Az utolsó vacsora
A premier befejeződött. A kulisszák mögött gratuláltunk a siker kovácsainak, ahogy illik, majd összegyűltünk a színház épülete előtt, hogy érdemben letárgyaljuk a pocsék előadást. A hangulat emelkedett volt, mivel életerős bukás körvonalai rajzolódtak ki a látóhatáron. Ott álldogáltunk hát az utca kellős közepén, és újra meg újra felelevenítettük azokat a sajátos körülményeket, amelyek a várva várt lebőgést okozták.
Kunstetter azt kérdezte, igen, határozottan emlékszem, hogy ő volt az, aki megkérdezte:
– Gyerekek, nem vagytok éhesek?
Lelkesen helyeseltünk. Valaki bedobta a francia konyhájáról híres új vendéglő nevét. Nyilvánvaló volt ugyan, hogy az árak meglehetősen borsosak ebben az osztályon felüli üzemben, de a színházi előadás olyan istenien csapnivaló volt, hogy úgy találtuk, nem ez a megfelelő idő a takarékoskodásra.
A luxusétterem tervezői valóban nem fukarkodtak a pompával: vörös selyemtapéta, intim gyertyafény, faburkolatú mennyezet és délfrancia pincérek. Azonnal összetoltak a számunkra hat asztalt, és csak akkor vettem észre, hogy legalább húsz ember verődött össze, köztük egészen vadidegen pofák. Az ilyesmit majdnem lehetetlen megakadályozni. Ezek a kis ürgék a színházi világ perifériájáról mindig rávarrják magukat a nagymenőkre, akárhova mennek.
Megrendeltük az előételt és a főfogást, bár az étlap árai igazolták baljós előérzetünket. Az étel valóban ízletes volt, a bor ínycsiklandozó, az eszmecsere pedig magas színvonalú. Ám ahogy befejeztem a sült bordát, a kicsike megbökte az oldalamat:
– Efrájim – súgta –, nézd!
Pillantásom végigpásztázta az asztalt. Valóban különös, állapítottam meg, mintha megürült volna néhány szék mellettünk. Tulajdonosaik, úgy látszik, befejezvén a táplálkozást, fogták a sátorfájukat, és leléptek. Összesen tizenhat ember maradt velünk együtt. Éreztem, hogy kezdek ideges lenni…
Óvatosan hátrafordultam. A félhomályos sarokban ott állt a szmokingos főpincér, és szemöldökét felhúzva, szüntelenül jegyezgetett. Újfent asztaltársaságunk megmaradt tagjaira pillantottam. Tekintetükben valamelyes leplezett szorongás vibrált, amit nem lehet szavakkal kifejezni, de ha mégis megpróbálnánk, akkor körülbelül így hangzana:
Ki fogja a számlát kifizetni?
Ezek a gondolatok foglalkoztattak bennünket. Az utolsó népszámlálás csupán tizenkét főt eredményezett. Tehát két további pár oldott kereket a gyertyák jótékony sötétjének leple alatt. A rendeléseket mintha elvágták volna, és nyomott hangulat lett úrrá a környéken. Senki se nézett többé embertársai szemébe, és az agyak lázas ütemben számítgatták a hússzal beszorzott borsos árakat…
Egyre inkább Kunstetter került a sanda pillantások kereszttüzébe.
Igen, kétségkívül ő a felelős, s mivel tisztességes fickó, fizetni fog, egészen biztos, hogy fizetni fog…
A tekintetek Kunstetterre szegeződtek.
A pasas gyanús csendben befejezte vacsoráját, és feketekávét rendelt.
Ha most hozzánk fordult volna Kunstetter, hogy: – Parancsoltok ti is kávét? –, akkor nyilvánvalóvá vált volna, hogy tudomásul veszi szorult morális helyzetét, és kész vállalni a felelősséget. De Kunstetter bamba, ártatlan képpel kihörpintette a sötét nedűt, és beszélgetni kezdett a feleségével…
Időközben néhány további patkánynak is sikerült megszöknie a süllyedő hajóról, amelynek legénysége ilyenformán kilenc főre csökkent.
Ki fog fizetni?
Az élénk beszélgetés már rég megszűnt. Itt-ott még váltottunk néhány szót az energiaválságról és a legutóbbi választásokról, de ez voltaképpen csak ürügy volt egymás szemmel tartására. Mostantól kezdve minden egyes angolos távozás nagymértékben növeli a fizetési esélyeket, súgta a józan ész, s a jelenlévők úgy vigyáztak egymásra, mint felcser a szondára.
Ekkor szörnyű dolog történt.
A túszok egyike, Ben-Cion Czigler felállt, és odavetette:
– Elnézést, telefonálnom kell…
Lassú, kimért léptekkel távozott látókörünkből. Hideg verejték lepte el halántékunkat. Csak most döbbentünk rá, hogy ez a csirkefogó teljesen egyedül jött, a legcsekélyebb feleség nélkül, s így jóval nagyobb manőverezési képességgel rendelkezik, mint a kötött házaspárok.
Ben-Cion Czigler sohasem tért vissza támaszpontjára.
Hetekkel később hallottam egy szemtanútól, hogy Czigler valóban betért a telefonfülkébe, s amikor kijött, barátságosan integetett felénk, majd távozott az utcai kijáraton. Senki sem látta, hogy integetett volna. Mikor integetett? És ha integetett?
A lemorzsolódás csak növelte a feszültséget. Én egyre átkoztam magam óvatlanságomért, hogy a kicsikével a pincérnek háttal foglaltunk helyet, és így nem állt módunkban nyomon követni, hogy mit is manipulál a félhomályban. Ez a balfogás rendkívüli mértékben veszélyeztette pozíciómat. Bármelyik pillanatban előbukkanhat hátunk mögül a főpincér… a számla a szalvéta alatt a tányéron… kész helyzet elé vagyunk állítva, rémisztő…
– Pardon – ugrott fel hirtelen Kunstetter, és aggódó pillantást vetett az órájára –, a pesztonka!
És mielőtt kinyithattuk volna a szánkat, felszívódott nejestül. Glück mérnök felegyenesedett, mintha valamit utána akarna kiáltani, de hang nem jött ki a torkán. Kitört a pánik. Kunstetter volt az utolsó reménységünk, és szökése után mindössze három magányos pár maradt az arénában: Glückék, Bár-Honigék és mi.
Egy pillantást vetettem hátra. A főúr a sarokban gubbasztott, és nem vette le rólunk égő tekintetét. Az életben nem láttam még ilyen bozontos szemöldököt.
Mennyi lehet a számla? Húsz sült borda… Úristen!
Bár-Honigné lengyelül kezdett társalogni a férjével. Nem volt szükség tolmácsra, mindannyian megértettük a pergő párbeszéd tartalmát. Sőt mi több, magunkban válaszoltunk az ellenszenves polák némbernek:
– Vedd tudomásul, te boszorkány, hogy mi sem vagyunk hajlandók!…
A legfontosabb nem összeroppanni. A kicsike már falfehér, és az asztal alatt izzadó kezemet szorongatja. Jó érzés, hogy az ember nincs magára hagyatva a megpróbáltatás nehéz óráiban. Ez erőt ad a küzdelemhez. Immár világos volt, hogy életre-halálra megy a játék. Egyetlen meggondolatlan lépés, és véged. Nem szabad elveszíteni tehát a fejünket. Ki kell tartani mindenáron. Aki most a gyengeség valamelyes jelét mutatja, aki idegeskedik, vagy akár csak a legcsekélyebb célzást teszi a pincérnek, az – az fogja kifizetni az egész cechet! Emlékezetemben fatális esetek merültek fel, amikor ártatlan emberek fedezték egy egész kompánia számláját valamely színházi dínomdánom végén, pusztán csak azért, mert felemelték a kezüket, hogy elhessegessenek egy legyet. Ilyenkor a pincér rögtön a jelentkezőhöz ugrik, és diszkréten odacsúsztatja neki a cédulát. Nem szabad jelét adni létezésünknek, nem szabad megmoccanni! Az olvasó bizonyára ismeri ezeket a lassan kúszó másodperceket, amikor a párok lehorgasztott fővel sunyítanak, és a főúr csak áll, álldogál a középen, kezében a tányérkával, amin ott fehérlik a számokkal teleírt undorító papírfecni. Éveket lehet öregedni ezekben a percekben. Aki csak megbiccenti a fejét, aki csak egy tétova mozdulatot tesz a zsebe felé – elveszett, fizet. Ez a dzsungel örök törvénye. Nem összeroppanni!
Hajnali fél három. Mintegy két teljes órája már csak mi ültünk a vendéglőben, elmerülve ki-ki a maga világában. Egyikünk se merte ajánlani, hogy menjünk, mert akkor hívni kell a pincért, és a többi már ismeretes…
Hirtelen éreztem, hogy hitvesem apró ujjai teljesen megmerevednek. Szempillantás alatt megértettem az üzenetet: Bár-Honig és Glück mérnök egyszerre gyanús élénkséggel kezdtek beszélgetni a népi Kína egyre növekvő világpolitikai szerepéről, és szinte egymás szájából vették ki a szavakat, negyvenöt fokos szögben összeborulva, mint a fiatal szerelmesek. A vér kifutott a fejemből. Éreztem, hogy ez az a pillanat, amikor valahonnan a vendéglő túlsó végéből a főpincér elindult felénk…
Csupán néhány másodpercem maradt a cselekvésre. Az agyam lázas sietséggel dolgozott. A napnál is világosabb volt, hogy aljas partnereim el akarnak szigetelni a végső összecsapás előtt. A főúr ideér, látja, hogy én vagyok az egyetlen szabad férfi vendég az asztalnál… és természetesen…
Behunytam a szemem, és elhatároztam, hogy hazardírozok. Nem maradt más lehetőségem. Kénytelen voltam blöffölni. Vagyis azt az érzést kelteni a másik kettőben, hogy hajlandó vagyok kiegyenlíteni a számlát, s ezzel beférkőzni a bizalmukba. Aztán egyikük szépen beleesik majd a halálcsapdába. Tudniillik az utolsó pillanatban, amikor a kezem már a pénztárcámban kotorászik, valamelyik holmi udvariassági gesztusból azt fogja mondani: „Hagyd, majd én”, mire én azonnal visszavonulok: „Tessék!”, és egyedül hagyom őt a porondon a horribilis számlával. Ezt a trükköt egyébként „Haifa gambit” néven ismeri a vendéglői szakirodalom, mivelhogy egy haifai gyáriparos találta ki hét évvel ezelőtt szilveszter éjszakáján…
Hátrafordultam tehát, és kristálytiszta, csengő hangon kiáltottam:
– Pincér! Fizetni!
Bár-Honig és Glück azonnal abbahagyták a beszélgetést, és arcukon a kellemes meglepetés félreérthetetlen kifejezésével hátradőltek… Színpadias mozdulattal előrántottam a bukszámat, hogy a kétely utolsó árnyékát is eloszlassam, és háromig számoltam magamban: eeegy, kettőőő, háároom! Ám a haifai csel ez alkalommal csütörtököt mondott, a jelenlevők közül senki se dőlt be neki. Hallgattak, mint a csukák. Veres fülcimpájuk kicsit reszketett, és lesütötték a szemüket. Ez volt minden. Sőt Glück mérnök még egy szadista mosolyt is megeresztett. Oh, hogy gyűlöltem!
Felemeltem a szalvétát két ujjammal, és odakukucskáltam: ötszáznyolcvan líra…
– Csak aláírni kérem – mondta a főpincér. – Kunstetter úr már rendezte az egészet, mielőtt távozott.
Könnyedén az asztalra támaszkodtam. Ezt az éjszakát a halála napjáig sem bocsátom meg Kunstetternek. Miért nem mondta, hogy ő fizet, miért? Vétettünk mi ellene? Közömbös arckifejezéssel csuktam be a pénztárcámat, és aláfirkantottam a számlát. Egyenes tartással hagytam el a helyiséget, anélkül, hogy hátrapillantottam volna. Hadd tanulja meg az a két darizó mangár, hogyan viselkedik egy vérbeli magyar dzsentri. És azóta az a hír járja rólam a városban, bizonyára már az önök fülébe is eljutott, hogy mindent rám lehet fogni, csak azt nem, hogy smucig vagyok.