Kakasviadal


Időnként vándorló molnárlegények érkeztek a koselbruchi malomba, és ahogyan azt a hagyomány megengedte, elemózsiát és éjjeli szállást kértek a molnártól. A Mestertől viszont semmit, de annyit sem kaptak. Őt ugyan szintén kötötte volna a céhbeli szokásjog – egynapi élelmet és szállást adni a vándorlegényeknek –, ő azonban nem törődött ezzel, és gúnyos szavak kíséretében sorra kidobta őket. Semmi köze a naplopó tekergőkhöz – így támadt rájuk –, az ilyen csőcselék számára nem terem kenyér az asztalra, sem kása a fazékba. Ha el nem kotródnak a fenébe, hát Schwarzkollmig űzeti őket a kutyákkal.

Ennyi általában elég is volt, hogy megszabaduljanak a hívatlan vendégektől. Ha valamelyik akadékoskodott, a molnár értette a módját, hogy a fickó egyszerre egész vonító kutyafalkát érezzen a lába körül, s aztán vándorbotjával hadakozva, ordítva szaladjon világgá.

– Nincs itt szükség sem szimatolókra, sem haszontalan kenyérpusztítókra – jelentette ki a Mester.

Nyár derekán történt, meleg, fülledt napon. A szurdok fölött párafoszlányok úszkáltak, a levegő tele volt nedvességgel, alig lehetett lélegzetet venni. A malomárok fölött nehéz szag terjengett: a hínár és rothadó iszap bűze. Vihar készülődött.

Ebéd után Krabat a malomtó partjára, a fűzbokrok árnyékába telepedett le. Hanyatt feküdt, kezét összekulcsolta a tarkóján, s egy fűszálat rágcsált. Bágyadt volt és álmos, szinte leragadt a szeme.

Már épp elbóbiskolt, mikor meghallotta, hogy valaki harsány fütyörészéssel közeledik. Ahogy felpillantott, vándor molnárlegény állt előtte.

Az idegen magas, vékony, idősebb fickó volt, cigányosan barna arcbőrrel; fején magas, szokatlan formájú csúcsos kalapot viselt, bal fülcimpájában pedig vékony aranykarikát. Különben ugyanúgy öltözködött, mint a többi vándorló molnárlegény: bő vászonnadrág, övében szekerce, bal válláról úti cókmókja zsinóron lóg le batyuba kötve.

– Üdv, testvér! – kiáltja.

– Üdv! – ásított Krabat. – Honnan, hová?

– Amarról emerre – mondta az idegen. – Vezess a molnárodhoz!

– Az ott van a mesterszobában – válaszolta Krabat félvállról. – A folyosóról mindjárt az első ajtó balra; el sem tévesztheted.

Az ismeretlen gunyoros mosollyal mérte végig Krabatot.

– Tedd, amit mondtam, testvér, és vezess hozzá!

Krabat érezte, az idegenből hatalmas erő árad, kényszeríti, hogy felálljon, és mutassa az utat, ahogy kívánta.

A molnár tényleg a mesterszobában ült, az asztal fölső végén. Kedvetlenül pillantott fel, amikor Krabat bevezette az idegen legényt, de az nem zavartatta magát.

– Erőt, egészséget! – kiáltott, megbillentve kalapját. – Üdvözöllek téged, Mester, és a céhbeli szokásjog értelmében úti elemózsiát és éjjeli szállást kérek.

A Mester belekezdett szokásos mondókájába, de az idegen ügyet sem vetett rá.

– A kutyákat – mondta – akár ne is említsd. Tudom, hogy nincsenek. Megengeded, igaz? – És minden teketória nélkül helyet foglalt az asztal alsó végén.

Krabat nem értette a fejre állt világot. Hogy tűrheti ezt a Mester? Fel kellett volna ugrania, elzavarni ezt az idegent, esetleg kiverni a malomból. Miért nem tette?

A két férfi szótlanul ült az asztal két végén, farkasszemet néztek, tekintetük tele volt gonosz indulattal, mintha bármelyik pillanatban kést akarnának rántani és egymás torkának esni.

Kint megdördült az ég: még csak távoli, alig észrevehető, halk morgással.

Akkor belépett a kamrába Hanzo, majd Michal és Merten. Egyik molnárlegény jött a másik után, míg csak valamennyien együtt nem voltak. Ahogy később elmesélték, valami olyasféle érzés fogta el őket, hogy meg kell nézniük, mi van a Mesterrel, egyszerre, mintegy akaratlanul indultak oda...

A vihar közeledett, az ablakok megzörrentek egy-egy erősebb széllökéstől. Villámlott. Az idegen száját csücsörítve kiköpött az asztalra. Azon a helyen, ahová köpött, egy vörös egér termett.

– Most, molnár, köpj ellene valamit, ha tudsz!

A Mester fekete egeret köpött: félszemű volt, mint ő maga. Az egerek fürge lábakkal keringtek egymás körül: mindegyik a másik farkát akarta elkapni, a piros a feketéét, a fekete a pirosét. A fekete már-már harapásra tátotta a pofáját, amikor az idegen legény csettintett. Ott, ahol eddig a vörös egér kuporgott, most egy vörös macska húzódzkodott össze, ugrásra készen. Pillanat alatt kandúrrá változott a fekete egér is: feketévé, félszeművé.

Fújva, morogva, fenyegetően kimeresztett karmokkal estek egymásnak. Pofozkodás, harapás, karmolás! A vörös kandúr a fekete fél szemét vette célba. Hatalmas vernyogással rohant rá. Nem sok híja volt, hogy kikaparja a fél szemét.

Most a Mester csettintett az ujjával. A fekete kandúr hirtelen fekete harci kakassá változott. Szárnyát csattogtatva, csőrével és sarkantyújával vagdalkozva, őrjöngve lendült támadásba, hogy a vörös kandúr megrettenve hátrált. De nem sokáig, mert a molnárlegény máris csettintett. Két kakas állt most az asztalon, egy fekete és egy vörös, megdagadt tarajjal, felborzolt tollakkal.

Kint tombolt a vihar, a molnárlegények nem is figyeltek rá. A kakasok közt vad harc lángolt föl. Hirtelen felrebbentek, és egymásnak csapódtak. Mindkét oldalon csak úgy zuhogtak a csőrvágások és sarkantyúcsapások, a madarak szárnyaikkal védekeztek, rikoltoztak, kurrogtak, lobogott a tolluk.

Végül a vörös kakas fellendült a fekete hátára. Tollazatába kapaszkodott, vak dühvel tépázta, csapkodta a csőrével ellenfelét – mígnem a fekete menekülni kényszerült. A vörös a fél malmon keresztülhajszolta, végül kiűzte a szurdokba.

Egy utolsó, hatalmas villámlás, aztán dörgés, mintha százezer dob perdült volna meg. Majd csönd, csak az eső verte tovább az ablakot.

– A párviadalt elvesztetted, molnár – szólalt meg az idegen legény. – Most aztán egy-kettő, éhes vagyok, adj ennem, de a borról se feledkezz meg!

A Mester mészfehér arccal emelkedett fel karosszékéből. Saját kezűleg hordta fel az idegen vándorlegénynek a kenyeret, sonkát, füstölt húst, sajtot, uborkát és ecetes hagymát. Aztán egy kancsó vörös bort is hozott a pincéből.

– Ez savanyú – mondta az idegen, ahogy belekóstolt. – Abból a kis hordóból hozzál, ami hátul áll a jobb sarokban! Különleges alkalmakra tartogatod, hát ez eléggé különleges!

A Mester fogcsikorgatva engedelmeskedett a parancsnak. Elveszítette a párviadalt, most coki volt neki.

Az idegen a legnagyobb lelkinyugalommal fogyasztotta el az étkeket. A Mester és a legények nézték, mintha földbe gyökerezett volna a lábuk, nem mozdulhattak, és a tekintetüket se bírták elfordítani róla. A vándor végre eltolta a tányért, száját a kabátujjába törölte, és így szólt:

– Ó, ez aztán igazán jólesett, és kiadós is volt!... Egészségetekre, testvérek! – A kupát a legényekre emelte és ivott.

– De te – tanácsolta a Mesternek – a jövőben alaposabban nézd meg, kinek akarod kiadni az útját, én mondom ezt, Pumphutt!

Aztán felállt, magához vette szekercéjét, batyuját, és kilépett a malomból. Krabat és a legények utánatódultak, magára hagyva a Mestert.

A zivatar már elállt, a napsütésben gőzölgött a szurdok. A levegő friss volt, mint a forrásvíz.

Pumphutt csak ment, nem nézett vissza. A nedves mezőn át az erdő felé ballagott. Fütyörészett. Arany fülbevalója meg-megcsillant a napfényben.

– Nem megmondtam? – kérdezte Andrusch. – Akinek Pumphuttal akad dolga, mindig későn veszi észre, hogy már előbb észre kellett volna vennie...

A Mester három napra és három éjszakára bezárkózott a Fekete Kamrába. A molnárlegények lábujjhegyen jártak a házban. Ott voltak, amikor Pumphutt legyőzte a Mestert a varázsviadalon, számolhattak azzal, hogy nehéz idők következnek...

A negyedik este aztán lecsapott a mennykő. A Mester vacsora alatt jelent meg a cselédszobában, s a tányér mellől parancsolta el a tizenkét legényt.

– Dologra!

Bort ivott, ezt messziről érezni lehetett rajta. Arca beesett, borostás, hullasápadt volt.

– Még mindig nem vagytok az őrlőműhelyben? Megmozgassalak benneteket? Gyerünk, indítsátok meg a malmot, öntsetek be búzát! Minden járaton őrölünk, és jaj lesz annak, aki rest!

Egész éjjel hajszolta a legényeket. Kegyetlenül ösztökélte őket mind nagyobb sietségre. Ordibálva, hadonászva űzte őket, átkozódott, büntetéssel fenyegetőzött, alig térhettek észre. Álló éjszaka robotoltak, még egy szusszanásnyi szünetet sem kaptak.

Mire hajnalodott, úgy elfáradtak, majd összeestek. Mintha furkósbottal verték volna őket egész éjjel, egy sem akadt, aki ne kapkodott volna levegő után. Akkor a Mester aludni küldte őket.

Csak a péntekről szombatra virradó éjjel nem kellett dolgozniuk, mert az a feketeiskolai oktatás ideje volt. De a fiúk olyan elkínzottak voltak, hogy varjú alakban is csak szédelegtek az álmosságtól, sőt némelyik el is aludt a rúdon.

A Mester rá sem hederített. Mit és mennyit jegyeznek meg, az ő dolguk. De amikor Witko álmában lehuppant a rúdról, nem állhatta meg, hogy ne szidja. A legények közül Witko szenvedett a legkeservesebben, mert még fejlődésben volt. Neki ártott a legtöbbet az éjszakai munka. Michal és Merten próbált ugyan segíteni neki, ahol lehetett, Hanzo, Krabat meg Staschko is könnyített a dolgán, de a Mester mindenütt a sarkukban volt, és jóformán semmi nem kerülte el éber fél szemét.

Pumphuttról soha többé nem beszéltek. De a legények tudták, hogy a Mester azért bünteti őket, mert tanúi voltak az ő legyőzetésének.

Így ment ez hat hétig, szeptember újholdjának éjjeléig. Jött a kakastollas, mint mindig, a legények rohantak a dolguk után, a Mester a bakra kapaszkodott, és onnan csattogtatta az ostort. A molnárlegények szótlanul szaladoztak a kocsitól az őrlőműhelyig, beöntötték a zsákok tartalmát a Holtgarat torkába, és futottak vissza a szekérhez.

Minden úgy ment, ahogy az máskor az újhold éjszakáján szokott, egészen addig, míg Witko éjfél után két órával már nem bírta tovább. Hátán az egyik zsákkal támolyogni kezdett, aztán összeesett, félúton az őrlőműhely és a szekér között. Lihegve, arccal előrebukva hevert a fűben. Michal a hátára fordította, feltépte az ingét.

– Hé! – a Mester felpattant ültéből. – Mi az ott?

– Még kérdezed? – Michal felegyenesedett, megtörve az újholdéjszakákon kötelező hallgatást. – Hat hétig, éjszakáról éjszakára hajszoltál bennünket, hogyan bírhatná ez a fiú?

– Kuss! – ordította a Mester.

Michal felé sújtott az ostorral; a szíj a legény nyakára tekeredett.

– Hagyd!

Krabat először hallotta megszólalni az idegent. A hang olyan volt, mint az izzó szén és a reccsenő fagy egyszerre. Úgy érezte, hogy végigfut a hátán a hideg, de közben mintha lobogó tűz forrósága csapta volna meg. A kakastollas egy kézmozdulattal Michal értésére adta, hogy vigye arrébb Witkót, aztán elvette a Mestertől az ostort, és letaszította a kocsiról.

A fiú helyett, akit Michal lefektetett, az éjszaka hátralevő részében a Mesternek kellett dolgoznia a legényekkel, amire korábban csak újév és húsvét között kényszerült. Végül is ez komoly elégtételt jelentett a legényeknek.