Vigyázat, kisvíz!

Beköszöntött a nyár. A fiam, a középső, ott áll az úszómedence lépcsőjén, és bőg.

– Gyere be a vízbe!

– Pélek.

Pét mond fö helyett, héberül. Reszket szegénykének a nyelve a nagy víziszonytól. Már vagy félórája próbálom rábeszélni cinóber üstökű fiacskámat, hogy tanuljon úszni apucitól, de ő pél. Ámir jól ismert, szívet tépő zokogása még a szelídebb fokozatoknál tart, ám rendkívül állhatatos, mondhatni sokat ígérő. Nem neheztelek ivadékomra, mert emlékszem, hogy engem is az apám akart megtanítani úszni, s én is ott álltam valahol a Szent Margit-szigeten egy úszómedence lépcsőjén, és harsányan bőgtem.

Azóta komoly fejlődésnek vagyunk tanúi a népoktatás terén. Semmi sem áll távolabb tőlem manapság, mint hogy olyan dologra kényszerítsem a csemetémet, amely ellentétben áll az ő szuverén jogaival. A döntő lépést neki kell megtennie a hullámok meghódítására, a saját elhatározásából. Miként a királyi sasfiók, mely először hagyja el szülei fészkét, csupán egy apró lökés kell, s a többit elvégzi a Természet. Megértés, gyengédség és sok-sok szeretet, ez az, amire szükség van itt az atya részéről.

– Nézd csak – mondtam a porontyomnak –, a víz legfeljebb a köldöködig ér, és én is foglak. Mi történhet?

– Pélek.

– Az összes srác bent lubickol a vízben, nevetnek, vidámak, csak te bömbölsz? Miért?

– Pélek.

– Talán a többi gyerek strammabb nálad?

– Igen! – böki ki Ámir megkönnyebbülve, mintegy összegezve a helyzetet.

Körülnézek: az úszómester fürkész a szalmakalapja alól, s a kárörvendően vigyorgó szülők szaporodnak tőszomszédságunkban, mint napernyők a napon. Lelki szemeim előtt megjelenik egy süllyedő hajó képe a tenger kellős közepén, amint az összes férfi utas fegyelmezetten sorban áll, a kapitány parancsára várva, csupán egyetlen férfi, egy vörös hajú izomkolosszus tör magának utat a nők és a gyerekek között, és elsőnek ül bele a mentőcsónakba. Ez az én fiam, aki nem tanult meg úszni a papájától…

– Mitől félsz?

– Elsüllyedek.

– Hogy lehet elsüllyedni ilyen sekély vízben? Hogyan?

– Pélek.

Víziszonya van.

– Még ha akarnál, akkor se tudnál elsüllyedni – próbálok hatni az intelligenciájára –, az emberi test fajsúlya csekély, ezért a víz felszínén lebeg. Ide süss!…

Apuci hanyatt fekszik a víz színén, és lebeg. A mutatvány roppant hatásos, de egy idiótának kedve szottyan pont az én fejemre ugrani, és a szám tele lesz vízzel. Állatian elkezdek köhögni emiatt, a fajsúlyom készre megy, s a fiam a harmadik sebességre kapcsolva vonít a lépcsőkön.

– Úszómester bácsi – fordulok támogatásért a kormányzathoz –, mondja meg neki maga: hát el lehet süllyedni itt, ebben a kis gyermekmedencében?

– Ohó – mondja a szalmakalap –, mint a vöcsök!…

Más apa már régen bevonszolta volna a pulyáját nyers erővel, de én nem, drága uram, nem én. Én kedvelem a fiamat, ellenkezése dacára is, és az se izgat, hogy ennyire pél. Tovább megyek, még talán sohasem szerettem annyira, mint most, a medence szélén. Éppen azért, mert annyira reszket, annyira elesett, annyira gyüge, az anyja Krausz!

– Gyere, állapodjunk meg, mint két dzsentlmen – javasolom neki –, hozzád se érek, s te bemész egyedül térdig. Ha tetszik, maradsz, ha nem tetszik, kijössz, és végeztünk, rendicsek?

A fiam hüppög, de tesz egy tétova lépést előre. Az eredmény: nem tetszik, nem marad, kijön, és végeztünk, rendicsek. Ámir ott búslakodik ismét a szárazföldön, immár legalizált sírásával egyetemben. Időnként azt nyüszíti, hogy: „Anyuci!” Az a megrögzött szokása, hogy az anyja segítségét kéri a létküzdelem minden területén, még akkor is, amikor nejem üldözi őt odahaza, hogy felkoncolja.

– Ámir – jegyzem meg –, ha nem mész be, este nincs tévé!

Ez erősebb volt a kelleténél. A srác néhány frekvenciával intenzívebben sír. A medence vize kezd sóssá válni.

– Az egész olyan egyszerű – mutatom neki –, előrenyújtjuk a kezet, és számolunk: egy-kettő-három… négy…

Igen ám, csakhogy én nem bírok egyszerre úszni is meg számolni is. Már honnét is? Nem vagyok én úszófenomén, kérem, csupán íróember. Ámir a lépcsőn áll, és emeli a tétet hangerőben. Már komoly közönség gyűlt körénk, a könnyű műfaj kedvelői. Kiugrom a medencéből, mire fiam villámgyorsan kereket old, fokozódó szűköléstől kísérve, de vasmarkom elcsípi. Visszavonszolom kraulozni.

– Anyuci – nyöszörög az emberpalánta –, pélek!

Ez a kép ismerős nekem valahonnan. Igen, igen, az apám vonszolt engem ugyanígy a medencébe, és én is kétségbeesve ordítottam, hogy „Anyukám!”. Ilyen az élet, a nemzedékek közötti összeütközés elkerülhetetlen. Az alma nem esik messze a fájától, de olykor kissé ütődött lesz.

– Nem a vííízbe! – így csemetém. – Nem a víííízbe, Anyuci! A levegőben tartom, cirka fél méterrel a folyadék színe felett, és ő azt állítja, bőgve, hogy süllyed.

– Egy-kettő-három! – vezénylek. – Úszni!

A gyerek bömböl, de mozdulatokat tesz a kezével. Ez elég biztató, jóllehet nem szándékoztam repülésre oktatni. Érzéssel leengedem a kis sast a víz színére. Elszántan küzd az életéért, és áttér a levantei népnyelvre, de én erősebb vagyok nála, hála a rendszeres sportolásnak.

– Tempózni! – hallom magamat, ahogy ordítok. – Egy-kettő-három…

Belém harapott! Megharapta a kezet, amely eteti őt, vagy legalábbis itatja. Az egérfogaival képes volt megharapni a tulajdon apját, aki mindig csak szeretetre tanította az életben. Két erős lábam közé veszem, és reszkető derekát harapófogóként szorítom, kezeit pedig mozgatom előre-hátra, egy-kettő-három! Nálam úszni fog, még ha kiissza az egész uszodát is.

– Nem fél-ni !

Egyszer még meg fogja köszönni nekem, hogy megtanítottam őt uralkodni a hullámokon. Pillanatnyilag rugdalózik. Szabad lábai kitartóan dobolnak a hátamon a sírás ütemére. Fiam arca egészen el van torzulva a sok ordítozástól. Ez alatt a röpke óra alatt egy teljes napot öregedett. Alaposan belemártom a habokba. Iszik egy kis vizet? Lefetyelje ki a Csendesóceánt! Apámat is ugyanígy tartotta a nagyapja két izmos lábszára között. Úszni! Már rég nem éreztem ilyen elfojtott dühöt a világmindenség egyetlen teremtményével szemben sem. Mit fél ez itt, az ördögbe is, mitől kell itt félni?

– Uram – böki meg hátamat az úszómester –, hagyja már azt a szegény gyereket…

Jellemző! Ahelyett, hogy segítene az apának úrrá lenni az oktatás nehézségein, teszem azt, hozna egy parafa övet vagy deszkát vagy a lampel rocskáját, szóval ahelyett, hogy előrevinné az ügyet, inkább a büdös kölyök pártjára áll. Felemeltem a kis sast, és visszaraktam a partra, szemmel látható megvetéssel. Fiam megállt a lépcsőkön, és úgy bömbölt, ahogy még soha. Én magam a hűs hullámok közé vetettem magam…

Graciőzen ugrom, hogy megmutassam a butusnak, mit veszít. Tempózom, ahogy kell, de valami nem stimmel… Mintha nem volna meg a kellő összhang a kezeim és a lábaim között, mintha süllyednék… Nem is, csak mintha… Anyuci!… Egyetlen úszóleckétől, amit a fiamnak adtam, elfelejtettem… elfelejtettem úszni…

előzőtartalomjegyzékkövetkező