Az öregotthont, ahol az utolsó t-ket áthúzom, és az utolsó i-kre teszem föl a pontot, Georgia Pinesnak hívják. Száz mérföldre van Atlantától és kétszáz fényévnyire az élettől, amelyet a legtöbb ember a nyolcvan alattiak éppen megél. Te, aki e sorokat olvasod, vigyázz, ne várjon rád a jövődben egy ilyen hely. Nem mintha, legalábbis nagy vonalakban, kegyetlen volna: van kábeltévé, az étel jó (bár fenemód kevés az olyasmi, amit megrághatnál), de a maga módján sokkal gyilkosabb hely, mint az E blokk valaha is volt Cold Mountainban.
Akad itt még egy olyan alak is, aki emlékeztet egy kicsit Percy Wetmore-ra, aki azért kapott munkát a halálsoron, mert az állam kormányzójának volt a rokona. Kétlem, hogy ez a pasas bármilyen fontos rokonnal rendelkezne, még ha úgy csinál is. Brad Dolan a neve. Örökké a haját fésüli, akárcsak Percy, és a farzsebében mindig ott van belegyömöszölve az olvasnivaló. Percy olyasfajta újságokat olvasott, mint a Flottilla és a Férfias kalandok; Brad viszont afféle papírkötéses füzeteket, mint a Disznó viccek és Ocsmány viccek. Folyton azt kérdezgeti az emberektől, hogy miért megy át a francia az úton, vagy hány polyák kell ahhoz, hogy becsavarjanak egy villanykörtét, esetleg hány koporsóvivőt alkalmaznak egy harlemi temetésen. Brad Percyhez hasonló tökfej, aki azt hiszi, csak az a mulatságos, ami közönséges.
A múltkor mondott valami szellemeset, noha ez sem változtat a véleményemen: ahogy a közmondás tartja, még egy megállt óra is pontos naponta kétszer. Ugyancsak szerencsés vagy, hogy nem szenvedsz Alzheimer-kórban, Paulie mondta. Gyűlölöm, ha Paulie-nak szólít, de őt ez nem zavarja; már nem kérem, hogy hagyja abba. Vannak más szólásmondások nem épp közmondások , amelyek ugyancsak alkalmazhatók Brad Dolanre: egyik az, hogy „a vízig elviheted a lovat, de nem ihatsz helyette", a másik meg, hogy „könnyebb kiglancolni, mint kirúgni". Bradnek a nehézfejűsége is Percyre emlékeztet.
Amikor ezt a megjegyzést tette az Alzheimer-kórról, éppen a beüvegezett terasz padlóját mosta föl, miközben én az eddig írt oldalakat futottam át. Jó sok volt belőlük, azt hiszem, mire végzek, még több lesz.
Tudod, hogy mi az Alzheimer?
Nem válaszoltam , de maga majd biztosan elmondja, Brad.
Az öregemberek AIDS-e mondta, majd vihogásban tört ki, bruhahaha, mint a hülye vicceinél szokta.
Én azonban nem nevettem, mert az, amit mondott, valahol mélyen megérintett bennem valamit. Nem mintha Alzheimer-kórban szenvednék; noha itt, a szépséges Georgia Pinesban sok ilyet látni, jómagam csak a szabvány öreges feledékenységi problémákkal küszködöm, amelyeknek sokkal inkább van közük a mikor-hoz, mint a mi történt-hez. Amikor átnéztem a mostanáig írtakat, az jutott az eszembe, hogy mindenre emlékszem, ami '32-ben történt; az események sorrendje az, ami néha összekeveredik a fejemben. Mégis, ha odafigyelek, azt is ki tudom bogozni. Többé-kevésbé.
John Coffey annak az évnek az októberében került az E blokkba és a halálsorra, mert halálra ítélték a kilencéves Detterick ikrek meggyilkolása miatt. Ez az én legfontosabb támpontom, és ha szem előtt tudom tartani, akkor minden rendben. William „Vad Bill" Wharton őutána érkezett, Delacroix viszont előtte, mint ahogy az egér is, amelyet Brutus Howell a barátainak Brutal Gőzhajó Vilinek keresztelt el, Delacroix pedig Mr. Jinglesnek hívott.
Akármi volt is a neve, az egér jött elsőnek, még Del előtt. Nyáron bukkant fel, amikor más rabjaink voltak a halálsoron: a Főnök, Arlen Bitterbuck és az Elnök, Arthur Flanders.
Az az egér. Az az átkozott egér. Delacroix szerette, Percy Wetmore viszont ki nem állhatta.
Percy az első pillanattól fogva gyűlölte.
Az egér három nappal azután jött vissza, hogy Percy először végigkergette a halálsoron. Dean Stanton és Bill Dodge politizáltak... ami azt jelentette akkortájt, hogy Rooseveltről és Hooverről beszéltek Herbertről, nem J. Edgarról, és hozzá Ritz kekszet majszoltak egy dobozból, amelyet úgy egy órája Dean szerzett az öreg Tütütől. Percy ott állt az iroda ajtajában, hallgatta őket, és imádott bunkóját suhogtatta. Leakasztotta arról a ki tudja, honnan szerzett nevetséges díszövről, megpörgette (legalábbis megpróbálta; legtöbbször elejtette volna, ha nincs odaerősítve nyersbőr szíjjal a csuklójára), majd visszaakasztotta. Aznap éjszaka nem voltam szolgálatban, ám Dean másnap este mindenről részletesen beszámolt.
Az egér éppen úgy jött végig a halálsoron, mint korábban: iramodva, meg-megállva, mintha az üres cellákat ellenőrizné, majd továbbszökellve, mintha tudná, hogy a keresés sokáig tart, ő pedig fölkészült rá.
Az Elnök most ébren volt, és a cella ajtajában ácsorgott. Szép szál ember volt a pasas, még börtönkékben is jól festett. Már a nézéséből láttuk, hogy nem az Öreg Füstös vendége, és igazunk is lett; alig egy héttel Percy második egérvadászata után az Elnök ítéletét életfogytiglanra változtatták, és ő csatlakozott a börtön többi lakójához.
Né ma! rikkantotta. Egy egér van itt! Mégis milyen rendet tartotok ti itt, srácok?
Nevetve mondta, ám Dean állítása szerint ugyanakkor valahogy méltatlankodva, mint akiből még a gyilkos erőszak sem tudja kiverni a jó neveltetést. Egy Közép-déli Ingatlantársulás nevű cég helyi elnöke volt, és olyan okosnak képzelte magát, hogy azt hitte, megúszhatja, ha félig szenilis apját kilöki a második emeleti ablakon, és besöpörheti a dupla életbiztosítást. Ebben tévedett, de nem nagyon.
Pofa be, balfasz mordult rá Percy, de csak úgy, gépiesen, mert a szemét nem vette le az egérről. A botja az övén lógott, és egy magazin volt a kezében, de most odadobta az ügyeletes asztalára, ismét előhúzta a bunkóját, és hanyagul ütögette bal kezének ujjperceit.
A kurafi! álmélkodott Bill Dodge. Sohasem láttam még itt egeret.
Ez okos jószág válaszolta Dean. És egyáltalán nem fél.
Honnan tudod?
Már járt itt éjszaka. Percy is látta. Brutal úgy hívja, hogy Gőzhajó Vili.
Percy csak vicsorgott erre, de semmit sem szólt, csak gyorsabban csapkodta a bunkóval a kézfejét.
Figyeld csak mondta Dean. Végigjött, egészen az asztal elé. Kíváncsi vagyok, megteszi-e újra.
Megtette, nagy ívben elkerülve az Elnököt, mintha nem tetszene neki apagyilkosunk szaga. Benézett két üres cellába, az egyikben még a matrac nélküli üres priccsre is fölszaladt egy szimmantásra, majd visszatért a halálsorra. Percy meg csak állt ott egész idő alatt, ütögette a kezét, a változatosság kedvéért meg se szólalt, csak azt akarta, hogy az egér megbánja, amiért visszajött. Móresre akarta tanítani.
Szerencsétek, hogy nem kell beültetnetek a Füstösbe mondta Bill akaratlan érdeklődéssel. Jó sok időbe telne, amíg bekötnétek, és a fejére tennétek a sapkát.
Percy még mindig nem szólt, csak nagyon lassan megmarkolta a bunkót, úgy, ahogy az ember egy jó szivart fog.
Az egér ismét ott állt meg, ahol korábban, alig egy méterre az asztaltól, és éppen úgy nézett föl Deanre, mint egy rab a rácsok mögül. Rásandított egy másodpercig Billre, majd ismét Deanre összpontosított. Percyt mintha egyáltalán nem méltatta volna figyelemre.
Bátor kis fickó, meg kell adni mondta Bill. Valamicskét följebb emelte a hangját. Hé! Hé! Gőzhajó Vili!
Az egér egy kicsit megrezzent, fülét hegyezte, de nem szaladt el, sőt nem is adta jelét, hogy inába szállt volna a bátorsága.
Most figyelj szólt oda Dean, akinek eszébe jutott, hogy etette meg Brutal az egeret a marhahúsos szendvicsével. Nem tudom, megcsinálja-e ismét, de...
Letört egy darabot a Ritz kekszből, és odaejtette az egér elé. Az állat csak nézte egy másodpercig éles, fekete szemével a narancsszín morzsát, és remegő cémabajusszal szimatolt. Azután kinyújtotta a mancsát, fölvette a kekszet, lecsüccsent, és enni kezdett.
Nahát, nem vagyok magamnál! kiáltotta Bill. Olyan akkurátusán eszik, mint egy lelkész a parókián szombat este!
Inkább úgy zabál, mint a nigger szokta a dinnyét jegyezte meg Percy, de az őrök rá se hederítettek. Ami azt illeti, a Főnök vagy az Elnök sem. Az egér végzett a keksszel, de továbbra is csak ült, összetekert farkára támaszkodva, és bámulta a kékbe öltözött óriásokat.
Hadd próbáljam meg én is! mondta Bill. Letört még egy darabot a kekszből, az asztal fölé hajolt, és óvatosan leejtette. Az egér megszimatolta, de nem nyúlt hozzá.
Aha bólintott Bill. Biztos jóllakott.
Dehogy rázta meg a fejét Dean. Tudja, hogy csak kisegítő vagy.
Kisegítő vagyok? Hát ez szép! Majdnem olyan régen vagyok itt, mint Harry Terwilliger! Ha nem régebben!
Csillapodj, öreg harcos, csillapodj! vigyorgott rá Dean. Csak figyelj, és majd meglátod, igazam van-e. Újabb morzsát dobott át az asztal pereme fölött, az egér pedig fölkapta, és ismét falatozni kezdett, ügyet sem vetve Bill Dodge adományára, ám alig haraphatott egyet-kettőt, amikor Percy hozzávágta a botját, mint egy lándzsát.
Az egér apró célpont, de meg kell adni, hogy átkozottul jó dobás volt, talán szét is csapta volna Vili fejét, ha a reflexei nem olyan élesek, mint a törött üveg. Lebukott igen, pontosan, mint egy emberi lény , és elejtette a kekszdarabkát. A súlyos hikoribunkó elsüvített a feje és a gerince fölött, annyira közel, hogy összeborzolta a bundáját (legalábbis Dean ezt mondta, és én ráhagytam, noha nem vagyok biztos benne, hogy csakugyan elhittem), majd lepuffant a zöld linóleumra, és onnan nekipattant egy üres cella rácsainak. Az egér nem állt meg ellenőrizni, hogy nem tévedésről van-e szó; nyilván eszébe jutott, hogy valahol másutt van sürgős dolga, megfordult, és egy szempillantás alatt elinalt a folyosón a sötétzárka ajtaja irányába.
Percy ordított mérgében tudta, milyen közel járt a sikerhez , és megint utánavetette magát. Bill Dodge valószínűleg ösztönösen elkapta a karját, de Percy kitépte magát. Dean azt mondta, mégis ez menthette meg Gőzhajó Vili életét, de nem sokon múlott. Percy nem egyszerűen meg akarta ölni, hanem péppé akarta zúzni, így hát rohant, hosszú, groteszk szökkenésekkel, mint egy szarvas, ormótlan fekete bakancsával dobogva. Az utolsó két lépéssel majdnem utolérte: az egér először jobbra pattant, azután baka ugrott. Hosszú, rózsaszín farka villant még egy utolsót, amikor bevágódott az ajtó alá, és agyő, idegen, nem volt sehol.
A francba! üvöltött föl Percy, és tenyérrel rácsapott az ajtóra, azután sorra vette az összes kulcsát, azzal a szándékkal, hogy bemegy a sötétzárkába, és folytatja az üldözést.
Dean utánajött a folyosón, tudatos lassúsággal, hogy fegyelmezze magát. Egyik énje, mondta nekem, szívesen kinevette volna Percyt, de a másik legszívesebben megragadta, megperdítette, és a magánzárka ajtajához nyomta volna, hogy a lelket is kiverje belőle. Legfőképp azért, mert megriadt: a mi munkánk az E blokkban az volt, hogy minimumra csökkentsük a feszkót, márpedig Percy Wetmore-nak gyakorlatilag feszkó volt a második keresztneve. Vele dolgozni annyit jelentett, mint úgy hatástalanítani egy bombát, hogy közben valaki a hátad mögé lopakodik, és mindegyre összecsap két cintányért. Egyszóval idegfeszítő volt. Dean azt mondta, ezt az idegfeszültséget látta Arlen Bitterbuck tekintetében... de még az Elnökében is, holott az az úriember rendszerint olyan hűvös volt, mint a jegelt uborka.
És volt ebben még valami más is. Dean valahol már kezdte elfogadni az egeret, mint nos, ha talán nem is mint a barátját, de olyasvalakit, aki hozzátartozik a blokk életéhez. Ezért nem helyeselte, amit Percy tett és tenni szándékozott. Még akkor sem, ha egy egérrel akarta megtenni. És hogy Percy sohasem látta be, miért nem helyes, amit tesz, tökéletesen példázza, miért volt alkalmatlan a munkára, amelyet végezni akart.
A folyosó végébe érve Dean visszanyerte az önuralmát, és már azt is tudta, hogy fogja elintézni a dolgot. Az egyetlen, amit Percy nem bírt elviselni, az az volt, ha hülyének nézték, és ezt tudtuk is róla.
Hát, haver, ezt megint eltoltad mondta Dean, és egy kicsit vigyorgott, hogy bosszantsa Percyt.
Az csúnyán nézett rá, és hátradobta a haját a homlokából.
Tartsd a szád, Négyszemű. Pipás vagyok. Ne ingerelj még jobban.
Szóval megint kipakolsz? kérdezte Dean komoly képpel, de a szeme, az nevetett. No, ha megint kipakolsz, nem törölnéd fel a padlót?
Percy az ajtóra nézett. Majd a kulcsaira. Egy másik, hosszú, forró, eredménytelen hajszára gondolt a puha falú szobában, miközben mindenki ott áll és őt lesi... még a Főnök és az Elnök is.
Kutya legyek, ha értem, mi ebben olyan nevetséges mondta. Nincs szükségünk egerekre a blokkban már így is elég féreg van itt, egerek nélkül is.
Ahogy mondod, Percy bólintott Dean, fölemelve a kezét. Volt ekkor egy pillanat, mesélte nekem másnap éjjel, amikor azt hitte, hogy Percy mindjárt ráveti magát.
Ekkor odaballagott Bill Dodge, és elsimította a dolgot.
Azt hiszem, ezt te ejtetted el mondta, és odaadta Percynek a botját. Ha két centivel lejjebb célzol, akkor eltörted volna a kis fattyú gerincét.
Percy melle nyomban dagadni kezdett.
Hát igen, nem volt egy rossz dobás mondta, gondosan visszaillesztve fejbeverőjét a hülye derékszíjára. Baseballoztam a gimiben. Kétszer is volt olyan dobásom, amibe az ütő nem tudott belenyúlni.
Csakugyan? ámuldozott Bill, és hangjának tiszteletteljes árnyalata (noha Percy háta mögött rákacsintott Deanre) feloldotta a feszültséget.
Ja bólintott Percy. Egyszer odalent Knoxville-ben. Azok a városi fiúk azt se tudták, mihez kapjanak. Kétszer hazafutottak. Tökéletes lett volna a meccs, ha a bíró nem olyan balfasz.
Dean most annyiban hagyhatta volna a dolgot, de rangidős volt Percyhez képest, és a rangidős munkájához hozzátartozik a beosztott okítása, és akkor Coffey és Delacroix előtt még azt hitte, hogy Percy tanítható, így hát megfogta Wetmore csuklóját: Azért abba gondolj bele, amit most tettél mondta, ahogy később elmesélte, komolyra, de nem szemrehányóra fogott hangon. Legalábbis nem nagyon szemrehányóra.
Csak hát Percy esetében ez nem működött. Percy nem tudott tanulni... mi viszont igen.
Figyelj, Négyszemű, én tudom, mit csináltam. El akartam kapni azt az egeret! Mi vagy te, vak?
Ugyanakkor megrémítetted Billt, engem és őket is válaszolta Dean, és rámutatott Bitterbuckra meg Flandersre.
Na és? húzta ki magát Percy. Nem a bölcsődében vannak, ha nem vetted volna észre. Noha ti többnyire úgy bántok velük.
Hát pedig én nem szeretem, ha megijesztenek mordult föl Bill , és itt dolgozom, ha nem vetted volna észre, Wetmore. Én nem tartozom a balfaszaid közé.
Percy összehúzott szemmel és egy árnyalatnyi bizonytalansággal nézett rá.
Őket pedig nem ijesztgetjük jobban, mint muszáj, mert éppen elég feszültség van bennük tette hozzá Dean, még mindig halkan. Olyan embereknek, akikben nagy a feszültség, elpattanhatnak az idegei. Kárt tehetnek magukban. Vagy másokban. Néha még a magunkfajtákat is bajba keverhetik.
Ettől megrándult Percy szája. „Bajba keveredni", ez hatott rá. Bajt keverni, az oké. Bajba keveredni, az nem.
Az a dolgunk, hogy beszéljünk, nem az, hogy ordítsunk folytatta Dean. Az az ember, aki ordítozik a foglyokkal, olyan ember, aki elvesztette a hidegvérét.
Percy tudta, ki írta ezt a szöveget: én. A főnök. Akkor még nem veszett ki a jóindulat Percy Wetmore és Paul Edgecombe kapcsolatából, és ez, emlékezzenek rá, nyáron volt, jóval azelőtt, hogy az igazi nagy napok elkezdődtek volna.
Jobban fogod csinálni mondta Dean , ha úgy tekinted ezt a helyet, mint egy intenzív osztályt egy kórházban. A legjobb csendben maradni...
Én úgy tekintem, mint egy vödör pisit, amibe bele kell fojtani a patkányokat vágott közbe Percy. Most pedig hagyjál.
Kitépte magát Dean markából, átfurakodott közte és Bill között, majd lehajtott fejjel elindult a folyosón. Egy kicsit túl közel ment az Elnökhöz elég közel ahhoz, hogy Flanders elkaphassa és beverhesse a fejét a tulajdon drágalátos hikoribotjával, ha történésen Flanders olyan ember lett volna. Persze nem ilyen fából faragták, de a Főnököt talán igen. Ő, ha lehetett volna, talán megagyabugyálta volna Percyt, csak hogy móresre tanítsa. Ezzel kapcsolatban Dean mondott valamit a következő éjszakán, ami azóta is megmaradt bennem, mert valóságos próféciának bizonyult.
Wetmore nem fogja föl, hogy semmiféle hatalma nincs fölöttük mondta Dean. Hogy akármit csinál, nem ronthatja tovább a helyzetüket, mert csak egyszer ültethetik őket villamosszékbe. Amíg ezt be nem szedi, addig veszélyes önmagára és mindenki másra is.
Percy bement az irodámba, és bevágta maga mögött az ajtót.
Nahát, nahát álmélkodott Bill Dodge. Csak nem nőtt furunkulus a tökén?
Te még a felét sem ismered a dolgainak mondta Dean.
Ejnye, hát nézzed a derűsebb oldalát tanácsolta Bill. Mindig azt tanácsolta, hogy nézzük a dolgok derűsebb oldalát, nekünk pedig viszketett a tenyerünk, úgy szerettük volna orrba vágni, valahányszor kicsúszott a száján. A trükkös egered legalább megúszta.
Igen, de nem látjuk többé mordult rá Dean. Azt hiszem, ennek a rohadt Percy Wetmore-nak most sikerült elriasztania.
Logikus gondolat volt, de téves. Az egér mindjárt másnap este visszajött, ami történetesen egyike volt Percy Wetmore két szabadnapjának, mielőtt fölvette volna a temetői műszakot.
Gőzhajó Vili hét óra körül jelent meg. Ott voltam, amikor előkerült, és ott volt Dean is. Harry Terwilliger szintén. Harry az asztalnál ült. Én tulajdonképpen nappalos voltam, de ottragadtam, mert rászántam még egy plusz órát a Főnökre, akinek addigra erősen közeledett az ideje. Bitterbuck külsőre közönyös volt, ahogyan törzsének hagyományai előírták, de láttam, hogy a halátfélelem úgy bontogatja benne a szirmait, mint egy mérgező virág. Így hát beszélgettünk. Lehetett beszélgetni velük nappal is, de az nem volt jó, mert olyankor a tornaudvarban üvöltöztek és dumáltak (néha verekedtek is), a műhelyben pufogott a gép, ami a rendszámokat nyomta, és az őrök mindegyre ordítottak, hogy tedd le azt a csákányt vagy markold meg azt a kapát, különben szétrúgom a segged, Harvey. Négy óra után kicsit jobb volt a helyzet, hat után még jobb. Hattól nyolcig volt a legmegfelelőbb idő. Azután viszont ismét kezdtek belopakodni az agyukba a régi gondolatok; látni lehetett a szemükben, mint a délután árnyékait. Akkor jobb hagyni a dolgot. Még hallják, amit mondasz, de nem értik. Nyolc után fölkészülnek, hogy bámulják az éjszakát, és elképzeljék, milyen érzés, amikor a fejükbe nyomják a fémsapkát, és milyen szagú a levegő a verejtékes arcukra húzott fekete zsákban.
De én jó időben kaptam el a Főnököt. Mesélt nekem első feleségéről, meg hogy hogyan épített rönkházat odafönt Montanában. Azok voltak, mondta, az élete legboldogabb napjai. A víz olyan tiszta és hideg volt, hogy az ember úgy érezte, beléhasít, valahányszor megkóstolta.
Hé, Mr. Edgecombe mondta. Gondolja, hogy ha az ember őszintén megbánja, ami rosszat tett, akkor visszamehet abba az időbe, amikor a legboldogabb volt, és örökké ott élhet? Létezik, hogy ilyen a mennyország?
Azt hiszem, létezik válaszoltam. Hazudtam, de a legkevésbé se bántam meg. Anyám formás térdén tanultam meg az örökkévalóság dolgait, és abban hiszek, amit a Szentírás mond a gyilkosokról: hogy számukra nincs örök élet. Abban hiszek, hogy egyenesen a pokolba jutnak, ahol tűzviharban égnek, amíg Isten végül oda nem biccent Gábrielnek, hogy megfújhatja a végítélet harsonáját. Amikor az angyal ezt megteszi, ők kialszanak... és valószínűleg boldogan teszik. De soha még csak nem is célzok erre a hitemre, amikor Bitterbuckkal vagy bármelyikükkel beszélek. Úgy gondolom, a szívük mélyén ők is tudják ezt. Hol vagyon a te atyád fia, akinek a vére az égre kiált föl a földről, kérdezte Isten Káintól, és kétlem, hogy az a problémás gyerek különösebben meglepődött volna ezeken a szavakon; fogadok, minden lépésénél hallotta, amint Ábel vére sikolt a föld alól.
A Főnök mosolygott, amikor otthagytam, talán a montanai házra gondolt, meg a feleségére, amint hever a tűz fényében, és meztelen a melle. Ő hamarosan még forróbb tűzbe fog lépni. Efelől nem volt kétségem.
Visszaballagtam a folyosón, és Dean elmesélte, hogyan tűzött össze előző éjszaka Percyvel. Azt hiszem, megvárt engem, hogy elmondhassa, én pedig figyelmesen hallgattam. Mindig figyelmesen hallgattam, ha Percy volt a téma, mivel száz százalékig egyetértettem Deannel. Percyt olyan embernek tartottam, aki sok bajt okozhat, nekünk éppúgy, mint saját magának.
Ahogy Dean befejezte, feltűnt kézzel írott bibliai idézetekkel („Megszánja az Úr az ő szolgáit", Móz. V 32,36, „Bizonyára pedig a ti véretekért, amelyben vagyon a ti élő lelketek, bosszút állok", Móz. I. 9,5, meg hasonló vidám, szívderítő mondatok) teleírt piros kajáskocsijával az öreg Tütü. Vettünk tőle szendvicset meg ásványvizet. Dean aprópénz után kotorászott a zsebében, és éppen azt mondta, hogy nem látjuk többé Gőzhajó Vilit, az az átkozott Percy Wetmore jól elijesztette, amikor megszólalt az öreg Tütü:
Akkor az ott micsoda?
Odanéztünk, hát nem személyesen az imént említett egér szökdécsel fölfelé a halálsoron? Jött egy keveset, megállt, körülnézett kicsiny olajpötty szemével, azután ismét elindult.
Hé, egér! kiáltott rá a Főnök, mire az egér megállt, és a bajuszát remegtetve nézett rá. Én mondom, pontosan olyan volt, mintha a nyamvadék tudná, hogy neki szóltak. Te valami lélekvezető vagy? Bitterbuck odavetett neki egy kis sajtot a vacsorájából. Pont az egér előtt ért földet, de Gőzhajó Vili épphogy rápillantott, majd ismét elindult fölfelé a halálsoron, és be-benézett az üres cellákba.
Edgecombe főnök! kiáltotta az Elnök. Mit gondol, tudja a kis fattyú, hogy Wetmore nincs itt? Mert úgy éljek, én így gondolom!
Ugyanazt éreztem... de nem mondtam ki hangosan.
Kijött a folyosóra Harry, úgy rángatta följebb a nadrágját, ahogyan azután szokta, ha üdítő perceket töltött a klóban, és kerekre nyílt szemmel megtorpant. Tütü is bámult, besüppedt vigyora csúful eltorzította arcának ernyedt és fogatlan alsó részét.
Az egér megállt a szokott helyén, farkát a lábai köré kanyarította, és fölnézett ránk. Megint azokra a képekre kellett gondolnom, amelyeken bírók mondanak ítéletet boldogtalan rabok fölött... mégis, volt-e valaha ehhez foghatóan apró és rettenthetetlen rab? Nem mintha rab lett volna, úgy jöhetett-mehetett, ahogy neki tetszett. Mégsem bírtam kiverni a fejemből ezt a gondolatot. Ismét az jutott eszembe, hogy legtöbbünk ilyen aprónak fogja érezni magát élete végeztével az Úr ítélőszéke előtt, de nagyon kevesen fogunk ilyen bátran viselkedni.
Hát a mindenit! mondta az öreg Tütü. Ahogy ott ül, akkora, mint a Hüvelyk Matyi.
Még nem is láttál semmit, Tütü mondta Harry. Ezt figyeld! A mellényzsebébe nyúlt, és elővett egy viaszos papírba csomagolt szeletnyi fahéjalmát. Letörte a végét, és a padlóra dobta. A gyümölcs száraz volt és kemény, azt hittem, elpattog az egér mellett, de az kinyújtotta az egyik mancsát, olyan szórakozottan, ahogy az ember a legyeket hajtja el, és simán leütötte. A csodálattól és a meghökkenéstől valamennyien fölnevettünk, akkora hangerővel, amekkorától az egérnek a nyakába kellett volna szednie a lábát, de ő csupán összerezzent. Fölcsípte az aszalt almadarabkát, néhányszor megnyalta, majd leejtette, és fölnézett ránk, mintha azt mondaná: Nem rossz, még mitek van?
Tütü kinyitotta a kocsiját, elővett egy szendvicset, kicsomagolta, és lecsípett belőle egy falat szalámit.
Kár erőlködnöd mondta Dean.
Hogy? kérdezte Tütü. Nincs olyan egér, amék otthagy egy darab szalámit, ha hozzájut. Tiszta hülye vagy!
De én tudtam, hogy Deannek igaza van, és láttam Harry arcán, hogy ő is tudja. Voltak átmenők, és voltak állandók. Az egér valahogy tudta a különbséget. Hülyeség, de így volt.
Az öreg Tütü a földre ejtette a szalámit, és ahogy biztosra is vettem, az egér hozzá se nyúlt; egyszer megszagolta, majd egy lépést hátrált.
Átkozott kurafi mondta az öreg Tütü. Sértődött volt a hangja.
Kinyújtottam a kezem. Add ide.
Mi? Ugyanezt a szenvicset?
Ugyanezt. Kifizetem.
Tütü odaadta. Fölemeltem a felső kenyérszeletet, lecsíptem egy morzsát, áthajítottam az ügyeletesi asztal széle fölött. Az egér nyomban előreszökkent, fölkapta, és enni kezdte. Egy miatyánknyi idő se kellett, és a szalámi eltűnt.
De még ilyet! sipította Tütü. Szentséges ég! Acci csak ide!
Kikapta a kezemből a szendvicset, letépett egy jókora darab húst nem egy morzsányit, hanem egy szeletet , és ledobta, hogy majdnem az egér fejére esett, mint egy kalap. Az állat ismét hátrált, szimatolt (egérnek nem volt ekkora szerencséje a gazdasági válság idején, a mi államunkban biztosan nem), azután fölnézett ránk.
Gyerünk, egyél! biztatta Tütü, még az előbbinél is sértettebb hangon. Mi a baj?
Dean átvette a szendvicset, és leszórt egy darab felvágottat. Addigra már olyan volt az egész, mint valami különös úrvacsorai szertartás. Az egér tüstént fölkapta és behabzsolta. Azután megfordult, visszament a folyosón a sötétzárkáig, útközben megállt, bekukkantott két üres cellába, rövid felderítőutat tett egy harmadikban. Megint az ötlött az eszembe, hogy valakit keres, és ez alkalommal nehezebb volt kiverni a fejemből.
Senkinek nem mesélem el mondta Harry, félig tréfásan, félig komolyan. Mindenekelőtt, mert senkit sem érdekel. Másodszor, mert nem hinnének nekem, még ha meghallgatnának is.
Csak a ti kezetekből eszik, haverok mondta Tütü. Hitetlenkedve csóválta a fejét, majd nehézkesen lehajolt, fölvette, amit az egér visszautasított, és bedobta a saját fogatlan szájába, amely engedelmesen nyámmogni kezdett. De mér?
Nekem van egy jobb kérdésem vágott közbe Harry. Honnan tudja, hogy Percy nincs itt?
Nem tudja válaszoltam. Az csak véletlen, hogy ma este állított be.
Ám ezt egyre nehezebb volt elhinni, ahogy teltek a napok, és az egér kizárólag akkor bukkant föl, ha Percy nem volt szolgálatban, vagy más műszakba volt beosztva, esetleg egy másik blokkban tartózkodott. Mi Harry, Dean, Brutal és én úgy véltük, Percy hangja vagy a szaga lehet az oka. Gondosan kerültük, hogy túl sokat emlegessük az egeret. Szavak nélkül is úgy véltük, hogy elronthatna valamit, ami különleges... és szép, csak mert annyira idegenszerű és finom. Végül is Vili választott ki minket, valamilyen módon, amit még ma sem értek. Talán Harry járt legközelebb az igazsághoz, amikor azt mondta, nem lenne jó másoknak is elmondani, nem csupán azért, mert nem hinnék el, hanem mert nem is érdekemé őket.
Eljött az ideje Arlen Bitterbuck kivégzésének, aki a valóságban nem volt törzsfőnök, csupán első az öregek között a wasita rezervátumban és tagja a csiroki tanácsnak is. Ittas fővel megölt egy embert, aki ugyancsak részeg volt. Szétzúzta a fejét egy betondarabbal. A nézeteltérést egy pár csizma okozta, így tehát azon az esős nyáron az én öregeim tanácsa úgy döntött, hogy a Főnök életének július tizenhetedikén legyen vége.
A látogatási idő a Cold Mountain legtöbb rabjánál merevebben meg van szabva, mint az acélgerenda, de ez nem vonatkozott a mi fiainkra az E blokkban. Bitterbuckot tehát tizenhatodikán kiengedték a kávézó melletti hosszú szobába, az Árkádba. Középen ezt a szobát egy drótháló osztotta ketté, amelybe szögesdrótot is fontak. Ide jött el a Főnök második felesége és azok a gyermekei, akik még törődtek vele. Itt volt az ideje a búcsúnak.
Bill Dodge és két kisegítő kísérte le az Árkádba. Nekünk többieknek az volt a dolgunk, hogy egy órába belegyömöszöljünk legalább két próbát, de ha lehet, hármat.
Percy nem nagyon tiltakozott, amikor Bitterbuck kivégzésének idejére beosztottam Jack Van Hayhez a kapcsolószobába; túlságosan zöldfülű volt ahhoz, hogy tudja, jó helyre került-e vagy rosszra. Csak annyit tudott, hogy lesz egy négyszögletes, hálós ablaka, amelyen keresztülnézhet, és noha valószínűleg a szék hátulját fogja látni az eleje helyett, még mindig elég közel lesz, hogy láthassa a röpködő szikrákat.
Ugyanazon a falon kívülre egy fekete telefont szereltek, amelyen nem volt sem tekerő, sem tárcsa. Az a telefon csak csöngeni tudott, és csak egy helyről volt hívható: a kormányzó irodájából. Sok börtönfilmet láttam az évek során, amelyekben megszólal ez a telefon, épp mikor valami ártatlan tökfilkónál már nyomnák a kapcsolót, de a mienk soha, egyetlenegyszer sem csöngött az én E blokkban töltött éveim alatt. A filmekben olcsó a menekülés.
Az ártatlanság is az. Fizetsz egy negyeddollárost, és amit cserébe kapsz, az sem ér többet. A valódi élet többe kerül, és a csattanó rendszerint egészen más.
Lent az alagútban volt egy próbababánk, amit eltolhattunk a halottaskocsihoz, a többire az öreg Tütüt használtuk. Valahogy ő lett az évek során az elítéltek dublőre, és ez olyan hagyomány volt, mint ahogy az ember Márton-napkor libát eszik, akár szereti, akár nem. A személyzet tagjai kedvelték, szórakoztatta őket fura kiejtése, amelyet a déli börtönévek még inkább felpuhítottak. Szintén francia volt, csak kanadai és nem cajun. Még Brutalt is mulattatta az öreg Tütü. Csak engem nem. Úgy láttam, hogy a maga módján öregebb és kopottabb változata Percy Wetmore-nak; túl kényeskedő ahhoz, hogy öljön és megpörköltesse a saját tojásait, ugyanakkor szereti a pecsenye szagát.
Valamennyien ott voltunk a próbán, ahogy ott kellett lennünk magán az eseményen is. Brutus Howell „placcra került", ahogy mi mondani szoktuk, azaz ő helyezte fel a fémsapkát, figyelte a kormányzó telefonját, hívta oda, amikor kellett, az orvost a fal mellől, és kiadta az utasítást a szerkezet bekapcsolására, amikor eljött az idő. Ha minden jól megy, senkinek sem lesz kifogása. Ha nem, akkor a tanúk Brutalt fogják hibáztatni, az igazgató pedig engem. Egyikünk sem panaszkodott miatta. Nem volt mit tenni, a világ így forog. Megragadhatod és foroghatsz vele együtt, vagy megállhatsz tiltakozni, és akkor rögvest lerepít magáról.
Az első próbánál Dean, Harry Terwilliger és én odamentünk a Főnök cellájához, alig három perccel azután, hogy Bill és emberei átkísérték Bitterbuckot az Árkádba. A cellaajtó nyitva volt, az öreg Tütü a Főnök priccsén ült, pihés fehér haja röpködött.
Csupa trutymó ez a lepedő közölte Tütü. Biztos ki akarta fújni a tojásait, mielőtt megsütnétek. És fölvihogott.
Pofa be, Tütü mondta Dean. Játsszuk komolyan.
Rendben mondta Tütü, és nyomban borzalmas komolyra igazította az arcát, de közben kacsintott. Sohasem látszott olyan virgoncnak, mint amikor a halálba menőt játszotta.
Előreléptem. Arlen Bitterbuck, mint az igazságszolgáltatás és az állam tisztviselője, blabla, parancsom van, blabla, a kivégzés tizenkettő nulla egykor blabla, lépjen előre.
Tütü fölállt a priccsről. Előrelépek, előrelépek, előrelépek mondta.
Fordulj meg szólt rá Dean, és amikor Tütü megfordult, Dean megvizsgálta korpás feje búbját. A Főnök feje búbját holnap este leborotválják, és Dean meg fogja vizsgálni, hogy nem maradt-e rajta valami. A borosta zavarhatja a vezetőképességet, és még jobban megnehezíti a dolgokat. Minden, amit ma teszünk, azért történik, hogy megkönnyítsük a dolgokat.
Rendben, Arlen, mehetünk mondtam Tütünek, és elindultunk.
Végigmegyek a folyosón, végigmegyek a folyosón, végigmegyek a folyosón mondta Tütü. Én balról kísértem, Dean jobbról, Harry mögötte jött. A folyosó végén jobbra fordultunk, el a tornaudvari élettől a raktárbeli halál felé. Beléptünk az irodámba, ahol Tütü kérés nélkül térdre esett. Hiába, tudta a forgatókönyvet, jobban, mint bármelyikünk. Hiszen mindegyikünknél régebben volt itt.
Imádkozom, imádkozom, imádkozom mondta Tütü, és fölemelte göcsörtös kezét. Olyan volt a két keze, mint az a híres metszet, valószínűleg tudják, melyikre gondolok. Az Úr az én pásztorom, és így tovább és így tovább.
Mi Bitterbuck vallása? kérdezte Harry. Nem hozhatunk valami csiroki varázslót, hogy a pöcsét rázza itt.
Tulajdonképpen...
Még mindig imádkozom, még mindig imádkozom, még mindig imádkozom! harsogott túl Tütü.
Pofa be, vén fasz! szólt rá Dean.
De hát imádkozom!
Magadban!
Mi van, srácok? bömbölt ki Brutal a raktárból. Azt ugyancsak kiürítettük. Már a halál zónájában voltunk; szinte érezni lehetett a szagát.
Ne verd azt a rohadt nyáladat! ordított vissza Harry. Ne légy már olyan istentelenül türelmetlen!
Imádkozom vigyorgott Tütü, csúnya, beesett vigyorával. Türelemért, csak egy kis türelemért imádkozom.
Szóval Bitterbuck keresztény, ő maga mondta közöltem velük , és tökéletesen megfelel neki a baptista szivar, aki Tillman Clarkhoz jött. Schuster a neve. Én is bírom. Gyors, és nem borítja ki őket. Talpra, Tütü. Egy napra épp eleget imádkoztál.
Megyek mondta Tütü. Megint megyek, megint megyek, igen uram, megyek a halálsoron.
Akármilyen kurta volt is, egy kicsit le kellett hajolnia, hogy átférjen az iroda túlsó végében levő ajtón. Nekünk még mélyebben meg kellett görnyednünk. Ez kényes pillanat egy igazi elítéltnél, és amikor átnéztem az emelvényre, ahol az Öreg Füstös állt, és láttam Brutalt fegyverrel a kézben, elégedetten bólintottam. Eddig minden rendben.
Tütü lement a lépcsőn, és megállt. A negyven-egynéhány összehajtható szék már a helyén volt. Bitterbuck olyan szögben vonul oda az emelvényhez, hogy biztos távolban legyen a nézőktől, és a biztonság kedvéért féltucatnyi őr is lesz ott, köztük Bill Dodge. A nyilvánvaló kísértés ellenére még sohasem fordult elő, hogy egy elítélt veszélyeztetett volna egy tanút... és én azt akartam, hogy ez így is maradjon.
Készen vagytok, fiúk? kérdezte Tütü, amikor fölvettük eredeti alakzatunkat az irodámból levezető lépcső aljában. Bólintottam, és odamentünk az emelvényhez. Sokszor gondoltam arra, hogy ilyenkor leginkább egy díszőrségre emlékeztetünk, amelyik elfeledkezett a zászlóról.
És nekem mit kell majd tennem? kérdezte Percy a drótháló mögül, amely elválasztotta a raktárát a kapcsolószobától.
Figyelj és tanulj feleltem.
És ne markolászd a bögyörődet dünnyögte Harry. Tütü azonban meghallotta, és fölvihogott.
Fölkísértük az emelvényre. Tütü magától megfordult öreg veterán bevetés közben. Leülök trillázta , leülök, leülök, helyet foglalok az Öreg Füstös ölében.
Jobb térdre ereszkedtem a jobb lába előtt, Dean bal térdre ereszkedett a bal lába előtt. Ebben a helyzetben voltunk a legsebezhetőbbek a támadással szemben, amennyiben az elítélt megvadul... ami néha előfordult. Mindketten kicsit befelé fordítottuk a térdünket, hogy az ágyékunkat védjük, és leszegtük a fejünket, hogy a torkunkat takarjuk. És természetesen a veszély csökkentésének érdekében olyan sebesen rögzítettük a bokákat, ahogy csak tudtuk. A Főnök papucsot fog viselni utolsó sétáján, de a „rosszabb is történhetett volna” nem sok vigasztalás egy eltört gégéjű embernek. És annak sem, aki a földön fetreng, akkorára dagadt herékkel, mint egy-egy disznósajt, miközben negyven néző köztük a sajtó több képviselője üldögél rusztikus széken, és nézi az eseményt.
Rögzítettük Tütü bokáját. Dean oldalán a csat kicsivel vastagabb, mert abban van az elektród. Amikor Bitterbuck holnap éjszaka leül, meg lesz borotválva a bal vádlija. Az indiánoknak amúgy is alig van testszőrzetük, de nem kockáztathatunk.
Miközben mi rögzítettük Tütü bokáját, Brutal kikötötte a jobb csuklóját, Harry könnyed mozdulattal előrelépett, és rögzítette a balt. Amikor végeztek, Harry intett Brutalnak, ő pedig odaszólt Van Haynek:
Egyes kapcsolás!
Hallottam, hogy Percy megkérdezi Jack Van Hayt, mit jelent ez (nehéz volt elhinni, mennyire nem tud semmit, milyen keveset szedett föl, amióta az E blokkban volt), és hallottam Van Hay mormogó magyarázatát. Ma semmit sem jelent az egyes kapcsolás, de holnap éjjel, amikor Van Hay meghallja Brutal kiáltását, elfordítja azt a kart, amely beindítja a B blokk mögötti generátort. A tanúk hallani fogják a generátor folyamatos, mély zümmögését, a fények börtönszerte felragyognak.
A többi cellában a raboknak fel fog tűnni ez a ragyogás, és azt fogják hinni, máris megtörtént a dolog, vége a kivégzésnek; pedig valójában még csak akkor kezdődik.
Brutal megkerülte a széket, hogy Tütü láthassa. Arlen Bitterbuck, önt polgártársai esküdtbíróságának jóváhagyásával az állam tiszteletreméltó bírája villamosszék általi halálra ítélte. Isten óvja az állam népét. Akar valamit mondani az ítélet végrehajtása előtt?
Ja válaszolta Tütü. A szeme ragyogott, ajka fogatlan, boldog vigyorra nyílt. Sült csirkét kérek vacsorára és szaftos kolompárt, bele akarok szarni a kalapodba, továbbá Mae West üljön az ölembe, mert én egy kanos anyaszomorító vagyok.
Brutal igyekezett megőrizni zord arckifejezését, de lehetetlen volt. Hátravetette a fejét, és hahotázni kezdett. Dean az emelvény peremére rogyott, mint akit találat ért, a térde közé ejtett fejjel, és sakálként vonított, egyik kezével a homlokát szorongatta, mintha az agyát akarná a helyén tartani. Harry a falhoz csapkodta a fejét, és bugyborékolt, mintha egy falat kaja akadt volna a torkán. Még Jack Van Hay is nevetett, noha nem éppen a humorérzékéről volt híres. Én magam is éreztem az ingert, hát persze hogy éreztem, de valahogy megfékeztem. Holnap éjjel mindez valóság lesz, és egy ember fog meghalni ott, ahol most Tütü ül.
Pofa be, Brutal mondtam. Nektek is, Dean és Harry. Tütü, még egy ilyen megjegyzés, és az lesz az utolsó. Szólok Van Haynek, hogy igazából kettes kapcsolás.
Tütü rám vigyorgott, mintha azt mondaná, hogy Edgecombe főnök rendes ember, igazán rendes. De a pillantása összehúzott szemű, meghökkent sandalgássá változott, amikor nem viszonoztam a mosolyát.
Mi a hézag? kérdezte.
Ez nem vicc válaszoltam. Ez a hézag, és ha nincs annyi eszed, hogy felfogd, akkor jobb, ha zárva tartod a lepényiesődet. Pedig vicces volt a maga módján, és azt hiszem, épp ettől dühödtem be.
Körülnéztem, és láttam, hogy Brutal engem bámul, egy kicsit még mindig vigyorogva.
A francba! morogtam. Túl öreg vagyok már ehhez a munkához.
Dehogy válaszolta Brutal. Legjobb formádban vagy, Paul. De nem voltam abban, ő sem volt, ebben a rohadt szakmában egyikünk sem volt abban, és ezt mindketten tudtuk. Mégis az volt a legfontosabb, hogy a nevetőroham elmúlt. És ez jó, mert a legkevésbé azt szerettem volna, hogy holnap este eszébe jusson valakinek Tütü aranyköpése, és elölről kezdődjön az egész. Önök azt mondhatnák, hogy ez lehetetlen, egy őr nem röhögheti el magát, miközben egy halálraítéltet kísér a tanúk előtt a villamosszék felé, de ha nyomás alatt vagyunk, bármi megtörténhet. Az ilyesmiről pedig legalább húsz évig beszélnek az emberek.
Megnyugodtál, Tütü? kérdeztem.
Igen válaszolta, és elfordított arca olyan volt, mintha ő lenne a világ legöregebb, legdurcásabb kisgyereke.
Intettem Brutalnak, hogy folytathatja a próbát. Levette a szék hátán levő rézhorogról az álarcot, ráhúzta Tütü fejére, megkötötte az álla alatt, szorosra húzva a zsinórt, hogy a tetején levő lyuk a lehető legszélesebbre táguljon. Majd előrehajolt, kivette a vödörből a nedves szivacskorongot, egyik ujjával megnyomta, és megnyalta az ujja hegyét. Miután végzett, visszadobta a szivacsot a vödörbe. Holnap nem fogja. Holnap begyömöszöli a szék hátára akasztott fémsapka alá. Ma azonban nem; semmi szükség, hogy összevizezzük Tütü vén fejét.
A sapka acélból volt, és a két oldalán lógó vezetékekkel úgy festett, mint valami rohamsisak. Brutal rátette az öreg Tütü fejére, és rányomta a fekete álarc tetején tátongó lyukra.
Fölteszik a sapkát, fölteszik a sapkát, fölteszik a sapkát dudorászta Tütü. Most feszültebb és fojtottabb volt a hangja. A szíjak miatt majdnem csukva kellett tartania a száját, és gyanítom, hogy Brutal kicsit szorosabbra húzta a csatokat, mint amennyire a próba szükségessé tette. Brutal hátralépett, szembefordult az üres székekkel és azt mondta:
Arlen Bitterbuck, most addig fut át a testén a villanyáram, amíg az állam törvényének végzése szerint meg nem hal. Isten irgalmazzon a lelkének. A hálóval fedett négyszögre nézett. Kettes kapcsolás!
Az öreg Tütü, talán hogy újrapezsdítse korábbi komikus vénáját, rángatódzni és ugrálni kezdett a székben, ahogy az Öreg Füstös igazi vendégei sohasem szoktak.
Sülök! kiáltotta. Sülök! Süüülök! Tyűűű! Én vagyok a pulykakakas-pecsenye!
Láttam, hogy Harry és Dean rá se hederítenek. Hátat fordítottak a Füstösnek, és az irodámba vezető ajtót nézték a raktár túlsó végében.
Hát kutya legyek mondta Harry , ha az egyik tanú nem jött egy nappal korábban.
A küszöbön, farkát pedánsán a lábai köré csavarintva, olajfekete gyöngyszemével minket figyelve ott ült az egér.
A kivégzés jól ment ha egyáltalán létezik „jó” kivégzés (amit én erősen kétlek), akkor Arlen Bitterbucknak, a wasita csiroki törzsi tanács legelső öregének kivégzése az volt. Rosszul fonta be a varkocsait a keze túlságosan remegett , és a legidősebb lánya, egy harminc-egynéhány éves asszony segített neki, hogy szép és egyenletes legyen a fonat. Szeretett volna tollakat is fonni a végébe, egy sólyomnak, apja madarának tollait, de nem járultam hozzá. Meggyulladhatott volna. Természetesen nem ezt mondtam neki, csak annyit, hogy a szabályok nem engedik. Nem tiltakozott, csupán lehajtotta a fejét, és csalódott helytelenítése jeleként a halántékára tette a kezét. Ez az asszony nagy méltósággal viselkedett, amivel gyakorlatilag szavatolta, hogy az apja is így fog tenni.
A Főnök tiltakozás és húzódozás nélkül hagyta el a celláját, amikor eljött az ideje. Némelyiknek úgy kell a rácsról lefeszegetni az ujjait egyet-kettőt el is törtem szolgálatom alatt; sohasem fogom elfelejteni azokat a halk roppanásokat , de a Főnök nem tartozott közéjük, hála istennek! Egyenes tartással ment végig a halálsoron az irodámig, majd térdre borult, hogy imádkozzon Schuster testvérrel, aki a saját tragacsával gurult idáig a Mennyei Fény baptista templomból. A testvér elénekelt a Főnöknek néhány zsoltárt, és az indián sírni kezdett, amikor Schuster a szép híves patakra kerített sort. De ebben sem volt semmi rossz, semmi hisztéria vagy efféle. Azt hiszem, valami olyan vízre gondolhatott, amely olyan tiszta és hideg, hogy minden kortynál szinte vágja az ember száját.
Őszintén szólva örülök, ha sírnak egy kicsit. Akkor kezdek félni, ha nem teszik.
Sok ember nem tud segítség nélkül fölkelni térdeltéből, de a Főnök ezt is jól csinálta. Először egy cseppet megtántorodott, mintha elszédült volna, és Dean kinyújtotta a kezét, hogy megtámogassa, de Bitterbuck már vissza is nyerte az egyensúlyát, így hát kimentünk.
Szinte valamennyi szék foglalt volt, az emberek halkan sugdolóztak, ahogy akkor szokták, amikor arra várnak, hogy elkezdődjék az esküvő vagy a temetés. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor Bitterbuck megingott. Nem tudom, volt-e ott valaki, aki zavarta, vagy a sokaság idegesítette, de hallottam, amint halk nyögés indul el a torkából, és karja, amelyet fogtam, hirtelen sokkal merevebb lett, mint annak előtte. A szemem sarkából láttam, hogy Harry Terwilliger már mozdul, hogy elzárja a Főnök hátrálásának útját, ha Bitterbuck úgy döntene, hogy megnehezíti a dolgunkat.
Megszorítottam a könyökét, és egy ujjal megütögettem a karját.
Keményen, Főnök mondtam a szám sarkából, az ajkamat meg se mozdítva. Ezek az emberek arra az egyre fognak emlékezni, hogy hogyan mentél el. Mutasd meg nekik, hogy hal meg egy wasita.
Rám pillantott, és aprót biccentett. Azután megfogta egyik varkocsát, amelyet a lánya font, és megcsókolta. Brutalra néztem, aki legjobb kék egyenruhájában pompázva, pihenjállásban várakozott a szék mögött; zubbonyának minden gombja kifényesítve csillogott, kalapja rátartian ült nagy fején. Alig észrevehetően odabólintottam neki, ő rám nézett, és előrelépett, hogy segítsen Bitterbucknak fölhágni az emelvényre, ha szükség mutatkozna rá. Nem mutatkozott.
Attól kezdve, hogy Bitterbuck leült, alig egy perc telt el addig a pillanatig, amikor Brutal odaszólt: Kettes kapcsolás! és kissé kihúzta magát. A fények ismét elhalványodtak, de csak egy árnyalatnyit; az ember nem is vehette észre, ha nem nézett éppen oda. Ez azt jelentette, hogy Van Hay megnyomta azt a gombot, amelyikre valamelyik okos azt a címkét ragasztotta, hogy MABEL HAJSZÁRÍTÓJA. Halk zümmögés hallatszott a sapka alól, Bitterbuck előrevetődött, megfeszítve a csatokat és a mellét keresztező szíjakat. A fal mellől kifejezéstelen arccal figyelt a börtön orvosa, ajkát annyira összepréselte, hogy a szája egyetlen fehér sebhellyé vékonyodott. Nem volt csapkodás és rángatózás, ahogy az öreg Tütü csinálta a próba idején, csak ez a heves rándulás, mint amikor az ember csípőből előrelendül egy hatalmas kielégülés közben. A Főnök kék inge megfeszült a gomboknál, közöttük kínosan kimosolygott a hús.
Érezhető lett a szag. Önmagában nem volt kellemetlen, csupán a képzettársítások miatt.
Sohasem voltam képes lemenni az unokám házának pincéjébe, amikor magukhoz vettek, noha ott volt a kisfiának a villanyvonata, amit annyira szeretett, hogy az élményt meg akarta osztani a dédapjával. Sejthetik, hogy nem a vonat zavart, a transzformátort nem tudtam elviselni. Ahogy az zümmögött. És amilyen szaga lett, ha átmelegedett. Még annyi év után is a Cold Mountainra emlékeztetett az a bűz.
Van Hay harminc másodpercet adott a Főnöknek, azután levette a kakaót. A doktor előrelépett, és meghallgatta sztetoszkóppal. Most nem sutyorogtak a tanúk. A doktor kiegyenesedett, és a hálós ablakra nézett. Egyenetlen mondta, és egyik ujját megforgatta a levegőben. Hallott néhány zavaros dobbanást Bitterbuck melléből, amelyek valószínűleg éppen olyan értelmetlenek voltak, mint a lefejezett csirkék végső futása, de jobb, ha nem kockáztatunk. Az ember nem szeretné, ha az ügyfél hirtelen fölülne a hordágyon, amikor félúton vagyunk vele az alagútban, és azt üvöltené, hogy ég.
Van Hay ráengedte az áramot, és a Főnök ismét előrelendült, egy kicsit jobbra-balra rándulva az áram karmaiban. A doki ismét meghallgatta, és bólintott. Vége. Megint sikerült megsemmisítenünk azt, amit nem teremthetünk. Pár tanú halkan suttogott, de a legtöbben csak ültek, lehajtott fejjel bámulva a padlót, mintha megdöbbentek volna. Vagy szégyenkeznének.
Harry és Dean odajött a hordággyal. Tulajdonképpen Percynek kellett volna fognia az egyik végét, de ő ezt nem tudta, és senki sem fárasztotta magát, hogy közölje vele. A Főnököt, aki még mindig a fekete selyemcsuklyát viselte, Brutal és én emeltük rá a hordágyra, és annyira siettünk át vele az alagútba vezető ajtón, amennyire futás nélkül lehetett. Füst túlságosan is sok füst gomolygott a maszk tetején levő lyukból, a bűz förtelmes volt.
Tyű, ember! rikkantott Percy reszketegen. Mi ez a szag?
Eriggy csak az utamból, és állj félre reccsent rá Brutal, és odadübörgött Percy mellett a falra szerelt tűzoltókészülékhez. Az a régi fajta volt, amelyiket pumpálni kell. Dean eközben lerántotta a csuklyát. Nem volt olyan rossz, mint lehetett volna; Bitterbuck bal varkocsa füstölgött, akár egy kupac nedves avar.
Ez igazán semmi mondtam Brutalnak. Nem szerettem volna vegyi slejmet törölgetni a halott arcáról, mielőtt a hullaszállítóba kerül. Addig ütögettem a Főnök arcát (Percy egész idő alatt tágra meresztett szemmel bámult), amíg a füstölgés meg nem szűnt. Azután levittük a tizenkét falépcsőn az alagútba. Itt borzongató és nedves volt a levegő, akár egy kazamatában, üresen pittyegtek a vízcseppek. A börtön rendszámgyártó műhelyében készült, kezdetleges bádogernyős lámpák világították meg a téglafalú alagutat, amely tíz méterrel az út alatt futott. A teteje boltíves volt és nyirkos. Valahányszor erre jártam, mindig úgy éreztem magam, mint egy Edgar Allan Poe-novella szereplője.
Egy kerekes kocsi várakozott itt. Rátettük Bitterbuck testét, és én egy utolsó pillantást vetettem rá, hogy lássam, rendben van-e minden a hajával. Az a varkocs elég csúnyán megégett. Sajnálattal állapítottam meg, hogy fejének azon az oldalán a mutatós kis fonat már csak egy megfeketedett bütyök.
Percy arcul ütötte a halottat. Tenyerének tompa csattanásától valamennyien megugrottunk. Percy pimasz vigyorral és ragyogó szemmel sandított ránk, majd visszanézett Bitterbuckra. Adiós, Főnök mondta. Remélem, elég forró üstbe kerülsz a pokolban.
Ezt ne csináld mondta Brutal. Hangja üresen és szónokiasan kongott a csepegő alagútban. Megfizette a tartozását. Egálba van. Ne nyúlj hozzá.
Á, fújd föl válaszolta Percy, de nyomban hátrált, amikor Brutal elindult feléje, és mögötte úgy szökött fel az árnyéka, mint azé a majomé a Morgue utcai kettős gyilkosság történetében. Ám Brutal, ahelyett hogy elkapta volna, csupán a kocsi fogantyúját markolta meg, és lassan tolni kezdte Arlen Bitterbuckot az alagút túlsó vége felé, ahol utolsó sofőrje várakozott a földes útpadkán. A kocsi keménygumi kerekei nyögtek a deszkákon; tovahaladó árnyéka nőtt-zsugorodott a téglafalon; Dean és Harry megragadták a Főnök lábához tett lepedőt, és ráterítették az arcára. Az már kezdte fölvenni azt a viaszos jellegtelenséget, amely a holtakra jellemző, ártatlanokra és bűnösökre egyaránt.
Amikor tizennyolc éves voltam, Paul nagybácsim, az, akiről elneveztek, meghalt szívrohamban. Anyám és a papa elvittek magukkal Chicagóba, hogy részt vegyünk a temetésen, és meglátogassuk apai ági rokonságomat, akik közül sokkal még sohasem találkoztam. Majdnem egy hónapig voltunk távol. Bizonyos értelemben kellemes volt ez a kirándulás, szükséges és izgalmas, másrészt viszont borzalmas. Tudják, fülig szerelmes voltam a lányba, aki a feleségem lett két héttel a tizenkilencedik születésnapom után. Egy éjszaka annyira vágyakoztam utána, hogy elveszítettem az uralmat a szívemben és a fejemben (ó, igen, és a golyóimban) égő tűz fölött, és írtam neki egy levelet, amelynek sehogy sem akart vége lenni kiöntöttem benne az egész szívemet, egyszer se olvasva el, hogy mit is írtam, mert attól féltem, hogy a gyávaság megállít. Nem állított meg, és amikor egy hang a fejemben azt trombitálta, hogy őrültség lesz postázni egy ilyen levelet, mert a meztelen szívemet adom a kezébe, egy gyerek lélegzetelállító nemtörődömségével vettem semmibe a következményeket. Gyakran tépelődtem, vajon Janice megkapta-e azt a levelet, de sohasem tudtam elég bátorságot gyűjteni, hogy megkérdezzem. Csak annyit tudok, hogy nem találtam meg, amikor átnéztem a holmiját a temetés után, de ez persze semmit sem jelent. Azt hiszem, azért nem kérdeztem, mert féltem tudomásul venni, hogy a lángoló episztola kevesebbet jelentett neki, mint nekem.
Négy oldal volt, azt hittem, soha életemben nem fogok ennél többet írni, erre tessék. Máris ennyi, és a végét még nem is látom. Ha tudtam volna, hogy ilyen hosszú lesz a történet, lehet, el sem kezdem. Nem sejtettem, mennyi ajtót nyit ki az írás, mintha a papám régi töltőtolla nem is toll volna, hanem valami különös tolvajkulcs. Az egér a legjobb példa rá, hogy miről beszélek; Gőzhajó Vili, Mr. Jingles, a halálsor egere. Amikor írni kezdtem, még nem jöttem rá, milyen fontos valaki (igenis valaki) is ő. Például az a mód, ahogy mintha kereste volna érkezése előtt Delacroix-t nem hiszem, hogy valaha is elgondolkodtam volna rajta, mielőtt írni és emlékezni kezdtem.
Azt hiszem, azt akarom kifejezni, hogy nem is sejtettem, milyen messzire kell visszamennem, hogy mesélhessek önöknek John Coffeyról, vagy hogy milyen sokáig kellett a cellájában hagynom azt az embert, akinek akkora lába volt, hogy nemcsak túlért a priccsen, de le is lógott a földre. Nem akartam, hogy elfeledkezzenek róla, értik? Azt akartam, hogy lássák, amint fölnéz a cellája mennyezetére, potyogtatja némán a könnyeit, vagy eltakarja arcát a karjával. Azt akartam, hogy hallják őt, zokogásként csukladozó sóhajtásait, időnkénti könnyes nyögéseit. Nem a kín és a megbánás hangjai voltak, mint azok a bűntudattól éles jajdulások, amilyeneket néha lehet hallani az E blokkban; Coffey könnyes szeméhez hasonlóan ezek is valahogy eltávolodtak attól a fájdalomtól, amelyet megszoktunk. Valamilyen módon tudom, hogy őrülten fog hangzani, hát persze hogy tudom, de miért ne írnék le olyasmit, amit szívem mélyéből igaznak érzek , valahogyan olyan volt, mintha az egész világ miatt búsulna, csillapíthatatlanul hatalmas bánattal. Néha csak ültem ott és beszéltem hozzá, ahogy mindegyikükhöz szoktam a beszélgetés volt a mi legnagyobb, legfontosabb feladatunk, mint azt hiszem, már említettem , és igyekeztem megvigasztalni. Nem éreztem, hogy valaha is sikerült volna, és tudják, egy kicsit örültem, amiért szenved. Úgy éreztem, kiérdemelte, hogy szenvedjen. Még arra is gondoltam néha, hogy felhívom a kormányzót (vagy ráveszem Percyt, hogy tegye meg ő, a fenébe is, az ő nyomorult nagybátyja volt, nem az enyém) és megkérem, hogy halasszák el a kivégzést. Még nem szabad elégetnünk, mondtam Volna. Még nagyon is bántja, túlságosan belerágta magát a dolog, tépi a belsejét, mint egy éles horog. Uram, tisztelettel, adjon neki még kilencven napot. Hadd tegye meg magával azt, amit mi nem tehetünk meg vele.
Ennek a John Coffeynak az emlékét akarnám belevésni az agyukba, mielőtt visszatérnék oda, ahol elkezdtem: ezt a John Coffeyt, aki hevert a priccsén, ezt a John Coffeyt, aki félt a sötétben, amire talán meg is volt az oka, mert lehet, hogy a sötétben két szőke fürtös árnyék már nem kislányok, hanem bosszúálló hárpiák várakozott rá. Ezt a John Coffeyt, akinek szeméből folyton ömlött a könny, mint vér a sebből, amely sohasem tud begyógyulni.
Így aztán a Főnök megégett, az Elnök elvonult legalábbis a C blokkig, ahol a Cold Mountain százötven életfogytosának zöme élt. Neki még tizenkét év jutott. A börtön mosodájában fulladt meg 1944-ben. Nem a Cold Mountain mosodájában; ezt a börtönt 1933-ban bezárták. Nem hinném, hogy a raboknak sokat számított volna: a falak azok falak, ahogy az őrizetesek mondják, és azt hiszem, az Öreg Füstös pontosan olyan halálos a külön kis kőkriptájában, mint a Cold Mountain raktárában.
Mármost az Elnököt valaki arccal belenyomta egy dézsa vegytisztítóba, és benne is tartotta. Mire az őrök kihúzták, alig maradt arca. A személyazonosságát az ujjlenyomataiból állapították meg. Mindent összevéve jobban járt volna az Öreg Füstössel... de akkor nem kapott volna még tizenkét évet, igaz? Bár kétlem, hogy sokat töprengett volna rajta életének utolsó percében, miközben a tüdeje azt próbálta tanulni, hogy lehet belélegezni a Hexlite-ot és a lúgos folttisztítót.
Sohasem tudták meg, hogy ki tette. Addigra én elkerültem a büntetés-végrehajtástól, de Harry Terwilliger írt, és elmesélte. „Főképp azért változtatták meg az ítéletét, mert fehér volt, írta Harry, mégis ugyanarra a sorsra jutott. Én úgy gondolom el, mint egy sokáig halogatott kivégzést, amelyre úgyis sort kerítenek, amint lejár az idő.”
Nyugodt időszak volt ez az E blokkban, miután az Elnök elment. Harryt és Deant átmenetileg elvezényelték, egy kis ideig csupán én, Brutal és Percy voltunk a halálsoron, azaz igazából Brutal és én, mert Percy nemigen tüntetett ki bennünket jelenlétével. Én mondom maguknak, az a fiatalember a zsenije volt a munkakerülésnek. És igen gyakran (de csak ha Percy nem volt jelen), a többi haverok is betoppantak, ahogy Harry szerette mondani, „egy jó kis csevelyre". Sokszor az egér is fölbukkant. Etettük, ő pedig falatozott, üldögélt, olyan méltóságteljesen, mint Salamon, és figyelt minket ragyogó kis olajpötty szemével.
Jó hetek voltak ezek, nyugodt és laza hetek, még Percy olykori kárpálásaival együtt is. De minden jó dolog véget ér egyszer, és egy esős hétfőn, július végén mondtam már, milyen esős és nedves volt az a nyár? ott találtam magam, amint ülök a nyitott cellában, és várom Eduárd Delacroix-t.
Meglepő robajjal érkezett. A tornaudvarba nyíló ajtó kivágódott, bezúdult rajta a fény, lánccsörgés elegyedett angolt és cajun franciát összezagyváló rémült makogással (ez az a tájszólás, amelyet a Cold Mountain foglyai da bayou-nak hívnak) és Brutal kiabálásával: Hé! Hagyd abba! A Krisztusát! Hagyd abba, Percy!
Félig-meddig elszunnyadtam Delacroix későbbi priccsén, de most sietve fölpattantam, a szívem vadul vert. Ilyesfajta lárma sohasem hallatszott még az E blokkban, amíg Percy ide nem jött; úgy hozta magával, mint valami bűzt.
Mozogj, te rohadt francia buzi! ordította Percy, tökéletesen figyelmen kívül hagyva Brutalt. Már jött is, egy emberkét hurcolva a hóna alatt, aki alig volt nagyobb, mint egy tekebábu, másik kezében a bunkóját lógatta, és paprikavörös arccal vicsorgott. Ugyanakkor mégis mintha örült volna. Delacroix próbált lépést tartani vele, de lábbilincsek voltak rajta, és akármilyen sebesen kapkodta a lábát, Percy csak még gyorsabban vonszolta. Kiugrottam a cellából, éppen időben, hogy estében elkapjam, így ismerkedtünk össze.
Percy fölemelt bunkóval rontott rá, én a fél karommal tartottam távol. Addigra odaszuszogott Brutal is, aki éppen olyan döbbentnek és zavartnak látszott, mint amilyennek én éreztem magam.
Ne engedje, hogy megüssön, m'sieu motyogta Delacroix. S'il vous platt, s'il vous piait! [Uram. Kérem, kérem! (francia)]
Hadd kapjam el, hadd kapjam el! ordította Percy, és előrelendült. Csépelni kezdte Delacroix vállát. A francia fölemelte a karját, sikoltott, a bot pedig pufogott kék börtöningén. Láttam aznap este, amikor levette az ingét: a teste tele volt zúzódásokkal. Gyilkos volt, nem jó fiú, de mi nem így szoktuk intézni az ügyeket az E blokkban. Legalábbis amíg Percy oda nem jött.
Hé! Hé! ordítottam. Hagyd ezt abba! Egyáltalán mi ez az egész? Igyekeztem beékelni magamat Delacroix és Percy közé, de nem sok sikerrel. Percy botja tovább suhogott, tőlem hol jobbra, hol balra. Előbb-utóbb engem talál el szándékolt célpontja helyett, és akkor komoly hirig alakul ki a folyosón, nem érdekel, ki a rokona. Nem tudtam volna visszafogni magam, Brutal pedig alig várta, hogy beszálljon. Tudják, bizonyos értelemben azt kívánom, bárcsak megtettük volna. Lehet, hogy megváltoztatott volna néhány későbbi fejleményt.
Szar buzi! Majd én megtanítlak, hogy nyúlkálj hozzám, tetves köcsög!
Puff! Puff! Puff! Delacroix-nak már vérzett az egyik füle, és sivalkodott. Nem takargattam tovább, elkaptam a vállát, és betaszajtottam a cellába, ahol kitárt karral botladozott a priccse felé. Percy egy szökelléssel megkerült, és egy kemény búcsúrúgást helyezett el a fogoly fenekén, mintegy megadva neki a végsebességet. Ekkor Brutal a vállánál fogva megragadta mármint Percyt , és keresztülhajította a folyosón.
Elkaptam a sínen csúszó cellaajtót, és berántottam, majd visszafordultam Percyhez. Döbbenetem, zavarodottságom harcot vívott a veszett haraggal. Percy elég hónapot töltött nálunk ahhoz, hogy rájöjjünk, nemigen kedveljük, de most először mértem föl, mennyire gátlástalan.
Ott állt, engem lesett enyhe félelemmel azt mindig tudtam, hogy született gyáva , a protekciója tudatában mégis magabiztosan. Ebben igaza volt. Úgy sejtem, akármennyit magyaráztam is, lesznek, akik nem fogják föl az okát, de hát ezek csak a történelemkönyvből ismerik azt a kifejezést, hogy nagy gazdasági válság. Aki akkor élt, annak ez sokkal többet jelent könyvbe írt szavaknál, és ha állandó munkád volt, testvér, akkor úgyszólván mindent megtettél, hogy meg is tartsd.
Percy arcából lassan elszivárgott a vörösség, de azért még mindig ki volt pirulva, haja, amely rendes körülmények között hátra volt nyalva, és ragyogott a bölcsőzsírtól, a homlokába lógott.
A Krisztusát, hát mi volt ez? kérdeztem. Én az én blokkomban még sohasem sohasem ütöttem meg foglyot!
Ez a kis fattyú el akarta marni a tökömet, amikor kihajtottam a kocsiból! válaszolta Percy. Azt kapta, ami járt neki, és meg is fogja kapni ismét!
Rábámultam, szótlanul a döbbenettől. Az Isten kék ege alatt élő legmohóbb homoszexuálisról sem tudtam elképzelni, hogy azt tegye, amit Percy állított. A legfajtalanabb rab is lekókadt, amikor beköltöztették a halálsor valamelyik rácsos lakosztályába.
Visszanéztem Delacroix-ra. A priccsén gunnyasztott, karjával még mindig az arcát védve. Bilincs volt a karján, láncok futottak a bokájáig. Aztán Percyhez fordultam. Tűnés innen mondtam. Majd később beszélgetünk.
Benne lesz a jelentésedben? kérdezte harciasan. Mert ha igen, én is jelenthetek, ugye tudod?
Nem akartam jelentést írni, csak látni sem bírtam. Meg is mondtam neki.
Az ügy le van zárva fejeztem be. Láttam, hogy Brutal rosszallóan néz rám, de nem törődtem vele. Mozgás, tűnj el. Eredj az igazgatóságra, és mondd meg, hogy el kell olvasnod a leveleket, és segíteni akarsz a csomagszobában.
Naná. Visszanyerte az önuralmát, vagy azt az idegesítő pökhendiséget, ami az önuralmat pótolta nála. Hátrasöpörte a homlokából a haját fehér, puha és kicsi keze volt, mint egy kamasz lánynak , azután odament a cellához. Ahogy Delacroix meglátta, még jobban hátrabújt a priccse végébe, miközben angol-francia keverék nyelven habogott.
Még nem végeztem veled, Pierre mondta Percy, majd ugrott egyet, amikor Brutal a vállára ejtette hatalmas kezét.
Dehogynem végeztél mordult rá Brutal. Most pedig söprés. Szíjj egy kis friss levegőt.
Úgyse félek tőled mondta Percy. Egy fikarcnyit sem. Rám sandított. És tőled se. Pedig félt. A napnál világosabban látni lehetett a szemében, és ez még veszedelmesebbé tette. Egy Percy-féle alak még magát sem ismeri annyira, hogy tudja, mit fog tenni a következő percben vagy pillanatban.
Akkor annyit tett, hogy hátat fordított nekünk, és hosszú, pökhendi lépésekkel végigmasírozott a folyosón. Megmutatta a világnak, mi történik, amikor cingár, félig kopasz kis franciák megpróbálják elkapni a tojásait, és istenuccse ő távozott győztesként a terepről.
Gyorsan lezavartam a beszédemet, hogy rádiózni szoktunk, és hogy milyen jól bánunk azzal, aki rendesen viselkedik. Nem arattam túlzott sikert a kis prédikációval. Delacroix egész idő alatt sírdogált, olyan messze gunnyasztott tőlem, amennyire lehetett, épp csak be nem bújt a sarokba. Összerándult minden mozdulatomra, és szerintem egyhatodát nem hallotta annak, amit mondtam. De nem is baj. Nem hinném, hogy annak a szentbeszédnek bármiféle értelme lett volna.
Tizenöt perc múlva visszamentem az íróasztalhoz, ahol a megrendült Brutus Howell nyálazta a ceruzát, amellyel a látogatók könyvét vezettük.
Nem hagynád abba, az isten szerelmére, mielőtt megmérgezed magad? kérdeztem.
Jóságos Jézus Krisztus válaszolta, letéve a ceruzát. Soha többé nem szeretnék még egy ilyet, amikor foglyot hoznak a blokkba.
A papám mindig azt állította, hogy három az igazság feleltem.
Hát remélem, hogy a papád ezúttal hülyeséget állított felelte Brutal, de természetesen tévedett. Balhé volt John Coffey érkeztekor, és tökéletes cirkusz, amikor „Vad Bill" is csatlakozott hozzánk fura, de mintha tényleg úgy lenne, hogy három az igazság. Megismerkedésünk Vad Bill-lel, aki úgy lépett rá a halálsorra, hogy rögtön gyilkolni is akart, nem volt más, tömören szólva, mint félreérthetetlen figyelmeztetés.
Ez a Delacroix tényleg elkapta a bögyörőjét? kérdeztem.
Brutal felhorkant. Össze volt bilincselve a bokája, és az öreg Percy túlságosan hevesen rángatta. Megbotlott, és majdnem elesett, miközben kiszállt a meseautóból. Amikor megbotlott, széttette a kezét, ahogy elesőben szoktuk, és az egyikkel hozzáért Percy nadrágjának az elejéhez. Totál véletlenül.
Szerinted Percy is tudta? kérdeztem. Vagy talán csak ürügynek használta, mert szerette volna Delacroix-t megverni? Hogy megmutassa, ki a főnök ebben a díszes társaságban?
Ja bólintott lassan Brutal. Asszem, erről lehetett szó.
Akkor figyelnünk kell rá mondtam, és beletúrtam a hajamba. Mintha ez a munka nem lenne enélkül is elég kemény. Úristen, hogy gyűlölöm az egészet. Hogy gyűlölöm őt.
Én is. És mondjak még valamit, Paul? Nem is értem. Van protekciója, ezt értem, de mért arra használja, hogy itt dolgozzon, ezen a rohadt halálsoron? Egyáltalán bárhol az állami büntetés-végrehajtásnál? Mért nem valamelyik szenátornak a titkára, vagy mért nem ő tartja fejbe, hogy mikor van a kormányzóhelyettesnek találkozója? A rokonai fixen tudnának neki szerezni mást is, ha kérné, akkor hát miért van itt?
Megráztam a fejem. Nem tudtam. Egy csomó dolog volt, amit akkor nem tudtam. Azt hiszem, naiv voltam.
Ezek után a dolgok visszazökkentek a megszokott kerékvágásba... legalábbis egy időre. A megyeszékhelyen készülődtek John Coffey tárgyalására, és Trapingus megye seriffje, Homer Cribus elvetette az ötletet, hogy egy lincselő csőcselék noszogassa meg egy kissé az igazságszolgáltatást. Nem mintha nekünk számított volna; az E blokkban senki sem törődött a hírekkel. Az élet a halálsoron valahogy olyan volt, mint egy hangszigetelt szobában. Időről időre az ember hallott suttogásokat, amelyek valószínűleg robbanások voltak a külvilágban, de azonkívül semmit. John Coffeyval nem fognak sietni, mert cefetül biztosak akarnak lenni vele kapcsolatban.
Percy néhányszor nekitámadt Delacroixnak. A második alkalommal félrehúztam, és azt mondtam, jöjjön be az irodámba. Nem ez volt az első beszélgetésem Percyvel a viselkedéséről, és nem is az utolsó, de meg kellett tennem, mert már világosan láttam, miféle alak. Szíve mélyén könyörtelen kölyök volt, aki nem azért jár állatkertbe, hogy tanulmányozza, hanem hogy kővel dobálja a ketrecbe zárt állatokat.
Ne menj a közelébe, megértetted? mondtam. Hacsak nem kapsz rá külön parancsot, a közelébe ne menj!
Percy hátrafésülte a haját, azután megtapogatta cuki kezecskéjével. Imádta a haját buzerálni.
Semmit sem csináltam vele válaszolta. Csak megkérdeztem, milyen érzés volt elevenen elégetni kisgyereket. Tágra nyílt szemű ártatlansággal nézett rám.
Hagyd abba, különben jelentés megy róla mondtam.
Elnevette magát. Annyi jelentést írsz, amennyit akarsz. Utána úgyis az enyém jön. Megmondtam, amikor behozták. Majd meglátjuk, kire hallgatnak inkább.
Előrehajoltam, ujjaimat összekulcsoltam az asztalon, és így szóltam, barátságosan bizalomtelinek szánt hangon:
Brutus Howell nem nagyon kedvel téged mondtam. És amikor Brutal nem kedvel valakit, olyankor ő is megcsinálja a saját jelentését. Csak ő nem sokat cicózik a tollal, a ceruzát sem nyaldoshatja örökké, ezért ököllel szokta megírni. Ha érted, mire gondolok.
Percy elégedett vigyora kissé elhalványodott.
Mit akarsz ezzel mondani?
Semmit sem akarok mondani. Mondtam valamit. És ha egyetlen szót szólsz a... barátaidnak... erről a beszélgetésről, akkor azt fogom mondani, hogy az egészet te találtad ki. Kerek szemű komolysággal néztem rá. Mellesleg én igyekszem jóban lenni veled, Percy. Azt mondják, a bölcsnek egy szó is elég. Miért akarsz mindenáron civakodni Delacroix miatt? Nem ér annyit az az ember.
Ez bevált egy darabig. Béke volt. Sőt néhányszor még el is tudtam küldeni Percyt Deannel vagy Harryvel, amikor Delacroix-nak zuhanyoznia kellett. Éjszakánként bekapcsoltuk a rádiót, Delacroix kezdett belesimulni az E blokk egyhangú napirendjébe, béke volt.
Aztán egy éjjel hallottam, hogy nevet.
Harry Terwilliger ült az asztalnál, és hamarosan ő is elkezdett nevetni. Fölkeltem, és odamentem Delacroix cellájához, hogy lássam, mi olyan mulatságos.
Ezt nézze, kapitány! mondta, amikor megpillantott. Megszelídítettem egy egeret!
Gőzhajó Vili volt az. Odabent Delacroix cellájában. Sőt: a cajun vállán ült, és nyugodtan bámult bennünket a rácson át apró olajpötty szemével. Farkát a lábai köré kanyarította, tökéletesen nyugodtnak tűnt, akárcsak Delacroix; barátom, el nem hitted volna, hogy ez ugyanaz az ember, aki nem egészen egy hete reszketve kuporgott a prices végében. Szakasztott úgy nézett ki, mint a lányom karácsony reggelén, mikor lemegy és megtalálja az ajándékokat.
Nézze! mondta Delacroix. Az egér a jobb vállán ült. A francia kinyújtotta a bal kezét. Az egér fölszaladt a fejére, a hajába kapaszkodva (amely hátul elég sűrű volt), majd lefutott a túloldalon. Delacroix fölvihogott, amikor az állat farka megcsiklandozta a nyakát. Az egér csuklóig lerohant a karján, majd megfordult, fölnyargalt a bal vállára, ahol ismét a lábai köré kanyarította a farkát.
Még ilyet! ámuldozott Harry.
Én tanítottam be erre! büszkélkedett a francia. Egy francot idomítottál te, gondoltam, de nem szóltam. A neve Mr. Jingles.
Dehogy javította ki jóindulatúan Harry. Ez Gőzhajó Vili, mint a mozgóképen. Howell főnök nevezte el így.
Ez Mr. Jingles! mondta Delacroix. Bármely más témában hajlandó volt engedni, akár a hó is lehetett fekete, de az egér nevét illetően kőkemény volt. A fülembe súgta. Kapitány, nincs egy doboz a számára? Kaphatnék egy dobozt az egeremnek, akkor velem alhatna? Hangja kezdte fölvenni azt a mézesmázos tónust, amit ezerszer hallottam korábban. A priccs alá tenném, egy csepp gond se volna vele, egyszer sem.
Sokat javul az angolságod, amikor akarsz valamit mondtam, hogy húzzam az időt.
Ohó! súgta Harry, és oldalba bökött. Itt jön a probléma.
De Percy akkor este nem olyannak tűnt, mint aki rosszban sántikál. Nem simogatta a haját, nem babrálta a botját, és egyenruhája zubbonyának legfelső gombja ki volt gombolva. Első alkalommal láttam ilyennek, döbbenetes volt, hogy egy apróság mennyire meg tud változtatni valakit. De leginkább az arca volt meghökkentő, mert nyugalom honolt rajta. Nem derű nem hiszem, hogy Percy Wetmore-nak lett volna egyetlen derűs porcikája , hanem olyasvalaki pillantása, aki rájött, hogy kivárhat, amíg a dolgok a kívánsága szerint alakulnak. Jókora változás volt ez egy olyan fiatalemberben, akit alig néhány napja még Brutus Howell öklével fenyegettem meg.
Delacroix azonban nem vette észre a változást; cellája falához lapult, térdét fölhúzta a melléig. A szeme akkorára nőtt, hogy elnyelte a fél arcát. Az egér felszaladt feje tar búbjára, és ott leült. Nem tudom, emlékezett-e rá, hogy neki is van oka gyanakodni Percyre, de az biztos, hogy úgy nézett ki, mint aki nem felejtett. Valószínűleg csupán megszimatolta a kis francia félelmét, azért viselkedett így.
Lám, lám! mondta Percy. Úgy látszik, barátot találtál, Eddie.
Delacroix megpróbált válaszolni úgy sejtem, valami üres dacoskodással, hogy mi történik Percyvel, ha bántani meri kis haverját , de semmi sem jött ki a száján, csak az alsó ajka remegett kissé. Mr. Jingles a feje búbján nem remegett. Ült zavartalan nyugalommal, hátsó lábaival Delacroix hajában, a két mellsőt szétvetve a kopasz fejbőrön, és Percyt bámulta, mintha fölmérné. Ahogy az ember egy régi ellenséget méreget.
Ez nem ugyanaz, mint amelyiket én kergettem? nézett rám Percy. Amelyik a sötétzárkában lakik?
Bólintottam. Arra gondoltam, hogy Percy nem látta az újonnan megbérmált Mr. Jinglest az utolsó üldözés óta, és most nem adta jelét, hogy megint meg akarná kergetni.
De igen, az válaszoltam. Csak Delacroix azt mondja, hogy a neve Mr. Jingles és nem Gőzhajó Vili. Azt mondja, az egér súgta a fülébe.
Még ilyet hümmögött Percy. Hát hogy mennyi csoda van a világon! Félig-meddig azt vártam, hogy előhúzza a botját, és elkezdi ütögetni a rácsokat, csak hogy megmutassa Delacroix-nak, ki a főnök, de csak állt ott csípőre tett kézzel, és bámult befelé.
Semmi okom nem volt rá, mégis folytattam: Delacroix épp most kért egy dobozt, Percy. Úgy gondolja, hogy az egér odabent alhatna. Mint afféle kedvenc. Kétkedés bujkált a hangomban, és inkább éreztem, mint láttam, hogy Harry meglepetten néz rám. Mi a véleményed?
Az, hogy egy éjszaka majd odaszarik az orrára, miközben Delacroix alszik, azután lelép válaszolta Percy , de ez már az ő gondja. Valamelyik éjszaka egész csinos szivardobozt láttam Tütü kocsiján. Bár nem tudom, hajlandó-e megválni tőle. Nyilván akar majd érte két centet, talán egy tízest is.
Most megkockáztattam egy pillantást Harry felé, és láttam, hogy látott szájjal bámul. Ez nem volt épp olyan, mint Ebenezer Scrooge színeváltozása karácsony reggelén, miután a szellemek elbántak vele, de azért cefetül közel állt hozzá.
Percy közelebb hajolt Delacroix-hoz, bedugva arcát a rácsok közé. Delacroix még hátrább vonult. Istenre esküszöm, a falba is bebújt volna, ha teheti.
Van egy cented vagy pláne egy tízesed a szivardobozra, faszikám? kérdezte Percy.
Négy pennym van válaszolta Delacroix. Odaadom a dobozért, hajó, s'il est bon. [Ha jó! (francia)]
Tudod, mit mondta Percy. Ha az a fogatlan kurvapecér eladja neked azt a Corona-dobozt négy centért, akkor én csórok vattát a gyógyszertárból, hogy kibélelhesd. Rendes egérszállót kell csinálnunk, mielőtt bevégzed.
Rám sandított. A kapcsolószoba nevében írnom kell egy jelentést Bitterbuckról vetette oda. Van egy toll az irodádban, Paul?
Hát persze mondtam. Űrlapok is. Baloldalt a legfelső fiókban.
Nahát, ez remek válaszolta, és hetyke léptekkel távozott. Összenéztünk Harryvel.
Mit gondolsz, beteg? kérdezte Harry. Talán elment az orvosához, és kiderült, hogy már csak három hónapja van hátra?
Azt mondtam, hogy a leghalványabb fogalmam sincs róla, mi van Percyvel. Ekkor és még egy darabig ez volt az igazság, de idővel rájöttem. Néhány évvel később érdekes beszélgetésem volt fehér asztal mellett Hal Mooresszal. Akkor már szabadon beszélhettünk, mivel ő nyugdíjban volt, én pedig a javítóintézetben. Olyasfajta étkezés volt, amikor az ember túl sokat iszik, túl keveset eszik, a nyelvekről pedig lehull a béklyó. Hal elmesélte, hogy Percy panaszkodott rám és általában az életre a halálsoron. Ez közvetlenül azután történt, hogy Delacroix megérkezett a blokkba, és Brutal meg én megakadályoztuk, hogy Percy félholtra verje a franciát. Leginkább azon volt megsértve, hogy elzavartam a szemem elől. Úgy gondolta, hogy olyan emberrel, aki a kormányzóval van rokonságban, nem szabad így bánni.
Nos tehát, Moores azt mesélte, hogy ő, ameddig lehetett, leszerelte Percyt, de amikor látta, hogy Percy ki akarja bulizni a megfenyítésemet vagy legalább az áthelyezésemet egy másik börtönrészlegbe, akkor betessékelte Wetmore-t az irodájába, és közölte vele, ha meghúzza magát, akkor előre kerül Delacroix kivégzésekor. Még az is lehet, hogy egyenesen a szék mellé. Mint mindig, én leszek szolgálatban, de a tanúk ezt nem fogják tudni; ők úgy fogják látni, hogy Mr. Percy Wetmore vezeti a táncot. Moores nem ígért többet, mint amiről már beszéltünk, és én beleegyeztem, de Percy ezt nem tudta. Már nem fenyegetőzött az áthelyeztetésemmel, és az E blokkban megenyhült a légkör. Még az ellen se volt kifogása, hogy Delacroix kedvencévé fogadja az ő régi ellenségét. Meglepő, hogy bizonyos embereket mennyire meg lehet változtatni a megfelelő ösztönzéssel; ebben az esetben Moores igazgatónak csak annyit kellett fölajánlania, hogy Percy veheti el a kis kopasz francia életét.
Tütü úgy vélte, hogy még négy cent is nagyon kevés egy príma Corona szivardobozért, és valószínűleg igaza is volt; a szivardoboz nagy érték egy börtönben. Bele lehet tenni ezerféle apróságot, kellemes az illata, és van benne valami, ami arra az időre emlékezteti ügyfeleinket, mikor szabad emberek voltak; azt hiszem, azért, mert cigarettázni szabad a börtönben, szivarozni pedig nem.
Dean Stanton, aki akkorra visszatért a blokkba, szintén bedobott egy pennyt a kalapba, és én is hozzájárultam eggyel. Amikor Tütü még mindig kelletlenkedett, Brutal vette kezelésbe; először azt mondta, hogy szégyellhetné magát ezért a faszari viselkedésért, azután megígérte, hogy Delacroix kivégzésének napján ő, Brutus Howell személyesen származtatja vissza Tütü kezeihez a Corona-dobozt. Hat cent vagy elég, vagy nem elég, ha eladják a dobozt, ezen elvitatkozgathatnánk mondta Brutal , de azt el kell ismerned, hogy igazán nagy összeg, amennyiben kölcsönzés esete áll fönn. Delacroix egy hónapon, de maximum hat héten belül végigmegy a halálsoron. Mire észrevennéd, hogy egyáltalán hiányzik, az a doboz megint ott lesz a kocsi alsó polcán.
Meg az is lehet, hogy lágyszívű bíróhoz kerül, aztán énekelhetjük, hogy „adieu, régi barátok" vitakozott Tütü, de több esze volt, semhogy szívóskodjék, és ezt Brutal is tudta. Az öreg Tütü gyakorlatilag a polgárháború óta toligálta körbe a börtönben a bibliai idézetekkel díszített nyavalyás kocsiját, és megvoltak a maga forrásai... jobbak, mint a mieink, gondoltam akkortájt. Tudta, hogy Delacroix egyáltalán nem fog lágyszívű bíró elé kerülni. Csak a kormányzó maradt neki utolsó reményként, aki rendszerint nem adott kegyelmet olyanoknak, akik fél tucat választóját megsütötték.
Még ha nem marad is itt, az az egér októberig vagy talán hálaadás napjáig fog szarni abba a dobozba vitatkozott tovább Tütü, de Brutal láthatta, hogy már gyöngül. Ki fizet nekem egy olyan szivardobozért, amit egy egér teleszart?
A mindenségit! válaszolta Brutal. Ez a legnagyobb hülyeség, amit hallottam tőled, Tütü. Ez viszi el a pálmát. Először is Delacroix olyan tisztán tartja azt a dobozt, hogy akár egy egyházközségi ebéden is enni lehetne belőle. Annyira szereti azt az egeret, hogy akár ki is nyalja, amit belecsinál.
Ezt azért ne részletezzük mondta Tütü, az orrát fintorgatva.
Másodszor folytatta Brutal , az egérszar nem nagy ügy. Csak olyan kemény golyócskák, úgy néznek ki, mint a madárserét. Akár ki is lehet rázni belőle. Semmi sem marad utána.
Az öreg Tütünek több esze volt, semhogy tovább tiltakozzék; elég régi csiligás volt, hogy tudja, mikor zongorázhat széllel szemben, és mikor teszi jobban, ha meghajol a vihar előtt. Ez nem volt éppen vihar, de mi, kék ruhások, kedveltük az egeret, és tetszett az ötlet, hogy Delacroix-nak legyen egere; ez pedig legalábbis erős szelet jelentett, így hát Delacroix megkapta a dobozát, Percy pedig állta a szavát, és két nappal később a doboz alja ki volt bélelve a gyógyszertárból újított puha vattával. Maga Percy adta át, és láttam a félelmet Delacroix szemében, amikor kinyújtotta érte a kezét a rácson. Félt, hogy Percy megragadja a kezét, és eltöri az ujjait. Egy kicsit én is féltem, de semmi ilyesmi nem történt. Ekkor álltam a legközelebb ahhoz, hogy megkedveljem Percyt, bár még most is nehéz lett volna nem észrevenni a tekintetében a hideg örömet. Delacroix-nak volt egy háziállata; Percynek is volt. Delacroix tartja, simogatja, szereti, amíg teheti; Percy türelmesen vár (amennyire egy hozzá hasonló ember egyáltalán türelmes lehet), azután elevenen megsüti.
Megnyílt az Egérszálló mondta Harry. Már csak az a kérdés, használni fogja-e a kis csirkefogó.
A kérdésére rögtön megkapta a választ, amint Delacroix megfogta Mr. Jinglest, és gyengéden beleeresztette a dobozba. Az egér belefúrta magát a fehér vattába, mintha Bea néni dunyhája lenne, és attól kezdve ez volt az otthona addig, amíg... nos, majd ha rákerül a sor, elmesélem Mr. Jingles történetének végét.
Az öreg Tütü aggodalma, hogy a szivardoboz megtelik egérszarral, teljes mértékben alaptalannak bizonyult. Én sohasem láttam benne egyetlen potyót sem, és Delacroix elmondta, hogy ő sem... egyáltalán, sehol a cellájában. Sokkal később, akkortájt, amikor Brutal megmutatta a gerendában a lyukat, és megtaláltuk a színes forgácsokat, elhúztam egy széket a sötétzárka keleti sarkából, és ott találtam egy kis kupac egérkakát. Ameddig nálunk vendégeskedett, az egér láthatólag mindig ugyanarra a helyre járt elvégezni a dolgát. És még valami: sohasem láttam pisilni, márpedig az egér legalább két percig nemigen tudja elzárni a csapot, ha rájön a szükség, főleg evés közben. Én mondom, valóságos istencsodája volt az a nyavalyás.
Úgy egy héttel azután, hogy Mr. Jingles beköltözött a szivardobozba, Delacroix odahívott engem és Brutalt a cellájához, hogy mutasson valamit. Már idegesítő volt, annyiszor csinálta ha Mr. Jingles, manccsal a levegőben, a hátára henteredett, az a világ legügyesebb dolga volt az emberízing francia szerint , de amit ezúttal mutatott, az csakugyan mulatságos volt.
Az ítélethirdetés után a világ tökéletesen elfelejtette Delacroix-t, de volt egy rokona, azt hiszem, egy vénlány nagynénje, aki hetente egyszer írt neki. Küldött egy óriási zacskó borsmentacukorkát is, azt a fajtát, amit akkoriban kanadai dropsz néven árultak. Olyan volt, mint egy nagy rózsaszín pasztilla. Persze nem adtuk neki oda az egész zacskót; volt vagy két és fél kiló, még addig kajálta volna, amíg a gyengélkedőre nem kerül gyomorhuruttal. Delacroix-nak, mint szinte minden gyilkosnak, akivel csak dolgunk akadt a halálsoron, fogalma sem volt az önmérsékletről. Egyszerre fél tucatot kaphatott, kizárólag akkor, ha eszébe jutott, hogy kérjen.
Amikor odaértünk, Mr. Jingles Delacroix mellett ült a priccsen, mancsában az egyik rózsaszín pirulával, amelyet elégedetten eszegetett. Delacroix valósággal elolvadt a gyönyörűségtől; mintha egy zongoravirtuóz figyelné ötéves fiát az első akadozó skála közben. Ne értsenek félre: ez tényleg mulatságos, igazán vicces volt. A drazsé feleakkora volt, mint az egér, Mr. Jingles fehér bundás hasa máris feszült.
Vedd el tőle, Eddie mondta Brutal félig nevetve, félig szörnyülködve. Mindenható irgalmas Jézusom, addig eszi, amíg szét nem durran. Innen érzem a borsmenta szagát. Mennyit evett belőle?
Ez a második válaszolta Delacroix, kissé idegesen pislogva Mr. Jingles hasára. Ténleg azt gondolja, hogy... tudja... szétdurran?
Meglehet felelte Brutal.
Delacroix-nak ez elég volt. Nyújtotta a kezét a félig behabzsolt mentapasztilláért. Azt vártam, hogy az egér beleharap, de Mr. Jingles odaadta legalábbis ami megmaradt belőle , olyan engedelmesen, mint egy angyal. Brutalra néztem, ő pedig egy picit megcsóválta a fejét, mintha azt mondaná, hogy ő sem érti. Azután Mr. Jingles belehuppant a dobozába, és ott elterült, de olyan kimerülten, hogy mindhárman elnevettük magunkat. Attól fogva hozzászoktunk, hogy az egér ott ül Delacroix mellett, mentacukorkát markol és rágcsálja, de olyan finnyásan, akár egy idős hölgy a teadélutánon, és mindkettejüket ugyanaz a szag lengi körül, amit később a gerenda lyukában éreztem: a borsmenta keserédes illata.
Van még valami, amit el kell mondanom Mr. Jinglesről, mielőtt áttérhetnék William Wharton megérkezésére, amivel valóban a ciklon csapott le az E blokkra. Egy-két héttel a borsmentacukorka esete után, más szóval akkortájt, amikor elhatároztuk, hogy nem engedjük az egeret halálra etetni, a francia odahívott a cellájához. Akkor éppen magamban voltam, Brutal az élelmiszerraktárba ment valamiért, és a szabályok szerint ilyen körülmények között nem közelíthettem a fogolyhoz. De mivel Delacroix-t, ha jó napom van, súlylökésben el tudtam volna dobni vagy húsz méterre, úgy határoztam, megszegem a szabályokat, és megnézem, mit akar.
Ezt figyelje, Edgecombe főnök! mondta. Mindjárt meglátja, mit tud Mr. Jingles! Benyúlt a szivardoboz mögé, és elővett egy kis fagurigát.
Hát ezt honnan szedted? kérdeztem, noha tudnom kellett volna. Csak egy személytől szerezhette.
Az öreg Tütütől válaszolta. Ezt figyelje!
Már figyeltem is. Mr. Jingles fölállt a dobozában, apró mellső lábaival a peremre támaszkodva, és fekete szemét rászögezte az orsóra, amelyet Delacroix jobb kezének hüvelyk- és mutatóujja között tartott. Különös kis borzongás futott végig a hátamon. Még sohasem láttam egeret, amely ilyen élesen ennyi intelligenciával figyelt volna valamire. Nem igazán hiszem, hogy Mr. Jingles természetfölötti látogató lett volna, amennyiben ilyen benyomást keltettem, hát elnézést, de abban sohasem kételkedtem, hogy fajtájának lángelméje volt.
Delacroix lehajolt, és a cérnafosztott orsót végiggurította cellája padlóján. Olyan könnyedén futott, mint két, tengellyel összekötött kerék. Az egér egy szempillantás alatt kint volt a dobozból, és apportírozó kutyaként nyargalt a padlón a guriga után. Meglepetésemben fölkiáltottam, Delacroix pedig elvigyorodott.
A guriga odaért a falhoz, és visszapattant róla. Mr. Jingles megkerülte, és lökdösni kezdte visszafelé a priccshez, ide-oda cikázva a két vége között, valahányszor úgy látszott, hogy elkanyarodik. Addig lökdöste, amíg meg nem érkezett Delacroix lábához. Akkor egy pillanatra fölnézett, mintha azt ellenőrizné, nem akar-e újabb feladatokat adni Delacroix (talán néhány aritmetikai probléma megoldását vagy latin szavak ragozását), majd látható elégedettséggel visszatért a szivardobozhoz, és ismét elhelyezkedett.
Erre te tanítottad mondtam.
Igenis, uram, Edgecombe főnök válaszolta alig valamivel ványadtabb mosollyal Delacroix. Mindig visszahozza. Pokolian ügyes, nem igaz?
Na és a guriga? kérdeztem. Honnan tudtad, hogy azt vissza fogja hozni, Eddie?
A fülembe súgta, hogy szeretné válaszolta derűsen Delacroix. Ugyanúgy, ahogy a nevét súgta meg.
Mindenkinek bemutatta ezt az egértrükköt... csak Percynek nem. Nem érdekelte, hogy Percy javasolta a szivardobozt, és ő szerzett vattát a béléshez. Delacroix olyan volt, mint néhány kutya: ha egyszer megrúgod, sohasem bízik meg többé benned, akármilyen rendesen bánsz is vele.
Még most is hallom Delacroix kurjantását: Hé fiúk! Jöjjenek, nézzék meg, mit tud Mr. Jingles! És összeverődik a kék inges csoport: Brutal, Harry, Dean, de még Bill Dodge is. Mindnyájan kellőképpen hüledeznek, akárcsak én.
Három-négy nappal azután, hogy Mr. Jingles elkezdte csinálni ezt a trükköt a gurigával, Harry Terwilliger átkajtatta a sötétzárkát, megtalálta a pasztellkrétát, és majdhogynem zavart mosollyal odavitte Delacroix-nak.
Arra gondoltam, talán kiszínezhetnéd tarkára azt a gurigát mondta. Akkor a kis haverod olyan lenne, mint valami cirkuszi egér, vagy ilyesmi.
Szirkuszi egér! Delacroix tökéletesen, mámorosan boldognak látszott. Feltételezem, tényleg az is volt, talán először egész nyomorult életében. Az is! Szirkuszi egér! Ha kikerülök innen, vagyont szerzek rajta egy szirkuszban! Majd meglátják!
Percy Wetmore kétségtelenül rámutatott volna, hogy amikor Delacroix kikerül a Cold Mountainból, olyan mentőautón teszi, amelyiknek nincs szüksége villogó fényre vagy szirénára, de Harrynek több esze volt. Csak annyit mondott Delacroix-nak, hogy olyan tarkára színezze a gurigát, amilyenre tudja, és olyan gyorsan, ahogy tudja, mert ebéd után vissza kell vinnie a pasztellkrétákat.
Del aztán tényleg kiszínezte. Mire befejezte, a guriga egyik vége sárga volt, a másik zöld, a középső henger pedig piros, akár a tűzoltóautó. Attól fogva egyfolytában azt trombitálta: „Maintenant, m'sieurs ét mesdames! Le cirque présentement le mous' amusant ét amazeant!". [Csak tessék, hölgyeim és uraim! A cirkusz bemutatja a mulattató és megdöbbentő egeret! (angol-francia keverék szöveg)] Nem egészen így, de ebből elképzelhetik, milyen zagyva volt a franciasága. Ezután valami fura torokhangot hallatott azt hiszem, a dobpergést utánozta , és elhajította a gurigát. Mr. Jingles egy szempillantás alatt utánavetette magát, és vagy az orrával, vagy a mancsával gurította vissza. Azt hiszem, ezért a visszagurításért tényleg fizettek volna a cirkuszban. Delacroix és az egere, meg az egér rikító tarka gurigája volt a legfőbb szórakozásunk akkortájt, amikor John Coffeyt a gondjainkra és őrizetünkre bízták, és ez így is maradt egy darabig. Azután a húgyúti fertőzésem, amely egy ideig csillapodni látszott, ismét visszatért, és William Wharton is megérkezett, azzal pedig elszabadult a pokol.
Főképpen a dátumok esnek ki a fejemből. Meg kellene kérnem az unokámat, Danielle-t, hogy nézze végig a dossziéimat, amelyekbe a régi újságkivágásokat gyűjtöm, de minek? A legfontosabbakhoz, mint ahhoz a naphoz, amikor bementem Delacroix cellájába, és ott találtam az egeret a vállán ülve, vagy ahhoz, amikor William Wharton megérkezett a blokkba, és csaknem meggyilkolta Dean Stantont, nincs szükség újságokra. Talán legjobb, ha a magam módján folytatom; végül is, azt hiszem, ha az ember visszaemlékszik a dolgokra, amelyeket látott, és tudja az események sorrendjét, akkor nem is olyan fontosak a dátumok.
Tudom, hogy a dolgok egy kicsit összesűrűsödtek. Amikor Delacroix ítélet-végrehajtásának papírjai megérkeztek Curtis Anderson irodájából, döbbenten láttam, hogy a mi cajun haverunk randevúját az Öreg Füstössel előbbre hozták, mint számítottuk, ami csaknem hallatlan dolog volt még akkortájt is, amikor nem kellett eget-földet megmozgatni ahhoz, hogy kivégezhessenek egy embert. Két nappal korábbra tűzték ki, talán október huszonhét helyett huszonötre. Nem emlékszem pontosan, de tudom, hogy ilyenformán volt; emlékszem, arra gondoltam, hogy Tütü hamarabb jöhet a Corona-dobozáért, mint várta volna.
Wharton viszont később érkezett, mint amikorra vártuk. Egyrészt a tárgyalása tovább tartott, mint ahogy Anderson rendszerint megbízható forrásai alapján gondoltuk volna (Vad Billynél, mint hamarosan rájöttünk, semmiben sem lehetett bízni, ami alól a foglyok őrzésének rég bevált és állítólag biztonságos módszerei sem voltak kivételek). Azután, amikor bűnösnek találták eddig legalább betartották a papírformát , átvitték vizsgálatra az indianolai főkórházba. Állítólag rohamai voltak a bíróságon, kétszer olyan komolyak, hogy a földre zuhant, és ott vonaglott, csapkodott, lábával dobogott a padlón. Hivatalból kirendelt ügyvédje azt állította, hogy Whartonnak időnként „epilepsziás rohamai" vannak, és a bűncselekményeket beszámíthatatlan állapotban követte el; az ügyész szerint viszont csak színleli a rohamokat, gyáva igyekezetében, hogy mentse az életét. Az esküdtek, akik a saját szemükkel láthatták úgynevezett epilepsziás rohamait, úgy döntöttek, hogy komédiázik. A bíró egyetértett, de azért az ítélet után elrendelt egy sor vizsgálatot. Isten tudja, miért; talán csak kíváncsi volt.
Valóságos csoda, hogy nem szökött meg a kórházból (valamennyiünknek feltűnt a sors iróniája, hogy Melinda, Moores igazgató felesége ugyanakkor, ugyanabban a kórházban tartózkodott), de tény, hogy nem tette. Őrök vették körül, és talán még mindig reménykedett benne, hogy beszámíthatatlannak minősítik rohamai miatt, ha egyáltalán epileptikus volt.
Hát nem volt az. A doktorok semmilyen bajt nem találtak az agyában legalábbis szervi hibát nem , és Kölyök Billy Wharton végül elindult Cold Mountain felé. Ez tizenhatodika vagy tizennyolcadika táján volt; amennyire visszaemlékezem, két héttel John Coffey után érkezett, és egy héttel vagy tíz nappal azelőtt, hogy Delacroix végigment volna a halálsoron.
Eseménydús napom volt, amelyen új pszichopatánk betoppant. Aznap hajnali négykor arra riadtam, hogy az ágyékom lüktet, hímvesszőm tüzel, eldugult és dagadt. Még le se léptem az ágyról, de már tudtam, hogy húgyúti fertőzésem reményeim ellenére sem javult. Csupán kis időre enyhült, de most annak is vége.
Elindultam a budiba, hogy elvégezzem a dolgomat ez legalább három évvel az első vízöblítéses vécénk előtt történt , de nem jutottam tovább a ház sarkánál álló farakásnál, ahol rájöttem, nem bírom visszatartani. Éppen akkor toltam le a pizsamadrágomat, amikor a vizelet buzogni kezdett, és ezt a buzgást életem legkínzóbb fájdalma kísérte. 1956-ban epekövem volt, és ismertem embereket, akik azt állították, hogy az a legkomiszabb dolog a világon, de az az epekő csak gyomorégésnek tűnt ehhez a szenvedéshez képest.
Térdem megcsuklott, nehézkesen lezöttyentem, pizsamanadrágom feneke elszakadt, amikor széjjelebb tártam a lábam, hogy el ne veszítsem az egyensúlyomat és ne zuhanjak arccal a saját vizeletem tócsájába. Még így is elestem volna, ha nem ragadom meg bal kezemmel a farakás egyik tuskóját. Lehettem volna akár Ausztráliában vagy egy másik bolygón is. Csak a bensőmben égő tűzzel törődtem; az alhasam tüzelt, a hímvesszőm az a szerv, amelyről többnyire meg is feledkeztem, ha nem épp a leghevesebb testi örömmel ajándékozott meg, amit férfi átélhet mintha szétmállott volna: azt vártam, hogy vér fog lövellni a végéből, de teljesen normálisnak tűnő sugár patakzott belőle.
Ott lógtam, fél kézzel a farakásra támaszkodva, másikat a számra tapasztva. Nem akartam azzal rémítgetni a feleségemet, hogy jajgatok. Úgy tűnt, egy örökkévalóságig tart a vizelés, de végül elapadt a forrás. Addigra a fájdalom rozsdás agyarként marcangolta a hasamat és a nemi szervemet. Hosszú ideig legalább egy percig képtelen voltam fölállni. Végül enyhülni kezdett a kín, és talpra küzdöttem magam. Lenéztem a vizeletemre, amelyet addigra beivott a föld, és azon tűnődtem, vajon teremthetett-e egy épelméjű Isten olyan világot, ahol ilyen szörnyű fájdalom árán lehet csak szabadulni ily csekélyke nedvességtől.
Beteget jelentek, gondoltam, és végre elmegyek dr. Sadlerhez. Nem szerettem dr. Sadler szulfanilamid tablettáinak szagát és a velük járó émelygést, de minden jobb annál, hogy ordításomat nyeldekelve térdeljek egy farakás mellett, miközben a pöcsöm azt jelenti, hogy valaki leöntötte petróval, és meggyújtotta.
Aztán, miközben a konyhában bekaptam egy aszpirint, és hallgattam a szomszéd szobában alvó Jan szelíd hortyogását, eszembe jutott, hogy ma van az a nap, amikor William Whartonnak meg kell érkeznie a blokkba, Brutal pedig nem lesz ott, mert a beosztás szerint a börtön túlsó végében segít átköltöztetni a könyvtár maradékát és a gyengélkedő utolsó berendezéseit az új épületbe. Fájdalmaim ellenére sem tartottam tisztességes dolognak, hogy otthagyjam Whartont Deannel és Harryvel. Rendes emberek, de Curtis Anderson jelentése azt sejtette, hogy William Wharton még a szokásosnál is rosszabb. Ez az alak nem bánja, írta Anderson, és a nyomaték kedvéért kétszer alá is húzta.
Addigra a fájdalom némileg enyhült, már gondolkodni is tudtam. Úgy véltem, az lesz a legjobb, ha korábban indulok a börtönbe. Ott lehetek hatra, amikor Moores igazgató rendszerint megérkezik. Ő még idejében visszarendelheti Brutus Howellt az E blokkba Wharton fogadására, én pedig elmehetek a régen esedékes látogatásra az orvoshoz. Cold Mountain még útba is esik.
A büntetés-végrehajtó intézetig tartó húszmérföldes úton kétszer kapott el a sürgős vizelhetnék. Mindkét alkalommal sikerült megállnom és restelkedés nélkül megoldanom a problémát (bár meg kell mondanom, hogy a vidéki utakon ilyen tájban egyszerűen nem létezik forgalom). Egyik ürítés sem volt annyira fájdalmas, mint amikor térdre estem az árnyékszék felé menet, de mindkétszer meg kellett markolnom kis Ford kupém utasülésének kilincsét, hogy el ne essek, és éreztem forró arcomon a lecsurgó izzadságot. Beteg voltam, ez az igazság, jócskán beteg.
Azért odaértem, áthajtottam a déli kapun, leparkoltam a szokott helyemre, és egyenesen fölmentem, hogy megkeressem az igazgatót. Akkorra hat óra volt. Miss Hannah irodája üresen állt ő a viszonylag civilizált hét óra előtt nem szokott bent lenni , de Moores irodájában már égett a villany, láttam a katedrálüvegen át. Hanyagul kopogtattam, és benyitottam. Moores fölnézett, meghökkenten, hogy ki van itt ilyen korán, én pedig sokért nem adtam volna, ha nem kell látnom ilyen állapotban.
Rendszerint gondosan fésült fehér haja csomókban állt az égnek; akkor is azt rángatta-csavargatta, amikor benyitottam. A szeme vörös volt, püffedt és táskás, de a reszketése volt a legrosszabb: mintha épp most jött volna be, miután átgyalogolta a szörnyű, hideg éjszakát.
Ne haragudj, Hal, majd később visszajövök kezdtem.
Ne szakított félbe. Kérlek, Paul! Gyere be. Csukd be az ajtót, és gyere. Szükségem van most valakire, jobban, mint bármikor. Csukd be már az ajtót, és gyere be!
Úgy tettem, ahogy mondta, és aznap reggeli felkelésem óta először feledkeztem meg a tulajdon fájdalmamról.
Agydaganat mondta. Megvannak a röntgenfelvételek. Nagyon elégedettek a képeikkel. Az egyik azt mondta, hogy a legjobbak, amelyeket valaha csináltak, legalábbis mostanáig; azt mondták, közzé fogják tenni valami nagyobb New England-i orvosi folyóiratban. A daganat citrom nagyságú, azt mondták, olyan mélyen van, hogy nem tudják megoperálni. Azt is mondták, hogy karácsonyra meghal. Neki nem mondtam. Nem tudom, hogy kéne. Azt sem tudom, hogy fogok élni.
Sírni kezdett, görcsös csuklásokkal, ami egyszerre töltött el sajnálattal és rémülettel. Ijesztő látvány, amikor egy ilyen fegyelmezett ember, mint Hal Moores, elengedi magát. Csak álltam ott egy pillanatig, azután odamentem hozzá, és átkaroltam a vállát. Mindkét kezével belém kapaszkodott, akár egy fuldokló, és a hasamnak dőlve minden gátlás nélkül zokogott. Később, amikor visszanyerte az önuralmát, bocsánatot kért. Közben kerülte a tekintetemet, mintha iszonyúan szégyellné magát, talán annyira, ami élete végéig sem múlik el. Az ember könnyen meggyűlölheti azt a barátját, aki ilyen állapotban látja. Moores igazgatót ennél okosabbnak tartottam, de közben teljesen kiment a fejemből az az ügy, amiért eredetileg jöttem, így amikor kiléptem Moores irodájából, a kocsim helyett az E blokk felé indultam. Addigra az aszpirin hatni kezdett, és az alfelemben égő fájdalom enyhe lüktetéssé szelídült. Valahogy majd átvegetálom a napot, fogadom Whartont, és holnaptól megyek betegállományba. A legrosszabbon túl vagyok, gondoltam, mivel a leghalványabb fogalmam sem volt róla, hogy a legrosszabb még el sem kezdődött.
Azt hittük, hogy még mindig el van kábulva a vizsgálatok miatt mondta Dean később, aznap délután. Tompa, reszelős volt a hangja, szinte vakkantott, és kékesfekete véraláfutás húzódott a nyakán. Láttam, hogy fáj neki a beszéd, gondoltam, szólok, hogy hagyja abba, de a hallgatás néha még jobban fáj. Úgy ítéltem meg, hogy ez egy ilyen eset, és nem jártattam a számat. Mind azt hittük, hogy kába, ugye?
Harry Terwilliger bólintott. Még Percy is bólintott, aki félrevonultan duzzogott egyszemélyes pártként.
Brutal rám nézett. Egy pillanatra összeakadt a tekintetünk. Pontosan ugyanúgy gondolkodtunk arról, hogy mi történhetett. Végigcsinálták a procedúrát, mindent elintéztek Hoyleban, csak egyetlen hibát követtek el, és bumm, máris leszakadt a plafon. Azt hitték, hogy begyógyszerezték, ami ésszerű föltevés volt, de senki nem kérdezett rá, hogy így van-e. Úgy rémlett, valami mást is láttam Brutal szemében: azt, hogy Harry és Dean tanulni fognak a hibájukból. Főleg Dean, aki könnyen holtan kerülhetett volna haza a családjához. Percy nem. Talán nem is képes. Csak ült a sarokban és duzzogott, mert ismét elcseszett valamit.
Heten mentek Indianolába Vad Bill Whartonért: Harry, Dean, Percy; két másik őr ült hátul (a nevüket elfelejtettem, noha bizonyosan tudtam valaha), kettő pedig elöl. Olyan járművel mentek, amit rabomobilnak hívtunk, egy zárt rakterű Ford kisteherben, amelyet acéllal megerősítettek, és állítólag golyóálló üvege volt. Úgy nézett ki, mint egy tejeskocsi és egy páncélautó keveréke.
Harry Terwilliger volt a különítmény parancsnoka. Ő intézte el a papírmunkát a megyei seriffel (nem Homer Cribusszal, hanem, úgy képzelem, valami hozzá hasonló választott bunkóval), aki cserébe átadta nekik Mr. William Wharton extraordinaire [Rendkívüli, (francia)] bajkeverőt, ahogy Delacroix meghatározta. A Cold Mountainban szokásos rabruhát már előreküldték, a seriff és emberei azonban nem nagyon bajlódtak vele, hogy beöltöztessék Whartont, hanem ráhagyták a mieinkre. Wharton kórházi pamutköntöst viselt, a lábán olcsó posztópapucsot, amikor először találkoztak vele a közkórház emeletén. Cingár ember volt, keskeny, pattanásos arccal és jó sok, hosszú, gubancos szőke hajjal. A segge, amely keszeg volt és ugyancsak pörsenéses, kilógott a köpenyből. Ez volt az a része, amit Harry és a többiek elsőnek láttak, mert Wharton az ablaknál állt, és a parkolót bámulta, ahonnan jöttek. Nem fordult meg, csak ácsorgott, fél kézzel félrehúzva a függönyt, némán, mint egy baba, miközben Harry a megyei seriffet szidta, amiért olyan lusták voltak, hogy nem öltöztették be Whartont a börtön egyenruhájába, a megyei seriff pedig Harrynek prédikált ahogy minden általam ismert vidéki hivatalnok szokta , hogy mi tartozik a munkaköréhez és mi nem. Amikor Harry belefáradt a pörölésbe (nem hinném, hogy sokáig tartott volna neki), odaszólt Whartonnak, hogy forduljon meg. Wharton engedelmeskedett. Úgy nézett ki, mondta Dean reszelős, ugató, fojtott hangon, mint bármelyik vidéki ámokfutó, akik a mi időnkben végigmentek a Cold Mountainon. Ha lehántod róluk a külső mázt, marad egy közönséges pofájú fajankó. Néha fölfedezel bennük valami komiszságot, olykor a falnak vetik a hátukat, de leggyakrabban semmi mást nem találsz, csak verekedést és ordenáréságot, azután még több verekedést és még több ordenáréságot. Vannak, akik nemességet látnak bele a Billy Wharton-féle alakokba, de én nem tartozom közéjük. A patkány is harcol, ha sarokba szorítják. Ennek az alaknak a képe nem fejezett ki több egyéniséget, mint a pattanásos segge, mondta Dean. Az álla erőtlen volt, a szeme tompa, a válla roggyant, a kezei lógtak. Tényleg úgy nézett ki, mintha tele lenne morfiummal, és volt annyira báva, mint bármelyik narkós, akit valaha láttak.
Mire Percy ismét duzzogva bólintott.
Vedd föl mutatta Harry az ágy lábrészén heverő rabruhát. Már elővették a barna csomagolópapírból, de máskülönben hozzá sem nyúltak, még mindig úgy volt összehajtogatva, ahogy a börtönmosodából kikerült. Az egyik ingujj alól egy fehér pamutgatya, a másik alól egy pár fehér zokni kandikált ki.
Wharton látszólag készségesen engedelmeskedett, csak nem jutott valami messzire segítség nélkül. Magára húzta a gatyát, de amikor a nadrág következett, mindkét lábát ugyanabba a szárba akarta gyömöszölni. Végül Dean sietett a segítségére, beleirányította a megfelelő nadrágszárba, majd fölcibálta a lábára, becipzárazta a sliccét, begombolta a derekán. Wharton csak állt, még csak nem is igyekezett segíteni, amikor látta, hogy Dean megcsinálja helyette. Ernyedten lógó kézzel, üres tekintettel bámulta a szobát, és egyiküknek sem jutott eszébe, hogy talán csak színlel. Nem a menekülés reményében (legalábbis nem hinném), csakis azért, hogy a lehető legnagyobb bajt keverje, ha eljön az idő.
Aláírták a papírokat. William Wharton, aki letartóztatásával megyei tulajdonná vált, most átment állami tulajdonba. Kék ruhások gyűrűjében levitték a hátsó lépcsőn, majd átkísérték a konyhán. Lehajtott fejjel baktatott, hosszú ujjú kezeit lógatva. Az első alkalommal, amikor leesett a sapkája, Dean visszatette a helyére, de amikor másodszor is megtörtént, egyszerűen belegyömöszölte a saját farzsebébe.
Billnek lett volna még egy alkalma, hogy bajt keverjen, a kocsi hátuljában, amikor megbilincselték, de nem tette. Ha egyáltalán gondolkodott (még most sem vagyok biztos benne, hogy ilyet tett, és ha igen, akkor mi járt a fejében), akkor arra gondolhatott, hogy túl kicsi a hely, és túl sokan vannak egy jóízű balhéhoz, így hát föltették rá a láncokat; az egyik a bokáit kötötte össze, a másik pedig amely, mint kiderült, túl hosszú volt a csuklóit.
Egy óráig tartott az út a Cold Mountainba. Wharton egész idő alatt ücsörgött lekókadt fejjel a bal oldali padon, megbilincselt kezét a térdei közé ejtve. Néha kicsit dudorászott, mesélte Harry, Percy pedig annyi időre felhagyott a duzzogással, amíg hozzátette, hogy a balfasz ernyedt alsó ajkáról csurgott a nyál, egyszerre mindig csak egy csöpp, míg végül egész tócsa keletkezett a lábai között. Ahogy a kutya nyáladzik egy forró nyári napon.
A fegyházba a déli kapun hajtottak be, azt hiszem, épp az én kocsim mellett álltak meg. A déli bejárat őre félretolta a nagy kaput, ami a fegyházat elválasztja a tornaudvartól, és a kocsi mehetett tovább. Laza nap volt, nem sokan tartózkodtak az udvaron, legtöbben a kertben kapáltak. Lagymatagnak is mondhattuk volna. Egyenesen az E blokk elé hajtottak, és ott megálltak. A vezető kinyitotta az ajtót, és azt mondta, el kell vinnie a kocsit a műhelybe olajcserére, nagyon örült a szerencsének.
A kisegítő őrök is vele mentek, hátul az a kettő almát evett, az ajtó tárva-nyitva.
Dean, Harry és Percy pedig ott maradt egy megbilincselt rabbal. Ez elég lehetett volna, elégnek kellett volna lennie, ha a cingár vidéki surmó, aki kezén-lábán összebilincselve, lehorgasztott fejjel ácsorgott a sárban, be nem bolondítja őket. Megtették a tizenkét lépést az E blokkba vezető ajtóig, ugyanabban a felállásban, ahogy a halálsoron szoktuk végigvezetni a foglyokat. Harry ment bal felől, Dean jobb felől, Percy hátul, bottal a kezében. Senki sem mondta, de nagyon jól tudom, hogy elővette; szerette azt a hikoribunkót. Én magam abban a cellában ültem, amely Wharton otthona lesz, amíg át nem igazol forróbb égtájra a sötétzárka irányában haladva, jobbról az első volt a folyosón. Kezemben írókartonnal semmire sem gondoltam, csak fogalmazgattam kis beszédemet, és kínlódtam. Ágyékomban ismét hasogatni kezdett a fájdalom, és már csak annyit akartam, hogy bemehessek az irodámba, és megvárjam, míg eltelik a nap.
Dean előrelépett, hogy kinyissa az ajtót. Kiválasztotta a megfelelő kulcsot az övén lógó karikáról, és becsúsztatta a zárba. Wharton akkor éledt föl, amikor Dean kinyitotta a zárat, és a kilincsre tette a kezét. Gurgulázva fölvijjogott olyan volt, mint a déli lázadók csatakiáltása , amivel pillanatnyi mozdulatlanságba dermesztette Harryt, Percy Wetmore pedig kiesett a küzdelem hátralevő részéből. A félig nyitott ajtón át én is hallottam a sivítást, és először azt hittem, nem is ember adja; azt hittem, valami kutya szabadult be az udvarba, azt bántják, talán valamelyik komisz rab veri a kapanyéllel.
Wharton fölkapta a karját, a lelógó láncot átdobta Dean nyakán, és fojtogatni kezdte. Dean fuldokló kiáltást hallatott, és előrevetette magát, kis világunk hűvös villanyfényébe. Wharton készségesen ment vele, még lökött is rajta, egész idő alatt üvöltve és gurgulázva, de még nevetett is hozzá. Karját könyékben behajlította, öklét hátrarántotta Dean füléig, úgy meghúzta a láncot, ahogy bírta, és ide-oda fűrészelt vele.
Harry ráugrott Wharton hátára, egyik kezével új emberünk zsíros szőke üstökét markolta, másik öklével teljes erejéből csépelte Wharton arcát. Gumibot és pisztoly is volt nála, de a felindulástól elfelejtette őket. Lefogadhatják, hogy korábban is voltak már gondjaink foglyokkal, de egyik sem tudott így meglepni bennünket, mint Wharton. Ennek az alattomossága túlment minden határon. Se azelőtt, se azóta nem láttam ilyet.
Ráadásul erős is volt. Minden laza ernyedtségnek nyoma veszett. Harry később azt mondta, olyan volt, mintha egy összetekert acélrugóra ugrott volna rá, amely valahogy életre kelt. Most már odabent az épületben, az ügyeletes asztala mellett balra pördült, és lelökte magáról Harryt, aki az asztalnak csapódott, és elterült.
Juhú, srácok! röhögött Wharton. Jó kis buli, mi? Hát nem?
Még mindig visítva és röhögve tovább fojtogatta Deant a lánccal. Miért ne? Tudta, amit mi is tudtunk, hogy csak egyszer süthetik meg.
Üsd le, Percy, üsd le! üvöltötte Harry, miközben igyekezett feltápászkodni. De Percy csak állt ott, bunkóval a kezében, és a szeme akkorára tágult, mint két levesestányér. Itt volt a lehetőség, amire várt, mondhatnák maguk, a gyönyörű lehetőség, hogy kedvére használhassa a furkót, de túlságosan megrémült és összezavarodott, hogy megtegye. Ez nem holmi rémült kis francia volt, vagy egy fekete óriás, akinél mintha nem is lettek volna otthon, hanem egy ördögi búgócsiga.
Kijöttem Wharton cellájából, eldobtam a kartont, és előrántottam a 38-asomat. Megfeledkeztem a fertőzésről, amely aznap már másodszor forralta föl az alsó fertályomat. Elhittem, amit a többiek meséltek Wharton üres arcáról, tompa tekintetéről, ám én nem azt az embert láttam, hanem egy állat pofáját, de nem egy intelligens állatét, hanem egy alattomos, rosszindulatú, élvezkedő fenevadét. Igen. Azt csinálta, amire született. Hely és körülmények nem számítottak. A másik, amit láttam, Dean Stanton vörös, püffedt arca volt. A szemem láttára haldoklott. Wharton észrevette a pisztolyt, és felém pördítette Deant, akit csaknem biztosan el kellett találnom, hogy eltalálhassam a másikat. Dean válla fölött egy lángoló kék szem dacolt velem, hogy lőjek csak.
Folytatása következik.
Európa Könyvkiadó, Budapest
Felelős kiadó Osztovits Levente igazgató
Szedte a Typostúdió Kkt.
Nyomta a Kaposvári Nyomda Kft.
Felelős vezető Miké Ferenc ügyvezető igazgató
A nyomdai rendelés törzsszáma 170009
Készült Kaposvárott, 1997-ben
Felelős szerkesztő Szabó Olimpia
A fedélterv Nagy Péter munkája
Műszaki szerkesztő Sz. Bodnár Éva
Műszaki vezető Névery Tibor
Készült 5,67 (A/5) ív terjedelemben
II. ISBN 963 07 6156 4
Ö. ISBN 963 07 6145 9
Fordította Bihari György
Stephen King: The Green Mile. The Mouse on the Mile
A Signet Book
Copyright © Stephen King, 1996
All rights reserved. Published by agreement with
the author and the author's agents,
Ralph M. Vicinanza, Ltd.
Hungarian translation © Bihari György, 1997