A Titkos Testvériség jele


Másnap, nagyszombaton, a legények nem dolgoztak. A legtöbben úgy hasznosították a szabadságot, hogy mindjárt reggeli után visszafeküdtek, és a fülükre húzták a takarót.

– Neked is – ajánlotta Krabatnak Tonda – fel kellene menned és egy jót aludnod tartalékba.

– Tartalékba? Hogyhogy?

– Majd megtudod. Feküdj csak le és aludj, amennyit csak bírsz.

– Na jó... – hagyta rá Krabat. – Hiszen megyek már... És bocsánat, hogy akadékoskodtam.

A padlás csúcsíves ablakára valaki kendőt akasztott, és jól tette, mert így könnyebben elaludtak. Krabat jobb oldalára feküdt, háttal az ablaknak, és egészen addig aludt, míg Juro fel nem rázta.

– Felkelni, Krabat, asztalon az étel!

– Micsoda, már dél van?

Juro nevetve vette le az ablakról a kendőt.

– Még hogy dél! – kiáltotta. – Te hétalvó, hiszen mindjárt lemegy a nap!

Ezen a napon a legények egyszerre ebédeltek és vacsoráztak, az étel különösen zsíros és bőséges volt, már-már ünnepi lakoma.

– Tömjétek csak jól tele a bendőtöket! – figyelmeztette őket Tonda. – Tudjátok, jó darabig ezzel kell beérnetek!

Miután mindent elfogyasztottak, éppen leszállt a húsvéteste, belépett a közös szobába a Mester, és kihívta a legényeket, hogy "szerezzék meg a jelet".

Körbeállták a Mestert, az pedig kiszámolta őket, mint a gyerekek egymást, ha "ecc-pecc, kimehetsz"-et vagy "hátra ne nézz, róka jár"-t játszanak. Idegen és fenyegető hangzású szavakkal számolt a Mester egyszer balról jobbra, egyszer jobbról balra. Először Staschko, majd Andrusch esett ki. A két legény szó nélkül kivált a körből, és míg a mester tovább számolt, elmentek. Most Mertenre és Hanzóra került a sor, aztán Lyschko és Petar indult, végül Krabat maradt Tondával. A Mester még egyszer elismételte a sötét szavakat, lassan, ünnepélyesen; aztán egy kézmozdulattal útjukra bocsátotta őket, ő maga pedig hátat fordított.

Tonda intett Krabatnak, hogy kövesse. Ők is szótlanul hagyták el a malmot, hangtalanul indultak a fáskamra felé.

– Várj egy percet!

Tonda két gyapjútakarót hozott ki a kamrából. Az egyiket Krabatnak adta, aztán rátértek a schwarzkollmi útra, elhaladtak a malomtó mellett, majd a szurdok felé vették az irányt.

Mire beértek az erdőbe, leszállt az éj. Krabat igyekezett szorosan Tonda nyomában maradni. Eszébe jutott, hogy egyszer már járt erre, csak akkor az ellenkező irányba ment, egyedül, télen. És ennek alig negyedéve? Hihetetlen!

– Schwarzkollm – szólalt meg Tonda egy idő múlva.

A fatörzsek között átszűrődtek a falu fényei, de ők most jobbra kanyarodtak, a tágas síkság felé. Az ösvény homokos volt és száraz, néhány csenevész fa mellett vezetett a bokrok és törpefenyők közé. Itt kint magasnak és távolinak tűnt a sűrű csillagos ég.

– Hová megyünk? – kérdezte Krabat.

– A Gyilkos-Kereszthez – mondta az öreglegény.

Kis idő múltán tűz visszfényét pillantották meg a pusztában, a láng egy homokgödör aljáról lobogott fel. Vajon ki gyújtotta?

"Pásztorok nem lehetnek, ilyen kora tavasszal – tűnődött Krabat -, akkor már inkább cigányok vagy valami vándor drótostót."

Tonda megállt.

– Megelőztek a Gyilkos-Keresztnél, menjünk Bäumel Halálához.

Ezzel minden magyarázat nélkül megfordult. Az erdőig ugyanott mentek vissza, ahogy jöttek, akkor azonban jobbra fordultak egy Schwarzkollm alatt elkanyarodó ösvényre, amely végül egy kövesútba torkollott.

– Mindjárt ott vagyunk – vélte Tonda.

Közben feljött a hold, és lámpást tartott föléjük. Így haladtak egészen a következő kanyarig, ahol a fenyők árnyékában embermagasságú fakereszt állt. Erősen megviselte az idő, sem írás, sem dísz nem volt rajta.

– Ez a Bäumel Halála – szólt Tonda. – Sok-sok évvel ezelőtt meghalt itt egy Bäumel nevű ember: azt mondják, favágás közben, de ki tudhatja azt ma már.

– És mi? – kérdezte Krabat. – Mit keresünk mi itt?

– Azért vagyunk itt – magyarázta Tonda –, mert a Mester így akarja. A húsvét éjszakát valamennyiünknek a szabad ég alatt kell tölteni, kettesével, olyan helyen, ahol valaki erőszakos halállal pusztult el.

– És mi lesz ezután? – kíváncsiskodott Krabat.

– Most tüzet gyújtunk – mondta Tonda –, aztán hajnali szürkületig virrasztunk a kereszt alatt, napkeltekor pedig ellátjuk egymást a jellel: egyikünk a másikát.


Szándékosan kis tüzet csináltak, nehogy a schwarzkollmiak észrevegyék. Pokrócukba burkolózva üldögéltek a kereszt alatt, virrasztottak. Tonda néha megkérdezte a fiút, nem fázik-e, vagy megkérte, dobjon az erdőszélen gyűjtött száraz gallyakból a tűzre. Később egyre jobban elcsendesedett; akkor Krabat kezdeményezett beszélgetést.

– Te, Tonda!

– Mi van?

– A Feketeiskolában mindig így csinálják? A Mester felolvas egy bekezdést a Koraktorból, aztán: Lássuk, mi maradt meg a fejedben...?

– Igen – mondta Tonda.

– El nem tudom képzelni, hogy így is meg lehet tanulni a varázslást.

– Pedig lehet – állította Tonda.

– Nem haragudott meg rám a Mester a múltkori figyelmetlenségemért?

– Nem – mondta Tonda.

– Legközelebb majd összeszedem magam, és figyelek, hogy mindent megjegyezzek. Elhiszed?

– El – mondta Tonda.

Úgy látszott, nem nagyon akaródzik neki Krabattal beszélgetnie. Hátát a keresztnek vetve, egyenesen ült, mozdulatlanul; tekintete a távolba révedt, a falun túl, a holdfényes pusztába. Mostantól fogva egyetlen szót sem szólt. Amikor Krabat csöndesen a nevén szólította, nem válaszolt: egy halott sem hallgathatott volna mélyebben, nézhetett volna meredtebben.

Tonda viselkedése idővel megrémítette a fiút. Eszébe jutott, hogy hallott már olyan emberekről, akik értenek a "magukból kiszállás" művészetéhez. Ez abból áll, hogy elhagyják testüket, mint pillangó a bábot, ami üres hüvelyként ott marad, míg igazi énjük a maga útját járja, láthatatlanul, titkos utakon, titkos célt követve. Vajon Tonda is "kiszállt magából"? Lehet, hogy itt ül a tűznél, de közben valahol máshol jár?

"Ébren kell maradnom" – határozta el Krabat. Hol a jobb, hol a bal könyökére támaszkodott; gondoskodott arról, hogy a tűz egyenletesen égjen, a gallyakkal babrált: szép, azonos hosszúságúakra tördelte őket, és művészi kupacokat rakott belőlük. Így teltek gyors egymásutánban az órák. A csillagok haladtak a maguk útján, a házak és fák árnyéka a hold vándorlása szerint változtatta helyét és alakját.

Hirtelen úgy látszott, Tondába visszatér az élet. Krabathoz hajolt és körbemutatott.

– A harangok... Hallod?

Nagycsütörtök óta némák voltak a harangok, de most, húsvét éjszakán éjfélkor újból mindenfelé megkondultak. A szomszédos falvak templomaiból Schwarzkollmig zúgott a harangszó: bár csak tompán, mint valami mély bongás, mint egy méhkas hangja, de mégis a legtávolabbi dombhátig betöltötte a falut, a földeket, a mezőt, a pusztát.

A távoli harangszóval szinte egyidőben csendült fel Schwarzkollmban egy leány hangja, valaki áhítattal énekelt egy régi húsvéti dalt. Krabat ismerte: gyerekkorában ő is énekelte már a templomban, de most úgy tűnt, mintha először hallaná.


Feltámada

Krisztus újra.

Halleluja!

Halleluja!*


Hirtelen vagy tíz-tizenöt leányhang csatlakozott az előbbihez; kórusban fejezték be a dalt. Akkor egy másikat kezdett az első hang, így énekeltek felváltva, az az egy és a többiek, zsoltárt zsoltár után.

Krabat még otthonról ismerte ezt a szokást. Húsvét éjszakáján a lányok énekszóval járják a falu utcáját, éjféltől egészen hajnal hasadtáig. Hármasával-négyesével, sűrű sorokban, összefogódzva mennek, és egyikük, Krabat erre is emlékezett, egyikük a Kántorka volt; ő, a legszebb, legtisztább hangú, és első sorban ment, és előénekelt a többieknek, ő egyedül.

A távolban bongtak a harangok, a lányok énekeltek, és Krabat csak ült a tűznél, a fakereszt alatt, még lélegzetet se nagyon mert venni. Csak fülelt a falu felé, mintha megbabonázták volna.

Tonda egy gallyat tolt a parázsba.

– Szerettem egy leányt – mondta. – Worschulának hívták. Már fél éve a seidewinkeli temetőben nyugszik: nem hoztam rá szerencsét. Tudnod kell, hogy közülünk, a malomból valók közül senki sem hoz a lányokra szerencsét. Nem tudom, mi az oka, és ijesztgetni sem akarlak, de ha valaha is megszeretsz egy lányt, Krabat, ne vegyék észre rajtad. Ügyelj rá, nehogy a Mester megsejtse, még Lyschko se, mert mindent beárul neki.

– Tehet arról a Mester vagy Lyschko, hogy a szerelmed meghalt? – kérdezte Krabat.

– Nem tudom – gondolkodott el Tonda –, csak azt tudom, hogy Worschula ma is élne, ha a nevét el nem árulom. De ezt csak akkor tudtam meg, amikor már késő volt. Te, Krabat, viszont már tudod, és még időben tudtad meg: soha, de soha el ne áruld a malomban annak a lánynak a nevét, akit megszeretsz! A világ minden kincséért ki ne ejtsd a szádon. Senki előtt, hallod? Sem ébren, sem álmodban, nehogy szerencsétlenséget zúdíts mindkettőtök fejére!

– Hát efelől aztán nyugodt lehetsz – mondta Krabat. – Engem aztán nem érdekelnek a lányok, és nem hiszem, hogy ez egyhamar megváltozna.

Napkeltekor elhallgattak a harangok, s az énekszó is a faluban. Tonda késével két fadarabkát vágott a keresztről, ezeket a parázsba dugták és megvárták, míg megszenesednek.

– Ugye tudod – kérdezte Tonda –, hogy mi az a boszorkányszög?

– Nem – válaszolta Krabat.

– Figyelj ide!

Tonda ötszögletű alakzatot rajzolt ujjával a homokba öt egyenes vonalból, melyek mindegyike két másikon haladt át úgy, hogy az egészet egyetlen vonással meg lehetett húzni.

– Ez a jel – mondta Tonda. – Próbáld meg lerajzolni!

– Nem lehet olyan nehéz – vélte a fiú. – Először így csináltál... aztán így... aztán meg így...

Harmadszorra már hibátlanul rajzolta Krabat a homokba a boszorkányszöget.

– Helyes – dicsérte meg Tonda, közben az egyik fadarabot Krabat kezébe nyomta.

– Most térdelj le a tűz mellé, és a parázs fölött áthajolva, rajzold a homlokomra. Én majd előre mondom, mit kell hozzá mondanod...

Krabat úgy tett, ahogyan az öreglegény parancsolta.

Míg kölcsönösen egymás homlokára írták a boszorkányszöget, lassan utánamondta:


Megjelöllek, testvér,

fakereszt szenével,

megjelöllek

a Titkos Testvériség

jelével.


Aztán bal felől húsvéti csókot váltottak, homokot hintettek a tűzre, szétszórták a maradék galylyakat, és elindultak hazafelé.

Tonda ismét a földeken át vezető, falu széli útra tért, s a hajnali köd fátyolozta erdő irányába indult; ekkor a korai derengésben árnyszerű alakok körvonalai bontakoztak ki előttünk. A falubeli lányok jöttek némán, hosszú sorban, fejükön és vállukon sötét kendő, kezükben agyagkorsó.

– Gyere – súgta Tonda –, a húsvéti vizet hozzák, ne ijesszük meg őket...

Lekuporodtak a legközelebbi fűz árnyékába, és a lányok elvonultak előttük. A húsvéti vizet, a fiú ezt is tudta, húsvét hajnalán, még napkelte előtt kell valamely forrásából némán kimerni és szó nélkül hazavinni. Aki ebben megmosdik, egész évben szép és boldog lesz, legalábbis ezt mondják a lányok. És ezenfelül, a húsvéti vízzel hazafelé menet, ha közben nem nézegetnek szerteszét, a jövendőbelijükkel is találkozhatnak: ezt is mondják a lányok, és ki tudja, nincs-e benne valami igazság.



Footnotes:

* A verseket Rigó Béla fordította