Hó a vetésen Merten beteg lett, és csak lassan gyógyult. Eleinte magas láza volt, nyaka megdagadt, nehezen kapott levegőt. Az első napokban egy falatot sem bírt lenyelni, később le-legyűrt egy kanál levest.
Hanzo úgy osztotta be a legényeket, hogy napközben mindig legyen valaki Merten közelében, aki szemmel tartja. Egy darabig még éjjeli őrséget is állítottak mellé, mert attól féltek, hogy lázában még újra kezet emel magára. Világos értelemmel ebben mindannyian egyetértettek biztosan nem nyúlna kötélhez vagy más gyilkos eszközhöz, hiszen a Mester nem hagyott kétséget afelől, hogy nem ez a szabadulás útja.
"Hogy ki hal meg a malomban, azt én döntöm el." Krabat jól emlékezetébe véste a Mester szavait. Hát nem arra a kérdésre válaszolt ez, ami az elmúlt szilveszter éjjele óta újra meg újra felhorgadt benne: "Ki okozta Tonda és Michal halálát?"
Ha jól meggondoljuk, ez még nem volt több, mint az első fogódzó: nem több, és nem is kevesebb. De hogy egy napon, amikor majd mindenre fény derül, le fog számolni a Mesterrel, ebben majdnem biztos volt.
Addig azonban nem volt szabad gyanút ébresztenie. Meg kellett játszania az ártatlant, a jó gyereket, az engedelmest, akinek sejtelme sincs semmiről. Már most gondja volt rá, hogy kettőzött szorgalommal készüljön a leszámolás órájára: buzgón véste eszébe a Feketeiskola leckéit.
Februárban nem esett hó, de a fagy nem engedett. A molnárlegényeknek minden reggel le kellett szállniuk az árokba, hogy felcsákányozzák a termésjeget a fenékről. Minden egyes alkalommal válogatott szidalmakkal árasztották el a korai tavaszidőt követő farkasordító hideget.
Egyik nap, délidőben három embert láttak közeledni az erdő felől. Az egyik magas volt és tagbaszakadt, "az élete delén járt", ahogy mondják; a másik kettő fehér szakállú, töpörödött apóka. Lobosch vette észre őket elsőnek. Amúgy is rendkívül éber kis fickó volt, nemigen akadt olyasmi, ami elkerülte volna a figyelmét.
Látogató jön! kiáltott oda a legényeknek, akik éppen az ebédhez készülődtek.
Most már ők is látták a férfit a két aggastyánnal. A schwarzkollmi úton jöttek, paraszti öltözetben, pásztorsubában, mélyen a szemükbe húzott kucsmával.
Amióta Krabat itt élt, még egyetlen paraszt sem tévedt ide a környékbeli falvakból. De ez a három egyenesen a malomhoz tartott, és bebocsátást kért. Hanzo nyitott ajtót. A legények kíváncsian tódultak ki a folyosóra.
Mit akartok?
A molnárral szeretnénk beszélni.
A molnár én vagyok. A Mester, anélkül hogy bárki észrevette volna, kilépett a kamrájából, és odaállt az emberek elé. Mi van?
A tagbaszakadt levette kucsmáját.
Schwarzkollmból jöttünk mondta , én vagyok a bíró, ezek meg a véneink. Üdvözletünket hoztuk neked, molnár, és arra kérünk, hallgass meg minket. Ugyanis... mert... de azt hiszem, nem lep meg, ha...
A Mester nagyúri gesztussal vágta el a szavát.
Elő a farbával! Mi vezetett benneteket hozzám? De köntörfalazás nélkül!
Meg szeretnénk kérni mondta a falubíró , hogy segíts rajtunk.
Miképpen?
Itt a fagy, hó meg nincs a földeken. A bíró a sapkáját gyűrögette. Elpusztul a vetés, ha pár napon belül le nem esik a hó.
Mi közöm hozzá?
Arra akarunk kérni, molnár, hogy csinálj havat.
Havat? Honnan veszitek ezt az ötletet?
Tudjuk, hogy meg tudod csinálni mondta a bíró , meg tudod tenni, hogy havazzon.
Nem ingyen kérjük szólt közbe az egyik aggastyán. Két szakajtó tojást adunk érte, öt libát és hét tyúkot.
De könyörgött a másik tedd, hogy havazzon. Különben oda a jövő évi termés, éhezni fogunk...
Mi és a gyerekeink tette hozzá a bíró. Essen meg a szíved rajtunk, molnár, csinálj nekünk havat!
A Mester hüvelykujja körmével simogatta az állát.
Annyi éve a színeteket sem láttam. De most, hogy rám szorultatok, hirtelen csak felbukkantok.
Te vagy az utolsó reménységünk mondta a bíró. Ha nem küldesz havat, elvesztünk. Nem tagadhatod meg a segítséget, molnár, ezt nem teheted! Térdre hullva esedezünk, mint az úristen előtt!
És valóban letérdeltek a Mester előtt, lehorgasztották fejüket, és ököllel verték a mellüket.
Hallgasd meg a kérésünket! könyörögtek. Hallgasd meg!
Szó se lehet róla! A Mester kérlelhetetlen maradt. Takarodjatok haza, mit érdekel engem az őszi vetésetek! Én meg ezek itt mutatott a legényekre , nem fogunk éhezni. Mi nem! Erről én gondoskodom. Még csak hó sem kell hozzá. Ti, büdös parasztok, pedig eltakarodjatok innen a tojásaitokkal meg a tyúkjaitokkal. Felőlem felfordulhattok, semmi közöm hozzá! A kisujjam sem mozdítom értetek, sem a tetves porontyaitokért. De hát ezt nem is gondolhattátok komolyan!
És ti? fordult a bíró a legényekhez. Ti sem akartok segíteni, molnárlegény urak? Tegyétek meg, az irgalmas isten nevében, tegyétek meg a szegény kisgyermekeinkért, nem leszünk hálátlanok!
Ez a fickó megbolondult! mondta Lyschko. De majd mindjárt ráuszítom a kutyákat. Hej, elő!
Két ujjával éleset füttyentett, hogy a legények tetőtől talpig végigborzadtak. Hirtelen kutyaugatás, csaholás és vonítás hangzott fel.
A bíró talpra ugrott, kucsmáját is elejtette.
Gyertek! kiáltotta. Fussunk, mert széttépnek! Gyertek, gyertek!
Összekapták subáikat, kirohantak a malomból, át a mezőn, és eltűntek az erdőben, amerről jöttek.
Jól van! mondta a Mester. Helyesen csináltad, Lyschko! És megveregette a vállát. Ezektől megszabadultunk, nem jönnek vissza egyhamar, azt lefogadom!
Krabat őrjöngött dühében, fájt a szíve a bíróért és kísérőiért. Mi rosszat tettek, hogy a molnár megtagadta a segítséget? Semmibe sem került volna, éppen csak fel kellett volna lapoznia a Koraktorban a megfelelő helyet, elmondani egy varázsigét, olyan varázsigét, amit Krabaték még nem tanultak. A Mester még nem tanította meg, hogyan lehet havat támasztani. Kár, mert különben Krabat már rég segített volna nekik, a saját szakállára. Biztosan Petar is megpróbálta volna, Hanzo is, mások is. Egyedül Lyschko örvendezett azon, hogy a Mester elbánt a falubeliekkel. Büszke volt, hogy sikerült elhitetnie velük: kutyák rontanak rájuk. De káröröme nem tartott sokáig.
A következő éjszakán Lyschko kétségbeesett üvöltéssel riadt fel álmából, és mikor a legények megkérdezték, mi ütött belé, félelmében vacogva elpanaszolta, hogy őrjöngő, fekete mészároskutyák üldözték, és szét akarták tépni.
Ó, csak nem? kérdezte Juro részvétteljesen. Milyen szerencse, hogy csak álmodtál!
Ezen az éjszakán Lyschko még ötször látta ugyanazt az álmot a mészároskutyákkal, ötször riadt fel üvöltve, ötször ébresztette fel a legényeket ordítozásával. Ötödszörre aztán megelégelték, és kidobták a hálókamrából.
Fogd a takaródat, Lyschko, és kotródj a csűrbe! Ott aztán annyi kutyával álmodhatsz, amennyivel csak akarsz, rekedtre vonyíthatod magad félelmedben, csak minket hagyj már békében!
Másnap reggel a legények hosszan dörzsölgették a szemüket, mert azt hitték, hogy nem jól látnak: minden fehér volt odakint. Éjszaka havazott, s még mindig szállingózott, nagy, puha pelyhekben, egész délelőtt. Most aztán örülhetnek a Koselbruch környéki falvakban, Schwarzkollmban és máshol is! Talán meggondolta magát a Mester, és mégis segített?
Talán Pumphutt keze van a dologban mondta Juro. A parasztok bizonyára összefutottak vele, a segítségét kérték, s ő biztos nem mondott nemet.
Pumphutt? találgatták a legények. Az lehetetlen. Nem, ő most másfelé jár.
Déltájban megint Lobosch vette észre őket lovas szánkón a bíró közeledett az öregekkel, hogy elhozzák a Mesternek, amivel, úgy vélték, tartoznak neki: a hét tyúkot, öt libát és a két szakajtó tojást.
Köszönjük neked, koselbruchi molnár mondta a bíró, mélyen meghajolva a Mester előtt. Köszönjük, hogy megkönyörültél a gyermekeinken. Tudod, hogy nem vagyunk gazdagok. Hálánk jeléül fogadd el ezt a csekélységet. Méltó jutalmadat pedig az ég adja meg!
A Mester zord ábrázattal hallgatott. Most megszólalt, és a legények észrevették, mennyire fékeznie kell magát, hogy megőrizze nyugalmát.
Sejtelmem sincs, ki segített nektek. Én nem, az biztos. Szedjétek a cókmókotokat, és takarodjatok a pokolba!
Ezzel faképnél hagyta a parasztokat, és bevonult a Fekete Kamrába. A molnárlegények hallották, hogy belülről bereteszeli az ajtót.
A bíró és társai tanácstalanul álltak. Nem tudták, mitévők legyenek.
Na, gyertek biztatta őket Juro, és segített felrakodni. Menjetek vissza Schwarzkollmba, otthon pedig hajtsatok fel néhány kupica pálinkát, és felejtsétek el az egészet.
Krabat hosszasan nézett a három ember után, míg szánkójukon el nem tűntek az erdőben. Egy darabig még hallották a száncsengőt, az ostorpattogást és a bíró hangját, aki hangos "gyía-gyía!" kiáltásokkal biztatta a lovait.
![]()