„Continuity”
Azon a vészterhes reggelen arra ébredtem, hogy matatnak a szomszéd szobában, és rajtakaptam valakit, amint éppen az erkélyajtót próbálja kinyitni kívülről. Szerencsére még idejében felfedeztem, hogy csak szomszédom, Toszkanini Béla igyekszik betérni hozzám. Szélesre tártam hát az ajtót, és betessékeltem. Béla bezuhant:
– Rejtsen el – nyüszítette –, rejtsen el!
– Mi történt, az isten szerelméért?
– Kontinyujtiba estem!
Béla egész testében reszketett, bal lábát nehezen húzta maga után, és szemében ott pislogott a félelem szövétneke. Felhajtott egy pohárka vizet, és ettől némileg megnyugodott. Azután előadta hihetetlen történetét, jóllehet nem szűnt meg felfelé pislogni a lakás irányába, ahonnan alászállt:
– Azon az estén elég későn hagytam el a hivatalomat, mert a főnököm megkért, hogy néhány adókimutatást írjak át. Úgy kilenc óra felé távoztam, és gyalog mentem haza, ám az egyik ház környékén nagy csődületet találtam, meg reflektorokat és különböző daruféleségeket. Hogy rövid legyek: a lépcsőházban egy új izráeli filmet forgattak. Nehéz volt kivenni, hogy miről van szó, mert két félmeztelen ökölvívó hatalmas karcsapásokkal nyomta vissza a kíváncsiskodókat. A filmfelvevő gép mellett egy trikós fiatalember állt, és rögtön láttam, hogy ő a rendező, mert állandóan üvöltözött. A híres jellemszínészt, Járdén Podmanickit is láttam, amint az egyik széken ült, és rendezgette fürtjeit…
– Erre mi történik? – folytatja Toszkanini Béla. – A rendező körülnéz, és elkiáltja magát: – Szükségem van még egy pofára a háttérben, mozgás! – Tudnia kell, hogy ha a rendező mond valamit, akkor mindenki ugrik, mint a szöcske. Lehet, hogy nem csinálnak semmi mást ezenkívül, de mindjárt ugranak, mint a szöcske. Ez alkalommal az egyik asszisztens ugrott, és a közönséghez fordult: – Kinek volna kedve felkerülni a képre? – Erre persze mindnyájan tolakodni kezdtek, egymást taszigálva, mint az iskolás gyerekek, valósággal szégyelltem magamat. Az asszisztens választása végül is rám esett. Csak néhány percről van szó, mondta, aztán mehet, ahová akar…
– Még sohasem vettem részt igazi filmezésben – vallotta be Béla –, hogy egész őszinte legyek, azt hittem eddig, hogy ez olyan, mint a színház, vagyis hogy az egész filmet egyből lefényképezik két-három órán belül. Igazán nem tudtam elképzelni, hogy ilyen komplikált csalásról van szó, de hát, gondoltam magamban, nem árthat egy kis fellépés a mozivásznon. Az asszonynak nem mesélek el semmit, aztán egyszeriben majd ott lát a moziban! Kérdeztem az asszisztenst, hogy nem kell-e megváltoztatnom a külső megjelenésemet, nincs-e szükség valami más hajviseletre, bajuszra, vagy ilyesmire, mire a rendező elkezdett üvölteni, hogy fogjam be a számat, és álljak oda, ahová mondják. A jelenésem egyébként elég egyszerű volt: a ház kapuja előtt kellett állnom, mire jön a Podmanicki, és félrelök, meg kiabál, hogy taxi, taxi!…
A járókelőket persze ette a sárga irigység, hogy én kaptam a szerepet, de fütyültem rájuk. Mindenkinek joga van megjátszania élete nagy sanszát, nem igaz? Az ökölvívók, akiket „grip”-nek hívnak, a greifen szócska alapján, ami markolnit jelent, felemeltek, és letettek egy krétával rajzolt kör közepére. Ott kellett állnom pontosan a kör közepén, mert a forgatókönyv szerint Járdén Podmanicki rátapos a lábamra taxizás közben. Nem mondom, hogy nem fájt egy kicsit, mivel igen testes ember ez a jellemszínész, de hát a művészetért meg kell szenvedni, ahogy mondják. Csináltunk vagy öt fájdalmas próbát, aztán a rendező elüvöltötte magát, hogy – Eksün! –, ami magyarul annyit jelent, hogy nosza, és egy kis fekete táblácskával csattogtak az orrom előtt, és megkezdődtek a felvételek. Ám a munka tetőfokán hirtelen elüvölti magát a rendező: – Kát! –, vagyis, hogy abbahagyni, majd hozzátette: – Magyarázzák meg ennek a félkegyelműnek, hogy nem szabad a lencsébe belenézni! – Mondtam neki: nem tetszett mondani, hogy tilos, senki sem mondta, kérem, ez az első szerepem. Az asszisztens megkérdezte, rám mutatva: – Kirúgni? –, de a rendező azt válaszolta, hogy mindegyik egy nagy barom, nem számít. Tudja, a héber filmgyártásban angol a vezénylési nyelv, a káromkodásokat kivéve, ez nyilván még a mandatárius korszak öröksége…
– Az első fényképezés után haza akartam menni – folytatta Toszkanini Béla művészkarrierjének autobiografikus leírását. – Tetszik tudni, az úgy van, hogy az ember egész életében arra vágyik, hogy a reflektorok fényében álljon, és amikor végre ott áll, akkor nagyon izzad, mert mindegyik reflektor ötezer wattos. Aztán az is megvan, hogy a filmben mindent legalább hússzor csinálnak, amíg a rendező azt nem mondja, hogy „print”, ami annyit jelent, hogy megteszi. Különösképpen zavart, hogy volt ott egy szemüveges fiatalember, a „szkriptgörl”, vagy hogy hívják, akinek az a feladata, hogy rendben tartsa a dolgokat, és ő folyton nyaggatott, hogy ne mozogjak, sőt még a lábamat sem hagyta felváltani, és tizenegyszer tapostak rá a bal lábam ujjaira, én pedig minden egyes alkalommal valósággal felüvöltöttem, mert fájt. De hát a felvételeknél vasfegyelem uralkodik. Jött például az utcáról egy idősebb úr, aki mindenáron be akart menni a házba, amely előtt forgattunk. A rendező azonnal rámászott: – Tűnjön el, maga szerencsétlen! – kiabálta. – Nem látja, hogy filmezünk? – Az idősebb úr azt állította, hogy ő ott lakik a házban, és haza akar menni aludni. – Menjen szállodába! – válaszoltak neki az asszisztensek tajtékozva a dühtől. – Futólépés! – Az úriember kihívta a rendőrséget, mire azonnal letartóztatták. Engem hajnali fél háromkor engedtek el. Úgy látszik, kitűntem a játékommal, mert az egyik asszisztens elkérte a lakáscímemet, sőt adott nekem egy harapást a sajtból, amit az egyik ládán talált. Otthon a feleségem alaposan lehordott, amiért elhanyagoltam a dolog anyagi részét. Egy ilyen fellépésért ezer dollárt fizetnek naponta, állította. Megmagyaráztam neki, hogy én még nem vagyok igazi sztár, csak most kezdtem, ki tudja, mikor fogok megint filmben fellépni…
– Másnap hajnali hat órakor már felléptem – nyögte szomszédom. – Öt órakor csengettek az ajtómon, amolyan hosszasan, amikor nem veszik le az ujjat a gombról. A két grip nyomult be a lakásba. Az egyik összecsomagolt engem, a másik pedig szótlanul összegyűjtötte ruhadarabjaimat a szobában, aztán lecipeltek a ház előtt várakozó taxiba. – A rendezőnek szüksége van magára – jelentették be nekem. Utazás közben kapkodtam magamra ruhámat. Úgy hajtottunk, mint az őrültek, mert a filmezésnél kár minden másodpercért. Minden óra legalább kétezer lírába kerül, tehát egy percnek az ára háromszázharminchárom líra harminchárom, a másodperc pedig öt líra ötvenötöt kóstál. Hogy szemléltető példát mondjak, ha a rendező náthás, akkor egy nap alatt eltüsszögi az egész havi fizetésemet. Mondtam is az asszisztensnek, amikor megérkeztünk, hogy sietek a hivatalomba. – Még mit nem? – förmedt rám az asszisztens. – Nem látja, hogy kontinyujtiban van?
Ekkor találkoztam először ezzel a kifejezéssel. Magyarul annyit jelent, hogy „folyamatosság”, „folytatólagosság”, vagy mi a szösz, vagyis, hogy a filmben az a szabály, hogy ha egyszer lefényképezik az embert a háttérben, akkor ettől a pillanattól kezdve mindig ott kell lennie, különben nincs kontinyujti, és nem lehet összevágni a filmet. Vegyünk, mondjuk engemet: a nagy jelenetemben, amint emlékszik, ott állok Podmanicki mögött, amikor ő kiabál, hogy taxi, taxi, és nem lehet engem felváltani a továbbiak folyamán, mert akkor a közönség felhördülne, hogy aszongya: – Hol van Toszkanini a háttérből? Néhány pillanattal ezelőtt még ott állt! – Tetszik érteni? Ezért hívatott a rendező. Elhatározta ugyanis, hogy úgynevezett „klózokat” csinál a Podmanickinak, s nekem ott kellett lennem elmosódva mögötte. Letudtunk vagy nyolc „téjket”, és a bal lábamnak a nagyujja jól feldagadt. Erre a szkriptgörl váratlanul bömbölni kezdett: – Sztop. Sztop! A nyomorult más ingben jött!…
A rendező majdnem darabokra szedett: – Barom! – üvöltötte. – Elrontotta kétórás munkámat! – Mondtam neki: senki sem figyelmeztetett, hogy ugyanabban az ingben kell jönnöm, mint tegnap, mit tehetek én arról, hogy a feleségem esténként cseréli a ruhámat, ő nincs a szakmában, mint én, ő még nem tudja, mi a kontinyujti. – Inget! – hörögte a rendező egészen vörösen. – Inget!
Begyömöszöltek egy taxiba, hazarohantunk, és felforgattuk az egész szennyesládát, de kiderült, hogy a feleségem már elküldte a tegnapi ingemet a mosodába. Betörtünk a mosodába, leállítottuk a gépeket, és a két grip kihúzta az ingemet a szappanos vízből. Úgy ahogy volt magamra húztam, aztán az egyik huszonötezer wattos reflektor előtt megszárítottak. – Vizet! – nyögtem. – Vizet! – Pofa be! – üvöltötte a rendező. – Gazember!…
Csináltunk vagy tizenegy további téjket. Tizenegyszer kiabálta Járdén Podmanicki, hogy taxi, taxi, és tizenegyszer lépett rá a bal lábamra. Ezenkívül sebtiben leborotválták a másnapos szakállamat a bal arcomról, mivel ez volt látható a képen. Ez megint csak a kontinyujti dolga: tegnap borotvált voltam, akkor ma is borotváltnak kell lennem. A hivatalomba csak délután háromkor érkeztem. Azt lódítottam a főnökömnek, hogy egy teherautó elgázolt, mire ő megjegyezte, hogy tényleg úgy is nézek ki. Azon nyomban elaludtam az adókimutatások fölött, és arra ébredtem, hogy vadul üvöltözöm: – Eksün, eksün! – A főnököm kijelentette, hogy kezdek nem tetszeni neki…
Másnap reggel szorgosan dolgoztam a hivatalomban, amikor ismerős zajt hallok kívülről. – Halló! – kiabálják a gripek az előszobában. – Hol van maga, halló! – Megint fogságba estem. Kivonszoltak a hivatalból a főnököm szeme láttára. – A rendező hívat! – próbáltam megmagyarázni neki az ajtóban. A taxiban rám húzták az eredeti ingemet, amelyet előzőleg felszedtek otthonról. – Csinálnak magáról rijeksün sottot – magyarázták a gripek, ami annyit jelent, hogy felveszik filmre az én reakciómat a taposásra. Vagyis a közönség látni fogja majdan a mozivásznon, amint Podmanicki a lábamra lép, és aztán látni lehet majd az én arcomat, amint felszisszenek. Mindjárt munkába léptünk. „Eksün” volt, és én felszisszentem. A rendező dühbe gurult: – Ez magának felszisszenés? – üvöltötte. – Sózzanak oda neki egy kalapáccsal! – Kilenc alkalommal zúdult le a kalapács bal lábam megmaradt részeire, amíg kielégítő eredményhez jutottunk, művészi szempontok figyelembevételével. Tizenegy órakor már kihajítottak. – Mars ki! – kiabálta a rendező. – Nem akarom többé látni magát!…
– A főnököm figyelmeztetett – folytatta Toszkanini Béla –, hogy utoljára nézte el a rendbontásomat. Próbáltam megmagyarázni neki, hogy komoly kontinyujti periódusban vagyok, de a nehéz felfogású ember képtelen volt betekintést nyerni a film álombirodalmába. Erre mit tesz Isten? Úgy négy óra felé hallom azokat a nehéz lépéseket az előszobában. Azonnal beugrottam a klóba, és magamra zártam. A gripek egyetlen ökölcsapással bezúzták az ajtót, és levonszoltak a taxiba. A főnököm utánam kiabálta, hogy már nem érdemes visszajönnöm, el vagyok bocsátva. Csakhamar kiderült, hogy újból fel kell venni a hangomat a szisszenéssel, mert tegnap túlságosan nagy volt a zaj az utcán. Ezt úgy hívják, hegy „poszt szink”, vagyis poszt mint posta és szink mint szink. Egy mikrofont tettek a szájam elé, és üvöltöttem, valahányszor a kalapács lecsapott. Érzésem szerint elég természetes voltam, de a rendező úgy találta, hogy túlságosan álmos vagyok, és hozatott egy nagyobb pörölyt. Világos volt, hogy a rendező ki nem állhat, de én nem akartam kikezdeni vele, mert attól tartottam, hogy ha felingerlem, akkor nem kapok tőle több szerepet. A huszadik téjk közepén köhögőrohamot kaptam, és elköhögtem vagy kétszáz lírát készpénzben, tekintettel az időveszteségre. – Ez a degenerált fog a sírba vinni! – átkozódott a rendező. – Eksün! – Éjfélkor fejeztem be a munkát, a végkimerülés határán, megélhetés és lábujjak nélkül. A rendező egy hosszú vasrúddal zavart el a helyszínről: – Szabadítsanak meg ettől a borzalomtól! – üvöltötte. De azért úgy egészében véve elég kedves élmény volt…
Toszkanini Béla újból felnézett a lakása irányába, és suttogóra fogta hangját:
– Az éjjel azt álmodtam, hogy újból visznek a kontinyujtira. Kiderült, hogy nem is álmodtam. Dörömböltek az ajtómon: – A rendező hívatja! – kiabálták. – Ritéjket kell csinálni! – Ez annyit jelent, hogy az előző felvételek egy része félrement a laboratóriumban, és meg kell ismételni. Ezt mi, filmemberek, úgy hívjuk, hogy „ritéjk”. A feleségem nyitotta ki az ajtót, és közölte a gripekkel, hogy az éjjel elhunytam. – Annyi baj legyen – így a gripek –, úgyis csak a háttérben van, majd hozzákötjük egy deszkához. Hol van a tetem? – De akkor én már kint voltam az erkélyen, és lemásztam magához az esőcsatornán. Rejtsen el, az isten szerelméért… keresni fognak… az egész házban…
Szomszédom elhallgatott.
A lépcsőház nehéz lépések zajától visszhangzott.
Egyébként Toszkanini Béla nincs a filmben.
A jelenetet kivágták.