Tartalom
Következő

A JIZERA-GÁT


Pepík Čermákot semmi sem bosszantotta annyira, mint az, hogy huszonkét éves fiatalember létére még nem gyáros. Pedig gyárosnak lenni igazán nem volt nagy művészet. Semilyben annak idején olyan volt a helyzet, mintha egész éven át a Cseh Gyáriparosok Szövetsége ülésezett volna ott. Housék és Poslték kocsmájában, vagy a Városház-vendéglőben esténként kevés olyan ember ült, akit ne tituláltak volna gyáros úrnak, igazgató úrnak, vagy legalábbis cégvezető úrnak.

Ez azóta volt így, amióta a város és vele együtt a takarékpénztár vezetését a Radikális Haladó Párt ragadta magához. Illetve pontosabban ama éjszaka óta, amikor Srnec, a párt titkára a Poslt-Vendéglő egyik hosszú asztalánál felvázolta nagyvonalú tervét, és híveit – akik között ott volt Pepík Čermák is – meggyőzte arról, hogy a nemzetet nem lehet megmenteni sem ifjúcseh frázisokkal, sem szocialista uszítással, hanem egyes-egyedül az ipar fejlesztésével, és hogy a germán terjeszkedés ellen a Jizerán és az Oleškán cseh vállalkozás hatalmas gátját kell felépíteni.

– A legutóbbi választások új történelmi korszakot nyitottak meg a Krkonoše alján. A nemzet szellemi megújhodása befejeződött, s most elérkeztünk a gazdasági megújhodáshoz. A Jizerán és az Oleškán a cseh gazdagság gátját építjük fel a germánság ellen. – A szép, szőke körszakállt viselő Srnec titkár a szavai nyomán támadt általános csendben a zsinat előtt álló Husz János képére emelte szemét, csaknem látnoki arccal nézte a prédikátort, s jó ideig tartott, amíg újra beszélni kezdett: – El tudjátok képzelni a mi völgyeinket, amikor majd gyár gyár mellett szorong, kémény kémény mellett füstölög bennük? Bele tudjátok magatokat élni abba az időbe, amikor a mi szerény városunkba ezer meg ezer forrásból ömlik majd a gazdagság, jólét és hatalom?

Tizenöt, rohozeci sörrel teli korsó mellől, harminc lelkes szem nézett a szónok arcára. És az asztalnál ülő fiatalemberek, szám szerint tizenöten, akik őslakó mészáros-, pék-, órás- és szabómester apáiktól csorbítatlanul örökölték az idegenek és betolakodók iránti ellenszenvet, áldották azt a pillanatot, amikor ez a zseniális férfiú az ő városukba költözött, hogy felfedje benne az őslakók előtt rejtve maradt erőket. Amikor a radikális-haladó ifjúság tagjai ezen az éjszakán a belőlük kikívánkozó sörtől hajtva ki-kimentek a vendéglő elé, és felléptek a ház előtt álló kőpadra (nehogy a macskafejes kövezeten állva befröcsköljék vasárnapi nadrágjukat), álmodozva néztek a Nagy Medve csillagaira, és az a bizonytalan sejtelem töltötte el lelküket, hogy odafenn az űrben és idelenn a semily járásban is határtalan lehetőségek várnak rájuk. És, amikor hajnali három óra felé, a nyaktörő járdán és a száraz árkokon át hazafelé botladoztak a régi vágásoktól bűzlő hentesudvarok mentén, ahol a döglegyek hajnali álmukat aludták a hurkáspolcokon, lelki szemeikkel látták, miként válik szekértengely-horzsolta utcasarkokban és sohasem égő petróleumlámpásokban bővelkedő városuk cseh Chicagóvá, Manchesterré és Essenné. Ez éjszaka nem kurjongattak utcahosszat, a Szent Vencel-szobor kopjájára sem akasztották fel a Šoršék benzines demizsonját, a Šantrochék óljára sem függesztették ki a községi olvasóterem tábláját, és az éjjeli őrnek sem adtak cigarettát, hogy megnyugtassa őket: "Szerencsés jó éjszakát, urak, aludjanak csak nyugodtan, majd én mindent szépen eltakarítok." Nagyon is komoly hangulatban voltak. S amikor otthon végignyúltak az ágyon, rádöbbentek, hogy aki ezt a radikális fejlődést üstökön ragadja, abból milliomos lesz, így gondolkozott Pepík Čermák is.

Az a lelkesedés, amely a hazáért és a samott-kéményekért ezen az éjszakán az ifjúság szívében kigyúlt, csakhamar elterjedt az egész városban s annak határain túl is a Jizera, Oleška, a Chuchelský patak és a Vošmenda mentén, és amikor eljöttek a községi választások, az öregcsehek, az ifjúcsehek és a szocialisták kegyetlenül megtépázva kerültek ki belőlük, és a semilyi városházára bevonult a radikális haladás. Lobogó zászlókkal, dobpergéssel, harsonával és Srnec titkárral az élén.

Az a gyűlés, amelyen Krkonoše-hegyalja történetének új szakaszát proklamálták, igen ünnepélyes keretek között ment végbe, az új városatyák ünneplőben, sujtásos dolmányban, császárkabátban jelentek meg, és hajtókáikon Sokol- és énekesegyleti jelvények díszelegtek. Az újonnan megválasztott polgármester, Srnec (volt titkár) lelkes beszédet tartott, amelyet a közönség mély csendben hallgatott végig, csak az izgatottságtól kissé sápadt Koudelka építész mondott hébe-hóba egy-egy halk "igen"-t vagy "persze"-t. Aztán még néhány szép beszéd hangzott el, s mindegyik tele volt haladással, népjóléttel és a Jizerán és Oleškán a germánok ellen építendő gátakkal, sőt Kaska vaskereskedőnek lelkesedésében e látnoki mondat is elhagyta száját: "A semilyi takarékpénztár felszabadítja a cseh nemzetet az ezeréves elnyomás alól." Václavík úr, a hájas tarkójú és rózsaszínűen kopasz hazafi, hivatására nézve drogista, aki a tokájától balra eső gomblyukába mindig egy nagy rózsaszínű százszorszépet tűzött, sírt lelkesedésében.

A hatalom volt birtokosaiból kikerülő ellenzéket annyira sem vették, mintha levegő, illetve a semminél is valamivel kevesebb lenne. Az ellenzék szószólója Chlum iskolaigazgató úr volt, akit a radikális haladók gúnyosan Haúgytetszik úrnak hívtak, mert az ünnepi alkalmakkor mindig igen fennkölten beszélt, és "ha úgy akarják", "ha úgy hiszik", "ha úgy gondolják" kifejezések helyett mindig a "ha úgy tetszik"-et használta. Chlum igazgató úr beszédjének mottója ezúttal így hangzott: – Ne építsenek maguknak légvárakat, uraim! – és a feléje irányuló impertinens mosolyoktól feldühödve felemelt mutatóujjal fejezte be szavait: – Tudatában vagyok, uraim, annak, hogy borsót hányok a falra, de jegyezzék fel maguknak, hogy az idő foga nekem ad majd igazat!

Kint a városháza előtt a nyolcvan éves Koudelka úr álldogált, az építész apja, és amikor fia kalap nélkül kirohant hozzá a hírrel, hogy a döntés megtörtént, az öregúr előhúzta kék zsebkendőjét, megtörülte szemét, és ezt mondta:

– Ismertem Palacký apánkat és Rieger doktor urat. Hogy ezt nem érhették meg! Most már nyugodtan hunyom le a szemem. Jozefkám, micsoda üzleteket fogsz csinálni!

A haladás győzött, és a gát szónak szárnyai nőttek. Srnec polgármester, aki jó példával járt elöl, és a semilyi takarékpénztár pénzéből egy szövőgyár építésébe kezdett, járt-kelt, utazott, és mindenütt lelkesítette az embereket: – Bátorság! Bátorság! – S jártak-keltek és lelkesítették az embereket politikai barátai is. A legbuzgóbb közöttük Koudelka építész volt. Ő építette ugyanis a gátakat. Az egész járásban soha nem látott lázas tevékenység kezdődött. A molnárok, nagyparasztok, vendéglősök, hentesek, könyvelők tömegesen váltották ki a Radikális Haladó Párt könyvecskéjét és szövőgyárakat, fűrészmalmokat, fehérneműgyárakat, csiszolóüzemeket építettek, persze a semilyi takarékpénztár pénzéből, és ha akadt olyan szegény ember, akinek az a rongyos húszezer korona alaptőkéje sem volt meg, akkor a semilyi takarékpénztár pénzéből legalább palabányát nyitott, vagy bazalt után kutatott. A város környékén ebben az időben igen sok malom, s magában a városban sok faház égett le, aminek következtében a "Slavia" kölcsönös biztosító társaság a semilyi járásban ötven százalékkal felemelte a biztosítási díjakat, és az Oleška-menti kétségbeesett háztulajdonosok az ügyvédekhez szaladgáltak tanácsért: – Jézus Mária, doktor úr, mit csináljak, a szomszédom bebiztosította a házát! Beperelhetem ezért? – Egyszóval a manchesteriek és liverpooliak a semilyiekhez képest valóságos kontárok voltak.

Tehát mindenki vitte valamire, csak Pepík Čermák nem. Pepík sorsa különben is szomorú volt. Amikor a gimnázium ötödik osztályát végezte, apja, aki papucskészítéssel kereste kenyerét, kivette az iskolából, mert már nem győzte fizetni az adósságokat, amiket a fia a jičini kocsmákban csinált. Pepík aztán sok helyen megfordult, és mindenütt szerették, mert kedves, vidám gyerek volt, de használni sajnos semmire sem tudták. Végre a Semily környéki ipar felvirágzás korában, egyik volt iskolatársa megtette könyvelőnek tizenöt szövőszékes gyárában, és Pepík kénytelen volt tűrni, hogy barátait, akik közül egyik sem volt olyan okos, mint ő, "Gyáros úr!"-nak, őt pedig csak "Könyvelő úr"-nak szólítják. Pedig neki is megvolt a maga becsvágya. – "Cur is et ille, cur tu non?"1 – mondta ötödikes tudását fitogtatva.

A dolog a haladás győzelme után sem volt olyan könnyű, és téved, aki azt hiszi, hogy elég volt elmenni a polgármesterhez és ennyit mondani neki: – "Légy szíves, adj kölcsön a takarékpénztárból fél milliót, szeretnék egy gyárat építeni magas kéménnyel!" – A kölcsönhöz reális alapok kellettek. És éppen itt volt a bökkenő. Honnan vegye elő Pepík a reális alapot? Sokáig gondolkodott, sokáig törte a fejét. Végre Béďa Šmíd megmutatta neki az utat. Béďa egy bájos kis mókust konstruált, amelynek testét szűcsöktől összeszedett szőrmemaradékok fedték, s ha egy kis bottal tologatták, kedvesen hadonászott a kezével meg a lábával. Béďa megajándékozta találmányának egy-egy példányával a takarékpénztár vezető tagjainak gyerekeit, és a mókus a szülők lelkesedését is felkeltette. Nyomban rájöttek, hogy a szellemes mechanizmus nemcsak a cseh játékiparban jelent majd nagy haladást, hanem óriási jelentősége lesz a cseh szőrmeipar fejlődése szempontjából is. S Koudelka építész ma már a jizera-parti lóherésben egy nagy gyár alapjait ásatta, amely Bedřich Šmíd játékait fogja előállítani. Így hát a Čermákék Pepíkje is felcsapott feltalálónak.

Mint minden kezdő, ő is valami hatalmas dologgal akart elindulni. Egy erődvédő gépet talált fel. Olyasféle szerkezet volt ez, mint a bécsi Práter óriáskereke, mint valami grandiózus kőműves-páternoszter. Elektromos erő forgatta, mázsaszámra fogadta be magába a bombákat, srapneleket és gránátokat, hogy aztán a centrifugális erő segítségével szédületes sebességgel szórja őket minden világtáj felé. Teljesen lehetetlen volt, hogy a Pepík mechanikus óriáskatapultjával felszerelt várost bármilyen élőlény, akár csak egy macska is, egy mérföldnél kisebb távolságra megközelíthesse. Pepík nagy kínnal kihúzott az édesapjából – Az istenért, csak nem akarod tönkretenni a jövőmet?! – még kétszáz koronát, hogy elkészíttethesse a gép modelljét és a nagybátyjából, Chalupecký órásmesterből – Az istenért, hát nem érted, hogy egy félév múlva a százszorosát adom meg?! – ugyancsak kétszáz koronát, amivel Bécsbe utazott a hadügyminisztériumba. Ott aztán áttanulmányozták a találmányt, és amikor Pepík egy fél év múlva újra felutazott Bécsbe, hogy az eredmény felől érdeklődjék, igen barátságosan fogadták és közölték vele, hogy találmánya zseniálisabb, mint ahogy maga hiszi, mert ha a gépet felépítenék, fölösleges lenne az erőd védelméhez drága bombákat, srapneleket és gránátokat használni, s teljesen elegendő lenne a kő is; a hiba csak az, hogy a világ semmiféle szervezett ereje sem tudna egy év alatt annyi követ szállítani az erődbe, hogy az az ördögi centrifugális gép egyetlen félóra alatt szét ne szórja az egészet.

De Pepík Čermák nem az az ember volt, akit az első balsiker elriasztott volna. Elhatározta, hogy valamivel kisebb méretű dologgal fog foglalkozni. "Olyasvalamit kell feltalálni – morfondírozott magában –, amire minden, de kivétel nélkül minden háztartásban feltétlenül szükség van." Sokáig nem tudta, mi legyen az, míg végül az édesanyja és nővére, Stázka a papucskészítő műhely súrolása közben rá nem vezették az ötletre. "Aha!" mondta magában Pepík, és három este alatt feltalálta az "univerzális súrológépet, a család örömét". A kísérletezéshez szükséges háromszáz koronát szintén az édesanyja szerezte meg unokatestvéréhez, a loukovi plébánoshoz írt levelével, amelyben sok szó esett az Istenről és az anyai szívről. A helyi iskolatanács kiürített egy tantermet, és rendelkezésére bocsátotta Pepíknek. A tanterem padlóját a szünidő óta nem súrolták fel, s így kiválóan alkalmas volt arra, hogy a találmány tökéletességét bemutathassák rajta. Az "univerzális súrológép, a család öröme" egy körkefe-rendszerű másina volt, amelyet ide-oda kellett tologatni a padlón, s ezalatt a körkefék automatikusan előbb egy szappanmasszába (a fogyasztás kissé magas volt, de ezt idővel tökéletesíteni lehet), majd forró vízbe mártódtak (a kis üstben szesszel kellett a vizet forralni, de a szeszt persze elektromossággal lehet majd pótolni), és súrolták a padlót. A találmány ünnepélyes bemutatására összegyűlt a városi takarékpénztár egész vezetősége, mert hiszen a találmányt a takarékpénztárnak kell majd finanszíroznia. Az urak a nyitott ajtóban szorongtak. – "Vigyázat, ne méltóztassanak túl közel jönni!" – figyelmeztette őket Pepík – mögöttük Pepík édesapja, édesanyja és Stázka álltak lábujjhegyen. A tanterem másik végében Pepík állt, és cézári pózban fogta gépe nyelét. Kezével végigboronálta üstökét, és így szólt: "Vigyázat, uraim, indulok!" És tolni kezdte az univerzális súrológépet a közönség felé. A család öröméből hatalmas sugárban forró szappangejzír tört elő. A takarékpénztár vezetősége ijedten ugrott ki a folyosóra. Pepík egy kicsit meghökkent, s megpróbálta gyorsan megállítani a gépet, de a felidézett szellemeket nem lehetett megfékezni. Az univerzális súrológép pufogott, sziszegett, és vastag sugarakban okádta a forró vizet. Pepík látta, hogy itt minden fékezés hiábavaló. Így hát hősiesen tolta tovább a gépet a fekete padlón. A takarékpénztár vezetősége pedig egyre hátrált, amíg a folyosó végére nem ért, az iskolai árnyékszékek elé, ahonnan elborzadva nézte a szappant és piszkot szóró pokolgépet, s hálát adva Istennek, hogy a találmány senkit se forrázott halálra, azt a véleményt nyilvánította, hogy ebből az új germánellenes védelmi eszközből valószínűleg semmi sem lesz, mert ily kegyetlen fegyverekkel mégsem illik háborút viselni. De Pepík semmitől sem zavartatta magát, és nyugodtan tologatta tovább a gépet. S valóban! A padló kétszeri felsúrolás után ragyogott a tisztaságtól, és minden piszok a falakon és a plafonon helyezkedett el. A plafonról féllabda nagyságú kékes buborékokban lógott le, a falakon meg az ablaküvegeken pedig széles, fekete szappanhab patakokban folyt végig. A pedellus, aki későn érkezett, a kezét tördelte e pusztulás láttán. De Pepík Čermák önérzete nem ingott meg annak ellenére, hogy munkája végeztével úgy festett, mintha éppen az imént hempergett volna meg Semily összes pocsolyáiban. Kiment a folyosóra, és buzgón magyarázta a vezetőségnek, hogy bár a gépnek még vannak kisebb hibái, amelyek annak tudhatók be, hogy primitív kézműves-módszerrel állították elő, s ha majd sorozatban gyártják, akkor tökéletes lesz, de a gép előnyei már most is nyilvánvalóak: – Láttak az urak életükben ilyen tiszta padlót? – és így reméli... stb.

Nem lett a dologból semmi. De Pepík szívós fiatalember volt. – Olyan nincs, hogy én ne találjak fel valamit, amire minden embernek szüksége van! Azt nekem senki se mondja, hogy nem tudok kihúzni Európa minden lakójának a zsebéből tíz fillért! Csak tíz fillért, nem többet! Mire is van szüksége minden embernek? – Ez volt a fő probléma. Pepík végigsorolta magában az összes emberi szükségleteket a sapkagombtól kezdve a cipő sarokvasáig, végiggondolt minden emberi tevékenységet, és megállapította, hogy semmiről sem feledkezett meg, és hogy az emberiség már mindennel el van látva. De mégis egyre ezt ismételgette magában: – Olyan nincs, hogy rá ne jöjjek valamire!

A zseniális ötletek nem jönnek hirtelen. Néha törheted a fejed, hogy belefájdul, mégse gondolsz ki semmit, és aztán amikor már régen elfelejtetted az egészet, és valami egész másra gondolsz, az agyadban hirtelen csengetni kezd valami, kigyullad benne egy villánykörtécske, és megvan az ötlet. Csak meg kell ragadni.

A semilyi radikális haladó ifjúság az utóbbi időben igen megkedvelte a "Paradicsom" vendéglőt. Ennek az volt az oka, hogy Smržovkából megérkezett Housová asszony unokatestvére, egy vidám, fekete szemű német lány, aki itt meg akart tanulni főzni és egy kicsit csehül beszélni, s a vendégek kiszolgálásánál is segített. Egy vasárnapra virradó éjszaka, illetve már reggel negyed négykor, amikor Véna Hartman teljes erejéből az aranyos vitézekről, az ulánusokról szóló nótát verte a zongorán, megszületett Pepík ötlete. Az ifjúság a zongora hangjai mellett lelkesedéssel vette körül leereszkedően mosolygó szeretett vezérét, Srnec polgármestert és hangereje utolsó maradékával énekelte: "Felüüül a lóra, felüüül a lóra, repül, mint a maadár." Pepík Čermák még egy pohár vermutot igyekezett kicsalni a német lánytól. És amikor a lány azt mondta, hogy – Nein! – és amikor még egyszer azt mondta, hogy: – Nein! – és amikor minden kérésére, fenyegetésére és esküdözésére csak azt mondta, hogy: – Nein! – hogy nem tölt neki többet, Pepík rettenetes dühbe jött. Felugrott az asztalra a poharak közé, felemelte ökölbe szorított kezét, és végtelen megvetéssel kiáltotta oda a német lánynak Kollár hexameterét:

– Sláva irigy teuton szomszédja, piruljon az orcád!

De amint az az effajta helyzetekben lenni szokott, mindjárt meg is feledkezett a sértésről, Teutóniáról és a vermutról és csak Kollárra gondolt. S mivel egy pentameter is eszébe jutott a Sláva leányából, megváltoztatta harcias testtartását, és gyászos pózt öltött magára. Egészen magába rogyott, behajlította térdét, és tragikus hangon szavalta:

– Népem bölcseje volt – s íme koporsaja lett.

De mintha hirtelen látomás szállotta volna meg, kimeresztette szemét, lemászott az asztalról, és csodálatosan józan kétségbeeséssel felnyögött: – Az istenre kérlek benneteket, semilyi gyerekek, dörzsöljétek meg a fejemet, hadd józanodjak ki! – A semilyi gyerekek ezt a kérést nagy lelkesedéssel teljesítették. S miközben ordítozva ide-oda rángatták és a koponyáját dörzsölték, ő jobbra-balra vagdalkozott öklével, rugdosta társait, majd kiszabadította magát, letérdelt a biliárd-asztal elé, és összetett kézzel sírósan könyörgött: – A hétfájdalmas szűzre kérlek, ha szerettek egy kicsit, írjátok egy darab papírra, hogy: "Népem bölcseje volt", és tegyétek a zsebembe! Én már nem tudom felírni. Reggelre meg elfelejteném. – A kérés teljesült.

Pepík másnap látta, hogy ötlete nem részeg vízió volt, hanem géniuszának megnyilatkozása. Igen, ez a vers adta a mentőötletet. Ez a vers oldotta meg az egész nehéz problémát! Mert: csak két olyan dolog van, ami minden embernek kell: a bölcső és a koporsó. Így van ez! Üdv neked, Jan Kollár! A koporsóval ugyan nem lehet sokra menni, mert Semilyben már négy koporsóüzem is van, Štajn, Josef Prokop fiai, Koutský és Sudek. De hol van Semilyben bölcsőüzem? No lám! És hol van bölcsőüzem egész Csehországban, vagy az egész Osztrák-Magyar Monarchiában?? No lám!! Most majd meglátják, uraim, mit tud Josef Čermák!!!

– Egypár pofont igen, de pénzt azt nem! – mondta apa. – Édes jó fiacskám, honnan vegyem elő? – mondta anya. De mégis sikerült. Valamit adott Brandejs bácsi, az órás, valamit Patočka úr, a szabó, valamit Lajplt úr, a szatócs és szövőgyár-tulajdonos. Az ipari vállalkozás teljes virágjában állt, a kémények szaporodtak, mint a gomba, a malmok és faházak meg csak tovább hamvadtak a Jizera és Oleška partján, és a tűzoltók amikor a nagy dudálás fölriasztotta őket éjszakai álmukból, leintették feleségüket, aki a sisakjukat, derékszíjukat és szekercéjüket lehozta a padlásról: – Csak nyugalom, ki tudja, hogy nem tette-e valaki megint tönkre a fecskendőnket. – A vállalkozó szellem új meg új híveket hódított meg, gazdagságot ígért, és Pepík Čermák számításai ezúttal egészen meggyőzően hangzottak.

Feltalálta a korszerű bölcsőt, amely ízléses volt és praktikus. Egy fölül akasztófaszerűen behajlított vasrúd vízszintes ágához rugó volt erősítve, s ezen a rugón függött a bölcső. Az egész szerkezet gyönyörűen be volt nikkelezve. Nincs olyan ember a világon, aki ne tudná, hogy milyen kimerítő munka a ringatás és ha van olyan, aki nem tapasztalatból tudja, akkor tudja a regényekből, az epikus és lírai versekből, mert nincs olyan költő, akit legalább egyszer életében ne ihletett volna meg ennek a szónak édes ritmusa: bölcső. Ez a fogalom meghatottságot és bizalmat kelt a józan kereskedelmi körökben is. Pepík a bölcső fejlődéstörténetében radikális fordulópontot idézett elő. Forradalmi újítást hozott be a bölcső mechanizmusa terén, aminek következményeképpen forradalmon ment át a bölcső formája is. Pepík bölcsőjét csak meg kellett egy kicsit pöccinteni, s a gyermek öt percet, tíz percet is elringott benne, elaludt az álmosító ringástól, és az anyja nyugodtan mehetett dolga után. Ezek voltak a Čermák-féle függőleges ringatás óriási előnyei a vízszintes ringatással szemben.

Pepík hitelfolyósításról kezdett tárgyalni a takarékpénztárral. Az igazgatóság háromtagú bizottságot küldött ki Čermákékhoz, hogy a találmányt megvizsgálja, és véleményt adjon róla. A bizottság délelőtt állított be. Koudelka építész úr megpöccintette a bölcsőt, egy ideig nézte, hogyan ugrál le-föl, aztán megszólalt: – Ami igaz, az igaz – ring! – Šantroch úr, molnár és szövőgyártulajdonos megállította a bölcsőt, aztán ő is megpöccintette, és így szólt: – Ami igaz, az igaz – egész szépen ring! – És Vodvárka úr, a rőföskereskedő, aki szolid és rendes eszű ember volt, kabátja ujjával megtörült egy homályos helyet a nikkelezésen és megkérdezte: – No, és mennyiért adja ezt, kérem? – A suszterműhely asztala mellől Čermák mester és az inasa nézte kíváncsian a bizottság működését, a kályha mellett pedig édesanya szorította izgatottan szívéhez a kötényét.

A városi takarékpénztár legközelebbi elnökségi ülésére Pepík Čermákot is meghívták. Pepík a hosszú zöld asztal körül ülő urakhoz beszédet intézett, s teljesen üzletszerűen és tárgyilagosan ismertette kalkulációját, módszerét és terveit.

Persze, azzal a két dologgal kezdte, amire minden embernek szüksége van, és nem mulasztotta el idézni Kollár versét sem. Aztán folytatta:

– Kérem, uraim, kölcsönözzenek nekem harmincezer koronát. Nem a készülékem gyártására kell a pénz, erre rövid idő múlva bárkitől, esküszöm, bárkitől, s ha összeköttetésben óhajtanak velem maradni, akár önöktől is korlátlan, nem túlzok: korlátlan hitelt kapok, de ez a harmincezer korona utazásra és nyomtatványokra kell. Engedjék meg mélyen tisztelt uraim, hogy kifejtsem önök előtt tervemet: elhatároztam, hogy sorsomat a bábaasszonyok kezébe teszem le. Ez nem mindennapi, sőt minden öndicséret nélkül megállapíthatom: egészen újszerű terv. Ennek a tervnek eredeti volta ugyanis nem annyira az új típusú bölcső feltalálásában rejlik, mint inkább abban a módban, ahogy azt be akarom vezetni. Elhatároztam, hogy kizárom a közvetítő kereskedelmet, amely csak fölöslegesen drágítja az árut, és kizárólag a bábaasszonyokkal fogok dolgozni. Önök tudják, uraim, hogy a bábáknak nincs arany életük, és jól jön nekik minden korona, amit megkeresnek. Nos: a pénz először is prospektusokra és portóra kell. Nyomtatványokat készíttetek bölcsőm fényképével, szétküldöm őket az Osztrák-Magyar Monarchia minden bábájának, és minden eladott bölcsőért öt koronát ajánlok fel nekik. Mondanom sem kell, hogy minden bábaasszony igyekezni fog minél több bölcsőt eladni, és azt sem akarom hangsúlyozni, hogy éppen a bábának, a családok legintimebb tanácsadójának, aki szinte világra hozza a gyereket, sőt aki a gyerekről már hetekkel, sőt hónapokkal előbb tud, szóval éppen a bábának van a legtöbb alkalma arra, hogy a bölcsőt eladja. Mindenesetre neki összehasonlíthatatlanul több alkalma van rá, mint a családtól távol álló közönyös kereskedőnek, vagy a bizonytalanságban tapogatózó kereskedelmi utazónak. És most, mélyen tisztelt uraim, engedjenek meg néhány kérdést. Három fajta bölcsőt konstruáltam. Egyet a legszegényebb rétegek számára negyvenöt koronáért, a másikat a középosztály számára hatvan koronáért és egy luxuskivitelű bölcsőt nikkelezett állvánnyal száz koronáért. Túlzottnak találják ezeket az árakat?

– Ellenkezőleg! – mondta Kraus úr, a lakatos, aki azt a bitófácskát készítette Pepík számára, s ezért értett a dologhoz.

– Engedjék meg tehát, hogy tovább kérdezzek – folytatta Pepík. – Valószínűnek tartják, hogy minden bábaasszony – kérem ne feledkezzenek meg arról, hogy milyen kiterjedt munkakörük van a bábáknak a nagy városokban, és hogy mi konkurencia nélkül állunk –, tehát valószínűnek tartják-e, uraim, hogy minden bábaasszony átlag száz bölcsőt ad majd el egy évben?

Az urak, felelősségük tudatában, hallgattak. Végül is Patka postamester úr és téglagyár-tulajdonos szólalt meg: – No, lehetségesnek éppen lehetséges.

– Világos! – mondta Pepík és folytatta: – A legszegényebb típusú bölcsőn tíz koronát keresek tisztán, a középtípuson tizenöt koronát és a luxustípuson huszonöt koronát. Majd beterjesztem a kalkulációmat, és a szakértő urak meggyőződnek róla, hogy példátlan tárgyilagossággal számoltam. Ne vegyük most figyelembe, hogy tömeggyártás esetén az előállítási költségek jelentősen csökkennek, tehát a kereset megfelelően emelkedik! Ne számoljunk továbbá – az én rovásomra és bizonyára minden józan okoskodás ellenére – azzal, hogy luxusbölcsőt és középtípusú bölcsőt is el tudunk adni, és tegyük fel, hogy csak a legolcsóbb bölcsők fognak elkelni, amelyeknek darabján legkevesebbet, csekély tíz koronát keresek! Nos: megszereztem az Osztrák-Magyar Birodalom összes okleveles bábáinak névjegyzékét, mért – ismét az én rovásomra! – egyelőre csak hazánk területével számolok az eladásnál! A birodalomban negyvenezer bábaasszony van. Mindegyikük száz bölcsőt ad el évente. Azaz évente négymillió bölcsőt adnak el. Minden bölcsőn tíz koronát keresek tisztán... Uraim – és Pepík felemelte hangját –, én negyven millió koronát keresek meg évente.

Az urak szemei függve maradtak valahol az abszolútumban, és Pepík hosszú szünetet tartott, hogy minél tovább maradjanak ott. Aztán az urak egymásra kezdtek nézegetni. Majd mindannyian nevetésben törtek ki.

– No, ebből talán engedünk valamit! – mondta Řeháček vaskereskedő.

– Uraim – mondta Pepík szemrehányóan – önök nevetnek? Én nem nevetek. A magam számára legkevésbé előnyös körülményekkel számolok. De rendben van, Řehaček úr, engedünk belőle! És ebben az engedésben elmegyünk a lehetetlenségig. Én tehát nem mondom azt, hogy minden bába elad száz bölcsőt, nem mondom azt, hogy elad ötven bölcsőt, nem mondom, hogy elad húsz bölcsőt, én tehát azzal fogok számolni, hogy minden bábaasszony csupán tíz bölcsőt ad el egy évben. – És Pepík újra szünetet tartott.

– No, ez már inkább lehetséges! – mondta Koudelka építész úr.

– Ebben az esetben évi négymillió koronát keresek meg! – emelte fel hangját Pepík.

Az urak elhallgattak.

Pepík gondoskodott róla, hogy hallgassanak egy ideig.

Aztán tűzbe jött, és függőleges irányban hadonászni kezdett: – De építész uram és Řeháček uram, én hajlandó vagyok olyan messzire menni, hogy az már ostobaság, abszurdum, komikum, én hajlandó vagyok olyan messzire menni, hogy az már tiszta őrültség. Én hajlandó vagyok azt mondani, hogy minden bába csak öt bölcsőt ad el! Ebben az esetben persze csak kétmilliót keresek... De én hajlandó vagyok azt mondani, hogy minden bába csak – egy bölcsőt ad el! Akkor csak négyszázezer koronát keresek. De én hajlandó vagyok azt mondani, hogy csak minden má-so-dik bába ad el egy bölcsőt! Uraim, csak minden má-so-dik bábaasszony egy egész álló év alatt csupán e-gyet-len bölcsőt, bocsássanak meg uraim, nem marhaság ilyesmit feltételezni? (Pepík elfelejtette, hogy komoly testület előtt áll és nem a Paradicsomban, és szónoklata hevében neveletlenné kezdett válni.) – De ebben az esetben is évi kétszázezer koronát keresek tisztán.

A városi takarékpénztár igazgatósága hallgatott.

– És most engedjék meg, uraim, az utolsó kérdést – végezte be mondókáját Pepík most már nyugodtan: – Folyósíthatnak-e önök nekem nyugodt lelkiismerettel és minden kockázat nélkül harmincezer korona kölcsönt utazásra, prospektusokra és portóra?

Pepík távozása után az urak úgy döntöttek, hogy valóban nyugodt lelkiismerettel és minden kockázat nélkül folyósíthatnak Pepíknek egy harmincezer koronás kölcsönt.

A váltó aláírása után Pepík munkához látott.

Először is elutazott Berlinbe. Itt a női kiszolgálásra berendezett lokálok sok örömet szereztek neki, és Pepík többek között felkereste a Siemens & Halske fémárugyár irodáját is, ahol a találmánya gyártásának feltételei iránt érdeklődött. Siemens & Halske valóban olcsóbb volt, mint Kraus mester, mégpedig darabonként négy korona hatvan fillérrel. Pepík másnap reggel a szállodaszobában abból a végletekig óvatos és józan feltevésből indulva ki, hogy minden osztrák bábaasszony csak tíz bölcsőt ad el egy évben, megszorozta a tíz bölcsőt negyvenezer bábaasszonnyal és négy korona hatvan fillérrel és kikalkulálta, hogy jövedelme ilyenformán évi 1 840 000 koronával emelkedik majd, tehát igazán nem játszik szerepet, ha Berlinben néhány márkával többet költ el, mint amennyi okvetlenül szükséges. A gyártás persze csak addig folyna Németországban, amíg Pepík fel nem építi saját gyárát, amely Bytouchov mellett a Jizera partján fog állni.

Mikor Németországból hazaérkezett, megszerezte a Habsburg-birodalom összes bábáinak címjegyzékét, és fáradságot nem kímélve megfogalmazott egy fennkölt hangú és üzleti szempontból célszerű prospektust, amelyet Prágában a Berlitz-iskolában lefordíttatott a Monarchia mind a tizenkét nyelvére, nem feledkezve meg a zsidó zsargonról sem. Az így előkészített prospektust aztán kinyomatta és nekilátott, hogy szétküldje.

Ez volt a legszebb munka az egészben. Housa úr, a "Paradicsom" vendéglő tulajdonosa, erre a célra egy kis szobát bocsátott rendelkezésére a söntés mellett. Pepík a munkára két barátját fogadta fel miniszteri fizetéssel, a fekete szemű német lány pedig szívességből segített. A padlón nyomtatványgúlák és borítékokkal teli ládák, az asztalokon pedig bélyegekkel megrakott dobozok álltak. S a fiatalok hajtogattak, borítékoztak, portóztak, címeztek, tréfálkoztak, csókolóztak, sok vermutot ittak, sok elsőosztályú "Egypt" cigarettát szívtak, és Grétl figyelemre méltó mennyiségben fogyasztotta a habtekercseket és az ángolnás imbiszeket. A söntés melletti kis szobából késő éjszakáig hangzott a nóta és a kacagás. Ez volt Pepík ipari vállalkozásának legszebb időszaka. Csak Patka postamester és téglagyáros úr volt kétségbeesve. Amikor Pepík és barátai naponta ruháskosárral hordták neki a leveleket, és amikor a ruháskosarakat újabb meg újabb ruháskosarak követték, a postamester úr a sarokba vágta hosszúszárú pipáját, és ordítani kezdett: – Az istennyila csapjon bele azokba a bábákba! Ha ezt tudtam volna, Pepík, becsületszavamra nem szavaztam volna a maga hitelkérelme mellett!

A prospektusok stílusa Pepík jelentős irodalmi tehetségéről tanúskodott. A leendő nagykapitalista kegyetlenségéről pedig az a tény, hogy üzleti szenvedélye még saját édesanyja életét sem kímélte.



EMELKEDJ AZ ÉG FELÉ, ANGYALKÁM!


Az én
életem célja:
Megkönnyíteni
a súlyosan nélkülöző szülésznők
nehéz sorsát!!!


Ez állott ujjnyi betűkkel a prospektus elején. Aztán Josef Čermák patentbölcsőjének fényképe következett ezzel a jelszóval:



RINGASSATOK ANÉLKÜL,
HOGY MUNKÁTOKAT
FÉLBESZAKÍTANÁTOK!


S ezután:



Mélyen tisztelt asszonyom!

Az én drága boldogult anyám bábaasszony volt. Ennek a nehéz emberi hivatásnak árnyékában nőttem fel, és tudom, hogy mennyi felebaráti szeretet, mennyi munkai szorgalom, nélkülözés és áldozat szegélyezi annak az asszonynak az útját, aki ezt a pályát választotta. És íme! Milyen jutalomban részesíti az emberiség ezeket az ő nagy jótevőit, akik úgyszólván minden életnek alkotói? Ezt ön tudja a legjobban, mélyen tisztelt asszonyom! Én már zsenge gyerekkoromban mélységes nagyrabecsüléssel néztem fel a szülésznői hivatásra, és most, felnőtt koromban drága édesanyám felejthetetlen emléke arra kötelez, hogy e hivatás sokat nélkülöző hordozóinak sorsán könnyítsek.



Ezután egy széles alapokra fektetett terv következett, hogy miképpen lehet a bábaasszonyok sokat próbált rendjét megmenteni a további szenvedéstől, sőt a fenyegető pusztulástól, és a terv indokolásából nem hiányzott a megvetés kifejezése sem a közmondásos bögre kávé iránt, amelyet a gyermekáldást váró házaknál a sütőben tartogatnak az emberiség jótevője számára.



5–10 korona minden eladott bölcső után az Ön javára, mélyen tisztelt asszonyom!!!

Azonnal folyósítjuk, mihelyt a bölcső számlája kiegyenlítést nyer.



Az I. típusú nikkelezett állvánnyal ellátott bölcsőért, amelynek ára 100 K ... 10,– K

A II. típusú bölcsőért, amelynek ára 60 K ... 6,– K

A III. típusú bölcsőért, amelynek ára 45 K... 5,– K



Mélyen tisztelt asszonyom! A bölcsök gyártása és forgalombahozatala egyáltalán nincs megszervezve, s így az e téren uralkodó termelési anarchia következtében e fontos használati tárgy előállítása és elosztása gyakran szakavatatlan kezekbe kerül, amelyek durván és ármegállapítási szempontból önkényesen járnak el. Pedig a bölcső egyike azon kevés tárgyaknak, amelyekre minden embernek, akár szegény, akár gazdag, akár művelt, akár műveletlen, feltétlenül szüksége van. A szülésznők ott állnak minden ember születésénél. Nagy befolyásuk van, hiszen a legkomolyabb pillanatokban ők a család tanácsadói. Az ő szavukra hallgatnak az emberek. A nagyváros okleveles bábaasszonyai számára bizonyára nem lesz nehéz feladat évi száz-kétszáz általam feltalált patentbölcsőt eladni. S íme! Ez 5002000 korona jövedelmet jelent évente. És a félreeső falucskák okleveles bábaasszonyai, akiknek ügyköre kicsiny, s így évi tíz darab legegyszerűbb kivitelű bölcsőnél többet nem tudnak eladni, valószínűleg nem fogják megvetni azt az ötven koronát, amely bizonyára hozzájárul életük megkönnyítéséhez.



S most még egy orvosi ajánlás következett, amely a patentbölcsőt a gerincre, gerincvelőre és tüdőre kiváló hatást gyakorló, szerfölött higiénikus szerkezetnek nyilvánította s külön kihangsúlyozta a bölcső lágy, gyorsan altató mozgását, amelyet minden fáradság nélkül egyetlen ujjmozdulattal lehet előidézni. A prospektus szövege ezekkel a csaknem misztikus jelszavakkal végződött:



Csupán a függőleges mozgás áll összhangban az emberi szervezet felépítésével! Le a vízszintes irányú mozgásokkal, amelyek csupán az alacsonyabb fejlődési fokon álló élőlények adottságainak felelnek meg!

De te emelkedj az ég felé, angyalkám!



És végül:

JOSEF ČERMÁK

patentbölcső-gyár

SEMILY, CSEHORSZÁG,



Amikor Čermákék Pepíkje szétküldte a negyvenezer prospektust, átadta magát a megérdemelt pihenésnek, és várta a megrendeléseiket. A Hous-vendéglő igen jól ment ebben az időben, mert Pepík a két titkárával és többi barátjával együtt minden igyekezetével azon volt, hogy az a pár darab ezres, ami a semilyi takarékpénztár pénzéből megmaradt, a lehető leggyorsabban gumpoldskirchenivé, malagává, vermuttá, kontusovkává, olajos szardíniává és ángolnás imbisszé változzék. Amikor Brandejs bácsi, Patočka úr meg Lajplt úr elolvasta Pepík felhívását a bábaasszonyokhoz, mindegyikük megjegyezte magában, hogy ez a Pepík mégiscsak ügyes gyerek, és hogy a pénzüket biztosan visszakapják. És apa, a papucskészítő mester, amikor este belefeküdt a tarkadunyhás hitvesi ágyba, békülékenyen mondta a feleségének:

– Talán mégis lesz valami ebből a fiúból!

De nem lett belőle semmi.

Mert mindjárt az elején meg kell jegyezni, hogy egyetlen okleveles bábaasszonynak sem sikerült száz bölcsőt eladnia. Egyetlenegynek sem sikerült eladnia tíz bölcsőt sem. Egyetlenegynek sem sikerült eladnia öt bölcsőt sem. Sőt: negyvenezer bábaasszonynak nem sikerült eladnia fejenként egy bölcsőt sem. Sőt, mi több! Minden má-so-dik bábaasszonynak sem sikerült eladnia fejenként e-gyet-len bölcsőt sem.

A negyvenezer bábaasszony közül egyetlenegy, Anna Rothbacher adott el egyetlenegy bölcsőt a karintiai St. Martinban, de ez az egyetlen megrendelés is elintézetlen maradt mind a mai napig. Aztán még egy levél jött Fehérgyarmatról magyar nyelven. Tartalmát a csendőrőrmester úr fordította le Pepíknek. A levelet kissé kuszán, öregesen fogalmazták és nagy reszkető betűkkel írták. Ez állt benne:



Drága fiacskám!



Hát a Maga mamája mégiscsak férjhez ment ahhoz a honvédőrmesterhez, pedig én mindig azt hittem, hogy pártában maradt, és egy asszony azt mondta nekem negyven évvel ezelőtt, hogy meghalt, valahol Bukovinában. Szóval Csehországba került, és Maga az ő fia, hát ennek nagyon örülök. Együtt szolgáltam a mamájával hatvanöt évvel ezelőtt a budai szülészeten, és amikor ez eszembe jutott, sírva fakadtam. Akkor is nagyon sírtam, amikor elolvastam a Maga gyönyörű írását arról, hogy segíteni akar rajtunk. De gondoljon ki valami mást. Mert ebből semmi se lesz. Mert sehol sem tartanak bölcsőt, hanem mindenütt csak kocsit. Tiszteltetem az édesapját, biztosan emlékszik rám, mi mindig együtt jártunk a mamával, és a "Hajdú Menyasszony"-ban sokat táncoltam a Maga édesapjával. Sok üdvözletet küldök Magának, és adjon a mindenható Úristen erőt, egészséget.

Gömbös Hedvig

okleveles bábaasszony.



Pepík szeme függve maradt valahol az abszolútunkban. Ugyanúgy, mint az urak szeme akkor a semilyi takarékpénztárban, amikor Pepík kimondta a negyvenmilliót.

Hát ez rettenetes hír volt. Annál rettenetesebb, mert Pepík már gyanúsítani kezdte Patka postamester urat, hogy az ő negyvenezer levelét nem küldte el, hanem titokban elégette hivatala vaskálykájában. Hát ez nagy csapás volt! Mintha két métermázsa ekrazit robbant volna fel Pepík nagyipari álmainak büszke samottkéménye alatt, s egyetlen tégla sem maradt volna épen. A fehérgyarmati levél igazat mondott!

A bölcső: csalás. A költők, írók, festők és más hivatásos népcsalók aljas csalása. Nincs semmiféle bölcső! És ezért van Semilyben négy koporsóüzem, de egyetlen bölcsőüzem sem. Nincs és sohasem is volt semmiféle bölcső. A kisgyerekeket, amióta világ a világ, ágyakba, ágyacskákba, kocsikba, díványokra tették, sublódok félig nyitott fiókjaiba, ruháskosarakba, teknőkbe, dobozokba és ládácskákba dugták, a szoba sarkában zsákokra és régi bundákra fektették, a hegyvidéken batyuba kötve felakasztották a plafonra a kemence fölé – de sohase tették őket bölcsőbe. De hát elvárhat az ember egyetlen tisztességes szót is a költőktől? Hát ki tud-e valaki valaha is húzni belőlük egyetlen igaz verssort, mint például: "Népem kocsija volt, s íme koporsója lett?" Vagy: "Gyermekem kosara fölött?" Tehát Pepík Čermák egy irodalmi csalás áldozata lett, és a semilyi takarékpénztárnak ez a tény harmincezer koronájába került.

Pepík Čermáknak minden oka megvan rá, hogy Kollártól kezdve minden költőt gyűlöljön. De ő ezt nem teszi. Mert ő optimista, és ha visszaemlékszik ezekre az időkre, akkor mindig elmosolyodik: – Legalább jó dolgom volt! – Végeredményben neki semmi pénzébe sem került a vállalkozás. És a semilyi takarékpénztár? Az persze csődbe jutott. De nemcsak Pepík harmincezer koronája miatt. Sok bástya épült a germánság ellen a Jizera és Oleška partján. Annyi volt belőlük, hogy egyenként és együttvéve véresre zúzta volna rajtuk fejét Armimus, Nagy Károly, Barbarossa, Ottó, Frigyes, Blücher, Moltke, Hindenburg, a kövér Berta és Stinnes is.

És aznap estefelé, amikor Prágából négy úr érkezett Semilybe, hogy a takarékpénztárban revíziót hajtson végre, Haúgytetszik nyugalmazott iskolaigazgató úr, a város két utolsó öregcsehének egyike a gyógyszerész úrral (ez volt a másik) az Alsó tér hepehupás kövezetén sétált, és amikor mindketten megálltak egy pillanatra, az igazgató úr ezüstveretű botjával felháborodva megkoppantotta az egyik követ, hogy csak úgy csengett, s megjegyezte:

– Ha úgy tetszik, gyógyszerész úr, méltóztassék visszaemlékezni az én látnoki szavaimra, amelyeket a községi képviselőtestület amaz emlékezetes ülésén mondottam. Mindig szilárdan védelmeztem azt az elvet, hogy fejétől bűzlik a hal, és ezért vasököllel kell azt szétzúzni.

Az a halfej persze, amelyet vasököllel kellett szétzúzni, Srnec úr volt, a város polgármestere.

1926

Footnotes:

1Miért ez vagy amaz, miért nem te?


Tartalom
Következő