A Hosszú Kések Éjszakája
Ez alkalommal már el kellett mennem. Nem volt kibúvó. Spiegel Blanka telefonált, hogy okvetlenül menjünk el egy teára, Spiegel pedig cédulát hagyott számomra a szerkesztőségben, hogy aszongya: „Feltétlenül elvárjuk magukat. Srágácska hazajött a nyári táborból.” Mit tagadjam, nyüszítettünk, mint hermelin a sifonérban. Spiegeléket mi nagyon szeretjük, de most ismét letudni a társaságukban három-négy órát! És ráadásul Srágácska személyesen! Megmondtam én a kicsinek egészen világosan:
– Nem megyek! Ha nem lehet már visszavonni, akkor majd elmégy, fiacskám, egyedül, és bejelented, hogy ázsiai influenzám van…
Hogy őszinte legyek: nem is volt olyan vészes. Spiegelék nagyon sajnálták, hogy csak egyedül mentem, és mielőbbi gyógyulást kívántak a nejemnek, majd leültünk a megterített zsúrasztal mellé, és elbeszélgettünk a dolgok állásáról. Kisvártatva finom tortát is kaptunk, és így, az idő kellemes agyonütögetése közben történt, hogy kinyílt az ajtó, és belépett a kicsattanó Srágácska:
– Srágá – így Spiegel –, mit mond az ember, ha belép a szobába?
– Bácsi – mondta Srágá –, támadj nekem egy késsel!
– Mi? – pislogtam a szülők felé. – Mit akar a gyerek?
Spiegelék arcán megjelent a felmagasztosult szülők öntelt mosolya.
– Ahogy hallotta – buzdított Spiegel –, próbálja megtámadni a gyereket egy késsel.
– Már minek? – védekeztem. – Hiszen nem csinált ő nekem semmit…
Blanka megszánt, és elmagyarázta, hogy Srágácska a nyári táborban önvédelmi tanfolyamot végzett, és ennek során többek között dzsiu-dzsicut is tanult, úgyhogy ma ez a kis taknyos képes bármely megkergült felnőttet harcképtelenné tenni, ha megtámadják. Ez okból leszek szíves közreműködni. Próbáltam mentegetőzni, hogy nincs semmi előképzettségem, szinte nem emlékszem, hogy valaha is késsel támadtam volna fiatalkorúakra. Végül is Spiegel megunta a locsogásomat, türelmetlenül felkelt, kezembe nyomta a kést a gyümölcsöstálból, és gyengéden a gyerek felé lökött. Srágácska mindjárt úgy belerúgott a sípcsontomba, hogy összecsuklottam, mint fiskális a bál után, de látva, hogy készül a másik lábamat is széjjelrúgni, rekedt üvöltéssel rávetettem magam. Srágácska ijedten felvinnyogott, és kirohant az ajtón. Kihúztam a kést az ajtófélfából, és egy szökelléssel utánavetettem magam. Vagy támadunk, vagy nem támadunk, ugyebár? A lépcsőházban értem utol Srágácskát, de, a gyermek szaggatott, állati hangok közepette kibújt az ingéből, és azt a kezemben hagyva továbbinalt, mielőtt lemészárolhattam volna. A szülők rettenetes pánikhangulatban szaladtak utánunk, szünet nélkül kiabálva, hogy mit akarok attól a gyerektől.
– Késsel támadom – vetettem hátra ámokfutás közben. – Miért?
Így, a villogó pengével a jobbomban, üldöztem végig Srágácskát a lakónegyeden. Nem hiszem, hogy valaha is teljes ember lesz még belőle. A fodrász előtt szereltek le a szomszédok, amint éppen utána akartam mászni a villanypóznára. Nem fejtettem ki említésre méltó ellenállást. A nyári tábor még tart, Srágácska még fejlődhet, legközelebb majd meggyilkolom. Spiegel, amint magához tért, bejelentette, hogy egy minden emberi mivoltából kivetkőzött szörnyeteg vagyok. Már miért? Én akartam támadni? Most persze ki vagyok téve annak, hogy a Spiegelék soha többé nem hívnak meg. Ez a dzsiu-dzsicu tényleg kitűnő dolog.