Max levizsgázik

Új nőstény házőrző kutyám, Max, megszilárdította uralmát házunkban. Hajnalhasadáskor az ágyunkra ugrik, és olyan gyönyörrel nyalja végig arcunkat, amelyre nincs ésszerű magyarázat, azután szakít magának egy kis időt a rágcsálásra. A mi derék törpe-schnauzerünknek már sikerült elfogyasztania a háztartásunkban fellelhető papucsok oroszlánrészét, továbbá számos íróeszközt, egy zsebrádiót és két esernyőt. Körülbelül egy hónappal ezelőtt megette az íróasztalom északi részét is, mire száműztem Maxot az udvarba, és azóta nem teszi be a lábát a lakásba, csak nappal, valamint az éjszakai órákban.

– Efrájim – kérdezte tőlem az asszony a történtek után –, vajon úgy neveljük mi ezt a kutyát, ahogy kell?

Nekem is voltak kételyeim a dologgal kapcsolatosan. Fajkutyusunk idejének zömét a lakás díványán, valamint karosszékeiben tölti, szívélyes farkcsóválással fogadva minden idegent, aki csak bejön hozzánk, és kizárólag akkor tör ki eszeveszett ugatásban, amikor nejem leül zongorázni. Ráadásul a gyerekek csokoládéval és aprósüteménnyel tömik Maxot, így aztán ahhoz képest, hogy törpe-schnauzer, már igazán elég dagadt a lelkem. Ezenkívül gyakorta lekisdolgozza a hálószobánk szőnyegét, sőt előfordultak már nagyobb dolgok is, de egyelőre nem kívánok részletekbe belemenni. Mindent egybevetve, nem vitás, hogy a kutyát némileg elkényeztettük.

– Mi a véleményed – kérdeztem az asszonyt –, talán írassuk be egy tanfolyamra?

Az ötlet Zulu, az utca végén lakó fekete farkaskutya révén született, aki kétszer egy héten elmasírozik a házunk előtt Dragomir, a jeles idomár tövében.

– Lábhoz! – kiáltja időnként Dragomir. – Igazodj! Helyedre! Leülni! – És a nagy marha dög engedelmeskedik neki, mint egy gép. Leül, felpattan, igazodik a parancsnak megfelelően. A múltban nemegyszer néztük az ablakon át ezt a megszégyenítő színjátékot.

– Lélektelen robottá változtatja azt a szerencsétlen állatot – jegyezte meg az asszony sajnálkozva –, lélektelen robottá!

Ködös pillantásunk a mi pedigrés Maxunkra vetődött, aki éppen egy matyóhímzéses díszpárna kibontásával volt elfoglalva, tudniillik látni akarta, hogy mi van belül, s közben csak úgy kavargott körülötte a sok lélek és toll. Éjszaka pedig az ebédlő kellős közepére kakilt.

– Menj – motyogta az asszony lesütött szemmel –, beszélj mégis Dragomirral…

Dragomir jóvágású ötvenes úriember, aki úgy ért a kutyák nyelvén, akár Salamon király a fénykorában, de emberekkel kicsit nehezen társalog, mármint héberül, mivelhogy csak huszonhat éve van az országban, és így még erősen kötődik a horvát szavakhoz.

– Mi lenne ez – csodálkozott Dragomir, amikor először találkozott Maxszal –, honnan maguk vették?

– Ez most nem fontos, uram – válaszoltam, kitérve a kérdés elől –, a lényeg, hogy már itt van. Azt szeretnénk, ha megtanítaná a fontosabb tudnivalókra.

Dragomir megragadta Maxot a nyakánál fogva, és a magasba emelte. Összehúzott szeme valósággal megröntgenezte dundi ebünket.

– Hogyan maguk etetni a kutya?

Elmeséltük neki, hogy Max naponta négyszer kap levest, sültet és főtt tésztát, vagy kompótot külön plasztiktányérban, amit direkt neki vettünk, de nem nyúl hozzá, csak egy-két óra múlva, amikor hangyák jönnek az ételre a kertből. Akkor Max odasompolyog a tányérhoz, és lenyaldossa róla a hangyákat. Azonkívül rendszeresen fogyaszt krémest, rigójancsit, dobostortát, valamint indiánert.

– Vanni rossz – így Dragomir –, kutya kap csak étel egyszer naponta, és slussz. Hol ürít a kutya?

Ezt nem értettük. De aztán mégis.

– Mindig a lakásban végzi a szükségleteit – panaszkodtam –, semmi kérés, rábeszélés, kiabálás nem segít. Miért?

– Kutya mindig üríteni azon a helyen, ahol megcsinálta először. Megyik a szagja után – így a tanerő. – Hányszor tette már a lakásba?

Számadást készítettem. Max cirka kétóránként pajkoskodik, vagyis három hónap alatt összejött nekünk minimó kalkuló… – Körülbelül ezerszer.

– Bozse moj – kiáltott fel Dragomir –, azonnal eladni őtet!

Az idomár megvilágította előttünk a helyzetet: sok-sok érzékkel és szorgalommal, viszonylag rövid idő alatt sikerült Maxot arra a meggyőződésre juttatnunk, hogy tulajdonképpen a kert az ő lakása, a szobák pedig a vécé. Ez már véglegesen beidegződött Maxnál, fixa idea lett, ahogy mondják nálunk, Győrött.

– Mégis, mit lehet tenni, maestro? – faggattuk Dragomirt, teljesen összetörve. – Húzzon ki minket a slamasztikából, bármilyen árat megadunk érte.

– Első dolog lenni, megkötjük kutya – határozott a nemzet idomárja –, én hozok fog erős vaslánc…

Max hódolattal nézett fel rá, és csóválta a farkát, mint a lampel, jócskán. Ki mondja, hogy a kiskutyák okosak?

Másnap visszatért Dragomir egy horgonylánccal, amit valamely gálya vasmacskájáról szerelt le. Kettétört egy seprűnyelet, és beszúrta a földbe a kert sarkában, aztán pedig hozzákötötte Maxot pedigréstől.

– Ehun – mondta –, mindig így maradni. Naponta egyszer esz kicsi. Senki se hozzá megy!

A szívünk összeszorult.

– Sírni fog – jegyeztem meg erőtlenül –, hozzá van szokva a társasághoz, sírni fog…

– Sír fogni, akkor sír fogni – kötötte Dragomir az ebet a karóhoz –, nix kutyuli-mutyuli…

Elég félelmetes benyomást tett ránk a horvát, de tekintélye az volt neki. Én a magam részéről nem kedveltem, mivelhogy fölöttébb sárga fogakat viselt.

– De ugye – motyogtam a fülébe –, ugye ez a megoldás csak ideiglenes?

– Már miért lenne ideig?

Dragomir ismét meglovagolta kedvenc vesszőparipáját, tudniillik, hogy adjunk túl a kutyán. Azt állította róla, hogy nem törpe-schnauzer, hanem csak egyszerűen törpe, a legcsekélyebb schnauzerség nélkül, és kár pénzt kidobni az okítására. Rémülten ígértem meg neki, hogy minden parancsát betartjuk, csak ne vegye el tőlünk…

– Jó – enyhült meg Dragomir –, akkor százötvenet kapok, kérem alássan, nyugta nélkül, itt helyben. Kápé.

Amikor pénzről volt szó, teljesen hibátlanul beszélt héberül.

A bilincsbe vert Max vonyítani kezdett. Végre-valahára észrevette, hogy valami nem stimmel…

Délután már zokogott az egész ház. A gyerekek meglátták Maxot a kerti számüzetésben, s az eb olyan pillantásokat vetett feléjük, hogy nehéz azt szavakkal visszaadni. A gyerekek legott elpityeredtek. Itt van a kutya eltemetve, állapítottuk meg búsan, és Max valóban nagyon szerencsétlennek, magányosnak, sőt bizonyos mértékig rászedettnek látszott. Renáná lányom könnyes pofival szaladt ki a kertbe, és lefeküdt Max mellé a fűre nemzetközi szolidaritásból. A bátyja, Ámir, szüntelenül szekált, hogy legalább egy kicsit engedjük szabadon a kutyát. Ám én szilárd maradtam, mint a kőszikla.

– Sajnálom – mondtam –, tanfolyam, az tanfolyam.

– Csak negyedórára – kérlelt az asszony –, öt percre…

Végül megadtam magamat: jó, pont öt percre, az óra szerint. A felszabadult Max ránk tört, mint a fergeteg, és végignyalt valamennyiünket. Az éjszakát a gyerekszobában töltötte, Ámir pehelypaplanába bebugyolálva, és csokoládét majszolt, valamint puha házicipőket. Reggel Dragomir telefonált:

– Éccaka hogy viselkedte kutya?

– Minden a legnagyobb rendben van – feleltem –, minden klappol, ahogy kell.

– Ugatik?

– Hagy ugasson!

A beszélgetés folyamán Max a vállamon ült, és a szemüvegem iránt mutatott intenzív érdeklődést. Dragomir felvilágosított telefonice, hogy az első időkben különösen fontos vigyázni a vasfegyelemre, azaz jól megkötni vaslánccal, naponta egyszer száraz étel, és a világért se odamenni, a világért se!

– Legyen nyugodt, barátom – feleltem neki a kagylóba –, ha már kiadok egy vagyont a nevelésére, akkor eredményt akarok látni!

Dragomir megnyugodott. Kiráncigáltam a telefondrótot Max fogai közül, és napi teendőm után néztem nem csekély megkönnyebbüléssel.

Úgy dél felé Ámir hatalmas lendülettel berontott az ajtón:

– Riadó! – rikoltotta az éber fiúcska. – Dragomiiir!

Egy szempillantás alatt leszereltük Maxot a zongoráról, kiszáguldottunk vele a kertbe, és odakötöttük a seprűnyélhez a hajólánccal. Amikor az eboktató megérkezett házunk küszöbéhez, már az asztal körül ültünk, és táplálkoztunk, mint egy normális, fegyelmezett család.

– Hol vanni kutya? – kérdezte a nemzetközi idomár-szaktekintély.

– Már hol lenne? – így az asszony. – A helyén, a kertben!

Dragomir árgus szemekkel megvizsgálta a leláncolt négylábút, kotyvasztott neki valami különleges levest, ami belülről megerősíti a csontokat, és derűs hangulatban távozott.

– Nagyon jó – mondta –, csak nem ti elengedjék!

Jéghideg tekintetünk azt felelte, hogy ez magától értetődik. És valóban, az eb ott maradt a karóhoz kötve egész az ebéd végéig, amikor is Ámir a kompótnál kislisszolt, és visszacsempészte a családi körbe. Max boldog volt, ám némileg zavarodott. Kissé nehéz volt megértenie az elkövetkező hetek folyamán, hogy miért iszkolnak vele a seprűnyélhez, és miért pányvázzák ki villámgyorsan, amikor a horvát bácsi a fantasztikus micsodájával ide jön, s miért viszik őt vissza a nagy vécébe a bácsi távozása után. Végső fokon a gépezet fennakadás nélkül működött. Persze pedánsan kellett őrködni, nehogy az ebész rajtunk üssön, de hát éppen erre a célra való a házőrző kutya, vagy mi a szösz? Időnként részletesen beszámoltunk Dragomirnak az eb jelentékeny tanulmányi előmeneteléről, és tanácsokat kértünk tőle a kert távoli végében majdan felépítendő kutyaházzal kapcsolatban, továbbá, hogy milyen vegyi anyagokkal legcélszerűbb tisztogatni a horgonyláncot, meg ilyesmik. A kutyaházat sommásan elvetette, mondván: – Nem kell, nincsen kint hidegek! – Azon a keddi napon, amikor Max leszedte a spanyol mintás terítőt az asztalról, és ott helyben szétmarcangolta, még fel is emeltük Dragomir fizetését, nehogy gyanút fogjon.

Szóval a helyzet ideális volt valamennyiünk részére.

Ám azon a pézsmaillatú hétvégén Dragomir elkövette élete nagy tévedését. Este jött.

Ismét Zulu volt az oka mindennek. A fekete dög megharapta a sürgönykihordót a fülén, és Dragomirt riasztották alkonyatkor, hogy beszéljen a kutya fejével. A horvát úgy gondolta, hogy ha már itt van a környéken, hát beugrik hozzánk is. Az idomár a konyha nyitott ajtaján hatolt be a házunkba, és zavartalanul nyomult előre egész a gyerekszobáig. Ott rábukkant Maxra, amint Ámirral összeölelkezve az ágyban, a televíziót figyelte savanykás és erős cukorkák szüntelen szopogatása közben.

– Ez lenni kert? – ordította Dragomir, és az arca vörös volt, mint a vincellér céklája. – Hol megkötötték ez a kutya?

– Bocsánat – bújt Ámir a takaró alá –, nem tudtuk, hogy jönni tetszik.

Én magam azon nyomban bemenekültem a fürdőszobába, és elkezdtem zuhanyozni hideg vízzel harsány szappanozás közepette. Az asszonynak viszont váratlanul megjött a hangja:

– Semmi kert, semmi kikötés! – kiabált a kicsike egyenesen ennek a balkáni szörnyetegnek a képébe. – Ez nem fegyenc, uram, hanem kiskutya! Mi van itt, haláltábor?

– Eszetlen – jegyezte meg Dragomir szárazon. – Mindig bent fogja belecsinálni tiétek szőnyegre.

– Hát csináljon be! Én pucolok utána, nem maga! Érdekes!…

És úgy kidobta Dragomirt, mint Szent Pál a horvátokat. Azóta Max újra legálisan hempereg a díványokon, és az asszony szalad utána az elsősegély-ronggyal. És a kutya egész nap egyfolytában zabálni vanni szabad, és kövéres, és csuda vidám. Óránként háromszor üríteni miénk szőnyeg, és akinek nem tetszeni, az kösse magát föl legelső fa.

előzőtartalomjegyzékkövetkező