A koselbruchi malom


Újév és vízkereszt közt történt. A tizennégy éves Krabat összefogott két másik vend koldusgyerekkel, és bár őfensége, a szász választófejedelem szigorú büntetés terhe mellett megtiltotta a koldulást és csavargást (amit viszont a bírók és egyéb hatóságok szerencsére nem vettek túl szigorúan), háromkirályoknak öltöztek, és faluról falura jártak Hoyerswerda környékén. Királyi koronának megtette a sapkájuk köré tekert szalmakoszorú, a maukendorfi vidám kis Lobosch volt a szerecsen király, aki minden áldott reggel feketére kormozta magát, büszkén hordozta előttük a betlehemi csillagot, amit Krabat szögelt fel egy botra.

Ha beértek egy-egy udvarba, Loboscht közrefogva elénekelték a "Hozsánna, Dávid fiá"-t, azaz Krabat csak tátogott, mert éppen mutált a hangja. De a másik két felség annál hangosabban fújta a dalt így aztán ezt észre sem lehetett venni.

Újévre sok háznál vágtak disznót, gazdagon megajándékozták hát a napkeleti király urakat kolbásszal és szalonnával. Máshol almát, diót, aszalt szilvát, mézeskalácsot kaptak, hájas tésztát, ánizsos tallért vagy fahéjas csillagot.

– Jól kezdődik az év! – vélekedett a harmadik estén Lobosch. – Bár így folytatódna szilveszterig!

A másik két felség kimérten bólogatott, és így sóhajtottak:

– Felőlünk mehet!

A következő éjszakát a petershaini kovácsműhely szénapadlásán töltötték, és ott esett meg először, hogy Krabat azt a különös álmot látta.

Egy rúdon tizenegy varjú ült, és őt nézték. Észrevette, hogy a rúd bal végén egy hely üresen maradt. Aztán valami hangot hallott. Rekedt volt ez a hang, és mintha nagyon messziről jött volna: az ő nevét kiáltotta. Krabat nem mert válaszolni.

– Krabat! – hangzott fel másodszor, majd harmadszor is: – Krabat!

Azután így folytatta a hang:

– Gyere a schwarzkollmi malomba, nem bánod meg!

Erre a varjak is felemelkedtek a rúdról, és így károgtak:

– Hallgass a Mester szavára, engedelmeskedj neki!

Erre aztán felriadt Krabat. "Hogy miket össze nem álmodik az ember!" – gondolta, átfordult a másik oldalára, és újra elaludt. Másnap folytatta útját a pajtásaival, s ha eszébe jutottak a varjak, csak nevetett.

De a következő éjszakán megismétlődött az álom. Megint csak nevén szólította a hang, és újfent ezt károgták a varjak: "Engedelmeskedj neki!" S ez már gondolkodóba ejtette.

Másnap reggel megkérdezte a szállásadó gazdát, ismer-e valami Schwarzkollmot vagy hasonló nevű falut.

A paraszt úgy emlékezett, mintha már hallotta volna a nevet.

– Schwarzkollm... – töprengett. – Hát persze, a hoyerswerdai erdőben, a Leippébe vezető út mellett, ott van egy falu, amit így hívnak.

Legközelebb Gross-Partwitzban éjszakáztak a háromkirályok. Itt is ugyanazt álmodta Krabat, látta a varjakat, hallotta ugyanazt a hangot, mely mintha nagyon messziről jött volna, akárcsak az első és a második alkalommal. Ekkor elhatározta, hogy engedelmeskedik. Hajnali szürkületkor, amikor a többiek még aludtak, kilopódzott a csűrből. A kapuban találkozott a vízhordó cseléddel.

– Add át nekik üdvözletemet – mondta a lánynak –, el kell mennem.

Faluról falura kérdezősködve gyalogolt tovább Krabat. A szél hódarát sodort az arcába, minden második-harmadik lépésnél meg kellett állnia, hogy megtörölgesse a szemét. A hoyerswerdai erdőben eltévedt, két teljes órát bolyongott, míg visszatalált a leippei útra. Így aztán csak estefelé érte el célját.

Schwarzkollm ugyanolyan volt, mint a többi pusztai falu. Az utca két oldalán a hosszú sorban elnyúló házak, csűrök roskadoztak a nagy hó alatt; gőzölögtek a trágyadombok, füstzászlócskák lengedeztek a tetők fölött, elnyújtott tehénbőgés hallatszott. A kacsaúsztatón hangos visongással korcsolyáztak a gyerekek. Krabat hiába nézelődött: semmiféle malmot nem látott.

Egy öregember jött felfelé az úton, hátán rőzseköteggel, tőle kérdezősködött.

– Nincs itt a faluban malom – mondta az öreg.

– És a szomszédságban?

– Hát, ha arra gondolsz... – és hüvelykujjával hátrabökött a válla felett. – Hátul, a koselbruchi szurdokban, a Fekete-víz partján van egy. De... – Hirtelen elhallgatott, mintha már így is túl sokat mondott volna.

Krabat megköszönte az útbaigazítást, és elindult arra, amerre az öreg mutatott. Pár lépés után valaki megrángatta a kabátujját. Megfordult, hát a rőzsés ember volt.

– Mi a baj? – kérdezte Krabat.

Az öreg közelebb húzódott, és félős arccal azt mondta:

– Figyelmeztetni akarlak, fiam. Kerüld el Koselbruchot és a fekete-vízi malmot. Nem valami barátságos hely...

Krabat egy pillanatig tétovázott, aztán faképnél hagyta az öreget, és ment a maga útján, kifelé a faluból. Hamar sötétedett, ügyelnie kellett, le ne tévedjen az ösvényről. Vacogott. Ha visszanézett arra, amerről jött, ott már csak apró fények villantak meg, itt is, amott is.

Vajon nem volna-e okosabb megfordulni?

– Eh, még mit nem – dörmögte Krabat, és felhajtotta kabátgallérját. – Talán valami pendelyes kölyök volnék? Csak megnézem, az semmibe se kerül.


Krabat tétován botorkált egy darabig az erdőben, végül egy tisztásra ért. Amikor összeszedte bátorságát, és kilépett a fák közül, a felhő hirtelen felszakadt, kibukkant a hold, és hideg fénybe borította a tájat.

Akkor meglátta a malmot.

Ott volt az orra előtt, a hóba lapulva, sötéten, fenyegetően: hatalmas, gonosz, áldozatra leső állathoz hasonlóan.

"Senki sem kényszerít rá, hogy odamenjek" – gondolta Krabat. Aztán kinevette magát nyúlszívűsége miatt, megerősítette szívét, és továbblépett az erdő árnyékából a szabadba. Bátran haladt a malom felé, majd bekopogott a csukott ajtón.

Kopogott egyszer, kopogott kétszer: bent semmi sem mozdult. Kutya se csaholt, lépcső se nyikorgott, kulcscsomó se zörgött – semmi.

Krabat harmadszor is bekopogott erősen, hogy csak úgy sajgott belé az ujja.

De a malomból újra csak a csönd felelt. Akkor próbaképp lenyomta a kilincset: az ajtó kinyílt, nem volt bereteszelve. Krabat belépett a folyosóra.

Síri csönd és sötétség fogadta. De hátul, a folyosó végén valami gyenge fény pislákolt: csupán sejtelmes derengés.

"Ahol fény van, ott emberek is vannak" – gondolta Krabat. Karját előrenyújtva tapogatózott tovább.

Közelebb érve látta, hogy a fény egy ajtó hasadékán szűrődik ki, mely oldalt nyílott. A kíváncsisága legyőzte félelmét, lábujjhegyen odasurrant a réshez, és bekukucskált.

Sötét kamrát látott, melyet egyetlen szál gyertya világított meg. A gyertya vörös volt. A szoba közepét elfoglaló asztalon állt egy koponyán. Az asztal mögött hatalmas termetű, sötét ruhás ember ült, arca sápadt, mintha bemeszelték volna; bal szemét fekete kötés takarta. Előtte az asztalon vastag, leláncolt, bőrkötésű könyv; azt olvasta.

Most felemelte fejét, és úgy meredt előre, mintha az ajtón keresztül is látná Krabatot. Pillantása csontja velejéig átjárta a fiút, akinek ettől könny szökött a szemébe, s a kamra képe elmosódott előtte.

Krabat erősen megdörzsölte a szemét, aztán hirtelen azt érezte, hogy hátulról egy jéghideg kéz nehezedik a vállára. Kabáton, ingen át is dermesztette a hidege. Ugyanakkor vend nyelven rekedt hang szólalt meg mögötte:

– Nos, hát megjöttél!

Krabat összerezzent, ismerte ezt a hangot. Amint megfordult, az előbbi emberrel találta magát szemben. A félszeművel. De hogyan került ide? Mert hogy nem az ajtón át, az biztos.

Az ember gyertyát tartott a kezében. Némán vizsgálgatta Krabatot, aztán előretolta állkapcsát, és azt mondta:

– Én vagyok itt a Mester. Elszegődhetsz hozzám inasnak, épp szükségem van egyre. Akarod?

– Akarom – hallotta Krabat a tulajdon hangját. De ez a hang idegen volt, mintha nem is tőle származna.

– És mit akarsz megtanulni? A molnárságot vagy mást is? – kérdezte a Mester.

– Mást is – felelte Krabat.

Akkor a molnár parolára nyújtotta a balját.

– Csapj bele!

És abban a pillanatban, amikor kezet szorítottak, a házban tompa dübörgés, morajlás indult meg. Mintha a föld mélyéről jött volna a hang. Ingott a padló, megmozdultak a falak, s a gerendák, oszlopok is megremegtek.

Krabat felkiáltott, el akart menekülni: el, csak el innen! De a Mester elállta az útját.

– A malom! – kiabálta, markából tölcsért formálva. – Lám, újra őröl!