Egy nagy ember halálára

Az egész ügyért Spiegelék a felelősek, akik Grin urat pont csütörtök este hívták meg vacsorára, jóllehet amaz, mint köztudomású, éjjeli szerkesztő a Gádér nevű nagy héber napilapnál. Grin úr tehát azon a csütörtök estén nem várta meg az éjféli lapzártát, hanem már fél tizenegykor átfutotta az újság kefelevonatát, megállapította, hogy minden a legnagyobb rendben van, és elsietett Spiegelékhez. Csak a szakszervezetekről, a Hisztadrutról írt nagy ünnepi cikk utolsó bekezdését nem találta a kefelevonatban, mire szokása szerint ráfirkantotta gyorsan az első oldal szélére piros ceruzával a tördelő, Jicchák részére:

Ami magyarul tudvalevőleg annyit jelent szó szerinti fordításban, hogy: „Hisztadrut, keretbe tenni, de Jicchák, a vég nincs meg.” Ezután mint említettük volt, Grin úr sietett Spiegelékhez, és elfelejtette az egész ügyet, részint, mert tudta, hogy Jicchák igen gyakorlott tördelő, akire lehet számítani, részint, mert elfelejtette az egész ügyet.

Erre mit tesz a héberek Istene?

Reggel kezébe veszi Grin úr az újságot, csak ránéz az első oldalra, aztán úgy ugrik ki az ágyából, mintha csörgőkígyó marta volna meg. Az első oldalon ugyanis ott díszelgett egy óriási gyászjelentés:

Vagyis magyarul: „Jicchák Avég elhunyt. Gyászolja a Hisztadrut.”

Grin úr azon nyomban elrohant a szerkesztőségbe az elkövetkezendő irtózatos botrány jegyében, de legnagyobb meglepetésére kiderült, hogy csak ő figyelt fel a kellemetlen kis incidensre. Jicchák, a gyakorlott tördelő, kis ideig hallgatta Grin felháborodott üvöltözését, aztán elővette a kefelevonatot, és rámutatott a piros ceruzás széljegyzetre, vagyis hogy

amely, szerinte, szó szerinti fordításban annyit jelent: „Hisztadrut, gyászkeretbe tenni, Jicchák Avég elköltözött az élők sorából”, és különösképpen nem is lehetett vele nagyon vitatkozni, mert az aval szócska annyit jelent, hogy „de”, annyit is jelent, hogy „gyász”, az olvasó pillanatnyi hangulata szerint. Azonkívül azt is tudnia kell az olvasónak, hogy héberben minden betű nagybetű, és a tördelő nyugodtan gondolhatta, hogy a „hászof” szócska, ami „vég”-et jelent, voltaképpen szép családi név, mintha magyarul úgy hívnának valakit, hogy Jicchák Avég.

Grin úr halálsápadt lett, és betántorgott a vezetőséghez, hogy némi magyarázattal szolgáljon a héber nyelv túlzott rugalmassága következtében előállott katasztrófáért. A vezetőségben azonban éppen emelkedett hangulat uralkodott, mert már a kora reggeli órákban nem kevesebb, mint huszonkét nagy és kövér gyászközlemény futott be a hirdetési osztályhoz Jicchák Avég idő előtti elhunyta nyomán. Grin úr azonnal belátta, hogy a további vitának semmi értelme nincsen, néhány szót motyogott tehát arról a súlyos veszteségről, amely a halálesettel ért bennünket, majd egészségesen távozott, és mélyeket lélegzett a folyosó végén.

Így történt aztán, hogy másnapra a Gádér első oldalai a gyászhirdetések jegyében zárultak le ilyenképpen: „Fájdalomtól megtört szívvel értesültünk Jicchák Avég idő előtti elhunytáról. Stuxtil Textilkooperatíve Kft. vezetősége és a tisztviselői kar.” Avagy: „A jádelijáhui munkástanácsot mélységes gyász tölti el Jicchák Avég tragikus hirtelenséggel bekövetkezett halála fölött. Az elhunyt az országépítés nemes lelkű megszállottja volt.”

Mindez azonban csak szerény kezdet a következő napi újsághoz képest, amelyhez külön lapot kellett csatolni a gyászjelentések nagy száma miatt. Az autóbuszkooperatíva egymaga fél oldalt foglalt le („Mélységes együttérzésünk drága, egyetlen elvtársunk, Jicchák [Appelbaum] Avég korai halála alkalmából”), és a „Délkörzeti Petróleumkutató Társaság” is kitett magáért. („Veletek vagyunk drágánk elhunyta fölött érzett leírhatatlan gyászotokban”), sőt egy kis értelemzavaró félreértés is történt: („Őszinte szerencsekívánataink az Avég családnak leánygyermekük, Ibike születése alkalmával. – Bilitzerék”).

Ekkor már az összes többi újságban is elszaporodtak a hirdetések, mint homok a tenger fövenyén. A Hámoledet nevű nagy tekintélyű napilap főszerkesztője nem kis mértékben felháborodott azon, hogy a Gádér ilyen gyalázatosan megelőzte őket a nagy hírű közéletű személyiség tragikus hirtelenségű elhalálozásával kapcsolatban, és azonnal utasította a sportrovat vezetőjét, írjon egy egész flekket az elhunytról. A sportrovat vezetője megpróbált adatokat gyűjteni kollégái között, de az emberek csak nagyon homályosan emlékeztek a megboldogult Avégre, ezért – nehogy az öreg megint balhét csináljon – megírta a nekrológot gyakorlat és konvencionális megfontolások alapján:

„Jicchák (Appelbaum) Avég, az ország nagyérdemű építőmunkása – írta a sportszerkesztő –, tegnapelőtt, a kora délutáni órákban, váratlanul elhunyt lakhelyén, és még aznap örök nyugalomra helyezték a helyi temetőben, a városi tanács által számára kiutalt díszsírhelyen. Jicchák Avég egyike volt az állam megalapítóinak, és működése kiterjedt a mezőgazdasági települések fejlesztésének úgyszólván minden területére. Már a minszki zsidó gimnáziumban kitűnt társai közül. Iskoláit kitüntetéssel végezte, de ez nem gátolta meg abban, hogy titkos cionista diákegyletet alapítson. A század elején érkezett az országba, de megérkezése után néhány nappal már csatlakozott az alsógálili lovasőrmozgalomhoz, amelyet megalapított. Néhány évvel később, az első világháború befejeztével, önként jelentkezett a mandatárius rendőrség szolgálatába, és tiszti rangot nyert, de feljebbvalóival való összetűzése nyomán csakhamar beadta lemondását. Ekkor csatlakozott Jicchák Avég a Daganja kibuc alapítóihoz, és az első hívásra segédkezet nyújtott a Keren Hájjeszod alapjainak megszervezéséhez. Ezenkívül számos közéleti feladatot töltött be az országban és az ország határain kívül, így többek között a zsidó gyűjtőakció ügyvezető igazgatójaként működött, majd hosszú, lelkiismeretes alapítótevékenység után kivált, és teljes munkaerejét a szakszervezeti mozgalom alapvető átszervezésének szentelte. Mintegy két évvel ezelőtt költözött át az utolsó tartózkodási helyére, ahol halála napjáig a községtanács elnöki tisztét töltötte be. M. W.”

Az elhunyt ismerősei, ahogy ez rendszerint történni szokott, csak halála után emlékeztek meg róla, és ez a természetes szégyenérzet hozta el a gyászolók százait a Jicchák Avég elhunytának egy hónapos évfordulója alkalmából rendezett nagy emlékünnepségre. Az utcán kinnrekedt tömeg hangszórókon hallgatta áhítatos csendben a díszszónokokat, akik röviden méltatták Jicchák Avég életművét: „A Látnok és a Harcos, az Útmutató és a Pionír – mondotta a kultuszminiszter, elérzékenyülésével küszködve. – Csodálatos odaadás, eszmei hűség, páratlan munkabírás és osztályának lángoló szeretete – ezek voltak Jicchák Avég legkiemelkedőbb tulajdonságai.” A tömeg alig bírt könnyeivel, amikor a városháza férfikórusa Saul Csernichovszky „Cion, Cion” című kantátájának eléneklésével lezárta a feledhetetlen ünnepséget.

Amikor befejezték a tel-avivi pártközpont építését, úgyszólván semmi kétség sem volt afelől, hogy kinek a neve fog a szép épületen díszelegni. Hosszú ideig keresték az elhunyt hozzátartozóit, hogy részt vehessenek a nagy „Avég-palota” felavatási ünnepségén, de mivel nem találtak egyet sem, a polgármester vágta át a zsinórt az elhunyt özvegye nevében. A hatalmas épület méltó volt Jicchák Avég emlékéhez. A márványlépcsőn felhaladva azonnal a megilletődött látogatók szemébe tűnt a megboldogult életnagyságú portréja, amely alatt még napokig ott hevertek a különböző intézmények, vezéregyéniségek és egyszerű polgárok gyászkoszorúi. Az olajportré maga külön fejezet. A neves festő, Bár-Honig, akit az elhunyt megörökítésével megbíztak, hosszas kutatás után sem talált egyetlen képet sem a zárkózott, visszavonult emberről, és csak az utolsó pillanatban fedezett fel a szakszervezeti központ levéltárában egy harmincöt év előtti elmosódott fényképet, amelyen a jobb memóriájú elvtársak minden kétséget kizáróan felismerték Jicchák Avéget, amint ott áll Joszéf Sprincák mögött jellegzetes, megbocsátó mosolyával ajkán. Így sikerült tehát Bár-Honig ecsetjének rekonstruálnia a megboldogult nemes alakját, és – a látogatók zömének állítása szerint – különösen eltalálta Jicchák okos, kissé hunyorgó tekintetét.

Jicchák Avég irodalmi hagyatékának első gyűjteményes kiadása az állami kiadóvállalat népi sorozatában látott napvilágot. A kiadóvállalat lektorai nagy gondossággal vizsgálták felül a régi újságpéldányokat, és Avég sok írását ismerték fel, amelyeket ugyan – szokása szerint – aláírás nélkül jelentetett meg, de jellegzetes boncolgató stílusa átvilágított minden során. Jicchák Avég immár klasszikus szónoklatainak második kötete azonban már nem jelenhetett meg ilyen zavartalanul, mert váratlanul olyan események következtek be, amelyek kétségessé tették a további kiadványok sorsát. Az történt ugyanis, hogy Grin úr, az éjjeli szerkesztő, közvetlenül azután, hogy utcájának nevét a városi tanács „Jicchák Avég sugárút”-ra változtatta, heveny idegösszeomlást kapott, és első rohama alkalmával íróasztalához ült, és óriási vezércikket írt, amelyben bevallotta, hogy az ő hibája folytán született meg az Avég-legenda, jóllehet ilyen nevű ember sosem volt, és valószínűleg sosem lesz. A nagyközönség reakciója nem késett. A Jicchák Avégről elnevezett alsóipari-középiskola felavatási ünnepségén, amelyre a leleplező vezércikk megjelenése utáni napokban került sor, a párt kultúrbizottságának titkára többek között a következőket mondotta:

„… ami pedig egyes »vezércikkeket« illet: támadták Jicchákot jobbról-balról, amíg élt, támadják hát halála után is! Válaszunk azonban egyértelmű: el a kezekkel drága Jicchákunk emlékétől!”

Grin úr ekkor újabb rohamot kapott, és üvölteni kezdett, hogy Jicchák csak egy gyászjelentés, amely tévedésből jelent meg, mire a rendezőség azonnal eltávolíttatta a helyiségből, és helyreállíttatta a rendet. Grint kórházba szállították, ahol azonban nem talált gyógyírt, nem kis részben amiatt, mert a kórházat is Jicchák Avégről nevezték el, és a megboldogult szobra ott volt felállítva a kórház kertjében, amint kinyújtott jobbja Jizreél völgye felé mutat, ahol annyi boldog évet töltött életében. Grin úr az egyik meleg estén őrjöngeni kezdett, mire szanatóriumba kellett zárni, de miután ez sem használt, kénytelenek voltak neki ítélni termékeny újságírói tevékenysége elismerése gyanánt a rámát-gáni városháza által kitűzött Avég irodalmi nagydíjat. Csak ettől nyugodott meg újból Grin úr, és avégre-valahára megszűnt akadékoskodni. A további események már nem olyan érdekesek, és a Héber Enciklopédiában is megtalálhatók.

előzőtartalomjegyzékkövetkező