Guszti aggódik
Úgy általában véve, mint minden vérbeli jókedvű humorista, én is kissé komor vagyok a magánéletemben. Vagyis, nem vagyok én igazán komor, csak mondjuk, egy kissé komolykás. Nem ugrándozom, mint egy gyerek, nem viháncolok, felnőtt, magamba zárkózott ember volnék. És elég komor. De pontosan azon a fatális reggelen olyan jókedélyű és kiegyensúlyozott voltam, mint lampel a rocskában. Nem tudom, mi történt, lehetséges, hogy félreértésből jól aludtam az éjjel, vagy a levegő páratartalma csökkent, és a vérnyomásom emelkedett, mindenesetre megállapítható, hogy ritkán éreztem magamat olyan kitűnően, mint azon a fatális reggelen. A nap sütött, a fák rügyeztek, a madarak nem csicseregtek, kellemes csend volt…
Akkor csengett a telefon. Guszti, a legjobb barátom, keresett. Felemeltem a kagylót, és azt mondtam:
– Halló!
– Efrájim – kérdezte Guszti –, mi baj van?
– Baj? Micsoda baj?
– Efrájim – így Guszti –, úgy ismerlek, mint a tenyeremet. Felemelem a kagylót, hallom a hangodat, és máris érzem, hogy történt valamit. Mi esz téged?
– Engem? Minden a legnagyobb rendben van.
– Efrájim!
– Úgy éljek, nem tudom, miről beszélsz.
– Mitől vagy ilyen ideges?
– Nem vagyok ideges, de ha folyton kérdik tőlem, hogy mi esz engem, akkor ideges leszek.
– Gondoltam, hogy meg akarod osztani valakivel a dolgot.
– De ha nincs mit megosztani, az istenfáját neki.
– Még jó, hogy nem hallod magadat. Már teljesen hisztérikus vagy. Remélem, hogy nem valami komoly dolog…
– Beszéljünk másról, jó?
– Ez megoldás?
– Igen!
– Kérlek szépen. Mit csináltok ma este? Ugorjatok el hozzánk.
– Szívesen!
– Nézd, Efrájim – mondotta Guszti nyilvánvalóan megsértődve –, órákat eltársaloghatunk ilyen szép udvarias stílusban, „mikor jöttök, kérlek szépen, szívesen, kérlek alássan”, de én azt hittem, hogy a kettőnk között lévő kapcsolat feleslegessé teszi az ilyen mellébeszélést. Mi esz téged, Efrájim?
– Ha még egyszer megkérded, hogy mit eszek, akkor leteszem a kagylót!
– Tudod, mit mondtál most? Hallottad magadat? Kérdeztem én, hogy te mit eszel!? Érdekel engem, hogy te mit eszel?
– Hogy mi esz engem?
– Már azt sem tudod, hogy mit beszélsz, teljesen meg vagy zavarodva!
Guszti egész idő alatt nyugodtan és meggyőzően beszélt, én meg feszült és dadogós voltam, mint egy iskolás gyerek.
– Ne vedd a dolgot a szívedre – folytatta Guszti –, hidd el, amíg az ember egészséges, és járni meg beszélni tud, nem szabad ilyen állapotba jutnia. Fütyülj mindenre, oda se neki! Tedd túl magad ezeken a marhaságokon, mindannyiunknak van ilyen periódusa az életében, én ismerlek téged, tudom, hogy végül a talpadra esel, mint a macska. A lényeg, nem összeomlani, nem kapitulálni, szorítsd össze a fogadat, és mondd magadnak: nekem nem szabad…
– De az isten szerelmére…
– Efrájim!
A „mi esz téged”-től eltekintve az idegesít a legjobban, ha Guszti mély, emberi és megértő hangon fordul hozzám, hogy aszongya: „Efrájim!” Valóságos hidegrázást kapok tőle.
– Mindenekelőtt – folytatja Guszti –, légy hű magadhoz! Ez és ez történt, ezek és ezek a következmények, erre és erre kell felkészülve lennem…
– Ebebebebe – nyüszítettem, és belenéztem a szemközti tükörbe. Idegen, megtört öreg ember nézett vissza rám.
– Orvos volt nálad?
– Nem… Minek?…
– Efrájim, könyörgök, vedd kézbe magadat! Szörnyű érzés ilyen állapotban tudni téged…
– Nincs… semmi bajom… esküszöm…
Guszti nem felelt. Feltételezhető, hogy a könnyeivel küzdött. Igen jó barátok vagyunk.
– Efrájim – mondta végül is rekedten –, miről van szó?
Hallgattam.
– Efrájim, ne csinálj semmi elhamarkodott bolondságot! – hallottam a kagylóban. – Még fiatal vagy, és előtted az élet! Szabadulj meg ezektől a szörnyű gondolatoktól! Kiért, miért? Az élet gyönyörű ajándék, nem szabad eldobnunk magunktól… Efrájim!…
Odébb vánszorogtam, hogy alkalmilag felkössem magamat a függönyzsinórra, de aztán mégis meggondoltam magam, és inkább elmentem moziba. Guszti vinnyogó hangja kísért az ajtóig:
– Efrájim! Efrájim! Miért nem válaszolsz? E-f-r-áj-i-m!!…
A fenti beszélgetés mintegy két héttel ezelőtt zajlott le. Tegnap megint csengett a telefon:
– Halló!
– Efrájim – mondotta Guszti –, olyan különös hangod van ma…
– Csoda? – feleltem. – Leégett a lakásunk.
– Ugyan, ne mondd!
– Azonkívül elgázolt egy tricikli.
– Igen?
– Igen. És a feleségem megszökött a bolgár cirkusz kötéltáncosával.
– Kár – így Guszti –, de majd csak lesz valahogy. Ugorj át hozzánk ma este. Viszlát.