NNCL1297-4DBv1.0

 

STEPHEN KING

A HALÁLSORON

HATODIK RÉSZ

COFFEY A HALÁLSORON


1

Ültem Georgia Pines üvegezett teraszán, az apám töltőtollával a kezemben, és megszűnt az idő, miközben visszaemlékeztem arra az éjszakára, amikor Harry, Brutál és én elvittük John Coffeyt a halálsorról Melinda Mooreshoz, hogy próbálja megmenteni az életét, írtam William Wharton elkábításáról, aki Kölyök Billy második megtestesülésének képzelte magát; leírtam, hogyan gyömöszöltük Percyt a kényszerzubbonyba, és vittük be a halálsor végén a sötétzárkába; írtam különös éjszakai utazásunkról – egyszerre volt rémítő és lelkesítő –, és a végén megesett csodáról. Láttuk, hogyan húzott vissza John Coffey egy asszonyt a sír széléről, illetve inkább egyenesen a gödör fenekéről.

Írtam, és csupán halványan sejtettem, hogy elhalad mellettem az élet Georgia Pines-féle változata. Az öregek elmentek vacsorázni, azután összegyűltek a pihenőközpontban (igen, most lehet kuncogni), hogy magukhoz vegyék a televízióból a szirupos sorozatok napi adagját. Rémlik, mintha Elaine barátom hozott volna egy szendvicset, amit megköszöntem és megettem, de nem tudnám megmondani, mikor hozta, vagy hogy mi volt a szendvicsben. Lélekben 1932-ben jártam, amikor általában az öreg Tütü guruló kucséberkocsijáról vásároltuk a szendvicset: a hideg disznósült egy ötös volt, a marha tíz cent.

Emlékszem, elcsöndesedett a ház, az itt élő múmiák nekikészültek, hogy egy újabb éjszakát töltsenek felületes, zavaros alvással; hallottam Mickeyt – lehet, hogy nem a legjobb ápoló, de biztosan a legkedvesebb –, amint „A Vörös-folyó völgyé"-t énekli kellemes tenorján, miközben körbejár, és szétosztja az esti gyógyszereket: „Azt mondják, elmész a völgyből. .. Hová lesz szép szemed és mosolyod..." Az énekről ismét Melinda jutott az eszembe, és az, amit a csoda után mondott Johnnak: „Álmodtam rólad. Azt álmodtam, hogy a sötétben vándorolsz, akárcsak én. Találkoztunk."

Georgia Pines egyre csöndesebb lett, eljött és elmúlt az éjfél, és én még mindig írtam. Harry figyelmeztetett bennünket, hogy ha észrevétlenül vissza is tudjuk vinni Johnt a börtönbe, még mindig ott vár ránk Percy. Az estének nincs vége, amíg őt el nem intéztük, nagyjából ezt mondta Harry.

Idáig vitt el azon a hosszú napon az apám tolla, mire végül elakadtam. Letettem – úgy gondoltam, csupán néhány pillanatra, hogy némi életet leheljek az ujjaimba –, azután lehajtottam a fejemet a karomra, és lehunytam a szemem, hogy egy kicsit pihentessem. Amikor ismét kinyitottam, és fölemeltem a fejem, a reggeli nap ragyogott rám az ablakon át. Az órámra néztem, és láttam, hogy elmúlt nyolc. Hat órát aludtam a karomra hajtott fejjel, mint valami öreg piás. Föltápászkodtam, felszisszentem, igyekeztem kiegyenesíteni a hátamat. Arra gondoltam, hogy lemegyek a konyhába, szerzek némi pirítóst, és elindulok a reggeli sétámra, azután ránéztem az asztalon szétszórt, teleírt papírkötegre, és úgy határoztam, hogy elhalasztom egy darabig a sétát. Volt ugyan valami dolgom, de az várhat. Aznap reggel nem volt hangulatom fogócskázni Brad Dolannel.

Ahelyett, hogy elmentem volna, befejeztem a történetemet. Néha jobb, ha az ember erőszakot tesz magán, nem számít, hogy a teste és a lelke mennyire tiltakozik. Néha ez az egyetlen járható út. Abból a reggelből arra emlékszem legjobban, milyen kétségbeesetten igyekeztem megszabadulni John Coffey kitartó kísértetétől.

– Rendben van – mondtam. – De először...

Elmentem az emelet végén levő vécébe. Miközben ott álltam és vizeltem, véletlenül fölnéztem a mennyezeti füstérzékelőre. Eszembe jutott róla Elaine és az, hogyan csalta el tegnap Dolant, hogy elmehessek a sétámra, és teljesíthessem kis feladatomat. Vigyorogtam, mire végeztem.

Amikor visszamentem a teraszra, jobban éreztem magam (és sokkal kellemesebben az altáji régiókban). Valaki – semmi kétség, Elaine – lerakott egy kanna teát a lapok mellé. Még mielőtt leültem, mohón ittam egy csészével, majd még eggyel. Azután helyet foglaltam, levettem a töltőtollról a kupakot, és ismét írni kezdtem.

Már éppen belemerültem a történetbe, amikor árnyék hullott rám. Fölnéztem, és összeszorult a gyomrom. Dolan volt az, ott állt köztem és az ablak között. Vigyorgott.

– Hiányoltalak a reggeli sétáról, Paulie! – mondta. – Gondoltam, följövök, megnézem, mi van veled. Tudod, hogy nem vagy-e beteg.

– Odáig vagyok a jóságától – mondtam. A hangom rendben volt – legalábbis eddig –, de a szívem erősen vert. Féltem tőle, és nem hiszem, hogy erre akkor jöttem volna rá. Percy Wetmore-ra emlékeztetett, akitől sohasem féltem... de Percy idején fiatal voltam.

Brad széjjelebb húzta a száját, de ettől nem lett kellemesebb a mosolya.

– Mongyák a népek, hogy itt voltál egész éjjel, Paulie, és feszt írtad a kis jelentésedet. Ez nem helyes. A magadfajta vén fingoknak szükségük van az éjfél előtti szépítő alvásra.

– Percy – kezdtem, azután láttam, hogy a vigyora lehervad, és észbe kaptam. Mély lélegzetet vettem, és újra kezdtem. – Brad, mit ártottam magának?

Egy pillanatig meglepetten nézett rám, kicsit talán bizonytalanul is. Azután visszatért a vigyor. – Öreg szivar – mondta –, lehet, hogy csak nem csípem a pofádat. Egyáltalán mit firkálsz? Eltestálod a golyóidat?

Nyakát nyújtogatva előrelépett. Rácsaptam a tenyerem arra a lapra, amelyen dolgoztam, a szabad kezemmel elkezdtem összegereblyézni a többit, némelyiket össze is gyűrtem, annyira siettem bemenekíteni őket a karom alá.

– Ejnye! – mondta, mintha egy kisbabához beszélne –, ez nem fog menni, öreg szépségem. Ha Brad látni akarja, akkor látni is fogja. Patkánymérget vehetsz rá.

Fiatal és undorítóan erős marka elkapta a csuklómat és megszorította. Akkorát nyilallt a kezembe, mint a fogfájás. Felhördültem.

– Engedjen el! – sikerült kinyögnöm.

– Majd ha láttam! – felelte, és már nem nevetett. Az arca azonban továbbra is vidám volt; az a fajta derű ült rajta, amit az olyan alakokon lehet látni, akik élvezik, hogy gonoszok. – Muti, Paulie. Tudni akarom, mit írsz. – Kezem csúszni kezdett a legfölső lapról. Amelyen éppen Johnt hoztuk vissza az országút alatti alagúton át. – Látni akarom, van-e valami köze ahhoz, amikor te...

– Hagyja békén azt az embert!

A hang olyan volt, mint egy éles ostorcsapás egy száraz, forró napon... és amekkorát Brad Dolan ugrott, az ember azt hihette volna, az ő feneke volt a csapás célpontja. Elengedte a kezemet, amely visszahullott a papírokra, és mindketten az ajtó felé néztünk.

Elaine Connelly állt ott, frissnek tűnt és sokkal erősebbnek, mint napok óta bármikor. Farmert viselt, amely kihangsúlyozta vékony derekát és hosszú lábát, a hajában kék szalagot. Csúztól gyötört kezében tálca volt, azon narancslé, rántotta, pirítós és még tea. A szeme lángolt.

– Mit képzel, mit csinál? – kérdezte Brad. – Nem ehet idefönt.

– De ehet és fog is – mondta Elaine ugyanazon a száraz, parancsoló hangon. Még sohasem hallottam ilyennek, de most nagyon örültem neki. Félelmet kerestem a szemében, de egy szikrányit sem láttam, csak haragot. – Maga pedig elkotródik innen, még mielőtt undokságban a svábbogárétól egy kicsivel nagyobb féreg – mondjuk, a Rattus Americanus szintjére süllyedne!

Brad egyet lépett feléje. Egyszerre látszott bizonytalannak és rettenetesen dühösnek. Szerintem ez veszedelmes párosítás, de Elaine még csak meg sem rezzent.

– Fogadjunk, hogy tudom, ki indította be azt a rohadt tűzriadót! – mondta Dolan. – Talán egy bizonyos vén nyanya, akinek karmok vannak a keze helyén. Most pedig kifelé! Még nem fejeztük be Paulie-val a mi kis csevegésünket.

– Az úr neve Mr. Edgecombe – válaszolta Elaine –, és ha még egyszer meghallom, hogy Paulie-nak szólítja, akkor megígérhetem, hogy le fog járni a munkaviszonya Georgia Pinesben, Mr. Dolan!

– Hát kinek képzeli magát? – kérdezte Dolan. Fenyegetően magasodott Elaine előtt, nevetni próbált, de nem nagyon sikeredett.

– Olyasvalakinek – válaszolta ő nyugodtan –, akinek az unokája jelenleg a georgiai képviselőház elnöke. Egy olyan férfi, aki szereti a rokonait, Mr. Dolan. Különösen az idősebb rokonait.

Dolan arcáról úgy tűnt el az erőltetett mosoly, mint az írás a fekete tábláról a nedves szivacs nyomán. Láttam rajta a bizonytalanságot, hogy hátha ez blöff, a félelmet, hogy hátha mégse, majd a rügyező logikai következtetést: ezt könnyű ellenőrizni, amit a nyanyának is tudnia kell, következésképpen az igazat mondja.

Hirtelen én kezdtem nevetni, és ez ugyan rozsdás nevetés volt, de őszinte. Eszembe jutott, hányszor fenyegetett minket Percy Wetmore a kapcsolataival a régi rossz napokban. Hosszú-hosszú életem során először hallottam újra ezt a fenyegetést... de ez alkalommal az én védelmemben.

Brad Dolan dühödten sandított rám, aztán vissza Elaine-re.

– Komolyan gondolom – mondta ő. – Először hagyni akartam az egészet; öreg vagyok, és így látszott kényelmesebbnek. De amikor a barátaimat fenyegetik és bántalmazzák, akkor nem hagyhatom. Most pedig kifelé! És egy szót se többet!

Dolan tátogott, mint a hal – hogy szeretett volna csak még egy szót mondani (talán azt, amelyik a durvá-ra rímel)! De nem mondta ki. Egy utolsó pillantást vetett rám, és kicsörtetett Elaine mellett a folyosóra.

Hosszat, reszketeget sóhajtottam. Elaine elém tette a tálcát, azután letelepedett velem szemközt.

– Tényleg a képviselőház elnöke az unokád? – kérdeztem.

– Tényleg.

– Akkor mit keresel itt?

– A parlament elnöke elég hatalmas ahhoz, hogy ilyen Brad Dolan-féle svábbogarakat megfenyegethessek vele, de ettől még nem lesz gazdag – mondta nevetve. – Mellesleg én szeretek itt. Szeretem a társaságot.

– Bóknak tekintem – mondtam, és így is volt.

– Paul, jól vagy? Olyan fáradtnak látszol. – Átnyúlt az asztalon, és félresimította a hajamat a homlokomból és a szemöldökömről. Ujjai görcsösek voltak, de az érintése hűvös, csodálatos. Egy pillanatra lehunytam a szemem, és mire kinyitottam, döntöttem.

– Jól vagyok – válaszoltam. – És már majdnem befejeztem. Akarsz olvasni egy kicsit, Elaine? – Odanyújtottam neki az ügyetlenül összesöpört köteget. Biztos összekevertem, amikor Dolan annyira megijesztett, de a számozás alapján Elaine gyorsan sorrendbe állíthatja a lapokat.

Elgondolkodva nézett rám, és nem vette át, amit felé nyújtottam. Még nem. – Befejezted?

– Délutánig eltart, amíg ezt elolvasod – feleltem. – Már ha képes vagy kiböngészni.

Most már elvette, és ránézett.

– Nagyon szépen írsz, még ha fáradt is a kezed – mondta. – Nem lesz gondom vele.

– Mire ezzel végzel, én is kész vagyok – biztattam. – A hátralevő részt félóra alatt elolvashatod. Aztán... ha akarod... szeretnék mutatni valamit neked.

– Ahhoz van köze, amiért reggel és délután járkálni szoktál?

Bólintottam.

Végtelennek tűnő ideig ült ott, aztán egyszer csak bólintott, és fölállt, a lapokkal a kezében.

– Járok egyet – mondta. – Jó meleg van ma délelőtt.

– A sárkány pedig vereséget szenvedett – mondtam. – Ez alkalommal a tündérkirálynő győzte le.

Elmosolyodott, lehajolt, és megcsókolt a szemöldököm fölött azon az érzékeny ponton, amitől mindig megborzongok.

– Nos, reméljük – mondta –, bár nekem az a tapasztalatom, hogy az olyan sárkányoktól, mint Brad Dolan, nehéz megszabadulni. – Habozott. – Sok szerencsét, Paul. Remélem, legyőzöd, akármi rág is benned.

– Én is remélem – mondtam, és John Coffeyra gondoltam. Nem tudtam segíteni, mondta John. Megpróbáltam, de túl késő volt.

Megettem a tojást, amit Elaine hozott, megittam a narancslét, a pirítóst eltettem későbbre. Azután fölvettem a tollat, és ismét írni kezdtem, reményem szerint utoljára.


2

Amikor visszavittük Johnt aznap éjjel az E blokkba, a kerekes kocsi szükséges kellék volt, nem pedig luxus. Nagyon kételkedtem benne, hogy képes lenne-e végigmenni az alagúton a maga erejéből; a görnyedt járás sokkal több energiába kerül, mint az egyenes, márpedig az piszok alacsony mennyezet volt a John Coffey-féléknek. Nem szerettem volna, ha ott esik össze. Nem elég, hogy még azt is meg kell indokolnunk, miért húztuk rá Percyre a kényszerzubbonyt, és miért löktük be a sötétzárkába?

De ott volt a kocsi, hála istennek, és John Coffey úgy hevert rajta, mint egy partra vetett bálna, miközben visszafelé toltuk a raktárba vezető lépcsőhöz. Leszállt, megtántorodott, azután csak állt lehajtott fejjel, zihálva. A bőre olyan szürke volt, mintha lisztbe hempergettük volna. Azon gondolkoztam, hogy délre már odaát lesz a gyengélkedőben... ha ugyan meg nem hal addig.

Brutál keserű kétségbeeséssel sandított rám. Ugyanolyan pillantással viszonoztam.

– Nem tudjuk fölvinni, de segíthetünk neki – mondtam. – Bújj a jobb karja alá, én majd a bal alá bújok.

– És én? – kérdezte Harry.

– Gyere mögöttünk. Ha úgy látod, hogy hátrazuhanna, lökd előre.

– Ha pedig ez nem megy, akkor kuporodj oda, ahol szerinted földet fog érni, hogy puhára essen – mondta Brutál.

– A mindenit – felelte tompán Harry –, az orfeumba kellene menned, amilyen szörnyen vicces vagy.

– Hát igen, van humorérzékem – helyeselt Brutál.

Végül sikerült Johnt fölcipelni a lépcsőn. A legnagyobb félelmem az volt, hogy elájul.

– Kerülj előre, és ellenőrizd, üres-e a raktár – ziháltam Harrynek.

– És mit mondjak, ha nem? – kérdezte Harry, elnyomakodva a hónom alatt. – „Kukucs", aztán jöjjek vissza?

– Ne legyél olyan nagyokos – mordult rá Brutál.

Harry résnyire nyitotta az ajtót, és bedugta a fejét. Úgy éreztem, nagyon sokáig állt ott.

Végül csaknem vidáman húzta vissza a fejét.

– Tiszta a légtér. És csendes.

– Reméljük, így is marad – mondta Brutál.

– Gyerünk, John Coffey, mindjárt otthon vagyunk.

Át tudott vágni a raktárhelyiségen a maga erejéből, de föl kellett segítenünk az irodámba vezető három lépcsőn, azután szinte úgy gyömöszöltük át a kis ajtón. Amióta megint a saját lábán járt, zihálva lélegzett, a szeme üvegesen csillogott, és a legnagyobb rémületemre azt kellett látnom, hogy a szája jobb sarka lefittyed, mint Melindáé, amikor beléptünk a szobájába, és ott találtuk párnákkal fölpolcolva.

Dean meghallott minket, és odasietett a halálsor végében álló asztalától. – Hála istennek! Már azt hittem, sose jöttök vissza, már az is eszembe jutott, hogy elkaptak, vagy az igazgató csukatott le, vagy... – Most először igazából megnézte Johnt, és elakadt a szava. – Szent ég, mi van vele? Úgy néz ki, mint aki haldoklik!

– Dehogy haldoklik... ugye, John? – kérdezte Brutál. A szeme figyelmeztetően villogott Dean felé.

– Hát persze hogy nem, én sem úgy értettem, hogy igazából haldoklik – nevetgélt idegesen Dean –, de a mindenségit...

– Semmi baj – vágtam közbe. – Segíts visszavinni a cellájába.

A dombok ismét körülvették a hegyormot, de most egy olyan hegyormot, amely egymillió éve szenved az eróziótól, csorba és szomorú. John Coffey lassan mozgott, a száján át lélegzett, mint egy öregember, aki túl sokat dohányzott, de legalább ment.

– Mi van Percyvel? – kérdeztem. – Sokat zajongott?

– Eleinte – mondta Dean. – Igyekezett átordítani a szalagon, amit a szájára ragasztottál. Gondolom, káromkodott.

– Egek! – mondta Brutál. – Még szerencse, hogy kifinomult fülünk nem hallhatta.

– Azóta csak időnként rúg egyet-egyet az ajtóba. – Dean annyira megkönnyebbült a láttunkra, hogy egyfolytában hablatyolt, és a szemüvegét tologatta, amely lecsúszkált izzadságtól fénylő orra hegyére. Az ifjú semmirekellő a hátán hevert és brummogott, mint egy szuzafon. A szeme ezúttal rendesen be volt csukva.

Dean látta, hogy Whartont bámulom, és elnevette magát.

– Semmi baj a fickóval! Meg se moccant, amióta ledőlt arra a priccsre. Meghalt a világ számára. Ami Percy időnkénti rugdosódását illeti, arra meg rá se bagóztam. Igazat szólva örültem is neki. Ha semmilyen zajt nem csap, azon kezdek el rágódni, nem fulladt-e meg attól a szalagtól, amit a lepénylesőjére ragasztottál. De nem ez a legjobb. Tudjátok, hogy mi? Olyan nyugalom volt, mint hamvazószerda reggelén New Orleansban! Senki sem járt itt egész éjszaka! – Győzedelmes, örvendező volt a hangja. – Megúsznak, fiúk! Sikerült!

Erről eszébe jutott, hogy miért csináltuk végig az egész komédiát, és rákérdezett Melindára.

– Jól van – mondtam. Elértük John celláját. Csak most kezdett leülepedni bennem, amit Dean mondott: Megúsztuk, fiúk... sikerült.

– Úgy mint... tudod... az egér? – kérdezte Dean. Futólag az üres cellára sandított, ahol Delacroix élt Mr. Jinglesszel, azután a sötétzárka felé, ahonnan az egér származott. Lehalkította a hangját, ahogy akkor szokták az emberek, ha belépnek egy nagy templomba, ahol még a csönd is suttogásnak tűnik. – Ez is... – nyelt egyet. – A fenébe, tudod, mire gondolok. .. ez is egy csoda volt?

Egy pillanatra mindhárman összenéztünk, megerősítve, amit már tudtunk.

– A sír fenekéről hozta vissza, onnan bizony – mondta Harry. – Igen, csakugyan csoda volt.

Brutál kinyitotta a cella kettős zárját, és szelíden betolta Johnt. – Menjél szépen, nagyfiú. Pihenj egy kicsit. Megérdemled. Mi most elintézzük Percyt...

– Ő rossz ember – mondta John halk, gépies hangon.

– Pontosan így van, gonosz, mint egy boszorkánymester – helyeselt Brutál a legvigasztalóbb hangján –, de egy fikarcnyit se aggódj miatta, még a közeledbe sem engedjük. Te csak dőlj le a priccsedre, én meg egy perc múlva hozom neked azt a csésze kávét. Forró lesz és erős. Új embernek fogod magad érezni tőle.

John nehézkesen lezöttyent a priccsére. Azt hittem, hanyatt dől és a fal felé fordul, mint rendesen, de csak ült leejtett fejjel, térdei között lógatva lazán összekulcsolt kezét, és hörögve lélegzett a száján át. Inge alól kicsúszott a Melindától kapott Szent Kristóf-érem, ide-oda lengett a levegőben. Ez majd vigyáz önre, mondta neki az asszony, de John Coffey egyáltalán nem úgy nézett ki, mint akire egy szent vigyáz, hanem mint aki most vette át Melinda helyét annak a sírnak a szélén, amelyről Harry beszélt.

De ekkor nem gondolhattam John Coffeyra.

Visszafordultam a többiekhez. – Dean, hozd Percy pisztolyát és hikoribotját.

– Rendben. – Visszament az asztalhoz, kinyitotta a fiókot, amelyben a fegyver és a bot volt, és odahozta őket.

– Kész? – kérdeztem. Az embereim – jó emberek, és én még sohasem voltam rájuk olyan büszke, mint azon az éjszakán – bólintottak. Harry és Dean egyformán idegesnek látszott; Brutál flegmatikus volt, mint általában. – Rendben. Én beszélek. Minél kevesebbet nyitjátok ki a szátokat, annál jobb, és annál gyorsabban túlesünk rajta... így vagy úgy. Rendben?

Ismét bólintottak. Mély lélegzetet vettem, és odamentem a halálsor sötétzárkájához.

Percy fölnézett és pislogott, amikor a fény ráesett. A padlón ült, a szájára ragasztott szalagot nyalogatta. A tarkójára tapasztott rész meglazult (valószínűleg az izzadság és a hajára kent brillantin miatt), ő pedig még tovább lazította. Még egy óra, és torkaszakadtából elkezd bömbölni segítségért.

Kissé arrébb rúgta magát, amikor beléptünk, majd veszteg maradt. Nyilván rájött, hogy sehová sem mehet, legföljebb a szoba délkeleti sarkába.

Elvettem Deantől a pisztolyt meg a botot, és Percy felé nyújtottam. – Kéred? – kérdeztem.

Gyanakodva nézett rám, azután bólintott.

– Brutál! – mondtam. – Harry! Állítsátok fel!

Lehajoltak, megragadták a kényszerzubbony vászonujja alatt a hónalját, és fölemelték. Olyan közel mentem hozzá, hogy az orrunk csaknem összeért. Éreztem savanyú verejtékszagát. Fürdött az izzadságban, részint az erőlködéstől, hogy szabaduljon a nyugikabátból, vagy mert az ajtót rugdalta, amit Dean is hallott, de azt hiszem, a legtöbb izzadságot inkább csak a félelem fakasztotta: a félelem, hogy mit csinálunk vele, amikor visszajövünk.

Nem lesz semmi bajom, ezek nem gyilkosok, gondolhatta Percy... és akkor talán eszébe jutott az Öreg Füstös, és átfuthatott az agyán, hogy de bizony, valamilyen mértékben gyilkosok vagyunk. Én magam hetvenhétszeresen, több embert öltem meg, mint akármelyik elítélt, akit beszíjaztam, többet, mint amennyit York őrmester tulajdonított magának az első világháborúban. Nem lenne logikus megölni Percyt, de már eddig is logikátlanul viselkedtünk, mondhatta magának, ahogy ott ült, hátrafacsart kézzel, és a nyelvével próbálta feszegetni a szájáról a szalagot. Különben is, a logika nem sok kárt tehet egy ember gondolataiban, ha ez az ember egy párnázott falú szobában ül, olyan takarosan és szorosan összecsomagolva, ahogy a legyet burkolja be a pók.

Ami azt jelenti, hogy ha most nem tudom megértetni vele azt, amit akarok, akkor sohasem fog sikerülni.

– Leveszem a szalagot a szádról, ha megígéred, hogy nem kezdesz el üvölteni – mondtam. – Beszélni akarok veled, nem kánonban vonítani. Mit szólsz ehhez? Csöndben maradsz?

Megkönnyebbülést láttam a szemében. Felfogta, hogy ha beszélni akarok vele, akkor van rá lehetősége, hogy ép bőrrel megússza. Bólintott.

– Ha zajongani kezdesz, akkor visszaragasztom a szalagot – mondtam. – Ezt is érted?

Újabb bólintás, ez alkalommal meglehetősen türelmetlen.

Odanyúltam, megragadtam a lazán lógó szalagvéget, és erősen megrántottam. Hangos reccsenés hallatszott. Brutál összerándult. Percy nyikkant egyet a fájdalomtól, és dörgölni kezdte a száját. Beszélni akart, de rájött, hogy nem fog menni, ha a karja ott van a szája előtt.

– Vedd le rólam ezt a dilikabátot, te szarházi! – köpte oda.

– Egy perc – mondtam.

Most! Most! Most rö...

Pofon csaptam. Megtörtént, még mielőtt tudatosult volna bennem, hogy mit csinálok... bár persze tudtam, hogy megtörténhet. Amikor először beszéltem Moores igazgatóval Percyről, és Hal csupán azt tudta tanácsolni, hogy tegyem előre Delacroix kivégzésekor, már akkor tudtam, hogy megtörténhet. Az ember keze olyan, mint egy félig megszelídített állat; többnyire jól viselkedik, de néha kitör, és belemar az első dologba, ami a szeme elé kerül.

Éleset csattant, mintha egy ág tört volna ketté. Deannek elállt a lélegzete. Percy mérhetetlen elképedéssel bámult rám, a szeme akkorára tágult, hogy majd kiesett. Szája kinyílt, becsukódott, kinyílt, becsukódott, mint halé egy akváriumban.

– Pofa be, és hallgass végig! – mondtam. – Megérdemelted a büntetést azért, amit Dellel műveltél, és tőlünk csak azt kaptad, ami járt. Ez volt az egyetlen mód, hogy megtehessük. Mindnyájan beleegyeztünk, Dean kivételével, aki csak azért tartott velünk, mert megmondtuk, hogy megbánja, ha nem így tesz. Igaz, Dean?

– Igen – suttogta Dean tejfehér arccal. – Igaz.

– És te is meg fogod bánni, hogy egyáltalán a világra jöttél – folytattam. – Gondoskodunk róla, hogy az emberek megtudják, miként szabotáltad el Delacroix kivégzését.

Szabotáltam...!

– És hogy majdnem hagytad Deant meghalni. Annyit jártathatjuk a szánkat, hogy még a nagybátyád protekciójával se fogsz munkát szerezni.

Percy dühösen rázta a fejét. Ezt nem hitte el, talán nem bírta elhinni. Tenyerem nyomával a fakó arcán olyan volt, mint egy jövendőmondó cégtáblája.

– És azt is el tudjuk intézni, hogy ronggyá verjenek. Nem nekünk kell megtenni. Mi is ismerünk embereket, Percy, hát olyan hülye vagy, hogy magadtól nem jöttél rá erre? Ők nem ülnek az állam fővárosában, mégis tudják, hogy kell törvényt tenni bizonyos dolgokban. Olyan emberek, akiknek barátaik vannak itt, testvéreik vannak itt, az apjuk van itt, és boldogok lesznek, ha levághatják az orrát vagy a pöcsét egy magadfajta szarjankónak. Meg fogják tenni, csak azért, hogy valaki, aki kedves nekik, hetente három órával többet sétálhasson a tornaudvaron.

Percy abbahagyta a fejrázást, és csak bámult ránk. Könnyek szöktek a szemébe, de nem csordultak ki. A harag és tehetetlenség könnyei lehettek. Bár talán csak reméltem, hogy így van.

– Na jó, akkor nézd a kellemes oldalát, Percy. Elhiszem, hogy a szád sajog egy kicsit, mert letéptem róla a ragasztót, de máskülönben semmid sem sérült, csupán a büszkeséged... és senkinek sem szükséges tudni róla, csak azoknak, akik itt vannak a szobában. Mi pedig sohasem mondjuk el, igaz, fiúk?

Megrázták a fejüket. – Hát persze hogy nem – mondta Brutál. – A halálsor ügyei a halálsorra tartoznak. Mindig is odatartoztak.

– Te átmész Briar Ridge-be, mi pedig békén hagyunk, amíg itt vagy – mondtam. – Belemész ebbe, Percy, vagy keménykedni akarsz velünk?

Hosszú, tépelődő csend következett – szinte láttam, hogy forognak a fejében a kerekek, amint mérlegeli, majd elveti a különböző lehetőségeket. Végül, azt hiszem, a természet nyers ereje győzött a számítgatásokon: a szalagot levettem a szájáról, de a kényszerzubbony még mindig rajta volt, és valószínűleg borzalmasan kellett már pisilnie.

– Jó – mondta. – Tekintsük lezártnak a dolgot. Most vegyétek le rólam ezt a zubbonyt. Úgy érzem, mintha a vállam...

Brutál előrelépett, félrelökött engem, és megragadta Percy arcát hatalmas mancsával. Percy jobb orcája behorpadt, a balba mély grüberlit vájt Brutál hüvelykujja.

– Még néhány másodperc – mondta. – Először figyelj rám. Itt Paul a nagyfőnök, ezért néha elegánsan kell beszélnie.

Próbáltam emlékezni, miféle elegáns dolgot mondtam Percynek, de nem sokat találtam. Mégis úgy gondoltam, jobb, ha tartom a számat; Percy kellően rémültnek látszott, és én igazán nem akartam lerontani a hatást.

– Az emberek nem mindig fogják fel, hogy az elegancia nem azonos a puhasággal, és ilyenkor jövök én, mert én nem bajlódom az eleganciával, hanem egyenesen kimondom a dolgokat. Ahogy most is egyenes leszek: ha megszeged az ígéretedet, minket valószínűleg kirúgnak innen. De ha megtalálunk – és megtalálunk, ha Oroszországig kell is mennünk –, akkor mi fogunk szétrúgni téged, és nem csupán a seggedet, de minden testnyílásodat, ami csak létezik. Addig dorgálunk, amíg azt nem kívánod, hogy bárcsak halott lennél, azután pedig ecettel kenünk be mindenütt, ahol vérzel. Megértettél?

Percy bólintott, így, hogy Brutál keze összegyűrte puha arcát, kísértetiesen hasonlított az öreg Tütüre.

Brutál elengedte, és hátralépett. Bólintottam Harrynék, aki odalépett Percy mögé, és elkezdte szétcsatolni, kioldozni.

– Jól jegyezd meg ezt, Percy – mondta Harry. – Jól jegyezd meg, és borítsunk fátylat a múltra.

Eléggé ijesztőek voltunk, három mumus kék egyenruhában... ugyanakkor mégis éreztem, hogy valami kétségbeesett tudás csap át rajtam. Tartani fogja a száját egy napig, egy hétig, mialatt tovább mérlegeli a különböző akciók esélyeit, de végül összeadódik két dolog: a protekciójába vetett hite és az, hogy képtelen elviselni a vereséget. És amikor ez megtörténik, akkor kiborítja a bilit. Talán segítettünk megmenteni Melly Moores életét, azzal, hogy elvittük hozzá Johnt, és nem is csináltam volna vissza („Kína minden teájáért sem", ahogy abban az időben mondottuk volt), de végül csak be fogjuk dobni a törülközőt, és a bíró ránk számol. Legfeljebb gyilkossággal tudnánk megakadályozni Percyt, hogy felrúgja a megállapodásunkat, amint egyszer megszabadul tőlünk, és elkezd azon filózni, ami búsítja.

Sietős oldalpillantást vetettem Brutálra, és láttam, hogy ő is tudja. Ez nem lepett meg. Mrs. Howell kis Brutus fiacskája sohasem tárolt káposztalét a két füle között. Egy picit megvonta a vállát, csupán az egyiket és csupán két centire, de ez elég volt. Na és?. mondta ez a vállrándítás. Mi mást tehetünk, Paul? Megtettük, amit meg kellett tennünk, és a lehető legjobban tettük meg.

Igen, méghozzá nem is olyan rossz eredménnyel.

Harry kioldotta a kényszerzubbony utolsó csatját. Percy az undortól és haragtól eltorzult arccal lerántotta magáról, és a földre ejtette. Nem nézett a szemünk közé.

– Adjátok ide a pisztolyomat és a botomat! – mondta. Odaadtam. A fegyvert becsúsztatta a tokjába, a botot fölakasztotta a szokott hurokba.

– Percy, ha meggondolod...

– Ó, pont azt akarom! – mondta, miközben elfurakodott mellettem. – Nagyon keményen el akarok gondolkozni rajta. Most rögtön elkezdem. Úton hazafelé. Valamelyikőtök majd blokkoljon helyettem munkaidő végén. – A sötétzárka ajtajához érve megfordult, és a dühödt szégyennel elegy megvetés gyilkos keverékével nézett ránk, amiből megállapíthattuk, milyen bolondok voltunk, ha reménykedtünk a titoktartásában. – Hacsak természetesen valamelyikőtök nem akarja elmagyarázni, miért távoztam korábban.

Kisietett a sötétzárkából, zaklatottságában megfeledkezve arról, miért olyan széles a halálsor. Ezt a hibát egyszer már elkövette, de megúszta. Másodszor nem fogja megúszni.

Utánamentem a folyosóra, próbáltam valamit kitalálni, hogy lecsitítsam. Nem akartam, hogy ilyen izzadtan és ziláltan, az arcán a tenyerem nyomával lépjen ki az E blokkból. A többiek követtek.

Ami történt, nagyon gyorsan történt; egy perc alatt, vagy talán még annál is sebesebben, mégis mindenre emlékszem. Gondolom, főképp azért, mert hazaérve mindent elmeséltem Janice-nek, ezért megmaradt az agyamban. Ami azután jött – a hajnali megbeszélés Curtis Andersonnal, a kihallgatás, a sajtóértekezlet, amelyre Hal Moores készített föl minket (aki addigra természetesen visszajött), és végül a vizsgálóbizottság az állam fővárosában –, azt sok minden mással együtt zavarossá mosta az emlékezetem, de ami a halálsoron lezajlott, azt nem felejtettem el.

Percy lehajtott fejjel baktatott a halálsor jobb oldalán, és csak annyit mondhatok: egy közönséges fogoly nem érhette volna el, John Coffey azonban nem volt közönséges fogoly. Óriás volt, és a karja is óriásira nőtt.

Láttam, amint hosszú, barna karja kivágódott a rácsok között, és felordítottam: – Vigyázz, Percy, vigyázz! – Percy fordulni kezdett, bal keze megragadta a botja nyelét. De addigra John Coffey olyan erővel rántotta oda a cellájához, hogy Wetmore jobb orcája nekicsapódott a rácsnak.

Percy hörrenve fordult oda Coffeyhoz, és fölemelte a hikoribunkót. John bizonyosan sebezhető volt; a saját arcát is odatapasztotta a rácshoz, olyan erővel, mintha át akarná préselni a fejét a két középső vasrúd között. Ez persze lehetetlen volt, de így látszott. Tapogatózó jobbja rátalált Percy tarkójára, és előrerántotta. Wetmore lecsapott a bunkóval a két vasrúd között John halántékára. Kibuggyant a vér, de John rá se hederített. Odaszorította a száját Percyéhez. Fújást hallottam, mint mikor azember kifújja a tüdejéből a bennszorult levegőt. Percy rángott, mint hal a horgon, szabadulni akart, de nem bírt; John jobbja satuként szorította a tarkóját. Arcuk szinte összeolvadt, mintha szeretők lennének, akik szenvedélyesen csókolóznak a rácsok között.

Percy fojtottan sivított, mintha még mindig le lenne ragasztva a szája, és újból megpróbált szabadulni. Egy pillanatra szétvált a szájuk, láthattam a fekete, kavargó áradatot, amely John Coffeyból zúdult kifelé, bele Percy Wetmore-ba. Ami nem fért be a vonagló szájon, az bement az orrlikakon át. Aztán a nyakszirtjén ismét megfeszült a kéz, és előrántotta, valósággal beletömte Percyt John szájába.

Percy bal keze kinyílt. Féltett hikoribunkója a zöld linóleumra hullott. Sohasem vette fel többé.

Én előre akartam rontani, azt hiszem, előre is rontottam, de vénhedt és recsegős volt minden mozdulatom. A revolverem után kaptam, de a leffentyű még mindig rá volt csatolva a diófa markolatra, nem tudtam kirántani a tokból. Talpam alatt mintha remegett volna a padló, akárcsak az igazgató Cape Cod stílusú takaros házikójának hátsó szobájában. Ebben nem voltam egészen bizonyos, de odafönt felrobbant az egyik bedrótozott izzó. Záporozott az üvegszilánk. Harry döbbenten felordított.

Végre sikerült kicsatolnom a pisztolytáskát, de mielőtt előránthattam volna a 38-ast, John ellökte magától Percyt, és a cellája mélyére hátrált. Fintorgott, úgy törölgette a száját, mintha valami rossz ízűt evett volna.

– Mit csinált? – ordított Brutál. – Mit csinált, Paul?

– Átköpte Percybe azt a valamit, amit kiszívott Mellyből! – válaszoltam.

Percy ott állt Delacroix régi cellájának rácsai előtt. A szeme kerekre nyílt és üres volt, mint egy dupla nulla. A közelébe óvakodtam, azt várva, hogy köhögni és fuldokolni kezd, mint John tette, miután végzett Melindával, de semmi ilyesmit nem csinált, csak állt. Pattintottam az ujjammal a szeme előtt.

– Percy! Hé Percy! Ébresztő!

Semmi. Brutál odajött hozzám, Percy üres arca felé nyújtotta a két kezét.

– Ez nem fog menni – mondtam.

Brutál ügyet se vetett rám. Hangosan kettőt tapsolt éppen Percy orra előtt. Ez hatott – legalábbis úgy tűnt. Percy pillája megrebbent, körülnézett, bávatagon, mint akit fejbe vágtak, és most ocsúdik lassan. Brutálra nézett, aztán rám. Annyi év után most már biztos vagyok benne, hogy egyikünket sem látott, de akkor azt hittem, igen; azt gondoltam, magához tért.

Ellökte magát a rácsoktól, és egy kicsit megbillent. Brutál megtámasztotta. – Nyugi, fiam, jól vagy? – Percy nem válaszolt, csak ellépett Brutál mellett, és az ügyeletes asztala felé indult. Nem mondhatnám, hogy dülöngélt volna, de bizonytalanul járt.

Brutál utánanyúlt. Félrelöktem a kezét.

– Hagyd békén! – Vajon mást mondtam volna, ha tudom, mi történik? 1932 ősze óta ezerszer föltettem magamnak a kérdést, de sohasem tudtam rá válaszolni.

Percy a fejét lógatva megtett tizenkét-tizennégy lépést, azután ismét megállt. Akkor már Vad Bill Wharton cellájánál tartott. Wharton még mindig fújta a trombont. Az egészet átaludta. Ha jól meggondolom, átaludta a tulajdon halálát, vagyis jóval szerencsésebb volt, mint a legtöbben, akik itt végezték. Az biztos, hogy sokkal jobban járt annál, amit érdemelt.

Még mielőtt észbe kaphattunk volna, Percy előrántotta a pisztolyát, odalépett Wharton cellájának rácsához, és mind a hat golyót beleengedte az alvó emberbe. Bumm-bummbumm, bumm-bumm-bumm és kész, amilyen sebesen csak meg tudta húzni a ravaszt. Abban a zárt térben fülsiketítő volt a robaj; amikor másnap reggel elmeséltem Janice-nek, még mindig alig hallottam a saját hangomat, annyira csöngött a fülem.

Odarohantunk mind a négyen. Dean ért oda elsőnek – nem tudom, hogyan csinálta, hiszen mögöttem és Brutál mögött volt, amikor Coffey megragadta Percyt –, de így történt. Elkapta Wetmore csuklóját, hogy kicsavarja a kezéből a fegyvert, de nem volt rá szükség, mert Percy magától is elengedte, és a pisztoly a padlóra hullott. A szeme végigsiklott rajtunk, mintha korcsolya lenne, mi pedig a jég. Halk sustorgás hallatszott, csípős ammóniaszag terjengett, amint Percy hólyagja ellazult, majd egy brrrrzzz és egy penetránsabb szag kíséretében a nadrágja hátsó felét is megtöltötte, miközben egyfolytában a folyosó egyik távoli pontját bámulta. Ezek a szemek, amennyire tudom, soha többé nem láttak semmit a mi világunkból. Ennek az emlékezésnek az eleje táján azt írtam, hogy Percy már Briar Ridge-ben volt, amikor Brutál néhány hónappal később megtalálta Mr. Jingles gurigájának színes szilánkjait, és ezzel nem is hazudtam. Bár sose kapta meg a sarokszobát a ventilátorral, nem nyaggathatta az eszefogyottakat se, de azt hiszem, a külön szobája, az azért meglett.

Végül is volt protekciója.

Wharton az oldalán hevert, hátával a cellája falának támaszkodva. Nem sokat láttam a takarót átáztató és a betonpadlóra fröcsögő véren kívül, a kórboncnok viszont azt mondta, hogy Percy úgy lőtt, mint Annie Oakley. Nem nagyon csodálkoztam, mert eszembe jutott Dean meséje arról, amikor Percy utánavágta a hikoribunkót az egérnek, és alig hajszál híján vétette el. Ez alkalommal rövidebb volt a lő-. távolság, a cél pedig nem mozgott. Egyet az ágyékába kapott, egyet a hasába, egyet a mellébe, hármat a fejébe.

Brutál köhögött, hessegette a lőporfüstöt. Én is köhögtem, de addig észre sem vettem.

– Ennyi – mondta Brutál. A hangja nyugodt volt, de a szemében nem lehetett nem észrevenni a pánik üveges fényét.

Végignéztem a folyosón és láttam, hogy John Coffey a priccse végében ül. A keze most is a térdei között lógott, de a fejét fölemelte, és egy szemet se látszott betegnek. Könnyedén biccentett felém, én pedig nagy meglepetésemre – mint azon a napon, amikor kezet nyújtottam neki – visszabólintottam.

– Mit fogunk most tenni? – dadogta Harry. – Ó, Krisztusom, mit tegyünk most?

Semmit nem tehetünk – válaszolta Brutál ugyanazon a nyugodt hangon. – Sumákolunk. Igaz, Paul?

Az agyam villámgyorsan kapcsolt. Ránéztem Harryre és Deanre, akik rémült kisgyerekként bámultak rám. Ránéztem Percyre, aki a kezét lógatva, tátott szájjal ácsorgott. Végül ránéztem öreg barátomra, Brutus Howellre.

– Nem lesz semmi baj – mondtam.

Percy végre köhögni kezdett. Összegörnyedt, kezével a térdét markolta, valósággal öklendezett. Az arca kivörösödött. Kinyitottam a számat, azt akartam mondani a többieknek, álljanak hátrébb, de már nem volt lehetőségem.

Percy olyan hangot adott ki, ami átmenet volt az öklendezés és az ökörbéka vartyogása között, kinyitotta a száját, és egy felhőnyi fekete, kavargó valamit okádott magából. Annyira sűrű volt, hogy egy pillanatig nem is láttuk a fejét. – Isten irgalmazzon nekünk mondta gyönge, reszketeg hangon Harry. Azután az anyag kifehéredett, olyan vakítóra, mint a frissen esett hó a januári napfényben. Egy pillanattal később a felhő eltűnt. Percy lassan fölegyenesedett, és ismét végigbámult üres tekintetével a halálsoron.

– Mi ezt nem láttuk – mondta Brutal. – Ugye, Paul?

– Nem. Én sem láttam, te sem láttad. Te láttad, Harry?

– Nem – válaszolta.

– Dean?

– Mit kellett volna látnom? – Levette a szemüvegét és tisztogatni kezdte. Azt hittem, elejti, annyira remegett a keze, de valahogy sikerült megtartania.

– „Mit kellett volna látnom", ez jó. De ez csak a belépőjegy. Most figyeljetek az őrsvezetőre, fiúk, és elsőre értsétek meg, mert kevés az időnk. Ez egy egyszerű történet. Ne bonyolítsuk.


3

Mindezt délelőtt tizenegykor meséltem el Jannek; csaknem azt írtam, hogy másnap reggel, de természetesen ugyanaznap történt. Kétségtelenül ez volt életem leghosszabb napja. Körülübelül ugyanúgy mondtam el, mint itt, és azzal fejeztem be, hogy Percy megspékeli ólommal Vad Billt, és Wharton holtan nyúlik el a priccsén.

Nem, ez nem igaz. Valójában azzal az anyaggal fejeztem be, amely Percyből felhozott, a bogarakkal, vagy akármik voltak. Nehéz volt elmondani, még a feleségemnek is, de elmondtam.

Miközben meséltem, Jan hozott nekem egy fél csésze feketekávét. Eleinte annyira remegett a kezem, hogy nem tudtam volna egy tele csészét fölvenni a kiöntés veszélye nélkül. Mire végeztem, a remegés enyhült némiképpen, és éreztem, hogy némi ételt is képes lennék lenyelni: talán egy tojást vagy egy kis levest.

– Az mentett meg bennünket, hogy igazából egyikünknek sem kellett hazudnia.

– Csak egypár dolgot kihagyni – bólogatott a feleségem. – Főképpen apróságokat, mint hogy kicsempésztetek egy halálra ítélt foglyot a börtönből, hogy ő meggyógyított egy haldokló asszonyt, és megőrjítette Percy Wetmore-t azzal, hogy – mit is? – pürésített agydaganatot gyömöszölt le a torkán?

– Nem tudom, Jan – válaszoltam. – Csak azt tudom, hogy ha így folytatod, akkor megeheted te a levest, vagy föletetheted a kutyával.

– Bocsáss meg. De igazam van, nem?

– Igen – bólintottam. – Csak éppen ezzel megúsztuk a – mit? Szökésnek nem nevezheted, de nem volt eltávozás se. A kiruccanást. Még Percy sem mesélhet róla, ha valaha magához tér.

– Ha magához tér – visszhangozta a feleségem. – Elképzelhető?

Megráztam a fejem, jelezve, hogy fogalmam sincs. Pedig volt; nem hittem, hogy Percy valaha is magához tér, sem 1932-ben, se '42-ben, se '52-ben. Ebben igazam is lett. Ottmaradt Briar Ridge-ben, amíg az intézet 1944-ben le nem égett. Tizenhét bentlakó veszett oda a tűzben, de Percy, aki akkor is ugyanolyan néma és üres volt – azóta megtanultam, hogy azt az állapotot katatóniának hívják –, nem volt közöttük. Az egyik őr kivezette, mielőtt a tűz átterjedt volna arra a szárnyra. Egy másik intézetbe került – nem emlékszem a nevére, azt hiszem, nem is fontos –, és 1965-ben halt meg. Amennyire tudom, akkor beszélt utoljára, amikor odaszólt, hogy blokkoljunk helyette a munkaidő végén... hacsak nem akarjuk megmagyarázni, miért távozik korábban.

A dolog iróniája, hogy szinte alig kellett magyarázkodnunk. Percy megőrült és agyonlőtte William Whartont. Ezt mondtuk, és ami azt illeti, minden szó igaz is volt. Amikor Anderson megkérdezte Brutált, hogy viselkedett Percy, mielőtt lőtt volna, Brutál egyetlen szóval válaszolt: „csendesen", mire egy szörnyű pillanatig úgy éreztem, mindjárt hahotázni kezdek. Mert ez is igaz volt, Percy csakugyan csendesen viselkedett, mert szolgálati ideje nagy részében egy szalag volt a szájára ragasztva, és legföljebb annyit mondhatott, hogy mmmm, mmmm, mmmm.

Curtis nyolcig ott tartotta Percyt, aki olyan csöndes volt, mint a trafik előtt álló fából készült indián, csak sokkal hátborzongatóbb. Addigra megérkezett Hal Moores, és komor elszántsággal visszaragadta a kormányrudat. Curtis Anderson hagyta, akkora megkönnyebbüléssel, hogy szinte mi is hallottuk. A megzavarodott, rémült öregember eltűnt; az igazgató sietett oda Percyhez, ragadta vállon nagy kezével és rázta meg, mint Krisztus a vargát.

– Fiam! – bömbölte Percy üres arcába, abba az arcba, amely szerintem máris kezdett viaszosan szétlágyulni – fiam! Hallasz? Beszélj, ha hallasz! Tudni akarom, mi történt!

Percytől természetesen semmit sem tudott meg. Anderson félre akarta vonni az igazgatót, hogy megbeszéljék, miként kezeljék ezt a politikai dinamitot, de Moores nem foglalkozott vele, legalábbis egy ideig, hanem engem hívott magával a halálsor végébe. John Coffey a priccsén hevert, arccal a fal felé, a lába lelógott, mint mindig. Úgy látszott, alszik, és valószínűleg így is volt... bár arra már rájöttünk, hogy ő nem mindig az, aminek látszik.

– Van valami köze annak, ami a házamban történt, ehhez, ami itt történt, a visszaérésetek után? – kérdezte halkan. – Megvédelek benneteket, amennyire tudlak, még ha az állásomba, kerül is, de tudnom kell.

Megráztam a fejem, és amikor megszólaltam, én is halkra fogtam a hangot. Most már tucatnyi smasszer hemzsegett a folyosó végében. Volt, aki Whartont fényképezte a cellájában. Curtis Anderson megfordult, hogy szemmel tartsa, és egy ideig csak az egyetlen Brutál figyelt bennünket: – Nincsen. Mint látod, visszahoztuk Johnt a cellájába, azután kiengedtük Percyt a sötétzárkából, ahová a biztonság kedvéért zártuk. Azt hittem, tombolni fog, de nem így történt. Csak az oldalfegyverét és a botját kérte. Nem mondott semmi mást, csak elindult a folyosón. Aztán amikor odaért Wharton cellájához, előrántotta a pisztolyát és lőni kezdett.

– Gondolod, hogy bent a sötétzárkában... történt valami az agyával?

– Nem.

– Ráadtátok a kényszerzubbonyt?

– Nem. Nem volt rá szükség.

– Nyugodt volt? Nem verekedett?

– Nem volt verekedés.

– Még amikor látta, hogy be akarjátok tenni a sötétzárkába, akkor is nyugodt maradt és nem verekedett?

– Így van. – Némi kedvem támadt, hogy kicsit kiszínezzem a dolgot, adjak egy-két sor szöveget Percy szájába, de fékeztem magamat. Tudtam, hogy minél egyszerűbb a történet, annál jobb. – Nem volt vita. Csak odament az egyik sarokba, és leült.

– Akkor hát nem beszélt Whartonnal?

– Nem.

– Coffeyval sem?

Megráztam a fejem.

– Nem lehet, hogy Percy le akart számolni Whartonnal? Volt ellene valami kifogása?

– Az lehetséges – mondtam még halkabban. – Percy nem figyelt oda, merre jár, Hal. Wharton egyszer kinyúlt a rácson, elkapta, és egy kicsit ráijesztett. – Rövid szünetet tartottam. – Úgy is mondhatod, hogy fölpaprikázta.

– Ennél rosszabb nem történt? Csak... „ráijesztett"?

– Igen, de Percy meglehetősen rosszul viselte. Wharton valami olyasmit mondott, hogy szívesebben hetyegne Percyvel, mint Percy húgával.

– Ühm. – Moores egyre John Coffeyt bámulta, mintha állandó megerősítésre lenne szüksége, hogy Coffey valódi személy, tényleg ebből a világból való. – Ez nem magyarázza meg, mi történt vele, de mégis jóval érthetőbbé teszi, hogy miért éppen Whartonra lőtt és nem Coffeyra vagy valamelyik emberedre. Ami az embereidet illeti, ők ugyanezt fogják mondani, ugye, Paul?

– Igen – feleltem. – És így is lett – mondtam Jannek, belekanalazva a levesbe, amit akkor tett az asztalra. – Előre tudtam.

– Hazudtatok – válaszolta. – Becsaptátok Halt.

Hát ilyen egy feleség, nem? Mindig molyrágást keres az ember legjobb öltönyén, és többször talál, mint nem.

– Ha így akarod nézni, akkor igen. Nem mondtam el neki semmi olyat, amivel nem tudnánk a továbbiakban együtt élni. Hal tiszta. Végül is még csak ott se volt. Otthon ült, a feleségét ápolta, amíg Curtis föl nem hívta.

– Elmondta, hogy Melinda hogy van?

– Akkor nem, mert nem volt rá idő, de amikor Brutállal menni készültünk, ismét beszéltünk egymással. Melly nem sokra emlékszik, de jól van. Fölkelt, járkál. Arról beszél, mit ültet jövőre a virágágyba.

A feleségem csak ült, és egy darabig figyelte, amint eszem, azután azt kérdezte:

– Hal tudja, hogy csoda történt, Paul? Felfogta?

– Igen. Mindnyájan felfogtuk, akik ott voltunk.

– Egyik énem azt kívánja, bárcsak én is ott lettem volna – mondta –, de azt hiszem, a másik boldog, hogy mégsem voltam ott. Ha láttam volna, amint a hályog lehullik Saul szeméről a damaszkuszi úton, alighanem meghaltam volna szívrohamban.

– Dehogy – mondtam, és megdöntöttem a tányért, hogy az utolsó cseppig kikanalazhassam –, valószínűleg főztél volna neki egy levest. Nagyon finom volt, drágám.

– Akkor jó. – De igazából nem érdekelte a leves, a főzés vagy Saul színeváltozása a damaszkuszi úton. A hegyeket nézte az ablakon át, az állat a kezére támasztva, a szeme párás volt, mint a csúcsok a kánikulai reggeleken. Mint amilyen nyári délelőttön megtalálták a Detterick lányokat, gondoltam minden ok nélkül. Miért nem sikoltoztak? A gyilkos bántotta őket; véres volt a veranda és a lépcső is. Akkor miért nem sikoltoztak?

– Szerinted igazából John Coffey ölte meg azt a Whartont, ugye? – kérdezte Janice, amikor végül visszatért a tekintete az ablakból hozzám. – Nem volt az véletlen vagy ilyesmi; úgy gondolod, hogy Percy Wetmore-t használta fegyvernek.

– Igen.

– Miért?

– Nem tudom.

– Elmesélnéd még egyszer, mi történt, amikor kivittétek John Coffeyt a halálsorról? Csak azt a részt.

Megtettem. Elmeséltem, hogyan vágódott ki a rácsok között a csontos kéz, mint ragadta meg John bicepszét – kígyóra emlékeztetett, egy olyan vízi mokaszinkígyóra, amelytől mindnyájan féltünk gyerekkori úszkálásaink idején –, és hogyan mondta neki Coffey, hogy rossz ember. Szinte suttogta.

– Mire Wharton azt válaszolta...? – A feleségem megint kibámult az ablakon, de azért figyelt.

– Wharton azt válaszolta: „Abbion, nigger, ollan rossz vagyok, hogy nincsen párom."

– És kész.

– Igen. Volt egy olyan érzésem, hogy mindjárt történik valami, de semmi sem történt. Brutál lesöpörte Wharton kezét Johnról, és mondta neki, hogy feküdjön le, amit Wharton meg is tett. Kezdett már kidőlni. Mondott még valami olyasmit, hogy a niggereket külön villamosszékbe kellene ültetni, de ez volt minden. Mentünk a dolgunkra.

– John Coffey rossz embernek nevezte.

– Aha. Egyszer ugyanezt mondta Percyről is. Talán nem is egyszer. Nem emlékszem pontosan, hogy mikor, de tudom, hogy megtette.

– De Wharton maga sohasem bántotta meg John Coffeyt, ugye? Úgy, mint Percyt.

– Nem. A celláik is úgy helyezkednek el Wharton fönt van az ügyeletes asztalánál az egyik oldalon, John jóval lejjebb a másikon –, hogy alig láthatták egymást.

– Mondd el még egyszer, hogy nézett ki Coffey, amikor Wharton megragadta.

– Janice, ez nem vezet sehová.

– Talán nem, talán igen. Mondd el újra, hogy nézett ki.

Felsóhajtottam. – Talán leginkább megdöbbentnek mondhattam volna. Levegő után kapkodott. Mint amikor a parton napozol, én pedig odalopódzom, és lelocsolom hideg vízzel a hátadat. Vagy mintha pofon ütötték volna.

– Hát persze – válaszolta. – Amikor megragadták a semmiből, akkor megdöbbent, és egy pillanatra fölébredt.

– Igen – bólintottam. Majd rögtön utána: – Nem.

– Most akkor melyik? Igen vagy nem? – Nem. Nem megdöbbenés volt. Hanem olyan, mint amikor azt akarta, menjek be a cellájába, hogy meggyógyíthassa a fertőzésemet. Vagy amikor azt követelte, hogy adjam oda neki az egeret. Csodálkozott, de nem rendült meg... legalábbis nem egészen... Ó, Jézusom, Jan, nem is tudom.

– Jól van, hagyjuk – válaszolta. – Csak nem tudok rájönni, hogy John miért tette. Egyáltalán nem erőszakos a természete. Ami elvezet egy újabb kérdéshez: hogyan vagy képes megölni, ha igaz a sejtésed a kislányokkal kapcsolatban? Hogy ültetheted bele a villamosszékbe, ha valaki más...

Ugrottam egyet a székben. A könyökömmel meglöktem a tányéromat, leesett a padlóra és összetört. Támadt egy ötletem. Sokkal inkább, a megérzés vezetett, mint a logika, de volt benne valami sötét elegancia.

– Paul! – szólt rám riadtan Janice. – Mi a baj?

– Nem tudom – feleltem. – Semmit se tudok biztosan, de meg fogom tudni, ha lehetséges.


4

A lövöldözés után háromporondos cirkusz következett, az első körben a kormányzóval, a másodikban a börtönnel, és a harmadikban a szegény agyavesztett Percy Wetmore-ral. A porondmester? Nos, az ő szerepét a sajtó különböző úriemberei játszották felváltva. Nem voltak olyan görények, mint manapság – nem engedhették meg maguknak, hogy azok legyenek –, de már akkor is ugyancsak belehúztak, ha ott érezték a koncot a foguk között. Most is ez történt, a produkció egyre nyúlt, és amíg tartott, egész jó volt.

Csakhogy a legmurisabb cirkusz, a legrémítőbb torzszülöttekkel, a legviccesebb bohócokkal és legfenébb vadakkal is elhagyja egyszer a várost. Ennek a miénknek a vizsgálóbizottság vetett véget, ami nagyon különlegesnek és félelmetesnek hangzott, de valójában kezes volt és trehány. Más körülmények között a kormányzó kétségtelenül valakinek a fejét követelte volna ezüsttálon, de nem most. Az unokaöccse, akit a felesége hozott a házasságba, becsavarodott, és megölt egy embert. Egy gyilkost ölt meg – mert legalább az volt, hála istennek –, de akkor is egy olyan embert lőtt le, aki a cellájában aludt, és ez nem valami sportszerű. Ha az ember hozzáveszi, hogy a kérdéses fiatalember bolond maradt, éppen csak nem forgott, akkor érthető, hogy a kormányzó igyekezett lezárni az ügyet, olyan gyorsan, ahogy lehetséges volt.

Utazásunk Moores igazgató házához Harry Terwilliger kocsijával sohasem került napvilágra. Hogy Percyt távollétünk idejére kényszerzubbonyba gyömöszöltük és bedugtuk a sötétzárkába, az sem derült ki. Az sem, hogy William Wharton pukkadásig tele volt kábítószerrel, amikor Percy lelőtte. Miért is került volna? A hatóságoknak semmi okuk sem volt arra gyanakodni, hogy Wharton szervezetében más is lehetett a fél tucat golyón kívül. A boncolóorvos eltávolította őket, a temetkezési vállalkozó beletette egy fenyőfa dobozba, és ezzel vége is lett annak az embernek, aki a Kölyök Billy szavakat tetováltatta a bal felső karjára. Úgy is mondhatjuk, hogy szerencsésen megszabadultunk egy lapát szeméttől.

A zűrzavar mindent összevéve két hétig tartott. Ez alatt az idő alatt még félrefingani sem mertem, nemhogy egy napra elugorjak nyomozni az ötlet nyomán, amely a felfordulás nyitányának reggelén, a konyhaasztal mellett született meg az agyamban. Azt világosan tudom, hogy a cirkusz elhagyta már a várost, amikor egy napon, valamikor november közepe táján, talán tizenkettedikén, bár ebben nem vagyok biztos, bementem dolgozni. Ez volt az a nap, amikor megtaláltam az asztalom közepén azt a papírt, amitől rettegtem: a parancsot John Coffey kivégzésére. Curtis Anderson írta alá Hal Moores helyett, de természetesen attól még éppen olyan törvényes volt, és természetesen Hal kezén is át kellett mennie, mielőtt hozzám ért volna. Elképzeltem, amint Hal ott ül az irodai asztalánál, kezében ezzel a papírdarabbal, ott ül, a feleségére gondol, akinek csodájára járnak az indianolai kórház orvosai, ugyanazok, akik Melindának kézbesítették a kivégzési parancsot, de John Coffey eltépte. Most úgy fordult, hogy John Coffey indul el a halálsoron. Ki lesz közülünk, aki meg tudja állítani? Ki az közülünk, aki meg akarná állítani? A kivégzést november huszadikára tűzték ki. Három nappal azután, hogy megkaptam a parancsot – azt hiszem, tizenötödikén –, betelefonáltattam Janice-szel, hogy beteg vagyok. Egy csésze kávéval később már északnak tartottam rossz rugójú, de máskülönben megbízható Fordomon. Janice megcsókolt, amikor elindultam, és sok szerencsét kívánt; megköszöntem, noha már magam se tudtam, mi lenne a szerencse: ha megtalálnám, amit keresek, vagy ha nem találnám meg. Csak azt tudtam biztosan, hogy nincs kedvem vezetés közben énekelni. Azon a napon semmiképpen.

Délután háromra jócskán bent jártam a hegyek között. Éppen zárás előtt értem oda a Purdom megyei bíróságra, átnéztem néhány följegyzést, azután meglátogattam a seriffel, akit a tisztviselő riasztott, hogy valami idegen turkál a helyi csontvázak között. Catlett seriff tudni akarta, mi az ördögöt keresek itt. Elmondtam neki. Catlett átgondolta a dolgot, azután mondott nekem valami érdekeset. Kijelentette, hogy letagad minden szót, ha nyilvánosságra jut, és amit mond, annak nincs bizonyító ereje, de mégis valami. Tényleg az volt. Ezen töprengtem egész úton hazafelé, majd éjszaka, amikor sok idő jutott a gondolkodásra és alig valami az alvásra az ágy rám eső részén.

Másnap akkor keltem, amikor a nap még csak ígéret volt a keleti látóhatáron, és elindultam délnek, Trapingus megye irányába. Messziről elkerültem Homer Cribust, azt a víztől repedező nagydarab bélzsákot, és inkább Rob McGee-vel beszéltem. McGee egyáltalán nem akarta hallani, amit mondandó voltam. A legkevésbé sem akarta hallani. Egy ponton meglehetősen bizonyosra vettem, hogy szájon vág, csak hogy ne kelljen hallania, amit mondok, de végül beleegyezett, hogy kimegy és föltesz Klaus Dettericknek pár kérdést. Azt hiszem, főként azért, hogy ne én tegyem fel őket.

– Alig harminckilenc éves, de öreg embernek látszik – mondta McGee –, nincs szüksége valami okostóni smasszerre, aki detektívnek hiszi magát, és fölkavarja, most, amikor kezd egy kicsit enyhülni a gyásza. Maga itt vár meg a városban. Nem akarom, hogy hallótávolságra megközelítse a Detterick-tanyát, én képes vagyok akármit kiszedni Klausból. Ha unatkozik, egyen egy pitét a kantinban, azon rágódhat.

– Kettőt ettem, és tényleg rágódtam rajtuk.

Amikor McGee belépett a kantinba és leült mellém a pulthoz, megpróbáltam az arcáról olvasni, de nem sikerült. – Na? – kérdeztem.

– Jöjjön el hozzám, ott majd beszélgetünk – mondta. – Ez a hely kicsit túl forgalmas az ízlésemnek.

Végül Rob McGee elülső verandáján tartottuk meg a tanácskozást. Jól bebugyoláltuk magunkat, és vacogtunk, mert Mrs. McGee nem tűrt dohányzást a házban. Korát megelőző asszony volt. McGee beszélt egy darabig, és úgy nézett ki, mint akinek egyáltalán nem tetszik, amit a saját szájából hall.

– Ugye tudja, hogy ez nem bizonyít semmit? – kérdezte, amikor végzett. A hangja ingerült volt, és agresszíven bökdösött felém a maga sodorta cigarettával, ahogy beszélt, de az arca zöld volt. Mindketten tudtuk, hogy nem minden bizonyíték, amit az ember egy bírósági tárgyaláson lát és hall. Szerintem ez volt McGee seriff életének egyetlen pillanata, amikor olyan vidéki bunkó szeretett volna lenni, mint a főnöke.

– Tudom – feleltem.

– És ha arra gondol, hogy perújrafelvételt kezdeményez ezen az alapon, akkor jobb, ha meggondolja, senor. John Coffey nigger, és Trapingus megyében rettentő különösen venné ki magát, ha perújrafelvételt kezdeményeznének holmi niggerek miatt.

– Ezt is tudom.

– Akkor hát mi a szándéka?

Kipöccintettem a korlát fölött a cigarettámat az útra, azután fölálltam. Ideje volt megkezdeni hosszú, hideg hazautamat, és minél hamarabb indulok, annál hamarabb érek a végére. – Bárcsak tudnám, McGee seriffhelyettes – mondtam –, de nem tudom. Az egyetlen, amit tudok, az az, hogy hiba volt megennem a második pitét.

– Mondok valamit, nagyokos – mondta, még mindig tompa ingerültséggel. – Ki se kellett volna nyitnia ezt a Pandora szelencéjét.

– Nem én nyitottam ki – válaszoltam, és hazahajtottam.

Későn, éjfél után értem haza, de a feleségem várt rám. Sejtettem, hogy így lesz, de azért szívmelengető volt látni őt és érezni nyakamra fonódó karját, hozzám simuló szép, kemény testét. – Hello, idegen – mondta, és megérintett odalent. – Hát ezzel a fickóval nincs semmi baj. Olyan egészséges, mint a makk.

– Igen, asszonyom – mondtam, és a karjaimba kaptam. Bevittem a hálószobába, és szeretkeztünk, és amikor elértem a csúcspontot, John Coffey vég nélkül síró szemére gondoltam. Meg arra, hogy Melinda Moores azt mondta: azt álmodtam, hogy a sötétben vándorolsz, akárcsak én.

Még mindig ott feküdtem Janice-en, a karja a nyakamat ölelte, combjaink összegabalyodtak, amikor magam is sírva fakadtam.

– Paul! – kiáltotta megrendülten és riadtan. Nem hiszem, hogy egész házasságunk alatt tíznél több alkalommal látott volna könnyezni. Rendes körülmények között nem voltam egy sírós ember. – Paul, mi a baj?

– Mindent tudok, amit tudni lehet – mondtam könnyek között. – Túlságosan is sokat, ha az igazságra vagy kíváncsi. Nem egészen egy hét múlva villamosszékbe kell ültetnem John Coffeyt, holott William Wharton gyilkolta meg a Detterick lányokat. Vad Bill volt a tettes.


5

Másnap ismét összejött a konyhában ugyanaz a társaság, amely Delacroix elfuserált kivégzése után nálunk ebédelt. Ez alkalommal volt egy ötödik tagja is haditanácsunknak: a feleségem. Jan győzött meg róla, hogy beszéljek a többiekkel; nekem az volt az első gondolatom, hogy jobb, ha nem teszem. Hát nem elég nagy baj az, kérdeztem, hogy mi tudjuk az igazat?

– Ebben a kérdésben nem gondolkodsz világosan – válaszolta a feleségem. – Valószínűleg azért, mert még mindig zaklatott vagy. A legrosszabbat már tudják, azt, hogy Johnt olyan bűnért ítélték el, amit nem követett el. Ez, ha egyáltalán lehetséges, egy kicsit javít a helyzeten.

Ebben nem voltam biztos, de belenyugodtam a döntésébe. Nagy felzúdulásra számítottam, amikor elmondtam Brutálnak, Deannek és Harrynek, amit tudtam (bizonyítani nem lehetett, de azért nagyon jól tudtam), ám elgondolkodó csend követte a szavaimat. Majd, miután vett egy újabb darabot Janice kétszersültjéből és hatalmas adag vajat kent rá, megszólalt Dean:

– Gondolod, hogy John ezt látta? Látta, amint Wharton végez a kislányokkal, talán még azt is, ahogy megerőszakolja őket?

– Azt hiszem, ha látja, akkor igyekszik megakadályozni – mondtam. – Esetleg menekülés közben láthatta Whartont, de később elfeledkezett róla.

– Hát persze – válaszolta Dean. – Különleges ember, de nem okos. Csak akkor jött rá, hogy Wharton az, amikor az kinyúlt a cellája rácsai között és megérintette.

– Ezért látszott olyan meglepettnek... – bólogatott Brutál. – Annyira döbbentnek. Emlékszel, mekkorára nyílt a szeme?

Bólintottam. – Percyt fegyverként használta Wharton ellen, ahogy Janice mondta, és éppen ez ütött szöget a fejembe. Miért akarná megölni John Coffey Vad Billt? Percyt talán igen ott, az orra előtt taposott rá Delacroix egerére, ő égette el elevenen Delacroix-t, és ezt John is tudta –, de Wharton? Wharton velünk balhézott így vagy úgy, de Johnnal soha, legalábbis amennyire én tudom. Alig váltottak egy tucat szót egész idő alatt, amíg együtt voltak a halálsoron, annak is a felét az utolsó éjszakán. Miért akarná megölni? Wharton Purdom megyéből való volt, és az ottani fehér srácok észre se veszik a négert, hacsak az útjukba nem áll. Akkor hát miért tette? Mit látott vagy érzett, mikor Wharton megérintette, ami olyan rossz volt, hogy félretette neki a Melly testéből kiszívott mérget?

– És ezzel félig megölte magát is – tette hozzá Brutál.

– Inkább háromnegyedig. Csak a Detterick ikrek esete jutott eszembe, ami van olyan szörnyű, hogy megindokolja John tettét. Azt mondtam magamban, hogy ostobaság, túlságosan sok benne a véletlen egybeesés, ez nem lehet. Azután eszembe jutott, mit írt Curtis Anderson az első feljegyzésben Whartonról: hogy bolond, és hogy a fegyveres rablás előtt, amikor megölte azokat az embereket, végigkóborolta az államot. Végigkóborolta az államot. Ez szöget ütött a fejembe. Azután ott volt az az eset, amikor az érkezésekor megpróbálta megfojtani Deant. Erről eszembe jutott...

– A kutya – vágott közbe Dean, és a nyakát dörzsölte, ahol Wharton rádobta a láncot. Szerintem észre se vette, mit csinál. – Hogy kitörte a kutya nyakát.

– Mindenesetre elmentem Purdom megyébe, hogy utánanézzek Wharton bírósági aktáinak, mert nálunk csak azok vannak – a gyilkosságokról –, amelyeket elküldték a halálsorra. Más szóval, ez a pályafutás vége. Én a kezdetekhez akartam eljutni.

– Sok van a füle mögött? – kérdezte Brutál.

– Sok. Vandalizmus, apró tolvajlások, szénakazlak felgyújtása, még robbanószer lopása is: egy barátjával elemeltek egy dinamitrudat, és föl is robbantották egy pataknál. Korán kezdte, tízéves korában, de amire kíváncsi voltam, azt nem találtam. Azután beállított a seriff, hogy ki vagyok, mit csinálok, és ez igazán szerencse volt. Hazudtam, azt mondtam neki, hogy egy ellenőrzésnél egy csomó képet találtunk Wharton matracában meztelen kislányokról. Azt mondtam, tudni akarom, volt-e Whartonnak valami pedofiliás ügye, mert fönt Tennessee-ben van néhány megoldatlan eset, amelyekről hallottam harangozni. Óvatos voltam, nem említettem a Detterick ikreket. Szerintem neki se jutottak eszébe.

– Hát persze hogy nem – mondta Harry. – Miért jutott volna? Végül is azt az ügyet megoldották.

– Azt mondtam, úgy érzem, semmi értelme ezt az ötletet tovább erőltetni, mivel Wharton iratai között egyetlen hasonló eset sincs. Úgy értem, tele van a dossziéja, de ilyen ügy egy sem szerepel benne. Ekkor a seriff – a neve Catlett – elnevette magát, és azt mondta, hogy egy ilyen bolondgombának, mint Bill Wharton, nem minden esete kerül be az irattárba, és egyébként is mit számít? Úgyis meghalt.

– Azt válaszoltam, hogy csak a saját kíváncsiságom sarkall, semmi egyéb, és ettől megnyugodott. Hátravitt az irodájába, leültetett, adott egy csésze kávét, egy fánkot, és elmesélte, hogy tizenhat hónappal ezelőtt, amikor Wharton épphogy betöltötte a tizennyolcat, a megye nyugati felében egy ember rajtakapta a csűrben a lányával. Nem pontosan erőszakról volt szó; a pasas úgy írta le Catlettnek, hogy „nem volt több egy kis fingerlinél". Bocsáss meg, drágám.

– Semmi baj – mondta Janice, de elsápadt.

– Mennyi idős volt az a lány? – kérdezte Brutál.

– Kilencéves – válaszoltam. Megborzadt.

– Az illető maga is utánajárt volna Whartonnak, ha van néhány testes bátyja vagy nagybátyja, akik segíthetnek, de nem volt. Így hát elment Catletthez, de világosan leszögezte, hogy csak figyelmeztetni akarja Whartont. Senki sem szeret ilyen csúnya történetet szellőztetni. Egyébként C. seriff egy ideje már foglalkozott Wharton bolondériáival – ő vitette el a javítóba valami nyolc hónapra, amikor Billy tizenöt éves volt –, és most úgy döntött, hogy ami sok, az sok. Magával vitte három helyettesét, és kiment Whartonékhoz, félretolta Wharton nagyságát, amikor bőgni és vonyítani kezdett, utána figyelmeztette Mr. William „Kölyök Billy" Whartont, hogy mi történik, ha nagydarab, pattanásos képű fattyak olyan lányokat visznek föl a szénapadlásra, akik nemhogy nem menstruálnak, de még nem is hallottak róla, hogy ilyesmi létezik. „Jól megdorgáltuk a kis szarházit – mondta Catlett. Addig figyelmeztettük, amíg a feje vérzett, a válla kifordult, és a segge marhára közel járt a szétrepedéshez."

Brutál akaratlanul fölnevetett. – Ez tényleg Purdom megyei stílus – mondta.

– Többé-kevésbé három hónappal ezután Wharton lelépett otthonról, és belevágott abba a kóborlásba, amely a fegyveres rablással végződött – folytattam. – Meg a gyilkosságokkal, amelyek hozzánk vezették.

– Tehát egyszer már csinált valamit egy kiskorú lánnyal – mondta Dean. Levette a szemüvegét, rálehelt, megtisztogatta. – Messze kiskorúval. Egy alkalom nem jelent éppen szokást, igaz?

– Egy ember nem csak egyszer csinál ilyesmit – felelte a feleségem, majd úgy összeszorította a száját, hogy csaknem eltűnt.

Ezután elmeséltem látogatásomat Trapingus megyében. Rob McGee-hez sokkal őszintébb voltam, de nem is volt más választásom. Fogalmam sincs, milyen mesét adhatott be Mr. Dettericknek, de az a McGee, aki leült mellém a kantinban, legalább hét évvel öregebbnek látszott.

Május közepén, egy hónappal a rablás és a gyilkosságok előtt, amelyek véget vetettek Wharton rövid életű zsiványkarrierjének, Klaus Detterick a csűrt festette (és egy füst alatt Bowser mellette levő kutyaházát is). Nem akarta, hogy a fia mászkáljon a magas állványokon, meg amúgy is az iskolában volt, így hát fölfogadott valakit. Egy elég rendes, nagyon csöndes fickót. Három napig dolgoztak együtt. Nem, a fickó nem aludt a házban, Detterick nem volt annyira bolond, hogy azt képzelje, a rendesség és hallgatagság minden esetben biztonságot jelent, főleg mostanában, amikor annyi kétes hajléktalan alak mászkál az utakon. Egy családos férfi legyen óvatos. A pasasnak amúgy sem volt szüksége szállásra; azt mondta Dettericknek, hogy a városban vett ki szobát Eva Price-nál. Tényleg volt egy ilyen nevű nő a városban, és csakugyan adott ki szobákat, de májusban egyetlen olyan lakója sem volt, akire illett Detterick kisegítőjének személyleírása, csak a szokásos kockás zakós, keménykalapos pasik árumintával teli kofferrel, más szóval vigécek. Ezt McGee mondta el, mert annyira nyugtalanította a dolog, hogy visszafelé jövet a Detterick-tanyáról megállt Mrs. Price-nál, és ellenőrizte a dolgot.

– Ha így is van – tette hozzá –, nem tiltja a törvény, hogy emberek kint aludjanak az erdőben, Mr. Edgecombe. Magam is megtettem párszor.

A felfogadott mázoló nem aludt a Detterick-házban, de kétszer is ott ebédelt. Láthatta Howie-t. Láthatta a lányokat, Corát és Kathe-t. Hallhatta a csacsogásukat, mondjuk, arról, mennyire várják a közelgő nyarat, mert ha jól viselkednek, és az idő is jó, akkor a mami néha megengedi, hogy kint aludjanak a verandán, ahol úgy csinálhatnak, mintha pionírfeleségek lennének, akik ekhós szekéren vágtak át a Nagy Síkságon.

Szinte láttam, amint ott ül az asztalnál, eszi a sült csirkét meg Mrs. Detterick rozskenyerét, farkastekintetét elfátyolozva hallgatózik, bólogat, mosolyog egy kicsit, és mindent elraktároz magában.

– Ez nem vall arra a vademberre, akiről akkor meséltél, mikor először lépett a halálsorra, Paul – kételkedett Janice. – Egy fikarcnyit sem.

– Mert maga nem látta az indianolai kórházban, asszonyom – felelte Harry. – Csak állt ott, a szája tátva, a pucér segge kilógott hátul a kórházi pizsamából. Nekünk kellett felöltöztetni. Azt hittük, hogy lenyugtatták, vagy hiányzik egy kereke. Nem így volt, Dean?

Dean biccentett.

– Egy nappal azután, hogy végzett a kunyhóval, és elment, egy ember, aki kendőt kötött az arcára, kirabolta Jarvisben a Hampey-fuvarvállalatot – folytattam. – Elvitt hetven dollárt, továbbá egy 1892-es ezüstdollárt, a fuvaros szerencsepénzét. Ez a pénz Whartonnál volt, amikor letartóztatták, és Jarvis alig harminc mérföldnyire esik Teftontól.

– Így hát ez a rabló... ez a vadember... véleményed szerint megállt három napra, hogy segítsen Klaus Dettericknek befesteni a csűrt – mélázott a feleségem. – Velük ebédelt, és mondta, hogy kérnék még egy kicsike borsót, mint a rendes emberek.

– A legrémítőbb az ilyen alakoknál, hogy mennyire nem lehet őket kiszámítani – szólt Brutál. – Talán azt tervezte, hogy megöli Detterickéket és kirabolja a házukat, azután megváltoztatta a szándékát, mert egy felhő rosszkor takarta el a napot, vagy valami hasonló. Lehet, hogy csak dekkolni akart egy kicsit. De a legvalószínűbb, hogy már akkor megakadt a szeme a két kislányon, és kitervelte, hogy visszajön, így gondolod, Paul?

Bólintottam. Hát persze hogy így gondoltam. – Aztán ott van a név, amelyen bemutatkozott Dettericknek.

– Milyen név? – kérdezte Jan.

– Will Bonney.

– Bonney? Nem...

– Ez volt Kölyök Billy igazi neve.

– Ó! – a szeme kitágult. – Ó! Akkor hát megmenthetitek John Coffeyt! Hála istennek! Csak annyi a dolgotok, hogy mutattok egy képet Mr. Dettericknek William Whartonról... kell lenni róla egy fényképnek...

Feszengve összenéztünk Brutállal. Dean valamivel reménykedőbbnek látszott, Harry viszont lenézett a kezére, mintha hirtelen rettenetesen érdekelni kezdte volna körmeinek állapota.

– Mi a baj? – kérdezte Janice. – Miért bámultok így egymásra? Ennél a McGee nevű embernél biztosan van...

– Én derék embernek láttam Rob McGee-t, és azt hiszem, nagyon jó bűnüldöző – feleltem –, de Trapingus megyében ő nulla. A hatalom Cribus seriff, és azon az alapon, amit én összeszedtem, ő akkor fog perújrafelvételt kérni a Detterick-ügyben, amikor a pokolban havazik.

– De hát... ha Wharton ott volt... ha Detterick azonosítani tudja képről, és tudják, hogy ott volt...

– Az, hogy májusban ott volt, nem jelenti azt, hogy visszajött júniusban, és megölte az ikreket – vágott közbe Brutál. Halk, szelíd hangon beszélt, ahogy olyanhoz szól az ember, akinek a családjában meghalt valaki. Egyrészt ott van ez a fickó, aki segített Klaus Dettericknek lefesteni egy csűrt, azután elment. Kiderült, hogy mindenféle helyeken bűnöket követett el, de semmit sem lehet felhozni ellene abban a három májusi napban, amikor Teflonban lógott. Másrészt itt van ez a nagy néger, ez a hatalmas néger, akit ott találtak a folyóparton, a meztelen, halott kislányokkal a karjaiban. Megrázta a fejét.

– Paulnak igaza van, Jan. McGee-nek lehetnek kétségei, de ő nem számít. Cribus az egyetlen, aki perújrafelvételt kérhet, ő pedig nem akarja elrontani azt, amit hepiendnek képzel. „Egy nigger volt – gondolja –, semmi esetre sem közülünk való. Remek. Fölmegyek Cold Mountainba, bekapok egy sültet meg egy kori sört Manél, azután megnézem, ahogy megsütik, és azzal vége."

Janice egyre rémültebb arccal hallgatta, azután hozzám fordult:

– De McGee hitt neked, ugye, Paul? Látom az arcodon. McGee seriffhelyettes tudja, hogy nem a megfelelő embert tartóztatták le. Ő nem tud kiállni a seriffel szemben?

– Ha kiáll, annak az az egy eredménye lehet, hogy elveszti az állását – mondtam. – Igen, azt hiszem, a szíve mélyén tudja, hogy Wharton volt a tettes. De mondani azt mondja magában, hogy ha tartja a száját és tovább játszik, amíg Cribus visszavonul vagy halálra zabálja magát, akkor ő kapja meg a posztját. És akkor minden másképpen lesz. Szerintem ezt mondogatja magának, hogy aludni tudjon. És valószínűleg van valami, amiben nem is nagyon különbözik Homertől. Azt mondja magában: „Végül is csak egy néger. Nem ugyanaz, mintha egy fehér embert akarnának megpörkölni."

– Akkor nektek kell föllépnetek – mondta Janice, és a vérem megfagyott kétséget nem ismerő, határozott hangja hallatán. – Álljatok elő, mondjátok el nekik, mire jöttetek rá.

– És hogyan mondjuk el, amire rájöttünk, Jan? – kérdezte Brutál ugyanolyan halkan. – Netán meséljünk arról, hogyan ragadta meg Wharton Johnt, miközben kifelé igyekeztünk vele a börtönből, hogy csodát tegyen az igazgató feleségével?

– Nem, természetesen nem, de... – Látta, milyen vékony a jég arrafelé, így más irányba siklott tovább. – Akkor hazudjatok! – mondta. Dacosan meredt Brutálra, azután rám. Elég tüzes volt a pillantása, hogy pipára lehessen gyújtani róla, annyit mondhatok.

– Hazudjunk – ismételtem. – Mivel kapcsolatban?

– Arról, hogy miért mentél előbb Purdom, aztán Trapingus megyébe! Eredj oda ahhoz a kövér, öreg Cribus seriffhez, és mondd azt, hogy Wharton elmondta neked, hogy ő erőszakolta és gyilkolta meg a Detterick lányokat. Hogy bevallotta. – Egy pillanatra Brutálra vetette izzó tekintetét. – Te meg igazolhatnád, Brutus. Mondhatnád, hogy ott voltál, amikor Wharton bevallotta, magad is hallottad. Lehet, hogy Percy is hallotta, és valószínűleg ettől zökkent ki. Lelőtte Whartont, mert nem bírta elviselni a gondolatot, hogy mit művelt azokkal a gyermekekkel. Ez rágta bele magát az agyába. Csak... Mi van? Mi az már megint, az isten szerelmére?

Most már nemcsak én és Brutál, de Harry és Dean is szörnyülködve néztek rá.

Sohasem jelentettünk ilyesmit, asszonyom – felelte Harry. Mintha egy gyermekhez beszélne. – Az első dolog, amit kérdeznének, hogy miért csak most tesszük. Kötelességünk mindent jelenteni, amit a fiaink mondanak a régebbi bűneikről. A magukéról vagy bárki máséról.

– Nem mintha hinnénk nekik – tette hozzá Brutál. – Egy olyan ember, mint Vad Bill Wharton, mindenfélét összehazudozik, Jan. Bűnökről, amelyeket elkövetett, nagykutyákról, akiket ismert, asszonyokról, akiket lefektetett, gólokról, amelyeket a gimnáziumban lőtt, még a nyomorult időjárásról is.

– De... de... – Janice arcáról lerítt a kínlódás. Odamentem, a karjára tettem a kezemet, de lesöpörte. – De hát ott volt! Ő festette be azt a rohadt csűrt! VELÜK EBÉDELT!

– Eggyel több ok, hogy magának tulajdonítsa a bűntettet – hűtötte le Brutál. – Mit árthat? Miért ne dicsekedne vele? Végül is egy embert nem lehet kétszer megsütni.

– Na nézzük csak, jól értettem-e. Mi itt ennél az asztalnál nemcsak azt tudjuk, hogy John Coffey nemhogy nem ölte meg a lányokat, de még igyekezett is megmenteni az életüket. McGee seriffhelyettes ezt természetesen nem tudja, de elég tisztán látja, hogy az az ember, akit ezekért a gyilkosságokért halálra ítéltek, nem követte el azokat. És mégsem... mégsem... nem kérhettek perújrafelvételt. Nem tárgyaltathatjátok újra az ügyet.

– Hát igen – válaszolta Dean. Dühödten pucolta a szemüvegét. – Körülbelül erről van szó.

Jan csak ült ott lehajtott fejjel, és gondolkodott. Brutál mondani kezdett volna valamit, de én fölemeltem a kezem, hogy elhallgattassam. Nem hittem benne, hogy Janice ki tud ötölni valamilyen módot, amivel kihúzhatja Johnt a siralomházból, de azt sem hittem, hogy lehetetlen. Félelmetesen okos asszony volt az én feleségem. És félelmetesen elszánt. Ez az a párosítás, amely időnként hegyeket mozgat meg.

– Jól van – mondta végül. – Akkor magatoknak kell kihoznotok.

– Tessék? – kérdezte Harry elhűlten. És rémülten.

– Meg tudjátok tenni. Egyszer már megtettétek, igaz? Megint megcsináljátok. Csakhogy ez alkalommal nem viszitek vissza.

– És Edgecombe asszony meg is magyarázza a kölkeimnek, hogy miért ül a papájuk? – kérdezte Dean. – Azzal a váddal, hogy segített megszöktetni a börtönből egy gyilkost?

– Semmi ilyesmire nem lesz szükség, Dean; kidolgozunk egy tervet. Úgy fog kinézni, mint egy igazi szökés.

– Akkor olyan tervet gondoljon ki, amit egy olyan pasi is végre tud hajtani, aki még arra sem emlékezik, hogyan kell megkötni a cipőfűzőjét – tanácsolta Harry. – Úgy talán elhiszik.

Jan elbizonytalanodva nézett rá.

– Nem lenne semmi haszna – folytatta Brutál. – Még ha kigondolunk is valamit, abból se sülne ki semmi jó.

– Miért nem? – A feleségem hangja olyan volt, mint aki rögtön elsírja magát. – Mi a fészkes fekete fenéért nem?

– Azért, mert ez egy kétméteres, kopasz fekete ember, akinek alig van annyi esze, hogy magától egyék – mondtam. – Mit gondolsz, meddig tartana, hogy ismét elkapják? Két óráig? Hatig?

– Korábban is mászkált, anélkül hogy magára vonta volna a figyelmet – válaszolta Janice. Egy könnycsepp futott végig az arcán. Dühösen letörölte a keze fejével.

Ez csakugyan igaz volt. Írtam pár levelet néhány délebbre élő rokonomnak és barátomnak, megkérdeztem, nem olvastak-e valamit az újságokban egy férfiról, akire illett John Coffey leírása. Bármit. Janice is ugyanezt tette. Addig csupán egyetlen visszajelzés érkezett, az alabamai Muscle Shoalsból. Forgószél rontott rá egy templomra, amelyben éppen énekkari próba folyt – ez 1929-ben volt –, és egy hatalmas fekete ember kimentett két fickót a romok közül. A szemtanúk szerint mindkettő halottnak tűnt, de kiderült, hogy még csak komolyabb sérülés sem esett rajtuk. Valóságos csodának látszott, mondta az egyik tanú. A fekete, egy vándormadár, akit a templom papja fogadott föl egy napra, a nagy kavarodásban eltűnt.

– Igazad van, így volt – bólintott Brutál. – De ne felejtsd, még azelőtt csavargott így, hogy halálra ítélték volna két kislány megerőszakolásáért és meggyilkolásáért.

Janice csak ült, nem válaszolt. Majdnem egy percig ült így, azután valami olyasmit csinált, ami csaknem annyira megdöbbentett, mint amennyire az én hirtelen sírásom megrémítette őt. Kinyújtotta a kezét, és egyetlen lendületes mozdulattal mindent lesöpört az asztalról: tányérokat, poharakat, csészéket, evőeszközöket, a kelkáposztás tálat, a tökfőzelékes tálat, a szeletelt sonkás tányért, a tejet, a jeges teás kancsót. Az egész mindenségből katyvasz lett odalent a padlón.

– Mi a franc! – kiáltotta Dean, és olyan hirtelenséggel ugrott föl az asztaltól, hogy majdnem hanyatt esett.

Janice nem törődött vele, csak Brutállal és velem, főleg velem. – Csakugyan meg akarjátok ölni, ti gyávák? – kérdezte. – Csakugyan megöltök egy embert, aki megmentette Melinda Moores életét, aki meg akarta menteni annak a két kislánynak az életét? Legalább egy feketével kevesebb lesz a világon, nem igaz? Majd ezzel vigasztalhatjátok magatokat. Egy niggerrel kevesebb.

Fölállt, ránézett a székére, és nekirúgta a falnak. A szék felborult, bele a kiömlött tökfőzelékbe. Megfogtam a csuklóját, de kirántotta a kezemből.

– Ne érj hozzám! – mondta. – Mához egy hétre ilyenkor már gyilkos leszel, semmivel sem jobb, mint az a Wharton, úgyhogy ne érj hozzám!

Kiment a hátsó verandára, a kötényét az arcára húzta, és zokogni kezdett. Mi négyen összenéztünk. Egy darabig csak álltam, azután elkezdtem eltakarítani a rendetlenséget. Először Brutál csatlakozott hozzám, azután Harry és Dean is. Amikor többé-kevésbé tipp-topp volt a konyha, elmentek. Egy szólt se szóltunk egész idő alatt. Nem volt már mit mondani.


6

Akkor éjszaka szabadnapos voltam. Ültem kis házunk nappalijában, cigarettáztam, hallgattam a rádiót, figyeltem, hogyan emelkedik fel a sötét a földről, hogy elnyelje az eget. Nincs semmi bajom a televízióval, de nem szeretem, ahogy elfordítja az embereket a világtól, hogy semmi mást ne nézzenek, mint annak üveges mását. Legalábbis ebben az értelemben a rádió jobb volt.

Janice bejött, letérdelt a székem karfája mellé, megfogta a kezem. Kis ideig egyikünk se szólt egy szót sem, csak hallgattuk Kay Kyser előadását a zenei műveltség alapjairól, és figyeltük a feljövő csillagokat. Nekem így is jó volt.

– Nagyon sajnálom, hogy gyávának neveztelek – mondta. – Jobban szégyellem, mint bármit, amit valaha mondtam a házasságunk alatt.

– Még annál is jobban, mint amikor táborozni mentünk, és büdös állatnak hívtál? – kérdeztem, azután elnevettük magunkat, váltottunk egy-két csókot, és minden sokkal jobb lett közöttünk. Olyan szép volt az én Janiceem, még mindig álmodok róla. Akármilyen öreg és elnyűtt vagyok is, azt álmodom, hogy bejön a szobámba ezen a magányos, elfelejtett helyen, ahol vizelettől és állott káposztafőzeléktől szaglik minden folyosó, álmodom, hogy bejön, fiatalon, gyönyörűen, a kék szemével, hetyke, formás mellével, amelytől alig bírtam távol tartani a kezemet, és azt mondja, de drágám, én nem is voltam ott annál a buszbalesetnél. Tévedtél. Még most is ezt álmodom, és néha, amikor fölébredek és tudom, hogy mindez csak álom, akkor sírok. Én, aki alig sírtam, amikor fiatal voltam.

– Hal is tudja? – kérdezte végül.

– Hogy John ártatlan? Nem értem, honnan tudná.

– Tud segíteni? Van bármilyen befolyása Cribusra?

– Egy fikarcnyi sincs, drágám. Bólintott, mint aki ezt várta.

– Akkor ne mondd el neki. Ha nem tud segíteni, akkor az isten szerelmére, el ne mondd neki.

– Nem mondom.

Keményen nézett föl rám. – És ne jelents beteget arra az éjszakára. Egyikőtök se. Nem tehetitek.

– Nem, nem tehetjük. Ha ott vagyunk, legalább meggyorsíthatjuk a dolgot. Csak ennyi telik tőlünk. Nem történhet meg az, ami Delacroix-nál. – Egy irgalmasan rövid pillanatig láttam, mint ég le a fekete selyemálarc és feltárja a főtt kocsonyagöböket, amik Del szemei voltak valaha.

– Nincs más megoldás, ugye? – megfogta a kezem, odasimította puha, bársonyos arcához. – Szegény Paul. Szegény öregem.

Nem szóltam. Soha életemben nem akartam még ilyen kétségbeesetten elmenekülni valami elől. Csak Jant vinném magammal, meg egyetlen bőröndöt, és futnánk akárhová.

– Szegény öregem – ismételte, majd: – Beszélj vele.

– Kivel? Johnnal?

– Igen. Beszélj vele. Tudd meg, hogy ő mit akar.

Elgondolkodtam a dolgon, azután bólintottam. Igaza volt. Mint rendesen.


7

Két nappal később, tizennyolcadikán Bili Dodge, Hank Bitterman és még valaki – nem emlékszem, kicsoda, nyilván valami kisegítő – elvitte John Coffeyt a D blokkba zuhanyozni, mi pedig végigpróbáltuk a kivégzését, amíg távol volt. Nem engedtük, hogy Tütü ugorjon be a helyére; mindnyájan tudtuk, anélkül, hogy összebeszéltünk volna, ez trágárság lenne.

Én vállaltam el a szerepét.

– John Coffey – mondta Brutál, nem valami magabiztos hangon, amint ott ültem beszíjazva az Öreg Füstösbe –, önt polgártársainak esküdtbírósága villamosszék általi halálra...

John Coffey társai? Röhej. Amennyire én tudtam, egyedüli példány ezen a bolygón. Azután eszembe jutott, mit mondott, amikor megállt az irodámból levezető lépcső lábánál, és nézte az Öreg Füstöst. Még itt vannak. Hallom a sikításukat.

– Engedjetek el – mondtam rekedten. – Csatoljatok ki, hadd álljak fel.

Megtették, de egy pillanatig úgy éreztem, hogy megdermedek. Mintha az Öreg Füstös nem akarna elengedni.

Amint visszafelé mentünk a blokkba, Brutál mondott valamit, halkan, hogy ne hallja se Harry, se Dean, akik éppen az utolsó székeket állítgatták a hátunk mögött:

– Csináltam pár dolgot életemben, amire nem vagyok büszke, de ez az első alkalom, amikor csakugyan félek a kárhozattól.

Ránéztem, nem tudtam eldönteni, tréfál-e, bár nem tartottam valószínűnek.

– Hogy érted ezt?

– Úgy, hogy Isten ajándékát készülünk meggyilkolni – felelte. – Valakit, aki sohasem ártott nekünk vagy bárki másnak. Mit mondok majd, amikor halálom után odaállok a Mindenható ítélőszéke elé, és a Mennyei Atya rám parancsol, hogy magyarázzam el, miért tettem? Hogy ez volt a dolgom? Az én dolgom?


8

Amikor John visszajött a zuhanyozásból, és a kisegítők elmentek, kinyitottam a cellaajtót, bementem és leültem mellé a priccsre. Brutál az asztalnál ült. Fölnézett, látta, mit csinálok, de semmit sem szólt. Csak visszamerült a papírmunkába, amivel kínlódott, és egyfolytában a ceruza hegyét nyalogatta.

John fölnézett rám azzal a különös, véreres, révedezö, könnyfátyolos... és mégis nyugodt szemével, mintha a sírás nem is lenne olyan rossz, ha egyszer megszokta az ember. Még mosolygott is egy kicsit. Emlékszem, Ivory szappantól illatozott, olyan tiszta és friss volt, mint egy baba az esti fürdő után.

– Hello, főnök – mondta, azután kinyújtotta a kezét, és megfogta a két kezem, magától értetődő közvetlenséggel.

– Szevasz, John. – Gombóc volt a torkomban, de igyekeztem lenyelni. – Gondolom, tudod, hogy végigmegyünk a halálsoron. Pár nap múlva.

Nem szólt, csak ült, és fogta a kezem, így visszagondolva azt hiszem, akkor kezdett történni velem valami, de szellemileg és érzelmileg annyira elfoglalt a feladatom, hogy nem vettem észre.

– Szeretnél valami finomat aznap vacsorára, John? Mindent be tudunk szerezni. Még sört is, ha azt kívánod. Majd kávéscsészében hozzuk.

– Sohasem állhattam az ízét – válaszolta.

– Akkor valami különleges ételt?

Redők íródtak a homlokára, a fényes barna kupola alatt. Azután elsimultak a ráncok, és ő elmosolyodott. – Fasírozott jó lesz.

– Fasírozott. Mártással és krumplipürével. – Olyasfajta nyilallást éreztem, mint amikor elalussza az ember a kezét, csak az egész testemben. A saját testemben. – Még mit kérsz?

– Nem tom, főnök. Amit akar. Talán gombót, de nem vagyok válogatós.

– Rendben – bólintottam, és arra gondoltam, hogy Mrs. Janice Edgecombe barackleve éppen jó lesz desszertnek. – Na most, mit szólnál egy paphoz? Valakihez, aki elmondana egy imát holnapután éjszaka? Sokszor láttam, hogy ez mennyire meg tud vigasztalni egy embert. Megkereshetem Schuster tiszteletest, ő volt itt, amikor Del...

– Nem kell pap – mondta John. – Maga is jó, főnök. Maga is mondhat egy imát, ha akar. Az nagyon megfelel. Magával is letérdelhetek egy kis időre.

Én! John, én nem tudok...

Egy kicsit megszorította a kezem, és az az érzés erősebb lett. – Dehogynem tud – biztatott. – Nem igaz, főnök?

– Azt hiszem, igen – hallottam magamat. Mintha visszhangja támadt volna. – Azt hiszem, tudok, ha szükség van rá.

Az érzés addigra fölerősödött, olyan lett, mint amikor a csaptelepemet gyógyította, mégis egészen más volt, mégpedig azért, mert ezúttal nem tudta, mit csinál. Hirtelen megrémültem, szinte fuldokoltam, annyira szerettem volna kijutni. Fények lobbantak bennem, ott, ahol azelőtt sohasem égtek: nemcsak az agyamban, de az egész testemben.

– Maga és Mr. Howell meg a többi főnök jók voltak hozzám – folytatta John Coffey. – Tudom, hogy aggódnak, de abbahagyhatják. Mert el akarok menni, főnök.

Szólni akartam, de nem bírtam. Ő viszont igen. Amit ezután mondott, az volt a leghosszabb beszéd, amit valaha is hallottam tőle.

– Igazán belefáradtam a fájdalomba, amit hallok és érzek, főnök. Belefáradtam, hogy mindig járjam az utat, olyan egyedül, mint vörösbegy az esőben. Sose volt egyetlen cimborám, aki jött volna és megmondta volna, merről merre megyünk, és hogy miért. Belefáradtam, hogy az emberek rosszak egymáshoz. Mintha üvegszilánkok lennének a fejemben. Belefáradtam az alkalmakba, amikor segíteni akartam és nem tudtam. Belefáradtam, hogy sötétben botorkáljak. Főképp a fájdalomba fáradtam bele. Túl sok ez. Ha végét tudnám vetni, akkor megtenném. De nem tudom.

Hagyd abba, próbáltam mondani. Hagyd abba, engedd el a kezem, megfulladok, ha nem engeded el. Megfulladok vagy felrobbanok.

– Nem fog felrobbanni – mondta, és kissé elmosolyodott erre az ötletre... de azért elengedte a kezem.

Zihálva előredőltem. A térdeim között láttam a cementpadló minden repedését, minden barázdát, minden csillámszemet. Fölnéztem a falra, és neveket láttam, amelyeket 1924-ben, 1926-ban, 1931-ben írtak oda. A neveket lemosták, az embereket, akik odaírták őket, úgy is lehet mondani, szintén lemosták, de azt hiszem, semmit sem moshatsz le tökéletesen a világ sötét üvegéről, és most ismét láttam őket, a nevek egymásba érő gubancos dzsungelét, és ahogy rájuk néztem, mintha a holtakat hallottam volna, amint beszélnek, énekelnek, kegyelemért könyörögnek. Szemem lüktetett az üregében, hallottam a saját szívemet, éreztem, ahogy a vérem viharzó zúgással rohan végig testem sugárútjain, és kézbesíti mindenhová a leveleket.

Hallottam a távoli vonatfüttyöt – úgy véltem, a három harmincas pricefordi lehet, de nem voltam biztos benne, mert sose hallottam korábban. Nem, a Cold Mountainból nem hallhattam, mert a legközelebbi pont, amelyet érintett a vasútvonal, tíz mérföldre volt az állami büntetés-végrehajtótól keletre. Nem hallhattam a börtönből, mondanák maguk, és magam is így hittem harminckettő novemberéig, de azon a napon mégis hallottam.

Valahol felrobbant egy villanykörte. Akkorát szólt, mint egy bomba.

– Mit csináltál velem? – suttogtam. – Ó, John, mit csináltál?

– Bocsánat, főnök – mondta a maga nyugodt módján. – Nem gondolkodtam. Vagy. nem sokat. Hamarosan jól lesz.

Fölálltam és odamentem a cellaajtóhoz. Mintha álmomban mozogtam volna. Amikor az ajtóhoz értem, megszólalt John:

– Törte a fejét, hogy miért nem jajgattak? Ez az az egy, amit nem ért, ugye? Hogy a kislányok miért nem jajgattak, mikor még ott voltak a tornácon.

Megfordultam és ránéztem. Láttam szemének minden erét, arcának minden pórusát... és éreztem a fájdalmát, azt a fájdalmat, amelyet másokból szívott föl, akár a szivacs a vizet.

Láttam a sötétet is, amelyről beszélt. Az ő szemében elborította az egész világot, és abban a pillanatban sajnáltam, ugyanakkor mérhetetlen megkönnyebbülést éreztem. Igen, szörnyűség, amit elkövetünk, ezen semmi sem tud változtatni... mégis, szívességet teszünk vele neki. – Akkor láttam, amikor az a rossz ember megragadott – folytatta John. – Akkor tudtam, hogy ő volt. Láttam őt aznap, ott voltam a fák között, láttam, ahogy otthagyja őket és elszalad, de...

– Elfelejtetted – fejeztem be a mondatot.

– Így van, főnök. Amíg meg nem fogott, elfeledkeztem róla.

– Miért nem sikoltottak, John? Annyira bántotta őket, hogy véreztek, a szüleik ott voltak éppen fölöttük, miért nem jajgattak?

John rám nézett űzött szemével. – Azt mondja az egyiknek, ha zajt csapsz, a húgod ölöm meg, nem téged. Ezt mondja a másiknak is. Érti?

– Igen – suttogtam, és már láttam is. Detterickék verandáját a sötétben és Whartont, amint vámpírként hajol az ikrek fölé. Az egyik talán fölsírt, mire Wharton úgy megütötte, hogy eleredt az orra vére. Főleg ettől lett véres a tornác.

– A szeretetükkel ölte meg őket – folytatta John. – Azzal, hogy szerették egymást. Már érti, hogy történt?

Bólintottam, mert képtelen voltam megszólalni.

Elmosolyodott. Szeméből ismét peregtek a könnyek, de mosolygott. – Így megy minden áldott nap – mondta –, az egész világba. – Azután lefeküdt, és a fal felé fordította az arcát.

Kiléptem a halálsorra, bezártam a cellát, és elindultam az asztal felé. Még mindig mintha álomban járnék. Rádöbbentem, hogy hallom Brutál gondolatait, mint egy nagyon halk suttogást, hogy kell írni egy szót, azt hiszem, az volt, hogy folyomány. Most hogy kell írni a nyavalyást j-vel vagy ly-nal? Fölnézett, elmosolyodott, de ahogy közelebb értem, rögtön lehervadt a mosolya.

– Paul! Jól vagy?

– Jól. – Aztán elmondtam neki, amit John mesélt – nem mindent, azt végképp nem, amit az érintése művelt velem (ezt sohasem meséltem el senkinek, még Janice-nek sem; Elaine Connelly lesz az első, aki tudomást szerez róla, ha ugyan azok után, amit eddig olvasott, még ezekre az utolsó lapokra is kíváncsi) –, de elismételtem, hogy John azt mondta, menni akar. Brutál ettől mintha megkönnyebbült volna egy kicsit – legalább egy kicsit –, de éreztem (hallottam?), amint azon morfondírozik, nem én találtam-e ki az egészet, hogy könnyítsék a lelkén. Azután éreztem, amint elhatározza, hogy hisz nekem, mert ettől egy kicsit egyszerűbb lesz neki az élet, amikor eljön az idő.

– Kiújult a fertőzésed, Paul? – kérdezte. – Tiszta vörös vagy.

– Dehogyis, jól vagyok – feleltem. Nem voltam, de akkor már biztosan éreztem, hogy John igazat mondott, nem lesz semmi bajom. A nyilallás is enyhülni kezdett.

– Mindegy, akkor se árthat, ha bemész az irodádba, és ledőlsz egy kicsit.

A lefekvés volt az utolsó, amit akkor kívántam. Már maga az ötlet is olyan képtelenül hangzott, hogy majdnem elnevettem magamat. Úgy éreztem, inkább fölhúzok magamnak egy kis házat, bezsindelyezem, fölszántok mögötte egy kis kertet, és bevetem. Mindezt vacsoráig.

Így megy ez, gondoltam. Minden álló nap. Szerte a világon. Az a sötétség. Szerte a világon.

– Inkább átugrom az adminisztrációba. Van néhány dolog, aminek utána kell néznem.

– Ha te mondod.

Odamentem az ajtóhoz, kinyitottam, azután viszszanéztem.

– Helyesen úgy kell írni, hogy folyomány, ly-nal – mondtam. – Általában így írják, bár azt hiszem, minden szabály alól van kivétel.

Kimentem. Nem kellett visszanéznem, hogy tudjam, látott szájjal bámul utánam.

A szolgálat végéig föl-alá jártam, képtelen voltam öt percnél tovább egy helyben ülni. Átmentem az irodaépületbe, azután föl-alá kocogtam az üres tornaudvaron, amíg a toronyban ülő őrök azt nem gondolták, hogy megbolondultam. Mire lejárt a szolgálatom, kezdtem ismét megnyugodni, fejemben lassúdott a gondolatok avarsusogású örvénylése.

Mégis aznap reggel, félúton hazafelé, erősen visszajött a dolog. Mint annak idején a húgyúti fertőzés. Le kellett állítanom a Fordot az út szélén, ki kellett szállnom, és majdnem egy fél mérföldet futnom leszegett fejjel, dugattyúként mozgó karokkal, miközben a torkomban olyan tüzesen járt ki-be a lélegzet, mintha előzőleg a hónom alatt melengettem volna. Ezután kezdtem csak normálisnak érezni magam. Visszafelé a fele úton kocogtam, a maradékot sétatempóban tettem meg a Fordig. Lélegzetem gőzölgött a dermesztő levegőben. Hazaérve elmondtam Janice-nek, hogy John Coffey azt mondta, el akar menni. Bólintott, megkönnyebbültnek látszott. Csakugyan az volt? Nem tudnám megmondani. Hat vagy akár három órával korábban még tudtam volna, de most már nem. És ez jó volt. John egyre azt mondogatta, hogy elfáradt, és most már értettem, miért. Bárki belefáradna az olyan adottságokba, mint az övéi, és kívánná a pihenést, a nyugalmat.

Amikor Janice megkérdezte, miért vagyok olyan vörös, miért van izzadságszagom, akkor elmondtam, hogy hazafelé leállítottam a kocsit és futottam egy darabig, méghozzá keményen futottam. Ennyit mondtam neki – mint már írtam (túl sok oldal van már mögöttem, hogy ismét átnézzem a bizonyság kedvéért), a mi házasságunkban nemigen volt helye a hazugságnak –, de azt nem árultam el, hogy miért.

És nem is kérdezte.


9

Nem volt vihar azon az éjszakán, amelyen John Coffeynak végig kellett mennie a halálsoron. A harmincas években, azt hiszem, az évszaknak megfelelően hideg volt, és milliónyi csillag ömlött szét az elcsigázott, kizsarolt földek fölött, ahol dér csillogott a kerítéseken, és gyémántként sziporkázott a júliusi kukorica száraz vázán.

Ezúttal Brutus Howell állt elöl; neki kellett föltennie a fémsapkát és utasítania Van Hayt, ha eljött az idő. Bill Dodge volt odabent Van Hayjel. November huszadika éjszakáján, fél tizenkettő előtt tíz perccel Deannel és Harryvel odamentünk az egyetlen foglalt cellánkhoz, ahol John Coffey üldögélt priccse végében, térde között lógatva a kezét, kék inge gallérján egy pötty fasírtszósszal. Ránk nézett a rácsok között, és láthatólag sokkal nyugodtabb volt nálunk. A kezem hideg volt, a halántékom lüktetett. Egy dolog tudni, hogy ő maga is akarja – ez engedte meg, hogy egyáltalán elvégezzük a munkánkat –, és megint más tudni, hogy villamosszékbe visszük valaki másnak a bűne miatt.

Aznap este hét felé láttam utoljára Hal Moorest. Az irodájában volt, a felöltőjét gombolta. Az arca sápadt volt, a keze annyira remegett, hogy nem kis teljesítmény volt a gombolkozás. Legszívesebben félrelöktem volna a kezét és magam fejeztem volna be a munkát, akár egy kisgyereknél. A dolog iróniája, hogy Melinda sokkal jobban nézett ki, amikor Jannel meglátogattuk a múlt hét végén, mint amilyen látványt a férje nyújtott John Coffey kivégzésének délutánján.

– Ezen nem maradok itt – mondta. – Majd Curtis odamegy, azt pedig tudom, hogy Coffey jó kezekben lesz, ha ti ott lesztek Brutusszal.

– Igen, megtesszük, amire képesek vagyunk – mondtam. – Van valami hír Percyről? – Visszajön?, természetesen ezt jelentette a kérdésem. Talán máris ott ül egy szobában valahol, és meséli valakinek – legvalószínűbb, hogy holmi orvosnak –, mint húztuk rá a kényszerzubbonyt és löktük be a sötétzárkába, mintha valamelyik problémás fiunk lenne... egy másik balfasz, Percy nyelvén szólva? És ha így tesz, vajon hisznek-e neki?

De Hal szerint nem változott az állapota. Nem beszél, és mintha nem is ezen a világon lenne. Még mindig Indianolában van – „elemzésen", mondta Hal, akit mintha zavarba hozott volna a szó –, de ha nincs javulás, akkor hamarosan átviszik máshová.

– Coffey hogy bírja? – kérdezte ekkor. Végre sikerült végeznie az utolsó gombbal.

– Nem lesz semmi baj – bólogattam.

Ő is biccentett, azután odament az ajtóhoz. Öregnek és betegnek látszott.

– Hogy fér el ennyi jó és ennyi rossz ugyanabban az emberben? Hogyan lehet, hogy ugyanaz az ember gyógyította meg a feleségemet és ölte meg azokat a kislányokat? Te érted ezt?

Azt mondtam neki, hogy nem értem, Isten útjai kifürkészhetetlenek, mindnyájunkban egyszerre van jelen a rossz és a jó, nem a mi dolgunk ezen töprengeni, bla bla bla. Leginkább azt mondtam, amit a Dicsőség Jézusnak, a Hatalmas Úrnak templomban szedtem föl, Hal meg csak bólogatott, és valahogy olyan ujjongónak látszott. Megengedhetette magának, hogy bólogasson, ugye. És ujjonghatott is. Mély szomorúság volt az arcán – sohasem kételkedtem benne, hogy megrendítette a dolog –, de most nem könnyezett, mert volt felesége és társa, akihez hazamenjen, és a feleségnek nem volt semmi baja: jól volt, egészséges volt, hála John Coffeynak, és az az ember, aki aláírta John halálos ítéletét, most hazamehet hozzá. Nem kell végignéznie, ami most következik. Alhat éjjel a felesége melegében, miközben John Coffey a megyei kórház pincéjének tepsijében lesz egyre hidegebb, míg a barátságtalan, szótlan órák egyre haladnak a hajnal felé. És én gyűlöltem Halt miatta. Csak egy kicsit, és azt is leküzdöttem, de azért gyűlölet volt. Vegytiszta.

Most beléptem a cellába. Dean és Harry sápadtan, letörten követtek.

– Kész vagy, John? – kérdeztem.

Biccentett. – Igen, főnök. Készen.

– Akkor jó. Egyet-mást el kell mondanom, mielőtt kimennénk innen.

– Mondja csak, amit kell, főnök.

– John Coffey, mint az igazságszolgáltatás tisztviselője...

Rendesen végigmondtam, és amikor befejeztem, Harry Terwilliger odalépett mellém, és kinyújtotta a kezét. John meglepetten bámulta egy pillanatig, azután elmosolyodott, és megrázta a feléje nyújtott kezet. Dean, aki sápadtabb volt, mint bármikor, szintén kezet nyújtott neki. – Jobbat érdemelnél, Johnny – mondta rekedten. – Nagyon sajnálom.

– Semmi baj – válaszolta John. – Csak ez a rész nehéz; nemsokára jól leszek. – Fölállt. Az ingéből kicsúszott a Mellytől kapott Szent Kristóf-érem.

– John, ezt le kell vennem – mondtam. – Visszatehetem azután, hogy... azután, ha akarod, de most ide kell adnod. – Az érem ezüstből volt, és ha rajta lesz, amikor Jack Van Hay rákapcsolja a kakaót, beleéghet a bőrébe. Ha nem, akkor is galvanizálódhat, és otthagyja saját elszenesedett fényképét John mellén. Már láttam ilyet. Nagyon sok mindent láttam a halálsoron töltött éveim során. Többet, mint amennyi jót tett volna. Most már tudom.

John áthúzta a láncot a fején, és a kezembe adta. A zsebembe csúsztattam az érmet, és azt mondtam, lépjen ki a cellából. A fejét nem kellett ellenőriznünk, biztosra vehettük, hogy az érintkezés megfelelő, a vezetés jó lesz; John feje olyan sima volt, mint a tenyerem.

– Tudja, főnök, ma délután aludtam és álmodtam is – mondta. – Del egeréről.

– Igen, John? – Odaálltam a baljára, Harry a jobbjára, Dean mögé, és megindultunk a halálsoron. Nekem ez volt az utolsó alkalom, hogy fogollyal mentem végig rajta.

– Igen. Azt álmodtam, hogy elment arra a helyre, amékről Howell főnök mesélt, az Egérvárba. Azt álmodtam, hogy gyerekek voltak ott, és szörnyen nevettek a trükkjein! Az ám! – Ő maga is elnevette magát, azután elkomolyodott. – Azt álmodtam, hogy ott volt az a két szőke lányka is. Ők is nevettek. Átkaroltam őket, és nem jött vér a hajukból, és jól voltak. Mind azt figyeltük, hogy görgeti Mr. Jingles azt a gurigát, és úgy nevettünk! Majd' megszakadtunk a nevetéstől!

– Tényleg? – Azon gondolkoztam, hogy nem tudom végigcsinálni, nem bírom, nem megy. Mindjárt elsírom magam, vagy felsikoltok, esetleg a szívem szakad meg a gyásztól, és azzal vége.

Bementünk az irodámba. John egy-két másodpercig bámészkodott, azután térdre borult, anélkül hogy kérni kellett volna. Háta mögül Harry üres szemekkel bámult rám. Dean már olyan fehér volt, mint egy papírlap.

Én magam is letérdeltem, és arra gondoltam, milyen furcsán megfordult a világ: annyi fogoly után, akiknek én segítettem, hogy végig tudják járni az utat, most nekem van szükségem segítő kézre. Legalábbis így éreztem.

– Miért imádkozzunk, főnök? – kérdezte John.

– Erőért – válaszoltam gondolkodás nélkül. Lehunytam a szemem, és megszólaltam: – Mindenható Isten, kérlek, segíts minket, hogy befejezhessük, amit elkezdtünk, és kérlek, fogadd be a te mennyországodba ezt az embert, John Coffeyt, akinek ugyanúgy ejtik a nevét, mint az italét, csak nem úgy írják, és adj neki békességet. Kérlek, segíts bennünket, hogy elindíthassuk azon az úton, amelyet kiérdemelt, és ne történjék semmi baj. Ámen.

Kinyitottam a szemem, és ránéztem Deanre meg Harryre. Valamivel jobban festettek. Nyilván a pár pillanatnyi szünettől, amely alatt kissé összeszedhették magukat. Kétlem, hogy az imám tette volna.

Már éppen kászálódni kezdtem, amikor John elkapta a karomat. Félénk, ugyanakkor reménykedő pillantást vetett rám.

– Emlékszek egy imára, amit valaki tanított nekem, amikor még kicsi voltam – mondta. – Legalábbis így gondolom. Elmondhatom?

– Csak nyugodtan – mondta Dean. – Még sok időnk van, John.

Lehunyta a szemét, és elkomorodott a nagy összpontosítástól. Azt vártam, hogy valami „én istenem-jó istenem-lecsukódik-már a szemem" következik, esetleg a miatyánk összezagyvált változata, de nem volt egyik sem; azelőtt sose hallottam, és azután se, nem mintha a benne megszólaló érzelmek vagy az ima szavai olyan különlegesek lettek volna. Coffey a lehunyt szeme elé tartotta összekulcsolt kezét, és így szólt:

– Gyermek Jézus, szelíd, kegyes, szól hozzád egy árva gyerek. Légy az erőm, légy barátom, legyél velem egész úton. Ámen. – Kinyitotta a szemét, megmozdult, hogy fölálljon, azután rám meredt.

A karommal megtöröltem a szememet. Miközben őt hallgattam, Del jutott eszembe: ő is akart még egyet imádkozni a vég előtt. Szűz Mária, Istennek anyja, imádkozz érettünk bűnösökért, most és halálunk óráján. – Sajnálom, John.

– Ne sajnálja – válaszolta. Megszorította a karom, és elmosolyodott. Majd pontosan az történt, amitől tartottam. Felsegített.


10

Nem sok tanú volt, összesen talán tizennégy, feleannyian ültek a raktárban, mint Delacroix kivégzésekor. Homer Cribus ott volt, szokása szerint lecsorgott a székről, viszont nem láttam McGee seriffhelyettest. Moores igazgatóhoz hasonlóan úgy dönthetett, hogy ezt kihagyja.

Az első sorban idős házaspár ült. Először nem ismertem fel őket, bár novembernek addig a harmadik hetéig jó sok újságcikkben láttam a képüket. Azután, ahogy közeledtünk a dobogóhoz, amelyen az Öreg Füstös várakozott, az asszony odaköpte: – Lassan halj meg, te átkozott! – és én rájöttem, hogy Detterickék azok, Klaus és Marjorie. Azért nem ismertem rájuk, mert ritkán látni olyan öregeket, akik még nincsenek túl a negyvenen.

John válla megroskadt az asszony hangjától és Cribus seriff helyeslő morgásától. Hank Bitterman, aki a nézők csekélyke csoportja előtt őrködött, az én utasításomra nem vette le a szemét Klaus Detterickről, ám ő egy mozdulatot sem tett John felé azon az éjszakán. Mintha egy másik bolygón lett volna.

Brutál, aki az Öreg Füstös mellett állt, ujját behajlítva odaintett bennünket, amikor fölléptünk a dobogóra. Becsúsztatta a tokba oldalfegyverét, megfogta John csuklóját, és olyan gyöngéden kísérte oda a villamosszékhez, ahogy egy fiú a barátnőjét a parkettre, amikor először mennek táncolni.

– Minden rendben, John? – kérdezte halkan.

– Igen, főnök, de... – A szeme ide-oda járt, és most először látszott rajta és hallatszott belőle a félelem. – De sok ember van itt, aki gyűlöl engem. Nagyon. Érzem. Fáj. Szúr, mint a méhcsípés, és fáj.

– Akkor erezd azt, ahogy mi érzünk – válaszolta Brutál ugyanolyan halkan. – Mi nem gyűlölünk. Érzed?

– Igen, főnök. – De a hangja most még jobban remegett, és a szeméből lassan peregni kezdtek megint a könnyek.

Kétszer öljék meg, fiúk! – sikoltotta hirtelen Marjorie Detterick. Rekedt, éles hangja olyan volt, mint egy pofon. Mellettem John összerándult és felnyögött. – Adjanak neki, és kétszeresen öljék meg a rohadt gyermekrontó gyilkost, ahogy megérdemli! – Klaus, aki még mindig olyan volt, mint egy alvajáró, odahúzta magához a feleségét. Az asszony zokogni kezdett.

Rémülten láttam, hogy Harry Terwilliger is sír. Mostanáig egyetlen néző sem vette észre a könnyeit – háttal állt nekik –, de akkor is sírt. Most mi a fenét csináljunk? Mármint azonkívül, hogy minél előbb túlesünk rajta?

Brutállal megfordítottuk Johnt. Brutál megnyomta a hatalmas ember egyik vállát, John leült. Markolta a Füstös széles tölgyfa karjait, szeme ide-oda járt, előbújó nyelvével előbb a szája egyik sarkát nyalta meg, majd a másikat.

Harryvel térdre estünk mellette. Egy nappal korábban a műhelyben dolgozó egyik fogoly egy ideiglenes, mozgatható betoldást forrasztott a szék bokapántjaihoz, mert John Coffey bokája csaknem olyan vastag volt, mint egy normális ember lábszára. Ennek ellenére volt egy lidércnyomásos pillanat, amikor azt hittem, mégis kicsinek bizonyul, és Johnt vissza kell vinnünk a cellájába, amíg Sam Broderick, aki akkortájt a műhelyt vezette, hozzáforraszt még egy darabot. Egy végső, erélyes ütést mértem rá a tenyerem élével, és a csat az én oldalamon összezárult. John megrándította a lábát, és felszisszent. Becsíptem a bőrét.

– Bocsáss meg, John – motyogtam, és Harryre pillantottam. Ő sokkal könnyebben végzett (vagy a toldás volt nagyobb az ő oldalán, vagy John jobb bokája volt valamivel vékonyabb), mégis kétkedő arccal szemlélte az eredményt. Azt hiszem, tudom, miért; a módosított csatoknak valahogy olyan éhes kinézetük volt, szinte tátogtak, mint az aligátorok.

– Rendben lesz – állapítottam meg, remélve, hogy meggyőzően hangzott... és hogy az igazat mondtam. – Töröld meg az arcod, Harry.

Felemelte a karját, letörölve a könnyeket az arcáról, és az izzadságot a homlokáról. Megfordultunk. Homer Cribus, aki túlságosan hangosan beszélgetett a mellette ülő emberrel (a csíkos nyakkendőből és a kopott fekete öltönyből ítélve az ügyész lehetett), elhallgatott. Már csaknem elérkezett az idő.

Brutál becsatolta John egyik csuklóját, Dean a másikat. Dean válla fölött láttam az orvost, aki a szokott visszahúzódó módján állt a falnál, fekete táskájával a lába között. Mostanában, azt hiszem, futószalagon csinálják a dolgot, főleg az infúzióval, de akkoriban úgy kellett odarángatni őket, ha szükség volt rájuk. Talán akkoriban határozottabb fogalmaik voltak arról, hogy mit szabad csinálnia egy orvosnak, és mivel szegik meg az esküjüket, amelyet az emberi élet védelmére tettek.

Dean biccentett Brutálnak. Brutál elfordította a fejét – mintha a telefont bámulta volna, amely sohasem szólalt meg a John Coffey-félék kedvéért, és hátraszólt Jack Van Haynek: – Egyes kapcsolás!

Felhangzott a zúgás, ahogy egy öreg jégszekrény indul be; a lámpák egy kicsivel fényesebben ragyogtak. Árnyaink kiélesedtek, a fekete alakok fölmásztak a falakra, és keselyűkként lebegtek a Füstös árnyékában. John hangosan beszívta a levegőt. Az ujjpercei elfehéredtek.

Fáj már? – sikoltotta Mrs. Detterick megtört hangon a férje válla mögül. – Remélem, igen! Remélem, borzasztóan fáj! – A férje magához szorította. Egyik orrlyukából kicsordult a vér, és vörösen harmatozott bele vékony bajuszába. Amikor következő márciusban kinyitottam az újságot és láttam, hogy Klaus Detterick agyvérzésben meghalt, én voltam a legkevésbé meglepett ember a világon.

Brutál odalépett John elé, megérintette a vállát, amíg beszélt hozzá. Ez szabályellenes volt, ám ezt csak Curtis Anderson tudta a tanúk között, ő pedig nem vette észre. Annyi látszott rajta, hogy nagyon szeretné már letudni az aktuális feladatot. Kétségbeesetten szeretné. Pearl Harbor után jelentkezett katonának, de sohasem jutott át a tengeren; Fort Braggben halt meg egy teherautó-balesetben.

John elernyedt Brutál ujjai alatt. Nem hinném, hogy sokat – vagy legalább egy szót – értett volna abból, amit Brutál mondott neki, de vigaszt merített a vállára nehezedő kézből. Brutál, aki szívrohamban halt meg huszonöt évvel később (a húga mesélte, hogy halas szendvicset evett és a pankrációt nézte a tévében, amikor történt), jó ember volt. A barátom. Talán a legjobb. Ő könnyen megértette, hogy lehet az, hogy valaki szeretne elmenni, és ugyanakkor retteg az úttól.

– John Coffey, önt polgártársai esküdtbíróságának jóváhagyásával az állam tiszteletreméltó bírája villamosszék általi halálra ítélte. Isten óvja az állam népét. Akar valamit mondani az ítélet végrehajtása előtt?

John ismét megnyalta az ajkát, azután három tisztán érthető szóval válaszolt:

– Bánom, ami vagyok.

Bánjad is! – süvöltötte a két halott lány anyja. – Ó, te szörnyeteg, bánjad is! DE MÉG MENNYIRE HOGY BÁNJAD!

John szeme felém fordult. Nem láttam benne belenyugvást, a mennyország reményét, hajnalodó békét. Mennyire szeretném azt mondani, hogy láttam. Mennyire szeretném magamnak ezt mondani. Amit én láttam, az félelem volt, nyomorúság, elégedetlenség és értetlenség. Olyan szeme volt, mint egy csapdába esett rémült állatnak. Arra kellett gondolnom, amit Whartonról mondott: hogyan vitte el az ikreket a verandáról, anélkül hogy Cora és Kathe följajgatták volna a házat. A szeretetükkel ölte meg őket. így megy minden áldott nap. Az egész világba.

Brutál levette az új álarcot a szék háttámlájába ütött rézkampóról, de mikor John meglátta és megértette, mi az, a szeme tágra nyílt a rémülettől. Rám nézett, és én láttam tar feje boltozatán a hatalmas izzadságcsöppeket. Akkorák voltak, mint a vörösbegy tojása.

– Kérem, főnök, ne tegyék azt az arcomra – súgta nyöszörgő hangon. – Kérem, ne zárjanak a sötétbe, ne küldjenek be a sötétbe, félek tőle.

Brutál rám nézett, felvonta a szemöldökét, sóbálványként állt, kezében az álarccal. A szeme azt mondta, bármit döntsék is, ő mindenképpen végrehajtja. Igyekeztem olyan gyorsan és olyan helyesen gondolkozni, ahogy bírtam, ami igazán nem volt könnyű, mert lüktetett a fejem. Az álarc hagyomány, de nem törvény. Igazából az a rendeltetése, hogy a tanúkat megkímélje. És hirtelen úgy döntöttem, hogy ezúttal nem szükséges kímélni őket. Végül is John soha életében nem csinált semmi olyat, amivel kiérdemelte volna, hogy egy álarc alatt haljon meg. Ami pedig Marjorie Dettericket illeti, ő valószínűleg még hálás is nekem.

– Rendben, John – motyogtam.

Brutál visszaakasztotta az álarcot. Mögöttünk méltatlankodva felbődült Homer Cribus azon az üvegrepesztő, mély hangján:

– Hé, fiam! Tegye csak rá azt a maszkot! Mit képzel, azt akarjuk nézni, hogy ugrik ki a szeme?

– Csendet, uram! – válaszoltam, oda se fordulva. – Ez itt egy kivégzés, és nem a maga dolga.

– Mint ahogy az se a te dolgod volt, hogy elkapták, te fingzsák! – suttogta Harry. O 1982-ben halt meg, közel nyolcvanéves korában. Öregen. Persze nem olyan öregen, mint én, de nem sokkal fiatalabban. Valamilyen bélrákja volt.

Brutál lehajolt, kivette a szivacskorongot a vödörből. Belebökött az ujjával, majd lenyalta az ujja hegyét, de erre nemigen volt szükség; láttam, hogy a barna rondaság csöpög. Belenyomta a fémsapkába, azután a sapkát John fejére illesztette. Ekkor láttam először, hogy Brutál is sápadt, tésztafehér, az ájulás kerülgeti. Eszembe jutott, mit mondott, hogy életében először fél a kárhozattól, mert most készülünk megölni Isten ajándékát. Hirtelen úgy éreztem, mindjárt öklendezni kezdek. Valahogy visszafojtottam, de nagyon kellett erőlködnöm. A szivacsból víz folydogált John arcára.

Dean Stanton összecsatolta a legnagyobb hosszúságra engedett szíjat John mellén. Mennyi fáradsággal igyekeztünk védeni Deant a srácai miatt, amikor elmentünk az éjszakai útra, és fogalmunk sem volt róla, hogy már négy hónapja sincs hátra. John Coffey után kérelmezte, hogy helyezzék el az Öreg Füstös közeléből, mire át is tették a C blokkba, ahol egy fogoly torkon szúrta egy rúddal, és Dean élete ott folyt ki a piszkos deszkapadlóra. Sohasem tudtuk meg, miért. Nem hiszem, hogy bárki tudta volna. Olyan förtelmesnek tűnik az Öreg Füstös, ahogy így most visszanézek, olyan gyilkosan oktalannak. Törékenyek vagyunk, mint a fújt üveg, még a legjobb körülmények között is. Megölni egymást gázzal és villannyal, hidegvérrel? Ez maga a téboly. Az iszonyat.

Brutál ellenőrizte a csatokat, azután hátralépett. Vártam, hogy szóljon, de nem tette. Állt, hátratett kézzel, pihenjben, és tudtam, hogy nem fog megszólalni. Talán nem is bír. Azt hittem, én se bírok, de aztán belenéztem John rémült, sírós szemébe, és tudtam, hogy muszáj. Még ha örökre elkárhozom, akkor is meg kell szólalnom.

– Kettes kapcsolás – mondtam olyan poros, recsegő hangon, mintha nem is az enyém lenne.

A sapka zümmögni kezdett. Nyolc hatalmas ujj és két vaskos hüvelykujj emelkedett föl a széles tölgyfa karokról, feszesen, vibráló ujjhegyekkel meredt tíz különböző irányba. A nagy térdek dugattyúként mozogtak, de a bokapántok kitartottak. A mennyezeten fölrobbant három izzó. Pakk! Pakk! Pakk! Marjorie Detterick fölsikoltott a hangra, és a férje karjaiba ájult. Ő Memphisben halt meg tizennyolc évvel később. Harry küldte meg nekem a gyászjelentést. Halálát villamosbaleset okozta.

John nekifeszült a mellére csatolt hevedernek. Szeme egy pillanatra találkozott az enyémmel. Eszméletén volt; én voltam az utolsó, amit látott, miközben átlöktük a világ peremén. Azután hátrahanyatlott a támlára, a fémsapka kissé félrebillent, és füst – kormos páraszerűség – szivárgott alóla. De mindent összevéve gyorsan vége lett. Kétlem, hogy fájdalom nélkül, ahogy a villamosszék hívei állítják (bár ezt a legelszántabbjuk sem hajlandó önmagán igazolni), de legalább gyorsan. A kéz ismét elernyedt, a körmök tövén padlizsánlilára sötétedtek a kékesfehér félholdak, füstkacsok kunkorodtak a magasba az arcról, amely még mindig nedves volt a szivacs sós vizétől... és a könnyektől.

John Coffey utolsó könnyeitől.


11

Minden rendben volt, amíg haza nem értem. Hajnalodott, a madarak énekeltek. Leparkoltam a tragacsot, kiszálltam, fölmentem a hátsó lépcsőn, és ekkor rám hengeredett életem második legnagyobb bánata. Arra gondoltam, mennyire félt Coffey a sötéttől. Eszembe jutott az első találkozás, mennyire kérte, hogy éjszakára ne oltsunk el minden villanyt, és a lábaim kimentek alólam. Csak ültem a lépcsőn, térdemre ejtett fejjel, és sírtam. Mégsem úgy éreztem, hogy ez a sírás csak Johnnak szól, inkább mindnyájunkat sirattam.

Janice kijött, leült mellém, és egyik karjával átölelte a vállam.

– Ugye nem bántottad jobban, mint amennyire elkerülhetetlen volt?

Megráztam a fejem.

– És ő is menni akart.

Bólintottam.

– Gyere be – mondta, és fölsegített. Erről eszembe jutott, hogyan segített föl John, miután együtt imádkoztunk. – Gyere, igyál egy kávét.

Mentem. Eltelt az első reggel, az első délután, azután az első szolgálat. Az idő megteszi a magáét, akár akarod, akár nem. Mindent magával visz, és a végén nem marad más, csak a sötétség. Néha találkozunk másokkal ebben a sötétségben, és néha megint elveszítjük őket. Ennyit tudok, meg még azt, hogy mindez 1932-ben történt, amikor az állami fegyház még a Cold Mountainban volt.

Meg persze a villamosszék is.


12

Délután negyed háromkor odajött Elaine Connelly barátom, miközben ültem a teraszon, történetem takarosan összerakott utolsó lapjaival magam előtt. Nagyon sápadt volt, szeme alatt fénylett a bőr. Azt hiszem, sírt.

Én csak bámultam. Csak úgy. Kinéztem az ablakon a keleti dombokra, a jobb kezem csuklótól lüktetett. De ez valahogy békés lüktetés volt. Üresnek, kifosztottnak éreztem magam. Szörnyű és csodálatos volt egyszerre.

Nehéz volt Elaine szemébe néznem – féltem a gyűlölettől, megvetéstől, amellyel találkozhatok –, de nem láttam benne ilyet. Csupán szomorú és elgondolkodó volt. Semmi gyűlölet, megvetés, semmi hitetlenség.

– El akarod olvasni a történet hátralevő részét? – kérdeztem. Fájós kezemmel megütögettem a kis köteg teleírt papírt. – Itt van, de megértem, ha azt mondod, hogy...

– Nem az a kérdés, hogy én mit akarok – válaszolta. – Tudnom kell, mi lett a vége, bár afelől nincs kétségem, hogy kivégeztétek. Azt hiszem, a nagy G-vel írt Gondviselés beavatkozását az átlagember életébe meglehetősen túlértékelik. De mielőtt elvenném azokat a lapokat... Paul...

Elhallgatott, mintha nem egészen tudná, mivel folytassa. Vártam. Néha nem lehet segíteni az embereknek. Néha jobb, ha meg sem próbálom.

– Paul, te itt úgy beszélsz, mintha két felnőtt gyereked lett volna 1932-ben – nem csak egy, de kettő. Ha nem akkor vetted feleségül a te Janice-det, amikor tizenkét éves voltál, ő pedig tizenegy, vagy valahogy így...

Egy kicsit elmosolyodtam. – Fiatalok voltunk, amikor összeházasodtunk – a hegyekben ez a szokás, az anyám is így csinálta –, de azért annyira nem voltunk fiatalok.

– De hát akkor mennyi idős vagy? Mindig azt hittem, nyolcvan körül jársz, akárcsak én, talán valamivel még fiatalabb is vagy nálam, de ezek szerint...

– Negyvenéves voltam, amikor John a halálsorra lépett – válaszoltam. – 1892-ben születtem. Ez azt jelenti, hogy száznégy éves vagyok, ha jól számolom.

Némán meredt rám.

Odanyújtottam neki a kézirat hátralevő részét, és ismét eszembe jutott, hogyan érintett meg John a cellájában. Nem fog felrobbanni, mondta, és egy kicsit el is mosolyodott ezen az ötleten, és tényleg... mindazonáltal valami történt velem. Valami tartós dolog.

– Olvasd el a maradékot – mondtam. – A válaszok benne vannak.

– Jól van – szinte suttogott. – Nem akarok hazudni, egy kicsit félek... de rendben van. Hol leszel?

Fölálltam, nyújtózkodtam, hallgattam, hogy recseg a hátgerincem. Abban az egyben biztos voltam, hogy halálosan unom a teraszt. – Kint a krokettpályánál. Van még valami, amit meg akarok mutatni neked, az pedig arrafelé van.

– És az... ijesztő? – Félénk pillantásában megláttam a kislányt, aki akkor lehetett, amikor nyaranta még zsirardikalapot és telente mosómedvebundát viseltek a férfiak.

– Nem – mosolyogtam rá. – Nem ijesztő.

– Jól van. – Átvette a lapokat. – Ezt elolvasom a szobámban. Akkor a krokettpályánál találkozunk... – elgondolkodva belelapozott a kéziratba. – Négykor? Az megfelel?

– Tökéletes – válaszoltam, a túlságosan kíváncsi Brad Dolanre gondolva. Addigra elmegy.

Kinyújtotta a kezét, egy kicsit megszorította a karomat, otthagyott. Egy pillanatig álltam egy helyben, néztem az asztalt, szoktam a tényt, hogy ismét üres, nem számítva a tálcát, amelyen Elaine hozta a reggelit. Szétszórt papírjaim eltűntek. Valahogy nem tudtam elhinni, hogy kész vagyok... és noha mint láthatják, mindent leírtam, ami eszembe jutott John Coffey kivégzéséről, és odaadtam az utolsó papírnyalábot Elaine-nek, mégse volt teljes a kép. És azt is tudtam, miért.

Alabama.

Elvettem a tálcáról az utolsó hideg pirítóst, lementem a krokettpályához. Ott kiültem a napra, néztem a fél tucat párt meg a lassú, bár vidor négyest, amint ütőiket lengetve elhaladnak mellettem, végiggondoltam öregemberes gondolataimat, és süttettem a nappal öregemberes csontjaimat.

Háromnegyed három körül kezdett szállingózni a parkolóba a háromtól tizenegyig szolgálatot teljesítő ügyelet, és háromkor távozott az előző váltás, többnyire csoportosan, de Brad Dolan egyedül. Egyfajta boldogsággal töltött el a látvány; végül talán mégsem vált mindenestül pokollá a világ. Brad farzsebéből kiállt az egyik viccgyűjtemény. A parkolóhoz vezető út ott haladt el a krokettpálya mellett, így láthatott engem, de nem integetett, még pofát se vágott rám. Nekem pont így volt jó. Beszállt a lökhárítóján LÁTTAM ISTENT ÉS NEWT VOLT A NEVE feliratú matricával ékes, ócska Chevroletjébe, és elpályázott valahová, ahol lenni szokott, amikor nincs itt, vékony csík leszállított árú motorolajat húzva maga mögött.

Négy óra tájt Elaine, ahogy megígérte, csatlakozott hozzám. Pillantásából láttam, hogy még egy kicsit sírt. Átkarolt, szorosan magához ölelt. – Szegény John Coffey – mondta. És szegény Paul Edgecombe.

Szegény Paul, hallottam Jant. Szegény öregem.

Elaine ismét sírni kezdett. Magamhoz öleltem a krokettpályánál, a délutáni napfényben. Árnyékunk olyannak tűnt, mintha táncolnánk. Talán a Szemfényvesztő Bálteremben, amelyet akkoriban hallgattunk a rádióban.

Végül összeszedte magát és elhúzódott. Talált egy papírzsebkendőt a blúza zsebében, és letörölte patakzó könnyeit.

– Mi történt az igazgató feleségével, Paul? Mi lett Mellyvel?

– Az évszázad csodájának tartották, legalábbis az indianolai kórház orvosai – válaszoltam. Karon fogtam, és elindultunk azon az ösvényen, amely az alkalmazottak parkolója mellett vezet az erdőbe, a pajta felé, Georgia Pines és a fiatalabb világ határán. – Tíz vagy tizenegy évvel később halt meg, szívrohamban, nem pedig agydaganatban. Azt hiszem, negyvenháromban. Halt agyvérzés vitte el, nagyjából Pearl Harbor táján – amennyire emlékszem, akár aznap is lehetett –, így Melly két évvel túlélte a férjét. Ironikus.

– És Janice?

– Azt ma még nem tudom elmondani – feleltem. – Majd máskor.

– Megígéred?

– Megígérem. – Ezt az ígéretemet azonban nem tartottam be. Három hónappal azután, hogy együtt sétáltunk be az erdőbe (fogtam volna a kezét, ha nem félek, hogy ez fáj csomós, dagadt ujjainak), Elaine Connelly örökre elaludt az ágyában. Szívroham ölte meg, akárcsak Melinda Moorest. Az ügyeletes, aki rátalált, azt mondta, békés volt az arca, mintha váratlanul és különösebb fájdalom nélkül érte volna a dolog. Remélem, nejn tévedett. Szerettem Elaine-t. Hiányzik. Ő meg Janice és Brutál, mindnyájan.

Odaértünk az ösvény melletti második pajtához, amely pont a falnál volt. Csenevész fenyők között állt, roggyant tetejére, bedeszkázott ablakaira foltos csipkét terítettek az árnyak. Elindultam felé. Elaine egy pillanatra lemaradt, látszott, hogy fél.

– Semmi baj – mondtam. – Igazán. Gyere csak.

Az ajtón nem volt zár – valaha lehetett, de eltüntették –, így egy összehajtogatott kartondarabbal csuktam be. Most kihúztam, és beléptem a pajtába, szélesre tárva az ajtót, mert odabent sötét volt.

– Paul, mi?... Ó. Ó! – Ez a második ó félrebicsaklott sikoly volt.

Az egyik falnál egy asztal állt, rajta elemlámpa és barna papírzacskó. A piszkos padlón egy Hav-A-Tampa szivardoboz, amelyet az árukihordótól kaptam, aki feltölti a cukorkás és üdítőitalos automatákat. Külön megkértem rá, és mivel a cége dohányterméket is árul, könnyen tudott szerezni egyet. Fölajánlottam, hogy kifizetem – mint már mondottam, Cold Mountainban nagy értéke volt egy ilyennek –, de csak nevetett.

A doboz pereme mögül két fényes olajpötty szemecske bámult ránk.

– Mr. Jingles – mondtam halkan. – Gyere ide. Gyere, öreg, mutatkozz be a hölgynek.

Leguggoltam – fájt, de sikerült –, és kinyújtottam a kezemet. Először azt hittem, hogy most nem fog tudni átmászni a doboz oldalán, de egy végső erőfeszítéssel mégis sikerült neki. Az oldalára huppant, azután feltápászkodott, és odajött hozzám. Enyhén húzta az egyik hátsó lábát: öregségére kiújult a rokkantság, amit Percynek köszönhetett. Vénségére. A feje búbját és a farka hegyét leszámítva teljesen megőszült.

A tenyerembe ugrott, fölemeltem. Kinyújtotta a nyakát, lecsapta a fülét, úgy szimatolta a lélegzetemet, miközben apró, sötét szeme mohón meredt rám. Odatartottam Elaine elé, aki tágra nyílt szemű csodálattal, félig elnyílt szájjal bámulta.

– Ez nem lehet – nézett rám. – Ó, Paul, ez nem... ez lehetetlen!

– Figyelj – feleltem –, és azután mondd.

Az asztalon levő zacskóból elővettem egy spulnit, amit magam festettem, nem zsírkrétával, hanem szövegkiemelővel, amelyről még csak nem is álmodhattunk 1932-ben. Ennek ellenére ugyanolyan lett: ragyogó, mint Del gurigája, talán még annál is ragyogóbb. Messieurs ét mesdames, gondoltam. Bienvenue au cirque du mousie!

Ismét leguggoltam, és Mr. Jingles leugrott a tenyeremből. Öreg volt, de éppen olyan megszállott, mint régen. Attól a pillanattól, hogy elővettem a spulnit a zacskóból, semmi más nem érdekelte. Végiggurítottam a kunyhó göcsörtös, szálkás padlóján, ő pedig azonnal utánaeredt. Nem futott a régi sebességével, bicegését rossz volt nézni, de miért kellett volna gyorsnak vagy biztos lábúnak lennie? Amint mondottam, vén volt, egy egérmatuzsálem. Legalább hatvannégy évet élt meg.

Utolérte a gurigát, amely nekiütődött a távolabbi falnak, és visszapattant. Megkerülte, azután leheveredett az oldalára. Elaine előrelépett, de visszafogtam. Egy pillanat múlva Mr. Jingles ismét föltápászkodott. Az orrával görgetni kezdte felém a gurigát, lassan, nagyon lassan. Amikor megérkezett – amikor rátaláltam, ugyanígy hevert a konyhai lépcsőn, mint aki messziről jött és kifáradt –, még képes volt a mancsaival irányítani a gurigát, ahogy annak idején a halálsoron, de most már nem. Az orra azonban ugyanolyan iskolázott volt, mint valaha. Csupán a guriga egyik végétől a másikig kellett futkosnia, hogy az irányt tartsa. Amikor odaért hozzám, az egyik kezemmel őt vettem föl – nem volt nehezebb egy tollpihénél –, a másikkal pedig a gurigát. Ragyogó, sötét szemét egy pillanatra sem vette le róla.

– Ne csináld még egyszer, Paul – mondta megtört hangon Elaine. – Nem bírom nézni.

Megértettem, mit érezhet, bár rosszul tette, hogy erre kért. Az egér imádta kergetni és visszahozni a gurigát, annyi év után is imádta. Bár mind ilyen szerencsések lennénk a passzióinkkal.

– Van borsmentadropsz is abban a zacskóban – mondtam. – Canada Mints. Azt hiszem, még ma is szereti, folyton szagolgatja, ha odanyújtok egyet, de az emésztése már túl rossz, hogy ehessen is. Ehelyett pirítóst hozok neki.

Ismét leguggoltam, törtem egy darabkát a teraszról hozott kenyérből, és letettem a padlóra. Mr. Jingles megszagolta, azután fölvette a mancsába, és enni kezdte. A farkát csinosan maga köré kerítette. Amikor végzett, várakozóan nézett rám.

– Nekünk, öreg csontoknak, néha meglepő az étvágyunk – mondtam, és odaadtam Elainenek a pirítóst. – Próbáld meg.

Tört egy darabot, és ledobta a padlóra. Mr. Jingles odament, megszagolta, fölnézett Elaine-re... majd fölvette, és enni kezdett.

– Láttad? – mondtam. – Elismerte, hogy nem futóvendég vagy.

– Honnan jött, Paul?

– Fogalmam sincs. Egy nap, amikor elindultam a kora reggeli sétámra, egyszerűen itt volt, ott feküdt a konyha lépcsőjén. Rögtön tudtam, kicsoda, de a bizonyság kedvéért szereztem egy gurigát a mosodából. Hoztam neki egy szivardobozt is. A legpuhább anyaggal béleltem ki, amit találtam. Olyan, mint mi, Ellie; a legtöbb napja egy merő kín. Mégsem vesztette el az életkedvét. Még mindig imádja a gurigát, még mindig örül, ha meglátogatja régi cimborája. Hatvan éve tartogatom magamban John Coffey történetét, hatvan és még több éve, de most elmondtam. Az az érzésem, éppen ezért jött vissza. Hogy tudassa velem, siessek, tegyem meg, amíg még van időm. Mert olyan, mint én – azóta.

– Mióta?

– Ó, tudod te azt – válaszoltam, és némán figyeltük egy darabig Mr. Jinglest. Aztán, meg nem tudom mondani, miért, ismét elhajítottam a gurigát, noha Elaine megkért, hogy ne tegyem. Talán csak azért, mert neki valahogy olyan volt a spulnikergetés, mint az öregeknek a szeretkezés a maguk lassú, óvatos módján. Te bizonyosan nem akarnád végignézni, te, aki fiatal vagy, és szentül hiszed, hogy veled kivételt tesz az öregkor – de azért ők is kívánják néha.

Mr. Jingles ismét utánaeredt a gurigának, látható kínnal, de éppolyan látható (legalábbis én láttam) öreges, megszállott élvezettel.

– Pillámablakok – suttogta az egeret nézve Elaine.

– Pillámablakok – helyeseltem mosolyogva.

– John Coffey éppen úgy megérintette az egeret, mint téged. Akkor nem csak azt javította meg, ami rossz volt, hanem... hogy is, ellenállóvá tett?

– Azt hiszem, ez is van olyan jó szó, mint bármi más.

– Ellenállóvá azokkal a dolgokkal szemben, amelyek végül mindnyájunkat szétrágnak, mint a termeszek a fát. Téged... és őt, Mr. Jinglest. Amikor fölvette a tenyerébe.

– Így van. Az az akármilyen erő tette, amely John által nyilvánult meg – legalábbis én így gondolom –, de végül kimerült. A termeszek átrágták a mi kérgünket is. Egy kicsivel tovább tartott, mint rendesen, de azért megcsinálták. Lehet, hogy nekem van még néhány évem, azt hiszem, az emberek tovább élnek, mint az egerek, Mr. Jingles azonban a végét járja.

Az egér utolérte a gurigát, körbesántikálta, az oldalára hanyatlott, sebesen zihált (láttuk, hogyan hullámzik a bundája), azután fölállt, és vitézül elkezdte visszafelé görgetni az orrával. A bundája ősz volt, a járása bizonytalan, de szeme olajpöttye éppen olyan fényesen ragyogott, mint régen.

– Azt gondolod, ő akarta, hogy megírd, amit megírtál – mondta Elaine. – Így van, Paul?

– Nem Mr. Jingles – válaszoltam. – Nem ő, hanem az az erő, amely...

– Nahát, Paulie! Meg Elaine Connelly! – rikoltotta valaki gúnyos meglepetéssel a nyitott ajtóból. – Nahát, még ilyet! Mit csinálnak maguk itt?

Megfordultam, és egyáltalán nem csodálkoztam, hogy Brad Dolant látom az ajtóban. Vigyorgott, mint aki úgy érzi, hogy most kellően bolonddá tett. Mennyit mehetett az úton műszak után? Talán csak a Wranglerig, egy-két sörre, talán még egy gyors rázásra is, mielőtt visszajött volna.

– Kifelé – mondta hidegen Elaine. – Most rögtön.

– Ne mondja nekem, hogy kifelé, maga ráncos vén satrafa – válaszolta még mindig mosolyogva. – Talán mondhatja odafönt a dombon, de most nincs odafönt. Nem is szabad itt lenniük. Ez túl van a határokon. Kis szerelmi fészek, Paulie? Ez kellett neked? Playboykégli a geriátriai osztályon... – A szeme kitágult, amikor észrevette a csűr lakóját. – Hát ez mi a fene?

Nem fordultam meg, hogy lássam. Egyrészt tudtam, mi van ott, másrészt a múlt egyetlen szörnyű, háromdimenziós képben hirtelen összeolvadt a jelennel. Nem Brad Dolan állt az ajtóban, hanem Percy Wetmore. Még egy. pillanat, és berohan a kunyhóba, és széttapossa Mr. Jinglest, aki többé nincs abban a formában, hogy elfuthasson előle. És most nincs John Coffey, aki visszahozza a sír széléről. Akkor sem volt ott, amikor annyira szükségem lett volna rá, azon az alabamai esős napon.

Feltápászkodtam, ezúttal nem fájtak se az ízületeim, se az izmaim, és nekirontottam Dolannek. – Hagyd békén! – ordítottam. – Hagyd békén, Percy, vagy istenemre mondom...

– Kit nevezel te Percynek? – kérdezte, és akkorát lökött rajtam, hogy majdnem elestem.

Elaine kapott el, noha biztosan fájhatott neki, és meg is tartott. – Nem először teszed. És nem kell beszarni. Hozzá sem érek. Nincs rá szükség. Az csak egy döglött rágcsáló.

Megfordultam, abban a hiszemben, hogy Mr. Jingles szokása szerint csak az oldalán heverve kapkod levegő után. Csakugyan az oldalán feküdt, de már nem hullámzott a bundája. Igyekeztem bebeszélni magamnak, hogy még mindig látom, ám ekkor Elaine hangos zokogásban tört ki. Nagy nehezen lehajolt, fölemelte az egeret, amelyet először a halálsoron láttam, amikor félelem nélkül jött oda az asztalhoz, mint egy ember a vele egyenrangúakhoz... vagy a barátaihoz. Mr. Jingles ernyedten hevert Elaine tenyerén. Szeme tompa, mozdulatlan volt. Meghalt.

Dolan ocsmányul elvigyorodott, kimutatva fogait, amelyek ugyancsak ritkán találkozhattak fogorvossal.

– Tyű, azannya, nahát! Elvesztettük a család kedvencét? Talán egy kis temetést papírvirágokkal és...

– POFA BE! – süvöltötte Elaine olyan hangosan és akkora erővel, hogy Dolan hátrált egy lépést, és lehervadt a mosolya. – KIFELÉ! KIFELÉ, VAGY EZ VOLT AZ UTOLSÓ MUNKANAPJA; EGYETLEN ÓRÁT SEM FOG ITT DOLGOZNI TÖBBÉ! ERRE MEGESKÜSZÖM!

– Egy karéj kenyeret se fogsz kapni az ingyenkonyhán – mondtam, de olyan halkan, hogy egyikük sem hallotta. Nem tudtam levenni a szememet Mr. Jinglesről, aki úgy hevert Elaine tenyerén, mint a világ legkisebb szőrme ágyelője.

Brad legszívesebben visszavágott volna, közölve, hogy csak blöfföl – abban igaza volt, hogy Georgia Pines bentlakói nem mászkálhattak le a pajtába, ennyit még én is tudtam –, aztán mégsem tette. A szíve mélyén gyáva volt, akár Percy. Lehet, hogy utánanézett és megtudta, hogy Elaine tényleg a nagyanyja a BEFOLYÁSOS EMBERNEK. És főleg jóllakott végre a kíváncsisága. Annyi találgatás után kiderült, hogy nem is volt különösebb titok. Egy vénembernek volt egy egere egy pajtában. Az most elpatkolt, szívrohamot kapott vagy mifenét, miközben a színes gurigát kergette.

– Nem értem, minek ez a felhajtás – mondta. – Mindketten úgy csinálnak, mintha kutya lenne, vagy ilyesmi.

– Kifelé! – köpte Elaine. – Kifelé, maga ostoba! Ami kevés esze van, azt sem tudja használni.

Brad rákvörös lett, ragyái a gimnáziumi pattanások helyén még jobban besötétedtek. Így ránézésre jó sok volt neki.

– Megyek – mondta –, de ha holnap visszajössz... Paulie... új lakatot találsz majd az ajtón. Megjátszós Méltósága akármit hord is össze rólam, bentlakók nem jöhetnek ide. Nézzék a padlót! A deszkák mind megvetemedtek, elrothadtak! Ha beszakad, a recsegős vén lábuk úgy kettétörik, mint a gyújtós. Úgyhogy fogják a döglött egeret, ha akarják, és tűnés. A Szerelmi Fészek ezennel bezárt.

Megfordult és elment, annak az embernek az öntudatával, aki úgy véli, megérdemelt egy korsót. Megvártam, amíg eltűnt, azután szelíden elvettem Mr. Jinglest Elaine-től. A szemem megakadt a zacskón, amelyben a borsmentás cukorka volt, és kibuggyant a könnyem. Nem tudom, valahogy mostanában könnyebben eltörik nálam a mécses.

– Segítenél eltemetni egy öreg barátot? kérdeztem Elaine-t, amikor Brad Dolan döngő léptei elhaltak a távolban.

– Igen, Paul. – Átölelte a derekamat, fejét a vállamra hajtotta. Egyik görbe, öreg ujjával megsimogatta Mr. Jingles mozdulatlan oldalát. – Boldogan.

Így hát kölcsönvettünk egy ásót a kertész kunyhójából, és eltemettük Del kedvencét, miközben hosszú árnyékot vetett a fák között a délután, azután visszamentünk, hogy megegyük a vacsoránkat, és leéljük, ami még hátravan. Azon kaptam magam, hogy Delre gondolok, Delre, amint összekulcsolt kézzel, csillogó tar fejjel térdel az irodám zöld szőnyegén, Delre, amint megkér, hogy vigyázzunk Mr. Jinglesre, ne engedjük, hogy a rossz ember bántsa. Csakhogy a végén mindegyikünket bántani fog a rossz ember, igaz?

– Paul! – szólalt meg Elaine. A hangja gyengéd és kimerült volt. Azt hiszem, a magunkfajta drága öregecskéknek még egy gödör kivájása és egy egér végső nyugalomra helyezése is túlságos izgalom. – Jól vagy?

Szorosabban átöleltem a derekát. – Jól – válaszoltam.

– Nézd! – folytatta. – Gyönyörű naplementénk lesz. Kint maradunk, hogy megnézzük?

– Rendben – válaszoltam, és egymás derekát ölelve ott álltunk egy darabig a pázsiton, és először azt néztük meg, hogyan tündöklik fel az ég, azután azt, hogyan halványodik hamuszürkére.

Sainte Marie, Mére de Dieu, priez pour nous, pauvres pécheurs, maintenant et á l'heure de notre mort

Ámen.


13

1956.

Alabama esőben.

Harmadik unokánk, a gyönyörű Tessa akkor diplomázott a floridai egyetemen. Busszal indultunk hozzá. Akkor hatvannégy voltam, valóságos tacskó. Jan az ötvenkilencedikben járt, és gyönyörű volt, mint mindig. Legalábbis nekem. A leghátsó ülésen ültünk, és Jan egész úton engem szidott, miért nem vettem neki egy új fényképezőgépet, hogy megörökíthesse a nagyszerű eseményt. Már nyitottam a számat, hogy elmondjam, odalent egy teljes napunk lesz a fényképezőgép megvásárlására, olyan újat kap, amilyet csak akar, belefér a költségvetésbe, különben is azt gondoltam, csak azért veszekszik velem, mert unja az utat, és nem tetszik neki a könyv, amit magával hozott. Egy Perry Mason volt. Ez volt az a pillanat, amikor az emlékezetemben minden kifehéredett, mint mikor egy filmet kint felejtenek a napon.

Emlékeznek arra a balesetre? Gondolom, páran azok közül, akik ezt olvassák, biztos emlékeznek, de a többség nem. De mikor megtörtént, parttól partig ez szerepelt minden újság címoldalán. Zuhogó esőben éppen kiértünk Birminghamből, Janice a régi fényképezőgépén lamentált, és ekkor kidurrant az egyik kerék. A busz oldalra sasszézott a vizes kövezeten, és az oldalával nekiment egy műtrágyát szállító teherautónak. A teherautó több mint hatvanmérföldes sebességgel nekivágta a buszt egy hídpillérnek, és a Greyhound kettétört a betonon. A két esőtől fénylő darab két ellenkező irányba pörgött, az egyikben felrobbant a dízelolaj tartálya, és vörös-fekete tűzgömböt lövellt az esőszürke égnek. Az egyik pillanatban Janice még az öreg Kodak miatt panaszkodott, a következőben ott találtam magam, amint heverek az esőben az aluljáró távolabbi végében, és egy kék nejlonbugyit bámulok, amely valakinek a bőröndjéből eshetett ki. A hátuljára azt hímezték fekete cérnával, hogy SZERDA. Mindenfelé szétnyílt bőröndök. Meg testek. Meg testrészek. Hetvenhárom ember ült azon a buszon, és csak négy élte túl a balesetet. Én voltam az egyik, és az egyetlen, aki nem sérült meg komolyabban.

Fölálltam, és a feleségem nevét kiabálva tántorogtam a szétnyílt bőröndök és összetört emberek között. Félrerúgtam egy ébresztőórát, erre emlékszem, meg arra is, hogy láttam egy tizenhároméves-forma fiút egy gyepcsíkon heverve, P. F. Flyers cipőben, akinek a fél arca hiányzott. Éreztem, hogy az eső az arcomat veri, azután átmentem az aluljárón, és akkor egy időre abbamaradt. Amikor kiértem a túloldalon, újra rákezdte, verte az arcomat, a homlokomat. A felfordult műtrágyás kocsi romjai mellett megláttam Jant. Vörös ruhájáról ismertem meg – ez volt a második legjobb. A legjobbat természetesen félretette a diplomaosztásra.

Még élt. Sokszor gondoltam rá, hogy jobb lett volna – ha neki nem is, nekem mindenképpen –, ha rögtön meghal. Akkor egy kicsit hamarabb, egy kicsivel természetesebben engedhettem volna útnak. Bár lehet, hogy csak ámítom magam. Csak annyit tudok biztosan, hogy sohasem tudtam elengedni igazán.

Egész testében reszketett. Az egyik cipője lerepült, és láttam, hogy reszket a lába. A szemei nyitva voltak, de üresen bámultak; az egyiket elborította a vér. Én térdre estem mellette a füstszagú esőben, és csak arra tudtam gondolni, hogy ez a reszketés azt jelenti, hogy beleengedték a villanyáramot, beleengedték, és nekem ki kell kapcsolnom, mielőtt túl késő lenne.

– Segítség! – kiáltottam. – Segítsenek, segítsen valaki!

Senki sem segített, senki sem járt arra. Az eső zuhogott – kemény, mindent átáztató eső, a koponyámra tapasztotta még mindig fekete hajamat –, és én ott tartottam őt a karomban, és nem jött senki. Üres szeme valami báva energiával bámult el mellettem, összetört tarkójából patakzott a vér. Egyik reszkető, értelmetlenül görcsölő keze mellett egy darab krómacél lemez hevert, rajta a GREY szó. Odébb nagyjából egynegyede annak a valaminek, ami egy barna gyapjúzakós üzletember lehetett valaha.

Segítség! – kiáltottam föl ismét, és az aluljáró felé fordultam. És ekkor megpillantottam John Coffeyt, ahogy ott állt az árnyékban, maga se több, mint árnyék, egy hatalmas, kopasz ember, hosszú, lecsüngő karokkal. – John! – sikoltottam. – Ó, John, kérlek, segíts! Kérlek, segíts Janice-en!

Eső hullott a szemembe. Kipislogtam, és ő már nem volt sehol. Láttam az árnyékokat, amelyeket Johnnak néztem... de nem csak árnyékok voltak. Ebben biztos vagyok. Ő volt. Talán csak egy kísértet, de ő volt, arcán az eső összefolyt könnyeinek örök árjával.

Jan a karomban halt meg, ott az esőben, a műtrágyás kocsi mellett, az égő gázolaj orrfacsaró bűzében. Egy pillanatra sem tért magához, a szeme nem tisztult ki, a szája se mozdult utolsó elsuttogott szerelmi vallomásra.

A hús a kezem alatt didergős görcsbe rándult, és azzal vége volt. Sok év után akkor gondoltam először Melinda Mooresra, amint ott ül az ágyban, amelyben az indianolai kórház orvosai szerint meg kellett volna halnia; Melinda Moores frissnek és kipihentnek látszott, ragyogó, csodálkozó szemmel nézett John Coffeyra, és azt mondta: Azt álmodtam, hogy a sötétben vándorolsz, akárcsak én. Találkoztunk.

Leengedtem feleségem összeroncsolt fejét az államközi műút vizes aszfaltjára, feltápászkodtam (nem volt nehéz; csak egy kis vágás volt a bal kezemen), és belesikoltottam a kísértet nevét az aluljáró árnyékaiba:

John! JOHN COFFEY! HOL VAGY, NAGYFIÚ?

Elindultam az árnyékok felé, félrerúgtam egy véres teddymackót, egy acélkeretes szemüveget, amelynek az egyik lencséje eltört, egy levágott kezet, kisujján gránátgyűrűvel. – Az igazgató feleségének életét megmentetted, az enyémet miért nem? Janice-t miért nem? Az ÉN JANICE-EMET MIÉRT NEM?

Semmi válasz, csak az égő gázolaj és az égő holtak bűze, a szürke égből szüntelenül zuhogó eső kopogása az aszfalton, miközben az úton a hátam mögött holtan hevert a feleségem. Akkor nem érkezett válasz, és nem jött azóta sem. Bár 1932-ben nem csak Melly Moorest mentette meg John Coffey, vagy Del egerét, amelyik olyan ügyes trükköket tudott a gurigával, és mintha Delt kereste volna, jóval a cajun jövetele... és jóval Coffey eljövetele előtt.

John engem is megmentett, és évekkel később, amikor álltam a zuhogó alabamai esőben, és egy embert kerestem az aluljáró árnyékában, aki nem volt ott, a szétszórt bőröndök és összeroncsolt halottak között, megértettem valami szörnyűséget: néha egyáltalán nincs különbség az üdvözülés és a kárhozat között.

Vagy az egyik, vagy a másik zubogott belém, amikor ott ültünk Coffey priccsén, ezerkilencszázharminckettő november tizennyolcadikán. Kizúdult belőle, egyenesen belém, akármi volt is az a különös erő, összekapcsolódó kezünkön át, úgy, ahogy a szeretet, a remény és a jó szándék sohasem képes; bizsergéssel kezdődött, azután hatalmas áradattá dagadt, olyan erővé, amely túl volt mindenen, amit azelőtt vagy azóta tapasztaltam. Az óta a nap óta sohasem volt tüdőgyulladásom, influenzám, de még torokgyulladásom se. Nem lett többé húgyúti fertőzésem, vagy akár egy elfertőzött vágott sebem. Megfáztam párszor, de ez is ritkán esett meg, hat-hét évenként, és noha azokról, akik ritkán náthásak, azt állítják, hogy hajlamosabbak a súlyosabb betegségekre, rám ez nem vonatkozott. Egyszer, valamivel a rettenetes 1956-os év előtt, epekövem volt. Gondolom, néhány olvasóm különösnek fogja találni, de azt kell mondanom, félig-meddig örültem a fájdalomnak, ami az epekő távozásakor kínzott. Ez volt az egyetlen komoly fájdalmam azóta, hogy huszonnégy évvel korábban elmúlt a húgyúti fertőzésem. Engem nem érintettek a betegségek, amelyek addig tizedelték barátaimat és szeretteimet, míg egy se maradt belőlük, elkerült az agyvérzés, a rák, a szívroham, a vér és a máj betegségei, ahogy egy autó elkanyarodik, hogy el ne üssön egy mosómedvét vagy egy szarvast. Az egyetlen súlyos balesetet sértetlenül úsztam meg, nem számítva egy karcolást. 1932-ben John Coffey élettel oltott be. Mondhatjuk úgy is, hogy az élet villamosszékébe ültetett. Végül meg fogok halni, hát persze hogy meg, Mr. Jingles elvitte magával a halhatatlanság mindennemű illúzióját, de sokkal korábban fogom kívánni a halált, mint ahogy az megtalál engem. Az igazat megvallva, máris kívánom, amióta Elaine Connelly meghalt. Ugye ezt mondanom sem kellett?

Nézem ezeket az oldalakat, végiglapozom őket reszkető, májfoltos kezemmel, és azon tűnődöm, van-e ennek valamilyen mondanivalója, mint azoknak a könyveknek, amelyek állítólag fölemelők és erkölcsnemesítők. Visszagondolok gyermekkorom szentbeszédeire, a Dicsőség Jézusnak, a Hatalmas Úrnak templomban dübörgő hitvallásokra, emlékszem, milyen gyakran mondták a prédikátorok, hogy az Úr ügyel még a verébre is, hogy látja és számon tartja legutolsó teremtményét is. Amikor Mr. Jinglesre gondolok és a gerenda furatában lelt apró forgácsokra, akkor azt hiszem, így is van. És mégis ugyanez az Isten föláldozta John Coffeyt, aki csak jót akart cselekedni a maga vak módján, olyan ádázul, mint az Ótestamentum akármelyik prófétája, föláldozta, mint egy védtelen bárányt... ahogy Ábrahám áldozta volna föl a saját fiát, ha komolyan felszólítják rá. Eszembe jut, mit mondott John Whartonról, aki az egymás iránti szeretetükkel ölte meg a Detterick ikreket, és hogy ez történik mindennap, az egész világon. Ha így van, akkor Isten engedi, hogy így legyen, és mikor mi azt mondjuk: „nem értem", akkor Isten azt válaszolja: „nem érdekel".

Mr. Jinglesre gondolok, aki haldokolt, miközben én hátat fordítottam neki, és egy érdemtelen rossz emberre figyeltem, akinek a gyűlölködés volt a legmagasabbrendű érzelme. Janice-re gondolok, ahogy reszket az utolsó értelmetlen másodpercekben, miközben mellette térdelek az esőben.

Hagyd abba!, próbáltam mondani Johnnak aznap a cellájában. Engedd el a kezem, mert megfulladok, ha nem engeded el. Megfulladok vagy felrobbanok.

Nem fog felrobbanni, válaszolta, mert hallotta gondolatomat, és megmosolyogtatta az ötlet. És az a legszörnyűbb, hogy nem robbantam föl. Nem tudtam.

Legalább egy öregemberes nyavalyám van: szenvedek az álmatlanságtól. Késő éjszaka fekszem az ágyamban, hallgatom a megrokkant férfiak és asszonyok nyálkás, reménytelen hangjait, amint egyre mélyebbre köhögik magukat az öregségbe. Időnként hallom, amint megszólal egy hívócsengő, vagy cipő nyikorog a folyosón, vagy Mrs. Javits kicsiny tévéje darálja a késői híreket. Én csak fekszem, és ha a hold benéz az ablakomon, akkor figyelek. Fekszem, és Brutálra, Deanre gondolok, meg néha William Whartonra, amint azt mondja: Abbion, nigger, ollan rossz vagyok, hogy nincsen párom. Delacroix-ra gondolok, amint azt mondja: Nézze csak, Edgecombe főnök, megtanítom Mr. Jinglest egy új trükkre! Elaine-re gondolok, amint ott áll a terasz ajtajában, és azt mondja Brad Dolannek, hogy hagyjon békén. Néha elszundítok, és látom azt az aluljárót az esőben, alatta John Coffeyt az árnyak között. Almomban sohasem érzékcsalódás, mindig ő az, a nagyfiú, és csak áll ott és figyel. Én meg itt fekszem és várok. Janice-re gondolok, ahogy elveszítettem, ahogy vörösen futott el az ujjaim között az esőben, és várok. Mindnyájan meghalunk, tudom, hogy nincs kivétel, de néha, ó, Istenem, olyan hosszú a halálsor.


A szerző utószava

Nem hinném, hogy még egyszer írnék folytatásos regényt (hacsak azért nem, hogy a műítészek hatszor rúgjanak farba egy helyett), de most egy világért el nem szalasztottam volna az alkalmat. Miközben ezt az utószót írom, egy nappal A halálsoron második részének megjelenése előtt, úgy tűnik, a folytatásos regény sikert aratott, legalábbis kereskedelmi értelemben. Ezért pedig, Hű Olvasóm, köszönettel tartozom Neked. És talán föl is ráz bennünket némileg, ami egy kicsit más: hadd lássuk, milyen a mesemondás régi módja új formában. Én legalábbis így fogtam föl.

Rohanvást írtam, mert a forma ezt követelte. Ez mámorító volt, ugyanakkor számos anakronizmus csúszott be miatta. Az őrök és a foglyok az Allen utcájá-t hallgatják az E blokk rádióján, bár kétlem, hogy Fred Allennek tényleg lett volna 1932-ben műsora. Ugyanez a helyzet Kay Kyserrel és a zenei műveltség alapjaival. Néha úgy tűnik, azt a történelmet, amely csak nemrég süllyedt a látóhatár mögé, sokkal nehezebb kutatni, mint a középkort vagy a keresztes háborúk idejét. Azt kiderítettem, hogy Brutál csakugyan hívhatta a halálsor egerét Gőzhajó Vilinek – ez a Disney-rajzfílm akkor már csaknem négy éve létezett –, de volt egy olyan sanda gyanúm, hogy Popeye és Olivia pornográf kis képregénye időtlen csinálmány. Ezt is tisztázhatom, ha és amikor úgy döntök, hogy A halálsoron egykötetes mű lesz... no de oda se neki. Végül is, az nem anakronizmus, hogy a nagy Shakespeare Július Caesar-jában óra üt, holott jóval később fogják csak feltalálni a mechanikus időmérőket?

Belátom, hogy A halálsoron egykötetes változata is tartogatna kihívásokat, részint azért, mert nem lehet ugyanúgy kiadni, mint a folytatásokat. Mivel Charles Dickenst tekintettem példaképemnek, számos embert kérdeztem meg, hogyan frissítette föl Dickens olvasói emlékezetét az új füzetek elején. Olyasmit vártam, mint azok a szinopszisok, amelyek szeretett újságom, a Saturday Evening Post folytatásos regényeinek elején olvashatók, de rájöttem, hogy Dickens nem volt ilyen darabos: ő beleépítette a szinopszist a történetbe.

Miközben azt próbáltam eldönteni, miként oldjam meg a kérdést, a feleségem elkezdte mondogatni (nem épp nyaggatósan, de néha meglehetősen kíméletlen javaslattevő), hogy nem fejeztem be igazán Mr. Jinglesnek, a cirkuszi egérnek a történetét. Elismertem, hogy igaza van, és rájöttem, hogy egész érdekes kerettörténetet kerekíthetek belőle, ha megteszem Mr. Jinglest Paul Edgecombe öregkori titkának. (Kicsit olyan lett az eredmény, mint a Sült zöld paradicsom filmváltozatában.) Paul kerettörténete, élete a Georgia Pines öregotthonban, mindenben a kedvem szerint alakult. Különösen az tetszett, ahogy Dolan, az ápoló és Percy Wetmore összeolvadnak Paul gondolataiban. Ezt nem terveltem ki előre, és nem szántszándékkal írtam bele; én, mint a legkellemesebb kitalációkban, csak ballagtam előre, amíg oda nem értem.

Szeretnék köszönetet mondani Ralph Vicinanzának, amiért bedobta a folytatásos regény ötletét, továbbá valamennyi barátomnak a Viking Penguinnél és a Signetnél, akik támogatták, noha kezdetben halálra rémültek tőle (minden író őrült, amit persze ők is tudnak). Ugyancsak szeretném megköszönni Marsha DeFilippónak, aki egy egész gyorsírónoteszt másolt tele, amíg olvashatóvá tette macskakaparásomat, hogy egyszer se panaszkodott. No jó, legfeljebb csak ritkán.

De főleg a feleségemnek, Tabinek vagyok hálás, aki elolvasta az egész történetet, és azt mondta, tetszik neki. Az írók szinte mindig valamilyen eszményi olvasónak írnak, aki az én esetemben a feleségem. Nem értünk mindenben egyet, ami az írásainkat illeti (a fenébe, akkor is ritkán értünk egyet, ha együtt vásárolunk az áruházban), de amikor Tabi azt mondja valamire, hogy jó, akkor az rendszerint jó is. Mivel a feleségem kíméletlen, mindig észreveszi, ha le akarok vágni egy kanyart, vagy mellébeszélek.

Hű Olvasóm, neked is köszönöm figyelmedet, és ha van valami ötleted, hogy milyen lenne A halálsoron egy kötetben, akkor, kérlek, tudasd velem.

Stephen King

New York, 1996. április 28.


Európa Könyvkiadó Budapest, 1997

Fordította Bihari György

Stephen King: The Green Mile. Coffey on the Mile

A Signet Book

Copyright © Stephen King, 1996

All rights reserved. Published by agreement with the author and the author's agents, Ralph M. Vicinanza, Ltd.

Hungarian translation © Bihari György, 1997

Európa Könyvkiadó, Budapest

Felelős kiadó Osztovits Levente igazgató

Szedte a Typostúdió Kkt.

Nyomta a Kaposvári Nyomda Kft.

Felelős vezető Miké Ferenc ügyvezető igazgató

A nyomdai rendelés törzsszáma: 170075

Készült Kaposvárott, 1997-ben

Felelős szerkesztő Szabó Olimpia

A fedélterv Nagy Péter munkája

Műszaki szerkesztő Sz. Bodnár Éva

Műszaki vezető Névery Tibor

Készült 6,8 (A/5) ív terjedelemben

VI. ISBN 963 07 6166 l

Ö. ISBN 963 07 6145 9