Bor és víz


Június végén hozzákezdtek az új malomkerék megépítéséhez. Krabat segédkezett Staschkónak a régi kerék felmérésében. Az újnak minden méretében pontosan meg kellett egyezni a régivel, mivel az új kereket a régi tengelyre akarták ráhúzni. A lóistálló mögött, a csűr és a kamra között volt az ácsok munkahelye. Napjaik azzal teltek, hogy minden szükséges holmit előkészítettek: a fokokat, a küllőket, a kerékkoszorú alkatrészeit, a gyámfákat és a lapátokat, úgy, ahogyan Staschko felvázolta és elrendelte.

– Mindennek hajszálra egyezni kell! – kötötte a segédei lelkére. – Nehogy aztán csúful járjunk a beemeléskor!

Esténként már sokáig világos volt, a molnárlegények sokszor ücsörögtek a szép időben kint a malom előtt. Andrusch a dorombján játszott. Krabat azon elmélkedett, milyen jó volna egyszer Schwarzkollmba menni. Talán ott üldögél a Kántorka a kapuban, s ha Krabat arra kószálna, talán még intene is, viszonozva az ő köszönését... Vagy talán most is a többi leánnyal énekelget. Estefelé, ha Schwarzkollm felől fújt a szél, szinte hallotta is az énekszót. Persze ez nem valószínű ilyen messziről, az erdőn át...

Legalább eszébe jutott volna valami okos, elfogadható ürügy, amivel elmehet, amivel még Lyschko gyanúját sem kelti föl! De meglehet, egy szép napon majd magától adódik egy ilyen alkalom, anélkül hogy a gyanút magára terelné, és evvel a Kántorkát is veszélybe sodorná.

Igazából alig tudott valamit a lányról. Azt igen, milyen a külseje, s azt is, hogyan jár, miként tartja a fejét, és milyen a hangja. Ezt mintha mindig is tudta volna. Abban is biztos volt, hogy a Kántorkát – akárcsak Tondát – immár semmi sem törölheti ki az emlékezetéből.

A nevét azonban nem ismerte. Néha eltöprengett, hogyan is hívhatják, s ilyenkor örömet szerzett neki a találgatás: Milenka... Raduska... Dusenka talán illene hozzá. "De jó – gondolta magában Krabat -, hogy nem tudom, mi is az igazi neve! Mert ha nem ismerem, akkor el sem árulhatom, sem ébren, sem álmomban, amint azt Tonda a lelkemre kötötte akkor – mintha ezer éve lett volna –, amikor a tűznél üldögéltünk azon a húsvéti éjszakán, ő meg én."


Még mindig nem járt Tonda sírjánál. Egyszer, amikor már pitymallatkor felébredt, kilopódzott a malomból, és kiszaladt a szurdokba. Még minden fűszál, minden ágacska harmatos volt. Krabat mentében sötét nyomot hagyott a füvön.

Napkeltekor már a Puszta Mező alsó végénél járt, annak a helynek a közelében, ahol Tondával annak idején, a tőzeggyűjtéskor szilárd talajra leltek. Krabat útközben az egyik zsombék mellől leszakított néhány szál kakukkfüvet, hogy Tonda sírjára tegye. Akkor meglátta a lapos, hosszúkás sírdombokat a korai napfényben: az egyik éppolyan volt, mint a másik, ismertetőjel és különbség nélkül.

A bal szélre temették Tondát vagy a jobbra? A halmok különböző távolságban feküdtek egymástól, az is lehet, hogy Tonda sírja valahol középtájon van.

Krabat tanácstalan volt. Emlékezetében semmi támpontot nem talált. Akkor, amikor Tondát temették, minden fehér volt: hólepte, sík vidék.

"Ez lehetetlen" – gondolta Krabat. Lassan végiglépdelt a halmok között, és mindegyikre egy-egy szál virágot tett. Végül a kezében maradt még egy, ujjai között forgatta, és így szólt félhangosan:

– Annak, akit legközelebb eltemetünk itt kint...

Aztán elengedte, és csak most, azon rövid idő alatt, míg a virág a földre ért, eszmélt rá, hogy mit is mondott. Megrémült, de a szó már elszállt, és a virág is ott hevert: a sor felső végén, a jobb felőli utolsó sír és az erdő széle között.

Odahaza, a malomban úgy látszott, senki sem vette észre, merre járt; titokban viszont egyvalaki mégis megfigyelte: Michal. Este, négyszemközt elővette Krabatot.

– A halottak halottak – nézett rá mélyen Michal. – Ezt már mondtam neked, de most még egyszer mondom. Aki a koselbruchi malomban meghal, azt elfelejtik, mintha sohasem élt volna: csak így élhetnek tovább a többiek. Márpedig tovább kell élni. Ígérd meg, hogy engedelmeskedsz!

– Megígérem. – Krabat bólintott, pedig tudta, hogy amit most megígért, azt nem tudja meg nem is akarja megtartani.

Az új malomkerék megépítése mindent összevéve jó három hétig tartott. Az összeillesztéshez egyetlen szöget sem használtak fel, a részeket csapokkal erősítették egymáshoz. Később majd, ha vizet kap a kerék, a csapok megdagadnak: ez minden ragasztónál erősebben tart. Staschko még egyszer utoljára meggyőződött a méretek pontosságáról és arról, hogy minden a helyén van-e, aztán jelentette a Mesternek: elkészült a kerék.

A Mester a következő szerdát jelölte ki a beemelésre. A szokás ilyenkor azt kívánta volna, hogy követeket küldjön az összes környékbeli molnárhoz, és legényeikkel együtt meghívja őket az ünnepségre. De a koselbruchi molnár nem adott sokat ezekre a hagyományokra, azt mondta:

– Mit keresne itt az a szedett-vedett népség? Magunk is beemeljük azt a kereket.

Staschkónak, Krabatnak és Kitónak még elég gondja volt szerdáig. Állványzatot építettek a régi kerék és a csatorna fölé; kötelekről, csörlőkről és csigasorról gondoskodtak, s előkészítették a támfákat, görgőket, emelőket és egyéb szerszámfákat.

Kedd este gallyakkal fűzték körbe a legények az új kerék küllőit, végül Staschko még fel is virágozta. Büszke volt a művére, és ezt a többiek előtt sem titkolta.

A szerda jól indult. Juro hájas tésztát tálalt fel reggelire.

– Merthogy úgy gondolom, ha a hasatokat jól megrakjátok, a markotok is erősebb lesz. Hát csak egyetek, de azért el ne pilledjetek tőle!

Reggeli után kimentek az udvarra, a Mester már várta őket. Staschko utasításai szerint két oldalról emelőket dugtak a kerék alá, hármat a kerékagy innenső, hármat a túlsó felére.

– Kész? – csattant Staschko hangja.

– Kész! – kiáltották vissza a legények és a molnár.

– Akkor hát, szerencse fel! Emeljétek! Hóóórukk!

A malomárok partjára vonszolták a kereket, s ott letették az állványzat mellé a fűbe.

– Lassan! – vezényelt Staschko. – Óvatosan, nehogy szétcsússzanak az eresztékek!

Michal és Merten felmásztak az állványokra, a malomtengelyt a csigák és kötelek segítségével kiakasztották a keresztgerendára. Most már botokkal, gerendákkal lehúzhatták a legények a tengely innenső végéről a régi kereket, kiemelték a vájatból és arrébb cipelték.

Ezután felemelték az új kereket, s a vájathoz közelítve függőlegesen addig emelték, míg a kerékagy a tengellyel egy magasságba nem került. Már csak a gyűrűt kellett a tengelyre tolni. Staschkóról izgatottságában szinte patakzott a verejték. Andruschsal együtt leszállt a csatornába, onnan osztogatta parancsait:

– Bal oldalt ráhagyni... Most jobbra egy tenyérnyit lejjebb... Vigyázz, nehogy elferdítsd!

Eddig még minden rendben ment, most azonban Andrusch váratlanul összecsapta a kezét, és egy cifrát káromkodott.

– Oda nézz! – kiáltott Staschkónak. – Micsoda kontármunkát végeztetek! – A kerékagy nyílására mutatott. – Ezen legjobb esetben is csak egy söprűnyelet dughatsz át, de malomtengelyt, azt soha!

Staschkónak a rémülettől lángba borult az arca. De hiszen ő pontosan megmért mindent, és a kerékagy nyílása mégis kicsire sikerült! Olyan kicsire, hogy még Juro is észrevehette, puszta szemmel.

– De hát ezt... ezt nem tudom... megmagyarázni... – dadogta Staschko.

– Nem? – kérdezte Andrusch.

– Nem! – nyögte Staschko.

– De én igen! – vigyorgott Andrusch.

A többiek már rég észrevették, hogy csak a bolondját járatja Staschkóval. Csettintett egyet az ujjával, és máris minden rendbe jött: a lyuk a megfelelő nagyságúra tágult, és amikor ráemelték a tengelyre, hajszálpontosan illeszkedett.

Staschko nem vette rossz néven Andrusch tréfáját: boldog volt, hogy a nehezén túlestek. Ami még hátravolt, az már gyerekjáték. A tengelyt visszaigazították a rendes helyére, eltávolították a köteleket, aztán szorosra ékelték a kereket a tengelyen. Még néhány koppintás, néhány ügyes mozdulat, és készen voltak.

A molnár éppúgy kivette a részét a munkából, mint a többiek. Most felmászott az állványra, és Juróval bort hozatott. A csatorna fölé állva meglengette a korsót, meghúzta a legények egészségére, s a maradékot a megkoszorúzott kerékre zuhintotta.

– Előbb bort, aztán vizet! – kiáltotta. – Engedjétek rá!

Hanzo megnyitotta a zsilipet, s az új malomkerék, a legények ujjongása közepette, forogni kezdett.

A jól végzett munka után a legények kihurcolták a nagy asztalt, és a hosszú lócákat a cselédszobából a malomudvarra; Lyschko meg Witko segítségével kicipelte a Mester karosszékét, és az asztalfőre állította. Azután megfürödtek a malomtóban, kicsípték magukat, ropogós inget, tiszta kötényt vettek, Juro pedig befejezte az előkészületeket a lakomához. Az ünnepélyes alkalomra pecsenyét szolgált fel, borral.

Késő estig lakmároztak a szabad ég alatt. A Mester beszédes kedvében volt. Dicsérte Staschkót és segédeit a munkájukért, s még Juróhoz is volt jó szava: hogy a sült kitűnő, a bor pedig valóságos nedű. Énekelt, mókázott a legényekkel, s ivott velük derekasan.

– Vígan! – kiáltotta. – Csak vígan, fiúk! A sárga irigység fogja el az embert, ha rátok néz, nem is tudjátok, milyen jó dolgotok van!

– Nekünk? – kapott a fejéhez Andrusch. – Halljátok ezt, testvérek, a Mester irigyel bennünket!

– Mert fiatalok vagytok.

A Mester elkomorodott, de csak egy pillanatra, aztán mesélni kezdett molnárlegény koráról, amikor annyi idős lehetett, mint most Krabat.

– Tudnotok kell, hogy valamikor volt egy jó barátom, Jirkónak hívták; Együtt inaskodtunk a cammeraui malomban, s később aztán együtt indultunk vándorútra is. Keresztül-kasul bejártuk az egész Lausitzot, Sziléziát, még Bohémiába is eljutottunk. Ha malomra akadtunk, mindjárt azt kérdeztük, van-e két legénynek munka, mert külön-külön el nem szegődtünk volna, én meg Jirko. Csak együtt éreztük jól magunkat. Jirko mindig kitalált valamit, amin nevethettünk. De dolgozni is tudott, akár három helyett is. És hogy futottak utánunk a lányok! El sem tudjátok képzelni!

A Mester hamar belejött a mesélésbe. Néha abbahagyta, és meghúzta a kancsót, aztán újra felvette a történet fonalát: hogyan tévedtek be együtt egy feketeiskolába, hogyan tanulták ki hét év alatt a varázslást, és a tanulóidő letelte után hogyan vették újból nyakukba az országot.

– Egyszer – folytatta a Mester – épp egy Coswig környéki malomban szolgáltunk, mikor egy szép napon arra járt vadásztársaságával a választófejedelem, és ott pihent meg, a malomtó partján, a fák árnyékában.

Mi, molnárlegények, Jirko meg én is, a bokrok mögül leskelődtünk, hogyan lakomáznak az urak. Két szolga abroszt terített a fűre, aköré kuporodott a választófejedelem és fényes kísérete. Ezüsttányérból ették, amit a szolgák feltálaltak: szarvasgombás fürjpástétomot, vadásztálat háromféle borral, utóételnek pedig édességet. Külön málhás lovakon, óriási kosarakban hozták a sok ételt-italt.

Mikor a választófejedelem, akkoriban még fiatal ember, befejezte az étkezést, jóllakottságának és elégedettségének jeléül hatalmasat böffentett. A pompás evéstől aztán megjött a kedve, s azt mondta, olyan erősnek érzi magát, mint tizenkét ökör. Ahogy felállt és meglátott bennünket, legényeket ott a bokrok mögött ácsingózni és bámészkodni, odakiáltott, hogy hozzunk egy lópatkót, de tüstént, mert még szétfeszíti az a rettenetes nagy erő!

Arról már mi is hallottunk, hogy képes egy patkóvasat csak úgy, puszta kézzel kettétörni. Gondolhattuk, mire kell neki a patkó, és Jirko már szaladt is az istállóba, hogy kerítsen egyet.

– Parancsoljon, legkegyelmesebb felséges uram!

A választófejedelem megragadta a patkó két végét. Ezt látva a vadászlegények, akik a kutyákkal és lovakkal kissé arrébb táboroztak, felugráltak, szájukhoz emelték a kürtöket, és abban a minutában, ahogy a választófejedelem kettétörte a vasat, teli tüdőből, dagadt képpel már fújták is a diadalt. A választófejedelem meg a nagy zenebona közepette felmutatta a két patkódarabot. Majd megkérdezte a tisztelt társaság tagjait, képes volna-e valamelyikük megismételni a mutatványt.

Persze senki sem merészelt jelentkezni, csak a mi Jirkónk nem fért a bőrébe. Odalépett a választófejedelem elé, és azt mondta:

– Engedelmével, én még valami jobbat is tudok: mégpedig újból egyet csinálni ebből a két félből.

– Azt ugyan bármelyik kovácsmester is megteszi – intette le a választófejedelem.

– Igen ám, fújtatóval és kovácstűzzel – hetvenkedett Jirko –, de nem ám a puszta kezével!

Meg sem várta, mit felel a választófejedelem, egyszerűen kivette a kezéből a patkódarabokat, összenyomta a törött felületeket, miközben egy varázsigét mormolt.

– Méltóztassék! – mutatta.

A választófejedelem kitépte a patkót a kezéből, nézegette innen-onnan: hát a vas valóban úgy összeforrt, mintha csak új lett volna.

– Éh, badarság! – morogta a választófejedelem. – Kend nem tesz lóvá bennünket, ki hiszi el, hogy ez valóban tart is!

Másodszor is szét akarta törni a patkót, azt gondolva, hogy már tényleg nem lehet nehéz. Igen ám, de nem számolt a Jirko legénnyel! Tépte, rángatta a vasat, hogy már ujjnyi vastagon dagadoztak az erek a nyakán. Csurgott a homlokáról a verejték, a szeme kidülledt. Előbb pulykavörös lett az arca, aztán ibolyaszínű, végül sötétkék. A nagy erőfeszítéstől pedig úgy elfehéredett az ajka, mintha krétával rajzolták volna. Aztán hirtelen a földre ejtette a patkót. Most már sárga volt a dühtől.

– A lovamat! – kiáltotta. – Indulás!

De alig bírt felmászni a nyeregbe, úgy elgyengültek a méltóságos lábai. És azt a malmot, ott Coswig mellett, azóta is nagy ívben kerüli.


A Mester ivott és mesélt: legénykoráról és Jirkóról, de leginkább Jirkóról. Michalban már nem fért a kíváncsiság, s megkérdezte, mi lett hát ebből a Jirkóból. Akkor már későre járt, sűrűn csillagos volt az ég, a hold épp akkor bukkant elő az istálló teteje mögül.

– Jirkóból? – fogta két kézre a Mester a kancsót. – Jirkót, azt megöltem.

A fiúk felpattantak ültükből.

– Igen – ismételte a Mester. – Megöltem őt, és egy napon majd azt is elmesélem, hogyan is történt. De most szomjas vagyok, bort ide, bort!

A Mester ezután már nem mesélt többet. Merevrészegre itta magát, addig vedelt, míg el nem terült a karosszékben.

A legényeket megborzongatta a látvány. Nem voltak képesek bevinni őt a házba, kint hagyták hát, míg reggel magához nem tért, és be nem osont a szobájába.