Rendnek muszáj lenni
Az egyik borongós alkonyon megjelent nálam Stockler, a „Véka alá” irodalmi klub titkára, és így szólt:
– Ötödikén vidám, önfeledt estet rendezünk. Nagyon hálás volnék, ha uraságod hajlandó volna előadást tartani „Van-e izráeli humor, és ha van, minek?” címen.
– Sajna – mondtam Stocklernek –, hitem és meggyőződésem, hogy íróembernek tilos nyilvánosan beszélnie…
– Kétségkívül – így Stockler –, de mi mégsem tudunk többet fizetni huszonöt izráeli fontnál.
– A pénz nem érdekel.
– Igazán kedves. Akkor viszontlátásra ötödikén. Fél hétkor kezdünk…
Negyed hétkor már ott voltam a helyszínen. Jóllehet a dolog könnyen önbálványozásnak tűnhet, meg kell jegyeznem, hogy a klub helyisége zsúfolásig megtelt, olyannyira, hogy a rendezőség kénytelen volt a főbejáratot kulcsra zárni a künn tolongó tömeg elől. Megpróbáltam magamnak utat törni a bejáratig, de sosem jutottam el oda. Okos enged, szamár szenved – mondottam magamban, és megkerültem az épületet. Az udvarban rögtön felfedeztem a hátsó kiskaput, amely nem volt egyéb, mint egy közönséges üvegajtó, amelyre belülről felragasztották a felléptemet hirdető plakátot. Stratégiai szempontból komoly jelentőséggel bír, hogy az ajtó fölött egy ki-be forduló szellőztetőablak volt, míg az ajtó körül számtalan optimista fiatalember tülekedett. Emberfeletti erővel az ajtóig könyököltem magam, és a plakát mellett bekukkantva elém tárult a klubhelyiség, amelyet megtöltött az előadóra várakozó ifjúság, közöttük az első sorban ülő ünnepélyes Stocklerrel.
Kopogtattam az ajtón, de hiába. Erősebben dörömböltem, mire odafáradt egy főrendező, félrehúzta a plakátot, és egyértelmű nemzetközi mozdulatokkal jelezte, hogy tűnjek el. Magamra mutattam, hogy én vagyok az előadó, mire felemelte balját (úgy látszik, balkezes), mintegy hangsúlyozva, hogy beveri a fejem. Rámutattam a plakátra, azután a közönségre, mire üvöltött valamit jiddisül, és otthagyott, mint Szent Pál a románokat. Az ifjúság körülöttem gúnyosan röhögött, hogy az ócska trükk nem vált be, mire fokoztam a dörömbölést, sőt, alkalmilag bele-belerugdostam az ajtóba. Erre kinyílt az ajtó, és megjelent a főrendező izmos felsőteste, és fejbe vágott egy seprűnyéllel:
– Mit akar? – üvöltötte. – Minden hely elkelt! Sipirc, mars!…
Az ütés fájt, mert nem érdemeltem meg:
– Én vagyok az előadó – vetettem oda gyorsan, ügyesen félreszökdelve a további csapások elől –, lesz szíves beengedni…
– Még a miniszterelnök sem lesz ma beengedve! – így a fő. – Pucoljon innen, fiam, vagy kihívom a rendőrséget!…
És azzal kulcsra zárta az ajtót kétszeresen és véglegesen. Helyet foglaltam a küszöbön, és kiértékeltem a helyzetet. Semmiképpen sem akartam lemondani az előadás tiszteletdíjáról, különös tekintettel arra, hogy már elkészítettem spontán szónoklatomat, amelyben bebizonyítom, hogy nincs humor Izráelben, mert a hatóságok nem támogatják a humorintézményeket. Másrészről be kellett látnom, hogy könnyebb egy könyvmolynak átrágnia az új tízkötetes enciklopédiát, mint nekem bejutni a szentélybe. Odabenn egyre gyakrabban csattant fel a türelmetlen tömeg tapsa, úgyhogy éreztem – itt a cselekvés ideje.
Átszaladtam a szemközti gyógyszertárba, és felhívtam a „Véka alá”-t:
– Halló – felelte valaki –, nincs hely.
– Stockler urat kérném…
– Ki van zárva, Stockler úr előadást hallgat…
Vagyis az én előadásomat. Az illető valaki lecsapta a kagylót, és ő is elsietett hallgatni engem. Vásároltam köhögés elleni cukorkát, és visszatértem bázisomra. Az idő jócskán elszaladt felettünk. Nem maradt a hátsó ajtó előtt csak egy macskatermetű fiatalember fekete tangóharmonika-tokkal a kezében. Csakhamar összebarátkoztunk. Ő volt a gazdag művészi kísérőműsor, de még nem sikerült belógnia. Gyors összvezetőségi ülést tartottunk a küszöbön, de nem találtunk semmilyen biztos módszert a héber teremőrök éberségének kijátszására. Úgy csücsültünk ott, mint lampel a rocskában. A főbejárat véglegesen eltorlaszolva, az ablakok ráccsal és redőnnyel védve. Albert, így hívják a gazdag művészi műsort, előhúzta a harmonikáját, és harsogó indulókat kezdett játszani, de odabenn nem hallottak belőle semmit, mert a közönség már hangosan üvöltözött és fütyült, mint egy óriási zsebrádió.
Beláttuk, hogy csakis drasztikus lépések segítenek. Újból átszaladtam a gyógyszertárba, és kértem valamit, amivel üvegre lehet írni (a szellőztetőablakra gondoltam).
– Uraságod előadó a klubban? – érdeklődött a tapasztalt gyógyszerész.
– Igen.
– Az előadók általában szájrúzst használnak…
Vásároltam egyet, jóféle külföldi márkát, majd felkúsztam a gazdag művészi műsor segítségével az esőcsatornán, amíg kinyújtott kézzel el nem értem a szellőztetőablakot:
„ÉN VAGYOK AZ ELŐADÓ!” – írtam fel az üvegre óriási vörös betűkkel. Alig fejeztem be a munkálatokat, figyelmes lett rám a főrendező és fiatal adjutánsa, aki legott a seprűnyélhez ugrott. Ám, mielőtt kinyithatták volna a hátsó ajtót, leugrottam az esőcsatornáról, és nyakam közé kaptam a lábamat…
– Hülye – hörögte Albert mellettem rohanva –, belülről fordítva látszik…
Harmonikája tényleg nehéz volt a vad meneküléshez. Albert bevallotta, hogy már rég otthagyta volna az egész miskulanciát, ha Stockler nem ígért volna neki hetvenöt fontot a kísérő műsorért. A postafiók mellett elsuhanva, váratlan ötlet villant át az agyamon. Megérdeklődtem a hivatalnokembernél, hogy mennyi időt vesz igénybe, amíg egy sürgönyt kikézbesítenek Tel-Avivban?
– Gyorsan megy az ilyesmi – mondotta a hivatalnokember. – Mit tudom én?
„KUENN AALLOK STOP – írtam – ERESSZETEK BE KOENYOERGOEK STOP ELOEADOOTOK.”
Óvatosan visszatértünk őrhelyünkre, de a távirat nem jött. (Posta!) Az előadóteremben ezalatt feltárultak a legalantasabb emberi ösztönök, idegtépő tapsviharok keveredtek átkozódó üvöltések és ropogó széktámlák zajába. Világos volt, hogy néhány percen belül szétrobban az egész, mintha csúcskonferencia volna. Nem maradt veszteni való időnk.
– Roham? – kérdezte Albert rekedten, és más megoldás híján beleegyeztem. Megöleltük egymást, és férfiasan kezet szorítottunk. Az udvar végiben találtunk egy nagy deszkát, hónunk alá csaptuk, eltávolodtunk néhány lépést, majd a heveny faltörő kossal rátörtünk az ajtóra. Az első rohamtól megingott a félfa, majd a másodikra – pang! – kifordult a sarkából, és szörnyű robajjal beszakadt…
A küzdelem rövid volt, de kegyetlen. A főrendező habozás nélkül Albertre vetette magát, és egyetlen ökölcsapással leterítette, nekem azonban sikerült kitérnem a szék útjából, amelyet az adjutáns hajított felém. Gyors cikcakkban cikázva szaladtam az előadóterem felé, hogy a golyók el ne találjanak. A főrendező hamarosan magához tért, eltávolodott a gazdag művészi műsor tetemétől, és egyetlen szökelléssel utánam vetette magát, de csak kabátom csücskét tudta megkaparintani. Ördögi gyorsasággal levetettem kabátomat, leráztam a hátamról az adjutánst, és szakadt ruhában, zúzódásokkal telve, de még ép kondícióban értem el a dobogót…
Stockler kitárt karokkal sietett elém, és megkérdezte, miért késtem. Megemlítettem neki a nehézségeket.
– Ó, igen, ez előfordul néhanapján – bólogatott Stockler –, a teremőrök igen pedánsak nálunk, különben nem lehet bírni ezekkel. Ez sokszor vezet félreértésekhez. A múlt évben, például, megfulladt az énekművész, aki a léghűtőcsatornán keresztül próbált bekúszni ez előadásra…
Stockler bejelentette a közönségnek, hogy megérkeztem. Melegen fogadtak. A főrendező és adjutánsa ott álltak az ajtóban, és lelkesedéstől csillogó szemekkel tapsoltak.
– Hölgyeim és uraim – kezdtem előadásomba –, mégis van eredeti humor Izráelben!