Hó a vetésen


Merten beteg lett, és csak lassan gyógyult. Eleinte magas láza volt, nyaka megdagadt, nehezen kapott levegőt. Az első napokban egy falatot sem bírt lenyelni, később le-legyűrt egy kanál levest.

Hanzo úgy osztotta be a legényeket, hogy napközben mindig legyen valaki Merten közelében, aki szemmel tartja. Egy darabig még éjjeli őrséget is állítottak mellé, mert attól féltek, hogy lázában még újra kezet emel magára. Világos értelemmel – ebben mindannyian egyetértettek – biztosan nem nyúlna kötélhez vagy más gyilkos eszközhöz, hiszen a Mester nem hagyott kétséget afelől, hogy nem ez a szabadulás útja.

"Hogy ki hal meg a malomban, azt én döntöm el." Krabat jól emlékezetébe véste a Mester szavait. Hát nem arra a kérdésre válaszolt ez, ami az elmúlt szilveszter éjjele óta újra meg újra felhorgadt benne: "Ki okozta Tonda és Michal halálát?"

Ha jól meggondoljuk, ez még nem volt több, mint az első fogódzó: nem több, és nem is kevesebb. De hogy egy napon, amikor majd mindenre fény derül, le fog számolni a Mesterrel, ebben majdnem biztos volt.

Addig azonban nem volt szabad gyanút ébresztenie. Meg kellett játszania az ártatlant, a jó gyereket, az engedelmest, akinek sejtelme sincs semmiről. Már most gondja volt rá, hogy kettőzött szorgalommal készüljön a leszámolás órájára: buzgón véste eszébe a Feketeiskola leckéit.


Februárban nem esett hó, de a fagy nem engedett. A molnárlegényeknek minden reggel le kellett szállniuk az árokba, hogy felcsákányozzák a termésjeget a fenékről. Minden egyes alkalommal válogatott szidalmakkal árasztották el a korai tavaszidőt követő farkasordító hideget.

Egyik nap, délidőben három embert láttak közeledni az erdő felől. Az egyik magas volt és tagbaszakadt, "az élete delén járt", ahogy mondják; a másik kettő fehér szakállú, töpörödött apóka. Lobosch vette észre őket elsőnek. Amúgy is rendkívül éber kis fickó volt, nemigen akadt olyasmi, ami elkerülte volna a figyelmét.

– Látogató jön! – kiáltott oda a legényeknek, akik éppen az ebédhez készülődtek.

Most már ők is látták a férfit a két aggastyánnal. A schwarzkollmi úton jöttek, paraszti öltözetben, pásztorsubában, mélyen a szemükbe húzott kucsmával.

Amióta Krabat itt élt, még egyetlen paraszt sem tévedt ide a környékbeli falvakból. De ez a három egyenesen a malomhoz tartott, és bebocsátást kért. Hanzo nyitott ajtót. A legények kíváncsian tódultak ki a folyosóra.

– Mit akartok?

– A molnárral szeretnénk beszélni.

– A molnár én vagyok. – A Mester, anélkül hogy bárki észrevette volna, kilépett a kamrájából, és odaállt az emberek elé. – Mi van?

A tagbaszakadt levette kucsmáját.

– Schwarzkollmból jöttünk – mondta –, én vagyok a bíró, ezek meg a véneink. Üdvözletünket hoztuk neked, molnár, és arra kérünk, hallgass meg minket. Ugyanis... mert... de azt hiszem, nem lep meg, ha...

A Mester nagyúri gesztussal vágta el a szavát.

– Elő a farbával! Mi vezetett benneteket hozzám? De köntörfalazás nélkül!

– Meg szeretnénk kérni – mondta a falubíró –, hogy segíts rajtunk.

– Miképpen?

– Itt a fagy, hó meg nincs a földeken. – A bíró a sapkáját gyűrögette. – Elpusztul a vetés, ha pár napon belül le nem esik a hó.

– Mi közöm hozzá?

– Arra akarunk kérni, molnár, hogy csinálj havat.

– Havat? Honnan veszitek ezt az ötletet?

– Tudjuk, hogy meg tudod csinálni – mondta a bíró –, meg tudod tenni, hogy havazzon.

– Nem ingyen kérjük – szólt közbe az egyik aggastyán. – Két szakajtó tojást adunk érte, öt libát és hét tyúkot.

– De – könyörgött a másik – tedd, hogy havazzon. Különben oda a jövő évi termés, éhezni fogunk...

– Mi és a gyerekeink – tette hozzá a bíró. – Essen meg a szíved rajtunk, molnár, csinálj nekünk havat!

A Mester hüvelykujja körmével simogatta az állát.

– Annyi éve a színeteket sem láttam. De most, hogy rám szorultatok, hirtelen csak felbukkantok.

– Te vagy az utolsó reménységünk – mondta a bíró. – Ha nem küldesz havat, elvesztünk. Nem tagadhatod meg a segítséget, molnár, ezt nem teheted! Térdre hullva esedezünk, mint az úristen előtt!

És valóban letérdeltek a Mester előtt, lehorgasztották fejüket, és ököllel verték a mellüket.

– Hallgasd meg a kérésünket! – könyörögtek. – Hallgasd meg!

– Szó se lehet róla! – A Mester kérlelhetetlen maradt. – Takarodjatok haza, mit érdekel engem az őszi vetésetek! Én meg ezek itt – mutatott a legényekre –, nem fogunk éhezni. Mi nem! Erről én gondoskodom. Még csak hó sem kell hozzá. Ti, büdös parasztok, pedig eltakarodjatok innen a tojásaitokkal meg a tyúkjaitokkal. Felőlem felfordulhattok, semmi közöm hozzá! A kisujjam sem mozdítom értetek, sem a tetves porontyaitokért. De hát ezt nem is gondolhattátok komolyan!

– És ti? – fordult a bíró a legényekhez. – Ti sem akartok segíteni, molnárlegény urak? Tegyétek meg, az irgalmas isten nevében, tegyétek meg a szegény kisgyermekeinkért, nem leszünk hálátlanok!

– Ez a fickó megbolondult! – mondta Lyschko. – De majd mindjárt ráuszítom a kutyákat. Hej, elő!

Két ujjával éleset füttyentett, hogy a legények tetőtől talpig végigborzadtak. Hirtelen kutyaugatás, csaholás és vonítás hangzott fel.

A bíró talpra ugrott, kucsmáját is elejtette.

– Gyertek! – kiáltotta. – Fussunk, mert széttépnek! Gyertek, gyertek!

Összekapták subáikat, kirohantak a malomból, át a mezőn, és eltűntek az erdőben, amerről jöttek.

– Jól van! – mondta a Mester. – Helyesen csináltad, Lyschko! – És megveregette a vállát. – Ezektől megszabadultunk, nem jönnek vissza egyhamar, azt lefogadom!


Krabat őrjöngött dühében, fájt a szíve a bíróért és kísérőiért. Mi rosszat tettek, hogy a molnár megtagadta a segítséget? Semmibe sem került volna, éppen csak fel kellett volna lapoznia a Koraktorban a megfelelő helyet, elmondani egy varázsigét, olyan varázsigét, amit Krabaték még nem tanultak. A Mester még nem tanította meg, hogyan lehet havat támasztani. Kár, mert különben Krabat már rég segített volna nekik, a saját szakállára. Biztosan Petar is megpróbálta volna, Hanzo is, mások is. Egyedül Lyschko örvendezett azon, hogy a Mester elbánt a falubeliekkel. Büszke volt, hogy sikerült elhitetnie velük: kutyák rontanak rájuk. De káröröme nem tartott sokáig.

A következő éjszakán Lyschko kétségbeesett üvöltéssel riadt fel álmából, és mikor a legények megkérdezték, mi ütött belé, félelmében vacogva elpanaszolta, hogy őrjöngő, fekete mészároskutyák üldözték, és szét akarták tépni.

– Ó, csak nem? – kérdezte Juro részvétteljesen. – Milyen szerencse, hogy csak álmodtál!

Ezen az éjszakán Lyschko még ötször látta ugyanazt az álmot a mészároskutyákkal, ötször riadt fel üvöltve, ötször ébresztette fel a legényeket ordítozásával. Ötödszörre aztán megelégelték, és kidobták a hálókamrából.

– Fogd a takaródat, Lyschko, és kotródj a csűrbe! Ott aztán annyi kutyával álmodhatsz, amennyivel csak akarsz, rekedtre vonyíthatod magad félelmedben, csak minket hagyj már békében!


Másnap reggel a legények hosszan dörzsölgették a szemüket, mert azt hitték, hogy nem jól látnak: minden fehér volt odakint. Éjszaka havazott, s még mindig szállingózott, nagy, puha pelyhekben, egész délelőtt. Most aztán örülhetnek a Koselbruch környéki falvakban, Schwarzkollmban és máshol is! Talán meggondolta magát a Mester, és mégis segített?

– Talán Pumphutt keze van a dologban – mondta Juro. – A parasztok bizonyára összefutottak vele, a segítségét kérték, s ő biztos nem mondott nemet.

– Pumphutt? – találgatták a legények. – Az lehetetlen. Nem, ő most másfelé jár.

Déltájban – megint Lobosch vette észre őket – lovas szánkón a bíró közeledett az öregekkel, hogy elhozzák a Mesternek, amivel, úgy vélték, tartoznak neki: a hét tyúkot, öt libát és a két szakajtó tojást.

– Köszönjük neked, koselbruchi molnár – mondta a bíró, mélyen meghajolva a Mester előtt. – Köszönjük, hogy megkönyörültél a gyermekeinken. Tudod, hogy nem vagyunk gazdagok. Hálánk jeléül fogadd el ezt a csekélységet. Méltó jutalmadat pedig az ég adja meg!

A Mester zord ábrázattal hallgatott. Most megszólalt, és a legények észrevették, mennyire fékeznie kell magát, hogy megőrizze nyugalmát.

– Sejtelmem sincs, ki segített nektek. Én nem, az biztos. Szedjétek a cókmókotokat, és takarodjatok a pokolba!

Ezzel faképnél hagyta a parasztokat, és bevonult a Fekete Kamrába. A molnárlegények hallották, hogy belülről bereteszeli az ajtót.

A bíró és társai tanácstalanul álltak. Nem tudták, mitévők legyenek.

– Na, gyertek – biztatta őket Juro, és segített felrakodni. – Menjetek vissza Schwarzkollmba, otthon pedig hajtsatok fel néhány kupica pálinkát, és felejtsétek el az egészet.

Krabat hosszasan nézett a három ember után, míg szánkójukon el nem tűntek az erdőben. Egy darabig még hallották a száncsengőt, az ostorpattogást és a bíró hangját, aki hangos "gyía-gyía!" kiáltásokkal biztatta a lovait.