Rondó
„Ajándékot nem kapni, hanem adni jó, kezicsókolom” – így van megírva a Talmudban, és báramennyire igazuk van. Valahányszor felfedezünk odahaza valami kacatot, mindjárt felvetődik a gondolat: „Vajh’ nem kéne ezt tovább ajándékozni valamely testi-lelki jóbarátunknak?” De ez még semmi. Kiépítettünk magunknak a faliszekrényben egy speciális rekeszekre osztott ajándékraktárt, amelyben a potenciális kacatok nyernek összegyűjtést. Amint befut valamelyes ajándéktárgy, legott kategorizáljuk, iktatjuk és elraktározzuk. A csecsemőkellék automatikusan a körülmetélési osztályba kerül, a 20 × 25 cm-nél nagyobb héber könyvek a bármicvá fachba, a selejtvázák az esküvőkhöz, a csorba cserepek a szülinaphoz, a stílustalan hamutartók a házszentelőkhöz, és így tovább…
Erre mit tesz a Mikulás?
Az egyik pállott csütörtökön beállít Ben-Cion Cigler, és hoz magával ajándékba egy bonbonnière-t, abból a fajtából, amelynek a dobozán szépséges hajadon látható technicolor virágok közepette. Nagyon megörültünk neki, mert ez egy igen sokoldalú ajándék, minden alkalomra felhasználható, névnaptól az ezüstlakodalomig. Elraktároztuk tehát az exkluzív „különböző vacakok” elnevezésű fachunkba. Ám ekkor beleszólt a Végzet! Váratlanul csokoládéra támadt kedvünk, hogy az isten a fejünket akárhová tegye. Mohó kezekkel letéptük a celofánt, kinyitottuk a dobozt és – szemünk elé tárult egy tucat, zöld mohával borított, csokoládészínű kavicsdarab…
– Az istállóját – mondta az asszony –, ez a legantikabb csokoládé, amelyet valaha is láttam…
Rettenetes dühünkben rávetettük magunkat Ben-Cion Ciglerre. Amaz sápadtan védekezett, hogy voltaképpen ő is ajándékba kapta a bonbonnière-t a múlt évben egyik jóbarátjától, az alkalommal, hogy áthelyezték a főnökét. Felhívtuk telefonon a jóbarátot, és megkérdeztük tőle, hát ez meg mi? A jóbarát dadogva magyarázkodott, hogy ő is ajándékba kapta a dobozt Glück mérnöktől, a szináji győzelem alkalmával. Tovább! A mérnökember négy évvel azelőtt kapta, amikor is ikrei születtek, a sógornőjétől. A sógornő Goldsteintől kapta, Goldstein Puskástól, Puskás Hidegkutitól, Hidegkuti Ilka nénitől. A néni pedig 1955-ben… várjunk csak… igen… tőlünk kapta, abból az alkalomból, hogy a félszürke csempéket fehérre cserélte ki…
Ez a bonbonnière tehát végigjárta az egész héber közösséget, részt vett minden házszentelőn és alapkőletételen – és íme, most időnek előtte kimúlt mohó kezeink között. Ha nem bontottuk volna fel, megérte volna a harminc esztendőt (akkor szétmállik a doboz). Kötelességünknek tartjuk a nagyközönség tudomására hozni, hogy az egyetlen bonbonnière kivonatott a forgalomból. Valakinek illene a közelgő ünnepek alkalmával egy újat vásárolni, és újból megindítani a csokoládé egészséges körforgását.