Vivát Augustus!


A molnárlegények végül nem verték meg Lyschkót, de az elkövetkező hetekben kiközösítették maguk közül. Senki sem szólt hozzá, senki sem válaszolt, ha kérdezett valamit. A kását és a levest Juro külön tálban hozta ki neki, merthogy "senkitől sem várhatod el, hogy egy tálból egyen egy csirkefogóval". Krabat ezt teljesen helyénvalónak találta. Aki befeketíti a pajtását a Mester előtt, az rászolgál a megvetésre.

Újholdkor, amikor megérkezett a "Komámuram" az őrölnivalóval, ismét dolgoznia kellett a molnárnak is. Úgy buzgólkodott, mintha csak meg akarná mutatni a legényeknek, mi is az a munka. Vagy talán a "Komámuram"-mal függött össze a dolog?

A Mester különben sokat volt úton a tél végén, néha lóháton, néha szánkón ment el. A legények nem sokat törődtek vele, miféle üzleteket is köt erre-arra. Amihez nem volt közük, arról nem kellett tudniuk, és amiről nem tudtak, az nem is okozhatott nekik fejfájást.

A hó közben már elolvadt, zuhogott az eső, és a legények örültek, hogy a zord időben a meleg szobában ülhetnek. Egyik este, József-nap táján a Mester hipp-hopp a kocsit követelte, méghozzá gyorsan, mert sietős a dolga! Krabat segített Petarnak a barnákat befogni, aztán gyeplőszárra fogta a nyergest, és "gyííía!", kivezette a fogatot az előtérre, míg Petar berohant a malomba, hogy jelentse a Mesternek, a kocsi útra kész. Krabat lópokrócot terített a fejére az eső miatt, s a Mester számára is előkészített néhány takarót, mert a kocsi nyitott, könnyű jármű volt.

Már csörtetett is kifelé a Mester, Petar viharlámpással világított neki. Bő köpönyeget viselt és a fekete, háromszögletű kalapját. Csizmáján sarkantyú pengett, köpenye alól kard villant elő.

"Megbolondult! – gondolta magában Krabat, míg a Mester elhelyezkedett a bakon. – Miért kell éppen ebben az ocsmány időben útnak indulni?"

A Mester beburkolózott a takarókba, és futólag megkérdezte:

– Nem akarsz velem jönni?

– Én?

– Csak mert tudni akarod, miért indulok útnak.

Krabatban a kíváncsiság legyőzte az eső utálatát, és egy ugrással a Mester mellett termett.

– Na, lássuk, tudsz-e hajtani? – A Mester a kezébe nyomta a gyeplőt és az ostort. – De egy óra múlva Drezdában legyünk!

– Drezdában? Egy óra alatt? – Biztosan rosszul hallott.

– Gyerünk, indulj már!

Tovagördültek a rázós erdei úton. Sötét volt, mint egy kályhacsőben.

– Gyorsabban! – sürgette a Mester. – Nem tudsz gyorsabban hajtani?

– Felborulunk, Mester...

– Ostobaság! Ide vele!

Ettől kezdve a molnár maga hajtott. De hogyan! A szélnél is sebesebben, ki az erdőből, egyenesen a kamenzi országútra. Krabat az ülésbe kapaszkodott, talpát erősen a lábtartóhoz szorította. Eső vágott az arcába, a szél majd lesodorta az ülésről.

Köd ereszkedett le. Belenyargaltak. Vastagon, sűrűn gomolygott körülöttük. De nem sokáig, mert kisvártatva kibukkant belőle a fejük – aztán egyre lejjebb ért: már csak mellig, derékig, míg végül csak a lovak csüdjéig.

Az eső elállt, előlopakodott a hold, a talajt ezüstfehér ködfátyol borította, mintha hótakaró volna. Mezőkön száguldanak? Sem a patkók csattogását, sem a kocsikerekek zörgését nem hallotta. Egy ideje a rázkódás is megszűnt. Krabat úgy érezte, mintha szőnyegen gördülnének tova, havon vagy dunnákon. A lovak remekül húztak, lágyan rugózott a kocsi. Élvezet volt száguldani a hold alatt a széles mezőn.

Hirtelen rándulás, csak úgy recsegett az összes ereszték. Fatönk? Szikladarab? Mitévők lesznek, ha eltört a tengely vagy a kerék?...

– Megnézem, hol a hiba... – Krabat már a felhágón áll, ekkor elkapja a Mester, és visszarántja.

– Maradj ülve!

Lemutat, a köd felszakad. Krabat nem hisz a szemének. Alant tetőtarajok, temető: keresztek, sírdombok árnyékát vetíti ki a holdfény.

– A kamenzi templomtornyon akadtunk fel – mondja a Mester. – Vigyázz, le ne ess a bakról!

Megrántja a gyeplőt, csattint az ostorral.

– Gyía, előre! – Egy második rántás, és a kocsi kiszabadult. További útjuk már zavartalan volt a levegőben, a fehéren, holdfényesen csillogó felhők között.

"És én – gondolta Krabat -, én buta, még ködnek hittem..."


Fél tízet ütött az óra a drezdai templom tornyán, amikor a Mester és Krabat megérkezett. Nagy csikorgással ereszkedett le a kocsi a kastély köves udvarára. Istállófiú rohant elő, és megragadta a gyeplőt.

– Mint rendesen, uram?

– Ostoba kérdés!

A Mester pénzt hajított neki. Aztán leugrott a kocsiról, és felszólította Krabatot, hogy kövesse. Felsiettek a lépcsőn az előtérbe. Felérve, hatalmas szál tiszt állta el útjukat, széles selyem vállszalaggal, mellvértjén csillogott a hold.

– Jelszó?

A Mester nem válaszolt, csak félretolta. A tiszt a kardjához kapott, ki akarta rántani, de nem tudta.

A Mester egyetlen ujjcsettintéssel lenyűgözte: mereven, mozdulatlanul állt ott a hosszú fickó, tágra nyílt szemmel, jobbja a kardmarkolaton.

– Gyere! – kiáltott a Mester. – Ez biztosan új ember!

Siettek tovább a márványlépcsőn, a folyosókon, termeken át, a tükörfalak mentén és a súlyos, aranymintás függönyökkel takart, hatalmas ablakszárnyak előtt. Az ajtónállók és lakájok, akikkel útközben találkoztak, már ismerték a Mestert. Senki sem állta útjukat, senki sem tartóztatta fel őket kérdezősködéssel. Némán félrehúzódtak, és meghajolva várták meg, míg elhaladtak előttük. Krabat, mióta a kastélyba értek, azt hitte, álmodik. Teljesen elkápráztatta a főúri fényűzés, pompa, elviselhetetlenül piszkosnak érezte magát a molnárkötényében.

"Vajon kinevetnek-e a lakájok? – gondolta magában. – Fintorognak-e az ajtónállók a hátam mögött?"

Érezte, hogy elbizonytalanodik, s botladozni kezdett. Ez meg micsoda... hiszen egy kardban botlott el a lába... de kinek a kardjába, az ördögbe is! A tükörbe pillantott és visszahőkölt: amit látott, meghaladta az értelmét. Ezüstgombos, fekete apródköpeny pompázott rajta, magas bőrcsizma, és való igaz! kardszíj és egy igazi gyíkleső! És tényleg háromszögű kalap van a fején? És mikor került a fejére a fehérre rizsporozott, copfos paróka?

– Mester! – akarta kiáltani. – Mi ez?

De nem volt ideje, mert hirtelen betértek egy gyertyáktól fénylő előszobába, ahol már több uraság álldogált, kapitányok, óbesterek, köztük néhány, kitüntetést viselő udvaronc.

Egy kamarás a Mesterhez lépett.

– Végre megérkezett kegyelmed, a fejedelem már nagyon várta! – Krabatra mutatva megkérdezte: – Nem egyedül jött kegyelmed?

– Az apródom – mondta a Mester. – Majd itt megvár.

A kamarás odaintett egy kapitányt.

– Foglalkozzon kegyelmed a fiatalúrral!

A kapitány karjánál fogva behúzta Krabatot egy ablakmélyedésben álló asztalkához.

– Bort vagy csokoládét, kedvesem?

Krabat egy pohár vörös bor mellett döntött. Míg a kapitánnyal koccintgatott, a Mester eltűnt a választófejedelem lakosztályában.

– Reméljük – mondta a kapitány –, sikerül neki!

– Micsoda? – kérdezte Krabat.

– Ezt, uracskám, kegyelmednek kellene a legjobban tudni! Hát nem azon fáradozik a kegyelmed gazdája már hosszú hetek óta, hogy meggyőzze őfelségét arról, hogy tanácsadói, akik meg akarják kötni Svédországgal a békét, buta szamarak, és el kell zavarni őket a fekete fenébe?

– De, persze – hagyta rá Krabat gyorsan, bár minderről fogalma sem volt. Az óbester és kapitány urak, akik köréjük gyülekeztek, nevettek, és koccintásra emelték a poharaikat.

– A svéd háborúra! – kiáltozták. – Arra, hogy a választófejedelem folytassa a háborút! Győzelem vagy vereség, mindegy, csak háború legyen!


Éjfél körül tért vissza a Mester. A választófejedelem kikísérte őt a várószoba küszöbéig.

– Köszönöm kegyelmednek – mondta. – Kegyelmed tudja, hogy tanácsa drága és értékes számunkra, és bár eltartott egy ideig, míg érveit és indokait elfogadhattuk, most meghozatott a döntés: a háború folytatódik!

A várószobai urak kardjukat csörtették, kalapokat lengettek.

– Vivát Augustus! – kiáltották. – Dicsőség, tisztelet a választófejedelemnek! Halál a svédekre!

A szász választófejedelem súlyos, húsos, tyúk formájú ember, válla, akár egy kovácsé, öklét akármelyik matróz megirigyelhette volna – egy kézmozdulattal köszönte meg az uraknak az ujjongást. Aztán a Mesterhez fordult, és még néhány szót váltott vele, ami a várószoba zajában elveszett, de amit nem is szánt idegen füleknek, és végül elbocsátotta őket.

Az udvar és a hadsereg emberei ott maradtak, Krabat pedig a Mesterrel kifelé tartott. Ugyanazon az úton távoztak, amelyiken jöttek: az ablakos és tükrös falak mellett, a termeken, folyosókon át, le a márványlépcsőn a bejárathoz, aztán az udvari lépcsőn, ahol még mindig ott állt a szálfatermetű tiszt, tágra meredt szemmel, jobbja a kardmarkolaton, mereven, mozdulatlanul, akár egy ólomkatona.

– Oldd fel, Krabat! – mondta a Mester. Krabatnak ez csak egy ujjcsettintésébe került, ahogyan a Feketeiskolán tanulta.

– El kegyelmeddel! – parancsolta. – Jobbraaaaa át!

A tiszt kivonta kardját, és tisztelgett a fényes pengével. Aztán, ahogy parancsolták, jobbraátot csinált és elmasírozott.

A kastélyudvaron már készen állt a kocsi. Az istállószolga jelentette, hogy a parancs szerint ellátta a lovakat.

– Ajánlom is! – mondta a Mester.

Aztán beszálltak, és Krabat csak most vette észre, hogy ismét a régi ruháiban van. Jó is volt ez így, mert mit kezdett volna a malomban háromszögletű kalpaggal, apródmentével, szablyával? Átgördültek az Elba kőhídján. Amint kijutottak a városból, és elérték a folyó túloldalán emelkedő kaptatót, a Mester a mezőre fordította a lovakat. Ekkor ismét a levegőbe emelkedtek, és ott folytatták útjukat.

A hold már meglehetősen alacsonyan nyugaton járt, s hamarosan le is ment az égbolt peremén. Krabat gondolataiba merült. Lepillantott a falvakra és a kis városokra, a földekre és erdőkre, tavakra és vízmosásokra, a mocsaras, homokgödrös pusztára, mindarra, ami fölött csak átrepültek.

– Milyen békés vidék, sötét, csendes.

– Mi jár a fejedben? – érdeklődött a Mester.

– Azon gondolkodom – felelt Krabat –, hogy milyen messze juthat az ember a mágiával. Olyan tudomány ez, amivel még hercegek, királyok fölött is hatalmat nyerhetünk.