Fő a bizalom
Az ember álldogál a hollywoodi szálloda 33. emeletén, és kinéz az erkélyről a Sunset Boulevard híres fasorára, amely a Végtelenben folytatódik, és ott eltűnik a 11 935-ös házszámnál. A világ leghosszabb városa, Los Angeles még mindig a filmszakma központjának számít, és ha a stúdiói már nem is hajtanak hasznot, de legalább magukon viselik Charlie Chaplin, Greta Garbo és a Mikiegér lábnyomait. Az ember kicsit elérzékenyül, elvégre a mozi Vatikánjában van…
Rendszerint a szentimentális gondolatok ezen fázisában kopognak szállodai szobád ajtaján. A folyosón többnyire egy jól fésült, snájdig férfi topog, kezében kis virágcsokorral.
– Engedje meg, hogy üdvözöljem önt Hollywoodban, Miszter Kitchen – mondja az ismeretlen, és átnyújt egy remekbe szabott névjegyet, amelyre arany betűkkel van felvésve, hogy: „Cinemastro Corporation Limited / President.”
– Hallottam, hogy uraságod a városban tartózkodik – így a President –, eljöttem hát, hogy megmondjam önnek, mennyire élvezem a filmjeit, bravó!
– Tessék helyet foglalni – mondjuk megilletődve –, miért tetszik állni?
– Uraságod ismeri az Özönvíz Angolvécék Káeftét Haifán? – telepszik le a vendég. – Nos, ő a sógorom. Kötelességemnek tartottam tehát elugorni hozzád, Efrájim, hogy figyelmeztesselek: óvakodj a szélhámosoktól ebben a városban! Rád fognak mászni, öregem, beszivárognak majd a szállodai szobádba, és leadják a hantát, hogy rokonaik élnek Izráelben és a többi, de valójában azért szemtelenkednek ide, hogy a kizárólagos képviselőid lehessenek, százalékra. Tulajdonképpen, miféle filmjeid is vannak?
Rövid, szakszerű magyarázatom után kitűnő légkörben váltunk el. A President felajánlotta, hogy a kizárólagos képviselőm lesz százalékos alapon, és engem elbűvölt a gondolat, mivelhogy nem akartam a filmjeimet idegen kézre bízni. Megállapodtunk, hogy este lebonyolítjuk az ügyletet könnyű vacsora keretében. Ám alig hagyta el jótevőm a szobámat, ismét kopogtak az ajtón, és ezúttal egy elegáns, némileg bandzsa férfi állt a küszöbön.
– Remélem, hogy még semmit sem írt alá – rontott be az illető a szobámba. – Biztos leadta magának ez a csirkefogó az óhéber hadovát, hogy ő milyen nagy cionista, és óvta magát a városban lévő csalóktól. Ez a trükkje. Aztán aláírat magával egy hamisított szerződést, ráteszi a kezét a filmjeire, és a büdös életben nem lát többé egy vasat sem.
Tiszta szívből adtam hálát neki, hogy az utolsó pillanatban megmentett a halálcsapdától, amit ez a dörzsölt vagány állított fel nekem. Vendégem gondosan összehajtott szerződést húzott ki a zsebéből:
– Príma ajánlatot teszek önnek: megkapja tőlem a filmjéért a bruttó bevétel teljes egyharmadát. Itt tessék aláírni!
Mohón előrántottam a tollamat, ám ebben a pillanatban belépett egy néger óriás, és egy sürgönyt adott át nekem:
VESZEELYBEN VAN – olvastam –, LENT VAAROM BUCHBINDER.
– Pardon – mondtam Bruttó Harmadnak, és a gyorsliften lesüllyedtem a sárga földszintig. Buchbinder egy hatalmas márványoszlop mögött várt rám.
– Az a gengszter a szobájában együtt dolgozik a Presidenttel – árulta el nekem suttogva –, még a szexuális bűnözők börtönében kerültek össze délen. Álszenten óvja önt a társától, és ezzel megszerzi a bizalmát. Mire észbe kap, ez az al-Al Capone már tovább is passzolta az ön művészi filmjeit a szicíliai maffiának. Ennek a két útonállónak az áldozatai egy teljes temetőt töltenek meg Hollywoodban. Remélem, még nem írta alá.
– Hová gondol – mondtam –, nem vagyok én olyan naiv, mint amilyennek kinézek.
– Nyilvánvaló – így Buchbinder –, hogy az ön jövőjének záloga egy nagy és jól megalapozott filmvállalatnál van letéve. Én olykor, szabad óráimban, a Metro-Goldwyn-Mayer alelnökeként tevékenykedem. Hol vannak a filmjeinek a kópiái?
– Azonnal lehozom önnek, alelnök úr – mondtam repesve az örömtől, de ebben a pillanatban előbukkant a márványoszlop mögül a szálló portása, és a fülembe súgta, hogy sürgősen keresnek házitelefonon. Bruttó Harmad, aki a szobámban maradt, ha még tetszenek rá emlékezni, nos, ő telefonált fentről:
– Halló – rikácsolta a kagylóba –, elment?
– Ki?
– A Patkány! Van pofája alelnökként bemutatkozni, noha csak nyugalmazott zsebmetsző. Bármibe hajlandó volnék lefogadni, hogy már beadta önnek a tésztát, miszerint a President meg én együtt dolgozunk mint gengszterpár, igaz?
– Úgy rémlik – dadogtam –, hogy Buchbinder úr csakugyan említett valami hasonlót…
– Csak megjátssza a Buchbindert, valójában Krausz! A jómadarat mellesleg évek óta körözi az Interpol méhenkívüli terhesség vádjával.
– Honnan tudja?
– Micsoda kérdés! A legjobb haverom. Igyekezzék megszabadulni tőle, amíg nem késő…
Visszatértem a Patkányhoz, és undoromat alig leplezve megszakítottam vele minden további kapcsolatot, azzal a kifogással, hogy a filmjeim friss kópiái még nem száradtak meg a fregolin.
Hálatelt szívvel indultam vissza a szobámba Bruttóhoz, ámde az élemedett liftboy megállította a felvonót a 22. emeleten, és a fülemhez hajolt:
– Remélem, nem tart készpénzt a szobájában. Tudniillik a vendége a kasszafúrók koronázatlan királya, aki tegnap reggel szökött meg az Ördögszigetről, és beteg prostituláltak rejtegetik egy ópiumbarlangban. Azonkívül hazudós is.
Az őszbe csavarodott liftesfiú diszkrét mozdulattal kezembe csúsztatta névjegyét: „Confidential Filmforgalmazó Vállalat. Gyors és eredményes service.”
Különféle kételyektől gyötörve tértem vissza a 33. emeleti szobámba.
– A liftes magára akaszkodott? kérdezte Bruttó némi aggodalommal, amikor beléptem.
– Nem – feleltem neki –, már miért is akaszkodott volna?
– Óvakodjon tőle – így Bruttó –, a fickó ismert bigámista, aki lótolvajlásból fedezi a tartásdíjakat. Na, fogja a tollat, és fejezzük be az üzletet!
Csengett a telefon.
– Halló – emeltem fel a kagylót –, még nem írtam alá!
– Hála istennek – lélegzett fel valaki megkönnyebbülten a drót túlsó végén. – Te vagy az, Bob?
– Nem, Kitchen. Téves kapcsolás.
– Bob egy utolsó disznó, tartsa magát távol tőle – közölte az ismeretlen, és azon nyomban rávágtam: – Jó reggelt! Nekem mondja! – Ezzel be is fejeztük a beszélgetést.
Hogy őszinte legyek, ekkor már kicsit meg voltam zavarodva a mindent elsöprő rágalmazási hálózat mintaszerű szervezettsége miatt. Ámbátor jómagam a Földközi-tenger levantin körzetének büszke fia vagyok, és némi lepocskondiázásért mi sem megyünk a szomszédba, de a hollywoodi ügynökök fúrófesztiválja mégis mély benyomást gyakorolt rám. A telefonkészüléktől visszafordultam Bruttóhoz, akinek időközben sikerült házkutatást tartania a ruhásszekrényemben, ahol a filmjeim kópiáit hajkurászta eredménytelenül.
– Rutinvizsgálat – akasztotta vissza a nadrágjaimat. – Mellesleg okosan teszi, hogy elrejti a filmjeit. A város hemzseg a szélhámosoktól, akik képesek még a szekrényébe is beleturkálni. Egyébként engedje meg, hogy bemutatkozzam: Westinghouse ezredes vagyok a könnyűlovasságtól.
Csak ekkor vettem észre, hogy ő már nem a Bruttó, hanem egy egész más illető vörös szakállal és szalmakalappal. Úgy látszik, őrségváltás volt.
– Ki ne adja a filmjeit a kezéből – figyelmeztetett az ezredes –, ez itt valóságos dzsungel, nekem elhiheti. Maga gyanútlanul ül valamelyik városszéli privát vetítőteremben, egy látszólag tiszteletre méltó filmessel, mondjuk egy volt katonatiszttel, vagy amit akar, s odafent vetítés közben stikában lecsórják a filmtekercset a gépről, átviszik a szomszéd laborba, ahol úgy lemásolják, mint a vöcsök. A lopott kópiát azután eladják Szaúd-Arábiának meg az olajhercegségeknek, amelyek fantasztikus árat fizetnek egy-egy szép fehér filmért…
Éreztem, hogy kiráz a hideg.
– Hát mindenki – kérdeztem –, hát mindenki ilyen itt, Westinghouse ezredes?
– Hagyja Westinghouse-t, az az ipse alvilági alak, közönséges csaló…
– Bocsánat – szakítottam félbe –, hát nem ön Westinghouse?
Az ezredes elhallgatott, és zavartan pislogott:
– Nyelvbotlás történt – bökte ki végül –, felejtse el. Lényeg az, hogy valamennyien ócska kerítők, ocsmány hullarablók. Kész hányinger. Egyébként hol vannak a filmjei, Miszter Kitchen, minél hamarább le szeretném vetíteni őket egy városszéli privát vetítőteremben.
– A filmek nincsenek nálam – közöltem fojtott hangon –, ugyanis nem bízom meg saját magamban.
– Miért, hallott valamit?
A szoba sötét sarkába vontam vendégemet. Hirtelen könnyűvé váltam, mint a darumadár, és a dolgok csodálatosan megvilágosodtak előttem.
– Öregem, én olyan link svihák vagyok, amilyen nincs még egy – súgtam a fülébe. – Tudod, mi vagyok én? Egy nagy niemand!
– Ez már döfi – harsogta lelkesen az ezredes. – Isten hozott Hollywoodban!
Egymás tenyerébe csaptunk, és ott helyben elhatároztuk, hogy alapítunk egy hézagpótló filmügynökséget, és úgy becsapjuk egymást, hogy csak na. Azóta is Hollywoodban lakom, és rágalmakat terjesztek futószalagon. Címümk: „Kitchen and Westinghouse Intrika Ltd. Sunset Boulevard 13 712.” Bejárat az udvarból. Kéretik nem aláírni.