A progresszív adózás örömei
Ez a dolog is úgy kezdődött, mint minden komoly ügy: erős fogfájással. A fogorvosom megállapította, hogy az egyik metszőfogam lyukas, ám a kezelés kellős közepén váratlanul abbahagyta a fúrást, és levetette fehér köpenyét:
– Elnézést kérek – mondta –, nem érdemes tovább folytatnom.
Úgyszólván vízszintesen ültem a fogorvosi székben. A szájam fel volt peckelve egy elmés kis szerkezet segítségével, és tompa nyüszítéseket hallattam.
– A tiszta bevételem ebben az évben elérte a havi ezerötszáz lírát – magyarázta a doktor –, így több mint nyolcvan százalék progresszív jövedelmi adót fizetek minden további líra után. Szóval, nem érdemes.
Sokatmondó kézmozdulattal jeleztem, hogy én mindezek ellenére a kezelés folytatása mellett vagyok.
– Önnek sem érdemes, jó uram – érvelt a fogorvos –, háromezer lírát kell keresnie ahhoz, hogy nettó hatszáz maradjon a bukszájában, és kifizethesse a honoráriumomat, amiből aztán, az adók levonása után, meghagynak nekem kerek százhúsz lírácskát, egy fillérrel se többet. Nos, én pont ezt a százhúsz lírát szándékoztam befizetni a feleségem autóvezetői tanfolyamára. Mindebből tehát az következik, hogy a sofőr-oktatónak végül is huszonnégy kemény líra fogja ütni a markát az ön háromezréből.
– Jó – mondtam –, de az legalább nettó, tiszta bevétel.
– Igen – felelte a fogak specialistája –, ám tegnap, legnagyobb sajnálatomra, az autóvezetői tanfolyamon duplájára emelték a tandíjat, és most nettó negyvennyolc lírát követelnek minden egyes leckéért. Namármost, hogy kifizethessek további huszonnégy lírát, kénytelen lennék felemelni az ön kezelési költségét háromezerről hatezerre. Láthatja, jobb, ha elfelejtjük az egészet.
Kiköptem az elmés kis szerkezetet, felálltam, és a fogorvos fülébe súgtam az össznépi varázsigét:
– Hát kértem én magától nyugtát?
– Nem, ön korrektül viselkedett – így a doktor. – De nem akarok semmi kellemetlenséget az adóhatóságokkal, én szabályosan bejelentem minden jövedelmemet. Ez nálam emberi méltóság kérdése, mondhatnám, elvi álláspont.
– Tehát a fogamnak muszáj lyukasnak maradnia?
– A világért se. Csupán arról van szó, hogy ön a nettó negyvennyolc lírát egyenesen a nejem sofőr-oktatójának kezébe fizesse le. Ez esetben én is megtalálom a számításomat és ön is.
– Egy pillanat – tűnődtem félhangosan –, mit fogok mondani, ha az adóhatóságok felfedezik az autóvezetői tanfolyam könyvelésében, hogy én finanszíroztam a kedves felesége sofőrleckéit?
– Mondja, hogy a szeretője.
– Láthatnám a nagyságos asszony fényképét?
– Szorítkozzunk a dolog adóügyi vonatkozásaira.
Kérdeztem, hogy lehet-e folytatni a próbafúrásokat, ám a kezelés folytatását a hét végére halasztottuk. Időközben összeakadtam a sofőr-oktatóval, és kiderült, hogy ő is többet keres a megengedett összegnél.
– Sajnálom – mondta a gépkocsik tudora –, augusztus végéig nem nyúlok pénzhez, mert nem fizetődik ki nekem. Minden további garas a magasabb adókulcsosztály felé taszít. Pénz nem jöhet nálam a nyáron számításba.
– Akkor talán kiegyenlíthetem a számláját a fűszeresnél?
– Már kiegyenlítette a bútorgyáros, akit vezetni tanítok. Nálam meg vannak szervezve a dolgok – jegyezte meg a sofőr-oktató. – A szobafestő például, aki motorbiciklizni tanul iskolámban, tegnapelőtt kifestette a nővérem lakását tandíj fejében. A garázsszámlámat két divattervezőnő fedezi közösen. Tud ön énekelni?
– Nem nagyon.
– Kár. Képeztetni akartam a hangom zeneileg. Bélyeggyűjteménye van-e?
– Csak kulcstartó-kollekcióm.
– Az smafu. De tudja, mit? Fizesse ki a pesztonkánkat a fogorvos feleségének adott sofőrleckék fejében…
A pesztonkával szépen megegyeztem, jóllehet eleinte vonakodott szóba állni velem, mondván, hogy nem hajlandó pénzt elfogadni vadidegen férfiaktól. Javasoltam, hogy hozok neki ajánlást a vízvezeték-szerelőnktől, a lakatosunktól, a varrónőnktől, a fodrászunktól, az asztalosunktól, a kertészünktől, a villanyszerelőnktől, a fogorvosunktól, az ügyvédünktől és az éjjeliőrünktől, akik valamennyien tanúsíthatják, hogy kizárólag készpénzben és stikában fizetek, soha, de soha nem kérek nyugtát, továbbá maximális adódiszkréciót biztosítok ügyfeleim számára.
– Én nem akarok senkinek se a markában lenni – makacsolta meg magát a pesztonka. – Nagyon fáj a foga?
– Percről percre jobban.
– Akkor ajándékozzon nekem kontaktlencsét. Tudja, amit a pucér szemgolyóra kell rátenni, szemüveg ellen.
– Ám legyen – egyeztem bele a tranzakcióba –, de ha felfedezik ezt az optikus könyvelésében, hogyan fogom megmagyarázni a dolgot?
– Mondja azt, hogy az ágyasa vagyok.
– Az állás már foglalt – közöltem a pesztonkával. – A fogorvosné még magácska előtt feliratkozott. Van esőköpenye?
– Igen. A fiatal pártól, akié a kisbaba a harmadik emelet 4-ben – így a pesztonka. – Átmeneti megoldásképpen hajlandó vagyok beérni egy tibériási víkenddel félpenzióval.
Ez az ajánlat megfelelt nekem. Ámbátor később hallottam, hogy a kontaktlencse is simán elment volna, mivelhogy időközben alapítottak Tel-Avivban néhány optikus szaküzletet, amelyekben adószempontok figyelembevételével irodafelszerelést is árulnak. Az átlagpolgár pápaszemet vásárol ezekben a boltokban, de hivatalos nyugtát írószerről kap, amely tudvalevőleg adómentes beruházásnak számít. Létesültek ilyesfajta üzletek művészi ajándéktárgyak és porcelán szervizek árusítása céljából is, írógépnyugtákkal kombinálva. A város északi részében pedig egy élelmes pedikűrösnő hajlandó tyúkszemvágást skandináv nyelvű üzleti levelezésként számlázni. Itt, a Földközi-tenger mellékén, gyorsan alkalmazkodnak a népek a tényekhez. A tibériási szállodában sem ütköztem különösebb nehézségekbe:
– Van szobám a hét végére a sofőr-oktató pesztonkájának – súgta a szállodaigazgató a kagylóba –, de ez nem telefontéma.
Leballagtam hát a Kineret-tóhoz, és ott tárgyaltunk a nyílt mezőn, négyszemközt.
– Nu, lássuk csak – lapozgatott a tulaj titkos kis noteszében –, az első emelet foglalt a fiam zongoratanára részére. Mellette lakja le a bérét a mosodásunk, és a hercegi lakosztályban az adószakértőm. Az én szállodámban minden szolgáltatások és áruk ellenében megy, pénzt nem érdemes elfogadnom, mivelhogy az adóm nyolcvan százalék…
– Világos – mondtam –, de hogyan tudnám én önt rekompenzálni? Talán mosogassak néhány napig a konyhán?
– Az állás már be van töltve – közölte a szállodaigazgató. – Ezzel szemben van egy ötletem: fizesse ki a fogorvosomat.
A kör bezárult. A szállodás fogorvosa természetesen nem akart tőlem pénzt elfogadni, mivel már ő is átlépte a legfelsőbb adóhatárt, ellenben szüksége volt egy repülőjegyre Uruguayba az anyósa részére. Ha ez nem megy, közölte, akkor beéri háromezer tojással és tíz kiló sóval. Ekkor már kifáradtam kissé ebben a progresszív adóügyi versenyfutásban, és elhatároztam, hogy fogfájással fogok élni, amíg újsághirdetés útján nem találok egy pocsék fogorvost, akit a kutya sem vesz igénybe, s így még alacsony az adókulcsa. A kormány bölcs gazdaságpolitikája mindenesetre dicséretet érdemel. Sikerült nekik, első ízben a modern történelem folyamán, kiküszöbölni az emberiség ősi rákfenéjét, a pénzt mint általános fizetőeszközt. Visszatérésünk a primitív népek egészséges cserekereskedelméhez határozottan kívánatos, s talán rövidesen visszatérhetünk a fákra is a dzsungelben, amelyet oly könnyelműen elhagytunk a progresszív adóztatás bevezetése előtt.