A pizsamák rejtelmes világa
Ha Stöckler Mose nem hív meg bennünket azon a peches csütörtökön, talán még ma is szabad ember vagyok. De Stöckler meghívott. Ahogy beléptünk az ajtón, elállt a lélegzetünk a fantasztikus látványtól. A jókora szalont szépen kivilágított dekoratív akváriumok népesítették be, melyeknek apró lakói önfeledt vidámsággal úszkáltak ide-oda. Szemmel láthatólag úgy érezték magukat, mint hal a vízben.
– Ez ad értelmet az életemnek – suttogta Stöckler megindult hangon, és hozzáfűzte: – Fogalmatok sincs, mennyire megnyugtatja az idegeket, ha az ember leül ide és nézi őket. Elég csak ülni és nézni…
Leültünk hát velük szemben, és csak néztünk. Az egyik üvegmedencében különösen szép halacskákat fedeztünk fel, melyek a szivárvány minden színében pompáztak.
– Ezek a guppik – jegyezte meg Stöckler szárazon. – A lehető legolcsóbb halak. Mindenki igyekszik megszabadulni tőlük.
– Miért? – kérdezte a nejem.
– Mert könnyű tenyészteni őket. Ezzel szemben – mutatott Stöckler nagy szeretettel egy raj közönséges, csíkos halra – ezek itt a híres pizsamahalak, amelyeket csak néhány specialista tud szaporítani…
Elmagyarázta, hogy az itt látható összes halat ő saját maga tenyésztette személyesen, mondhatni két kezével, és erre roppant büszke. Sikerültebb ívások után el szokott adni egy egész rakományt Mazlegovics díszhalkereskedőnek három-négyszáz líra értékben. Tavasszal, a viharzó szerelem időszakában, felmehet hatszáz lírára hetenként. Kezdtem tisztelni a halakat. Tulajdonképpen egész kedves hobbi. Kulturált. Megnyugtató.
– Fél évvel ezelőtt még csak egyetlenegy akváriumom volt – emlékezett vissza vendéglátónk –, ma huszonnyolc van a szalonban, és további tizenkettőt készülök felszerelni a szomszéd szobában, amely most felszabadult, minthogy a feleségem elvált tőlem.
– Nem jár mindez túlságosan sok fáradozással?
– Fáradozás? – csodálkozott Stöckler. – Legfeljebb ha öt percet szentelek nekik naponta. Mi kell ezeknek? Csupán egy kis megértés, egy kis figyelem. Mindegyikük mintha régi barátom lenne…
Azzal Stöckler bedugta a mutatóujját az egyik akváriumba, és sziszegő hangot hallatott, mire a pizsamák pánikszerűen az üvegmedence túlsó sarkába iszkoltak. Néhányan, egész testükben remegve, a homokba fúrták magukat. Kettő megpróbált kiugrani az akváriumból.
– Másállapotban vannak – magyarázta Stöckler –, ezer halacskára számítok.
Van értelme folytatni?
Még aznap elmentünk Mazlegovicshoz.
– Szeretettel köszöntöm önöket a trópusi-díszhalkedvelők meghitt családjában – üdvözölt minket ünnepélyesen az üzlet tulajdonosa. – A legjobb felszerelést fogom önöknek nyújtani, ami csak létezik…
Az üzlet magán viselte a vérbeli szakértelem félreismerhetetlen jeleit. Speciális kis tartályokban különféle egzotikus algákat és moszatokat tároltak, valamint szivacsokat minden színben, hogy a jelenlévő halak számára biztosítsák a fájdalommentes szülést. Pénzügyi lehetőségeim korlátozott volta miatt csupán egy szerényebb méretű akvárium beszerzését eszközöltük. Azután gondoskodtunk világításról, továbbá villanyerőre működő légszivattyúról. Na és természetesen vettünk szűrőapparátust is a víz tisztítására. Meg zöld vízinövényeket, azonkívül hálót arra az esetre, ha egy halat más beosztásba kívánunk áthelyezni. Volt Mazlegovicsnak egy tündéri vakarója az üvegfalak tisztán tartására. Megvettük. Beszereztünk finom szemcsés, csillogó homokot is, 25 wattos fűtőtesteket, plusz hőmérőt. És kosarat a kukacoknak. És kukacokat. Tudniillik a halak kukaccal táplálkoznak.
– Hát aztán – mondtam az asszonynak –, az eszkimók is megeszik a kukacot.
A kicsike felhívta a figyelmemet, hogy mi nem vagyunk eszkimók. Zavarba jöttem. Mit csináljak, ha egyszer ezek a kukacok olyan rendkívül kukacszerűek? Hosszúak, össze vannak gabalyodva, és persze büdösek is, mint az obsitos sámfája.
Amikor indulni készültünk a rakománnyal, Mazlegovics úr emlékeztetett minket, hogy halakat is szokás venni. Mindössze egyetlen pár pizsamára maradt pénzünk. Mazlegovics saját kezűleg halászta ki őket.
– Íme – okított bennünket –, azonnal meg lehet állapítani a nemeket. A nőstény mindig nagyobb, mint a hím.
Szemügyre vettük a mi párunkat, amint ott ficánkoltak a hálóban. Az égvilágon semmi különbség se volt köztük.
– Ez pont egy átlagosnál fejlettebb hím és egy átlagosnál kisebb nőstény – magyarázta Mazlegovics. – De sose fájjon a fejük, ezek még sok-sok kis pizsamával fogják magukat megörvendeztetni, arra mérget vehetnek…
Otthon mindent szabályszerűen felszereltünk, üzembe helyeztük a kissé zajos légszivattyút, és bekapcsoltuk a fűtőkészüléket, nehogy felfázzanak a porontyok. Csak a kukacok támaszpontját illetően merültek fel problémák. Mazlegovics ugyanis azt javasolta, hogy raktározzam őket a frizsiderben, de az asszony kijelentette, hogy akkor egy falatot sem eszik többé idehaza. Így jár az, aki elkényeztetett Lipovits lányt vesz feleségül. Jelzem, a szülei a hibásak! Tulajdonképpen az ágy alatt volt hely bőven a kukacok számára, de felmerült a kérdés, mi lesz, ha az éjszaka kellős közepén kunkorogni kezdenek, kicsúsznak a tányérkájukból, és felmásznak… brrr… Végül ideiglenesen a fürdőszobába száműztük őket.
Reggel boldogan és jókedvűen keltünk, leültünk az akváriummal szemben, és kis ideig csak néztük a két halat, akik a víz színén lebegtek. Volt bennük valami békés, valami rendkívül megnyugtató, bár kissé zavarólag hatott, hogy hassal felfelé feküdtek, vagyis pont megfordítva, mint ahogy szokás. Tudniillik már hosszabb ideje elköltöztek az élők sorából. Belemártottam az ujjamat a vízbe. Valósággal forrt. Mint kiderült, egész éjjel főztük szegény pizsamáékat…
Ebben a tragikus pillanatban merült fel bennünk először a trópusi-díszhalkedvelők számára oly fontos, sőt talán a leggyakorlatibb kérdés: mi a teendő a tetemekkel? Kidobni őket a konyhai szemétládába? Az asszony még a puszta gondolattól is elsápadt. Elhantolni őket az udvarban? A harmadik emeleten lakunk. Odaajándékozni a szomszéd macskájának? Nincs macskája. Maradt hát, no persze, az izé, szóval lehúzni őket…
– Ejnye, ejnye! – dorgált meg Mazlegovics úr, amikor beszámoltam neki a főtt halakról. – Ki hallott még ilyet? Egész éjszaka bekapcsolva hagyni a fűtőtestet? A hőmérséklet, kérem, óránként ellenőrzendő!…
Gyors számítást csináltam: minden ellenőrzés körülbelül tíz másodpercet igényel, nos, ez valóban nem több, mint maximum öt perc naponta, pont ahogy Stöckler mondta. Mindenesetre beszereztem hat új pizsamát, hogy legalább egy pár legyen közülük mindig üzemképes. És attól kezdve váltott műszakban ellenőriztük a hőmérsékletet az asszonnyal. Napközben én, éjszaka pedig – átmenetileg – szintén én. Mivel az asszony nem akart többé belefolyni az akváriumba. Sőt hangot adott óhajának, hogy bárcsak ezek a halak is sorra megdöglenének. Féltékeny. Én órák hosszat ülök, és nézem, hogy szaporodnak percről percre. Azaz hogy még nem szaporodnak, a szó natúr értelmében, viszont már kétségkívül epekednek…
Apró incidens történt. Nincs túlzott jelentősége, ezért is említem meg csak úgy odavetőleg. Az egyik lezser reggelen kedves fehér pöttyöket találtam a mi derék pizsamáinkon, sőt ráadásul folyton vakarództak, és tüntetőleg a bal oldalukon úsztak matrózúszással.
– Nagyon sajnálom, gyerekek – mondtam nekik szárazon –, ezt a problémát nektek magatoknak kell megoldani!
Semminemű óvintézkedést nem foganatosítottam a terep fertőtlenítése ügyében, csak mintegy két nap múltán, amikor a pizsamák már teljesen elvesztették emberi formájukat, és reverzben úsztak. Csak akkor permeteztem némi DDT-t a víz színére. Úgy látszik, a gondos kezelés kissé elkésett, mert röpke két perc múlva a halak mind feljebb és feljebb emelkedtek, majd teljesen felmondták a szolgálatot. Rekordsebességgel le lettek húzva, és az akvárium esmeg elnéptelenedett.
Legott elloholtam Mazlegovicshoz, és beruháztam öt pár vadonatúj pizsamát. A kereskedő elárult nekem egy kulisszatitkot:
– Nem fognak magának szaporodni, amíg nem rak minden egyes párt külön akváriumba. Maga talán hajlandó volna házaséletet élni a feleségével egy olyan szobában, ahol önökön kívül még tíz vadidegen ember tartózkodik?
Mondtam neki, hogy a példa kicsit sántít, mert a feleségem nem lakik velem egy szobában, amióta egy adag kukacot talált a nachtkaszlimon. Mindenesetre köszönetet mondtam Mazlegovicsnak a jó tippért, és vettem négy összkomfortos akváriumot a fiatal házasok részére. Igazságosan elosztottam a halakat nemük szerint: egy kövér és egy sovány az egy pár. Azután pedig vártam néhány percig, hogy szaporodjanak, mint a karikacsapás. Nem szaporodtak. Hébe-hóba etyepetyéztek egy keveset a homokban, de igazi szerelem nem szövődött. Időnként úgy tűnt, hogy az összes halférfi homokos. Elég lehangoló volt.
Ezekben a nehéz időkben Stöckler mellém állt, és kitartásra buzdított. Igazán nem is tudom, mit csináltam volna nélküle. Hétpecsétes titkokat árult el nekem a pizsamák szaporításáról. Például, hogy mennyi sót kell adagolni a vizükbe. Két kávéskanállal másfél gallonhoz. Adagoltam, de egy fikarcnyi ivadék se lett belőle. Csupán egy sóellenes pizsama harapott bele vadul a kisujjamba. Mazlegovics szerint ott követtem el a hibát, hogy nem öblítettem át a homokot esővízzel egy selyemharisnyán keresztül. Átöblítettem. Ekkor az asszony elköltözött. Szaporodás nuku. Stöckler felvetette a japán halászok régi, kedvenc trükkjét: apró, színes golyókat helyezni az akvárium talajába! Ekkor az ifjú pár, ahelyett, hogy utódokról gondoskodott volna, állandóan a golyókkal cicázott. Némi fajfenntartás azért mégiscsak akadt a környéken. Az egyik üvegmedencébe valahogy betévedt két árva guppi (feltehetőleg az utolsó harminc pizsama transzportjával érkeztek), és röpke néhány nap leforgása alatt mintegy ötven életerős utódot hoztak a világra. Azonnal lehúztam az egész társaságot. Nem szaporítok szaporodásképes halakat. Én kis pizsamákat akarok, csak pizsamákat, az összes pizsamákat, ha belegebedek is…
Ám ekkor szörnyű megrázkódtatás érte a csend világát. Stöckler elcsúszott egy banánhéjon.
Meglátogattam egyik nap, és tartályaiban cirka kétszázötven vadonatúj, pompás kis pizsamát találtam. Elvesztettem maradék eszemet. Térdre borultam előtte, és átöleltem izmos lábát:
– Én tudom – lihegtem –, én tudom, hogy emögött valami roppant titok lappang, hogy létezik egy rejtélyes, ősi formula vagy varázsige, ami nélkül nem megy a dolog, és amit te meg Mazlegovics ismertek, de előttem nem akarjátok feltárni! Azzal is tisztában vagyok, hogy nagyfokú tapintatlanság a részemről azt követelni, hogy avass be a misztikus szertartás titkaiba, hisz nyilván te is csak több évtizedes kutatás után jöttél a nyitjára, de nem bírom tovább türtőztetni magamat. Könyörülj meg rajtam, Stöckler, áruld el az elixír receptjét! Mit csinálsz a pizsamákkal, hogy egyszerre csak gyereket akarnak? Mi a szösztől támad kedvük a családalapításhoz? Beszélj, az isten szerelmére…
Stöckler hosszasan nézett rám, és láttam, hogy esedezésem meglágyította a szívét:
– Menj haza – mondta –, és áztass be egy rothadt banánhéjat benzinoldatba. Azután szárítsd meg és őröld porrá. Másfél evőkanálnyit kell tenni belőle fél gallonhoz…
Mint az őrült száguldottam haza, azaz Mazlegovicshoz. Az üzlet redőnyei már le voltak húzva, ezért kénytelen voltam hátulról belopózni. Hát amint bekukucskálok, látom kérem, hogy Mazlegovics ott áll a félhomályban, és éppen egy hatalmas csomagot bont ki, amelyen ez áll felírva nagy betűkkel: Made in Germany. A kereskedő nejlonzacskókat emel ki a dobozból, és bennük… bennük ezrével a kis pizsamák…
– Hohó!
Rekedt kiáltással vetettem át magamat az ablakpárkányon. Mazlegovics kis híján megbénult az ijedtségtől, majd rémülten hátrálni kezdett:
– Nincs mit csinálni – dadogta kivörösödött arccal –, ki a csoda tudja azt, kérem, hogy hogyan lehet szaporítani ezeket az átkozott kis dögöket… Csupán egyetlen haltenyésztő nagyiparos ismeri a titkot Hamburgban… Mindenki tőle vásárol… Ez az egyetlen járható út, uram… Stöckler úr épp tegnap vett tőlem kétszázötven darabot, ön is fizethet váltóval… Ne féljen, nem árulom el senkinek…
Megfejtettem tehát a nagy, misztikus, keleti rejtélyt. A pizsamák a posta segítségével szaporodnak. Na, megállj csak, Stöckler!
– Rendben van – sziszegtem a kufárnak –, mibe kerül ez az egész szállítmány?
Hogy rövidre fogjam a sztorit: néhány nap múlva beállított Stöckler, és én azon nyomban sírva-kacagva a nyakába borultam:
– Isten hozott, drága barátom! – kiáltottam felindultan. – Képzeld, a banán-benzin oldat csodát tett!
Stöckler megdöbbenve nézett tizenhat tagbaszakadt akváriumomra, amelyek teljesen belepték az asztalokat, székeket, szekrényeket és az ágyakat a szobámban, és mindegyikben csak úgy nyüzsgött a temérdek pizsamahal. Kicsinyek és nagyok, véznák és strammak, óriások, akik majd kicsattannak az egészségtől…
– Neeem! – üvöltött fel a meglett férfi, és rohant haza. Tegnap láttam Mazlegovicsnál, amint új halkészletet vásárolt. Még csak nem is köszönt nekem. Úgy látszik, a mindent elsöprő banánhéj megtette a magáét. Éreztem, hogy most kezdek igazi haltenyésztővé válni a szó nemesebb értelmében.
Tüntetőleg vettem még hét darab üvegtartályt a népszaporulat számára, és a vérbeli akvarista döngő, magabiztos lépteivel távoztam az üzletből. Ez ugyanis a sorsa a haltenyésztés örök rabjának: halakat vesz, és akváriumokat tenyészt.