Krabat vagyok


Olvadt a hó, közeledett a tavasz. Krabat úgy tanult, mint egy megszállott. Rég túlszárnyalta már összes társát. A molnár dicséretekkel halmozta el szép előrehaladásáért a fekete mágiában. Úgy látszott, nem is sejti, hogy Krabat csakis azért hajt ennyire, hogy felkészüljön a harcra, a leszámolás órájára.

Merten feketevasárnap kelt fel az ágyból először. Kiült a napra, a fáskamra mögé. Sápadt volt, lefogyott, bőre szinte áttetszővé vált. Csak most derült ki, hogy elferdült a nyaka. Most már néha meg is szólalt, bár csupán a legszükségesebbeket mondta: "Igen", "nem", "add ide", vagy "hagyd".

Nagypénteken felvették Loboscht a Feketeiskolába. Hogy elbámult a legényke, amikor először változtatta a Mester varjúvá! Vidáman körbesurrogta a kamrát, szárnya végével súrolta a halálfejet és a varázskönyvet. A Mesternek háromszor kellett hessenteni, míg végre leereszkedett a rúdra: vézna, orsóforma madárka, vidám, pisla szemekkel, borzas tollazattal.

– Ez annak a művészete, hogyan beszélhetünk egy másik emberrel gondolatban, hogy úgy hallja és értse a szavakat, mintha azok önmagából jönnének...

A molnárlegények bizony nemigen tudták követni a Mestert, mert Lobosch állandóan elterelte a figyelmüket. Mókás volt, ahogy állandóan forgatta a szemeit, tekergette a nyakát, csapkodott a szárnyával. Olvashatott a molnár a Koraktorból, amit csak akart!

Krabat azonban feszülten figyelt. Megértette, milyen fontos az új lecke – neki és a Kántorkának.

Szótagról szótagra véste eszébe a formulát. Elalvás előtt aztán, a fekhelyén, még addig ismételgette a varázsigét, amíg biztos lehetett benne, hogy soha többé nem felejti el.


Húsvét szombatján, sötétedéskor újból kiküldte a Mester a legényeket, hogy "megszerezzék a jelet". A kiszámoláskor Krabat maradt utolsónak Loboschsal. A molnár útnak indította őket is, fekete áldásával.

Krabat már előre elkészítette a fáskamrába a takarókat, fejenként kettőt-kettőt, mert estefelé beborult, és eső ígérkezett. Utolsónak hagyták el a malmot, így Krabat sietésre nógatta Loboscht. Lehetségesnek tartotta, hogy mások megelőzik őket Bäumel Halálánál, de a kereszthez érve tapasztalhatta, hogy félelme alaptalannak bizonyult.

Az erdő szélénél rőzsét, avart gyűjtöttek, kis tüzet élesztettek. Krabat elmesélte a fiúnak, miért is ülnek itt, ezen a helyen, és hogy most együtt virrasztva kell eltölteniük a húsvét éjszakát.

Lobosch dideregve burkolózott takaróiba: azt mondta, jó, hogy nem egyedül kell itt ücsörögnie, mert különben biztosan meghalna a félelemtől, és akkor felállíthatnának ide egy második fakeresztet, ha kisebbet is... Aztán a Feketeiskoláról beszélgettek és arról a módról, ahogyan a fekete mágia oktatása folyt. Aztán hallgattak egy darabig; végül Krabat Tondára és Michalra terelte a szót.

– Említettem már, hogy mesélek neked róluk.

Míg Loboschnak barátairól mesélt, megvilágosodott előtte, hogy időközben ő lépett Tonda helyébe, legalábbis ami ezt a fiút illeti, aki itt ült vele szemben a tűznél.

Eredetileg nem állt szándékában Tonda és Michal pusztulásáról részletesen beszélni, de aztán minél előbbre haladt a mesélésben, már Worschulát is megemlítette, aki a seidewinkeli temetőben nyugszik, és azt is, hogy Tonda szerint a koselbruchi molnárlegények szerencsétlenséget hoznak a lányokra. Egyre erősebben hitte, hogy a fiúnak joga van megtudni azt is, amitől ő meg akarta kímélni. Így aztán mindent elmondott neki, amit csak elmondhatott. Csupán a késpengében lakozó varázserőről nem szólt egy szót sem, nehogy elveszítse ezt az erőt.

– És – kérdezte Lobosch tudod, hogy ki okozta Tonda és Michal halálát?

– Sejtem – válaszolta Krabat –, és ha beigazolódik a sejtelmem, akkor nagy leszámolás lesz.


Éjféltájban szemerkélni kezdett az eső. Lobosch a fejére húzta a takarót.

– Vedd le! – kérte Krabat. – Így nem hallod a harangokat meg a falubeli énekszót!

Kevéssel ezután valóban megszólaltak az első húsvéti harangok, és felhangzott a schwarzkollmi énekszó – a Kántorkáé és a többieké.

– Szép – mondta Lobosch egy idő után. – Ezért igazán érdemes egy kicsit ázni.

A következő órákat csöndben töltötték el. Lobosch megértette, hogy Krabat most nem akar beszélgetni, és neki sem esett nehezére a hallgatás. Úgyis több az egy fél éjszakánál, míg átgondolja mindazt, amit Tondáról meg Michalról megtudott.

A lányok daloltak, a harangok zúgtak.

Krabat észre sem vette, hogy közben elállt az eső. Számára most sem eső, sem szél nem létezett, se hideget, se meleget nem érzett, nem látta, sötét van-e vagy világos: egyes-egyedül csak a Kántorka volt a fontos, az ő hangja és az emlékezés homályán át a húsvéti gyertya fényébe pillantó szemek.

Krabat elhatározta, hogy most nem száll ki magából. Hát minek tanította a mester az új művészetet, a gondolatban beszélgetést, "hogy a másik hallja és értse a szót, mintha belőle magából jönne"?

Reggel felé elmondta az új varázsigét. Szívének minden erejét a Kántorkára irányította, míg meg nem érezte, hogy elérte a lányt. És ekkor beszélni kezdett hozzá.

– Kántorka, valaki arra kér, hallgasd meg – mondta. – Te nem ismered őt, de ő már régen ismert téged. Ha ma reggel húsvéti vizet hozol, úgy intézd a dolgot, hogy lemaradj a többi lánytól. Egyedül kell jönnöd a korsóval, mert ez a valaki feltétlenül találkozni akar veled, és nem szeretné, hogy mások lássák. Mert ez a dolog csak terád meg őrá tartozik, senki másra a világon.

Háromszor ismételte ezt meg, mindig ugyanazokkal a szavakkal. Pirkadni kezdett, a harang- és az énekszó elhallgatott. Elérkezett az idő, hogy Lobosch megtanulja a boszorkányszög rajzolását. Aztán egymás homlokára írták a jelet, a fakereszt szilánkjával, amit Krabat Tonda késével metszett a kereszt tövéről és elszenesített a parázson.


Krabat úgy sietett hazafelé, mintha elsőnek akarna a malomba érni. Lobosch alig bírta az iramot kurta lábaival.

Kevéssel a szurdok előtt, az első bokroknál, Krabat megtorpant. Kotorászni kezdett a zsebeiben, aztán a fejéhez kapott.

– A keresztnél felejtettem... – mondta.

– Mit? – kérdezte Lobosch.

– A kést.

– Amit Tondától kaptál?

– Igen, azt.

A fiú jól tudta, hogy ez az egyetlen emléke Tondától.

– Akkor vissza kell mennünk érte!

– Nem – mondta Krabat, és remélte, hogy Lobosch nem veszi észre a csalást. – Majd én gyorsan visszafutok egyedül. Addig te ülj be a bokrok alá, és várj meg.

Míg Lobosch leült a nedves fűbe a bokrok alá, Krabat visszasietett arra a helyre, ahol a lányoknak el kellett menniük a húsvéti vízzel. Ott aztán bevette magát a csalitba.

Nem kellett sokáig várnia, hamarosan elvonultak előtte a korsós leányok, hosszú sorban. A Kántorka nem volt köztük. Meghallotta tehát, amit kért tőle a távolból. Megértette a szavát.

Amikor a lányok eltűntek, megjelent ő is. Egyedül jött, szorosan beburkolózva nagykendőjébe. Ekkor a legény elébe lépett.

– Krabat vagyok, a koselbruchi malom molnárlegénye – mutatkozott be. – Ne félj tőlem!

A Kántorka a szemébe nézett, nyugodtan, mintha már várta volna.

– Ismerlek – bólintott –, mert már álmodtam veled. Igen, veled és egy emberrel, aki rosszat akar neked. De mi nem törődtünk vele, te meg én... Azóta vártam, hogy találkozunk. Hát most itt vagy.

– Itt vagyok – ismételte Krabat –, de nem maradhatok sokáig: a malomban már várnak.

– Nekem is haza kell mennem – mondta a Kántorka. – Vajon látjuk-e még egymást?

Aztán a kendő csücskét belemártotta a húsvéti vizes korsóba, és szó nélkül lemosta Krabat homlokáról a boszorkányszöget: lágyan, sietség nélkül, mintha ez így volna rendjén.

A legény úgy érezte, valami szennytől szabadult meg. És végtelen hálával volt a lány iránt: hogy létezik, hogy itt áll előtte, hogy ráemeli a szemét.