Madárfejűek Társasága

NNCL242-299v1.0

 

---

Raymond Queneau
 
Zazie a Metrón

 

A mű eredeti címe: ZAZIE DANS LE MÉTRO
fordította KLUMÁK ISTVÁN
Az előszót írta és a szöveget az eredetivel egybevetette PŐDÖR LÁSZLÓ
© Éditions Gallimard, 1959

 

 

Raymond Queneau

 

„... Valahányszor verset írok, arról ábrándozom, hogy olyat fogok elmondani, amit még soha senki nem mondott el a mi nyelvünkön ...”

Boileau-nak, a klasszikus francia ars poetica megfogalmazójának ezt a mondatát idézi Raymond Queneau a Chêne et chien (Tölgy és eb) című, 1937-ben megjelent első verseskötete mottójaként, s rögtön hozzáfűzhetjük, hogy egész pályafutása alatt becsületesen tartotta is magát ehhez az elvhez ... bár egy kis módosítással. Való igaz ugyanis, hogy azt akarja elmondani, amit előtte senki sem mondott el francia nyelven; de mivel ezen a nyelven már annyi minden elhangzott, s ezért igen nehéz újat találni, többnyire beéri azzal, hogy új helyett mindent egyszerűen oly módon igyekszik elmondani, ahogyan eddig még senki írótársai közül. Buffon sokat idézett mondása: „A stílus maga az ember„, azt jelenti, hogy a gondolat megfogalmazásának a módjában az emberi értelem sajátos, egyéni jellege nyilvánul meg. Ilyen értelemben Raymond Queneau csakugyan nem lett hűtlen Boileau ars poeticájához; műve valóban olyasmit és oly módon közöl velünk – amit – és főleg, ahogyan – előtte még egyetlen francia író sem közölt.

„Felületes – mélyenszántó; szóviccgyáros – filozofikus, enciklopédikus elme.” Ellentétes vélemények – s mégis az a nézet alakult ki Queneau-ról, hogy a mai francia irodalom egyik igen érdekes, eredeti jelensége. Neve elválaszthatatlanul hozzátartozik a legutóbbi 30-40 esztendő francia irodalmához; néhány kisebb-nagyobb, de inkább kisebb siker mellett olyan jelentős sikert is elkönyvelhet, mint az itt közölt Zazie a Metróban, amelynek példányszámával és irodalmi visszhangjával kevés mű veheti fel a versenyt, s amelynek hőse és stílusa egyaránt fogalommá vált. Az ellentétes – fenntartás nélkül elítélő és ugyancsak fenntartás nélkül magasztaló – vélemények között ma már elég világosan áll előttünk ennek a valóban oly ellentmondásos írónak az arca. A komédiás, a szóficamgyártó grimaszai mögött lehetetlen észre nem venni az élet értelmén töprengő gondolkodót, aki szerint „a lényeges az, hogy megtudjuk, milyen formát ölthet a földön a boldogság, s egyáltalán ölt-e valamilyen formát”? Mert igazából nem is Boileau mondását kellett volna első – és valamennyi – műve jeligéjéül választania, hanem ezt a fenti, függő beszédben megfogalmazott kérdést, amelyen szüntelenül gondolkodik, azóta, hogy kinyitotta szemét a világra. A Zazie-ban is erre keres választ, s talál is rá, meglehetősen kiábrándultat.

 

Raymond Queneau Le Havre-ban született, 1903-ban. Gyermekkorának emlékeit a Tölgy és eb című kötetében szűri le, látszólag könnyed, kihívóan fölényes, csak titokban, csak egy-egy pillanatra elérzékenyülő hangú költeményekben. A kötet címében szereplő két szó – chêne és chien – normandiai eredetű családnevének két lehetséges etimológiájára utal. Szívesen eljátszik az etimológiával, mert szentül meg van róla győződve, hogy érvényes a latin mondás: „nomen est omen”, hogy a névnek roppant nagy a jelentősége:

 

Tölgy és eb, az én két nevem,
Aggasztó etimológia ...
.....................................
Pokolra visszatér az eb,
De végre talpra áll a tölgy!
S megindul fel felé, fel egyenest a hegy csúcsára.

 

Le Havre-ban, szülővárosában végzi el a gimnáziumot. Osztálytársa Armand Salacrou, iskolatársa Honegger, akit még gyermekkorában hall hangversenyezni. Korán kezdi foglalkoztatni minden, ami nincs a tantervben; hosszú és szerencsétlen kimenetelű csatákat vív a szüleivel, mert tanulás helyett iskolai füzetek sorát írja tele kalandos történetekkel, versekkel, azzal szórakozik, hogy becsületes ókori tudósok nevét próbálja kificamítani. „Az osztály legnagyobb szamara”, „tornából, angol nyelvből egyaránt nulla”, „csütörtökön benntartják büntetésből”. Végül is az apa győz. Queneau nekidurálja magát a tanulásnak, és nem is eredménytelenül, mert az érettségi után a Sorbonne-ra beiratkozva, sikerrel tesz le egy csomó vizsgát, sőt filozófiából alapfokú diplomát szerez. Látszólagos szétszórtsága rengeteg, lassan, gondosan végzett, úgynevezett felesleges munkát takar, ami az idők folyamán enciklopédikus műveltséggé áll össze. A filozófia és az irodalom mellett rendkívül érdekli a matematika és a természettudományoknak szinte minden ága. Tanulmányait hasznosan egészíti ki a katonai szolgálat: 1925 őszétől 1927 tavaszáig Algériában szolgál a zuávoknál, mint oly sokan a N.R.F. írói közül, akik szintén végigjárják a gyarmati katonai szolgálat kemény iskoláját. „Természetes, hogy a katonaság iskola lett számomra, ott jártam ki a népi francia nyelv, az argot és a parigot (tősgyökeres párizsi nyelv) osztályát, amely dialektusokból mindaddig csupán töredékes ismeretekkel rendelkeztem.” Leszerelése után keleti nyelveket – hettitát, koptot, hébert stb. – tanulgat, továbbá sakkot, biliárdot, ökölvívást, judót és számos egyéb hasznos tudományt, többek között vallástörténetet a Collėge de France előadásain, ahol hat éven át Hegellel is behatóan foglalkozik. Mellesleg utazgat, de az utazások – Algéria, San Marino, Marokkó, Portugália, a Baleárok, Mexikó, Szovjetunió, Egyesült Államok – látszólag nem sok nyomot hagytak benne, talán csak 1932-ben tett görögországi útja, amely önmaga megismerésének egyik fontos állomása lett, amolyan belső megtisztulás, katarzis.

Az önmagával való szembenézésnek volt számára egy másik állomása is: a pszichoanalízis. Erről is beszámol a Tölgy és eb-ben:

 

Lefeküdtem egy díványra
s elmeséltem életemet,
amiről azt hittem, élet.

 

Életét ugyan csak a pszichoanalitikusnak mesélte el, nekünk, olvasóinak nem, a pszichoanalízis mégis mély hatással volt rá. különösen a freudi álomértelmezés, amelynek motívumai – ha torz formában megfogalmazva is, ahogyan az nála úgyszólván természetes – gyakran felbukkannak regényeiben, lunátikus figuráiban, álomszerű bolyongásaikban. Filozófiai diplomájának megszerzése után egész sereg különböző foglalkozást űz, többek között banktisztviselő, kereskedelmi képviselő (erre az időre esik találkozása a szürrealistákkal!). Aztán belép a Gallimard kiadóhoz, 1941-ben a kiadó főtitkára lesz. 1951-ben beválasztják a Goncourt Akadémiába. Tevékenysége a harmincas évek derekától kezdve kizárólag irodalmi. Az írás – vers és regény – és a kéziratolvasás mellett ő irányítja az Encyclopédie de Za Pléiade lexikonsorozat szerkesztését; ír filmdialógusokat, szcenáriumot, sőt maga is szerepel filmekben, például ő az Aritmetika című kisfilm főszereplője, az ismeretterjesztő tudós előadó; sőt Alain Resnais egyik kisfilmje számára még a polisztirén gyártását is megverseli, ezt a költői címet adván művének: Le Cbant du Styrène (A Sztirén dala; 1957). Dalszövegeket is ír. Változatos írói pálya, amelynek csúcspontját a Zazie sikere jelenti.

Változatos és ugyanakkor szinte minden zökkenőtől mentes. Látszólag semmi sem tudta igazán lekötni ezt az írót: gyermekkora Le Havre-járól jóformán csak a ködös-esős napok ízét őrizte meg; Párizsból főleg a Metró illataihoz ragaszkodik; utazásait is, bár lelkiismeretes alapossággal, de különösebb szenvedélyes érdeklődés nélkül „végezte”; családjától halkan, megindultság nélkül szakadt el, amikor eljött az ideje; a szürrealistáktól és jó barátjától, André Bretontól apró, személyes jellegű összetűzés miatt, ötévi szoros kapcsolat után, csöndben vált el. A háború sem volt számára – látszólag – megrendítő élmény. Maga jelentette ki, hogy mindegy neki, hol él: élni kell, az ember vagy a kaszárnyaudvaron, vagy az Enciklopédia kézirataiban seperget: akkor már inkább az utóbbiban. De tulajdonképpen mindegy, hol, hogyan. Queneau, saját szavai szerint, nem is élt. Csak öregebb lett. Mint Zazie.

Ebben a szándékoltan eseménytelen életben irodalmi tevékenysége is mintha elszakadna a külső történésektől. A szürrealistákkal való ötéves barátság és együttműködés volt talán az egyetlen „elkötelezettség” a pályáján, ha egyáltalán lehet nála elkötelezettségről beszélni. Egyébként egész életműve szinte szándékosan azt a benyomást igyekszik kelteni, hogy független a külső, a körülötte zajló élettől. Matematikai hajlama, amely a szürrealistáktól tanult módszerekkel és gyermekkorától fogva eleven, játékos, a váratlan, de logikus nyelvi bukfencekben gyönyörűséget lelő nyelvi fantáziával párosul, megkönnyíti számára ezt a magatartást. Első regényének, a Le Chiendent-nak (A bökkenő, 1933) alakjai maguk állapítják meg önmagukról, hogy nem valóságos, eleven, hanem irodalmi hősök. Ez a végén újra előlről kezdődő történet matematikai módszerrel van megszerkesztve. 13 fejezet, mindegyik 7-7 szakasszal. Ez, ugyebár, összesen 91. És vajon miért? Mert a 91 a számsor első 13 tagjának az összege, továbbá, mert a 13 szerencsés (?) szám, a 7 pedig vezetékneve betűinek száma. „Lehetetlennek éreztem, hogy a véletlenre bízzam regényem fejezeteinek a számát”, nyilatkozott erről Queneau. Arról szemérmesen hallgatott, hogy ez a különös ismétlődés is hozzájárul a regény belső ritmusához, és szinte alátámasztja, provokálja a cselekmény megismétlődését. És ahhoz is hozzásegíti, hogy a valóság világából a spekuláció időtlen szférájába billentse át a történetet. Ha arra gondolunk, hogy a magyarul is megjelent Angolpark-ot a maga irreális környezetben mozgó reális szereplőivel a német megszállás alatt írta (1942), hogy a háború utáni francia élet első nagy válsága idején játszadozik el a Stílusgyakorlatokkal (Exercices de style; 1947), és lesz tagja a mindennel, csak éppen a nagy nemzeti problémákkal nem foglalkozó Patafizikai Kollégiumnak (1950), az algériai krízis kirobbanása táján lesz alapító tagja az OULIPO-nak, a Potenciális Irodalmi Műhely-nek, és a válság tetőpontján, az O.A.S. bombáinak robbanása közepette permutálja a Cent mille milliards de poèmes-et (Százezer milliárd vers; 1961), akkor joggal támad az a benyomásunk, hogy ez az író mozdulatlanul áll a körülötte kavargó árban, vagy, ha úgy tetszik, szemben úszik vele.

Felületes benyomás, amely mögött érdeklődés, egy másfajta elkötelezettség rejlik az élet egy másik, megfoghatatlanabb arca iránt. Mert a könói irónia, bukfencek, matematikai kombinációk, lunátikus alakok, e fura, az élet perifériáján mozgó, talajtalan fauna meg a kicsavart szavakba burkolt filozófia, mind-mind egy nagy kérdést tapogat körül: mi az ember, és mi vagyok én, mi rejlik a szavak mögött? Regényeiben alig van haladás, a szereplők valahol az időn kívül mozognak, mintha csupán azt akarnák bebizonyítani az olvasónak, hogy azért ők mégis élnek. A bökkenő végén megfordul a cselekmény, a szereplők megint visszacsöppennek a hozzájuk hasonló mélytengeri lények közé, a regény elejére; Zazie is körben forog, mint a ligeti körhinta, a pályaudvarra való megérkezés és az onnan való visszautazás között, de úgy, hogy nem is ült igazából a Metrón; a Les Fleurs bleues (A kék virágok, 1965) Cidrolinja a regény végén ugyanazon az uszályon köt ki, amelyen az elején láttuk, ott talál rá a múltba vetített énje, a herceg (mindkettő az író hasonmása). Az egész mintha csak azért volna. hogy még egy utolsó, csalódott és elérzékenyült pillantást vessenek erre a világra, hogy még egyszer föltegyék az olvasónak a kérdést: mire való ez a sok ember, s ha már vannak, akkor mért is nem érzik jól magukat? Minek találták fel a háborút és a szenvedést, a végén mért ütköznek elkerülhetetlenül a halálba – és közben a hazugságba –, mikor tulajdonképpen olyan muris az élet, olyan kellemes az utca és a tenger illata, a külvárosi bisztrók légköre és közönsége ... .,Jártatodapofád, jártatodapofád, egyebetsetucc”, ismételgeti fáradhatatlanul Zöldike, a Zazie a Metrón filozófus papagája.

Queneau is ilyen száját jártató filozófus, ő is szüntelenül fecseg. Művét az jellemzi, hogy halálsejtelmét, alapvető kiábrándultságát – pesszimizmusát? – anakronizmusok, matematikai spekulációk, nyelvi szaltó mortálék mögé rejti, s mindent mozgósít, amit enciklopédikus agya felszívott a beszélt és írott kultúrából, hogy megtalálja az emberi jóság anyatejét, az ember egyik sajátos, öt minden más élőlénytől megkülönböztető jellemzőjét: a nevetést, de úgy, hogy közben egy pillanatra se feledkezzék meg költö mivoltáról. Erre való neki az írás. „Az az érzésem – mondja a Bâtons, chif fres et lettres-ben (Vonalak, számok és betűk) –, hogy egész életemben mindig írtam. Többek között verseket is.” Vers és fecsegés, a leírt és az elmondott mondat között a különbség semmi, de ugyanakkor mégis lényeges. Semmi, hiszen az egyik is, a másik is ugyanazokat a szavakat használja (vagy legalábbis használhatja). De ugyanakkor lényeges is: mert az írás nem egyszerűen igen vagy nem, mert írni annyit jelent, hogy új véletleneket fedezünk fel, találunk ki, tehát fecsegünk. De ebben a fecsegésben már rend van. A mindennapi csevegésből a mű megtartja a fésületlenséget, az üdeséget, a meglepetéseket – egyszóval a véletlent. Megtaláljuk benne a legkülönfélébb köznapi, életből ellesett beszélgetések minden jellemző tulajdonságát, azt a nyelvet, amelyen a rendőrök és bisztrósok, külvárosiak és filozófusok, ligeti mutatványosok és matematikusok, görög hősök és középkori hercegek beszélnek. De ez a szüntelen párbeszéd – vagy monológ – szigorú szabályokba szerveződik, egy másik nyelv parancsainak engedelmeskedik, amelyet nem beszélünk, hiszen csupa absztrakció: a matematikáénak.

Véletlen és kiszámítottság: e két forrásból táplálkozik tehát az a könói nyelv, amely az író szemérmesen titkolt, meg nem válaszolt kérdésekben kifejezett filozófiáját hordozza. Éppen ebben rejlik varázsának a titka: anarchikus, logikátlan, mint a fecsegés, és szigorúan szervezett, mint a tudós okoskodás. A józan, logikus ész és a szeszélyes logikátlanság szerencsés házassága. Ez magyarázza az író különböző irányú kísérletezését is. A Stílusgyakorlatok és a Százezer milliárd vers képviseli a kombinációs poétika megteremtésének a kísérletét. A Stílusgyakorlatok-ban kilencvenkilenc változatot ad egy buszincidensre. A Százezer milliárd vers a potenciális irodalom csúcsteljesítménye: tíz szonett végtelen számú permutációja, csodálatos lehetöségek a költészet számára, egyben oldalvágás, a szürrealistáknak és Queneau saját szürrealista múltjának szánva. A Patafizikusok Kollégiumának tagjaiból alakult OULIPO megpróbálja – komolyan-komolytalanul – kibernetizálni a költészetet, s különféle módszereket eszel ki, például az F+n módszert (Fönév +n). Ez abból áll, hogy valamely tetszőleges szöveg – például Mózes Genezis-e minden főneve helyébe bármely szótárban e főnév után következő n-edik főnevet tesszük. E módszer, amint az sejthető, páratlanul gazdag lehetőségeket rejt magában, hiszen nemcsak az n vehet fel a szótáraktól függően kisebb-nagyobb értékeket, hanem ráadásul még az F-et is felcserélhetjük, például I(gé)-re, M(elléknév)-re stb. Ez s a többi hasonló kísérlet a patafizikába be nem avatottak szemében természetesen bolondozás vagy szellemes játék, ám az így nyert szövegek gyakran semmivel sem értelmetlenebbek, mint rettentően okos emberek hasonlóan okos irományai; és a velük foglalkozó író nemegy fogásukat alkalmazza rendkívül eredményesen, például a Petite Cosmogonie Portative-ben (Hordozható kis Kozmogónia, I950), e versbe foglalt, tréfásan szakszerű, tudományosan költői, a tartalom és a forma ellentéte következtében ellenállhatatlanul humoros – minek nevezzük? – „tudományos ismeretterjesztő költeményben”. És „mindez még csak a kezdet – jegyzi meg Queneau. – A jövendő Keplereinek mi vagyunk a Copernicusai, ha szabad magamat egészen szerényen és első megközelítésben így kifejeznem.” A kijelentés magabiztos hangja világosan mutatja, milyen értéket tulajdonít Queneau ezeknek a játékoknak: versei és regényei stílusa viszont azt bizonyítja, hogy a játékok leszűrődött eredménye mégsem elhanyagolható. Regényeiből kifogyhatatlan nyelvi humor árad, amelynek igen jelentős forrása az a különbség, amely a francia írást elválasztja a kiejtéstől, továbbá a beszélt és az írott, irodalmi nyelv között egyre mélyülő szakadék. Ortográfiai játékai nehezen adhatók vissza fordításban, mert a mi helyesírásunk fonetikusabb a franciánál, s ezért csak csekély számú, igazán könói lehetőség kínálkozik e téren (például az ilyenek: tyuxem, axüz stb.), lévén a fonetikus átírás legtöbb esetben paraszti, és nem – mint Queneaunál – városi ízű (báttya, tarcsa, aszongya). A másik fajta nyelvi humor már megközelíthetőbb számunkra. Queneau sohasem idézi a köznapi fecsegést betűről betűre. Nála a leghétköznapibb, lefésületlenebb mondat is gondosan meg van szerkesztve. Ezért találkozunk a Zazie-ban is lépten-nyomon olyan tudós (de nem tudálékos!) és irodalmi fordulatokkal, amelyek látszólag nem felelnek meg a szereplők jellemének, társadalmi helyzetének, értelmi és tudásszintjének, de annál inkább az egész regény stílusának, amelynek éppen ez a megszerkesztett logikátlanság az egyik jellemzője. A mi Karinthynk nevét idézhetnők vele kapcsolatban, de a hasonlat megtévesztő volna. Queneau, ez a mindent feje tetejére állító, a nyelvel bakugrásokat végeztető író nem a középeurópai, „pesti”, kíméletlenül csipkedő – és ne sértődjünk meg: érzéketlenebb – vicc képviselője, hanem a Jean Paul-i humoré (Jean Paul szerint a legnagyobb humorista jézus volt, s a világirodalom legnagyobb humoros alkotása a Hegyibeszéd: „Engedjétek hozzám a kisdedeket ... Boldogok a lelki szegények. ..„), amely sokkal több, mint játék, hadakozás, szúrás vagy burkolt kritika; ez a humor világnézet, az ember esendő voltának tudomásul vétele; nem sért, hanem megért, nem támad, hanem, mint a rosszcsont gyermek csínyeit magában mosolyogva dorgáló felnőtt, megbocsát: ilyenek vagyunk, furcsák, boldogtalanok, komiszak; szorongunk, rettegünk. Ezért hát mégis jobb, ha nem sírunk, nem kesergünk, hanem mosolygunk magunkon, és vasárnapot igyekszünk csinálni magunknak a szomorú hétköznapokból: „Az élet vasárnapja egyenget el és távoztat el tölünk minden rosszat; az ilyen, jókedvvel megáldott emberek nem lehetnek rosszak, sem hitványak.„ (Le Dimanche de la vie – Az élet vasárnapja, 1952)

 

A Zazie sikeréhez is minden bizonnyal nagyban hozzájárult nyelvi humora, a sok „zaftos„ kifejezés; de szögezzük le, nem ez a regény egyetlen értéke. Az olvasót feltétlenül megkapja a regény hangulata, a valóságnak és a valószerűtlenségnek az egybeépülése, amelyben oly nehéz lenne megvonni az elválasztó határt. Marceline kijelenti: „Az élet ... Néha azt lehetne mondani, hogy olyan az élet, mint egy álom.„ A Zazie cselekménye nem siklik át félreérthetetlenül a valóságos életből az álomba, de feltehető, hogy mégiscsak Zazie álma az egész, vagy Gabrielé vagy Jeanne Lalochère-é, esetleg mindegyiké, vagy, ahogyan Gabriel-Macbeth jelenti ki az Eiffel-torony lábánál: „Párizs csak ködkép, Gabriel álom (bűbájos álom), Zazie egy álom (vagy egy lidércnyomás) rémképe, ez az egész história pedig egy ábrándkép ábrándképe, egy ködkép ködképe, alig több, mint egy hülye regényíró (óppardón!) tébolyult gépírásos képzelődése.” S az álomszerűség egyre fokozódik, egészen a Fülesbagolyban vívott ütközetig, meg az azt megoldó, bűvészmutatványszerű – vagy már egészen álomszerű? – eltűnésig. A befejezés Jeanne Lalochère megjelenése, vagyis a felébredés, amely visszavezet a valóságba. Ebben a valóságban a szelíd, nyájas Marceline-böl Marcel lesz, a hétórás vonat füstjében megfakulnak a színek, s Zazie keresetlen egyszerűséggel summázza: Öregebb lettem ...

Azt jelenti-e ez, hogy a regény tulajdonképpen egy modern Odüsszeia, amelynek során Zazie kissé valószínűtlen kalandok során végigjárja Párizst, s a végén ő is úgy tér meg otthonába, mint ókori őse: az maradt, aki volt, csak éppen tapasztalatokkal gazdagodott? S ennyi lenne az élet?

 

Queneau filmszerű látásmódjáról, forgatókönyvszerű szerkesztési eljárásáról könnyen meggyőződhet az olvasó, erről itt nem is szólunk bővebben. Természetes dolog ez annál az írónál, akit egész életében foglalkoztatott a film. Már szürrealista korában, a húszas évek végén megpróbálkozott forgatókönyvírással, mégpedig rá jellemző módon, „szakmányban” gyártva őket Benjamin Péret, Max Morise, Jacques Prévert, Robert Desnos és a „műhely” vezére, Marcel Duhamel társaságában; de a „műhelynek” a berlini U.F.A.val folytatott tárgyalásai a sorozatban gyártott „humoros remekművek” ellenére sem jártak sikerrel, s így abba is maradt az első kísérlet. Nagy siker – világsiker – csak a Zazieból lett, több mint harminc esztendei kísérletezés után. A filmet Louis Malle rendezésében nálunk is bemutatták a Filmmúzeumban.

Magyarul megjelent Angolpark című regényéhez Bajomi Lázár Endre írt előszót. Az olvasó az ő írásával egészítse ki az itt csak futólag érintett részleteket.

Pődör László

 

 

I.

 

– Mejixagosijenszörnyen – háborgott magában Gabriel. – Mégiscsak abszurdum, hogy sose tisztálkodnak. Azt írja az újság, Párizsban a lakások tizenegy százalékában, ha van fürdőszoba, ami nem is meglepő, de azért mosakodni anélkül is lehetne. Ezek közül itt, körülöttem, egyik sem erőltetheti meg magát túlságosan. De hát talán mégse Párizs legszutykosabbjait gyűjtötték ide egy csomóba. Nem létezik. Véletlenül verődhettek így össze. Elképzelhetetlen, hogy az Austerlitz-pályaudvaron várakozók büdösebbek legyenek, mint akik a Lyoni-pályaudvaron várakoznak. Nem, ez nem létezik. És mégis, micsoda bűz!

Gabriel lila selyemzsebkendőt ráncigált elő a zsebéből, és az orrába tömte.

– Mitől van itt ilyen bűz? – szólalt meg jó hangosan egy derék asszonyság.

A spiné nem saját magára gondolt e szavak közben, hanem arra az illatra óhajtott célozni, ami a kikent-kifent úrból áradt.

– Ez itt, kisanyám – válaszolta Gabriel, aki nem szokott adós maradni a felelettel –, ez, ha nem tudnád, Fior-féle Barbouze-parfüm.

– Hogy szabad így bebüdösíteni a világot? – fűzte tovább a jóasszony a szót, biztosnak érezvén magát az igazában.

– Ha jól értem, kisanyám, azt hiszed, hogy a te természetes illatod túltesz a tearózsáén is. Nos, hát tévedsz, anyukám, tévedsz.

– Hallod ezt? – fordult az asszonyság egy mellette álló apró pacákhoz, nyilván törvényesen engedélyezett ágyastársához. – Hallod, milyen tiszteletlenül beszél velem ez a dagadt disznó?

A csepp kis muki szemügyre vette Gabriel alakzatát, és megállapította magában, hogy deltás fickó, de az izomkolosszusok mindig nagyon szelídek, sohasem élnek vissza az erejükkel, hisz ez gyávaság lenne. Kakaskodva kihúzta magát, és – lesz, ami lesz! – felkiáltott:

– Te bűzlesz, te gorilla!

Gabriel felsóhajtott. Most megint jön az erőszak. Undorodott ettől a kényszerűségtől. Az emberré válás kezdete óta sosincs vége. De hát jöjjön, aminek jönni kell. Nem ő a hibás, ha mindig a gyengék hergelik fel az embert. De azért úgy döntött, hogy mégiscsak hagy valami esélyt a minihapsinak.

– Mondd csak még egyszer, hogy is volt?

Kissé meglepődve, hogy az izmos szivar visszapofázik neki, a nyamvadt pók várt egy kis ideig, azután finomkodó hangon így válaszolt:

– Még egyszer, de mit?

A kettéfűrészelt óriás láthatóan elégedett volt ezzel a válasszal. Csakhogy a behemót nem hagyta ám abba: lehajolt, és egy szuszra elduruzsolt egy ötszótagú mondatot:

– ’mitzelőbmontál ...

A kisember begyulladt. Ideje volt, elérkezett a pillanat, hogy valamiféle védőpajzsot agyaljon ki szavakból. Az első, ami eszébe jutott, egy alexandrinus volt:

– Először is engem maga ne tegezzen!

– Szarjankó – vágott vissza nemes egyszerűséggel Gabriel.

És felemelte a karját, mintha egy frászt akarna lekeverni a másiknak. Erre az különösebb unszolás nélkül, saját magától a földre huppant, és eltűnt a lábak között. Legszívesebben elpityeredett volna. Szerencséjére a vonat begördült az állomásra, amitől rögtön megváltozott a tájkép. Ilyenkor az illatozó tömeg figyelme a lassan elvonuló utasok felé fordul; élükön minden poggyászukul cipzáras aktatáskát lóbáló üzletemberek haladnak siető léptekkel s olyan képpel, mintha minden felebarátjuknál jobban tudnának utazni.

Gabriel a sor végét figyeli; valahol hátul kulloghatnak, a nők persze örökösen lemaradnak; de mégse, mert egy kislány toppan eléje és megszólítja:

– Én vagyok a Zazie, fogaggyunk, hogy te meg az én Gabriel bácsikám vagy.

– Kitaláltad, én vagyok az – válaszolja Gabriel, hangját előkelőbbre fogva. – Úgy bizony, én vagyok a bácsikád.

A kislány elvigyorodik, Gabriel udvariasan mosolyogva karjába veszi, ajka magasságáig emeli, megcsókolja. A kislány visszapuszilja. Gabriel újra leteszi.

– Csuda jó szagod van – állapítja meg a kislány.

– Fior-féle Barbouze – magyarázza büszkén a nagyra nőtt nagybácsi.

– Csöppentesz belőle egy kicsit ide, a fülem mögé?

– Férfiparfüm.

– Hát ő volna a szóban forgó, amint látod – szólalt meg Jeanne Lalochère, aki végre odaérkezett. – Voltál szíves elvállalni, hát most tessék.

– Fog ez menni – mondja Gabriel.

– Megbízhatok benned? Tudod, nem szeretném, hogy az egész famíliával végigizéltesse magát.

– Node maaama, tudod jól, hogy a múltkor is pont a legjobbkor érkeztél.

– Mindenesetre nem szeretném, hogy még egyszer előforduljon – közli Jeanne Lalochère.

– Nyugodt lehetsz – mondja Gabriel.

– Hát jó. Tehát holnapután itt találkozom veletek, a hatharmincasnál.

– Az indulási oldalon – szögezi le Gabriel.

– Natürlich – hagyja rá Jeanne Lalochère, akit annak idején alaposan „megszálltak„. – Ja igaz, jól van a feleséged?

– Köszönöm. Nem jössz el hozzánk? – Nem lesz rá időm.

– Mindig így van, amikor fiúja akad – szól bele Zazie –, ilyenkor nem számít neki a családja.

– Viszlát, édesem. Viszlát, Gaby.

Jeanne ezzel elhúzza a csíkot.

Zazie magyarázatot fűz az eseményekhez:

– Nyakig bele van esve a palijába.

Gabriel vállat von. Meg se mukkan, csak felkapja Zazie táskáját.

Azután mégis megmukkan.

– Indulunk – ezt mondja.

És jobbra és balra mindent félrelökve, ami röppályája útjába akad, előretör. Zazie mögötte vágtat.

– Bácsi! – ordítja Zazie. – A Metróra szállunk?

– Nem.

– Hogyhogy nem?

Zazie lestoppol. Gabriel hasonlóképpen. Megáll, hátrafordul, leteszi a kiskoffert, és magyarázni kezd:

– Úgy, hogy nem. Ma semmiképpen. Sztrájk van.

– Sztrájk?

– Igenis, sztrájk. A metró, ez a nagyon is párizsi közlekedési eszköz elaludt a föld alatt, mivel a lyukasztókat kezelő alkalmazottak beszüntették a munkát.

– Ó, az aljas gazemberek – kiált fel Zazie –, a komisz fráterek. Ilyet csinálni velem!

– Nemcsak veled csinálják – állapítja meg kifogástalan tárgyilagossággal Gabriel.

– Bánja a nyavalya! De azért mégis épp velem történik ilyesmi, velem, aki olyan boldog voltam, és úgy örültem, meg minden, hogy kimetrózhatom magam. A rosseb a szarbandába!

– Bele kell nyugodnod a változtathatatlanba – csillapítgatta Gabriel, akinek a szavaiból olykor Kant filozófiájának árnyalataival vegyített Aquinói Szent Tamás-i bölcsesség csendült ki.

Majd az egyéni szempontokra térve, hozzátette:

– Aztán meg igyekeznünk is kell: Charles vár bennünket.

– Ugyan, hagyjuk a sovány dumát! ezt már ismerem – kiáltott fel dühösen Zazie –, Vermot tábornok emlékirataiban olvastam.

– Dehogyis, dehogyis – tiltakozott Gabriel –, Charles a haverom, és taxija van. Éppen a sztrájk miatt foglaltam le a kocsiját. Érted már? Na, gyerünk.

Félkezével felkapta a koffert, a másikkal pedig Zazie-t vonszolta maga után.

Charles valóban ott várt rájuk, s közben a „vérző szívek” rovatát böngészte egy hetilapban. Egy jóravaló csajt keresett, mégpedig évek óta, akit megajándékozhatna immár negyvenöt tavaszának kívánatos gyümölcseivel. Csakhogy azokat, akik, mint ebben a folyóiratban is, nyafogva sajnáltatják magukat, mindig vagy nagyon buta libáknak, vagy túlságosan csúnyának találta. Alamuszinak vagy galádnak. Megszimatolta a szalmaszálat a panaszok gerendái közt, és a legtörékenyebb sebzett lelkű babában is megsejtette a komisz dögöt.

– Jó napot, kicsike – köszöntötte Zazie-t, reá sem nézve, sajtótermékét gondosan az ülepe alá helyezve.

– Elég pocsék a tragacsa – állapította meg Zazie.

– Szállj be, és ne légy sznobi – intette le Gabriel.

– Sznob a seggem lyuka – hangzott Zazie válasza.

– Mulatságos a kishúgod – jegyezte meg Charles, majd begyújtotta, és járatni kezdte a motort.

Gabriel gyors, de erőteljes mozdulattal a kocsi hátsó ülésére tuszkolta be Zazie-t, azután maga is beült melléje. Zazie tiltakozik.

– Agyonnyomsz – üvölti dühösen.

– Klassznak ígérkezik – jegyzi meg kurtán, szelíden Charles.

Elindul.

Valamicskét gurulnak, majd Gabriel fennkölt mozdulattal a tájra mutat.

– Ó Párizs! – szavalja sokat ígérő hangon – milyen szép város. Nézz oda, hát nem gyönyörű?

– Részemről le van szarva – mondja Zazie –, én metrózni akartam.

– A Metró!! – üvölti Gabriel – a Metró!! Ott van ni!!

És ujjával rámutat valamire a levegőben.

Zazie összeráncolja a szemöldökét. Kételkedik.

– A Metró? – ismétli ezúttal ő. – A Metró – teszi hozzá megvetően –, a Metró a föld alatt jár. Minek nézel te engem?

– Ez a magasjárat – mondja Gabriel.

– Akkor nem Metró.

– Megmagyarázoménneked – szól Gabriel. – Néha kibújik a föld alól, aztán meg visszabújik.

– Mese habbal.

Gabriel tehetetlennek érzi magát (legyintés), majd témát akarva változtatni, megint rámutat valamire.

– És az! – bömböli. – Oda nézz!!! A Panteon!!! – Hogy mit nem kell hallanom – jegyzi meg Charles,

anélkül hogy hátrafordulna.

Lassan vezetett, hogy a csitri láthassa az érdekességeket,

és ráadásul okulhasson.

– Tán nem ez a Panteon? – kérdezi Gabriel. Kérdésében van valami csúfondárosan kihívó.

– Nem – vágja rá erélyesen Charles. – Nem, nem és nem,

ez nem a Panteon.

– Hát akkor szerinted mi?

A kihívó hang majdhogynem sértő a másik vitatkozóra nézve, aki egyébként siet bevallani vereségét.

– Mit tudom én – mondja Charles. – No látod.

– De nem a Panteon.

Mert Charles mindennek ellenére konok fej.

– Kérdezzük meg valamelyik járókelőtől – javasolja Gabriel.

– A járókelők egytől egyig seggfejek – vágja vissza Charles.

– Ahogy mondja – hagyja rá dühösen Zazie.

Gabriel nem erőlteti tovább a dolgot. Újabb okot fedez fel a lelkendezésre.

– Ez pedig – kiáltja el magát –, ez a ...

Szavait azonban elfojtja sógora üdvrivalgása.

– Rájöttem! – üvölt fel Charles. – Az az izémicsoda, amit az imént láttunk, persze hogy nem a Panteon, hanem a Lyoni-pályaudvar.

– Lehet – mondja fölényesen Gabriel –, de mindez már a múlté, kár beszélni róla, viszont ezt nézd meg, kislányom, micsoda állati klassz építészeti remekmű, az Invalidusok ...

– Te fejrepottyant, te! – vág közbe Charles. – Ennek aztán semmi köze az Invalidusokhoz.

– Jó, jó – mondja Gabriel –, de ha nem az Invalidusok, akkor mondd meg, micsoda.

– Mit tudom én – vallja be tudatlanságát Charles –, a legjobb esetben a Reuilly-kaszárnya lehet.

– Na, magukon muszáj röhögni – állapítja meg elnézően Zazie.

– Zazie – ajánlja fel a készletéből könnyűszerrel előszedett legméltóságteljesebbik képet vágva Gabriel –, ha igazán szeretnéd látni az Invalidusokat és az igazi Napóleon valódi sírját, elviszlek.

– A seggem lyuka kíváncsi Napóleonra – hangzik Zazie válasza. – Egy csöppet se érdekel az a hülye tökfedős hólyag.

– Hát akkor mi érdekel?

Zazie nem felel.

– Úgy van – szólal meg váratlanul nyájasan Charles –, mi érdekel?

– A Metró.

Gabriel erre felhördül: – Ó! – Charles meg se mukkan. Majd újfent Gabriel veszi fel a beszéd fonalát, és újfent így szól: – Ó

– Mikor lesz már vége ennek a rrrohatt sztrrrejknak? – kérdezi Zazie, dühében ádázul ropogtatva a szavait.

– Nem tudom – ismeri el Gabriel. – Nem politizálok.

– Ez nem politika – világosítja fel Charles –, ez kenyérkérdés.

– Maga is szokott néha sztrejkolni, uram – kérdezi tőle Zazie.

– Hát persze! Muszáj ám, ha feljebb akarjuk srófoltatni a tarifát.

– Az ilyen vacak taligáét, mint a magáé, inkább lejjebb kellene szállítani. Nem a marne-i csata roncsai közül szedte össze véletlenül?

– Rögtön megérkezünk – szól közbe ekkor békítőleg Gabriel. – Ni, ott a sarkon a bisztró.

– Melyik sarkon? – kérdezi gúnyosan Charles.

– Annak az utcának a sarkán, ahol lakom – válaszolja gyanútlan ártatlansággal Gabriel.

– Nohát, ez nem az – mondja erre Charles.

– Hogyhogy – szólal meg Gabriel –, szerinted nem ez volna?

– Jaj ne! Csak nem kezdődik előlről! – kiált fel Zazie. – Márpedig nem ez az – feleli Gabrielnek Charles. – Mégis igazad van – mondja Gabriel, miközben elhaladnak a bisztró előtt –, itt még sose jártam.

– Mondd csak, bácsi, te szántszándékkal csinálod, amikor így hülyülsz, vagy akaratlanul? – kérdi Zazie.

– Azért csinálom, hogy téged megnevettesselek, gyermekem – feleli Gabriel.

– Sose izgulj – fordul Charles Zazie-hoz –, nem szántszándékkal teszi.

– Nem találta fel a puskaport – állapítja meg Zazie. – Az az igazság – szögezi le Charles –, hogy hol szántszándékkal csinálja, hol pedig nem.

– A zigasság! – hördül fel Gabriel (széles gesztus) – mintha tudnád, mi a zigasság. Mintha tudná valaki a világon, mi a zigasság. Ez itt mind (széles gesztus), de mind csalás: a Panteon, az Invalidusok, a Reuilly-kaszárnya, a sarkon a bisztró, mind. Mind csupa csalás. – És leverten hozzáteszi: – Hajaj! Micsoda vacakság!

– Nincs kedved megállni, és felhajtani egy kortyot? – kérdi ekkor Charles.

– Nem rossz ötlet.

– A Barlangban?

– A Saint-Germain-des-Prés-n? – kérdi Zazie, és máris ég a föld a talpa alatt.

– Ugyan már, miket képzelsz, te kis csitri? – mondja Gabriel. – Ócska hely az, kiment a divatból.

– Ha azt akarod nekem bedumálni, hogy nem vagyok eléggé jól értesült – jelenti ki Zazie –, csak azt tudom rá felelni, hogy te meg egy vén balfácán vagy.

– Hát ehhez mit szólsz? – kérdi Gabriel.

– Mit akarsz – feleli Charles –, ez az új nemzedék.

– Az új nemzedéknek – szólal meg Zazie –, nyugodtan kinyal ...

– Jó, jó – vág a szavába Gabriel –, megértettük. Mi lenne, ha betérnénk a bisztróba a sarkon?

– Az igazi sarkon – helyesbít Charles.

– Ott – mondja Gabriel. – Utána pedig nálunk vacsorázol.

– Hát nem így beszéltük meg?

– De.

– Hát akkor?

– Hát akkor megismétlem.

– Nincs mit ismételni, ha egyszer megbeszéltük.

– Akkor, mondjuk, eszedbe juttatom, hátha elfelejtetted.

– Nem felejtettem el.

– Egyszóval nálunk maradsz vacsorára.

– Szarakodunk – szólt közbe Zazie –, vagy megisszuk már végre azt a pohár micsodát?

Gabriel ügyesen és ruganyosan kiszállt a tragacsból. A járdán, egy asztal körül találkoztak újra össze. A kiszolgálónő közönyösen eléjük állt. Zazie nyomban kifejezést adott óhajának:

– Egy kakokalót – adta fel a rendelést.

– Nincs – hangzik a válasz.

– Na, mondhatom, szép kis lebuj! – hördült fel Zazie felháborodva.

– Részemről – határozta el magát Charles –, egy burgundit kérek.

– Én pedig egy málnaszörpöt – mondta Gabriel. – És te? – fordult Zazie-hoz.

– Megmontammáreccer: kakokalót.

– Hallod, hogy nincs nekik.

– Kakokalót akarok inni.

– Hiába akarsz – mondja végtelen türelemmel Gabriel –, ha egyszer hallod, hogy nincs.

– Mér nem tartanak? – kérdezi Zazie a kiszolgálónőtől.

– Ezért (mutatja)!

– Egy jó csapolt sört, Zazie – javasolta Gabriel –, mit szólnál hozzá?

– Nekem kakokaló kell, egyéb nem.

Mindenki gondolataiba mélyedt. A kiszolgálólány a combját vakargatta. Végül megszólalt:

– Mellettünk lehet kapni. Az olasznál.

– Jön végre az a burgundi? – szólalt meg Charles is.

A kiszolgáló indul a burgundiért. Gabriel magyarázó szöveg nélkül feltápászkodik. Fürgén kereket old, s legott ismét megjelenik egy palackkal, amelynek nyakából két szalmaszál ágaskodik ki. Leteszi Zazie elé.

– Nesze, kicsike – mondja nagylelkűen.

Zazie meg sem mukkan, fogja az üveget, és játszadozni kezd a szalmaszállal.

Na látod – mondja Gabriel, ezúttal a haverjának –, mindent meg lehet oldani. Csak meg kell érteni a gyermekeket.

 

 

II.

 

– Itt volnánk – szögezte le Gabriel.

Zazie figyelmesen nézegette a házat. Nem közölte a benyomásait.

– Nos? – kérdezte Gabriel. – Megfelel?

Zazie mozdulata olyasfélét jelzett, hogy fenntartja véleménynyilvánítási jogát.

– Átmegyek Turandot-hoz – így Charles –, mondani akarok neki valamit.

– Értettem – válaszolta Gabriel.

– Mit kell itt érteni? – kérdezte Zazie.

Charles leszaladt a járdáról a Barlang nevű bisztróba vezető öt lépcsőn, belökte az ajtót, és odalépett a német megszállás óta még mindig deszkával fedett pulthoz.

– Jó napot, monsieur Charles – köszöntötte Piskótalábú Mado, aki éppen az egyik vendéget szolgálta ki.

– Jó napot, Mado – köszönt vissza Charles, anélkül hogy ránézett volna.

– Ő az? – kérdezte Turandot. – ő – felelte Charles. – Nagyobb, mint gondoltam. – Hát aztán?

– Nem tetszik a dolog. Megmondtam Gabynak, az én házamban nincs mese.

– Ide süss, tölts egy burgundit.

Turandot csendben, tűnődő arckifejezéssel szolgálta ki. Charles felhajtotta a burgundiját, keze fejével megtörölte a bajuszát, aztán szórakozottan kinézett. A kifelé tekingetéshez fel kellett emelnie a fejét, de még így se sokat látott, csak lábfejeket, bokákat, nadrághajtókat, olykor némi szerencsével egy egész kutyát, dakszlit. A csapóablak mellett függő kalitka egy bánatos papagájnak szolgált otthonul. Turandot újra teletöltötte Charles poharát, s magának is töltött valamicskét. Piskótalábú Mado beállt a pult mögött a főnök mellé, és megtörte a csendet.

– Monsieur Charles – így törte meg a csendet –, maga maojanmelankólikás.

– Melankolikus a seggem lyuka – hangzott Charles válasza.

– Ejnye, ejnye – kiáltott fel Piskótalábú Mado –, maga ma nem valami udvarias.

– Muszáj röhögnöm – közölte rosszat sejtető képpel Charles. – A kis takonypóc beszél így.

– Nem értem – mondta egyáltalán nem valami vidáman Turandot.

– Pedig igazán egyszerű – válaszolta Charles. – Ez a kis csitri képtelen egy mondatot kimondani, anélkül hogy hozzá ne tegye: a seggem lyuka.

– És csak mondja, vagy mutatja is? – kérdezte Turandot.

– Még nem mutatja – hangzott Charles ünnepélyes válasza –, de hamarosan az is bekövetkezik.

– Ó, csak nem! – nyögdicsélt Turandot –, ó, csak nem!

Két keze közé fogta a fejét, úgyhogy a felületes szemlélő azt hihette, ki akarja tépni a nyakából. Majd eme szavakkal folytatta elmélkedését:

– A fene egye meg, nem tűrök a házamban egy szaros kis kurvát, aki ilyen disznóságokat beszél. Látom már, hogy előbb-utóbb megrontja az egész kerületet. Nem adok neki egy hetet ...

– Csak két-három napig marad – jegyezte meg Charles.

– Az is sok! – kiáltott fel Turandot. – Két-három nap alatt éppen elég ideje lesz rá, hogy bedugja a pracliját minden vén agyalágyult nadrágsliccébe, aki megtisztel azzal, hogy törzsvendégem. Nem akarok kellemetlenséget, érted, nem akarok semmi kellemetlenséget.

A papagáj, amely éppen azzal volt elfoglalva, hogy az egyik karmát csipdeste, lesütötte a szemét, és toalettjét félbehagyva beleszólt a társalgásba.

– Jártatod a pofád, jártatod a pofád, egyebet se tucc – rikácsolta Zöldike.

– Milyen igaza van – állapította meg Charles. – Végeredményben ne nekem add le a süket dumádat.

– Én ugyan szarok rá – mondta gyöngéden Gabriel –, de szeretném tudni, mi az ördögnek kottyantottad ki neki a kicsike durva szavajárását.

– Mert őszinte vagyok – szerénykedett Charles. – Meg azután amúgy sem tudnád eltitkolni, hogy oltári neveletlen a húgocskád. Mondd meg, így beszéltél te srác korodban?

– Nem – felelte Gabriel –, csakhogy én nem voltam kislány.

– Asztalhoz – szólt nyájasan Marceline, miközben behozta a levesestálat. – Zazie – kiáltotta nyájasan –, asztalhoz.

Nyájasan kezdte merni a tányérokba a levest.

– Á, á – lelkendezett elégedetten Gabriel. – Erőleves!

– Nem kell túlozni – szerénykedett nyájasan Marceline.

Végre Zazie is csatlakozott hozzájuk. Fásult tekintettel leült, és duzzogva állapította meg, hogy éhes.

Az erőleves után májas hurka következett, szavojai módra burgonyával, azután pedig libamáj (Gabriel a lokálból hozta haza, nem tudott ellenállni, hiszen ahova nézett, mindenütt csupa fehérmájat látott). Utána nagyon édes sütemény és még utána csészékbe kitöltött jó erős kávé, azért erős kávé, merthogy Charles is, Gabriel is éjszaka melózott. Charles még megvárta, hogy szokás szerint meglepjék egy málnaszörpös cseresznyepálinkával, aztán rögtön elvitorlázott. Gabriel melója sem kezdődött tizenegy előtt. Kinyújtotta lábát az asztal alatt, sőt, azon túl is és rámosolygott a széken feszengő Zazie-ra.

– Na kicsike – így szólt –, szóval megyünk lefeküdni?

– Ki az az „ünk„? – kérdé a kérdezett kicsike.

– Há te, persze – válaszolt Gabriel beleesve a kelepcébe. – Otthon hánykor fekszel le?

– Itten és otthon, az remélem, két külön dolog.

– Az – mondta megértően Gabriel.

– Azért engedtek el ide, hogy ne úgy legyen, mint otthon. Vagy nem?

– De.

– Csak úgy ráhagyod, hogy de, vagy komolyan gondolod?

Gabriel Marceline-hez fordult, aki mosolygott:

Látod, máris milyen okosan érvel egy ilyen kis fruska? Az ember azon töri a fejét, minek is őket iskolába járatni.

– Én hatvanöt éves koromig akarok iskolába járni – jelentette ki Zazie.

– Hatvanötiiig? – sziszegte ámulva Gabriel.

– Igen – mondta Zazie –, tanítónő akarok lenni.

– Nem rossz pálya – mondta nyájasan Marceline. – Nyugdíjjal jár.

Ezt csak úgy gépiesen fűzte hozzá, mert kitűnően tudott franciául.

– Nyugdíj a seggem lyuka – mondta Zazie. – Én nem a nyugdíjért akarok tanítónő lenni.

– Hát persze hogy persze – mondta Gabriel –, sejtjük.

– Hát akkor miért? – kérdezte Zazie. – Te majd megmagyarázod.

– Magadtól nem találod ki, mi?

– Azért csuda öntudatos a mai ifjúság – fordult Marceline felé Gabriel.

Aztán Zazie felé:

– Hát akkor miért akarsz az lenni? Mármint tanítónő.

– Hogy jól megfingassam a kölyköket – válaszolta Zazie. – Akik tíz év múlva, húsz év múlva, ötven év múlva, száz év múlva, ezer év múlva lesznek annyi idősek, mint én most. Agyonszekírozom a pisiseket.

– Ejnye – mondta Gabriel.

– Komiszul elbánok az egész csürhével. Felnyalatom velük a parkettet. Megzabáltatom velük a táblatörlő szivacsot.

A fenekükbe szúrom a körző hegyét. Csizmával farba rugdosom őket. Mert csizmát vitelek majd. Télen. Ilyen magas szárút, ni! (mutatja). Nagy sarkantyúkkal, hogy jól összeszurkálja a húsos ülepüket.

– Tudod-e – mondta Gabriel nyugodtan –, hogy az újságok szerint egyáltalán nem ebben az irányban halad a korszerű nevelés? Sőt, mondhatni, az ellenkező irányba. A gyöngédség, a megértés, a kedvesség felé. Ugyebár, Marceline, azt írja az újság?

– Igen – válaszolta nyájasan Marceline. – Ugye, Zazie, veled nagyon durván bántak az iskolában? – Próbálták csak volna!

– Húsz év múlva különben sem lesznek már tanítónők – jósolta Gabriel. – A mozi, a tévé, az elektronika meg a kompjúterek meg mindenféle hasonló izé lép a helyükbe.

Benne volt valamelyik nap az újságban. Ugye, Marceline? – Igen – válaszolta nyájasan Marceline. Zazie egy pillanatig fontolóra vette a jövendőt. – Akkor úrhajós leszek – jelentette ki. – Hát igen – hagyta rá helyeslőleg Gabriel. – Hát igen, haladni kell a korral.

– Hát igen – fűzte tovább mondókáját Zazie –, űrhajós leszek, hogy jól agyonmaceráljam a marslakókat. Gabriel lelkesen a combjára csapott:

– Micsoda ötletei vannak ennek a kislánynak! El volt ragadtatva.

– Mindazonáltal már lehetne lefeküdni – szólt nyájasan Marceline. – Nem vagy fáradt?

– Nem – felelte ásítva Zazie.

– Fáradt ez a kislány – folytatta szavait Gabrielhez intézve Marceline –, le kellene feküdnie. – Igazad van – válaszolta Gabriel, és közben valamiféle felszólító és lehetőleg ellentmondást nem tűrő mondaton tör te a fejét.

De ideje se volt rá, hogy megfogalmazza, mert Zazie megkérdezte tőle, van-e tévéjük.

– Nincs – felelte Gabriel. – Jobban szeretem a szélesvásznat – tette hozzá kajánul.

– Akkor elvihetnél a moziba.

– Nagyon késő van – mondotta Gabriel. – Meg aztán időm sincs, tizenegykor kezdem a gürizést.

– Ellehetünk nélküled is – mondta Zazie. – Elmegyünk kettesben a nagynénimmel.

– Azt nem szeretném – jegyezte meg halkan, ádáz arckifejezéssel Gabriel.

Szemét mereven Zazie-ra szegezte, és csípősen hozzátette:

– Marceline sohasem megy el nélkülem hazulról.

Majd így folytatta:

– Ezt nem magyarázom meg, fiacskám, túl hosszú lenne.

Zazie elfordította a tekintetét, és nagyot ásított.

– Fáradt vagyok – szólt –, megyek lefeküdni.

Azzal felállt. Gabriel odatartotta neki az arcát. Zazie megcsókolta.

– Fincsi bőröd van – jegyezte meg.

Marceline bekísérte a leánykát a szobájába, Gabriel pedig egy monogramjával ellátott szép disznóbőrtokot vett elő. Letelepedett, töltött magának egy nagy pohár szörpöt, felhígította egy kis vízzel, és elkezdte a kezét manikűrözni. Imádta ezt a pepecselést, csudára értett is hozzá, és többre becsülte minden manikűrösnél. Egy trágár nótát kezdett dudorászni, majd, miután eldúdolta a három aranyásó hőstetteit is, áttért a fütyörészésre, és nem túl hangosan, nehogy felébressze a kislányt, elfütyült néhány kürtjelet a régi időkből, mint például a tűzoltókét, a tisztelgést a zászló előtt, a takarodót stb., stb.

Marceline visszajött.

– Nem tartott soká, hamar elaludt – mondta nyájasan. Leült és egy pohár cseresznyepálinkát töltött magának. – Valóságos kis angyal – jegyezte meg közömbös hangon Gabriel.

Éppen most fejezte be a kisujját, megcsodálta, majd áttért a gyűrűsujjára.

– Aztán mit lehet vele egész nap kezdeni? – kérdezte nyájasan Marceline.

– Nem olyan nagy probléma – mondta Gabriel. – Először is felviszem az Eiffel-torony tetejére. Holnap délután.

– Hát holnap délelőtt?- kérdezte nyájasan Marceline. Gabriel elsápadt.

– Az a fő, az a fő, hogy ne ébresszen fel.

– Na látod, hogy van probléma – mondta nyájasan Marceline.

Gabriel arckifejezése egyre aggodalmasabbá vált.

– A gyerekek reggel korán kelnek. Nem hagy majd aludni ... nem hagyja, hogy összeszedjem magam ... Hiszen ismersz. Nekem muszáj összeszednem magamat. Nálam nélkülözhetetlen a tíz óra alvás. Az egészségem miatt.

Marceline-re nézett.

– Erre nem gondoltál?

Marceline lesütötte a szemét.

– Nem akartalak megakadályozni kötelességed teljesítésében – szólt nyájasan.

– Nagyon hálás vagyok érte – mondta komor hangon

Gabriel. – De mi az ördögöt lehetne csinálni, hogy ne halljam reggel.

Elkezdték törni a fejüket.

– Valami altatót adhatnánk neki, hogy legalább délig nyugton legyen, vagy, ha lehet, délután négyig. Azt hiszem, nagyon tipp-topp végbélkúpokat árulnak erre a célra.

– Kopp, kopp, kopp – zörgetett tapintatosan az ajtón Turandot.

– Tessék – mondta Gabriel.

Turandot belépett, Zöldike, a papagáj kíséretében. Anélkül hogy hellyel kínálták volna, leült, és az asztalra tette a kalitkát. Zöldike szemmel látható sóvárgással nézegette a málnaszörpös üveget. Marceline töltött neki egy keveset az itatójába. Turandot visszautasította a kínálást (megfelelő mozdulat). Gabriel, aki közben végzett a középső ujjával, támadásra indult a mutatóujja ellen. A sok esemény ellenére eddig még senki sem szólalt meg.

Zöldike kiitta a málnaszörpjét. Csőrét hozzátörölte a kapaszkodórúdhoz, majd imigyen szólalt meg:

– Jártatod a pofád, jártatod a pofád, egyebet se tucc.

– Jártatja a pofáját a seggem lyuka – vágta vissza ingerülten Turandot.

Gabriel abbahagyta a nehéz testi munkáját, és szúrós tekintetet vetett a látogatóra.

– Halljuk, ismételd csak meg, amit mondtál – szólította fel a vendéget.

– Aszontam – válaszolta Turandot –, aszontam, hogy jártatja a pofáját a seggem lyuka.

– És ezzel mire óhajtasz célozni? Ha bátorkodhatom megkérdezni.

– Arra óhajtok célozni, hogy nem teccik nekem, hogy a kislány itt van.

– Márpedig hateccikneked, hanernteccik, fütyülök rá! Értetted?

– Párdón! Gyermektelen házaspárnak adtam ki a lakást, és most beleegyezésem nélkül gyereket hoztál ide.

– A te beleegyezésed! Mit gondolsz, mit csinálok én a te beleegyezéseddel?

– Tudom, tudom, nem sok hiányzik hozzá, te is odasüllyedsz, hogy ugyanúgy beszélsz, mint az unokahúgod.

– Nem volna szabad ennyire unintelligensnek lenni, mint te vagy. Tudod, mi az, hogy „unintelligens„, te seggfej?

– Itt van, már kezdi is – mondja Turandot.

– Jártatod a pofád, jártatod a pofád, egyebet se tucc, – kottyantotta közbe Zöldike.

– És mit kezdek? – kérdezte Gabriel határozottan fenyegető képpel.

– Kezded magadat visszataszító módon kifejezni.

– Ő meg kezd az idegeimre menni – fordult Marcelinehez Gabriel.

– Ne idegeskedj – szólt rá nyájasan Marceline.

– Nem tűrök meg egy ilyen kis ringyót a házamban – jelentette ki fellengző hanglejtéssel Turandot.

– Le vagy szarva – üvöltötte Gabriel. – Érted, le vagy szarva.

Akkorát csapott öklével az asztalra, hogy azonnal széthasadt a szokott helyen. A kalitka a szőnyegre repült, követte a málnaszörpös üveg, a cseresznyepálinkás palack, a kispoharak, a manikűrkészlet; Zöldike rikoltozva siránkozott, a szörp a finom bőrtokra csurgott, Gabriel kétségbeesetten fel üvöltött, és már bukott is alá, hogy felszedje a bemocskolt dísztárgyat. közben feldöntötte a székét. Majd kinyílt az ajtó.

– Mi a szent szar, hát már aludni se lehet?

Zazie állt ott pizsamában. Ásított egyet, és ellenséges pillantást vetett zöldikére.

– Valóságos állatsereglet – állapította meg.

– Jártatod a pofád, jártatod a pofád, egyebet se tucc – rikoltotta Zöldike.

Zazie ettől meghökkent egy kissé, de aztán mégis úgy döntött, hogy elhanyagolja a madarat Turandot kedvéért, és inkább megkérdezte a nagybátyjától:

– Hát ez meg kicsoda?

Gabriel az abrosz egyik sarkával a manikűrkészletet törülgette.

– A nyavalya törje ki – mormogta közben –, ennek lőttek.

– Kapsz tőlem másikat – mondta nyájasan Marceline.

– Látod, ez igazán kedves dolog, de akkor már jobb szeretném, ha nem disznóbőrből lenne.

– Mit szeretnél jobban? Boszkbőrt? Gabriel lebiggyesztette az ajkát.

– Halbőrt?

Biggyesztés.

– Bagariabőrt?

Biggyesztés.

– És a krokodilhoz mit szólsz? – Túl drága.

– De tartós és sikkes.

– Hát jó, de majd én magam választom ki.

Gabriel arca széles mosolyra húzódott, és Zazie felé fordult:

– Látod, a nagynénéd maga a kedvesség.

– Még mindig nem mondtad meg, ki ez az alak?

– Ő a’ háztulaj – válaszolta Gabriel –, egy kivételesen rendes tulaj, öreg cimbora, a lenti bisztró főnöke.

– A Barlangé?

– Pontosan azé – így Turandot.

– Lehet táncolni a barlangjában?

– Azt nem.

– Nyomortanya – állapította meg Zazie.

– Sose aggódj miatta – mondta Gabriel-, annyit keres vele, hogy na.

– De Szenzsermendéprén meg olyat nyithatna, hogy az összes újságok csak róla írnának.

– Igazán kedves tőled, hogy foglalkozol az ügyeimmel – vetette oda fölényes képpel Turandot.

– Kedves a seggem lyuka – hárította el a dicséretet Zazie.

Turandot valóságos diadalnyávogást hallatott.

– Hohó – mondta Gabrielnek –, most már nem állíthatod előttem az ellenkezőjét, én magam hallottam tőle a segge lyukát.

– Ne beszélj ilyen disznóságokat – intette Gabriel.

– De hiszen nem én mondom – mondta Turandot –, ha nem ö.

– Ronda dolog másokat bemártani tiltakozott Zazie.

– Nademostmárelég – vágta el a vitát Gabriel. – Ideje, hogy elszeleljek.

– Nem lehet valami mulatságos éjjeliőrnek lenni közölte Zazie.

– Egyetlen mesterség se kimondottan mulatságos – oktatta ki Gabriel. – Most már eriggy lefeküdni.

Turandot felszedte a kalitkát, és így szólt:

– Majd folytatjuk a társalgást. – És előkelő képet vágva hozzátette: – A seggem lyuka-társalgást.

– Ostoba fráter – jegyezte meg nyájasan Marceline.

– Ostobább bajosan lehetne – kontrázott Gabriel.

– Hát akkor jójcakát – mondta még mindig nagyon kedvesen Turandot –, igazán kellemesen telt az este, nem volt kárba veszett idő.

– Jártatod a pofád, jártatod a pofád – mondta Zöldike –, egyebet se tucc.

– Juj, de aranyos! – mondta Zazie, a madarat bámulva.

– Eriggy már lefeküdni – szólt rá Gabriel.

Zazie kiment az egyik ajtón, az esti látogatók pedig a másikon. Gabriel megvárta, míg minden elcsendesül, csak aztán ment el ő is. Nesztelenül lépegetett lefelé a lépcsőn, ahogyan egy jól nevelt lakóhoz illik.

Marceline azonban észrevett a komódon egy ott heverő tárgyat, felkapta, az ajtóhoz szaladt, kinyitotta, kihajolt, és nyájasan lekiáltott a lépcsőn:

– Gabriel, Gabriel!

– Mi az? Mi van?

– Itthon felejtetted a rúzsodat!

 

 

III.

 

A szoba egyik sarkában Marceline öltözőfélét rendezett be, asztallal, mosdótállal, füleskannával, olyan volt az egész, mint valami eldugott faluban. Így majd nem hiányzik Zazienak a megszokott környezete. Csakhogy Zazie-nak hiányzott a megszokott környezete. A maga részéről rögzített bidét használt, és nemcsak ismerte, de élt is a higiénia több más csodás vívmányával. Elcsüggedve a kezdetleges állapotoktól, itt-ott benedvesítette és ledörzsölte magát egy kis vízzel, és egyszer, egyetlenegyszer végigsimította fésűjével a haját.

Kinézett az udvarba: ott sem történt semmi. Úgy látszott, a lakásban se nagyon történik semmi. Fülét az ajtóhoz szorította, de nem hallotta a legcsekélyebb neszt sem. Halkan kiosont a szobájából. Az ebédlőszalon sötét volt és néma. Egyik lábát éppen csak hogy a másik elé tette, mintha várná, mint a játékban, hogy húzzanak, ki indul el először, közben pedig a falat és a bútorokat tapogatta és, ami még sokkal mulatságosabbá tette az egészet, ráadásul a szemét is behunyta. Végül egy másik ajtóhoz ért, s azt rendkívül óvatosan kinyitotta. Ebben a másik szobában is Sötétség és néma csend honolt, valaki békésen aludt odabent. Zazie becsukta az ajtót, és elindult hátrafelé, ami úgyszintén nagyon mulatságos volt. Rendkívül hosszú idő múlva egy újabb, harmadik ajtóhoz ért. Nem kevésbé óvatosan nyitotta ki, mint az iméntit. Az előszobába került, amelyet csak keservesen világított be a piros és kék üvegtáblákkal ékes ablak. Még egy ajtót kell kinyitnia, és Zazie felfedezi kirándulásának célját: a vécét.

Angol vécé lévén, Zazie újra a civilizációban veti meg lábát, hogy egy jó negyedórát töltsön ott el. Nemcsak hasznosnak, hanem derűsnek is találja a helyiséget. Egészen tiszta, színes csempés. A selyempapír vidáman rücskölődik ujjai között. A napnak ebben az időszakában a nap is idesüt: a szellőztetőablak felől fényes pára ereszkedik alá. Zazie hosszasan töpreng, azon töri a fejét, rántsa-e meg a víztartály húzókáját, vagy ne. Tuti, hogy zűr lesz belőle. Tétovázik, elhatározásra jut, meghúzza, a vízesés megindul, Zazie vár, de úgy látszik, semmi sem moccan ebben a csipkerózsika álmát alvó házban. Zazie visszaül, hogy elmesélje magának a szóban forgó Csipkerózsika történetét, meg-megtoldva híres színészek közelképével. Kissé elkalandozik a szövegben, végül azonban, visszanyervén kritikai szellemét, befejezésül megállapítja, hogy minden tündérmese marhaság, és elhatározza, hogy elmegy hazulról.

Az előszobába visszakerülve újabb ajtót derít fel, amelyik valószínűleg a lépcsőházi folyosóra nyílik, fordít egyet a csalóka elővigyázatosságból a zár nyílásában hagyott kulcson, ez az, már kint is van a lépcsőházban. Egész halkan becsukja maga mögött az ajtót, majd ugyancsak egész halkan elindul lefelé. Az első emeleten megáll, vár: semmi sem moccan. A földszintre ér; az ott a kapualj, a kapu nyitva, téglalap alakban szűrődik be a világosság; hopp, Zazie már kint is van. Csendes utca, autó olyan ritkán halad itt .át, hogy iskolásdit lehetne játszani az úttest közepén. Néhány általános közhasználati cikket árusító, vidékiesnek látszó üzlet. Az emberek megfontolt léptekkel jönnek-mennek. Amikor átvágnak az utca egyik oldaláról a másikra, először balra, azután jobbra tekintenek, így kötve össze a helyes állampolgári magatartást a túlzott óvatossággal. Zazie nincs teljesen kiábrándulva, tudja, hogy Párizsban van ugyan, de Párizs nagy falu, nem egész Párizs olyan, mint ez az utca. Igen ám, de hogy ezt méltányolhassa, és hogy erről tökéletesen megbizonyosodjék, tovább kell jutnia. Fesztelen képet vágva, neki is fog.

Csakhogy Turandot bújik ki bisztrójából, és odakiált neki a lépcső aljáról.

– Hé, hova igyekszel, kislány?

Zazie nem felel, beéri azzal, hogy megszaporázza a lépteit. Turandot felmászik a lépcsőn:

– Hé, kislány – erőszakolja tovább az érdeklődést és a kiabálást.

Zazie azonban nyomban futólépésre vált át. Éles hajtűkanyart vesz. A másik utca határozottan élénkebb. Most már lóhalálában száguld. Senkinek sincs arra ideje, meg kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy törődjenek vele. Csakhogy Turandot is üget. Sőt rohan. Utoléri Zazie-t, karon ragadja, és szó nélkül, vasmarokkal hátrapenderíti. Zazie nem tétovázik. Egyből sikoltani kezd:

– Segítségi Segítség!

A segélykiáltás nem marad hatástalan, magára vonja a jelenlévő polgártársak és háziasszonyok figyelmét. Még személyes el-, illetőleg el-nem-foglaltságukat is elhanyagolják, csak hogy kielégítsék érdeklődésűket az esemény iránt.

A meglehetősen kielégítő kezdeti eredmény után Zazie még hozzáfűzi:

– Nem akarok elmenni a möszjővel, nem ismerem a möszjőt, nem akarok elmenni a möszjővel.

És így tovább.

Ügye magasztosságának biztos tudatában Turandot lebecsüli e szavak jelentőségét. Hamarosan rájön azonban, hogy tévedett, és kénytelen konstatálni, hogy szigorú erkölcsbírák körének kellős közepébe került.

A válogatott közönség előtt Zazie az általános megfontolandó szempontokról a különleges, szabatos meghatározott és minden részletre kiterjedő vádakra tér át.

– Ez az úr – nyafogja mindenféle ocsmányságot mondott nekem.

– Mit mondott? – kérdezi egy odacsábult hölgy.

– Hölgyem! – kiált fel Turandot – ez a kislány megszökött hazulról. Vissza akartam vinni a rokonaihoz.

A kör máris szilárd gyökeret vert kétkedéssel vigyorog.

A hölgy kitart: lehajol Zazie-hoz.

– Halljuk, kislányom, ne félj, mondd csak meg szépen, miket mondott neked ez a csúnya möszjő?

– Juj, nem! Olyan mocskosakat mondott – mormolja Zazie.

– Arra kért, hogy olyasmit csinálj vele?

– Igenis, asszonyom.

Zazie halkan néhány közelebbi részletet suttog a derék asszonyság fülébe. Ez kihúzza magát, és Turandot arcába köp.

– Trágyadomb – vágja ráadásul élőszóval hozzá.

És azzal teli pofából másodszor is szembeköpi.

Valaki érdeklődik:

– Mit akart, mit csináljon neki a kislány?

Az asszonyság a pacák fülébe súgja a Zazie közölte részleteket.

–Ó! – hördül fel a pacák – ilyenre még sose gondoltam. Majd inkább elmélázva, újra megszólal:

– Nem én, soha.

Aztán egy másik polgártárs felé fordul:

– Na de ilyet, hallgasson csak ide ... (részletek a fülbe). Hihetetlen.

– Micsapszkosfrátrekvannak – állapítja meg a másik polgártárs.

A részletek közben tovább terjednek a tömegben. Egy asszony megszólal:

– Nem értem.

Az egyik férfi megmagyarázza neki. Papírszeletkét húz elő a zsebéből, és golyóstollal rajzol valamit.

– Nahát! – mondja elábrándozva az asszony. És hozzáfűzi:

– És ez praktikus?

A golyóstollra mondja.

Két műértő megvitatja:

– Én – jelenti ki az egyikük – már olyat is hallottam, hogy ... (részletek).

– Engem különben ez nem lep meg – vágja rá a másik –, nekem meg azt mesélték, hogy ... (részletek).

Egy elárusítónő, akit a kíváncsiság kicsalogatott a boltjából, egészen bizalmas közlésekbe bocsátkozik:

– Képzeljék csak, hát nem az az ötlete támadt a férjemnek egy szép napon, hogy ... (részletek). Hát most kérdem én, hol a csodába’ szoktathatták rá ilyen passziózásra.

– Talán valami disznó könyvben olvashatta – vélekedik valaki.

– Az is lehet. Mindenesetre én a magam részéről aszontam az uramnak, azt szeretnéd talán, hogy ...? (részletek). Egy túróst! mondtam neki. Ha erre viszket, eriggy a prostrétuáltakhoz, de meg ne próbálj engem még egyszer ilyen preverzségekkel nyaggatni. Szóval eztet mondtam a férjemnek, aki azt akarta, hogy ... (részletek).

Körbehelyeslik.

Turandot mindezt már nem hallgatta meg. Nem ringatta magát hiú ábrándokban. Kihasználva a Zazie vádjai által keltett műszaki érdeklődést, csöndben olajra lépett. A fal mellett elsurranva befordult a sarkon, és sietve berukkol a borozójába, a pult mögé oson, amelyik a német megszállás óta fából van, teletölt egy jókora söröskorsót burgundival, egy lélegzetre leereszti torka zsilipjén, majd megismétli a műveletet. A zsebkendőül szolgáló micsodával homlokát törülgeti.

Piskótalábú Mado, aki éppen krumplit hámoz, megkérdi:

– Valami gáz van?

– Ne is beszélj róla! Életemben nem rezeltem még így be.

– A balfácánok szatírnak néztek. Ha ottmaradok, ízekre tépnek.

– Ebből megtanulhatja, hogy ne üsse az orrát a más dolgába – jegyzi meg erre Piskótalábú Mado.

Turandot nem válaszol. Bekapcsolja a koponyája mélyén működő kis tévékészüléket, hogy a személyére vonatkozó napi hírek között még egyszer megnézze azt a jelenetet, amelyet éppen most élt át, és amelynek a révén kis híja, hogy nem került bele, ha nem is a történelemkönyvekbe, de legalábbis a „különfélék” rovatába. Reszket, ha arra a sorsra gondol, amitől megmenekült. A verejték újra előnti az arcát.

– Azistenitneki, azistenitneki – hebegi.

– Jártatod a pofád, jártatod a pofád, egyebet se tucc – rikácsolja Zöldike.

Turandot letörli arcáról az izzadságot, és egy harmadik burgundit tölt magának.

– Azistenitneki – ismétli.

Ezt a kifejezést érzi a legmegfelelőbbnek az öt ért meg rázkódtatásra.

– Mit jajgat? – mondja Piskótalábú Mado – elvégre nem halt bele!

– Láttalak volna az én helyemben!

– Azzal nem sokat mondott, hogy: „láttalak volna az én helyemben.” Maga meg én, az kettő.

– Jaj! ne vitatkozz, nem vagyok jókedvemben.

– Nem gondolja, hogy szólni kéne a többieknek?

Igaz, a fene egye meg, erre nem gondolt. Otthagyja a még teli harmadik poharat, és elrohan.

– Nicsak, nicsak – mondja nyájasan Marceline, horgolással kezében.

– A kslány – közli lihegve Turandot – a kslány, izé szóval meglógott!

Marceline nem felel, egyenesen a szobába megy. Úgy bizony. Bizelszeleltabige.

– Láttam – mondja Turandot – megpróbáltam elkapni. Így ni! – (mutatja).

Marceline Gabriel szobájába megy, megrázza (mármint Gabrielt), hüdenehéz, hüdenehézmegmozdítani, hátmégfelébreszteni, fenemódszeretaludni, fújtat, izeg-mozog, ha egyszer alszik, akkor alszik, hátígynemlehetfelráncigálni.

– Mivanmivan – kiabál végre Gabriel.

– Zazie olajra lépett – mondja nyájasan Marceline.

Gabriel ránéz. Nem tesz semmi megjegyzést. Gabriel gyorsfelfogású. Nem buta fej. Felkel. Körülnéz Zazie szobájában. Szeret maga meggyőződni a dolgokról, mármint Gabriel.

– Talán bezárkózott a vécébe – mondja némi derűlátással.

– Nem – feleli nyájasan Marceline. – Turandot látta, amint elhúzta a csíkot.

– Egészen pontosan mit láttál? – kérdezi Gabriel Turandottól.

– Láttam, amikor meglógott, erre utánaeredtem, elfogtam, és vissza akartam neked hozni.

– Nagyon helyes! Nagyon helyes – mondja Gabriel –, derék cimbora vagy.

– Igen ám, csakhogy a kslány felheccelte a népet, egyre arról pofázott, hogy arra akartam rávenni, hogy izéljen nekem.

– Na, és nem volt igaz? – kérdi Gabriel.

– Persze hogy nem.

– Sose lehessen tudni.

– Hát persze, sose lehessen tudni.

– Na, ugye.

– Hagyd már, hogy folytassa – szól közbe nyájasan Marceline.

– Erre egyszerre mindenki körülöttem termett, mind odagyűlt a sok barom, hogy összeverje a pofámat. Szatírnak néztek!

Gabriel és Marceline elröhögte magát.

– Amikor azután észrevettem, hogy egypár pillanatig nem figyelnek rám, angolosan megléptem.

– Beszartál, mi?

– Ügy, ahogy mondod. Soha életemben nem majréztam még így. Még a bombázások alatt se.

– Én – mondja Gabriel – sose féltem a bombázások alatt. Angolok voltak, hát azt gondoltam magamban, nem nekem szánják a bombáikat, hanem a fritzeknek, mivel én tárt karokkal vártam az angolokat.

– Ostoba okoskodás volt – jegyzi meg Turandot.

– De azért mégsem féltem sose, és látod, a hajam szála se görbült meg, még a legrosszabbkor se. A németek istentelenül be voltak tojva, a szarháziak rohantak az óvóhelyekre, fedezékekbe, én meg csak röhögtem, kintről néztem a tűzijátékot, és egyszer csak bumm, telitalálat, felrobbant a munícióraktár, az állomáson minden a levegőbe röpült, a gyár tropára ment, a város lángokban állt, micsoda látvány, égszakadás, földindulás!

Aztán mindent összegezve, felsóhajt:

– Tulajdonképpen nem is volt az rossz élet.

– Hát ami engem illet – mondja Turandot –, nem mondhatom, hogy szerencsém volt a háborúval. A feketepiacon a legtökkelütöttebb fajankó is jobban boldogult nálam. Akármihez fogtam, egyik bírságot a másik után sózták rám, mindenki az én üzletemet szipolyozta, az Állam, az adóhivatal, az ellenőrök, a végén becsuktam a csehót, negyvennégy júniusára éppen csak hogy valami kis napcsim maradt dugiban, még szerencse, mert akkor jött egy bomba, és minden fuccs. Nyomor a köbön. Szerencse, hogy örököltem ezt a vityillót, mert különben.... na!

– Végeredményben nem panaszkodhatsz – mondja Gabriel –, valahogy csak eldöcög a boltod, elég kényelmes mesterség a tied.

– Szeretnélek a helyemben látni. Állatian fárasztó a foglalkozásom, állatian fárasztó; ráadásul még egészségtelen is.

– Mit szólnál akkor, ha éjszaka kellene gürizned, mint nekem. És nappal aludni. Rettenetesen fárasztó a nappali alvás, ha nem látszik is annak. Arról nem is beszélek, amikor az embert ilyen képtelen időben verik fel álmából, mint ma ... Nem szeretném, ha minden reggel így lenne.

– Lakat alatt kellene tartani a kislányt – véli Turandot.

– Csak azt tudnám, miért lógott meg – dünnyögi elgondolkozva Gabriel.

– Nem akart lármát csapni – mondja nyájasan Marceline –, nehogy felébresszen, és elment sétálni.

– De nem szeretem, ha egyedül sétál – jelenti ki Gabriel –, az utca a bűn iskolája, ezt mindenki tudja.

– Tán olyasmit követett el a kislány, amiről úgy írnak az újságok, hogy „megszökött hazulról a fiatalkorú” – vélekedik Turandot.

– Még csak az hiányzik – mondja Gabriel –, hogy fellármázzuk a hekusokat. Jókat képzelnének rólam!

– Nem gondolod – veti fel az ötletet nyájasan Marceline –, hogy jó lenne, ha megkeresnéd?

– Én – jelentette ki Gabriel –, én visszamegyek, és lefekszem.

Azzal indul is, irány az ágy!

– Csak a kötelességedet teljesítenéd, ha visszahoznád – mondja Turandot.

Gabriel gúnyosan felnevet. Zazie hangját utánozva, kényeskedőn így szól:

– Kötelességem a seggem lyuka.

És hozzáteszi:

– Egyedül is hazatalál.

– Tegyük fel – mondja nyájasan Marceline –, tegyük fel, hogy valami szatírba botlik?

– Olyanba, mint Turandot? – kérdezi tréfásan Gabriel.

– Szerintem ez nem is olyan mulatságos – tiltakozik Turandot.

– Gabriel – mondja nyájasan Marceline –, szedd össze magad egy cseppet, és próbáld elcsípni a kicsikét. – Eriggy te.

– Forr a vizem a mosáshoz.

– Miért nem adja be a fehérneműjét valamelyik gyorsmosodába, ahol amerikai automatamasinák vannak – tanácsolja Marceline-nek Turandot –, egy csomó munkát megspórolna vele. Én is így csinálom.

– No, és ha neki abban telik a kedve, hogy maga végzi el a mosást? – veti fel előkelően a kérdést Gabriel. – Ehhez mit szólsz? Minek avatkozol bele? Jártatod a pofád, jártatod a pofád, egyebet se tucc. Idáig vagyok az amerikai masináiddal.

És a torkára mutat.

– Na nézd csak – jegyzi meg gúnyosan Turandot –, én pedig azt hittem, hogy amerikabarát vagy.

– Amerikabarát! – hördült fel Gabriel. – Olyan szavakat használsz, amiknek nem is ismered az értelmét. Amerikabarát! mintha ettől nem moshatná ki az ember otthon a szennyesét. Marceline meg én nemcsak amerikabarátok vagyunk, hanem ráadásul, apafej, és ugyanakkor, ezt jól jegyezd meg apafej, ugyanakkor otthonmosásbarátok. Érted? Mi? Na, ugye, ettől elhallgattál, ugye, apafej? (Szünet.)

Turandot erre nem tud mit felelni. Visszatér tehát a konkrét és pillanatnyi problémára, ami ugyan nem inge, és nem is veszi magára, de mégse könnyű kimosni.

– Jobb lenne, ha a kislány nyomába erednél – tanácsolja Gabrielnek.

– Hogy én is úgy járjak, mint te? Hogy meglincseltessem magamat az utca egyszerű, de annál faragatlanabb gyermekeivel?

Turandot erre csak a vállát vonogatja.

– Te is jártatod a pofád – mondja megvető hangon jártatod a pofád, egyebet se tucc.

– Na, eiggy szépen utána – szól nyájasan Gabrielhez Marceline.

– Ugyláccikmindakettenmegakartoküttetniagutával dörmögi Gabriel.

Visszamegy a szobájába, tempósan felöltözködik, a kezét szomorúan végighúzza az állán, amelyet nem jutott ideje szőrteleníteni, felsóhajt, majd ismét megjelenik.

Turandot és Marceline, vagyis inkább Marceline és Turandot a mosógép előnyeiről és hátrányairól csevegnek. Gabriel homlokon csókolja Marceline-t.

– Isten veled – búcsúzik el tőle kellő nyomatékkal –, én megyek a kötelességemet teljesíteni.

Hevesen megrázza Turandot kezét; szívszorító meghatottságában képtelen más történelmi jelentőségű szavakat kimondani, mint hogy „én megyek a kötelességemet teljesíteni„, de tekintetét az a szelíd mélabú fátyolozza be, amelyik az olyan egyéneknek sajátja, akikre magasztos elrendeltetés leselkedik.

A többiek elmerengenek.

Gabriel pedig távozik. Már csak hűlt helye.

Odakinn beleszimatol a levegőbe. Csak a megszokott szagokat érzi, főképpen a Barlangból áradó illatokat. Nem tudja, északnak avagy délnek tartson-e, merthogyhát az utca észak-déli irányú. Tétovázását azonban hívó kiáltás szeli át. Gridoux, a cipész integet neki suszterájából. Gabriel odamegy.

– Fogadni merek, hogy a kislányt keresi.

– Nyert – mormogja különösebb lelkesedés nélkül Gabriel.

– Én tudom, hová ment.

– Maga mindig mindent tud – válaszolja Gabriel kifejezetten rosszkedvűen.

Megszólal benne ama bizonyos kis belső hang, és azt súgja neki: ha ezzel a pacákkal beszélek, még nagyobb a kisebbségi komplexusom.

– Nem érdekli? – kérdezi fennhangon Gridoux. – Kötelességből érdekel.

– Meséljem el?

– Komolyan mondom, muszáj röhögni a susztereken – feleli erre Gabriel –, egy pillanatra sem hagyják abba a munkát, aszondaná az ember, hogy szeretnek dolgozni, és hogy mindenki lássa, hogy egypercre sehaggyákabbaamunkát, kiülnek a kirakatba, hogy megbámultassák magukat.

Akárcsak a harisnyaszemfelszedőnők.

– Hát maga – vág vissza Gridoux –, maga hová ül ki, hogy megbámulják? Gabriel megvakarja a fejét.

– Sehová – mondja ellágyultan –, én művész vagyok. Senkinek se ártok. Meg aztán most igazán nem megfelelő az idő a csevegésre. Sürget a kislány ügye.

– Én meg csevegek, mert így tartja a kedvem – válaszolja nyugodtan Gridoux. Ezzel felkapja a fejét a melójából.

– Tehát: fecsegés ide, fecsegés oda, meg akar tudni valamit, vagy nem? – kérdezi.

– Hiszen mondom, hogy sürget az ügy.

Gridoux mosolyog.

– Elmesélte Turandot, hogyan kezdődött?

– Azt mesélt el, amit akart.

– Magát mindenesetre az érdekli, ami azután történt.

– Úgy van – mondja Gabriel.

– És mi történt azután?

– Azután? Nem elég magának az eleje? Megszökött hazulról a kislány. Egyszerűen megszökött!

– Vicces – mormogta Gabriel.

– Nincs más hátra, értesíteni kell a rendőrséget.

– Semmi kedvem hozzá – suttogja erőtlenül Gabriel.

– Pedig magától nem fog hazajönni.

– Sose lehet tudni.

Gridoux vállat vont.

– Ami engem illet, végeredményben fütyülök az egészre.

– Ami pedig engemet illet – szól Gabriel –, alapjában véve én is.

– Van alapja magának?

Ezúttal Gabriel von vállat. Kezd elpimaszodni a suszter. Szó nélkül hazament, és lefeküdt.

 

 

IV.

 

Mialatt a polgártársak és a ténsasszonyok tovább tárgyalták a gaztettet, Zazie kereket oldott. Betért az első utcába jobbra, majd a következőbe balra, és így folytatta, mind addig, ameddig az egyik városkapuhoz nem ért. Négy-ötemeletes büszke felhőkarcolók szegélyeztek egy pompás sugárutat, amelynek a járdáján egymás hegyén-hátán szorongtak nyomorúságos portékájukkal az árusok. Sűrű, mályvaszínű tömeg áramlott mindenfelől. Egy léggömbjeit kínálgató nő s egy ringlispíl felől hallatszó verkli nyikorgása vitt egy kis tisztaságot a harsány és rikító vásári képbe. Némi idő kellett hozzá, amíg az elbámészkodó Zazie észrevette, hogy nem messze tőle a járdába illesztett különös vasépítményen ez a felirat áll: Metró. Zazie azon nyomban megfeledkezett az utcai látványosságokról, odalépett a vasmicsoda szájához, miközben a saját szája valósággal kiszáradt az izgalomtól. Apró léptekkel körüljárta a védőkorlátot, és végül felfedezte a lejáratot. De a rács le volt húzva. A lelógó palatáblára krétával felkarmolt szöveget Zazie minden különösebb nehézség nélkül kibetűzte: „A sztrájk tovább tart.” Vastartalmú, száraz por szaga áramlott lassan felfelé a tilalmas mélységből. A porig sújtott Zazie sírva fakadt.

Oly igen jólesett neki a sírás, hogy odament egy padhoz, és leült, mert így kényelmesebben pityereghetett. Keserűségéről egyébként hamarosan elvonta figyelmét az az észlelése, hogy van valaki mellette. Kíváncsian várta, mi fog következni. Szavak következtek, amelyeket fejhangon fuvolázó férfihangon ejtett ki a valaki, s a következő kérdő mondattá álltak össze:

– Nos, gyermekem, valami nagy bánatunk van?

Az ostobán képmutató kérdés hallatára Zazie megduplázta könnyeinek árját. Úgy látszott, annyi zokogás szorult össze a mellkasában, hogy nem képes mindet magába fojtani.

– Olyan nagy a baj? – hangzik a kérdés.

– Ójajigen, möszjő.

Kétségtelenül ideje volt már, hogy megnézze, milyen a szatír pofázmánya. Egyik kezével megtörölte az arcát, amitől siralmainak csermelye iszapos patakká duzzadt, s a pók felé fordult. Nem akart hinni a szemének. Nagy, fekete körszakáll éktelenítette el a keménykalapos, esernyős és hatalmas, lelógó csokornyakkendős pasast. Ez nem lehet – mondotta magában belső kis hangján Zazie –, ijennincsis, ez valami madárijesztőnek öltözött őskori ripacs. Még kinevetni is elfelejtette.

A pasas valami szeretetreméltóságfélét akart kifejezni, elfintorította hát a képét, és egy meglepően tiszta zsebkendőt nyújtott a gyermek felé. Zazie megkaparintotta a zsebkendőt, kicsit összemaszatolta az arcára ragadt nedves mocsokkal, aztán nagy kegyesen orrát is belefújta.

– Na, halljuk hát – mondta bátorító hangon a pacák –, mi a baj? Vernek a szüleid? Elvesztettél valamit, és félsz, hogy kikapsz otthon?

Imigyen állította fel hipotézisét. Zazie visszaadta az agyonpancsolt zsebkendőt. A körszakállas szivaron az undor leghalványabb árnyalata sem tükröződött, miközben a zsebébe süllyesztette a koszfészket. Tovább unszolta Zazie-t:

– Mondj el szépen mindent. Ne félj. Megbízhatsz bennem.

– Miért? – kérdezte nyögdécselve és alamuszin Zazie.

– Miért? – ismételte megzavarodva a pacák a kérdést.

Esernyőjét ide-oda húzogatta az aszfalton.

– Igen, miért bíznék meg magában? – kérdezte Zazie.

– Azért – felelte az alak, miközben abbahagyta az anyaföld kapirgálását –, azért, mert szeretem a gyermekeket. A kislányokat. Meg a kisfiúkat.

– Maga vén szatír!

– Egyáltalában nem vagyok az – jelentette ki a pasas olyan hévvel, hogy Zazie meghökkent.

Kihasználva ezt az előnyt, a pacák meghívta egy kakokalóra, csak ide, az útjukba akadó legelső bisztróba, magától értetődően: fényes nappal, mindenki szeme láttára, ezmárcsakapszolútetisztességes ajánlat, hát nem?

Nem akarván kimutatni lelkesedését a gondolatra, hogy teleihatja magát kakokalóval, Zazie ünnepélyesen nézegetni kezdte a széles út túlsó oldalán, az árusok két sora közt hömpölygő tömeget.

– Mi a csudát művel ez a rengeteg ember? – kérdezte.

– A zsibvásárba mennek – világosította fel a pali –, vagyis inkább a zsibvásár megy elébük, merthogy itt kezdődik.

– Á, a zsibvásár – mondja Zazie olyan arckifejezéssel, mint akit ezzel nem lehet bámulatba ejteni –, ott mindenféle ócskaságot lehet jó olcsón vásárolni, aztán meg az amcsiknak jó drágán eladni, úgyhogy nem vész kárba a napjuk.

– Nemcsak ócskaságot kapni ott – mondja a pofa –, lehet ott kapni lúdtalpbetétet, levendulát, kampósszöget, Sőt, még vadonatúj, sose viselt kabátokat is.

– Olyasmit is, ami az amcsik szerelékéből visszamaradt? – Hát persze. Meg vannak ott lángos- meg kolbászsütők is. És milyen jókat sütnek! Reggeli sütés.

– Az amcsi szerelék, az kasa, az már döfi!

– Meg hagymás tengeri kagyló is van, zöldséges lében.

És milyen jó ízű! Nem rontja el vele az ember a gyomrát.

– Van farmer is az amcsi szerelékek közt?

– Kifogástalan farmereik vannak. Meg sötétben világító iránytűik.

– Tojok az iránytűkre – jelenti ki Zazie. – De a farmer ... (Szünet.)

– Odamehetünk megnézni – javasolja a pacák.

– Na és aztán? – mondja Zazie. – Egy vasam sincs, amiből vehetnék. Hacsak meg nem fújok egyet.

– Azért menjünk csak oda – mondja a pofa.

Zazie megitta a kakokalóját. A palira néz, és így szól:

– Máris hallom a sovány dumáját. Aztán hozzáfűzi:

– Megyünk?

A pasas fizet, és elmerülnek a tömegben. Zazie keresztülfurakodik, ügyet sem vetve a biciklitáblavésőkre, az üvegfúvókra, az önkötő nyakkendők bemutatóira, a karórákat kínálgató arabokra és a minden elképzelhetőt kínálgató cigányokra. A pasas a sarkában, ugyanolyan agyafúrt, mint Zazie. Zazie e pillanatban még nem akarja lerázni, de megsejti, hogy nem lesz könnyű dolga. Kétségtelen, hogy profi a hapsi.

Zazie hirtelen lecövekel egy amcsi készletekből kiselejtezett árukat kínáló bódé előtt. Megsemoccan. Gyáltalábameksemoccantöbbé. A csodapók közvetlenül mögötte lestoppol. A kereskedő indítja meg a társalgást.

– Iránytűre volna gusztusa? – kérdezi magabiztos fellépéssel. – Akkus zseblámpára? Gumicsónakra?

Zazie reszket a sóvárgástól és a szorongástól, mert egyáltalán nem bizonyos benne, vajon igazából tisztességtelenek-e a szivar szándékai. Nem meri kiejteni azt a kéttagú szót, amely kifejezné, amit mondani akar. A szivar vágja ki.

– Nem volna farmerje a kislány számára? – kérdezi a viszontelárusítótól. – Ugyebár, ehhez volna kedved?

– Óigen – rebegi Zazie.

– Hogyvóna-e farmerem – hördül fel az ócskás –, miazhogyvan! Plánesőtojannyaimvannak amikpozitíveelnyűhetetlenek.

– Ejha – mondja a szivar –, de maga is láthatja, hogy folyton nő a kicsike. Jövőre már rá se menne ez a micsoda, hát akkor mihez kezdjünk majd vele?

– Jóleszmajd a kisöccsinek vagy a kishúgának.

– Nincs testvére.

– Egy év alatt lehet még (kacagás).

– Ne űzzön ijesmiveltréfát – mondja gyászos képpel a szivar –, szegény édesanyja meghalt.

– Óppárdónbocs!

Zazie egy pillanatra kíváncsian, Sőt, érdeklődve nézegeti a szatírt, de eldönti, hogy a részletkérdésekbe később mélyül majd el. Lelkében már toporzékol, nem tud uralkodni magán, megkérdi:

– Volna az én méretemre?

– Perszehogypersze, kisasszony – feleli a nemes handlé.

– És mennyibe kerül?

Ez utóbbi kérdést is Zazie vetette fel. Gépiesen. Mert ő takarékos ugyan, de nem fösvény. A másik kiböki az árat. A szatírjelölt megcsóválja a fejét. Nem olyan képet vág, mint aki túlságosan drágállja. Viselkedéséből legalábbis erre a következtetésre jut Zazie.

– Felpróbálhatom? – hangzik a kislány kérdése.

A bazári majom befelé fúj mérgében: azt hiszi a kis ringyópalánta, hogy Schiaparellinél van. Akkorát mosolyog, hogy az egész műfogsora kilátszik, mielőtt kijelenti:

– Fölösleges. Nézzen ide!

Szétteregeti a nadrágot, és odatartja leendő viselője elé. Zazie pofákat vág. Szerette volna felpróbálni.

– Nemtúlnagy? – ezt még muszáj megkérdeznie.

– Nézzen ide! Alig a bokájáig ér, és nézzemeghogysenembő senemszűk pontmagáraszaptákkisasszonyka, pedigmagaasztánjóvékony, nemmondom.

Zazie-nak kiszáradt a torka. Ijenfarmertkívánpontijet. Első párizsi sétájához. Irtó klassz lenne.

A pasas hirtelen merengő képet kezd vágni. Úgy is lehetne mondani, hogy most oda se figyel arra, ami körülötte történik.

A kufár felismeri a helyzetet.

– Tessék, nem fogja megbánni, nézze – unszolja –, elnyűhetetlen, pozitíve elnyűhetetlen.

– Mondtam már, hogy nem érdekel az elnyűhetetlensége – veti oda szórakozottan az ürge.

– Márpedig nem megvetendő szempont az elnyűhetetlenség – tart ki álláspontja mellett a kalmár.

– Nade most jut eszembe – szólal meg hirtelen újra az ipse –, ha jól értettem, ezek a farmerek az amerikai hadsereg fölöslegessé vált készleteiből valók, vagy nem?

– Natürlich – hangzik a handlé válasza.

– Akkor megmagyarázhatná talán: kislányok is szolgáltak az amcsiknál?

– Volt ott mindenféle – feleli az ócskás, a zavar leghalványabb nyoma nélkül.

A hapsi nem úgy nézett ki, mint akit meggyőztek.

– Ugyebár – veszi fel újra a tárgyalás fonalát a zsibárus, akinek semmi kedve világtörténelmi indítékokból elszalasztani egy üzletet –, ugyebár a hadviseléshez minden kell.

– És ez? – kérdezi a csodapók –, ez mibe kerül?

Napszemüveg. Felteszi.

– Ilyent ajándékba kap ráadásul minden farmervevőnk – közli a kereskedelem kiváló művelője, aki máris tutira veszi az ügyletet.

Zazie nem ennyire biztos a dologban. Mi a szösz, hát már sose határozza el magát? Mi a fészkes fenére vár? Mi a nyavalya jár a fejében? Mi a francot akar? Biztos, hogy valami sötét alak, nemcsak amolyan gyámoltalan undorító féreg, hanem igazi piszok alak. Vigyáznikellvele, vigyáznikellvele, vigyáznikellvele. Nade a farmer ...

Na, végre rászánta magát. Kifizeti. A portéka be van csomagolva, és a hóna alá veszi a csomagot, márminthogy a pofa a saját hóna alá. Zazie, ott legbelül, komolyan dühöngeni kezd. Szóval még mindig nincs vége?

– Most pedig – szólal meg a szivar –, megyünk és bekapunk valamit.

Magabiztosan lépked a kislány előtt. Zazie a nyomában, a csomagra kacsintgatva. Így cipeli magával egy kávézóvendéglőig. Leülnek. A csomag egy székre kerül. Zazie keze nem ér el odáig.

– Mit akarsz? – kérdezi Zazie-tól a pofa. – Kagylót mártásban vagy rósájbnit?

– Mindakettőt – feleli majd megpukkadva mérgében Zazie.

– A kislánynak hozzon csak kagylót –, adja fel a pincérnőnek nyugodtan a rendelést a csodapók.. – Nekem pedig egy pohár muskotályt, két kockacukorral.

Miközben a kajára, illetve a piára várakoznak, egyetlen szó sem hangzik el. A pacák békésen cigarettázik. Amint feltálalják a kagylót, Zazie ráveti magát, elmerül a mártásban, pocskol a lében, telemaszatolja magát vele. A lemezes kopoltyúsok kagylóhéjait, amelyek ellenálltak a fövésnek, a Meroving-dinasztiához illő kegyetlenséggel töri fel. Még jó, hogy nem ropogtatja el utolsó falatig a héjat is. Minekutána mindent tökéletesen felszámolt, kijelenti, hogy nem utasítja vissza a rósájbnit sem. Rendben van, hát hozzák, mondja az ürge. ő maga apró kortyokban szürcsölgeti a kotyvalékát, mintha meleg sartrőzt inna. Megérkezik a rósájbni. Csak úgy sistereg, olyan forró. A telhetetlenül falánk Zazie megégeti vele az ujját, de nem a torkát.

Amikor az utolsó falat is lement, Zazie egyetlen slukkra felhajtja pohár habos sörét, három rövid böfögést hallat, és kimerülten nyúlik el a székén. Arca, amelyen az imént szinte kannibáli árnyak suhantak végig, most felderül. Elégedetten gondol arra, amibisztosazbisztos, amit felzabált, az már visszavonhatatlanul az övé. Majd azon töri a fejét, nem érkezett-e el az ideje, hogy valami kedveset mondjon a pasasnak, de mi a fenét? Egy hatalmas erőlködés, és rájön, mit:

– Elég lassan hörpinti fel azt a kis poharát. A papám ennyi idő alatt tízszer ennyit nyakalt be.

– Sokat iszik a papád?

– Jobban mondva ivott. Meghalt.

– Nagyon bánatos voltál, amikor meghalt?

– Ugyan (legyintés)! Ilyesmire aztán igazán nem volt akkor időm, annyi minden történt (csend).

– És mi minden történt?

– Innék még egy korsót, de nem habosat, hanem igazi tiszta sört.

A szivar rendel neki, és egy kiskanalat kér. Ki akarja termelni a maradék cukrot a pohár fenekéről. Mialatt eme műveletnek szenteli magát, Zazie leszürcsöli a habot a söréről, majd így folytatja:

– Szokott újságot olvasni?

– Néha.

– Emléxik a saint-montroni varrónőre, aki egyetlen fejszecsapással széthasította a férje fejét? Nos hát, az én mamám volt az illető. A férje pedig természetesen a papám.

– Ó! – Ezzel a szóáradattal veszi tudomásul az elhangzottakat a szivar.

– Hátnememléxik?

A pasas eléggé bizonytalan arcot vág. Zazie méltatlankodik.

– Hogy a rosseb, pedig elég nagy handabandát csaptak körülötte. A mamámnak direkte Párizsból jött le az ügyvédje, fenehíres ügyvéd, ojasvalamejikamejik nem úgy beszél, mint maga vagy én, oltárijófej, egyszóval. Olyan tutira sikerült neki felmentetni a mamát (mutatja), hogy közben az aktái közt turkált. A népek még meg is tapsolták a mamát, éppencsakhogynem a vállukon vitték ki diadalmenetben. Csudanagy dínomdánomot rendeztek aznap. Csak egy dolog bántotta a mamát, az, hogy a párizsit, márminthogy az ügyvédet, nem lehetett szafaládéval kifizetni. Nagy ínyenc volt a rohattfráter. Szerencsére Georges tüstént ott termett.

– Ki az a Georges?

– Hentes. Állatira jóképű. A mama fiúja. A fejszét is ő passzolta neki oda (szünet), hogy aprófát vágjon (halk vihogás).

Zazie roppant előkelően húz egy kortyot a sörből, csak éppen hogy a gyűrűsujját nem emeli fel hozzá.

– És ez még nem minden – folytatja aztán –, mert én, akit most itt láthat maga előtt, egyszóval én tanúskodtam a tárgyaláson, méghozzá zárt tárgyalás volt.

A pacák nem reagál.

– Nem hisz nekem?

– Persze hogy nem. Törvény szerint a gyermek nem tanúskodhatok a szülei ellen.

– Először is a szüleimből már csak egy volt, proprimó, azután pedig maga az egészről semmit se tud. Jönne csak el hozzánk, Saint-Montronba, megmutatnám magának a füzetemet, amibe beragasztottam az összes újságcikkeket, amikben rólam írtak. Sőtpláneméghozzá, mialatt mama sitten volt, Georges karácsonyi ajándékul előfizetett nekem az Árgus Sajtófigyelőre. Tudja, mi az az Árgus Sajtófigyelő?

– Nem tudom – feleli a pacák.

– Szellemi nyomor a köbön. És még maga akar velem vitatkozni.

– Miért tanúskodtál volna zárt tárgyaláson?

– Szeretné tudni, mi?

– Nem különösebben.

– Juj, de alamuszi tud lenni.

És Zazie nagy előkelően húz egy kortyot a sörből, éppen hogy a kisujját nem tartja fel. A pasas nem moccan (csend).

Na – szólal meg végre Zazie –, nem kell annyira duzzogni. Elmesélem a történetemet.

– Figyelek.

– Szóval. Szóval meg kell hogy tudja, hogy a mama rettentőn rühellette a papát, hát ez nagyon elkeserítette a papát, és elkezdett piálni. Csak úgy vedelte a lityiket. Olyankor, amikor így be volt szíva, ajánlatos volt óvakodni tőle, még a kandúrt is agyon izélte volna. Mint a nótában. Ismeri?

– Ismerem – mondja a pasas.

– Na jó. Akkor folytatom: egy szép napon, egy vasárnap, focimeccset néztem, jövök haza, a Szanmontroni Stadion játszott a nöflizi Kék Csillaggal bajnokit, nem babra ment. Sportol?

– Igen. Szabadfogásút.

A muki közepes méreteire pillantva, Zazie elvigyorodik.

– A nézők súlycsoportjában – vágja rá gúnyosan.

– Az ilyen elcsépelt szellemeskedéstől tizenkettő egy tucat – válaszolja hűvösen a pacák.

Zazie mérgében utolsó cseppig kiissza sörét, majd szájával lefelé fordítva, lecsapja a poharat.

– Na, na, nem kell annyira duzzogni – csitítgatja a szivar. – Folytasd a históriádat.

– Érdekli a históriám?

– Persze.

– Szóval hazudott az előbb?

– Csak ne folytasd.

– Ne idegeskedjen. Akkor jobban tudja majd értékelni a történetemet.

 

 

V.

 

A szivar hallgatásba burkolózott, Zazie pedig eme szavakkal folytatta szónoklatát:

– Egyszóval, papa egyesegyedül tartózkodott otthon, egymagában egyesegyedül, várt, várt, semmi különöset sem várt, de azért várt, vagyis inkább azt hitte, hogy egyedül van, várjon csak, mindjárt megérti. Szóval hazaérkezem, el kell mondanom, hogy papa tökrészeg volt, és hát elkezd csókolgatni, ami természetes volt, hiszen a papám volt, de egyszer csak zutty, nekiáll, és összevissza smárol, tapenol és grejfol, mire én azt mondom, hogy hohó, azt már nem, mert tudtam, hova akar kilyukadni a gazember, de amikor megmondtam neki, hogy azt már nem, nem, soha, akkor ő fogja magát, és az ajtóhoz döcög, és ráfordítja a kulcsot, és zsebre vágja a kulcsot, és forgatja a szemit, és közben folyton úgy liheg, hogy ah, ah! mint a moziban, azt hittem, a franc állt bele. Közben folyton azt szavalta, hogy megháglak, te kis ringyó, megháglak, te kis ringyó, megháglak, te kis ringyó, és a nyála is folyt, és a szája is habzott egy kicsit, miközben ilyen undorítóan fenyegetőzött, és a végin rám vetette magát. Csak nagy üggyel-bajjal tudtam kikerülni. És mert be volt szíva, mint az ágyú, elesik, és beveri a pofáját. Fölkel. Tovább üldöz, dulakodunk, tiszta bikaviadal. A vége, hogy utolér. És kezdi előlről a pancsolást a testemen. De abban a pillanatban csöndesen nyílik az ajtó, mert azt is el kell mondanom, hogy a mama csak úgy mondta neki, hogy elmegy spagettit venni, meg sertésbordát, de nem volt igaz, csak azért mondta, hogy befürojja, közben elbújt a mosókonyhába, ahová bestokkolta a fejszét, és halkan visszalopakodik, és persze nála van a kulcscsomója. Nem ejtették fejére a bigét, mi?

– Hmmm – mondja a pasas.

– Szóval akkor halkan kinyitja az ajtót, és egész csöndesen bejön, a papának pedig, a nyomorult ürgének máshol járt az esze meg a keze, nem vette észre, és krach, így hasadt ketté a koponyája. El kell ismerni, a mamának pompás a szemmértéke. Nem valami gusztusos látvány volt. Sőt, ocsmány. Nem csuda, ha komplexusaim lettek. Így aztán felmentették a mamát. Hiába dumáltam, hogy Georges előre odapasszolta neki a fejszét, nem számított, azt mondták, ha ijenóriásianajjasaférjevalakinek, csakegyet lehet csinálni, kikellnyírni. Meséltem már, hogy még meg is tapsolták a mamát. Ami sok, az sok, nem gondolja?

– Hát, az emberek – ... bizonytalankodik a pasas ... (taglejtés).

– Utána pedig nekem rontott, és azt mondta, te átkozott cafat, mi a fészkes fenének kellett neked azt a fejszehistóriát kidumálni? Mi a nyavalya, feleltem én, hát nem mondtam igazat? Te átkozott cafat, mondta újra a mama, és állatira meg akart bunyózni, az általános örömujjongás közepette. De Georges lecsillapította, és a mama olyan büszke volt, mert az ismerősök megtapsolták, hogy nem is tudott másra gondolni. Egy darabig legalábbis.

– És utána? – kérdezte a pacák.

– Hát, utána meg Georges elkezdett körülöttem forgolódni. Akkor meg azt mondta a mama, hogyhátazért mégse irthattyakiőketmindahányat, merhogyazavéginfurcsán nézne ki, hát kirakta a Georges szűrét, szóval miattam megfosztotta magát a krapekjától. Hát nem szép dolog? Hát nem jó anya az ilyen?

– Hát igen – hagyta rá előzékenyen a szatírjelölt.

– Csakhogyhát nemisojanrég új pacákot talált magának, és ezérjöttpárizsba, fut a fiúja után, én pedig, hogy engem ne haggyonegyedülkiszolgáltatvazsákmányul minden szatírnak, márpedighűdesokszatírvan, hűdesok, Gabriel bácsikámra bízott. Úgy látszik, tőle nem kell tartanom.

– És miért?

– Azt már nem tudom. Csak tegnap érkeztem, és még nem volt időm rájönni.

– És mivel foglalkozik ez a Gabriel bácsi?

– Éjjeliőr, délután egy óra előtt sose ébred fel.

– És azalatt léptél meg hazulról, mialatt szundizott.

– Nyert.

– És hol laksz?

– Arra (mutatja).

– És az előbb miért sírtál a padon?

Zazie nem felel. Kezd idegeire menni a pali.

– Eltévedtél, mi?

Zazie vállat von. Igazán piszok fráter.

– Meg tudnád mondani Gabriel bácsi címét?

Zazie-ban belül megszólal a kisördög, és komoly vitába száll vele: mibe keveredtem, hogy a rosseb, mit képzel ez a szarfráter, ő kereste ki magának, amit kap majd.

Hirtelen felpattan, megragadja a csomagot, és usgyi neki! A tömeg közé menekül, átsurran az emberek és a bódék között, cikcakkban előreinal, majd villámgyorsan hol jobbra, hol balra veszi a kanyart, szalad, aztán lépked, rohan, aztán lassít, üget, kerül, kitér.

Már-már jót röhög magában a szivaron, meg hogy milyen pofát vághat az most, amikor észreveszi, hogy túl korai az öröme. Valaki ott baktat mellette. Nem kellett felvetnie a szemét ahhoz, hogy rájöjjön, a muki az, de azért mégis felvetette, sosem lehessen tudni, hátha egy másik illető, de bizony, ugyanaz volt, nem úgy nézett ki, mint aki rendkívülinek ítéli a vele történteket, csak úgy battyogott mellette, egész nyugodtan.

Zazie egy szót sem szól. Alattomos tekintettel a környezetet vizsgálgatja. A nagy tömegből kikerültek, egy közepesen széles utcán jártak, ahol csupa bamba pofájú derék polgár mászkált: családapák, nyugdíjasok, porontyaikat sétáltató derék asszonyságok, egyszóval válogatott rendes közönség. Eléggé megérett az ügy, mondotta Zazie-ban ott legbelül a kisördög. Nagyot lélegzett, és kitátotta száját, hogy kiengedje rajta csatakiáltását: segítség, liliomtipró! Csakhogy a szivart sem ejtették a feje lágyára. Galádul kikapta Zazie kezéből a csomagot, megrázta a lányt, és erélyesen a következő szavakat szórta feléje:

– Nem szégyelled magad, te kis tolvaj, ellopni, mialatt hátat fordítottam.

Majd az összeverődő tömeghez intézett felhívást:

– Ó! A mai ifjúsági Nézzékcsakmitakart tőlem elcsenni!

És meglóbálta feje fölött a csomagot.

– Egy farmernadrágot – pofázott tovább a szivar. – Egy farmernadrágot akart tőlem megfújni a takonypóc.

– Hát ez borzasztó – vélekedik egy háziasszony.

– Romlott kölyök – dupláz rá egy másik.

– Disznóság – tetézi egy harmadik –, hát nem tanították meg rá ezt a kislányt, hogy a magántulajdon, az szent?

A szivar továbbráncigálta a kis csajt.

– Hé, és ha bevinnélek az őrszobára? Mi? A rendőrségre? Bevinnének a tömlöcbe. Tömlöcbe. És a fiatalkorúak bírósága elé kerülnél. Javítóintézet lenne a vége. Mert elítélnének. A makszimumot kapnád!

Egy előkelő hölgy, aki kalandvágyból, a ritka csecsebecsék vására felé tartva került erre a sarokra, kegyeskedett megállni. Érdeklődött a csőcseléktől a kifakadás oka felől, és miután nem minden nehézség nélkül megértette, ama emberiességi érzelmekre óhajtott hivatkozni, amelyek talán ebben a különös egyénben is léteznek, akinek fekete keménykalapja, sötét szemüvege és fekete körszakálla, úgy látszik, nem ejtette bámulatba a tömeget.

– Uram – szólította meg –, legyen könyörületes e szegény gyermekkel. Hiszen nem ő felelős a helytelen nevelésért, amelyben bizonyára részesült. Kétségtelenül az éhség késztette e csúf cselekedet elkövetésére, de nem kell reá túlságosan, hangsúlyozom, „túlságosan„ haragudni. Ön sohasem volt még éhes (csend), uram?

– Én, asszonyom – felelte keserűen a mókus –, (moziszínész sem csinálhatná jobban, gondolta magában Zazie), – én? hogy nem voltam éhes? De hiszen árvaházban nőttem fel, asszonyom ...

A tömegen átremeg az együttérzés moraja. Az ürge, kihasználva az elért hatást, átvágja magát a sokaságon, és magával vonszolja Zazie-t, közben pedig tragikus színészi pátosszal így szaval: – Majd meglátjuk, mit szólnak a szüleid.

Kissé távolabb érve, elhallgatott. Néhány pillanatig csendben lépkedtek, és a pofa váratlanul kijelenti:

– Ejnye, a bisztróban felejtettem az ernyőmet.

Szavait, méghozzá fojtott hangon, önmagához intézte, de Zazie egykettőre levonta belőlük a megfelelő következtetéseket. Ez az álhekust megjátszó alak nem szatír, hanem egy valóságos hekus, aki úgy tesz, mintha önmagát valóságos hekusnak kiadó álszatír volna. Ezt bizonyítja, hogy megfeledkezett az esernyőjéről. Okoskodását cáfolhatatlannak érezve, Zazie azon törte a fejét, nem volna-e csuda muris hecc, ha a bácsikáját egy zsaruval, mégpedig egy igazival szembesítené. Éppen ezért, amikor a pacák kijelentette, hogy ezzel nincs vége, és megkérdezte, hogy hol lakik, habozás nélkül megadta neki a címét. A hecc valóban csudajól sikerült: Gabriel, miután ajtót nyitott, és felkiáltott, hogy „Zazie”, a kislány „Bácsi, egy hekus akar veled beszélni” szövegű vidám bejelentésének hallatára a falnak támaszkodott, és egészen elzöldült. Igaz, hogy ezt a világítás is okozhatta, mert nagyon sötét volt az előszobában. Miközben a csodapók olyan pofát vágott, mint aki az egészből semmit sem vett észre, Gabriel bizonytalan hangon betessékelte.

Beljebb kerültek tehát, az ebédlőbe. Marceline a gyermek megkerülése fölötti nagy-nagy örömének úgy adott kifejezést, hogy Zazie-ra vetette magát. Gabriel odaszólt neki, hogy kínálja meg valamivel az urat, ez utóbbi azonban közölte, hogy semmit sem óhajt inni, nem úgy, mint Gabriel, aki a lityi málnaszörpjét kérte.

A pasas saját kezdeményezésére leült. Gabriel eközben jókora adagot töltött magának a szörpből, és felhígította egy kevéske hideg vízzel.

– Igazán nem akar valamit inni?

(Elutasító mozdulat).

Gabriel felhajtotta a frissítőjét, letette az asztalra a poharát, és merev tekintettel várakozott, a pasas azonban olyan pofát vágott, mint aki nem óhajt megszólalni. Zazie és Marceline állva figyelte őket.

Ez meglehetősen hosszú ideig folyt így, és talán sohase lett volna vége, de Gabrielnek végre eszébe jutott valami, ami megindíthatta a társalgást.

– Egyszóval – úgymond Gabriel –, egyszóval, maga hekus?

– Dehogyis – tiltakozott szívélyes hangon a másik –, én csak egy szegény vásári árus vagyok.

– Ne higgy neki – kotyogott bele Zazie –, ő csak egy szegény zsaru.

– Meg kellene egyezniük – javasolta bágyadtan Gabriel.

– Tréfál a kicsike – állapította meg a pacák ugyanolyan kedélyesen. – Olcsó Pedro néven ismernek, és szombaton, vasárnap meg hétfőn megtalálhat a Zsibvásáron, amint széjjelosztogatom a népeknek azokat az apróbb tárgyakat, amiket az amcsi hadsereg hagyott maga után szanaszéjjel a Felszabadulás után.

– És ingyen osztogatja széjjel? – kérdezte némi érdeklődéssel Gabriel.

– Nevetni fog – vágta rá a pofa. – Aprópénzért osztogatom. (Szünet.) A jelen eset kivételével.

– Mit akar ezzel mondani? – kérdezte Gabriel.

– Egyszerűen azt akarom mondani, hogy a kislány (taglejtés) elcsente egy farmeremet.

– Ha csak erről van szó, majd visszaadja – mondotta Gabriel.

– A piszok alak – hördült fel Zazie –, már visszavette!

– Akkor meg – fordult Gabriel a pacákhoz –, minek sopánkodik?

– Hát csak úgy sopánkodom, és kész.

– ’zenyimafarmer szögezte le Zazie. – Öfújtamegtőlem. Igen. Ráadásulzsaruis. Légy óvatos, Gabriel bácsi.

Gabriel, egy cseppet sem megnyugodva, újabb pohár málnaszörpöt töltött magának.

– Nem tiszta ez az egész história – állapította meg. – Ha hekus, nem értem, minek siránkozik, ha pedig nem az, nincs rá joga, hogy faggasson itt.

– Pardon – tiltakozott a muki –, nem én faggatom magát, hanem maga engem.

– Ami igaz, az igaz – ismerte el tárgyilagosan Gabriel.

– Na tessék – méltatlankodott Zazie –, hagyja, hogy a fejére csináljanak.

– Most talán rajtam a kérdés sora – mondotta az alak.

– Csak az ügyvéded jelenlétében válaszolj neki – figyelmeztette Zazie.

– Hagyj békén – intette le Gabriel. – Tudom, mit kell tennem.

– Azt adja majd a szádba, ami neki jólesik.

– Ez hülyének tart engem – állapította meg Gabriel, szavait szívélyes hangon a pacákhoz intézve. – Ilyenek a mai gyerekek.

– Kihalt az idősebbek iránti tisztelet – sajnálkozott a csodapók.

– Hányingert kap az ember, ha ezeket az émelyítő marhaságokat hallja – jelentette ki Zazie, akinek közben újabb ötlete támadt. – Én inkább elmegyek.

– Ez az – helyeselt a pacák. – Jobb is lenne, ha a gyöngébbik nem képviselői szívesek volnának néhány pillanatra visszavonulni.

– Mi az hogy! – szólt gúnyosan vigyorogva Zazie.

És miközben kiment a szobából, észrevétlenül visszakaparintotta a csomagot, amelyet a pacák az egyik széken felejtett.

– Magatokra hagyunk benneteket – közölte nyájasan Marceline, és ő is elvonult.

Csöndesen becsukta maga után az ajtót.

– Így tehát – szólalt meg újból az alak –, így tehát maga a kislányok prostitúciójából él?

Gabriel úgy tett, mintha tiltakozása jeléül színpadias gesztussal kiegyenesedne, de aztán legott összehúzta magát.

– Én, uram? – méltatlankodott.

– Maga! – vágta rá a pacák – igen, maga! Csak nem állítja az ellenkezőjét?

– De igen, uram.

– Van pofája?! Tettenérés után! Ez a kis pocok a zsibvásáron strichelt. Remélem, hogy legalább az araboknak nem árulja.

– Soha, soha, uram.

– Lengyeleknek sem?

– Azoknak sem, uram.

– Csak franciáknak és gazdag turistáknak?

– Senkinek se, senkinek!

A szörp hatni kezdett. Gabriel összeszedte magát.

– Egyszóval tagad? – így a hapsi.

– Mi az hogy!

A pasas sátánian elvigyorodott, akárcsak a filmen.

– És mondja, öregem – suttogta –, mi a maga mestersége vagy foglalkozása, ami mögé a bűnös üzelmeit rejti?

– Ismételten kijelentem, hogy nincsenek bűnös üzelmeim.

– Csak semmi mese! Foglalkozása?

– Artista vagyok.

– Maga? Artista? A pocoktól azt hallottam, hogy éjjeliőr.

– Mit tudja ö! Meg azután a gyermekeknek nem mindig mondják meg az igazat. Nem igaz?

– De nekem megmondják.

– Csakhogy maga nem gyerek. (Barátságos mosoly.) Egy málnaszörpöt?

– (elhárító taglejtés.)

Gabriel újabb pohárral töltött magának.

– Tehát – fűzte tovább a muki a szót –, miféle artista?

Gabriel szerényen lesütötte a szemét.

– Szextáncosnő – válaszolta.

 

 

VI.

 

– Miről dumálhatnak ezek? – kérdezte Zazie, miután sikerült belebújnia a farmerbe.

– Túlságosan halkan beszélnek – felelte nyájasan Marceline, fülét a szoba ajtajához szorítva. – Képtelen vagyok megérteni.

Marceline nyájasan hazudott, mert nagyon is jól hallotta, amint a pacák így szólt: „Hja, vagy úgy! Szóval azért bízta magára az anyja a gyereket, mert maga buzi?” és Gabrielt, amint így válaszolt: „De ha egyszer mondom, hogy nem vagyok az. Igaz, hogy a számomat nőnek öltözve adom le egy homokos lokálban, de ez semmit se jelent. Éppen ezzel szórakoztatom el a közönséget. Tudja, csudára izgatja őket, hogy ilyen kajakos az alakom. De én, személy szerint, nem tartozom a homokosok közé. Az is bizonyítja, hogy nős vagyok”.

Zazie a tükörben nézegette magát, és a nyála is csurgott az elragadtatástól. Ami azt illeti, ez a farmer határozottan jól áll neki. Kezével végigsimogatta formás, sokat ígérő kis fenekét, és elégedett, mély sóhaj tört fel belőle.

– Igazán nem hallasz semmit? – kérdezte. – A világon semmit?

– Semmit – válaszolta nyájasan folytatva a hazudozást Marceline, mert a pofa így pofázott: „Az semmit sem jelent. Mindenesetre nem tagadhatja, hogy a kislány anyja azért bízta magára a gyermeket, mert pederasztának tartja.„ És Gabrielnek bizony rá kellett hagynia:

– „Vanbennevalami, vanbennevalami...”

– Na, milyen vagyok? – kérdezte Zazie. – Ugye, klassz?

Marceline abbahagyta a fülelést, és figyelmesen megnézte.

– Mostanában így öltöznek a lányok – állapította meg nyájasan.

– Nem tetszik?

– De, de. De mondd csak, biztos vagy benne, hogy ez az alak nem szól majd semmit, amiért megfújtad a cuccát?

– Ha egyszer mondom, hogy az enyém. Leesik majd az álla, ha meglát benne.

– Meg akarod neki mutatni magad, mielőtt elmegy?

– Hát persze – mondta Zazie. – Nem rostokolhatok itt addig, amíg megpenészedem.

Átment a szoba túlsó oldalára, hogy az ajtóra tapassza a fülét. Hallotta, amint a szivar így szól: „Ejnye, na, hová tehettem a pakkomat?”

– Mondd csak, Marceline néni, te hülyére veszel engem, vagy tényleg süket vagy? Hiszen nagyon jól hallani a dumájukat – közölte Zazie.

– Na, hát mit dumálnak?

Pillanatnyilag lemondva a nagynénikéje esetleges süketségének kérdésébe való elmélyedésről, Zazie újból az ajtó fájához tapasztotta hallószervét. A hapsi imigyen szólt: „Ej, ej, nézzük csak meg, remélem, hogy a pocok nem csente el a hóbeleváncomat.” – Gabriel pedig felvetette a lehetőséget „Talán nem is volt magával?” – „De, de – erősítgette a pofa –, de ha az a kis pisis elcsente, akkor jön ám a haddelhadd!”

– Hogy hazudik a tróger! – háborgott Zazie.

– Nem megy még el? – érdeklődött nyájasan Marceline.

– Nem – közölte Zazie. – Na tessék, most meg téged próbál bemártani a bácsinál.

„Végeredményben az is lehet, hogy a kedves neje emelte el a csomagomat – elmélkedett hangosan a pók. – Talán a kedves nejének is kedve támadt farmert hordani.” – „Azt már nem, biztos, hogy nem – tiltakozott Gabriel.„ – „Mit tudhat maga? – felelte erre a pacák – egy olyan férj mellett, akinek hormoszekszális allűrjei vannak, könnyen kedvet kaphatott rá.”

– Mi az, hogy hormoszekszális? – kérdezte Zazie.

– Az olyan férfi, amelyik farmert hord – világosította fel nyájasan Marceline.

– Viccelsz velem – hangzott Zazie véleménye.

– Gabriel kitehetné a szűrét – szögezte le nyájasan Marceline.

– Pompás ötlet. – Ezt viszont Zazie szögezte le. Majd bizalmatlanul hozzátette:

– Meg merné tenni?

– Majd meglátod.

– Na várj, előbb én megyek be.

Zazie kitárta az ajtót, és erőteljes, csengő hangon megkérdezte:

– Na, Gabriel bácsi, mi a véleményed a farmerekről?

– Veted le gyorsan! – hördült fel rémülten Gabriel –, és adod vissza rögtön a möszjőnek!

– A seggem lyuka adja vissza – így hangzott Zazie idevonatkozó javaslata. – Mi a fenének? Az enyim!

– Nem vagyok benne egészen biztos – adott kifejezést kételyeinek Gabriel.

– Úgy is van – kontrázott a pacák –, vesd le, de szaporán.

– Rúgd már ki – szólította fel Zazie Gabrielt.

– Te is marhára jókat tanácsolsz – válaszolt Gabriel. – Előbb figyelmeztetsz, hogy hekus, utána meg azt szeretnéd, hogy megruházzam.

– Azért, mert hekus, még nem kell tőle berezelni – szavalta fellengzősen Zazie. – Egy ocsmány, undorító pofa, piszkos ajánlatokat tett nekem, ha a bíróság elé visszük, akkor hiába hekus, a bírók, márpedigénismeremőket, a bírók szeretik a kislányokat, halálraítélik a rondamocsokhekusát, és lefejezik, én pedig kiszedem a kosárból a levágott fejét, és beleköpök a piszkos pofájába, nna!

E kegyetlenkedések felidézésére Gabriel megremegett, és behunyta a szemét. A pacákhoz fordult:

– Hallotta – szólalt meg. – Jól meggondolta? A gyerekek borzasztóak tudnak ám lenni, tudja-e!

– Gabriel bácsi – üvöltött fel Zazie –, esküszöm, hogy a farmer az enyém. Meg kell védened, Gabriel bácsi. Védjél meg. Mit szól hozzá anyuka, ha megtudja, hogy hagytad, hogy sértegessen engem egyijensemmiházicukrosbácsiegyijenseggfej, aki talán még ráadásul kéjgyilkos is.

– Hű, de klassz voltam! – szólaltatta meg saját belső kis szózatát. – Vagyok olyan jó színésznő én is, mint Michéle Morgan a Kaméliás Hölgy-ben.

A segélykiáltás szenvedélyességétől őszintén megilletődve Gabriel a következő mérsékelt szavakban adott kifejezést zavarának, mezza voce, és hogy úgy mondjuk, mintegy in petto nyilvánította ki véleményét:

– Mégiscsak borzasztó, hogy egy ilyen rendőrspiclivel kelljen az embernek egy levegőt szívni.

A csodapók gúnyos vigyorral válaszolt.

– Hogy micsoda minden kákán csomót kereső, gonosz fráter lehet maga – vágta oda kivörösödve Gabriel.

– Csak nem? – mondotta az alak mind ördögibb komisz arckifejezéssel – maga úgy látszik, egyáltalán nem sejti, hogy mi minden fenyegeti: kerítés, kéjlopás, hormoszekszálitás, fajtalanság, húgycsőrendellenesség, makkgyulladás, a gyermekrontásról és titkos kéjelgés előmozdításáról nem is beszélve. Jó, ha tízévi kényszermunkával megússza az egészet.

Majd Marceline felé fordult:

– És ön, asszonyom? Szeretnék a mádámról is némi felvilágosítást kapni.

– Mifélét? – kérdezte nyájasan Marceline.

– Csak az ügyvéded jelenlétében beszélj – figyelmeztette Zazie. – A bácsi nem akart rám hallgatni, és látod, most nyakig ül a slamasztikában.

– Elhallgatsz mindjárt? – mordult rá a pasas Zazie-ra. – Igaz – folytatta –, elárulhatná a mádám, hogy milyen foglalkozást űz?

– Háztartásbeli – válaszolta dühödten Gabriel.

– És az miben áll? – érdeklődött gúnyosan a pacák.

Gabriel Zazie felé fordult, és jelentőségteljesen rákacsintott, hogy a kislány felkészülhessen a most következő események kiélvezésére.

– Hogy az miben áll? – ismételte nyomatékosan hangsúlyozva a mondatot. – Például a szemét kidobásában.

Azzal a zakója gallérjánál fogva megragadta a palit, kivonszolta a folyosóra, és a mélyebben fekvő tájak felé röpítette.

Ez némi zajjal járt: mégpedig tompa zajjal.

Aztán a tökfedője is követte a pacákot. Ez már kevesebb zajt csapott, noha keménykalap volt.

– Oltári klassz voltál – kiáltott elragadtatva Zazie.

Közben a muki odalent föltápászkodott, megigazította a bajuszát, és felrakta a fekete szemüvegét.

– Mivel szolgálhatok? – kérdezte tőle Turandot.

– Egy szíverősítővel – hangzott a pacák helyzethez illő válasza.

– Rengeteg félét tartunk.

– Mindegy, akármilyent.

A háttérbe húzódott, és leült.

– Mi a csodát adhatnék neki – morfondírozott Turandot. – Egy fernet-branca jó lesz?

– Az ihatatlan – mondta Charles.

– Talán még soha nem is kóstoltad. Nem is olyan rossz az, aztán meg jót tesz a gyomornak. Megpróbálhatnád.

– Hát tölts, de éppen csak a pohár fenekére, egy keveset – egyezett bele előzékenyen Charles.

Turandot bőkezűen töltött neki.

Charles megnedvesítette az ajkát, kissé cuppogtatott, letette, azután újból fölemelte a poharat, ajkát megremegtetve s elgondolkozva nyelt egy kortyot, majd még egyet.

– Na? – érdeklődött Turandot.

– Nem rossz.

– Még egy kicsit?

Turandot újra teletöltötte a poharat és visszarakta az üveget a polcra. Ide-oda nézelődött, és még valamit felfedezett.

– Fenyővizem is van – közölte.

– Az már kiment a divatból. Manapság atomvízre van szükség.

Ez az utalás a világtörténelmi fejleményekre mindenkit röhögésre ingerelt.

– Nahát! – kiáltott fel a bisztróba berobbanó Gabriel – na, tinektek aztán semmi bajotok az üzletben. Nem úgy, mint nekem. Szép kis históriába keveredtem. Tölts nekem egy pohár málnaszörpöt, de jól felkeverve, kevés buborékkal, mert jó komoly szíverősítőre van szükségem. Ha tudnátok, miken mentem az előbb keresztül!

– Majd elmeséled – mondta erre, kissé zavarban Turandot.

– Legalázatosabb tiszteletem – köszöntötte Gabriel Charles-t. – Ebédre nálunk maradsz?

– Így egyeztünk meg, nem?

– Csak eszedbe juttatom.

– Fölösleges volt eszembe juttatni. Nem felejtettem el.

– Hát akkor mondjuk, hogy megismétlem a meghívásomat.

– Minek ismételni, ha egyszer megegyeztünk.

– Tehát nálunk maradsz ebédre – zárta le a vitát Gabriel, aki ragaszkodott hozzá, hogy övé legyen az utolsó szó.

– Jártatodapofád, jártatodapofád, egyebetsetucc – rikoltotta el magát Zöldike.

– Igyál már – biztatta Turandot Gabrielt.

Gabriel megfogadta a tanácsot.

– (sóhajtás) – Micsoda história! Láttátok hazajönni Zazie-t, egy furcsa ipse kíséretében?

– Eeegen, eeegen – mekegett tapintatosan Turandot és Piskótalábú Mado.

– Én későn érkeztem – szögezte le Charles.

– De csakugyan – érdeklődött Gabriel –, nem láttátok visszafelé jönni a pacákot?

– Tudod, nemigen volt időm alaposan szemügyre venni, hát nem vagyok benne egészen biztos, hogy felismertem-e – mondotta Turandot –, de lehet, hogy az az alak ez, aki ott hátul ül, mögötted, a háttérben.

Gabriel hátrafordult. A pók ott ült egy széken, türelmesen várva szíverősítőjét.

– Az istenit neki! – káromkodta el magát Turandot – igaz, milióbocs, megfeledkeztem önről!

– Nem tesz semmit – udvariaskodott a pofa.

– Mi a véleménye egy fernet-brancáról?

– Ha ajánlja.

– Gabriel abban a minutumban elzöldült, és lehanyatlott a padlóra.

– Még egy fernet-branca lesz – szólt Charles, a falnak támasztva haverját.

– Két fernet-branca lesz, kettő – állapította meg gépiesen Turandot.

Az események annyira felizgatták, hogy képtelen volt teletölteni a poharakat, reszketett a keze. A mellécsurgó folyadéktól barnás tócsák keletkeztek, és beszennyezték a megszállás óta még mindig fával fedett pléhpultot.

– Aggyacsakide – szólalt meg Piskótalábú Mado, és kiragadta az üveget az izgatott tulaj kezéből. Turandot megtörölte a homlokát. A muki békésen szürcsölgette a végre felszolgált szíverősítőt. Charles befogta Gabriel orrát, és foga közé öntötte a folyadékot, amelyből egy pár csepp lecsurgott a szája szögletén. Gabriel megrázkódott.

– Te hülye hólyag – becézgette gyöngéden Charles.

– Törékeny a szervezete – állapította meg immár teljesen magához térve a csodapók.

– Nem szabad ilyesmit állítani – intette Turandot. – Kiállta a próbát. A háború alatt. **

– Mit csinált? – kérdezte félvállról a másik.

– Elhurcolták a nácik – válaszolta a bisztrós, és közben sorjában újabb fernetadagokat töltött vendégeinek.

– Ugyan! – mormolta közönyösen a hapsi.

– Úgyláccikmárnememléxikrá – mondta Turandot. – Hej, de gyorsan felejtünk. Kényszermunka. Németországban. Nem emléxik?

– Ebből még nem következik szükségképpen, hogy valakinek erős a szervezete – jegyezte meg a pacák.

– Na és a bombák? – mondotta erre Turandot –, a bombákat elfelejtette?

– Mit művelt a bombákkal ez a hústorony úr? A kezével kapdosta el őket, hogy föl ne robbanjanak?

– Nem valami lenyűgöző a szellemeskedése – állapította meg Charles, aki kezdett ingerült lenni.

– Ne vitatkozzunk – dörmögte Gabriel, amint újra kapcsolatba került a külvilággal.

Ahhoz, hogy valószerűnek tűnjenek, kissé túlságosan tétova léptekkel megindult, és leroskadt az egyik asztal mellé, amelyről kiderült, hogy a csodapóké. Egy kis lila zsebkendőt húzott elő a zsebéből, és megpaskolta vele az arcát. Mennyei ámbra és ezüstpézsma illata árasította el a helyiséget.

– Pfuj! – fintorgott a pasas. – De büdös a fehérneműje.

– Már megint fel akar hergelni? – kérdezte fájdalmas arckifejezéssel Gabriel. – Pedig Fior-féle parfüm.

– Megértőnek kell lenni az emberekkel – csillapította Charles. – Vannak nyomorult suttyók is, akik nem értékelik a kifinomult dolgokat.

– Kifinomult! Ne röhögtessen! – mondta a pacák. – A maga pacsuliját is szarfinomítóban finomíthatták ki!

– Nem is képzeli, mennyire rátapintott! – kiáltott fel vidáman Gabriel. – Úgy hírlik, hogy a legjobb cégek termékeiben is van egy csepp szar.

– Még a kölnivízben is? – érdeklődött Turandot, és félénken közelebb húzódott a válogatottan előkelő csoporthoz.

– Hogy te milyen állatira korlátolt vagy! – udvariaskodott Charles. – Hát nem látod, hogy Gabriel minden baromságot elszajkóz anélkül, hogy értené. Elég, ha egyszer hallotta.

– Egyszer mégiscsak hallani kell valamit ahhoz, hogy elismételhessük – fordította visszájára az okoskodást Gabriel. – Neked sikerült valaha olyan baromságot mondanod, amit egymagad találtál ki?

– Túlozni azért nem kell – bölcselkedett a szivar. – Mit túlozni? – érdeklődött Charles. A mukit nem lehetett zavarba hozni.

– Maga sohase mond marhaságokat? – kérdezte alattomosan.

– Saját magának tartogatja őket – közölte Charles a másik kettővel. – Stréber.

– Ez nem világos – szögezte le Turandot.

– Na, mivel is kezdődött? – kérdezte Gabriel.

– Azt mondtam, hogy egyedül képtelen vagy kiagyalni azt a sok baromságot, amit összelocsogsz – vágta rá Charles.

– Halljuk, milyen baromságokat locsogtam össze?

– Már nem tudom. Olyan sokat termelsz.

– Ez esetben nem eshet nehezedre idézni valamelyiket. – A magam részéről hagylak benneteket tovább értekezni – közölte Turandot, aki már kiszállt a vitából. – Kezdenek gyűlni a vendégek.

Melósok érkeztek, némelyik kosztosedénnyel. Megszólalt Zöldike is, és elrikácsolta a maga jártatodapofád jártatodapofád egvebetsetucc-át.

– Igaz – vette fel elgondolkozva a beszéd fonalát Gabriel –, miről is beszéltünk?

– Semmiről – szólt közbe a pacák. – Semmiről. Gabriel undorral nézett rá.

– Akkor meg – mondta –, akkor meg mit keresek itt?

– Értem jöttél – emlékeztette Charles. – Emlékszel? Nálatok ebédelek, ebéd után pedig fölvisszük a gyereket az Eiffel-toronyba.

– Helyes. Akkor gyerünk.

Gabriel felállt, és rá se hederítve a pasasra, Charles-lal a nyomában, kifelé indult.

A pasas (megfelelő mozdulat) odaintette Piskótalábú Madót.

– Ha már itt vagyok – szólt –, akkor meg is ebédelek.

Gabriel, feleúton a lépcsőn, megállt, és megkérdezte cimborájától, Charles-tól:

– Nem gondolod, hogy udvariasságból meg kellett volna hívni a pacákot?

 

 

VII.

 

Gridoux a műhelyben ebédelt, így nem szalaszthatta el a megrendelőt, ha éppen akkor toppant volna be valaki; igaz ugyan, hogy ebben a napszakban sohasem toppant még be kuncsaft. A helyben ebédelés tehát kettős előnnyel járt, mivelhogy a nap eme órájában nem bukkant fel egyetlen vevőféle sem, Gridoux teljes nyugalomban fogyaszthatta el a kajáját. Ez a kaja általában egy tányér gőzölgő krumpligarnírungos fasírozottból állott, amelyet Piskótalábú Mado úgy egy óra körül hozott át neki, a nagy rumli lezajlása után.

– Azt hittem, hogy ma pacal lesz – morgott Gridoux, és nagyot nyújtózott, hogy elérje az egyik sarokban eldugott vörös boros üvegét.

Piskótalábú Mado vállat vont. Pacal? Csak a mesében! Ezzel Gridoux is tisztában volt.

– Hát az ürge mit művel? – kérdezte.

– Mostanáig zabált. Nem beszél.

– Nem kérdezősködik?

– Nem.

– Turandot se fecseg neki?

– Nem mer.

– Nem kíváncsi?

– Nem hogy nem kíváncsi, hanem nem mer. – Nana!

Gridoux hozzálátott a kotyvalék elfogyasztásához, amelynek a hőmérséklete közben elfogadható fokra csökkent.

– Utána mi legyen? – érdeklődött Piskótalábú Mado. – Rokfort? Kamambert?

– Jó a rokfort?

– Elmászni még éppen nem mászik el.

– Akkor a másikból.

Piskótalábú Mado már indult kifelé, amikor Gridoux megkérdezte:

– Hát ö? Mit evett?

– Amit maga. Pontosan ugyanazt.

A lány futólépésben tette meg azt a tíz métert, ami a suszterműhelyt a Barlangtól elválasztotta. Később majd részletesebb felvilágosítással szolgál. Gridoux határozottan kevesellte ugyan az idáig kapott értesüléseket, mindazonáltal, úgy látszik, elég anyagot nyújtottak neki a töprengésre, amíg a visszaérkező pincérnő meg nem hozta a nem sok jót ígérő sajtot.

– Na? – kérdezte Gridoux. – Az ürge?

– Most issza a kávéját.

– És mit dumál?

– Még mindig semmit.

– Jóízűen evett? Jó étvággyal?

– Mondhatni. Nincs panasza az ételre.

– Előételnek mivel kezdte? Szardíniával vagy paradicsomsalátával?

– Megmontamáreccer, pontosan ugyanazt ette, amit maga. Semmivel se kezdte előételnek.

– És mit ivott hozzá?

– Vörös bort.

– Negyedet? Felet?

– Egy fél lityit. Az utolsó cseppig kiitta.

– Hmm hmm! – hümmögött határozott érdeklődéssel Gridoux.

Mielőtt hozzálátott a sajthoz, leleményes szívótevékenységgel, eltűnődve távolította el a fogazata különböző részei közé beszorult marhahúsrostokat.

– Na, és vécé szempontjából? – folytatta a faggatást. – Nem ment vécére?

Nem.

– Még pisilni se?

– Nem.

– Még kezet mosni se?

– Nem.

– Milyen pofát vág most?

– Semmilyent.

Gridoux hozzálátott a módszeresen előkészített, jókora darab sajthoz, a héját a tányér legtávolabbi széle fél tolta el, ily módon tartogatva a végére a legjobb falatot.

Piskótalábú Mado szórakozott tekintettel nézte a műveletsorozatot, most már egyáltalán nem sietett. Pedig a kiszolgálásnak nincs még vége, voltak még fizetni óhajtó vendégek, például talán éppen az ürge. A lány nekitámaszkodott a suszterműhely falának, és kihasználva azt a tényt, hogy majszolás közben a varga nem tud diskurálni, rátért személyes problémáira.

– Komoly ember – állapította meg. – Olyan férfi, akinek mestersége van. Jó mestersége, mert a taxi jó mesterség, ugye?

(Taglejtés.)

– Nem túl idős. Nem túl fiatal. Egészséges. Zömök. Biztosan spórolt is valamit. Charles mindenképpen megfelelő volna. Csak egy bibije van: túl romantikus.

– Az – hagyta rá Gridoux két nyelés közben.

– Csudára fel tud bosszantani, amikor látom, hogyan belemélyed a női zugfolyóiratok „lelki klinika” meg „szerkesztői üzenetek” rovatának a böngészésébe. Meg is mondom neki, hogyan képzeli, hogy ilyesmiben akaggyon rá az élete párjára? Ha az a csaj olyan jó nő volna, egyedül is felcsípne magának valami klassz palit, nem igaz?

(Taglejtés.)

Gridoux az utolsó falatnál tart. Lenyelte az utolsó szeletet, tempósan kiissza a borát, helyére rakja a palackot.

– Na és Charles? – kérdezi – ő mit szól minderre?

– Mindenféle komolytalan izéket beszél össze, ilyeneket, hogy: „Na és a te életed párja, gyakran ráakadtál már?” Viccelődik (sóhajtás), na. Nem akar megérteni.

– Nyilatkozzon maga neki.

– Gondoltam már rá, de sose jön ki a lépés. Például néha találkozom vele a lépcsőházban. Ilyenkor izélünk egyet a lépcsőn. Csakhogy azokban a pillanatokban nem tudok vele úgy beszélni, ahogyan kéne, nem áll oda az eszem (szünet) – hogy úgy beszéljek vele, ahogyan kéne. Meg kéne hívjam egy este vacsorára. Mit gondol, elfogadná?

– Mindenesetre nem volna tőle kedves, ha visszautasítaná.

– Hiszen éppen ez az, Charles nem mindig kedves.

Gridoux olyan mozdulatot tett, mint aki vitatja ezt a meg állapítást. A bisztró tulaja közben az ajtó küszöbéről elkiáltotta magát: Mado!

– Megyek már! – kiabált vissza a lány, megfelelő nyomatékkal ahhoz, hogy szavai az óhajtott sebességgel és hangerővel törjenek maguknak utat a levegőn át. – Mindenesetre – tette hozzá halkabban, ezúttal Gridoux számára –, szeretném tudni, mit képzel, hogy újsághirdetésből nálam jobb bigét halász ki? A mesebeli királykisasszonyra vár, vagy mi a csudára?

Turandot újabb huhogása megakadályozta benne, hogy további hipotézisek felállításába bocsátkozzék. Elvitte az edényt, Gridoux pedig újból magára maradt a cipőivel és az utcával. Nem látott rögtön újra munkához. Lassan megsodorta a napi öt cigarettájának egyikét, és kényelmesen rágyújtott. Szinte olyan volt, mintha valamin töprengene. Amikor majdnem a végére ért a cigarettának, elnyomta a csikket, és gondosan egy Valdas-cukorkásdobozba rakta; így szokta meg a megszállás alatt.

Ekkor egy hang azt kérdezte tőle, nincs-e véletlenül egy pár cipőfűzője, mert az enyém elszakadt. Gridoux felnézett rá, és fogadni mert volna, hogy az ürge áll előtte. Az ürge így folytatta:

– Nincs ennél bosszantóbb, nem igaz?

– Nem tudom – felelte erre Gridoux.

– Sárga kellene. Ha magának egyszerűbb, barna, csak fekete ne legyen.

– Megnézem, mim van – mondta Gridoux. Nem garantálom, hogy minden színből van, amit most felsorolt.

De meg se moccant, és beérte azzal, hogy csak nézte a párbeszéd másik részvevőjét. Az meg úgy tett, mintha nem venné észre.

– Szivárványszínűt azért nem kérek.

– Milyet?

– Mondom: szivárványszínűt.

– Ilyenem pillanatnyilag nincs is. És másfajta színű sincs. – Hát abban a dobozban nem cipőfűző van? Gridoux visszadörmögött:

– Hallja kérem, nem szeretem, ha így szaglásznak nálam.

– Azért mégsem tagadhatja meg egy pár cipőfűző eladását egy olyan embernek, aki rá van szorulva. Annyi, mint ha megtagadná a kenyeret az éhezőtől.

– Jól van, na, ne próbáljon elérzékenyíteni.

– És egy pár cipőt? Egy pár cipőt se volna hajlandó eladni?

– Na, elégi – hördült fel Gridoux – szeretne behúzni a csőbe, mi?

– Miért gondolja?

– Én cipész vagyok, és nem cipőkereskedő. Ne sutor ultra crepidam, ahogy a régiek mondták. Talán ért latinul? Usque non ascendam anchio son pittore adios amigos amen és kipp-kopp! Persze, persze, nem tudja értékelni, hiszen maga nem pap, maga hekus.

– Honnan szedte ezt, kérem?

– Hekus vagy szatír.

Az ürge higgadtan vállat vont, majd meggyőződés és keserűség nélkül így szólt:

– Sértegetések, látja, ez a köszönet érte, ezt kapja az ember, amiért hazahozott egy elveszett gyermeket a rokonokhoz. Sértegetések.

Nagyot sóhajtott, majd hozzátette:

– És micsoda rokonokhoz!

Gridoux felemelte a fenekét a székéről, és fenyegető arcot vágva, megkérdezte:

– Mondja, mi baja ezekkel a rokonokkal? Mi kivetnivalót talál rajtuk?

– Ó, semmit! (Mosoly.)

– De, mondja csak, mondja.

– A nagybácsi buzi.

– Az nem igaz – ordított Gridoux –, nem igaz, megtiltom, hogy ilyeneket mondjon.

– Maga nekem nem tilthat meg semmit, kedvesem, magától nem fogadok el utasításokat.

– Gabriel – jelentette ki ünnepélyesen Gridoux –, Gabriel tisztességes honpolgár, tisztességes és tiszteletre méltó honpolgár. Egyébként mindenki szereti is a kerületben.

– Buzikurva.

– Most már kezd untatni a fölényeskedésével. Még egyszer ismétlem, hogy Gabriel nem buzi, ez csak világos, igen vagy nem?

– Bizonyítsa be – mondotta erre a másik.

– Nem nehéz – felelte Gridoux. – Házasember.

– Az semmit sem bizonyít – vágta rá a pacák. – Ott van például Harmadik Henrik, az is házasember volt.

– És ugyan kivel? (Mosoly.)

– Louise de Vaudémont-nal.

Gridoux gúnyosan elvigyorodott.

– Ha az a jóasszony Franciaország királynője lett volna, akkor tudnánk.

– Tudjuk is.

– A tévében hallhatta (fintor). Maga talán mindent elhisz, amit a tévében mesélnek?

– Nem zavarja, hogy ráadásul minden könyvben benne van?

– Még a telefonkönyvben is?

Az ürge erre nem tudott mit felelni.

– Na látja – zárta le kedélyesen a vitát Gridoux. Majd fennkölten így folytatta:

– Higgye el nekem, nem szabad túlságosan elhamarkodva ítélkeznünk az emberekről. Gabriel spanyol táncosnőnek öltözve táncol egy homokos-lokálban, ez igaz. De ugyan mit bizonyít ez? Mit bizonyít? Na, adja ide a lábbelijét, teszek bele fűzőt.

A pasas levetette a cipőjét, és féllábon állva várakozott a csereműveletre.

– Semmit sem bizonyít – folytatta Gridoux –, ha csak azt nem, hogy a naiv palik remekül mulatnak rajta. Egy bikaviadornak öltözött behemóton mosolyognak, de a spanyol szextáncosnőnek öltözött góliáton röhögnek. Ezzel különben még nincs is vége, mert Gabriel ellejti a Hattyú halálá-t is, akárcsak az Operában. Tütüben. Hát mit mondjak magának, az emberek a hasukat fogják nevettükben. Magának igaza van, ha az emberi butaságról beszél, de végül ez is ugyanolyan mesterség, mint a többi, hát nem igaz?

– Micsoda mesterség – szögezte le röviden, de velősen a pasas.

– Micsoda mesterség, micsoda mesterség – vágott vissza barátjáért síkra szállva Gridoux; – És maga, maga talán büszke a mesterségére?

A csodapók nem válaszolt.

(Kétoldali hallgatás.)

– Na, tessék, fogja a cipőjét, vadonatúj cipőzsinórt tettem bele.

– Mennyivel tartozom érte?

– Semmivel.

És hozzáfűzte:

– Azért nem mondhatnám, hogy túl közlékeny.

– Igazságtalan, ha ilyesmivel vádol, hiszen én kerestem fel magát.

– Jó, jó, de nem válaszol a feltett kérdésekre.

– Például melyik kérdésre?

– Szereti a spenótot?

– Pirított kenyérdarabkákkal beleaprítva lenyelem valahogyan, de azért nem követnék el őrültségeket, hogy hozzá jussak.

Gridoux egy pillanatra elrévedezett, majd halk hangon egész „a kutyafáját!„-özönt eresztett meg.

– Mi a baj? – kérdezte a pacák.

– Mit nem adnék érte, ha megtudhatnám, mit keresett ilyen korán itt, ahol a madár se jár.

– Hazahoztam egy eltévedt kislányt a családjához.

– A végén még el is hiszem.

– És egy csomó bosszúságot okoztam vele magamnak.

– Ejnye! – mondta sajnálkozva Gridoux – de talán nem olyan súlyos a dolog.

– Nem a szextáncosnőkirály és a farmerhercegnő históriájáról van szó (szünet). Rosszabb is történt. Az alak közben felhúzta a cipőjét.

– Rosszabb is – ismételte.

– Micsoda? – kérdezte elkomorodva Gridoux.

– A kislányt hazahoztam a rokonaihoz, jómagam pedig elvesztem.

– Ó! hát csak ennyi az egész! – mondotta ismét felderülve Gridoux. – Az utcán forduljon balra, és valamivel odább megtalálja a Metrót. Mint látja, nem olyan súlyos a helyzet.

– De nem erről van ám szó. Én, én, én vagyok az, aki elvesztem.

– Nem értem – mondotta Gridoux, újból kissé nyugtalanul.

– Kérdezzen csak, kérdezzen, akkor majd megérti.

– Csakhogy maga nem válaszol a kérdésekre.

– Milyen igazságtalanság! Mintha nem feleltem volna a spenótügyben.

Gridoux a fejét vakarta.

– Nos, például ...

De olyan zavarban volt, hogy nem tudta folytatni.

– Mondja – unszolta az alak –, mondja hát.

(Csönd.) Gridoux lesütötte a szemét.

A pacák a segítségére sietett.

– Talán tudni szeretné a nevemet, például?

– Úgy van, ez az, a nevét!

– Nos hát, nem tudom.

Gridoux felnézett.

– Maga, úgy látom, gúnyolódik.

– Márpedig nem tudom.

– Hogyhogy?

– Hogyhogy? Úgy, hogy nem tanultam meg kívülről.

(Csend.)

– Maga hülyének néz engem – mondotta Gridoux.

– Ugyan miért tenném?

– Meg kell az embernek kívülről tanulni a saját nevét?

– Magát – kérdezte a pasas –, magát például hogy hívják?

– Gridoux-nak – felelte gyanútlanul Gridoux.

– Na látja, kívülről tudja a nevét, tudja, hogy Gridouxnak hívják.

– Hát az igaz – dörmögte Gridoux.

– De ami az én esetemben mindennek a teteje – vette fel újra a szót a pasas –, az az, hogy nem tudom, volt-e azelőtt nevem.

– Neve?

– Nevem.

– Az nem lehet – mormogta csüggedten Gridoux.

– Lehet, nem lehet, ugyan mit jelent ez a szó: „lehet„, ha egyszer így van?

– Így tehát sohasem volt neve?

– Minden jel arra mutat.

– És sohasem voltak emiatt kellemetlenségei?

– Nem nagyon.

(Csend.)

A pacák megismételte:

– Nem nagyon.

– Hát az életkora? – vetette fel hirtelen a kérdést Gridoux. – Azt sem tudja talán, hogy hány éves?

– Azt se – felelte az ipse. – Persze hogy nem tudom.

Gridoux figyelmesen nézegette az ipse arcát. – Ahogy elnézem, lehet úgy ... De hirtelen elhallgatott.

– Nehéz megmondani – mormogta magában.

– Na ugye? Akkor megérti, hogy ha a foglalkozásomat kérdezi, nem rosszakaratból nem válaszolok.

– Persze – hagyta rá szorongva Gridoux.

A pofa egy kehes motor pöfögésére hátrafordult. Egy ócska taxi zötyögött el a műhely előtt, fedélzetén Gabriel és Zazie.

– Sétálni mennek – állapította meg az ipse.

Gridoux semmiféle megjegyzést sem tett. Már nagyon szerette volna, ha az a másik eltűnik a balfenéken.

– Nincs más hátra, mint hogy megköszönjem magának – fűzte tovább a szót az ürge.

– Nincs mit – nagylelkűsködött Gridoux.

– És a Metró? Szóval errefelé találom meg? (Mutatja.)

– Úgy van. Arrafelé.

– Hasznos felvilágosítás – mondotta az ipse. – Különösen sztrájk idején.

– A térképet azért jó lesz megnézni – tanácsolta Gridoux. Jó hangosan kalapálni kezdett egy cipőtalpat, a csodapók pedig odébbállt.

 

 

VIII.

 

– Ó! Párizs! – kiáltott fel az ínyencek lelkesedésével Gabriel. – Oda nézz, Zazie! – tette hozzá hirtelen valami nagyon, nagyon távoli dologra mutatva – nézd, a Metró!!!

– A Metró? – hitetlenkedett a leányzó. Összeráncolta a szemöldökét.

– No persze a magasjárat – jegyezte meg jámbor arccal Gabriel.

Zazie-nak még felhördülni sem volt ideje, Gabriel már újfent felkiáltott:

– Az pedig! ott! nézd! a Panteon!!!

– Az nem a Panteon – vetette közbe Charles –, az az Invalidusok.

– Csak nem kezdik előlről? – szólt rájuk Zazie.

– Teszerinted az talán nem a Panteon? – kiabálta Gabriel.

– Nem, az az Invalidusok – válaszolta Charles.

Gabriel Charles felé fordult, és egyenesen szaruhártyája mélyére nézett:

– Biztos vagy benne? – kérdezte. – Annyira biztos vagy benne? Charles nem válaszolt.

– Egészen biztos vagy benne? – erősködött tovább Gabriel.

– Rájöttem! – üvöltött fel Charles. – Megvan! Az az izémicsoda ott nem az Invalidusok, hanem a Szent Szív-templom.

– Te pedig – tette fel kedélyesen a kérdést Gabriel –, te pedig, nem te vagy véletlenül a szent seggfej?

– Juj, de nem bírom, amikor ilyen vén szivarok így éretlenkednek – intette le a két kedélyeskedőt Zazie.

Erre azután csendben nézegették tovább a panorámát, majd Zazie azt vizsgálgatta, hogy mi minden folyik úgy háromszáz méterrel lejjebb, függőón irányban letekintve.

– Nem is olyan magas ez a micsoda – jegyezte meg Zazie.

– Mégis alig lehet kivenni az embereket – állapította meg Charles.

– Úgy van – nyilvánított véleményt Gabriel is, és közben az orrát fintorgatta. – Nemigen lehet látni őket, de érezni annál inkább.

– Annyira mégse, mint a Metrón – úgymond Charles. – Te sose ülsz Metróra – így Gabriel. – Egyébként én sem.

El óhajtván kerülni a kínos témát, Zazie így szólt nagybátyjához:

– Te nem is nézed. Hajolj ki, meglátod, milyen muris. Gabriel megkísérelte, hogy egy pillantást vessen a mélységbe.

– A fene – hátrált káromkodva –, szédülök tőle. Megtörölte a homlokát, miközben ugyancsak illatozott.

– A magam részéről lemegyek. Ha ti maradni akartok, a földszinten megvárlak benneteket.

Mielőtt Zazie és Charles marasztalhatták volna, eltűnt.

– Jó húsz éve már, hogy nem másztam fel – közölte Charles. – Pedig mennyi embert szállítottam ide.

Zazie mit sem törődve a megjegyzéssel, így szólt Charleshoz.

– Maga ritkán nevet. Tulajdonképpen hány éves?

– Hány évesnek nézel?

– Hát, nem túlságosan fiatalnak, úgy harmincéves lehet.

– Tégy hozzá még tizenötöt.

– Akkor meg nem néz ki túlságosan öregnek. Hát Gabriel bácsi?

– Harminckettő.

– Na, öt meg többnek gondoltam volna.

– Nehogy megmondd neki, mert sírva fakadna.

– Miért? Azért, mert hormoszekszálisságot űz?

– Hát ezt meg honnan szedted?

– Az az alak mondta Gabriel bácsinak, az az alak, aki hazahozott. Aszonta, hogy ezért, márhogy a hormoszekszálisságért sittre lehet kerülni. Igaz?

– Nem igaz.

– Márpedig igaz, hogy ezt mondta – vágta vissza éles hangon Zazie, felháborodva, hogy egyetlen szavát is kétségbe vonhatják.

– Nem azt akartam mondani. Úgy értettem, hogy Gabrielre vonatkozólag nem igaz, amit az az alak mondott.

– Márminthogy hormoszekszális? De hát mit jelent az? Azt, hogy parfümöt ken magára?

– Na látod, hogy megértetted.

– Csakhogy ilyesmiért még nem vágnak valakit sittre.

– Persze hogy nem.

Néhány pillanatig csendben, elmélázva nézték a Szent Szív-templomot.

– És maga? – kérdezte Zazie. – Maga hormoszekszális?

– Hát homokosnak nézek én ki?

– Ha egyszer sofőr és a kocsijában ül, mitől lenre homokos?

– Na látod.

– Egyáltalán semmit se látok.

– Márpedig nem rajzolhatom le neked.

– Maga jól tud rajzolni?

Charles, másfelé fordulva, elmerült a Szent Klotild-templom karcsú tornyainak, Gau és Ballu remekművének a szemlélésébe, majd ezzel a javaslattal állt elő:

– Mi volna, ha lemennénk?

– Mondja – kérdezte Zazie, és meg se moccant –, maga miért nem nős?

– Hja, így hozta az élet!

– Miért nem házasodik meg?

– Még senki olyannal nem találkoztam, aki tetszett volna.

Zazie füttyentett egyet csodálkozásában.

– Maga közönséges sznob – közölte barátságosan Charles-lal.

– Pedig így van. De mondd csak, azt hiszed, ha te felnőtt leszel, olyan sok férfival találkozol majd, akihez feleségül akarsz menni?

– Egy pillanat – vágott a szavába Zazie –, kikről beszélünk? A férfiakról vagy a nőkről?

– Nálam a nőkről, nálad pedig a férfiakról.

– A kettőt nem lehet összehasonlítani – mondta Zazie.

– Igazad van.

– Kezd unalmas lenni – közli vele Zazie. – Úgy látszik, a legtöbbször maga sem tudja, mit gondol. Fárasztó lehet. Azért vág olyan gyakran komoly képet?

Charles kegyesen elmosolyodott.

– Hát én – érdeklődött Zazie –, én tetszenék magának?

– Te még csitri vagy.

– Vannak lányok, akik tizenöt, sőt, tizennégy éves korukban férjhez mennek. Vannak férfiak, akik az ilyesmit szeretik.

– Hát én? Én tetszenék neked?

– A nyavaját – felelte nemes egyszerűséggel Zazie. Minekutána Charles megemésztette ezt a sarkigazságot, e szavakkal vette fel újra a beszéd fonalát:

– Tudod, hogy fura ötleteid vannak, a te korodban.

– Az már igaz, magam is töröm rajta a fejemet, honnan szedem őket.

– Én aztán igazán nem tudok erre válaszolni.

– Miért mondunk bizonyos dolgokat, és miért nem mondunk mást?

– Ha nem azt mondanánk, ami a mondanivalónk, nem tudnánk magunkat megértetni.

– És maga, maga mindig azt mondja, amit mondania kell ahhoz, hogy meg tudja magát értetni?

(Megfelelő mozdulat.)

– Pedig nem vagyunk kénytelenek mindig azt mondani, amit mondunk, mondhatnánk valami mást is.

(Megfelelő taglejtés.)

– Na, feleljen végre!

– Kifárasztod az agyamat. Ezek nem kérdések.

– De, ezek kérdések. Csakhogy olyan kérdések, amikre nem tud válaszolni.

– Azt hiszem, még nem szántam el magamat a házasságra – jelentette ki elgondolkozva Charles.

– Ó! tudja, nem minden nő ad ám fel ilyen kérdéseket, mint én – nyugtatta meg Zazie.

– Minden nő, minden nő, hallottak ilyet, minden nő! De hiszen te még csak egy kis fruska vagy!

– Hohó, pardón! Én már fejlett lány vagyok.

– Na, na! Csak semmi szemérmetlenség.

– Ebben nincs semmi szemérmetlenség. Ez az élet.

– Szép kis dolog az élet.

Charles a bajuszát huzigálva, mogorván ismét a Szent Szív-templomra sandított.

– A élet – fűzte tovább Zazie a szót –, magának ismernie kell az életet. Azt hiszem, a maga foglalkozásában fura dolgokat tapasztalhat az ember.

– Honnan veszed ezt?

– A Saint-Montroni Vasárnap-ban olvastam, egy olyan szennylapocskában, amelyik még a helyi pletykákról is jól értesült, és van benne szerelmi történet meg asztrológia és mindenfene, egyszóval ott olvastam, hogy a takszisofőröknek alkalmuk van minden szempontból és mindenféle fajtájában látni a szexualitást. Kezdve azokkal a nőutasokkal, akik természetben akarnak fizetni. Sokszor előfordult magával?

– Hát! nemmondom, nemmondom.

– Mi az, csak ennyit tud rá mondani, „hogy hát nemmondom, nemmondom„. Gátlásos pacák lehet maga!

– Szekánt kis csaj vagy, nem mondom!

– Na, ne beszéljen mellé, inkább a gátlásairól meséljen.

– Hogy miket nem kell hallanom.

– Fél a nőktől, mi?

– Én lemegyek. Mert szédülök. Nem ettől (lefelé mutat). Hanem az ilyen pocoktól, amilyen te vagy.

Azzal elpárolgott, és rövid idő múlva már ismét néhány méterrel a tenger színe fölött volt. Gabriel kissé indulatos tekintettel várta, kezét széttárt térdén nyugtatva. Amikor unokahúga nélkül pillantotta meg Charles-t, felpattant. Az arcszíne nyugtalan-zölddé változott.

– Azt azért tán mégse művelted vele! – kiáltott fel.

– Hallottad volna lepottyanni – válaszolta Charles, és a padra roskadt.

– Az még haggyán lett volna. De egyedül hagyni!

– Majd elcsíped a kijáratnál. Nem tud elrepülni.

– Az ám, de addig, amíg megkerül, még rettenetes kellemetlenségekbe sodorhat. (Sóhajtás.) Hej, ha én ezt tudom.

Charles nem szólt semmit.

Gabriel ezután hosszasan, figyelmesen nézegetni kezdte a tornyot, majd imigyen fejtette ki véleményét:

– Azon gondolkozom, miért ábrázolják Párizs városát nőnek. Mikor ilyen micsodája van. Mielőtt ezt ide építették, talán. De most! Olyan, mint azok a nők, akik addig sportolnak, amíg férfivá nem válnak. Olvasni lehet róluk az újságokban.

(Hallgatás.)

– Ejnye, mi az, megnémultál? Neked erről mi a véleményed?

Charles hosszan, fájdalmasan felnyerített, és nyöszörögve a tenyerébe rejtette a fejét.

– Ő is – szólalt meg nyögdécselve –, ő is ... mindig ugyanaz az izé ... örökösen a szexualitás ... örökké ... folytonosan ... undorító ... rothadás ... Máson se jár az eszük ...

Gabriel jóindulatúan vállon veregette.

– Úgy látszik, valami nem stimmel – állapította meg. – Mi történt?

– A húgod ... az a kurva húgod ...

– Hohó! vigyázat! – hördült fel Gabriel, és elhúzta a kezét, hogy rögvest utána az égnek emelje – a húgom, az a húgom. Válogasd meg a kifejezéseidet, mert könnyen megtanulhatsz kesztyűbe dudálni!

Charles kétségbeesetten legyintett, majd hirtelen felállt. – Na – jelentette ki –, én most ellépek. Nem óhajtom viszontlátni azt a kölyköt. Agyő.

És a tragacsa felé iramodott.

Gabriel utánarohant:

– Hogyan jutunk haza?

– Felülsz a Metróra.

– Na, még csak ez hiányzott – dörmögte Gabriel, felhagyva az üldözéssel.

A taxi eltűnt.

Gabriel állt, mint a cövek, és elmélkedni kezdett, majd e szavakban juttatta kifejezésre gondolatait:

– Lenni, vagy nem lenni, ez itt a kérdés. Felmászni, leszállni, menni, jönni, ennyi az ember élete, és a végén semmivé lesz. A taxi elviszi, a Metró elragadja, se a torony nem törődik vele, se a Panteon. Párizs csak ködkép, Gabriel álom (bűbájos álom), Zazie egy álom (vagy egy lidércnyomás) rémképe, ez az egész história pedig egy ábrándkép ábrándképe, egy ködkép ködképe, alig több, mint egy hülye regényíró (óppardón!) tébolyult gépírásos képzelődése. Ott távolabb – valamivel távolabb, mint a köztársaság tér, párizsiak sírdombjai zsúfolódnak egymás hátán, olyan párizsiaké, akik éltek, fel- és lerohangáltak a lépcsökön, jöttek-mentek az utcákon, és addig tettek-vettek, amíg a végén elhunytak. Szülőfogó segítségével érkeztek ide, halottaskocsi viszi el őket, és a torony gyorsabban rozsdásodik, és a Panteon falai hamarább repedeznek meg, mint amilyen hamar szétporlanak ennek a városnak gondoktól terhes humuszában a túlságosan is jelenlevő halottak csontjai. Csakhogy én eleven vagyok, és itt megáll a tudományom, mert a bértragacsában meglépett taxisofőrről vagy a háromszáz méter magasan levegőben lógó unokahúgomról vagy az otthonában maradt nyájas hitvesemről, Marceline-ről ebben a pillanatban és e helyt csak annyit tudok, amennyit ez az alexandrin kifejez: „Szinte halottak ők, hiszen távol vannak.” De íme, mit látnak szemeim, a körülöttem nyüzsgő jónép szőrrel benőtt citromfejei fölött?

Turisták vették körül Gabrielt, abban a hiszemben, hogy pótidegenvezető. Fejüket arrafelé fordították, amerre ő tekintett.

– És mit lát? – kérdezte egyikük, aki a francia nyelvben különösen jártas volt.

– Igen – csatlakozott hozzá egy másik –, mit lehet látni?

– Csakugyan – kérdezte egy harmadik –, mit kellene látnunk?

– Mitlátni? – érdeklődött egy negyedik – mitlátni? mitlátni? mitlátni?

– Hogy mit látni? – felelte Gabriel – hát (széles mozdulat) Zazie-t, Zazie-t, az unokahúgomat, aki most bújik elő a pillérek közül, és felénk közeledik.

Kattognak a fényképezőgépek, majd utat nyitnak a leányzónak. Az meg gúnyosan vihog.

– Na, bácsi? Inkasszálunk, inkasszálunk?

– Amint látod – felelte elégedetten Gabriel.

Zazie a vállát vonogatta, és a közönséget nézte. Sehol sem látta Charles-t, és ezt élőszóban is hiányolta.

– Meglógott – közölte Gabriel.

– Miért?

– Semmiért.

– Az nem válasz, hogy semmiért.

– Márpedig csak úgy ellépett.

– Valami oka volt rá.

– Tudod, Charles ... (mozdulat).

– Nem akarod nekem megmondani?

– Te éppen olyan jól tudod, mint én.

Az egyik turista közbeszólt:

– Male bonas horas collocamus si non dicis isti puellae the reason why this man Charles went away.

– Törődjék a saját dolgával, öregem – intette le az illetőt Gabriel. – She knows why and she bothers me quite a lot.

– Jé! – kiáltott fel Zazie – most egyszerre arabusul pofázol!

– Akaratlanul szólaltam meg – felelte szemét szerényen lesütve Gabriel.

– Most interesting – kottyantotta közbe az egyik turista.

Zazie visszatért oda, ahonnan elindult:

– Mindebből nem tudom meg, miért húzta el a csíkot Charles.

Gabriel ingerült lett:

– Mert olyan izéket mondtál neki, amiket nem értett. Olyan micsodákat, amiket nem való az ő korában.

– Hát te, Gabriel bácsi, hátha neked mondanék olyan izéket, amiket nem érténél, olyan micsodákat, amiket nem való a te korodban, te mit csinálnál?

– Próbáld ki – mondotta rettegve Gabriel.

– Például – folytatta irgalmatlanul Zazie –, ha azt kérdezném tőled, hogy hormoszeszkális vagy-e, vagy nem vagy az? megértenéd? Való az a te korodban?

– Most interesting – szólalt meg ismét az egyik turista (ugyanaz, amelyik az imént).

– Szegény Charles – sóhajtott fel Gabriel.

– Felelsz már végre, vagy mi a szent szar – kiabálta Zazie. – Érted, mit jelent, az hogy hormoszeszkális?

– Hát persze – üvöltötte Gabriel –, talán még le is rajzoljam?

A figyelmessé tett tömeg helyeselt. Egyesek tapsoltak.

– Mernéd is te! – feleselt Zazie. Ekkor jelent meg a színen Fjodor Balanovics.

– Igyekezzünk, igyekezzünk! – megafonozta kedélyesen.

– Schnell! Schnell! Szálljunk vissza a buszba, egykettő!

– Where are we going now?

– A Szent Lajos kápolnájához – válaszolta Fjodor Balanovics. – A gótikus művészet ékszeréhez. Igyekezzünk! Schnelll Schnell!

Csakhogy az emberek, akiknek az érdeklődését szerfölött felkeltette Gabriel és unokahúga, nem nagyon igyekeztek.

– Na látod, mégse mered – állapította meg a rajzolni egyáltalán nem igyekvő nagybácsihoz intézve szavait Zazie.

– Kezd a terhemre lenni – állapította meg a maga részéről a rajzolni nem igyekvő nagybácsi.

A buszába elbizakodottan felszálló Fjodor Balanovics azon vette magát észre, hogy utasai közül mindössze hárman-négyen követik.

– Mi az ördög – bömbölte –, hát nincs már fegyelem? Hol a frászban maradnak, azistenitneki!

Tülkölni kezdett. Meg se moccant senki. Csak a csend megőrzésére odaállított rendőr vetett rá egy rosszalló pillantást. Minthogy Fjodor Balanovics nem óhajtott egy ilyen fajta személyiséggel szóbeli összeütközésbe kerülni, újból leereszkedett árbockosarából, és alattvalói felé irányította lépteit, avégből, hogy tisztába jöjjön vele, mi késztethette őket engedetlenségre.

– De hiszen ez Gabriella – kiáltott fel. – Mi az ördögöt csinálsz te itt?

– Psszt, psszt! – pisszegett Gabriel, miközben bámulóinak köre naiv lelkesedéssel figyelte a találkozást.

– Hallod-e – folytatta Fjodor Balanovics –, csak nem táncolod el nekik tütüben a Hattyú Halálá-t?

– Psszt, psszt! – pisszegett ismét rendkívül szűkszavúan Gabriel.

– És ez a kis csaj, akit magaddal cipelsz? Hol a csudában szedted fel?

– Ő az unokahúgom, és légy szíves, igyekezz tisztelettel nyilatkozni családom tagjairól, még ha kiskorúak is.

– Hát ez meg kicsoda? – érdeklődött Zazie.

– Haver – világosította fel Gabriel. – Fjodor Balanovics.

– Tudod – közölte Gabriellel Fjodor Balanovics –, már nem kidobóembereskedem, feljebb hágtam a társadalmi ranglétrán, és most éppen ezeket a seggfejeket fuvarozom a Szent Lajos-kápolnába.

– Hazafuvarozhatnál minket is. Ezzel a nyavalyás Metróbusztrolisztrájkkal az ember nem tud oda menni, ahova akar. Egyetlenegy taxi sincs a láthatáron.

– Mindenesetre – szögezte le Fjodor Balanovics –, muszáj a Szent Lajos-kápolnába mennünk, mielőtt bezárnák. Utána – közölte, Gabrielhez intézve szavait – lehet, hogy hazaviszlek.

– Érdekes legalább a Szent Lajos-kápolna? – kérdezte Gabriel.

– Kápolna! Kápolna! – harsogták a turisták, és azok, akik ezt a turista csatakiáltást hallatták közben, ellenállhatatlan lendülettel tuszkolták Gabrielt a busz felé.

– Megtetszett nekik – közölte Fjodor Balanovics Zazieval, aki vele együtt utolsónak maradt.

– Csak nem képzelik, hogy hagyom magam ezzel a sok barommal furikáztatni – méltatlankodott Zazie.

– Engem nem érdekel – állapította meg Fjodor Balanovics.

A volán és mikrofonja elé ült, és ez utóbbit legott használatba is vette:

– Igyekezzünk, igyekezzünk! – harsogta a hangszóróba – Schnell, schnell!

Bámulói már kényelembe helyezték Gabrielt, és megfelelő készülékekkel felszerelve a fényerőt méricskélték, hogy a világítás fényhatásait kihasználva örökítsék meg portréját.

Ez a sok figyelem legyezgette ugyan a hiúságát, mindazonáltal unokahúga sorsáról sem feledkezett meg. Amikor megtudta Fjodor Balanovicstól, hogy a nevezett leányzó nem volt hajlandó az általános megmozdulást követni, áttört az idegenbámulók elragadtatott körén, kiszállt, és Zazie-ra vetette magát, karjánál fogva megragadta, és a busz felé vonszolta.

Kattogtak a kamerák.

– Fáj, te hülye! – rikácsolta tébolyult dühvel Zazie.

A súlyos gumikkal felszerelt társasjármű azonban ekkor már robogott vele Szent Lajos kápolnája felé.

 

 

IX.

 

– Ide füleljenek, mamlaszok! – kezdte meg előadását Fjodor Balanovics. – Jobbról ott az Orsay-pályaudvart látják. Nem semmiség építészeti szempontból, és vigasztalódhatnak vele a Szent Lajos-kápolna helyett, ha túl későn érnénk oda, ami könnyen előfordulhat ezzel a sok forgalmi dugóval, e miatt a szaros sztrájk miatt.

Teljes és egyhangú értetlenségükben a turisták csak a szájukat tátották. A legfanatikusabbak egyébként ügyet se vetettek a mikrofon nyikorgására, és menetiránynak háttal telepedve fel a székekre, izgatottan bámulták Gabriel főidegenvezetőt. Gabriel rájuk mosolygott. Erre reménykedni kezdtek.

– Szent Lajos kápolnája – próbálták elrebegni. – Szent Lajos kápolnája...

– Értem, értem – hagyta rájuk kedvesen Gabriel. – A Szent Lajos-kápolna (szünet) (taglejtés) a gótikus művészet gyöngyszeme (taglejtés) (szünet).

– Ne kezdd megint a hülyéskedést – intette élesen Zazie.

– Folytassa, folytassa – kiáltozták a kislány hangját elnyomva a turisták. – Mi hallani akarunk, mi hallani akarunk – tették hozzá berlitznyelviskolás erőlködéssel.

– Ne haggy már megint a fejedre csinálni – intette újfent Zazie.

A leányka gonoszul csipkedni kezdte a nagybácsi húsát, a nadrág szövetén keresztül mélyesztve bele körmeit. Gabriel olyan hasogató fájdalmat érzett, hogy kicsordult a könnye. Az utasok világpolgári tapasztalataik ellenére még sohasem láttak síró idegenvezetőt, ezért nyugtalanság fogta el őket; egyesek az induktív, mások pedig a deduktív módszer szerint boncolgatták ezt a különös viselkedést, és arra a következtetésre jutottak, hogy anyagi gondok lehetnek a háttérben. Gyűjtést rendeztek, az eredményt a szegény férfiú térdére helyezték, aki egyszeriben elmosolyodott, egyébként inkább azért, mert megszűnt a fájdalma, mintsem hálaérzetből, mivelhogy az összegyűlt összeg nem volt jelentős.

– Önök elég furcsa benyomást alkothatnak magukban az egészről – szólt félénken a turistákhoz.

Egy eléggé finom, franciául jól beszélő hölgy adott kifejezést a közvéleménynek:

– És Szent Lajos kápolnája?

– Ja, ja! – bőbeszédűsködött Gabriel, és széles gesztussal kísérte szóözönét.

– Beszélni fog – közölte a több nyelven beszélő hölgy anyanyelvükön hasonszőrű útitársaival.

Egyikük-másikuk nagy buzgalmában felállt az ülésre, nehogy valamit is elmulasszon akár a beszédből, akár az arcjátékból. Hogy nagyobb legyen a biztonságérzete, Gabriel köhécselni kezdett. Csakhogy Zazie újból belecsípett.

– Ajajaj – jajdult fel jól hallhatóan Gabriel.

– Szegény ember! – kiáltott fel a hölgy.

– Komisz kölyök! – mormogta combját dörzsölgetve Gabriel.

– Én a magam részéről meglépek a legközelebbi piros jelzésnél – súgta nagybátyja fülkagylójába Zazie. – Sejted, mi a tennivalód, bácsi!

– De hogyan jutunk majd haza? – kérdezte nyögdécselve Gabriel.

– Megmondtam már, hogy semmi kedvem hazamenni.

– De utánunk jönnek majd ...

– Ha nem szállunk le – mondta ádáz dühvel Zazie –, megmondom nekik, hogy hormoszekszi vagy.

– Először is nem igaz – válaszolta békésen Gabriel –, másodszor pedig nem értenek majd belőle egy mukkot se.

– Ha meg nem igaz, akkor miért vágta a fejedhez a szatír?

– Óppardón! (Taglejtés.) Egyáltalán nincs bebizonyítva, hogy szatír volt az illető.

– Mi kell még neked?

– Hogy mi kell még nekem? Tények!

És isteni sugallattól fénylő arckifejezéssel kísért, újabb széles mozdulatra tárta karját, ami mély benyomást keltett a megannyi egzotikus eszmetársítással dús beszélgetés rejtelmeitől és a szókincs nehézségeitől elkápráztatott utasokban.

– Egyébként, amikor odahoztad – tette hozzá Gabriel –, akkor még azt mondtad, hogy hekus.

– Úgy van, most pedig azt mondom, hogy szatír volt. Meg azután, te nem értesz hozzá.

– Óppardón (megfelelő mozdulat), tudom, hogy mi az.

– Tudod, hogy mi az?

– Tökéletesen – válaszolta ingerülten Gabriel –, hiszen sokszor utasítottam vissza az ilyenfajta alakok ostromát. Meglep, mi?

Zazie hangos nevetésben tört ki.

– Engem egyáltalán nem lep meg – kottyantotta közbe a franciául jól tudó hölgy, aki homályosan megértette, hogy a mélylélektan birodalmában lebegnek. – Á!!! egy cseppet sem lep meg!

És kéjes vágyat sejtető pillantással sandított a kolosszusra.

Gabriel elpirult, és miután ujjainak egy fürge és diszkrét mozdulatával meggyőződött róla, hogy be van gombolva a slicce, szorosabbra húzta nyakkendőjén a csomót.

– Na – szólalt meg újból Zazie, aki közben kedvére kiröhögte magát –, te aztán megéred a pénzedet. Hát mi lesz, megpucolunk?

Ismét alaposan belecsípett nagybátyjába, Gabriel egy ajajajkiáltással kissé felszökkent. No persze lekeverhetett volna egy akkora nyaklevest a pimasz kölyöknek, amitől kiesik két vagy három foga, de mit szóltak volna ehhez a bámulói? Inkább úgy döntött, hogy eltűnik látómezejűkből, mintsem hogy egy gyermekhóhér undorító és megvetendő képét hagyja lelkükben. Amikor újabb forgalmi dugóba kerültek, kihasználva a kínálkozó alkalmat, Zazie-val a nyomában nyugodtan kiszállt. Közben folytonosan apró cinkos jelzéseket adott le az elképedt turistáknak, ezzel a képmutató művelettel szedve rá őket. A nevezett turisták valóban tovább is indultak, mielőtt megfelelő intézkedéseket foganatosíthattak volna. Ami Fjodor Balanovicsot illeti, öt Gabriel jövése-menése hidegen hagyta, és csupán azzal törődött, hogy báránykáival odaérjen úticéljukhoz, még mielőtt a múzeumőrök inni térnek; a program ilyetén való felborítását nem lehetett volna jóvátenni, hiszen a turistanyájnak másnap Gibraltárba, a régi sziklamellvédhez kellett indulnia. Ez volt az útirányuk.

Miután meggyőződött róla, hogy eltávolodnak, Zazie kajánul felnevetett, majd hamar megszokottá vált, gyakorlott mozdulatával a nadrágszöveten át körme közé csípett nagybácsija combjából egy darabka húst, és alaposan megcsavargatta.

– Mi az isten haragja! – üvöltött fel Gabriel – hát nem tudod megérteni, hogy utálom az ilyen hülye vicceket?

– Gabriel bácsi – mondta higgadtan Zazie –, még mindig nem közölted velem, hogy hormoszekszi vagy-e, avagy nem, először, továbbá, másodszor, hogy hol halásztad fel azokat a szép, idegen dumákat, amiket az imént mindenféle külföldi nyelveken elhadartál? Felelj.

– Ahhoz képest, hogy egy kis takonypóc vagy, van valami következetesség a gondolkozásmódodban – jegyezte meg bágyadtan Gabriel.

– Felelj már! – unszolta a kis takonypóc Gabrielt, és közben alaposan bokán rúgta.

Gabriel féllábon ugrálni kezdett, és furcsa fintorokat vágott.

– Jajaj! – adott kifejezést érzelmeinek – ajajajaj!

– Felelj – unszolta konokul Zazie.

Egy polgártársnő, aki arrafelé csatangolt, közelebb lépett a leánykához, és ilyeténképp szólt hozzá:

– Nade, édes kicsikém, fájdalmat okozol ennek a szegény úrnak. Nem szabad ilyen durván bánni a felnőtt személvekkel.

– Felnőtt személy a seggem lyuka – vágott vissza Zazie. – Nem akar válaszolni a kérdéseimre.

– Ez az érvelés nem helytálló. Az erőszakot, édes kicsikém, mindig el kell kerülnünk az emberi kapcsolatokban. Az erőszak különösképpen elítélendő módszer.

– Elítélendő a seggem lyuka – hangzott Zazie idevonatkozó megjegyzése –, magától még azt se kérdeztem, hogy hány óra.

– Tizenhat óra tizenöt – világosította fel a polgártársnő.

– Nem hagyná békében ezt a kislányt? – avatkozott a társalgásba Gabriel, aki közben leült egy padra.

– Na, mondhatom, maga is furcsa nevelő lehet – vélekedett a polgártársnő.

– Nevelő a seggem lyuka – jegyezte meg Zazie.

– Már az is bizonyítja, hogy milyen durván beszél (rámutat), csak meg kell hallgatni – mondotta undorának látható jelekkel is élénk kifejezést adva a polgártársnő.

– Foglalkozzék inkább a saját ülepével – tanácsolta neki Gabriel. – Nekem megvannak a nevelésről a magam elképzelései.

– Éspedig? – érdeklődött a hölgy, miközben megnevezett testrészével elhelyezkedett Gabriel mellett a padon.

– Először is, pro prímo, a megértés.

Zazie Gabriel másik oldalán terpeszkedett el, és egy picurkát megint belecsípett.

– Hát az én kérdésemmel mi lesz? – kérdezte negédesen. – Nem kapok rá választ?

– A Szajnába azért mégsem dobhatom – dörmögte combját dörzsölgetve Gabriel.

– Legyen megértő – csitította legbájosabb mosolyával a polgártársnő.

Zazie a hölgy felé hajolt, és azt kérdezte:

– Mi lenne, ha nem kelletné magát a nagybácsikám előtt?

Vegye tudomásul, hogy házasember.

– Kisasszony, az ön gyanúsításai olyan természetűek, amilyennel nem illik egy özvegyi sorban élő hölgyet illetni.

– Bárcsak megléphetnék – morogta Gabriel.

– Előbb válaszolni fogsz – mondta Zazie.

Gabriel a legteljesebb közönyt színlelve, az égbolt kékségét szemlélte.

Nem úgy néz ki, mint aki válaszolni akar – jegyezte meg tárgyilagosan a hölgy.

– Pedig muszáj neki.

És Zazie olyan mozdulatot tett, mintha bele akarna csípni. A nagybácsi felpattant, még mielőtt Zazie hozzáért volna. A két nőnemű személy ezen kitűnően mulatott. Az idősebbik, mérsékelve jókedvének külső megnyilvánulásait, a következő kérdést fogalmazta meg:

– Mire szeretnél választ kapni?

– Arra, hogy hormoszeszkális-e, vagy nem.

– Ő? – kérdezte a polgártársnő (rövid szünet). – Nem is kétséges.

– Mi nem is kétséges? – érdeklődött eléggé fenyegető hangsúllyal Gabriel.

– Hogy az.

A hölgy ezt olyannyira mulatságosnak találta, hogy még vihogott is.

– Na, ne mondja—hördült fel Gabriel, s kissé hátba vágta a nőt, de úgy, hogy az elejtette a táskáját.

– Magával nem lehet elbeszélgetni – méltatlankodott az özvegy, miközben fölszedegette az aszfalton szétszóródott különböző tárgyakat.

– Nem vagy kedves a hölggyel – szólt rosszallólag Zazie.

– Márpedig egy leánygyermeket nem úgy kell nevelni, hogy nem válaszolnak a kérdéseire – tette hozzá az özvegy, és visszaült Gabriel mellé.

– Megértőbbnek kell lenni – kontrázott képmutatóan Zazie.

Gabriel a fogát csikorgatta.

– Nade most már mondja meg, hogy az-e, vagy nem az.

– Nem, nem és nem! – felelte határozottan Gabriel. – Mind ezt mondja – jegyezte meg minden meggyőződés nélkül az özvegy.

– Szeretném tudni, hogy tulajdonképpen mi az – folytatta Zazie.

– Micsoda?

Az, hogy hormoszeszkális.

– Hát nem tudod?

– Sejtem ugyan, de szeretném, ha a bácsi mondaná meg.

– És mit sejtesz?

– Bácsi, vedd elő egy kicsit a zsebkendődet!

Gabriel, nagyot sóhajtva, engedelmeskedett. Az egész utca illatos lett tőle.

– Érti már? – kérdezte végül is Zazie a hölgytől, aki félhangon megjegyezte:

– Fior-féle Barbouze.

– Eltalálta – mondotta Gabriel, és visszatette zsebébe a zsebkendőt. – Férfiparfüm.

– Ez igaz – ismerte el a polgártársnő. Majd Zazie-hoz fordult: – Rosszul sejtetted.

Zazie rendkívül ingerülten Gabriel felé fordult:

– Akkor miért vádolt meg ilyesmivel az az alak?

– Miféle alak? – kérdezte a hölgy.

– Téged meg azzal vádolt, hogy stricheltél – vágott vissza Gabriel, Zazie-hoz intézve szavait.

– Hogyhogy strichelt? – érdeklődött a hölgy.

– Ajajaj! – kiáltott fel Gabriel.

– Nem kell túlozni, kicsikém – intette képmutató jóindulattal az özvegy Zazie-t.

– Nincs szükségem a tanácsaira.

És Zazie újfent belecsípett Gabrielbe.

– Igazán bűbájosak a bakfisok – mormolta szórakozottan Gabriel, vállalva a vértanúságot.

– Ha nem szereti a gyermekeket – szólt közbe az özvegy –, miért vállalja a nevelésüket?

– Ez meglehetősen hosszú történet – mondotta Gabriel.

– Mesélje el – nógatta a hölgy.

– Köszönöm – hárította el a mesét Zazie –, már hallottam.

– De én nem – szögezte le a hölgy.

– Arra meg szarunk. Na, bácsi, mi a válasz?

– Mondtam már, hogy nem, nem és nem.

– Eléggé következetes a gondolkozásmódja – jegyezte meg az özvegy, abban a hitben leledzvén, hogy valami eredetit mondott.

– Milyen makacs, valóságos kis öszvér – állapította meg elérzékenyülten Gabriel.

Ezután a hölgy a következő, az előbbinél nem kevésbé találó megjegyzéssel rukkolt elő:

– Úgy veszem észre, nem valami alaposan ismeri ezt a kislányt. Azt lehetne mondani, hogy most fedezi fel a jótulajdonságait.

A „jótulajdonságait” szót idézőjelek között gügyögte.

– A seggem lyukának vannak jótulajdonságai – dünnyögte Zazie.

– Jó szimatja van – ismerte el Gabriel. – Tulajdonképpen csak tegnap szakadt a nyakamba.

– Látom.

– Ugyan, mit lát? – kérdezte csípősen Zazie.

– Ő talán tudja? – kérdezte vissza vállvonogatva Gabriel.

Figyelembe se véve ezt az inkább lekicsinylő közbevetést, az özvegy hozzáfűzte:

– Az unokahúga?

– Pontosan – hangzott Gabriel válasza.

– Ő pedig a nénikém – tette hozzá Zazie, aki ezt az élcet eléggé újnak képzelte, ám ez ifjú korát tekintve, menthető.

– Helló! Helló! Egy csomó ember szállt ki egy taxiból, azok kiabáltak.

A legrajongóbb turisták, élükön a franciául kitűnően beszélő hölggyel, első meglepetésüktől magukhoz térve Lutetia útvesztőin, és a közlekedési dugók áthatolhatatlan zűrzavarán keresztül-kasul hajszolták fö-főidegenvezetőjüket, és a legveszedelmesebb helyzeteken átfurakodva próbálták újra megkaparintani. Ujjongtak örömükben, mert olyannyira nem éreztek neheztelést, hogy nem is sejtették, miszerint okuk volna neheztelni. Hip, hip, hurrá! Szent Lajos-kápolna! – csatakiáltással hatalmukba kerítették Gabrielt, járművükhöz vonszolták, nem minden ügyesség nélkül betuszkolták, és jól rátelepedtek, nehogy elillanhasson, mielőtt megmutatta volna nekik kedvenc műemléküket és annak minden apró részletét. Kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy Zazie-t is magukkal vigyék. A franciául kitűnően beszélő hölgy mindössze arra szorítkozott, hogy miközben a géperejű jármű továbbgördült, barátságos álcinkossággal integetett neki, míg a másik, franciául egyébként nem kevésbé kitűnően beszélő, de özvegy hölgy hangos sikolyokat hallatva, egy helyben szökdécselt. Azok a polgártársak és polgártársnők, akik ebben az időpontban a környéken tartózkodtak, a zenebonától valamelyest megkímélt pozíciókba húzódtak vissza.

– Ha tovább így kiabál – zsörtölődött Zazie –, az lesz a vége, hogy még idejön egy hekus.

– Buta kis liba – mondotta az özvegy –, hiszen éppen azért kiabálok: emberrablók! emberrablók!

A spinkó bégetésétől felriasztva végül is a helyszínen termett egy zsaru.

– Valami hézag van? – érdeklődött a rend őre.

– Magát senki se hívta – közölte vele Zazie.

– Mégis ekkora lármát csapnak – méltatlankodott a hekus.

– Elraboltak egy férfit – lihegte a polgártársnő. – Mégpedig egy jóképű férfit.

– Mi a fene! – morogta a felajzott hekus.

– A nénikémet – jelölte meg a személyt közelebbről Zazie.

– És a férfi? – kérdezősködött a hekus.

– A férfi a nénikém, maga csigaészjárású.

– Akkor meg kicsoda az asszonyság? S ezzel az özvegyre mutatott.

– Ő? Senki.

A rendfenntartó közeg elhallgatott, hogy meg tudja emészteni a helyzet tisztázatlanságát. A zazie-i jelzővel illetett polgártársnő azon nyomban vakmerő haditervet épített fel.

– Rohanjunk az emberrablók után – hadarta –, és a Szent-Lajos-kápolnánál kiszabadítjuk az áldozatot.

– Jó kis séta odáig – jegyezte meg polgármódra az egyenruhás. – Márpedig én nem vagyok mezei futóbajnok.

– Csak nem kívánná, hogy taxit fogadjunk, és én fizessem.

– Igaza van – helyeselt Zazie, aki meglehetősen szűkében volt a készpénznek. Nem is olyan hülye, mint gondoltam.

– Köszönöm – hálálkodott elragadtatottan az özvegy.

– Nincs mit – szabadkozott Zazie.

– Pedig nagyon kedves volt – erősködött a hölgy.

– Hát istenem – szerénykedett Zazie.

– Mikor fejezik be végre a negédeskedést? – türelmetlenkedett a zsaru.

– Magától senki se kíván semmit – mondotta a polgártársnő.

- Ilyenek a nők! – hördült fel a rend egyenruhába öltözött őre. – Hogyhogy senki se kíván semmit? Egyszerűen azt kívánják, hogy ne törődjek a derékfájásommal, csak loholjak lóhalálában a maguk kedvéért. Ha ez semmi, akkor semmit se értek a semmihez.

Majd sóvárgó képpel hozzátette:

– A szavaknak már nem az az értelmük, mint egykoron valamikor.

Merengve nézett a cipője orrára, és nagyot sóhajtott.

– Én ettől nem kapom vissza a bácsikámat – állapította meg Zazie. – Megint rám fogják, hogy meg akartam szökni, és megint igazságtalanul.

– Ne nyugtalankodjék, gyermekem – próbálta megnyugtatni az özvegy. – Én tanúskodom majd a jóakaratáról és az ártatlanságáról.

– Ha valóban ártatlan az ember, akkor nincs szükség senkinek a tanúskodására – szögezte le a rend őre.

– A piszok fráter, előre látom, amint jön a dagadt dumájával. Mind egyformák – mondta elkeseredve Zazie.

– Ilyen jól ismeri őket, szegény gyermekem?

– Ne is beszéljen róluk, szegény asszonyom – felelte affektálva Zazie. – Képzelje el, hogy anyukám fejszével hasította kétfelé apukám fejét. Csak úgy ellepték a házat a hekusok. És ezek után még kérdezi, hogy jól ismerem-e a hekusokat, kedvesem.

– Na nézzünk oda – szólalt meg újfent az egyenruhás.

– És a hekusok, az még semmi – folytatta Zazie. – De a bírók. Na, azok aztán egytől egyig ...

– Mind seggfejek – fejezte be részrehajlás nélkül a mondatot a zsaru.

– Nahát, a hekusokat is, a bírókat is – fűzte tovább a gondolatmenetet Zazie –, így átráztam, ni! (Mutatja.)

Az özvegy ámulva nézett a fruskára.

– Hát engem – kérdezte a rend őre –, hogy fogsz majd hozzá, hogy engem átverj?

Zazie figyelmesen megnézte.

– Magát – szólt –, a maga képét már láttam valahol.

– Ez meglepne – mondta a zsaru.

– Ugyan, miért? Miért ne láthattam volna valahol?

– Valóban – avatkozott bele a társalgásba az özvegy –, a kicsikének igaza van.

– Köszönöm, asszonyom – hálálkodott Zazie.

– Igazán nincs mit.

– De, de, van mit.

– Ezek rám se rántanak – mormolta a hekus.

– Na? – szólalt meg újfent az özvegy – mindössze ennyi re képes? De hát mozduljon már meg végre.

– Biztos vagyok benne, hogy már láttam valahol – állapította meg ismételten Zazie.

Az özvegy most hirtelen a zsarura árasztotta minden figyelmét.

– Bizonyítsa be nekünk a képességeit – ösztökélte, kéjt és vulkánkitörést fakasztó szemjátékkal kísérve szavait. – Egy ilyen jóképű rendőr, mint maga, bizonyára sok mindennek érti a csínját-bínját. No persze, a törvényesség határai közt.

– Nyavalyát érti – adott kifejezést véleményének Zazie.

– Dehogyis nem – tiltakozott a hölgy. – Csak buzdítani kell. Megértőnek kell lenni.

És újabb hőfejlesztő, nedves pillantást vetett rá.

– Várjanak – szólalt meg a rend váratlanul lendületbe jött őre –, majdmegláttyákmalydamit meglátnak. Megláttyák, mire képes Trouscaillon!

– Trouscaillonnak hívják! – kiáltott fel ujjongva Zazie.

– Engem pedig – közölte icipicit elpirulva az özvegy dáma –, engem madame Mouaque-nak hívnak. Mindenki csak így szólít – tette hozzá.

 

 

X.

 

A Metrólibusz és az autóbusz-sztrájk miatt az utcákon megnövekedett mennyiségben közlekedtek a különféle járművek, miközben a járdák mentén mindkét nembeli fáradt vagy türelmetlen gyalogosok folyamodtak az autóstophoz, a sikerbe vetett reményüket a felebaráti összetartozás ama ritka érzésére alapozva, amelyet a birtoklóknál a helyzet nehézségeinek kellene kiváltania.

Trouscaillon is a kocsiút szélén helyezkedett el, és a zsebéből egy sípot húzott elő, amelyből néhány szívet tépő hangot csalt ki.

Az arra haladó autók folytatták útjukat. A biciklisták vidám kurjantásokat hallattak, és a külvilággal mit sem törődve karikáztak úticéljuk felé. A motorkerékpárok fokozták ugyan pöfögésük decibeljeit, de nem álltak meg. Trouscaillon különben sem hozzájuk fordult.

Szünet következett. Valahol alapos torlódás fagyaszthatott be mindennemű közlekedést. Majd egy magányos, de meglehetősen átlagkülsejű, csukott személyautó bukkant fel. Trouscaillon sípja felturbékolt. A jármű ezúttal fékezett.

– Mi van – kérdezte a vezető támadó hangon a közeledő Trouscaillontól. – Semmit sem követtem el. Ismerem a közúti közlekedés szabályait. Sose követtem el szabálysértést. A papírjaim pedig rendben vannak. Akkor hát mit akar? Jobban tenné, ha megindítaná a Metrót, ahelyett hogy a tisztességes polgárokat bosszantja. Nem tetszik? Még megkaphatja!

Azzal továbbgördült.

– Bravó, Trouscaillon – kiabálta nagyon komoly képpel a távolból Zazie.

– Nem kell így megalázni – intette le özvegy Mouaquené –, ezzel csak csökkenti a képességeit.

– Jól sejtettem, hogy ez egy barom.

– Maga szerint nem szép fiú?

– Az imént a nagybátyámtól volt elragadtatva – szólt szigorúan Zazie. – Magának mindegyik kell?

Éles hangfutam hívta fel újólag figyelmüket Trouscaillon hőstetteire. Minihőstetteire. Valahol fellazulhatott a forgalmi dugó, lassú iramban közlekedési eszközök áradata hömpölygött el a zsaru előtt, de úgy rémlett, hogy kis sípja a világon senkit sem befolyásol. Majd ismét megritkult az áradat, iksz ponton újabb alvadás keletkezhetett.

Ekkor egy fehér személygépkocsi bukkant fel. Trouscaillon turbékolt. Az autó megállt.

– Mi az? – kérdezte a vezető támadó hangon a közeledő Trouscaillontól. – Semmit sem követtem el. Megvan a jogosítványom. Sohasem követtem el szabálysértést. Az irataim pedig rendben vannak. Akkor hát mit akar? Jobban tenné, ha a Metrót indítaná meg, ahelyett hogy a tisztességes polgárokat bosszantja. Talán nem tetszik? Nyugodtan távozhat melegebb vidékekre.

– Ó! – hördült fel sértődötten Trouscaillon.

A pofa azonban továbbgördült.

– Bravó, TrouscaiIlon! – lelkendezett Zazie, és ujjongva úszkált az elragadtatás túláradó érzésében.

– Nekem egyre jobban tetszik – szólt halkan Mouaque úr özvegye.

– Ez a nő tisztára dilis – mondta ugyancsak tompított hangon Zazie.

Trouscaillon dühbe gurult, és már-már kételyei támadtak egyenruhájának és rendőrsípjának erkölcsi ereje tekintetében. Éppen az utóbb említett tárgyat rázogatta, hogy eltávolítsa a belecsorgott nyálat, amikor egy meglehetősen hétköznapi küllemű magánautó fékezett le mellette. Egy fej kandikált ki a karosszériából, és a következő reménykedő szavakat rebegte:

– Bocsánat, biztos úr, nem tudná megmondani, kérem szépen, hogyan jutok el a legrövidebb úton a Szent Lajos kápolnájához, a gótikus építőművészet e gyöngyszeméhez?

– Hogyne tudnám – felelte gépiesen Trouscaillon. – Figyeljen csak ide! Először kanyarodjon balra, azután jobbra, és amikor egy mérsékelt nagyságú térhez ér, forduljon be jobbra a harmadik utcába, onnan pedig a másodikba balra, akkor menjen még egy kicsit jobbra, azután kanyarodjon háromszor balra, és végül ötvenöt métert egyenest előre. Persze közben lesz egy csomó „behajtani tilos” jelzés, ami nem teszi éppen egyszerűvé a dolgot.

– Sose érek oda – siránkozott a vezető. – Pedig dirrekte ezért jöttem fel Saint-Montronból.

– A csüggedés ne hagyja el – bátorította Trouscaillon. – Mit szólna hozzá, ha elkísérném?

– Biztosan akad más dolga is.

– Ne higgye. Szabad vagyok, mint a madár. Csak arra kérném, legyen szíves elfuvarozni ezt a két személyt is. (Rájuk mutat.)

– Felőlem jöhetnek. Csak aztán odaérjek, mielőtt bezárnák.

– Becsszavamra – jelentette ki az özvegy a távolból –, azt hihetné az ember, hogy ez a dalia rekvirált végre egy kocsit.

– Nem hittem volna! – szögezte le tárgyilagosan Zazie.

Trouscaillon a két nőnemű egyénhez ügetett, és keresetlen szavakkal felszólította őket:

– Siessenek! Az ürge elfuvaroz bennünket.

– Indulást – hangzott Mouaque úr özvegyének felhívása. – Előre az emberrablók ellen!

– Ejnye ni, egészen megfeledkeztem azokról a kalauzkalózokról – vallotta be Trouscaillon.

– Talán jobb volna nem beszélni róluk ez előtt a derék ember előtt – mondta diplomatikusan az özvegy.

– Egyszóval – vetette közbe Zazie –, a pacák elszállít bennünket a szóban forgó kápolnához?

– Mozgás! Igyekezzenek már!

Trouscaillon és özvegy Mouaque-né kétfelől karonragadták Zazie-t, a meglehetősen hétköznapi küllemű magánautóhoz cipelték, és beletuszkolták.

– Nem szeretem, ha így bánnak velem – ordította dühöngve Zazie.

– Mintha gyermekrablók lennének – állapította meg nyájasan a Saint-Montron-i illetöségű jóember.

– Az csak a látszat – mondotta Trouscaillon, és elhelyezkedett mellette. – Indíthat, ha még oda akar érni zárás előtt.

Elindultak. Trouscaillon azzal igyekezett fokozni a tempót, hogy kihajolt, és hevesen sípolt, aminek volt is némi kedvező eredménye. A vidéki el volt ragadtatva.

– Most bal-ra-ka-nya-rodj! – rendelkezett Trouscaillon. Zazie duzzogott.

– Ejnye – kérdezte képmutatón Mouaque úr özvegye –, hát nem is örülsz, hogy viszontlátod a bácsikádat?

– Örül a seggem lyuka – torkolta le Zazie.

– Nicsak – szólt meglepődve a vezető –, de hisz ez a Jeanne Lalochère lánya. Nem ismertem fel így, fiúnak álcázva.

– Hát ismeri? – érdeklődött egykedvűen özvegy Mouaquené.

– Mi az hogy! – felelte az ürge.

S azzal hátrafordult, hogy befejezze a személyazonosítást. Ennyi idő pontosan elég volt rá, hogy beleszaladjon az előtte haladó kocsiba.

– A fene essék bele! – adott kifejezést érzelmeinek Trouscaillon.

– Persze hogy ő az – állapította meg a vidéki illető.

– De én nem ismerem magát – állapította meg a maga részéről Zazie.

– Mi az ördög! – persze nem tudunk vezetni – mondotta szemrehányóan a behorpasztott hátuljú jármű tulajdonosa, aki közben kiszállt pilótaüléséből, hogy néhány keresetlen szitkot válthasson behorpasztójával. – Na! nem lep meg – tahó! ... Ahelyett hogy idejön, és a párizsi utcák forgalmát zavarja, jobban tenné, ha otthon maradna baromfit őrizni.

– De uram – csitítgatta Mouaque úr özvegye –, csak feltart bennünket a leckéztetéseivel. Kivezényelt küldetésben járunk! Egy elrabolt egyént kell kiszabadítanunk.

– Micsoda? – csattant fel Saint Montron képviselője –, egy tappottat se megyek tovább. Nem azért jöttem Párizsba, hogy áldozati báránynak nézzenek!

– És maga? – kérdezte a másik vezető, Trouscaillonhoz intézve szavait. – Maga mire vár, ahelyett hogy megállapítaná a tényálladékot?

– Nyugi, nyugi – vágott vissza Trouscaillon –, meg van állapítva, meg van állapítva. Bízhat bennem.

És közben a forgalmi zsarukat utánozta, akik mindenféle ákombákomokat firkantanak ütött-kopott, szamárfüles noteszukba.

– Hol a jogosítványa?

Trouscaillon úgy tett, mintha figyelmesen vizsgálná.

– Diplomata útlevele nincs?

A másik leverten nemet int.

– Így is jó – nyugtatta meg vállveregetőén Trouscaillon –, elpucolhat.

A behorpasztott fenekű autós elgondolkodva visszabújt a kocsijába, és továbbhajtott. A vidéki azonban meg se moccant.

– Na! Mire vár? – biztatta Mouaque úr özvegye.

Hátulról egyre sürgetőbben harsogtak a dudák.

– De ha mondom, hogy nem akarok rabló-pandúrt játszani. Az embert hamar eltrafálja egy golyó.

– Mifelénk nem ilyen beszariak az emberek – szólalt meg Zazie.

– Hohó, téged ismerlek ám! – mondotta a vidéki. – Te még a hegyeket is egymásra uszítanád.

– Marhaság – jegyezte meg röviden Zazie. – Miért próbálja ilyen ocsmány híremet kelteni?

Az autók egyre élesebben tülköltek, valóságos hangorkán tört ki.

– Induljon már! – kiabálta Trouscaillon.

– Nem viszem vásárra a bőrömet – próbálta lezárni a vitát a vidéki.

– Sose izguljon – biztatta diplomatikusan Mouaque úr özvegyi sorsra jutott egykori hitvese –, semmi vész. Csak tréfáltunk.

A pacák hátrafordult, hogy kissé alaposabban szemügyre vegye a spiné arculatát és idomait. A szemle bizalomra gerjesztette.

– Szavára mondja? – kérdezte.

– Ha egyszer én mondom!

– Nem valami politikai história, amitől slamasztikába kerülhet az ember?

– Dehogyis, egyszerű tréfáról van szó, biztosíthatom.

– Hát akkor induljunk! – szánta el magát a pacák, de azért nem nyugodott meg teljesen.

– Ha már azt mondja, hogy ismer – szólt közbe Zazie –, nem találkozott véletlenül a mamámmal? Ő is Párizsban van.

Alig gördültek néhány métert, a közelben egy templom – egyébként neoklasszikus templom – toronyórája elütötte a négyet.

– Most aztán fuccs az egésznek! – állapította meg Saint Montron polgára.

Ismét fékezett, s ez újabb figyelmeztető tülkölésorkánt idézett fel mögötte.

– Kár a benzinért! – tette hozzá. – Bezárták.

– Egy okkal több, hogy igyekezzék – nógatta Mouaque úr ésszerűen gondolkodó és nem csekély hadászati érzékkel rendelkező özvegye. – különben nem találjuk meg a mi elrabolt idegenvezetőnket.

– Tojok rá – válaszolta a pacák.

A klakszonok azonban akkora hangerővel harsogtak mögötte, hogy kénytelen volt továbbmenni. A megállásra kényszerültek egyöntetű ingerültségétől háborgó levegő rezgései valósággal lökték előre.

– Na, ne vágjon már olyan savanyú képet! – kérlelte Trouscaillon. – Már majdnem ott vagyunk. Így elmondhatja az otthoniaknak, hogy ha nem láthatta is a Szent Lajos kápolnáját, legalább közel volt hozzá. De ha itt ácsorog ...

– Tud ez beszélni, ha akar – kommentálta pártatlanul Zazie a zsaru szónoklatát.

– Nekem egyre jobban tetszik – dünnyögte özvegy Mouaque-né de olyan halkan, hogy senki sem hallotta meg.

– És a mamámat? – kérdezte a pacáktól újólag Zazie. – Mert hiszen azt mondja, hogy ismer. Nem látta véletlenül a mamámat?

– Na, én aztán jól kifogtam – kesergett Saint Montron derék hímnemű képviselője. – Ennyi rengeteg tragacsból pont az enyémet választották ki.

– Nem történt előre megfontolt szándékkal – szögezte le Trouscaillon. – Példának okáért, ami engem illet, amikor idegen városban járok, velem is megesik, hogy megkérdezem az utat.

– Jó, jó – szólalt meg újfent a vidéki –, de a Szent Lajos kápolnája?

– Meg kell vallanom – bölcselkedett Trouscaillon, aki ebben az egyszerű kihagyásos nyelvtani alakzatban túlzottan élt a parabolikus beszéd circulus vitiosusának lehetőségével.

– Jó – adta be a derekát az ipse –, indulok.

– Előre, neki az emberrablóknak! – kiáltott fel özvegy Mouaque-né.

Trouscaillon pedig, fejét a karosszériából kidugva, sípolni kezdett, hogy elterelje útjukból az oda nem valókat. közepes sebességgel döcögtek.

– Gyászos tempó! – elégedetlenkedett Zazie. – Én már csak a Metrót szeretem.

– Én még sohasem tettem be a lábamat a Metróba – szögezte le az özvegy.

– Elég sznob – vágta rá Zazie.

– Ha egyszer megvan hozzá a módom ...

– De azért egy árva garast se volt hajlandó az előbb taxira áldozni.

– Mert fölösleges volt. Bebizonyosodott.

– Haladunk, haladunk – fordult hátra Trouscaillon az utasokhoz, elismerést kunyerálva.

– Eeegen – lelkendezett az özvegy.

– Csak ne vágjanak fel – intette le őket Zazie. – Mire odaérünk, a bácsit rég elfújta a szél.

– Én megteszem, ami tőlem telik – kapcsolódott bele a társalgásba a Saint-Montron-i, majd témát változtatva, nagyot sóhajtott: – Hej! ha nekünk Saint-Montronban Metrónk volna! Ugye, kislány?

– Nyavalyát! – hördült fel Zazie. – Az ilyenfajta hülyeségektől fölfordul a gyomrom. Ugyan hogy kerülne metró a mi eldugott fészkünkbe!

– Meglesz az is egyszer. A haladással – bizakodott az ürge. – Mindenütt lesz metró. Sőt, gyönyörűségesen pompázatos metró. A metró meg a helikopter, ez a városi közlekedés jövője. Metróra ül az ember, ha Marseille-be akar jutni, és helikopteren jön vissza.

– Mért nem fordítva? – érdeklődött Mouaque úr özvegye, akinek ébredező szenvedélye még nem homályosította el teljesen vele született karteziánus szellemét.

– Miért nem fordítva? – ismételte meg a kérdést, anaforát alkalmazva a megkérdezett. – A szélsebesség miatt.

Kissé hátrafordult, hogy kiélvezze szellemeskedése hatását. A mozdulatnak az lett a következménye, hogy kocsija orrával nekikoccant egy tilos helyen parkírozó autóbusznak. Megérkeztek. Meg bizony. Fjodor Balanovics jelent meg a színen, és elkezdte darálni a szokásos mondókát:

– Mi az ördög! Persze, nem tudunk vezetni! Na! nem lep meg ... tahó! ... Ahelyett hogy idejön a párizsi utcák forgalmát zavarni, jobban tette volna, ha otthon marad baromfit őrizni.

– Nini! – kiáltott fel Zazie – de hiszen ez Fjodor Balanovics. Nem látta a bácsikámat?

– Usgyi, előre a bácsika felé! – ujjongott az özvegy, miközben kikecmergett a tragacsból.

– Hohó, ezzel nincs még vége! – morogta Fjodor Balanovics. – Nézze meg az ember, tropára ment a munkaeszközöm!

– Tilosban parkolt! – védekezett a Saint-Montron-i. – Az ilyesmi tilos!

– Ne vitatkozzanak – szólt közbe Trouscaillon, és úgyszintén kiszállt a kocsiból. – Majd én mindent elboronálok.

– Hohó, így nem játszunk! – tiltakozott Fjodor Balanovics. – Maga is az ő kocsijában ült. Részrehajló lesz.

– Hát akkor intézze el egymaga – zárta le a vitát Trouscaillon, és izgatottan, hogy vajon megtalálja özvegy Mouaque-nét, aki a csitri nyomdokát követve felszívódott, ellépett.

 

 

XI.

 

A Két Palotához címzett kávéház teraszán Gabriel, ötödik málnaszörpjénél tartva, egy gyülekezet előtt szónokolt, amelynek tagjai – láthatóan – annál is figyelmesebben hallgatták, mivel francia nyelvtudásuk meglehetősen hézagos volt.

– Miért – imigyen szónokolt Gabriel –, miért ne szenvednénk el az életet, amikor egy semmiség is elég hozzá, hogy a szív megszűnjön dobogni? Egy semmiség, és kész, egy semmiség, és itt a vész, egy semmiség, és vége, egy semmiség, és a vég elérte, és mégis megvan a bája. különben ki bírná elviselni a sors csapásait és egy szépen induló életpálya megaláztatásait, a fűszeresek csalásait, a hentesek árdrágításait, a tejesek vizezését, a szülök ingerültségét, a tanárok bősz haragját, a törzsőrmesterelv ordítozását, az uzsorások aljasságát, a tönkrementek nyavalygását, a végtelen térségek csendjét, a karfiol szagát vagy a hintalovak tétlenségét, ha nem tudnánk, hogy néhány parányi (taglejtés) sejt gonosz és elburjánzó viselkedése vagy egy felelőtlen névtelen akaratlanul kilőtt golyójának röppályája váratlanul a csillagos égbe foszlathatja szerte mindezeket a gondokat. Én, aki imigyen szólok önökhöz, meglehetősen gyakran eltöprengtem ezeken a problémákon, miközben tüll balettszoknyát öltve, mutogatom a magukfajta paliknak természettől, őszintén szólva, eléggé bozontos, de szakszerűen szőrtelenített combomat. Hozzá kell fűznöm, hogy – amennyiben kifejezésre juttatják ilyen irányú óhajukat – még ma este gyönyörködhetnek eme látványosságban.

– Hurrá! – kiáltottak fel a reménykedő turisták.

– Hallod-e, bácsi, kezdesz egyre nagyobb menő lenni! – állapította meg Zazie.

– Á! te itt vagy! – állapította meg a maga részéről higgadtan Gabriel. – Hát igen, amint látod, még élek, Sőt virulok.

– Megmutattad nekik a Szent Lajos kápolnáját?

– Mázlijuk volt. Már éppen zárni akartak, éppen csak annyi időnk volt, hogy végigspurizzunk a színes üvegablakok előtt. Egyébként ilyen (mutatja) klasszak az üvegfestmények. Ezek is (rájuk mutat) el vannak ragadtatva. Nem igaz, my gretchen lady?

A kiválasztott turistahölgy elragadtatottan helyeselt.

– Hurrá! – kiáltozta a többi.

– Előre, rajta, neki az emberrablóknak! – fűzte hozzá özvegy Mouaque-né, nyomában Trouscaillonnal.

A zsaru közelebb lépett Gabrielhez, és tisztelettudóan meghajolva előtte, egészségi állapota felől érdeklődött. Gabriel tömören azt válaszolta, hogy kitűnő. A másik erre, folytatva kérdezősködését, felvetette a személyes szabadság kérdését. Gabriel biztosította a párbeszéd másik résztvevőjét önmaga szabadságának mérvéről, amelyet a maga részéről ismételten megfelelőnek minősített. Nem tagadta ugyan, hogy a legelején ebbeli elévülhetetlen jogai kétségbevonhatatlanul csorbát szenvedtek, de végül is, a helyzethez alkalmazkodva, olyan mértékben változtatott rajta, hogy elrablói rabszolgáivá lettek, és rövidesen már kedvére rendelkezik a szabad akaratukkal. Végezetül hozzátette, hogy miszerint utálja, ha a rendőrség beleüti orrát az ügyeibe, és mivelhogy az ilyenfajta mesterkedések kiváltotta utálat majdhogynem csömört okoz nála, zsebéből (nem fehér) orgonaszínű, ellenben Fior-féle Barbouze-parfüm illatával átitatott selyemkendőt húzott elő, és betömte vele az orrát.

Az illatártól elbódult Trouscaillon elnézést kért, vigyázzállásba merevedve szalutált Gabrielnek, majd szabályos hátraarcot vágva eltávolodott, és özvegy Mouaque-né kíséretében, aki ügetve a nyomába szegődött, eltűnt a tömegben.

– Jól lekaptad a tíz körméről – hangzottak el Zazie Gabrielhez intézett elismerő szavai, miközben letelepedett nagybátyja mellé. – Részemről egy eper-csokoládé fagylaltot kérek.

– Mintha már láttam volna valahol a képét – állapította meg Gabriel.

– Most, hogy felszívódott a zsaru – vetette közbe Zazie –, talán válaszolsz nekem. Hormoszeszkális vagy, vagy nem?

– Esküszöm, hogy nem.

És Gabriel, felemelve a karját, kiköpött a földre, ami némiképpen megbotránkoztatta az utasokat. Éppen meg akarta előttük világítani a gall folklór eme szokását, amikor Zazie elébe vágva oktató szándékainak, megkérdezte, hogy ez esetben a csodapók vajon miért vádolta buzisággal.

– Megint kezdi – nyögött fel Gabriel.

A turisták, homályosan felfogva, miről van szó, kezdtek arra az álláspontra jutni, hogy ez már egyáltalán nem tréfa, és anyanyelvükön, halkan meghányták-vetették egymás között a dolgot. Egyesek úgy vélték, hogy a kislányt be kell dobni a Szajnába, mások meg úgy, hogy tekerjék egy pokrócba, és adják be valamelyik pályaudvar poggyászmegőrzőjébe, de előbb tömjék be vattával a száját hangtalanítás céljából. Ha pedig senki sem lenne hajlandó feláldozni a plédjét, megteszi egy bőrönd is, majd belegyömöszölik.

Gabrielt nyugtalanították a titkos tanácskozások. Elhatározta, hogy bizonyos engedményeket tesz.

– Na jó – szólalt meg –, ma este mindent megmagyarázok neked. Sőt, mi több, a saját két szemeddel látod majd.

– Mit látok?

– Majd meglátod. Ígérem.

Zazie vállat vont.

– Ugyan, ígéretek ...

– Akarod, hogy még egyszer a földre köpjek?

– Elég volt. Összeköpdösöd a fagylaltomat.

– Akkor most hagyj békén. Meg fogod látni, megígértem.

– Mit lát meg ez a vakarcs? – érdeklődött Fjodor Balanovics, aki végül is rendezte összekoccanását a vidéki ipsével. Utóbbinak egyébként szemmel láthatólag igen nagy kedve kerekedett eltűnni a hely színéről.

Fjodor Balanovics a maga részéről letelepedett Gabriel mellé. A turisták tiszteletteljesen helyet szorítottak neki.

– Magammal viszem ma este a lokálomba, a Mont-de-piétébe – válaszolta Gabriel –, meg (rájuk mutatott) a többit is.

– Egy pillanat – vetette közbe Fjodor Balanovics –, ez nem szerepel a programban. Korán kell lefektetnem őket, mert holnap reggel Gibraltárba indulnak, a régi sziklamellvédekhez. Ez az útitervük.

– Nekik mindenesetre – vélekedett Gabriel – ehhez van kedvük.

– Mert nem tudják, mi vár rájuk – erősködött Fjodor Balanovics.

– Emlékezetes estéjük lesz – mondotta Gabriel.

– Nekem is! – kottyantotta el magát Zazie, aki módszeres empirikus kísérleteket folytatott az eper és a csokoládé ízének összehasonlítására.

– Igen ám – ellenkezett Fjodor Balanovics –, de ki vállalja majd a Mont-de-piété-ben a költségeket? Ezek nem lesznek hajlandók kötélnek állni, ha pótdíjat kell fizetniük.

– Olyanok ezek, mint a kezes bárány, azt csinálják, amit én akarok – dicsekedett Gabriel.

– Apopó – szólt ismét közbe Zazie –, azt hiszem, itt az ideje, hogy visszatérjek arra, amit az előbb kérdeztem tőled.

– Jó, jó majd visszatérsz rá – intette le Fjodor Balanovics. – Most hagyd szóhoz jutni a férfiakat.

Az erélyes hangra Zazie elhallgatott.

Minthogy történetesen a pincér suhant el arrafelé, Fjodor Balanovics megszólította:

– Nekem egy sörital lesz.

– Csészében vagy skatulyában? – szellemeskedett a felszolgáló.

– Koporsóban – vágott vissza Fjodor Balanovics, intéssel jelezve, hogy végzett.

– Oltári – kockáztatott meg egy újabb megjegyzést Zazie. – Ilyesmi még Vermot tábornoknak se jutott volna eszébe.

Fjodor Balanovics figyelemre se méltatta a csitri szavait.

– Egyszóval úgy gondolod – vetette fel Gabrielnek a kérdést –, hogy be lehet tőlük szedni valami pótdíjat?

– Ha egyszer mondom, hogy a kezemben vannak. Ki kell használni a helyzetet. Ide figyelj! Például hova viszed őket vacsorázni?

– Á! – már gondoskodtak róluk. Az Ezüst Bozótba fizettek be nekik. De ezt közvetlenül az utazási ügynökség rendezte.

– Hallgass rám. Ismerek a bulvár Turbigón egy sörözőt, ahol sokkal olcsóbb a vacsora. Te viszont felkeresed a lukszuscsehód tulaját, és visszakérsz valamit abból, amit az utazási irodától kap, így azután mindenki jól jár, ráadásul ott, ahova én viszem őket, sokkal jobb is a kaja meg a pia. Persze majd abból a pótdíjból fizetjük, amit a lokállátogatásért szedünk be tőlük. Ami a másik vendéglőtől kapott visszatérítést illeti, azon osztozunk.

– Agyafúrt kópék vagytok ti mind a ketten – szögezte le Zazie.

– Ez már aztán tisztán rosszmájúság – háborodott fel Gabriel. – Az egészet csak azért csinálom, hogy örömet szerezzek nekik.

– Csakcsupán ez jár az eszünkbe – csatlakozott az előtte szólóhoz Fjodor Balanovics. – Hogy feledhetetlen emlékkel hagyják el ezt az ember- és házrengeteget, amelyet egyetlen szóval úgy hívnak: Párizs. Hogy visszajöjjenek.

– Egyszóval minden a lehető legfrankóbb – fűzte tovább a gondolatmenetet Gabriel. – Amíg a vacsorára várnak, kipróbálják az Ezüst Bozót alagsorát: tizenöt biliárdasztal, húsz pingpongasztal. Nincs még egy ilyen Párizsban.

– Örökre emlékezetes marad a számukra – mondotta Fjodor Balanovics.

– Számomra is – szólt Zazie. – Mert azalatt én sétálok egyet.

– Csakhogy nem a bulvár Szebasztopolon. Azt már nem! – tiltakozott rémülten Gabriel.

– Te csak ne izgulj – csillapította Fjodor Balanovics meg tudja ő magát védeni.

– De az anyja mégse azért bízta rám, hogy pont a Vásárcsarnok és a Víztorony között csatangoljon.

– Majd csak a söröződ előtt sétálok fel és alá – mondotta engedékenyen Zazie.

– Annál inkább azt hiszik majd, hogy strichelsz – hördült fel rémülten Gabriel. – Főképp a farmeredben. Vannak, akik direkt erre palik.

– Pali mindenre akad – állapította meg Fjodor Balanovics olyan férfiúként, aki ismeri az életet.

– Nem valami hízelgő rám nézve – sértődött meg Zazie, s közben a fenekét riszálta.

– Az volna mindennek a teteje, ha most meg neked kelletné magát – mondotta Gabriel.

– Miért? – kérdezte Zazie. – Bruzi?

– Azt akarod mondani, hogy normális – igazította helyre Fjodor Balanovics. – Klassz, ugye, bácsika?

S azzal Gabriel combjára vert, amitől fickándozni kezdett. A turisták kíváncsian bámulták őket.

– Kezdik unni magukat – állapította meg Fjodor Balanovics. – Ideje, hogy elvidd őket a biliárdpalotába, hadd szórakozzanak. Szegény ártatlanok, majd azt hiszik, hogy ez Párizs.

– Elfelejted, hogy megmutattam nekik a Szent Lajos kápolnáját – dicsekedett büszkén Gabriel.

– Fajankó – vágta rá velősen Fjodor Balanovics, aki tökéletesen tudott franciául, lévén, hogy Bois-Colombes-ban született. – A Kereskedelmi Törvényszéket mutattad meg nekik.

– Át akarsz ejteni? – szólt hitetlenül Gabriel. – Biztos vagy benne?

– Szerencse, hogy nincs itt Charles – kotyogott közbe Zazie. – ő még jobban összezavarná az ügyet.

– Ha nem is az a Szent Izé volt, de mindenesetre nagyon szép – szögezte le Gabriel.

– Szent Izé??? Szent Izé??? – érdeklődtek nyugtalanul a francia nyelvben legjártasabb turisták.

– A Szent Lajos kápolnája – szólalt meg újfent Fjodor Balanovics. – A gótikus művészet gyöngyszeme.

– Ilyen kassa (mozdulat) – tette hozzá Gabriel. A turisták megnyugodva mosolyogtak.

– Hát akkor? – sürgette Gabriel. – Megmagyarázod nekik?

Fjodor Balanovics több nyelven is elmagyarázta a dolgot. – Állati klassz fej ez a szláv – állapította meg szakértő módjára Zazie.

A megállapítás annál is inkább helytálló volt, mivel az utasok azzal juttatták kifejezésre egyetértésüket, hogy lelkesen előszedték a pénzüket, ily módon tévén tanúbizonyságot mind Gabriel tekintélyéről, mind Fjodor Balanovics kiterjedt nyelvismereteiről.

– Éppen erre vonatkozik a második kérdésem – fordult Zazie Gabrielhez. – Amikor az Eiffel-torony lábánál újra beléd botlottam, ugyanolyan jól beszéltél külföldiül, mint ö. Mi ütött beléd? És miért nem csinálod most is?

– Ez az, amit nem tudok neked megmagyarázni. Ezek azok a dolgok, amikről nem tudni, hogyan történnek. A lángelme isteni szikrája, vagy mi.

Felhajtotta málnaszörpjét.

– Hja, ilyenek a művészek.

 

 

XII.

 

Trouscaillon és özvegy Mouaque-né már jó ideje bandukolt egymás mellett, de egyenesen előre, méghozzá csendben, amikor mindketten rádöbbentek, hogy lassan, de egyenesen előre, Sőt csendben mendegélnek egymás mellett. Ekkor egymásra néztek, és elmosolyodtak: a szívük beszélgetett. Megálltak, egymással szemben, és azon tűnődtek, ugyan mit mondhatnának egymásnak, és milyen szavakkal fejezzék ki. Az özvegy azt javasolta, tegyék emlékezetessé azon nyomban találkozásukat oly módon, hogy poharat ürítenek tiszteletére, hatoljanak tehát be e célból a bulvár Szebasztopolon lévö Velocipéd-kávéházba, ahol a zöldségek elfuvarozása előtt néhány csarnoki árus máris javában locsolgatta a tápanyagok bekebelezésére szolgáló szervét. Márványasztal hívogatná őket bársonnyal párnázott padjaival, és megmártanák ajkukat kriglijükben, várva, hogy a petyhüdt hasú felszolgálón odébb álljon, s sörük bugyborékolásán át végre életre kelhessenek a szerelem igéi. A rikító színű gyümölcslevek szopogatásának és a sápadt pálinka szürcsölésének órájában ott ücsörögnének kettesben az imént említett bársonnyal párnázott padon, és összefonódott kezük remegése közben a nem túlságosan távoli jövőben megvalósítandó szexuális kapcsolataikra utaló szapora szavakat váltanának egymással. De álljunk csak meg – felelte a fennkölt javaslatra Trouscaillon –, most rögtönrögvest nem mehetek be az egyenruhám okából; egy kis idő kell hozzá, hogy átöltözzem. És az étvágygerjesztő nedű elfogyasztása céljából a valamivel arrébb, jobb kéz felől eső Szferoid-sörcsarnokban adott randevút az özvegy hölgynek. Mert hogy ő jó maga a Rambuteau utcában lakott.

Újfent magára maradván, özvegy Mouaque-né nagyot sóhajtott. Bolondságokat csinálok – mondotta félhangon, mintegy önmagának. Csakhogy ez a pár szó nem puffant ám el vaktában a járdán; a két szó egy olyan nőnemű lény hallószervébe ütközött, akit mindennek inkább lehetne nevezni, mint süketnek. Noha belső használatra szánták, a két szó mégis az itt következő választ váltotta ki: „Ugyan ki nem csinál?” Mégpedig kérdőjellel a végén, mert a válaszmondat hangsúlya kérdőjelet igényelt.

– Nini, hát te itt vagy! – így az özvegy.

– Éppen magukat figyeltem az imént, kész röhej így együtt, a zsaru meg maga.

– A te szemedben – torkolta le özvegy Mouaque-né.

– „Az én szememben?„ Mi az, hogy „az én szememben„?

– Röhej – felelte Mouaque úr özvegye. – Mások szemében viszont nem röhej.

– Akinek ez nem röhej, az le van szarva – hangzott Zazie velős megállapítása.

– Egészen egyedül vagy?

– Úgy van, drágám, sétálok.

– Sem az időpont, sem a környék nem alkalmas arra, hogy egy kislányt egyedül engedjenek sétálni. Mi lett a nagybátyáddal?

– A turistáit cipelgeti. Elvitte őket biliárdozni. Ezalatt én friss levegőt szívok. Mert engem untat a biliárd. De a kajánál újra találkozunk. Utána elmegyünk megnézni a táncát.

– A táncát? Kinek a táncát?

– A bácsikámét.

– A bácsikád táncol? Az az elefánt?

– Méghozzá tütüben – vágott vissza dölyfösen Zazie. Mouaque úr özvegyen maradt hitvesének tátva marad a szája.

Egy nagyban és kicsinyben árusító fűszeresbolthoz érkeztek; az egyirányú bulvár túlsó oldalán egy nem kevésbé nagyban és nem kevésbé kicsinyben árusító gyógyszertár ontotta zöld fényeit a kamillateára és libamájpástétomra, fodormentás cukorkára és bélféregűzőre, rokforra és köpölyözőre kiéhezett tömegre, amely tömeg egyébként a pályaudvarok felszívó szomszédságának hatására már ritkulni kezdett.

Özvegy Mouaque-né megint felsóhajtott.

– Nincs kifogásod ellene, ha egy kicsit veled járkálok?

– Vigyázni akar a magaviseletemre?

– Nem, csak szeretném, ha velem maradnál.

– Marad a nyavalya. Én jobban szeretek egyedül.

Özvegy Mouaque-né újfent sóhajtott egyet.

– Pedig én olyan egyedül érzem magam ... olyan egyedül ... de olyan egyedül ...

– Törődik vele a seggem lyuka, hogy maga egyedül van – közölte véleményét a nála megszokott nyelvtani szabatossággal a fiatalkorú.

– Légy megértő a felnőttekkel – kérlelte sírástól elcsukló hangon az özvegy. – Ó! ha tudnád ...

– A miatt a zsaru miatt van így elkenődve?

– Ó! a szerelem! ... majd ha megismered ...

– Gondoltam, hogy végül is disznóságokkal fog traktálni. Ha folytatja, rendőrt hívok ... de másikat ...

– Kegyetlenség! – sóhajtott keserűen özvegy Mouaque né.

Zazie vállat vont.

– Szegény nyanyóka ... Na, hogy lássa: nem vagyok én olyan gonosz lány, magával maradok, amíg össze nem szedi magát. Ugye, hogy jó szívem van?

S még mielőtt özvegy Mouaque-nénak ideje lett volna felelni, hozzátette:

– Nade mégis ... egy rendőrrel. Nekem kifordulna tőle a gyomrom.

– Megértelek. De hát mit akarsz? Megtörtént. Talán, ha nem rabolták volna el a nagybátyádat ...

– Mondtam már, hogy házasember. És amennyivel bombább nő a nénikém, mint maga!

– Ne csinálj reklámot a családodnak. Én beérem az én Trouscaillonommal. Azazhogy, be fogom érni.

Zazie vállat vont.

– Unom ezt a sovány dumát. Más témáról nem tud beszélni?

– Nem – válaszolta határozottan néhai Mouaque úr özvegye.

– Hát akkor – vágott vissza nem kevésbé határozottan Zazie –, közlöm, hogy vége a jótékonysági hétnek. Viszlát.

– Azért mégis köszönöm, gyermekem – hálálkodott meg bocsátástól csordultig telt szívvel az özvegy.

Külön-külön, de egyszerre vágtak át a kocsiúton. A Szferoid sörcsarnok előtt újra egymásba botlottak.

– Nézzenek oda – bosszankodott Zazie –, hát maga már megint itt van? Engem üldöz?

– Jobb szeretnélek másutt látni – mondotta az özvegy.

– Csuda spinkó, mondhatom. Nincs öt perce, még nem lehetett magától megszabadulni, most meg azt akarja, hogy én szeleljek el. A szerelemtől lesz ilyen ütődött az ember?

– Mit akarsz? Hogy teljesen őszinte legyek, pont itt van randim az én Trouscaillonommal.

Az alagsorból nagy zsivaj hallatszott fel.

– Nekem meg a bácsikámmal – mondta Zazie. – Mind itt vannak. Itt lenn. Hallja, hogy lármáznak? Mint az ősemberek. Mert én ki nem állhatom a biliárdot. Ezt már mondtam...

Az özvegyen maradt hölgy alaposan végigmustrálta az alagsor tartalmát.

– A maga pacákja nincs itt – közölte vele Zazie.

– Még nincs – állapította meg a hölgy –, még nincs.

– Perszehogypersze. A bisztrókban sosincsenek zsaruk. Tilos nekik.

– Most fog leesni az állad szólt ravaszkásan az özvegy. – Hazament átöltözni. Civilbe.

– És maga képes lesz civil állapotban felismerni?

– Szeretem – hangzott Mouaque-né velős válasza.

– Addig is jöjjön le, és igyon meg velünk egy pohárral – hívta meg hirtelen támadt ihlettől indíttatva Zazie. – Lehet, hogy végeredményben mégis lenn van. Talán szántszándékkal intézte így.

– Azért nem kell túlozni. Rendőrnek rendőr, de nem spicli.

– Mit tudhatja maga? Beavatta a titkaiba? Máris?

– Bízom benne – mondotta a spinkó nem kevésbé lelkendezve, mint amilyen titokzatosan.

Zazie megint csak vállat vont.

– Na jöjjön ... egy pohárkára, attól majd kitisztul a feje.

– Miért is ne – törődött bele az özvegy, s órájára pillantva megállapította, hogy tíz perce van még a zsaruja érkezéséig.

A lépcsőfeljáró tetejéről látni lehetett, hogyan siklanak fürgén kis fehér golyók a zöld posztós biliárdasztalokon, meg hogyan cikáznak ide-oda más, lényegesen könnyebb és üresebb emberi fejgolyók a söröskorsókból és az izzadságtól nedves nadrágtartókból áradó ködben. Zazie és özvegy Mouaque-né megpillantotta a sűrűn Gabriel körül tömörülő turistacsoportot, melynek tagjai éppen egy rendkívül bonyolult karambol végrehajtási lehetőségein elmélkedtek. Miután sikerült a végrehajtás, ujjongva ünnepelték különböző nyelvjárásokban.

– Meg vannak elégedve, mi! – állapította meg Zazie, mert rendkívül büszke volt bácsikájára.

Az özvegy hölgy láthatóan a legnagyobb mértékben egyetértett a megállapítással.

– Milyen hülyék tudnak lenni – tette hozzá elérzékenyülten Zazie. – És még semmit se láttak. Képzelem, milyen pofát vágnak majd, ha. tüll szoknyában jelenik meg előttük Gabriel.

Az özvegy hölgy kegyeskedett mosolyra biggyeszteni ajkát.

– Tulajdonképpen mit jelent az, hogy bruzi? – érdeklődött tőle régi barátnőként, keresetlen szavakkal Zazie. – Bruzeráns? Prederaszta? Hormoszeszkális? Homokos? Leszbroszi? Meleg? Mik az árnyalati különbségek?

– Szegény gyermekem! – sóhajtott fel az özvegy, aki saját erkölcsi felfogásának a zsaru varázsa által ízzé-porrá zúzott törmelékei között hébe-hóba a mások számára kaparta ki az erkölcsi tanulságok egy-egy roncsdarabkáját.

Gabriel, aki a biliárdasztalon éppen egy elég könnyű vándlihelyzetet fuserált el, ekkor megpillantotta és egy hanyag intéssel üdvözölte őket. Majd egykedvűen folytatta a sorozatot, nem törődve iménti kudarcával.

– Visszamegyek – közölte elhatározását az özvegy.

– Kellemes izélést – mondta Zazie, és elindult, hogy közelebbről szemlélje meg a biliárdot.

Az egyik fehér golyó az f2-jelű sávon volt, a másik fehér golyó a g3-ason, a piros pedig a h4-esen. Gabriel hozzálátott a dákó előkészítéséhez, jól megkrétázta a végét, majd így szólt:

– Csudára tapad a spinkó.

– Állati nagy flörtben van azzal a zsaruval, aki megszólított, amikor a bisztrónál ráakadtunk.

– Nem érdekel. Most hagyj játszani. Ez nem tréfa ám! Nyugalom kell hozzá. Hidegvér!

Gabriel általános bámulat közepette a levegőbe emelte dákóját, hogy azután nekiüsse az egyik fehér golyónak, ily módon késztetve azt parabolaívpálya befutására. A lökés megtörténvén, a dákó rendeltetésétől eltérve egy sávot hasított ki a zöld posztóból, amelynek ellenértékét a helyiség tulajdonosai meglehetősen magasan szabták meg. A turisták, akik a szomszédos asztaloknál minden erejük megfeszítése ellenére is sikertelenül igyekeztek hasonló eredményt fel mutatni, odavoltak az elragadtatástól, s ezt kifejezésre is juttatták. Elérkezett a vacsora ideje.

Gabriel begyűjtötte a költségek kifizetéséhez szükséges összeget, igazságosan kiegyenlítette a számlát, aztán összeterelte nyáját, beleértve a pingpongozókat is, és felvezette őket a föld színére, hogy ott fogyasszák el eledelüket. E terv megvalósítására a földszinti sörcsarnokot megfelelőnek ítélte. Letelepedett egy támla nélküli padkára, még mielőtt észrevette volna az átellenben lévő asztal mellett Mouaque úr özvegyét és Trouscaillont. E két utóbb nevezett személy vidám integetésbe kezdett, de Gabriel csak üggyel-bajjal ismerte fel ünneplő ruhájában a rend őrét, aki ünnepélyes képpel ült a spiné mellett. Kizárólag áldott jó szíve dobogására hallgatva, megfelelő kézmozdulatok segítségével meghívta őket, csatlakozzanak ők is a pereputtyához; mire ők késedelem nélkül eleget tettek a meghívásnak. A külföldiek ájuldoztak elragadtatásukban ennyi színes helyi jellegzetesség láttán, miközben a kötényes felszolgálók nyálkás söröskorsók kíséretében szétfőtt kolbászdarabkákkal, penészes szalonnával, undorító, barna sonkafoszlányokkal és kicsírázott krumpliszeletekkel körített förtelmes elszászi káposztafőzeléket kezdtek feltálalni, a felajzott ínyek hebehurgya mérlegelésére bízva a ffffrancia ffffőzőművészet legffffinomabb rügyffffakadásának értékelését.

Zazie belekóstolt az ételbe, és aztán kereken kijelentette, hogy szart ér. A viceházmesterné mama által a hagymás rostélyos mélyen gyökerező hagyományain nevelkedett hekus, az igazi klasszikus sültek terén komoly szakértőnek számító özvegy, valamint maga Gabriel (holott ő igazán hozzászokott a művészkávéházak furcsa ételkülönlegességeihez) egyakarattal igyekezett rábírni a csitrit arra a gyáva hallgatásra, amely lehetővé teszi koszos zugvendéglősöknek belpolitikai síkon a közízlelés megrontását, külpolitikai téren pedig külföldi használatra eltorzítani azt a pompái gasztronómiai örökséget, amely a franciákra a gallokról szállt át, akiknek ezenkívül köztudomásúlag még a pelenkahasználatot, a kádármesterséget, valamint a non-figuratív művészetet köszönhetjük.

– Node mégse akadályozhatnak meg, hogy kimondjam – jelentette ki Zazie –, hogy ez (megfelelő mozdulat) itt undorító moslék.

– Persze, persze – hagyta rá Gabriel –, nem akarlak erőszakolni. Megértő vagyok én, ugyebár, asszonyom?

– Olykor – ismerte el az özvegy dáma. – Olykor.

– Na nem is erről van szó – mondotta Trouscailion –, hanem udvariasságból nem illik.

– Udvarias a seggem lyuka – hangzott el Zazie szabatos és immár megszokott mondókája.

– Magát meg arra kérem – fordult Gabriel a rendőrhöz –, hagyja, hogy úgy neveljem ezt a porontyot, ahogyan én akarom. Én viselem érte a teljes felelősséget. Nem így van, Zazie?

– Rémlik, hogy így van valahogy – ismerte el Zazie. – A magam részéről semmi szín alatt nem vagyok hajlandó lenyelni ezt a pocsék löttyöt.

– Parancsol a kisasszonyka? – érdeklődött álszenteskedően egy parázna pillantású pincér, zendülést szimatolván. – Másvalamitparancsolok – felelte Zazie..

– Nem ízlik a kisasszonykának a mi elszászi káposztánk? – kérdezte a parázna pillantású pincér.

Gúnyolódni akart a szarházi.

– Nem – válaszolta Zazie helyett nyomatékosan és tiszteletet parancsolón Gabriel –, nem ízlik neki.

A pincér néhány másodpercig figyelmesen szemlélte Gabriel méreteit, majd Trouscaillon személyében megorrontotta a rendőrt. Az egyetlen, épphogy-serdülő leányka puszta kezében összegyűlt tetemes mennyiségű ütőkártya arra késztette, hogy befogja a nagy pofáját. Csúszó-mászó alázatoskodással tehát már-már visszavonulásba kezdett, de akkor meg egy még nála is szarházibb üzletvezetőféle vetemedett beavatkozásra. ő is imigyen kezdett bájologni:

– Mi az, mi az? – hápogott. – Külföldi létükre konyháról merészelnek fecsegni? Mégiscsak disznóság, mennyire elpimaszodtak mostanában a turisták. Tánavéginmég bebeszélik maguknak a nyavalyások, hogy értenek a konyhaművészethez.

Megfelelő taglejtések kíséretében nyilatkozattételre szólította fel néhányukat.

– Mit képzelnek, azért viseltünk annyi dicsőséges háborút, hogy maguk leköpködhessék a kúpzsákjainkat meg a pesmelbáinkat? Azt hiszik, azért termesztjük orcánk verejtékével a vörös bort meg a konyakot, hogy maguk lepocskondiázzák, és a vacak kokakólájukat meg a kiantijukat sózzák ránk a mi nedűink rovására? Semmirekellő banda, maguk még emberhúst zabáltak, és a lemészárolt ellenségük csontjából szívták a velőt, amikor a mi keresztesvitéz őseink már rósejbnis bifszteket sütöttek, pedig Parmentier még fel se fedezte a krumplit, nem beszélve a zöldbabkörítéses libamájas hurkáról, amit sohasem voltak képesek összefabrikálni. Nem teccik? Nemteccik? Mintha értenének hozzá!

Lélegzetet vett, hogy a következő, udvariasabb szavakkal folytassa hegyibeszédét:

– Tánazáraktól vannak így elképedve? Márpediglen nagyon tisztességes áraink vannak. Fogalmuk sincs róla, zsugori banda. Miből fizetné a tulajdonos az adóit, ha nem venné számításba a dollárjaikat, amivel azt se tudják, mihez kezdjenek.

– Befejezted a halandzsádat? – kérdezte Gabriel. Az üzletvezető ordított dühében.

– És ez hiszi magáról, hogy franciául beszél – üvöltötte.

Azzal a parázna tekintetű felszolgáló felé fordult, és a következőkben közölte vele benyomásait:

– Ehhez meg mit szólsz? Hallod ezt a goromba disznót, a mi nyelvjárásunkban merészel engem megszólítani? Hát ha ettől nem kavarodik fel az ember gyomra ...

– Pedig nem beszél rosszul – szólt a parázna pillantású pincér, félvén, hogy kihúzza a lutrit.

– Áruló! – ripakodott rá riadtan és hangját remegtetve az elkeseredett üzletvezető.

– Mire vársz, miért nem vered be a pofáját? – uszította Zazie Gabrielt.

– Psszt – csitította Gabriel a kislányt.

– Szorítsa meg a férfiúi büszkeségét, attól majd megtanul kesztyűben dudálni – biztatta özvegy Mouaque-né.

– Én erre nem vagyok kíváncsi – zöldült el Trouscaillon.

– Mialatt maga végrehajtja a műtétet, én kimegyek. Amúgy is be kell trombitálnom egy jelentést az óberhére.

A parázna pillantású pincér könyökével enyhén hasba vágta az üzletvezetőt, ily módon húzva alá a vendég szavainak jelentőségét. Megfordult a szél.

– Hogy szavamat ne felejtsem – udvariaskodott az üzletvezető –, mit is parancsol a kisasszonyka?

– Ez az izé, amit itt feltálaltak – közölte Zazie –, egy nagy rakás szar.

– Tévedés történt – világosította fel az üzletvezető barátságos mosoly kíséretében –, tévedés történt, ez a szomszéd asztalnál ülő külföldi turistáknak volt szánva.

– Velünk vannak – szögezte le Gabriel.

– Ne nyugtalankodjék – csillapította cinkos képet vágva az üzletvezető –, akkor majd máshol helyezem el az elszászi káposztámat. Mit parancsol helyette a kisasszony?

– Egy másik káposztafőzeléket.

– Egy másik káposztafőzeléket?

– Úgy, ahogy mondtam – erősítette meg Zazie az előbbi rendelését –, egy másik káposztafőzeléket.

– Igen ám – aggályoskodott az üzletvezető –, csakhogy a másik sem lesz jobb, mint ez itten. Jó előre megmondom, nehogy aztán újból kezdődjön a reklamálás.

– Végeredményben akad valami ehető is ebben a csehóban?

– Szolgálatára – így az üzletvezető. – Ó! csak ne volnának azok az adók (sóhajtás)!

– Nyamnyam – csámcsogott az egyik külföldi, miközben káposztafőzelékes tányérjának a fenekéről szürcsölgette a levet.

Majd egy jelentőségteljes mozdulattal közölte, hogy még egy adagot óhajt.

– Na, ugye – szólt diadalittasan az üzletvezető.

  És Zazie káposztafőzelékes tányérja, amelyet éppen akkor emelt el előle a parázna pillantású pincér, legott újból felbukkant, immár a betegesen nagybélű turista előtt.

– Mivel látom, hogy ínyencekkel van dolgom – folytatta az üzletvezető –, melegen ajánlom a marhahúskonzervünket. Teljesen friss, önök előtt nyitom fel a dobozt.

– Lassú a felfogása, de a végén mégiscsak megértette – dicsérte meg Zazie.

Az üzletvezető megszégyenülten oldalgott el. Gabriel, mivelhogy alapjában véve nemes lélek volt, vigasztalásképpen utánaszólt:

– Na és a málnaszörpjük? Jó a málnaszörpjük?

 

 

XIII.

 

Piskótalábú Mado hagyta, hadd csengjen a telefon három másodpercig, majd a negyedikben megpróbált rájönni, mi is történik a vonal túlsó végén. Miután leakasztotta a hallgatót a micsodájáról, legott Gabriel hangját hallotta meg benne, aki közölte vele, hogy néhány szót szeretne szólni élete párjához.

– De rohanj ám – tette hozzá.

– Nem tudok – felelte Piskótalábú Mado –, teljesen egyedül vagyok, nincs itt Turandot úr.

– Jártatodapofád, jártatodapofád, egyebetsetucc – rikoltotta közbe Zöldike.

– Ehh, hólyag vagy – mondotta Gabriel hangja –, ha senki sincs ott, bezárod a csehót, ha meg van valaki, kirakod az illetőnek a szűrét. Megértetted, te mulyaság virágszála?

– Igenis, mszjő Gabriel.

Azzal visszaakasztotta a kagylót. Ám a dolog nem volt olyan egyszerű. Valóban üldögélt ott egy vendég, akit egyébként teljesen magára hagyhatott volna, lévén az Charles, márpedig Charles nem az a fajta pacák, aki nekiáll turkálni a kasszafiókban, hogy némi aprópénzt szedjen ki belőle. Charles tisztességes pacák. Amit az is bizonyít, hogy éppen házassági ajánlatot tett neki.

Alighogy Piskótalábú Mado kezdte fontolóra venni a problémát, ismét megszólalt a telefon.

– Affenét? – hördült fel Charles. – Egy percig se maradhat nyugodtan az ember ebben a kupiban.

– Jártatodapofád, jártatod a pofád, egybetsetucc – kottyantotta el magát Zöldike, akit idegesített a helyzet.

Piskótalábú Mado ismét fölemelte a hallgatót, és hallotta, hogyan pattog ki belőle egy sereg melléknév: egyik kellemetlenebb, mint a másik.

– Le ne rakd, te szipirtyó, mert nem tudsz majd hol visszahívni. És pattanj, mint a bolha, hiszen teljesen egyedül vagy, vagy mégis van ott valaki?

– Charles van itt.

– Mit óhajtanak Charles-tól? – érdeklődött nemes előkelőséggel a megnevezett.

– Jártatodapofád, jártatodapofád, egyebetsetucc! – ismételte megszokott mondókáját Zöldike.

– Ő pofázik így? – hangzott a telefonból a kérdés.

– Nem ő, hanem Zöldike. Ö, márminthogy Charles, törvényes frigyről tárgyal velem.

– Úgy! hát rászánja magát – állapította meg közönyösen a telefon. – Ettől még felmehetne Marceline-ért, ha te nem akarsz lépcsőt mászni. Ennyit biztosan megtesz érted a Charles.

– Majd megkérdem – közölte Piskótalábú Mado. (Rövid szünet.)

– Aszongya, hogy nem hajlandó.

– Miért?

– Pipa magára.

– A barom. Szólj már neki, hogy kússzon el a távbeszélő zsinór végéig.

– Charles!! – kiáltotta el magát Piskótalábú Mado, megfelelő hívó taglejtés kíséretében.

Charles egy mukkot se szólt (megfelelő taglejtés).

Mado türelmetlenkedett (megfelelő taglejtés).

– Na, jön már? – érdeklődött a távbeszélő.

– Jön – közölte Piskótalábú Mado újabb taglejtés kíséretében.

Végül is, miután felhajtotta pohara tartalmát, Charles lassan a telefon felé közeledett, majd kiragadva a hallgatót esetleges jövendőbelije kezéből, a következő kibernetikai műszót ejtette ki:

– Halló.

– Te vagy az, Charles?

– Ühümmm.

– Akkor trappolj fel Marceline-ért, sürrgősen beszélnem kell vele.

– Nekem senki se parancsolgasson.

– Olálá, nem erről van szó, máris pattanj, ssürrrrgös, ha egyszer mondom.

– Én meg aszondom, hogy nekem senki sem parancsolgathat.

Azzal lerakta a kagylót. Majd visszaügetett a pulthoz, amely mögött Piskótalábú Mado álmodozott. Legalábbis úgy látszott.

– Szóval – érdeklődött Charles –, mi a véleményed? Igen vagy nem?

– Ismétlem – suttogta Piskótalábú Mado –, olyan irtóra hirtelen jött az egész, csak úgy, minden előzetes bejelentés nélkül, állatira felkavart meg csudára készületlenül ért, meg kell fontolnom, möszjő Charles.

– Mintha eddig még nem fontoltad volna meg.

– Ó! Hogy maga milyen szkeptikás, möszjő Charles. A telefon izémicsodája újra csörögni kezdett.

– Ejnye, már megint, mi ütött bele, mi üthetett bele?

– Ugyan már, hagyd a víz alatt – háborgott Charles.

– Nem szabad ilyen szívtelennek lenni, elvégre mégiscsak egy haver.

– Jó, jó, de az a taknyos fruska, aki vele van, az idegeimre megy.

– Sose törődjék azzal a pisissel. Ennyi idős korban mind ilyen.

Mivelhogy tovább csörgött a telefon, Charles újra odaállt a készülék mellé, és leakasztotta a kagylót.

– Halló – üvöltötte Gabriel.

– Ühümm – mormolt bele Charles.

– Hé, nejáccdmeg a bazárimajmot. Eriggy, bukfencezz el Marceline-höz, mert kezdesz feldühösíteni.

– Értsd meg – fuvolázta fölényeskedő hangon Charles –, értsd meg, hogy zavarsz.

– Nade ijjet – bömbölte a telefon –, hogy mit nem kell hallanom. Méghogy zavarlak? Ugyan mi fontosat vacakolhatsz?

Charles erélyesen eltakarta kezével a telefon beszélőkéjét, majd Madóhoz fordulva, megkérdezte:

– Egyszóval igen? Egyszóval nem?

– Egyszóval igen – válaszolta pirulva Piskótalábú Mado.

– De igazán?

(Néma taglejtés.)

Charles feloldotta a hangzárlat alól a belebeszélőcskét, és a következőt közölte a vonal túlsó végén még mindig jelenlevő Gabriellel:

– Tehát ide figyelj, fontos hírt jelentek be.

– Fütyülök rá. Eridj át ...

– Marceline-ért, tudom.

Majd teljes sebességgel hadarni kezdett:

– Piskótalábú Mado és én éppen most jegyezkedtünk el.

– Jó ötlet. Tulajdonképpen meggondoltam, nem érdemes...

– Értetted, mit mondtam? Piskótalábú Mado és én torvényes frigyre lépünk.

– Ha neked ez jó. Szóval Marceline-nek nem érdemes odafáradnia. Csak annyit mondj neki, hogy magammal viszem Zazie-t a Mont-de-piété-be, hadd nézze meg az előadást. Nagyon finom turistatársaság van a kíséretemben, meg néhány haver, szóval irtóra klassz banda verődött össze. Ezért ma este különösen szépen adom majd elő a műsorszámomat. Zazie okulhat belőle, igazán mázlija van a kicsikének. Igaz, ide süss, gyere el te is a Piskótalábú Madóval, legalább méltóképpen ünneplitek meg az eljegyzést, nem igaz? Iszunk egy jót az egészségetekre, én fizetem a cehhet meg a beléptidíjat is ráadásul. Az a fafejű Turandot is eljöhet meg Zöldike is, ha úgy gondoljátok, hogy szórakoztatni fogja a dolog, meg Gridoux, ne felejtsétek elhozni Gridoux-t is. Azt a tróger Gridoux-t.

Azzal Gabriel visszaakasztotta a kagylót.

Charles a zsinórja végén lelógatta a hallgatót, és Piskótalábú Mado felé fordulva, megpróbált valami emlékezetes kijelentést tenni:

– Egyszóval – jelentette ki –, rendben van? El van boronálva az ügy?

– De mennyire! – vágta rá sietve Madeleine.

– Összeházasodunk Madeleine-nel – közölte Charles az éppen hazaérkező Turandot-val.

– Jó ötlet – helyeselt Turandot. – Ennek örömére megkínállak benneteket egy kis szíverősítővel. De sajnálom, hogy elveszítem Madót. Jó melós csaj volt.

– Igen, csakhogy én maradok ám – mondotta Madeleine. – Halálra unnám magamat otthon, mialatt Charles a takszival furikázik.

– Az igaz, így is van – csatlakozott jövendőbelije véleményéhez Charles. – Tulajdonképpen semmi sem változik, kivéve, hogy ezentúl már törvényes kereteken belül kefélünk.

– A végén mindig belenyugszunk a változtathatatlanba – bölcselkedett Turandot. – Mit isztok?

– Nekem mindegy – szerénykedett Charles.

– Most az egyszer én szolgállak ki – mondotta Turandot nagy lovagiasan Madeleine-nek, s azzal rápaskolt az ülepére, amit munkaidőn kívül sohasem szokott művelni, akkor is csupán azért, hogy melegebbé varázsolja a légkört.

– Charles ihatna egy fernet-brancát – javasolta Madeleine.

– Az ihatatlan – tiltakozott Charles.

– Ma délben mégis alaposan a fernet-brancás poharad fenekére néztél – jegyezte meg Turandot.

– Pedig úgy van. Hát akkor én egy pohár burgundit iszom.

Koccintanak.

– A törvényes kettyentéseitekre – köszöntötte fel őket Turandot.

– Kösz. .. – válaszolta Charles, és sapkájával megtörölte a száját.

Hozzáfűzte, hogy ez még nem minden, fel kell mennie, hogy átadja az üzenetet Marceline-nek.

– Ne fáradj, kis bogaram, majd én felmegyek – ajánlkozott Madeleine.

– Mi köze neki hozzá, hogy összeházasodtok-e, vagy nem? – szólt hozzá Turandot. – Nyugodtan várhat holnapig, ráér, ha akkor tudja meg.

– Ami Marceline-t illeti, ez más tészta – világosította fel Charles. – Zazie Gabriellel maradt, aki mindnyájunkat, téged is, meghívott egy drinkre, és közben megnézzük a műsorát is. Egy drinket mondott, de remélem, többre is meghív.

– Na, te aztán nem vagy finnyás – jegyezte meg Turandot. – Képes vagy egy buzilokálban megünnepelni az eljegyzésedet? Na, még egyszer mondom, te aztán nem vagy finnyás.

– Jártatodapofád, jártatod a pofád, egyebetsetucc – rikácsolta Zöldike.

– Ne vitatkozzanak – csitította őket Madeleine –, én megyek, és átadom az üzenetet madame Marceline-nek, aztán szépen kicsípem magam a mi Gabynk tiszteletére.

Azzal ellibegett. A második emeletre érve, az újdonsült menyasszony becsengetett az ajtón. Egy ajtó, amelyen ily bájosan csengetnek be, nem tehet egyebet, mint hogy kitáruljon. Aminthogy kitárult a szóban forgó ajtó is.

– Bonzsur, Piskótalábú Mado – üdvözölte nyájasan Marceline.

– Szóval itt volnék – állapította meg a lépcsőjárástól kissé kifulladt Madeleine.

– Kerüljön beljebb, és igyék velem egy pohárka málnaszörpöt – invitálta nyájasan a szavába vágva Marceline.

– De föl kell öltöznöm.

– Nem úgy veszem észre, hogy meztelen volna – nyugtatta meg nyájasan Marceline.

Madeleine elpirult. Marceline nyájasan hozzáfűzte:

– De még úgy is meg lehetne inni a málnaszörpöt, hát nem? Nők, egymás közt ...

Nade mégis ...

– Egészen izgatottnak látszik.

– Mert éppen az imént jegyezkedtem el. Érthető, nem?

– Nem másállapotos?

– Pillanatnyilag nem.

Akkor nem utasíthat vissza egy pohárka málnaszörpöt.

Milyen kedvesen beszél.

Igazán nem én tehetek róla – szerénykedett szemét lesütve, nyájasan Marceline. – Jöjjön már be.

Madeleine még elsuttog néhány zagyva, udvarias szót, és belép. Miután hellyel kínálják, leül. A ház úrnője két poharat, egy kancsó vizet és egy üveg málnaszörpöt hoz be. Az utóbbi folyadékból óvatosan tölt, vendégének eléggé bőkezűen, míg saját magának éppen csak egy ujjnyit.

– Én vigyázok – jelenti ki nyájasan, cinkos mosollyal.

Majd felhígítja az italt, amelyet kacér egymásra pillantgatások közben hajtanak fel.

– Egyszóval? – érdeklődött nyájasan Marceline.

– Ja igen – mondta Madeleine –, möszjő Gabriel telefonált, hogy magával vitte a kis Zazie-t a lokálba, hogy bemutassa előtte a műsorszámát, minket kettőnket, mármint Charles-t meg engem pedig meghívott, hogy ott ünnepeljük meg az eljegyzésünket.

– Tehát Charles a vőlegény?

– Ha már, akkor inkább ö, mint másvalaki. Komoly ember, meg aztán már ismerjük is egymást.

Továbbra is egymásra mosolyogtak.

– Mondja, madame Marceline – szaporította tovább a szót, ezúttal tanácsot kérőn Madeleine –, milyen cuccot húzzak fel?

– Hát – szólt nyájasan Marceline –, eljegyzésre olyan középfehér való, szűzies árnyalatú, beleszőtt ezüstszálakkal.

– Ami a szűziest illeti, azért az túlzás – szerénykedett Madeleine.

– Márpedig így szokás.

– Még egy homokos-lokálban is??

– Ez mit sem változtat a dolgon.

– Igen ám, igen ám, de ha nincs középfehér ruhám szűzies ezüstpettyekkel, de még csak kétszoba fürdőszobás kosztümöm sincs lakókonyhás blúzzal és kombinéval, akkor mit tegyek? De igazán, mondja meg, mondja, mit tegyek?

Marceline, a töprengés nyilvánvaló jeléül lehorgasztotta a fejét.

– Akkor – szólalt meg nyájasan –, akkor ebben az esetben miért ne vehetné fel a pirosbársony kuliját azzal a plisszírozott zöld-sárga csíkos szoknyával, amiben a július tizennegyediken bálon láttam.

– Ilyen jól megjegyezte?

– Hát persze hogy megjegyeztem – mondotta Marceline, akinek szavait kurta csend követte. – Elragadóan nézett ki.

– Ez kedves – felelte Madeleine. – Szóval olykor-olykor észrevesz?

– Hát persze – ismerte el nyájasan Marceline.

– Merthogyén olyan szépnek találom magát.

– Igazán? – kérdezte nyájasan Marceline.

– Igazán – válaszolta hevesen Mado –, de igazán ám! Maga olyan szép. Irtózatosan szeretnék olyan lenni, mint maga. És milyen pompás alakja van. És ráadásul milyen elegántos.

– Na, azért nem kell túlozni – tiltakozott nyájasan Marceline.

– De, de, de, maga igazán csudaszép. Miért is nem találkozunk gyakrabban? (Csend.) Szeretnék magával gyakrabban találkozni. Szeretném (mosoly) gyakrabban látni.

Marceline lesütötte a szemét, és kissé elpirult.

– Igen – ragadta magához újra a beszéd fonalát Madeleine –, miért nem látom magát gyakrabban? Tudja, muszáj őszintén megmondanom, hogy maga csak úgy sugárzik az egészségtől, és ráadásul olyan szép! Miért nem találkozhatunk mi gyakrabban?

– Tudja, nem vagyok éppen meleg hangulatban – válaszolta nyájasan Marceline.

– Nem kell olyan messzire menni, azért még ...

– Ne erőltessük a dolgot, szívem – mondta Marceline.

Ezután csendesen, elgondolkozva, merengve üldögéltek. Gyorsan szaladt az idő. Hallották, amint a távolban, az utcákon, lassan, egyre halkabban siklanak az autógumik. A félig nyitott ablakon át látták, amint szinte nesztelenül megcsillan a holdfény egy-egy televízióantenna rácsán.

– Azért mégis indulhatna átöltözni – tanácsolta nyájasan Marceline –, ha nem akarja elszalasztani a Gabriel számát.

– Igaza van – hagyta rá Madeleine. – Szóval a július tizennegyedikei almazöld kulimat vegyem fel a narancssárgacitromsárga csíkos szoknyával?

– Azt.

(Rövid szünet.)

– Azért mégis elszomorít, ha arra gondolok, hogy teljesen egyedül hagyom itt – mondotta Madeleine.

– Ó, nem baj – vigasztalta Marceline. – Már megszoktam.

– Azért mégis.

Egyszerre, ugyanazzal a mozdulattal álltak fel.

– Hát, ha így van, megyek átöltözni – nyugodott bele Madeleine a megváltoztathatatlanba.

– Elragadó lesz – szólt szelíden Madóhoz közeledve Marceline.

Madeleine a szemébe nézett.

Kopogtattak az ajtón.

– Na mi lesz, jössz már? – kiáltott be Charles.

 

 

 

XIV.

 

A tragacs megtelt, és Charles indított. Mellette Turandot ült, Madeleine a hátsó ülésen, Gridoux és Zöldike közt.

Madeleine figyelmesen szemlélte a papagájt, majd, szavait az összes jelenlevőkhöz intézve, felvetette a kérdést:

– Mit gondolnak, elszórakoztatja az előadás?

– Sose izgulj – felelte Turandot, aki félretolta az elválasztó üveglapot, hogy hallja, amit mögötte beszélnek –, hiszen tudod jól, hogy amikor kedve szottyan, elszórakozik a saját gondolatain. Akkor miért ne szórakoztatná el Gabriel?

– Ezeknél az állatoknál sohsem lehet tudni, mit értenek meg – jelentette ki Gridoux.

– Jártatodapofád, jártatodapofád, egyebetsetucc – jelentette ki a maga részéről Zöldike.

– Látjátok, többet megértenek ezek, mint általában hiszik – szögezte le Gridoux.

– Ez igaz – helyeselt lelkesed Madeleine. – Ez halálosan igaz. különben mi talán igazán értünk akármit akármiből?

– Miből akármit? – érdeklődött Turandot.

– Az életből. Néha azt lehetne mondani, olyan az élet, mint egy álom.

– Esküvő előtt mondanak ilyesmiket.

S Turandot ezzel Charles combjára csapott, hogy csak úgy csattant, nem törődve azzal, hogy felborulhat a taxi.

– Ne vacakolj – intette le Charles.

– Nem – mondotta Madeleine –, nem erről van szó, nemcsak a házasságra gondoltam, hanem úgy általában.

– Ez az egyetlen módja – jelentette ki szakértő hangon Gridoux.

– Minek az egyetlen módja?

– Annak, amit mondtál.

(Néma csend.)

– Milyen szomorú is az élet – sóhajtott fel Madeleine.

– Nem az – tiltakozott Gridoux –, nem az.

– Jártatodapofád, jártatodapofád, egyebetsetucc – rikácsolta megvetően Zöldike.

– Nem mondhatnám, hogy gyakran cserél lemezt őkelme – szögezte le Gridoux.

– Azzal gyanúsítod talán, hogy tehetségtelen? – kiáltotta hátra a válla felett Turandot.

Charles, akit sohasem érdekelt különösebben Zöldike, háztulajdonosa felé hajolt, s lopva a fülébe súgta:

– Krdzdmgtőle, hogy még mindig állja-e az igent? – Kitől kérdezzem meg? Zöldikétől?

– Ne játszd meg magad még hülyébbnek, mint amilyen vagy.

– Hát már viccelni sem lehet – kesergett szívhez szólón Turandot.

És hátrakiáltott a válla felett:

– Piskótalábú Mado!

– Jelen – válaszolta Madeleine.

– Charles azt kérdezi, hogy még mindig feleségül akarsz-e hozzá menni?

– Eeeegen! – felelte határozott hangon Madeleine. Turandot Charles-hoz fordult, és megkérdezte tőle:

– Még mindig feleségül akarod venni Piskótalábú Madót?

– Eeeegen! – felelte határozott hangon Charles.

– Akkor én – jelentette ki nem kevésbé határozott hangon Turandot – ünnepélyesen házastársaknak nyilvánítalak benneteket!

– Ámen! – tette hozzá Gridoux.

– Hülye vicc – dühöngött Madeleine –, ez hülye vicc.

– Miért? – kérdezte Turandot. – Akarsz, vagy nem akarsz? Értsük meg egymást!

– Ez egyáltalán nem jó tréfa!

– Én nem tréfáltam. Régóta egy párnak óhajtottalak benneteket Charles-lal.

– Söpörjön a saját háza előtt, möszjő Turandot.

– Madóé volt az utolsó szó – zárta le a vitát higgadtan Charles. – Megérkeztünk. Mindenki kiszáll. Beállok a takszimmal valahová, és jövök vissza.

– Na végre! – lélegzett fel Turandot. – Már majdnem nyakszirtmerevedést kaptam. Nem haragszol rám?

– Dehogy haragszom – felelte Madeleine –, maga túlságosan fafejű ahhoz, hogy haragudni lehetne magára.

Egy díszegyenruhába öltözött ellentengernagy jelent meg, kitárta előttük az ajtót, aztán felkiáltott:

– Jaj, de aranyos! – így kiáltott fel, amikor megpillantotta a papagájt. – ő is bemegy?

Zöldike felhördült: – Jártatodapofád, jártatodapofád, egyebetsetucc!

– Ejnye – méltatlankodott az ellentengernagy –, azt hinné az ember, hogy haragszik.

Az újonnan érkezettekhez pedig:

– Ugye önök Gabriella vendégei? Első pillantásra meglátni.

– Ne pimaszkodj, te buzikurva – mordult rá Turandot.

– És ez itt, ez is Gabriellát akarja látni?

Ahogy ránézett a papagájra, látszott, hogy majd szétveti az undor.

– Zavar talán? – kérdezte Turandot.

– Egy kicsit – válaszolta az ellentengernagy. – Ettől a fajta dögtől komplexusaim támadnak.

– Menjen el egy hapcihoanalitikushoz – tanácsolta Gridoux.

– Már megpróbáltam kianalizáltatni az álmaimat – felelte az ellentengernagy –, de nagyon ocsmányak. Semmi eredmény.

– Miről szokott álmodni? – érdeklődött Gridoux.

– Szoptatósdajkákról.

– Juj, de undorító – mondotta évődő célzattal Turandot.

Charles-nak sikerült közben elhelyezni a kocsiját.

– Na mi van – szólalt meg Charles –, nem mentetek még be?

– Nini, a kis tékozló leányzó – szellemeskedett az ellentengernagy.

– Nem szeretem, ha kikezdenek velem – szögezte le kissé barátságtalanul a bérgépjárműves.

– Tudomásul vettem – így az ellentengernagy.

– Jártatodapofád, jártatodapofád – így Zöldike ...

– Mit rostokoltok itt – szólt rájuk az időközben felbukkanó Gabriel. Gyertek be. Ne féljetek. Még nem érkezett meg a törzsvendégsereg. Csak a turisták vannak itt. Meg Zazie. Gyertek már be. Gyertek már be. Nemsokára egymás hasát fogjátok a röhögéstől.

– Miért éppen ma estére hívtál meg bennünket? – kérdezte Turandot.

– Az, aki a hallgatás szemérmetes fátyolát borította működése területére – folytatta Gridoux.

– És aki – tette hozzá Madeleine – sohasem akarta, hogy megcsodálhassuk művészetének gyakorlása közben.

– Igen – rikácsolta közbe Zöldike –, nem értjük sem eme nunc hic-jét, sem e quod quid-jét.

Rá se rántva a papagáj felszólalására, Gabriel a következő szavakkal válaszolt a megelőző interpellációkra:

– Miért? Azt kérdezik tőlem, hogy miért? Ó, mily különös kérdés, amikor azt sem tudja az ember, hogy saját magának kit, mit, hogyan válaszoljon rá. Miért? Úgy van, miért? azt kérdezik tőlem, hogy miért? Engedjék meg, ó! ebben az oly kellemes pillanatban, hogy utaljak a létnek és a majdnemmiértnek ama egybeolvadására, amely a kézizálogkölcsönök és a biztosítékok roppant olvasztótégelyében megy végbe. Miért, miért, miért és miért, azt kérdezik tőlem, hogy miért? Hát nem hallják a gloxiniák remegését, a nászdalok zengése közben?

– És te ezt nekünk mondod? – kérdezte Charles, aki szenvedélyes keresztrejtvényfejtő volt.

– Nem, egyáltalán nem – válaszolta Gabriel. – De nicsak! Nézzétek! Nézzétek!

Valami láthatatlan felezővonal mentén, varázslatos módon szétnyílt egy piros bársonyfüggöny, és az elámult látogatók szeme elé tárult a főváros valamennyi homokos-gyülekezőhelye között – pedig ebben aztán nincs hiány – a legnevezetesebb, a Mont-de-piété, bárpultja, asztalai, emelvénye és táncparkettje; a lokálban némi élénkséget ebben az időtájban még csupán a csicseróne Gabriel követőinek és a közöttük trónoló és szónokló csitri Zazie-nak a szokásostól eltérő és kissé rendellenes jelenléte jelentett.

– Szorítsanak helyet, ó nemes idegene! – szólította fel őket Gabriel.

Mivelhogy a nemes idegenek nemes idegenvezetője, Gabriel követőinek teljes bizalmát élvezte, a felszólítottak legott megmozdultak, hogy elhelyezkedhessenek közöttük az újonnan érkezettek. Miután megtörtént a keveredés, zöldikét az asztalfőre ültették. A tudós madár azzal fejezte ki elégedettségét, hogy úgyszólván mindent teleszórt napraforgómaggal maga körül.

Egy skótszoknyás ifjú, egyébként a vendéglátóipari intézményhez beosztott egyszerű borfiú, alaposan szemügyre vette az utóbb említett személyiséget, majd fennhangon kifejtette véleményét

– Vannak még dilinyósok. Mondhatom ...

– Zöldfülű buzipalánta – bókolt neki Turandot. – Mit képzelsz, te talán épeszűnek nézel ki ebben a szoknyában!

– Hagyd békén – intette le Gabriel –, ez a munkaruhája. Ami zöldikét illeti – tette hozzá a skótszoknyáshoz intézve szavait –, öt én hívtam meg, hát jó lesz, ha befogod a pofádat, és megtartod magadnak a megjegyzéseidet.

– Ez a beszéd – állapította meg elégedetten Turandot, s diadalmas képpel mérte végig a skótszoknyást. – És ezenkívül – folytatta –, mit kapunk inni? – Pezsgőt vagy mi a fenét?

– Nálunk kötelező a pezsgő – világosította fel a skótszoknyás. – Hacsak nem uiszkit rendelnek. Feltéve, ha tudja, hogy az micsoda.

– Tőlem kérdi – kiáltott fel Turandot –, tőlem, aki brancsbeli vagyok!

– Miért nem mondta meg – mentegetőzött a skótszoknyás, keze fejével kefélgetve a szoknyáját.

– Hát akkor gyerünk – szólt Gabriel –, hozzál nekünk a ház szénsavas löttyéből!

– Hány palackkal?

– Az az ártól függ – felelte Turandot.

– Hiszen mondtam, hogy az én vendégeim vagytok – emlékeztette Gabriel.

– Én csak a te érdekeidet védelmeztem – szabadkozott Turandot.

– Fogához ver a mucika minden krajcárt – jegyezte meg a skótszoknyás, megcsípte a bisztrótulajdonos fülét, és legott tovább is állt. – Hozok egy nagy tucatot.

– Egy nagy tucat mit? – kérdezte a beszélgetésbe váratlanul bekapcsolódó Zazie.

– Tizenkét tucat palackot akart mondani – magyarázta meg a mindig nagystílű Gabriel.

Zazie ezután az újonnan érkezettekkel kegyeskedettfoglalkozni.

– Na, taxikirály – tüntette ki megszólításával Charles-t -,tehát megházasodunk?

– Meg – hangzott Charles tömör válasza.

– Végre mégis sikerült gusztusára valót találnia.

Zazie nagy érdeklődéssel nézegette Madeleine-t.

– Ő az?

– Bonzsur, madmázell – üdvözölte kedvesen Madeleine.

– Szia! – viszonozta Zazie a köszöntést.

Majd Mouaque úr özvegye felé fordult, hogy öt is beavassa az ügyekbe:

– Az a kettő ott – világosította fel közelebbről az özvegyet, ujjal mutatva a szóbanforgó személyekre – összeházasodik.

– Ó! be megható! – lelkendezett özvegy Mouaque-né. – És az én szegény Trouscaillonom talán éppen most sebesül meg ebben a sötét éjszakában. De elvégre (sóhajtás) ő választotta ezt a mesterséget. (Csend.) Furcsa volna, ha másodszor is özvegyi sorsra jutnék, még az esküvő előtt. – És röviden, de annál fülsértőbben felnevetett.

– Ki ez a flúgos spiné? – kérdezte Gabrieltől Turandot.

– Mittomén. Még délután ránk csimpaszkodott egy hekussal együtt, akit útközben szedett fel.

– Melyik a hekus?

– Elment bejárni a körzetét.

– Nem tetszik nekem a társasága – mondta Charles.

– Úgy van – csatlakozott Charles véleményéhez Turandot. – Nem egészséges dolog.

– Sose izguljatok – nyugtatta meg őket Gabriel. – Minden semmiségért nyugtalankodtok. Nézzétek csak, megjött a pia. Hurrá! Egyenek, igyanak, éljék világukat, kedves barátaim, kedves utasok, te, kedves unokahúgom, és ti, zsenge jegyespár. Ja igaz! Meg ne feledkezzünk a jegyesekről. Tósztot! Tósztot a jegyespárra!

A meghatott turisták kórusban elénekelték a hepibörszdétujút, néhány elérzékenyült skót szoknyás pincér pedig letörölte könnyeit, nehogy elkenődjék a szempillafestékük.

Gabriel ezután dugóhúzóval veregetni kezdte az egyik poharat, miáltal az általános figyelem feléje irányult, varázslatos lévén tekintélyének ereje. Lovaglóütésben elhelyezkedett egy széken, és belefogott a szónoklatába:

– Nos, tehát, kedves báránykáim és juhocskáim, kedves híveim, most végre ízelítőt kapnak művészi képességeimből. Önök közül néhányan bizonyára már régebben tudják, néhányan pedig nemrégiben értesültek róla, hogy jövedelmeim emlőjének főcsecsbimbójává a balettművészetet avattam. Valamiből élni is kell, ugyebár? És vajon miből élünk? – kérdezem önöktől. Persze hogy a levegőből, amit belélegzünk – legalábbis részben, mondanám én, és ettől is halunk meg –, de legeslegfőképpen abból az anyagból, amely velősen lóvé néven szerepel a köztudatban. Ez a mézédes, ízletes és többszínű termék a leghihetetlenebb könnyedséggel párolog el, ugyanakkor pedig csupán orcánk verejtékével szerezhető meg, legalábbis e világ kizsákmányoltjai esetében, akik közé jómagam is tartozom, és akik közül a legelsőt Ádámnak nevezték. Ö, a mi ősapánk, mint köztudomású, az istenek kegyetlen elnyomása alatt nyögött. Noha Ádámnak az Édenkertben elfoglalt kéglije a jelenlegi emberi lények szemszögéből nézve és mai megítélés szerint nyilvánvalóan nem zavarhatta Jehováék köreit, mégis száműzték a gyarmatokra, hogy túrja a földet, és citrancsot termesszen, a bűbájosoknak megtiltották, hogy segítséget nyújtsanak vajúdó oldalbordájának, a kígyókat pedig arra kényszeríttették, hogy a nyakuk köré tekerjék a combjukat. Az én két combom ehhez képest szóra sem érdemes semmiség. De bármiként legyen is, orcám említett verejtékcseppjeivel olajoztam meg térdhajlataimat, és magam is édeni és ádámi állapotban keresem a mindennapi kenyeremet. Még néhány pillanat, és máris működés közben látnak, de vigyázati ne essenek tévedésbe, mert én nem holmi közönséges sztriptízt mutatok be önöknek, hanem tiszta művészetet! Művészetet, nagy em-mel, jól figyeljenek! Mégpedig a művészetek közül is a Tánc művészetét, négybetűs Tánc-Művészetet. A négybetűs szavak vitathatatlanul felsőbbrendűek mind a francia nyelv méltóságteljes folyamán annyi meg annyi durvaságot hömpölygető hárombetűs szavaknál, mind pedig a nem kevesebb trágárságot hordozó ötbetűsöknél. Beszédem végére érve, immáron nem marad számomra más hátra, mint hogy mélységes hálámat és teljes elismerésemet fejezzem ki önöknek azért a hatalmas tapsviharért, amelyben tiszteletemre és nagyobb dicsőségemre azonnal ki fognak törni. Köszönöm! Előre is köszönöm! Még egyszer, köszönöm!

És, egy ugrással felszökkenve, a kolosszus éppoly rendkívüli, mint amilyen váratlan kecsességgel összeütötte néhányszor a levegőben a lábát, miközben a pillangó repülését utánozva, két karját a lapockája mögött lengette.

Ez az ízelítő tehetségéből figyelemre méltó lelkesedést váltott ki a turistákból.

– Bravó! bravó! – buzdították.

– Tyűha! – csettintett Turandot, aki még sohasem ivott ilyen jóízű nedűt.

– (Ó! be nagyhangú) – kényeskedett az egyik skót szoknyás pincér.

Miközben a környékbeli lokálokkal meghitt viszonyban lévő autókárok fürtszámra ontották az új vendégeket, Gabriel hirtelen visszajött, és gyászos képpel leült.

– Nem érzi jól magát, möszjő Gabriel? – érdeklődött bájosan Madeleine.

– Lámpalázam van.

– Balfácán – mondotta Charles.

– Ez az én formám – szólt Zazie.

– Ezt nem teheted velünk – szólt Turandot.

– Jártatodapofád, jártatodapofád, egyebetsetucc – rikácsolta Zöldike.

– Találó megjegyzései vannak a madárnak – állapította meg az egyik skót szoknyás alkalmazott.

– Ne hagyd magad befolyásolni, Gaby – kérlelte Turandot.

– Képzeld azt, hogy mi is ugyanolyan emberek vagyunk, mint a többi – tanácsolta Zazie.

– Az én kedvemért – szólalt meg negédeskedve Mouaque úr özvegye.

– Maga le van szarva – közölte Gabriel. – Nem, barátaim, nem – folytatta, szavait a többiekhez intézve –, nem csupán erről van szó (sóhajtás), (szünet), hanem úgy szerettem volna, ha Marceline is megcsodál.

Közben bejelentették, hogy az előadást irtóhercig Martinique-szigeti fiúk táncával, egy karambával megkezdik.

 

 

XV.

 

Marceline elaludt a fotelban. Valami felébresztette álmából. Hunyorgó szemmel megnézte az órát, semmi különösebb következtetést nem vont le belőle, azután lassan ráeszmélt, hogy valaki nagyon halkan megérintette az ajtót.

Azonnyomban eloltotta a villanyt, és nem moccant. Gabriel nem lehet, mert ha ő érkezne haza a többiekkel, akkora ramazurit csapnának, hogy felriadna az egész városnegyed. A rendőrség sem lehet, tekintettel arra, hogy a nap még nem kelt fel. Ami pedig a Gabriel megtakarított vagyonára törő esetleges betörő hipotézisét illeti, ezen csak röhécselni lehet.

Csend támadt, majd valaki lenyomta a kilincset. A művelet nem járván semmiféle eredménnyel, az illető kotorászni kezdett a zárban. Ez így folyt bizonyos ideig. Nem mondhatni, hogy majomügyességgel dolgozik – gondolta magában Marceline. Végül mégiscsak kinyílt az ajtó.

Az illető nem lépett be azonnal. Marceline oly halkan és cselesen lélegzett, hogy a másik nem hallotta meg.

Az illető végre lépett egyet. A villanykapcsolót keresve, a sötétben tapogatózott. Sikerült megtalálnia, és világosság lőn a hallban.

Marceline rögtön felismerte a jövevény alakjának körvonalait: az állítólagos Olcsó Pedro volt az. Amikor azonban a pofa abban a szobában is felkattintotta a villanyt, ahol ő ült, Marceline hirtelenségében azt hitte, hogy tévedett, mert a jelen levő személy nem viselt se körszakállat, se sötét szemüveget.

Cipőjét a kezében tartotta, és mosolygott.

– Jól megijesztettem, mi? – kérdezte lovagiasan. – Á, dehogy – felelte nyájasan Marceline.

Miközben a pasas leült, és csendben újra felhúzta a lábbelijét, Marceline megállapította, hogy nem tévedett első személyazonosításánál. Az a pacák volt, akit Gabriel lependerített a lépcsőn.

Hogy megcipősödött, az ürge újfent mosolyogva nézett Marceline-re.

– Ezúttal – jelentette ki – szívesen elfogadnék egy pohár málnaszörpöt.

– Miért „ezúttal”? – érdeklődött Marceline, kérdésének utóbbi szavát idézőjel között gügyögtetve.

– Hát nem ismer meg?

Marceline habozott, majd beismerte, hogy de, de ... (megfelelő taglejtéssel).

– Bizonyára tudni szeretné, mit keresek ilyen késő órában itten?

– Ön rendkívül tisztán látó lélekbúvár, Pedro úr.

– Pedro úr? Ugyan miért „Pedro úr„? – vetette fel a kérdést rendkívül kíváncsian a csodapók, többszörös idézőjelekkel ékesítve a „Pedro urat.”

– Mert délelőtt így mutatkozott be – válaszolta nyájasan Marceline.

– Ja úgy?! – mondotta fesztelen képpel a muki. – Egészen megfeledkeztem róla.

(Szünet.)

– Nos tehát? – fűzte tovább a szót – nem is kérdezi meg, mit keresek itt ilyenkor?

– Nem, nem kérdezem meg.

– Nagy kár – jelentette ki a hapsi –, mert azt válaszoltam volna, azért jöttem, hogy elfogadjam, ha megkínál egy pohár málnaszörppel.

A legnagyobb csendben, saját magához intézve szavait, Marceline a következő észrevételeket közölte önmagával:

– Azt szeretné, ha megmondanám neki, hogy bárgyú kifogást talált ki, de nem teszem meg neki ezt a szívességet, dehogyis teszem.

Az alak körülnézett.

– Ebben van (taglejtés)?

A meglehetősen ízléstelen és ormótlan kredencre mutatott. Minthogy Marceline nem válaszolt, a krampusz vállat vont, felállt, kinyitotta az alkotmány ajtaját, és egy üveget meg két poharat vett ki belőle.

– Egy kicsit iszik maga is, ugye? – javasolta.

– Nem tudnék tőle elaludni felelte nyájasan Marceline. Az alak nem unszolta tovább. Ivott.

Marceline a maga részéről nem tett semmiféle megjegyzést sem.

– Nem jöttek még haza? – érdeklődött a pofa, éppen csak azért, hogy mondjon valamit.

– Láthatja jól. Különben már odalenn volna.

– Gabriella – suttogta álmodozva a szivar. – (Rövid szünet.) – Kész röhej. (Rövid szünet.) Határozottan kész röhej. Az utolsó kortyig kiitta poharának tartalmát. – Pfujjj! – morogta.

Ismét csend honolt a levegőben.

A pasas végre rászánta magát.

– Arról van szó – mondta –, hogy néhány kérdésem lenne magához.

– Nosza – bátorította nyájasan Marceline –, csakhogy én nem válaszolok ám rájuk.

– Muszáj – jelentette ki a másik. – Bertin Poirée rendőrfelügyelő vagyok.

Marceline nem bírta megállni, hogy ne nevessen.

– Tessék az igazolványom – szólt ingerülten az állítólagos felügyelő.

És messziről megmutatta Marceline-nek.

– Hamis – állapította meg Marceline. – Első pillantásra látszik. És ha valódi rendőrfelügyelő volna, akkor tudná, hogy nem így folytatnak le egy vizsgálatot. Még arra is lusta, hogy egy detektívregényt elolvasson. Franciát persze, abból megtanulhatta volna. Egész csomó dologért fel lehetne magát jelenteni: betörés, magánlaksértés, erőszak ...

– És talán másfajta erőszak is.

– Tessék? – kérdezte nyájasan Marceline.

– Hát tudja meg – szólt a tolakodó fráter –, hogy rettenetesen belebolondultam magába. Ahogy megláttam magát, úgy éreztem: nem tudnék tovább élni e földön, ha előbb vagy utóbb nem kaphatom el, aztán még hozzátettem magamban: akkor már inkább előbb, mégpedig a lehető leggyorsabban. Én nem tudok várni. Türelmetlen vagyok: ilyen a természetem. Egyszóval azt gondoltam magamban: ma este megadatik számomra az alkalom, mivelhogy az istennő – ez maga – egyesegyedül, egymagában ül a fészkében, tekintettel arra, hogy az egész háznép pereputtyostól, beleértve azt a hülye Turandot-t, elmegy a Mont-de-piété-be megcsodálni Gabriella ugrabugrálását. Gabriella! (Rövid szünet).

– Kész röhej (Rövid szünet.) – Határozottan kész röhej.

– Maga ezt honnan tudja?

– Mert Bertin Poirée rendőrfelügyelő vagyok.

– Tegye bolonddá az öreganyját- förmedt rá Marceline, hirtelen hangnemet változtatva. – Vallja be, hogy álhekus.

– Miért, maga azt hiszi, hogy egy hekus – ahogyan maga nevezi – nem lehet szerelmes?

– Akkor maga nagyon hülye hekus.

– Vannak olyanok is, akik nem valami mélygondolkozásúak.

– Persze, maga a krémjükhöz tartozik – gúnyolódott Marceline.

– Hát csak ennyi hatást értem el magánál a vallomásommal? A szerelmi vallomásommal?

– Csak nem képzeli, hogy lefekszem magának, csak úgy, az első füttyentésre.

– Őszintén hiszem, hogy végül is nem marad érzéketlen személyes varázsomra.

– Hogy mit nem kell hallanom!

– Majd meglátja. Egy kis csevegés, és vonzerőm máris megteszi a magáét.

– És ha mégse?

– Akkor magára vetem magam. Csak úgy, duma nélkül.

– Na rajta. Próbálja meg.

– Ó, van időm. Csak végső esetben használnám ezt az eszközt, mert be kell vallanom, a lelkiismeretem nem helyesli teljes mértékben.

– Sietnie kellene. Gabriel mindjárt itthon lesz.

– Ó, azt nem. Ma reggel hatkor van záróra.

– Szegény Zazie – sajnálkozott nyájasan Marceline –, milyen fáradt lesz, pedig a hat hatvanas vonattal kell visszautaznia.

– A fene törődik most a maga Zazie-jával. Undorodom a kislányoktól, savanykás ízűek, pfujj. Ellenben az olyan szép teremtés, mint maga ... istenemre ...

– De azért ma reggel mégis a nyomába szegődött annak a szegény kislánynak.

– Azt nem mondhatja. Én szállítottam magukhoz haza. És még csak akkor kezdtem a napot. De amikor megpillantottam magát ...

Az éjszakai látogató úgy tett, mintha tökéletes búskomorságba esett volna, majd erélyesen megragadta a málnaszörpös üveget, töltött belőle egy pohárral, lenyelte a pohár tartalmát, az elfogyaszthatatlan részt pedig az asztalra helyezte, ahogyan a karaj csontját vagy a hal szálkáját szokták.

– Pfujj – kényeskedett, miután lenyelte a magaválasztotta italt, amelyet ugyanolyan sommás bánásmódban részesített, mint a vodkát szokás.

Keze fejével (a ballal) megtörölte nyáltól ragadós ajkát, és hozzáfogott a bejelentett bűvölési művelethez.

– Én – így kezdte mondókáját – csapodár természet vagyok. Az a falusi kis vakarcs a gyilkos történetei ellenére sem érdekelt. Ez volna a délelőtt. De hát napközben nem magamba szédítek egy oltárian előkelő bigét, csak úgy, első látásra, Mouaque bárónét. Egy özvegyet. Belém esett. Öt perc leforgása alatt fel volt dúlva az élete. Meg kell mondanom, hogy abban az időpontban legdíszesebb közlekedési rendőrcicomámba voltam öltözve. Imádom az ilyesmit. Nem tudja elképzelni, milyen mesésen elszórakozom ezzel az egyenruhával. A legnagyobb örömöm, ha odafüttyentek egy taxit, és beszállok. A kormánynál ülő csótány magához sem tud térni, én meg hazafuvaroztatom magamat. A csótány nem pofázik (rövid szünet). Kissé sznobnak tart talán?

– Ízlések és pofonok különbözők.

– Még mindig nem igéztem meg?

– Nem.

Bertin Poirée kettőt-hármat köhécselt, azután így folytatta:

– El kell mesélnem, hogyan találkoztam az özveggyel.

– A nyavalyát érdekli – közölte nyájasan Marceline.

– Mindenesetre otthagytam a Mont-de-piété-ben. Mármint az özvegy bárónét. Engem a Gabriella (ó, Gabriella!) táncriszálásai képzelheti, hogy hidegen hagynak. Ellenben maga ... a maga kedvéért képes vagyok betörni.

– Ugyan, Olcsó Pedro úr, nem szégyelli magát?

– Szégyelli, szégyelli ... könnyű mondani. Amikor az ember kimondja, ami a szívét nyomja, olyankor nem mérlegel. (Szünet.) Meg aztán ne nevezzen engem Olcsó Pedrónak. Idegesít. Az egész hülye nevet csak úgy, hirtelenjében találtam ki a Gabriella számára (ó, Gabriella!), de nem vagyok hozzászokva, sohasem használtam. Viszont vannak más nevek, amelyek tökéletesen rámillenek.

– Mint például a Bertin Poirée?

– Például. Vagy még inkább az, amelyiket olyankor használok, mikor rendőregyenruhába öltözöm (rövid szünet).

Szemmel láthatólag nyugtalan lett.

– Egyenruhába öltözöm – ismételte síró hangon. – Helyesen fejeztem ki magam? Nem jobb így: ruhát veszek fel?

Veszek, úgy ragozzák, mint azt az igét, hogy megyek. Mit gondol, szépségem? Veszek, mint megyek?

– Hát akkor menjen a fenébe.

– Eszem ágában sincs. Egyszóval, amikor felöltöm az egyenruhámat ...

– Az álruháját ...

– Dehogy! Szó sincs róla! nem álruha!!! ki mondta magának, hogy nem vagyok valódi hekus?

Marceline vállát vonogatta.

– Hát akkor öltse fel.

– Vegye fel, drága szépségem. Úgy mondják: vegye fel. Ugyanúgy, mint azt, hogy vegye le.

Marceline hangosan felkacagott.

– Vegye fel! vegye le! Maga teljesen műveletlen ember! Úgy mondják: húzza fel, vesse le.

– Ezt már sohasem fogja velem elhitetni.

Az ál- (vagy valódi?) Bertin Poirée-n látszott, hogy bosszankodik.

– Nézze meg a Larousse-ban.

– A Larousse-ban? Csakhogy nincs nálam Larousse. Még otthon sincs. Ha azt hiszi, hogy ráérek olvasni ... Túlságosan elfoglalt vagyok.

– Ott van egy (mutatja).

– Ejha! – adott kifejezést bámulatának a pók. – Maga ráadásul még szellemi lény is.

De nem mozdult.

– Azt akarja, hogy én menjek érte? – kérdezte nyájasan Marceline.

– Nem, én megyek érte.

Gyanakvó arccal lépett oda az egyik polchoz, hogy levegye róla a könyvet, közben pedig igyekezett nem szem elől veszíteni Marceline-t. Majd zsákmányával visszatérve, nagy kínnal-keservesen nekiállt böngészni, és teljesen elmerült ebben a munkában.

– Nézzük csak ... Verona ... Veronese ... Veronika ... Veturia, Coriolanus anyja ... nem találom.

– Ne ott keresse, hanem a rózsaszínű lapok előtt.

– És a rózsaszínű lapokon mi van? Fogadjunk, hogy disznóságok... ugye, hogy igazam van, latinul. .. „vergiszmajnicht” „veritászódiumpunit ... viktiszhonosz...„ . . itt sincs.

– Mondom, hogy a rózsaszínű lapok előtt.

– A frász csapjon belé, de komplikált ... na, végre . . érthető szavak ... venni ... itt van: vetkőzni ... levetkőzni ... úgy ragozzák, mint vetkőzni ... én levetkőzöm, te levetkőzöl, ő levetkőzik ... mi levetkőzünk... ...ugye, hogy igazam volt! Lássuk csak még egyszer ... levetkőzni ... Szóval úgy mondják, levetkőzni. Nos hát – üvöltött fel váratlanul –, nos hát, gyönyörűségem ... vetkőzz le! De szaporán! Pucérra, pucérra!

Egészen vérbe borult a szeme. Erre egyébként annál is inkább oka volt, mert Marceline tökéletesen és nem kevésbé váratlanul elillant.

A lépcsőkorlát fogódzójába kapaszkodva, táskával a kezében, a legnagyobb könnyedséggel siklott tova a fal mentén, és már csak háromszáz és egynéhány centiméteres ugrás kellett hozzá, hogy útját befejezze.

Marceline eltűnt az utcasarkon.

 

 

XVI.

 

Trouscaillon újból rendőr-egyenruhában díszelgett. A Mont-de-piététől nem messze eső kis téren mélabúsan várta, mikor zárják be a helyiséget. Elgondolkozva (látszólag) nézte a Metró egyik aknarácsán alvó csavargók csoportját, amint élvezték a nyílásból áramló déltengeri langymeleget, mert azt még a sztrájk sem tudta lehűteni. Így elmélkedett néhány másodpercig az emberi dolgok múlandóságáról és a rágcsálók tervezgetéseiről, amelyek éppúgy nem járnak eredménnyel, akárcsak az emberszabásúaké, majd azon kapta magát, hogy irigyli – igaz, hogy csupán néhány másodpercig, nem szabad túlozni – ezeknek a kisemmizetteknek a sorsát, akik lehet, hogy kisemmizettek, de mentesültek a társadalmi kényszerűségek és a társaságbeli illemszabályok terheitől. Trouscaillon felsóhajtott.

Keserves zokogásban talált visszhangra sóhaja, s ez megzavarta a truszkájoni ábrándozást. Mi lehetaz milehetaz, törte a fejét újból a rendőruniformist öltött truszkájoni ábrándozás, és mindent tüzetesen szemügyre véve körös-körül, egy padon üldögélő idegenvezető személyében fedezte fel a hang eredetét. Trouscaillon megfelelő elővigyázatossági intézkedések megtétele után odalépett az illetőhöz. Ami a csavargókat illeti, továbbaludtak. Nem Trouscaillon volt az első rendőr, aki elhaladt mellettük.

Az illető egyén úgy tett, mint aki szunyókál, ami nem nyugtatta meg Trouscaillont, mindazonáltal nem akadályozta meg benne, hogy a következő szavakkal forduljon hozzá:

– Mit csinál itt? És ilyen kései időben?

– Van valami köze hozzá? – hangzott a megszólított válasza, akit a rövidség kedvéért nevezzünk X-nek.

Trouscaillon egyébként ugyanezt a kérdést vetette fel magában, miközben X-hez intézte szavait. Úgy van, mi köze hozzá? A hivatása indította a közbelépésre, az uniformissal magára öltött hivatás, amióta azonban elvesztette Marceline-t, inkább arra hajlott, hogy vágyainak spermájával lágyítsa fellépésének zordságát. E végzetes hajlammal küzdve, imigyen folytatta a társalgást:

– Igenis, van hozzá közöm.

– Ebben az esetben – mondotta X. – változik a leányzó fekvése.

– Felhatalmaz tehát rá, hogy újólag megfogalmazzam azt a kérdő mondatot, amelyet az imént fejtettem ki ön előtt?

– Fejeztem ki – helyesbítette X.

– Fejtettem – csökönyösködött Trouscaillon.

– Fejeztem zé-vel és egy tével.

– Jó, fejeztem – engedett végül Trouscaillon a negyvennyolcból. – Hát igen! Nem erősségem a nyelvtan. Néhányszor már kifogott rajtam. De hagyjuk. Tehát?

– Tehát micsoda?

– A kérdésem.

– Ja, azt már el is felejtetten – szólt a másik. – Azóta elfelejtettem.

– Tehát kezdhetem előröl?

– Mondhatnám.

– Ez így strapás egy kicsikét.

Trouscaillon tartózkodott attól, hogy felsóhajtson, tartva az X.-ből kiváltott ellenhatástól.

– Na – biztatta szívélyes hangon –, erőltesse meg magát.

Azzal megjátszotta a zsarut:

– Családnév keresztnév születési idő születési hely társadalombiztosítási azonossági szám csekkszámla száma bankbetétkönyv száma lakbérnyugta vízdíjnyugta gázszámla villanyszámla metróbérlet autóbuszbérlet bútorrészletnyugta frizsiderszámla kulcskarika frászkarika vércsoportjel vizeletvizsgálateredménye gyónócédula tuttifrutti szónélkülaggyaide minden személyi okmányát. És még nem is említettem az autóvezetői jogosítványát, nemzetközi útlevelét biztosításiszerződését tuttikvantiját, mert ilyesmi bizonyára nincs a birtokában.

– Biztos úr, látja ott azt a buszt (mutató mozdulat)?

– Látom.

– Én vezetem.

– Á!

– Na, nem mondhatom, hogy erős oldala az emlékezőtehetség. Még mindig nem ismert meg?

Trouscaillon, kissé megnyugodva, leült melléje. – Megengedi? – kérdezte.

– Tessék.

– Nem éppen szabályszerűen járok el. (Csend.)

– Igaz, hogy ami a szabályzatot illeti – folytatta Trouscaillon –, ma alaposan áthágtam.

– Zűrben van?

– Nőügy.

(Csend.)

Trouscaillon hozzátette:

– . . . Nőügy miatt ...

(Csend.)

Trouscaillon így folytatta:

– ... rettenetesen gyónhatnékom van ... kikívánkozik belőlem ... muszáj kidumálnom ... rámjött a beszélhetnék...

(Csend.)

– Persze, persze – vélekedett Fjodor Balanovics.

Egy szúnyog röpködött az egyik lámpa homályos fényében. Melegedni akart, mielőtt újabb bőröket csípne meg. A melegedés sikerrel járt. Megégett holtteteme lassan a sárgás aszfaltra hullott.

– Hát akkor rajta – biztatta Fjodor Balanovics –, mert máskülönben én kezdek el mesélni.

– Ne, ne – tiltakozott Trouscaillon –, foglalkozzunk egy kicsit velem.

Miután ragadozó és harácsoló körmével megvakargatta hajzattal benőtt fejbőrét, olyan hegyibeszédbe kezdett, amely nem volt híjával a pártatlanságnak, Sőt, a fennköltség bizonyos árnyalatának sem. Íme, a hegyibeszéd szövege:

– Sem gyermekkoromról, sem ifjúságomról nem szólok itt önnek. Nevelésemről se beszéljünk, mert ilyenben nem részesültem, de tanulmányaimról sem szólok sokat, lévén, hogy nem sokat oktattak. Lényegében ez a tényállás e téren. Ezzel el is érkeztem tehát katonai szolgálatomhoz, amelyre szintén nem óhajtok bővebben kitérni. Zsenge ifjúkorom óta nőtlen lévén, az élet faragott olyanná, amilyen vagyok.

Hirtelen elhallgatott, és kissé elábrándozott.

– Na, folytassa – unszolta Fjodor Balanovics. – különben én kezdek rá a magaméra.

– A dolog határozottan nem úgy megy, ahogyan kellene – vallotta be Trouscaillon –, és ... minden amiatt a nő miatt van, akivel délelőtt összetalálkosztam.

– Csak találkoztam.

– Összetalálkosztam.

– Találkoztam, zével.

– Összetalálkosztam.

– Azzal a rozzant spinével, akit Gabriel vonszol maga után?

– Á, dehogy. Nem azzal. Máskülönben csalódtam is benne. Hagyta, hogy loholjak a dolgaim után, ráadásul micsoda dolgaim vannak, és még csak nem is próbált úgy tenni, mintha vissza akarna tartani. Nem akart mást, csak Gabriella táncát látni. Gabriella . . . kész röhej ... határozottan kész röhej.

– Ez a megfelelő kifejezés – mondotta Fjodor Balanovics. – A Gabriella számához fogható nem létezik a párizsi piacon, pedig biztosíthatom, hogy én aztán minden lyukat ismerek ennek a városnak a rengetegében.

– Mázlija van – vágta rá szórakozottan Trouscaillon.

– De olyan sokszor láttam a Gabriel műsorszámát, hogy elmondhatom, a könyökömön nő ki. Meg azután semmit sem frissít rajta. De hát mit akar, gyakran ilyenek a művészek. Ha egyszer befutottak valamivel, a végsőkig kifacsarják. Valljuk be, hogy mind ilyenek vagyunk, ki-ki a maga műfajában.

– Én nem – szerénykedett Trouscaillon. – Én folyton folyvást változtatom a trükkjeimet.

– Mert nem jött még rá az igazira, a helyesre. Az az igazság, hogy önmagát keresi. De ha egyszer figyelemre méltó eredményt ér majd el, megmarad mellette. Mert azok az eredmények, amiket ezidáig ért el, nem lehetnek valami fényesek. Csak rá kell magára nézni: siralmas benyomást kelt.

– Még egyenruhában is?

– Az sem segít.

Trouscaillon lesújtva elhallgatott.

– Különben is – folytatta Fjodor Balanovics –, mi értelme az egésznek?

– Mit tudom én. Mouaque-né önagyságát várom.

– Nahát, én meg egész egyszerűen a fafejű utasaimat várom, hogy hazaszállítsam őket a szállodájukba, mert hajnalban Gibraltárba kell indulniuk, a régi sziklamellvédekhez. Ez az útitervük.

– Mázlijuk van – mormogta szórakozottan Trouscaillon.

Fjodor Balanovics vállat vont, és megjegyzésre sem méltatta az utóbbi szavakat.

Ekkor hangos zsivajgás hallatszott: bezárt a Mont-de-piété.

– Nem valami korán! – állapította meg Fjodor Balanovics.

Felállt, és elindult a busza felé. Csak úgy elment, fittyet hányva az udvariasság szabályainak.

Trouscaillon is felállt. Tétovázott. A csavargók tovább aludtak. A szúnyog jobblétre szenderült.

Fjodor Balanovics néhányszor megszólaltatta a klakszont, hogy összeterelje juhait. A juhok szerencsekívánataikat fejezték ki egymásnak a remek, a pompás, a kitűnő estéhez, amit volt szerencséjük együtt tölteni, és ki rosszul, ki még rosszabbul igyekezett az őslakók nyelvére fordítani mondanivalóját. Elbúcsúztak egymástól. A gyöngébbik nemhez tartozók meg akarták csókolni Gabrielt, a hímneműek nem merték.

– Valamivel kisebb ramazurit – kérlelte őket az ellentengernagy.

A turisták lassacskán felkapaszkodtak a buszra. Fjodor Balanovics ásítozott.

Zöldike elszunyókált a Turandot karján levő kalitkájában, Zazie hősiesen ellenállt: ő nem lép Zöldike nyomdokába. Charles a tragacsért ment.

– Na, maga kis csibész – negédeskedett Mouaque úr özvegye, megpillantva Trouscaillont –, hát jól mulatott?

– Egyáltalán nem, egyáltalán nem – felelte Trouscaillon.

– Mi viszont istenien szórakoztunk. A Gabriel úr csuda muris.

– Kösz! – mondta Gabriel. – De azért ne feledkezzenek el az est művészi oldaláról se. Nemcsak nevetés van a világon, hanem művészet is.

– Nem valami villámgyorsan jön a batárjával – elégedetlenkedett Turandot.

– Őkelme is jól mulatott? – érdeklődött az ellentengernagy, a csőrét szárnya alá rejtő madár felé pillantva.

– Emlékezetes est marad a számára – válaszolta Turandot.

Az utolsó turisták is elfoglalták helyüket. Majd küldenek anzixot (integetés).

– Helló, helló! – kiabált Gabriel – adiósz amigósz, csincsin, aufviderzén, viszlát, órovár.

És a busz, fedélzetén az elbűvölt külföldiekkel, eltávozott. Még aznap hajnalban elindultak Gibraltár felé, a régi sziklamellvédekhez. Így szólt az útitervük.

Megérkezett Charles taxija, és beállt a járda mellé. – Túl sokan vagyunk – jegyezte meg Zazie.

– Nem számít – mondta Gabriel –, most előbb megyünk, és eszünk egy jó hagymalevest.

– Köszönöm – hárította el Charles az ajánlatot. – Részemről hazamegyek. Csak így, ridegen.

– Nos, jössz, Mado?

Madeleine beszállt jövendőbelije mellé.

– Viszlát, mindenkinek viszlát – kiabál ki Madeleine a kocsiból –, és kössz a jó ... kössz a ...

A végét nem lehetett hallani. A taxi már messze járt.

– Ha Amerikában volnánk – jegyezte meg Gabriel –, rizsszemeket szórnánk rájuk.

– Ezt valami ócska filmekben láthattad – állapította meg fölényeskedve Zazie. – Mostanában kevesebb a filmek végén a házasság, mint az ősidőkben. Én jobban szeretem, amikor mind megdöglenek.

– Én a rizsszórást szeretem jobban – szögezte le Mouaque úr özvegye.

– Magához senki se szólt – imígyen Zazie.

– Kisasszonyka – utasította rendre Trouscaillon –, udvariasabbnak kellene lennie az öregekkel!

– Milyen szép ilyenkor, amikor így védelmébe vesz – lelkendezett az özvegy.

– Előre, mozgás! – nógatta őket Gabriel. – A Fülesbagolyba viszlek benneteket. Ott törzsvendég vagyok.

Özvegy Mouaque-né és Trouscaillon szót fogadott, és már indultak is.

– Figyelted? – szólt Zazie Gabrielhez – a vén skatulya meg a zsaru ragad ránk.

– Nem tilthatjuk meg nekik – mondotta Gabriel. – Végeredményben szabad egyének.

– Nem tudnál rájuk ijeszteni? Nem akarom őket tovább látni.

– Ennél több felebaráti megértést kell tanúsítanod az életben.

– Végeredményben a rendőr is csak ember – jegyezte meg az özvegy, aki mindent hallott.

– Egy rundot én fizetek – szólalt meg félénken Trouscaillon.

– Szó sem lehet róla – tiltakozott Gabriel. – Ma este én vagyok a házigazda.

– Csak egy egészen icipici kis rundot – kérlelte esdekelve Trouscaillon. – Mondjuk például egy-egy pohár muskotályt. Ezt még az én pénztárcám is kibírja.

– Addig nyújtózkodjon, ameddig a takarója ér – hárította el Trouscaillon megrívását Gabriel. – Az én esetem más, én kibírom.

– Különben is – szólt közbe Turandot –, te ne vendégelj meg bennünket. Elfelejtetted, hogy zsaru vagy. Én bisztrós vagyok, de én soha ki nem szolgálnék egy zsarut, aki egész bandát cipel magával, hogy itassa őket.

– Nem mondhatni, hogy túlságosan éleslátásúak vagytok – mondta Gridoux. – Hát nem ismeritek fel? Ő a ma reggeli szatír!

Gabriel közelebb hajolt a pacákhoz, hogy figyelmesebben megszemlélje. Az egész társaság – beleértve az alaposan meglepődött és egyben felháborodott Zazie-t is – feszülten várta a vizsgálat eredményét. Főképpen Trouscaillon volt az, aki igyekezett óvatos hallgatásba burkolózni.

– Mit műveltél a bajuszoddal? – kérdezte jámbor és egyben félelmetes hangon Gabriel.

– Jaj, ne bántsa! – kérlelte az özvegy.

Gabriel félkézzel zubbonya hajtókájánál fogva megragadta Trouscaillont, és egy lámpa alá cipelte, hogy ott folytassa a tanulmányozást.

– Úgy van. És a bajuszod?

– Otthon hagytam – vallotta be Trouscaillon.

– Szóval igaz, hogy ráadásul zsaru vagy?

– Nem, nem jajdult fel Trouscaillon. – Csak álruha ... éppen csak időtöltésből... hogy magukat elszórakoztassam ... akárcsak a maga balerinabugyija ... ugyanaz a tészta...

– Majd mi tésztát gyúrunk belőled, te! – szellemeskedett ihletetten Gridoux.

– Jaj, ugye nem bántják? – siránkozott özvegy Mouaque-né.

– A dolog magyarázatot követel – mondta Turandot, legyőzve nyugtalanságát.

– Jártatodapofád, jártatod ... – rikácsolta gyenge hangon Zöldike, s újból elaludt.

Zazie hallgatott. Az eseményektöl elképedve, az álmosságtól leverve, igyekezett a helyzetnek megfelelő és egyszersmind személyes méltóságához illő magatartást tanúsítani, de hasztalan.

A lámpaoszlop mellett a magasba emelve, Gabriel újból némán szemügyre vette Trouscaillont, majd kíméletesen visszaállította a két lábára, és a következő szöveget intézte hozzá:

– Mi bújt beléd, hogy így a nyomunkba szegődtél?

– Nem a maguk nyomába szegődött, hanem az enyémbe – szólt közbe özvegy Mouaque-né.

– Úgy van – hagyta rá Trouscaillon. – Talán nincsenek vele tisztában ... de mikor az ember halálosan beleesik egy kis csajba ...

– Ilyesmit akarsz (ó, be cuki!) velem (kis csajnak) elhitetni (nevezett) – mondták egyszerre, szinkronban, Gabriel (és özvegy Mouaque-né), előbbi dühösen (utóbbi rajongva).

– Szerencsétlen liba – folytatta Gabriel az özvegy felé fordulva –, ez az alak magának nem mesélte végig, mi mindent művelt.

– Nem volt még időm – mentegetőzött Trouscaillon.

– Ez egy undorító szatír – közölte Gabriel. – Ma délelőtt egész hazáig hajszolta ezt a kislányt. Ocsmány fráter.

– Ezt tetted? – kérdezte feldúltan Mouaque úr özvegye.

– Akkor még nem ismertem magát – szabadkozott Trouscaillon.

– Bevallja! – hördült fel az özvegy.

– Bevallotta! – hördült fel Turandot és Gridoux.

– Úgy! Bevallod! – harsogta Gabriel.

– Párdón! – kiáltotta Trouscaillon. – Párdón!

– Aljas gazember! – csaholta özvegy Mouaque-né.

A hangos kiáltozásra két biciklis rendőr bukkant elő a homályból.

– Éjszakai csendháborítás – üvöltötte a két bicajos zsaru –, holdfénybolygatás, álomzavaró éjfél utáni zsivajgás, lármakeltéssel elkövetett éjszakai garázdálkodás, a teremburaláttakijenjét nafenenafene – így üvöltöztek.

Gabriel tapintatosan elengedte Trouscaillon zubbonyának a hajtókáját.

– Egy pillanat – kiáltott fel Trouscaillon, bizonyítékát adva jellemének –, egy pillanat, engem tehát észre se vettek? Inspiciálják csak meg a szárnyazatomat. A rend őre volnék, vagy mi a fene, nézzék az egyenruházatomat!

És meglengette körgallérját.

– Hát te honnét bújtál elő – kérdezte a párbeszéd megkezdésére illetékes bicajos járőr. – Sohasem láttunk a kerületben.

– Lehetséges – felelte indulatosan Trouscaillon, oly vakmerőséggel, hogy azt egy jó író csak esztelenségnek minősítheti. – Lehetséges, de azért mégis rendőr vagyok, és az is maradok.

– Na, és a többi itt – érdeklődött rosszindulatú arckifejezéssel a kerékpáros –, a többi is (rájuk mutat) mind az volna?

– Azt nem állíthatják. De szelídek, mint a ma született bárány.

– Nem nagyon tetszik nekem ez az egész – szólalt meg újfent a csevegésre hivatott járőr. – Nem katolikus dolog ez.

A másik mindössze arra szorítkozott, hogy pofákat vágjon. Dermesztőeket.

– Pedig már túl vagyok az első áldozásomon is – vágott vissza Trouscaillon.

– Hohó, ennek a megjegyzésnek nem nagyon van zsaruillata – hördült fel a beszédes kerékpáros. – Megérzem rajtad, hogy te is azokat a lázító röpiratokat bújod, amelyek a csuhások és a vörösök szövetségének a maszlagával akarják megétetni a közönséget. Márpedig, figyeljetek ide (szavai körös-körül, mindenkihez szóltak), a papokkal a rendőrség így van (szemléltető mozdulat).

A taglejtést tartózkodóan fogadták, Turandot kivételével,, aki szolgalelkűen mosolygott. Gabriel nyíltan vállat vont.

– Hallod-e, te – szólt a szövegelésre illetékes járőr –, bűzlesz (rövid szünet). Majoránnaszagod van.

– Majoránnaszag – hördült fel szánakozva Gabriel. – Ez Fior-féle Barbouze-illat!

– Ó, ó! – hitetlenkedett a mozgóhekus. – Lássuk csak. Odalépett, hogy közelebbről szimatolja meg Gabriel kiskabátját.

– Hát igen – szólalt meg némi habozás után, majdnem meggyőzve –, igen. Gyere csak ide, vizsgáld meg te is – tette hozzá bajtársa címére.

A másik is nekiállt Gabriel kiskabátját szimatolgatni. Megcsóválta a fejét.

– Csakhogy engem nem lehet ám befolyásolni! – jelentette ki a beszédes. – Majoránnaszaga van.

– Kíváncsi vagyok rá, ugyan mit érthetnek hozzá ezek a seggfejek – szólalt meg nagyot ásítva Zazie.

– Mi a fene! – rökönyödött meg a beszélőkéje használatára illetékes őrjárattag – hallotta ezt, beosztott? Ez már súrolja a becsületsértés tényálladékát.

– Ez nem súrolta, hanem telibe trafálta – állapította meg velősen Zazie.

És mivel Gabriel és Gridoux hangos nevetésben tört ki, az ő címükre és szórakozásukra hozzáfűzte:

– Ezt az aranyköpést is a Vermot generális emlékirataiban olvastam.

– Nahát, ez már sok! – hördült fel a beszélőképes biciklis rendőr. – Ez a kis vakarcs éppúgy kitol velünk, akárcsak az a másik, a majoránnaszagú.

– Márpedig nem az – tiltakozott Gabriel –, még egyszer mondom, hogy Fior-féle Barbouze.

Özvegy Mouaque-né is közelebb lépett, hogy kivegye a részét a szimatolásból.

– Az – szögezte le, a két kerékpároshoz intézve szavait.

– Magát senki se kérdezte – ripakodott rá ezúttal az a járőr, amelyik nem tudott beszélni.

– Milyen igaza van! – motyogta a foga közt Zazie. – Az előbb én is ugyanezt mondtam neki.

– Jobban tennék, ha udvariasan viselkednének a hölggyel – intette őket Trouscaillon.

– Te meg jobban tennéd, ha nem nagyon hívnád fel a figyelmet a pofázmányodra – figyelmeztette Trouscaillont a szólásra hivatott bringás zsaru ...

– Jobban tennék, ha udvariasan viselkednének – ismételte Trouscaillon olyan bátran, hogy ezzel teljesen puhára főzte Mouaque úr özvegyét.

– Te meg nem tennéd jobban, ha ilyenkor az ágyban volnál?

– Hi hi hi! – kuncogott negédesen Zazie.

– Mutasd csak az irataidat – szólt Trouscaillonhoz a beszélni tudó mozgóhekus.

– Hát ez aztán hallatlan – adott kifejezést felháborodásának az özvegy.

– Pofa be, öreganyám! – mordult rá a szólásra nem hivatott cirkálórendőr.

– Ó, ó! ó! – óózott Zazie.

– Bánjanak udvariasan a hölggyel – förmedt rájuk nekibátorodva Trouscaillon.

– Elég ebből az álhekus halandzsából – avatkozott ismét közbe a szólásra illetékes járőr. – Ide a papírokkal, de szaporán! – folytatta, most már ordítva.

– Muszáj röhögni – adott kifejezést véleményének Zazie.

– Ez már mégiscsak túlzás – mondotta Trouscaillon. – Tőlem kérnek most okmányokat, amikor azoktól az alakoktól ott (mutatja) semmit sem kérnek.

– Ez nem rendes dolog magától – szögezte le Gabriel.

– Ganéj – ezt pedig Gridoux szögezte le.

A kerékpárosokat azonban nem lehetett eltéríteni rögeszméjüktől.

– Az irataidat – ordította a beszélni tudó.

– Az irataidat – ordította a beszélni nem tudó.

– Éjszakai csendháborítás – ordították túl őket ebben a pillanatban egy rendőrbuszból felbukkant újabb zsaruk. – Holdfénybolygatás, álomzavaró éjfél utáni zsivajgás, lármakeltéssel elkövetett éjszakai garázdálkodás, a teremburaláttakijennyét nafenenafene ...

Tökéletes szimattal megszagolták a felelősöket, habozás nélkül betuszkolták Trouscaillont meg a két kerékpáros rendőrt a rabszállítóba, és mindannyian azon nyomban eltűntek.

– Mégiscsak van igazság – állapította meg Gabriel.

Mouaque úr özvegye viszont jajveszékelt.

– Nem kell bőgni – vigasztalta Gabriel. – Nem volt rendes ember a maga pacákja. És már torkig voltunk vele, hogy folyton utánunk szaglászott. Na, jöjjön, papizzon velünk hagymalevest. A hagymaleves elringat, és vigasztalást nyújt.

 

 

XVII.

 

Egy könnycsepp hullott a forró serclire, s legott párává változott.

– Ugyan, ugyan – vigasztalta Gabriel Mouaque úr özvegyét –, szedje össze magát. Gombház, ha leszakad. Amilyen pocsékcsúnya, magának nem lesz nehéz felszedni valami másik csirkefogót.

Az özvegy bizonytalanul nyögdécselt. A pirítottkenyérdarabka a kanálba csúszott, és az özvegy lehajította a nyelőcsövébe. Fuldoklott tőle.

– Hívja a tűzoltókat – tanácsolta Gabriel.

És újra teletöltötte az özvegy poharát. Így néhai Mouaque úr özvegyének minden falatját komoly muskotályadag locsolta meg.

Zazie követte zöldikét a szundizásban. Gridoux és Turandot csendben küszködött a reszelt sajtszálakkal.

– Nagyszerű ez a hagymaleves, mi?! – állapította meg, és érdeklődött egyúttal Gabriel. – Azt hihetné az ember, hogy te (rámutat) csizmatalpat főztél bele, te pedig (mutatja) rájuk sóztad a mosogatólevet. De ezt szeretem én: az őszinteséget, a természetességet. A tiszta beszédet, na!

A többiek helyeseltek, de megjegyzés nélkül.

– Hát te, Zazie, te nem eszed meg a levesedet?

Hagyják aludni – mondta letörten Mouaque úr özvegye. – Hadd álmodjon.

Zazie kinyitotta a félszemét.

– Mi az – szólalt meg –, még mindig itt van ez a vén kurva?

– Könyörületesnek kell lenni a szerencsétlenekkel – csillapította Gabriel.

– Milyen jóságos maga – hálálkodott az özvegy. – Nem olyan, mint ő (mutat.) A gyermekek szívtelenek, ez köztudomású.

Az özvegy kiürítette poharát, és jelbeszéddel adta tudtára Gabrielnek, miszerint leghőbb vágya, hogy újra teletöltve lássa.

– Mennyi baromságot tud ez összezagyválni – mormogta erőtlenül Zazie.

– Püff neki! – mondotta Gabriel. – Fontos ez? Igazam van, vén skatulya? – tette hozzá, szavait a főképpen érdekelt hölgyhöz intézve.

– Milyen jóságos maga – hálálkodott Mouaque-né. – Nem olyan, mint ö. A gyermekekről köztudomású, hogy nincs szívük.

– Sokáig untat még bennünket ez a spiné? – érdeklődött Turandot Gabrieltöl, kihasználva két nyelés közt a szünetet.

– Nahát, hogy ti milyen kegyetlenek vagytok – szólt Gabriel. – Elvégre lelki bánata van szegény banyának.

– Köszönöm – áradozott Muuaque úr özvegye.

– Nincs mit – válaszolta Gabriel. – De, visszatérve a hagymalevesre, el kell ismerni, hogy figyelemre méltó találmány.

– Ez itten – vetette fel a kérdést a levese végén tartó Gridoux, miközben erélyesen kapargatta tányérja fenekét, hogy megmentse a gróji sajtmaradékot, ami a mázhoz hozzátapadt –, ez itten speciálisan avagy általánosságban a hagymaleves?

– Általánosságban – hangzott Gabriel határozott válasza. – Én mindig csak általánosságban beszélek. Ellene vagyok a félmegoldásoknak.

– Igazad van – helyeselt Turandot, aki szintén elfogyasztotta már a pempőjét –, nem kell a kákán is csomót keresni. Példának okáért: a muskotály egyre fogy, a nyanya mindent felpiál.

– Ez azért van, mert nem is olyan pocsék – mondotta elégedetten mosolyogva az özvegy. – Én is általánosságban beszélek, amikor akarok.

– Jártatodapofád, jártatodapofád, egyebetsetucc – rikácsolta álmából valamilyen senki, sőt saját maga által sem ismert okból hirtelen felriadva Zöldike.

– Elég volt – szólalt meg újból Zazie, félretolva hagymalevesosztályrészét.

– Várj, majd én megeszem helyetted – mondotta Gabriel, és villámgyorsan maga elé húzta a tányért. – És hozzanak nekünk két üveg muskotályt meg egy málnaszörpöt – tette hozzá, az egyik közelükben sürgölődő pincérhez intézve szavait. – Hát ő (a madárra mutat), őróla megfeledkezünk? Talán ő is szívesen elropogtatna valamit?

– Hé, Zöldike! – kiáltotta Turandot – éhes vagy?

– Jártatodapofád, jártatodapofád egyebetsetucc – mindössze ennyi volt Zöldike válasza.

– Ez annyit jelent, hogy igen – állapította meg Gridoux.

– Nem te fogsz rá megtanítani, hogy megértsem, mit mesél – fölényeskedett Turandot.

– Meg sem merném engedni magamnak – mondotta Gridoux.

– De azért mégis megtette – avatkozott bele a társalgásba özvegy Mouaque-né.

– Ne uszítsa őket – intette Gabriel.

– Értsd meg – szólt Turandot Gridoux-hoz fordulva –, értsd meg, hogy éppen olyan jól megértem, mint te, amit te megértesz. Én sem vagyok gárgyúbb, mint akárki más.

– Ha éppen olyan jól megérted, mint én – vágott vissza Gridoux –, akkor nem is vagy olyan seggfej, mint amilyennek kinézel.

– Ami azt illeti, hogy milyennek néz ki, hát éppen olyannak – szólalt meg ismét az özvegy.

– Elpimaszodott a mámi – állapította meg Turandot. – Most meg engem cukkol.

– Így van az, amikor valakinek nincs tekintélye – szögezte le Gridoux. – Akkor a legpitibb szaralak is szembeköpheti. Velem nem merne így szájalni a spiné.

– Mindenki seggfej – kiáltott fel váratlan eréllyel Mouaque úr özvegye. – Magát is beleértve – tette hozzá Gridoux címére.

Rögtön szájon is legyintették őözvegységét, aki a legyintést semmivel sem kevésbé fürgén viszonozta.

Gridoux azonban még egy ráadás pofont is tartalékolt, amely legott elcsattant Mouaque-né arcán.

– A nemjóját neki – üvöltött fel kissé régimódiasan Turandot, s azzal megpróbálva némiképpen Gabriellát utánozni A hattyú halála című balettszámban, elkezdett szökdécselni az asztalok között.

Zazie újból elszundikált. Zöldike, kétségkívül bosszúvágytól vezérelve, egy friss ürülékdarabkát igyekezett kihajítani kalitkájából.

A pofonok közben vidáman cseréltek egyre-másra gazdát, hol Gridoux, hogy özvegy Mouaque-né arcán csattanva, Gabriel pedig majd megpukkadt a röhögéstől, látva, hogyan próbál Turandot a kettő közé állni.

Csakhogy mindez nem tetszett a Fülesbagoly pincéreinek. Ketten közülük, akik az effajta mutatványokban különösen jártasak voltak, két oldalról hirtelen karon ragadták Turandot-t, és katonásan maguk közé fogva, egy-kettőre kiakolbólították a helyiségből, kipenderítették az aszfaltos úttestre, ily módon zavarva meg az alig-alig derengő pirkadattól szürkülő és felfrissült levegőben portyázó néhány mogorva taxit.

– Na nem, azt már nem! – hördült fel Gabriel.

Felállt, és elkapva a vendéglátóipari foglalatoskodásához elégedetten visszatérő két pincért, akkora erővel és olyan szakértelemmel koppantotta egymáshoz a kobakjaikat, hogy a két ürge egy kupacban omlott a földre.

– Bravó! – kiáltotta kórusban Gridoux és özvegy Mouaque-né, mintegy közös megegyezéssel abbahagyva üzenetváltásukat.

Egy harmadik pincér, ugyancsak járatos lévén a verekedés titkaiban, villámgyőzelmet próbált aratni. Szódásüveget ragadva, azt tűzte ki magának célul, hogy a súlyos tömeggel megkongatja Gabriel koponyáját. Gridoux azonban megelőzte az ellentámadást. A másik és nem kevésbé tömör, kellő módon meg1ehált szód süveg, röppályájának végére érve, tetemes kárt okozott az agyafúrt felszolgáló kobakján.

A nemjóját neki! – üvöltötte kissé régimódiasan Turandot, aki, miután néhány különösen korán munkába induló éjszakai géperejű bérjármű fékjeinek rovására visszanyerte egyensúlyi helyzetét az úttesten, újból behatolt a helyiségbe, élénk_. harcikedvtől buzogva.

Most már pincérek egész serege termett ott mindenfelől. El se tudta volna képzelni az ember, hogy ennyien vannak. Előbújtak a konyhákból, borospincékből, kamrákból, raktárakból. Tömött soraik úgyszólván elnyelték a közéjük merészkedő Gridoux-t, majd Turandot-t. Gabrielt azonban nem sikerült ily könnyen felszívniuk. Mint a hangyák hadától megtámadott páncélhéjú rovar vagy mint a piócarajtól megrohant ökör, Gabriel megrázta magát, szétspriccelte őket, serényen ide-oda ugrándozott, emberi lövedékeket röpítve ki a világ négy tája felé, amelyek szilánkokra törtek asztalokat és székeket, vagy a vendégek lábai közé gurultak.

A nézeteltérés zaja végül is felébresztette álmából Zazie-t. Észrevéve, hogy nagybátyja martalékául eshet a pincérfalkának, felüvöltött: „bátorság, bácsi!„, azzal felragadott egy borosüveget, s találomra a dulakodók közé hajította. Ily fejlett Franciaország leányainak harci szelleme. A példát követte Mouaque úr özvegye is: ő hamutartókat hajigált szét maga körül. Az utánzási hajlam ilyen tettekre késztetheti még a tehetségteleneket is. Ekkor hatalmas recsegés-ropogás hallatszott: Gabriel zuhant a mosogatásra felhalmozott edények közé, hét fölbőszült pincért, öt beavatkozó vendéget és egy nyavalyatörőst rántva magával a porcelántörmelék és roncsok közé.

Egyetlen lendülettel felpattanva, Zazie és Mouaque úr özvegye közelebb lépett a fűrészporban és cserepekben fetrengő emberi péphez. Néhány helyesen alkalmazott ütésük a szódásüvegekkel kirekesztett a vetélkedőből néhány törékenyebb koponyájú egyéniséget. Ennek következtében Gabriel ismét talpra állhatott, úgyszólván szétszakítva az ellenfeleiből alkotott függönyt, egy füst alatt felfedve a földön elnyúló, meglehetősen megrongált állapotban levő Gridoux és Turandot jelenlétét. A nőnemű sebesültgondozó elemek által kobakjukra irányított szénsavas vízsugarak hatására újra elfogadható állapotba kerültek. Ettől kezdve nem férhetett kétség a csata kimeneteléhez.

Miközben csendben elsomfordáltak a se hideg, se meleg vagy éppen közönyös vendégek, a vérszomjasabbak, valamint a pincérek lélegzetükből kifogyva Gabriel súlyos öklének, Gridoux eszméletlenséget előidéző csuklószorításának, Turandot serény lábának hatására, alaposan megfogyatkoztak. Imigyen összezsugorodván, Zazie és Mouaque-né eltakarította őket a Fülesbagoly felszínéről, kivonszolva őket a járdáig, ahol jóakaratú önkéntesek puszta jószívűségből halomra rakták a harcból kiselejtezetteket. A hekatombától csupán Zöldike tartotta magát távol, mert mindjárt az ütközet kezdetén egy levesestáldarabka fájdalmasan faron billentette. Kalitkája legmélyebb zugában heverve, zúgolódva így nyögdécselt: „szépkisestéj, szépkisestéj”; balesetének hatása alatt ő is lemezt váltott.

De még az ő közreműködése nélkül is hamarosan teljessé vált a győzelem.

Az utolsó ellenálló is kiválván a küzdelemből, Gabriel elégedetten dörzsölgette a kezét, és így szólt:

– Most pedig tejeskávéra támadt gusztusom.

– Nem rossz ötlet – helyeselt Turandot a bárpult mögül, míg a többi négy rákönyökölt a pultra.

– Na, és Zöldike?

Turandot elindult, hogy megkeresse. A madár még mindig káromkodott, amikor rátalált. Kiszedte hát kalitkájából, cirógatni kezdte, kis zöld csibéjének becézte. A lecsillapodott Zöldike így válaszolt:

– Jártatodapofád, jártatodapofád, egyebetsetucc.

– Az már igaz – hagyta rá Gabriel. – És a tejeskávé. Turandot, megnyugodva, újra visszahelyezte a papagájt kalitkájába, és a gépekhez ment. Megpróbálta működésbe hozni őket, minthogy azonban nem ismerte ezt a típust, az eredmény az lett, hogy leforrázta egyik kezét.

– Ujujujuj – jajdult fel rendkívül szűkszavún.

– Ügyetlen fráter – állapította meg Gridoux.

– Szegény cicuskáni – mondta részvéttel Mouaque úr özvegye.

– A rosseb egye meg! – káromkodott Turandot.

– Én világosra kérem a kávémat – közölte kívánságát Gabriel. – Jó világosra.

– Én pedig – mondotta Zazie –, föllel.

– Ajajaj – hangzott Turandot válasza, akinek sikerült önmagát egy gőzsugárral szembeköpnie.

– Jobb lenne megkérni valakit, aki ide tartozik – szögezte le higgadtan Gabriel.

– Úgy van – helyeselt ezúttal Gridoux –, megyek és idehozom valamelyiket.

Kiment, hogy válogasson azok közül, akiknek a legkevesebb jutott ki a verésből. Legott magával is cipelt egyet.

– Oltári voltál, tudod – dicsérte Zazie Gabrielt. – Az olyan hormoszeszkálisok, mint te, nem szoktak ilyen klasszak lenni.

– Kisasszony, hogyan parancsolja a kávéját? – érdeklődött az észretérített felszolgáló.

– Héjastól – felelte Zazie.

– Miért nevezel olyan csökönyösen hormoszekszálisnak? – kérdezte csendesen Gabriel. – Most, hogy láttál a Mont-de-piété-ben, meggyőződhettél az ellenkezőjéről.

– Akár hormoszeszkális vagy, akár nem vagy prederaszta, mindenesetre állati kasául viselkedtél – mondta Zazie.

– Mit akarsz – szerénykedett Gabriel –, nem tetszett a modoruk (taglejtés).

– Ó, möszjő – szabadkozott a kijelölt felszolgáló –, higgye el, hogy eléggé sajnáljuk.

– Mert megsértettek – folytatta Gabriel.

– Ebben tévedni tetszik – mentegetőzött a felszolgáló.

– Pedig megsértettek – erősködött Gabriel. – Sose törődj vele – csillapította Gridoux –, az embert folyton megsértik.

– Mély bölcsesség – szólalt meg Turandot.

– És most – kérdezte Gridoux Gabrieltől – mit szándékozol tenni?

– Hát megiszom a kávémat.

– És aztán?

– Hazamegyek, és kikísérem a kislányt az állomásra.

– Láttad, mi van kinn?

– Nem én.

– No, hát nézz ki.

Gabriel kinézett.

– Persze – mondotta, miután visszajött.

Két páncélos éjjeliőr hadosztály és egy jurai spahi lovasszázad éppen akkor foglalta el hadállásait a Pigalle tér körül.

 

 

XVIII.

 

– Talán telefonálnom kellene Marceline-nek – szólalt meg Gabriel.

A többiek csöndesen tovább iddogálták tejeskávéjukat.

– Balhé készül – állapította meg félhangon a pincér.

– Magát nem kérdezték – dorongolta le az özvegy.

– Visszaviszlek oda, ahonnan felszedtelek – fenyegetőzött Gridoux.

– Jó, jó – mondta a pincér –, most már tréfálni se lehet.

Gabriel visszajött.

– Kész röhej – mondotta bosszankodva –, nem veszi fel.

Meg akarta inni a kávéját.

– A fene egye meg! – káromkodta el magát. – Hideg!

És undorral visszatette a pultra.

Gridoux elment megnézni, mi van odakint. – Közelednek – jelentette.

A többiek eltávolodtak a pulttól, és köréje gyűltek, a pincér kivételével, aki a kassza alá bújt.

– Rosszkedvűnek látszanak – jegyezte meg Gabriel.

– Ennek a fele se tréfa! – mormogta Zazie.

– Remélem, zöldikének nem lesz kellemetlensége – reménykedett Turandot. – Ő nem csinált semmit.

– Hát én – hördült fel Mouaque úr özvegye –, hát én mit követtem el?

– Maga majd visszamegy a Trouscaillonjához – mondotta vállát vonogatva Gridoux.

– De hiszen ő jön ott! – kiáltott fel az özvegy.

A Fülesbagoly bejárata előtt felhalmozott elpáholt sereg barikádján átgázolva, néhai Mouaque úr egykori hitvese kifejezésre juttatta ama szándékát, miszerint a lassan, de biztosan előretörő támadóhad elébe kíván sietni. Egy marékra való géppisztolygolyó azonban egykettőre véget vetett a hiú kísérletnek. Az özvegy, több sebből vérezve, a földre roskadt.

– Micsoda marhaság! – suttogta. – Éppen velem esik meg ilyesmi, akinek életjáradéka volt.

És azzal jobblétre szenderült.

– Na, ennek rossz vége lesz – jegyezte meg Turandot. – Csak aztán nehogy Zöldikét is eltalálják.

Zazie elájult.

– Jobb lenne, ha vigyáznának – dühöngött Gabriel. – Gyerekek is vannak.

– Most már akár személyesen is közölheted velük az észrevételeidet – mondotta Gridoux. – Itt vannak.

Az állig felfegyverzett agresszor urak már a kirakat előtt álltak. Az üvegtáblák egyébként sem nyújtottak valami nagy védelmet, hiszen az előző csetepaté során többé-kevésbé megsérültek. Az állig felfegyverzett agresszor urak a járda közepén sorakoztak fel. Egy furcsa figura, karján esernyővel, kivált a csoportjukból, és özvegy Mouaque-né tetemén átlépve, behatolt a helyiségbe.

– Nicsak! – kiáltoztak kórusban Gabriel, Turandot, Gridoux és Zöldike.

Csak Zazie feküdt még mindig ájultan.

– Igen – szólalt meg a (vadonatúj) esernyős alak –, én vagyok, Aron Álruhásid. Én vagyok és, én vagyok az, akit önök megismertek, de olykor nem ismertek fel. Mint e földkerekség és számos kapcsolt terület fejedelme, szeretem birodalmamat különböző alakokban, a változékonyság és a megtévesztés látszatát öltve – ezek egyébként sajátságaim – bejárni. Korlátolt észbeli képességű, alacsony beosztású rendőr, az éjszakában csatangoló vagány, özvegyek és árvalánykák kétes pecére, megannyi tovasuhanó kép teszi lehetővé, hogy félelem nélkül vállaljam a nevetségesség, a bolonddátevés és a túláradó érzelmek (előkelő meghajlás az egykoron való özvegy Mouaque-né holtteteme felé) kisebb kockázatát. Alighogy eltűntnek nyilvánított az önök könnyűnek találtatott lelkiismerete, máris diadalmas győztesként jelenek meg újból, mégpedig a legcsekélyebb szerénység nélkül. Tessék! (Újabb, nem kevésbé előkelő meghajlás, mely ezúttal a helyzet egészét felöleli.)

– Jártatodapofád, jártatodapofád, egyebetse ... rikácsolta Zöldike.

– Na tessék, ez majd jó lesz a serpenyőbe pecsenyének! – fordult Zöldike felé Trouscaillon, pardon: möszjő Aron Alruhásid.

– Azt már soha! – hördült fel Turandot, szívére szorítva a kalitkát. – Inkább a halál!

E szavakra, egyébként, akárcsak Gabriel, Zazie és Gridoux, elkezdett a földbe süllyedni. A teherfelvonó mindnyájukkal alászállt, ha nem is a poklokra, de a Fülesbagoly pincéjébe. A homályba burkolózó liftkezelő barátságosan, de határozott hangon felszólította őket, hogy kövessék, de szaporán. közben egy elektromos zseblámpát lengetett, ekképpen adva jelt a gyülekezésre, bizonyítva egyben a lámpát tápláló elem kiváló voltát. Miközben a földszinten az állig felfegyverzett agresszor urak erős felindulásukban géppisztolysortüzeket eresztgettek a combjuk közül, a kis csoport az ismertetett utasításokat és fényjeleket követve, figyelemre méltó gyorsasággal haladt előre a muskotály és málnaszörpös üvegekkel roskadásig megrakott polcok közt. Gabriel vitte a még mindig ájult Zazie-t, Turandot a még mindig mogorva zöldikét, Gridoux pedig, nos, ő nem vitt semmit.

Lementek egy lépcsőn, átléptek egy kis ajtó küszöbén, és megállapították, hogy egy kanálisban vannak. Valamivel tovább haladva egy másik kis ajtó küszöbét lépték át, és egy még sötét és üres, fényezett téglafalú folyosóra kerültek.

– Most pedig – szólalt meg a fáklyahordozó –, ha nem akarjátok, hogy észrevegyenek benneteket, ki-ki távozzék külön-külön. De – folytatta, Turandot-hoz intézve szavait – te még bajba kerülsz a madaraddal.

– Majd bemázolom feketére – mondotta gyászos képet öltve Turandot.

– Nem is olyan röhögni való a helyzet – jegyezte meg Gabriel.

– Ez a haszontalan Gabriel – korholta Gridoux –, mindig a röhögésen jár az esze.

– Én magammal viszem a kislányt – közölte a fáklyavivő.

– Te kissé feltűnő vagy, Gabriel. különben is elhoztam a gyerek táskáját. De lehet, hogy kifelejtettem belőle egyet s mást. Siettem.

– Meséld el, hogy volt.

– Ez nem alkalmas pillanat.

Kigyulladtak a lámpák.

– Ez az! – szólt nyájasan a másik. – A Metró újra jár. Te, Gridoux, szállj be az Étoile felé, te pedig, Turandot, a Bastille felé.

– És úgy másszunk ki a pácból, ahogy tudunk? – kérdezte Turandot.

– Most majd meglátjuk, hogy működik ital nélkül a fantáziád, itt az alkalom, bebizonyíthatod – biztatta Gabriel.

– Mi volna, ha én bújnék a kalitkába, és Zöldike cipelne engem – vetette fel Turandot.

– Remek ötlet.

– Én szépen hazamegyek – közölte Gridoux. – A cipészmesterség, szerencsére, a társadalom oszlopainak egyike. És ugyan ki tudja megkülönböztetni egyik susztert a másik susztertől?

– Ez nyilvánvaló.

– Hát akkor viszlát, cimborák! – búcsúzott Gridoux. És elindult az Étoile tér irányában.

– Hát akkor viszlát, cimborák! – rikácsolta Zöldike.

– Jártatodapofád, jártatodapofád, egyebetsetucc – mondotta Turandot.

És elröpültek a Bastille felé.

 

 

XIX.

 

Jeanne Lalochère hirtelen felébredt. Szakvéleményt kért az éjjeliszekrényre tett karórájától: hat óra elmúlt.

– Rohannom kell.

Néhány másodpercet mégis azzal töltött el, hogy szemügyre vegye a fickót, aki meztelenül horkolt mellette. Figyelmesen megnézte nagyban, majd kicsinyben, nevezetesen azt a tárgyat vizsgálgatva unottan és higgadtan, amely egy nap és két éjszaka annyit foglalkoztatta, s amely most inkább jóllakott pólyásbabához hasonlított, mintsem nyalka, tüzes gránátoshoz.

– És méghozzá buta is.

Gyorsan felöltözött, különböző dolgokat hajigált be a retiküljébe, és úgy-ahogy helyrepofozta az arcát.

– Nem szabad elkésnem. Ha meg akarom találni a lányomat. Ahogy Gabrielt ismerem, biztos, hogy halálpontosan ott lesznek. Hacsak nem történt vele valami.

Szívére szorította a szájrúzsát.

– Hacsak nem történt vele valami.

Befejezte az öltözködés műveletét. Még egyszer megnézte a mukiját.

– Ha újra eljön, és felkeres. Ha nagyon erőlteti a dolgot. Talán nem mondok nemet. De én nem futok utána.

Csendesen becsukta maga után az ajtót. A szállodaportás taxit szerzett neki, és félre a pályaudvarra ért. Egy kicsit elbámészkodott, majd átment az indulási oldalra. Rövid idő múlva megérkezett Zazie, egy férfi kíséretében, aki a táskáját vitte.

– Nini – üdvözölte Jeanne Lalochère –, Marcel!

– Amint látja.

– De hiszen ez a gyerek állva alszik!

– Nagyot lumpoltunk. Nézze el neki. És nekem is nézze el, ha most elpályázom.

– Nincs valami ragyogóan. Na, tűnök is el. Viszlát, kislány.

– Viszontlátásra, möszjő – köszönt el (lélekben egészen másutt járva) Zazie.

Jeanne Lalochère felsegítette a fülkébe.

– Na, és jól mulattál?

– Hagyján.

– Láttad a Metrót?

– Nem láttam.

– Akkor mit csináltál?

– Öregebb lettem.

 

 

 

 

Felelős kiadó a Magvető Könyvkiadó igazgatója
Felelős szerkesztő Gergely Erzsébet • Műszaki vezető Beck Péter • Sorozattervező Sebestyén Lajos • Tipográfus Romhányi Katalin • A védőborítón Bonin András grafikája • Megjelent 11,6 (A5) ív terjedelemben, Garamond betűtípusból, 1973-ban • MA 2276
 
2547 Pécsi Szikra Nyomda F. v.: Melles Rezső