Enyhe tél


Az időjárás egész télen olyan maradt, amilyennek indult: sok hó, enyhe idő. A zsilipeknél, a gátnál és a malomárokban kevés gondot okozott a jég. Hamar le lehetett piszkálni, és gyakran előfordult, hogy egy hétig sem fagyott be. Annál sűrűbben havazott, az új inas legnagyobb bánatára, aki alig bírta a sok hólapátolást.

Ha Krabat elnézte ezt a Witkót, olyan vékony, taknyos kölyök, amilyen ő volt, eszébe jutott, hogy tényleg lehet valami igazság abban, amit Michal mondott a három évről, amennyivel ő itt idősebb lett. Ezt azonban már rég észrevehette volna magától is: elárulta a hangja, a teste, az ereje, és az, hogy tél eleje óta arcán és állán megjelentek az első pelyhek is, nem feltűnően ugyan, de ha végigsimította arcát, bizony érezhette.

Nagyon sokat gondolt ez idő tájt Tondára, minden őrá emlékeztette, és fájt, hogy még a sírjához sem mehet ki. Már kétszer megpróbálta, de elakadt a magas hóban, alig néhány száz lépés után. Mégis kitartott, harmadszor is meg akarta kísérelni, de ekkor álmot látott.


Tavasz van, a hó elolvadt, maradékát a szél felszárította. Krabat a szurdokban megy; nappal van, de éjszaka is. A hold világol, viszont a nap is süt.

Nemsokára eléri a Puszta Mezőt, most egy alak közeledik feléje a ködön át. Mégsem: az alak távolodik. Úgy véli, Tonda az.

Tonda! kiáltja. Állj meg! Én vagyok az, Krabat!

Úgy látja, mintha az alak egy pillanatig habozna. Aztán, ahogy Krabat megindult, ő is folyta ja úját.

Állj meg, Tonda!

Krabat rohanni kezd. Úgy szedi a lábát, ahogy csak bírja. A távolság csökken.

Tonda! kiáltja.

Már csak pár lépés van köztük, ekkor azonban árok állja el útját. Az árok széles és mély, nem hidalja át palló, deszka sincs a közelben, amin átmehetne. A túloldalon, háttal, ott áll Tonda.

Miért menekülsz előlem, Tonda?

Nem menekülök. Tudnod kell, hogy én a túlsó parton vagyok. Maradj te is a tieden.

Legalább fordulj felém!

Nem tehetem, Krabat, nem szabad. De hallom, amit mondasz, és válaszolok három kérdésedre. Kérdezz tehát, amit kérdezni akarsz.

Hogy mit akar kérdezni? Ezen igazán nem kell sokat gondolkodni.

Ki okozta, Tonda, a halálodat?

Leginkább én magam.

És még ki?

Megtudod, Krabat, ha nyitva tartod a szemedet. Nos, halljuk az utolsó kérdést.

Krabat észbe kap. Még annyi mindent akart kérdezni...

Nagyon egyedül vagyok... panaszolja. Mióta te nem vagy, nincs barátom. Mit tanácsolsz, kiben bízzam meg?

Tonda nem néz rá, még most sem:

Menj haza, Krabat mondja , és a legelső emberben bízzál meg, a legelsőben, aki a neveden szólít: benne nyugodtan megbízhatsz. És még valamit, mielőtt elmegyek, még egy utolsót! Nem fontos, hogy kigyere. Én tudom, hogy gondolsz rám, és ez fontosabb.

Tonda lassan búcsút int. Aztán szétoszlik a ködben, és anélkül hogy fejét egyszer is hátrafordítaná, eltűnik.

Tonda! kiált utána Krabat. Ne menj el, Tonda! Ne hagyj itt!

Teli torokból, lelke mélyéről szakad fel a kiáltás, de hirtelen azt hallja, hogy valaki a nevén szólítja:

Krabat! Krabat, ébredj!


Az ágyánál Michal és Juro állt. Föléje hajoltak. Krabat nem tudta, hogy még álmodik-e, vagy már felébredt.

– Ki szólított? – kérdezte.

– Mi – mondta Juro. – Hallottad volna csak magadat, hogy üvöltöztél álmodban!

– Én? – kérdezte Krabat.

– Siralmas volt. – Michal megfogta a kezét. – Lázas vagy?

– Nem, csupán... – bizonytalanodott el Krabat – csupán álmodtam...

Aztán gyorsan megkérdezte:

– Melyiktek szólított először a nevemen? Mondjátok meg, nagyon fontos!

Michal és Juro kénytelenek voltak beismerni, hogy erre bizony egyikük sem figyelt.

– De legközelebb – mondta Juro –, legközelebb majd kiszámoljuk a gombjainkon, melyikünk ébresszen, akkor aztán nem lehetnek kétségeink.


Krabat biztosra vette, hogy Michal szólította először. Juro, semmi kétség, rendes fickó, derék legény és tetőtől talpig csupa jóindulat, de hát bugyuta. Tonda csakis Michalra gondolhatott, amikor álmában beszélgettek. Ettől fogva Krabat mindig hozzá fordult, ha valami kérdése, gondja volt.

Michalban nem kellett csalódnia, szívesen válaszolt minden kérdésére. Csak egyszer utasította el, amikor Krabat Tondára fordította a szót.

– A halottak halottak – mondta Michal –, és locsogással nem támaszthatjuk fel őket.

Michal sok mindenben hasonlított Tondára. Krabat sejtette, hogy titokban segít az új inasgyereknek, néha látta őket beszélgetni, ugyanúgy, ahogyan Tonda támogatta őt az elmúlt télen.

Juro is kivette részét az újonc istápolásából, a maga módján. Állandóan evésre buzdította:

– Egyél, gyerekecském, egyél csak, hogy nagy és erős legyél, és hús nőjön a csontjaidra!

Gyertyaszentelő utáni héten a legények megkezdték az erdei munkát.

Hatan – köztük Krabat – cipelték a malomba a tavaly kidöntött, odakint tárolt rönköket. A magas hóban nehezen ment a munka. Csak az út szabaddá tételéhez egy hétre volt szükségük, pedig Michal és Merten is jól nekigyürkőzött.

Andrusch viszont nem törte össze magát az ilyenfajta munkában. Éppen csak annyit dolgozott, hogy meg ne fázzon.

Aki munka közben fázik – szokta mondogatni –, az szamár, de aki megizzad: az emeletes barom.

Ezeken a februári napokon déltájra úgy kimelegedett az idő, hogy a legényeknek átázott a csizmájuk az erdőn. Ezért aztán esténként, amikor hazatértek, vastagon kenték a zsírt a csizmáikra, aztán hüvelykujjukkal alaposan be is dörzsölték a bőrbe, hogy puha maradjon, különben éjszaka, míg a kályha fölé akasztották, kőkeménnyé száradt volna.

Ezt a fáradságos munkát mindenki maga végezte, Lyschko kivételével, aki ragaszkodott Witkóhoz. Megkövetelte, hogy a fiú pucolja ki az ő csizmáját is. Amikor Michal észrevette, mindenki előtt felelősségre vonta. Lyschko egy csöppet sem jött zavarba.

– Mi ebben a különös? – kérdezte könnyedén.

– A csizma nedves volt, az inas meg arra való, hogy dolgozzon.

– De nem helyetted – mondta Michal.

– Ó, hát mit akarsz? – feleselt Lyschko. – Már megint olyasmibe ütöd az orrodat, amihez semmi közöd. Talán te vagy itt az öreglegény?

– Nem – ismerte be Michal. – De azt hiszem, Hanzo nem veszi rossz néven, ha szólok, hogy ezután magad zsírozd a csizmádat, Lyschko. Különben még megtörténhet, hogy meggyűlik a bajod, és akkor nem mondhatod, hogy senki sem figyelmeztetett.

Ám akinek hamarosan meggyűlt a baja, az nem Lyschko volt.

Amikor a következő pénteken varjú alakjában összegyűltek a Fekete Kamrában, a Mester kijelentette, hogy fülébe jutottak olyan hírek, miszerint egyikük titokban segíti az új inast, és tiltott módon megkönnyíti a munkáját: ez pedig büntetést érdemel. Aztán Michalhoz fordult.

– Hogy jut eszedbe, hogy segíts a fiúnak? Válaszolj!

– Mert sajnálom, Mester. A munka, amit rábízol, túl nehéz neki.

– Úgy véled?

– Igen – mondta Michal.

– Akkor most jól figyelj! – A molnár felugrott, és a Koraktorra támaszkodva messze előrehajolt. – Hogy kit mivel bízok meg, ahhoz teneked semmi közöd! Talán elfelejtetted, hogy én vagyok a Mester? Amit elrendelek, azt elrendelem, és pofa be! Most olyan leckét kapsz, hogy életed végéig megemlegeted! Kifelé! – Mindenkit kizavart, egyedül maradt Michallal, és bezárkózott.

A legények álmatlanul forgolódtak a fekhelyükön. Fél éjszakán át hallgatták az iszonyú csikorgást és zörgést, ami az egész házban visszhangzott, aztán Michal is feltámolygott a padláslépcsőn, sápadtan, összetörten.

– Mit csinált veled? – kérdezte Merten.

Michal elcsigázva legyintett.

– Kérlek, hagyjatok most!

A legények sejtették, ki árulta be Michalt a Mesternek. Másnap tanácskozást tartottak a lisztkamrában, és elhatározták, hogy visszafizetik Lyschkónak.

– Ma éjjel – mondta Andrusch – kirángatjuk az ágyából, és kicserezzük az irháját!

– Mindenki hozzon fütyköst! – kiáltotta Merten.

– Utána pedig – morogta Hanzo –, utána kopaszra nyírjuk, és bekenjük a képét csizmazsírral, aztán kormot rá!

Michal a sarokban ült és hallgatott.

– Mondj már te is valamit! – kiáltott Staschko. – Végtére is te vagy az, akinek a Mester elhúzta a nótáját!

– Jó – szólt Michal –, akkor mondok valamit. – Várt, míg elcsendesedtek, aztán folytatta nyugodt hangon, ahogyan a helyében Tonda beszélt volna. – Az, amit Lyschko tett, aljas dolog volt. De amit ti tervezgettek, az sem különb. Dühös ember nem méricskéli a szavait, ez rendben van. Most már azonban kifújtátok a haragotokat, tehát elég legyen. Ne kelljen szégyenkeznem miattatok!