A koselbruchi malomÚjév és vízkereszt közt történt. A tizennégy éves Krabat összefogott két másik vend koldusgyerekkel, és bár őfensége, a szász választófejedelem szigorú büntetés terhe mellett megtiltotta a koldulást és csavargást (amit viszont a bírók és egyéb hatóságok szerencsére nem vettek túl szigorúan), háromkirályoknak öltöztek, és faluról falura jártak Hoyerswerda környékén. Királyi koronának megtette a sapkájuk köré tekert szalmakoszorú, a maukendorfi vidám kis Lobosch volt a szerecsen király, aki minden áldott reggel feketére kormozta magát, büszkén hordozta előttük a betlehemi csillagot, amit Krabat szögelt fel egy botra.
Ha beértek egy-egy udvarba, Loboscht közrefogva elénekelték a "Hozsánna, Dávid fiá"-t, azaz Krabat csak tátogott, mert éppen mutált a hangja. De a másik két felség annál hangosabban fújta a dalt így aztán ezt észre sem lehetett venni.
Újévre sok háznál vágtak disznót, gazdagon megajándékozták hát a napkeleti király urakat kolbásszal és szalonnával. Máshol almát, diót, aszalt szilvát, mézeskalácsot kaptak, hájas tésztát, ánizsos tallért vagy fahéjas csillagot.
Jól kezdődik az év! vélekedett a harmadik estén Lobosch. Bár így folytatódna szilveszterig!
A másik két felség kimérten bólogatott, és így sóhajtottak:
Felőlünk mehet!
A következő éjszakát a petershaini kovácsműhely szénapadlásán töltötték, és ott esett meg először, hogy Krabat azt a különös álmot látta.
Egy rúdon tizenegy varjú ült, és őt nézték. Észrevette, hogy a rúd bal végén egy hely üresen maradt. Aztán valami hangot hallott. Rekedt volt ez a hang, és mintha nagyon messziről jött volna: az ő nevét kiáltotta. Krabat nem mert válaszolni.
Krabat! hangzott fel másodszor, majd harmadszor is: Krabat!
Azután így folytatta a hang:
Gyere a schwarzkollmi malomba, nem bánod meg!
Erre a varjak is felemelkedtek a rúdról, és így károgtak:
Hallgass a Mester szavára, engedelmeskedj neki!
Erre aztán felriadt Krabat. "Hogy miket össze nem álmodik az ember!" gondolta, átfordult a másik oldalára, és újra elaludt. Másnap folytatta útját a pajtásaival, s ha eszébe jutottak a varjak, csak nevetett.
De a következő éjszakán megismétlődött az álom. Megint csak nevén szólította a hang, és újfent ezt károgták a varjak: "Engedelmeskedj neki!" S ez már gondolkodóba ejtette.
Másnap reggel megkérdezte a szállásadó gazdát, ismer-e valami Schwarzkollmot vagy hasonló nevű falut.
A paraszt úgy emlékezett, mintha már hallotta volna a nevet.
Schwarzkollm... töprengett. Hát persze, a hoyerswerdai erdőben, a Leippébe vezető út mellett, ott van egy falu, amit így hívnak.
Legközelebb Gross-Partwitzban éjszakáztak a háromkirályok. Itt is ugyanazt álmodta Krabat, látta a varjakat, hallotta ugyanazt a hangot, mely mintha nagyon messziről jött volna, akárcsak az első és a második alkalommal. Ekkor elhatározta, hogy engedelmeskedik. Hajnali szürkületkor, amikor a többiek még aludtak, kilopódzott a csűrből. A kapuban találkozott a vízhordó cseléddel.
Add át nekik üdvözletemet mondta a lánynak , el kell mennem.
Faluról falura kérdezősködve gyalogolt tovább Krabat. A szél hódarát sodort az arcába, minden második-harmadik lépésnél meg kellett állnia, hogy megtörölgesse a szemét. A hoyerswerdai erdőben eltévedt, két teljes órát bolyongott, míg visszatalált a leippei útra. Így aztán csak estefelé érte el célját.
Schwarzkollm ugyanolyan volt, mint a többi pusztai falu. Az utca két oldalán a hosszú sorban elnyúló házak, csűrök roskadoztak a nagy hó alatt; gőzölögtek a trágyadombok, füstzászlócskák lengedeztek a tetők fölött, elnyújtott tehénbőgés hallatszott. A kacsaúsztatón hangos visongással korcsolyáztak a gyerekek. Krabat hiába nézelődött: semmiféle malmot nem látott.
Egy öregember jött felfelé az úton, hátán rőzseköteggel, tőle kérdezősködött.
Nincs itt a faluban malom mondta az öreg.
És a szomszédságban?
Hát, ha arra gondolsz... és hüvelykujjával hátrabökött a válla felett. Hátul, a koselbruchi szurdokban, a Fekete-víz partján van egy. De... Hirtelen elhallgatott, mintha már így is túl sokat mondott volna.
Krabat megköszönte az útbaigazítást, és elindult arra, amerre az öreg mutatott. Pár lépés után valaki megrángatta a kabátujját. Megfordult, hát a rőzsés ember volt.
Mi a baj? kérdezte Krabat.
Az öreg közelebb húzódott, és félős arccal azt mondta:
Figyelmeztetni akarlak, fiam. Kerüld el Koselbruchot és a fekete-vízi malmot. Nem valami barátságos hely...
Krabat egy pillanatig tétovázott, aztán faképnél hagyta az öreget, és ment a maga útján, kifelé a faluból. Hamar sötétedett, ügyelnie kellett, le ne tévedjen az ösvényről. Vacogott. Ha visszanézett arra, amerről jött, ott már csak apró fények villantak meg, itt is, amott is.
Vajon nem volna-e okosabb megfordulni?
Eh, még mit nem dörmögte Krabat, és felhajtotta kabátgallérját. Talán valami pendelyes kölyök volnék? Csak megnézem, az semmibe se kerül.
Krabat tétován botorkált egy darabig az erdőben, végül egy tisztásra ért. Amikor összeszedte bátorságát, és kilépett a fák közül, a felhő hirtelen felszakadt, kibukkant a hold, és hideg fénybe borította a tájat.
Akkor meglátta a malmot.
Ott volt az orra előtt, a hóba lapulva, sötéten, fenyegetően: hatalmas, gonosz, áldozatra leső állathoz hasonlóan.
"Senki sem kényszerít rá, hogy odamenjek" gondolta Krabat. Aztán kinevette magát nyúlszívűsége miatt, megerősítette szívét, és továbblépett az erdő árnyékából a szabadba. Bátran haladt a malom felé, majd bekopogott a csukott ajtón.
Kopogott egyszer, kopogott kétszer: bent semmi sem mozdult. Kutya se csaholt, lépcső se nyikorgott, kulcscsomó se zörgött semmi.
Krabat harmadszor is bekopogott erősen, hogy csak úgy sajgott belé az ujja.
De a malomból újra csak a csönd felelt. Akkor próbaképp lenyomta a kilincset: az ajtó kinyílt, nem volt bereteszelve. Krabat belépett a folyosóra.
Síri csönd és sötétség fogadta. De hátul, a folyosó végén valami gyenge fény pislákolt: csupán sejtelmes derengés.
"Ahol fény van, ott emberek is vannak" gondolta Krabat. Karját előrenyújtva tapogatózott tovább.
Közelebb érve látta, hogy a fény egy ajtó hasadékán szűrődik ki, mely oldalt nyílott. A kíváncsisága legyőzte félelmét, lábujjhegyen odasurrant a réshez, és bekukucskált.
Sötét kamrát látott, melyet egyetlen szál gyertya világított meg. A gyertya vörös volt. A szoba közepét elfoglaló asztalon állt egy koponyán. Az asztal mögött hatalmas termetű, sötét ruhás ember ült, arca sápadt, mintha bemeszelték volna; bal szemét fekete kötés takarta. Előtte az asztalon vastag, leláncolt, bőrkötésű könyv; azt olvasta.
Most felemelte fejét, és úgy meredt előre, mintha az ajtón keresztül is látná Krabatot. Pillantása csontja velejéig átjárta a fiút, akinek ettől könny szökött a szemébe, s a kamra képe elmosódott előtte.
Krabat erősen megdörzsölte a szemét, aztán hirtelen azt érezte, hogy hátulról egy jéghideg kéz nehezedik a vállára. Kabáton, ingen át is dermesztette a hidege. Ugyanakkor vend nyelven rekedt hang szólalt meg mögötte:
Nos, hát megjöttél!
Krabat összerezzent, ismerte ezt a hangot. Amint megfordult, az előbbi emberrel találta magát szemben. A félszeművel. De hogyan került ide? Mert hogy nem az ajtón át, az biztos.
Az ember gyertyát tartott a kezében. Némán vizsgálgatta Krabatot, aztán előretolta állkapcsát, és azt mondta:
Én vagyok itt a Mester. Elszegődhetsz hozzám inasnak, épp szükségem van egyre. Akarod?
Akarom hallotta Krabat a tulajdon hangját. De ez a hang idegen volt, mintha nem is tőle származna.
És mit akarsz megtanulni? A molnárságot vagy mást is? kérdezte a Mester.
Mást is felelte Krabat.
Akkor a molnár parolára nyújtotta a balját.
Csapj bele!
És abban a pillanatban, amikor kezet szorítottak, a házban tompa dübörgés, morajlás indult meg. Mintha a föld mélyéről jött volna a hang. Ingott a padló, megmozdultak a falak, s a gerendák, oszlopok is megremegtek.
Krabat felkiáltott, el akart menekülni: el, csak el innen! De a Mester elállta az útját.
A malom! kiabálta, markából tölcsért formálva. Lám, újra őröl!
![]()