A petersburgi expressz

Befordultam jobbra, és végigsiettem a Senkin utcán, hogy még tizenkettő előtt beérjek a városházára Salzmann előadóhoz, amikor hallom, hogy valaki szalad utánam. Hátranéztem, és láttam, hogy Járdén Podmanicki, a neves drámai színész követ. Meggyorsítottam tehát lépteimet, mire ő is fokozta a tempót, jóllehet Járdén Podmanicki már nem fiatal ember, és elég súlyos egyéniség. Nem fordultam többet hátra, hogy ezzel se veszítsek időt, és teljes erőmből futottam, ám elszorult szívvel hallottam, hogy Podmanicki lépései egyre közelednek. Kidobáltam néhány könnyebb holmit a zsebeimből, de ez sem segített. Amikor a sarokra értem, utolért Járdén Podmanicki, és melegen megrázta a kezemet.

– Hogy van? – kérdezte. – Volna egy kis szabad ideje? Jöjjön, igyunk valami hideget.

– Sajnos tizenkettőkor Salzmann-nál kell lennem a városházán.

– Ugyan menjen már, majd vár egy kicsit az a Salzmann. Jöjjön, igyunk valami hideget…

Láttam, hogy az aktív ellenállásnak semmi kilátása nincsen, és a vitatkozás csak meghosszabbítja az együttlét időtartamát, ezért hagytam magam besodorni az egyik kávéházba. Járdén Podmanicki azonnal rendelt két jó forró teát tejjel, és csevegni kezdett a világ különböző fontosabb eseményeiről, mint mondjuk az ő péntek esti fellépte a nagy szabadtéri közönség előtt olyan sikerrel, amilyenre állítólag még nem volt példa a nagy orosz színész-rendező, Sztanyiszlavszkij óta, aztán előadást tartott a színházi repertoárbizottság előtt is, és rendkívüli benyomást tett a jelenlevőkre, és arról már ne is beszéljünk, hogy szerdán vagy csütörtökön – már nem emlékszik – találkozott a közlekedésügyi miniszterrel, aki azt mondta neki: „Podmanicki, láttalak a Fellegvár-ban, és azóta nem tudok aludni”, nem, ez mégis csütörtökön történt, egész biztos, nem fontos, a lényeg az, hogy hozzák már azt a teát, halló…

– Jó néha hallani ezeket a dolgokat – mondtam a beszélgetés ezen pontján, és felkeltem –, tényleg sajnálom, hogy tizenkettőre meg vagyok beszélve a városházán bizonyos Salzmannnal…

– Várjon egy percig! – fortyant fel Járdén Podmanicki. – Azt hiszi, nekem nincs dolgom a városházán? És mégis itt ülök, ahogy láthatja. No de már talán eleget foglalkoztunk velem, beszéljen egy kicsit magáról. Látott engem a Toportyán-ban?

– Nem – feleltem –, még nem volt alkalmam, de a jövő héten feltétlenül szakítok rá időt. Most pedig, ha megbocsátja, Salzmann nem vár, csak tizenkettőig…

– Tudja, nincs nagy szerepem a Toportyán-ban, de én mondom magának, én, Járdén Podmanicki, hogy ez mégis szerep. Szerep! Várjon egy pillanatig, felolvasom magának az anyagot, egyelőre mimika nélkül, csak úgy szövegileg – azzal a színész benyúlt az inge alá, és előhúzott egy papírtekercset.

– Talán egy másik alkalommal – így én –, most van valami kis ügyem a városházán…

– „Harmadik felvonás. Második szín – olvasta Járdén Podmanicki. – Elegáns úr (jön a kantin felől): Bocsánat, mademoiselle, mikor indul a vonat Petersburgba? – Katyerina Nyikolajevna: Holnap reggel, monsieur. – Elegáns úr (lágyan): Kár, mademoiselle, tényleg kár. (Ki.)” – Nu?

– Nu. Halljuk a szerepet.

– Milyen szerepet? Ez a szerep. Hogy tetszik, lát benne fantáziát?

– Hát – feleltem –, úgy első hallásra nem rossz. Meglátjuk. De most megbocsát, nemsokára tizenkettő, Podmanicki uram, és tizenkettőkor zárják a városházát…

– Hát akkor ide figyeljen! Csak ez a néhány szó van nekem az egész Toportyán-ban, és mégis én mondom magának, Járdén Podmanicki, hogy ez a szerep, drága uram, ez szerep! Sztanyiszlavszkij mondotta egyszer: „Nincsenek kis szerepek, csak kis írók vannak!” Azt mondtam, uram, az igazgatóságnak: „Uraim, elfogadom az Elegáns urat!” Később a rendező elárulta nekem egy elszólás révén, hogy voltaképpen nekem akarták adni a főszerepet, a grófot, de akkor nem maradt volna nekik az Elegáns úr szerepe részére egyéni légkörrel rendelkező drámai hős, holott köztudomású, hogy éppenséggel ezeknek a látszólag kis szerepeknek a hibátlan betöltése végett van szükség rendkívüli színészegyéniségre a szó teljes értelmében…

– Világos – mondtam –, de most már azután tényleg rohannom kell a Salzmannhoz…

– Most persze szeretné tudni, miképpen is állok én hozzá az ilyen szerephez. Én ugyanis megtanultam Sztanyiszlavszkijtól, hogy nincs elmélyült jellemábrázolás boncolás nélkül. Nem elég az, drága barátom, hogy maga tudja a szó szerinti szöveget, meg kell értenie a típus lelki problémáit, igen, magának még azt is tudnia kell, édes egy barátom, hogy mit beszél az a személy álmában, és hogy egyáltalán miért alszik éjjel. Teljesen át kell lényegülnie a szerepben, feloldódnia, átproblematizálódnia, mert ha ezt nem tudja megcsinálni, akkor jobb, ha abbahagyja, édes fiam, és megy a francba! Hé, hova megy?

– A városházára, megígértem, hogy tizenkettőre…

– Szóval így boncolgatom én a szerepet. Most is, mikor az Elegáns urat vettem bonckés alá, feltettem magamban a kérdést: „Ki vagy? Honnét jöttél? Hová mégy?”

– A Salzmannhoz – feleltem. – Ha nem érek oda tizenkettőig, akkor csak két hét múlva tudom újból elcsípni…

– Talán egészséges ember ez az Elegáns úr, talán nyomorék? Ki tudja? Lehet, hogy gonosztevő. Lassan, nem sietve, kezdtem építeni őtet, itt bent, belül, szívből, nem külsőleg, hanem átérezve. Egy héten át, bevallom, nem éreztem semmit, de aztán, egy forró júliusi délben, arra ébredtem az ágyamban, hogy ezt kiáltozom: „Alacsony, alacsony, alacsony!” Alacsonynak kell lennie! Nem lehet magas ember! Legalább húsz centiméterrel alacsonyabbnak kell lennie nálam! Persze most maga azt kérdi, hogyan fogom én ezt megcsinálni. Sztanyiszlavszkij mondotta nekem egyszer: „Nem minden magas ember színész, de minden színész magas.” Érti? Ha én akarom, akkor én alacsonyabb vagyok nálam, én törpe vagyok, én kerti törpe vagyok a színpadon. És ha mindent tudni akar, azt is elárulhatom, hogy cvikkeres. Mert távollátó. Nem nagyon, kicsit, két dioptria, maximum három. Már nem fiatal. A haja a halántékán már jócskán púderes. Egy csipetnyi reuma, kicsit rezes az orra, ez az egész. Tudja, nem szeretem a nagy kunsztokat. Erre mit tesz Isten? Tegnapelőtt sétálok az autóbusz-megálló környékén, és egyszerre felordítok: „Ez az! Ez az én típusom a Toportyán-ban!” Azonnal a típus után rohanok, és követem, és leutazom vele Natanjára, és egész idő alatt csak figyelem a vonásait, magamba szívom a lényét. Mit gondol, gazdag?

– Mit tudom én? Nem ismerem egész Natanját…

– Maga nem figyel! Én most az Elegáns úrról beszélek! Mert ő nem gazdag, édes barátom, dehogyis gazdag. Most persze csodálkozik, mi? Pedig én mondom magának, hogy még csak nem is jómódú, és az egész eleganciája cifra nyomorúság! Ez a slamposok eleganciája, ahogy Sztanyiszlavszkij mondotta nekem egy alkalommal. Nu, jó, rendben van, van neki egy lakása, két szoba, hall, ablakkal, de ez az egész. És ő tudja ezt, ember, tudja ezt!

– Nagyon kérném a drága művész urat…

– Tudom, mit akar mondani, hogy miért is kérdezi ő Katyerina Nyikolajevnát a vonat felől. Azt hiszi, hogy ő tényleg tudni akarja, mikor indul az a vonat. Ne legyen gyerek, drága uram! Ő egyszerűen kénytelen kérdezni valamit, különben félő, hogy megőrülne. Érti már? Most jön a jellem, a szenvedés, az örök emberi szenvedés. Mert mennyi ideig bírhatja az ember az egyedüllétet a pályaudvaron?

– Tizenkettőig, megígértem Salzmann-nak…

– Mintegy négy hónappal ezelőtt vált el a feleségétől, és ez törte meg őt. Nem külsőleg, hiszen nem mutatja, belül pattant el benne valami. Imádta az asszonyt, nem a szépsége miatt, ó, nem, Margareta nem volt szépségnek mondható, forró asszonyisága, perzselő tikkadása ejtette meg őt annyira. És azon a fatális éjjelen, mikor a kancelláriában eltöltött fárasztó munka után hazatért…

– Úristen! Csak nem áll az órám?

– Azon a fatális éjjelen hangokat hall a kék szalonból. Lábujjhegyen belopódzik, és meglátja Margaretát Sztanyiszlavszkij karjaiban… Nem szól egy szót sem, csak elvonul előtte fiatalsága: a kis falu, a jegenyefák az új temető körül, a púpos abbé, a fodrász…

– A Salzmann…

– Igen, Salzmann is, meg az iskolaszolga, első szerelme a molnár lányával, az árvíz… Aztán lassan becsukja az ajtót, és rá két hétre csendesen, botrány nélkül, beadja a válópert. A kis Vlagyimir az asszonynál marad. Komplexusokkal teli, vékonydongájú gyerek, talán a koraszülés miatt, ki tudja…

– A Salzmann…

– A Salzmann nem tudhatja. A gyerek csak ül, nem eszik, és bámul a levegőbe…

– Hát ide figyeljen, Podmanicki…

– Ez már a vége. Salzmann már úgyis elment. Azt hiszem, most már világos maga előtt, hogy miért mondja Katyerina Nyikolajevnának: „Kár, mademoiselle, tényleg kár. (Ki.)” Nem a vonatért kár! „Mi az a vonat?” – kérdezte egyszer Sztanyiszlavszkij. Nem, uram, ebbe a mondatba ő belekondenzálta a zsarnokság ellen küzdő kisember egész életbölcsességét. Azt hiszem, most le fogom maga előtt játszani a szerepemet mimikával. Maga lesz az első, aki látja…

Itt egy kissé eltávolodott tőlem Járdén Podmanicki, felborzolta a haját, huhogni kezdett, és négykézlábra ereszkedett. Felhasználtam a váratlan lehetőséget, és rekedt üvöltéssel kirohantam a sötét délutánba. Járdén Podmanicki azonnal utánam iramodott, de én befordultam a szemben lévő házba, és a második emeleten egy König nevű családnál menedékjogot nyertem.

előzőtartalomjegyzékkövetkező