Tartalom Következő
AZ ISMERETLEN KATONA
Július elsején a hálás nemzet az ismeretlen zborovi katonát temette az Óvárosi téren.
Mint minden divat, az ismeretlen katonatemetés is Párizsból került Prágába, és a csehszlovák kormány elismerte, hogy a névtelen hősöket szimbolizáló ismeretlen katona iránt tanúsított kegyelet aktusa szép, nemes, politikailag hasznos és katonailag nevelő hatású tényező. A Lengyelországgal folytatott diplomáciai tárgyalások után katonai küldöttség utazott Zborovba és Cecov falu mellett, egy kölessel benőtt mezőn kiásott néhány csontot, vagyis azt, ami még megmaradt valamelyik katonából, akit öt évvel ezelőtt a szanitécek meztelenül és talán még kissé élve egy gödörbe dobtak. És egy másik csehszlovák küldöttség ezerháromszáz kilométernyire onnan, az Alpok mészköves talajából kikapartatta azoknak az olaszországi légionáriusoknak a csontjait, akiket Frigyes főherceg a többi hazaáruló elrettentésére és saját örömére felakasztatott. A hősök földi maradványait aztán koporsóba tették, Prágába szállították és a Múzeum panteonjában helyezték el. Zászlókkal és koszorúkkal borítva feküdtek ott, egy kis pálmaerdő közepén, lábuknál hatalmas ezüstgyertyatartók meredeztek, körös-körül selyemszalagok fénylettek különböző színekben, és a levegő hatalmas virágnyaláboktól illatozott. Katonák és szokolok álltak előttük díszőrséget, kivont karddal és szigorú arccal. Emberáradat haladt el előttük, néhány anya felzokogott, néhány apa és testvér elkomorodva megállt, és a tanítók elhozták diákjaikat, s figyelmeztették őket: Sohase felejtsétek el, fiúk, ezt a látványt! Így jutalmazza a haza a hősöket, akik életüket áldozták érte. Örök dicsőség és soha nem múló emlékezet az ő osztályrészük.
Július elsején ágyútalpra helyezték a nemzeti zászlóval letakart koporsókat, és díszőrség kíséretében a lakosság sorfalai között az Óvárosi térre vitték. Itt felsorakoztak a katonai alakulatok, és külön meghívók alapján összegyűltek a nemzet előkelő és tiszteletre méltó reprezentánsai: a kormány, a nemzetgyűlés, a hivatalok, a diplomáciai kar, a püspöki kar, az egyetemek képviselői, a kereskedelem és a bankok küldöttei, a külföldi méltóságok és a nemzeti viseletbe öltözött hölgyek. A teret elárasztották a nap sugarai és a ruhák színei. A Celetná utca felől patkócsattogás hallatszott, és a kövezeten feldübörögtek az ágyútalpak kerekei. Az ünnepi csendbe trombitaszó harsant. Tiszti vezényszavak pattogtak, gyalogosszázadok sarkai csattogtak, katonakezek csapódtak a puskatusokra, meghajoltak a zászlók, és a napsugár megvillant a lekapott cilinderek és keménykalapok alól hirtelen előbukkanó tar koponyák sima bőrén.
Amikor az ágyútalpakat egymás mellé állították, az emelvényre egymás után léptek fel a szónokok, és megindultsággal, hazafias szárnyalással, valamint szebb jövőt kilátásba helyező esküvésekkel teli beszédeket mondottak.
És éppen akkor, amikor a főpolgármester az "ismeretlen, névtelen zborovi hőst" aposztrofálva befejezte beszédét, éppen ebben a pillanatban történt az a különös és bizonyára egészen példátlan eset: az egyik koporsón gyanúsan hullámzani kezdett a fehér-kék-piros zászló, és a koporsófedél a zászlóval együtt leesett a földre. S a nyitott koporsóban egy katona ült.
Zubbonya ujjával végigtörölte homlokát és megszólalt:
A hétszentségit, de meleg van itt!
Az egész Óvárosi tér hirtelen egy-két centiméterrel feljebb emelkedett, mert mindenki egyszerre lábujjhegyre állt, a katonasapkák, cilinderek, női kalapok és a népviseleti fejkendők egy pillanatra ide-oda inogtak. A meglepetés túl hirtelen jött, és túlságosan lélegzetállító volt ahhoz, hogy ennél kifejezőbben nyilatkozzék meg.
A katona kiegyenesítette a lábát, aztán ráült a koporsó szélére. Az erős napfénytől hunyorogva végignézett a téren, majd vidáman a polgármester felé fordult, aki éppen vele szemben állt az emelvényen. És megszólalt:
Ne féljenek tőlem! Éppen olyan ember vagyok, mint maguk!
Ebben a pillanatban a nemzeti viseletbe öltözött lánycsoport sivalkodni kezdett. A lányok már-már szétszaladtak volna, s piros parádéjuk színfoltjait az egész téren szétfreccsenve pánikot okoztak volna, ha a közelükben szigorúan fel nem kiált egy higgadt úriember: Nyugalom! Ez a műsor egyik száma, kérem! És amint az már lenni szokott, a megfontolt szó, amely a legzűrzavarosabb helyzetekben is jelszóvá válik, itt is megtette a maga hatását, és még azok is megnyugodtak, akik az ünnepség műsorát összeállították. Csak a Mikulášská utcánál álló csendőrséghez nem jutott el a nyugalom jelszava, s így a parancsnok, nem tudván mi történt, élesre töltette a fegyvereket és felszólította a legénységet, hogy ha néminemű felforgató elemek zavart keltenének, könyörtelenül lőjenek. De erre nem volt szükség: az egész tér feszült figyelembe dermedt.
És a katona zsebre tett kézzel szintén szónokolni kezdett:
Bocsánatot kérek, tisztelt gyülekezet, amiért megzavarom a mulatságukat, de nem tudom megállni, hogy én is ne mondjak valamit maguknak. Már elég régen hallgatom a szónok urakat, és most már nekem is beszélhetnékem van. Itt egész biztosan valami tévedés történt. Mert én nem vagyok sem ismeretlen, sem névtelen, én Václav Pĕnička szövőmunkás vagyok és Kuchelnában laktam a 18-as házszám alatt. És nem vagyok semmiféle hős sem. Vagyis nem vagyok nagyobb hős, mint azok, akik élve és egészségesen jöttek vissza, akiknek maguk trafikengedélyt adtak, vagy hivatalszolgákat csináltak belőlük, vagy megengedik nekik, hogy a pályaudvarok előtt cipőt tisztíthassanak. Tudják, én mindig jó pajtás voltam, sohasem akartam extravurstot és most se akarom, hogy nekem itt zene játsszon és hogy virágokat szórjanak rám, csak azért, mert én halott vagyok, ők meg élnek. Én nem is tehetek arról, hogy halott vagyok. És lehet, hogy maguk Zborov tekintetében is tévednek. Tudják, amikor megalakítottuk a cseh hadsereget, azt mondták nekünk, hogy megszabadulunk Bécstől, Romától, a kapitalizmustól, a nemességtől, hogy demokráciát csinálunk magunknak, hogy majd szocializáljuk a nagybirtokokat, a nehézipart és a bankokat, és hogy mindenkinek jó dolga lesz, mert a mi országunk gazdag és minden van benne, ami kell, és mert a mi jelszavunk a huszita Tábor. Senki sem volt köztünk, aki ezt el ne hitte volna, és ha akadt volna ilyen, annak összetörtük volna a pofáját, mert azt hittük volna, hogy osztrák provokátor. És most mondják meg, ki lett volna olyan gyáva, hogy nem fogott volna fegyvert, és nem ment volna verekedni ezekért a dolgokért. Nyolc évig kínozott bennünket Korbel járási kapitány; ha sztrájkoltunk, csendőröket küldött ránk, szétverte a gyűléseinket, becsukatta a szónokainkat és a rikkancsainkat. A prügelpatenttel kelt és nyugodott. Tizenöt évig uralkodott rajtunk Korbel szövetségese, Koudelka plébános, butította a gyerekeinket, rontotta az asszonyainkat, árulkodott ránk vallássértés és felségsértés miatt, és sztrájktörő- meg spiclibandákat szervezett. És Horowitz igazgató a vérünket szítta. És hogy szítta! Csak úgy habzott a szája, és addig nem nyugodott, míg minden cseppet ki nem szívott, aztán a sápadt lányokat kék karikával a szemük alatt a temetőbe, és az öreg görbe lábú szövőmunkásokat koldulni küldte. És ha úgy elképzeltem magamnak, hogy ezt a három embert kiemeljük a puha fotelből, és elküldjük őket a gyárba becsületes munkára, és hogy aztán vége lesz a tüdővésznek, nyomorúságnak, és magunk vesszük kezünkbe a folyóparti szövőgyárat, és kiköltözködünk végre penészes kvártélyunkból, ahol három kistestvérem halt meg angolkórban, és hogy hatvanöt éves édesanyám a reumájával megszabadul a fehérneműmosástól, amit a hivatalnokné nagyságák számára végez, no szóval amikor ezt mind így elképzeltem, akkor a puska szinte megnőtt a kezemben, és az ördöggel is szívesen megverekedtem volna. Amikor a dolog Zborovnál elkezdődött, ugyanolyan érzésem volt, mint amikor a küldöttséggel Horowitz igazgató irodájába mentünk megmondani, hogy vagy hozzáad a bérhez, vagy leállunk; semmi mást nem éreztem. No, és amikor az ember már benne van a pokolban, hát benne van. Amikor az első lövészárkon átrohantunk, két gépfegyver-golyót kaptam a hasamba. Kutya dolog volt. Az ember hirtelen nem tud tovább menni és nem is tudja, mi baja. Aztán leesik a földre. De akkor már tudja, mi baja. Egy kicsit káromkodtam, aztán a mamára gondoltam meg Frantinára meg a bátyámra és a gyerekeire, aztán még egy kicsit eszméletnél voltam, és kész. Azt se tudom, hol haltam hősi halált a hazáért, ott kint-e vagy a kórházban. De ez már el van intézve, és higgyék el, jobb így, mintha a Masaryk-pályaudvarnál Korbel úr, Koudelka úr meg Horowitz úr cipőjét kellene tisztítanom. Szóval az nagy tévedés, hogy ismeretlen vagyok és névtelen vagyok. Mert a dolog úgy áll, ahogy elmondtam. A katona ránézett a főpolgármester úrra, aki kicsit riadt szemmel állt a szónoki emelvényen, aztán a homlokát összeráncolva folytatta: A szónok úr itt azt mondta, hogy magukért és a maguk gyerekeiért haltam meg. Világos, hogy így van. De mi azt hittük, hogy egy kicsit magunkért is meg a mi gyerekeinkért is harcolunk. És kitűnt, hogy csak azért harcoltunk, hogy Korbel járási kapitány úrból belügyminiszteri tanácsos, Koudelka plébános úrból képviselő lehessen, és Horowitz igazgató úrnak kétmillió helyett tizenötmilliója legyen, és maguk, tisztelt közönség, itt parádézhassanak előttem. Reumás édesanyám tovább gürcöl a teknő mellett, a bátyám háromnegyed éve munka nélkül van, és tizenöt éves lányát becsukták, mert a községi erdőben egy batyu rőzsét lopott. És a mi vérszegény lányainkat tovább fogják temetni a sírásók, és penészes lakásainkban tovább fognak halni a gyerekek, és a nyomorék szövőmunkások tovább fognak koldulni. És még maguk csodálkoznak, hogy az ember a maguk beszédeit hallgatva forog a koporsójában, és úgy forog, hogy a végén leveri a koporsó fedelét is?... A katona elhallgatott. Azután körülnézett a téren. Szája gúnyos mosolyra húzódott. Tudják-e az urak, mit gondolok magamban, amikor így elnézem a maguk pacsuli szagú, tar koponyáit meg ezt a sok, arannyal teleaggatott pocakot, meg ezt a sok selymet és parádét, és amikor eszembe jut, hogy a tizedrésze annak, amit itt a zenéért fizetnek, elég volna ahhoz, hogy az édesanyámon segítsenek, meg hogy, ha ezek az újgazdag kisasszonyok azt a pénzt, amin virágot vásároltak, a bátyám családjának adták volna, akkor megszabadították volna a nyomortól? Azt gondolom magamban, hogy: tehetnek nekem egy szívességet, az egész parádéjukkal együtt. Ez a mondás Krkonoše vidéki eufemizmus. És éppen ezért a katona emlékezetében felmerült a Kuchelský patak völgye, az égerfák a parton, a házacskák a lejtőn, bal felől Slap és hátul Kozákov. Ezért aztán az a villám, amely hirtelen felvillant a szemében, ki is hunyt mindjárt, s a katona csak ennyit mondott még: Most pedig jó étvágyat kívánok maguknak aztán a téren álló katonák felé fordult: Szervusztok, fiúk! Ne haragudjatok, én igazán nem tehetek róla, hogy itt kell sülnötök a napon. Hisz tudjátok!
Ezek után az ismeretlen, névtelen zborovi hős újból lefeküdt, és eltűnt a koporsóban. A koporsó fedele és a háromszínű lobogó a földön maradt.
A nemzet előkelő és tiszteletre méltó képviselői még egy ideig tátott szájjal nézték egymást, s nem tudták, hogy amit láttak és hallottak, álom volt-e vagy komédia. Egymás szemében keresték a feleletet. Az első, aki valamelyest magához tért, a hadsereg főparancsnoka volt. Utasítást adott, hogy az ünnepséget még egy szónok beszédével feltűnés nélkül fejezzék be, aztán az olaszországi légionáriusokat helyezzék örök nyugalomra, a zborovi hős koporsóját pedig zárják le, és szigorú katonai és rendőri őrizet mellett vigyék a rendőrigazgatóságra alapos átvizsgálás végett.
Amikor az ünnepség közönsége széledni kezdett, a tisztek és a századparancsnokok komor arcot vágtak, de a katonák egymást bökdöstek a sorban, hogy micsoda jó cirkusz volt ez, és csak azt szeretnék tudni, ki a ludas benne. A népviseletbe öltözött kisasszonyok elővették kistükreiket, a hajukat igazgatták, és arról beszéltek, hogy csuda príma ötlet volt az a móka, csak kár, hogy messze álltak és keveset hallottak. De akik közelről láttak és hallottak mindent, azok tompa aggyal hagyták el a teret, és csak amikor már eloszlottak a távoli utcákban, akkor kezdték felfogni, mi történt. A tudomány képviselői, a tudományegyetem és műegyetem tanári-kara csoportokban távozott, s a csoportokon belül egy-egy tudós körül kisebb egységek keletkeztek, mint ahogy a csillagzatok bolygói is mindig a saját napjuk köré csoportosulnak. Mindannyiuknak nyájas mosoly játszott az ajkán, és olyan arcot vágtak, mintha mindent tudnának. Nos, mi a véleménye a dologról, kolléga úr? kérdezgették ingerkedve és még vidámabban válaszoltak: Hát persze, a dolog világos, mint a nap! Vagy nem ez a véleménye a kolléga úrnak? De senki sem mondott véleményt, mert nem akarta veszélyeztetni halhatatlanságát s rontani a tudományok történetébe és az irodalomtörténetbe bekerülő nevének jó hírét.
![]()
A tudósok között tehát nagy élénkség uralkodott, de a politikusokat és diplomatákat óriási izgalom fogta el. Mindannyian fölmentek az óvárosi városházára, hogy ott várják meg a rendőrigazgatóság telefonjelentését. A városháza termeiben csoportokba verődtek és a folyosók vörös szőnyegein kettesével, hármasával irkáltak a képviselők. Hogyan magyarázzák meg azt, ami történt? Milyen hatása lesz ennek a politikai helyzetre? Mit szól majd a külföld? Hogy fog reagálni a valuta? És ami a legfőbb: lesz kormányválság, vagy nem lesz kormányválság? Az urak néhányszor megkísérelték, hogy a külföldi diplomaták, elsősorban a francia követ véleménye alapján kialakítsák saját álláspontjukat. De a külföldi diplomaták merev szemmel Prága középkori polgármestereinek portréit nézegették a falakon, arcuk mozdulatlan maradt, s valamilyen természettudományi folyamattal légüres teret teremtettek maguk körül, amely elállította a lélegzetet, és amelyen nem lehetett keresztültörni.
A főpolgármester irodájában a miniszterek gyűltek össze. A rendőrigazgatóság jelentését várták. Végül megcsendült a telefon. Mély csend támadt. A rendőrigazgató jelentette, hogy a szemlét az ő jelenlétében folytatta le a szakbizottsági amely megállapította, hogy a koporsó érintetlen, fedele be van szegezve. Mikor felnyitották, egy kevés rögöt találtak benne, amelyet még vegyi vizsgálatnak fognak alávetni, és néhány csontot, amelyet a rendőrorvosok megvizsgáltak. A csontok túlnyomó része egy huszonöt-harminc éves férfi csontvázából származik, amely öt éve, tehát 1917 július havának elejétől volt a földben. Egy fölösleges kulcscsontról eddig semmi bizonyosat sem lehetett megállapítani, egy medencecsont-töredék pedig női csontvázból ered.
A szakértői véleményt közölték a kormány képviselőivel, akik azt az orvosi bölcsesség iránti mély tisztelettel hallgatták meg, és az a tény, hogy a Zborovnál elesett férfi halálának időpontját a tudomány lehetőségeinek felhasználásával csaknem napnyi pontossággal meg lehetett állapítani, teljes mértékben kivívta csodálatukat. De mivel a rendőrségi jelentés mégsem magyarázta meg a helyzetet, határozatot hoztak, hogy a maradványokat titokban át kell szállítani a kórbonctani intézetbe, fakultatív szakértői véleményadás végett.
Ezalatt az Óvárosi téren hatalmas tömeg gyűlt össze. A zborovi katona híre ugyanis már egy órája hullámzott Prágában, elöntötte a tereket és utcákat, az ablakokon, ajtókon keresztül behatolt a lakásokba, végigszaladt a telefondrótokon, és e percben az agonizálókon kívül nem volt Prágában ember, aki ne tudta volna, mi történt. Az Óvárosi térbe torkolló hat utcán óriási tömegek áramlottak, és abban az időben, amikor az urak a városházán a rendőrigazgató jelentését hallgatták, már ember ember hátán szorongott a téren, és a tömegből csak Husz János szobra emelkedett ki. Persze, itt semmi látnivaló sem volt. Először mindenki aziránt érdeklődött, hogy melyik helyen, melyik négyzetméteren történt a dolog, és hogy hogy történt, azután szenvedélyes viták indultak meg, amelyekben a hit a tudománnyal, az egyes tudományos nézetek pedig egymással küzdöttek, végül is úgy látszott, hogy a győztes a mindkét nemhez tartozó fiatalság humora lesz. De aztán igen veszélyes dolog történt. A nemzet megtudta, hogy a városházán országgyűlési képviselők bújtak meg. Ez felháborította a nemzetet. Hiszen a képviselők az ő képviselői voltak! Azoknak a polgároknak a választócédulái nélkül, akik most itt a téren már oly sokáig várakoznak, a nagyságos képviselő urak még mindig törökmézet árulnának a hetivásárokon. Látjátok ezt a korrupt társaságot? Látjátok ezt a disznóságot? Botrány! Ki velük! A nép képviselőinek a nép közt a helye! Másszanak ki a városháza erkélyére, vagy kapaszkodjanak föl a Husz szoborra és mondják meg a népnek, mi a helyzet! Vagy talán keveset koptatták onnan a szájukat, amikor szavazatokat verbuváltak? Ki a városházából! Ki, ki, ki! Ki, de rögtön!
Szerencsére, még mielőtt ez a hangulat túlságosan viharossá válhatott volna, megérkezett a rendőrség. A Celetná utcából tört előre lóháton. S a lovasrendőrök után gyalogrendőrök jöttek gumibottal a kezükben. A gumibotot meglóbálták a fejük fölött, szemüket hősiesen megvillogtatták, a többi már magától ment, annak rendje és módja szerint. Csak úgy suhogtak a gumibotok.
Jézus Mária! kiáltott az az úr, aki az első ütést kapta a fejebúbjára hiszen én főkönyvelő vagyok...
Hát akkor nesze még egy! felelte a rendőr és ezúttal a tarkójára sújtott.
Üssétek csak őket! buzdították a legénységet hadvezérei. A tömeg futásnak eredt. Azok, akik elöl voltak, s fejük felett még nem prüszköltek lófejek, és nem köröztek gumibotok, torkuk szakadtából kiabáltak: Gyalázaaat! Az egész tömeg a Paříská út felé futott, ott keresve menedéket. De amikor az emberek már benn voltak az utcában, hirtelen, mintha a földből nőtt volna ki, a házak mögül itt is előretört a rendőrség. Lóháton és gyalog. Rajta! ordítottak a rendőrfelügyelők. A tömeg veszettül rohant visszafelé, és a Dlouhá úton át igyekezett egérutat nyerni. De innen is gumibot-erdő tört elő. És a Týnská közből is meg a Železná utcából is. És a Melantrich utcából is. Mert a modern rendőrstratégiának éppen az a lényege, hogy a kiürítendő helyből olyan csapdát kell csinálni, hogy még egy egér se menekülhessen belőle. Aztán megkezdődhet a hadgyakorlat. A nemzetnek előbb alaposan meg kell kopogtatni a koponyáját, hogy minden forradalom kirázódjék belőle, csak azután lehet arrafelé hajtani, amerre mennie kell.
A Celetná utcában nagy volt a tolongás. Az utcát kétszeres rendőrkordon választotta el a tértől. A rendőrök egymás kezét fogva, arccal az utca torkolata felé fordultak. Senki se mehetett a térre, de a térről sem mehetett el senki. Ez a rend. És így az emberek, akik a Celetná utcában tolongtak, lábujjhegyre álltak és a rendőrsisakok között nézték a kergetőzést a téren. A rendőrkordon parancsnoka egy igen nyájas törzsőrmester volt.
Mama, ne kelepeljen itt, hanem menjen haza ebédet főzni az urának! szólt oda békésen egy asszonynak.
Ha volna mit főzni! vágta vissza az asszony.
Erre egy idealista ifjú, aki a helyzetet alkalmasnak találta arra, hogy a rendőrlegénység között agitáljon, felkiáltott:
Ugyanolyan koldusok vagytok, mint mi, nem szégyellitek magátokat!?
A törzsőrmester nyugodtan feléje fordult:
Maga, fiatalember, hallgasson és menjen haza, már jó ideje figyelem!
Az asszony, akinek haza kellett volna mennie főzni, tűzbe jött:
A múltkor, amikor a háztulajdonosok tüntettek, akkor nem kergették őket gumibottal, mi?
És egy másik asszony megjegyezte:
Biztosan ő maga is háztulajdonos!
Az emberek nevettek.
Azt hiszi, hogy ha háztulajdonos volnék, akkor nem hagynám abba ezt a vacak szolgálatot? mondta a törzsőrmester úr békésen, sőt némi melankóliával. De aztán hirtelen megszállta az energia: Mars, mars! Gyerünk! s elkezdte ököllel lökdösni az embereket. És kiadta a vezényszót: Üssetek! Szaporán!
Így aztán a csata a Celetná utcára is kiterjedt. A hadgyakorlat az óvárosi téren egy félóráig tartott. Csak azután engedték meg a nemzetnek, hogy hazamenjen. A Melantrich utcán át volt szabad elmenekülnie. Bizonyára azért, mert a legkeskenyebb. Egy újabb negyedóra múlva üres volt a tér. Csak rendőrőrjáratok cirkáltak rajta. De a képviselők még nem mertek kijönni a városházából.
A rendőrség számára a tér kiürítése után kezdődött az igazi munka. Friss alakulatok vonultak fel, megszállták az összes kapubejáratokat és kiadták a parancsot:
Senki se be, se ki! Húsz tapasztalt detektív, egyenruhás őrség védelme alatt házkutatásokat tartott. Utasításuk ez volt: Kutatni kell mindennemű optikai műszerek és gramofonok után. A kevésbé gyanús tárgyakat a tulajdonos pontos címének feljegyzése mellett el kell kobozni, de azokat az egyéneket, akiknek birtokában bárminemű vetítőgép vagy ehhez hasonló gyanús szerkezet van, azonnal le kell tartóztatni. A lakásokban ijedelem tört ki. Annál is inkább, mert az Óvárosi téren csupa rendes család lakik, s a házkutatás itt egyáltalán nem számít megszokott dolognak. A rendőrség minden zugot átkutatott, és egyetlen fehérneműs szekrény mellett sem ment el anélkül, hogy fenekestül fel ne forgatta volna. Rajnyš pénzügyőri szemlész felesége a rendőrség betörésétől hisztérikus rohamot kapott, szörnyűséges államsértéseket követett el, letépett három gombot az egyik rendőr egyenruhájáról, megkarmolta az orrát, miért is letartóztatták, és a rabomobilon elszállították a rendőrségre. A rendőrök a 6. sz. ház tulajdonosának leányára, Vlach kisasszonyra rátörték a fürdőszobaajtót, amelyet a kisasszony nem volt hajlandó azonnal kinyitni. De rendesen viselkedtek, és miután mindent jól megnézek, udvariasan bejelentették: Ne tessék aggódni, mindjárt visszajövünk. Titl városi tisztviselő lakásában a dívány alatt egy laterna magicát találtak. Kié ez a gép? kérdezte jeges hangon a felügyelő. Emil fiamé. A gyerek hatéves felelte Titlné asszony, és egész testében reszketett. Hívja csak ide! A fiút keresztkérdéseknek vetették alá. Megtagadta a vallomást, aztán bőgésben keresett menekvést, de végül is beismerte, hogy a laterna magicát a nagyapjától kapta. A rendőrség letartóztatta az apát, anyát és nagyapát, Emilt pedig egyelőre a Klárról elnevezett vakok intézetébe küldte nevelésre. A 17. sz. házban, a Týnská utca sarkán, Nĕmeček nyugdíjas trafikos lakásában olyan tárgyat találtak, amely nyilvánvalóan a fölötte gyanús szerkezetek kategóriájába tartozott. A tárgy egy díszes asztalkán állt, s egy üveggömbből, egy vékony gumicsőből és még egy tölcsér alakú alkatrészből tevődött össze. Minek ez itt? dörgött a felügyelő az öregúrra. Ez egy emléktárgy felelte nyugodtan Nĕmeček úr. Majd adunk mi magának emléktárgyat! Vigyétek el! De kitűnt, hogy az öregúr a rendőrként csak a holttestén keresztül engedi az emléktárgyhoz. Uraim, hisz ez egy csibuk! Talán csak nem hiszik, hogy odaadom maguknak a csibukomat? Nyolcvankettőben zsákmányoltam Hercegovinában. Uraim, ne nyúljanak a csibukomhoz! Vigyétek el őt is! mondta nyájasan a rendőrfelügyelő, és Nĕmeček úrhoz mindjárt odalépett két rendőr. Hátracsavarták a kezét, és már vitték te az ajtó felé. Uraim, ez barbárság nyögött föl Nĕmeček úr és elsápadt. A rendőrfelügyelő a belső zsebéből noteszt vett elő, megnyálazta a ceruzáját és felírta: "Gust. Nĕmeček ny. traf. Óv, tér 17. sz. III. e. barbárok." Ez legalább három hónapot jelentett Nĕmeček úr számára.
A házkutatások késő éjszakáig tartottak. A zsákmány nagy volt. A lakásból, padlásokról, mosókonyhákból és pincékből egy kocsirakomány gramofont, régi gramofontölcsért és lemezt, színházi látcsövet, távcsövet, sztereoszkópot, kaleidoszkópot, fényképezőgépet, laterna magicát, zseblámpát és nagyítóüveget hordtak össze. A szemüvegeket és csíptetőket ártalmatlan tárgyaknak minősítették. Huszonegy embert letartóztattak. Amikor az elkobzott szerkezetekkel megrakott kocsit, erős őrizet mellett, a rendőrigazgatóságra irányították, az Óvárosi tér és környéke olyan volt, mint valami ostrommal bevett város. Csend és üresség mindenütt. Az ívlámpák fényében csak katonai őrjáratok cirkáltak.
De a katonai hatáskör területén kívül zsúfolásig megteltek a vendéglők és kávéházak. Mindenütt szenvedélyes viták folytak, és az italfogyasztás nagy volt. És mivel az idő már éjfél felé járt, különböző magánlakásokban összegyűltek Prága összes spiritiszta körei és klubjai. Az ajtókat kulcsra csukták, a villanyfényt eloltották, és gyertyákat gyújtottak, mert a szellemek a lágy gyertyafényt kedvelik. A zborovi katona igazi hősnek bizonyult. Ha már egyszer belekezdett nehéz munkájába, elszánta magát, hogy kitart a végsőkig: szeánszról szeánszra szaladgált, és nem hagyott ki egyetlen összejövetelt sem. És persze tökéletesen megmagyarázta, hogy az Óvárosi téren mi történt. S mindenütt gyönyörűen beszélt. Sok érdekeset mondott a síron túli élet szociális és kulturális viszonyairól, mély gondolatokat fejtegetett, és általában magasrendű szellemnek bizonyult. Az előbbi életére vonatkozó adatok azonban kissé ellentmondóak voltak. Ha Vinohradyn azt állította, hogy Prokop Holý kapitánya volt és a lipanyi csatában esett el, Košířében pedig, hogy Šternberki Jaroslav volt, a tatárverő, ezellen nem lehetett kifogást emelni; de ha Prága II. kerületében azt mondta, hogy előző életében Karel Havliček Borovský volt és a Malá Stranán azt, hogy Radetzky apánk, akkor ebben feltétlenül valami tévedésnek kellett lenni. Nuslében, ahol Rudolf trónörökösnek mondta magát, kijelentette, hogy, ez az utolsó asztrális megnyilatkozása, és éjfél után elnézést kért, hogy most már nincs több ideje, mert Libeňbe kell mennie egy szüléshez, és fél, hogy későn érkezik. Valami szegény szülők várnak ott gyereket, és neki ebbe a gyerekbe kell beletestesülnie, hogy a cseh nemzet számára még a szellemi szabadságot is kivívja, és az emberiséget elvezesse Krisztus igaz hitéhez.
Ezekben az órákban a politikai pártok végrehajtó bizottságai is üléseztek. A néppárt gyűlésén sokat vitatkoztak azon, célszerű-e, hogy ma délelőtt csoda történt légyen az Óvárosi téren, avagy előnyösebb, ha nem történt légyen csoda. Mivel a jelenés nem volt katolikus gondolkodású, és legföljebb a rossz szellem incselkedésének lehetne minősíteni, a vélemények eltértek, és a kérdés egyelőre megoldatlan maradt. Viszont egységes vélemény alakult ki afelől, hogy az eseményt politikailag ki kell használni, és a képviselőklubnak meghagyatott, hogy minél nagyobb hasznot kovácsoljon belőle a katolikus hitel- és fogyasztási szövetkezetek javára és a huszita eretnekek kárára. Hasonló álláspontot foglalt el a többi klub is.
Mert míg a nemzetet a nyilvános helyiségekben izgalom és várakozás hevítette, a politikusok reálisan ítéltek. A politikusok és a tőzsdések. A Continental-kávéház, a tőzsdések törzshelye, zsúfolva volt, Roubiček úr, aki baisse-re játszott, a kezét dörzsölve mondta Spitzer úrnak, aki sápadtan és szorongva ült mellette: Ugyan kérem, maga egy öreg chamer, akinek az agyára ment Masaryk apánk és "a mi fiatal köztársaságunk". Most aztán a papírjaival kitapétáztathatja a hálószobáját.
Az állami sajtóiroda is virrasztott. Meg kellett fogalmazni a hivatalos jelentést. A minisztériummal való értekezés után végre úgy döntöttek, hogy az ünnepségről szóló beszámoló végéhez hozzáfűzik ezt a mondatot: "Egy apró mozzanat is felmerült, amelynek nem lehet jelentőséget tulajdonítani, s amely az ünnepséget a legcsekélyebb mértékben sem zavarta meg." A mozzanat főnév jelzőjéről sok telefonbeszélgetés zajlott le a sajtóiroda és a belügyminisztérium között. A "bizonyos" melléknév túl általánosan hangzott, a "kínos", vagy horribile dictu a "rejtélyes" teljesen megengedhetetlennek minősült, s így végül maradt az "apró". Ugyanakkor minden államügyészt utasítottak, hogy a zborovi jelenésről semmiféle hírt ne engedjenek közzétenni a sajtóban. De tudták, hogy ez csak haladékot jelent, nem pedig végleges megoldást. Mert a külföldi diplomaták már táviratoztak kormányaiknak, és holnap egész Európa Prágáról fog beszélni. Egyébként ez a tény volt az egyetlen vigasztaló momentum ezen a mai, izgalmas napon.
Reggel ismét összeült a minisztertanács.
Megjelentek a beidézett szakértők. A rendőrigazgató úr, a teológiai kar dékánja, a műszaki főiskola rektora és az orvostudományi kar egyik elmegyógyásza.
Elsőnek a rendőrigazgató tett jelentést, és a házkutatások, valamint egyéb vizsgálatok lefolyásának ismertetése után véleményét így foglalta össze:
Kizártnak tartom, hogy a lezárt koporsóba bármilyen élőlény bejuthatott volna. Meghívtam egy bűvész-szakértőt is, Viktor Ponrepo urat, aki megszemlélte a koporsót, és kijelentette, hogy semmiféle bűvész-trükkre nem alkalmas. Tekintetes minisztertanács! Teljesen lehetetlen, hogy a katonaság, rendőrség és Sokol-alakulatok által őrzött panteonban valaki a halott hős maradványaihoz férkőzött volna, s ugyancsak lehetetlen, hogy a teljesen megbízható kísérő őrszemélyzet jelenlétében, az Óvárosi térről a rendőrigazgatósághoz vezető úton, a koporsóból kilopózott volna. Az elkobzott optikai műszerek átvizsgálása sem vezetett semmi pozitív eredményre. Ugyancsak eredménytelen maradt a letartóztatott személyek kihallgatása, amely egyébként, a legnagyobb eréllyel, e pillanatban is folyik. A dolog egyenesen Sherlock Hohnes-i rejtélyt takar. Megpróbálunk más nyomon elindulni, de a vizsgálatot rendkívüli mértékben megnehezíti az a körülmény, hogy a legjobb detektíveink éppen a belügyminiszter úr parancsára, jelenleg politikai ügyekben, Szlovákiában tartózkodnak. Az egyetlen dolog, amit ehhez még hozzátehetek, az hogy a tekintetes minisztertanács a biztonsági szolgálat tökéletesítésének céljaira az eddiginél magasabb összeget szíveskedjék folyósítani, hogy a közrend ilyen kínos megzavarása többé meg ne ismétlődhessék. A legfőbb rendőrségi szerv lehetőségei, a köztársaság viszonyaihoz képest, e téren igen szűkreszabottak, s ez egyik fő oka a tegnapi eseménynek is.
Amikor a teológiai kar dékánját kérték fel véleményének előadására, a monsignore meghajolt, jámbor mosollyal ajkán jobb keze ujjainak hegyét bal keze ujjainak hegyéhez szorította, s így szólt:
Minthogy az a nagy kitüntetés ért, hogy a mélyen tisztelt minisztertanács az én szerény véleményemet kéri ki, úgy képzelem, hogy a mélyen tisztelt kormányt az a kérdés foglalkoztatja; vajon a látszólag megmagyarázhatatlan óvárosi esetben nem lehet-e szó csodáról, s úgy vélekedik, hogy ezt a kérdést elbírálni a teológusok feladata. A monsignore ezután részletesen ismertette a csoda, azaz az egyház egyik alapvető dogmája fogalmát, majd így folytatta: A feladat: megállapítani, hogy a jelen esetben csoda történt-e. S ez meghaladja az én csekély erőmet. Először egyházi vizsgálatot kellene elrendelni, s a döntő szó akkor is a Szentszéket illetné. De minden kétséget kizáró tény az, hogy az úgynevezett természeti erőket vagy törvényeket Isten és az ő szentjei bármikor megváltoztathatják. De Isten engedelmével megteheti ugyanezt a Sátán és az ő ördögei is. Példa erre mind a Szentírásban, mind pedig Egyházunk történetében, még legújabb történetében is, ezerszámra akad. Mert meg kell kérdeznünk, mik azok a természeti törvények? A természeti törvények, mélyen tisztelt minisztertanács, nem jelentenek egyebet, mint azt a módot, ahogyan a jelenségek következését látni megszoktuk. De nem szabad engedni, hogy a szokás és eszünk gőgje félrevezessen bennünket, és ha a föld ma nyugat-keleti irányban forog, ez sem bizonyíték arra, hogy holnap is így lesz, és hogy azok a hatalmak, amelyeket a jelenlevő urak többsége a saját terminológiája szerint irracionálisaknak méltóztatik nevezni, nem döntenek-e másként. És éppen egy ilyen, úgynevezett természetfeletti jelenségről volt szó tegnap az Óvárosi téren. Erről a jelenségről, legnagyobb sajnálatomra, nem nyilatkozhatom közelebbről, de világos, hogy magyarázatot csak a teológia tud adni, mint minden olyan rejtély esetében, amely előtt tanácstalanul áll meg az emberi tudomány. Végezetül és engedelmükkel azt a tiszteletteljes kérdést szeretném feltenni a jelenlevő mélyen tisztelt hadügyminiszter úrnak, vajon meg lehetne-e adminisztratív úton állapítani, hogy a katonák, akik a koporsó közelében álltak, nem éreztek-e maguk körül bűzt, sőt esetleg kén- vagy szurokszagot?
No, a felől a büdösség felől éppen kikérdezhetjük őket. mondta készségesen a nemzetvédelmi miniszter.
A műszaki főiskola képviselőjének véleménye eltért a teológiai kar dékánjának álláspontjától. Lényegében a következőket mondotta:
Örülök, hogy a rendőrigazgató úr kizárta a bűvészkedés lehetőségét, mert ezzel a probléma napnál világosabbá vált. Amint azt tegnap megállapítottam, a laikusok abba a kísértésbe estek, hogy az esetet kinematográfiai képvetítéssel magyarázzák, és a rendőrigazgató úr intézkedéseidből ítélve (amelyek egyébként lelkiismeretességét dicsérik) a magas intelligenciával megáldott laikusok is ebbe a kísértésbe estek. Sőt, attól félek, hogy ezt a hipotézist néhány olyan ember is magáévá akarja majd tenni, akiket sajnos, tudományos körökhöz tartozóknak számítanak. De ez a hipotézis teljesen alaptalan. Képvetítéshez, a tudomány mai fejlettsége fokán, még mindig elég sűrű vetítőfelületre van szükség, legyen az vászon vagy üveg, vagy más szilárd anyag. A levegőre való vetítés módját még nem ismerjük, nota bene kis távolságra és teljes déli napfényben. Ez nonsens. De ha a legutóbbi időben ilyen találmány világot is látott volna, bocsássák meg nekem, uraim, szerénytelenségemet, de erről én is tudnék valamit. A tegnapi kép más természetű volt: fata morgana, amelyet hasbeszéddel kötöttek össze. A professzor, kimondván ezt a tételt, végignézett hallgatóságán, hogy meggyőződjék róla, milyen hatást váltottak ki szavai. A miniszterek szeme rajta függött, és mély tiszteletet fejezett ki bölcsessége iránt. A teológiai kar dékánja elnézően mosolygott. De az elmegyógyász, egy szerfölött ideges úr, a cvikkerét villogtatta, alatta meg a szemét hunyorgatta, felhúzta bal vállát, és attól lehetett tartani, hogy egyszer csak felugrik helyéről. De aztán mégis erőt vett magán. A professzor úr pedig, nem engedvén zavartatni magát, folytatta: A levegő tükröződése, amely általában fata morgana, vagy Afrikában szeráb néven ismeretes, a fénysugaraknak a különböző sűrűségű légrétegekben történő töréséből és teljes visszaverődéséből ered. A nyári utca forró aszfaltja, amely a levegő alsó rétegeit hevíti s ezáltal a felső rétegeknél ritkábbá teszi, különösen alkalmas feltétele a légtükröződésnek. Amit tegnap az Óvárosi téren láttunk, nem volt egyéb, mint fata morgana, amelyet valami ügyes agitátor, aki ért a hasbeszéléshez, propaganda-beszédre használt fel. Ez az egyetlen lehetséges magyarázat. Minden egyéb tudományos feltevés téves. Sőt, nevetségesen téves. Teológiai spekulációkba, vagy ami még ennél is rosszabb, spiritiszta fantazmagóriákba pedig a műszaki tudományok, amelyeket itt szerencsém van képviselni, persze nem bocsátkozhatnak. A dolog különben világos, mint a nap. A rendőrigazgató úr akkor fog a modern tudománnyal összhangban eljárni, ha szabadlábra helyezi a vetítőgépek ártatlanul letartóztatott tulajdonosait és kinyomoztatja, hogy az Óvárosi téren tegnap megjelent személyiségek közül ki foglalkozott a múltban hasbeszéléssel.
Ezután az elmegyógyászt szólították fel álláspontjának kifejtésére. A pszichiátria szakértője cvikkerét babrálva és vállát rángatva megszólalt:
Hm! Aztán tovább babrálta a cvikkerét, és megint megszólalt: Hát amit ez itten önöknek összebeszélt, az merő ostobaság.
Ezt kikérem magamnak, kolléga úr! ugrott fel a műszaki tudományok képviselője.
Üljön le, ne izguljon és hallgasson végig! felelte az elmegyógyász, és megrándította bal orcája izomzatát.
Ez a szóváltás az egyetemi karok között, a holnap meginduló szörnyű harcok, véres polémiák és elméleti felvezetések előjele volt.
Az elmegyógyász a kisujjával megvakarta a fülét, majd folytatta:
Amit pedig a tisztelendő úr mondott, az ostobaság a négyzeten.
A teológiai kar dékánja alázatos arckifejezést öltött, mintha éppen imádkozni készülne ennek az istenkáromlónak a lelki üdvéért. A két katolikus miniszter azonban felugrott, és harci pózba helyezkedett.
De a pszichiátria professzora, nyilvánvalóan túlozva, folytatta a véleményadást:
Ma már minden lelencházi gyerek ismeri a szuggesztió, hipnózis és fascináció mibenlétét, és minden piaci kofa tudja, hogy az olyan tömegszuggesztió, amilyennek tegnap az Óvárosi téren tanúi voltunk, az indiai fakír-szertartásokon és a maláji szigetek vallási ceremóniáin és táncünnepségein napirenden van. Bár igaz, hogy az olyan nagyarányú tömegszuggesztóira, mint amilyen a tegnapi volt, Európában az úgynevezett Lourdes-i látomás óta nem volt példa.
Hát ezt aztán a pszichiátria ideges szakértőjének igazán nem kellett volna mondania. Mert abban a pillanatban, ahogy kimondta, a néppárt minisztere felugrott, és elkiáltotta magát:
De most már aztán elegem van ebből a vallásgyalázásból!
Ezzel elhagyta a helyiséget, és becsapta maga mögött az ajtót.
Ugyanezt tette a néppárt másik minisztere is.
A monsignore pedig, a teológiai kar dékánja alázatosan meghajolt, mondván:
Úgy hiszem, mélyen tisztelt minisztertanács, hogy az én szerény szolgálataimra itt nincsen többé szükség.
És ő is elvonult, méltóságteljesen úszva a levegőben.
Aki nem akarja az igazat hallani, menjen mondta a pszichiátria professzora, tanúságot téve ezzel a politikai kérdések ismeretének teljes hiányáról, s előadásba kezdett az Olo Ngandzsok vallásos táncairól Borneo szigetén.
De a kormány egy részének elszakadása, ebben a nemzet számára oly súlyos órában, komolyan veszélyeztette a haza sorsát, s ezért az agrárpárt elnöke rákacsintott egyik kollégájára, aki felugrott és a három távozó katolikus után szaladt. Csak az udvaron érte őket utol, amikor a közlekedésügyi miniszter úr már éppen autója hágcsójára tette lábát. De ezt már csak akkor tette, amikor látta, hogy az agrárpárti miniszter eljött utánuk.
No, no, csak nem akarják megbontani a koalíciót a miatt a zborovi kísértet miatt? kiáltotta az agrárpárti miniszter.
De amikor barátságosan megfogta a néppárti kolléga karját, észrevette, hogy az merev és hűvös, mint a templomi zászló rúdja.
A négy ember sokáig tárgyalt. Nagyon sokáig. Tíz teljes perc múlt el, amíg az urak kimondták az "elégtétel" szót. S további tíz perc múlva a két katolikus miniszter elindult visszafelé a minisztertanácsba, de ekkorra már tarsolyukban volt az iskolatörvény megváltoztatása, a huszita eretnekek állal elrabolt négy templom visszaadása, a néppárt takarékegyletei és fogyasztási szövetkezetei számára biztosítandó adó- és vételkedvezmények és az ateista sajtó ellen foganatosítandó szigorúbb cenzúra.
És mit akar elérni a cseh vidék republikánus pártja? kérdezték a néppárti urak útközben.
Á, valami kis áremelést a húsnál, tejnél, gabonaféléknél. Ilyen alkalmat nem lehet elhanyagolni. A nemzeti demokraták akadékoskodtak ugyan egy kicsit az ipari növényekkel kapcsolatban, de reggel már létrejött az egyezség, engedményeket kapnak a textilnél.
És a csehszlovák szocialisták?
A probléma világos, mint a nap, ahogy az imént a professzor úr mondta. Egyéb megvalósítható program hiányában radikális támadást intéznek majd a titkos rendelkezési alap pénzkiutalásai miatt.
És a szociáldemokraták?
Az agrárpárti miniszter vállat vont.
Azokban sohasem ismeri ki magát az ember felelte egy kis gondolkodás után. Az tisztán eszmei párt. Egyébként remélem, hogy ők lesznek a legolcsóbbak.
Amikorra az urak visszatértek a minisztertanácsba, a szakértőket már megfelelő köszönetnyilvánítás mellett elbocsátották, és a szociáldemokrata párt képviselője éppen beszéde befejezésénél tartott:
Uraim mondta, ritkuló, szőke fürtjeit végigsimítva , én igazán nem vagyok azok közül való, akik a műszaki, teológiai vagy filozófiai tudomány létjogosultságát kétségbevonják, de azt hiszem, hibát követtünk el, amikor erre a területre tévedtünk. Mi közünk nekünk tudományhoz? A tudósok azért vannak, hogy kutassanak, mi pedig azért, hogy politikát csináljunk. És a tegnapi eseményeket kizárólag csak politikai szempontból értékelhetjük. A titokzatos jelenést, akármi volt is az, az állam ellenségeivel szemben kell felhasználnunk. A nép magyarázatot kíván. A magyarázat megadatik neki! A szövetséges külföld bizonyítékot kíván arra, hogy a rend és fegyelem állama vagyunk. A bizonyíték megadatik neki! De ami ennél is több: az ellenségre olyan csapást mérünk, hogy egyhamar nem tér magához. Ez, Uraim, nemcsak a szociáldemokrata párt érdeke, hanem minden államalkotó párt érdeke és a haza érdeke is. A hazáról van itt szó. És csak a hazáról! A szociáldemokrata javaslat ellen nem merült fel kifogás. A szociáldemokrata javaslat kiút volt.
Az állami sajtóiroda még aznap délután szétküldte a jelentést, amelyet a lapok este különkiadásban közöltek a megfelelő vezércikkekkel, kommentárokkal és ökölnyi címfeliratokkal ellátva. A címek megvetést fejeztek ki, a vezércikkek harcra buzdították a nemzetet, a kommentárok energikus rendőrségi intézkedéseket követeltek hőseink szent maradványainak meggyalázói ellen. A hivatalos jelentés így szólt:
Prága, július 2. Csehszlovák Sajtóiroda. A tegnapi zborovi ünnepséget a kommunista párt durva manőverre használta fel. Egy ismeretlen egyén eddig meg nem állapított módon behatolt a zborovi hős maradványait tartalmazó koporsóba, az Óvárosi téren ledobta annak fedelét, és agitációs beszédet mondott, amely durván megsértette a jelenlévők érzelmeit. A hihetetlenül ízléstelen agitációt minden tisztességes ember egyhangúlag elítélte. A legnagyobb megelégedéssel kell megállapítani, hogy a közönség tettes mértékben megőrizte nyugalmát, és az ünnepség menetét az eset a legcsekélyebb mértékben sem zavarta meg. A rendőrség széleskörű nyomozást indított, és sok letartóztatást foganatosított. A tettesek kézrekerítése küszöbön áll.
Ez zseniális megoldás volt. A lapok erélyes intézkedéseket követelő felszólításainak a kormány szokatlan gyorsasággal tett eleget. Még a különkiadások megjelenése előtt háromszáz kommunistát tartóztattak le a prágai és kladnói kerületben; a kommunista párt titkárságán és számos magánlakásban házkutatásokat tartottak. Az országos bíróság elnökét telefonon utasították, hogy azonnal szüntesse be a szabadságolást, és a már szabadságon levő urakat haladéktalanul hívja vissza.
Így történt, hogy a július elsejei események általános megelégedéssel zárultak. De ami ennél is több, a zborovi katona afférja, amely azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy a haza hírnevén csorba esik, egészen ellenkező eredménnyel járt, és hála az államférfiúi bölcsességnek, a nemzet üdvére s javára szolgált. A nép megnyugodott. Az antant-külföld, amelyet a szociális uszítás, sőt a háborúellenes agitáció lehetősége módfelett felizgatott, újból visszanyerte a Csehszlovák Köztársaságba vetett régi bizalmát. És amikor a korona árfolyamának támogatása céljából hatvankétmilliót küldtek Genfbe, a tőzsde is magához tért. Annyira magához tért, hogy három hónap múlva a Continental-kávéházban Spitzer úr ezt mondhatta Roubiček úrnak:
No hát ki az öreg chamer, akinek az agyára ment a mi fiatal köztársaságunk?! Hát ha tudni akarja, holnap butonokat veszek a lányoknak. Pukkadjon meg!
De július 2-ára virradó éjszaka, éjfél előtt, az egyik olaszországi légionárius felébredt a kriptában. Felült a koporsóban, végigkutatta a zsebeit és amikor talált egy cigarettacsutkát, rágyújtott.
Hej, fiúk, alusztok?
A fiúk felemelték egy kicsit koporsóik fedelét.
Mit akarsz?
Ide hallgassatok, amikor még iskolába jártam, azt mondta a tanító, hogy itt az Óvárosi toronyóra alatt szokott Jézus Krisztus sétálni éjfélkor azzal a huszonhét kivégzett cseh úrral. Hát azt gondoltam, hogy ne csatlakozzunk-e hozzájuk; mégiscsak együtt lehetnénk egy kicsit azokkal, akikért elestünk.
A zborovi is felült a koporsójában. Megvetően nézte a sötétben parázsló cigarettavéget.
Aztán megszólalt:
Ember, láttad ma délelőtt a téren azt a népet, amelyikért elestél?
Nem.
Nem? No hát akkor hallgass és örülj, hogy fekhetsz!
1922
Tartalom Következő