![]() |
||
|
Átváltozás Mint minden reggel, hét órakor kinyílt a szemben lévő ház ablaka. A lány kihajolt, körülnézett. Virágmintás, kék pongyolában volt. Hosszú haja fésületlenül hullott a vállára. Kirázta a porrongyot. Egy kis ideig még nézelődött, azután visszahúzódott a függöny mögé. Néhány perc múlva megjelent a sarkon a simlis sapkás, - tehetetlenség - egykedvűség - unalom - hóna alatt nyűtt aktatáskával. Borostás arcán az éjszakai gyűrődések sárgállottak, szája sarkában csutkáig elszívott, kialudt cigaretta. A sarkon a vézna hentes - egyszálbél - jóság - csalás - pénz - küszködött a rozsdás rolóval. Más nem történt reggel hét órakor. Talán a fény volt szürkébb, mint tegnap. Ma valamivel korábban ébredtem a szokásosnál. Nem volt türelmem megvárni Jolán mamát - szánakozás - pletyka - derű. A kocsi mindig ott áll az ágyam mellett, a baloldalon. Közelebb gurítottam. A bal kezem szinte kifogástalanul működött. Lassan már megszoktam, hogy mindent ezzel csinálok. Kitornásztam magam az ágy szélére és belehuppantam az ülésbe. Ettől a mozdulattól még mindig tartok, mert ha kigurul alólam a kocsi, a padlón kell megvárnom Jolán mamát - szánakozás - pletyka - derű. Eleinte szörnyen szégyelltem magam, amikor így talált, és ölbe véve visszatett az ágyra. Mostanában ez ritkán fordul elő, de ha mégis, akkor inkább bosszant a dolog. Odagurultam az ablakhoz és vártam, hogy mi történik ma, a szokásosnál korábban. - Jolán mama, - szánakozás - pletyka - derű - most is hangtalanul lépett a szobába. - Nahát, Zolika, megint az ablaknál van? Meglátja, egyszer összetöri magát - csapta össze kezeit. Úgy éreztem, mintha rajtakapott volna valami tiltott dolgon. - Jó reggelt, Jolán mama! - szánakozás - pletyka - derű. - Látja, hogy jól vagyok - mondtam, és ez most ingerültebbre sikerült, mint akartam. - Milyen idő van odakint? - kérdeztem engesztelően. - Szép, tiszta, de lehet, hogy esni fog a hó. Napok óta érzem a karjaimat. Jöjjön gyorsan öltözni, mert még megfázik ott az ablaknál - mondta szinte egy szuszra és választ sem várva, a fürdőszobába gurított. Úgy nyalábolt fel, mint egy gyereket. Mindig csodálkoztam az erején. Pedig nem volt fiatal, túl volt már az ötvenen. Beemelt a fürdőkádba, s fél kézzel megnyitotta a csapot, a másik kezével támasztotta a mellemet, hogy le ne csússzon a testem. Megborzongtam a kád hideg érintésétől. Bal kézzel a kád szélébe kapaszkodtam, hogy segítsek neki. Ilyenkor éreztem, hogy jó lenne kinyújtanom a lábam, megtámaszkodni és elmerülni a langyos vízben. De így, láb nélkül, csonka kézzel, aligha számíthattam még egyszer ilyen örömre. Csöndben tűrtem hát, hogy ügyes mozdulatokkal, lehetetlenül finom kézzel lemossa a testem. Már régen túl voltam a szemérem azon érzésén, hogy tulajdonképpen egy idegen nő matat a testemen, gátlástalanul ujjaival megérintve minden részemet. Ő ezt az első pillanattól kezdve természetesen csinálta. - Hajtsa lejjebb egy kicsit a fejét, hogy a haját is megmossam. Olyan izzadt, mintha futott volna - mondta egyszerű tapintatlansággal. Tulajdonképpen nem is lehet épkézláb, emberi megjegyzéseit tapintatlannak tartani. Miért ne mondhatna bármit, ami az emberhez tartozik? Az élet velejáró részletei, az emberi cselekvés mozgásformái ezek. Helyváltoztatás a végtagok akaratlan felhasználásával, vagy tudatos alkalmazásával. Ez a különbség csupán köztem és a többi ember között. A gondolatot, az elhatározást csak korlátozott mozgás követi. Ennyi és semmi más? De, de, de. Ezernyi más. Azok a finom részletek, amelyek az emberi kapcsolatokban változnak, mindig hiányérzetként jelentkeznek... - Képzelje, Zolika, tegnap mi történt! - kezdett szokásos beszámolójához Jolán mama - szánakozás - pletyka - derű. Most valahogy idegesített a megszólítás. Az akaratlanul is szánakozó, becéző megszólítás. Végtére is közel járok a harminchoz. Lehetetlen megszokni. - Miért mondja mindig, hogy Zolika? - kérdeztem szemrehányóan, ki tudja, hányadszor. - Mert olyan, mint egy gyerek - válaszolt azonnal és hozzátette. - Olyan, nagy gyerek. A kényszerű tehetetlenség, a másra utaltság az emberek nagyobb részében ezt az érzetet kelti. Ezért mondják az öregekre is: mint a gyerek. Ezért nehéz elviselni. Tiltakozni is felesleges, mert ha szóban változik is, a gondolatban aligha. A beletörődés ellen, pedig minden egészséges érzelem berzenkedik. - Na, ne vegye úgy a szívére - mondta vigasztalóan Jolán mama - szánakozás - pletyka - derű. - Az történt, - kezdte sietve - hogy az a kocsmatöltelék, tudja, akiről beszéltem, tudja, aki a szomszédomban lakik, lopott valahonnan, mert hajnalban a rendőrség házkutatást tartott nála és elvitték. Hogy mi a fenét lophatott össze, azt nem tudom, de a szomszédok mondják, hogy szép summát tesz ki. Így van ez manapság. Gyűjtögetnek az emberek innen-onnan. Ki így, ki úgy. Hanem azt mondom én - tette hozzá szokásos bölcsességét - azt kéne megnézni, miféle hely, ahonnan csak úgy ennyit el lehet hozni. Hát nincs igazam? Jólesett, ahogy a fürdőlepedővel átdörzsölt. Furcsa módon végezte ezt a műveletet. Feltett a mosógép tetejére, amelyik ott állt a fürdőszoba sarkában. Belecsavart a lepedőbe, és szinte egyszerre átfogta a testem. Ez a néhány pillanat bebugyolálva, gyönyörűséggel töltött el. Még a becézgetést is megbocsátottam. Mintha Anya - szelídség - biztonság - emlék - ölelt volna át. Ő lassan, kedveskedve törölgetett, mintha végtelen időkig szeretné elhúzni mozdulatait. Néha megcsiklandozott. Én meg rúgkapálva kacagtam. Sohasem múló örömnek tűntek ezek az alkalmak. Mindennap úgy vártam, mint a beteljesedés csúcsát. Most meg erőtlen, régmúlt érzések idézgetői ezek a percek. Meleg karok biztonsága és utána a hideg sikoltás bizonytalansága. Jól emlékszem, hogy az utolsó villanásig szorított karjaiba. Örökre fogva tartott. Még akkor is a karjaiban voltam, amikor őrületes reccsenés után megszűnt minden. Ismét megtartott az életnek. Ezekben a percekben hosszú évek múltán is mindig eszembe jut. Mondják, hogy amikor kiszedtek bennünket az autóból, karjait alig tudták rólam lefejteni, pedig szinte semmi más nem volt ép rajta. Apa - férfiasság - emberség - emlék - nem vezetett gyorsan. Általában megfontolt volt mindenben. Azon az estén későn indultunk haza. Tiszta, holdvilágos este volt. Az út száraz és jól látható. Semmi nem zavarta utunkat. A motor egyenletesen duruzsolt. Vidámak voltunk és boldogok, mint mindig, ha együtt lehettünk. - Na, fiú, rövidesen otthon leszünk - mondta Apám - férfiasság - emberség - emlék. - Remélem, nem alszol el addig - tette hozzá, merthogy hatalmasat ásítottam. Alig fejezte be a mondatot, amikor éles fény vakított a visszapillantó tükörbe. Kegyetlenül szúró, fenyegető fény volt. A hátsó ülésen is jól lehetett érzékelni. A kocsi elzúgott mellettünk, megingott és az árok felé tartott, majd hirtelen megpördült és szembefordult velünk. Anya - szelídség - biztonság - emlék - sikoltását elnyomta a gerincig hatoló csattanás. - Készen is vagyunk - mondta váratlanul Jolán mama - szánakozás - pletyka - derű. Ernyedten tűrtem, hogy felöltöztessen és visszatoljon a szobába. Ültem az ablak előtt és hallottam, hogy kint az edényekkel csörömpöl reggeli készítés közben. Valami történetet mesélt valakiről, de erre már nem emlékszem. A szemben lévő ház ajtaja kinyílt és sietős léptekkel megjelent a hosszú hajú lány - szomorúság - bánat - tisztaság. Rövid, barna kockás kabátot viselt, barna, térdig érő szoknyát és harisnyás lábán bokáig érő csizmát. Köszöntöttem, mint minden reggel, aztán szótlanul elindultunk. Általában keveset beszélgettünk. A sarkon a vézna hentes - egyszálbél - jóság - csalás - pénz - tisztelettel köszöntött minket. A buszmegállónál sokan várakoztak. Mi mindig távolabb álltunk meg. Hosszúhajú - szomorúság - bánat - tisztaság - néha rám nézett, szemében boldog közelség és titokzatos távolság fénylett. Ha elkaptam ezeket a pillantásokat, zavartan fordítottam el a fejem. Megfejthetetlennek látszott. Változások és átváltozások jelentik a múló időt. Minden változás öröm és csalódás, és minden átváltozás egy újabb csalódást hordoz magában. Az ablakból átélt életdarabok szűkös korlátait már csak a képzelet helyettesíti. Évek során a közelebb férkőzés tehetetlen gondolatai, kilátástalan próbálkozásai lassú beletörődéssé változnak, de mindig ott bujkál az átváltozás lehetősége.
|
|
2007. © A honlapot az Irodalmi Rádió készítette: www.irodalmiradio.hu |