Szökési kísérletek


Másnap reggel eltűnt Merten. Fekhelyét rendbe rakta, takaróját gondosan összehajtogatta és az ágy végébe tette, munkaruháját és kötényét a szekrénybe akasztotta, facipőjét a szék alá rakta. Senki sem látta, mikor ment el. Csak a reggelinél vették észre, hogy hiányzik. Döbbenten kutatták át az egész malmot, de nem akadtak rá.

– Meglógott – mondta Lyschko. – Jelenteni kell a Mesternek!

Hanzo elállta az útját.

– Ez az öreglegény dolga, ha nem tudnád!

Mindenki arra számított, hogy a Mester Merten eltűnését dühkitöréssel, szitokkal, átokkal, ordítozással fogadja. De semmi ilyesmi nem történt.

– Mertennek elment az esze. Ez volt az egész, amit hozzáfűzött – mesélte Hanzo az ebédnél. – Valahogy nem is veszi komolyan a dolgot, s arra, hogy most mi a teendő, azt válaszolta: "Hagyd csak, visszajön az magától is!" És ezt – idézte föl Hanzo – olyan hunyorgással kísérte, ami ezer káromkodásnál is szörnyűbb volt. Végigfutott rajtam a hideg, azt hittem, menten összeesek. Bárcsak sikerülne Mertennek!

– Ugyan már! – szólt közbe Lyschko. – Aki ebből a malomból megszökik, nagyon jól tudja, mi vár rá. Azonkívül ez a széles hátú Merten sok mindent kibír.

– Úgy gondolod? – kérdezte Juro.

– De még mennyire! – bizonygatta Lyschko. És nyomatékul nagyot csapott öklével az asztalra: de placcs, a levesestál az arcába ugrott. Felvonított, mert a leves forró és sűrű volt. – Ki volt az? – ordított Lyschko, arcát, szemét törölgetve. – Melyiktek volt az?

Mert nem fért hozzá kétség, hogy a legények valamelyike gondoskodott Lyschko rendszabályozásáról ily módon. Egyedül az együgyű Juro nem gondolt semmi rosszra, csak a finom levest sajnálta.

– Legközelebb – mondta – ne csapj az asztalra, Lyschko. Legalábbis ne ilyen nagyot!


Mertennel az történt, amitől Krabat már előre rettegett: este, sötétedésre megérkezett. Némán, lehorgasztott fejjel állt a küszöbön. A Mester a legények jelenlétében fogadta. Nem hordta le. Kigúnyolta. Hogy sikerült a kis kiruccanás? Nem tetszettek talán a falvak, azért jött vissza ilyen korán, vagy valami más bírta rá a visszatérésre?

– Nem akarod nekem elárulni, Merten? Hetek óta látom, hogy nem nyitod ki a pofádat. De én nem kényszerítlek beszédre, felőlem akár megint elszökhetsz. Nyugodtan próbáld csak meg! Próbáld meg, ahányszor csak akarod. De ne ámítsd magad, Merten. Ami másnak nem sikerült, az neked sem fog.

Mertennek egy arcizma sem rándult.

– Színészkedj csak! – folytatta a Mester. – Tégy csak úgy, mintha hidegen hagyna, hogy nem sikerült a szökésed. Mi azért – a legényekre meg Loboschra mutatott – tudjuk, mi az igazság. És most hordd el magad!

Merten a fekhelyére húzódott.

A legények kedve, Lyschkót kivéve, siralmas volt ezen az estén.

– Ki kéne verni a fejéből a szökés gondolatát – vélte Hanzo.

– Próbáld meg! – válaszolta Staschko. – Nem hinném, hogy sikerülne.

– Nem – mondta Krabat is –, attól tartok, nem lehet beszélni vele.

Éjszaka hidegre fordult az idő. Amikor reggel kiléptek a házból, szélcsend volt és ropogós fagy. Jég borította az ablakokat, a kútkávát, a pocsolyákat. A vakondtúrások szilárd röggé álltak öszsze, a talaj csontkeménnyé fagyott.

– Ez bizony rossz a vetésnek – mondta Petar. – Nincs hó, csak ez a hirtelen fagy: minden elpusztul a földeken.

Krabat megörült, amikor Merten a többiekkel együtt jött le reggelizni, és valósággal habzsolta a kását: biztosan kiéhezett tegnap. Aztán ki-ki a dolga után nézett, és senkinek sem tűnt fel, hogy Merten ismét kilopakodott a malomból, most, fényes nappal. Csak az ebédnél vették észre, hogy megint eltűnt.

Merten két nap és két éjszaka maradt el. Ez hosszabb idő volt, mint amit szökevény valaha is kibírt, és a legények már azt hitték, árkon-bokron túljár, amikor a harmadik nap hajnalán megjött. Kékre fagyva vánszorgott át a mezőn, fáradtan, ijesztő arccal.

Az ajtóban Krabat és Staschko fogadta. Bevezették a szobába. Petar az egyik cipőjét húzta le, Kito a másikat. Hanzo egy tál jéghideg vizet hozatott Juróval, abba nyomta Merten jéggé dermedt lábát, és dörzsölni kezdte.

– Gyorsan ágyba kell dugni – mondta. – Reméljük, nem szedett össze valami nyavalyát!

Míg a fiúk Merten körül foglalatoskodtak, kinyílt az ajtó. A Mester lépett a szobába, egy darabig nézte őket. Most nem gúnyolódott. Várt, s amikor a legények elindultak fölfelé Mertennel, megszólalt:

– Álljatok meg egy szóra, mielőtt még eltakarítjátok az útból!... – Majd Mertenhez fordulva, így szólt: – Kétszer, úgy gondolom, elég is lesz, Merten. Innen te nem jutsz ki, nem szabadulhatsz tőlem!


Merten még azon a reggelen elszánta magát a harmadik, és ahogy gondolta, az utolsó útra.

A legények semmit sem sejtettek. Felvitték a hálóterembe, forró italt öntöttek belé, ágyba parancsolták, és takarókba bugyolálták. Hanzo fent maradt vele, és addig figyelte a szomszédos fekhelyen ülve, míg úgy nem találta, hogy elaludt, és őrá már nem lesz szükség. Akkor aztán lement ő is a többiekhez a malomba.

Krabat és Staschko pár napja a malomköveket élesítették. Már néggyel végeztek, ma álltak neki az ötödiknek. Éppen meg akarták oldani a keretet, hogy a kőhöz férhessenek. Ekkor kivágódott az ajtó, és Lobosch rontott be hófehér arccal, a rémülettől tágra nyílt szemmel. Hadonászott, kiabált; úgy látszott, mindig ugyanazt ismétli.

A molnárlegények csak akkor értették meg, mit mond, amikor Hanzo leállította a malmot: csend lett, most már csak Lobosch hangja hallatszott.

– Felakasztotta magát! – ordította. – Merten felakasztotta magát! A csűrben! Gyertek gyorsan, gyertek, gyertek!

Odavezette őket, ahol rátalált Mertenre: a csűr leghátsó szögletében lógott, nyakában a borjúkötéllel, és egyenesen rájuk meredt.

– Le kell vágni! – Staschko vette észre elsőnek, hogy Merten még él. – Le kell vágni!

Andrusch, Hanzo, Petar és Krabat; akinek csak kése volt a legények között, most kikattintotta. De egyikük sem férkőzhetett Merten közelébe. Mintha bűvkör vette volna körül. Legtovább három lépésre közelíthették meg, egy hüvelyknyivel sem többre, ott, mintha csirizre ragadt volna a talpuk.

Krabat mutató- és hüvelykujja közé kapta késének hegyét, célzott, dobott, és eltalálta a kötelet. Eltalálta, de a kés erőtlenül hullott a földre.

Valaki felnevetett.

A Mester volt. Úgy nézett a legényekre, mint egy halom trágyára. Lehajolt a késért.

Nyisszantás, tompa csattanás.

Az akasztott úgy rogyott össze, mint egy rongyoszsák. Ott hevert a Mester lábai előtt, és hörgött.

– Kontár!

Mélységes megvetéssel mondta ezt a Mester, aztán elhajította a kést, és kiköpött Merten elé.

Mind úgy érezték, hogy őket köpték le. És mindnyájan tudták, hogy amit a Mester mondott, az rájuk is vonatkozott kivétel nélkül.

– Hogy ki hal meg a malomban, azt én döntöm el! – kiáltotta. – Én és nem más!

Ezzel kiment, és Mertent a legényekre hagyta. Hanzo leoldozta a nyakáról a kötelet, Petar és Staschko a hálókamrába vitte.

Krabat felvette Tonda kését, és mielőtt zsebre tette, gondosan letisztogatta a nyelét egy szalmacsutakkal.