Malomrend és céhszokás szerint A Mester a következő napokban sem jelent meg, távollétében a malom sem őrölt. A molnárlegények fekhelyeiken heverésztek, vagy a kályhánál melegedtek. Alig ettek valamit, szólni is alig szóltak, Tonda haláláról pedig kiváltképp hallgattak. Mintha sohasem élt volna a koselbruchi malomban egy Tonda nevű öreglegény.
Valamikori fekhelye végén szépen összehajtogatva ott hevertek a ruhái: nadrág, ing, köpeny, öv, kötény és legfölül a sapka. Juro hozta fel újév estéjén a holmit, amin aztán a legények igyekeztek átnézni.
Krabat szomorú volt, elhagyottnak, nyomorultnak érezte magát. Hogy Tondának meg kellett halnia, és ez nem volt véletlen, minél többet gondolkodott ezen, annál világosabbá vált a számára. Kell itt lennie valami titoknak, amit a legények elhallgatnak előtte, amiről ő nem tudhat. Vajon mi ez a rejtély? Miért nem avatta be őt is Tonda?
Kérdések és kérdések tolongtak a fiúban. Legalább valami dolga lett volna! Ebbe a lődörgésbe végképp belebetegedett.
Ezekben a napokban egyedül Juro dolgozott annyit, mint máskor. Fűtött, főzött, gondoskodott arról, hogy az étel időben az asztalra kerüljön, bár most ennek a nagy részét érintetlenül vihette vissza a konyhára.
A negyedik napon történt, hogy megszólította Krabatot a folyosón:
Segítenél nekem, Krabat? Fát kéne aprítani.
Rendben mondta Krabat, és követte Jurót a konyhába.
A tűzhely mellett egy halom gyújtósnak való gyantás fa hevert, felaprításra várva. Juro a szekrényhez lépett, hogy elővegyen egy kést, de a fiú azt mondta, van neki saját bicskája.
Annál jobb! Nos, akkor rajta, de vigyázz, meg ne vágd magad!
Krabat nekiállt. Úgy érezte, mintha Tonda késéből eleven erő áradna. Elgondolkozva méregette a tenyerén. Újév éjjele óta először szedte össze a bátorságát, először érezte magát újra biztonságban.
Juro észrevétlenül mögéje állt, és a válla fölött nézegette a kést.
Ez aztán a bicska! dicsérte. Ezzel bízvást mutatkozhatsz akárhol...
Emlék mondta a fiú.
Talán valami kislánytól?
Nem rázta a fejét Krabat. Egy baráttól, egy olyan baráttól, amilyen nem lesz több a világon.
Biztos vagy benne? kérdezte Juro.
Ebben felelte Krabat egyszer s mindenkorra biztos vagyok.
A Tonda temetését követő reggel a molnárlegények megegyeztek, hogy ezentúl Hanzo lesz öreglegény. Ebbe ő is beleegyezett.
A Mester vízkereszt előestéjéig nem mutatkozott. A legények már lefeküdtek, és Krabat éppen el akarta oltani a lámpát, amikor kinyílt a padlásajtó. A Mester állt a küszöbön, arca olyan sápadt volt, mint a meszelt fal. Körülpillantott. Úgy látszott, észre sem vette, hogy Tonda hiányzik.
Dologra! parancsolta. Aztán hátat fordított, és azon az éjszakán nem látták többé.
A molnárlegények megélénkültek. Felugráltak, ledobták a takarókat, sietve felkapkodták ruhájukat.
Gyerünk sürgette őket Hanzo. A Mesternek hamar elfogy a türelme, hiszen ismeritek!
Petar és Staschko a malomtóhoz rohant, és kinyitották a zsilipet. A többiek az őrlőműhelybe siettek, feltöltötték a garatokat, és megindították a kereket. Amint a megszokott zörgés, nyögés, dörömbölés megkezdődött, a legények szíve is megkönnyebbült.
"Újra őröl!" gondolta magában Krabat. "Az idő megy tovább..."
Éjfélre elkészültek a munkával. Amikor beléptek a hálóterembe, látták, hogy Tonda helyén valaki fekszik: cingár kis legényke, vézna vállú, lángvörös üstökű. Körbefogták az alvót, és felébresztették, éppúgy, ahogyan annak idején, egy éve Krabatot. És éppúgy, ahogy akkor Krabat, most a vörös hajú rémült meg a "kísértetek" láttán.
Ne félj! mondta Michal. Mi vagyunk itt a molnárlegények, tőlünk aztán igazán nem kell félned. Hogy hívnak?
Witkónak. És téged?
Michal vagyok. Ez pedig Hanzo, az öreglegény. Ez itt Merten, az unokabátyám, ez Juro...
Reggel, amikor Witko reggelizni jött, Tonda ruháját viselte. Úgy állt rajta, mintha ráöntötték volna. Ő aztán nemigen törte a fejét, azt sem kérdezte, kié volt ezelőtt az öltözék. Jó volt ez így, legalábbis Krabatnak sokkalta elviselhetőbb.
Este, mikor az új inas már halálra fáradt és lefeküdt, a Mester magához hívatta kamrájába a legényeket, köztük Krabatot is. Fekete köpenyébe burkolózva ült a karosszékében: előtte az asztalon két szál gyertya égett, köztük egy szekerce hevert, és a Mester háromszögletű kalapja, ami szintén fekete volt.
Iderendeltelek benneteket, a malomrend szerint szólalt meg, amikor a legények összegyűltek a szobában. Ha van köztetek inas, lépjen elő!
Krabatnak hirtelen nem is jutott eszébe, hogy róla van szó. Petar oldalba bökte, erre aztán észre tért, és kilépett a sorból.
A nevedet!
Krabatnak hívnak.
Ki vállal kezességet?
Én mondta Hanzo, Krabat oldalára lépve. Kezeskedem e fiúért és a nevéért.
Egy, az semmi kifogásolta a Mester.
Ez így van szólt Michal, miközben Krabat másik oldalára állt. De kettő, az már egy pár, egy pár pedig épp elég a kezességre. Ezért én is kezeskedem e fiúért és a nevéért.
Ekkor a Mester és a Krabat oldalán álló két legény között gyorsan pergő párbeszéd bontakozott ki, melynek kötött szabályai és fordulatai voltak. A Mester feltette a kérdést, hol és hogyan tanulta ki Krabat a molnárságot, azok pedig biztosították, hogy a fiú kellőképp megtanulta az összes mesterségbeli fogást és fortélyt.
Kezességet vállaltok-e ezért?
Ezért kezességet vállalunk mondta Michal és Hanzo egyszerre.
Nos tehát, akkor ezt a Krabat molnárinast a malomrend és céhszokás szerint felszabadítjuk!
Felszabadítjuk? Krabat azt hitte, rosszul hall. Lejárt volna a tanulóidő, már most, az első évben?
A Mester felemelkedett, fejébe nyomta a háromszögletű kalapot. Aztán megragadta a szekercét. Miközben az élével megérintette Krabat fejét és vállait, ezt kiáltotta:
A céh nevében, Krabat! Én mint tanítód és mestered eme egybegyűlt molnárlegények színe előtt ezennel felszabadítlak eddigi inasságod alól! Mától fogva egyenrangú legény vagy a legények között, és a malomrend szerint segédet megillető bánásmódban lesz részed.
Evvel Krabat kezébe nyomta a szekercét övbe tűzve ez a felszabadult legények jelvénye volt , aztán elengedte őket.
Krabat megilletődött és összezavarodott, erre igazán nem számított. Utolsóként hagyta el a szobát, és behúzta maga mögött az ajtót. Itt a legények hirtelen egy zsákot dobtak a fejére, elkapták kezét-lábát.
Gyerünk, vigyük az őrlőműhelybe! kiáltotta Andrusch.
Krabat megpróbált kiszabadulni, rúgkapált, de hiába. Nevetve, zajongva cipelték a legények az őrlőműhelybe, rádobták a lisztesszuszékra, és alaposan gyúrogatni kezdték.
Inas volt kiáltotta Andrusch , tegyük a kövek közé, testvérek, egy molnárlegénynek makulátlannak kell lennie, egy szem pelyva se maradjon benne!
Úgy meggyömöszölték, mint a tésztát, ide-oda görgették a szuszékon, hogy csak úgy kóválygott bele, ököllel dömöckölték, valaki pedig teljes erővel a fejét kezdte püfölni, míg Hanzo közbe nem lépett:
Hagyd abba, Lyschko! Csak fel akarjuk avatni, arról nem volt szó, hogy agyon is verjük!
Amikor végre elengedték, Krabatnak valóban úgy tetszett, mintha malomkövek között őrlődött volna. Petar lehúzta a zsákot a fejéről, Staschko pedig egy marék lisztet csorgatott rá.
Megőröltük! jelentette be Andrusch. Köszönöm, testvérek! Most aztán helyre molnárlegény lett belőle, színtiszta búzából való, nem kell szégyenkezni miatta!
Fel vele! kiáltott Petar és Staschko, akik Andrusch mellett a fő hangadók voltak. Fel a magasba!
És Krabatot ismét megragadták kezénél-lábánál fogva, feldobták, elkapták, háromszor egymás után. Aztán Jurót a pincébe szalajtották borért. Krabatnak mindenkivel koccintania kellett.
Egészségedre, testvér, élj boldogan!
Egészségedre, testvér!
Aztán a többiek tovább iszogattak, Krabat pedig leült egy zsákkupacra. Nem csoda, hogy zúgott a feje azok után, amit ma este átélt. Később Michal odatelepedett melléje.
Úgy látom, nem értesz itt bizonyos dolgokat.
Nem bizony mondta Krabat. Hogyan szabadíthatott fel a Mester? Vége a tanulóidőmnek?
A koselbruchi malomban az első esztendő háromnak számít magyarázta Michal. Ha nem vetted volna észre, Krabat, a megérkezésed óta idősebb lettél, pontosan három évvel.
De hát ez lehetetlen.
Nem állította Michal. Ebben a malomban sok minden lehetséges, ezt időközben magad is észrevehetted.
![]()