Első kézből
Én nem is tudom, hogyan van ez, de éppen a késő reggeli órákban, amikor az ország egész lakossága kiugrik az ágyából az országépítés végett, én a magam részéről pont akkor alszom a legmélyebben. Elképzelhető tehát, mi játszódott le belvilágomban, amikor éjjeli fél hat órakor, amikor a sarki csillag még nagyban ott áll a sarkon, vad, mohó kopogást hallok az ajtómon. Kitapogattam utamat a bejáratig, de akkorra már Toszkanini Béla bezúzta a závárzatot, és pizsamásan beomlott az előszobába.
– Sálom – így Béla –, hallotta?
– Nem – feleltem beragadt szemekkel –, aludni akarok.
Azzal megfordultam a tengelyemen, és visszatotyogtam ágyamhoz. Szomszédom azonban megfogta a hálóingem szegélyét, úgyhogy elrepedés veszélye nélkül egy lépést sem tehettem.
– Ember – hörögte Béla –, az éjjel felrobbantották a szakszervezetek Arlozorov utcai székházát! Ezt a katasztrófát!
– Borzasztó – mondottam –, hogy én olyan mélyen alszom, hogy fel sem ébredtem a robbanásra.
– Én se hallottam – vallotta be Béla –, de Kunstetter majdnem megsüketült. Azonnal rohant hozzám reggeli öt órakor, azután sietett tovább az utcánkban, míg én magamra vállaltam a helyi tájékoztatást, hogy elejét vegyem a pániknak. Kunstetter meséli, hogy még mindig sűrű, gomolygó füstfelhő lebeg a romok fölött. Itt-ott elszenesedett gerendák merednek az ég felé a törmelék közül…
Megtántorodtam a Kunstetter által rajzolt képtől, de ugyanakkor meg kellett állapítanom, hogy szomszédom arca az öröm olajától ragyog, mint a kutya, amelyik csak kettőt kölykedzett. Felingerlődtem. A magam részéről nem rajongok különösebben a szakszervezet vezetőiért, mert mindig három-négy órát szónokolnak, és képtelenség megjegyezni egy szavukat is – no de ez még nem ok arra, hogy örüljek az Arlozorov utcai hatalmas épület pusztulásának.
– Hát ide figyeljen, Toszkanini – mondottam ez okból –, voltaképpen minek örül maga annyira? Mi a jó ebben nekünk, zsidóknak?
– Végiglátogattam a ház összes lakását, de még senkinek sem jutott eszébe ilyen kérdéseket feltenni – húzta fel az orrát szomszédom. – Én nem örülök, én csak nem vagyok közömbös. Régi, szervezett szakszervezeti tag vagyok, de én mondom magának, nem árt nekünk, ha néha eszünkbe juttatják, hogy van még más hatalom is ebben az országban. Persze kár az épületért. Ezt a katasztrófát!
Időközben tökéletesen felébredtem. Felhúztam a rolót, és kipislantottam. Vidám reggeli hangulat uralkodott odakünn. Hűs szellő fújdogált a tenger felől. A tető szélén már ott táncolt az antennánkon Kalaniotné kiaggatott mosása. Arrébb két kutya kergetőzött. A távolban ott állt a szakszervezet székháza. Az újságkihordó éppen befordult kerékpárjával az úttesten.
– Bocsánat, hogy félbeszakítom – fordultam Bélához –, de az épület felrobbantása még a jövő zenéje. Innét jól látni, hogy kutya baja.
Toszkanini Béla elhallgatott, kis ovális köröket írt le lábával, és nem nézett rám.
– A szakszervezetek épülete sértetlen – ismételtem –, nem hallja?
– Hallom, nem vagyok süket.
– Akkor lesz szíves kitekinteni.
– Nem tekintek. Nincs rá szükségem.
– Miért nincs?
– Mert az éjjel felrobbantották. Ezt a katasztrófát!
– De itt a saját szemével láthatja…
– Talán abbahagyná már? – csattant fel Béla. – Úgy látszik, tényleg van abban valami, hogy maguk, magyarok, a nevetségességig naivak. Hát nem érti, hogy első kézből kaptam az információt?
Egy pillanatig könnyű szédülés környékezett. Szomszédom dühösen nézett rám oldalról, de aztán csakhamar megsajnált:
– Nyugodjon meg, kérem – veregette vállamat –, az épületet földig rombolták. Isten tudja, kinek állt érdekében. Itt-ott elszenesedett gerendák…
Vérfelhő ereszkedett az agyamra.
– Már hogyan lehet vitatkozni – üvöltöttem –, amikor csak ide kell jönni az ablakhoz, hogy meggyőződhessen!…
– Nem kell meggyőződnöm semmiről. Kunstetter mondotta, és az nekem elég.
– Az ördögbe is! Még ha százszor is Kunstetter mondotta!
– Hohó! – hördült fel Béla. – Szóval azt akarja mondani, hogy Kunstetter hazudik? Rendben van! Majd megmondom neki! Ő majd megtalálja a módját, hogy elégtételt vegyen!
– Kicsoda? – vesztettem el az önuralmamat. – Kicsoda ez a Kunstetter?
– Tessék! Nem is ismeri, de azért világgá kürtöli, hogy hazudozó! Szép!…
Ekkor sírva fakadtam. Béla megértéssel simogatta a hajamat:
– Szemtanúkat hozok magának – mondotta –, akik a saját fülükkel hallották, amikor Kunstetter mesélte, hogy csak néhány elszenesedett gerenda maradt az épületből. Ezt a katasztrófát!
– De itt az ablakból…
– A rádió is bemondta, ha mindent akar tudni.
– Micsoda rádió?
– A Kunstetter rádiója. Majdnem teljesen új kilenclámpás Philips.
Egy pillanatra meghökkentem. Kétségkívül volt valami szomszédom szavaiban… A véges emberi szem tévedhet, de Kunstetter Kunstetter marad… Mi? Rávetettem magam Toszkanini Bélára, átkaroltam a derekát, és emberfeletti erővel vonszoltam az ablak felé:
– Kinézni!
– Felesleges – vergődött szomszédom csukott szemekkel –, ha én ki akarok nézni, akkor kinézhetek a saját lakásomból is. Kunstetter kifejezetten említette…
Balommal ütöttem a fejét, és közben jobb kezem két ujjával igyekeztem felpeckelni szemhéját:
– Az anyja Krausz! – üvöltöttem. – Kinézni! Ott áll az épület, vagy nem? Mit látsz? Felelj!
– Ne tegezz!
– Mit látsz?
– Rövidlátó vagyok.
– Akkor nézd röviden! – rugdostam középen. – Felrobbantották vagy sem? Áll vagy nem áll?
– Most áll.
– Mi az, hogy most?
– Az éjjel lerombolták, és reggelre újra felhúzták…
Azzal Béla kitépte magát kezem közül, megátkozott, és kirohant a pernyés reggelbe tovább tájékoztatni. Visszatántorogtam az ágyamhoz. Azt álmodtam, hogy egy új fegyvernem kipróbálása alkalmából valami kis hiba történt, és az egész világ felrobbant, és nem maradt épen semmi, csak a szakszervezetek székháza az Arlozorov utcában. Ez egyébként nagyon is elképzelhető. Elmesélem Kunstetternek is.