Átnézve az eddig leírtakat, látom, hogy Georgia Pinest, ahol most élek, öregotthonnak minősítettem. A népek, akik vezetik, ugyancsak nem örülnének, ha ezt olvasnák. A brosúrák szerint, amiket az előtérben hagynak meg szétküldözgetnek a reménybeli ügyfeleknek, ez egy „mintaszerűen sokrétű intézmény nyugalomba vonult hajlott korúak számára". Van benne még egy pihenőközpont is, ahogy a brosúra mondja. Az illetők, akiknek itt kell lakniuk (a brosúra nem nevez bennünket raboknak, de én néha igen), csak tévészobának hívják.
Azt mondják, felvágós vagyok, mert nemigen járok le a tévészobába, holott nem az emberekkel van bajom, hanem a műsorokkal, Oprah-val, Ricki Lake-kel, Carnie Wilsonnal, Rolandával. A világ itt dől össze a szemünk láttára, ezek meg kizárólag a baszásról tudnak értekezni a rövid szoknyás nőkkel meg a hasig kigombolt férfiakkal. A fene egye meg, szóval ne ítélj, hogy ne ítéltessél, ahogy a Biblia mondja, így hát nem nézem a dilidobozt. Ha haszontalanságokkal akarnám agyonütni az időmet, lemehetnék innen két mérföldre a Vidám Kerékhez címzett autósfogadóba, ahol minden péntek és szombat éjjel szirénázva és villogó kék lámpákkal teszik tiszteletüket a rendőrautók. Bizalmas barátomnak, Elaine Connellynek ugyanez a véleménye. Elaine nyolcvanéves, magas, karcsú, még mindig egyenes tartású, tiszta tekintetű, rendkívül intelligens és kifinomult. Nagyon lassan jár, mert valami baj van a csípőjével, azt is tudom, hogy borzasztóan szenved a csúzos kezétől, viszont gyönyörű, hosszú nyaka van, majdnem hattyúnyak, és szép, hosszú haja, amely a válláig ér, ha leereszti.
De a legfontosabb, hogy ő nem tart se bogarasnak, se felvágósnak. Sok időt töltünk együtt Elaine-nel. Ha nem lennék ilyen lehetetlen korban, akkor talán nevezhetném a barátnőmnek. De azért a bizalmas barátság szigorúan csak barátság se rossz, sőt ha úgy vesszük, még jobb is. Az a csomó probléma és szívfájdalom, ami a szokásos baráti-barátnői kapcsolatokkal vele jár, belőlünk egyszerűen kiégett. Tudom, hogy bizonyos kor, mondjuk, úgy ötven év alatt senki sem hisz nekem, de néha jobb a parázs, mint a tábortűz. Különös, de így van.
Így hát nem nézem egész nap a tévét. Néha sétálok; néha olvasok; úgy egy hónapja leginkább az emlékirataimat írom a beüvegezett napozóterasz növényei között. Szerintem itt több az oxigén, ami segít az öreg emlékezetnek.
De mikor nem tudok aludni, néha leosonok az emeletről, és bekapcsolom a televíziót. Itt Georgia Pinesban nincs HBO vagy ilyesmi gondolom, ez a fajta kikapcsolódás pirinyót drága a mi pihenőközpontunknak , de azért az alapvető kábeltévék bejönnek, ami azt jelenti, hogy venni tudjuk az Amerikai Mozicsatornát. Arra az esetre, ha önöknél nincsenek bekötve a fő csatornák, közölhetem, hogy ez az, amelyen a legtöbb film fekete-fehér, és a nők sohasem vetkőznek. Egy olyan vén fingnak, mint én, ez valahogy vigasztaló. Jó sok olyan éjszaka volt, amikor ott a tévé előtt bólintottam el a csúnya, zöld díványon, miközben Francis, a beszélő öszvér már megint lehúzta a tűzről Donald O'Connor serpenyőjét, vagy John Wayne kitakarította Dodge-ot, esetleg Jimmy Cagney koszos patkánynak nevezett valakit, majd fegyvert rántott. Néhány filmet ezek közül már láttam Janice-szel, a feleségemmel (aki nemcsak a barátnőm, de a legjobb barátom is volt), és ezek megnyugtatnak. A ruhák, a járásmód, a beszédmodor, még a zene is minden megnyugtató. Gondolom, arra az időre emlékeztetnek, amikor épkézláb ember voltam, és nem molyette relikvia, aki itt penészedik egy öregotthonban, pelenkát és gumibugyit viselő bentlakók között.
Abban viszont, amit ma reggel láttam, nem találtam semmi vigasztalót. Egyáltalán semmit.
Elaine néha odajön, hogy velem együtt nézze az úgynevezett Kukori Matinét, amely hajnali négykor kezdődik. Nem mond semmit, de én tudom, hogy ilyenkor borzalmasan szenved az ízületi gyulladástól, amin már a gyógyszerek sem enyhíthetnek.
Amikor ma reggel bejött, szellemként suhanva fehér frottírköpenyében, én éppen úgy ültem a göröngyös díványon, hogy rágörnyedtem a vékony botokra, amelyek valaha a lábaim voltak, és a térdemet szorítottam, hogy ne reszkessek, mint a nyárfalevél. Mindenem fázott, az ágyékomat kivéve; az valósággal égett, mintha annak a húgyúti fertőzésnek a kísértete perzselte volna, amely úgy megkeserítette az életemet 1932 őszén: John Coffey, Percy Wetmore és Mr. Jingles, a tudós egér őszén.
Valamint William Wharton őszén.
Paul! kiáltott Elaine, és odasietett hozzám, olyan gyorsan, amennyire a csípőjében lapuló rozsdás szögek és üvegcserepek engedték. Paul, mi a baj?
Mindjárt jobban leszek mondtam, bár nem hangzott valami meggyőzően. A szavak kuszáltan buktak elő a fogaim közül, amelyek vacogni akartak. Csak adj egy-két percet, és friss leszek, mint a hajnali harmat.
Leült mellém, és átkarolta a vállamat.
Azt elhiszem mondta. De hát mi történt? Az isten szerelmére, Paul, úgy nézel ki, mint aki kísérletet látott.
Mert azt láttam, gondoltam, és csak tágra nyíló szemétől kaptam észbe, hogy ki is mondtam.
Nem igazán tettem hozzá, és megveregettem a kezét (lágyan nagyon lágyan!). Csak egy perc, Elaine Istenem!
Abból az időből, amikor börtönőr voltál? kérdezte. Amiről a teraszon írsz?
Bólintottam. Én a siralomházban dolgoztam...
Tudom...
Csak mi halálsornak hívtuk. Harminckettő őszén kaptuk azt a fickót azt az eszeveszettet , akit úgy hívtak, hogy William Wharton. Szerette Kölyök Billynek képzelni magát, még a karjára is rátetováltatta. Még csak kölyök volt, de veszedelmes. Máig emlékszem, mit írt róla Curtis Anderson, az akkori igazgatóhelyettes: „Bolond, és büszke rá. Tizenkilenc éves. Garantálhatom, hogy egyszer-kétszer orrba kell dörgölnöd, de légy óvatos, ha megteszed. Ez az alak nem bánja." Ezt a részt kétszer alá is húzta.
A vállamat ölelő kéz most a hátamat masszírozta. Kezdtem megnyugodni. Ebben a pillanatban szerettem Elaine Connellyt, és megcsókolhattam volna az arcát, miközben megmondom neki. Talán meg is kellett volna tennem. Minden korban szörnyű dolog egyedül lenni és félni, de azt hiszem, öregkorban a legszörnyűbb. De most máson járt az eszem, azon a régi és még mindig befejezetlen ügyön.
Egyébként mondtam igazad van. Épp arról körmöltem, amikor Wharton megérkezett a blokkba, és kis híján megölt egy Dean Stanton nevű pasast, az egyik akkori munkatársamat.
Hogy tudta megtenni? kérdezte Elaine.
Az aljasságnak és nemtörődömségnek köszönhetően válaszoltam komoran. Wharton adta hozzá az aljasságot, az őrök a nemtörődömséget. Az volt a legfőbb hiba, hogy Wharton kézbilincsét kissé túlméretezték. Amikor Dean kinyitotta az E blokk ajtaját, Wharton ott jött mögötte. Őrök fogták közre, de Andersonnak igaza volt: Vad Billyt nem érdekelte az ilyesmi. Átdobta a kézibilincset Dean fején, és fojtogatni kezdte.
Elaine megborzongott.
Szóval ezen rágódtam, és nem tudtam elaludni, ezért lejöttem ide. Bekapcsoltam az AMC-t, arra gondoltam, talán te is idejössz, és majd randevúzunk...
Fölnevetett, és megcsókolta a homlokomat a szemöldököm fölött. Amikor Janice csinált ilyet, tetőtől talpig libabőrös lettem, és most is ez történt, amikor Elaine csinálta azon a reggelen. Azt hiszem, vannak dolgok, amelyek sohasem változnak.
...és egy ócska fekete-fehér gengszterfilm ment a negyvenes évekből. Az volt a címe, hogy A halál csókja.
Éreztem, hogy mindjárt elfog megint a reszketés, de megpróbáltam fegyelmezni magam.
Richard Widmark játszott benne folytattam. Ha jól tudom, ez volt az első főszerepe. Jannel sose néztük meg a rablókat és pandúrokat rendszerint kihagytuk , de emlékszem, olvastam valahol, hogy Widmark nagyszerűen alakítja a vagányt. Hát így igaz. Amilyen sápadt... ahogy nem annyira jár, mint siklik... mindig mindenkit „fickónak" szólít... ahogy a spicliket emlegeti... hogy mennyire gyűlöli őket...
Minden erőfeszítésem ellenére ismét reszketni kezdtem. Nem tudtam tenni ellene.
A haja szőke suttogtam. Vékony szálú, szőke haj. Addig a részig néztem, amikor lelöki a lépcsőn azt a tolókocsis öregasszonyt, azután lekapcsoltam.
Whartonra emlékeztetett?
Wharton volt feleltem. Életre kelt.
Paul kezdte, de elhallgatott. A tévé üres képernyőjére nézett (a kapcsoló még ott volt a tetején, a vörös számok még mindig a tízest, az AMC számát mutatták), azután megint vissza rám.
Mi van? kérdeztem. Mi az, Elaine? Azt fogja mondani, hogy hagyjam abba az írást, gondoltam. Tépjem el a teleírt lapokat, és állítsam le magam.
Ehelyett azt mondta: Ne hagyd, hogy ez leállítson.
Rámeredtem.
Csukd be a szádat, Paul, mert beleszáll egy légy.
Bocsáss meg. Én csak... hát...
Azt hitted, épp az ellenkezőjét fogom mondani?
Igen.
Megfogta a kezemet, lágyan, nagyon lágyan, göbös, bütyköktől elcsúfított, hosszú, szépséges ujjaival, előrehajolt, és belenézett kék szemembe mogyoróbarna szemével, amelyek közül a balt egy kicsit elhomályosította a kezdődő hályog.
Lehet, hogy túl öreg és törékeny vagyok ahhoz, hogy éljek mondta , de ahhoz nem vagyok túl öreg, hogy gondolkodjam. Mit számít néhány álmatlan éjszaka a mi korunkban? És egyáltalán, mit számít egy kísértet a tévében? Azt akarod mondani, hogy ez volt az egyetlen, amellyel életedben találkoztál?
Moores igazgatóra, Harry Terwilligerre és Brutus Howellre gondoltam; eszembe jutott az anyám, Jan, a feleségem, aki Alabamában halt meg. Tényleg volt már dolgom kísértetekkel.
Nem feleltem. Nem ez volt az első, amellyel találkoztam. De ez maga volt a döbbenet, Elaine. Mert ő maga volt az.
Ismét megcsókolt, azután fölállt, kissé megrándult, és úgy szorította a kezét a csípőcsontjára, mintha attól félne, hogy kirobban a bőre alól, ha nem vigyáz eléggé.
Meggondoltam magam a tévézéssel kapcsolatban mondta. Kaptam egy extra tablettát esős napokra... vagy éjszakákra. Beveszek egyet, és visszafekszem. Talán neked is ezt kellene tenned.
Igen bólintottam. Szerintem ezt kellene. Egy bolond pillanatig arra gondoltam, javasolni fogom, hogy együtt menjünk ágyba, aztán megláttam a szemében a tompa fájdalmat, és észre tértem. Mert esetleg igent mondott volna, de kizárólag a kedvemért. Nem jó ötlet.
Kéz a kézben hagytuk ott a tévészobát (még iróniából se tisztelem meg a másik nevével).
Lépéseimet hozzáigazítottam Elaine lassú, kínosan elővigyázatos lépteihez. Csend volt az épületben, csak valamelyik zárt ajtó mögött nyöszörgött valaki a rossz álom markában.
Mit gondolsz, el tudsz aludni? kérdezte.
Azt gondolom, hogy igen válaszoltam, de persze nem tudtam; feküdtem az ágyamban napkeltéig, és A halál csókjá-n töprengtem. Láttam Richard Widmarkot, amint eszelős vihogással belekötözi az öregasszonyt a tolókocsijába, majd lelöki a lépcsőn „Ezt szoktuk csinálni a besúgókkal" mondta, azután az arca átváltozott William Whartonévá, amilyen azon a napon volt, amikor megjelent az E blokkban és a halálsoron Wharton vihog, mint Widmark, Wharton rikácsol, hogy Jó kis buli, mi? Hát nem? Ezek után nem bajlódtam a reggelivel, csak lejöttem ide a teraszra, és írni kezdtem.
Kísértetek? Naná.
Mindent tudok a kísértetekről.
Juhú, srácok! röhögött Wharton. Jó kis buli, mi? Hát nem?
Még mindig visítva és röhögve tovább fojtogatta Deant a lánccal. Miért ne? Tudta, amit Dean, Harry és Brutus Howell barátom is tudott: azt, hogy csak egyszer süthetik meg.
Üsd le! ordította Harry Terwilliger, aki ölre ment Whartonnal, igyekezett megfékezni, mielőtt nagyon elfajult volna a dolog, de Wharton ledobta magáról, és Harry most igyekezett feltápászkodni. Percy, üsd le!
De Percy csak állt ott, hikoribunkóval a kezében, és a szeme akkorára tágult, mint két levesestányér. Hogy szerette azt a nyomorult bunkóját, az ember azt hihette volna, most végre használja, hiszen itt az alkalom, amelyre azóta ácsingózik, hogy betette a lábát a Cold Mountain fegyházba... de most, amikor lehetett volna, túlságosan berezelt, hogy kihasználja az alkalmat. Ez nem holmi rémült kis francia volt, mint Delacroix, vagy egy John Coffey-féle fekete óriás, akinél mintha nem is lettek volna otthon, hanem egy ördögi búgócsiga.
Kijöttem Wharton cellájából, eldobtam a kartont, és előrántottam a 38-asomat. Aznap másodszor feledkeztem meg a fertőzésről, amely felforralta az alsó fertályomat. Elhittem, amit a többiek meséltek Wharton üres arcáról, tompa tekintetéről, ám én nem azt az embert láttam, hanem egy állat pofáját, de nem egy intelligens állatét, hanem egy alattomos, rosszindulatú, élvezkedő fenevadét. Igen. Azt csinálta, amire született. Hely és körülmények nem számítottak. A másik, amit láttam, Dean Stanton vörös, püffedt arca volt. A szemem láttára haldoklott. Wharton észrevette a pisztolyt, és felém pördítette Deant, akit csaknem biztosan el kellett találnom, hogy eltalálhassam a másikat. Dean válla fölött egy lángoló kék szem dacolt velem, hogy lőjek csak. Másik szemét eltakarta Dean haja. Mögöttük félig fölemelt bunkóval Percy tétovázott. Ekkor, betöltve a börtönudvarra nyíló ajtót, megjelent a megtestesült csoda: Brutus Howell. A gyengélkedő utolsó berendezéseit is átköltöztették, és most azért jött, hogy megkérdezze, ki kér kávét.
Habozás nélkül cselekedett Percyt iszonytató erővel nekivágta a falnak, kirántotta saját gumibotját a hurokból, és hatalmas karja minden erejével lezuhintotta Wharton tarkójára. Egy tompa puff! hallatszott, csaknem olyan üresen kongott, mintha nem is lenne agy Wharton koponyájában, és Dean nyakán végre ellazult a lánc. Wharton összeesett, mint egy zsák, Dean pedig arrébb mászott, kidülledő szemmel, rekedten harákolva, egyik kezével a torkát szorongatva.
Mellé térdeltem, de ő vadul rázta a fejét.
Minden oké hörögte. Vele... törődj! mutogatott Whartonra. Zárd be! A cellába!
Ahogy Brutál lecsapta, nem hittem volna, hogy Whartonnak cellára lenne szüksége; úgy gondoltam, megteszi egy koporsó is. Nem volt ilyen szerencsénk. Whartonban kiment a biztosíték, de esze ágában se volt meghalni. Oldalvást hevert, egyik karját előrevetve, ujjai hegyével súrolva a halálsort, behunyt szemmel; lassan, de normálisan lélegzett. Még egy békés kis mosoly is ült az arcán, mintha éppen kedvenc esti meséje közben szunnyadt volna el. Vékony vörös vérpatak szivárgott a hajából, bemocskolva új börtöninge nyakát, de ezenkívül semmi.
Percy! mondtam. Segíts!
Nem mozdult, csak állt a fal mellett, és hűdötten meredt maga elé. Szerintem azt se tudta, hol van.
Percy, az istenedet, kapd már föl!
Ekkor végre megmozdult. Harry segített neki. Hárman bevonszoltuk az eszméletlen Mr. Whartont a cellájába, miközben Brutál felsegítette Deant, olyan gyengéden, mint anya a gyerekét, Dean pedig görnyedten, harákolva kapkodott levegő után.
Problémás gyermekünk csaknem három órán át nem tért magához, de amikor igen, akkor semmilyen káros hatása nem mutatkozott rajta Brutál szörnyű ütésének. Ugyanúgy tért magához, ahogy mozogni szokott: sebesen. Az egyik pillanatban hullaként hevert a priccsén, a következőben ott állt a rácsnál nesztelenül mozgott, mint egy macska és engem bámult, amint az ügyeletes asztalánál ülve jelentést írok az esetről. Megéreztem, hogy valaki figyel, fölpillantottam: hát ott vigyorog Wharton, kimutatva máris többszörösen hiányos, feketén rohadozó fogsorát. Összerezzentem a látványtól. Próbáltam nem mutatni, de szerintem tudta.
Hé, bakegér! mondta. Legközelebb te gyössz. És nem fogom elhibázni.
Hello, Wharton mondtam olyan nyugodtan, ahogy tudtam. Tekintve a körülményeket, az a gyanúm, megtakaríthatom az üdvözlőbeszédet, nem gondolod?
Egy picit elhalványodott a vigyora. Nem ilyen választ várt, és más helyzetben valószínűleg én sem ezt mondtam volna. De történt valami, miközben Wharton nem volt magánál, szerintem az egyik legfontosabb mindama dolgok között, amelyekért átkínlódtam magam az eddigi oldalakon. No, lássuk, elhiszik-e.
Azt az egy alkalmat kivéve, amikor ráordított Delacroix-ra, Percy egyfolytában hallgatott, amióta elült az izgalom; sokkal inkább megrendülésből, mint tapintatból. Szerintem Percy Wetmore pont annyira ismerte a tapintatot, mint én a legsötétebb Afrika bennszülött törzseit. Mindegy, fenemód jól tette, hogy hallgatott. Ha elkezd nyafogni, hogy Brutál milyen keményen odacsapta a falhoz, vagy azon lamentál, miért nem világosítottuk fel, hogy időnként Vad Billy Wharton-féle csúnya emberek is beállíthatnak az E blokkba, azt hiszem, meg is öltük volna, akkor pedig egészen új módon járhattuk volna meg a halálsort. Elég bizarr ötlet, ha belegondolunk. Elszalasztottam az alkalmat, hogy úgy viselkedjek, mint James Cagney a Fehér izzás-ban.
Mindenesetre amikor már bizonyosak lehettünk benne, hogy Dean nem fullad meg és nem ájul el ott helyben, Harry és Brutál elkísérte a gyengélkedőre. Delacroix, aki meg se mukkant a dulakodás alatt (többször ült, tudta, mikor kell befogni az etetőjét, és mikor nyithatja ki megint), elkezdett bömbölni, amikor Harry és Brutál kitámogatták Deant. Tudni akarta, mi történt. Mintha csak az alkotmányos jogai szenvedtek volna csorbát.
Pofa be, te kis buzi! ordított vissza Percy, olyan dühösen, hogy kidagadtak az erek a nyakán. A vállára tettem a kezem, és éreztem, hogy reszket a karja az ing alatt. Részben a rémület utóhatása volt (időnként emlékeztetnem kellett magamat, hogy Percynek az is a baja, hogy összevissza huszonegy éves, alig idősebb Whartonnál), de azt hiszem, főleg a düh dolgozott benne. Gyűlölte Delacroix-t. Nem tudom, miért, de gyűlölte.
Eredj mondtam , nézd meg, itt van-e még Moores igazgató. Ha igen, akkor tegyél teljes szóbeli jelentést arról, ami történt. Mondd meg, hogy ha sikerül összehoznom, holnap az íróasztalán lesz az írott jelentésem.
Percy láthatóan duzzadt a felelősségtől; egy-két szörnyű pillanatig azt hittem, tisztelegni fog.
Igenis, uram. Máris.
Azzal kezdd, hogy a helyzet az E blokkban normális. Ez nem regény, az igazgató nem fogja eltűrni, hogy lacafacázz, csak hogy növeld a feszültséget.
Nem fogok.
Rendben. Akkor eredj.
Elindult az ajtó felé, azután visszafordult. Percynél az akadékoskodás volt az egyetlen, amire bizonyosan lehetett számítani. Kétségbeesetten vártam, hogy elmenjen végre, mert az ágyékom tüzelt, de ő láthatólag nem óhajtott távozni.
Jól vagy, Paul? kérdezte. Nem vagy te lázas? Talán megkaptad az influenzát? Mert izzad az egész arcod.
Lehet, hogy bujkál bennem valami, de különben jól vagyok mondtam. Eredj, Percy, beszélj az igazgatóval.
Bólintott, és távozott. Hála legyen Istennek az apró szívességekért. Mihelyt bezárult az ajtó, rohantam az irodába. A szabályzat szerint nem szabadott otthagyni az ügyeletes asztalát, de túl voltam azon, hogy izgassam magam miatta. Pocsékul éreztem magam, akárcsak reggel.
Sikerült bejutnom az íróasztalom mögül nyíló, vécének kialakított kis lyukba, és előszedni a szerszámomat, mielőtt a nadrágomba eresztettem volna, de nem sokon múlott. Az egyik kezemet a számba kellett gyömöszölnöm, hogy ne ordítsak, amikor csurgatni kezdtem, a másikkal vakon kapkodtam a mosdókagyló széle után. Itt nem úgy volt, mint a házam mellett, ahol térdre rogyhattam és egy tócsát vizelhettem a farakás mellé; ha itt hullok térdre, a vizelet szétfolyik a padlón.
Összeszedtem minden erőmet, hogy ne essek el és ne üvöltsék, de mindkettőhöz közel jártam. Olyan volt, mintha apró üvegszilánkokat vizeltem volna. Visszataszító mocsárszag csapott meg a csészéből, és láttam, hogy fehér nyálka gondolom, genny úszik a víz felszínén.
Lerántottam a törülközőt a tartóról, és megtörülgettem az arcomat. Jócskán izzadtam; valósággal csurgott rólam a verejték. Belenéztem a fémtükörbe, és egy olyan ember vörös arca nézett rám vissza, akinek magas láza van. Negyvenegy fok? Negyvenkettő? Talán jobb is, ha nem tudom. Visszaakasztottam a törülközőt a rúdra, leöblítettem a vécét, és odavánszorogtam az irodámon át a cellasorhoz vezető ajtóhoz. Féltem, hogy bejöhet Bill Dodge vagy valaki más, és meglátja, hogy a három fogoly őrizetlenül van, felügyelő nélkül, a folyosó pedig üres. Wharton még mindig öntudatlanul hevert a priccsén, Delacroix elhallgatott, John Coffey pedig meg se mukkant. Még csak nem is leselkedett. Ami aggasztó.
Végigmentem a halálsoron, és bekukkantottam Coffey cellájába, félig-meddig arra számítva, hogy megölte magát valamelyik siralomházi módszerrel: vagy fölakasztotta magát a nadrágjára, vagy felharapta a csuklóját. De kiderült, hogy semmi ilyesmi nem történt. Coffey, a legnagyobb ember, akit életemben láttam, csak ült ölbe ejtett kézzel a priccse végében, és furcsa, nedves szemmel nézett rám.
Kapitány úr! szólalt meg.
Mi baj, nagyfiú?
Beszélnem kell magával.
Talán most nem velem beszélsz, John Coffey?
Erre nem mondott semmit, csak bámult rám különös, könnyes tekintettel. Fölsóhajtottam.
Egy pillanat, nagyfiú.
Átnéztem Delacroix-ra, aki a rácsnál álldogált. Mr. Jingles, a kedvenc (Delacroix azt állította, hogy ő idomította Mr. Jinglest a trükkjeire, de mi, akik ott dolgoztunk a halálsoron, egyöntetűen azon a véleményen voltunk, hogy Mr. Jingles magától tanult), fáradhatatlanul szökdelt a francia egyik kinyújtott kezéről a másikra, mint ugróakrobata a cirkuszi aréna fölött. Az egér szeme hatalmasra kerekedett, füle rásimult szürke koponyájára. Nyilvánvalóan átragadt rá Delacroix idegessége. Miközben néztem, lerohant Delacroix nadrágszárán, keresztülszaladt a cellán a fal mellett heverő fényes, tarka gurigához. Visszalökdöste Delacroix lábához, majd lelkesen fölnézett az emberre, ám a kis francia, legalábbis pillanatnyilag, ügyet sem vetett a barátjára.
Mi történt, főnök? kérdezte. Ki sérült meg?
Mindenki jól van mondtam. Az új fiú úgy érkezett, mint egy oroszlán, de most kezes, mint a bárány. Minden jó, ha jó a vége.
Még nincs vége felelte Delacroix, és arrafelé nézett, ahová Whartont bezártuk. L'homme mauvais, c'est vraai! [ Ez aztán a rossz ember! (francia)]
Te csak semmit se félj, Del mondtam. Senki sem kényszerít rá, hogy vele ugrókötelezz az udvaron.
Mögöttem megreccsent valami. Coffey fölkelt a priccsről.
Edgecombe főnök! szólalt meg ismét, ezúttal sürgetően. Beszélnem kell magával!
Odafordultam, azt gondolva, semmi baj, minden rendben, az a dolgom, hogy beszélgessek. Közben igyekeztem nem remegni, mert most éppen fáztam a láztól. Nem úgy az ágyékom. Úgy éreztem, felvágták, teletömték parázzsal, azután ismét összevarták.
Na beszélj, John Coffey mondtam, igyekezve, hogy fesztelen és nyugodt legyen a hangom. Amióta itt volt az E blokkban, Coffey először festett úgy, mintha csakugyan itt lenne közöttünk. A szeme sarkából szinte szüntelenül folydogáló könnyek felszáradtak, legalábbis ideiglenesen, és tudtam, hogy azt látja, amit néz: Mr. Paul Edgecombe-t, az E blokk fejesét, nem valami helyet, ahová szeretne visszatérni, és visszacsinálni azt a borzalmat, amit művelt.
Nem mondta. Jöjjön ide.
Tudod, hogy nem tehetem válaszoltam, még mindig igyekezvén könnyedre fogni a hangot , legalábbis most nem. Egy darabig egyedül vagyok, te pedig kábé másfél tonnával nehezebb vagy nálam. Ma már volt egy zűrünk, ennyi épp elég. így csak a rácson át tudunk társalogni, amennyiben megfelel, és...
Kérem! Olyan szorosan markolta a rácsokat, hogy az ujjpercei és a körmei kifehéredtek. Az arca megnyúlt a csalódástól, furcsa szeméből szinte sütött valami érthetetlen kívánság. Emlékszem, az jutott eszembe, hogy talán érteném, ha nem lennék olyan beteg, és ha érteném, akkor át tudnám segíteni Coffeyt azon, ami még hátravan. A kívánságból többnyire megismerszik az ember. Kérem, Edgecombe főnök! Jöjjön be ide!
Arra gondoltam, hogy ez a legnagyobb őrültség, amit valaha is hallottam, azután rádöbbentem, hogy van ennél nagyobb őrültség is, mégpedig az, hogy azt fogom tenni, amit Coffey mondott. Levettem az övemről a kulcsokat, és kikerestem azt, amelyik Coffey cellájának ajtaját nyitotta. Fölkaphatott és gallyként kettétörhetett volna a térdén még olyan napon is, amikor jobban vagyok és jól érzem magam, márpedig ez nem az a nap volt. Nem számít, megteszem. Nem egészen fél órával azután, hogy szemléltető bemutatót kaptam belőle, hová vezet halálra ítélt bűnözőkkel szemben a butaság és a trehányság, azon voltam, hogy a magam jószántából kinyissam a fekete óriás celláját, bemenjek, és leüljek melléje. Ha rajtakapnak, el is veszíthetem a munkámat, még ha Coffey nem is csinál valami bolondságot, de akkor is meg akartam tenni.
Állj, mondtam magamban, most állj meg, Paul. De nem álltam meg. Az egyik kulccsal kinyitottam a felső zárat, a másikkal az alsót, azután félretoltam a sínen az ajtót.
Tudja-e, főnök, hogy ez nem valami jó ötlet? kérdezte Delacroix olyan idegesen és fontoskodóan, hogy más körülmények között jót nevettem volna rajta.
Foglalkozz a magad dolgával, én is azt teszem mondtam rá se nézve. John Coffeyval néztem farkasszemet, olyan merőn, mint akit odaszögeztek. Ilyen lehet a hipnózis. A hangom is mintha valamilyen mély völgyből visszhangzóit volna. A fenébe, talán tényleg hipnotizáltak. Te csak feküdj le és pihenj.
Jézusom, micsoda egy őrült hely! nyöszörögte Delacroix remegő hangon. Bárcsak megsütnének már, Mr. Jingles, és lennék túl az egészen!
Bementem Coffey cellájába. Valahányszor előreléptem, ő mindannyiszor hátralépett. Amikor visszatolatott a priccséig a vádlijával ment neki, amilyen magas volt , leült. Megütögette a matracot maga mellett, miközben a szeme egy pillanatra sem engedte el az enyémet. Leültem mellé, ő pedig úgy karolta át a vállamat, mintha moziban lennénk, és én lennék a csaja.
Mit akarsz, John Coffey? kérdeztem, még mindig a szemébe nézve abba a szomorú, nyugodt szemébe.
Csak segíteni mondta. Felsóhajtott, mintha valami nemszeretem munkának kéne nekigyürkőznie, aztán lecsúsztatta a kezét az ágyékomra, a szeméremcsonthoz, úgy harminc centiméternyire a köldököm alatt.
Hé! kiáltottam. Viszed onnan a rohadt kezedet...
Ekkor áram futott át rajtam, valaminek a hatalmas, fájdalmatlan ütése. Rángatózni kezdtem a priccsen, ívbe feszült a gerincem, az öreg Tütüre kellett gondolnom, amikor azt kiabálja, hogy megsül, megsül, kész a pulykakakas-pecsenye. Nem volt forró, nem éreztem elektromosságot, csak mintha egy pillanatra mindenből elszöktek volna a színek, mintha összefacsarodott és megizzadt volna a világ. Láttam John Coffey arcának minden pórusát, láttam kísérteties, véres szemének minden apró erét, láttam az állán a gyógyulófélben lévő kis forradást. Tudtam, hogy ujjaim karomként vájnak a levegőbe, és a lábam Coffey cellájának padlóján dobol.
Aztán vége volt. Akárcsak a húgyúti fertőzésemnek. Lágyékomból eltűnt a forróság és a nyomorúságos, lüktető fájdalom, fejemben kialudt a láz tüze. Verejtéke még ott volt a bőrömön, és éreztem a szagát is, de azért minden baj elmúlt.
Mi folyik ott? kiabálta rémülten Delacroix. A hangja még mindig messziről jött, de amikor John Coffey előrehajolt, megszakítva köztünk a tekintetek kapcsolatát, a kis cajun hangja hirtelen kitisztult. Mintha vattacsomót vagy lövész-füldugót húztak volna ki a fülemből. Mit csinál magával?
Nem válaszoltam. Coffey előregörnyedt, az arca vonaglott, a torka felpuffadt. A szeme is kidülledt. Olyan volt, mint akinek csirkecsont akadt a torkán.
John! mondtam neki. Megütögettem a hátát; más nem jutott az eszembe. John, mi a baj?
Megrándult a kezem alatt, majd kellemetlen, krákogó, öklendező hangokat hallatott. Kinyitotta a száját, olyan kelletlenül, kétségbeesetten vicsorogva, mint a lovak szokták, amikor beteszik nekik a zablát. Azután a két fogsora is szétvált, és Coffey egy felhőre való apró rovart fújt ki magából. Szúnyogoknak vagy muslincáknak látszottak. Legalábbis akkor azt gondoltam. Dühösen gomolyogtak Coffey térdei között, kifehéredtek és eltűntek.
Hirtelen minden erő kiment a derekamból. Mintha minden izmom vízzé vált volna. Nekitántorodtam a cella kőfalának. Emlékszem, a Megváltó nevét hajtogattam: Jézus, Jézus, Jézus, újra és újra és emlékszem, azt is gondoltam, hogy látomásaim vannak a láztól. És ez volt minden.
Azután megütötte a fülemet, hogy Delacroix segítségért üvölt; világgá kürtölte, méghozzá teli torokból, hogy John Coffey legyilkol engem. Coffey valóban fölém hajolt, de csak azért, hogy lássa, jól vagyok-e.
Pofa be, Del! szóltam át, és fölálltam. Vártam, hogy a fájdalom beléhasítson a zsigereimbe, de semmi nem történt. Jobban voltam. Tényleg jobban. Egy pillanatra megszédültem, de ez is elmúlt, mielőtt kinyújthattam volna a kezem, hogy Coffey cellájának rácsába kapaszkodva nyerjem vissza az egyensúlyomat. Kutya bajom.
Akkor jöjjek ki onnét! mondta Delacroix olyan hangon, mint egy ideges öregasszony, aki egy gyerekre kiabál, hogy azonnal másszon le arról az almafáról. Nem szabad bemenni, amikor senki más nincs a blokkban.
Ránéztem John Coffeyra, aki a priccsen ült, nagy keze térdének fatönkjén. John Coffey visszanézett rám. Némiképp le kellett hajtani hozzá a fejét, de nem nagyon.
Mit csináltál, nagyfiú? kérdeztem halkan. Mit csináltál velem?
Segítettem válaszolta. Segítettem, nem?
Azt sejtem, de hogyan? Hogy csináltad? Megrázta a fejét jobbra, balra, vissza, középre. Nem tudta, hogyan segített (hogyan gyógyított meg), egykedvű arcából ítélve nem is törődött vele, mint ahogy engem sem érdekelt a futás mechanizmusa, amikor vezettem a július negyedikei kétmérföldes verseny utolsó ötven méterén. Gondoltam, megkérdezem, honnan tudta, hogy beteg vagyok, de nyilván ugyanúgy rázta volna csak a fejét. Olvastam valahol egy kifejezést, amit sohasem felejtettem el, valahogy úgy hangzott, hogy „rejtély, titokba burkolva". Ez volt John Coffey, és azt hiszem, kizárólag azért bírt aludni éjszakánként, mert nem törődött vele. Percy gyagyásnak hívta, ami ugyan nem a legmegfelelőbb szó volt rá, de nem állt messze a valóságtól. A mi nagyfiúnk tudta a nevét, tudta, hogy nem úgy kell írni, mint az italt, és annál többet nem is akart tudni.
Mintha erre akarná felhívni a figyelmemet, még egyszer megrázta a fejét, ugyanolyan lassan, mint az előbb, azután lefeküdt a priccsére, kezét a bal arca alá helyezte párnának, és a fal felé fordult. A lába lelógott a priccsről, de láthatólag nem zavarta. Ingének háta fölgyűrődött, láttam a bőrét szabdaló hegeket.
Kijöttem a cellából, bezártam, azután ránéztem Delacroix-ra, aki cellája rácsába kapaszkodva ácsorgott, és aggódva bámult rám. De lehet, hogy ijedten. A vállán ott kuporgott Mr. Jingles, bajszának minden finom szála külön reszketett.
Mit csinált az a sötét ember magával? kérdezte a cajun. Valami gris-gris-t? [Varázsló, varázslat, (francia)]
Nem tudom, miről beszélsz, Del.
Egy fenét nem tudja! Látszik! Minden megváltozott! Még a járása is más, főnök!
Csakugyan másképp járhattam. Gyönyörűséges nyugalom volt az ágyékomban, olyan békesség, ami már az elragadtatással határos. Aki szenvedett már fájdalomtól, azután meggyógyult, tudja, miről beszélek.
Semmi baj, Del erősködtem. John Coffeynak csak lidércnyomása volt.
Ő gris-gris ember! bizonygatta hevesen Delacroix. A felső ajkán izzadságcseppek ültek. Nem sokat láthatott, de az is elég volt, hogy halálra rémüljön. Wuduember!
Miért mondod ezt?
Delacroix fölnyúlt, tenyerébe fogta az egeret, és odavitte az arcához. Zsebéből rózsaszín törmeléket halászott elő, a borsmentás cukorka maradványát. Odatartotta az egérnek, amely először nem törődött vele, inkább a barátja felé nyújtogatta a nyakát, úgy szimatolva Delacroix lélegzetét, mint amikor az ember egy csokor virágot szagolgat. Olajpötty szemecskéjét félig lehunyta, ami leginkább az eksztázisra emlékeztető arckifejezést kölcsönzött neki. Delacroix megcsókolta az orrát, az egér pedig hagyta. Azután elfogadta a cukorkát, és rágcsálni kezdte. A cajun még egy pillanatig gyönyörködött benne, azután rám nézett. Azonnal kapcsoltam.
Az egér árulta el mondtam. Igazam van?
Oui.
Ahogy a nevét is megsúgta.
Oui, a fülembe megsúgta.
Feküdj le, Del mondtam. Pihenj egy kicsit. Ez a sok suttogás biztosan kimerített.
Mondott még valamit, azt hiszem, azzal vádolt, hogy nem hiszek neki. Megint úgy tűnt, hogy messziről jön a hangja. Amikor pedig visszamentem az ügyeletes asztalához, alig éreztem, hogy járok sokkal közelebb volt a lebegéshez, sőt mintha nem is mozogtam volna, csak a cellák suhantak tova kétoldalt, mint egy film rejtett kerekeken gördülő díszletei.
Le akartam ülni, de félúton összecsuklott a térdem, és rázöttyentem a kék párnára, amelyet tavaly hozott hazulról Harry. Beletottyantam a székbe, de ha nincs ott, akkor valószínűleg a padlón kötök ki, mielőtt annyit mondhattam volna, hogy papucs.
Csak ültem, semmit sem érezve ott, ahol tíz perce bozóttűz lángolt. Segítettem, nem?, mondta John Coffey, és ez igaz is volt, már ami a testemet illeti. A lelki békesség, az már más kérdés. Azon egyáltalán nem segített.
Pillantásom ráesett az asztal sarkán levő ón hamutartó alá dugott nyomtatványkötegre. A fejlécére a BLOKKJELENTÉS szót nyomtatták, körülbelül a közepe táján volt a Szokatlan események rubrika. Ezt a részt fogom kitölteni az esti jelentéshez, amikor elmesélem William Wharton színes, eseménydús érkezését. És ha azt is elmondanám, hogy mi történt velem John Coffey cellájában? Láttam magam, amint fölveszem a ceruzát azt, amelyiknek a hegyét Brutál szokta szopogatni , és nyomtatott nagybetűkkel beírok egyetlen szót: CSODA.
Mulatnom kellett volna az ötleten, de mosolygás helyett hirtelen úgy éreztem, hogy mindjárt elsírom magam. Arcomat kezembe temettem, tenyeremmel fojtottam el a zokogást nem akartam ismét megijeszteni Delt, amikor végre kezdett megnyugodni , de nem zokogtam. Nem is könnyeztem. Néhány pillanat múlva letettem a kezem az asztalra, és összekulcsoltam az ujjaimat. Nem tudtam, mit érzek. Az volt az egyetlen tiszta gondolatom, hogy bárcsak ne jönne senki a blokkba, amíg egy kicsit össze nem szedem magam. Féltem, hogy mit olvashatnak le az arcomról.
Magam elé húztam egy BLOKKJELENTÉS űrlapot. Várnom kellett, hogy még egy keveset csillapodjak, mielőtt leírnám, hogyan fojtotta meg majdnem a legújabb problémás gyermekünk Dean Stantont, de a többi rovatot addig is telefirkáihatom hülyeségekkel. Azt hittem, furcsán reszketeg lesz majd a kézírásom, de olyan volt, mint rendesen.
Úgy öt perccel azután, hogy nekiláttam, letettem a ceruzát, és átmentem az irodám melletti vécébe, hogy kicsavarjam a répát. Nem kellett nagyon, de ahhoz eléggé, hogy ellenőrizhessem, mi történt velem. Álltam, vártam a csurit, bizonyos voltam benne, hogy ugyanúgy fog fájni, akárcsak reggel, mintha üvegszilánkokat ürítenék. Kiderül majd, hogy Coffey csak hipnotizált, én pedig a kínok közepette is fellélegezhetek.
Csakhogy nem fájt, és az ott a csészében tiszta volt, egy csepp genny nélkül. Begomboltam a sliccemet, lehúztam a klozetet, visszamentem az ügyeletes asztalához, és leültem.
Tudtam, mi történt, azt hiszem, akkor is tudtam, amikor azon győzködtem magam, hogy hipnotizáltak. Csodás gyógyulás volt, hamisítatlan Dicsőség-Jézusnak-a-Hatalmas-Úrnak stílusban. Mivel fiúkorom baptista, illetve pünkösdista templomok látogatásával telt, aszerint, hogy anyám és nagynénéim abban a hónapban éppen melyiket tüntették ki bizalmukkal, bőségesen hallottam csodás gyógyulásokról. Nem mindet hittem el, de sok olyan ember volt, akinek hittem, köztük egy Roy Delfines nevű férfinak, aki a családjával úgy két mérföldre lakhatott tőlünk, amikor én hatéves lehettem. Delfines véletlenül lecsapta a fia kisujját a fejszével. A gyerek az udvari favágótőkén tartotta a tatájának a rönköt, és hirtelen elmozdította a kezét. Roy Delfines elmondta, hogy akkor ősszel és télen szó szerint lyukasra térdepelte a szőnyeget, és tavaszra a fiú ujja visszanőtt. Még a körme is megvolt. Én hittem Roy Delfines-nek, amikor tanúskodott a csütörtök esti vigadalmon. Ott állt, öklét mélyen belesüllyesztve overallja zsebébe, és olyan egyszerű, pőre becsületesség volt a szavaiban, hogy nem lehetett nem hinni neki. „Fájt neki, mikor elkezdett nőlni az az ujja, de ű tutta, hogy az az Úr fájdalma, és tűrte." Dicsőség Jézusnak, a Hatalmas Úrnak. Roy Delfines meséje csak egy volt a sok között; csodák és csodás gyógyulások hagyománya nevelt. Úgy nőttem föl, hogy hittem a gris-gris-ben, a szemölcsöt szenes vízzel gyógyítottuk, a csalódott szerelem kínjai ellen mohát tettünk a párna alá, meg más szereket is használtunk de nem hiszem, hogy John Coffey varázsló lett volna. Belenéztem a szemébe. Ami ennél is fontosabb, éreztem a kezét. Olyan volt, mintha valami különös, csodálatos orvos illetett volna.
Segítettem, nem?
Úgy kísértett, mint egy dallamfoszlány, amelyet nem tudunk kirázni a fejünkből, vagy egy szakadatlanul ismételgetett varázsige.
Segítettem, nem?
Pedig nem ő segített, hanem Isten. Hogy azt mondta: „én", sokkal inkább tudatlanságának, mint gőgjének tulajdonítható, de én azokban a fenyves erdei Dicsőség-Jézusnak-a-Hatalmas-Úrnak templomokban, amelyeket huszonkét éves anyám és nagynénéim annyira szerettek, megtanultam, vagy legalábbis megtanultam hinni, hogy a gyógyulás sohasem a gyógyítón vagy a betegen múlik, egyedül Isten akaratán. Örvendezni a gyógyuláson, ez természetes, mondhatni, el is várható viselkedés, ám a gyógyultnak kötelessége, hogy megkérdezze, miért, kötelessége elmélkedni Isten akaratán, és azon, mily hallatlan messzeségekbe megy el akarata érvényesítésére a Mindenható.
Ez esetben éntőlem mit akart az Isten? Mi lehetett annyira fontos Neki, hogy gyógyító erővel töltötte el egy gyermekgyilkos kezét? Az, hogy legyek itt a blokkban, ahelyett hogy minden pórusomon szulfanilamid bűzét árasztva odahaza nyavalyogjak az ágyamban? Talán; meglehet, azért kell itt lennem és nem otthon, nehogy Vad Bill Wharton megint szétrúgja valakinek a seggét, vagy megakadályozhassam, ha Percy Wetmore el akarna követni valami balszerencsével fenyegető újabb baromságot. Hát akkor jó, legyen. Nyitva tartom a szemem... a számat pedig csukva, különösen a csodálatos gyógyulásokat illetően.
Senki sem firtatta, hogyhogy jobban nézek ki, sőt még a hangom is jobb; mindenkinek azt mondtam, hogy gyógyulófélben vagyok, és addig a bizonyos napig magam is őszintén hittem benne. Még Moores igazgatónak is azt mondtam, hogy már javul az állapotom. Delacroix látott valamit, de szerintem ő is tartani fogja a száját (nyilván attól fél, hogy John Coffey elvarázsolja, ha nem teszi). Ami mármost magát Coffeyt illeti, ő valószínűleg már meg is feledkezett a dologról. Ő végtére is nem más, csak egy vezeték, márpedig nincs a világon olyan csatorna, amely emlékezne a rajta keresztülzubogó vízre, ha egyszer eláll az eső. Ezért úgy döntöttem, hogy a témáról hallgatni fogok, mint a sír, fogalmam sem lévén róla, milyen hamar fogom elmondani, és kinek.
De nyugodtan bevallhatom, hogy felkeltette a kíváncsiságomat az én nagyfiúmra. Azután meg, ami a cellában történt, kíváncsibb lettem, mint valaha.
Mielőtt aznap este távoztam volna, megbeszéltem Brutállal, hogy falazzon, ha másnap kicsivel később érkeznék, és fölkelés után egyenesen elindultam a Trapingus megyei Teflonba.
Nem nagyon tetszik nekem, hogy ennyire aggódsz e miatt a Coffey miatt mondta a feleségem, miközben odaadta a becsomagolt harapnivalót. Janice sohasem hitt az út menti hamburgercsárdákban; azt szokta volt mondogatni, hogy mindegyikben a gyomorfájás vár. Nem rád vall, Paul.
Nem aggódok én miatta válaszoltam. Csak furcsának találom.
Tapasztalataim szerint az egyik a másikhoz vezet felelte pikírten Janice, azután jóízű, lelkes csókot cuppantott a számra. De legalább jobban nézel ki, annyit mondhatok. Már idegeskedtem miattad. Javult a vízvezetéked!
Minden rendben mondtam, és elindultam, olyasféléket dudorászva, hogy „Gyere, Josephine, a repülőgépembe", meg „Jóban vagyok a pénzzel", csak hogy gyorsabban teljék az idő.
Először a teftoni Intelligencer irodájába mentem, ahol azt mondták, hogy Búrt Hammersmith, a pasas, akit kerestem, a legnagyobb valószínűséggel a megyei bíróságon található. Ott közölték, hogy ott is volt, de távozott, amikor egy csőtörés miatt elmaradt a legfontosabb ügy, egy nemi erőszak tárgyalása (az Intelligencer csak „egy nő ellen intézett támadás" szavakkal emlegette, mert akkoriban, még mielőtt Ricki Lake és Carnie Wilson megjelent volna a színen, így volt szokás tálalni az ilyesmit). Véleményük szerint valószínűleg hazament. Elirányítottak valami dűlőre, ami olyan keskeny és kátyús volt, hogy alig mertem ráhajtani a Fordommal, és ott megtaláltam az emberemet. Hammersmith írta a legtöbb sztorit Coffey tárgyalásáról, tőle tudtam meg a legtöbb részletét annak a kurta embervadászatnak, amelynek a végén elkapták Coffeyt, mármint azokat a részleteket, amelyek annyira hátborzongatók voltak, hogy a lap nem hozta le őket.
Mrs. Hammersmith csinos, fáradt arcú fiatalasszony volt, akinek kezét vörösre marta a lúgszappan. Nem kérdezte, mit akarok, csak átvezetett a kenyérsütéstől illatozó házikón a hátsó verandára, ahol a férje ült, kezében egy üveg szénsavas itallal, ölében a Liberty magazin összecsukott példányával. Apró, meredeken ereszkedő udvaruk volt; a lejtő lábánál két kisgyerek fecsegett és vihogott egy hintán. A verandáról lehetetlen volt megállapítani a nemüket, úgy gondoltam, az egyik kisfiú lehetett, a másik kislány. Talán ikrek voltak, ami érdekes fényt vet az apjuk szerepére, még ha statisztaszerep volt is, a Coffey-tárgyaláson. Az épülethez közelebb, egy telepotyózott, feltúrt, kopár földfolt közepén kutyaház árválkodott. Blökinek semmi nyoma; mivel akkor is az évszakhoz képest szokatlan forróság volt, úgy gondoltam, nyilván odabent durmol a házában.
Vendég jött, Burt mondta Mrs. Hammersmith.
Jól van válaszolta a férfi. Rám pillantott, aztán a feleségére, végül a gyerekekre, akik nyilván a szeme fénye voltak. Vékony ember volt, szinte sorvadt, mintha most kezdene magához térni valamilyen súlyos betegségből, a haja már ritkulni kezdett. Felesége tétován megérintette a vállát vörös, mosástól dagadt kezével. Hammersmith nem nézett föl, nem nyúlt, hogy megfogja a felesége kezét, aki egy pillanat múlva vissza is vonult. Futólag az jutott az eszembe, hogy sokkal inkább látszanak testvéreknek, mint házastársaknak: a férfinak jutott az ész, az asszonynak a külső, de kitörölhetetlenül ott lappangott bennük az öröklött hasonlóság. Később, hazafelé tartva rájöttem, hogy egyáltalán nem hasonlítottak, csupán a csapás utószele és az elhúzódó bánat tette őket egyformává. Különös, mennyire nyomot hagy az arcunkon és egymáshoz hasonít a fájdalom.
Inna valami hideget kérdezte az asszony , Mr...?
Edgecombe válaszoltam. Paul Edgecombe. És köszönöm. Egy hideg ital igazán jólesne, asszonyom.
Visszament a házba. Kezet nyújtottam Hammersmithnek, és ő kurtán megrázta. Hideg, ernyedt fogása volt. Egy pillanatra sem vette le a szemét a telek aljában játszadozó gyerekekről.
Mr. Hammersmith, a Cold Mountain állami fegyház E blokkjának vagyok a parancsnoka. Az a...
Tudom, mi az mondta, kicsivel több érdeklődéssel pillantva rám. Szóval a halálsor góréja áll a hátsó verandámon, teljes életnagyságban. Mi hozta ide ötven mérföldről, hogy beszéljen a helyi szennylap egyetlen főállású riporterével?
John Coffey válaszoltam.
Azt hiszem, valamilyen heves reakciót vártam (a gyerekek miatt, akik ikrek is lehettek, meg talán a kutyaház miatt; Detterickéknek is volt kutyájuk), de Hammersmith csak fölvonta a szemöldökét, és meghúzta az italt. Most a maga gondja, igaz? kérdezte.
Nincs vele sok gond válaszoltam. Nem szereti a sötétséget, és sokat sír, de nálunk egyik se probléma. Láttunk már rosszabbat is.
Sokat sír, ugye? kérdezett vissza Hammersmith. Hát van is min sírnia. Tekintettel arra, amit tett. Mit akar tudni?
Bármit, amit elmondhat. Olvastam a cikkeit, tehát azt szeretném tudni, ami nem került bele a lapba.
Metsző, gunyoros pillantást vetett rám. Hogy néztek ki a kislányok? Pontosan mit művelt velük? Ilyesmi érdekli, Mr. Edgecombe?
Nem mondtam változatlan nyájassággal. Nem a Detterick ikrek érdekelnek engem, uram. Szegény csöppségek halottak. De Coffey nem az még nem , és én miatta jöttem.
Jól van mondta. Húzzon ide magának egy széket, és üljön le, Mr. Edgecombe. Bocsásson meg, ha egy kicsit nyers voltam, de a munkám során túl sok keselyűvel volt már dolgom. Engem is épp elégszer vádoltak vele. Csak meg akartam bizonyosodni maga felől.
Na és sikerült?
Azt hiszem, igen válaszolta szinte közömbös hangon. A történet, amelyet elmesélt, nagyrészt megegyezett azzal, amit már korábban leírtam ebben az elbeszélésben: hogyan talált rá Mrs. Detterick az üres verandára, az alsó zsanéron lógó ajtóra, a sarokba dobott takarókra, a véres lépcsőre; hogy indult el a férje és a fia a lányok elrablója után; hogyan érte utol őket, majd valamivel később John Coffeyt a különítmény; hogyan kuporgott a jajgató Coffey a folyóparton, úgy ölelve hatalmas karjába a tetemeket, mint két nagy játék babát. A nyitott gallérú fehér inget, szürke nadrágot viselő botsovány riporter halk, érzelemmentes hangon beszélt... de a szemét egy pillanatra sem vette le két gyermekéről, akik lent az árnyékban, a lejtő lábánál csicseregtek, kacarásztak és forogtak a hintán. Valahol a történet közepe táján előjött Mrs. Hammersmith egy üveg hideg és zamatos házi gyümölcslével. Egy darabig ott állt és hallgatott, azután félbeszakította a történetet, amíg lekiabált a gyerekeknek, hogy jöjjenek föl, mindjárt kiveszi a tésztát a sütőből. Megyünk, mama! kiáltott vissza egy kislány hangja, az asszony pedig visszament a házba.
Hammersmith befejezte, majd megkérdezte:
Miért akarja tudni? Még sohasem látogattak meg a Nagy Házból. Maga az első.
Már mondtam...
Ja, a kíváncsiság. Az emberek kíváncsiak, én aztán tudom, hála istennek, hiszen en;lkül kirúgnának, és kereshetnék más munkát. De ötven mérföld egy kicsit hosszú út egy közönséges kíváncsisághoz, főleg, ha az utolsó húsz ilyen vacak. Miért nem mondja meg az igazat, Edgecombe? Én kitálaltam magának, most maga tálaljon ki nekem.
Hát, mondhattam volna, volt egy húgyúti fertőzésem, és John Coffey rám tette a kezét, és meggyógyított. Az az ember művelte ezt, aki megerőszakolta és megölte azt a két kislányt. Természetes, hogy érdekel, mindenki mást érdekelne. Még az is megfordult a fejemben, hogy vajon Homer Cribus és Rob McGee seriffhelyettes a megfelelő ipsét fogta-e nyakon. Ezen rágódom, minden bizonyíték dacára, ami ellene szól. Mert egy emberről, akinek ilyen erő van a kezében, elég nehéz elképzelni, hogy gyerekeket erőszakoljon és gyilkoljon meg.
Nem, ezt talán mégse.
Két dolog ütött szöget a fejembe mondtam. Az első, hogy vajon csinált-e ilyesmit korábban is.
Hammersmith felém fordult, pillantása hirtelen élesebb lett, és megtelt érdeklődéssel; láttam, hogy csakugyan értelmes fickó. Lehet, hogy a maga csendes módján zseniális.
Miért? kérdezte. Mit tud, Edgecombe? Mit mondott Coffey?
Semmit. De az, aki ilyet csinál, rendszerint nem először csinálja. Rákap a dologra.
Igen bólintott. Rá. Bizonyosan.
Aztán az is az eszembe jutott, hogy elég könnyű lenne visszafelé követni a nyomát.
Ekkora embert, aki ráadásul néger is, nem lehet nehéz lenyomozni.
Ha így gondolta, tévedett mondta. Coffey esetében mindenképpen. Én tudom.
Megpróbálta?
Igen, és semmit sem találtam. Ráakadtam néhány vasutasra, akik mintha látták volna a knoxville-i állomáson, két nappal a Detterick lányok halála előtt. Ebben nincs semmi meglepő: a Nagy Déli vágányai mentén jött át a folyón, amikor elkapták, és valószínűleg ugyanígy érkezett ide Tennessee-ből is. Levelet kaptam egy embertől, aki azt állította, hogy idén kora tavasszal felfogadott ládákat rakodni egy nagydarab, kopasz feketét. Ez Kentuckyban volt. Küldtem neki egy képet Coffeyról, és azt írta, hogy ő volt az az ember. De ezen túl... Vállat vont, és megcsóválta a fejét.
Nem találja ezt egy kicsit különösnek?
Nagyon különösnek találom, Mr. Edgecombe. Olyan, mintha az égből pottyant volna ide. És ő sem segít; arra sem emlékszik, mi volt a múlt héten.
Tényleg nem értettem vele egyet. Ezt mivel magyarázza?
Gazdasági válság van mondta , ezzel magyarázom. Az emberek jönnek-mennek az utakon. Az oklahomaiak Kaliforniában akarnak barackot szedni, a mucsai szegény fehérek Detroitban akarnak kocsikat szerelni, a mississippi feketék föl akarnak menni New Englandbe, hogy a cipőgyárakban vagy a szövedékben dolgozzanak. Mindenki a feketék éppúgy, mint a fehérek azt gondolja, hogy a szomszédban jobb lesz. Amerikai szokás szerint. Még egy olyan óriás sem szúr szemet, mint Coffey... amíg fejébe nem veszi, hogy megöl két kislányt. Két fehér kislányt.
Maga is úgy gondolja tehát, hogy ő tette? kérdeztem.
Néha igen mondta. Szeme üresen bámult az aszott arcból.
A felesége kihajolt a konyhaablakon, akár a mozdonyvezető a fülkéjéből, és kikiabált:
Gyerekek! Kész a süti! majd felém fordult:
Megkínálhatom egy mazsolás zabpogácsával, Mr. Edgecombe?
Biztos vagyok benne, hogy nagyon finom, asszonyom, de ez alkalommal inkább kihagyom.
Jó válaszolta, és visszahúzta a fejét. Látta a sebhelyeit? kérdezte hirtelen
Hammersmith még mindig a gyerekeit figyelte, akik túlságosan jól érezték magukat ahhoz, semhogy akár a mazsolás zabpogácsa kedvéért is megváljanak a hintázás örömeitől.
Igen. Csodálkoztam, hogy az újságíró is látta.
Ő észrevette, és elnevette magát.
A védőügyvéd egyik nagy húzása volt, hogy levettette Coffeyval az ingét, és megmutatta a forradásait az esküdtszéknek. Az államügyész, George Peterson veszettül tiltakozott ellene, de a bíró megengedte. Az öreg George is megtakaríthatta volna magának a szájtépést. Az itteni esküdtszékek nemigen adnak az olyan lélektani dumákra, hogy azok az emberek, akikkel rosszul bánnak, nem felelnek magukért. Meggyőződésük, hogy igenis mindenki felel mindenért. Olyan nézőpont ez, amellyel én is nagymértékben rokonszenvezem... de azok a hegek azért akkor is elég kísértetiesek. Nem tűnt fel valami rajtuk, Edgecombe?
Láttam Coffeyt meztelenül a zuhanyozóban, és bizony feltűnt. Tudtam, hogy Hammersmith mire céloz.
Keresztezik egymást. Valóságos rács.
Tudja, hogy mit jelent ez?
Azt, hogy valaki a szart is kiverte belőle gyerekkorában feleltem. Még mielőtt megnőtt volna.
De a gonoszt nem tudták kiverni belőle, igaz, Edgecombe? Megspórolhatták volna a botot. Elég lett volna belefojtani a folyóba, mint egy kóbor macskát, nem gondolja?
Azt hiszem, okosabb lett volna helyeselni és eljönni, de nem tudtam megtenni. Én láttam azt az embert. És éreztem is. Éreztem a kezét.
Hát... különös alak mondtam. De semmiféle erőszakot nem nézek ki belőle. Tudom, milyen körülmények között találták meg, de nehéz összeegyeztetnem azzal, amit nap mint nap látok a börtönben. Ismerem az erőszakos embereket, Mr. Hammersmith. Whartonra gondoltam, természetesen, aki a láncával fojtogatta Dean Stantont, és azt vonította: Juhu, srácok! Jó kis buli, mi? Hát nem?
Hammersmith most jó alaposan megnézett, és hitetlenkedő kis mosolyra húzta a száját, ami nem nagyon volt ínyemre.
Maga nem azért jött ide, mert ki akarja deríteni, nem gyilkolt-e le Coffey másutt is kislányokat mondta , hanem azért, hogy megtudja, szerintem képes-e rá. Így van, nem igaz? Ki vele, Edgecombe!
Lenyeltem az utolsó korty hideg italt, odatettem a palackot az övé mellé a kis asztalra, és megkérdeztem: No és maga hogy gondolja?
Gyerekek! kiáltott le a domb lábához, amihez egy kicsit előre kellett hajolnia ültében: Azonnal gyertek föl és egyétek meg a sutit! Majd visszadőlt, rám nézett, és arcán megint felbukkant az a nemszeretem kis mosoly.
Mondok valamit kezdte. De jól figyeljen, mert ez magát is érdekelheti.
Figyelek.
Volt egy kutyánk, Sir Galahadnek hívták mondta, és hüvelykujjával a kutyaól felé bökött. Jó kutya volt. Nem éppen fajtiszta, de szelíd. Nyugis. Bármikor hajlandó megnyalni az ember kezét vagy apportírozni. Rengeteg ilyen korcs kutya van, nem igaz?
Vállat vontam, bólintottam.
Sok szempontból egy jó korcs kutya olyan, mint a maga niggere folytatta. Ha kiismeri, gyakran még meg is kedveli. Nem különösebben hasznos, de az ember ott tartja maga mellett, mert azt hiszi, hogy az is szereti őt. Ha szerencséje van, Mr. Edgecombe, akkor sohasem jön rá, hogy ez nincs így. Cynthiának és nekem nem volt ilyen szerencsénk. Felsóhajtott hosszú, valahogy sín sóhaj volt, mint mikor szél motoz az avarban. Ismét a kutyaól felé bökött, én pedig azon töprengtem, hogyhogy nem tűnt fel korábban az ól körül az elhagyatottság általános légköre, vagy az, hogy a kutyagumi kifehéredett, és a teteje porlik.
Takarítottam utána mondta Hammersmith , még a tetőt is megjavítottam, hogy be ne essék az eső. Sir Galahad is olyan volt, mint a maga déli niggere, aki saját magának nem csinál meg ilyesmit. A baleset óta hozzá se nyúltam, még a közelében se jártam... ha egyáltalán balesetnek lehet nevezni. Odamentem a puskámmal és lelőttem, de azóta közelébe se jártam. Nem tudtam magam rávenni. Idővel talán igen. Eltakarítom a piszkát és szétszedem a házát.
Jöttek a gyerekek, és én hirtelen nem akartam, hogy jöjjenek; sőt ez volt az utolsó, amit kívántam. A kislánnyal nem volt semmi baj, de a fiú...
Feltrappoltak a lépcsőn, rám néztek, vihogtak, azután továbbmentek a konyhaajtó felé.
Caleb szólalt meg Hammersmith. Gyere ide. Csak egy pillanatra.
A kislány biztosan ikrek voltak, egykorúak lehettek, úgy négyesztendősformák bement a konyhába. A kisfiú odajött az apjához, és a cipőjét bámulta. Tudta, hogy csúnya.
Négyesztendősnek néztem, de négy év is elég, hogy valaki tudja magáról, hogy csúnya. Hammersmith a két ujjával megpróbálta fölemelni a fiúcska állát. A gyerek először ellenállt, de amikor az apja azt mondta, szelíden, nyugodtan, szeretettel: Kérlek, kisfiam akkor engedelmeskedett.
Hatalmas, kör alakú forradás futott a haja tövétől a közömbösen kancsalító szemen át az eltorzult száj sarkáig, amelynek vigyora inkább illett egy szerencsejátékoshoz vagy kurvapecérhez. Az arc egyik fele sima volt és csinos, a másik rücskös, mint egy fatörzs. Gondolom, valamikor lehetett rajta egy lyuk is, de az legalább begyógyult.
Az egyik szeme megvan mondta Hammersmith, szerető gyöngédséggel cirógatva a gyermek rücskös arcát. Szerencsés, mert nem vakult meg. Essünk térdre és legalább ezért adjunk hálát az Úrnak, igaz, Caleb?
Igenis, papa mondta félénken a kisfiú a kisfiú, akit összes nyomorult iskolaévei alatt röhögve fognak verni a játszótéren az erősebbek, akitől sohasem kérdezik meg, hogy nem akar-e „Ki nevet a végén"-t vagy „Gazdálkodj okosan"-t játszani, aki felnőtt korában, mikor majd felnőtt szükségletei lesznek, valószínűleg sohasem fog lefeküdni olyan nővel, akit nem vásárolt meg, aki mindig ki lesz rekesztve meleg és derűs baráti társaságokból, a kisfiú, aki ha életének elkövetkező ötven, hatvan vagy hetven évében belenéz a tükörbe, akkor azt fogja gondolni, hogy csúnya, csúnya, csúnya!
Eredj, edd meg a sütidet mondta az apja, és megcsókolta a gyerek vicsorgó száját.
Igenis, papa mondta Caleb, és berohant.
Hammersmith előhúzott egy zsebkendőt a farzsebéből, és megtörölte a szemét; száraz volt ugyan, de azt hiszem, úgy szokta meg, hogy nedves.
A kutya már megvolt, amikor megszülettek mondta. Bevittem a házba, és megszagoltattam vele a gyerekeket, amikor Cynthia hazahozta őket a kórházból, és Sir Galahad megnyalta a kezüket. A kis kezüket. Bólintott, mintha magának erősítené meg, amit mondott. Játszott velük; addig nyalogatta Arden arcát, amíg vihogni nem kezdett. Caleb a fülét cibálta, és amikor járni tanult, néha Galahad farkába kapaszkodva kerülte meg az udvart. A kutya még csak rá sem mordult. Egyikükre sem.
Most már megjöttek a könnyek; automatikusan, jól begyakorolt mozdulattal letörölte őket.
Nem volt rá oka mondta. Caleb nem bántotta, nem kiabált vele, semmi. Tudom. Ott voltam. Ha nem lettem volna ott, akkor úgyszólván biztosan megöli. Hogy mi történt, Mr. Edgecombe? Semmi. A kisfiú csak a megszokott módon odatartotta az arcát a kutya pofája elé, Sir Galahadnek pedig az jutott eszébe bármi töltse is be egy kutyában az ész szerepét , hogy támadjon és harapjon. Hogy öljön, ha lehet. A kisfiú ott volt előtte, és a kutya harapott. Ez történt Coffeyval is. Arra ment, meglátta őket a verandán, fogta, megerőszakolta, megölte őket. Azt mondja, kell lennie valami nyomának, hogy korábban is tett ilyet. Tudom, mire gondol, de talán mégse tett ilyet. Az én kutyám sohasem harapott, csak akkor az egyszer. Ha Coffeyt kiengednék, talán soha többé nem tenne ilyet. Lehet, hogy a kutyám sem harapott volna többé. De engem ez nem érdekelt. Kimentem a puskával, elkaptam a nyakörvét, és szétlőttem a fejét.
Zihálva szedte a levegőt.
Én is vagyok olyan felvilágosodott, mint akárki más, Mr. Edgecombe, a Bowling Green-i főiskolára jártam, történelmet és újságírást tanultam, meg némi filozófiát. Szeretem felvilágosodott embernek tartani magamat. Nem hiszem, hogy azok a népek ott Északon annak tartanának, de akkor is szeretek így gondolni magamra. A világ minden kincséért sem állítanám vissza a rabszolgaságot. Hiszem, hogy emberségesen, nagylelkűen kell megoldanunk a faji kérdést. De észben kell tartanunk, hogy a maga niggere harapni fog, ha lehet, mint ahogy a korcs kutya is harapni fog, ha lehet és ha kedve szottyan rá. Azt akarja tudni, vajon ő tette-e, a maga heges hátú, pityergő Mr. Coffeyja?
Bólintottam.
Igen mondta Hammersmith. Ő tette. Ne legyenek kétségei, és ne fordítson hátat neki. Egyszer, vagy akár százszor is megúszhatja... még ezerszer is... de végül... Odatartotta a kezét a szemem elé, és sebesen ütögette hüvelykjét az ujjaival, harapós szájat formázva. Megértette?
Ismét bólintottam.
Megerőszakolta, megölte őket, azután pedig megbánta... csakhogy azok a kislányok akkor is meg vannak gyalázva, és nem fognak feltámadni. De maga kigyógyítja, igaz, Edgecombe? Néhány hét múlva kigyógyítja, hogy soha többé ne tehessen ilyet. Fölállt, odament a veranda korlátjához, és tétován bámulta a letaposott földfolton, kiszáradt kutyagumi közepette árválkodó ólat. Ugye megbocsát? mondta. Mivel nem kellett bent maradnom délután a bíróságon, úgy gondoltam, hogy némi időt eltölthetnek a családommal. Az embernek csak egyszer kicsik a gyerekei.
Csak tessék mondtam zsibbadt szájjal. Köszönöm, hogy szakított rám időt.
Nincs mit válaszolta.
Hammersmithéktől egyenesen visszahajtottam a börtönhöz. Hosszú út volt, és ez alkalommal nem tudtam lekurtítani nótázással. Úgy éreztem, minden dal elhagyott, legalábbis egy kis időre. Állandóan a szegény kisfiú eltorzított arcát láttam magam előtt, és Hammersmith kezét, amint harapást utánozva mozgatja az ujjait.
Vad Bill Wharton már másnap megtette első utazását a sötétzárkába. A reggel és a délután nagy részében olyan nyugodt és békés volt, mint egy bárányka, csakhogy, mint hamarosan rájöttünk, ez nem a természetes állapota volt, és rosszat jelentett. Azután valamikor este fél hét felé Harry érezte, hogy valami meleg loccsan frissen mosott egyenruhája nadrágjának felhajtójára. Húgy volt. William Wharton ott állt a cellájában, széles vigyorral mutogatta feketedő fogait, és levizelte Harry Terwilliger nadrágját és cipőjét.
A mocskos kurafi nyilván egész nap erre gyűjtögetett! mondta Harry később, még mindig utálkozva és dühöngve.
Hát így történt. Itt volt az ideje, hogy megmutassuk William Whartonnak, ki az E blokkban az úr. Harry szólt Brutálnak és nekem, én riasztottam Deant és Percyt, aki szintén szolgálatban volt. Emlékeznek, akkor három foglyunk volt, ezért, ahogy mi mondtuk, teljes szolgálatot adtunk: az én csoportom ügyelt este héttől hajnali háromig, ami a legrizikósabb időszak, két másik váltás pedig a nap többi részében. Ez a két másik váltás főképpen kisegítőkből állt, bár rendszeresen közöttük volt Bill Dodge is. Mindent összevéve, nem mentek rosszul a dolgok, és úgy éreztem, még jobb is lehetne az élet, ha Percyt át tudnám helyeztetni a nappali sihtbe. Valahogy sohasem került rá sor. Néha eltűnődöm, másképp alakultak volna-e a dolgok, ha mégis intézkedem.
No szóval, volt egy nagy vízcsap a raktárban, oldalt az Öreg Füstös mellett. Dean és Percy rákötöttek egy hosszú vászontömlőt, azután odaálltak mellé, hogy megnyissák, ha kell.
Brutállal odasiettünk Wharton cellájához, aki még mindig ott állt, még mindig vigyorgott, és a szerszáma még mindig kilógott a nadrágjából. Előző éjszakai utolsó tevékenységemként kihoztam a kényszerzubbonyt a sötétzárkából, és odadobtam egy irodai polcra, hátha szükségünk lesz rá új, problémás fiacskánknál. Most az egyik vászoncsíknál fogva lógattam a mutatóujjamon. Harry mögöttünk vonszolta a tömlő végét, amely keresztülfutott az irodámon, le a raktár lépcsőin a dobig, amelyről Dean és Percy olyan gyorsan tekerte lefelé, ahogy csak tudta.
Na, hogy ízlett? kérdezte Vad Bill. Úgy vihogott, mint gyerek az álarcosbálban, olyan veszettül, hogy alig tudott beszélni, és kövér könnyek csurogtak az arcán. Amilyen gyorsan gyöttök, nyilván nem lehetett rossz. Ippeg most forralok hozzá ekkis csokit. Pincsi puha. Hónap kitálalom nektek...
Látta, hogy kinyitom a cellája ajtaját. A szeme összeszűkült. Aztán látta, hogy Brutál egyik kezében ott a pisztoly, a másikban a gumibot, és ettől még gyanakvóbban nézett.
Begyöhettek a lábotokon, de a hátatokon fogtok kimenni, Kölök Billy legarantájja nektek mondta. A tekintete visszapattant rám.
És ha asziszed, vén trotty, hogy felveszem aztat a dilikabátot, akkor rosszul hiszed. Itt nem te fogod megmondani, hogy mész-e vagy ugrasz! förmedtem rá. Egyébként is tudhatnád, de te túlságosan hülye vagy, hogy felfogd egy kis oktatás nélkül.
Kinyitottam az utolsó zárat is, és félrehúztam az ajtót. Wharton a priccséig hátrált, a pöcse még mindig kilógott a nadrágjából. Tenyerét kifordítva felém lökte a kezét, aztán begörbített ujjával hívogatott. Gyere csak, te rusnya lóbaszó acsarogta. Hát persze hogy lesz oskolla, de az öreg Billy lesz benne a tanár. Most Brutált tüntette ki egy rohadó fogú vigyorral. Gyere, nagy ember, te leszel az első. Most nem tucc mögém búni. Tedd csak le azt a fegyvert amúgy se tudod te aztat elsütni , oszt állj ki szemtül szembe. Lássuk, ki a keményebb leg...
Brutál belépett a cellába, de nem ment tovább Wharton felé, hanem rögtön félrehúzódott balra. Wharton összehúzott szeme pedig kerekre tágult, amikor észrevette a rámeredő tömlővéget.
Nem, eztet nem lehetitek! mondta. Ó, nem, eztetne...
Dean! ordítottam. Nyisd ki! Teljesen!
Wharton előreugrott, de Brutal egy jól célzott suhival eltalálta Percy, ebben bizonyos vagyok, épp ilyenfajta ütésről álmodott a homlokán, éppen a szemöldöke fölött. Wharton, aki láthatólag azt hitte, hogy előtte sohasem volt dolgunk problémás fiúval, térdre esett, a szeme tágra meredt, de semmit sem látott. Ekkor érkezett a víz. Harry hátratántorodott egy lépést a nyomás miatt, azután azonban szilárdan tartotta a cső végét, úgy célozva, mintha puska lenne a kezében. Vad Bill Wharton, akit pont a melle közepén talált az áradat, félig megpördült, majd a víz bemosta a priccse alá. Lejjebb a folyosón Delacroix egyik lábáról a másikra ugrált, élesen kotkodácsolt, és szidta John Coffeyt, követelve, hogy azonnal mondja meg, mi történik, ki győz, és hogy tetszik a grarí fou [Nagy hülye, nagy barom, (francia)] új fiúnak a kínai vízpróba. John egy szót sem szólt, .csak állt némán, túl rövid nadrágjában és fegyházi papucsában. Egyetlen futó pillantást vetettem rá, de az is elég volt, hogy ugyanazt a különös egyszerre szomorú és derűs kifejezést lássam az arcán. Olyan volt, mint aki már korábban is találkozott ilyesmivel, nem egyszer vagy kétszer, de ezerszer is.
Zárd el a vizet! ordított hátra Brutál, majd berohant a cellába. A hóna alatt megragadta a félig eszméletlen Whartont, és kihúzta a prices alól. Wharton köhögött és bugyborékolt. Vér csordogált zavaros szemébe, mert Brutál gumibotja egy csíkban fölrepesztette a homlokán a bőrt.
Brutus Howellel művészetté fejlesztettük a kényszerzubbony feladását; úgy gyakoroltuk, mint két táncoskomikus egy új számot. Ez a gyakorlás mindegyre kifizetődött. Például most is. Brutál felültette Whartont, és felém nyújtotta a karjait, körülbelül úgy, ahogy egy kislány a Rongyospanka babáét. Wharton tekintetébe kezdett visszaszivárogni az öntudat, már fölismerte, hogy ha nem kezd küzdeni azonnal, akkor késő lesz, de agya és az izmai között még mindig el voltak szakadva a vezetékek, és mielőtt megjavíthatta volna őket, én fölrántottam az ujjakat a karjára, Brutál pedig becsatolta a hátán. Amíg ő ezzel foglalatoskodott, én hátrahúztam Wharton keresztbe vetett karjait, és egy pánttal összekötöttem a csuklóit. A végén úgy nézett ki, mintha önmagát ölelgetné.
Az istenedet, te nagy marha, hogy intézték el? rikácsolta Coffeynak Delacroix. Hallottam, hogy Mr. Jingles cincog, mintha ő is tudni szeretné.
Befutott Percy, akinek az inge ázottan tapadt a testére a vízcsappal folytatott küzdelem nyomán, arca lángolt az izgalomtól. Mögötte Dean jött, szederjes véraláfutás-nyakpánttal és sokkal kevésbé izgatottan.
Na gyerünk, Vad Bill mondtam, és talpra rántottam Whartont. Sétálunk egy kicsikét.
Ne merészelj így híni! visította. Azt hiszem, akkor láttam rajta először igazi érzelmet, és nem csupán egy ravasz állat álcázó foltjait. Vad Bill Hickok sose vót lovas cowboy! Nem is ment medvére egy szál vaskóval! Csak egy lesbül támadó zsivány! Egy hülye kurafi, aki háttal ült az ajtónak, és piálás közben lőtték le!
Jóságos ég, történelemóra! kiáltotta Brutál, és kilódította Whartont a cellából. Az ember sohasem tudhatja, mit kaphat itt, csak azt, hogy biztos valami kellemeset. Hát ilyen magadfajta arany pofák mellett érthető is. Tudod, mit? Hamarosan te is történelem leszel, Vad Bill. Közbe azér menj végig a folyosón. Van egy szobánk a számodra. Egy olyan lehűtő-szoba.
Wharton dühös, tagolatlan visítással rávetette magát Brutálra, noha tisztességesen befásliztuk a zubbonyba, és a karját is összekötöztük a háta mögött. Percy már készült előhúzni a bunkóját ez volt a válasza az élet minden problémájára , ám Dean rátette a kezét a csuklójára. Percy meglepetten, félig-meddig sértődötten sandított rá, mintha azt mondaná, hogy azok után, amit Wharton művelt, Deantől várná a legkevésbé, hogy visszatartsa őt.
Brutál visszalökte Whartont. Én elkaptam, és továbbítottam Harrynek, Harry pedig végigrángatta a halálsoron, el a bámuló Delacroix és a közömbös Coffey között. Wharton futott, nehogy arcra essen, és végigkáromkodta az utat. Úgy szórta a szitkokat, ahogy a hegesztőpálca a szikrát. Bevágtuk a jobb oldali utolsó cellába, amíg Dean, Harry és Percy (aki ezúttal nem panaszkodott, hogy agyondolgoztatjuk) kirámolták a sötétzárkából az összes cuccot. Eközben én rövid beszélgetést folytattam Whartonnal.
Azt hiszed, hogy kemény gyerek vagy mondtam , és talán tényleg így is van, fiacskám, de ez itt nem számít. Az ámokfutásodnak vége. Ha megkönnyíted a dolgunkat, mi is megkönnyítjük a tiédet. Ha megnehezíted, akkor is ugyanúgy meghalsz, csak még előtte kihegyezünk, mint egy ceruzát.
Nagyon szeretnétek mán a végemet látni? károgta Wharton. Még most is viaskodott a kényszerzubbony ellen, bár tudhatta, hogy semmi értelme, az arca pedig vörös volt, akár a paradicsom. De míg el nem megyek, megkeserítem az életeteket. Vicsorgott, mint egy dühös pávián.
Ha az a célod, hogy megkeserítsd az életünket, akkor abbahagyhatod, mert máris sikerült mondta Brutál. De addig, amíg el nem jön az időd, Wharton, minket az se fog érdekelni, ha feszt a gumiszobában ülsz. És addig viselheted ezt a rohadt kényszerzubbonyt, amíg a karod el nem üszkösödik és le nem esik attól, hogy nem kap vért. Hatásszünetet tartott. Tudod, ide nemigen jár senki. És ha azt képzeled, hogy fikarcnyit érdekel bárkit is, hogy mi történik veled, akkor rosszul képzeled, cowboy. A világnak úgy általában te már egy halott bűnöző vagy.
Wharton szúrósan méregette Brutált, arcán elhalványodott a pokolméreg pírja.
Engedjetek el mondta békítően, olyan hangon, amely túlságosan épelméjű és ésszerű volt ahhoz, hogy megbízzunk benne. Jó leszek. Becsszavamra.
Harry kijött a cellából. A folyosó vége úgy festett, mint egy perzsavásár, de ezt gyorsan rendbe tudjuk rakni. Csináltuk korábban is, volt benne gyakorlatunk. Kész mondta Harry.
Brutal megragadta a dudort a vászon alatt, ahol Wharton jobb könyöke volt, és talpra rántotta. Gyerünk, Vad Billy. És nézd a szebbik oldalát. Legalább huszonnégy órád lesz, jól az agyadba vésheted, hogy sohase ülj háttal az ajtónak, és sose dugdoss ászokat és nyolcasokat a mandzsettádba.
Engeggyetek ki! mondta Wharton. Brutálról Harryre, Harryről énrám nézett, és megint bevörösödött az arca. Jó leszek, mondom, hogy megtanultam a leckét, én... én... ummmahhrr...
Hirtelen összerogyott, félig a cellában, félig odakint a halálsor kopott zöld linóleumán, rugdosott és dobálta magát.
Uramisten, rohamot kapott! suttogta Percy.
Hát persze, a húgom meg a babiloni szajha válaszolta Brutál. Ő járja egy hosszú fehér fátyolban szombat éjszakánként Mózes előtt a körbehoppot. Lehajolt és beakasztotta egyik kezét Wharton hóna alá. Én ugyanezt tettem a másik oldalon. Ficánkolt közöttünk, mint egy horogra akadt hal. Életem kevésbé kellemes élményei közé tartozott vonszolni rángatózó testét, hallgatni, hogy nyög az egyik végén, és hogyan fing a másikon.
Fölnéztem, pillantásom találkozott John Coffeyéval. Szeme véres volt, sötét arca nedves. Megint sírt. Eszembe jutott Hammersmith kezének harapó mozdulata, és kissé megborzongtam, azután ismét Whartonra összpontosítottam.
Bedobtuk a sötétzárkába, mint egy csomagot. Elterült a padlón, és dobálta magát a lefolyó mellett. Abban kerestük egyszer azt az egeret, amely Gőzhajó Viliként kezdte pályafutását az E blokkban.
Nem nagyon érdekel, ha lenyeli a nyelvét vagy mását, és meghal mondta reszelős hangon Dean , de gondoljatok a papírmunkára, srácok! Sohasem lenne vége!
Kit érdekel a papírmunka, a vizsgálatra gondolj mondta borúsan Harry. Még elveszíthetjük ezt a rohadt munkát. Mehetünk borsót szedni Mississippibe. Tudjátok, mit jelent indiánul a Mississippi? Segglyukat.
Nem fog meghalni, nem nyeli le a nyelvét sem legyintett Brutál. Fitt lesz, mihelyt holnap kinyitjuk ezt az ajtót. Erre szavamat adom.
Igaza is lett. Az a Wharton, akit másnap este kilenckor visszavittünk a cellájába, csöndes volt, sápadt, és láthatóan megszelídült. Lehorgasztott fejjel lépegetett, kísérletet sem tett, hogy bárkit is megtámadjon, amikor levettük róla a kényszerzubbonyt, csak bámult rám üres tekintettel, amikor azt mondtam, hogy legközelebb ugyanez fog történni, és hogy épp elég ideje volt meggondolni, mennyi ideig akar még a gatyájába vizelni és cumisüvegből enni a papit.
Jó leszek, főnök, megtanultam a leckét suttogta alázatosan, amikor visszavittük. Brutál rám nézett és kacsintott.
Másnap délután William Wharton, aki maga volt Kölyök Billy, nem pedig holmi lesből támadó zsivány Vad Bill Hickok, vásárolt egy süteményt az öreg Tütütől. Szigorúan tilos volt neki az ilyesmi, de a délutáni ügyeletet, mint, azt hiszem, már mondtam is, kisegítők adták, így tehát nyélbe ütötték az üzletet. Tütünek természetesen tudnia kellett volna, hogy tilosban jár, de neki az az ételes kocsi volt a hordó, amely, mint tudjuk, cseppenként telik.
Aznap éjjel, amikor Brutál körbejárt ellenőrizni, Wharton ott állt a cellája ajtajában. Megvárta, amíg Brutál fölnéz, ekkor tenyerének élével rácsapott kidagadó pofazacskójára, és elképesztően hosszú sugárban vastag csokoládés latyakot köpött Brutál arcába. Az egész süteményt begyűrte a pofájába, addig tárolta ott, amíg el nem folyósodott, majd úgy használta, mint a rágódohányt.
Állán csokoládé-kecskeszakállal hátrazuhant a priccsére, rúgkapált, visított a röhögéstől, és Brutálra mutogatott, akinek jóval több jutott kecskeszakállnál. A kis fekete Sambo, igenis uram, igenis, főnök, hogy van? A hasát fogta, és üvöltött. A mindenit, bárcsak kaka lett vóna! Bárcsak az lett vóna! Bárcsak tojtam vóna...
Te vagy egy kaka! mordult rá Brutál. És remélem, összecsomagoltál, mert mész vissza a kedvenc vécédbe.
Megint bepakoltuk a kényszerzubbonyba, megint bedobtuk a gumiszobába. Ez alkalommal két napra. Időnként üvöltözött, időnként ígérgette, hogy jó lesz, megjött az esze és jó lesz, időnként orvosért visított, mert haldoklik, de többnyire hallgatott. Hallgatott akkor is, amikor kihoztuk, és visszavittük a cellájához, a fejét lehorgasztotta, a tekintete tompa volt, és nem válaszolt, amikor Harry figyelmeztette: Ne felejtsd el, ez vár rád. Egy darabig nem volt vele baj, azután megint valami mással próbálkozott, semmi olyasmivel, amivel már ne találkoztunk volna (kivéve talán azt a sütit, arról még Brutal is elismerte, hogy eredeti húzás), de maga ez a kitartás ijesztő volt. Attól féltem, hogy előbb-utóbb kihagy valakinek a figyelme, és rohadt drágán megfizethet érte. És ez így lesz majd egy jó darabig, mert Whartonnak volt valahol egy ügyvédje, aki egyfolytában verte a likacsot, hajtogatta a népeknek, milyen csúnya dolog lenne megölni egy olyan fickót, kinek ajkáról még föl sem száradt az édes anyatej... és aki véletlenül olyan fehér volt, mint John Brown. Értelmetlenség lett volna ezen lamentálni, hiszen a védőnek az a dolga, hogy kiénekelje a védencét a székből, nekünk meg az, hogy biztos helyen és elzárva tartsuk. Ügyvéd ide vagy oda, a végén csaknem biztosan úgyis elkapja az Öreg Füstös.
Ez volt az a hét, amikor Melinda Moores, az igazgató felesége visszajött Indianolából. Az orvosok befejezettnek tekintették a kezelést; őket csak a fejében megbúvó daganatról készült, újszerű röntgenfelvételek érdekelték; följegyezték, hogy gyönge a keze, hogy szinte állandóan kínpadra feszíti a bénító fájdalom, és kész. Adtak a férjének egy marék morfiumos pirulát, és hazaküldték Melindát meghalni. Hal Moores kivette a felgyűlt betegszabadságát nem sokat, akkoriban nem osztogatták bőkezűen , de kivette, amije volt, hogy segíthessen Melindának.
A feleségemmel úgy három nappal a hazaérkezése után látogattuk meg. Előtte fölhívtam Halt, aki azt mondta, igen, ez jó lenne, Melindának jó napja van, örülni fog nekünk.
Gyűlölöm az ilyen látogatásokat mondtam Janice-nek, miközben odahajtottunk a házikóhoz, ahol Mooresék majdnem egész házasságuk idején laktak.
Mindenki gyűlöli, drágám mondta, és megveregette a kezemet. El fogjuk viselni, ahogy ő is.
Remélem.
Melinda a nappaliban ült, az évszakhoz nem illően forró októberi nap egyik ferde fénypászmájában. Az első riadt gondolatom az volt, hogy legalább negyvenöt kilót fogyott. Persze nem volt igazam ha olyan sokat veszít a súlyából, akkor aligha lehetett volna ott , de így értelmezte az agyam azt, amit a szemem továbbított neki. Melinda arca megsüppedt, kivallotta az alatta rejtőző koponyát, bőre fehér volt, mint a pergamen. Fekete karikák sötétlettek a szeme alatt. Ismeretségünk óta először láttam úgy ülni a hintaszékben, hogy nem volt az ölében varrás, kötés vagy készülő rongyszőnyeg. Csak ült. Mintha állomáson lett volna.
Melinda! mondta szeretettel a feleségem. Azt hiszem, ugyanúgy megdöbbent, mint én lehet, hogy még jobban , de nagyszerűen leplezte, mert vannak nők, akik fölényesen értik az ilyesmit. Odament a beteghez, fél térdre ereszkedett a hintaszék mellett, amelyben az igazgató felesége ült, és megfogta Melinda kezét. Tekintetem odatévedt a kandalló előtti kék szőnyegre, és arra gondoltam, hogy ki kellene cserélni aszott citromzöldre, mert ez a szoba most csak a halálsor egyik változata.
Hoztam neked egy kis teát mondta Jan , azt a fajtát, amit magam is használok. Nagyon jó altatótea. Kint hagytam a konyhában.
Nagyon köszönöm, drágám válaszolta Melinda öreg és rozsdás hangon.
Hogy érzed magad, szívem? kérdezte a feleségem.
Jobban felelte Melinda rozsdás, nyikorgó hangján. Nem annyira, hogy el akarjak járni egy csűrdöngölőt, de ma legalább nem fáj. Adtak valamilyen pirulákat fejfájás ellen. Néha még hatnak is.
De hiszen ez jó.
Csak nem tudok olyan jól fogni. Valami történt... a kezemmel. Fölemelte, úgy nézett rá, mintha még sohase látta volna, azután visszaejtette az ölébe. Valami történt... velem. Sírni kezdett, némán, amiről John Coffeyra kellett gondolnom, és megint az visszhangzott a fejemben, amit mondott: Segítettem, nem? Segítettem, nem? Akár egy versike, ami beleragad az ember agyába.
Ekkor bejött Hal, és elkapta a galléromat, én pedig, higgyék el, nagyon örültem neki. Átmentünk a konyhába, és töltött nekem egy fél pohár whiskyt, amit most főzött valami vidéki atyafi. Koccintottunk és ittunk. A számban olyan íze volt, mint a petrónak, de odalent már simogatott. Mégis, amikor Moores felém billentette a flaskát, szavak nélkül kérdezve, töltsön-e még egy felet, megráztam a fejem, hogy nem kérek. Vad Bill Wharton éppen a cellájában tartózkodott legalábbis egy ideig , és nem lett volna biztonságos szesztől ködös fejjel a közelébe merészkedni. Még akkor sem, ha rácsok választottak el bennünket.
Nem tudom, meddig bírom ezt, Paul mondta halkan az igazgató. Reggelente jön egy lány segíteni, de az orvosok azt mondják, lehet, hogy nem tudja majd tartani a beleit, és... és... Elhallgatott, krákogott, keményen küzdött, hogy ne sírja el magát ismét előttem.
Bírd ki, amennyire lehet mondtam. Átnyúltam az asztalon, és kurtán megszorítottam reszkető, májfoltos kezét. Csináld ezt, a többit bízd Istenre. Úgyse tehetsz mást, igaz?
Azt hiszem, igaz. De olyan nehéz, Paul. Imádkozom, hogy sohase tudd meg, milyen nehéz. Nagy erőfeszítéssel igyekezett összeszedni magát. Most pedig mesélj, mi újság. Hogy állnak a dolgok William Whartonnal? Hát Percy Wetmore-ral?
A munkáról beszélgettünk egy darabig, azután be is fejeződött a látogatás. Hazafelé, miközben a feleségem többnyire könnyes szemmel, hallgatagon töprengett mellettem az utasülésen, egyfolytában Coffey szavai cikáztak a fejemben, ahogy Mr. Jingles cikázott Delacroix cellájában: Segítettem, nem?
Ez szörnyű szólalt meg tompa hangon a feleségem, és egy pontot bámult a levegőben. És senki sem tud segíteni rajta.
Bólintottam, és arra gondoltam: Segítettem, nem? De hát ez őrültség. Igyekeztem, amennyire tudtam, kiverni a fejemből.
Ahogy befordultunk az udvarunkba, másodszor is megszólalt. Most nem öreg barátnőjéről, Melindáról beszélt, hanem az én húgyúti fertőzésemről. Azt akarta tudni, csakugyan elmúlt-e. Csakugyan, mondtam.
Meggyógyult.
Hát ez nagyszerű bólintott, és megcsókolta a szemöldökömet, azon a bizsergető helyen. Akkor talán ki kéne utalnunk magunknak egy kis valamit. Ha van időd és kedved.
Lévén, hogy az utóbbival tele voltam, az előbbiből is volt elég, megfogtam a kezét, bevezettem a hálószobába, levetkőztettem, miközben ő azt a részemet simogatta, amely dagadt és lüktetett, de nem fájt többé. Miközben megmártakoztam az édességében, olyan lassan, ahogy szerette ahogy mindketten szerettük , John Coffey járt az eszemben, amint mondja, hogy segített, segített, nem? Akár egy dallamfoszlány, amely ott zümmög az ember agyában, és nem távozik, amíg ki nem készíti.
Később, miközben a börtön felé hajtottam, arra gondoltam, hogy hamarosan el kell kezdenünk Delacroix kivégzésének próbáit. Ez a gondolat átvezetett ahhoz, hogy Percyt ezúttal előre kell tennem, és ettől kilelt a hideg. Azt mondtam magamnak, majdcsak túlesünk rajta, ez csak egy kivégzés, amely valószínűleg megszabadít Percy Wetmore-tól... mégis dideregtem, mintha a fertőzés, amelyben szenvedtem, nem múlt volna el, csak helyet változtatott volna, hogy az ágyékom sütögetése helyett a gerincemet fagyassza.
Gyerünk mondta Brutal Delacroix-nak másnap este. Elmegyünk sétálni. Te, én és Mr. Jingles.
Delacroix bizalmatlanul sandított rá, azután lenyúlt a szivardobozba az egérért. Fölemelte, begörbített tenyerébe ültette, és összeszűkült szemmel nézett Brutálra.
Miről beszél? kérdezte.
Ma nagy estéd lesz neked és Mr. Jinglesnek mondta Dean, aki Harryvel együtt akkor jött oda Brutálhoz. Nyakán csúnya sárga színben játszott a lánc nyoma, de legalább ismét tudott beszélni, anélkül, hogy olyan lett volna a hangja, mintha egy kutya berregne egy macskára. Mit gondolsz nézett Brutálra , föltegyük rá a bilincset, Brute?
Brutal úgy tett, mintha fontolóra venné a dolgot. Dehogy mondta végül. Jók lesztek, ugye, Del? Te meg az egér. Végül is ma este nagykutyák előtt fogtok fellépni.
Percyvel ott álltunk az ügyeletes asztalánál, és figyeltük az eseményeket. Percy keresztbe fonta a karjait, és halvány, megvető mosoly ült az arcán. Egy idő után elővette szarufésűjét, és nekilátott fésülködni. John Coffey némán álldogált cellája rácsa mögött, és ő is figyelt. Wharton a priccsén hevert, a mennyezetet bámulta, és ránk se hederített. Még mindig „jól viselkedett", noha azt, amit ő jónak hívott, Briar Ridge-ben katatónnak nevezik a dokik. És volt ott még valaki, eldugva szem elől az irodámban, ám keszeg árnyéka ráhullott az ajtóra és a halálsorra.
Mi ez az egész, maga gran' fou? nyűgösködött Del, és fölhúzta a lábát a priccsre, miközben Brutál kinyitotta a dupla zárat, majd félrehúzta a cellaajtót. A cajun szeme ide-oda cikázott a három börtönőr között.
Hát én elárulom neked mondta Brutál. Mr. Moores egy ideig nincs idebent. A felesége gyengélkedik, mint nyilván hallottad. Mr. Anderson helyettesíti, Mr. Curtis Anderson.
Igazán? És nekem mi közöm ehhez?
Az vette át a szót Harry , hogy Anderson főnök hallott az egeredről, Del, és szeretné, ha produkálnátok magatokat. Odafent vár benneteket az adminisztrációban, ő és még hat illető. És nem valami közönséges kék ruhás őrök, hanem nagykutyák, ahogy Brute mondta. Az egyik, azt hiszem, egy politikus, aki egyenesen az állam fővárosából jött ide.
Delacroix szemmel láthatóan hízott, és az utolsó csepp kétely is eltűnt az arcáról. Hát persze hogy látni akarják Mr. Jinglest! Ki nem akarná?
Addig kotorászott, először a priccse, azután a párnája alatt, míg meg nem talált egy nagy, rózsaszín borsmentacukorkát meg a rikítóan tarka gurigát. Kérdőn nézett Brutálra, aki bólintott.
Ja, leginkább a spulnitrükköt akarják látni, de az is marha ügyes, ahogy a mentolos cukrot eszi. És ne feledkezz meg a szivardobozról. Abban hozod, ugye?
Delacroix fogta a dobozt, beletette Mr. Jingles kellékeit, de az egeret inkább a vállára ültette. Ezután dagadó mellkassal kilépett a cellájából, és ránézett Deanre meg Harryre.
Maguk, srácok, jönnek?
Nem válaszolta Dean. Más dolgunk van. Te meg akaszd ki őket, Del. Mutasd meg nekik, milyen az, amikor egy louisianai srác bedobja magát, és amúgy istenigazából nekilát.
Lefogadhatja. Felragyogott az arca, olyan hirtelen, olyan egyszerű boldogsággal, hogy egy kicsit megsajnáltam, akármilyen szörnyűségeket művelt is. Micsoda világban élünk, micsoda világban!
Delacroix John Coffeyhoz fordult, akit a maga félénk módján a barátságába fogadott. Százszámra láttam ilyen kapcsolatokat a siralomházban.
Akaszd ki őket, Del mondta Coffey komolyan. Mutass meg nekik minden trükköt.
Delacroix bólintott, és a vállához emelte a kezét. Mr. Jingles rálépett, mint egy pódiumra. Delacroix kinyújtotta a karját Coffey cellája felé. John Coffey kidugta egyik hatalmas ujját, és itt süllyedjek el, ha az az egér nem nyújtotta ki a nyakát és nem nyalta meg a néger ujja hegyét, akár egy kutya.
Gyerünk, Del, ne ácsorogjunk mondta Brutál. Ezek az illetők a meleg vacsorájukat szakították félbe, hogy láthassák az egered ugrálását. Ez persze nem volt igaz. Anderson minden este nyolcig volt odabent, az őrök pedig, akiket berángattak Delacroix „műsorára", tizenegyig vagy tizenkettőig ügyeltek, attól függően, hogy meddig tartott a szolgálatuk. A fővárosi politikus a legnagyobb valószínűség szerint holmi irodai portás lehet, kölcsönnyakkendőben. De ezt Delacroix-nak nem kellett tudnia.
Kész vagyok mondta Delacroix, annak a nagy sztárnak az egyszerűségével, aki valamilyen módon meg tudta őrizni magában a közembert. Gyerünk. Amikor Brutál végigvezette a halálsoron a kis embert, akinek a vállán ott kuporgott Mr. Jingles, Delacroix egyszer csak rikácsolni kezdett: Messieurs et mesdames! Bienvenueau cirque de mousie! [Hölgyeim és uraim! Isten hozta önöket egérke cirkuszában! (francia)] De bármilyen mélyen beleveszett is a saját álomvilágába, nagy ívben kikerülte Percyt, és bizalmatlanul sandított rá.
Harry és Dean megálltak az üres cellánál, szemben Whartonnal (aki még mindig nem mozdult), onnan figyelték, ahogy Brutál kinyitja a tornaudvar ajtaját, és az ott várakozó két másik őrrel együtt elvezeti Delacroix-t, hogy a cajun bemutathassa számát a Cold Mountain fegyház nagykutyái előtt. Megvártuk, amíg bezáródik az ajtó, azután az irodám felé fordultam. Az az árnyék még mindig ott húzódott a padlón, vékonyan, mint az éhség. Örültem, hogy Delacroix szertelen felajzottságában nem vette észre.
Gyerünk, kifelé mondtam. És szaporán, emberek. Kétszer is át akarom venni, de nincs sok időnk.
Előjött az öreg Tütü, ragyogó szemmel és virgoncan, mint rendesen, odament Delacroix cellájához, és belépett a nyitott ajtón. Leülök zönögte. Leülök, leülök, leülök.
Ez ám az igazi cirkusz, gondoltam, és egy pillanatra lehunytam a szememet. Itt van az igazi cirkusz, mi pedig nem vagyunk egyebek, mint egy csomó betanított egér. Azután kivertem a fejemből a gondolatot, és elkezdtük a próbát.
Jól ment az első próba, és jól ment a második is. Percy különbül dolgozott, mint amit a legvadabb álmaimban el mertem volna képzelni. Ez nem azt jelentette, hogy akkor is így fog klappolni minden, amikor a cajunnak csakugyan rá kell lépnie a halálsorra, de nagy lépés volt a megfelelő irányba. Az jutott eszembe, hogy azért megy ilyen jól, mert Percy végre olyasmit csinál, amit szeret. Ettől eláradt bennem a megvetés, de visszafojtottam. Mit számít? Ráteszi a fémsapkát Delacroix-ra, elintézi, azután mindketten elmennek. Ha ez nem boldog vég, akkor micsoda? És, mint Moores rámutatott, Delacroix tojásait mindenképpen megsütik, nem számít, ki áll mellette.
Percy ezzel együtt kedvező benyomást keltett új szerepében, és ezt tudta is. Mindnyájan tudtuk. Részemről én túlságosan megkönnyebbültem ahhoz, hogy utáljam, legalábbis egy ideig. Úgy tűnt, mintha a legnagyobb rendben mennének a dolgok. További megkönnyebbülésemre Percy csakugyan odafigyelt, amikor javasoltunk neki egyet-mást, hogy javítson előadásán, vagy legalábbis csökkentse a rontás lehetőségét. Ha tudni akarják az igazságot, egészen belelkesedtünk, még Dean is, aki ha teheti, testileg-lelkileg távol tartja magát Percytől. Nincs ebben semmi meglepő. Azt hiszem, a legtöbb embernek mi sem legyezgeti jobban a hiúságát, mint ha valami fiatal odafigyel a szavaira, és ebből a szempontból mi sem voltunk mások. Ennek eredményeként, engem is beleértve, egyikünk sem vette észre, hogy Vad Bill Wharton már nem a plafont bámulja. Minket bámult, ahogy ott állunk az ügyeletes asztalánál, dumálunk, és tanácsokat adunk Percynek. Percynek! Aki úgy tett, mintha figyelne! Kész röhej, ha azt nézzük, mivé fajult a dolog!
Kulcs csikorgott a tornaudvar felőli ajtóban, véget vetve próba utáni kis megbeszélésünknek. Dean figyelmeztető pillantást lövellt Percyre. Egy szót vagy egy görbe pillantást se! mondta. Nem szabad tudnia, mit csináltunk. Nem tesz jót nekik. Fölizgatja őket.
Percy bólintott, és egy „szót se a mamának"-mozdulattal az ajkára tette az ujját. Viccesnek szánhatta, de nem volt az. Nyílt az ajtó, belépett Delacroix, Brutal pedig úgy hozta utána a szivardobozban a tarka gurigát, mint a revübeli bűvész inasa előadás végeztével a főnök rekvizitjeit. Mr. Jingles Delacroix vállán csücsült. És Delacroix? Mondok valamit: Lillie Langtry nem ragyoghatott volna szebben egy fehér házi előadás után. Tetszett Mr. Jingles! jelentette Delacroix. Nevettek, éljeneztek és tapsoltak!
Ez már döfi! mondta Percy. Elnéző, leereszkedő hangon beszélt, ami egyáltalán nem volt jellemző az öreg Percyre. Na, ugrás a cellába, öreg harcos.
Delacroix mulatságosan bizalmatlan pillantást vetett rá, az öreg Percy pedig kitört. Mímelt acsargással vicsorította a fogait, és úgy tett, mintha el akarná kapni Delacroix-t. Persze csak tréfából csinálta, mert Percy boldog volt, távol állt tőle minden markolászós hangulat, ám Delacroix ezt nem tudhatta. Félelemmel elegyes undorral hőkölt hátra, és megbotlott Brutál hatalmas lábában. Akkorát esett, mint egy gyalogbéka, és belecsapta a tarkóját a linóleumba. Mr. Jingles még időben elugrott, nehogy összezúzódjon, és cincogva inalt a halálsoron a cellájuk felé.
Delacroix feltápászkodott, egyetlen gyűlölködő pillantást vetett a vihogó Percyre, azután tarkóját dörgölve futott az egér után, és egyre a kedvencét szólongatta. Brutál, aki nem tudhatta, hogy Percyn a változatosság okáért felvillanyozóan izgalmas jelei mutatkoznak a munkaszeretetnek, szótlan megvetéssel végigmérte Wetmore-t, aztán kulcsait zörgetve ő is elment Del után.
Azt hiszem, ami történt, csak azért történt, mert Percy tényleg bocsánatot akart kérni. Tudom, hogy nehéz elhinni, de virágos kedvében volt aznap. Ha így van, ez is csak annak a régi cinikus mondásnak az igazságát bizonyítja, amelyet egyszer hallottam, nevezetesen, hogy a jó tett mindig elnyeri a büntetését. Ugye emlékeznek, mit meséltem? Hogy mielőtt Delacroix csatlakozott volna hozzánk, és Percy kétszer is végigkergette az egeret a folyosón a sötétzárkáig, túlságosan közel ment az Elnök cellájához? Márpedig ez veszélyes, ezért olyan széles a halálsor. Ha az ember a közepén megy, egyik cellából sem érhetik el. Az Elnök semmit sem csinált vele, de emlékszem, arra gondoltam, hogy Arlen Bitterbuck csinálhatott volna, nyugodtan elkaphatta volna, ha másért nem, hát hogy móresre tanítsa.
Nos, az Elnök és a Főnök távoztak, de a helyüket átvette Vad Bill Wharton, aki olyan modortalan volt, amilyen az Elnök vagy a Főnök álmában se mert lenni. Most pedig leste a kis színjátékot, abban reménykedve, hátha ő is felugorhat a színpadra. És ezt a lehetőséget Percy Wetmore volt olyan szíves tálalni neki.
Hé, Del! kiáltotta Percy, félig-meddig nevetve. Utánarugaszkodott Brutálnak és Delacroix-nak, és közben észrevétlenül letért a halálsor közepéről, közelebb Whartonho. Hé, te balfasz, semmit sem akartam tőled! Jóivá...
Wharton felpattant a priccséről, és egy szempillantás alatt ott volt a rácsnál. Egész pályafutásom alatt senkit sem láttam ilyen gyorsan mozogni, még azokat a kisportolt fiúkat sem, akik mellett Brutállal dolgoztunk később a javítóintézetben. Átnyúlt a rácson, és megragadta Percyt, először az egyenruhájának vállát, azután a torkát, és odarántotta a cella ajtajához. Percy sivalkodott, mint az ölni vitt malac, és láttam a szemén, hogy azt hiszi, most meghal.
Hát nem édes? suttogta Wharton. Egyik kezével Percy torkát fogta, másikkal a haját simogatta. Puha! vihogta. Mint a lányoké. Asszem, mégis inkább a te seggedbe nyomom bele, mint a húgod puncijába. És csakugyan belecsókolt Wetmore fülébe!
Azt hiszem, Percy emlékeznek, végigverte az épületen Delacroix-t, amiért az véletlenül megérintette a lágyékát pontosan tudta, mi történik. Kétlem, hogy akarta, de tudta. Minden szín kiment belőle, a szeplői olyan sötétek lettek, mint az anyajegyek. A szeme hatalmas volt és nedves. Rángatózó szája egyik sarkából apró nyálfonál csordogált. Minden villámgyorsan történt sokat mondok, ha tíz másodperc kellett hozzá.
Harry és én előreugrottunk, és fölemeltük a gumibotunkat. Dean előrántotta a fegyverét. De mielőtt egy hajszálnyival is tovább haladt volna a dolog, Wharton elengedte Percyt és hátralépett, tenyérrel előre fölemelte a kezét, és áporodottan vigyorgott. Elengedtem, én csak játszásiból csináltam, de elengedtem mondta. Egy szálát se görbítettem meg annak a kassi barijának, úgyhogy ne vigyetek mán megint abba a rohadt gumiszobába!
Percy Wetmore átvetette magát a halálsoron, odatapadt a szemközti cella rácsos ajtajához, miközben olyan gyorsan és hangosan lélegzett, hogy az már szinte zokogásnak hatott. Végre megtanulta, hogy a halálsornak a közepén kell haladni, távol a marcangoló haraponctól, a tépő agyaraktól és kapkodó karmoktól. Azt hiszem, ezt a leckét jobban megjegyezte, mint azokat a tanácsokat, amelyeket mi adtunk a próbák során. Az arcán halálos rémület honolt, drágalátos haja ismeretségünk óta most először csomókban állt az égnek. Úgy festett, mint aki hajszál híján úszta meg a nemi erőszakot.
Egy pillanatra megállt a világ, csupán Percy hüppögött-zihált bele a sűrű csöndbe. De most hirtelen megtörte a csendet egy kodácsoló kacaj, a maga módján olyan eszelős, hogy az már felháborító volt. Wharton, volt az első gondolatom, de tévedtem. Delacroix állt ott a cellája nyitott ajtajában, és Percyre mutogatott. Vállán ott ült az egér, és Delacroix szakasztott úgy festett, mint egy kicsiny, rosszindulatú boszorkánymester, egy ördögfiókával kiegészítve.
Nézzék, lepisilte a nadrágját! üvöltötte Delacroix. Nézzék, mit csinált a nagy ember! Más embereket üt a botjával, mais oui, olyan mauvais homme [De persze. Gonosz ember, (francia)] de ha valaki hozzáér, akkor belevizel a nadrágjába, mint egy csecsemő!
Vihogott és mutogatott, minden félelmét és gyűlöletét beleadta ebbe a gúnykacajba. Percy rámeredt, láthatólag képtelen volt mozdulni vagy szólni. Wharton visszajött a rácshoz, lenézett a Percy nadrágjának elején sötétlő foltra kicsi volt, de ott volt, és nem lehetett kérdéses az eredete , és vigyorgott. Valaki vegyen mán egy pelust a kemény fickónak mondta, és a nevetéstől pukkadozva elment a priccséhez.
Brutál elindult Delacroix cellájához, de a francia beugrott, és a priccsére vetette magát, mielőtt Brutál odaért volna.
Kinyújtottam a kezem, és megfogtam Percy vállát. Percy kezdtem, de csak idáig jutottam. Föléledt, lerázta a kezem. Lenézett a nadrágja elejére, látta a terjengő foltot, és elöntötte a sötét, dühös pír. Megint fölnézett rám, azután Harryre és Deanre. Emlékszem, örültem, hogy az öreg Tütü elment. Ha ott lett volna, a történet egyetlen nap alatt elterjed az egész börtönben. És tekintve Percy családi nevét [Wetmore = kb. pisilj még. (angol)] amely ebben az összefüggésben igen szerencsétlen , olyan sztori kerekedik belőle, amelyet még évekig mesélgetnek harsány vígsággal.
Ha bárkinek elmondjátok, akkor egy héten belül kenyérért állhattok sorba a munkanélküliek között suttogta dühösen. Ezért a megjegyzésért más körülmények között agyoncsaptam volna, de az adott helyzetben csak sajnálni tudtam. Azt hiszem, láthatta rajtam a sajnálatot, és ez még borzalmasabb hatással volt rá: mintha besóznának egy nyílt sebet.
Ami itt történik, az itt marad mondta halkan Dean. Emiatt nem kell aggódnod.
Percy hátrapillantott a válla fölött Delacroix cellája felé. Brutál éppen akkor zárta be az ajtót, bentről pedig még mindig pokolian tisztán hallani lehetett a cajun vihogását. Percy tekintete fekete volt, mint egy viharfelhő. Gondoltam, megmondom neki, hogy csak azt aratja, amit vetett, ám aztán úgy döntöttem, hogy ez nem a legmegfelelőbb idő a prédikációhoz.
Ami pedig a franciát illeti kezdte, de nem fejezte be, hanem lehorgasztott fejjel elsietett a raktárba, hogy keressen magának egy tiszta nadrágot.
Olyan csini mondta Wharton álmatagon. Harry rászólt, csak úgy a rend kedvéért, hogy fogja be a mocskos pofáját, mielőtt visszakerülne a sötétzárkába. Wharton keresztbe fonta a karjait, és úgy látszott, hogy elalszik.
Delacroix kivégzése előtt még a szokásosnál is forróbban és fülledtebben szállt le az este. Huszonhét fokot mutatott a hőmérő a irodai készenléti szoba ablaka mellett, amikor hatkor blokkoltam. Gondolják el, huszonhét fok október végén, és nyugat felől mennydörgés hallatszott, mint júliusban. Aznap délután a városban találkoztam gyülekezetem egy tagjával, aki halálos komolysággal megkérdezte, nem az Idők Eljövetelét jelzi-e, hogy ennyire nem illik az évszakhoz az időjárás? Azt válaszoltam, hogy szó sincs róla, de az is átvillant az agyamon, hogy bizony Eduard Delacroix-nak eljött az Utolsó ítélet. De el ám.
Bill Dodge a tornaudvar ajtajában állt, kávét ivott és cigarettázott. Rám nézett és azt mondta: No lám, ki van itt. Paul Edgecombe, teljes életnagyságba és kéccer olyan csúnyán.
Hogy telt a nap, Billy?
Minden rendbe.
Delacroix?
Jól van. Láthatólag tudomásul vette, hogy hónap lesz a napja, és mégis olyan, mintha nem fogta vóna fel. Tudod, a legtöbbje így van vele, amikor eljön a vég.
Bólintottam. Wharton?
Bill fölnevetett. Azt a pojácát! Úgy beszélt Jack Bennyhez, mint egy kvéker. És Rolfe Wettermarknek aszonta, hogy eperlekvárt evett a felesége luvnyájából.
És mit szólt erre Rolfe?
Hogy nincs is felesége. És hogy Wharton biztos az anyjára gondolt.
Jót nevettem. Ez igazán muris volt a maga módján. És jó dolog volt nevetni anélkül, hogy úgy erezném, mintha valaki gyufát gyújtogatna az alsó traktusomban. Bill is velem nevetett, azután kiöntötte maradék kávéját az udvarra, amely üres volt, leszámítva néhány csoszogó házirabot, akik közül a legtöbben vagy ezer éve tartózkodtak itt.
Mennydörgés morajlott a távolban, és valahonnan forró villámok lobbantak a fejünk fölött a sötétedő égen. Bill szorongva felnézett, és abbahagyta a nevetést.
Mondok neked valamit nézett rám. Nem nagyon szeretem én az ilyen időjárást. Mintha valami lógna a levegőbe. Valami rossz.
Ebben igaza volt. A rossz aznap éjjel, negyed tizenegy tájban bekövetkezett. Percy akkor ölte meg Mr. Jinglest.
Először úgy tűnt, hogy a hőség ellenére nem lesz semmi baj. John Coffey hallgatott, mint rendesen, Vad Bill játszotta Szelíd Billt, Delacroix pedig jó hangulatban volt ahhoz képest, hogy alig több mint huszonnégy óra múlva randevúra várta az Öreg Füstös.
Felfogta, mi fog történni, legalábbis nagy vonalakban; utolsó vacsorára csilit rendelt, és különleges utasításokat is adott a konyhának.
Mondja meg nekik, hogy a csípős mártásból tegyenek rá kérte. Mondja meg, hogy abból a facsarósból, amitől eláll a szavam, ne az édesből, hanem a zöldből, amitől úgy eldugulok, hogy másnap ki se bírok menni a toalettre, de gondolom, ezúttal az se probléma, n'est-ce pas? [Nem igaz? (francia)]
A többség ilyenkor a halhatatlan lelke miatt aggódik, az elmebajjal határos szorongással, Delacroix azonban elengedte a füle mellett, amikor azt kérdezgettem, mit kívánna lelki vigaszul az utolsó órákban. Ha „az a Schuster hapsi" jó volt Bitterbuck Nagyfőnöknek, vélte Del, akkor megfelel neki is. Nem, őt az foglalkoztatta mint, gondolom, kitalálták már , hogy mi lesz Mr. Jinglesszel az ő távozása után. Megszoktam, hogy hosszú órákat töltsek az elítéltekkel a végső út előtti utolsó éjszakán, de ez volt az első alkalom, amikor egy egér sorsát hánytuk-vetettük hosszú órákon át.
Del egyik forgatókönyvet a másik után vette fontolóra, türelmesen őrölve tompa agyával a lehetőségeket. Miközben hangosan töprengett, egérkéje jövőjén, mintha csak egy gyermek egyetemi tanulmányait fontolgatná, újra és újra nekilökte a tarka spulnit a falnak, Mr. Jingles pedig mindannyiszor utánavetette magát, megkereste, és visszagurította Del lábához. Egy idő után kezdtek az idegeimre menni: először a koppanás, amint a guriga nekiütődik a kőfalnak, azután Mr. Jingles lábacskáinak leheletkönnyű kaparászása. Noha ügyes trükk volt, úgy kilencven perc után folyamatosan gyöngült a hatása. Mr. Jingles azonban fáradhatatlannak tűnt. Néha-néha megállt, hogy fölfrissítse magát egy korty vízzel egy csészealjból, amelyet Delacroix direkt erre a célra tartott, vagy elrágcsált egy morzsányi rózsaszín borsmentacukorkát, azután visszament dolgára. Többször a nyelvem hegyén volt, hogy megkérjem Delacroix-t, hagyja abba egy kicsit, de mindannyiszor emlékeztettem magam, hogy a cajun már csak ma éjszaka és holnap gurigázhat Mr. Jinglesszel. A végén már nagyon nehéz volt tartanom magam az elvhez tudják, hogy van ez egy olyan zajjal, amely örökösen ismétlődik. Egy idő után falra mászunk tőle. Már éppen megszólaltam volna, amikor valami okból hátranéztem a vállam fölött. John Coffey ott állt szemközt, a saját cellája ajtajánál, és megrázta a fejét: jobbra, balra, középre. Mintha olvasna a gondolataimban, és arra kérne, fontoljam meg jobban.
Majd gondoskodom róla, mondtam, hogy Mr. Jingles elkerüljön Delacroix aggszűz nagynénjéhez, ahhoz, aki azt a nagy csomag cukorkát küldte. A tarka guriga is vele mehet, sőt még a „háza" is. Majd kalapozunk, és rábeszéljük Tütüt, hogy mondjon le a Corona dobozról. Nem, mondta Delacroix, miután egy darabig gondolkodott (közben legalább ötször falnak dobta a gurigát, amit Mr. Jingles mindannyiszor visszagurított az orrával vagy a mancsaival), ez nem lenne jó. Hermione néni túl öreg, nem értené meg a virgonc Mr. Jinglest. És ha teszem azt Mr. Jingles túléli a nénit? Akkor mi lesz vele? Nem, nem, Hermione néni nem jó.
Hát akkor, kérdeztem, mi lenne, ha mi fogadnánk örökbe? Valamelyik őr? Akár itt is tarthatjuk az E blokkban. Nem, mondta Delacroix, nagyon köszöni a jóindulatomat, hogy erre gondoltam, certainement [Igazán, (francia)] de Mr. Jingles olyan egér, aki megérdemli, hogy szabad legyen. Ő, Eduard Delacroix tudja ezt, mert Mr. Jingles sejthetik maga súgta meg neki.
Hát jó mondtam , akkor egyikünk hazaviszi, Del. Talán Dean. Neki van egy kisfia, aki, lefogadom, nagyon szeretne egy egeret.
Az ötlet hallatán Delacroix valósággal belesápadt a rettenetbe. Egy kisgyerekre bízni egy olyan rágcsálózsenit, mint Mr. Jingles? Le bon Dieu [A Jóisten, (francia)] nevére, hogy lehet elvárni egy kisgyerektől, hogy edzésben tartsa, arról nem is beszélve, hogy új trükköket tanítson be neki? És tegyük föl, ha a kisgyerek elveszíti az érdeklődését, és elfelejti megetetni két-három napon át? Delacroix, aki hat embert sütött meg elevenen, hogy eltüntesse a bűne nyomát, olyan finnyásan borzongott, mint egy lánglelkű állatvédő.
Rendben, mondtam, akkor hazaviszem én magam (mindent megígértem nekik, emlékezzenek; az utolsó negyvennyolc órában mindent). Ehhez mit szól?
Nem, uram, Edgecombe főnök felelte bocsánatkérően. Ismét eldobta a gurigát. A spulni odagurult a falhoz, visszapattant, megpördült; Mr. Jingles már rohant is rá, mint kutya a csontra, és tolta az orrával Delacroix felé. Köszönöm szépen merd beaucoup , de maga kinn él az erdőben, és Mr. Jingles félne kint élni dans la foret [Az erdőben, (francia)] Tudom, mert...
Sejtem, hogy honnan, Del szakítottam félbe.
Mosolyogva bólintott. Azért majd kitalálunk valamit. Lefogadhatja! Elhajította a gurigát. Mr. Jingles utánairamodott. Igyekeztem nem összerándulni.
Végül Brutál mentette meg a helyzetet. Az ügyeletes asztalánál ülve figyelte, amint Dean és Harry römiznek. Percy is ott volt, és Brutál végül ráunt, hogy minden társalgási kezdeményezésére csak durcás morgást kap válaszul. Odaballagott hozzám, aki egy széken ültem Delacroix cellája előtt, megállt, összefonta a karját, úgy hallgatta, miről beszélgetünk.
Mit szólnál Egérvárhoz? kérdezte Brutál a töprengéstől sűrű csöndben, miután Del visszautasította erdei vén kísértetkastélyomat, közönyös, erről-jut-eszembe hangon.
Egérvár? kérdezte Delacroix, meglepett és érdeklődő pillantást vetve Brutálra. Mi az az Egérvár?
Egy turistalátványosság odalent Floridában. Tán Tallahassee-ben. Jól tudom, Paul? Tallahassee?
Ja bólintottam habozás nélkül, és azt gondoltam, hogy az Isten áldja meg Brutus Howellt. Tallahassee. Arra lejjebb az úton, mindjárt a kutyaegyetem mellett. Brutál szája megrándult, már attól féltem, az egészet el fogja rontani a nevetéssel, de megőrizte az önuralmát, és bólintott. Sejtettem, mit fogok még hallgatni a későbbiekben a kutyaegyetemről.
Del most nem hajította el a gurigát, noha Mr. Jingles mellső lábát fölemelve állt a papucsa mellett, láthatóan alig várta, hogy folytathassa az üldözést. A cajun Brutálról rám nézett, azután ismét vissza Brutálra. Mit csinálnak ott Egérvárban? kérdezte.
Szerinted beveszik Mr. Jinglest? kérdezte tőlem Brutál, levegőnek nézve Delt, és ugyanakkor tulajdonképpen neki címezve a kérdést. Szerinted tud annyit, Paul?
Igyekeztem töprengést mímelni. Hát mondtam , minél jobban belegondolok, annál pazarabb ötletnek találom. A szemem sarkából láttam, hogy Percy elindul a halálsoron (nagy ívben kikerülve Wharton celláját). Megállt, egyik vállát egy üres cella ajtajának vetette, és halványan, megvetően mosolygott.
Mi ez az Egérvár? kérdezte Del, most már lázas kíváncsisággal.
Mint már mondtam, ez egy turistalátványosság felelte Brutál. Van ott, mit tudom én, talán száz egér. Igaz, Paul?
Mostanában több mint százötven mondtam. Nagy siker. Tudomásom szerint azt tervezik, hogy nyitnak egy másikat Kaliforniában Nyugati Egérvár néven, annyira virágzik a bolt. Magam se értem, miért, de mostanában elegáns körökben egyre kapósabbak az idomított egerek.
Del csak ült a színes gurigával a kezében, nézett bennünket, és egy pillanatra teljesen megfeledkezett a saját helyzetéről.
De csak a legokosabb egereket veszik be! figyelmeztetett Brutál. Amik tudnak trükköket. És fehér egér se lehet, nincs szükségük fehér egérre, mert az csak afféle bolti totojgatnivaló.
De még mennyire hogy bolti totojgatnivaló! mondta ádázul Delacroix. Gyűlölöm a totojgatnivalókat!
És mijük is van még... folytatta Brutál ábrándosan elködösült tekintettel. Ott az a sátor, amiben...
Igen, igen, akárcsak a cirque! Fizetni kell, hogy bemenjen az ember?
Viccelsz? Még szép, hogy kell. Fejenként tíz cent, a srácoknak kettő. És ott van egy egész város, bakelitdobozokból és vécépapírgurigákból, az ablakok csillámból, hogy láthasd, mit történik odabent...
Igen! Igen! Delacroix most már eksztázisba esett. Mi az a pillám? kérdezte tőlem.
Az az üveg, amiből a kályhák elejét csinálják, hogy be lehessen nézni mondtam.
Hát persze! Az az izé! Integetett Brutálnak, hogy folytassa, és Mr. Jingles apró olajcsepp szeme majd kiugrott az üregéből, annyira igyekezett, hogy a gurigát szemmel tartsa. Igazán mulatságos látvány volt. Percy valamivel közelebb húzódott, mintha jobban akarná látni, és észrevettem, hogy John Coffey összevont szemöldökkel nézi, de túlságosan belemerültem Brutál fantáziavilágába ahhoz, hogy odafigyeljek rá. Brutál egészen új magasságokba emelkedett, miközben azt mondta, amit az elítélt hallani akart, én pedig teljes szívemből csodáltam érte.
Szóval folytatta Brutál , ott az az egérváros, de amit a gyerekek igazán szeretnek, az az Egervári Sztárcirkusz, amiben az egerek trapézon hintáznak, apró hordókon gurulnak, pénzekből raknak tornyot...
Igen, ez az! Ez az a hely, ami Mr. Jinglesnek való! mondta Delacroix. A szeme szikrázott, az arca kipirult, nekem pedig az jutott eszembe, hogy Brutus Howell is szent a maga módján. Hát mégis szirkuszi egér leszel, Mr. Jingles! Egérvárosban fogsz élni Floridában! Minden ablakon pillám! Hurrá!
Különösen nagy lendülettel hajította el a gurigát, amely nekiütődött a falnak, felpattant, és kiugrott a cellaajtó rácsai között a halálsor linóleumpadlójára. Mr. Jingles utánaszáguldott, és Percy rögtön meglátta a lehetőséget.
Ne, te barom! ordította Brutál, de Percy rá se hederített. Amikor Mr. Jingles utolérte a gurigát annyira csak a célra összpontosított, hogy észre sem vette a közelben régi ellenségét , Percy rányomta nehéz fekete bakancsának sarkát. Mr. Jingles gerince hangos pattanással eltört, száján kibuggyant a vér. Apró, fekete szeme kidülledt, annyi csodálkozó fájdalommal, hogy az már túlságosan is emberi volt.
Delacroix felsikoltott a kétségbeesett iszonyattól. Nekivetette magát az ajtónak, kinyújtotta karját a rácsok között, amilyen messzire bírta, és sírva kiáltotta újra és újra az egér nevét.
Percy ránézett, és mosolygott. Mindhármunkra mosolygott. Nohát mondta. Tudtam én, hogy előbb-utóbb elkapom. Csak idő kérdése volt. Megfordult, és komótosan végigbaktatott a halálsoron, otthagyva Mr. Jinglest egy terjengő vértócsában a linóleumpadlón.
Folytatása következik.
Fordította Bihari György
Európa Könyvkiadó, Budapest
Felelős kiadó Osztovits Levente igazgató
Szedte a Typostúdió Kkt.
Nyomta a Kaposvári Nyomda Kft.
Felelős vezető Miké Ferenc ügyvezető igazgató
A nyomdai rendelés törzsszáma 170044
Készült Kaposvárott, 1997-ben
Felelős szerkesztő Szabó Olimpia
A fedélterv Nagy Péter munkája
Műszaki szerkesztő Sz. Bodnár Éva
Műszaki vezető Névery Tibor
Készült 5,67 (A/5) ív terjedelemben
III. ISBN 963 07 6157 2
ö. ISBN 963 07 6145 9