Apa született
Azon a hajnalon az asszony felült az ágyában, kicsit bámult a levegőbe, aztán megbökdöste az oldalamat:
– Kezdődik – mondta –, rendelj taxit…
Csendben, nyugodtan felkeltünk, és felöltözködtünk. Néhány megnyugtató szót motyogtam az asszonynak, jóllehet nem volt rá semmi szükség, hiszen mindketten intellektuális beállítottságú, felvilágosodott emberek vagyunk, akik tudjuk, hogy a szülés természetes biológiai folyamat, melyet semmi esetre sem lehet csapásnak felfogni. Kényelmes, higgadt cihelődés közben eszembe jutott az a sok ostoba vicc meg karikatúra, amely a várandós apát mint távcigarettázó félőrült lényt állítja be, aki egész napját a várószobában tölti meddő ténfergéssel. Hát persze más a vicc, és más a valóság.
– Akarsz újságokat, fiacskám? – kérdeztem. – Nem szeretném, ha unatkoznál…
Becsomagoltunk a gondosan előkészített bőröndbe néhány képeslapot, csokoládét, és persze a kötést, a világoskék réklit. A taxi idejében előállott, menetrendszerűen megérkeztünk a kórházba, és kiszálltunk. A portás felvette az adatainkat, majd beküldte az asszonyt szülni. Utána akartam menni, de a portás bezárta az orrom előtt a kaput:
– Maga, uram, itt marad – jegyezte meg –, magára itt semmi szükség…
Beláttam, hogy igaza van. Az apa ebben a stádiumban már úgysem segíthet, és csak zavart okoz. Világos. Nejem is ebben az értelemben nyilatkozott:
– Menjél haza dolgozni, mint rendesen. Délután, ha kedved tartja, nyugodtan látogass el egy moziba…
Kezet fogtunk, homlokon csókoltam, és elváltunk. Ennyi az egész. Lehetséges, hogy kissé ridegnek tűnök az olvasó előtt, ezen nem tudok segíteni, ilyen vagyok: megfontolt, józan – férfi. Amint az asszony telt alakja eltűnt a hajnali félhomályban a tejüveges ajtó mögött, módomban állt felülvizsgálni környezetemet. A portás fülkéje előtt levő kis padon egy tucat sápadt és ideges apajelölt cigarettázott, mintha jelenlétük bármilyen befolyással volna a dolgok alakulására. Ezenkívül minden pillanatban befutott egy-egy remegő férfi, hogy aszongya:
– Nu?!
Az álmos szemű portás unottan végigpislant az előtte fekvő listán, kikapar valamit a foga közül, jó hosszasan ásít, aztán kiböki:
– Lány.
– Mennyi?
– Kettőkilencvenöt.
Erre az atya a nyakamba veti magát, és boldogan nyüszíti, hogy kettőkilencvenöt, kettőkilencvenöt. Idióta. Mit érdekel engem, hogy hány kiló a porontya?
Felőlem lehet tíz kiló is. Milyen komikussá tud válni egy férfi, ha kivetkőzik emberi mivoltából. Szinte szánalmas. Elhatároztam, hogy haladéktalanul hazatérek rendes napi munkámhoz. A cigarettám is elfogyott időközben. Már-már indulófélben voltam, amikor eszembe jutott, hogy talán mégis illene beszélni az orvossal, hátha szüksége van valamire, vagy mittudomén. Formalitás, de ezen át kell esni. Be akartam nyitni a vasajtón, de a portás hallani sem akart róla. Megmagyaráztam neki, hogy én különleges eset vagyok, de ez sem hatott. Szerencsére épp akkor jött ki az orvos, odaléptem hozzá, bemutatkoztam, és kérdeztem: miben állhatok rendelkezésére?
– Délután ötkor lesz szíves újból érdeklődni – így az orvos –, semmi esetre sem előbb.
– Természetesen. Csupán gondoltam, ha mégis van valami időközben…
– Csak délután öt után kérném, addig semmi értelme sincs.
Miután az orvost letudtam, teljesen megnyugodva tértem haza, és nekiláttam az írásnak. Csakhamar kiderült azonban, hogy nem fog az agyam. Ilyesmi alig szokott velem előfordulni, nem tudtam az okára rájönni. Talán nem vagyok kialudva? Vagy az esős idő? Esetleg az zavar, hogy az asszony bent van? Mert ez is lehetséges. A túlzott közömbösség sem helyes. Voltaképpen mégiscsak ritka eseményről van szó, amely közelről érint. A fiú valószínűleg szimpla gyerkőc lesz, egészséges, virgonc, de semmi rendkívüli. Gimnáziumot fog végezni, majd diplomáciai pályára megy. Ez esetben ajánlatos, hogy nemzetközileg is érthető héber nevet adjunk neki, mint mondjuk Ráfáel, aki tudvalevőleg nagy holland festő. Esetleg külügyminiszter lesz a srácból, kellemetlen volna, ha az ENSZ-ben nem tudnák kimondani a nevét. Igen, gondolni kell az ország érdekeire is. Nem engedem a gyereket fiatalon házasodni, inkább sportoljon, vegyen részt az olimpián. Gátfutás. Diszkosz. Sok nyelvet fog tanulni Rafi, és valami atomfizikát. Persze nem kényszerítem; ha aerodinamikára van kedve, tanuljon aerodinamikát.
Talán lány lesz?
Tényleg meg kéne érdeklődni. Lassú, kényelmes mozdulattal felveszem a telefonkagylót:
– Nincs még semmi újság – mondja a portás. – Ki beszél?
Volt a portás hangjában valami furcsa rekedtség, amely mintha leplezni igyekezett volna bizonyos dolgokat. Kissé idegesen vettem kezembe a lapokat, hogy átfussam őket. „Kétfejű kecske született Peruban” – írja két hasábon valamelyik megveszekedett barom. Tényleg ki kell irtani az összes újságírókat. Úgy érzem, elérkezett az ideje, hogy újból érintkezésbe lépjek az orvossal. Elrobogtam a kórházig, és bekígyóztam egy körülmetélős társulattal.
– Mi megy itt? – förmedt rám az orvos a folyosón. – Mit keres itt?
– Csak éppen erre jártam, doktor úr; gondoltam, beugrok egy pillanatra. Van valami újság?
– Megmondtam, hogy ötig ne jöjjön. Sőt, akkor se. Majd telefonon értesítjük.
– Kérem szépen. Csak azt akartam tudni…
Az orvosnak tényleg igaza van. Nincs semmi értelme ennek a meddő szaladgálásnak. Szinte érthetetlennek tűnt előttem, hogy a hajnalban látott apajelöltek még mindig ott ülnek a padon. Kíváncsiságtól eltelve leültem melléjük, mert érdekelt a dolog pszichológiailag. A mellettem ülő úr fölényesen mesélte, hogy ő már a harmadikat várja, eddig egy fia és egy lánya született (3,15 és 2,70, fogós). A többiek is mutogatták a fényképeket. Nagyon elszégyelltem magam, de aztán hirtelen ötlettől kapatva előhúztam az asszonyka röntgenképét a kilencedik hónapban.
– Csinos – jegyezték meg a kollégák –, nagyon jó benyomást tesz…
Már másodszor vásároltam cigarettát, de ennek ellenére állandóan az volt az érzésem, hogy valamiről megfeledkeztem. Megérdeklődtem a portásnál, hogy mi a helyzet, mire azt felelte:
– Cccc.
Két óra múlva elmentem a szemközti virágkereskedésbe, és felhívtam onnét az orvost, de csak egy női hang válaszolt. „Nincs semmi újság – mondta –, telefonáljon holnap reggel.” Kérdeztem, hogy kivel beszéltem, mire azt mondta, hogy a telefonoskisasszonnyal. Gyerünk moziba! Valami James Dean-filmet adtak. Egy fiúról volt szó, aki gyűlöli az apját. Micsoda baromságokat készítenek manapság Hollywoodban. Különben is lányom lesz. Világosan érzem tudat alatt. Chefcibának fogják hívni. Felőlem lehet archeológus is, a lényeg, hogy ne menjen feleségül pilótához. Nem, pilótába semmi esetre sem egyezem bele. Uramisten, maholnap nagyapa vagyok. Hogy repül az idő! De miért van itt ilyen sötétség? Hol vagyok? Ja igen, a film. Kinek van türelme végignézni az ilyen ostobaságokat? Szépen kimegyünk a felénél, az utca hűs levegője felfrissít. És most? Talán nézzünk el a kórházba? Veszek egy nagy csokor gladióluszt, mert a virágkereskedés küldönceit minden további nélkül beengedik. „Huszonnégyes szoba” – vetettem oda a portásnak, és az est leple alatt betörtem.
Az orvos rákvörös lett, amikor meglátott:
– Mit akar itt a virágokkal? – hörögte. – Hol vagyunk mi még attól? Menjen haza, az isten szerelmére, vagy goromba leszek…
Megmagyaráztam az orvosnak, hogy a virág csak trükk, tudom én nagyon jól, hogy nincs még semmi, csak gondoltam, hátha van valami. Az orvos mondott egyet s mást oroszul, és otthagyott. Kint a kórház előtt váratlanul eszembe jutott, hogy mit felejtettem el: már huszonnégy órája nem ettem. Gyorsan haza bekapni valamit. Illetve étvágyam valahogy nem is volt, csak ittam négy-öt pohár vizet, aztán pizsamát öltöttem, és ledőltem. Ez nagyon egészséges, megnyugtatja az embert. Miért késik? Miért késik a gyerek? Megvan! Ikrek. Úgyszólván biztos. Annál jobb, két légy egy csapásra. Nevük? Góg és Magóg. Gyakorlati nevelésben fogom őket részesíteni. Textilkereskedő lesz mind a kettőből, hogy ne ismerjenek ínséget. Csak ne hallanám folyton azt a furcsa zümmögést, a szoba is olyan homályos lett az utóbbi időben, és mindenféle színes karikák ugrándoznak benne. Felhívtam a portást. Nincs semmi. Akkor dögölj meg! Aljas gazember! Gondom lesz rád, ha a lányom megszületett. Már megint nincs cigarettám. Hol lehet kapni ilyen késő este? Talán a kórház környékén? Sietek el, de a szomszéd utánam szalad, hogy aszongya, el tetszett felejteni nadrágot felvenni. – No nézd csak – mondom felszabadultan kacagva, és visszamegyek a nadrágért, és közben folyton nevetek, pedig már elég volt, de nem tudom abbahagyni. A kórháztól pár száz lépésnyire eszembe jut a jóisten. Sosem szoktam imádkozni elvi okokból, de most nem lehet elzárkózni. Drága jó Istenem, ki vagy a mennyekben, csak most az egyszer segíts, hogy a lány fiú legyen és lehetőleg normális, nem miattam, nemzeti szempontból szükségünk van egészséges, remek embertípusokra…
A járókelők figyelmeztetnek, hogy ne térdepeljek a hűvös járdán, mert felfázom. A portás már messziről jelzi, hogy cccc. Krach! Bezúzom a vaskaput, és hömpölygök a tejüveg felé. A bestia üvölt utánam. Üvölts, üvölts, emberiség szégyenfoltja! Aki most megállít, annak nem ér az élete egy lyukas garast sem…
– Doktor úr! – bömbölöm a homályos folyosókon tántorogva –, doktor úr!
– Hát ide figyeljen – jön a rákvörös –, ha még egyszer érdeklődik, kihívom a tűzoltókat! Ki hallott már ilyet! Vegyen be brómot, ha ilyen hisztérikus…
Én hisztérikus? Én hisztérikus?! Ha nálam lett volna a bicskám, belégyakintom a diplomás gazember hasába. Ezek orvosok? Fehér köpenyes brigantik, uram! Írok én egy olyan levelet a Ben Gurionnak, hogy nem teszi az ablakba! Leültem kinn a padkára, jó közel az ajtóhoz. Amíg nekem gyereket nem szülnek, innét felkelve nem lesz. Kinek van cigarettája, uraim? A portás idegrohamot kap tőlem. Na és? Szégyen, hogy izgatott vagyok? Ma van a fiam születésnapja, vagy mi a szösz? Csak ne volna olyan sok színes karika a levegőben. Mi zümmög folyton a fejemben? Tizenegy óra harminc perc – és még semmi! Hogy az az asszony milyen mázlista, hogy nem kell mindezt itt kint végigizgulnia. Te szent isten: talán kiderült, hogy nem is állapotos, csak felpüffedt a hasa a pattogatott kukoricától. Csaló bagázs. Nem! Ráfáel nem lesz diplomata! Nevelőnőnek adom a lányt. Vagy kibucba. Vezekeljen. Én is kibucba vonulok. Holnap. Még egy utolsó cigarettát, kérem szépen. Hős vértől pirosult gyásztér sóhajtva köszöntlek, nemzeti nagy létünk nagy temetője, Mohács. Ékszereket kéne venni az asszonynak, vagy perzsabundát. Persze hiába. Valami végzetes dolog történt itt. Igen, most már tisztán érzem. Ördögi ösztönöm súgja, rettenetes tragédia játszódik le odabenn. Az én előérzetem sosem csal. Ez a vég. Elvonszolom magam a fülkéig. Beszélni már nem tudok, csak nézek a szemeimmel.
– Ja igen – mondja a portás –, fiú.
– Mi? – mondom. – Merre?
– Fiú – mondja a portás –, három és fél kiló.
– Hol? Minek?
– Maga Kishont Ferenc?
– Nem tudom… lehet… egy pillanat…
Kihúzom a személyazonossági papírokat. Tényleg én vagyok.
– Igenis! – mondom.. – Miről van szó?
– Fia született! – üvölti a portás. – Három és fél kiló! Fiú! Nem érti?…
Rávetem magam, hogy megcsókoljam. Sokáig váltakozó szerencsével birkóztunk, aztán rekedt üvöltéssel neki az éjszakának. Pont most egy lélek sincs a közelben. Ki hitte volna, hogy még tudok cigánykereket hányni? Végre jön egy rendőr, és rendreutasít. Gyorsan megcsókolom.
– Három és fél kiló! – harsogom a fülébe. – Három és fél kiló!…
– Mázáltov! Gratulálok! – mondja a rendőr, és megmutatja a kislánya fényképeit.