A ráérős Jozefa
Ezt a történetet csak képzett szülők, egyetemisták és csecsemők fogják igazán értékelni. A héber pesztonka története ez, pontosabban a mi pesztonkánké, főleg az utolsó előttié.
Mióta átköltöztünk a város déli részébe, az egyetemista pesztonkákat favorizáljuk. Időnként kiválasztunk egy-egy jóformájú diáklányt a közeli egyetemről, lehetőleg filozófia vagy régészet szakost, és megfelelő díjazás ellenében megbízzuk ivadékaink őrzésével, amíg mi távol vagyunk a családi fészektől, hogy megnézzünk végre egy nyavalyás filmet.
A gyakorlat azt mutatja, hogy ezek a bakfisok könnyen megszerettetik magukat a gyerekekkel, s csakhamar idillikus állapot jön létre. Ám egy szép napon a gondosan megolajozott gépezet csikorogni kezd, és a csinos pótmama váratlanul nem ér rá esténként, mert vizsgái vannak, sőt csak szerdán tud jönni, és akkor is együtt tanul egy mamlasszal. Hazatérünk szerdán: mindketten ott ülnek ziláltan a díványon, s a fülcimpájuk vörös a sok tanulástól. A párnák tetemei körös-körül hevernek, mint a csatatéren, és a mamlasz fésülködik. Ekkor hitvesem így szól hozzám:
– Na, ez a kis kuruc már talált magának valakit…
Általában ezzel az aktussal be is fejeződik nálunk a pesztonka sokat ígérő karrierje, és színre lép a soron következő diáklány. Ez alkalommal Jozefa jött.
A leányka vérmes reményeket ébresztett bennünk, elsősorban tartózkodó, szolid megjelenésével. Egész lénye rendkívül filigrán, rendkívül törékeny és rendkívül szemüveges volt. A feleségem úgy saccolta, hogy összevissza nincs több tizenhárom évesnél, de a valóságban már a huszadik nyarat is maga mögött hagyta pipaszár lábacskáival. Jozefa mindig hosszúnadrágot viselt, és beszéd helyett csak egy-két szót rebegett, gondosan lesütött szemmel. Ilyenkor sápadt orcáin kigyulladtak a szeplők. Voltaképpen ő maga is egy nagy szeplő volt. Összefoglalva: ideális pesztonka, hosszú távra.
És Jozefa valóban igazolta gazdag ítélőképességünket. Abszolút pontosan jött, sálom-ot rebegett, majd letelepedett a gyerekszobában, hogy lemásoljon valamit számos füzeteinek egyikébe. Nem írt, nem olvasott, csak másolt folyton, ami eléggé idegesítő volt, de túltettük magunkat rajta, mert senki sem tökéletes, kivéve talán a Goldát. De Jozefának volt még egy csodálatos tulajdonsága, ami megkülönböztette a többi egyetemista pesztonkától, vagyis hogy mindig ráért. Amikor csak felhívtuk telefonon, habozás nélkül a kagylóba suttogta:
– Szabad vagyok.
– Tudsz jönni kissé korábban?
– Igen.
– Hajlandó vagy nálunk maradni késő éjszakáig?
– Igen.
És már itt is volt, s nekifogott másolni, csendben, gondosan lesütött szemmel. Éjféltájt pedig hazafuvaroztam őt, miközben hallgattunk, mint két sír. Csupán egy alkalommal veszítettem el önuralmamat, és megkérdeztem tőle, hogy mit is tanultak legutóbb az egyetemen, mire Jozefa belerebegte a nagy zsidó éjszakába:
– Köszönöm szépen.
Ezzel be is fejeződött közöttünk a folyamatos társalgás. De ettől eltekintve, élenjáró pesztonkának bizonyult, már ami a gyermekőrzést illeti. Mindig halk volt, mindig ráért, mindig Jozefa volt. Igen elégedettek voltunk vele, és a gyerekek is megbecsülték kolostori csendjét, szembeszökő alultápláltsága ellenére. Valahányszor meginvitáltuk, hogy vacsorázzon velünk, páni félelemmel utasította vissza. A nejem véleménye szerint egyáltalán nem is eszik. Az asszony megállapította, hogy Jozefa elég fura teremtés. Bizonyos mértékben muris is.
– Szegényke – tűnődött a feleségem azon a fülledt trópusi éjszakán –, hogy lehet az, hogy egy ilyen fiatal diáklány mindig ráérjen?
A jelenség valóban aggasztó volt. Reggel és este, hajnali háromkor vagy negyed egykor délben – Jozefa mindig hajlandó volt pesztrálni. Egyszer felhívtuk éjjel háromnegyed tizenkettőkor, amikor odakint már a tücskök is elszenderedtek:
– Szabad vagy?
– Igen.
– Tudnál jönni azonnal?
– Igen.
Hitvesem könnyezve tette le a kagylót.
– Tragédia – mondta, és szemrehányón fölnézett a plafonra. – Nincs ennek senkije, senkije az égvilágon…
Jozefa szenvedései iránt érzett őszinte részvétünk, valamint a kollektív lelkiismeret-furdalás korszaka egy álló hónapig tartott. Azután felfedeztem, hogy a nejem már kezd dühbe jönni.
– Ez nem természetes állapot – morogta a kicsike –, valami tudat alatti gátlása lehet ennek a lánynak…
A probléma annyira foglalkoztatta a nejemet, hogy szemmel láthatólag pszichés zavarokat okozott nála. Nem egy alkalommal, amikor megrendeltük Jozefát telefonon, a beszélgetés után az asszony apró öklével verte a falat:
– Megint ráér! Ráér!
Azon a szombaton, éjjel fél háromkor, a kicsike lekászálódott a vackáról, és a koromsötét szobában lehunyt szemmel feltárcsázta a pesztonkát.
– Jozefa, ráérsz?
– Igen.
– Most?
– Igen.
– Köszönöm, nem kell…
Már gyűlölte őt, szenvedélyes gyűlölettel. Az asszony kidolgozott magának egy elméletet, miszerint Jozefa nem épelméjű. Valami öröklött fogyatékosság ez – vélte –, vagy súlyos trauma a gyermekkorból. Lelki szemeink előtt megjelent a tizenkét esztendős Jozefa az iskolapadban ülve, amint maximum hétévesnek néz ki: „Íme a leánykák, akiket a legjobban kedvelek – mondja az osztályfőnöknő –, az eszes Tirca, a pajkos Ziva és a ráérős Jozefa.”
Mit mondjak, a legutóbbi függetlenségi napon is szabad volt. Igen, a függetlenség napján! Egész nap pesztrálta a gyerekeket, és másolt szünet nélkül, pirospozsgás virradatig. A kicsi majdnem sírt:
– Hogy egyetlen nyavalyás fiúja se legyen egy lánynak ebben a korban! – kesergett a jószívű asszonyka. – Minek hord folyton hosszú gatyát azokon a piszkafa lábain, miért nem szedeti le a szeplőit, és min spekulál folyton befelé?
A feleségem azt állította, hogy Jozefa szükségtelenül visel szemüveget, illetve csak azért, hogy elriassza vele a potenciális udvarlókat. Attól tartottam, hogy amennyiben a probléma nem nyer gyors megoldást a közeljövőben, kis termetű feleségem elveszíti a lelki egyensúlyát. Ezért megtanácskoztam a dolgot a háziorvosunkkal, és javaslatára, mindenféle átlátszó kifogásokkal, meghívtam esténként a környékbeli fiatalembereket párosodás céljából. Jozefa az asztal mellett ült, és hangtalanul másolt, mint aki végérvényesen megkukult. Odanyújtotta a fiúknak izgalomtól verejtékes kezét, akár egy sebzett szárnyú cinke, és anélkül, hogy felemelte volna a tekintetét, feléjük rebegte:
– Jozefa…
Az asszony az összeomlás határán állt:
– Ez már nem is Jozefa – mormogta –, ez egy József!
A fordulat Dávid alakjában érkezett, aki a kisebbik Ronit nagyobbik bátyja a harmadik emelet négyből. A cingár, szőrös lábú fiú nem rettent vissza pesztonkánktól, mint a többi jelölt, hanem melléült, és nagy figyelemmel kísérte a másolást, egyelőre szó nélkül, de feltétlenül. A búcsúzásnál ismét kezet ráztak – jelentette nejem kipirulva, amikor visszatért a járőrből –, vagyis az ösztönök ébredése megkezdődött.
– Talán – suttogta az asszony –, talán most…
Ugyanazon hét keddjén a következő dolog történt: a feleségem telefonált Jozefának, hogy szabad-e aznap este, ám a vonal túlsó végéről szenzációs válasz érkezett:
– Nem.
– Mi az, hogy nem? – kérdezte az asszonyka.
– El vagyok foglalva…
Ünnep volt ez mindannyiunk számára, az emberi akarat győzelme a lelki hínár felett. Otthon maradtunk a jól végzett munka boldog tudatában: végre-valahára Jozefa is talált magának valakit. Már nem hervaszt bennünket azzal, hogy ráér, a teljes gyógyulás útjára lépett, hála a jóistennek! Örömmel hozom a nagyérdemű publikum szíves tudomására, hogy ama bizonyos kedd óta a dolgok határozottan kezdtek előrehaladni.
– Sajnálom – rebegte a kagylóba Jozefa –, foglalt vagyok.
„Foglalt.” Így mondta, mint a nagyok. Fantasztikus!
– És holnap?
– Csak kilencig…
Teljes normalizálódás a nemzetközi kapcsolatokban. Mérhetetlenül büszkék voltunk magunkra: mégiscsak visszatereltük ezt a kis szerencsétlent a rendes kerékvágásba. Aki megment egy lelket, az mintha megmentett volna egy egész amfiteátrumot, mondták a bölcseink vagy kik. Üldögéltünk tehát kies lakásunkban, és roppant elégedettek voltunk. Csupán az zavart bennünket, hogy a lakunkban üldögélünk az eltávozás leghalványabb reménye nélkül, Jozefa miatt. Voltaképpen kész botrány, nem igaz? Utóvégre több tapintatot is elvárhattunk volna ettől a könnyűvérű fehércselédtől, akit saját kezűleg szedtünk fel a szemétdombról, vagy hogy is mondják ezt…
Amikor fülünkbe jutott, hogy látták Jozefát és Dávidot a környéken andalogni a holdfényben, mialatt mi háromszobás büntetőtáborunkban voltunk leinternálva, megnyíltak az indulatok zsilipjei:
– Ó, az a lotyó – hörögte az asszony –, elég, ha egy kamasz csak füttyent neki, és ő már rohan négykézláb…
Könnyedén felváltottuk volna a nemiségnek ezt a kis megszállottját egy másik hasonlóval, ha nem ragaszkodtak volna hozzá a gyerekek, akik időközben rászoktak a némaságra. Ezért lenyeltük a sértést, valahányszor telefonáltunk neki az utóbbi időben:
– Sajnálom, nem vagyok szabad…
Július hó egyik átvirrasztott éjszakáján betelt a méregpohár. Épp hazatérőben voltunk a moziból – anyósomra sóztuk rá a srácokat –, és látjuk, kérem, hogy az utca végén egy fiatal párra vetődik a lámpák sárgás fénye. Természetesen ők voltak! Sétafikáltak éjnek évadján, lassú, csoszos léptekkel, sokat jelentő hallgatásban…
– Jó éjszakát! – rebegte felénk Jozefa menet közben. Feleségem leállította, mert már nem bírta tovább türtőztetni magát:
– Azt hittem, drágám – sziszegte oda a kis kurucnak –, hogy a vizsgáidra készülsz!
– Ő mindig tanul – kelt védelmére Dávid –, pótmama volt nálunk, és most csak hazakísérem…
Jozefa lesütötte a szemét, és törékeny alakját szeplőstül elnyelte a sűrű köd. Hitvesem kicserepesedett ajkai rég feledett átkokat mormoltak, én pedig szentül megfogadtam, ott a keresztúton, hogy mostantól kezdve csakis első osztályú, szőke pipik jöhetnek nálam pesztonkaként számításba, kizárólag klassz csajok, az istállójukat nekik!