Katonazene


A szász választófejedelem már évek óta háborúban állt a svédek királyával, mert meg akarta kaparintani a lengyel koronát; és mivel a háborúzáshoz a pénzen és ágyúkon kívül elsősorban katonák kellenek, a verbuválók szorgosan járták a fejdelemséget, nagy dobpergéssel toborozták a legényeket. Sokan önkéntesen csaptak fel katonának, különösen a háború elején, másokat némi "segítséggel" vittek a zászlók alá; hol kötéllel, hol pálinkával. De hát mit meg nem tesz az ember egy dicsőséges hadseregért, különösen, ha minden egyes regrutáért fejpénz is jár...

Egy ilyen toborzóbanda: a drezdai gyalogság hadnagya, egy nagy bajuszú káplár, két őrvezető és egy dobos, aki hangszerét tarisznyaként cipelte a hátán; nos, ez a csapat egy szép kora őszi estén betévedt Koselbruchba is. Már sötétedett, a Mester ellovagolt, tán két-három napra, a molnárlegények a cselédszobában ődöngtek, és úgy tervezték, hogy a nap hátralevő részét lustálkodással töltik. Ekkor kopogtak az ajtón, és amikor Tonda kinézett, ott állt a hadnagy az embereivel; hogy ő bizony őfelsége, a legkegyelmesebb szász választófejedelem tisztje, letévedtek az útról, és úgy döntött, hogy ebben az átkozott malomban ezennel éjszakai szállást foglal, megértve?!

– Igenis, kegyelmes uram. A szénapadláson bármikor tudunk szállást adni.

– Még hogy a szénapadláson? – pörölt a káplár. – Maga nincs a józan eszénél, maga fajankó! A malom legjobb ágyát a kegyelmes úrnak, és – akkutyafáját! – kendet elviszi a bakó, ha az enyém valamivel is rosszabb lesz! Éhesek is vagyunk, tehát egy-kettő, teríteni, mindent ide, ami csak a konyhában van, és bort vagy sert, mindegy, csak sok legyen. Hallotta kend? Mindenből bőséggel, mert különben saját kezűleg hasítom szét! Élőre, mozgás, hogy esne belé kendbe a rossz nyavalya!

Tonda elfüttyentette magát, csak halkan, kurtán, amúgy a foga között, de a legények bent a szobában meghallották. Mire az öreglegény bevezette a toborzókat, már egy lélek sem volt odabent.

– Méltóztassanak csak helyet foglalni vitéz uraim, mindjárt hozom a vacsorát!

És míg a hívatlan vendégek kényelembe helyezték magukat a szobában, meglazították a nyakravalót, kigombolták a lábszárvédőt, kint a konyhában a molnárlegények tanácskozásra dugták össze a fejüket.

– Ezek a copfos majmok! – kiáltott fel Andrusch. – Hát mit képzelnek ezek tulajdonképpen?

És máris készen állt a terve. Minden legény, még Tonda is, nagy üdvrivalgással fogadta. Andrusch és Staschko, Michal és Merten segítségével elkészítették az étkeket: három nagy tálat teletöltöttek korpával és fűrészporral, kásává keverték avas lenolajjal, majd dohánymorzsalékkal fűszerezték. Juro kiszaladt, és az ólból két penészes kenyérrel tért vissza. Krabat és Hanzo megtöltött öt söröskancsót az esőhordó poshadt ereszvizével.

Amikor mindennel elkészültek, Tonda bement a katonákhoz, és jelentette, hogy kész a vacsora.

– Ha kegyelmetek megengedik, tálaltatok. – Ujjával csettintett egyet, és mint mindjárt kiderül, ez egy egész különleges csettintés volt.

Első fogásként a három nagy tálat hozatta be az öreglegény.

– Íme, ha megfelel kegyelmeteknek, itt a finom marhahúsos csirkebecsinált leves, emez pacal káposztával, amaz meg fehérbabfőzelék tepertős pirított hagymával...

A hadnagy szimatolta az "ételeket", nehéz volt a választás.

– Nagyon tetszetős, amit kend itt feltálalt. Nézzük először talán azt a levest!

Tonda azzal folytatta, hogy van itt még egy kis sonka meg füstölt hús is, és rámutatott a két penészes kenyérre, amit Juro most hozott egy tálcán.

– De a legfontosabb még nincs az asztalon! – kiáltotta a káplár. – A füstölt hús inni kíván, a kolera meg a viszketés essen a kend nyakába!

Tonda intésére sorban bemasírozott Hanzo, Krabat, Petar, Lyschko és Kubo, mindegyik egy-egy esővízzel telt söröskancsóval.

– Mély tisztelettel, kegyelmetek legméltóságosabb egészségére!

A káplár a hadnagy egészségére ürítette kancsóját, aztán kettésimította bajszát, és nagyot böffentett.

– Nem rossz ez a kotyvalék, lelkemre, nem rossz vedelnivaló! Magatok csináljátok?

– Úgy hozatjuk – mondta Tonda –, engedelmével, a csurgóereszi sörfőzdéből.

Igen vidámra sikeredett az este. A toborzók tíz helyett ettek-ittak, a molnárlegények pedig titokban dőltek a nevetéstől, hiszen ők látták, mi is ízlik oly nagyszerűen a katona uraknak, akikben viszont a leghalványabb gyanú sem merült fel.

Az esőhordó nagy volt. Tellett a lefolyóvízből, hogy újra és újra megtöltsék belőle a kancsókat. A vendégek arca lassan vörös színt öltött. A dobos, Krabattal egyidős fiú, az ötödik korsó után összecsuklott, mint a liszteszsák, feje az asztalra koppant, s akkorát szólt, hogy beillett volna üstdob ütésnek is – és azonmód hortyogni kezdett. A többiek szorgosan nyakaltak tovább, ám a tivornyázás kellős közepén a hadnagynak egyszerre csak eszébe jutott a fejpénz, ami minden egyes újonc után jár neki.

– Mit szólnátok – kérdezte, korsóját lóbálva –, ha itthagynátok a mesterségeteket, és felcsapnátok katonának? Egy molnárlegény az senki és semmi, az csak egy rakás gané. De a katona...

– A katona – vágott szavába a káplár, és olyant csapott öklével az asztalra, hogy a dobos ordítva riadt fel álmából –, a katona jól él, biztos a zsoldja és vidámak a bajtársai. De még milyen jól él! A polgárok, különösen a lánykák és a fiatal özvegyek szemében ő már csak a valaki! Ott aztán csak az a férfi, aki angyalbőrt visel, mentéjén csillogó gombokkal, térdnél is magasabb lábszárvédővel!

– És a háború? – érdeklődött Tonda.

– A háború?! – kiáltott fel a hadnagy. – A háború a legszebb dolog, amit a katona csak álmodhat. Ha helyén van a szíve és a szerencséje sem hagyja el, mindig gazdag zsákmányra tehet szert, nagy lesz a dicsősége. Kitüntetést kaphat, hősi tetteiért káplár, őrmester is lehet belőle...

– Sőt egypáran – tódította a káplár – közönséges bakából egyetlen háború alatt tisztek, de még generálisok is lettek! Rágjanak meg és köpjenek ki, ha nem igaz az utolsó szóig!

– Ne is szabódjatok! – kiáltott a hadnagy. – Legyetek jó fiúk, gyertek velünk a hadseregbe! Felfogadlak benneteket, mindőtöket, kezet rá!

– Kezet rá! – Az öreglegény a hadnagy felkínált jobbjába csapott.

Michal, Merten és a többiek is így cselekedtek.

A hadnagy csak úgy sugárzott. A káplár, aki már nem állt egész biztosan a lábán, ingadozva körbebotorkált, és megmozgatta a legények metszőfogait.

– Nézzük csak, akkutyafáját, nem lötyögnek-e? Mert ugye, az köztudomású, hogy a katonának erős fogakra van szüksége, különben nem tudja leharapni a töltényvéget a harc hevében, és nem tud a legkegyelmesebb választófejedelem ellenségeire lövöldözni úgy, ahogy ezt megtanulta, és ahogy a zászló becsülete megköveteli!

De nem volt semmi baj. Csupán Andruschnál bizonytalanodott el a káplár. Ujjával elölrőlhátulról nyomott egyet a fogain: és ekkor megtörtént a baj.

– Azt a nemjóját! – A káplárnak két metszőfog maradt a kezében. – Mit képzel kend, tetűfickó! Ezekkel a vénasszonyfogakkal akar kend katonáskodni? Tisztuljon innen, kend... kend fognyomorék, mert még elfeledkezem az illemről!

Andrusch nyugodt maradt és barátságos.

– Engedelmével – mondta –, ezek az én fogaim, szeretném visszakapni őket.

– Kitűzheti kend a kalapjára – acsargott a káplár.

– A kalapomra? – hitetlenkedett Andrusch, mintha rosszul hallott volna. – Csak nem oda?! – Visszavette a fogait, rájuk köpött, és visszanyomta őket a régi helyükre. – Na, most szilárdabbak, mint ezelőtt. Méltóztatna az úr bizonyosságot szerezni?

A legények vigyorogtak, a káplárnak meg mérgében kidagadtak az erek a homlokán. A hadnagy, akinek csak a fejpénz járt az eszében, és nem szerette volna Andruscht elszalasztani, egyre sürgette:

– Na, hát húzza már kend!

A káplár, bár vonakodva, de engedelmeskedett a parancsnak, és rácsimpaszkodott Andrusch fogaira. De milyen különös: bármily erősen ráztarángatta is, a fogak egy jottányit sem engedtek, még akkor sem, amikor a káplár a pipanyelével akarta kiverni.

– Itt valami nincs rendjén! – lihegett. – Itt valami bűzlik! De nekem aztán mindegy. Nem én döntöm el, hogy lehet-e katona ez a himlőhelyes orrú vagy sem. Ez a kegyelmed dolga...

A hadnagy vakargatta a füle tövét. Ő is sokat ivott, neki is arabusul hangzott a dolog.

– Aludjunk rá egyet – így vélekedett. – Elvonulás előtt még egyszer előállítjuk a fickót! – Aztán nyugovóra óhajtott térni.

– Nagyon bölcsen teszik – bólogatott Tonda. – Kegyelmednek a Mester szobájában ágyaztattam, a káplár úrnak pedig a vendégszobában. De mi legyen az őrvezető urakkal és a dobos úrral?

– Eb-ebből cs-csak ne csináljon k-kend gondot! – motyogta a káplár. – A-a-azok csak húzódjanak a sz-szénába, a-az még mindig tu-tu-túl jó nekik!


Másnap reggel a hadnagy egy takarmányrépás ládában ébredt a ház mögött; a káplár meg egyenesen a disznóvályúban tért magához. Iszonyú szitkozódásba, átkozódásba tört ki. A molnárlegények lóhalálában rohantak oda, mind a tizenketten, és nyakra-főre bizonygatták ártatlanságukat. Micsoda, hiszen ők illendőképpen megágyaztak az uraknak tegnap este. Hogy talán holdkórosak lennének? Úgy néz ki a dolog, de holmi sörmámorra is gyanakodhatnak... Még szerencse, hogy az urak, míg a malomban kóvályogtak, nem verték kékre-zöldre magukat a gerendákban, arról nem is beszélve, hogy rosszabbul is járhattak volna! De hát a tapasztalat is mutatja, hogy a gyerekeknek, bolondoknak és részeg embereknek külön őrangyaluk van...

– Pofát befogni! – recsegte a káplár. – Eltűnni, indulásra felkészülni! Az a himlőhelyes orrú pedig mutassa a fogait!

Mivel Andrusch foga megállta a próbát, a hadnagynak nem okozott lelkiismeret-furdalást, hogy őt is alkalmasnak minősítse.

Reggeli után a toborzók az újoncokkal együtt elvonultak. Kamenz felé vették az irányt, ahol a seregszemlét tartották: az élen a hadnagy, utána a dobos, őt követték a molnárlegények szép sorban, katonásan, aztán a két őrvezető; a sort a káplár zárta be. A legények remek hangulatban voltak, kísérőik annál gyászosabban vonszolták magukat. Minél tovább meneteltek, annál sápadtabbak, zöldebbek lettek, annál sűrűbben tünedeztek el az útszéli bokrokban. Krabat, aki Staschkóval az utolsó sorban masírozott, hallotta, amint az egyik őrvezető odaszól a társának:

– Istenemre, bajtárs, úgy érzem magam, mintha öt kiló csirizt zabáltam volna, olyan nehéz a gyomrom!

Krabat cinkosan összenevetett Staschkóval: "Így jár az – gondolta magában –, aki a faforgácsot metélt tésztának nézi, a penészes kenyeret füstölt húsnak, a dohánymorzsát meg majorannának!"

Délután a hadnagy még egy pihenőt engedélyezett egy fenyvesnél.

– Még negyed mérföld, és Kamenzbe érünk – mondta. – Akinek kell, most menjen szükségre, mert ez az utolsó alkalom. Káplár!

– Parancs!

– Szedd rendbe a fickókat, és ügyelj, nehogy kilógjanak a sorból, ha beérünk a városba, és tartsák ám a lépést, akkurátusan, dobszóra!

Rövid pihenő után a csapat ismét útnak indult, immár dobpergéssel és trombitaszóval.

Trombitaszóval?!

Andrusch tölcsért formált a jobb kezéből, szájára tette, és úgy fújta teli tüdőből a svéd gránátosok indulóját, hogy a legjobb kürtös a legkitűnőbb hangszeren sem tudta volna jobban. Tetszett ez a molnárlegényeknek. Ők is harsányan zenélni kezdtek: Tonda, Staschko és Krabat harsonázott, Michal, Merten és Hanzo a szárnykürtöt fújta, a többiek kisebb-nagyobb trombitákat választottak, Juro bombardonozott. Bár valamennyien csak a markukat fújták, úgy hangzott, mintha az egész svéd királyi katonazenekar ott menetelne.

– Abbahagyni! – ordított volna a hadnagy.

– Abbahagyni, tetvesek, abbahagyni! – üvöltött volna a káplár, de egy szót sem bírtak kinyögni, sőt kampós botjaikat sem vághatták közéjük, bármennyire is szerették volna. Helyükön kellett maradniuk és menetelni a sorban, egyiknek elöl, a másiknak hátul, se káromlás, se ima, semmi nem segített.

Nagy trombita– és harsonaszóval érkeztek be Kamenz városába, a szembejövő polgárok és katonák kitörő örömére. Gyerekek szaladtak utánuk nagy hurrázással, ablakok nyíltak, a kamenzi leányzók csókot dobáltak nekik.

Csengő zenebonával kerülgették Tondáék és a verbuváló tisztek a városháza terét, melyet hamarosan ellepett a bámész népség, mígnem a gyűlölt svéd katonazenére felriadt maga a nemes Felső– és Alsókárosi Christian Leberecht Fürchtegott, legkegyelmesebb őfelsége, a szász választófejedelem Drezdai Gyalogezredének óbestere, ez a hosszú háborúk alatt kissé megpocakosodott öreg harcos is.

Három törzstiszt és néhány segédtiszt kíséretében jelent meg a piactéren. A szeme elé táruló bolondos színjáték láttán, épp válogatott káromkodások zuhatagával akart könnyíteni felháborodásán, ám egyszerre elállt a szava.

Mert Andrusch, amint észrevette az óbester érkeztét, társaival együtt rázendített a svéd lovasság ünnepi indulójára, és ettől az öreg, amint az előre várható volt, úgy is mint a szász választófejedelem derék gyalogos katonája, dühében a fehér izzásig hevült. Ráadásul ehhez a zenéhez az ügetés inkább illett, mint a menetelés, a molnárlegények tehát a toborzó testülettel együtt ügetni kezdtek, ami fölöttébb bohókás látványt nyújtott, de nem az óbesternek.

Néma dühvel, levegő után kapkodva, mint a hálóba került potyka, nézte nemes Felső– és Alsókárosi, hogyan játszik "gyí te, paci"-t egy tucat újonc a kamenzi piactéren, ráadásul egy ellenséges lovassági indulóra. De az ördögbe is, mi üthetett az újoncokat kísérő hadnagyba, hogy kardját mint egy pálcaparipát a lába közé kapva, a díszes társaság élén ugrándozik! A szász választófejedelem tisztjének e fölöttébb méltóságon aluli magatartása mellett már szinte eltörpült az, hogy emberei sem józanodtak ki, és káplárostul-dobosostul ott fickándoztak a menetben.

– Csapat, állj! – vezényelt Tonda, amikor az induló végéhez értek.

Akkor a molnárlegények felsorakoztak az óbester előtt, sapkájukat meglengetve köszöntötték, és a szemébe vigyorogtak.

Nemes Felső– és Alsókárosi hozzájuk lépett, és úgy kezdett ordítani, mint tíz káplár együttvéve:

– Ki az ördög okádott az agyatokba, ti átkozott tetvesek, hogy fényes nappal, mindenki szeme láttára ilyen majomparádét merészeltek rendezni! Kik vagytok, ti csürhe népség, hogy van pofátok így szemközt röhögni engem! De én mondom nektek, én, óbestere ennek a dicsőséges ármádiának, mely harminchét csatában és százötvenkilenc csetepatéban aratott győzelmet, én mondom nektek: elszántam magam, hogy mindenféle bolondságot gyökerestül kiirtok belőletek! Bakó kezére adlak benneteket, nyársra húzatlak...

– Elég! – vágta el Tonda az óbester szavát. – Azt hiszem, megtarthatja magának a bakót is meg a nyársat is. Mi tizenketten ugyanis, akik itt állunk kegyelmed előtt, amúgy sem vagyunk katonának valók. Az ilyen ügyefogyottaknak – mutatott a káplárra – vagy az ilyen csavargóknak – és a hadnagyra mutatott – biztosan nagyon tetszik a hadsereg mindaddig, míg agyon nem lövik őket. De minket, engem meg a barátaimat, más fából faragtak: fütyülünk az egész cécóra meg a legkegyelmesebb választófejedelemre is. Ha akarja, megmondhatja neki!

Aztán a molnárlegények varjúvá változtak és felrebbentek a levegőbe. Sorban, nagy károgással körberepülték a városháza terét, és búcsúzóul bepiszkították az óbester úr kalapját és vállát, ami nem vált éppen dicsőségére.