Tartalom
Következő

JÓ BÍRÓ


Engelbert Bezloja baranovicei járásbíró a háziúr kertiében töltötte délutáni szabad ideiét (szegény ember lévén, saját kertje nem volt). Ott guggolt a műsziklácska előtt, amelyet kökörcsin, bakszakáll, pettyegetett tüdőfű és harangrojtvirág borított. Mert a pulsatilla, tragopogon, pulmonaria officinalis és főként a harangrojtvirág, az édes soldanella virágai finoman szabott lila harangocskáikkal, melyeknél szebbet képzelni sem lehet mindig mélyen meghatották. A bírók általában szeretik a virágokat, talán azért, mert bűnözőkkel és egyéb sötét jellemű emberekkel van dolguk, s így a legtisztább teremtményekkel való érintkezésben keresik természetes kárpótlásukat: de míg a többi bíró rendszerint megelégszik a cserepekbe, fazekakba, ládácskákba, heringes hordórcskákba ültetett s irodáik ablakaiban és állványain elhelyezett virágok szokásos ápolásával. Engelbert Bezloja érző szívében ez a kedvtelés valóságos szenvedéllyé vált. Ha valaki különös szükségét érezte annak, hogy a bűntettekkel szemben tanúsított könyörtelenséget az ártatlanság iránt érzett gyöngédséggel egyenlítse ki, akkor az éppen Engelbert Bezloja volt. Engelbert Bezloja szeretett kedvencei, a harangrojtvirágok előtt guggolt és sírt. Mellette egy öntözőkanna és egy kertészkaparó feküdt.

A törvény szigorú őrének, a különböző sérelmek rideg megtorlójának könnyhullatása az alpesi sziklácska előtt olyan értelmetlen, olyan szomorú látvány volt, mintha az ember egy berber oroszlánt látna kávéba mártogatott mákuskiflit fenni, vagy egy aktív hadnagyot, csákójával kezében, az utcasarkon koldulni. De a baranovicei járásbíró rendkívül lágyszívű volt. Erről az egész környék asszonyai, lányai és öreg nénikéi is meg voltak győződve, még azok is, akik fölött az úri erdők, vagy a papi lucernások megdézsmálása miatt ítélkezett, és akiket – miután magában újra meg újra megvívta az emberszeretet és a törvények szent tisztelete közötti tragikus küzdelmet, mely mindig a jog győzelmével végződött – negyvennyolc órai elzárással büntetett. S meg voltak erről győződve azok az asszonyok is, akiket becsületsértési perek során békítgetett, miközben hosszú beszédeket intézett hozzájuk, ilyenformán: – Maga azt állítja, hogy a mafla szó a legnagyobb sértés a világon. De próbáljon meg gondolkozni azon, mit jelent a mafla szó a természet nagyszerűsége és az öröklét színe előtt. Nézze csak, milyen ragyogóan süt odakint Isten napocskája. Béküljenek ki, kedves asszonyok! Hát csak nem akarnak engem azzal kínozni, hogy most ítéletet fogalmazzak?! – S igazán úgy tűnt fel, hogy ez a szörnyű szó: mafla, ebben a virágok becézéséhez szokott szájban elveszti tartalmát és tűnő ködfoszlánnyá válik. Engelbert Bezloja jó szívéről még egy föltétlenül szavahihető férfiú tehetett úgyszólván koronatanúi bizonyságot, mégpedig a helybeli fogházőr, Šulc úr, aki akadálytalanul hozhatott forgalomba szeszt és dohányt a foglyok között, s akinek Bezloja, miután barátságos bólogatással végighallgatta alárendeltje előadását a fiatal pulykák nagy halandóságáról, megengedte, hogy két földszinti cellát pulykaóllá alakítson át. De a baranovicei járásbíró lágyszívűségéről, sajnos, a bíró úr felettesei is tanúságot tehettek, ezek azonban, ellentétben az előbbi tanúkkal, e tulajdonság forrásául nem a bíró úr szívét, hanem agyát jelölték meg. S éppen ezért helyezték Engelbert Bezloját öt évvel ezelőtt Olomoucról a baranovicei járásbírósághoz, amely Morvaország legfélreesőbb járásbíróságai közül is a legfélreesőbb volt.

Engelbert Bezloját kegyetlenül üldözte a sors.

Balszerencséje már Olomoucon kezdődött.

Minél szentebbek azok a törvények, amelyek szerint az emberek élnek, annál hevesebbek az érzelmek is, melyeket e törvények kiváltanak. S éppen ezért azt a kölcsönös gyűlöletet, lebecsülést, rágalmazást, uszítást, pletykálkodást, árulkodást és ravasz intrikákat, amelyek az egyazon bíróságnál dolgozó törvénytudó férfiak között dívnak, csak azokhoz a hasonló tartalmú érzelem megnyilvánulásokhoz lehet hasonlítani, amelyek a kolostorok lakói és a vásárcsarnokok kofái között vannak napirenden. Mert a törvény az Isten és a vagyon az a három szent elv, amelyen a világ áll, és rossz hivő az, aki nem kész a maga elveit minden eszközzel harcolni.

Bezloja bíróról azt az aljas mendemondát találták ki kollégái, hogy az igazságszolgáltatásba ismét bevezette az istenítéletet, és a vitás felekkel a polgári perekben gyufát húzat. Aki a hosszabbik gyufát húzza, nyer, aki a rövidebbet, veszít. És ez a módszer – mondták a kollégák – ellenkezik a törvényes rendelkezésekkel, mégpedig nem is a legújabbakkal, mert az ordáliát már IV. Károly egyik ediktuma törölte el. Ez bizony a bírákhoz méltatlan pletyka volt és kegyetlen igazságtalanság Bezlojával szemben, mert még az a szúnyog is, amely ekkora elefánttá nőtt, Bezloja mély törvénytiszteletének és abszolút igazságkeresésének napfényében kelt ki tojásából.

Íme! Trnkáné asszony Kútný asztalossal pereskedik, egy kétszázéves tölgyfacsonk miatt, amely a földjüket elválasztó mezsgyén áll; a magántulajdon szenvedélye mindkét oldalon forráspontig hevült. Ha Trnkáné száz lépésnyire megpillantja az asztalos feleségét, hátat fordít neki és lehajol, mintha valamit keresne a földön, aztán gyorsan elsiet, hogy ne hallja maga mögött az asztalosné szitkainak záporát. Kútnýné viszont döglött macskákat dobál Trnkáné kertjébe. A lányok a nyelvüket öltögetik egymásra, a Trnka fiúk pedig csúnya dolgokkal kenik be Kútnýék kilincsét, amikor az asztalos szombat este a kocsmába megy. Hogyan viselkedjék az ocsmányság ekkora özöne közepette Engelbert Bezloja? Tanúk nincsenek, a tölgyfatörzs a mezsgye közepén áll, gyökerei belenyúlnak mindkét fél földjébe és a pert az nyeri meg, akit a bíró esküre enged. És ha Kútný fog esküdni, megesküszik a mindenható és mindentudó Istenre, hogy saját kezével segédkezett a nagyapjának a tölgyfa elültetésénél, és ha Trnkáné kapja az esküt, meggyőző hangon és égre emelt szemekkel fogja tanúbizonyságul hívni az Istent, hogy erről a tölgyfáról már az ő néhai apósa is szilvát szedett. Hol keresse itt Engelbert Bezloja az igazságot? Ah, igen, ha íteletét magasabb fórumok ellenőrizhetnék, igen, ha a tölgyfatörzs súlyát felettesei lelkiismeretére háríthatná át, akkor más lenne a helyzet. De ezt nem teheti meg, mert csekély ügyről van szó, fellebbezni nem lehet, és Engelbert Bezloja bírói ítélete törvényerőre emelkedik, törvényerejűvé válik Isten és ember előtt, törvényerejűvé válik, a világ végéig, örökkön-örökké. Micsoda szörnyű felelősség! Így hát Engelbert Bezloja kivesz a feszület két oldalán álló gyertyák elé készített skatulyából két szál gyufát, az egyiket kettétöri, bírói asztala alatt egymás mellé illeszti, aztán az ujjai közé szorítja, hogy csak a két kis fekete gyufafej látszik ki, és mivel véleménye szerint az elsőség a törvény előtt a gyengébb nemet illeti, így szól:

– Húzza ki az egyik gyufát, Trnkáné asszony! Ha a hosszabbikat húzza, maga esküszik, ha a rövidebbet, akkor Kútný úr esküszik. – Engelbert Bezloja, miután egyszer már rájött az igazságkeresés e módjára, következetesen meg is maradt mellette.

Kollegái tehát tisztességtelenül jártak el, amikor azt a hírt terjesztették róla, hogy IV. Károly tilalma ellenére felújította az istenítéletet. Ez a pletyka olyan természetű volt, hogy feltétlenül el kellett jutnia Bezloja feletteseinek fülébe, s egyébként is ezzel a céllal terjesztették. És a kerületi bíróság elnöke sem járt el igazságosan, amikor oktalanul felháborodott, és amikor bizonyára egész fölöslegesen arra figyelmeztette Bezloja járásbírót, hogy a bírósági tárgyalás méltóságát minden körülmények között meg kell őrizni, s hogy semmiképpen sem szándékszik tűrni, és nem is fogja tűrni hogy az urak szolgálatuké holmi gyufaorákulumokkal könnyítsék meg, ami azzal a veszéllyel jár, hogy a nép régi és gyökeres bizalma az igazságszolgáltatás és az állam iránt megrendül. Lelkiismeretes hivatalnokokat dorgálni könnyű dolog. Miért nem mondta meg neki az elnök úr inkább azt, hogy ezután hogyan ítélkezzék?

De a kollégák nemeslelkűségének hiánya és a felettesek értetlensége nem tudta megrendíteni Bezloja felelősségérzetét és az abszolút igazságba vetett hitét. Mert Bezloja igaz ember volt. Elgondolkodott a feletteseitől kapott megrováson és ezzel kapcsolatban a bíráskodás lényegének lényegén, és arra a meggyőződésre jutott, hogy ha ma, a durva materializmus korában és az eskü árfolyamának ekkora mérvű csökkenése idején, meg akarjuk óvni az abszolút igazságot, akkor az egyetlen megoldás az istenítélet, amelyhez modernizált formában vissza kell térni. Engelbert Bezlojának igaza volt, és jóllehet úttörő feladatokra sohasem érezte magát hivatottnak, ezúttal kész volt az egyszer felismert igazságot legalább a maga személyében és legalább a maga lelkiismeretének nyugalma érdekében továbbra is követni. Mivel a gyufát megtiltották neki, más, kevésbé feltűnő módot keresett. És meg is találta. Attól az időtől kezdve a tárgyalásokon gondosan figyelte a peres felek arcát, és annak adott igazat, aki hamarabb pislantott. És ez így nagyon jó volt. Meg volt róla győződve, hogy ez a módszer egész életén át utat fog neki mutatni.

De nemcsak a gyufaorákulum miatt voltak Bezloja bírónak kellemetlenségei feletteseivel. A balsors, ha egyszer ráül az ember nyakára, igen találékony tud lenni.

Egy napsütéses, gyönyörű március végi vasárnapon enyhe, szép időben, amely teljes összhangban volt lelki nyugalmával, Engelbert Bezloja kirándulásra indult. Egy nagy növénygyűjtő háti táskával, kis ásóval és egy könnyű panamasapkával szerelte fel magát. Palántáért ment az erdőbe. Erdei pajzsikát (aspidium filix mas), kapcsos korpafüvet (lycopodium clavatum) és májvirágot (hepatica triloba) akart hazahozni. A nemes kedvtelés örömével szívében lépkedett végig Olomouc utcáin. Persze, az erdei flóra megkárosítását tiltja a törvény, és Engelbert Bezloja ezt a bizonyára a bölcs tilalmat önhatalmúan sohasem sértette volna meg, de tárcájában ott volt a járási közigazgatási hatóság engedélye, hogy tudományos célból növényeket szedhet az erdőben, s így jogos nyugalommal térhetett napirendre a járókelők gúnyos tekintete és az olomouci utcagyerekek kiáltozásai fölött.

A kirándulás gyönyörű volt. Sütött a napocska, pacsirta dicsérte az Istent a mezők fölött, az erdő illatozott, és a fák ágain pintyőkék csicseregek. A bíró úr botanikai zsákmánya bőséges volt, s az a szerencse is érte, hogy várakozáson felül rábukkant a zöld hunyor (helleborus viridis) egy nagyszerű példányára. Természetes tehát, hogy ünnepi hangulat töltötte el a lelkét, és nem lehet csodálkozni azon, hogy az erdő szélén, miután körülnézett, nem kelt-e feltűnést, és nem zavarja-e valakinek a nyugalmát, ásójával ütve hozzá a taktust, vígan dalolni kezdett: – Gyönyörű az Isten világa, la, la, la.

De visszafelé, amikor a vasúti állomáshoz igyekezett, egy kis kellemetlenség érte. Helyesebben: ő maga gondtalan kedvében pusztán kis kellemetlenségnek tartotta az esőt, amely hirtelen meglepte, de később kitűnt, hogy az eső a sors szörnyű tőrvetése volt, amely őt súlyos bűntettekkel hozta kapcsolatba, és valóban nagy szerencsétlenségbe döntötte. Az eső nem is eső volt, hanem zápor, s egészen váratlanul jött, ahogy az már ilyenkor, március végén lenni szokott. A járásbíró futásnak eredt, hogy a bádogtáska csak úgy zörgött a hátán, örült, hogy még mielőtt bőrig ázott volna, menedéket talált a falusi kocsmában. Pedig éppen ez a falusi kocsma s a vele okozati összefüggésben levő zápor volt az a két tényező, amely megpecsételte sorsát, s itt, ebben a kocsmában lett Engelbert Bezloja olyan emberi rosszaságnak tanúja, amilyenről fogalmat se tudott volna alkotni magának, ha jegyzőkönyvi űrlapon tintával leírva vetítődött volna eléje.

A kocsmába emberek kezdtek szállingózni. Engelbert Bezloja nem nagyon szerette az idegen arcokat; mint a legtöbb bíró, ő is enyhe agorafóbiában szenvedett, ami a lelkiismeretesség tragikus következménye, s állandó bizonytalanságban tartja az embert, nem találkozik-e valakivel, akit akaratlanul megbántott. Amíg csak három-négy ember jött a kocsmába, addig Bezloja csodálkozott ugyan, hogy ilyen időben kedve van valakinek elmenni hazulról, de egyébként nem szentelt különösebb figyelmet a vendégeknek. Sőt még akkor is, amikor egyre újabb férfiak jelentek meg az ajtóban, s egészen az ivó asztaláig suhintva a vizet kalapjukról vagy sapkájukról, megszólaltak: – Az istenit, ez aztán idő! – és amikor egyre újabb nők léptek be kettesével, és álltak meg nevetve a ruhájukról lecsurgott kis tócsák közepén, miközben úgy rázták le magukról a vizet, mint az ázott tyúkok – még akkor is békés falusiaknak nézte őket, pedig most már nyolcan-tízen is voltak a kocsmában. De amikor megint újak jöttek, és a kocsma ajtaja még mindig egyre-másra nyílott-csukódott, Engelbert Bezloja rájött, hogy ezek az emberek valami rejtelmes, tehát mélységesen nyugtalanító célból gyülekeznek itt, és olyan érzése volt, mintha valaki markába venné a szívét, és ha nem is nagyon, de mégis egyre erősebben szorítaná. A végén már harminc ember volt a kocsmában, és az ő asztala kivételével minden asztalt szorosan körülültek. S így Bezloja, aki egyedül ült egy kerek asztalkánál, hirtelen a szó szoros értelmében egy gyűlés kellős közepében találta magát.

Az egyik asztal mellől felállt egy ember, aki békés falusiból hirtelen dühös hörcsöggé változott át, és ezt mondta: – Tisztelt jelenlevők! Én megint csak azt mondom, hogy az a pimasz gazember addig nem hagyja abba a besúgást, amíg minden tagját össze nem törjük. És ezzel a gyűlést megnyitottnak nyilvánítom.

Bezloja járásbíró elsápadt. Istenem! Egyetlen mondat, de milyen mondat! Becsületsértés vétsége a BTK 496. szakasza szerint és veszélyes fenyegetéssel nyilvánosan elkövetett erőszak bűntette a BTK 81. és 98. szakasza szerint és mindez egyetlen száj nyitással!

De ez csak a kezdet volt. Bezloja izgatottságában nem fogta fel a gyűlés egész értelmét, de annyit megértett, hogy a gyűlés fő tárgya az uradalmi éjjeli őr volt. Az éjjeli őrrel kapcsolatban borzalmas sértések, rágalmak és fenyegetések hangzottak el, és a gyűlés részvevői mindennel egyetértettek. De az elszabadult szenvedélyek nem álltak meg a helybeli éjjeli őr személténél. Ellenkezőleg: tovább áradtak, s a legnagyobb méltóságokig is eljutottak. Persze fokozatosan, a kerülőn, erdészen, jószágigazgatón, csendőrőrmesteren, járási kapitányon keresztül egészen a miniszterekig. Engelbert Bezloja itt olyan szentségtörő tekintélypusztításnak lett tanúja, amilyenre nem talált példát történelmi ismereteiben. Szónok szónok után állt fel, vadul forgatta a szemét, verte az asztalt, hogy csak úgy ugráltak a söröskorsók és borovicskás poharak, s a szónokok dörögtek, káromkodtak, és minden mondatuk szörnyű arculcsapása volt a törvénynek. A szónoklatba időnként belevegyült az egész gyűlés kiáltozása, és az elégedetlenség e hangos megnyilatkozása háziállatok szarvaival, patáival, karmaival, pofájával, agyaraival és hosszú füleivel volt megtűzdelve, s az emberi test megvetett részeivel tarkítva, miközben a levegőben sűrű mocsok hullott az éjjeli őr fejére és a köztársaság tiszta pajzsára. Merészkedett volna-e Bezloja járásbíró akárcsak gondolatban is megismételni valamit ezekből a szörnyű szavakból, amiket itt végighallgatott? Kétségbe volt esve. Sírni szeretett volna. De mit tehetett! A bűnözés és a szörnyű erkölcsi fertő áradatában úgy lebegett az ő kerek asztala, mint az erkölcsi tisztaság kis szigete. S e kis szigeten egy növénygyűjtő táska, egy panamasapka és egy zöld ásványvizes üveg díszlett, amelynek porcelándugója köré vörös gumikarika csavarodott. Amikor a vendéglőben összegyűlt emberek a 496. paragrafus szerinti becsületsértésről és a veszélyes fenyegetésről áttértek a BTK 65. paragrafusa szerinti államsértésre, az ugyanezen paragrafus szerinti izgatásra, az ugyanezen paragrafus szerinti erőszakos alkotmányváltoztatásra irányuló felbujtásra, vagyis amikor a vita a jószágigazgató személyét elhagyva, s a csendőrkirendeltségen átviharozva, a járási közigazgatási hatósághoz érkezett, akkor a járásbíró lelkében dúló válság elérte azt a pontot, amikor a félelem és borzadály kétségbeesett merészséggé válik. Lesz, ami lesz! Egy energikus cselekedeten kezdett gondolkozni. A menekülésen. S hozzáfogott az előkészületekhez. Kihúzta az óráját a zsebéből, kinézett az ablakon a szakadó esőre, és elkezdett fészkelődni a székén. De titkos gondolatait nyilvánvalóan megsejtették, mert egy nőszemély egyszerre csak rárikoltott: – Csak maradjon, bíró úr, hallgassa meg maga is, mit beszélünk! – S ez a fűrész-hang úgy sújtott le a tarkójára, mint a gillotin, méghozzá fogazott pengéjű, s odaragasztotta a székhez. Az istenért! Mindennek a tetejébe még ismerik is! Most még egy szilaj hang csattant fel: – Szép kis lumpok a bírók is! – és az egész társaság nyersen felnevetett. Hogy miért éppen lumpok, azt Engelbert Bezloja nem tudta, de mikor ez a második csapás is lesújtott rá, elhatározta, hogy már nem áll fel. Fogoly volt. Rabtartói kényére-kedvére kiszolgáltatott fogoly, s nem volt más választása, mint hogy ehhez tartsa magát és mindvégig bűntettek, bűntettek és bűntettek részesévé váljon.

Aztán felállt egy rablóvezérre emlékeztető individuum, és határozatot olvasott fel. A határozat a legerélyesebben felszólította a felelős tényezőket általában és a kormányt különösen, hogy Metud Šilhán, uradalmi éjjeli őr, ismert besúgó és tolvaj, a lakosság általános megvetésétől kísérve kergettessék ki a községből, és sújtassék, közelebbről ugyan meg nem határozott, de mindenesetre embertelen kínzásokkal, s mindez a köztársaság számára beláthatatlan következmények terhe mellett általában, s a helyi lakosság általános felkelésének terhe mellett különösen, és: Mindenki egyért, egy mindenkiért! és: Le az ausztriánus pribékekkel!

– Ki ért egyet az előterjesztett határozattal? – kérdezte komoran a borostás individuum.

– Mindenki! – zúgott fel a vendéglő, s harminc kéz lendült a magasba.

A rablóvezér pedig megvillantotta a szemét és olyan hangon, mintha halálos fenyegetést mondana ki, még megkérdezte: – Van itt talán valaki, aki az elfogadott határozattal nem ért egyet?

Olyan csend támadt, hogy hallani lehetett az esőcseppek dobolását a tetőn. Minden szem Engelbert Bezloján függött. Engelbert Bezloja visszafojtott lélegzettel ült a helyén, és a szemét sem merte megrebbentem. A vezér várt egy pillanatig. Aztán újból megszólalt: – A határozat egyhangúlag elfogadtatott.

A vendéglőt tapsvihar rázta meg, amely ágyúdörgésként ostromolta a bíró elkínzott idegeit és lehunyt szemhéját.

Engelbert Bezloja ezután alázatosan kifizette az ásványvizet, és tüdőgyulladást kockáztatva kimerészkedett a záporba. Az átélt borzalmak a tarkójára súlyosodtak, és az eső nem mosta le őket onnan.

Szenvedése még nem ért véget, sőt még rosszabb dolgok következtek. Aznap éjszaka, tizennégy és tizenkét óra kőzött, az uradalmi cserény közelében, a sötétség leple alatt, ismeretlen tettes megtámadta Metud Šilhán éjjeli őrt, és ha nem is törte össze minden csontját, olyan pofont adott neki, hogy sokáig megemlegeti. Ez a cselekmény pedig kimeríti a BTK 81. szakaszába ütköző nyilvános erőszak bűntettének tényállását, s hat hónaptól öt évig terjedő börtönnel büntetendő, mivel az uradalmi éjjeli őrök, mint ő 68. szakaszban felsorolt személyek, a tulajdonjog és közrend megóvása érdekében a törvény különös védelme alatt állnak. A bűntettet súlyosbító körülmények között hajtották végre: éjszaka különös fondorlattal, és több tettes közös megegyezésével. Ez utóbbi jogi tény felől semmi kétség sem foroghatott fenn, mert a csendőrség megállapította, hogy a Pokorný-vendéglőben bejelentetlen gyűlést tartottak, amelyen határozatot hoztak az éjjeli őr ellen. Sőt a csendőrőrmester úr, Vymĕtal gazda árulása következtében meg is szerezte a határozatot. Ebből aztán az összes többi bűntettek is nyilvánvalóvá váltak. A csendőrségen, a járásbíróságon, a kerületi bíróságon és az államügyészségen nagy mozgolódás támadt. Az eset sok hónapon keresztül foglalkoztatta ezeket a hatóságokat. Mintegy száz embert hallgattak ki jegyzőkönyvileg, öt embert, azaz a gyűlés rendezőségét és a pofon állítólagos tettesét letartóztatták, és bilincsbe verve Olomoucra kísérték, harminc ember ellen pedig megindult az eljárás. S ez utóbbiak a falusiakra jellemző jogi előítéletektől hajtva és mit sem tudva arról, hogy a törvény egész nagyszerű építménye abban a pillanatban összedőlne, mihelyt kivonnák belőle azt a paragrafust, amely szerint a törvény nemtudása nem mentesít, olyan védekezési módot választottak, mely ugyan parasztian ravasz, de jogilag teljesen hatástalan volt. A vizsgálat folyamán ugyanis mindannyian azt állították, hogy cselekedetükben semmi rosszat sem láttak, mert a határozattal az a fura olomouci bíró úr is egyetértett. – Kicsoda?? – kérdezte megdöbbenve a vizsgálóbíró. – No, az a fura bíró úr, aki mindig olyan zöld tokkal sétál! – Ha harminc ember védekezik így, akkor a legjobb akarat és a legkollegiálisabb érzelmek mellett sem lehet az ilyen vallomást a jegyzőkönyvből kihagyni. Ha pedig ilyesmi már bekerül a jegyzőkönyvbe, akkor az állami gépezet vas törvényszerűséggel dolgozik tovább.

A dologba az országos felsőbíróság és az igazságügyminisztérium is beleavatkozott. Engelbert Bezloja járásbíró ellen fegyelmi vizsgálat indult. Őt, az abszolút igazság és a törvény odaadó hirdetőjét azzal gyanúsították, hogy bűnözőkkel, aljas elemekkel szövetkezett. A kollégák nem érintkeztek vele többé. A kerületi bíróság elnöke hideg volt, mint a jég. Az országos felsőbíróság elnöke dühöngött.

Uram – kiabált irodájában a szegény Engelbert Bezlojára, miközben a hasa előtt összecsapta a kezét és az ujjait ropogtatta –, és önben meg sem szólalt a jogérzék? Ön nem volt lelke mélyéből felháborodva? Ön nem érzett ellenállhatatlan kényszert, hogy az ellen a bűnös renitenskedés ellen protestáljon?

– Mit kellett volna tennem? – nyögte összetörten Bezloja járásbíró.

Az elnök úr ordított:

– Mit kellett volna tennie? A napnál világosabb, hogy mit kellett volna tennie! Feltűnés nélkül el kellett volna tűnnie!

– Nagyon esett az eső – suttogta Bezloja.

– Akkor is! – kiáltott az elnök, hátat fordított Bezlojának és ezzel befejezte a beszélgetést.

A fegyelmi vizsgálat hosszú hónapokig húzódott, minden fórumot végigjárt, és számos hivatalos pecséttel a felforgató elem és a hűtlen tisztviselő bélyegét sütötte a szerencsétlen bíró homlokára. Az eljárás eredménye a legszigorúbb figyelmeztetéssel egybekötött megrovás volt, amely Engelbert Bezloja járásbírót mély lelki depresszióba kergette. Az első tavaszi kirándulás tehát szerencsétlenül végződött, a zöld hunyor (helleborus viridis) csak balsikert hozott, és a "Gyönyörű az isten világa", amit Bezloja az erdőszélen a zöldellő gabonatábláknak és a pacsirtáknak énekelt, a járásbíró úr zavartalan örömérzetének utolsó megnyilatkozása volt.

A többi sorscsapás nemsokára ezután következett.

Bezloja járásbíró felmentett egy meg nem engedett plakátragasztással vádolt embert, és ez a felmentő ítélet betetőzte az istenítélet és a kocsmai határozat okozta bajokat. Az ítélet igazságos volt, mert Josef Pekárek, a Vörös Zászló c. hetilap szerkesztőjének tanúvallomásával beigazolódott, hogy a vádlott abban az időben, amikor az inkriminált cselekményt, azaz a meg nem engedett plakátragasztást elkövették, Jihlavában, tehát a tett színhelyétől száznegyven kilométer távolságban tartózkodott, s megszakítás nélkül a tanú szeme előtt, a tanú társaságában volt.

– Ön, tanú úr, még egy egész kis időre sem távozott a vádlott mellől?

– Még egy egész kis időre sem. Egész nap együtt voltunk, és az éjszakai vonattal utaztunk haza.

Lehet ennél jobb alibit kívánni?

– Az ügy egészen világos – mondta a járásbíró. – A vonat tizenegy húszkor indul Jihlavából, és a plakátokat tíz és tizenegy óra között ragasztották ki.

De a felmentő ítélet a felettes hatóságoknál érthetetlen módon az ellenkezés valóságos viharát váltotta ki.

– Tehát Bezloja bíró úr a sajtótermék-terjesztésben anarchiát propagál a járás területén? – mondta a kerületi bíróság elnöke. – De a bíró úr erősen téved, ha azt hiszi, hogy ebben nem tudjuk megakadályozni!

Az országos felsőbíróság elnöke pedig a jegyzőkönyvek elolvasása után így szólt: – Hát így állunk Bezloja bíró úrral! Na jól van.

És szegény Engelbert Bezloját Olomoucról Baranovicébe helyezték. Mert a független bírót az általa hozott ítéletért hivatalától megfosztani ugyan nem lehet, de áthelyezni igen. Bezloja először azt hitte, hogy itt valami tévedés van. Hogy az iratok közül talán elveszett Josef Pekárek eskü alatt tett tanúvallomása. De nem veszett el. Aztán arra gondolt, nem intrikáltak-e ellene megint a kollégák. Nem intrikáltak. Aztán felkereste feletteseit. Kétségbeesetten ment egyiktől a másikhoz, magyarázott, bizonyított kért. Hiába.

A kerületi bíróság elnöke csak a vállát vonogatta és fáradtan nézett maga elé. Az országos felsőbíróság elnöke pedig, amikor Bezloja már tizedszer ismételte az alibi szót és a minden kétséget kizáró alibi szólamot, ránézett és unottan mondta:

– Nem értette meg az idő szavát, kolléga úr, nem tehetek semmit.

Ez szörnyű csapás volt. Nemcsak erkölcsi csapás. Baranovice a halált jelentette. Öt éve volt Baranovicében, öt éve harcolt vele. De most már mindennek vége. Engelbert Bezlojánál nem volt szerényebb ember a világon. Éppen csak annyit evett, hogy legsürgetőbb éhségét csillapítsa, új ruhája nem volt, s amióta Baranovicébe helyezték, nem ivott, nem dohányzott, nem járt sehova, nem vásárolt újságot, nem olvasott könyvet, és egyetlen szenvedélye, a kertészkedés, nem került semmibe.

És mégis mindenkinek tartozott, akitől a bírói becsület veszélyeztetése nélkül pénzt kölcsönözhetett. S hogy is tehetett volna másképpen? Amikor még Olomoucban laktak, elkövette azt a könnyelműséget, hogy mind a két gyerekét iskoláztatni kezdte. Ezt pénzzel csak addig lehetett bírni, amíg mindannyian együtt voltak. De amióta áthelyezték, a bírói fizetés erre nem volt elég. A régi jó olomouci időben egy húszezer koronás életbiztosítást kötött, hogy halála esetén családja ne maradjon ellátatlanul. Honnan vegyen most pénzt biztosítási díjra? S mindennek tetejébe most még a felesége is megbetegedett, valami gyomorbajt kapott, és az orvosok sürgetik, hogy fürdőhelyre küldje. A hitelezők pedig, a különböző sógorok, unokatestvérek és másod-unokatestvérek éppen most kezdenek elviselhetetlen hangú felszólító leveleket írni, amikor új kölcsönre volna szüksége. A boltos és a hentes is napról napra hanyagabbul köszön, a jövő héten esedékessé válik a baranovicei takarékpénztárban az ötszáz koronás váltó, és nyolc nap múlva letelik a biztosítási díj fizetésének határideje, s ha nem fizet, elvész a biztosítás. Az ő zsebében pedig öt korona sincs. Milyen megoldás kínálkozik ilyen helyzetben? Csak egy: az öngyilkosság. Az öngyilkosság húszezer koronához juttatja a családot. Ezzel a pénzzel meg lehet menteni a becsületet. Ezen a pénzen a gyerekek befejezhetik a tanulmányaikat.

Döntött.

Meghal.

Engelbert Bezloja baranovicei járásbíró a harangrojtvirág (soldanella), kökörcsin (pulsatilla slavonica) és bakszakáll (tragopogon) előtt guggolt és sírt. A törvény szigorú őrének és a különböző sérelmek rideg bosszulójának könnyhullatása az alpesi sziklácska előtt értelmetlen és elszomorító látvány. De Engelbert Bezlojának sok oka volt a sírásra.

Nemcsak maga a halál hatotta meg. A halál talán a legkevésbé, mert az elmúlás gondolata vigaszul szolgált számára, és mert nem érzett semmi kellemetlent, amikor elképzelte, hogy teste virágokká és faágak zöldjévé válik; tudta, hogy ott, az élet mögött akármi várjon is rá, nem tagadják meg az amnesztiát egy hű lélektől, amely mindig az isteni rendet szolgálta. Úgy minden együttvéve sajtolta ki a könnyeket a szeméből: búcsúzása kedvenceitől, akiket utoljára öntöz, felesége és gyermekei, akiket elhagy, a szeretetből fakadó nagy és nemes áldozat, amelyet most meghozni készül, s az a gondolat, hogy milyen emlék marad utána: egy jó ember emléke, aki soha senkinek sem ártott, és mégis annyit s olyan igazságtalanul szenvedett.

És még valami. Egy nagy kétség. Egész életét becsületesen élte le és híven a törvényekhez, amelyeket védett. Nem követi-e el halálával a BTK 197. szakaszába ütköző csalás bűntettét? Nem semmisít-e meg az utolsó másodpercben mindent, amit egész életében felépített? Sokáig és fájdalmasan gondolkodott ezen. A biztosítási dolog jogilag tiszta. A feltételek világosan kimondják, hogy öt év letelte után az öngyilkosság megengedhető, s ő már nyolc éve fizeti a díjat. De a családnak járó nyugdíj kérdése már nem állt jogilag olyan tisztán. Engelbert Bezloja hiába tanulmányozta a törvényt, az öngyilkosságról egy szót sem talált benne. És kétségei támadtak: feltételezett-e a törvényhozó ilyen természetű dezertálást a hivatalból, s nem jár-e el Engelbert Bezloja járásbíró kötelezettségeinek önkényes lerázásával mala fide, nyerészkedési szándékkal és csalárd módon, nem gyalázza-e meg tiszta bírói hírnevét örök időkre e törvénytelen tettel? Bezloja bíró ezt a kérdést megoldatlanul hagyta. Mert akárhogyan is felelt volna rá, nem volt számára más kiút. Ezt az áldozatot is meg kellett hoznia.

Elhatározta, hogy ma délután meghal.

– Isten veletek édes soldanellkáim! – szólt a virágokhoz.

– Elmegyek sétálni, drágám – mondta bent a szobában a feleségének, miközben fejére tette panamasapkáját –, kíméld magad, ne járkálj sokat és ne egyél kenyeret!

És elment messzire, a réteken át a Morava partjára.

Kiszemelt egy alkalmas helyet, ahol nem nőnek fűzfák, ahol a rét sima homokpartban végződik. No lám, keresztülmegy szépen a sekély vízszélen, s mindjárt oda is ér a mély, sebes áradathoz. Abba beleveti magát. Úszni nem tud, a víz elragadja, könnyű halála lesz. Még egyszer ránézett a napra és a körülötte elterülő tájékra. Elbúcsúzott tőle. Aztán előrelépett. Az utolsó megállapítás, amit agya megrögzített, az volt, hogy a lábánál kígyógyökerű keserűfű nő és fodros lórom a keserűfűfélék családjából. Belelépett a vízbe. Kellemetlenül hideg volt. A víz mindig kellemetlenül hideg, ha az ember lábán cipő van. De nem törődött vele. Lassan gázolt egyre beljebb. A víz már térden felül ért. A nedvességen kívül, amely utálatosan felduzzasztotta nadrágját, nem érzett semmit.

Ebben a percben valaki megszólalt a háta mögött:

– Járásbíró úr!

Ez nagyon kellemetlen meglepetés volt. Szinte főbe kólintotta ez a hang. Úgy érezte magát, mint az alvó, akinek belekiabálnak a fülébe.

– Hej, járásbíró úr, mit csinál ott?

Megfordult. A homokparton egy fiatalember állt; Bezloja az első pillanatban nem ismerte meg. Ha már közelebb lett volna a mély vízhez, néhány gyors lépést tett volna előre, és belevetette volna magát a halálba. De a mély áradattól még harminc lépés választotta el, és térden felül érő vízben nehéz járni. A fiatalember pedig, anélkül, hogy szemét a járásbíróról levette volna, a cipője zsinórját oldozgatta a parton, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy utána megy. Mit tehetett Engelbert Bezloja, ha el akarta kerülni a sekély vízben való lealacsonyító kergetőzést? Megfordult és visszament a partra. Odalépett az ismeretlenhez, és miközben a lábára tapadó nadrágból csurgott, a cipőjében pedig cuppogott a víz, könnyekkel küzdve, szemrehányóan megszólalt:

– Miért nem hagyott engem békén, tisztelt uram?

Ebben a percben már meg is ismerte a fiatalembert A Vörös Zászló szerkesztője volt, az, aki eskü alatt bizonyította a meg nem engedett propagandaanyag-terjesztés kihágásával vádolt ember alibijét.

– Ön kissé szokatlan helyzetben volt – felelte Bezloja kérdésére a szerkesztő és megismételte: – Méghozzá ünneplő ruhában?! Csak nem akart sügért fogni!?

A fiatalember hangja komolytalan volt, és Bezloja csak érzékenysége elfojtásával és saját méltóságának tudatával védekezhetett ellene.

– Valószínűleg nehezen tudnám ön előtt eltitkolni szándékomat – mondta. – Öngyilkosságot akartam elkövetni. Ön, szubjektíve minden bizonnyal nemes indítékból fakadó beavatkozásával nem ért el egyebet, mint hogy igen kínos helyzetbe hozott.

A szerkesztő hanyagul legyintett egyet.

– Most vegye le a nadrágját és a cipőjét, járásbíró úr! A nadrágot felakasztjuk egy fűzfabokorra, a cipőbe pedig szénát tömünk, hogy gyorsan megszáradjon.

Engelbert Bezloja habozott. Nem tudta, mit tegyen. Ilyen helyzetben még sohasem volt életében. A homlokába ránc vésődött.

– Jó tanácsot adtam – mondta a szerkesztő, – Itt igazán nincs más tennivaló, járásbíró úr.

Ezt Engelbert Bezloja is elismerte.

A szerkesztő kifacsarta a nadrágot és a foltozott hosszú alsónadrágot. Amikor a közeli boglyából szénát húzott ki, hogy a nedves cipőbe tömje, a bírónak eszébe jutott, hogy ez mezei lopás, és ijedten suttogta: – Kérem, ne tegye. – De a szerkesztő nem engedelmeskedett, és Engelbert Bezloja lehangoltságában nem tudott annyi energiát kifejteni, hogy határozottabban lépjen közbe.

A két férfi azután leült egymás mellé a napra, Engelbert Bezloja fején panamasapka, felsőtestén fekete zsakett és mellény volt, amelyen vékony ezüstlánc csillogott. Alsótestét azonban csak az ing fedte, és az is kissé rövid volt, úgyhogy folyton húzogatnia kellett és óvakodnia a hátrahajlástól. Teljes mértékben átérezte a felsőteste és alsóteste közötti diszharmóniát, és erősen hatott rá az a tudat, hogy öltözete méltatlan ahhoz az órához, amelyben meg akarta hozni tragikus áldozatát. Amikor körülnézett, és felfogta a napsütötte zöld rét és a folyó fölött a kék égen futó bárányfelhők szépségét, hirtelen sajnálni kezdte önmagát. Idegei elernyedtek, és sírhatnékja támadt. De társa, aki bizonyára úgy gondolta, hogy ebből az elérzékenyült hallgatásból már éppen elég volt, és ideje rátérni a dolog velejére, megszólalt:

– Ismerem az ön esetét, bíró úr, és azt hiszem, hogy szerencsétlenségének én vagyok az oka.

Amint Bezloja ezeket a hivatalát érintő szavakat meghallotta, minden könny, ami már-már kibuggyant a szeméből, hirtelen visszafolyt a belsejébe, és arca komoly és méltóságos kifejezést öltött.

– Igen – felelte –, az ön tanúvallomása után nem lehetett a vádlott Jan Marek úr esetében marasztaló ítéletet hozni. Az igazság abszolút fogalom, és a törvény azért van, hogy az egymással egyenlő emberek egymás közötti érintkezését szabályozza, és ne engedje, hogy az egyik ember ártson a másiknak, vagy a köznek, s a büntetés egyetlen célja, hogy javítson. De ha nincs ok rá...

Bocsásson meg, bíró úr – szakította félbe a szerkesztő –, de miket beszél itt összevissza?

– Nem értem, tisztelt uram! – mondta Engelbert Bezloja megütődve.

– No, igen, most már látom, hogy ezekkel az elvekkel nem csinálhatott karriert. De itt most másról van szó. Én ugyanis azt hiszem, hogy azokat a plakátokat mégiscsak Jeník Marek ragasztotta ki.

– Ezt sem értem, tisztelt szerkesztő úr. Hiszen Jan Marek abban az időben Jihlavában volt, tehát száznegyven kilométernyire a tett színhelyétől.

– Úgy látom, hogy ön nem olvas újságot. Különben emlékezne rá, hogyan ujjongtak akkoriban a lapok, hogy Jeníket végre sikerült tetten érni. És, hogy a bírósági urak mennyire gyűlölik Jeníket, azt ugyancsak tudnia kellene, ön pedig fogja magát és felmenti! Ezt nem bocsáthatták meg önnek!

– Igazán nem értem önt, szerkesztő úr. Hiszen én kihallgattam önt, s ön eskü alatt vallotta, hogy Marek egész nap a szeme előtt volt, hogy nem mozdult mellőle, és hogy együtt utaztak el az éjszakai vonattal.

Igen, igen.

– Az istenért – merült fel egy szörnyű gondolat Engelbert Bezloja fejében, s ennek hatása alatt megfeledkezett öltözékéről és kiegyenesedett –, szentséges isten, csak nem akarja azt mondani, hogy...

– Persze, hogy nem. Meg aztán ki is emlékezne most már erre, hiszen öt év telt el azóta. Én csak azt akarom mondani, hogy ma már azt sem tartom kizártnak, hogy az azonosság vagy az időpont tekintetében tévedés történhetett. De most nem erről van szó, bíró úr. Az imént saját szememmel láttam, hogy milyen kellemetlenségekbe sodortam, és bűnösnek érzem magam ön előtt. Értsen meg: ön előtt. De jóváteszem a hibát. Segítek önön.

– Rajtam segíteni? – kérdezte keserűen a járásbíró, és a fűben meghúzódó cipőjére nézett. A cipő lopott szénával volt kitömve, és az egyiknek a széna nyomásától elvált a talpa a felsőrészétől. – Rajtam már senki sem segíthet. És ön, tisztelt szerkesztő úr, csak komplikálta a helyzetemet. Látja, a cipőm elázott, holnapra szétmegy, más cipőm nincs, és mezítláb nem mehetek tárgyalásra. – A bíró most meztelen lábát szemlélte és nagyon elszomorodott. – De ha ön olyan tapintatos s úgy gondolja, hogy nem ülhetünk egymás mellett szótlanul, amíg a ruhám megszáradj akkor vegye kérem figyelembe lelkiállapotomat, és engedje meg, hogy másról beszéljünk. – A bíró ismét meghúzta az inge alját. – Ismeri ezt a növényt itt? Parnassia palustris, fehér májvirág a neve és a kőtörőfűfélék közé tartozik. Ha jól megnézi, el fogja ismerni, hogy valóban bájos virágja van. Igazán csodálatos, hogy az emberek manapság milyen kevéssé érdeklődnek a természet iránt. És ez a modern idők durva materializmusának fő oka.

– Ön feltétlenül lebecsüli a sajtó befolyását. Pedig ez a befolyás bizonyos irányban igen jelentős – tért vissza a szerkesztő a saját témájához.

– Politikával sohasem foglalkoztam, és valóban nem olvasok újságot, szerkesztő úr. Az újságolvasás megzavarja a lélek egyensúlyát.

– No, de én mégis segítek önön.

Engelbert Bezloja szomorúan csóválta meg a fejét.

– Megmentem önt – mondta a szerkesztő, – Néhány nap alatt el lesz intézve a dolog. De addig semmi butaság, bíró úr! És most már tényleg beszélgethetünk az abszolút igazságról, a javító célzatú büntetésről, a lélek egyensúlyáról és a mai idők durva materializmusáról.

A két férfi csaknem alkonyatig maradt együtt a Morava-parti réten. Aztán Engelbert Bezloja felöltözött, miközben a nadrágtartója felgombolásánál nehézségeket kellett leküzdenie, mivel ezt a műveletet mindig a felesége szokta végezni. A cipőszagú szénacsutakokat visszatette a boglyára, és gondosan szétteregette. Aztán mindketten elindultak Baranovice felé.

– Engedje meg, szerkesztő úr, hogy valamit megkérdezzek – mondta útközben a bíró. – Hogyan vezérelte önt a gondviselés Baranovicére?

– Ej, egy felforgató gyűlésen vettem részt itt a közelben, és kedvem támadt sétálni egyet, amíg a vonatom indul. No persze lekéstem, de nem baj. – Bezloja lakása előtt még megszólalt: – A szavamat betartom. Addig nyugalom! Öt-hat nap múlva kész a dolog.

A két férfi elbúcsúzott egymástól.

Bezloja bíró persze nem hitte, hogy a Vörös Zászló szerkesztője, vagy akárki más segíthetne rajta, s hogy másnap és a következő napon nem ismételte meg öngyilkossági kísérletét, annak nem valami reménykedés volt az oka, hanem az, hogy az olyan embernek, akit nehezen kiharcolt elhatározása végrehajtásában ilyen durván megzavarnak, szüksége van egy kis időre, amíg újból összeszedi a bátorságát.

Harmadnap a hivatalos órák után bement a cipészhez, hogy megjavíttassa szakadt lábbelijét. Milyen könyörtelen az élet, milyen kicsiségekkel kell az embernek törődnie közvetlenül a halála előtt! Harisnyában ült egy széken, és éppen a kínos "Bocsásson meg, kedves mester, de nincs nálam pénz"-t készítette magában elő, amikor belépett a postás és őt kereste. Kezében ajánlott levél volt. Egy nagy borítékban. Más körülmények között Bezloja megijedt volna, mert az ajánlott levelekben fizetési felszólítások szoktak lenni, de mivel a borítékon a Vörös Zászló felírás állott, fogta a levelet, és zsebre tette.

Otthon felbontotta. A borítékban a Vörös Zászló legújabb száma volt, s az egyik cikket vörös ceruzával jelölték meg benne.

A járásbíró olvasni kezdett:



EGY KAPITALISTA-BÉRENC JÁRÁSBÍ


A baranovicei járásbíróság vezetőjéről, Engelbert Bezlojáról van szó. Ez az úr a bírói hivatalt az uralkodó nagybirtokosok, bankárok, gyárosok, nagykereskedők, gabonaspekulánsok, lakásüzérek, valamint a dolgozó nép egyéb uzsorásainak és kizsákmányolóinak úriszékévé alacsonyította. Törvény ide, törvény oda, igazság ide, igazság oda, nála az ilyesmi nem számít, és az egyetlen irányvonal, amely ítéleteit megszabja, a köztársaságban uralkodó vérszopók érdeke. Jaj annak, aki ezekkel találja magát szemben a bíróság előtt. Perét, ha még ezerszer is az ő oldalán van az igazság, eleve el vesztette. De Bezloja még a legutálatosabb besúgástól sem undorodik; ellenzéki gyűlésekre jár, és beszámol róluk kenyéradó gazdáinak. Mondanunk sem kell, hogy ezért a tevékenységéért közvetlenül vagy közvetve ajándékok és kártyanyereségek formájában baksisban részesül. (Nézzék csak meg, milyen pazar lakása van, pedig az apja napidíjas írnok volt.) Bezloja osztálygyűlölete a sztrájkokkal kapcsolatos esetekben, a munkabér-perekben és a politikai ügyekben a veszettséggel határos. Esténként előhívatja a fogházőrt, kinyittatja vele a cellákat, megkötözteti a foglyokat, és amikor a bűntársa, az őr, aki egyetlen tanúja lehetne tetteinek, kimegy a cellából, ráront a védtelen foglyokra, kulcscsomóval agyba-főbe veri, tapossa, rúgja őket, ahol éri. Garázdálkodása következtében egy fogoly életét vesztette, egy másik pedig súlyosan megsérült. S munkás olyan súlyos belső sérüléseket szenvedett, hogy másnap meghalt a kórházban – persze "természetes halállal". K. munkásnak pedig két bordáját törte el. Bezloja éheztetéssel kínozza foglyait, úgyhogy mikor a börtönből kiszabadulnak, olyanok, mintha a sírból keltek volna ki. A pénzt, amit az állam a foglyok élelmezésének fedezésére ad a bíró úr vad orgiákra költi, amelyeket cimboráival Brnóban vagy Prágában rendez. Bezloja előtt egyetlen nő sem maradhat biztonságban. A fogolylátogatást vagy azt, hogy a foglyot egy darab kenyérrel megmentsék az éhhaláltól, csak akkor engedélyezi, ha a fogoly felesége vagy lánya a testével fizet neki. Bezloja mindemellett teljes biztonságban érzi magát, mert a járás minden kapitalistája egy követ fúj vele, és a városban ő a legmagasabb rangú állami tisztviselő. Nincs hőbb kívánságunk, mint hogy Bezloja, ez a gonosztevő (igenis, kimondjuk ezt a szót és nem félünk tőle) bepereljen bennünket, mert mindazt, amit megírtunk, hajlandók vagyunk bármilyen fórum előtt bebizonyítani. Egyébként reméljük, hogy az általunk előadott tényekre felfigyelnek az illetékes hatóságok is. és Bezloját haladéktalanul megfosztják bírói hivatalától, és elküldik oda, ahová való: a rács mögé.



Mikor Engelbert Bezloja végigolvasta a cikket, tagjai úgy remegtek, mintha hideglelése volna. Első gondolata az volt, hogy talán megőrült. Néhány mozdulatot tett, kinézett az ablakon a kertre (ah, az ő kedves alpinuma!), s meggyőződött róla, hogy észnél van. Belenézett a tükörbe is. Igen, arca szürke volt, tekintete rémült, de az őrültség jelei nem mutatkoztak rajta. Mikor már egy kis ideig bámulta magát a tükörben, eszébe jutott, hogy nem valami élclap-e ez, amilyet diákkorában szerkesztett társaival, s amelyben a város legszebb lányát gonosz vénasszonyként, a mogorva agglegényt sokgyermekes gyöngéd családapaként és a legnagyobb korhelyt az absztinens-egylet tagjaként szerepeltették. De mikor végiglapozta a Vörös Zászlót, látta, hogy a lap teljesen komoly, és tréfáról itt szó sem lehet. De hát akkor mi a magyarázata ennek a dolognak? Bezloja járásbíró a fejét fogva izgatottan szaladgált a szobában. De lábujjhegyen, csendben szaladgált. Mert a szomszéd szobában beteg felesége feküdt, akit nem volt szabad felizgatnia. Azzal tisztában volt, hogy a cikk nem gonoszságból fakadt; ezt lehetetlennek tartotta, mert egyszerűen nem tudott elképzelni olyan jellemtelenséget, hogy valaki egy ártatlanul meghajszolt embernek ilyen kíméletlen módon adja meg a kegyelemdöfést. És a "praesumitur omne bonum"1 a szerkesztővel szemben kötelessége volt. De hát akkor, miért? Az Isten szerelmére, miért?

Kis idő múlva rájött az egyetlen lehető magyarázatra. Éppen a jó szándék feltételezése vezette rá. Amikor ez a gondolat átvillant az agyán, minden vére a szívébe szállt, és érezte, mint hűl ki a feje búbja. Igen, csak így lehetett ezt megmagyarázni. A szerkesztő valószínűleg ezt gondolta: Bezloja bíró nem hagyhatja magán száradni a bűntett rágalmát, perelnie kell. Ebben a helyzetben gondolni sem lehet öngyilkosságra, mert hiszen ezzel megerősítené a vádat; a per elhúzódik, Bezloja bíró megnyugszik, és meg lesz mentve, ahogy ígértem. Amikor Engelbert Bezloja elérkezett ehhez a konklúzióhoz, mindkét öklével homlokára csapott, és csendesen felnyögött. Mert ennél őrültebb ötlet aligha született, ennél gyilkosabb gondolat aligha fogant még valaha emberi agyban. Most aztán beteljesedett Engelbert Bezloja és családja romlás. Csak most teljesedett be. A szerkesztő jól számított, de nem tudta, hogy Engelbert Bezloját adósságai miatt nyugdíjazni kell. Nem tudta, hogy a jövő héten meg kell fizetnie a biztosítási díjat, amire összesen öt koronája van. "Jézus Krisztus!" akadt el Engelbert Bezloja lélegzete. Micsoda szerencsétlenség érte megint a Morava partján!? Miért is nem sietett jobban azzal az öngyilkossággal, miért nem próbálta meg még az utolsó pillanatban eljutni a mély vízhez? Három napnál ezelőtt csak az élet volt veszve. Ma mindennek vége: az életnek, a családnak a becsületnek. Bezloja járásbíró lerogyott egy székre, tenyerével megtámasztotta a fejét, és kimeresztette száraz szemét. A borzalom, amely egész bensejét eltöltötte, túl kemény volt ahhoz, hogy könnyekben olvadjon fel.

Az éjszaka szakadatlan véres kínlódással telt el. Egy másodpercre sem hagyta el az a vágy, hogy kiugorjon az ágyból, kirohanjon az éjszakába és haját tépve ordítson. De nyugodt álmot kellett tettetnie, hogy fel ne ébressze feleségét. Másnap reggel táviratot kapott:



Haladéktalanul jelentkezzék az igazságügyminiszter úrnál.



Az emberi fájdalmat azonban csak egy bizonyos határig lehet fokozni. A prágai távirat szavai már érzéketlen agyra és idegekre sújtottak le. Gépiesen öltötte magára vasárnapi ruháját, s közben a halálraítélteknek az utolsó öltözködéskor érzett tompa rezignációja terült szét benne. Ezt a hangulatot még fokozta a felesége, aki gondos szertartásossággal kötötte nyaka köré a nyakkendőjét. A feleségétől egyébként olyan csókkal búcsúzott, amely már nem volt e világból való, és a prágai gyorsra úgy ült fel, mint a vesztőhelyre vivő kordéra. Az útiköltséget Šulc úr, a fogházőr és pulykatenyésztő kölcsönözte, akinek a celláiban azok a szörnyűséges dolgok történtek.

Szomorú út volt ez. Češká Třebován egy kiflit vett. Choceň és Pardubice között egy hajszálvékony gondolat furakodott az agyába, hogy hátha mégis másvalami miatt hívják a minisztériumba. De ez a gondolat Přeloučnál belegabalyodott a távíródrótokba, elszakadt és ott maradt. Bezloját aztán az emberáradat kidobta a Wilson-pályaudvar elé.

A miniszter várószobájában egy csomó hozzá hasonló hallgatag látogatóval együtt háromnegyed óráig váratták. Végre kinyílt az ajtó, és a miniszteri titkár megszólalt:

– Bezloja járásbíró úr!

Engelbert Bezloja belépett a miniszter úr dolgozószobájába. De alig lengte körül a helyiség előkelő illata, és alig tett pár lépést a galambszínű szőnyegen, máris észrevette, hogy a miniszter íróasztalán a Vörös Zászló száma fekszik a piros ceruzával bekeretezett végzetes cikkel felfelé. Bezloja szeme előtt fekete karikák táncoltak. Térde felmondta a szolgálatot, és Bezloja érezte, hogy a következő pillanatban ájultan esik össze.

De mi ez?

Engelbert Bezloja olyan homályosan lát mindent, mintha köd borítaná el a szobát.

A miniszter úr feláll.

A miniszter úr mosolyog.

A miniszter úr elébe siet.

– Bezloja kolléga úr, ugyebár? – hallja a miniszter úr szívélyes hangját, s érzi, amint két tenyér barátságosan megszorítja jobb kezét, s aztán valaki végigvezeti a galambszínű szőnyegen, és leülteti egy karosszékbe.

– Foglaljon helyet, kolléga úr! Örvendek, hogy megismerhetem!

Ekkor Engelbert Bezloja már annyira magához tért, hogy érzékelni tudta az elegáns íróasztalt, amely mellett ült.

A miniszter úr is leült az asztalhoz.

A miniszter úr a bíró arcába nézett. Hosszasan. És tetszéssel.

– Valóban örülök, hogy megismerhetem önt, kolléga úr – mondotta még egyszer barátságos mosollyal s elhallgatott. Aztán a miniszteri arc rendkívül elkomolyodott. S a miniszter úr végül beszélni kezdett: – Önt kétszer visszavetették az előléptetéstől, nemde?! Nem túlzok, ha azt mondom, hogy ez megdöbbentett. Önt hallatlan sérelem érte, példátlan sérelem. Nem az én hibámból történt így, kolléga úr, ez még az előző kormányt alkotó urak öröksége. – A miniszter úr dühösen összehúzta szemöldökét, nyilván az előző kormányt alkotó urak felelőtlen garázdálkodása miatti haragjában. – Persze – folytatta –, az urak igen kényelmesen csinálták a dolgot; a gépies megoldás mindig a legkellemesebb. Megállapítást nyer, hogy Bezloja járásbíró úr részt vett valami uszító gyűlésen, és felmentett valami gazembert, no és Bezloja járásbírót egészen gépiesen elküldik valahová az isten háta mögé, és visszavetik az előléptetéstől. De tettének indítéka senkit sem érdekel, és senki sem kérdi meg, miért csinálta, amit csinált, mi célja volt vele, milyen volt eddigi élete; ez már nagy munka lett volna, ez már sok gondolkodást igényelt volna! – A miniszter úr legyintett egyet, ferdén, felülről lefelé. És ez az elkeseredett mozdulat nem jelentett kevesebbet, mint azt, hogy: "Hülyék!" Aztán a miniszter úr a keze hátával ráütött a Vörös Zászlóra, s így folytatta: – S ilyesmit az alárendelt hivatalok nem jelentenek az embernek, előbb egy ilyen uszító szennylapnak kell jönnie, hogy tehetetlen dühében megmondja a minisztériumnak, ki is tulajdonképpen az a Bezloja bíró! Ja, kolléga úr, most, most aztán egészen más színben tűnnek fel az ön kapcsolatai a felforgató elemekkel!

"Az istenért! Semmiféle kapcsolataim sem voltak a felforgató elemekkel. Az a žabokoryi gyűlés tiszta véletlen volt! És a Jan Marek esetében hozott ítélet az igazságon alapult. Engedje meg, miniszter úr, hogy megmagyarázzam!" – akart kétségbeeséstől szilárd hangon felkiáltani Engelbert Bezloja, de csak éppen hogy akart, mert alig mondott halkan annyit, hogy "az ist..." s a miniszter, aki teljes gőzzel haladt előre, ismét csak a magáét fújta:

– Önt nagy sérelem érte. Felháborító sérelem. De igyekezni fogok, kolléga úr, s ez lesz az első dolgom, hogy jóvátegyem, ami történt. Egészen más rendszert vezetek be, mint amilyen azelőtt uralkodott itt. És a rátermett bírák számára, akikből oly kevés van, jobb helyeket tartogatok, mint Baranovice. Hát igen, nem szabad igazságtalanoknak lennünk a bírói szolgálat többi hivatalnokaival szemben sem, vannak közöttük elsőrangú jogászok, kiváló szervezők, de istenem! mily kevés bennük a megértés a kor követelményei iránt! Milyen elavult mindez, mennyire át van itatva azzal az illúzióval, hogy a nyugalmas béke idejét éljük, amikor elég idő van a jogi fineszekre és az irodai polcok rendezgetésére! Másra van szükségünk! – mondta a miniszter úr, és harciasan erélyes hangon folytatta: – Feltétlenül államhű férfiakra, kezdeményező erővel megáldott, önálló, bátor emberekre van szükségünk, olyan emberekre – és a miniszter úr ezeket a szavakat már kiáltva harsogta –, akik fanatikusai a rendnek! – A miniszter úr még egyszer felemelte hangját: – Igen, fanatikusai a rendnek! – Arca elgondolkozóvá, komorrá vált. Ismét az előző kormány gyengesége jutott eszébe. Egy pillanatig hallgatva ült, aztán felderült az arca. – Persze, kolléga úr, magasabb pozícióban bizonyos mértéket kell majd tartania, és a sok ilyen... ilyen – a miniszter úr szemével és ujjával valamit keresett a cikkben –, sok ilyen Š. és K. nem válna az ügy hasznára.

– Már megtettem a bűnvádi feljelentést, miniszter úr – suttogta Engelbert Bezloja.

– Ki ellen? – kérdezte csodálkozva a miniszter.

– A Vörös Zászló szerkesztője ellen, miniszter úr, rágalmazás bűntette miatt.

– Hogyhogy?... Megbolondult, kolléga úr? Még csak egy ilyen per hiányzik nekünk ebben a helyzetben! Azt a feljelentést természetesen azonnal visszavonja, mihelyt hazatér Baranovicébe. Helyreigazítást a sajtótörvény 19. §-a szerint, azt igen, azt persze küldjön annak a szennylapnak: Nem igaz, nem igaz, nem igaz, ellenben igaz, hogy! De hogy is juthatott eszébe pert provokálni? Nos igen, értem, meghajszolták!... Eh! – És a miniszter úr újból legyintett.

– Miniszter úr, kegyeskedjék megengedni, hogy megmagyarázzam...

– Nem, kolléga úr, egyetlen szóra sincs szükség, ez teljesen felesleges. Egyébként hagyjuk a múltat! Jóvátesszük, ami történt, nemsokára meggyőződhetik róla. Azért fárasztottam Prágába, hogy személyesen megismerjem, és hogy ezt megmondjam önnek.

A miniszter úr még sokáig beszélt. És Bezloja bíró úr lassanként magához tért. De inkább testileg, mint lelkileg, mert a helyzet teljes megértéséig egyáltalán nem jutott el.

– Nos, viszontlátásra, kedves kolléga úr! – hallotta végre Bezloja, és amikor felállt és meghajolt, a miniszter úr mindkét kezével megszorította a jobb kezét, aztán átfogta a vállát, s úgy vezette végig a galambszínű szőnyegen az ajtó felé.

De három lépésnyire az ajtó előtt megállt.

– Még egy csekélység, kolléga úr, ne vegye rossz néven, csak az ön érdekében beszélek. Magától értetődik – s a miniszter úr hüvelykujjával hátrabökött a Vörös Zászló felé –, hogy ebből a hülyeségből egy szót sem hiszek el – a helyreigazítást ezért csak küldje be, a cáfolatnak hivatalosnak kell lennie –, de kérem, hogy a nőkkel való érintkezés terén a jövőben óvatosabb legyen, a köztársasági elnök úr nem szereti az ilyesmit, és nagyon tud haragudni érte. Különben minden rendben van. Nos, isten vele, isten vele, kedves kolléga úr, minden jót kívánok önnek és a közeli viszontlátásra!

Amikor Engelbert Bezloja kiment a még mindig zsúfolt várószobába, nem jutott benne előbbre öt lépésnél. S az öt lépés is egyre lassult, és mivel a hatodikat már nem is lassíthatta, Engelbert Bezloja megállt. Ott maradt állva a szoba közepén, a fal egy pontjára meredt, s így állt még akkor is, amikor a miniszteri titkár már a harmadik nevet kiáltotta mögötte.

Az istenért, mi történt vele?

Megint valami tragikus bohózat áldozatává vált, amelyet boldogtalan sorsa készített elő számára, továbbfolytatva véres játékait?

Vagy talán álmodik?

A fal foszladozni kezdett Engelbert Bezloja előtt. A karszékekben ülő várakozók megbámulták a szórakozott különcöt, aztán kérdőn néztek egymásra, nem tudva, mire véljék a dolgot, és nem kell-e közbelépniük?

Engelbert Bezloja nemcsak Prágában, de még otthon is sokáig úgy járkált, mint a holdkóros. Ami nem is volt csoda, mert a politikában nem volt járatos, és agya kissé lassan dolgozott. De egy hét múlva megkapta a minisztérium határozatát, amely a morva országos bíróság tanácsosává történt kinevezését és Brnóba helyezését tartalmazta. Minthogy vasárnap volt, a postás a lakására hozta az iratot.

Engelbert Bezloja szeme megnedvesedett. A boldogságtól és a meghatottságtól.

– Istenem! – suttogta, mikor a kinevezést elolvasta. S amikor dobogó szívvel másodszor és harmadszor is elolvasta, összekulcsolta kezét, – Istenem, milyen hálás vagyok neked! Igazságszolgáltatásod útjai gyakran különösek, de a végén mindig győzelemre vezetnek! – És mélyen meghajolt az ismeretlenség felé. De véletlenül éppen a tükör előtt állt és mikor felegyenesedett, meglátta magát benne. Egy percig nézte magát a tükörben, aztán még egyszer meghajolt. Most már a saját tükörképe előtt. De csak a fejét hajtotta meg, egészen kicsit és nagyon szertartásosan. És megszólalt: – Jó napot, országos bírósági tanácsos úr!

Aztán csendesen kinyitotta a szomszéd szoba ajtaját, ahol a felesége pongyolában feküdt a díványon.

– Örömhírt hozok, drágám. De kérlek, fogadd nyugodtan, és ne izgasd fel magad. Kineveztek bennünket országos bírósági tanácsosokká, és áthelyeztek Brnóba.

Az asszony szeme felragyogott, és karját kissé felemelte, mintha meg akarná ölelni férjét.

Te bátor hősöm, te! – mondta gyöngéden. – De ez a hír engem nem lep meg, mert mindig tudtam, hogy igazságos küzdelmednek győzelemmel kell végződnie. Most végre megvehetjük Bohoušnak a futball-labdát.

A házastársak meghatottan csókolták meg egymást. És az országos bíróság tanácsosának gondolatai messze a jövőbe repültek.

– Most már biztosain ad valaki kölcsön pénzt a költözködésre – mondta magában boldogan. Aztán újra elgondolkozott. – A kert persze a háziúr tulajdona, s így a törvény szerint minden, ami benne nő, ugyancsak az övé, de ha szépen megkérem, bizonyára megengedi, hogy legalább harangrojtvirágmagot vihessek belőle.

Így kezdődött Engelbert Bezloja szerencséje.

Fél év múlva a prágai országos felsőbíróság tanácsosává és a bíróság politikai tanácsa tagjává nevezték ki. Másfél évvel később miniszteri tanácsos lett és a legfelsőbb bíróság tagja. A járásbíró életbiztosítása ugyan elveszett, de az országos bíróság tanácsosa megújította, mégpedig ötvenezer koronára, a miniszteri tanácsos pedig százötvenezer koronára emelte az összeget.

A következő év tavaszán Engelbert Bezloja és a Vörös Zászló szerkesztője találkoztak Brnóban, a Cejlen.

Nem köszöntek egymásnak, nem is néztek egymásra, mert nem akarták egymást kompromittálni. De amikor a szerkesztő befordult egy mellékutcába, a miniszteri tanácsos utána sietett, és a néptelen utcán meghatottan szorította meg a kezét.

– Én jótevőm, én megmentőm! A gondviselés útjai csodálatosak. És ön volt az eszköz a gondviselés kezében. Hogyan fogom ezt meghálálni?

– Ej, szóra sem érdemes. Egyébként ön maga mondja, hogy csak eszköz voltam; és hogy a gondviselés vitt Baranovicébe, azt már akkor is mondta, ott a víznél. Hogy van a kedves felesége?

– Köszönöm szépen a kérdését, szerkesztő úr. Kitűnően érzi magát. Tavaly óta húsz kilót hízott. A gyerekek pedig jól tanulnak.

– És az abszolút igazságot még mindig ápolja?

De Engelbert Bezlojának az "ápolja" szóról egészen más jutott az eszébe. Gyöngéden megérintette a szerkesztő kabátja ujját.

– Nagy örömöm van, szerkesztő úr. A soldanellkáim gyönyörűen átteleltek. Már aggódtam, hogy a brnói levegőben nem fognak megfogamzani.

Az utca végén most egy kislány tűnt fel söröskancsóval a kezében, mire a miniszteri tanácsos úr félelmében, hogy felismerik, még egyszer gyorsan megszorította a szerkesztő kezét, és sietve eltávozott.

1926

Footnotes:

1Minden jót feltételezni & 50; itt "jóhiszeműsége"


Tartalom
Következő