A szerecsen király A Mester a temetést követő napokban sem került elő, s ez idő alatt állt a malom. A molnárlegények heverésztek, vagy a meleg kemence körül ücsörögtek. Hogy volt valaha a malomban egy Michal nevű legény? Még Merten sem beszélt róla, naphosszat szótlanul üldögélt. Egyetlenegyszer, újév éjszakáján, amikor Juro felhozta és az elárvult fekhely végébe rakta a halott ruháit, csak akkor rezzent föl fásultságából. Beszaladt a csűrbe, és másnap reggelig ott kuksolt a szalmában. Azóta teljesen közönyösen viselkedik, se nem lát, se nem hall, nem szól senkihez, nem csinál semmit, csak ül némán.
Krabat gondolatai ez idő tájt egyetlen kínzó kérdés körül forogtak. Tonda és Michal, nem véletlen, hogy mindketten meghaltak, és mindketten épp szilveszter éjjelén. Micsoda szörnyű játék folyik itt, és ki határozza meg a játékszabályokat?
A molnár egészen vízkeresztig távol maradt. Witko éppen el akarta oltani a lámpát, amikor nyílt a padlásajtó. A molnár jelent meg a küszöbön, mészfehér arccal. Körbepillantott. Úgy látszott, nem vette észre Michal eltűntét.
Munkára! parancsolta, aztán megint eltűnt egész éjszakára.
A legények gyorsan összekapták magukat, Petar és Staschko rohant a zsiliphez. A többiek az őrlőműhelybe botorkáltak, felöntötték a garatokat, és megindították a malmot. Zúgva, dörögve indultak meg a kerekek. A legények szíve megkönnyebbült.
"És újra őröl... gondolta Krabat , az élet megy tovább..."
Éjfélre elvégezték a munkát. Amikor felértek a padlásra, látták, hogy Michal egykori fekhelyén alszik valaki: tizennégy év körüli fiú volt, korához képes feltűnően apró termetű. A kis fickó arca fekete volt, de a fülei vörösen lángoltak. A legények kíváncsian állták körül, és Krabat, aki a lámpát tartotta, rávilágított. A kölyök felriadt, és igencsak megrémült, amint észrevette a tizenegy kísértetet az ágya körül. Krabatnak úgy rémlett: ismeri. De honnan?
Tőlünk nem kell tartanod szólította meg. Mi vagyunk itt a molnárlegények. Hogy hívnak?
Loboschnak. És téged?
Krabatnak. És ez itt...
A fekete képű gyerek a szavába vágott:
Krabat? Ismertem egy Krabatot...
De?
De az fiatalabb volt.
Most már Krabatnak is felvillant egy emlék.
Hiszen akkor te vagy a maukendorfi kicsi Lobosch! örvendezett. És azért vagy fekete, mert te voltál a szerecsen király!
Igen mondta Lobosch öntudattal. De ma utoljára. Mert mostantól fogva már én is molnárinas vagyok itt a malomban. Nagyon büszkén hangoztatta ezt, a legények meg hozzágondolták a magukét.
Másnap reggelinél Lobosch már Michal ruháit viselte. Megpróbálta lesúrolni arcáról a kemencekormot, de ez nem sikerült tökéletesen: a szeme sarka és az orra környéke szerecsenszínű maradt.
Oda se neki! vélte Andrusch. Fél nap a lisztkamrában, és nyoma sem marad.
A kicsinek csak úgy kopogott a szeme az éhségtől, úgy vetette magát a kására, mint az éhes farkas. Krabat, Andrusch és Staschko evett egy tálból vele; csak nézték, micsoda étvágya van.
Ha dolgozni is úgy tudsz, mint enni szólt Staschko -, akkor holnaptól akár nyugdíjba is mehetünk.
Lobosch kérdő pillantást vetett rá.
Nem volna szabad ennyit ennem?
Egyél csak! mondta Krabat. Szükséged lesz még az erődre! Aki itt éhezik, az csak magát okolhatja!
Lobosch letette a kanalat, és félrehajtott fejjel, összehúzott szemmel vizsgálgatta Krabatot.
A bátyja lehetnél.
Kinek a bátyja?
Na, hát annak a másik Krabatnak! Tudod, ismertem egy ilyen nevű fiút.
Akkor éppen mutált a hangja, igaz? És aztán Gross-Partwitzban otthagyott titeket.
Honnan tudod te ezt? hökkent meg Lobosch. Aztán a homlokára csapott. Hát nézd csak! kiáltott fel. Hogy megtévedhet az ember! Akkor azt hittem, másfél vagy legfeljebb két évvel lehetsz nálam idősebb...
Öttel vetette közbe Krabat.
Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó. Belépett a Mester, a molnárlegények meglapultak.
Hé, te! lépett az új inashoz. Túl sokat fecsegsz már az elején, szokj le róla, de gyorsan! Aztán Krabathoz, Andruschhoz és Staschkóhoz fordult. Egye a kásáját, de ne locsogjon. Ti feleltek érte, hogy ezt megtanulja.
A Mester elhagyta a cselédszobát, s bevágta maga mögött az ajtót. Loboschnak mindjárt elment az étvágya, letette a kanalat, s fejét a vállai közé húzta. Amikor felpillantott, Krabat alig észrevehetően odabiccentett neki az asztal fölött. A fiú, úgy látszott, megértette a jelbeszédet: jóleső érzéssel vette tudomásul, hogy van valaki, akire számíthat ebben a malomban.
Lobosch sem menekült meg a lisztkamra kisöprésétől. Reggeli után a Mester magával vitte.
Miért legyen jobb dolga, mint nekünk? mondta Lyschko. Attól a kis lisztportól igazán nem hal meg.
Krabat nem válaszolt. Tondára gondolt meg Michalra. Ha segíteni akar Loboschnak, vigyáznia kell, hogy Lyschkót egy mozdulattal se tegye gyanakvóvá.
Először semmit sem tehetett érte: a gyereknek egyedül kellett küszködnie egész délelőtt a lisztgomolyagban hadonászva a söprűvel, összeragadt szempillákkal, bedugult orrlyukakkal. Senki sem segíthetett rajta, ezzel a feladattal magának kellett megbirkóznia. Ezen nem lehetett változtatni.
Krabat alig győzte kivárni, hogy Juro asztalhoz hívja a legényeket. Amíg a többiek a szoba felé tolakodtak, ő a lisztkamrához szaladt, elhúzta a reteszt, és bekiáltott:
Kifelé, ebéd!
Lobosch megroggyant térddel, fejét a kezére támasztva kuporgott az egyik sarokban. Amikor Krabat megszólította, felriadt, aztán lassan, a seprűt maga után vonszolva megindult kifelé. Hüvelykjével hátrabökött a válla felett.
Nem tudtam megcsinálni mondta szégyenkezve. Egy idő után fel is adtam és leültem. Most mit gondolsz, kidob a Mester?
Nem lesz rá oka vigasztalta Krabat.
Elmormogott egy varázsigét, bal kezével boszorkányszöget írt a levegőbe. A kamrában felemelkedett a lisztpor, mintha minden repedésből és eresztékből szél fújna. Fehér porzászló húzott el Lobosch feje fölött, ki az erdő felé.
A kamra ragyogott a tisztaságtól. A fiúnak tágra nyílt a szeme.
Hogy kell ezt csinálni?
Krabat adósa maradt a válasszal.
Ígérd meg mondta , hogy senkinek sem árulod el. De most már menjünk, Lobosch, mert elhűl a leves!
Este, miután az új inas már aludni tért, a molnár magához hívatta Witkót és a legényeket a mesterszobába. Ugyanaz történt Witkóval, ami egy éve, vízkereszt estéjén Krabattal "malomrend és céhszokás szerint". Hanzo és Petar kezeskedett Witkóért, ők felelgettek a molnár kérdéseire, aztán a vörös üstökű fiú is felszabadult.
A Mester a szekerce élével megérintette fejét és vállait.
A céh nevében, Witko...
Andrusch már kikészítette a folyosóra az üres liszteszsákot, s mihelyst eleresztette őket a Mester, azt Witko fejére húzták, és az újsütetű molnárlegényt bevonszolták az őrlőműhelybe, hogy felavassák.
De óvatosan bánjatok vele! figyelmeztette őket Hanzo. Ne feledjétek, milyen nyeszlett!
Nyeszlett, nem nyeszlett feleselt Andrusch , egy molnárlegény nem holmi cérnabélű szabócska, hogy egyet s mást el ne viseljen! Markoljuk csak meg, testvérek, legyünk túl rajta!
Meggyömöszölték, meggyúrták Witkót, szokás és gyakorlat szerint, de Andrusch sokkal korábban álljt parancsolt, mint annak idején Krabatnál.
Petar lehúzta Witkóról a zsákot, Staschko lisztet öntött a fejére: immár megőröltetett. Akkor elkapták és háromszor felhajították a levegőbe.
Erre inni kellett.
Egészségedre, testvér! A boldogulásodra!
Egészségedre, testvér!
Ezen az estén sem volt rosszabb a bor, mint máskor. Ma mégsem voltak olyan vígan, és ez Merten miatt volt. Napközben némán dolgozott, némán evett, s némán állt Witko felavatásakor is. Most fásultan, egykedvűen ült egy szuszékon, mintha kővé vált volna. És semmi, de semmi nem mozdíthatta ki mélységes hallgatásából.
Hé! mondta Lyschko. Úgy ülsz ott, mint akinek nem jutott dinnyeföld! Nevetve nyújtott felé egy teli kupát. Idd le magad, Merten, de kímélj meg bennünket ettől a nagypénteki böjtös ábrázattól!
Merten felállt. Egyetlen szó nélkül Lyschkóhoz lépett, és kiütötte a kupát a kezéből. A két legény farkasszemet nézett. Lyschkót kiverte a veríték, a többiek még a lélegzetüket is visszafojtották.
Csönd lett az őrlőműhelyben, halotti csönd.
Aztán a folyosóról óvatos, halk lépteket hallottak. Mindenki Merten és Lyschko is az ajtóra nézett, és Krabat, aki a legközelebb volt, kinyitotta.
A küszöbön Lobosch állt, mezítláb, egy szál ingben, csak egy pokrócot terített magára.
Te vagy az, szerecsen király?
Igen, én mondta Lobosch. Úgy félek ott fenn a padláson egyedül. Nem jöttök aludni?
![]()