Nem zörög a haraszt, ha nem fúj a szél
A Miegymás című népszerű hetilap főszerkesztője rekedt kiáltással hívta az irodalmi rovat vezetőjét, Cziglert, a jeles közírót, és ráripakodott:
– Az újság halálosan unalmas – zsémbelt a főszerkesztő –, mindenáron fel kell frissíteni. Nincs véletlenül néhány sornyi vidám anyagod, egy adoma, egy vicc vagy ilyesmi…
– De van – felelte Czigler elfojtott kuncogással –, remek viccet hallottam ma reggel. Zungspitz, a könyvelő, belép a főnökéhez: „Főnök úr, szeretnék elmenni az anyósom temetésére.” Mire a főnök azt feleli neki: „Nevetni fog, Zungspitz, én is!” Azaz, hogy ő is, mármint a főnök, szintén el szeretett volna menni az anyósa temetésére. Persze a sajátjáéra, tudniillik neki is van anyósa. Jó, mi? Reggel óta egyfolytában hahotázom…
– Ízetlen és undorító tréfa, arról nem is beszélve, hogy már két ízben napvilágot látott lapunk hasábjain – jegyezte meg hidegen a főszerkesztő. – Csupán egyetlen lehetőség kínálkozik arra, hogy megmentsük ezt a szánalmas élcet: valami művészfélének, színésznek, firkásznak vagy más niemandnak a szájába kell adni. Épp ma olvastam, hogy Toláát-Sáninak, a drámaírónak csúfosan megbukott az új darabja…
– Nem fog az író megharagudni?
– Megharagudni? Azért, mert reklámozzuk a sajtóban? Hát ilyennek ismered őket?
Másnap a „Mi újság, társaság?” rovatban, vastag, cikornyás kerettel kiemelve, „Telitalálat” cím alatt megjelent az alábbi intim kis történet: „Jicchák Toláát-Sáni, a reményteljes színműíró a napokban ismét bebizonyította, hogy közismert humorérzéke nem csorbult el az új darabját ledorongoló megannyi bírálat következtében. Az író a minap estetájt, szokásához híven, a Parlament folyosóin sétált, amikor hozzálépett a sofőrje:
– Főnök úr, szeretnék elmenni az anyósom temetésére.
Az író spontán válasza nem késett:
– Higgye el, Zungspitz, én is!
A jelenlévő honatyák, közöttük a kormánykoalíció vezetői, hangos és hosszan tartó nevetéssel jutalmazták a sikerült rögtönzést.”
Mivel Jicchák Toláát-Sáni nem tartozik a Miegymás című népszerű hetilap olvasótáborához, nem volt képes rájönni két teljes napig, miért kerülik ismerősei nagy ívben az utcán. Aztán befutott az első levél az anyósától, teletűzdelve jiddis szidalmakkal. „Ha már a tekintélytisztelet árnyéka is hiányzik belőled – írta hitvese anyja –, legalább ne tegyél lehetetlenné az emberek előtt egy otromba és szakállas vicc révén. Tökéletlen!”
A szerencsétlen író kétségbeesett erőfeszítéseket tett, hogy lemossa magáról a gyalázatot, amelyet a silány élc kent rá. Ismerőseit megállította a törzskávéházban, elkapta a kabátgombjukat, és hosszasan magyarázta nekik, hogy még sohasem járt a Parlamentben, egyáltalán nincs is autója, sofőrje még kevésbé, és fogalma sincs róla, hogy ki az a Zungspitz, hogy a jóisten a fejét akárhová tegye! Ám senki sem adott hitelt fecsegésének, mivelhogy mindenki tudja, hogy nem zörög a haraszt, ha nem fúj a szél. Lehetetlen, hogy egy újság, amit szabályosan kinyomtatnak, csak úgy kiszopjon dolgokat a kisujjából! Az embereket külön viszolygással töltötte el az írónak a koalíció vezetői előtt tanúsított ízléstelen csacsenolása, ám még jobban haragudtak a hetilap szerkesztőjére, mint magára a piszok Toláát-Sánira, amiért az újság feje, akár pillanatnyi indiszponáltság, akár jellembeli gyengeség miatt, nem vette magának a bátorságot, hogy móresre tanítsa ezt a mániákus reklámhajhászt.
Toláát-Sáni az tette, amit minden valamirevaló ember köteles tenni hasonló helyzetben: ügyvédjéhez fordult. Az író átadta a Miegymás inkriminált példányát dr. Sáj-Scheinbergernek:
– Tessék ezt elolvasni!
A jogtanácsos átfutotta az anyósviccet, és harsány kacagásban tört ki:
– Nagyon jó – nyögte az oldalát tapogatva dr. Sáj-Scheinberger –, nem is tudtam, hogy ilyen pompás humorérzéke van.
– Uram – mondta Toláát-Sáni, aki mellesleg születése óta fanyar és száraz ember –, én tisztelem az anyósomat, és nem kívánok tréfát űzni belőle.
– Értem – komolyodott el az ügyvéd. – Akkor meg mi a csudának traktál engem ilyen pocsék viccekkel?
Az író hosszasan ecsetelte a történteket, és hogy mennyire meglepte őt magát is a szerencsétlen újságközlemény. Dr. Sáj-Scheinberger szerint elvileg be lehet perelni az újságot rágalmazásért, de egy ilyen procedúra öt-hat évig is elhúzódhat, és a végén még elveszítheti a pert, mert a bírák időközben elfelejtik, hogy miről is van szó. Végül abban maradtak, hogy erélyes levelet írnak a Miegymás szerkesztőjének, amelyben követelik a sajnálatos tévedéssorozat helyreigazítását. „Megdöbbenve olvastam b. lapjában a nekem tulajdonított ócska viccet, amely minden alapot nélkülöz, s amelyet tudtom és beleegyezésem nélkül közöltek – írta az író dr. Sáj-Scheinberger szellemi gyámkodása alatt. – Ennélfogva követelem, hogy időszaki sajtótermékük szolgáltasson megfelelő erkölcsi elégtételt mind nekem, mind pedig anyósomnak, ennek a tisztes matrónának, aki kielégítő egészségi állapotnak örvend, és akivel virágzó, kétoldalú családi kapcsolatot tartok fenn. Amennyiben záros határidőn belül, azaz egy hét leforgása alatt nem teszik közzé lapjukban a bocsánatkérő nyilatkozatot, úgy feljogosítva érzem magam a megfelelő törvényes lépések haladéktalan foganatosítására.”
– Szépen belerántottál engem a slamasztikába, Czigler – förmedt rá a főszerkesztő a beosztottjára –, Toláát-Sáni bocsánatkérő nyilatkozatot követel tőlem.
– Ojvé – rázkódott össze Czigler –, megmondtam előre, hogy haragudni fog.
– Haragudni? – mosolygott gúnyosan a főszerkesztő, huszonhárom esztendő gazdag újságírói múltjával a háta mögött. – Valósággal a mennyekben érzi magát, hiszen ezeknek folyton csak a reklámon jár az eszük. Az ember tesz az irányukba egy szép gesztust, szerepelteti őket az újságban, erre mindjárt jönnek, és handabandáznak: „Még egyszer!” Nem fontos, mit írnak rólunk, hogyan írnak, csak az a fő, hogy írjanak…
– Csirkefogók – bólintott Czigler.
– De még mennyire – szögezte le a főszerkesztő. – De üsse kő, összefirkantok majd valami bocsánatkérő levélfélét. Ámbár Toláát-Sáni is megerőltethette volna magát. Na, add csak ide, Czigler, az „Ötezer zsidó vicc” első kötetét.
Toláát-Sáni a kávéház egyik félreeső zugában olvasta az újságot, és a lapok táncolni kezdtek reszkető kezében, miként ősszel a falevelek:
„Mint sajtóorgánumuk hűséges előfizetője – olvasta a Bocsánatkérő levél cím alatt – be kell vallanom, hogy az anyósom temetéséről szóló szenzációs vicc nagy élvezetet szerzett nekem, hála Önöknek. Ámbár tartozom annyival az igazságnak, hogy a sikerült élcet nem én találtam ki, amiért ezennel bocsánatot kérek az újság hatalmas olvasótáborától. Anyósom, hála istennek, egészséges, mint a bivaly, sőt mi több, jobbnál jobb ételeket főz számomra. Ezzel kapcsolatban engedje meg, hogy elmeséljem Önnek, drága főszerkesztő barátom, mi történt nálunk néhány nappal ezelőtt. Egy állatkereskedés előtt sétálgatva, megakadt a szemem egy jól fejlett papagájon, amelyről a kereskedő azt állította, hogy hét nyelven beszél. Megvettem a kedves madarat, és hazaküldtem a segéddel. Ám nem tudtam, hogy a nejem is megrendelt aznap egy csirkét a mészárszékből. Rövidre fogva a szót, a papagáj megérkezett, és tévedésből az anyósom fazekában fejezte be szépen induló karrierjét. Délben a tányéromon fedeztem fel szegénykét, mire kétségbeesetten felkiáltottam:
– Az isten szerelmére, de hiszen ez a madár hét nyelven beszélt!
– Nocsak – jegyezte meg az anyósom –, akkor miért hallgatott?
Megkülönböztetett tisztelettel Jicchák Toláát-Sáni.”
A kávéház személyzete, valamint a vendégek, borzadállyal vegyes aggodalommal nézték, miként vágja földhöz a reményteljes író a népszerű hetilapot, hogyan tapos rá ismételten, eltorzult arccal, miközben szájából értelmetlen szitkok bugyborékolnak elő. Azok, akiknek már volt idejük átfutni a Miegymás legújabb számát, semmi részvétet nem éreztek az őrjöngő iránt, mivel ez az új, kezdetleges élc a papagájról meg az anyósról már igazán túlment a legelemibb jóízlés határán. Sofőr, Parlament, papagáj – mi még?
Toláát-Sáni hazabotorkált, ám lakását üresen találta, mivelhogy neje visszaköltözött a mamájához. Mindössze egy rövid búcsúlevelet hagyott az asztalon: „Kretén!” Azután a szomszédok hallották, amint az író fejszével felaprítja a bútorokat apró darabokra, de nem avatkoztak be, mert már régóta tudták róla az újságbeli kalandjai alapján, hogy hibbant agyú.
Miután letarolta az egész lakást, Toláát-Sáni felragadott egy rozsdás konyhakést, taxin a Miegymás szerkesztőségéhez hajtatott, és beviharzott a főszerkesztő ajtaján:
– Aljas dög – hörögte Toláát-Sáni vékony, rekedt hangon, és felemelte a rozsdás kést –, hát ez a te bocsánatkérésed?
– Mármint hogy az én bocsánatkérésem? – egyenesedett ki a szerkesztő teljes hosszúságban. – Erre egyáltalán nem is gondoltam. Hogy még én kérjek bocsánatot az ingyenreklámért, amelyet kizsarolt tőlem? Nézze uram, ahelyett, hogy hálás lenne, amiért a sótlan levelét egy kicsit átpofoztam, derűsebbé, olvasmányosabbá tettem, ön még követeléseket merészel támasztani velem szemben? Hol é1 maga? Vágja csak zsebre szépen azt a túlméretezett bugylibicskáját, különben becsszavamra úgy kiröpítem innen, mint lampel a rocskát!
Az író zsebre vágta a kést.
– Én – lihegte – nem írtam semmiféle papagájról.
– Hát aztán? – jelentette ki a főszerkesztő. – A szerkesztőségnek jogában áll átstilizálni minden közlésre szánt anyagot, hogy passzoljon a lap általános hangvételéhez. Ez nem a maga privát szócsöve, barátocskám, hogy belegyömöszöljön minden zöldséget, ami csak eszébe jut! Végső fokon mit akar tőlem?
– Cáfolatot – sírta Toláát-Sáni elcsukló zokogással –, egy kis helyreigazítást… ez nem tréfadolog, uram… az anyósom két hete nem áll szóba velem…
– Azt még ki lehet bírni – enyhült meg a főszerkesztő, aki alapjában véve jó ember volt –, ámbár lapunk kelendősége az olvasó bizalmán alapszik, és információink hitelességének függvénye, de az ön esetében nagyvonalú leszek. Közölni fogok egy rendkívüli helyreigazítást, persze nyakon öntve bő humorral, könnyedén…
– Nem! Nem bő humorral, nem könnyedén! – nyüszítette az író, s letérdelt, majd inas karjaival átkulcsolta a főszerkesztő lábait, de Czigler letépte és kivonszolta. Egyedül maradva, tűnődve maga elé mormogta a lap feje:
– Mindenre készek egy kis reklámért! Mind ugyanaz! Egyik kutya, másik eb!
Röpke három nap múlva a helyreigazítások rovatában megjelent egy kis gyöngyszem az alábbi vastagbetűs cím alatt: „Az anyós nem válaszol.” A gyöngyszemhez mellékelték Toláát-Sáni fényképét is, amit a Miegymás archívumának mélyéről halásztak elő. A kissé elmosódott felvétel tizenkilenc évvel ezelőtt készült a lengyel cirkusz büféjében, amikor az író éppen köhögőrohamot kapott szendvicsevés közben.
„Toláát-Sáni, akinek darabját épp ezekben a napokban vették le végleg a Kis Színház műsoráról, minden szabad idejét a készáriai golfpályán tölti – így a gyöngyszem. – Munkatársunkkal folytatott exkluzív interjú keretében a nehéz sorsú író nehezményezte, hogy lapunkban közzétettünk néhány neki tulajdonított adomát szeretett anyósáról.
– Ez igazán nem tréfa – panaszkodott Toláát-Sáni –, az anyósom egy hete nem beszél velem.
– Annyira dühös?
– Rosszabb. Kificamította az állkapcsát, és emiatt nem tudja kinyitni a száját.
– Te jó ég! És mit mond az orvos?
– Az orvos? – mosolyodott el Toláát-Sáni közismert huncut mosolyával. – Ő azonnal ki akart jönni, de én aszontam neki: Ugyan, doktorkám, ráér benézni hozzánk úgy jó két hét múlva!
Azzal a szemfüles író nagyot csapott a golflabdára, amely vidám süvítéssel szállt a felhők felé.”
Az első kődarab a kora délutáni órákban zúzta be az ablak üvegét, de Toláát-Sáninak sikerült kereket oldania a lakásból, még mielőtt elkezdődtek a nagyszabású tüntetések. Szorosan a fal mellé lapulva osont. Az volt a terve, hogy a sötétedés beállta után elszökik a Negev-sivatag egyik isten háta mögötti településére. Ám nem messze az autóbusz-megállótól elcsípte az anyósa, és megsemmisítő oldalsó csapást mért az esernyőjével a fejére…
A kórházban az orvosok vonakodtak szóba állni vele. Golf? Készária? Állficam? Ennek ellenére meglehetősen korrekt kezelést kapott az idült alkoholisták osztályán. Toláát-Sáni bepólyázva és megszégyenülten hevert a fekhelyén, s az egekhez fohászkodott:
– Édes, jó Istenem, áruld el, hogyan lehetne befejezni ezt a vesszőfutást, hogyan?
Ebben a pillanatban leszállt az ágya mellé egy angyal, a feje fölött ragyogó glóriával, és így szólt:
– Követelj honoráriumot!
„A Miegymás szerkesztő bizottságának. Helyben.
B. lapjuk legutóbbi számaiban közölték három kis szatírámat. Emlékezetül ideírom a címüket megjelenésük sorrendjében:
1. Zungspitz és a temetés.
2. Miért hallgatott a papagáj?
3. Pici ficam – nagy boldogság.
Kérem, hogy az értük járó írói tiszteletdíjat mielőbb szíveskedjenek átutalni címemre.”
És azóta végre-valahára csend van.