Próbára tettük a takarítónőt

Volt nekünk egy takarítónőnk, aki nálunk takarítani szokott.

Mázálnak hívták őt, csendes, derék asszony volt, rokonszenves kerek arckifejezéssel. Mikor jelentkezett nálunk, ellentmondást nem tűrő hangon közölte velünk, hogy dupla fizetésre tart igényt.

– A takarítónők lopni szoktak – jegyezte meg szerényen. – Én nem. Engem meg kell becsülni, mert ez a szokás.

Igaza volt. Felvettük, de az asszony azért nyugtalankodni kezdett.

– Hohó – jelentette ki nekem. – Mit gondolsz, miért mondta Mázál, hogy ő nem lop?

– Nem tudom.

– Mert lop! Tudja az a rafinált nő nagyon jól, hogy mi úgy gondolkozunk, hogyha ő lopni akarna, akkor nem hívná fel a figyelmet arra, hogy ő lopni nem akar, mert abból mi rögtön tudnánk, hogy ő csak azért lop, mert felhívta arra a figyelmet, hogy ő lop, mert azt mondta, hogy nem lop, mert izé…

Beláttam, hogy a feleségemnek igaza lehet, és megtanácskoztuk, hogy mitévők legyünk. Én azt ajánlottam, hogy jelentsük fel Mázált a legelső rendőrőrszobán, de az asszony szerint még nem volt elég bizonyíték a kezünkben. Elhatároztuk, hogy a takarítónőt beazsanprovokáljuk, mégpedig oly módon, hogy elrejtünk egy tízlírást valahová, ahol Mázál megtalálhatja és zsebre teheti a tulajdonunkat képező összeget. Akkor aztán majd, hohó, leleplezzük a gaz asszonyt, és végzünk vele!

– Kirúgom – így szóltam keményen –, hogy a lába nem éri a földet!

– Az semmi! – villámlott a kicsi szeme az indulattól. – Én lecsukatom a tolvaj némbert! Le én, az istenit az ilyennek…

Elhatározásunkat tettek követték…

Egyik reggel, a kora hajnali órákban a nejem eldugott egy tízlírás bankjegyet a fürdőszobagyékény alá, és magára hagytuk vele a gyanútlan mosogató takarítónőt. Szívünk rettenetesen dobogott; délelőtt többször kihagyott a lélegzetem a várakozás izgalmától.

Reszkető térdekkel léptük át délben lakásunk ajtaját. A Végzet, amelyet boszorkányinasként felidéztünk, nyomasztó ködként feküdte meg zaklatott lelkivilágunkat, minden idegszálunk érezte a közelgő példátlan élmény feszült hangulatát.

Valami lógott a levegőben…

Később kiderült, hogy ezek a kimosott frottírtörülközők voltak. Amint beléptünk az előszobába, elénk állt Mázál a fürdőszobából jövet:

– Találtam a fürdőszobagyékény alatt húsz lírát – mondotta egyszerűen. – Tessék máskor jobban vigyázni!

Néhány hálás szót dadogtam magam és családom nevében, aztán megrendülten az emberi jellemszilárdság ezen üvöltő példájától, behúzott nyakkal visszavonultunk lakosztályunkba.

Ott sokáig nem néztünk egymás szemébe.

– Én mindig bíztam ebben a derék asszonyban – szólaltam meg végül is halk hangon. – Bármikor tűzbe tettem volna érte a kezemet…

– Akkor miért hecceltél ellene? – kérdezte az asszony. – Ki akarta feljelenteni a legelső rendőrőrszobán, te vagy én? Alig tudtam szegény Mázált megvédeni ellened!

Hirtelen eszembe jutott valami:

– De mondd csak – fakadtam ki –, miért dugtál el te tíz líra helyett húsz lírát a gyékény alá? Ha a takarítónőnk nem ilyen végtelenül rokonszenves, becsületes teremtés, akkor most kidobtál volna tíz lírát az ablakon!

– Én csak tíz lírát tettem a gyékény alá! – védekezett a feleségem. – Meg merek rá esküdni!…

– Ugyan kérlek, nincsenek csodák!

– Akkor, két tízlírás össze lehetett ragadva, vagy már volt a gyékény alatt egy tízes…

A kicsi erre megsértődött, de nekem igazam volt, mert az utóbbi időben tényleg nagyon szórakozott az asszonyka. Legutóbb például egy pár női cipőt vett nekem a születésnapomra.

Hallgatagon üldögéltünk, amikor belépett Mázál, és megkérte a feleségemet, hogy hazamehessen. Feleségem beleegyezését adta, és elbúcsúztunk.

– Van még a nagyságos asszonynak valami mondanivalója? – kérdezte a takarítónő az ajtóból, mire nemleges választ kapott, és a botrány kezdetét vette:

– Nincs mondanivalója? – üvöltötte Mázál villámló szemekkel. – Hát csak tessék visszaadni a pénzemet! Tudják maguk jól, hogy csak tíz lírát dugtak a fürdőszobagyékény alá!…

Puff!…

Az agyam egy pillanat alatt kikapcsolódott, az asszony pedig inogni kezdett, mint a nyárfalevél. Így telt el pár perc.

– Na mi lesz? – ripakodott ránk a takarítónőnk. – Meg akarják a pénzt tartani?!

– A világért sem, drága nagyságos asszony… – mondtam motyogva és szelíden. – Tessék, aranyoskám…

Mázál jéghideg kézmozdulattal kikapta kezemből a tulajdonát képező összeget, és eltette gondosan a köténye zsebébe.

– Mondanom sem kell – folytatta kínzásunkat –, hogy nem maradok olyan háznál, ahol lopnak! Még szerencse, hogy próbára tettem magukat! Úgy látszik, már senkiben sem lehet megbízni!…

És otthagyott bennünket, mint kisfiú a spenótot.

Mázál megrázó távozása igen kellemetlenül érintett bennünket, mert takarítónőre égető szükségünk volt. Az asszony napokig szaladgált új alkalmazott után, míg aztán az egyik kandi reggelen a szerencse mellé szegődött, és hazáig kísérte. Másnap már alkalmaztuk Mázál Kettőt, egy nagyon derék, szorgalmas és megbízható takarítónőt. Ettől kezdve ő takarított nálunk.

Egészen addig a csütörtökig nagyon meg voltunk vele elégedve; már-már ott tartottunk, hogy felemeljük a fizetését, anélkül, hogy ő kérné…

Azonban azon a bizonyos csütörtöki napon elém állt az asszony, és így szólt összevont szemöldökkel:

– Hiányzik egy zoknid. A barna zoknid hiányzik!

– Biztos?

– Biztos. Utánaszámoltam!

– Ne vádaskodj megint! – feleltem erre. – Mázál Kettő ilyet nem tesz…

Nem beszéltünk többet a dologról, mert Mázál Egy próbára tett szelleme még ott lebegett közöttünk. A feleségem azonban este megtárgyalta a zoknikérdést a barátnőivel, és a következő hadijelentést adta ki:

– Én nem lopok, te sem lopsz, tehát csak ő lophat! Azonban Mázál Kettő nagyon tisztán takarító, pedáns és megbízható teremtés, akit én nem akarok csak azért elveszíteni, mert lop. Tehát csak figyelmeztetni fogom őt egy cédula útján, amelyet a zoknik közé kell elrejteni! Figyelj!

Azzal a következő ünnepélyes feliratú cédulácskát helyezte el a ruhásszekrényben:

A zoknilopást a Tízparancsolat kifejezetten tiltja, és mi is észrevesszük! Térjen még idejében jó útra!

– Ez végtelenül méltányos és finom eljárás! – dicsekedett az asszony. – Mázál Kettő tudja majd, hogy mi tudjuk, hogy ő zoknit lop, de úgy tehet, mintha nem tudná, érted?

A csel látszólag bevált.

A cédula napokig ott feküdt a ruhásszekrényben. Mázál Kettő bizonyára már többször elolvashatta, de továbbra is szótlanul, hideg udvariassággal takarított. Többször megfigyeltem újságolvasás ürügye alatt, hogy nem mutat-e arca bűnbánatot, ha úgy érzi, hogy nem látjuk – de hiába. Nejem is eredménytelenül kutatta vonásait félig lehunyt szempillái alól.

Lassan napirendre tértünk a dolog felett, amikor hétfőn rendkívüli események láttak napvilágot.

Az asszony gyanakvó arckifejezéssel félrehívott.

– Itt a vég! – suttogta rekedten. – Hiányzik egy pár alig használt nejlonharisnyám! Most már biztos, hogy ő az!…

– Ne vádaskodj megint! – mondtam, de már bizonytalanabbul. – Mázál Kettő ilyet nem tesz!

De tesz! – így a nej. – A végletekig rafinírozott bestia most elcsúszik egy narancshéjon! Mert tudod mit csinálok én most? Kimegyek a konyhába, és átkutatom a szatyrát…

– Csak nem?!

– De igen! Ez a szokás…

Hiába tiltakoztam a méltatlan eljárás miatt, az asszony óvatosan kikúszott a konyhába, és pár perc múlva az alig használt harisnya nélkül, de igen sápadtan tért vissza.

– Nézd! – lehelte, és egy cédulát adott át nekem. – Ezt találtam a szatyrában…

Nagyságáék – ez volt a cédulára felírva –, azért, mert valaki egyszerű takarítónő, azért még nem szédül meg egy pár agyonstoppolt zoknitól! Térjenek maguk jó útra! – Mázál.

Ui.: Szép dolog a szatyorban turkálni, mondhatom!

– Istenem! – nyöszörögte szegény feleségem. – Honnét tudhatta, hogy a szatyrában fogok turkálni?

– Ismeri a helyi szokásokat.

– Oh! – jajdult fel a kicsike. – Én nem tudok többet a szemébe nézni!

– Te kis csacsi! – vigasztaltam. – Tedd gyorsan a cédulát vissza a szatyorba, és úgy tehetsz, mintha nem tudnád, hogy Mázál Kettő tudja, hogy te a szatyrában kutattál! Ez végtelenül méltányos és finom eljárás…

Kedd reggel fény derült a bűntényre.

A feleségem a zoknik és harisnyák megszámlálásánál elfelejtette azokat is beleszámolni, amelyek rajtunk voltak, és így jött létre a hiány.

Két napig szüntelenül furdalt bennünket a lelkiismeret, azután egyhangúlag elhatároztuk, hogy bocsánatot kérünk Mázál Kettőtől. Ez okból a következő díszesebb kiállítású cédulát helyeztük a ruhásszekrénybe:

Drága fiam, rájöttünk, hogy igaza van. Elnézését kérjük. – Nagyságáék.

És másnap már megjött a válasz a szatyorban:

Rendben van, nem számol.

Ettől kezdve úgy éltünk mi hárman, mint két galamb.

előzőtartalomjegyzékkövetkező