Áchimáác

Mert mi történt azon a pregnáns délelőttön? A közelgő felvonulások hangulatában betértem a központban lévő előkelő cipőüzletbe, és kértem a tulajtól, akit Leicht úrnak hívnak, egy amolyan igazi záms (antilop) cipőt krepptalppal, és kis lyukakkal az oldalán a cúg végett, ahogy Amerikában nagyon elterjedt az utóbbi időben, az isten tudja, miért.

– Kérem – mondotta Leicht úr, és keresgélni kezdett a polcokon, de csakhamar kiderült, hogy vagy záms vagy krepp, vagy amerikai lyukak, de minden együtt egy cipőben nincsen neki.

Rettenetesen kétségbeestem, és a páni félelem kirajzolódott arcomra, mire Leicht úr megkönyörült rajtam, és felajánlotta, hogy elküldi a kifutógyereket a postával szemben lévő fióküzletükbe, és onnan hozat nekem megfelelő példányt néhány percen belül. Leicht úr ez okból bal szemöldökének könnyed mozdulatával maga elé idézte a kifutót, és azt mondta neki:

– Áchimáác, elmégy a fiókba a főpostával szembe, és kérsz egy záms, krepp, amerikait 41-es számban. Értem?

A kifutó voltaképpen csak gyengén tizennégy év körüli, fejlődésében állandóan elmaradozó ifjú, akinek a szeme úgy néz ki a fejéből, mintha egy gondolat sem volna benne, és tényleg.

– Igenis – felelte Áchimáác meglehetősen bizonytalanul. – Igenis, kérem.

– Nem bízom ebben a kis szerencsétlenben – fordult hozzám Leicht úr –, csak néhány hete van nálunk. Azt hiszem, ajánlatos, hogy odaadjuk neki uraságod cipőjét mintának, különben egész biztos, hogy rossz méretet fog hozni.

Levettem tehát cipőmet, és átadtam Leicht úrnak, aki becsomagolta egy üres cipődobozba, és átadta a gyereknek:

– Tehát záms, krepp, amerikai, 41-es. Futólépés!…

– Leicht úr, kérem – reszketett Áchimáác egész testében –, én nem tudom, hogy hová kell menni.

– Nem tudod, hol a főposta?

– Aztat tudom…

– Nu, akkor mire vársz? Szaladj, nagyon sürgős…

Hogy rövid legyek: két óra húsz percet ültem ott a cipőüzletben harisnyásan, és Áchimáác még nem tért vissza. Egész idő alatt beszélgettem Leicht úrral, és már mindketten meglehetősen idegesek voltunk, de nem mutattuk. Kimerítettük az összes tárgyat a világűr meghódításától kezdve egészen a cipőkanál helyes használatáig, és a végén már kétségbeesetten hápogva kerestünk újabb témákat, amikor végre kivágódott az ajtó, s Áchimáác robban be az üzletbe önmagából kivetkőzött állapotban és teljesen üres kézzel.

– Nu? – förmedt rá Leicht úr. – Hol van a cipő?

– Elment – feleli a gyermek –, légipostával.

Fél napig tartó szétágazó belső vizsgálataink a következő eredményeket hozták:

A kissé zavaros Áchimáác egyenesen a főpostáig szaladt, ahogy Leicht úr mondta, és beállt a sorba a négyes számú ablak előtt, mert itt volt a leghosszabb a sor. Csak nagyon lassan haladtak az emberek, mert itt adták fel az ajánlott leveleket, és egy kövér úr a minisztériumból ezerkétszáz levelet hozott reggel nyolckor, és azóta tartott a procedúra. Végül azonban mégiscsak odajutott Áchimáác a postatisztviselő elé.

Kifutónk betolta a dobozt használt cipőmmel a hivatalnokember orra alá:

– Záms, krepp, amerikai 41-es szám.

A tisztviselő lemérte a dobozt a mérlegen:

– Ezt már nem lehet levélként küldeni – mondotta –, ez már csomag.

– Nem fontos – felelte Áchimáác, és pislogott a szemével. – Leicht úr azt mondta, hogy méret szerint.

– Ahogy akarod, fiam – vonogatta a tisztviselő a vállát –, de egy vagyonba fog kerülni. Hová megy ez?

– Záms, krepp, amerikai 41.

A hivatalnok fellapozta a megfelelő tételt a tarifakönyvben:

– Légipostával hetvenhárom líra tíz lesz. Expressz?

– Mi expressz?

– Sürgős?

– Nagyon sürgős!

– Akkor még ötvennyolc agura. Van pénzed, gyerek?

– Azt hiszem, van nálam…

Ebben a percben azonban kiderült, hogy a dobozra nincs sem cím, sem feladó ráírva.

– Mi ez? – förmedt a tisztviselő a gyerekre. – Nem tudtok írni?

– Nem nagyon – felelte Áchimáác szégyenkezve –, nyolcan vagyunk odahaza, de csak egyik bátyám tanult meg olvasni a kibucban.

– Szép kis család – jegyezte meg a tisztviselő dühösen, de aztán győzött benne a jó zsidó ember, kezébe vette a golyóstollat, és megkérdezte:

– Mi a cím?

– Záms, krepp, amerikai 41-es.

– „Mr. Záms Krepp. USA” – írta a tisztviselő a doboz oldalára, majd idegesen folytatta:

– Milyen város, milyen utca?

– Leicht úr azt mondta, hogy ahol a posta.

– Ez nem elég!

– Záms, krepp, amerikai 41-es szám – törte Áchimáác a fejét –, mást nem mondott Leicht úr.

– Meg vannak kergülve – állapította meg a tisztviselő, és a gyakorlat biztonságával felírta a doboz oldalára: „New York állam, Brooklyn, P. O. Box 41.” – Ki a feladó?

– Leicht úr.

– Hol lakik?

– Aztat én nem tudom. Az üzlete az Allenbyn van…

A napokban újból benéztem az üzletbe megérdeklődni, hogy mi újság. Leicht úr mutatta nekem, hogy kapott levelet Záms Krepptől. Az illető Dél-Karolinában lakik (a címzés, úgy látszik, hiányos volt). Krepp úr hálás köszönetét fejezte ki a szép ajándékért, de leszögezte, hogy ő a maga részéről jobban szereti az új cipőt, mert az tovább tart. Sokat olvas az újságban Palesztináról, de azért a dolog mégis meglepetésként érte.

előzőtartalomjegyzékkövetkező