Csend a lelke mindennek
Nagy általánosságban véve meg vagyunk a szomszédainkkal elégedve. Mindnyájan jobb emberek, és kisdedeik hangereje sem haladja meg a kétszáz megaciklust. A szomszédos lakásban laknak a Zéligék, Féliksz és felesége, Orna, kellemes, jól szituált házaspár. A viszony közöttünk szinte túlzottan szívélyes. A lépcsőházban mindig meg-megállottunk egy-egy órácskára, és elbeszélgettünk a különböző intellektuális problémákról, meg a nagy világeseményekről, úgymint a lépcsőház erőteljesebb világítása, a fűnyírás és ilyesmi. Sohasem merül fel közöttünk semmilyen apróbb nézeteltérés vagy pártviszály. Kellemes úriemberek ezek a Zéligék.
Csakhogy.
Csakhogy nem lehet elviselni őket. Rádióügyben. Ez valami elviselhetetlen. Féliksz Zélig minden este hat órakor holtfáradtan hazatér, egyenesen a rádiókészülékig vánszorog, és tövig nyitja. Nem fontos, hogy zene, híranyag vagy arab kántorlemezek, a lényeg, hogy bömböljön a hangszóró. A poharak rezegnek nálunk a hangerőtől, a vakolat mint radioaktív eső permetezik a plafonról, és a csillárok minden ízükben remegnek. Teljes rejtély előttünk, miért nyitja ki Féliksz Zélig a rádióját ilyen totális mértékben. Lehetséges, hogy a gyökerek a nehéz gyermekkorba nyúlnak vissza; talán a kedves mama volt operaénekesnő, vagy a papa bakter – mindez nem számít, a lényeg: hogyan védekezni?
Nemegyszer tanácskoztunk efölött az asszonnyal. Nejem, minthogy szabad belépése van Orna Zélig konyhájába, minden kétséget kizáróan megállapította, hogy akusztikai rejtéllyel állunk szemben, vagyis nálunk nagyobb a zaj, mint náluk. Meg kell jegyeznünk azonban, hogy a két lakás közötti válaszfal olyan vékony, hogy esténként, pizsamaszedéskor, le szoktuk oltani a villanyt, különben a Zéligék látnák a sziluettünket a falon. Azt már mondani sem kell, hogy a legkisebb rezzenést is halljuk. Faramuci helyzet. Az esti hat óra nap mint nap előreveti rémes árnyékát. Mit csináljunk, az isten szerelméért?
Kezdetben felmerült a gondolat, hogy talán egyenesen Zéligékhez fordulunk az ügyben, és megkérjük őket, ne nyissák ki annyira a rádiót, de ezt a megoldást primitív és bántó jellege miatt azon nyomban elvetettük. Nem lehet csak úgy rámászni a szomszédokra, ez megrontaná a köztünk fennálló jó viszonyt. Próbálkoztunk hát apró, átlátszó célzások elejtésével, így például az egyik rezonáns napon elkezdtünk üvöltve társalogni Féliksszel a lépcsőházban, hogy jelezzük: süketnek tartjuk – de nem reagált. (Később hallottuk a falon keresztül, amint mesélte nejének: „Ez a szerencsétlen süket is.” Miért is?) Az asszony is panaszkodott néhányszor Ornának, hogy fáj a feje a szörnyű zajtól a házban, mire kapott tőle két plasztikgombocskát, amit be kell dugni a fülbe, és az ember máris a sírban érzi magát., A mérnök, akit kihívtunk, lebeszélt bennünket arról, hogy hangfogólemezekkel borítsuk be a falakat, mivel a zaj az ablakokon keresztül úgyis bejön. Ezzel szemben az akusztikai problémák legnépszerűbb megoldását ajánlotta, vagyis, hogy költözzünk el a környékről…
Ekkor történt a csoda.
Azon a történelmi estén éppen színházba tartottunk. Az asszony rám nézett, és természetesen üvöltve – hogy Zéligék rádióját túlharsogja – megjegyezte:
– Hogy nézel ki? Borotválkozz meg!…
Van nekem egy kis elektromos borotvakészülékem, csendes és kellemetes, mint egy magányos villa Rámát-Gánban. Elkezdtem tehát borotválkozni vele, és íme – az ég a tanúm –, Zéligéknél is elkezd a rádió rettenetesen recsegni. Abbahagyom a borotválkozást – abbamarad a recsegés. Folytatom – folytatja. Egyszerre hallom Féliksz Zéliget a szomszédból, hogy azt mondja:
– Orna! Ez a zaj megőrjít!…
Teccik érteni?
Másnap este hat órakor készültségben voltam a villanyborotvával. Féliksz hazatért, szokás szerint odavánszorgott a rádióhoz, és tövig nyitotta. Vártam egy percig, aztán bedugtam a konnektorba a stekkert, és – szomszédomnál az a-moll vonósnégyes átment trrrrrrr-fortéba. Féliksz kis ideig várakozott, azzal áltatva magát, hogy csupán légköri zavarokról van szó, majd elvesztette önuralmát, és ráüvöltött a készülékre:
– Kuss, az anyád úristenit!
Olyan dühös volt a hangja, hogy ösztönszerűleg kikaptam a stekkert. Féliksz legott elzárta a rádiót, aztán rekedten odahívta Ornát:
– Orna – mondta –, valami furcsa dolog történt. Rákiáltottam a rádióra: Hallgasson, kérem, mire… azonnal… abbahagyta a recsegést…
– Hogyne – így Orna. – Ki vagy merülve, Féliksz. Ma nem mégy kártyázni.
– Azt hiszed, megőrültem? – csattant fel a férj. – Úgy éljek, ez történt! Akarod hallani?…
Azzal újból kinyitotta a készüléket. Láttuk lelki szemeink előtt, amint üveges tekintettel várják a recsegést. Hogy növeljem a feszültséget, egyelőre nem léptem akcióba.
– Hülyeség – mondta végül Zéligné –, nem is recseg.
– Amikor mutatni akarom, akkor nem – pattogott Féliksz, és újból rámordult a készülékre –, most nem tudsz recsegni, te nyomorult? !
Bedugtam a stekkert. Trrrrrrrr.
– Tényleg – lehelte Orna –, szinte különös… Kissé meg vagyok ijedve… Most mondd neki, hogy hagyja abba…
– Abbahagyni – suttogta Féliksz reszkető hangon –, kérném abbahagyni…
Kihúztam a stekkert.
Teccik érteni?
Másnap hazafelé menet találkoztam Féliksszel a ház előtt. Nem jól nézett ki szegény fiú, a szeme alatt sötét karikák, valószínűleg az álmatlanságtól. Néhány lépcsőfokot beszélgettünk a közelgő télről, míg aztán Féliksz váratlanul le nem állt:
– Mondja csak – kérdezte –, hisz maga a természetfölötti tüneményekben?
– Gyerekes dolgok ezek – feleltem –, miért?
– Csak úgy.
– Jóllehet – tettem hozzá –, jóllehet a nagyapám még hitt az ilyesmiben.
– A szellemekben?
– Á, dehogy. Azt képzelte be magának, szegény, hogy – micsoda marhaság –, szóval, azt képzelte szegény, hogy a tárgyaknak, mint, mondjuk, asztal, írógép, gramofon – lelkük van! Mi van, Zélig úr, mi történt?
– Semmi… semmi…
– Szegény nagyapó, váltig hangoztatta, hogy a gramofonja gyűlöli őt. Hallott már ilyen badarságot?
– Gyűlöli?
– Igen. Nevetséges, ugyebár? Jóllehet – tettem hozzá –, jóllehet azon a szörnyű éjjelen holtan találtuk nagyapót gramofonjára borulva… miközben kezei görcsösen szorították a tölcsért… a korong még forgott…
– Bocsánat – így Féliksz –, nem érzem jól magam…
Az ajtóig kellett támogatnom, mert roggyant térdei megtagadták a szolgálatot. Azután tüstént a fiókhoz ugrottam, és készenlétbe helyeztem a kis villanyos szörnyeteget. Beástuk magunkat a fal mellett, és élénken figyeltük a fejleményeket. Féliksz felhajtott egy konyakot, és kinyitotta a rádiót.
– Tudom, hogy gyűlölsz – nyögte (nejem szerint a hang igen alacsonyról jön, vagyis térdepel). – Tudom, hogy gyűlölsz! Igaz, hogy gyűlölsz?
Trrrrrrr. Bent hagytam a stekkert egy ideig, aztán kihúztam.
– Mit csináltunk magának? – sírta el magát Zéligné. – Mit vétettünk? Nem vagyunk jók magához?
Trrrrrrr. Zéligék teljesen megtörtek. Orna fojtott hangon vádolta férjét, hogy ez azért van, mert evett jom kipurkor, míg Féliksz maga inkább a Közel-Kelet misztikumának tulajdonította a történteket.
– Légy, aki légy – pityergett Féliksz –, kegyelem…
Elérkezett a végső akció ideje. Az asszony átment Zéligékhez, és ettől kezdve a drámai fejlemények egymást követték. Hallottam, miként mesélik a szomszédok nejemnek felindult hangon, hogy valamely felsőbb erő hatalmába kerültek, amely a rádiókészüléken keresztül uralja őket.
Zavaros mondataikból kiderült, hogy egy új vallás megalapítását is számításba vették, amelynek alaptétele, hogy a tárgyaknak is lelkük van. Ravasz nejem figyelmesen végighallgatta a teóriát:
– Talán – jegyezte meg –, talán lehetne közös nyelvet találni a felsőbb erővel?
– Kérem szépen – nyögték a Zéligék –, próbálja meg. Mi már teljesen meg vagyunk félemlítve…
Az asszony kinyitotta a rádiójukat. A nagy pillanat elérkezett.
– Szellem – így az asszony –, hallasz engem? Adj jelt!
Stekker be. Trrrrrrrr.
– Kösz.
Stekker ki.
– Szellem, adj jelt! Vajon azt akarod, hogy többet szóljon e készülék? (Nincs jel.) Avagyon azt parancsolod, hogy erősebben működjön? (Nincs jel.) Vagy netán óhajod, hogy Zéligék soha többet ki ne nyissák őtet?
Stekker be.
Stekker be!
Stekker be, az anyja Krausz!
Mi megy itt? Nincs recsegés! Nincs trrrrrrr!
A villanyborotva nem működik! Felmondta a szolgálatot! Elromlott! Most! Hat évig rendben volt… most… egyszerre… Uramisten…
– Szellem, nem hallod? – kiabálja szegény feleségem a túloldalon. – Azt kérdeztem, akarod-e, hogy Zéligék soha ebben a büdös életben ki ne merjék nyitni többé a rádiót? Felelj! Felelj már!…
Bedugtam a stekkert. Kihúztam, megint bedugtam. Ráztam a borotvát, kopogtattam az oldalát, földhöz vágtam – semmi! A hideg veríték lepte el homlokomat. Talán mégis… van abban valami… hogy a tárgyaknak…
– Hol a recsegés? – rikácsolta az asszony odaát. – Adj jelt, te szerencsétlen, hogy ne nyissák ki többet a rádiót! Héj!…
Kissé túlzott a kicsike. Zéligék lassú mozdulattal elzárták a rádiót, és nézték oldalról az asszonyt. Kis ideig csönd volt, aztán nejem visszatért dühtől vörösen.
– Bedöglött – makogtam –, mit tehetek én róla, bedöglött…
Két napig nem beszéltünk egymással. A villanyborotvát persze azonnal átadtam a szakembernek, hogy sürgős, rendkívüli eset. Fél nap múlva visszakaptam:
– A kondenzátor kiégett – közölte a szak –, kicseréltük, kérem. Nem fog többé zajt csinálni a rádióban, kezicsókolom…
És azóta újból üvölt Zéligék rádiója. Lehetséges, hogy a tárgyaknak lelkük van, de humorérzékük nincs.