Hosszú szöktetés
Vajon Anci fog-e játszani?
Igen, ez volt a kérdés, amely azon a szombati napon a jó nevű labdarúgócsapat, a Choloni Előre szurkolóinak népes táborát foglalkoztatta. A Hápoél Kfár-Mákkábi elleni sorsdöntő bajnoki mérkőzés vészjóslóan közeledett, s a két együttes találkozója mindenkor rangadónak számít az izráeli NB I-ben. Az izgalom érthető volt: bennfentesek szerint a csapat edzője bizalmas utasítást kapott az egyesület vezetőségétől, hogy tartsa szemmel a játékosokat, ezért is látták őt a nézők a meccs kezdete előtt minduntalan a focisták között rohangászni, amint újra meg újra átszámolja őket.
Az ok mindenki előtt ismeretes volt: az egyesület magándetektívjei néhány játékosnál érvényes útlevelet találtak, többek között a legendás hírű Pomerancnál, a közönség kedvencénél. Ámbátor a dolog csak azokat lepte meg, akik nem ismerték Ancit. A legendás futballsztár mindent kipréselt az egyesületből, amit csak ki lehetett préselni. Nem elég, hogy könnyű munkát szereztek neki – egy gyermektelen házaspárnál lett pesztonka félállásban –, ráadásul dupla kalóriapénzt kapott, plusz veszélyességi pótlékot mint középcsatár. Mindenki azt hitte, hogy ennyi kedvezménnyel Pomeranc le van tudva, de mintegy két héttel ezelőtt fantasztikus hírek kaptak lábra, tudniillik, hogy látták a neves labdarúgót kilépni valamely külvárosi könyvesboltból a kezében egy angol szótárral!
Az egyesület egy szempillantás alatt a tettek mezejére lépett: felvettek teljes státusba két gyakorlott magándetektívet, hogy éjjel-nappal árnyékként kövessék Ancit. Egy ideig zavartalanul ment a dolog. Kenyértörésre azon az emlékezetes szerdai napon került sor, amikor a játékos váratlanul az egyesület elnöke elé járult, és azt követelte, hogy őt is alkalmazzák detektívként.
– Én sokkal jobban tudom magamat követni, mint más – érvelt Anci –, és így végre-valahára ki tudnék jönni a fizetésemből.
– Soha! – felelte az elnök, és az erek kidagadtak a homlokán. – Nem fogunk belesüllyedni a professzionalizmus posványába! Nem fogunk abba a megszégyenítő helyzetbe kerülni, amiben, többek között, az angol és a brazil labdarúgás leledzik immár évtizedek óta. Te sportember vagy, Pomeranc!
– Jó – mondta Anci –, akkor mostantól kezdve hivatásos előadóművésznek akarok számítani.
– Soha! – így az elnök. – Nálunk egyetlen fiatal sem fog megélni fociból!
– Akkor nevezzük futbalettnek.
– Soha! – emelte fel hangját az elnök. – Amíg én irányítom ezt a csapatot, amelynek élére az egyesület bizalma állított, addig itt nem fog tanyát verni az átkos profiszellem! Ha egyszer, isten ments, hivatásos alapon fogtok játszani – fűzte hozzá az elnök –, kénytelen leszek megválni tisztségemtől! Világos?
Ez elég ésszerűen hangzott. Pomeranc hang nélkül kifordult, és még aznap vett magának, szinte tüntető módon, egy különlegesen sötét napszemüveget, amint a detektívek napi jelentésükben részletesen leírták. Az aggasztó jelek vészjóslóan szaporodtak: először is a játékos felesége az utóbbi napokban minden ok nélkül kiegyensúlyozottnak és boldognak látszott, sőt szőkére festette a haját, továbbá… vett… két bőröndöt…
A Labdarúgó Szövetségben valóságos pánik tört ki.
– A helyzet súlyos – ismerte be a főtitkár szépítés nélkül az összvezetőségi ülésen –, egy olyan príma játékos, mint Pomeranc, évente cirka kétmillió lírát hoz az egyesület konyhájára, és ez a csirkefogó most mégis azon spekulál, hogy külföldre szökik, pusztán csak azért, mert ott havi háromezer lírának megfelelő sápot adnak neki! Mit csináljunk, hogy ne menjen? Az istenért, mit tegyünk? Mit tegyünk?…
Ez valóban fogas kérdés volt. A Labdarúgó Szövetség már igazán mindent megpróbált, hogy rendet teremtsen ebben a népszerű sportágban. A Luxemburg elleni 14:1-es vereségünk után forradalmi változást hajtottak végre a Szövetség berkeiben. Felvettek három új titkárnőt, és még egy emeletet húztak a székházra, ezzel jelentősen bővítve az irodák számát. A beruházás mintegy másfél milliót emésztett fel. Ebben az időszakban két hátvéd, három fedezet és egy alig használt jobbösszekötő vándorolt ki a válogatott kereteiből Ausztriába, Izlandba és Ghanába. A Szövetség azonnal reagált: a válogatott edzőjének, az albán Hodzsa Kikericsnek felemelték a fizetését heti kétezer dollárra, és a hivatalos kísérők számát megduplázták…
De ez sem segített.
Mi hát a teendő? Mi az ördögöt kell csinálni, hogy maradjanak? A Choloni Előre kétségbeesett utolsó kísérletet tett, ami már szinte a gerinctelenséggel volt határos: a csapat intézője leutazott a Negev-sivatagba Pomeranccal, és a pusztaság közepén, távol minden emberi fültől, szemérmesen suttogva ajánlott neki három líra prémiumot gólonként!
– Lőj háromszáz gólt egy hónapban – ajánlotta az intéző –, és kétszáz lírád marad tisztán, a jövedelmi adó levonása után…
Látva a játékos borús arcát, az intéző kiegészítette ajánlatát másfél lírányi célprémiummal döntetlenek esetére, de Anci sápadtan és határozottan rázta a fejét:
– Négyszáz fix – kötötte az ebet a karóhoz –, vagy semmi!
Pomeranc őrzését haladéktalanul megerősítették még négy detektívvel. A hatalmas apparátus fenntartása a szökés megakadályozására rendkívül megterhelte a Szövetség költségvetését, ám a vezetőség minden áldozatra hajlandónak mutatkozott az egészséges sportélet érdekében. Nem vitás, hogy ezeknek a különleges óvintézkedéseknek köszönhető, hogy Anci azon az emlékezetes napon mégis megjelent a Hápoél Kfár-Mákkábi elleni sorsdöntő találkozón.
A jól megolajozott gépezet tökéletesen működött. A két detektívbrigád, amely árnyékként követte a gólkirályt és hozzátartozóit, a kora reggeli órákban rövidhullámú adón jelentette, hogy Pomerancné, kezében bőrönddel, elhagyta a házat. A luddi repülőtérre kirendelt nyomozókülönítmény húsz percen belül megállapította, hogy a Rómába induló gépre helyet rendeltek egy rejtélyes utas számára, akinek a poggyásza főleg labdákat tartalmaz. Az ügy folytatása mindenki előtt ismeretes: a római járatot letiltották, és a repülőteret átmenetileg lezárták a polgári légiforgalom elől. Ezzel egyidejűleg a határokat is megerősítették, és első fokú országos készültséget rendeltek el. Déli egy órakor a neves labdarúgó távozott otthonából, és egy épp arra robogó taxiba szállt, de ott már várt rá két tagbaszakadt rohamrendőr, akik gumibottal fejbe vágták. Anci csak a stadionban tért magához, a csapat öltözőjében. Az edző ott állt vele szemben csőre töltött revolverrel:
– Az első gyanús jelre lelőlek, mint egy veszett kutyát – sziszegte az edző –, usgyi kifelé játszani!
Pomeranc gyenge ellenállást tanúsított:
– Legalább adjatok nyolc líra szófogadási pótlékot…
– Mars kifelé!
Anci ruganyosan kifutott a többi játékossal együtt, ötvenezer rajongójának pillantásaitól kísérve, akik fejenként tíz lírát fizettek azért, hogy láthassák. Mivelhogy akkor már mindenki tudta, hogy a Szövetség ügyvédi kara letiltatta az útlevelét azzal az indoklással, hogy Ancinak arany lába van, és a nemesfémek külföldre csempészése törvénybe ütköző cselekmény.
A többit már ismerjük a népszerű izráeli rádióriporter helyszíni közvetítéséből:
„Az első félidő tizenkilencedik percében jár az óramutató, kedves hallgatóim, a labda Pomerancnál van – hadarta a riporter. – Pomeranc remek testcsellel átmegy a kullancsán, elszáguld a partvonal mentén, szédítő labdakezeléssel lerázza magáról a két hátvédet, majd hosszan szökteti magát, még mindig nála van a labda, hatalmas lendülettel felszáguld a tribün lépcsőin, átkígyózik három nézőn, akik megpróbálják feltartóztatni, elhúz az edző előtt, és remek tempóban felmászik a palánkra, majd átveti magát rajta, le a túloldalra, a pályán kívülre! Kedves hallgatóink, az első félidő huszadik percében Pomerancnak sikerült végleg megszöknie a labdával!”
A szurkolók felugráltak helyükről a nem mindennapi sportteljesítmény láttán, de csakhamar kiderült, hogy Ancit odakint elcsípte a Choloni Előre intézője, és visszarúgta a pályára.
– Anci, légy észnél! – ordította a szakosztályvezető, miközben a játékost a középkezdéshez tuszkolta. – Kapsz kedvezményes fodrászbérletet, azonkívül mától kezdve minden meccs után két potya sajtos szendvics üti a markod…
A pályán teljes zűrzavar lett úrrá. A Hápoél Kfár-Mákkábi kapusa, kihasználva a Pomeranc kitörése következtében előállt fejetlenséget, le akart lécelni Dél-Amerikába a rendőrök sorfala között. Csak az utolsó pillanatban csípték el a szökevényt, és vasra verve hozták vissza. A Szövetség elnöke hat részletben kifizetésre kerülő itthonmaradási díjjal próbálta kiengesztelni, de a bíró észrevette a manipulációt, és tizenegyest ítélt az amatőrség elvének megsértése miatt…
– Ki hajtja végre a büntetőt?
– Anci ! Anci!
Pomeranc lassan készülődött, majd nekifutott, és hatalmasat rúgott – a földbe! A labda még a kapuig se vánszorgott el…
– Mi történt? – hördült fel a tömeg. – Ez nem a mi Ancink! Ez valaki más!
És valóban, csak most vették észre, hogy a játékos ott lent apró, sovány, borzas hajú fickó, míg Anci kopasz és lingár…
Ez a harmincnyolcadik percben történt.
Az igazi Pomeranc tíz perccel ezelőtt elhagyta az ország partjait, és bérelt motorcsónakon Ciprus irányába távozott. Az akciót James Bond-i alapossággal tervelték ki: Anci felmászott a palánkra, de arról már nem ő, hanem egy középcsatárnak maszkírozott másik illető ugrott le helyette. Az így nyert idő lehetővé tette, hogy Anci eljusson a tengerpartra. A repülőjegyet csupán félrevezetés céljából vették, a bőröndben pedig kövek voltak. Mellesleg, a gólkirálynak nincs is felesége! Anci ma az új-zélandi Skymaster F. C. sztárja, és háromezer-kétszáz lírának megfelelő összeget keres havonta. Fél tucat bennszülött szolgálólánya van, és ami a legdühítőbb, a „Pomeranc dublőre voltam” című új bestseller-könyv bevételéből is ötven százalék az övé.