehessenek; Csinálnom kell valami rosszat. Más különben nem tartóztathatnak le. Ez törvényellenes.
     A férfit nem hatotta meg az érvelés.
     - Velem kell jönnie.
     Mrs. Manners felsikoltott, és hisztérikus zokogás közepette levetette magát a díványra. Joseph Manners képtelen volt határozottan szembeszállni az egész életén keresztül belénevelt elvvel, nem tudott ellenszegülni egy hivatalos személynek, de azért legalább megvetette a lábát, és a férfinak erõnek erejével kellett õt kivonszolnia a szobából.
     Manners még távoztában is azt kiáltozta:
     - Követelem, hogy mondja meg? Mondja meg? Ha. tudnám… Gyilkosság? Azt hiszik, meg akarok ölni valakit? Azután bezárult mögötte az ajtó, a holtsápadtra vált Mike Manners pedig már egy cseppet sem érezte magát felnõttnek. Elõbb az ajtóra, aztán zokogó anyjára szegezte a tekintetét.
     Ezzel szemben Ben Manners az ajtó mögött hirtelen teljesen felnõttnek érezte magát; szorosan összepréselte az ajkait, és úgy gondolta, pontosan tudja, mi a teendõ.
     Ha Multivac elvette, akkor Multivac vissza is tudja adni. Ben aznap vett részt az ünnepségen, és végighallgatta, amit az a Randolph Hoch nevezetû ember mondott Multivacrõl és arról, mi mindenre képes a gép. Irányítani tudja a kormányt, de segít a hozzá forduló egyszerû emberéken is.
     Multivactõl bárki kérhet segítséget, és ez alól Ben sem lehet kivétel. Most már sem az anyja, sem Mike nem tudja útját állni, és maradt még valami abból az összegbõl, amit aznap, az ünnepség alkalmából kapott szüleitõl. Arról nem tehet, hogy ha észreveszik a távozását, mindjárt aggódni kezdenek majd miatta. Számára most az apja a legfontosabb.
     A hátsó ajtóhoz szaladt. Az ott posztoló rendõr rápillantott a papírjaira, és kiengedte.

Harold Qiumby látta el a baltimore-i Multivac-alközpont közönségszolgálati feladatait. Szilárdan hitte, hogy az állami szektor legeslegfontosabb területén dolgozik. Bizonyos szempontból igaza is volt, és akik végighallgatták az érvelését, azok - ha érzõ szív dobogott kebelükben - minden bizonnyal el is hitték ezt neki.
     Mert Quimby elmondta például, hogy Multivac lényegében belegázol az emberek magánéletébe. Az elmúlt ötven-év során mindenkinek meg kellett szoknia, hogy a gondolatok és érzések többé nem maradnak titokban, és semmit sem rejthetnek el Multivac elõl. És ezért az emberiségnek jár valami ' cserébe.
     Persze itt a jómód, a béke és a biztonság, de mindezek elvont fogalmak. Az embereknek szükségük van valamilyen személyes különjutalomra azért, hogy felfedik a magánéletüket, és meg is kapják, ezt valamennyien. Mindenki számára elérhetõ közelségben van egy Multivac-állomás, amelynek áramköreibe szabadon, bármiféle korlátozás nélkül betáplálhatja problémáit, és perceken belül megkapja a választ.
     Multivac sok ezer trillió áramköre közül ötmillió bármelyik pillanatban készen állt erre a kérdés-válasz játékra. A feleletek talán nem voltak mindig egészen határozottak, de a kérdezõ mindig megkapta a legoptimálisabb választ, és tudta, hitte, hogy a lehetõ legjobb választ kapta. És ez a lényeg.
     A gondterhelt, tizenhat éves kamasz lassan araszolt elõre a várakozó férfiak és nõk sorában. A félelemmel, aggodalommal, sõt néha gyötrõdéssel keveredõ reménykedés más és más kifejezést rajzolt minden arcra, de ahogy a kérdezõk közeledtek Multivachez, érzelmeik közül egyre inkább a remény került túlsúlyba.
     Quimby fel sem nézett a fiúra, amikor elvette tõle a kitöltött ûrlapot.
     - B-5-ös fülke - mondta.
     - Hogyan tegyem fel a kérdést, uram? - tudakolta Ben. Ekkor Quimby egy kissé meglepetten felnézett rá. Kiskorúak nem szokták igénybe venni ezt a szolgáltatást.
     - Csináltál már ilyet, fiam? - kérdezte nyájasan. - Még nem, uram.
     Quimby az asztalán fekvõ mintabillentyûzetre mutatott. - Ilyennel kell írnod. Látod? Ugyanúgy mûködik, mint egy írógép. Kézírással ne is próbálkozz! Csak a gépet használd! Most irány a B-5-ös fülke, és ha segítségre van szükséged, nyomd meg a piros gombot, akkor majd odamegy valaki. A folyosó végén jobbra!
     Quimby a tekintetével követte a fiút; Ben végigment a folyosón, aztán eltûnt a szeme elõl. A férfi elmosolyodott. Multivac még sohasem utasított el senkit. Persze mindig akadtak olyanok, akik csip-csup ügyeikkel zargatták a gépet; szomszédaik magánügyei felõl érdeklõdtek, vagy prominens személyiségekkel kapcsolatban tettek fel obszcén kérdéseket; az egyetemisták megpróbáltak túljárni tanáraik eszén, vagy azt képkelték, hogy zavarba hozhatják Multivacet a Russell-féle osztály az osztályban" paradoxonnal és a többi és a többi.
     Multivac mindenkivel elboldogult. Nem volt szüksége segítségre:
     Különben is, minden kérdést és választ elraktározott a memóriájában, és gyarapította velük a-kérdezõ személyi anyagát. Még a legjelentéktelenebb és legmegátalkodottabb kérdés is hasznára volt az emberiségnek, hiszen elárult egyet s mást a kérdezõ személyiségérõl, és ezáltal fejlesztette Multivac emberismeretét.
     Quimby már a soron következõ, középkorú, vézna, szögletes mozgású nõre figyelt, akinek tekintete komoly gondokról árulkodott.

Ali Othman fel-alá járkált irodájában; cipõjének sarka elszántan puffogott a szõnyegen.
     - Még mindig emelkedik a valószínûség. Most 22,4 százalék. A szentségit, Joseph Manners már letartóztatásban van, és még mindig emelkedik. - Othman erõsen verítékezett.
     Leemy elfordult a telefontól.
     - Még nem vallott. Pszichikai vizsgálatokat végeznek rajta, de nem találnak bûntényre utaló jelet. Lehet, hogy igazat beszél.
     - Akkor Multivac õrült volna meg?
     Ekkor megcsörrent egy másik telefon. Othman gyorsan lenyomta a gombot, örült, hogy félbeszakadt a beszélgetés. A Korrekciós Hivatal egyik alkalmazottjának az arca jelent meg a képernyõn.
     - Uram - kezdte a férfi -, van valamilyen új rendelkezés a Manners családdal kapcsolatban? Továbbra is úgy jöhetnek-mehetnek, ahogy eddig?
     - Mit ért azon, hogy "ahogy eddig"?
     - Eredetileg csak Joseph Manners házi õrizetbe vételét rendelték el. A többi családtagról nem esett szó.
     - Akkor további intézkedésig terjessze ki a rendelkezést az összes családtagra.
     - Éppen ez az, uram. Az anya és az idõsebbik fiú követelik, hogy mondjuk meg, hová tûnt a kisebbik fiú. Azt hiszik, Bt is õrizetbe vették, és be akarnak menni a központba érdeklõdni.
     Othman a homlokát ráncolta, és csaknem suttogva kérdezte:
     - A fiatalabbik fiút. Hány éves?
     - Tizenhat - felelte a hivatalnok.
     - Tizenhat éves, és nyoma veszett. Maguknak meg fogalmuk sincs, hol lehet?
     - Engedéllyel távozott, uram. Nem rendelték el az õrizetét.
     - Tartsa a vonalat! El ne mozduljon onnani - Othman kilépett a vonalból, de nem szakította meg az összeköttetést. Két kézzel belemarkolt szénfekete üstökébe, és felüvöltött:
     - Marha! Marha! Marha!
     - Mi a fene történt? - kérdezte Leemy rémülten.
     - A fickónak van egy tizenhat éves fia - fuldokolta Othman. - Egy tizenhat éves fiú még nem nagykorú, és nincs Multivacnél külön anyaga; a gép az apjával együtt tartja õt számon. - Leemyre pillantott, aztán folytatta: Pedig mindenki tudja, hogy a tizennyolc évesnél fiatalabbak helyett az apjuk adja be Multivacnek a jelentéseket. Én is tudom! Maga is tudja!
     - Vagyis Multivac nem Joe Mannersre gondolt? - kérdezte Leemy.
     - Multivac a kisebbik fiúra gondolt, õ pedig most eltûnt. Az embereink ott nyüzsögnek a ház körül, õ pedig nyugodtan kisétált onnan. Maga is jól tudja, miben sántikál.
     Odafordult a telefonhoz: a tisztviselõ még mindig várt a vonal másik végén. Othmannek az egyperces szünet elég volt ahhoz, hogy összeszedje a gondolatait, és hûvös, higgadt kifejezést öltsön az arcára. (Nem lett volna értelme dührohamot produkálni a tisztviselõ elõtt, legfeljebb annyit használt volna, hogy kizökkenti a hivatalnokot fásultságából.)
     - Keressék meg az eltûnt fiút! Ha kell, az összes emberét bevetheti. Ha kell, megkapja a kerület minden rendõrét. Megteszem a szükséges intézkedéseket. Mindenáron meg kell találniuk azt a fiút.
     - Igen, uram.
     A kapcsolat megszakadt.
     - Leemy, kérdezze le még egyszer a valószínûséget! - adta ki Othman az utasítást.
     Öt perccel késõbb Leemy így válaszolt.
     - Lejjebb ment, most 19,6 százalék. Csökkent a valószínûsége.
     Othman hatalmasat sóhajtott. - Végre jó nyomon vagyunk.

Ben Manners a B-5-ös fülkében ült, és a következõket pötyögte a gépbe: "A nevem Benjamin Manners, a számom MB-71833412. Apámat, Joseph Mannerst letartóztatták, de nem tudjuk, milyen bûntényt akar elkövetni. Segíthetnénk rajta valahogy?"
     Aztán csak ült és várt. Igaz, hogy mindössze tizenhat éves volt, de azt már tudta, hogy azokat a szavakat valahol olyan bonyolult formába öntik, amilyet az emberi agy szinte el sem tud képzelni; tudta, hogy trillió tényt olvasztanak és szerkesztenek egyetlen egésszé, és abból a nagy egészbõl sajtolja majd ki Multivac a legoptimálisabb megoldást.
     Egy kattanás a gépen: Multivac kidobott egy kártyát. Azon volt a válasz. Jó hosszú válasz. Úgy kezdõdött, hogy „Azonnal indulj el az expresszel Washingtonba. A Connecticut Avenue-nál szállj le. Ott találsz egy Multivac feliratú, speciális, õrzött kijáratot. Mondd azt az õrnek, hogy dr. Trumbull különfutóra vagy, akkor beenged.
     Egy folyosón találod majd magad. Addig haladj rajta, amíg el nem érsz egy Belügy feliratú, kis ajtóig. Lépj be, és csak annyit mondj a bentieknek, hogy »Üzenetet hoztam doktor Trumbullnak«. Arra át fognak engedni. Menj tovább…”
     A válasz hasonlóképpen folytatódott. Ben nem értette ugyan, miként kapcsolódik ez a saját problémájához, de tökéletesen megbízott Multivacben. Futva távozott a Washingtonba tartó expressz megállója felé.

A Korrekciós Hivatal ügynökei egy órával késõbb, a baltimore-i állomáson is Ben Manners nyomában voltak. Harold Qiumby feszült idegállapotában döbbenten látta, milyen sok fontos ember ejti õt útba a tizenhat éves fiú utáni hajsza során.
     - Igen, egy fiú - mondta nekik -, de arról fogalmam sincs, hogy innen hova mehetett tovább. Nem tudhattam, hogy keresik. Mindenkit beengedünk ide. Igen, ki tudom keresni a kérdést és a választ.
     Megnézték a feljegyzést, és televízión rögtön továbbították is a Központnak.
     Othman elolvasta, aztán szemgolyói felfelé fordultak, és összeesett. Csaknem azon, nyomban magához térítették. Elhaló hangon rebegte Leemynek:
     - Csípjétek nyakon a fiút! És másoltass nekem egy példányt Multivac válaszából! Most már nincs más megoldás, nincs kibúvó. Azonnal beszélnem kell Gullimannel!.

Bernard Gulliman még sohasem látta ilyen feldúltnak Ali Othmant. Amikor tekintete találkozott a koordinátor eszelõs pillantásával, úgy érezte, jeges víz csordogál lefelé a gerincén.
     - Hogy érti ezt, Othman? - hebegte. - Hogyhogy rosszabb, mint egy gyilkosság?
     - Sokkal rosszabb, mint egy közönséges gyilkosság. Gulliman egészen elsápadt.
     - Csak nem egy magas rangú kormánytisztviselõ meggyilkolására gondol? - (Még az is átfutott az agyán, hogy talán õ maga…)
     Othman bólintott.
     - Nem egy kormánytisztviselõ. A kormánytisztviselõ.
     - A fõtitkár? - suttogta rémülten Gulliman.
     - Még annál is feljebb. Sokkal feljebb. Multivacet akarják meggyilkolni!
     - MICSODA?
     - Fennállása óta elõször Multivac azt jelentette, hogy õ maga forog veszélyben.
     - Miért nem tájékoztattak engem errõl azonnal? Othman egy féligazsággal próbálta kivágni magát.
     - Uram, annyira példa nélkül álló volt az eset, hogy nem mertünk hivatalos jelentést tenni, amíg ki nem vizsgáltuk az ügyet.
     - De Multivac persze megmenekült. Ugye nincs már veszélyben?
     - 4 százalék alá csökkent annak a valószínûsége, hogy kárt tehetnek benne. Most várom az újabb jelentést.

- Üzenetet hoztam dr. Trumbullnak - mondta Ben Manners a magas, támlátlan széken trónoló férfinak, aki egy hatalmas táblán ügyködött; a berendezés leginkább egy vadászrepülõgép mûszerfalának óriásira nagyított makettjére emlékeztette a fiút.
     - Persze, Jim - mondta a férfi. - Menj csak.
     Ben ránézett a papírjára, és továbbsietett. A leírás szerint az út végén talál majd egy apró billenõkart, amelyet a LE állásba kell hajtania, abban a pillanatban, amikor kigyullad egy vörös jelzõfény.
     Egyszer csak ideges hang harsant a fiú háta mögött; aztán még egy, és hirtelen két ember ragadta meg Ben könyökét. A lába a levegõbe emelkedett.
     - Gyere velünk, fiú - szólította fel az egyik férfi.

Ali Othman arcán nem lehetett észrevenni a megkönnyebbülést a hír hallatán, pedig Gulliman érezhetõen felszabadultan állapította meg:
     - Ha megvan a fiú, akkor Multivac biztonságban van. - Legalábbis pillanatnyilag.
     Gulliman a homlokához emelte remegd kezét.
     - Micsoda félóra volt ez! El tudja maga képzelni, hogy milyen következményekkel járna Multivac megrongálódása? A kormány megbukna, a gazdaság összeomlana. Nagyobb pusztulással járna, mintha… - Ennél a szónál hirtelen felkapta a lejét. - Miért mondta, hogy legalábbis pillanatnyilag?
     - Ennek a Manners fiúnak esze ágában sem volt kárt tenni Multivacben. A családjával együtt neki is vissza kell adnunk a szabadságát, és kárpótolnunk kell õket a jogtalan bebörtönzés kellemetlenségeiért. Ben Manners csak Multivac utasításait követte, mert ki akarta szabadítani az apját. És ez sikerült is neki. Az apja máris szabad.
     - Vagyis maga szerint Multivac utasította a fiút arra, hogy egy olyan pillanatban rántsa le azt a kart, amikor annyi áramkör égne le, hogy a javítás egy egész hónapig eltartana? Azt mondja, hogy Multivac egyetlen ember kedvéért képes lenne elpusztíttatni saját magát?
     - Még ennél is rosszabb a helyzet, uram. Nem egyszerûen arról van szó, hogy Multivac kiadta ezt az utasítást; õ szándékosan azért választotta ki a Manners családot, mert Ben Manners kiköpött hasonmása dr. Trumbull egyik küldöncének, és így akadálytalanul eljuthatott a gép belsejébe.
     - Mit ért azon, hogy kiválasztotta azt a családot?
     - Ez a fiú sohasem fordult volna Multivachez, ha le nem tartóztatják az apját. Az apját sohasem tartóztatták volna le, ha Multivac nem vádolta volna meg azzal, hogy a vesztére tör. Multivac saját maga indította el az eseményeknek ezt a láncolatát, amely csaknem az elpusztításához vezetett.
     - De ennek semmi értelme - nyöszörögte Gulliman esdeklõ hangon. Védtelennek érezte magát, és jóformán térden állva könyörgött ennek a fél életét Multivac mellett leélt Othmannek, hogy mondjon már valami megnyugtatót.
     De Othman nem nyugtatta meg. Ehelyett azt mondta: - Tudomásom szerint ez Multivac elsõ ilyen próbálkozása. Bizonyos vonatkozásban nagyon jól eltervezte a dolgot: A megfelelõ családot választotta ki erre a célra. Ügyelt arra, hogy ne tegyen különbséget apa és fia között, és ezzel sikerült is félrevezetnie minket. Ennek ellenére mégiscsak amatõr módon próbálta megoldani a feladatot. Nem tudta megszegni a mûködését szabályozó elõírásokat, ezért kénytelen volt jelenteni, hogy minden téves intézkedésünk növeli a gyilkosság valószínûségét. Továbbá kénytelen volt rögzíteni a fiúnak adott választ. De ha sokat gyakorol, megtanul majd cselezni is. Megtanulja, hogyan titkoljon el egyes információkat, és azt is, hogy jobb, ha nem rögzít bizonyos dolgokat. Mostantól kezdve minden általa kiadott utasítás tartalmazhat olyan elemeket, amelyek saját elpusztítását célozzák. Sohasem tudhatjuk. És bármennyire óvatosak vagyunk is, egyszer majd sikerül neki. Azt hiszem, Mr. Gulliman, ön ennek a központnak az utolsó igazgatója.
     Gulliman dühödten csapott az asztalra.
     - De miért, miért, miért? Miért, az isten verje meg? Mi romlott el benne? Nem lehet kijavítani a hibát?
     - Azt hiszem, nem - felelte Othman csendes lemondással a hangjában. - Azelõtt sohasem jutott ez az eszembe. De most, ha belegondolok, valami azt súgja, hogy elértünk az út végére, ugyanis Multivac túlságosan tökéletes. Annyira bonyolulttá nõtte ki magát, hogy most már nem úgy reagál, mint egy gép, hanem úgy, mint egy élõlény.
     - Maga megõrült. Azért csak folytassa…
     - Több mint ötven éven keresztül zúdítottuk az emberiség bajait erre a Multivacnek nevezett élõlényre. Megkértük õt, hogy általában és külön-külön, személyre szólóan is viselje a gondunkat. Megkértük, hogy fojtsa magába minden titkunkat, nyelje le minden gonoszságunkat, és óvjon meg minket saját magunktól. Minden ember elhozza neki a maga kis baját, ami hozzáadódik Multivac terhéhez. És most még az emberiség betegségeit is a nyakába akarjuk varrni.
     Othman megállt egy pillanatra, aztán kirobbant:
     - Vegye már észre, Mr. Gulliman, hogy Multivac a vállán hordja a világ minden baját, és most már belefáradt ebbe.
     - Õrültség. Tiszta õrültség… - motyogta Gulliman.
     - Akkor hadd mutassak magának valamit. Ellenõrizzük a tételt! Engedélyezi, hogy innen, az irodájából kapcsolatba léphessek Multivaccel?
     - Minek?
     - Hogy feltegyek neki egy olyan kérdést, amivel még soha senki sem próbálkozott meg.
     - Nem fog kárt tenni benne? - kapott észbe rémülten Gulliman.
     - Nem. Viszont elárulja nekünk, amit tudni szeretnénk. Az igazgató habozott egy pillanatig, aztán elszánta magát: - Rendben van, engedélyezem.
     Othman lehajolt a Gulliman asztalán levõ billentyûzethez, és pillanatok alatt lekopogtatta a kérdést: "Multivac, neked személy szerint mi a leghõbb vágyad?"
     A kérdés és a válasz közötti, elviselhetetlenül hosszúra nyúlt pillanatra mindkét férfi visszafojtotta a lélegzetét. Aztán egy kattanás kíséretében a gép kidobott egy kártyát. Egy picike kártyát. És rajta pedáns írással a válasz: "Meg akarok halni.”

Hajdú Gábor fordítása