Világos, mint a nap
– Apu!
Általában így fordulnak hozzám gyermekeim ügyes-bajos dolgaikkal. Ezúttal Ámir áll a dolgozószobám ajtajában, A természet csodái című színes füzetet szorongatva.
– Apu – fordul hozzám kék szemű fiacskám –, a föld forog a nap körül?
– Igen – feleli apuci –, kétségtelenül.
– Honnan tudod?
Feltételezem, hogy mindez az űrhajózás hatása. Az élénk eszű fiúcska nekivág a naprendszer meghódításának, bravó, fiam!
– Mindenki tudja ezt – magyarázom neki aprólékosan –, tanultuk az iskolában.
– Mit tanultatok?
Agyam átkapcsol a harmadik sebességre. Tényleg, mit is tanultunk? Csak arra emlékszem a világmindenség titkaiból, s ez önmagában véve lényeges momentum, hogy a fizikatanár csokornyakkendőt viselt, és néha hosszú perceken át behunyt szemmel magyarázott. Kiálló, sárgás fogai voltak, s úgy hívtuk, hogy Csődör, ha nem tévedek. Egyszer már utána kell néznem a dolognak.
– Szóval honnan tudod? – sürget.
– Ne légy butinkó – feddtem meg a csemetémet. – Ezer bizonyíték van erre. Például ha a nap forogna körülöttünk, akkor az egész miskulanciát nem naprendszernek, hanem földrendszernek hívnák!
Látom, hogy Ámir még tamáskodik, szóval nem ártana egy szemléltető példával alátámasztani természettudományos álláspontomat.
– Nézd – veszek fel az asztalról egy fehér radírgumit –, mondjuk, hogy ez itt a hold, ez a gemkapocs doboz pedig a földbolygó…
Az asztali lámpa a nap, a dolgok természeténél fogva. Apuci elegáns mozdulattal forgatja a radírt és a gemkapcsokat a fény körül, lassan-lassan, körbe-körbe…
– Na, látod az árnyékot, te kis tökfej? Amikor a gumi pont a közepén van, akkor a dobozra árnyék esik…
– Lehetséges – jegyzi meg középső fiúgyermekem –, de akkor is árnyékban lesz, ha a lámpát forgatod, és a doboz marad.
Akár a falnak beszélnél.
– Próbálj koncentrálni, az isten szerelmére! – kiáltok a srácra. – Ha a lámpa forog, akkor az árnyék teljesen félrecsúszik…
És valóban, a dugó kicsúszik a konnektorból, és sötétség borul a szobára. Lehajolok, mire a világmindenség összes gemkapcsa szétszóródik a padlón, a dög centrifugális erő következtében.
– Tökéletlen voltál, és az is maradsz!
Az egyik zoknija mindig lecsúszik. Még az életben nem láttam ilyen rendetlen kölyköt. Miközben szedegetem a holmikat a padlóról, előhalászom emlékezetem mélyéről a kiváló Galileo Galileit, aki annak idején mindezt felfedezte a király udvarában vagy valamelyik gangon. Jól emlékszem a Galilei című színdarab premierjére is az izráeli Nemzeti Színházban, ahogy az ősz tudós ott áll az inkvizíció előtt, szilárdan, mint egy gránitból faragott kőszikla, Rónai Ábrahám alakításában. Hogy mennyi lépcső volt azon a színpadon! A színészek állandóan le meg fel mászkáltak rajtuk, mint lampelben a rocska.
Odalépek az ablakhoz, és lopva felpillantok az égre, hátha megmozdul valami. Ám az eget felhőtakaró borítja…
– Menj vissza a szobádba – parancsolok a fiamra –, és szövegezd meg értelmesebben a kérdéseidet!
Amint Ámir eloldalog a kuckójába, villámgyorsan a lexikonhoz ugrok: Kongó… Konzervatórium… Kooptálás… Hopp! Kopernikusz (1473-1543). „Világhírű lengyel csillagász, a mai világképünk alapjaként szolgáló heliocentrikus rendszer megalkotója.” Ez az! Mohón olvasni kezdem, de csakhamar elcsüggedek. Összefirkálnak róla vagy másfél oldalt, de nincs semmiféle elfogadható magyarázat a forgásokra. Úgy látszik, a lexikon szerkesztői se emlékeztek semmire…
Bemegyek a fiamhoz, és atyailag megsimogatom a fejét.
– Nu, megnyugodtál?
– Nem – mondja a tökéletlen. – Neked, apu, halványlila gőzöd sincs az egészről!
Még hogy nekem nincs halványlila gőzöm? Fejembe száll a vér, és emelt hangon hivatkozom a színházban hallottakra:
– Emlékszel, hogy mit mondott Galilei a bírái előtt: „És mégis mozog a föld!”
– Jó, mozog – így Ámir –, de nem mondta, hogy a nap körül.
– Akkor mi körül? A körösztanyám térdkalácsa körül?
Hideg verejték borítja el a tarkómat. Apai tekintélyem forog kockán.
– Muszáj telefonálnom valakinek – bököm ki, és gyorsan eliszkolok. A szalon sötét sarkában titokban feltárcsázom Brunót, aki a rechovoti kutatóintézetben biokémikus vagy mi.
– Ide hallgass – suttogom a kagylóba –, honnan a frászból tudjuk, hogy a föld forog a nap körül?
Némi csend után Brunó suttogva megkérdezte, hogy miért suttogok. Mondtam, hogy rekedt vagyok, de miért forog?
– Tanultuk az iskolában – dadogja a silány biokémikus –, azt hiszem, hogy a négy évszak is bizonyítja ezt… a nyár kivételével…
– Ugyan, kérem – jegyzem meg gúnyosan –, akkor is lehetséges az évszakok változása, ha a lámpa forog, és a doboz áll.
Telefonáltam Dollynak is, aki valamikor jogot hallgatott. Nos, ő csakugyan emlékezett a fizikából „Tintoretto ingájá”-ra. Felfüggesztették valami templom kupolájában Bolzanóban, és a lelógó izé vonalakat rajzolt a padlón szétszórt homokba, vagy mi a frász.
Kezdem megérteni az inkvizíciót. Egyszer csak gyün egy alak égő fülekkel, és nagy hangon kijelenti: „Mozog!” Honnan tudja, jóember? Van egy ilyen érzése? Grószartig! És voltaképpen Tintoretto is csak egy felkapott olasz festő volt. Mi folyik itt?
Visszakúszom a szobámba, és átadom magam a napi munkámnak. Hol a radír?
– Apu!
Vörös hajú fiúgyermekem, Ámir áll az ajtóban.
– Nu – mondja –, akkor végül is mi forog?
Súlyos fáradtság vesz erőt rajtam. A hátam is fáj. Képtelenség harcolni egy egész életen keresztül.
– Minden forog – motyogtam –, nincs mese…
– Szóval mégis a nap forog?
– Még vannak erről viták. Minden lehetséges. De miért olyan sürgős ez neked?
Megy ki röhögve. Utánaüvöltök, torkom szakadtából:
– Az ajtót!