Tartalom
Következő

A BÉCSI DICSŐSÉG BABÉRJAIVAL ÖVEZETT ÖREGÚR


Margarethenben, Bécs ötödik kerületében, a közelmúltig élt egy fehér hajú öregúr, akit mindenki "der olte Seppl Noowi"-nak hívott. Az öregnek a Mariazellermuttersottessiebenschmerzgasse egyik házacskája hátsó végében kis tajtékszipka boltja volt. De mivel ez az árucikk már rég kiment a divatból s mivel egyébként is minden tisztességes bécsinek már van legalább egy szépen pirosra szívott tajtékszipkája, mindenki számára rejtély volt, hogy a mosolygós öregúr honnan veszi a pénzt a délelőtti sörözésre a városháza pincéjében, a délutáni tarokkparti-szemlére a margaretheni bürger-kávéházakban és az esti újbor-kóstolgatásra. Bécs egész környékén, Grinzingtől Badenig. Mert ez a három dolog tette ki az öregúr életének legfőbb tartalmát. De a beavatottak számára a rejtély nem volt rejtély. Az öreg Seppl Noowi a keresztényszocialista párt választási attrakcióra volt, és ez szép pénzt hozott a konyhájára.

Választási ügyköre különben igen egyszerű tevékenységből állott. Amikor a választói gyűlésen elérkezett a megfelelő pillanat, két frakkos, fehér nyakkendős, cilinderes úr karonfogta az ilyen alkalmakkor szegényesen, de tisztán s ódivatú bécsiességgel öltözött öregurat, és a pódiumra vezette, ahová azután egy fehér ruhás kislány (rendszerint a jelölt lánya, vagy legalább az unokahúga) egy kedves, ósdi mankót hozott föl utána, amelyet külön erre az ünnepélyes alkalomra esztergályoztak: az öreg Noowi ugyanis hétköznap olyan fürgén szaladgált mankó nélkül is, mint a gyík. Miután az öregúr átvette a mankót, reszkető ujjaival a szíve táját kezdte tapogatni, és meg-megcsukló, szívszaggatóan halk hangon így szólt:

– Én egy öreg bécsi polgár vagyok. Jau, jau. 1830-ban születtem. Ugyanabban az évben, amikor a mi kedves, jó, öreg császárunk. Mi ketten egyidősek vagyunk. – Itt az öregúr kék zsebkendőjével egy könnyet törölt ki a szeméből, majd folytatta: – Még jól emlékszem a megboldogult Ferdinánd császárra és Radetzky apánkra, a jó Isten nyugosztalja őket. Császárváros csak egy van, Bécs csak egy van. A széép, kééék Duna paartján. A tisztességes bécsi polgár, mindig tisztességes bécsi polgár marad. És aki tisztességes bécsi polgár, az a választócédulára ezt a nevet írja: Gottlieb Próhaszka, szabómester.

Ez után a szónoklat után, akármilyen viharos volt is a gyűlés a szónoklat előtt, kevés szem maradt szárazon. Csak az ellenpárt kortesei ültek, dühükben szájukat harapdálva, a terem sarkában. Az öreg Seppl Noowi egyszerű szavai minden szívet meghódítottak.

Ezzel a szónoklattal járt Seppl Noowi húsz év óta kerületről kerületre, de mivel az első mondatot néha hátra dobta, az utolsót meg előre, senki sem vett észre semmit. Ez történik különben minden keresztényszocialista szónok beszédével, minthogy ebben a szép városban, a kék Duna partján, a szívek sokkal fogékonyabbak, mint az agyak.

De az az esemény, amely az öregurat sok-sok nap hősévé tette, s amely az újságok hallatlan példányszámszaporulatának okává vált, a mariahilfi kerületben megtartott legutóbbi választási gyűlésen zajlott le. Az abszolút biztos mandátumért ebben a kerületben két jelölt küzdött a keresztényszocialista párton belül. Mindkettő egyformán befolyásos és egyformán régi párttag volt. Az egyik: Peter Koloschek cukrász, a másik: Stefan Kovacz vegyeskereskedő. Egyikük sem volt hajlandó visszalépni, s amikor a keresztényszocialista párt központi bizottsága a vegyeskereskedő mellett döntött, a cukrász kilépett a pártból, független keresztényszocialista jelöltté nyilvánította magát, programjára tűzte a párt megreformálását, és meggyőző politikai érvekkel, valamint ötven korona felülfizetéssel megnyerte a maga számára az öreg Noowit is. Már a "Jézus aranyszíve" vendéglőben megtartott első választási gyűlés is nagyon viharos volt, és a veszélyes helyzetre való tekintettel gondoskodtak róla, hogy az öreg Seppl Noowi jelen legyen. A két jelölt beszéde után Sepplt két frakkos, cilinderes úr felvezette a tribünre, és a cukrász kislánya utána vitte a széken felejtett mankót. De amikor az ósdi öregúr befejezte megható felszólalását, a szokásos meghatottság nem tartott a szokásos ideig, mert a terem közepéből egy szögletes ember törte át magát a tömegen és egyenesen az öregúr mellé állt. Ez a szögletes ember az ellenjelölt kortese, a párt ismert harcosa, Alfred Rosenbaum rózsafüzér-, szentkép- és ereklyekereskedő volt. Öklével az asztalra vágott, és megszólalt:

– Torkig vagyok már ezzel a Seppl Noowi-féle komédiával!

A termen a felháborodás vihara száguldott régig, ökölbe szorított kezek emelkedtek a magasba, és a tágra nyitott szájak egy rövid követelményt tolmácsoltak: "Ki azzal a disznó zsidóval!" Ez azonban nem izgatta Alfred Rosenbaumot. Zsebéből három írást húzott elő, udvarias mosollyal az elnökség felé nyújtotta őket, s kérte, hogy valamennyit olvassák fel. A három írás okmány volt: egy keresztlevél, egy pártigazolvány, mindkettő tíz évvel ezelőtti kelettel, és végül egy levél, amelyet a párt vezére és alapítója, Dr. Karl Lueger írt tizenöt évvel ezelőtt, s amely ezzel a megszólítással kezdődött: Drága barátom! Ezt a három okmányt az óvatos szentségkereskedő mindig magánál hordta, mivel már megszokta a maihoz hasonló fogadtatást.

Az okmányok megvizsgálása és felolvasása után Rosenbaum megint az asztalra ütött, és ismét kijelentette:

– Hát én igazán torkig vagyok ezzel a Seppl Noowi-féle komédiával. Az öreg Seppl Noowi egy vén csaló és pernahajder. Bizonyítékok vannak a kezemben arról, hogy húszmillió koronát sikkasztott el Rüdiger von Starhemberg gróf, Bécs védője vagyonából. Ez a hatalmas összeg meg mindig birtokában van, persze, különböző bankokban elrejtve. Csak hadd pereljen be engem Seppl Noowi...

Ebben a pillanatban az öreg Seppl Noowi, mintha mondani akarna valamit, hirtelen kiegyenesedett, szájával levegő után kapott, bal kezével a torkához nyúlt, jobb kezével a semmibe fogódzott, és szájával még egyszer levegő után kapott. Azután a két frakkos-cilinderes úr segítségével kitámolygott a teremből.

Egy félóra múlva a rendőrség kiürítette a "Jézus aranyszívé"-t, miután már semmi sem maradt benne, ami üvegből vagy fából való volt.

És az öreg Noowi valóban perelt.

Afelől, hogy ez a per hogyan fog végződni, senki sem kételkedett: a vegyeskereskedő megnyeri a választást, a cukrász abbahagyja a reformokat, és kibékül a párttal, Rosenbaum visszavonja az ízetlen választási rágalmat, és kijelenti, hogy Josef Noowi tiszteletre méltó polgárt semmiféle becstelenséggel sem vádolja, sajnálja, hogy a sértést elkövette, és ötven koronát ajánl fel a párt választási alapjára; az öreg Noowi visszavonja a vádat; a párt maga fizeti meg magának azt az ötven koronát Rosenbaum helyett, és Seppl Noowinak is ad valami fájdalomdíjat a "Jézus aranyszívé"-ben elszenvedett ájulásért. Ugyanis, azzal vádolni valakit, hogy a török szorongatta Bécs védőjének húszmillió koronáját elsikkasztotta, olyan képtelenség, amilyenhez még a bécsiek sincsenek hozzászokva.

De olyasmi történt, amit senki sem várt: a tárgyalást megtartották, és a josefstadti járásbíróságnál a kitűzött határidőben mind a vádló, mind pedig a vádlott megjelent, mindegyikük ügyvédje kíséretében.

Mikor a felek a terembe léptek, a tanácsos úr hosszú pipáját szíva éppen adomákat olvasott fel a Kaviár legújabb számából az írnokkisasszonynak, és mindketten nagyokat nevettek. Az elnöki asztalon egy negyedliteres üveg állt, amelyből már kiitták az idei borocskát, az üveg mellett pedig egy császárzsömlye maradéka és egy császárhústól zsíros papírdarab feküdt. A füstölt lapockát ugyanis Bécsben, lojálisan, császárhúsnak hívják.

– Szérvusz – mondta a tanácsos úr a két ügyvédnek, mutatóujjával a füle felé bökve. – Szérvusz Rosenbaum! – mondta a vádlottnak, – Szérvusz Seppl! – mondta a panaszosnak. Wiesenbauer tartományi bírósági tanácsos úr ugyanis szintén egyik előkelő funkcionáriusa volt a keresztényszocialista pártnak. Most ránézett a zsebórájára: – Mi az, már ennyi az idő?... Bizonyisten!

A bírósági terembe két újságtudósító lépett be. – Szérvusz – köszöntötte őket is a tanácsos úr, s rögtön hozzátette: – Nincs itt semmi érdekes, ez csak valami buta mariahilfi gyűlés.

Másutt sincs semmi érdekes – felelték a tudósítók, és leültek az újságírók számára fenntartott helyre. Elővették jegyzetfüzetüket: – Meghallgatjuk az esetet.

– Miattam! – mondta a tanácsos úr, és mivel az újságírók előtt meg kellett óvni a bíróság tekintélyét, a hosszúszárú pipát beállította a sarokba és megkezdte a tárgyalást: – Micikém, csináljon itt egy kis rendet, és adja ide az aktákat!

Az írnokkisasszony a borosüveget is betette a sarokba a pipa mellé, a zsíros papírt bedobta a kosárba, és odaadta a tanácsos úrnak az aktákat. A tanácsos úr kissé megpiszkálta a papírlapokat, és magától értetődően megkérdezte:

– Kötünk egyezséget?

– Nem! – felelte az öreg Noowi képviselője, dr. Bloch.

– Nem! – rázta meg fejét Rosenbaum képviselője, dr. Hartstein.

A bíró kissé csodálkozva nézett rájuk.

– Hát maguk miért nem akarnak egyezkedni? – fordult dr. Hartstein fele. – Talán valódiságot akarnak bizonyítani?

– Tényleg valódiságot akarunk bizonyítani, tanácsos úr – mondta méltóságteljesen a vádlott képviselője.

A tanácsos úr nagyot nevetett a jó viccen:

– Hogy az öreg Seppl Noowi a XVII. században sikkasztotta Rüdiger von Starhemberg gróf húsz millióját?

– Valóban erre óhajtunk bizonyítékokat szolgáltatni – felelte az ügyvéd.

A bírósági terembe a tanácsos úr nagy csodálkozására egymás után szállingóztak be az újságírók, akiket nyilvánvalóan a becsvágyó ügyvédek figyelmeztettek a perre.

– Ezt komolyan gondolja? – komorodott el a bíró, dr. Hartsteinra függesztve szemét.

– Egészen komolyan.

– Igazán? – próbálkozott utoljára a tanácsos úr.

– Igazán.

– No, nekem mindegy! – dühödött meg a tanácsos úr, és fejére tette hivatalos tisztségét jelképező sapkáját. – Hát akkor megkezdem... Tehát a vád... Így meg így meg így. – A tartományi bíróság tanácsosa most már teljesen áttért a hivatalos, méltóságteljes hangnemre és felolvasta az iratokat. – Mivel védekeznek?

A vádlott képviselője, dr. Hartstein felállt, és megigazította csíptetőjét.

– Elismerjük, hogy Alfred Kosenbaum úr a Mariahilf kerületben a "Jézus aranyszívé"-ben megtartott választási gyűlésen Josef Noowi panaszos úrra vonatkoztatva a "vén csaló és pernahajder" szavakat használta és nyilvánosan, több ember előtt megvádolta, hogy "húszmillió koronát sikkasztott el Rüdiger von Starhemberg gróf, Bécs védője vagyonából. Ez a hatalmas összeg még mindig birtokában van, persze különböző bankokban elrejtve". Ámde állítjuk: a "vén csaló és pernahajder" szavak élesek ugyan, viszont csak jogos kritikáját jelentik a panaszos úr cselekedetének, mert Josef Noowi panaszos úr valóban elsikkasztott Rüdiger von Starhemberg gróf vagyonából húszmillió koronát, és ezt az összeget különböző bankokban tartja elrejtve. Erre nézve bizonyítékokat ajánlunk fel a tekintetes császári és királyi tartományi bíróságnak.

Az újságírók kissé elképedve egymásra, majd a két ügyvédre néztek. De az ügyvédek arca egészen komoly volt. A tanácsos úr kinyitotta a száját, és a tudósítók most lopva őrá néztek, nem lévén biztosak afelől, hogy ők hibbantak-e meg, vagy a császári és királyi bíróság. Csak Micikének nem imponált a húszmillió, és amikor a mondatot befejezte, folytatni akarta a kokettálást a Reichspost szerkesztőjével, de ezúttal hiába.

– Tehát igen! – szakította meg a csendet az öreg Noowi ügyvédje. – A rágalomban valóban van egy szemernyi, de csak egy szemernyi igazság, de ha már ez a sokáig titkolt dolog kitudódott, akkor ügyfelemnek érdekében áll, hogy a nyilvánosság helyesen tájékoztassék. Tudja meg a tekintetes bíróság a tiszta igazságot és annak ismeretében döntse el, vajon megengedhető-e, hogy a legtisztességesebb férfiút valaki vén csalónak és pernahajdernek nevezze. Kérem, hogy a tekintetes bíróság rendelje el a valódiságnak a mélyen tisztelt vádlott által felajánlott bizonyítását.

Ezután az öreg Seppl Noowi lépett a bíró asztalához, és reszkető hangon megszólalt:

– Nagyságos császári tanácsos úr! Jau, jau. Valóban mintegy húszmilliót kitevő vagyon tulajdonosa vagyok. Ennek a vagyonnak a magva Rüdiger von Starhemberg gróftól származik, de én becsületes úton jutottam hozzá. Világéletemben becsületes ember voltam.

A bíró arcára hirtelen az elképedés kifejezése ült ki, és a hallgatóságon a megdöbbenés hulláma futott végig. De az öreg Noowi folytatta mondókáját:

– Jau, jau, eredetileg ezer aranyat tett ki az a pénz, amit boldogult mostohabátyámtól Isten nyugosztalja – örököltem, de a kamatokkal és a kamatos kamatokkal halála óta húsz millióra nőtt.

A panaszos képviselője: – Közismert dolog, hogy az öt százalékot kamatozó tőke mintegy tizenhat év alatt megkétszereződik. A mi esetünkkel kapcsolatos tőkenövekedésről pontos táblázatot állítottam össze, amelyet a tekintetes bíróság elé terjesztek.

A bíró megdöbbenve a panaszoshoz: – De kérem, mikor halt meg tulajdonképpen az ön bátyja-ura?

Az öreg Noowi: – Ja, ja, nagyságos császári tanácsos uram, annak lassan már kétszáztizennégy éve lesz.

A bírósági teremben a nevetés valóságos vihara tört ki. Az újságírók, akik már felocsúdtak a mozdonyként koponyájuknak rohanó húsz millióval való összeütközés kábulatából, leteszik töltőtollukat, és kerekre nyitott szájjal hahotáznak. Teli tüdővel nevet az a néhány néző is, aki a terembe időközben betévedt. A férfiröhögésből kiválik az írnoknő magas hangocskája. – Csend! – kiáltja a tanácsos úr, majd szigorú tekintettel az ügyvédek felé fordul, és tenyerével kifelé jobbra-balra forgatja kezét, ezzel a mozdulattal kérdezve, hogy vajon itt már valóban mindenki megbolondult-e. De a két ügyvéd arca egészen komoly marad.

– Csend! – kiáltja a tanácsos úr még egyszer, és kissé idegesen szól rá a panaszosra: – Valószínűleg nem értett meg engem. Azt kérdeztem öntől. Noowi úr – értse meg – , hogy melyik évben halt meg a mostohabátyja, akiről azt állítja, hogy húszmillió korona vagyont hagyott önre.

– Ja, ja, császári tanácsos uram – szól az öreg Noowi – , úgy van, ahogy mondtam. 1699-ben halt meg.

Az írnokkisasszony megint felsikított. A hallgatóság magánkívül van a nevetéstől, mintha valamelyik práteri kabaréban handabandázó csehecskéket vagy zsidócskákat hallgatna. A folyosókról idecsődültek az altisztek és a várakozó peres felek.

– Csend! – kiabálja a tanácsos úr, majd izgatottan feláll és rákiált dr. Blochra: – A panaszos egész komolyan beszél, számomra tehát nem marad más hátra, mint hogy magas korával mentsem konfúzus állításait. De a tárgyalás menetének komolyságáért személyesen önt teszem felelőssé, doktor úr!

A panaszos képviselője: – A felelősséget vállalom, és annak teljes tudatában vagyok.

A vádlott képviselője: Én is vállalom a felelősséget, és kérem a tekintetes bíróságot, szenteljen figyelmet a panaszos előadásának. A hitetlenről kitűnik majd, hogy színtiszta igazság.

A bíró kiabál: – Kínos dolog számomra jogászokat figyelmeztetni arra, hogy az igazságszolgáltatás nem ismer semmiféle testvért, s így bátyát sem vallási vagy költői értelemben, hanem csakis és kizárólag jogi értelemben.

A panaszos képviselője: – Biztosítom a tekintetes bíróságot, hogy ebben az esetben jogi értelemben vett testvérről van szó.

A bíró dühös vállrándítással és idegesen a panaszoshoz: – Kérem, folytassa!

Az öreg Noowi: – Az én jó mostohaanyám, Elisabeth Margarete Hofbauer, férjezett Noowi...

A panaszos képviselője: – Fenntartom a későbbi bizonyítás jogát arra nézve, hogy ez az Elisabeth Margarete Hofbauer asszony, ha nem is egyenes leszármazottja, de mégis rokona volt a bécsi szentnek, Klemens Maria Hofbauernek, akit tavaly a szentszék kanonizált.

Az öreg Noowi: – Az én jó mostohaanyám, Elisabeth Margarete Hofbauer, férjezett Noowi. 1683-ban született.

A panaszos képviselője: – Bécs ostroma évében.

A hallgatóság hahotázik. Az írnokkisasszony szájára szorítja zsebkendőjét, és dereka előre-hátra hajladozik a fojtogatd nevetéstől. A tanácsos úr dühösen dobol az asztalon, jelezvén, hogy most már igazán elege van ebből. A vádlott és az ügyvédek teljes komolysággal néznek maguk elé.

Igen sokáig tartott és igen sok kontraverzió zajlott le az ügyvédek, a bíróság és a hallgatóság között, amíg a dolgok annyira jutottak, hogy a panaszos megszakítás nélkül folytathatta előadását:

– Mostohaanyám polgári családból származott, és komorna volt a gróf Starhemberg családnál. Tizenhat éves korában megejtették, és 1699-ben egy törvénytelen gyermeknek adott életet. A gyermek apja nem volt más, mint maga Bécs dicső felszabadítója, Rüdiger von Starhemberg gróf. Egyébként, Rüdiger gróf igazi lovag volt és az újszülöttnek, az én mostohabátyámnak, ezer forintot tett a bölcsőjébe. Mostohabátyám röviddel születése után meghalt, és a pénzt anyánk örökölte. De egész hosszú életén át nem nyúlt hozzá. Vezeklésből. Életét istennek és a munkának szentelte. A Dominikanerbastei-on divatárukereskedést nyitott, és üzletfelei a legelső bécsi családokból kerültek ki. Nála vásárolt az udvar, a nemesség, nála vásárolt Savoyai Jenő herceg, Daun és Laudon generálisok családja, sőt – és ezt anyám mindig büszkén emlegette – egyszer maga a felséges császárnő, Mária Terézia is meglátogatta boltját. Szabad idejét anyám azzal töltötte, hogy a dominikánusok templomát látogatta, mert igen buzgó keresztény volt, és nagyon kedvelte az egyházi énekeket. Ez az egyébként minden bécsi emberre jellemző zeneszeretet sorsdöntővé vált számára. Már régóta különös figyelemmel kísért egy pompás tenor hangot, amely a kórusból szárnyalt feléje, és az Úr 1776. esztendejében, a húsvéti ünnepek idején kutatni kezdett a pompás hang tulajdonosa után. Kiderült, hogy a kitűnő tenorista egy tizenkilenc éves segédtanító. Sebastian Noowi, az én édesapám volt. Boldogult édesapám, Isten nyugosztalja, 1757-ben született.

– Az osztrák fegyverek kolíni győzelmének évében – tette hozzá dr. Bloch.

És az öreg Noowi folytatta:

– Anyám akkor már igen előrehaladott, sőt mondhatnám magas korban volt: kilencvenharmadik évét töltötte be. De testében friss szív dobogott. Felajánlotta kezét, vagyonát és polgári rangját a deli tenoristának, s az nem utasította el. Akár igazi szerelemből, akár a közbecsülésben álló asszony iránti tiszteletből tette, tény az, hogy a dominikánusok temploma néhány héttel ezután fényes esküvő színhelyévé vált. Ott volt Bécs egész előkelősége, s a bécsi hivatalos lap részletes jelentést írt az eseményről, mert Elisabeth Margarete Hofbauert városszerte ismerték, és mert a vőlegény és menyasszony közötti korkülönbség is figyelmet keltett. Anyám bevallotta apámnak bűnét, amelyet oly sok könnyel vezekelt le, s apám nagylelkűen megbocsátott neki. De apám sem nyúlt a mostohafia után maradt pénzhez. Talán elvből, mert ez a pénz, bizonyos mértékben, mégiscsak bűnös pénz volt. A házasfelek rendkívül boldogan, de sajnos csak rövid ideig éltek együtt. Élete párját apám a dominikánus templom temetőkertjében helyezte örök nyugalomra, és én még emlékszem arra a gyönyörű sírkőre, amely a temető megszüntetéséig anyám sírját díszítette: "Itt várja a dicső feltámadást az Úrban elhunyt Elisabeth Margarete Noowi, született Hofbauer MDCLXXXIII – MDCCLXXIX." Atyám másodszor már java férfikorában nősült meg, és én, aki egyetlen fia voltam, 1830-ban láttam meg a napvilágot. Ugyanolyan idős vagyok, mint a mi kedves jó öreg császárunk.

Ezen a helyen az öregúr hangja remegni kezdett a meghatottságtól. Így szokta meg a gyűléseken.

– Mit tegyek még ehhez hozzá? – folytatta, miután egy könnyet törült ki szeméből. – Igazi bécsi emberhez illően szerényen és becsületesen éltem, sohasem vágyódtam a világi hiúságok után, és egy pohár idei borocskára mindig tisztességesen megkerestem a pénzt. Én sem nyúltam az örökséghez, s így a vagyon, amely tulajdonképpen az én életemben nőtt naggyá, ma több mint húszmillió koronát tesz ki. Nem is hinné a nagyságos tanácsos úr, hogy tizenhat év után milyen nagy ugrásokban növekszik az ilyen pénz. Az ember eleinte nem is akarja elhinni, hogy úgy tud szaporodni. Most húsz millióm van. Ha a jó Isten úgy akarja, hogy elérjem boldogult mostohaanyám életkorát, negyven millióm lesz. Ha az unokáim még tizenhat évig feküdni hagyják a pénzt, nyolcvan milliójuk lesz, és ők lesznek Bécs leggazdagabb emberei.

Így beszélt az öreg Noowi.

Amikor mondókáját elkezdte, csaknem üres volt a terem. Mire befejezte, olyan tömeg gyűlt össze, hogy még a lépcsőn is szorongtak az emberek, és az altisztek hiába igyekeztek velük harcba bocsátkozni. A bécsiek nagyon szeretik a bírósági tárgyalótermeket, s a nagy tolongást tulajdonképpen az altisztek maguk idézték elő, mert ahányszor csak lementek a "Csodatevő kép" vendéglőbe egy pohár sörért vagy egy adag császárhúsért, mindig újabb érdekes részleteket közöltek a perről, s a vendéglőből aztán az egész környéken elterjedt a hír, hogy a bíróság előtt egy aggastyán áll, aki a parkban levő Töröksáncokon még Szolimán szultánnal harcolt, és öt szekérderék dukátot zsákmányolt tőle.

Amikor az öreg Noowi elhallgatott, a teremben síri csend uralkodott, amelyet csak a lázasan gyorsíró riporterek ceruzáinak halk nesze zavart. Az újságírók ugyanis a szenzációs öregember egyetlen szavát sem akarták kihagyni tudósításukból. Isten áldja és óvja az öreget! Száz évig éljen! Ebben a szaharai sivárságban már régen nem volt ilyen kitűnő sorhonorárium-forrás, és aki elsőnek közli a hírt, az merít a forrásból a legtöbbet. És a riporterek vödörszámra akartak belőle meríteni.

Az öreg Noowi ezekkel a szavakkal végezte be mondanivalóját:

– Tehát így állnak a dolgok, császári tanácsos uram! És most tessék eldönteni, vén pernahajder és csaló vagyok-e – s az öreg újból elővette kék zsebkendőjét –, és elvettem-e valakitől akárcsak egy lyukas garast is. Nem, nem, császári tanácsos uram, hiszen én mindig becsületes ember voltam, és Radetzky apánk alatt harcoltam Itáliában.

Az öreg Noowi szavai itt keserű zokogásba fulladtak, és sokáig tartott, amíg annyira magához tért, hogy folytathassa előadását. A hallgatóság általános meghatottsága közepette még ezt mondta:

– Nagyon fáj nekem a dolog, nagyságos császári tanácsos uram és leginkább az, hogy az újságok írni fognak róla. Azt is megmondom, hogy miért fáj. Gyermekeim nincsenek. Egyetlen fiam volt. Steflnek hívták szegénykét. A városháza pincéjében portáskodott, bizonyára mindannyian ismerték magas termetét, császárszakállát. Tizedesi rangban szolgálta végig a második hercegovinai felkelést, reumát kapott és tavalyelőtt meghalt. Négy gyerek maradt utána, jau, jau, császári tanácsos uram, négy gyerek. És én úgy vigyázok erre a négy gyerekre, az én négy unokámra, mint a szemem fényére. Szilárdan elhatároztam, hogy rendes bécsi embereket nevelek belőlük. Pepi a városi temetkezési vállalatnál van alkalmazva, Poldl a községi omnibuszvonalak ellenőrje, Franci apja helyébe lépett a Városház-pincében, és a legfiatalabb, Mici a Café Ritz női zenekarának csellistája. Gondosan megőriztem előttük a húszmillió titkát, nem adtam nekik fölöslegesen egyetlen krajcárt sem, és ha néha mégis eljöttek, hogy egy-egy koronát kölcsönkénének, azt mondtam nekik "nincs pénzem, galambocskáim, várjatok, míg meghalok, hiszen már nem kell soká várnotok" és mindezt azért tettem, hogy a gyerekek becsületesen, keresztényhez illőn éljenek... És most mindent megtudnak az újságokból... és... ja, ja... ach... ach... Pepi és Poldl mindig könnyelműek voltak egy kicsit... és Mici halálosan szeret autózni...

Az öreg Noowi ismét keserves sírásra fakadt.

Ebben a pillanatban odalépett hozzá Alfred Rosenbaum, és olyan érzelmes hangon, amilyet ettől a kereskedőtől senki sem várt volna, így szólt hozzá:

– Jó öreg Seppl Noowi! Jó öreg barátom! Súlyosan vétettem ellened. Bocsáss meg!

– Szíves-örömest megbocsátok, jó öreg barátom, Alfred Rosenbaum! – mondta könnyek között az öreg Noowi. aztán az ellenfelek egymás nyakába borultak és sírtak.

A hallgatóság szemébe nagy könnyek tolultak Amíg a két barát ölelkezése tartott, templomi csend uralkodott a teremben. De amikor azok elengedjék egymást, fülsiketítő éljenzés és taps tört ki. Így ünnepelte a közönség a nemeslelkű öreget. Az előrenyomuló tömeg betörte a bírósági asztalt védő korlátot. – Ezt nem lehet, ezt igazán nem lehet! – kiabált Wiesenbauer tanácsos úr, de neki is könnyek folytak végig az arcán, olyan nagyok, mint egy-egy borsószem. A leglelkesebben az írnokkisasszony kiabált. Olyan ováció volt ez, amilyet a josefstadti bírósági tárgyalóterem még sohasem látott.

A nagylelkű megbocsátás után persze a tárgyalás nem is végződhetett másképpen, mint Alfred Rosenbaum felmentésével.

Az öreg Seppl Noowi a folyosón és a lépcsőkön álló éljenző és lelkesen integető bécsiek sorfala között hagyta el a josefstadti bíróságot, mint valami fejedelem. És a bíróság épülete előtt is hatalmas tömeg várta. Amikor kilépett a kapun, az emberek torkig nyitották a szájukat, és ujjongásuk betöltötte a szomszédos utcákat is. Valaki egy sramlizenekart hozott a közeli vendéglőből, és a harmonikából, violából és gitárból áradni kezdett a szomorkás bécsi nemzeti zene, amely olyan megható, hogy még a rablógyilkos szívét is megindítja. Aztán a tömeg megint ujjongani kezdett, s amikor a zaj kissé elcsendesedett a zenészek új dalhoz hangolták hangszereiket, s a szótagokat megindítón hosszúra elnyújtva, énekelni kezdtek:



Bécs, Bécs, én városom,
szépséges arcodon
császári jel ragyog,
egész tied vagyok!



S amikor a dal elhangzott, ismét felviharzott az éljenzés. A tömegen egy fürge fiákeres tört keresztül, válla alatt átkarolta az öreget és húzta magával, hogy az csak a jobb lábát tudta jól használni, mert a bal lábának alig az ujjahegye ért le a földre.

– Gyerünk, nagyságos uram! Máma ingyen! – és a fiákeres egyik kezével vadul ráncigálta az öreget, a másikkal pedig a cilinderét lengette, és úgy ordította: – Dicsőség a törökgyőzőnek! – És Seppl Noowi, a tiszteletre méltó aggastyán, egetverő üdvrivalgás közt vonult el a meghódított Navarra alól.

S azután, amint már említettük, sok-sok nap hősévé és az újságok hallatlan példányszámszaporulatának okává vált.

A bécsi nép jószívű, és így másnap sokan sírtak a császárvárosban az újság fölött. És ha akadtak is emberek, akikben a húszmillió képzelete irigységet ébresztett, még ezek is elolvadtak, amikor a Rosembaummal való békülési jelenetről és az öreg Noowi nagyapai szeretetéről olvastak. Sírtak a Kronenzeitung fölött a családi reggeliknél, szipogtak a mángorlófa mellett és a szatócsboltokban, könnyeztek a fodrász- és masszőrszalonokban, egykedvű irodafőnökök az orrukat törölték az újságok fölött a hivatalokban, és a derekas hentesek nem tudván ellenállni a délelőtti hangulatnak, könnyeket hullattak a kiklopfolt bécsiszeletekre. Mert az a sok víz, amit a sorhonoráriumot élvező újságírók oly nagy buzgalommal vederszámra merítettek a tárgyalás kiadós forrásából, a természetes körforgás törvényei szerint ismét eredeti lényegévé változott vissza, és sósan csorgott le az emberek arcán.

S bizony megéri a fáradságot, hogy a vezércikkek és beszámolók hüvelyknyi címeiből legalább néhányat megőrizzünk az emlékezetnek: "A hihetetlen valóság." – "Pártunk hűséges követője, dicső nemzetség hősi sarja." – "A szegény multimilliomos." – "A bécsiek aranyszíve." – Ezt a címet négy napilap is hozta, de alcímként mindegyik. "A régi jó idők embere." – "Ki korán kel, aranyat lel." – A Kronenzeitung kissé terjengős, de annál pontosabb, sőt tudományos címet hozott, amelyet csak azért nem értékelt a közönség kellőképpen, mert túl magas igényekkel lépett fel a bécsiek agyának kombinációs képességével szemben. Így hangzott: "Bécs védőjének, Rüdiger von Starhemberg grófnak igazi, házasságon kívüli mostohafia ma is közöttünk él." A szociáldemokrata Arbeiterzeitung, mint mindig, most is elvi alapra helyezkedett: "A közjóléttől elvont milliók. Adalék a jelenkori kapitalista gazdasághoz." – De legjobban a keresztényszocialista Reichspost címfelirata nyerte meg a bécsiek szívét, mert igen poétikusan tapintott rá a dolog velejére: "A bécsi dicsőség babérjaival övezett öregúr". Az alcímeket már maga az eset lényege határozza meg, és csaknem egyformán hangzottak: "A szerény bécsi öregúr" – "Becsületsértés a választási gyűlésen" – "Bírósági tárgyalás" – "A bíró nem hisz" – "A mesébe illő igazság" – "Szent Klemens Maria Hofbauer" – "Amikor a török Bécset ostromolta" – "Rüdiger von Starhemberg gróf és a nemesi udvar erkölcsei a XVII. század végén" – "Eugenius herceg, a deli lovag" – "Daun és Laudon, a két dicső hadvezér" – "A kolíni csata" – "Minek volt tanúja az ódon dominikánus templom" – "Az 1830. év. A császár és a szipkakereskedő" – "Radetzky apánk és az itáliai hadjárat" – "Az osztrák fegyverek győzelme a krivosiji inszurgensek fölött" – "Mennyire gyarapszik 1000 arany 214 év alatt" – "A nagyapa és unokái" – "A bécsi aranyszív megbocsátott". Magától értetődik, hogy keresztényszocialista lapok kihangsúlyozták az öreg Seppl Noowi párttagságát, míg a zsidó Neue Freie Presse és a Zeit ezt a tényt ravaszul elhallgatták. Amit a német lapok reggel megírtak, azt az alsó-ausztriai csehek orgánuma este címestül együtt lefordította, de a cikkhez saját munkájával is hozzájárult az utolsó bekezdés formájában, amelyet a következő alcímmel látott el: "A csehek őszinte barátja". Ebben a bekezdésben a lap elmesélte, hogy Josef Novotny ismert bécsi cseh polgár, jelenleg esztergályosmester (Favoritenstrasse 51. sz.), fiatalkorában Josef Noowi úrnál inaskodott, s szeretettel emlékszik vissza egykori mesterére, és még ma is szívesen mesélgeti, milyen barátságosan húzta meg néha a fülét vagy a haját a mester, kedvesen tréfálkozva: "A mindenit annak a cseh tökfejednek" – vagy: "Te átkozott povidl". Ugyanezen Novotny úr határozottan emlékszik arra is, hogy Josef Noowi úr valamikor kijelentette, hogy a csehek között is vannak rendes emberek. Az alsó-ausztriai csehek orgánuma így fejezte be cikkét: "A nemeslelkű aggastyán, Josef Noowi úr (nem hívták talán valamelyik ősét Novy-nak? Érdemes volna utánanézni!) egész élete örömteli bizonyítéka annak a ténynek, hogy ebben a birodalomban még nem haltak ki az igazságos németek".

De a titoknak, amelyet Alfred Rosenhaum elárult, nemcsak zsurnalisztikai következményei voltak. A szűk Mariazellermuttergottessiebenschmerzgasse-i boltocskát valósággal megostromolták, és a tolongás életveszélyes volt. Öt rendőr teljesített itt szolgálatot, és az öreg Noowi kénytelen volt a hátsó kijáraton és az udvaron keresztül megszökni a teljesen kiárusított boltból. De a legrosszabb az volt, hogy az öreget a tárgyalás óta egy percig sem hagyták nyugton. Sem otthon, sem a kávéházban, sem az idei mellett. Egymást követték a deoutációk, az interjúk, a fényképészek és a könyörgőlevelek. A "Bürgerklub" a tárgyalás utáni első gyűlésen határozatot hozott, hogy javasolni fogja az öreg Noowi Bécs díszpolgárává való kinevezését és a Szent Szalvátor renddel való kitüntetését. Minden gyerek ismerte már az öreget. Mert a tanítók, akik különben óvni szokták az ifjúságot az újságolvasástól, most a diákok figyelmébe ajánlották az öreg Seppl Noowiról szóló cikkek tanulmányozását, s megjegyezték, hogy a hazafias történelem ismétlésére ennél sohasem nyílik jobb alkalom. Hangsúlyozták, hogy a tanulók szívleljék meg tanácsukat, mert a témáról néhány iskolai és házi dolgozatot kell majd írniok. Egyszóval az öreg soha sehol sem lehetett biztos abban, hogy békén hagyják. Szomorúan beszélt erről barátaival, és megjegyezte, hogy bár a bíróság előtt megbocsátott Rosenbaumnak, de ezt a sérelmet, nyugalmának elvesztését, sohasem fogja neki megbocsátani. Hiszen az embernek szüksége van a maga szabad idejére!

De a per következményei nem korlátozódtak csupán az öreg Seppl Noowi személyére. Erősen érintették unokáit is. Az a baráti ünnepség, amelyet Svobodáné asszony tánctermeiben (egyelőre hitelbe) a Városháza-pince portása, a városi omnibuszvonalak ellenőre, a női zenekar csellistája és a városi temetkezési vállalat teljes gyászpompában megjelent alkalmazottja rendezett, nagyszerűen sikerült. A Práterben még évek múlva is mesélni fognak róla, mert hordószámra fogyott a sehwechati sör, patakokban folyt a likőr, a zenét négy török zenekar szolgáltatta, Mici és barátnői soha nem látott huncutságukkal kápráztatták el a vendégeket, és a prátéri rendőralakulat tagjai közül másnap rosszullét miatt senki sem ment szolgálatba. De ez az ünnepség valóban búcsúünnepség volt. Utána Pepinek, Poldlnak, Francinak és Micinek el kelleti rejtőzniük barátaik elől. Ezek nem is tudták őket többé megtalálni. De kit nem kutatnak fel a keselyűk? Márpedig Bécsben sok keselyű él. Ezek körüllebegték őket, melléjük telepedtek, és az unokák a mesés ajánlatoktól elkábulva felhagytak az ellenkezéssel, és egymás után írták alá az eléjük tett papírokat, persze azzal a feltétellel, hogy a nagyapának erről mit sem szabad tudnia. Az uzsorások meg csak tömték őket pénzzel, persze azzal a szándékkal, hogy három hónap múlva elmennek a nagyapához, és alaposan megkopasztják.

Az uzsorások egyébként az öreg Seppl Noowi egész esetében igen fontos szerepet töltöttek be.

Mert amikor a városi tanács deputációja frakkosan és cilinderesen megjelent a nemeslelkű aggastyán lakásán, hogy bejelentse néki díszpolgárrá való kinevezését és azt, hogy a Szent Szalvátor-rend átadási ünnepségét a jövő hét hétfőjén tartják meg, az öreget nem találta otthon. S mivel másnap se jött haza, izgatott nyomozás indult, és a belvárosban nem volt egyetlen kávéház s Baden és Grinzing között egyetlen bormérés sem, ahol a rendőrség meg ne kérdezte volna, nem járt-e ott az öreg Noowi. De Noowi végleg eltűnt. A keresztényszocialista párt vezetőinek sürgősen összehívott titkos gyűlésén, amelyet az elnök lakásán tartottak meg, annak az aggodalomnak adtak kifejezést, hogy Noowi eltűnésének oka a kéthetenként megjelenő anarchista Jólét Mindenkinek utolsó számában közölt cikk lehet, amelynek már címében is bennfoglaltatott ez a tapintatlan kérdés: "Legalább rendesen fizetett-e adót az öreg?" De a titkos ülésen részt vevő vezetőségi tagok bizony tévedtek. Kiderült ugyanis, hogy az öreg Seppl Noowival egy időben eltűnt Alfred Rosenbaum meg Pepi, Poldl, Franci és Mici is. Azt is kikutatták, hogy valamennyien Genovába, s onnan ismeretlen helyre utaztak.

Erről már nem írtak az újságok. De újságírókörökben sokat beszélgettek még a dologról. Egyszer az esti tőzsdehírek után, az "Őrangyal" sörpincében azt mondta a Reichspost szerkesztője (ugyanaz, aki a "bécsi dicsőség babérjaival övezett öregúr" címfeliratot kigondolta), hogy az öreg Noowi ötlete régi vicc, és eredete arra az amerikai kacsára vezethető vissza, amely néhány évvel ezelőtt jelent meg az európai lapok hasábjain, és egy olyan emberről szólt, akinek édestestvére száztíz évvel ezelőtt halt meg. No és Seppl ebből az ötletből egy mostohatestvér beiktatásával kétszáztizennégy évet tudott kihozni. Egyébként az öreg nem is volt bécsi, hanem Brnóból származott, s a Reichspost szerkesztője hozzátette, hogy ezt ő mindjárt sejtette, mert ilyen förtelmes s amellett buta szemtelenséget bécsi ember képtelen lenne kiagyalni.

1913

Tartalom
Következő