2117. április 12-én Mrs.
Richard Hanshow Ajtójának térmodulátor
fékszelepe ismeretlen okoknál fogva depolarilázódott.
Ez aztán teljesen tönkretette Mrs. Hanshow napját.
Richard fiánál pedig különös idegbetegség
tünetei jelentkeztek.
Ezt a fajta betegséget a használatos
orvosi szakkönyvekben neurózis címszó
alatt nem lehet megtalálni, s a kis Richard egyébként
valóban úgy is viselkedett, ahogy az egy jó
módban felnõtt, jól nevelt tizenkét
éves fiúhoz illik.
De április 12-tõl kezdve
ifj. Richard Hanshow csak nagy nehezen tudta rászánni
magát, hogy az ajtón át hagyja el a házat.
Minderrõl Mrs. Hanshaw április
12-én elõre mit sem sejtett. Reggel (egy közönséges
reggel) felébredt, amikor a mekkanója halkan becsusszant
a szobájába, és egy kis tálcán
behozta a kávéját. Mrs. Hanshaw délután
New Yorkba akart utazni, de elõbb még különféle
teendõi voltak, amelyeket nem bízhatott egy mekkanóra.
Ezért már egy-két korty után kiszállt
az ágyából.
A mekkanó hátrált,
hangtalanul surrant a diamágneses tér mentén,
amely téglalap alakú testét fél hüvelykkel
a padló fölött tartotta. Visszament a konyhába,
ahol egyszerû számítógépe hibátlanul
beprogramozta a különféle konyhai berendezések
irányítószerkezeteit, hogy a kívánt
reggelit elkészíthesse.
Mrs. Hanshaw elõbb szokása
szerint egy szentimentális pillantást vetett elhunyt
férje háromdimenziós képére,
majd némi elégedettséggel nekilátott
a reggeli szertartás egyes fázisainak. A hallon
át hallotta, hogy a fia zörögve-csörömpölve
ugyanezt teszi, de tudta, nincs szükség az õ
közremûködésére. A jól beszabályozott
mekkanó elõírásszerûen gondoskodott
róla, hogy a fiú lezuhanyozzon, friss fehérnemût
vegyen fel, s tápláló reggelit egyen. A tergozuhany,
amelyet Mrs. Hanshaw a múlt évben szereltetett fel,
a reggeli mosakodást és törülközést
olyan gyors és kényelmes mûveletté
tette, hogy Dickie egészen biztosan minden ellenõrzés
nélkül is megmosakodna.
Egy ilyen reggel, amikor sok volt a dolga,
úgy gondolta, elég lesz, ha csak egy futólagos
csókot nyom a fiú arcára, mielõtt
az elmegy. Hallotta a mekkanó halk csilingelését,
ahogy az iskola kezdetének közeledtét jelzi,
leszállt hát az energialiften a földszintre
(egyelõre még csak nagyjából elrendezett
frizurával), hogy teljesítse ezt az anyai kötelességét.
Richardot az Ajtónál állva
találta. Iskolafilmjei és zsebvetítõje
szíjon lógott, s a fiú elgondolkozva nézett
maga elé.
- Mama - szólalt meg felpillantva
-, tárcsáztam az iskola koordinátorait, de
hiába.
- Ugyan, Dickie - vágta rá
az anyja szinte gépiesen. - Ez lehetetlen.
- Hát próbáld meg
te.
Mrs. Hanshaw többször is megpróbálta.
Furcsa, hisz az iskolaajtó mindig általános
fogadásra van beállítva. Más koordinátákkal
foglalkozott. Barátainak Ajtói nem biztos, hogy
fogadásra vannak beállítva, de legalább
jelzést adnak, s akkor majd magyarázatot kap a dologra.
De hiába. Az Ajtó - minden
próbálkozása ellenére - mozdulatlan,
szürke válaszfal maradt. Nyilvánvaló
volt, hogy nincs rendben - s hozzá mindössze öt
hónappal a társaság szokásos õszi
ellenõrzése után.
Mrs. Hanshaw méregbe jött.
Pont egy olyan napon romlik el az Ajtó,
amikor annyi elintéznivalója van. Ingerülten
gondolt rá, hogy csak egy hónappal ezelõtt
határozta el, nem szereltet be pót-Ajtót,
mert úgy érezte, felesleges kiadásba verné
magát. Honnan tudhatta volna, hogy mostanában ilyen
gyatra Ajtókat gyártanak?
Még mindig bosszankodva a videofonhoz
lépett, és közben odaszólt Richardnak:
- Menj le az úton, Dickie, és
használd Williamsonék Ajtaját.
A késõbbi fejlemények
szempontjából nézve szinte a sors iróniájának
tûnik, hogy Richard húzódozott.
- Ó, mama, csupa piszok leszek.
Nem maradhatnék itthon, amíg az Ajtót kijavítják?
És ugyanígy a sors iróniája
volt, hogy Mrs. Hanshaw nem engedett. Ujját a telefon kombinációs
táblájára téve válaszolta:
- Nem leszel piszkos, ha flexit húzol
a cipõdre. És ne felejtsd el jól lekefélni
magadat, mielõtt bemégy hozzájuk.
- De mama
- Ne feleselj, Dickie! Nem bliccelheted
el az iskolát. Eredj. Egy-kettõ, mert még
elkésel.
A mekkanó - igen tökéletes,
gyorsan reagáló modell - már ott is állt
Richard elõtt, az egyik dobozában a flexivel. Richard
felhúzta cipõjére az átlátszó
mûanyag huzatot, majd szemmel láthatóan vonakodva
végigment a hallon.
- Nem is tudom, mama, hogyan kell kezelni
ezt a vacakot.
- Csak nyomd meg a gombot - kiáltotta
oda Mrs. Hanshaw. - A vöröset. Amelyre az van írva:
Vészkijárat. És ne piszmogj. Akarod, hogy
a mekkanó elkísérjen?
- Ugyan, mama - kiáltotta vissza
a fiú durcásan -, mit gondolsz, mi vagyok? Pólyás?
Dünnyögését ajtócsapódás
zárta le.
Mrs. Hanshaw sietõsen benyomta
a telefontáblán a megfelelõ kombinációt,
és magában azt fontolgatta, hogyan olvasson be a
társaságnak.
Joe Bloom, egy jó eszû fiatalember,
aki a mûszaki iskola elvégzése után
erõtér-mechanikában is gyakorlatot szerzett,
egy fél órán belül már meg is
jelent Mrs. Hanshaw házában. Jó szakember
volt, de fiatalsága miatt Mrs. Hanshaw mély gyanakvással
méregette.
Amikor megnyomta a jelzõgombot, Mrs. Hanshaw kinyitotta
az elhúzható házpanelt, és meglátta
a fiatalembert, amint alaposan keféli magát, hogy
eltávolítsa a szabad levegõ porát.
Joe levette flexijét, és ott, ahol állt,
ledobta. Mrs. Hanshaw rögtön behúzta a házpanelt,
hogy kizárja a beáramló éles napfényt.
Indokolatlanul azt remélte, hogy a nyilvános Ajtótól
idáig való gyaloglás kényelmetlenséget
okozott a fiatalembernek. Vagy hogy esetleg maga a nyilvános
Ajtó is elromlott, s az ifjúnak a szükséges
kétszáz yardnál messzebbrõl kellett
idehurcolnia szerszámait. Hadd szenvedjen egy kicsit a
társaság vagy legalább az egyik képviselõje.
Akkor majd megtanulják, mit jelent egy elromlott Ajtó.
De a fiatalember jókedvûnek
látszott.
- Jó reggelt, asszonyom - szólalt
meg teljes nyugalommal. - Az Ajtó javítása
végett jöttem.
- Szép magától -
válaszolta barátságtalanul Mrs. Hanshaw.
- Tönkretették a napomat.
- Sajnálom, asszonyom. Mi a baj?
- Nem mûködik. Beállítottam
a koordinátákat, de az Ajtó meg se moccan
- válaszolta Mrs. Hanshaw. - Figyelmeztetõ jelzést
sem ad. A fiamat ezen
ezen az izén keresztül
a szomszédokhoz kellett elküldenem.
A bejáratra mutatott, amelyen
keresztül a szerelõ jött.
Joe elmosolyodott.
- Ez is ajtó, asszonyom - mondta
az Ajtók körül szerzett szakmai gyakorlatából
eredõ öntudatos bölcsességgel. - Csak
nem írjuk nagybetûvel. Amolyan kéziajtó.
Korábban mindenütt csak ilyet használtak.
- De ez legalább mûködik.
A fiamnak ki kellett mennie a piszokba, a bacilusok közé.
- Ma nem olyan rossz odakint, asszonyom
- jegyezte meg Joe az olyan ember szakértelmével,
akinek foglalkozása miatt jóformán naponta
ki kell mennie a szabad ég alá. - Bár néha
csakugyan nagyon kellemetlen. De gondolom, azt szeretné,
ha miné l elõbb kijavítanám ezt az
Ajtót itt, s így jobb, ha hozzáfogok.
Leült a padlóra, kinyitotta
a magával hozott nagy szerszámosládáját,
és a pontmágnestelenítõvel fél
percen belül leszerelte a mûszertáblát,
hogy hozzáférhessen a bonyolult szerkezethez.
A térelemzõ vékony
elektródáit hol ide, hol oda helyezte, s közben
magában fütyörészve, a számlapokon
a mutatók mozgását figyelte. Mrs. Hanshaw
karját összefonva nézett rá.
- No, itt van a bibi - szólalt
meg végül Joe, s egy ügyes csavarintással
leszerelte a fékszelepet.
Körme hegyével rákoppintott,
majd hozzátette:
- Ez a fékszelep depolarizálódott,
asszonyom. Ennyi az egész. - Ujjával végigfutott
a szerszámosláda kis rekeszein, és kiemelt
egy ugyanolyan tárgyat, mint amilyet az Ajtó szerkezetébõl
vett ki. - Ezek a dolgok az egyik pillanatról a másikra
elromlanak. Sohasem lehet elõre megjósolni, mikor.
- Visszaszerelte a mûszertáblát, és
felállt. - Most már mûködni fog, asszonyom.
Lenyomott egy próbakombinációt,
letörölte, s egy másikat nyomott le. Az Ajtó
mind a kétszer tompa szürkébõl bársonyos
sötétvörösbe váltott át.
- Legyen szíves itt aláírni,
asszonyom. És írja rá, kérem, a számlaszámát
is. Köszönöm szépen, asszonyom.
Lenyomott egy újabb kombinációt,
a gyáráét, majd ujját udvariasan a
homlokához emelte, és kilépett az Ajtón.
Teste a sötétségbe érve szétfoszlott.
Egyre kevesebbet lehetett látni belõle, szerszámosládájának
csücske tûnt el legutoljára. Egy másodperccel
azután, hogy teljesen átért, az Ajtó
újból tompa szürke színûvé
vált.
Egy fél órával késõbb,
amikor Mrs. Hanshaw a reggeli kellemetlenség miatt még
mindig dúlva-fúlva befejezte félbeszakított
elõkészületeit, a telefon bosszantóan
felberregett, s az igazi bajok csak most kezdõdtek.
Miss Elisabeth Robbins kényelmetlen helyzetbe került.
A kis Dick Hanshaw mindig jó tanuló volt. Miss Robbinst
bántotta, hogy ilyen jelentést kell adnia róla.
De - mondta magának - a kisfiú tagadhatatlanul furcsán
viselkedik. Az anyjával fog beszélni, nem az igazgatóval.
A délelõtti dolgozatírás
ideje alatt kiosont a telefonhoz, az egyik diákra bízva
az osztályt. Kapcsolt, s máris Mrs. Hanshaw csinos,
bár kissé félelmet keltõ arcába
bámult.
Miss Robbins megremegett, de már
nem tudott visszakozni.
- Mrs. Hanshaw - szólalt meg bátortalanul
-, Miss Robbins vagyok. - A mondat végén habozva
felemelte hangját.
Mrs. Hanshaw elõbb értetlenül
nézett vissza rá, majd megszólalt:
- Richard tanítónõje?
- Ebbõl a kérdésbõl is kiérzõdött
a bizonytalanság.
- Igen. Azért hívtam fel,
Mrs. Hanshaw - Miss Robbins most fejest ugrott a dologba -, mert
Dick ma reggel alaposan elkésett az iskolából.
- Igazán? Ez lehetetlen. Hisz
láttam elmenni.
Miss Robbins csodálkozva bámult
rá.
- Azt akarja mondani, hogy látta
az Ajtót használni?
- Nem - vágta rá gyorsan
Mrs. Hanshaw. - Az Ajtónk átmenetileg rossz volt.
Az egyik szomszédunkhoz küldtem el õt, az õ
Ajtajukat használta.
- Biztos benne?
- Persze hogy biztos vagyok. Csak nem
fogok hazudni magának.
- Félreért, Mrs. Hanshaw.
Eszemben sem volt ilyet feltételezni. Csak azt akartam
kérdezni, biztos-e benne, hogy odatalált a szomszédhoz?
Hátha eltévedt.
- Nevetséges. Megvannak a szükséges
térképeink, s különben is biztos vagyok
benne, hogy Richard az A-3 körzetben minden ház fekvését
ismeri. - Aztán az olyan ember csendes büszkeségével,
aki tudja, mi jár ki neki, hozzátette: - Nem mintha
erre szükség volna. Elég, ha a koordinációkat
ismeri.
Miss Robbins, aki olyan családban
született, ahol a drága elektromos áram miatt
takarékoskodni kellett az Ajtó használatával,
és aki ezért még idõsebb korában
is elég sokat futkosott gyalog, rossz néven vette
ezt a kérkedést.
- Nos - mondta határozottan -.
attól tartok, Mrs. Hanshaw, hogy Dick nem használta
a szomszéd Ajtaját. Több mint egy órával
elkésett, s a flexijérõl világosan
látni lehetett, hogy a mezõn mászkált.
A flexik sárosak voltak.
- Sárosak? - kérdezte Mrs.
Hanshaw, hasonlóképp hangsúlyozva a szót.
- És mit mondott? Mit hozott fel mentségül?
Miss Robbins akarva, nem akarva némi
elégedettséget érzett, hogy Mrs. Hanshaw-t
ilyen kényelmetlen helyzetbe hozta.
- Nem volt hajlandó beszélni
róla - válaszolta. - Õszintén szólva,
Mrs. Hanshaw, úgy látom, a fiú beteg. Ezért
hívtam önt fel. Talán jó volna, ha megmutatná
egy orvosnak.
- Láza van? - sikoltott Mrs. Hanshaw.
- Ó, nem. Nem úgy értettem,
hogy fizikailag beteg. Csak a magatartása és a pillantása.
- Habozott, majd azon igyekezve, hogy minél tapintatosabban
fejezze ki magát, hozzátette: - Azt gondolom, talán
egy rutinszerû vizsgálat pszichikai szondázással
Nem fejezte be a mondatot, mert Mrs.
Hanshaw fagyosan felcsattant, már-már a jólneveltség
határát súrolva, s a szavába vágott:
- Azt akarja mondani. hogy Richard idegbajos?
- Ó nem, Mrs. Hanshaw, csak
- Hát ez nagyon úgy hangzott.
Micsoda ötlet! Életében nem volt soha semmi
baja. Majd én beszélek a fejével, ha hazajön.
Biztos vagyok benne, hogy nekem teljesen elfogadható magyarázatot
fog adni.
Az összeköttetés hirtelen
megszakadt, s a megsértett Miss Robbins úgy érezte,
nevetségessé tette magát. Pedig õ
csak segíteni akart, teljesíteni azt, amit tanítványai
iránti kötelességének tartott.
Visszasietett a tanterembe, s egy pillantást
vetett a falióra fém számlapjára.
A dolgozatírásra kiszabott idõ a végéhez
közeledett. Aztán angol fogalmazás következik.
De gondolatai nem az angol fogalmazás
körül keringtek. Gépiesen hívta fel a
diákokat, hogy olvassanak fel egy-egy részletet
irodalmi próbálkozásaikból. És
olykor egy ilyen részletet szalagra kopogtatott, s végigfuttatta
a kis vokalizálón, hogy bemutassa, hogyan kell szépen
olvasni.
A vokalizáló géphangján
a felolvasás mint mindig, most is tökéletes
volt, de mint mindig, most is jellegtelen. Miss Robbins olykor
eltûnõdött, helyes-e a diákokat olyan
beszédmódra tanítani, amely mentes minden
egyéniségtõl, és csakis az átlagos
kiejtésen és beszédmódon alapszik.
Ma azonban nem erre gondolt. Richard
Hanshaw-t figyelte. A fiú csendben ült a helyén,
nyilvánvalóan közömbösen környezete
iránt. Magába mélyedt - rá sem lehetett
ismerni. Miss Robbins biztosan tudta, hogy a fiúval reggel
valami szokatlan dolog történt, s hogy õ helyesen
járt el, amikor felhívta az anyját, bár
talán a szondázásról nem kellett volna
beszélnie. De hát manapság ez a sikk. Minden
rangú és rendû embert szondáznak. Nincs
ebben semmi szégyen. Vagy legalábbis senkinek sem
kellene emiatt szégyenkeznie.
Végül aztán felhívta
Richardot. Kétszer kellett szólítania, a
fiú csak akkor reagált rá, állt fel
a helyérõl.
A kijelölt általános
téma így hangzott: Ha módod volna valamilyen
régi jármûvõn utazni, melyiket választanád
és miért? Miss Robbins ezt a témát
igyekezett minden félévben felhasználni.
Jó témának tartotta, mert bizonyos történelmi
szemléletet hordozott magában. A gyerkõcöket
arra kényszerítette, hogy elgondolkozzanak rajta,
miképpen éltek az elmúlt korokban az emberek.
Richard Hanshaw halk hangon olvasott,
Miss Robbins szótlanul hallgatta.
- Ha választhatnák a régi
jármûvek közt - olvasta a fiú -, sztratohajót
választanák. Lassan jár, mint az összes
jármû, de tiszta. Mivel a sztratoszférában
közlekedik, zártnak kell lennie, nehogy az ember valamilyen
betegséget kapjon. Éjjel látni lehet róla
a csillagokat, majdnem olyan tisztán, mint a plenetáriumban.
Ha lenézünk, olyannak látjuk a Földet,
mint valami térképet, talán felhõket
is láthatunk
Még vagy egy oldalnyit olvasott,
s amikor befejezte, Miss Robbins élénk hangon megjegyezte:
- Nem "választhatnák"
és "választanák", Richard, hanem
"választhatnék" és "választanék".
És nem is "plenetárium", hanem
?
- És ezzel az osztályhoz fordult. Kisebb kórus
válaszolt a kérdésére. - Helyes -
mondta Miss Robbins. - S ki tudná megmondani, honnan származik
ez a szó?
Így folyt tovább az óra.
Eljött az ebédidõ. Egyesek az iskolában
ettek, mások hazamentek. Richard itt maradt. Miss Robbins
erre is felfigyelt, mert Richard általában hazament
ebédelni.
Aztán a délután
is elmúlt, megszólalt az iskola végét
jelzõ csengõ, s a huszonöt fiú és
lány a szokásos zsivaj közepette összekapkodta
holmiját, majd komótosan sorba álltak.
Miss Robbins összeütötte
tenyerét.
- Gyorsan, gyerekek. Gyerünk, Zelda,
foglald el a helyedet.
- Leejtettem a magnólyukasztómat,
Miss Robbins - védekezett sipítva a kislány.
- Hát vedd fel gyorsan. Egy-kettõ,
szaporán, gyerekek.
Megnyomott egy gombot, mire egy falrész
egy mélyedésbe csusszant, s egy jókora Ajtó
szürke felülete vált láthatóvá.
Nem a szokásos Ajtó volt, amelyet ebédidõben
az a néhány diák használt, aki hazament,
hanem egy sokkal tökéletesebb modell - e jómódú
magániskola egyik büszkesége.
Nemcsak kétszer olyan széles
volt, mint a szokásos Ajtó, hanem ezenkívül
egy nagy és igen elmés szerkezetû "automatikus
sorozatkeresõvel" is rendelkezett, amelynek jóvoltából
megfelelõ idõközökben egymás után
a kívánt koordinátákra állt
be.
A félév kezdetén Miss Robbinsnak mindig
egy egész délutánt kellett eltöltenie
a szerelõvel, hogy a készüléket az új
osztály diákjainak otthoni koordinátáira
állítsák be. De aztán a félév
hátralevõ részében az Ajtóval
szerencsére nem sokat kellett bajlódni.
Az osztály ábécérendben
állt fel, elõbb a lányok, aztán a
fiúk. Az Ajtó bársonyos fekete színt
öltött, s Hester Adams felemelve karját kilépett
rajta.
- Viszontl
- A búcsúzás,
mint általában mindig, a szó közepén
megszakadt.
Az Ajtó megint szürke színûvé
vált, majd újból feketévé,
s Theresa Cantrocchi kilépett rajta. Szürke, fekete,
Zelda Charlowicz. Szürke, fekete, Patricia Coombs. Szürke,
fekete, Sarah May Evans.
A sor rövidült, ahogy az Ajtó
egymás után elnyelte és hazaszállította
a gyerekeket. Természetesen elõfordult, hogy egy-egy
anya elfelejtette az otthoni Ajtót megfelelõ idõben
speciális fogadásra állítani, s ilyenkor
az iskola Ajtaja szürke maradt. Egy percnyi szünet után
azonban az Ajtó önmûködõen a sorban
következõ kombinációra tért rá,
s így a kimaradt diáknak meg kellett várnia,
amíg mind eltávoztak. Akkor aztán telefonon
felhívták a feledékeny szülõt,
s ezzel a dolog elintézõdött. Ez mindig rosszul
esett a szóban forgó diáknak, különösen
az érzékenyeknek, mert ebbõl arra következtettek,
hogy odahaza nem törõdnek velük. Miss Robbins
igyekezett ezt az iskolába ellátogató szülõknek
jól az agyába vésni, de azért ilyesmi
minden félévben legalább egyszer mégis
megesett.
A lányok már mind hazamentek.
John Abramowitz kilépett az ajtón, aztán
Edwin Byrne is
A másik baj, a gyakoribb, abból
származott, hogy egy fiú vagy egy lány nem
a maga helyére állt a sorban. Ez is elõfordult,
bármennyire résen is volt a tanító:
különösen sûrûn a félév
elején, amikor a diákok még nem ismerték
annyira a helyes sorrendet.
Ilyenkor aztán fél tucatjával
toppantak be idegen házakba a gyerekek, s vissza kellett
küldeni õket. Ez mindig kavarodást okozott,
percekig tartott, amíg a dolgot rendbe lehetett hozni,
s a szülõk mindig ingerültek voltak.
Miss Robbins hirtelen észrevette,
hogy a sor megállt. Éles hangon szólt rá
a sor elején álló fiúra:
- Indulj, Samuel. Mire vársz?
Samuel Jones öntudatos pillantással
válaszolt.
- Ez nem az én kombinációm,
Miss Robbins.
- Hát kié? - Miss Robbins
türelmetlenül nézett végig a még
öt fiúból álló soron. Ki áll
rossz helyen?
- Dick Hanshaw-é, Miss Robbins.
- És õ hol van?
Egy másik fiú válaszolt,
azon a csúnya, önelégült hangon, amelyet
a gyerekek szinte ösztönösen használnak,
amikor egy társukat beárulják a felnõtteknek.
- A vészkijáraton ment
ki, Miss Robbins.
- Micsoda?
Az iskola Ajtaja egy másik kombinációra
tért át, és Samuel Jones kilépett
rajta. A hátralevõk egyenként követték.
Miss Robbins egyedül maradt a tanteremben.
A vészkijárathoz lépett. Kis, kézi
mûködtetésû ajtó volt, a fal egyik
kanyarulata mögé rejtve, hogy ne törje meg a
terem egységes struktúráját.
Miss Robbins résnyire kinyitotta.
Ezt a tûz esetére szolgáló vészkijáratot
egy idejétmúlt törvény írta elõ,
amely nem vette figyelembe a tûz elleni védekezésnek
immár minden középületben alkalmazott
modern módszerét. Odakint, a vészkijáraton
túl semmi se volt, csak az "odakint". A nap élesen
tûzött, szél fújt, kavarta a port.
A tanítónõ bezárta
az ajtót. Örült, hogy felhívta Mrs. Hanshaw-t.
Teljesítette kötelességét. Most már
egészen biztos, hogy Richarddal valami baj van. Miss Robbins
elfojtotta ösztönös vágyát, hogy
újból telefonáljon.
Mrs. Hanshaw aznap nem utazott New Yorkba. Odahaza maradt,
aggódva és indokolatlanul mérgesen. Mérge
a szemtelen Miss Robbins ellen irányult.
Tizenöt perccel az iskolaidõ
vége elõtt aggodalma az Ajtóhoz hajtotta.
A múlt évben az Ajtóra egy önmûködõ
szerkezetet szereltetett, amely öt perccel három óra
elõtt az Ajtót az iskola koordinátáira
állította be, és - hacsak kézi erõvel
nem állították át - ott tartotta mindaddig,
amíg Richard haza nem ért.
Szemét a komor, szürke Ajtóra
függesztette (miért nem lehetne egy inaktív
erõtérnek valamilyen más, élénkebb,
vidámabb színe?) és várt. Összeszorított
keze hideg volt.
Az Ajtó a megfelelõ pillanatban
elsötétült, de semmi sem történt.
Percek múltak el. Richard késett. Sokat késett.
Nagyon sokat késett.
Háromnegyed négy volt,
s Mrs. Hanshaw már majd megõrült az idegességtõl.
Normális körülmények közt telefonált
volna az iskolába, de most nem tudta rászánni
magát. Hogyan is telefonálhatna, amikor a tanítónõ
kételkedik Richard épelméjûségében?
Mrs. Hanshaw nyugtalanul járkált
fel-alá, reszketõ kézzel cigarettára
gyújtott, majd elnyomta. Lehet-e ennek valami ésszerû
magyarázata? Lehet-e, hogy Richard valamilyen meghatározott
okból marad távol iskola után? Ha így
volna, szólt volna neki. Aztán fény gyulladt
agyában: a fiú tudta, hogy New Yorkba akart menni,
és esetleg csak késõ este tér haza
Nem, Richard akkor is szólt volna
neki. Miért áltassa magát?
Büszkesége megtört.
Felhívja az iskolát (behunyta szemét, és
szempillái alól egy könnycsepp buggyant ki),
vagy tán inkább a rendõrséget hívja
fel.
Amikor kinyitotta szemét, Richard
állt elõtte, szemét a padlóra szegezve.
Magatartásán látszott, hogy várja
a vihar kitörését.
- Helló, mama.
Mrs. Hanshaw aggodalma egyik pillanatról
a másikra (csak az anyák képesek erre) haragra
váltott át.
- Hol voltál, Richard?
És ekkor, mielõtt még
nekikezdhetett volna a meggondolatlan, rossz fiúkról
és a megtört szívû anyákról
szóló prédikációjának,
közelebbrõl szemügyre vette Richard külsejét,
mire az iszonyattól szinte elállt a lélegzete.
- Richard - szólalt meg végül
-, te a szabadban voltál.
Fia lenézett a flexi nélküli,
poros cipõjére, maszatos karjára s az ingére,
amelyen egy kicsiny, de határozott szakadás látszott.
- Azt gondoltam, mama, egy kicsit
- S elhallgatott.
- Valami baj volt az iskola Ajtajával?
- kérdezte az anyja.
- Nem, mama. Semmi.
- Tisztában vagy vele, hogy milyen
halálosan aggódtam miattad? - Hiába várt
a válaszra. - No jó, majd még beszélünk
egymással, ifiúr. Elõször is fürödj
meg, s mindent, ami rajtad van, az utolsó darabig kidobunk.
Mekkanó!
A mekkanó azonban már a
"fürödj meg" szavaknál hangtalanul
elindult a fürdõszoba felé.
- Itt rögtön vedd le a cipõdet
- mondta Mrs. Hanshaw -, és mars a mekkanó után.
Richard engedelmeskedett, lemondóan,
hisz tudta, hiába tiltakoznék.
Mrs. Hanshaw hüvelyk- és
mutatóujjával fölcsippentette a piszkos cipõket,
és bedobta a szemétégetõbe, amely
erre a váratlan megterhelésre halk, ijedt zümmögéssel
válaszolt. Mrs. Hanshaw gondosan letörölte a
kezét egy selyempapírral, amelyet aztán a
cipõk után a szemétégetõ csúszdájába
dobott.
Nem vacsorázott együtt Richarddal,
hagyta, hogy a mekkanó társaságában
egyen, ami a fiúnak még az egyedüllétnél
is rosszabbul esett. Ebbõl - gondolta Mrs. Hanshaw - látja
majd, hogy neheztelek rá, ami minden szidásnál
és büntetésnél inkább ráébreszti,
hogy rossz fát tett a tûzre. Richard - ezt gyakran
mondogatta magának - érzékeny fiú.
De azért lefekvéskor felment hozzá.
Rámosolygott, és gyengéd
hangon szólalt meg. Azt gondolta, ez lesz a legjobb. Hiszen
a fiú már megkapta a büntetését.
- Mi történt ma veled, Dickie
gyerek? - így szólította õt pólyás
korában, s Mrs. Hanshaw-t már ez a megszólítás
is szinte könnyekig ellágyította.
De a fiú félrefordította
arcát, hangja makacsságról és hidegségrõl
árulkodott.
- Nem szeretek azokon a nyomorult Ajtókon
kimenni, mama.
- De miért, az isten szerelmére?
Richard idegesen gyûrögette
a könnyû takarót (a friss, tiszta, s persze
minden használat után eldobható takarót),
és úgy válaszolta:
- Csak mert ki nem állhatom õket.
- De hát akkor hogyan akarsz iskolába
járni, Dickie?
- Majd korábban kelek fel - dünnyögte.
- De hát mi bajod az Ajtókkal?
- Ki nem állhatom õket.
- És még csak fel sem pillantott.
- Na jó - szólt lemondóan
Mrs. Hanshaw -, majd jól kialszod magadat, s holnap reggelre
minden rendben lesz. Megcsókolta a fiút, s kifelé
menet kezét gépiesen elhúzta a fotocellasugár
elõtt, s ezzel letompította a szobavilágítást.
De aznap éjjel nehezen jött álom a szemére.
Mi lehet az oka annak, hogy Dickie egyszerre nem bírja
az Ajtókat? Eddig sohasem volt semmi baja velük. Igaz,
az Ajtó ma reggel elromlott, de ez csak eggyel több
ok rá, hogy becsülje õket. Dickie ostobán
viselkedik.
Ostobán? Eszébe jutott
Miss Robbins diagnózisa, mire hálószobája
sötétségében és magányában
összeszorította puha ajkait. Képtelenség!
A fiút felizgatta valami, nem kell ide orvos, csak aludjon
egy jót.
De amikor másnap reggel felébredt,
fia nem volt odahaza. A mekkanó beszélni ugyan nem
tudott, de kérdésekre nyúlványainak
mozgatása útján igennel vagy nemmel válaszolni
tudott, s így Mrs. Hanshaw egy fél percen belül
már megbizonyosodott ró la, hogy Richard a szokottnál
fél órával korábban kelt fel, elbliccelte
a zuhanyozást, és kiszaladt a házból.
De nem az Ajtón át.
Hanem a másik úton, az
ajtón, a kisbetûs ajtón keresztül.
Mrs. Hanshaw videofonja aznap délután 3 óra
10 perckor diszkréten csengetett. Mrs. Hanshaw sejtette,
ki hívja, s amikor bekapcsolta a vevõt, látta,
hogy nem tévedett. Egy gyors pillantást vetett a
tükörbe, hogy e nyugtalansággal és aggodalommal
eltöltött nap után elég higgadtnak látszik-e,
majd bekapcsolta az adókészülékét.
- Tessék, Miss Robbins - mondta
hûvösen.
Richard tanítónõje
az izgalomtól kissé elcsukló hangon szólalt
meg:
- Mrs. Hanshaw, Richard ma szándékosan
a vészkijáraton távozott, holott mondtam
neki, hogy a szabályszerû Ajtót használja.
Nem tudom, hova ment.
- Bizonyára hazaindult - mondta
óvatosan Mrs. Hanshaw.
- S ön ezt így helyesnek
tartja? - kérdezte megdöbbenve Miss Robbins.
Mrs. Hanshaw sápadtan rendreutasította
a tanítónõt.
- Nem hinném, hogy önnek
joga volna kritizálni õt. Ha a fiam nem akarja az
Ajtót használni, ez az õ dolga meg az enyém.
Nem hinném, hogy volna olyan iskolai szabályzat,
amely elõírná, hogy az Ajtót kell
használnia. - Magatartásán látszott,
hogy ha volna ilyen szabályzat, akkor õ majd gondoskodik
arról, hogy megváltoztassák.
Miss Robbins elpirult, de még
volt ideje egy gyors megjegyzésre, mielõtt az összeköttetés
megszakadt.
- Én az ön helyében
igenis megszondáztatnám.
Mrs. Hanshaw ott maradt állva
a kvarcinlemez elõtt, vaksin bámult az üres
lapra. Anyai szíve néhány pillanatra határozottan
Richard pártjára állította. Miért
kelljen az Ajtót használnia, ha nem akarja? Aztán
leült, várt, büszkesége viaskodott gyötrõ
félelmével, hogy hátha Richardnak mégis
valami baja van.
A fiú dacos arccal állított
be, de az anyja magára kényszerített önuralommal
úgy fogadta, mintha semmi rendkívüli nem történt
volna.
Heteken át ezt az eljárást
követte. Semmi az egész, mondogatta magának.
Puszta szeszély. Majd kinövi.
A dolog már csaknem megszokott
állapottá vált. De olykor-olykor - megesett,
hogy három nap egymás után - Mrs. Hanshaw,
amikor lejött reggelizni, ott látta Richardot, ahogy
morcos arccal várakozik az Ajtó elõtt, majd
midõn eljön az iskola kezdetének ideje, kilép
rajta. Mrs. Hanshaw sohasem tett semmiféle megjegyzést.
Ha Richard az Ajtón át
távozott, s különösen ha ilyenkor így
is jött haza, Mrs. Hanshaw szívét melegség
öntötte el. Végre minden rendben van - ujjongott
magában. De egy, két vagy három nap múltával
Richard - miként egy morfinista - újból visszatért
beteges szokásához, kisurrant az ajtón -
a kisbetûsön -, mielõtt még anyja felébredt.
Ilyenkor Mrs. Hanshaw kétségbeesetten
pszichiáterre és szondázásra gondolt,
de mindig felmerült benne, milyen alantas elégedettség
tölti majd el Miss Robbinst, ha esetleg tudomást szerez
a dologról. S ez aztán megakadályozta abban,
hogy bár mit is tegyen, noha nem sejtette, hogy ez a valódi
indoka.
Ezalatt kénytelen-kelletlen tudomásul
vette a helyzetet, s igyekezett jó képet vágni
hozzá. A mekkanót utasította, hogy a tergófelszereléssel
és friss ruhával az ajtónál - a kisbetûsnél
- várakozzék. Richard vonakodás nélkül
megmosdott, és ruhát váltott. Alsóruháját,
zokniját és flexijét amúgy is eldobták
volna, a naponta eldobott ing költségét pedig
Mrs. Hanshaw zokszó nélkül viselte. Ami a nadrágot
illeti, megengedte, hogy a fiú egy hétig hordja,
azzal a feltétellel, hogy esténként gondosan
kitisztítják.
Egy napon azt ajánlotta Richardnak,
hogy kísérje õt el egy kis kirándulásra,
New Yorkba. Ebben nem valamilyen határozott terv vezette,
inkább az a ködös óhaj, hogy ne engedje
õt szem elõl. Richard nem ellenkezett. Sõt
inkább örült. Minden aggodalom nélkül
kilépett az Ajtón. Egy pillanatig sem habozott.
És az arcán sem ült az a rosszalló kifejezés,
mint azokon a reggeleken, amikor az Ajtón át ment
iskolába. Mrs. Hanshaw odavolt az örömtõl.
Ily módon - gondolta - talán vissza lehet a fiút
csalogatni az Ajtó használatára. Minden találékonyságát
latba vetette, hogy egy s más ürüggyel kirándulni
mehessen Richarddal. Még a hallatlanul magas áramszámlát
se bánta, csak hogy javaslatára egy napra elutazzanak
Kantonba, és ott megnézzenek egy kínai ünnepséget.
Ez egy vasárnap történt,
s Richard másnap egyenesen ahhoz a falban levõ nyíláshoz
ment, amelyet mindig használt. Mrs. Hanshaw, aki aznap
kivételesen korán ébredt, tanúja volt
e jelenetnek. Idegességében ezúttal már
nem bírta türtõztetni mag át, panaszos
hangon szólt a fia után:
- Miért nem az Ajtót használod,
Dickie?
- Ha Kantonba megyünk, akkor még
csak megteszi - válaszolta kurtán Richard, s kilépett
a házból.
Így hát a terve kudarcba
fulladt. Aztán egy napon Richard csuromvizesen jött
haza. A mekkanó bizonytalanul téblábolt körülötte,
s Mrs. Hanshaw, aki épp akkor tért vissza Iowából,
ahol egy négyórás látogatást
tett nõvérénél, dühösen
felfortyant.
- Richard!
Richard bûntudatosan mentegetõzött:
- Esni kezdett. Hirtelen eleredt az esõ.
Mrs. Hanshaw egy pillanatig nem is értette,
mit mond. Mert hát húsz évvel ezelõtt
járt iskolába, s tanult földrajzot. De aztán
mégis felderengett benne az égbõl szakadatlanul,
fékeveszetten ömlõ víz látványa
- azé a vad vízzuhatagé, amelyet nem lehet
sem egy csap elfordításával, sem gombnyomással,
sem az elektromos áram megszakításával
elállítani.
- Kint áztál az esõben?
- tudakolta.
- Ugyan, mama. Hazajöttem, amilyen
gyorsan csak tudtam. Nem sejtettem, hogy esni fog.
Mrs. Hanshaw erre nem tudott mit mondani.
Annyira megdöbbent, hogy nem is talált szavakat.
Két nappal késõbb
Richard orra folyni kezdett, torka száraz volt és
kapart. Mrs. Hanhsaw kénytelen volt bevallani magának,
hogy a betegség mételye éppúgy befurakodott
a házába, mint a vaskorszak bármelyik nyomorúságos
viskójába.
És ez aztán megtörte
makacsságát és büszkeségét.
Most már õ sem tagadta, hogy Richardnak pszichiáterre
van szüksége.
Mrs. Hanshaw gondosan választotta meg a pszichiátert.
Ösztöne elõbb azt súgta, hogy egy távoli
orvost keressen. Egy ideig azt latolgatta, hogy egyenest a San
Franciscó-i Központi Kórházba megy el,
és találomra választ orvost.
De aztán eszébe jutott,
hogy ily módon névtelen személy volna. Nem
tarthatna igényt nagyobb elõzékenységre,
mint a város nyomornegyedébõl bármelyik
nyilvános Ajtóhasználó. Ha viszont
a maga közösségében marad, akkor a szavának
súlya lesz
Hosszasan tanulmányozta a körzet
térképét. A térkép ahhoz a
kitûnõ sorozathoz tartozott, amelyet az Ajtó
Rt. hozott ki, és ingyen osztott szét ügyfelei
közt. Mrs. Hanshaw nem is tudta egészen elfojtani
magában a bizsergetõ büszkeség érzetét,
amikor kiterítette a térképet. Nem pusztán
az Ajtó-koordináták finom nyomású
jegyzékét tartalmazta, hanem tényleges térkép
volt, amely minden ház helyét gondosan feltüntette.
És miért ne? Az A-3 körzet
a világ egyik legtekintélyesebb környéke,
az arisztokrácia központja: az elsõ olyan közösség
a Földön, ahol az Ajtót minden házba bevezették.
Az elsõ, a legnagyobb, a leggazdagabb, a legismertebb.
Se gyárakra, se üzletekre nincs szüksége.
Sõt még utakra sem. Minden ház egy kis önmagában
álló kastély, amelynek Ajtaja belépést
biztosít mindenhová a világon, ahol csak
Ajtók léteznek.
Mrs. Hanshaw gondosan végignézte
az A-3 körzetben élõ ötezer család
jelmagyarázatos jegyzékét. Tudta, hogy számos
ideggyógyász lakik a körzetben. Az A-3 körzet
sok kiváló szakemberrel dicsekedhetett.
Dr. Hamilton Sloane neve a második
volt, amelyhez eljutott, s az ujja itt megpihent a térképen.
Az orvos rendelõje alig két mérföldre
feküdt a lakásuktól. Mrs. Hanshaw-nak tetszett
az orvos neve. Az a tény, hogy az A-3 körzetben lakik,
fémjelezte. És amellett szomszédjuk, gyakorlatilag
a szomszédjuk. Megérti majd, hogy sürgõs
és
bizalmas ügyrõl van szó.
Mrs. Hanshaw habozás nélkül
felhívta dr. Sloane rendelõjét, és
bejelentette magát.
Dr. Hamilton Sloane viszonylag fiatal ember volt, negyven éven
alul. Jó családból származott, és
valóban hallott már Mrs. Hanshaw-ról.
Türelmesen végighallgatta
az asszonyt, s aztán megkérdezte:
- És az egész azzal kezdõdött,
hogy az Ajtó elromlott?
- Igen, doktor úr.
- És a fia talán fél
az Ajtóktól?
- Szó sincs róla. Micsoda
ötlet! - Mrs. Hanshaw szemmel láthatóan meglepõdött.
- Ilyesmi elõfordulhat, Mrs. Hanshaw.
Végül is ha meggondolja, hogy egy Ajtó miképpen
mûködik, van abban valami félelmetes. Az ember
átlép egy Ajtón, atomjai egy másodpercre
térenergiává alakulnak át, elkerülnek
a tér egy másik pontjára, ahol aztán
újból anyaggá változnak vissza. Egy
pillanatig az ember megszûnik élni.
- Ilyesmire senki sem gondol.
- De a fia esetleg igen. Tanúja
volt, amikor egy Ajtó elromlott. Lehet, hogy azt mondja
magának: "Mi történik, ha az Ajtó
netán olyankor romlik el, amikor még csak félig
jutottam rajta át?"
- Ez lehetetlen. Hiszen azért
idõnként használja az Ajtót. Még
Kantonba is eljött velem. Kínába. És
ahogy mondtam már, hetenként egyszer-kétszer
az iskolába menet is azt használja.
- Saját akaratából?
Jókedvûen?
- Hát - mondta habozva Mrs. Hanshaw
-, úgy láttam, kissé kihozza a sodrából.
De mi értelme van, doktor úr, errõl beszélni?
Csináljon, kérem, egy gyors szondázást,
hogy lássuk, mi a baj. - Majd élénkebb hangon
így folytatta: - Ennyi az egész . Biztos vagyok
benne, hogy csak valami kisebb dologról van szó.
Dr. Sloane felsóhajtott. Utálta
a "szondázás" szót, s unos-untalan
ezt kellett hallania.
- Mrs. Hanshaw - magyarázta türelmesen
-, gyors szondázás nem létezik. Tudom, hogy
a képeslapok tele vannak a szondázással,
s hogy bizonyos körökben ez a sikk. De nagyon felfújják.
- Ezt komolyan mondja?
A legkomolyabban. A szondázás
igen bonyolult mûvelet. Az elmélet szerint a gondolkozás
áramköreit kell nyomon követni. Az agysejtek,
mint tudja, igen változatos módokon vannak összekapcsolva
egymással. Az összekapcsolt pályák közül
egyeseket sûrûbben használunk, ezek tudatos
és tudat alatti gondolkozási szokásokat képviselnek.
Az elmélet szerint e pályákat minden agyvelõben
fel lehet használni arra, hogy minél korábban
és minél nagyobb bizonyossággal megállapíthassuk
a lelki betegségeket.
- Hát akkor?
- Csakhogy a szondázás,
különösen egy gyerek számára, eléggé
ijesztõ élmény. Traumát okozhat. És
több mint egy órát tart. Az eredményeket
pedig el kell küldeni elemzésre a Központi Pszichoanalitikai
Intézetbe, ahonnan csak hetek múlva kapunk választ.
És mindennek tetejébe, Mrs. Hanshaw, számos
ideggyógyász azon a véleményen van,
hogy a szondaelemzések elmélete igen bizonytalan
lábakon áll.
Mrs. Hanshaw összeszorította
ajkait.
- Ezzel azt akarja mondani, hogy semmit
sem lehet tenni?
Dr. Sloane elmosolyodott.
- Dehogyis. Ideggyógyászat
létezett már évszázadokkal azelõtt,
hogy a szondázást kitalálták. Az volna
a legjobb, ha beszélnék a fiúval.
- Beszélne vele? És semmi
mást nem csinálna?
- Ha az elõzményekre vonatkozóan
valamilyen felvilágosításra lesz szükségem,
majd önhöz fordulok. De az a legfontosabb, hogy beszéljek
a fiúval.
- Nem hiszem, dr. Sloane, hogy Richard
hajlandó volna errõl önnel beszélni.
Hisz még velem sem akar, pedig én az anyja vagyok.
- Az ilyesmi gyakran megesik - nyugtatgatta
a pszichiáter az asszonyt. - A gyerekek az idegennek olykor
szívesebben tárják ki a szívüket.
De akárhogy áll is a dolog, másképp
nem tudom elvállalni a kezelését.
Mrs. Hanshaw felállt. Egyáltalán
nem tetszett neki az orvos javaslata.
- És mikor jön el, doktor
úr?
- Szombat megfelelne? A fiú aznap
nem megy iskolába. Vagy önnek szombaton más
dolga van?
- Várni fogjuk önt, doktor
úr.
És ezzel méltóságteljesen
kivonult. Dr. Sloane a kis várószobán keresztül
kikísérte õt a rendelõ Ajtajáig,
s ott megvárta, amíg az asszony lenyomja a háza
koordinátáit. Végignézte, ahogy átmegy
az Ajtón. Elõbb fél-asszonnyá, majd
negyed-asszonnyá változott, utána könyökké
és lábbá, végül semmivé.
Ijesztõ látvány
volt.
Vajon elõfordult-e már,
hogy egy Ajtó épp akkor romlott el, amikor valaki
kilépett rajta, s a testének egyik fele még
itt volt, a másik meg már ott? Sohasem hallott ilyen
esetrõl, de - gondolta - azért ez elõfordulhat.
Visszament az íróasztalához,
és megnézte, mikorra van a következõ
páciens bejelentve. Tudta, hogy Mrs. Hanshaw csalódott
és bosszús, mert õ nem vállalta a
szondázásos kezelést.
De miért, az isten szerelmére?
Miért vált a szondázás, ez a szerinte
nyilvánvaló kuruzslás olyan divatossá
a nagyközönségnél? Talán azért,
mert ez is része annak az általános irányzatnak,
amely egyre nagyobb elõszeretettel alkalmaz gépeket?
Mindaz, amit az ember el tud végezni, a gép sokkal
jobban elvégzi. Gépek! Egyre több gép!
Mindenre csak gép! O tempora, o mores! Ördög,
pokol!
A szondázással szembeni
ellenszenve nyugtalanítani kezdte. Talán a szakemberek
munkanélküliségétõl fél,
talán valamilyen alapvetõ bizonytalanságról
van szó, mechanofóbiáról, ha ez erre
megfelelõ kifejezés?
Elhatározta, hogy megbeszéli
a dolgot a saját analitikusával.
Dr. Sloane tudta, óvatosnak kell lennie. A fiú
nem magától jött hozzá, nem olyan páciens,
aki többé-kevésbé vágyik rá,
hogy kitárulkozhasson, aki segítségét
kéri.
Ilyen körülmények közt
az lesz a legokosabb, ha az elsõ találkozását
Richarddal rövidre fogja, nem sokat beszél. Elegendõ,
ha eléri azt, hogy a továbbiakban nem lesz teljesen
idegen a fiú szemében. Így a következõ
alkalommal olyasvalaki lesz, akivel Richard már találkozott.
Aztán ismerõssé lép elõ, végül
a család barátjává.
Sajnos nem valószínû,
hogy Mrs. Hanshaw belenyugodjon egy ilyen hosszan tartó
kezelésbe. Bizonyára megpróbál majd
találni valakit, aki végrehajtja a szondázást,
s ez sikerülni is fog neki.
És ezzel árt majd a fiúnak.
Ebben dr. Sloane biztos volt.
Épp ezért úgy érezte,
nem szabad túl óvatosnak lennie, meg kell kockáztatnia
a gyorsabb elõrehaladást, akár egy kisebb
krízis árán is. Kellemetlen tíz perc
múlt el, mígnem eldöntötte magában,
hogy muszáj megpróbálnia. Mrs. Hanshaw kényszeredetten
mosolygott, fürkészve nézett rá, mintha
mágikus szavakat várna tõle. Richard izgett-mozgott
a székén, nem reagált dr. Sloane tapogatózó
megjegyzéseire, szemmel láthatóan unatkozott.
- Volna kedved egyet sétálni
velem, Richard? - kérdezte hirtelen közömbösséget
színlelve dr. Sloane.
A fiú szeme tágra nyílt,
abbahagyta a mocorgást. Dr. Sloane szemébe nézett.
- Sétálni?
- Igen, odakint.
- Ön szokott odakint járni?
- Néha. Ha kedvem van hozzá.
Richard talpra ugrott, de igyekezett
elfojtani gyötrõ türelmetlenségét.
- Nem hittem volna, hogy mások
is sétálnak.
- Én szoktam. És szeretek
kettesben sétálni.
A fiú bizonytalanul leült.
- Mama?
Mrs. Hanshaw ültében megmerevedett,
összeszorított ajka borzalomról árulkodott,
de azért sikerült uralkodnia magán.
- Menj csak, Dickie. De vigyázz
magadra.
És egy gyors, vészjósló
pillantást vetett dr. Sloane-ra.
Dr. Sloane nem mondott igazat. Nem szokott "néha"
sétálni. Valójában elsõ egyetemi
éveitõl fogva nem járt kint a szabadban.
Igaz, szeretett atletizálni (sõt bizonyos mértékig
még ma is szeret), de akkoriban az ibolyántúli
termek, fedett úszómedencék, teniszpályák
divatoztak. Azok számára, akik meg tudták
fizetni, ez sokkal kellemesebb volt, mint az elemeknek kitett
nyitott pályák. Így hát nem volt oka
rá, hogy kimenjen a szabad ég alá.
Ezért aztán a szélben
bizsergett is a bõre, s a flexijével igen óvatosan
lépkedett a puszta füvön.
- Nézze csak! - nevetett föl
Richard. A fiút mintha kicserélték volna,
tartózkodása alábbhagyott.
Dr. Sloane még éppen elkapott
egy kék villanást, amely az egyik fánál
ért véget. Levelek zizzentek, s aztán a kékséget
szem elõl vesztette.
- Mi volt ez?
- Egy madár - válaszolta
Richard. - Egy kék színû madár.
Dr. Sloane csodálkozva nézett
körül. Hanshaw-ék háza egy magaslaton
állt, mérföldekre el lehetett látni
innen. Környékét ritkás erdõ
borította, s a facsoportok közt a napfényben
friss fû zöldellt. A sötétebb zöld
területeket vörös és sárga mintázatok
tarkították. Virágok voltak. A könyvekbõl,
amelyeket életében végignézett s a
régi videovetítésekbõl eleget tudott
ahhoz, hogy e látvány hátborzongatóan
ismerõs emléket idézzen fel.
De a fû olyan gondozott volt, a
virágok olyan szép mintázatokat alkottak.
Dr. Sloane-ban felderengett a gondolat, hogy õ valami sokkal
vadabbat várt.
- Ki gondozza mindezt? - kérdezte.
Richard vállát vonogatta.
- Nem tudom. Talán a mekkanók.
- A mekkanók?
- Egy egész sereg van itt a környéken.
Olykor atomkéssel járnak, amelyet egész közel
tartanak a talajhoz. Azzal nyírják a füvet.
És folyton a virágok és egyebek közt
babrálnak. Ott is van egy közülük.
Fél mérföldre tõlük
egy kicsiny mekkanó dolgozott. Fémburkolata visszaverte
a fentrõl ráhulló fényeket, ahogy
lassan siklott a tündöklõ mezõ felett,
egyfajta - dr. Sloane elõtt ismeretlen - tevékenységbe
merülve. Dr. Sloane elcsodálkozott. Ez valamilyen
torz esztéticizmus, nyilvánvaló tékozlás.
- Hát az meg ott micsoda? - kérdezte
hirtelen
Richard odapillantott.
- Egy ház - válaszolta.
- A Froehlichéké. Koordinátái: A-3,
23, 461. Az a kis, csúcsos épület pedig odaát,
az egy nyilvános Ajtó.
Dr. Sloane a házra bámult.
Hát ilyen egy ház kívülrõl? Valahogy
négyszögletesebbnek és magasabbnak képzelte.
- Jöjjön! - kiáltotta
Richard elõreszaladva.
Dr. Sloane megfontoltabb léptekkel
követte.
- Te itt a környéken minden
házat ismersz?
- Majdnem mindet.
- Hol van az A-23, 26, 475? - Ez persze
az õ háza volt.
Richard körülnézett.
- Lássuk csak. Tudom már,
hol van
Látja ott azt a vizet?
- Vizet? - Dr. Sloane csak most vette
észre, hogy a zöld mezõn át egy ezüstös
csík kanyarog.
- Igen. Az igazi víz. Köveken
és egyebeken folyik át. És állandóan
folyik. A köveken lépdelve át lehet kelni rajta.
Ezt folyónak hívják.
Inkább pataknak - gondolta magában
dr. Sloane. Valaha persze tanult földrajzot, bár manapság
elsõsorban már csak gazdasági és kulturális
földrajzot tanítanak. A fizikai földrajz amolyan
kiveszõben levõ tudomány, csak szakemberek
foglalkoznak vele. De azért elméletileg tudta, mi
a folyó és mi a patak.
Richard még mindig beszélt.
- Nos, hát túl azon a folyón
meg azon a nagy facsoporttal borított dombon, a másik
oldalon áll az A-23, 26, 475. Világoszöld ház
fehér tetõvel.
- Igen? - Dr. Sloane õszintén
csodálkozott. Nem tudta, hogy a háza zöld színû.
Valamilyen kis rovar borzolta fel a füvet,
ahogy igyekezett elkerülni a közeledõ lábakat.
Richard utána nézett, és vállat vont.
- Nem lehet elkapni õket. Már
megpróbáltam.
A lepke odább suhant, sárga
szárnyát billegtetve. Dr. Sloane a szemével
követte suhanását.
A mezõkön a levegõt
halk zümmögés töltötte be, amelyet
idõnként egy-egy éles, hívogató
hang, csörgés, csivitelés, fel-alá szárnyaló
csicsergés szakított meg. Amikor dr. Sloane megszokta
a fülelést, ezer és ezer különbözõ
hangot hallott - egy sem származott közülük
embertõl.
Most árnyék hullt a tájra,
közeledett hozzá, betakarta. Hirtelen hûvösebb
lett. Dr. Sloane meglepetten nézett felfelé.
- Csak egy felhõ - magyarázta
Richard. - Mindjárt elmegy. Nézze ezeket a virágokat.
Ezek illatoznak.
Több száz yardnyira voltak
Hanshaw-ék házától. A felhõ
elvonult, s újból kisütött a nap. Dr.
Sloane visszanézett, és ijedten látta, milyen
nagy távolságot tettek meg. Ha nem látják
többé a házat, és ha Richard netán
elszalad, hogyan fog õ visszatalálni?
Türelmetlenül elhessegette
magától e gondolatot, és a víz csíkja
felé nézett (mely most már közelebb
volt), majd túl azon, a ház felé. Világoszöld?
- tûnõdött magában.
- Te már egész felfedezõ
vagy - mondta.
- Amikor iskolába megyek, és
hazajövök onnan, igyekszem más-más útvonalon
jönni és új dolgokat látni - felelte
Richard szemérmes büszkeséggel.
- De nem mégy ki minden reggel
a szabadba, ugye? Idõnként, gondolom, az Ajtókat
is használod.
- Hát persze.
- De miért, Richard? - Dr. Sloane
valahogy úgy érezte, hogy ez esetleg fontos lehet.
De Richard tüstént eloszlatta
reményeit. Homlokát ráncolva, meglepett arckifejezéssel
felelte:
- Mert egyik-másik reggel esik
az esõ, s muszáj az Ajtót használnom.
Nem örülök neki, de mit tegyek? Vagy két
héttel ezelõtt elkapott az esõ
- önkéntelenül
is körülnézett, és suttogóra fogta
hangját - és megfáztam, s a mama persze nagyon
megijedt.
Dr. Sloane felsóhajtott.
- Ne menjünk vissza? - kérdezte.
Richard arcán csalódottság
tükrözõdött.
- Máris?
- Eszembe juttattad, hogy az anyád
bizonyára már vár minket.
- Valószínûleg. -
A fiú vonakodva megfordult. Lassan sétáltak
visszafelé.
- Egyszer - mesélte Richard -
írtam egy iskolai dolgozatot arról, mit tennék,
ha valamilyen régi jármûvön utazhatnék
(vigyázott, nehogy "utazhatnák"-ot mondjon).
Azt írtam, sztratohajón utaznék, elnézném
a csillagokat, a felhõket meg az efféléket.
Ó, de bolond voltam.
- Miért, most valami mást
választanál?
- Hát persze. Automobilon mennék,
egészen lassan. Mindent megnéznék útközben.
Mrs. Hanshaw aggódva, bizonytalan hangon kérdezte:
- Nem abnormális a viselkedése,
ugye, doktor úr?
- Szokatlan talán, de nem abnormális.
Szeret odakint lenni.
- De hogy lehet ez? Amikor odakint minden
olyan piszkos, olyan kellemetlen.
- Ez egyéni ízlés
kérdése. Száz esztendõvel ezelõtt
az õseink úgyszólván minden idejüket
odakint töltötték. És gondolom, még
ma is van Afrikában legalább egymillió ember,
aki még sohasem látott Ajtót.
- De Richardot mindig arra tanítottuk,
hogy úgy viselkedjék, ahogy egy rendes embernek
az A-3 körzetben viselkednie kell - tört ki Mrs. Hanshaw.
- Nem úgy, ahogy egy afrikainak vagy
az õseinknek.
- Itt van a kutya eltemetve, Mrs. Hanshaw.
Richard vágyik kimenni a szabad ég alá, de
ugyanakkor érzi, hogy ez nem helyes. Szégyell beszélni
róla önnel és tanítójával.
Ez aztán morcos zárkózottságba kényszeríti,
ami végsõ soron veszélyes is lehet.
- És hogyan tudnánk rávenni,
hogy hagyja abba?
- Ezzel ne is próbálkozzon
- válaszolta dr. Sloane. - Inkább igyekezzen irányítani
a cselekedeteit. Aznap, amikor az önök Ajtója
elromlott, kénytelen volt kimenni a szabad ég alá,
tetszett neki odakint, s ezzel kezdõdött a dolog.
Az iskolába járást kifogásként
használja fel arra, hogy újból végigélje
azt az elsõ izgalmas élményt. Engedje meg
neki, hogy szombatonként és vasárnaponként
két órára kimehessen. Így talán
ráeszmél, hogy kimehet a szabadba anélkül
is, hogy valamilyen meghatározott cél felé
menjen. Nem gondolja, hogy akkor iskolába menet és
hazajövet az Ajtót fogja használni? És
hogy akkor megszûnnek a bajai a tanítónõjével
és a diáktársaival?
- De hát így minden maradna a régiben.
Nem lehetne ezen változtatni? Hát soha többé
nem lesz normális? Dr. Sloane felállt.
- Mrs. Hanshaw - mondta -, a fiú
teljesen normális. Csak élvezi a tiltott gyümölcsöt.
Ha ön segít neki, ha nem helyteleníti a viselkedését,
akkor az máris veszíteni fog valamit a vonzóerejébõl.
És minél idõsebb lesz a fiú, annál
inkább felismeri majd, mit vár és követel
tõle a társadalom. Meg fog tanulni ehhez igazodni.
Hisz végeredményben mindannyiunkban lakozik egy
kis lázadó szellem, amely aztán általában
elcsitul, ahogy öregebbek és fáradtabbak leszünk.
Persze csak akkor, ha nem fojtják el ésszerûtlenül,
és nem engedik, hogy a külsõ nyomás
hatására fokozódjék. Erre vigyázzon.
És Richarddal minden rendben lesz.
Az Ajtóhoz ment.
- És a szondázást
nem tartja szükségesnek, doktor úr? - kérdezte
Mrs. Hanshaw.
- Semmiképp sem! - fordult meg
az orvos hevesen. - Erre egyáltalán nincs szüksége.
Értse meg, kérem. Az égvilágon semmi
szüksége rá.
Dr. Sloane ujja egy hüvelyknyire
a kombinációs táblától habozva
megállt, tekintete elkomorult.
- Mi baj van, doktor úr? - kérdezte
Mrs. Hanshaw.
De dr. Sloane nem is hallotta a kérdést,
mert az Ajtó, a szondázás, a gépek
egyre fokozódó, fojtogató áradata
járt a fejében. Mindannyiunkban van egy kis lázadó
szellem - gondolta magában.
Így aztán elhúzta
kezét a kombinációs táblától,
elfordult az Ajtótól, és halk hangon megszólalt:
- Gyönyörû idõ
van odakint, azt hiszem, sétálok egyet.
Vámosi Pál fordítása