Új bejárónő, halló!
Ezekben a locska napokban felhívom telefonon Weinrébet egy bizonyos ügyben, nem fontos, miben. A lényeg az, hogy telefonálok neki, mert sürgősen beszélnem kell vele. Erre felveszik ott a kagylót:
– Halló – nyögi egy halálra rémült női hang –, halló!
– Halló – így én kifogástalan héberségemmel –, ki beszél?
– Nem tudok. Nem ismerek még senkit itten.
– Azt kérdeztem, ki beszél ott?
– Itt?
– Igen, ott.
– Én beszélek, halló!
– Kicsoda maga?
– Én?
– Igen.
– Új bejárónő, halló!
– Küldje, kérem Weinréb urat.
– Weinréb urat? Hová?
– A telefonhoz.
– Igen. Pillanat, úr.
– Várok, kérem.
– Halló!
– Weinréb?
– Nem. Új bejárónő.
– Weinrébet kérem, igen?
– Beszél román?
– Nem! Nagyon kérem, küldje már Weinrébet!
– Igen. Pillanat. Halló… Nem lehet mostan…
– Mi van, nincs odahaza?
– Nem tudok, halló!
– Mikor jön vissza?
– Kicsoda?
– Weinréb! Mikor jön haza Weinréb? Hol van Weinréb?
– Nem tudok – szepeg az új bejárónő. – Én csak most érkez Romániából.
– Leányom – mondom én sok-sok érzéssel –, beszélni szeretnék Weinréb úrral. Nincs otthon? Rendben van. Nem tudja, hogy mikor jön haza? Rendben van. De azt csak meg tudja neki mondani, hogy kerestem, nem igaz?
– Pillanat – sírdogál a bejárónő, az új –, halló!
– Mi van?
– Én nem tudok neki megmondani, úr.
– Miért nem?
– Mi az, hogy weinréb?
– Mi az, hogy mi az? Nem ismeri őt?
– Nem tudok héber. Úr beszél román? Csak kicsit.
– Milyen lakással beszélek?
– Kasztelanszki lakás. Immánuel, halló!
– Milyen szám?
– Hetvenöt. Második emelet.
– A telefonszámot kérdeztem.
– Nem tudok, halló!
– Nincs odaírva?
– Nem. Nincs nálunk telefon idehaza…