Egerésztünk
Az egyik morózus, zsört éjjelen kezdődött a dolog. Fél háromkor arra ébredtem, hogy valami motoszkál a ruhásszekrényben. A nejem is felemelkedett mellőlem, és riadtan csillogó szemekkel fülelt az éccakába:
– Egér – suttogta –, a kertből jött. Mit csináljunk, az isten szerelmére?
– Momentán semmit – feleltem –, talán reggelre kisurran magától…
Nem surrant ki magától. Sőt a hajnal derengő fényénél két sérült szegélyű asztalterítőt találtunk a szekrényben. Eszelős düh fogta el az asszonyt:
– Dög – sziszegte –, ki kell irtani!
Aznap éjjel munkához láttunk. Alig kezdte a piszok rágcsálni a szekrény falát, villanyt gyújtottunk, és az említett bútordarabhoz szökelltünk, én seprűvel a kezemben, az asszony pedig gyűlölettel vegyes iszonnyal a szemében. Villámgyors mozdulattal kitártam a szekrény ajtaját, és megpillantottuk az ijedt állatkát, amint felszalad a lepedők mögé a legfelső fachba. Kivettem egymás után a lepedőket, és az utolsó eltávolítása után szemünk elé tárult egy minden ízében remegő szürke kis egérke, amint kétségbeesetten nyüszít a fach szögletében. Hosszú, guszta bajusza volt, és kis fekete szemei, mint a díszgombostűk.
– Jaj de cuki – sóhajtotta nejem, és mögém bújt félelmében –, nézd, hogy fél szegényke. Isten ments, hogy megöld, csak vidd vissza kíméletesen a kertbe…
A kapott utasítás szellemében kinyújtottam a kezemet, hogy felcsippentsem az egérke farkát, de az villámgyorsan alászállt a törülközők közé. Kiszedtem az összes törülközőt. Amikor az utolsót is kihúztam, az egérke felugrott, és befúrta magát a szalvéták tömkelegébe. Kirámoltam az összes szalvétát – mire elhagyta az immár üres szekrényt, és befészkelte magát a sezlon alá.
– Kis hülye – hajítottam utána a seprűt –, csak vissza akarlak vinni a kertbe! – Elhúztuk a sezlont a szoba közepére, mire besurrant a könyvszekrény alá. Az asszony bebújt a szekrénybe, és félóra alatt kiadta az összes héber könyvemet, mire a nyomorult felugrott a karosszék rugói közé. Ekkor már hörögve vettem a levegőt.
– Vigyázz rá, ne bántsd – könyörgött a kicsi szünet nélkül –, hisz olyan édes…
– Rendben van, egy ujjal se nyúlok hozzá – vicsorogtam, miközben újból összeállítottam a szétesett könyvszekrényt –, azonban vedd tudomásul, hogy beadom egy laboratóriumba kísérleti egérnek…
Negyed ötkor feküdtünk le, súrolva a végkimerültség felső határát. Az egér egész éjjel ette a karosszéket belülről.
Reggel szörnyű kiáltásra ébredtem. Nejem reszkető ujjal mutatott a karosszék bársonyhuzatán éktelenkedő lyukacsra.
– Átkozott bestia – vijjogott az asszony –, azonnal hívj egy egérirtó szakértőt!
Elmentem a céghez, amely azt hirdeti magáról, hogy garanciával irt egeret, és előadtam nyomott helyzetünket. A vezető főmérnök azonnal közölte velem, hogy cége nem foglalkozik individuális esetekkel, hanem kizárólag nagyobb számú egércsaládok kiirtásával. Azt mondtam neki, hogy emiatt nem érdemes nekem több generációt felnevelni a ruhásszekrényben, és első dühömben vettem a közeli vaskereskedésben egy pokolian erős rugózatú egérfogót.
Az asszony a legerélyesebben tiltakozott „barbár módszereim” ellen, de aztán sikerült meggyőznöm, hogy a fogó hazai gyártmány, tehát úgysem fog meg semmit, mire a kicsi nagy nehezen kiutalt egy kis adag sajtot a részére. A fogót felállítottuk a sarokban, és egész éjjel le nem hunytuk a szemünket, csak füleltünk az íróasztalom fiókjának irányába, ahol meg nem szűnt a szüntelen motosz.
Ám hirtelen csend lett. Az asszony elszörnyedt kiáltást hallatott, én pedig diadalordítással ugrottam le az ágyamról. Azonban alig tettem néhány lépést, egyszerre csak irtózatos csattanást hallok, és a bal lábam nagyujjából tejbegríz lett.
– Ez nem egér – nyögtem bosszútól lihegve, midőn élettársam ólomvizes borogatást rakott az ujjam hegyére –, ez egy patkány.
Nejem azonban felszabadultan mosolygott, tekintve, hogy egész idő alatt csak az egérke életéért aggódott, hiszen, hogy az ő szavaival éljek: „Nem csinál az istenadta egyebet, mint amit a természet diktál neki.”
De mit diktál a természet?
Reggel ott ültünk a verandán és – ó! irgalom atyja, ne hagyj el – a vadonatúj, nejlon-utánzatú batiszt asztalterítőnk az éjjel halászhálóvá alakult át. Az asszony valósággal elsárgult a gyilkos méregtől:
– Felállítani a halálcsapdát! – sistergett a kicsike. – Egy ilyen egér nem érdemel könyörületet!
Ez alkalommal már okosabb voltam, és az egérfogót az ágy alá helyeztem, erősen felajzott állapotban. A betegsegélyzőben azt mondták a takarítónőnknek, hogy nekünk, a kicsinek meg nekem kell fedeznünk becsípett ujjának kezelési költségeit.
– A pokolba ezzel az egész miskulanciával! – förmedt rám az asszony, és dühösen széttaposta a fogót, úgyhogy a rugója darabokra tört. Aznap éjjel a konyhaszekrény felől jött a zaj.
– Levacakolta az egész rizsemet! – fogadott nejem a kora hajnali órákban (huszonegy napja nem aludtunk), és gyűlöletittasan lóbálta a megszentségtelenített rizses zsákot. – Azonnal javítsd meg a csapdát!
Elmentem a vasüzletbe, és kértem új rugót. A kereskedő közölte, hogy alkatrészt nem tart, de azt ajánlotta, hogy vegyek egy új csapdát, szereljem ki belőle a rugót, és applikáljam a régibe. Végrehajtottam az utasítást, és újból felállítottam a gyilkos gépezetet a szoba sarkában, sőt még útjelző szalonnautánzat-darabkákat is szórtam szanaszét, mint Jancsi és Juliska a gonosz mostohában.
Az éjjel feszült volt, mint a nagybőgő húrja. Az egerünk beásta magát az íróasztalomba, és valósággal falta a kézirataimat. Időnként abbahagyta a falást, hogy új erőre kapjon, és ezekben a szünetekben úgy dobogott a szívünk, hogy azt hittük, itt a vég.
– Ha az a rohadt csapda megöli az egérkét, én nem tudom, mit csinálok – szortyant fel hirtelen a nejem a szokásos éjjeli állatvédő áramlatoktól áthatva –, ez olyan kegyetlenség, mint a viviszekció. Vannak országok, ahol törvény tiltja az ilyesmit. Olyan édes kis pisze orra van…
– De ártalmas!
– Talán nő – szipogott az asszony –, talán kicsiket vár…
Szerencsére a zaj egész éjjel tartott.
Hogy rövid legyek: úgy öt óra felé a kiállott szenvedések következtében mély álomba merültünk. Amikor reggel felébredtünk, ijesztő csend fogadott… A sarokban ott hevert a csapda… és alatta… valami szürke…
– Gyilkos! – vágta arcomba az asszony, és azóta nem beszélünk egymással. És ami a legijesztőbb: most már nem tudunk zaj nélkül aludni. A kicsi szerint ez a Jóisten büntetése bestialitásomért. Egér kerestetik.