Ceci
Legkedvesebb leánygyermekünk, a sudár Renáná már kétéves, és még mindig cuclizik. A gyermekorvosunk szerint nincs ebben semmi kivetnivaló, minden kisded cuclizik, ez a szopós korszak folytatása és a rendszeres dohányzás kezdete. A jelenség tehát legitim, ámbátor kissé zavar bennünket, hogy Renáná voltaképpen nem szereti a cuclit, csak egyetlenegy cuclit, a Ceci nevezetűt.
Ceci a héber „mocéc” és a bizánci Cecilia heveny összetétele.
A felnőttek boldogtalan társadalma részére a Ceci egy közönséges cucli, a csecsemőipar tömegterméke, azonban rőt hajú leánygyermekünk semmiképpen sem hajlandó más cuclihoz hozzányúlni. Ha nagyon erőltetjük, hogy a szájába vegye a Ceci egy talmi ikertestvérét, akkor az első szívás, után kiköpi a lelkem, és bőg, mint a fene, földre veti magát és nyüszít, rúgja a falat, bútorokat zúz, használati tárgyakat hajigál a szélrózsa minden irányába, kinyitja a vízcsapokat, és lövöldözik.
– Ceci! – bömböli leánykánk eszeveszetten. – Ceci! Ceci!…
Természetszerűleg már az első „Ceci!” után négykézláb áll az egész család, és a lázas keresgélés szüntelenül folyik a világvége hangulatában. A Ceci megtalálásának olyan értelme van a számunkra, mint annak idején a „Föld!” kiáltásnak Kolumbusz Kristóf részére. Rögtön utána megnyugszik Renáná, és ragyog, mint a napsugár, szapora cuclizás közepette, míg jómagunk liszteszsákként heverünk körülötte.
– A jelek szerint – így a gyermekorvosunk – a kislány érzi a szülői szeretet hiányát.
Ez nagy marhaság, mert mi igenis nagyon szeretjük őtet, amíg nem üvölt. Minden a Cecitől függ. Ceci a béke, Ceci a munka, Ceci a nagy Sztálin. Néhanapján, ha házon kívül töltjük az esténket, a nejem összerázkódik, valahányszor a telefon megszólal a vendéglátóknál, vajon nem a bébiszitter jelenti-e, hogy nem találja a Cecit, és Renáná már lila. Ez esetben azon nyomban egy tűzoltóautó sebességével robogunk haza, és ott találjuk az immár eszelős szittert a bútorok roncsai alatt eltemetve, amint utolsó erejével matat az elmenekült cucli után…
– Uramisten! – nyögi néha az asszony. – Mi lesz itt, ha a Ceci egyszer tényleg elvész?…
Erre nem is szabad gondolnunk, akárcsak az atomháborúra. A legőrjítőbb kérdés: honnét tudja Renáná, hogy a Ceci a Ceci? Az egyik resztelt vasárnap kiosontam otthonunkból a szent cuclival, és egyenesen a gyógyszertárba mentem, ahol annak idején a Cecit beszereztük. Ugyanattól a patikustól kértem ugyanazt a cuclit, ugyanazon színben, ugyanabban a nagyságban, sőt még ugyanabból az évjáratból is, miután feltettem, hogy a nemes borokhoz hasonlóan a cucliknál is van sikerültebb esztendő. Ugyanaz a patikus átadta nekem a tökéletes másolatot, betettem ugyanabba a zsebembe, és azonos útvonalon hazatértem.
Ceci II. nagy ívben repült ki leánykánk szájából:
– Ez nem Ceci!…
Az asszony úgy véli, hogy mindez rothadás dolga. S valóban, a Ceci gumirésze átment – bocsánat a kifejezésért – méregzöld podvába a sok használattól, és lehetséges, hogy ez adja neki különleges aromáját. Ezzel kapcsolatban még hosszú évekig nem fogom elfelejteni a patikusom tekintetét, amikor megkérdeztem tőle, nem tart-e használt cuclit. Nem maradt hát más a részünkre, vásároltunk sósavat meg egyéb kémiai anyagokat, és beáztattunk vagy egy tucat kísérleti cuclit. A gumi tényleg megzöldült, mint a kucséber keszkenője, de nem vált cucliképessé egyik sem…
Renáná egyetlen slukk után lerántotta róluk a leplet, és önmagát felülmúlva bömbölt.
– A megoldás – így az orvosunk –: altatószer.
Felírt egy nagy üveg Ataraxot, de ez se használt. Mintegy két héttel ezelőtt ott ültünk nemzeti operánkban, a hatodik sorban középen, ám alig gyújtott rá a zenekar a nyitányra, megjelent a sor szélén egy főjegyszedő, és belesúgta a vak homályba:
– Pssz! Cucli! Cucli!…
Mindjárt tudtuk, mindjárt sejtettük, hogy a nagymama telefonált. Útban kifelé elgázoltunk néhány nézőt, és odahaza az öregasszonyt is önkívületi állapotban találtuk. Kiderült, hogy a Ceci eltűnt a kampóról, melyre gondosan fel szoktuk akasztani reggelente. A helyiség a tökéletes káosz jegyeit viselte magán. A bútortemető, valamint a széjjelszórt párnahuzatok halmazán ott trónolt Renánánk, és sugárzott középhullámon…
– A Ceci! – hördült fel az asszony. – Valaki elemelte!
A gyanú a tejesemberre terelődött, aki reggel begyütt, hogy hány palack kell az ünnepekre, kezicsókolom. Az asszony ott helyben, éjfélkor feltelefonálta:
– Eliézer! – sziszegte a telefonba. – Vitt cuclit tőlünk?
– Nem – felelte Eliézer –, már leszoktam.
– A kampón volt, és eltűnt!
– Nem láttam – így Eli –, akkor szerdán huszonhárom palack, ugyebár…
Világos volt, hogy ki akart bújni a felelősség alól. Már-már kihívtuk a rendőrséget, amikor egészen véletlenül megtaláltuk a Cecit az egyik felfordult fotel rugói között…
– Hogy került ez oda? – emelte fel az asszony megkínzott tekintetét. – Mi megy itt?
Megérdeklődtük Stuksznál, aki univerzális szerelő, hogy van-e valami Geiger-Müller számlálókészülék vagy ilyesmi, amellyel fel lehet fedezni eltévedt cuclikat. Egyik szomszédnőnk, aki az utóbbi időkben álmatlanságban szenved, felhívta figyelmünket rá, hogy vannak idomított kutyák, amelyek még a hasist is megtalálják. Arról is szó esett, hogy pilótáinknak van egy kis rádióleadó a nadrágzsebükben, amely ejtőernyős ugrásuk után vészjeleket küld haza. De hogy lehet ezt a Cecire alkalmazni?
A legkézenfekvőbb megoldás lett volna hozzáláncolni a Cecit az ágyhoz, de az orvos ellenezte:
– A gyerek megfojthatja magát – mondotta. – Csak a szülői szeretet segít.
– Efrájim – közölte velem a nejem –, azt hiszem, hogy elmém lassacskán elhomályosul…
Éjjelente kiáltozva ébred az asszonyka visszatérő álma nyomán, hogy egy nagy menyét somfordál be a konyhán keresztül, és magával ragadja a Cecit az őserdőbe. Hogy is találhatna rá a szerencsétlen asszony álmában, amikor soha életében nem látott menyétet, és azt sem tudja, hogy néz ki?
Rémes.
A Ceci szörnyű titka mégis napvilágra került.
Azon a holdtalan éjjelen esett meg a dolog. Kezdetben minden tervszerűen folyt: a nejem és az anyósom pontosan este hét órakor kinyitották kulcsaikkal a páncélszekrényt, melyet egy héttel ezelőtt szereztünk be, s kivették belőle a Cecit. Ezután bedugták a cuclit Renáná szájába, és rázárták az ajtót. Ekkor már be volt biztosítva ötezer shekelre a cucli, de ez nem nyugtatott meg senkit a házban, mert a pénz nem boldogít…
Hirtelen ötlettől kapva bekukucskáltam a kulcslyukon.
– Asszony – súgtam –, gyere!
A kulcslyuk sötét kontúrjában kirajzolódott Renáná zsenge termete, amint csendben legördül az ágyról, óvatosan a pamlaghoz tipeg, begyömöszöli a Cecit a matracok közé, jól utánatunkol, és rágyújt egy nonstop bömbölésre…
Leírhatatlan megkönnyebbülés vett erőt rajtunk.
A gyerek tehát egészséges, nincsenek gátlásai, semmilyen cucliba nem szerelmes, hanem csak egyszerűen őrjít bennünket a családi cirkusz hagyományos keretein belül. Az orvos szerint is bevett dolog ez az emlősök világában, valószínűleg a szülői szeretet hiánya miatt. Felírt még egy üveg Ataraxot, de a csillapítószer már teljesen hatástalan nálunk, az asszony meg jómagam menthetetlenül hozzászoktunk.