Tizenegy meg egy


A mester intett Krabatnak, hogy kövesse. Szótlanul vezette fel a fiút a meredek falépcsőn a padlásra, a molnárlegények hálótermébe. A gyertya fényénél Krabat tizenkét alacsony, szalmazsákos fekhelyet számlált össze, hatot jobb, hatot bal felől, mindegyik mellett egy-egy szekrényke és egy fenyőfa ülőke állt. A szalmazsákokon szétdobált takarók, a keskeny folyosón feldöntött sámlik s ingek, kapcák hevertek szanaszét. A legényeket szemmel láthatóan váratlanul zavarták fel álmukból a munkára. Egy vetetlen ágy volt csak, a Mester odamutatott az ágyban lábtól heverő holmikra.

– A ruháid!

Aztán megfordult és távozott; a gyertyát is elvitte.

Hát itt maradt Krabat egyedül a sötétben. Lassan vetkőzni kezdett. Mikor a sapkáját tette le, ujjhegye a szalmakoszorúhoz ért: ó, valóban, tegnap még a háromkirályok közt volt – de milyen messzire került tőlük!

A malom zörgése, zúgása a padlásra is felhallatszott. Szerencséjére holtfáradt volt: alig nyúlt végig a szalmazsákon, már aludt is. Aludt, mint egy darab fa, aludt, aludt, míg egy fénysugár fel nem ébresztette.

Krabat felült és megdermedt a rémülettől. Fekhelyét tizenegy fehér alak vette körül, akik egy istállólámpa fényénél néztek le rá: tizenegy fehér alak, fehér arccal, fehér kezekkel.

– Kik vagytok? – kérdezte félősen a fiú.

– Aki hamarosan te is leszel – válaszolta az egyik kísértet.

– Ne félj, nem bántunk – toldotta meg egy másik. – Mi vagyunk a molnárlegények.

– Tizenegyen vagytok?

– Te vagy a tizenkettedik. Hogy hívnak?

– Krabatnak. És téged?

– Én Tonda vagyok, az öreglegény. Ez itt Michal, ez Merten, ez meg Juro... – és sorra megnevezte mindegyiket, aztán úgy vélte, ennyi elég is lesz mára. – Aludj csak, Krabat, ebben a malomban kell az erő.

A molnárlegények levackoltak szalmazsákjaikra, az utolsó elfújta a lámpást, jóéjt kívánt, és már horkoltak is.

A reggelihez a közös cselédszobában gyűltek össze a legények. Tizenketten ülték körül a hosszú faasztalt, jó zsíros zabkását ettek, négy-négy emberre jutott egy tál.

Krabat éhes volt, úgy vetette magát a reggelire, mint az éhes farkas. Ha az ebéd és vacsora is tartja, amit a reggeli ígér, akkor nem is lehet itt rossz az élet.

Tonda, az öreglegény, nagydarab fickó volt, üstöke sűrű és jégszürke, pedig az arca után még harmincéves sem lehetett. Valami rendíthetetlen komolyság áradt a szeméből. Krabat mindjárt az első naptól bizalmat érzett iránta: az a baráti higgadtság, amivel közeledett hozzá, megnyerővé tette számára.

– Remélem, az éjjel nem ijesztettünk meg túlságosan – fordult Tonda a fiúhoz.

– Ó, nem nagyon – mondta Krabat.

Nappali fénynél a "kísértetek" ugyanolyanok voltak, mint ezer más, hasonló korú legény. Mind a tizenegy vendül beszélt, és csak néhány évvel lehettek idősebbek nála. Úgy érezte, ha rápillantanak, némi részvét csillog a szemükben. Csodálkozott rajta, de nem sokat törődött vele.

Ami inkább elgondolkoztatta, az az ágyon talált ruha volt: használt holmi minden egyes darab, mégis úgy illett rá, mintha ráöntötték volna. Megkérdezte a fiúkat, honnan vannak a holmik, és ki viselte őket korábban; de alig tette fel ezt a kérdést, azok leengedték a kanalat, és szomorúan néztek rá.

– Valami butaságot mondtam? – kérdezte Krabat.

– Nem, nem – válaszolt Tonda. – Ezek... az elődödé voltak.

– És? – kérdezősködött tovább Krabat. – Miért nincs itt ő maga? Már kitanult?

– Igen. Kitanult – hagyta rá Tonda.

Ebben a pillanatban kivágódott az ajtó. Belépett a Mester, haragosnak látszott, s a legények behúzták a nyakukat.

– Ne fecsegjetek! – támadt rájuk, és egyetlen szemét Krabatra emelve, nyersen hozzáfűzte: – Aki sokat kérdez, az sokat téved. Ismételd meg!

– Aki sokat kérdez, az sokat téved... – dadogta Krabat.

– Vésd ezt jól az eszedbe!

A Mester már ki is ment. Az ajtó döngve csapódott be mögötte.

A legények ismét nekiláttak a kanalazásnak, Krabatnak azonban hirtelen elege lett az ételből. Tanácstalanul meredt az asztallapra, de senki sem figyelt rá. Vagy mégis?

Amikor felpillantott, Tonda nézett rá, és odabiccentett neki, alig észrevehetően, a fiú mégis hálás volt érte. Megérezte: akadt ebben a malomban egy barátja.

Reggeli után munkába indultak a legények, Krabat is velük ment. A folyosón ott állt a Mester, intett neki, és csak ennyit szólt:

– Gyerünk!

Krabat követte a szabadba. Sütött a nap, szélcsend volt és hideg, a fákon zúzmara csillogott.

A Mester a malom mögé vezette. A ház hátsó falán volt egy ajtó, azt kinyitotta. Együtt léptek be a lisztkamrába, egy alacsony helyiségbe, melyen mindössze két apró ablak volt, de a lisztportól ezek is megvakultak. Lisztpor a padlón, a falakon, ujjnyi vastagon lisztporos volt a mennyezetről lelógó tölgyfa mérleggerenda is.

– Kisöpörni! – mondta a Mester. Az ajtóhoz támasztott söprűre mutatott, aztán elment, magára hagyva a fiút.

Krabat nekigyürkőzött a sepregetésnek, ám néhány mozdulat után máris valóságos porfelhő vette körül. "Nem lesz ez így jó – gondolta magában. – Amíg hátraérek, elöl újra leülepszik az egész. Kinyitok egy ablakot..." De az ablakokat kívülről beszögezték, s az ajtó is zárva volt. Rázhatta, dörömbölhetett rajta, amennyit csak akart: semmi sem segített, fogoly volt.

Krabatot kiverte a víz. A lisztportól összeragadt a haja és a szempillája, csiklandott az orra, kapart a torka. Az egész olyan volt, mint egy lidérces álom, ami nem akar véget érni: lisztpor és megint csak lisztpor, sűrű gomolyban, mint a köd, mint a hóvihar.

Krabat egyre nehezebben lélegzett, homloka a mérleggerendának koccant, szédelgett. Feladja? De mit szólna a Mester, ha ő most egyszerűen lerakná a söprűt?

Krabat nem akarta elveszíteni sem a Mester jóindulatát, sem a jó zsíros ételeket. Így aztán söpört, söpört tovább: elölről hátra, hátulról előre, megállás nélkül, órákon át.

Végül – egy fél örökkévalóság telt már el – jött valaki, és felrántotta az ajtót. Tonda volt.

– Gyere ki! – kiáltotta. – Ebéd!

Nem kellett kétszer mondani, Krabat kitántorgott, s lihegve levegő után kapkodott. Az öreglegény egy pillantást vetett a lisztkamrára, aztán legyintett, s így szólt:

– Hagyd csak, Krabat, eleinte mindenki így van vele.

Néhány érthetetlen szót mormolt, kezével valami jelet írt a levegőbe. Akkor felemelkedett a por a kamrában, mintha a fal valamennyi réséből és eresztékéből fújna a szél. Fehér porzászló repült ki az ajtón Krabat feje fölött, az erdő felé.

A kamra tiszta volt. Egyetlen porszem sem maradt benne.

A fiúnak a csodálkozástól tágra nyílt a szeme.

– Hogy kell ezt csinálni? – kérdezte.

Tonda adósa maradt a válasszal, és csak ennyit mondott:

– Menjünk, Krabat, elhűl a leves!