Antik brigantik

Az egész ügy Chassziával kezdődött.

Chasszia a nejem barátnője, és szenvedélyes régiséggyűjtő. Ám nem azokat a hagyományos régiségeket kedveli, amelyek az ásatásoknál kerülnek felszínre, hanem azokat a kacatokat, amelyeket a régiségboltokban árulnak. Azon a fülledt szerdán Chasszia elvitte magával a kicsikét szokásos felfedező körútjára, és az asszony aggasztóan mámoros hangulatban tért haza. Azzal kezdte, hogy belerúgott a vadonatúj dán szalongarnitúrába.

– Hányinger – jegyezte meg a kicsike. – Az antik bútorok sokkal szebbek. Mától kezdve csakis antik bútort fogok venni, sőt mi több, életemet az antik bútoroknak fogom szentelni.

– Asszony – mondtam –, minek ide bútor? Mi hiányzik nekünk ebben a házban?

– A légkör! A hangulat!…

Végigfutott a hideg a hátamon. A hitves a felfedező körút hatására vett egy valódi cinkből készült ezüst gyertyatartót, és közölte, hogy mostantól kezdve csakis színes gyertyát fog gyújtani az ünnepeken. Érdeklődtem, hogy mit kóstált a gyertyatartó.

– Ez nem gyertyatartó – hangzott az asszony válasza –, hanem egy 1814-es kandeláber.

Másnap újra elment Chassziával, és hazatért egy tömpe lábú sámlival, amelynek az ülőkéje szíjakból áll, a túlzott kényelem elkerülése végett. Kiderült, hogy ez egy eredeti, rusztikus, népi parasztbútor, vagy hogy Chasszia szavaival éljek: „tősgyökeres mecije”. Kérdeztem az asszonyt, hogy mi a fenének kell ez nekünk.

– A szépség mián! – így a kicsike. – Csinálok belőle egy príma kis pipereasztalt.

A mecijét egyébként a Wexlernél vette. Mint szavaiból kiderült, Izráelben összesen három szakképzett régiségkereskedő található bútorvonalon: Wexler, Joszéf Azizov, és Jaffán a fiatal Banduri, aki a felújításhoz is ért, azaz új bútorokat régivé tud átalakítani. Ők, a Három Nagy, vaskézzel uralkodnak az országban fellelhető huszonnyolc darab régi bútoron, amelyek kézről kézre, pontosabban vaskézről vaskézre vándorolnak, kereskedőtől kereskedőig, szünet nélküli körforgásban. Mivelhogy Izráel fölöttébb szegény antik műkincsekben, kezicsókolom. Annak idején, a cári pogromok meg a náci táborok menekültjei nem hoztak magukkal XIV. Lajos korabeli intarziás szekretereket, XVI. Lajosról már nem is beszélve. Ha itt-ott mégis feltűnik egy csepp biedermeier vagy egy szemernyi barokk, arról rögtön tudomást szereznek a szakma összes rókái, mint például a híres firenzei komódról Kirját Bialikban…

– A barátnőim majd megvesznek, hogy megkaparintsák azt a komódot – újságolta a kicsike parázsló szemekkel. – Nem kevesebb, mint tizenkétezer shekelt akarnak érte, de a kereskedők várják, hogy leengedjenek belőle.

– Na és a barátnőid?

– Ők még nem tudják a címet.

Vagyis ez az egész iparág alapja: a cím. Ha van címed, van régiséged. Cím nélkül jöttment senki vagy. Egy vérbeli régiségkereskedő inkább meghal a kínpadon, de egyetlen szó se hagyja el ajkát a címeivel kapcsolatban.

Például soha nem fogjuk megtudni, ki volt valaha a gazdája annak a Napóleon-korabeli ingaórának (1873), amely a Hold állását is mutatja. Illetve az utolsó öt évben csupán holdfogyatkozást mutatott, minthogy néhány fogaskerék szétmállott benne, és így legfeljebb csak pipereasztalkának használható. Mindenesetre a kicsike barátnőire nagyon mély benyomást tesz. Chasszia úgy találja, hogy az aranyozott keselyűkalicka (1900) is rendkívül bájos. A fiatal Banduri, aki felújítani is szokott, szerezte meg a nejem számára ezt a mecijét Jaffán, egy kenyai új bevándorlótól, aki eladta Azizovnak, Wexleren keresztül. Joszéf Azizov viszont kerített valahonnan egy eredeti Windsor-asztallábat (1611), körös-körül kacskaringós fafaragásokkal, gyönyör a szemnek, de nehéz, mint a rebecen csibukja.

– Asszony – suttogtam, miután a szállítómunkások hazaszállingóztak –, minek nekünk ez a pótalkatrész?

– Ezt igazán nem muszáj most rögtön eldönteni – így ő.

Azt remélte a feleségem, miként később kifejtette, hogy Azizov majd talál neki további antik lábakat, és ha elegendő összegyűlik, akkor esetleg össze lehet eszkábálni belőlük egy helyes kis pipereasztalt. Ami igaz, az igaz: a lakásunk már egész a plafonig megtelt légkörrel, valamint hangulattal. Egy lépést se lehet tenni anélkül, hogy az ember bele ne botoljék holmi elszórt rokokó maradványokba. Időnként cseng a telefon, és felveszem a kagylót, mire a túloldalon egyetlen hang nélkül lerakják. Rögtön tudom, hogy ez Wexler volt. Vadidegen emberek mászkálnak a lakásban, és politúroznak. Amikor éjszaka a kicsike nyugtalanul hánykolódik a vackán, világos előttem, hogy a firenzei komódról álmodik.

Az utolsó csepp a pohárban mégis a biedermeier fiókos szekrény volt, a vörös márvánnyal (1022).

Abban az időszakban már meglehetősen allergiás voltam a lépcsőházból behallatszó nehéz léptekre. És ezúttal a szállítómunkások léptei mintha különösen erősen visszhangzottak volna a folyosó kőkockáin. A fiókos szekrény, amelyet cipeltek, valóban egy jobb házból való hindu síremlék benyomását keltette. Lehetett vagy fél tonna. Ráadásként elhozták Hindenburg feldmarsall összecsukható tábori ágyát is (1918), és a fiókos szekrény egyik fiókjában találtam egy homokórát, a cinquecentóból származó korabeli homokkal, továbbá egy korai reneszánsz villanyfőzőt hatszáz shekelért (220 volt).

– Én nem vagyok feldmarsall – ordítottam –, és nem akarok raktárházat nyitni! Mi a francnak vetted ezt a fiókos szekrényt?

– Az ágyam mellé.

– És az én ágyam mellett mi lesz?

Mindenből csak egy darabot szerzeményez a kicsike. Egy széket, egy fotelt, egy fiókos szekrényt. Mintha nem egy házaspár és két ágy lenne a házban, plusz az összecsukható Hindenburg.

– Jó, jó – mentegetőzött a kicsike –, megkérem őket, hogy keressék meg mindegyiknek a párját…

A reggeli órákban kopogtattam be Wexlerhez, miközben arcomra kiült a sorsdöntő elhatározás. A bútorost a szokásos rendezgetés kellős közepén találtam, vagyis fogta a régiségeket, és összevissza dobálta őket, hogy egymás hegyén-hátán legyenek, a lehető legnagyobb rendetlenségben. Ugyanis minél nagyobb a rumli egy régiségboltban, annál inkább hiszik a kuncsaftok, hogy sikerül nekik valami rejtett mecijét kifogni.

Amíg Wexler a reorganizációval foglalatoskodott, én alaposan körülnéztem. Irodájának falán ott függött az ország térképe, amelybe apró színes zászlócskák voltak beleszúrva, ilyesfajta feliratokkal: „Gótikus imazsámoly”, „Flamand gobelin (1602)”, és természetesen Haifa környékén a hírhedt „Firenzei komód”. Észak-Tel-Avivban találtam egy fekete (!) zászlócskát beszúrva, az alábbi szöveggel: „Új lelőhely. Biedermeier fiókos szekrény, I. Ferenc József-korabeli kalicka, tábori ágy.”

Ereimben megfagyott a vér: ezek mi vagyunk!

Óvatosságból Cvi Vukics-Weissberger néven mutatkoztam be. Wexler hosszasan fixírozott, majd könnyedén belelapozott az asztalán fekvő albumba. Végül finom mosollyal megkérdezte:

– Hogy érzi magát a Windsor-asztalláb, drága uram?

– A láb jól van – feleltem, és pír szökött arcomba. Wexlert képtelenség becsapni. Wexler mindent tud. Wexlernek mesterien kiépített hírszerző szolgálata van.

– Hogy szolgál a nacsasszony egészsége? – érdeklődött udvariasan a kereskedő.

– Őszintén szólva – mondtam letompított hangon –, nem szabad neki megtudnia, hogy itt jártam. Ide fog ma jönni?

Wexler odalépett a sarokban álló géptávíróhoz, és leolvasta a szorgalmasan zümmögő készüléken a legutóbbi jelentéseket: „Madame Récamier tíz perccel ezelőtt tért be Azizovhoz vitrinügyben. Roger.”

– Onnan bizonyára Bandurihoz megy, mert neki van egy új vitrincíme – értékelte ki Wexler a helyzetet –, cirka ötven perc áll rendelkezésünkre, amíg feltűnik a kanyarban. Miről volna szó?

– Wexler úr – mondtam –, felszámolom a készletet!

– Parancsol egy csésze kávét? – kérdezte a kereskedő, és hozzáfűzte: – Valóban nem egészséges dolog régiségeket tárolni hosszú hónapokon keresztül. Remélem, hogy még senkinek sem említette a dolgot?

– Csak önnek. De arra kérném, hogy akkor hozza hozzám a vevőt, amikor a feleségem nincs odahaza.

Wexler elnézően mosolygott.

– Vevőt vinni a címre? – kérdezte. – Megőrültem? Öt évvel ezelőtt elvittünk néhányat, persze bekötött szemmel, hát, kérem, kikukucskáltak a kendő alól! Előbb át fogjuk szállítani az árut a mi raktárainkba, drága uram…

A piros telefon csengett az asztalon. Wexler a készülékhez lépett, azután lassú mozdulattal átvitte a „Vitrin” feliratú zászlócskát Észak-Tel-Avivba. Madame Récamier ezekben a pillanatokban tette őt magáévá.

Az akció csodálatosan volt megszervezve.

Wexler telefonon kapcsolatba lépett a fiatal Bandurival, aki felújítani is szokott Jaffán, és értesítette a „címfelszámolásról”. Banduri Azizovhoz küldte, akinek van egy vadonatúj vevője, egy kelekótya milliomosnő Dél-Amerikából. Pont 12.00-kor váltam el kis feleségemtől, aki szokásos felfedező körútjára indult, miközben arcán az izgalom különleges jelei rajzolódtak ki, mintha megérzett volna valamit. Én magam 12.30-kor szélesre tártam az ajtót Wexler és három süketnéma anyagmozgató előtt, akik elvitték magukkal az egész régiséggyűjteményt a fiatal Bandurihoz, Jaffára…

13.00 órakor már egyedül voltam a puszta lakásban. Elterültem a díványon (1973), és vidám dalra gyújtottam, mintha az imént szabadultam volna meg egy antik tengeralattjáróról.

13.30-kor hirtelen hallom azokat a nehéz lépteket a lépcsőházból. Páni rémülettel ugrottam az ajtóhoz… Igen… itt jönnek visssza, felfelé… a rusztikus… a Windsor… minden…

– Efrájim! – hallatszanak lentről a kicsike örömsikolyai. – Fantasztikus dolgokat vettem! Megtaláltam a fiókos szekrény párját!…

Amikor feljött a lakásba, és látta, hogy összevissza csak egy facér fiókos szekrény található a terepen, Madame Récamier keserves sírásra fakadt:

– Valamennyien aljas brigantik! – keseregte. – Azizov azt mondta nekem, hogy az egész egy kelekótya bajor diplomatától van… az összes spórolt pénzem ugrott… micsoda lebőgés…

Fejembe szállt a vér. Hallottam, hogy ugyanazok a régiségek keringenek a vevők között, de hogy egy feleség a saját férjétől vásároljon, ez túlmegy az emberi mértéktartás határán.

Átöleltem a kicsikét.

– Disznóság, amit ezek az ocsmány kerítők művelnek velünk – sziszegtem a fogaim között. – Most megyünk bosszúból egyenesen Kirját Bialikba, és megvesszük a firenzei komódot!

Hogyan jutottunk hozzá a címhez? Még nem jött el az ideje, hogy eláruljam. Erről még sokat fognak beszélni, vitatkozni antik-körökben, nemzedékeken keresztül. Chasszia mesélte nekünk, hogy Wexler roppantul gyanakszik a kicsikére, hogy egy esős nyári éjszakán elrejtőzött az üzletében az empire kredencben, és kihallgatta, amikor a társával beszélt a komódról. Mindenesetre potom tizenkétezer shekelért még ma is ott áll ez a pompás bútordarab, légkörrel és hangulattal csordultig telt lakásunkban. Jelenleg mint pipereasztal teljesít szolgálatot. Ennek következtében mi vagyunk momentán a legismertebb régiséggyűjtők a körzetben, az összes radar és géptávíró felénk van irányozva. Maga Azizov csak tegnap csúszkált a lábunk porában, és rimánkodott, hogy adjunk el neki valamit, mivelhogy amióta a címek mítosza szertefoszlott, a régiségkereskedőknek nincs többé létjogosultságuk a gyűjtők társadalmában. Aszontam neki:

– Azizov, a komód marad!

A firenzei szupersztár teljesen felborította az erőviszonyokat, és forradalmi szelek fújdogálnak. Nem csoda, hiszen az országban lévő huszonnyolc régiség közül kilenc immár visszavonhatatlanul a birtokunkban van. Azzal, hogy vonakodunk áruba bocsátani őket, az egész piacot megbénítottuk. Wexler és Azizov még nem heverték ki a csapást, csak a fiatal Banduri boldogul úgy-ahogy Jaffán, mert ő tud felújítani is.

előzőtartalomjegyzékkövetkező