A kamenzi Ökrös-Blaschke


A Mester időnként párosával vagy kis csoportokban elküldte a molnárlegényeket a környékbeli falvakba, hogy alkalmat adjon nekik a Feketeiskolában megszerzett ismeretek alkalmazására, gyakorlására.

Egy reggel Tonda odament Krabathoz, és így szólt:

– Ma Andruschsal Wittichenauba megyünk, a marhavásárra. Ha velünk akarsz jönni, a Mester megengedi.

– Nagyszerű! – mondta Krabat. – Végre valami más az örökös munka helyett!

Azon az erdei úton indultak el, amely a neudorfi tóparti házaknál torkoll a kocsiútba. Szép, meleg júliusi nap volt. A gallyakon szajkók cserregtek, harkálykopácsolás hallatszott, méhek és dongók zöngicséltek a málnabokrokon.

Krabat észrevette, hogy Tondának és Andruschnak úgy ragyog a szeme, mintha csak búcsúba indulnának. Biztos, hogy nemcsak a szép idő miatt. Hiszen Andrusch máskülönben is víg legény, mókára kész, ám hogy Tonda is elégedett képpel fütyörészik, hát az ritkán fordult elő. Néha suhintott egyet a bikacsökkel is.

– Azért gyakorolsz – kérdezte Krabat -, hogy hazafelé jól tudj hajtani?

– Hazafelé?

– Azt hittem, ökröt akartok vásárolni Wittichenauban.

– Épp ellenkezőleg – mondta Tonda.

E pillanatban a fiú mögött marhabőgés hangzott fel:

– Muuuu!

Amint megfordult, Andrusch helyén hirtelen pompás ökröt pillantott meg, szép vöröstarkát, fényes szőrűt, aki barátságosan pislogott rá.

– Hé! – lepődött meg Krabat, és szemeit dörzsölgette.

Hirtelen Tonda is eltűnt, helyén öreg vend paraszt állt, gyékénybocskorban, vászonnadrágja bokától felfelé sujtásokkal díszes, kötényét kötél fonja körül, kalapja zsíros, prémszegélye erősen megkopott.

– Hé! – ismételte Krabat, és ekkor hátulról valaki nevetve a vállára csapott.

Amint visszapördült, ismét megpillantotta Andruscht.

– Hol voltál, Andrusch? És hol az ökör, ami ott állt a helyeden?

– Muuuu! – bődült el Andrusch. – És Tonda?

A vend paraszt Krabat szeme láttára változott vissza Tondává.

– Ó, hát így! – szólt a fiú.

– Igen – mondta Tonda. – Így van ez. Díszelgünk egyet Andruschsal a vásáron.

– Te... el akarod adni?

– A Mester így akarja.

– És... ha levágják?

– Ne aggódj! – nyugtatta meg Tonda. – Ha eladjuk Andruscht, csak a kötőfékét kell visszakérnünk, akkor aztán bármilyen alakból vissza tud változni, amikor csak kedve tartja.

– És ha a kötőféket is odaadjuk?

– Meg ne próbáljátok! – kiáltotta Andrusch. – Egész életemben ökör maradhatnék, és zabálhatnám a füvet meg a szénát. Gondoljatok erre is, és ne tegyetek szerencsétlenné!


Tonda és Krabat "ökre" nagy feltűnést keltett és nagy tetszést aratott a wittichenaui vásáron. A kereskedők mindenfelől odacsődültek, körülfogták őket. Még néhány polgár meg parasztember is, aki már ezüstté változtatta disznaját, tehenét, még ők is odatolakodtak. Ilyen kövér marha bizony nem terem minden bokorban, ezt most kell megkaparintani, mielőtt még valaki elviszi az orrod elől!

– Mit kóstál a jószága?

A marhakupecek közrekapták Tondát, szinte a nyakára másztak. A hoyerswerdai Mészáros-Krause tizenöt guldent kínált Andruschért, a hajlott hátú königsbrücki Leuschner tizenhatot.

Tonda csak csóválgatta a fejét az ajánlatok hallatán.

– Kicsit kevés – mondogatta.

– Még hogy kicsit kevés? Talán megzavarodott kend? Vagy minket tart agyalágyultnak?

Tonda úgy vélte, hogy az uraknak maguknak kell tudniok, ki is a buta.

– Na jó – szólt a hoyerswerdai Krause. – Megadom érte a tizennyolcat.

– Annyit nekem magamnak is megér – dörmögte Tonda. És nem adta a königsbrücki Leuschnernak tizenkilencért és a senftenbergi Neubauer Gusztávnak sem, húszért.

– Hogy süllyednél el ökröstül! – szitkozódott a Mészáros-Krause, Leuschner pedig ököllel csapkodta a tulajdon homlokát, és ezt kiáltozta:

– Majd tán megbolondultam, hogy itten tönkretegyem magam miattad! Huszonkettőt ajánlok, és ez az utolsó szavam!

Már-már úgy tűnt, hogy az alku véget ér. Ekkor, nagyokat fújva, mint egy rozmár, egy hájtömeg furakodott át a bámészkodók között.

Békaszerű arca a kis kerek, ravasz szemekkel csak úgy fénylett a verejtéktől. Zöld színű, ezüstgombos frakk feszült rajta, vörös selyemmellényén vastag óralánc fényeskedett, és az övén feltűnő, dagadt pénzeszacskó fityegett. A kamenzi Ökrös-Blaschke valószínűleg a leggazdagabb és a legdörzsöltebb marhakereskedő volt széles e vidéken. Leuschnert és Neubauer Gusztávot egyszerűen félretolta az útjából, és recsegő, erős hangján így kiáltott:

– Az ördögbe is, nem illik a sovány paraszthoz a zsíros ökör! Huszonötöt adok érte.

Tonda megvakarta a füle tövét.

– Kicsit kevés, uram...

– Kicsit kevés?! Na, eredj már!

Blaschke hatalmas ezüst burnótosszelencét vett elő, megkínálta Tondát.

– Akar egy szippantást?

Először az öreg vend szippantott, aztán ő maga is.

– Hapci! Na látja, hogy igazam lesz!

– Egészségére, uram!

Ökrös-Blaschke kifújta az orrát hatalmas kockás zsebkendőjébe.

– Na, legyen huszonhét, a Sátán nevében, de aztán ide vele!

– Kicsit kevés, uram.

Blaschke pulykavörös lett.

– Hé, minek nézel te engem? Adok érte huszonhetet, de egy rézgombbal se többet, másképp ne legyen a nevem kamenzi Ökrös-Blaschke!

– Harminc, uram – szólt Tonda. – Harmincért megkapja.

– Micsoda arcátlanság! – dühöngött Blaschke. – Hát földönfutóvá akarsz tenni? – Forgatta a szemét, tördelte a kezeit. – Hát nincs szíved? Nem veszed észre, hogy teszel tönkre egy szegény kereskedőt? Lágyítsd meg a szíved, öreg, és add az ökröd huszonnyolcért!

Tonda nem engedett.

– Harminc, és kész! Az ökör igazán pompás példány, nem adom áron alul. Ha tudná, milyen nehezen válok meg tőle! Akár a tulajdon fiamtól!

Ökrös-Blaschke belátta, hogy semmire sem megy az öreggel. De az ökör gyönyörű jószág... Miért is koptassa a száját egy ilyen makacs vend vénséggel?!

– Nos hát, add annyiért, az összes pokolbéli nevében! – kiáltotta. – Szerencséd, hogy jó napom van, ujjad köré csavarhattál. Ez az én nagy bajom, ez a jó szívem, meg hogy szánom a szegényeket. Kezet rá, és topp! Áll az alku.

– Topp! – mondta Tonda.

Aztán levette a sapkáját, és Blaschke egyenként beleszámlálta a harminc guldent.

– Számoltad?

– Számoltam.

– Hát akkor ide azzal a vend jószággal!

Ökrös-Blaschke elkapta Andrusch kötőfékjét, és el akarta cibálni onnan, de Tonda a dagadt karjára kapaszkodott.

– Na, mi az? – kérdezte Blaschke.

– Hát – adta Tonda a zavarba esettet. – Csak még egy csekélységet...

– Éspedig?

– Ha Blaschke úr volna olyan jóságos, és itthagyná a kötőféket, nagyon megköszönném...

– A kötőféket?

– Emlékbe. Hiszen tudja, Blaschke úr, milyen nehezen válok meg az ökröcskémtől. Adok helyette másikat, Blaschke úr, hogy el bírja vezetni ezt az én szegény kis ökrömet, ami már, sajnos, nem is az enyém...

Tonda leoldozta a kötényére tekert kötelet. Blaschke vállvonogatva hagyta, hogy kicserélje az ökör eredeti kötőfékjével. Aztán a kereskedő elvezette Andruscht, és már az első saroknál somolyogni kezdett, mert leszurkolt ugyan harminc guldent, ami nem csekély összeg, de Drezdában nem lesz nehéz ezért a díszpéldányért a dupláját megkapni, vagy tudj'isten, talán még többet is.


A tóparti házak mögött, az erdőszélen Tonda és Krabat letelepedett a fűbe, hogy megvárja Andruscht. Még a faluban vettek kenyeret, szalonnát, most ezt falatozták.

– Remekül csináltad! – fordult Krabat Tondához. – Látnod kellett volna magadat, hogy facsarod ki a dagadtból a pénzt: "kicsit kevés, uram, kicsit kevés"... Szerencse, hogy még idejében eszedbe jutott a kötőfék, nekem már teljesen kiment a fejemből.

– Megszokás dolga – válaszolt könnyedén Tonda.

Félretettek egy darab kenyeret és szalonnát Andruschnak, becsavarták Krabat kötényébe, és elhatározták, hogy ejtőznek egy kicsit. Mivel jóllakottak és fáradtak voltak – hiszen sokat gyalogoltak az országúton –, mélyen el is aludtak, egész addig, míg egy "Muuu!" fel nem ébresztette őket. Andrusch állt előttük, ismét emberi alakjában, láthatóan épen-egészségesen.

– Hé, álomszuszékok! – kiáltotta. – Nem tudjátok, hogy vannak olyan emberek, akik elaludták az eszüket? Nincs legalább egy száraz kenyérvégetek?

– Van kenyér, szalonna – mondta Tonda. – Ülj ide közénk, testvér, falatozz. Mi volt Blaschkénál?

– Mi lett volna?! – dörmögte Andrusch. – Gondolhatjátok, hogy nem valami nagy élvezet ilyen melegben ökörként mérföldeket baktatni, port nyelni, főleg, ha nem szoktál hozzá. Mindenesetre, nem mondhatom, hogy megharagudtam Blaschkéra, amikor betért az osslingeni fogadóba, merthogy a fogadós rokona és üzlettársa is Blaschkénak. "Na nézd csak! – kiáltja a korcsmáros, amint meglát bennünket. – A kamenzi urambátyám! Hogy vagyunk mindég?" "Csak vagyogatunk – mondja Blaschke. – Csak a szomorúság ne gyötörne ebben a nagy hévségben!" "Azon segítünk egyszeriben – mondja a korcsmáros. – Gyere csak be a belső szobába, az úri asztalhoz! Van a pincében annyi ser, hogy két hét alatt sem tudod benyakalni – még te sem!" "És az ökör? – kérdi a hájas. – Mi lesz a harminc guldenes ökrömmel?" "Arra ne legyen gondod, bekötjük az istállóba, kap vizet, ennivalót, amennyit csak akar!" Persze, ökörnek való ételt gondolt az istenadta...

Andrusch hatalmas darab szalonnát tűzött a bicskájára, és körbeszimatolta, mielőtt bekapta volna.

– Aztán – folytatta – bevittek az istállóba, és a korcsmáros bekiáltotta az istállóslányt. "Hé, Kati, jól lásd el a kamenzi komám ökrét, nehogy csonttá aszalódjék!" "Jól van" – mondta Kati, és nyomban teletömte a jászlat szénával. Na, erre aztán nekem is elegem lett az ököréletből, és gondolkodás nélkül megszólaltam, persze emberi hangon, emberi nyelven: "Zabáljatok csak magatok szénát, szalmát, nekem meg hozzatok egy szép sültet, gombóccal, salátával és utána egy korsó sört!"

– Te jóságos zöld hetes! – kiáltott fel Krabat. – És aztán?

– Na igen – mondta Andrusch. – Persze azok ott hárman rögtön a fenekükre estek ijedtükben, és úgy ordibáltak segítségért, mintha nyárson forgatnák őket. Akkor búcsúzóul még egyet bődültem, s fecske képében kisuhantam az istállóajtón, csip-csip, és... Hát, ez volt az egész.

– És Blaschke?

– Ördög vigye a kereskedésével együtt! – Andrusch felkapta a kötőféket, és mintegy szavai megerősítéseképpen, vadul csapkodni kezdett vele. – Igencsak örülök, hogy megint itt vagyok a himlőhelyes orrommal együtt!

– Én is örülök – szólt Tonda. – Jól csináltad, és Krabat, azt hiszem, sokat tanult.

– Ó, igen! – kiáltott a fiú. – Most már tudom, milyen mókás is az, ha az ember varázsolni tud!

– Mókás? – komolyodott el az öreglegény. – Lehet, hogy igazad van, néha tényleg mókás.