Mitől drágul a dugó?
Az Izráeli Dugóműveket mintegy három-négy évvel ezelőtt alapították, de azóta felküzdötte magát épülő gazdasági életünk egyik fontos tényezőjévé. Az Izráeli Dugóművek jól megkonstruált produkciói nemcsak a helyi szükségleteket látják el, hanem betörtek a külföldi piacokra is, vagyis Ciprusba. Az igazság kedvéért hozzá kell tennünk, hogy a létfontosságú csúcsüzem bírja a hatóságok kifejezett rokonszenvét, vagyis százhatvanöt centet kap exportprémium gyanánt minden exportdollár után, amelyet a dugók behoznak. Nincs ebben a támogatásban semmi szégyellnivaló, mert hiszen a nyersanyagot, a kiváló minőségű parafát, az üzem Svájcon keresztül kapja, a munkásait pedig a szakszervezet útján.
Az első válság jelei azon a podvás hétfőn jelentkeztek.
Azon a hétfőn Steiner úr, a cég megalapítója és igazgatóságának elnöke magához hívatta a munkások üzemi bizottságának titkárát, Joszéf Ginsburgot, és azt mondta neki:
– Az üzem éjjelre őrizet nélkül marad. Valóságos csoda, hogy nem lopnak el valamit. Mindez nem tartozik magára, Ginsburg, de a rend kedvéért mégis közlöm magával, hogy az igazgatóság éjjeliőr felvételét határozta el.
– Először is, ez rám tartozik – válaszolta Joszéf Ginsburg –, az üzemi bizottságnak jóvá kell hagynia a határozatot.
– Nincs nekem szükségem semmiféle jóváhagyásra, Ginsburg – így Steiner úr –, de mindegy.
Minden további szó fölösleges volt: az üzemi bizottság egyhangúlag jóváhagyta egy Trebits nevű öregedő munkásnak éjjeli őrségbe való áthelyezését azzal a kikötéssel, hogy bizonyos többletjavadalmazást kap, mint mondjuk a pusztasági pótlék, amelyet a Holt-tenger dolgozói kapnak, valamint természetesen a fizetés egyharmada jövedelmiadó-bevallás nélkül, tekintet nélkül arra, hogy mit írnak a könyvekbe. Az igazgatóság azonnal elfogadta az enyhe feltételeket, és az öreg Trebits elkezdte szolgálatát az éjjeli őrségben. Egy ideig minden a legnagyobb rendben folyt, de a második éjjel után felkereste Trebits a titkárt:
– Ginsburg – mondta neki –, félek egyedül.
A titkár az igazgatósághoz továbbította a felfolyamodást. Steiner úr ismét kimutatta antiszociális foga fehérjét, és azt követelte, hogy helyezzék vissza a nyúlszívű öreget előző munkahelyére. Joszéf Ginsburg ott helyben kijózanította:
– Az az ember nem dugó, Steiner, hogy ide-oda lehessen hajigálni – mondta neki. – Trebits munkahelyére már felvettünk egy új munkást, és őtet nem hagyjuk kirúgni, mert ez nem igazság. Azt ajánlom, hogy a házibéke érdekében nevezzen ki az üzem még egy éjjeliőrt az öreg mellé…
Steiner beadta a derekát, minthogy a gyár két centiméteres típusdugójának előállítási ára csak tizenkét agura volt, és nem akarta a virágzó üzem morálját meggyengíteni. Aznap éjjel már két éjjeliőr teljesített szolgálatot a szűk kis helyiségben, ahol voltaképpen a dugógyártás folyt. Ám másnap reggel felkereste az öreg Trebits Joszéf Ginsburgot:
– Most jobb – közölte vele –, de csuda éhesek vagyunk éjjelente. Kéne büfé…
Az összecsapás Steiner úr és az üzemi titkár között rendkívül éles volt ez alkalommal. Az igazgatóság hajlandó volt hozzájárulni ahhoz, hogy Ginsburg követelésének megfelelően felvegyenek egy asszonyt, aki teát főz a két éjjeliőrnek, de mereven elzárkózott az elől, hogy egy külön villanyszerelőt is felvegyenek, aki este felgyújtja a villanyt az üzemben és reggel eloltja.
– Már mi a csudának? – emelte föl hangját Steiner úr. – Ők talán nem tudják maguk eloltani a villanyt?
– Először is, ne kiabáljon, Steiner, mert ez úgysem segít magán – jegyezte meg Joszéf Ginsburg nyugodt hangon. – Másodszor is, nem vagyunk mi gyerekek, világos, hogy az üzem dolgozói képesek egymagukban villanyokat felgyújtani és eloltani. Ez azonban már változást jelent a beosztásban, és elveheti egy másik munkás jól megérdemelt kenyerét. Ha az igazgatóság úgy döntene, hogy a két éjjeliőrnek nehéz testi munkát kell végeznie éjjelente, az üzemi bizottság tehetetlen volna az önkényes rendelkezéssel szemben, de éjjeliőr nem köteles betölteni a villanyszerelő posztját is!
Steiner úr már vörös volt:
– Ginsburg – suttogta rekedten –, ez kizárólag az igazgatóságra tartozik!
– Steiner – így a titkár –, a bizottságra!
Szokás szerint elővették hát a kollektív szerződést, amelynek huszonhetedik pontja megállapítja, hogy „az üzem igazgatóságának jogában áll teljesen önállóan végrehajtani bármilyen technikai átszervezést az üzem kebelén belül, amennyiben ez nem változtatja meg a munkafeltételeket”.
– Ez az – jegyezte meg Joszéf Ginsburg –, ez megváltoztatja!
– Nem változtatja meg!
– De még mennyire megváltoztatja!
– Egy frászt változtatja meg!…
Az élénk vita megszakítás nélkül harminchat órán át folyt, míg aztán a helyi munkástanács titkárának beavatkozása kompromisszumos megoldáshoz vezetett, amely, legyünk őszinték, súlyos presztízsveszteségtől mentette meg az Izráeli Dugóművek igazgatóságát. A kompromisszumos megállapodás értelmében felvesznek egy asszonyt az éjjeli büfé vezetésére, valamint egy villanyszerelőt a villany kezelésére, de a valóságban nem a villanyszerelő fogja felgyújtani és eloltani a villanyt az üzemben, hanem a fent említett asszony, és a villanyszerelő csak felügyelői hatáskörben működik, természetesen a feketemunkáért járó többletjavadalmazás ellenében, minthogy tevékenységének egy részét teljes sötétségben kell folytatnia.
– Erős a hitem – mondta a helyi tanács titkára, amikor a felek aláírták a jegyzőkönyvet –, hogy ezzel az egyezménnyel megszűnnek a viszályoskodások ebben a fontos iparágban, és mostantól kezdve az összes erők a nemzetgazdaság fejlesztésére lesznek bekoncentrálva, úgymint a termelési normák növelése, valamint a bérek rögzítése…
– Jó, jó – mondta Ginsburg –, nem kell részletekbe bocsátkozni.
Az üzem napokig zavartalanul dolgozott.
A hatodik napon azonban Steiner úr, a gyár tulajdonosa és igazgatóságának örökös elnöke sürgősen magához hívatta a titkárt. A tulaj nagy irodai karosszékében hevert, és kezében egy ív papír rezgett:
– Mi ez? – hörögte Steiner úr. – Mi ez megint?
– Ultimátum – felelte Joszéf Ginsburg. – Miért?
A rezgő papírlap magában foglalta az éjjeli részleg négy dolgozójának, a két őrnek, a büfésasszonynak és a felügyelő-villanyszerelőnek minimális követeléseit az öreg Trebits intenciói alapján a következő öt pontban:
a) Hivatásos kapus kinevezése az üzem ajtajának kinyitására és becsukására az éjjeli műszak részére.
b) Tekintettel a közeledő télre, tizenöt százalékos felemelése a fizetés azon részének, amelyről a jövedelmiadó-hatóságok nem tudnak, tekintet nélkül arra, hogy mit írnak a könyvekbe.
c) Fiatal házőrző eb beszerzése.
d) Nyugdíj.
e) Meleg plédek és megfelelő matracok rendelkezésre bocsátása.
Az ultimátum benyújtói utóiratban megjegyezték, hogy súlyos fegyelmi lépéseket fognak tenni, amennyiben az érdekelt felek azonnal nem kezdenek tárgyalásokba a fenti problémák megoldására.
– Ginsburg – nyögte Steiner úr zölden –, én becsukom ezt a rohadt üzemet, úgy éljek!
– Ez „vadbecsukás” lesz, Steiner, a szakszervezet beleegyezése nélkül, és megütheti a bokáját – válaszolta a titkár felháborodottan. – Ki maga, Steiner, hogy állandóan fenyegetőzzön?
– Én vagyok az üzem tulajdonosa! A megalapítója! Az igazgatója!…
– Nincs az embernek mindig kedve viccelődni, Steiner. Az üzem a dolgozóké.
– Ki dolgozik itt? Hiszen minden dugó már ötvenöt agurába kerül…
Joszéf Ginsburg elgondolkozva tett néhány lépést, majd megállt az igazgató előtt:
– Steiner – mondta –, el van bocsátva. Vegye fel a fizetését, és tűnjön el innen!…
Joszéf Ginsburgra kellemetlen meglepetés várt. A szakszervezeti központ parafaosztályának referense nem hagyta jóvá az elbocsátást:
– Ginsburg elvtárs – magyarázta a titkárnak félhivatalosan –, nem lehet csak úgy, egyszerűen, végkielégítés nélkül kitenni egy tizenöt éves gyakorlattal rendelkező gyártulajdonost. Talán mondjanak le mégis néhány követelésükről az ultimátumban. Minek kell maguknak például fiatal kutya?
– Maga a kapitalizmus alantas célját szolgálja – felelte Joszéf Ginsburg szárazon. – Maguk elárulják a dolgozó osztály érdekeit, maguk eladnak bennünket. Rendben van, lesznek még választások!…
És becsapta az ajtót. A Trebits-csoport már néhány nappal ezelőtt bejelentette az olasz sztrájkot. A munkahelyükön tüntetően lassú léptekkel csellengtek. A büfésasszony órákon át főzte a teát, és azt is egészen kis kanállal meregették. Nemsokára a testvérüzemek is csatlakoztak a figyelmeztető sztrájkhoz, így a palackipar, a borpincék és az éjjeli mulatóhelyek dolgozói másfél perces szolidáris munkabeszüntetést rendeltek el, melynek nyomán a szakszervezetek nagytanácsa kénytelen volt azonnal tárgyalásokba kezdeni, mielőtt az ország gazdasági élete megbénulna. Nem hivatalos formában megidézték az üzemtulajdonost:
– Steiner elvtárs – mondták neki –, az egész ügy szóra sem érdemes. Mit zavarja magát, ha fölemelik kicsit Trebitséknek a fizetését, amikor az adóhivatalban dolgozó elvtársak úgysem tudnak erről? A plédek, a matracok, a kapus és a fiatal eb beszerzésére kiutalunk önnek bizonyos összeget az országfejlesztési alapból, és ami a nyugdíjat illeti, mire a maga munkásai megöregszenek, már úgysem lesz a magáé a gyárüzem, minek hát ez a nagy felhajtás?
– A presztízs miatt – felelte Steiner elvtárs. – Szabadítsanak meg, kérem, ettől az éjjeli társulattól, és imáimba foglalom magukat.
A nagytanács összeült.
– Csak egy esetben vagyunk hajlandók az éjjeli részleget felszámolni – közölték ítéletüket. – Amennyiben minden kétséget kizáróan fölöslegessé válik. E célból azonban át kell állítani az üzemet éjjeli munkára…
Így tért át az Izráeli Dugóművek éjszakai termelésre egész személyzetével együtt – szám szerint három munkás, a gépírónő és Steiner úr. Kezdetben felmerültek bizonyos nehézségek a dolgozók körében, különös tekintettel az esti kurzusokra, valamint a szórakozóhelyek órarendjére is, de a termelőeszközök tökéletesítése, valamint egy nagyobb, hosszú lejáratú kormánykölcsön kiutalása révén sikerült az igazgatóságnak az exportdugó átlagárát egy dollárban stabilizálni. A kedélyek megnyugodtak, és a termelés visszatért a rendes kerékvágásba.
Egészen addig az éjjelig, amikor is néhány perccel éjfél után Steiner úr magához hívatta az üzemi bizottság titkárát:
– Az üzem nappal őrizet nélkül marad – mondotta Steiner úr. – Valóságos csoda, hogy nem lopnak el valamit. Nem tartozik magára, Ginsburg, de a rend kedvéért mégis közlöm magával, hogy az igazgatóság nappaliőr felvételét határozta el…