Bűn és bűnhődés
A hőhullám fáradtan hömpölygött odakint, és a török keserű volt, mint az obsitos tormája. Ervinke tekintete elmerengett az utcán folyó létfenntartási küzdelemben. Hétköznap volt a hét közepén, az úttesten egy zömök rendőr sorozatban köpte a büntetőcédulákat, és a megkínzott sofőrök jajkiáltása választalanul pengett el a kegyetlen ég kékségében. Július harmadikát írtunk.
– Elég – jelentette ki Ervinke, és felállt –, itt csak rendőri akció segít.
Fizettem, és szótlanul elgyalogoltunk a közeli őrszobáig. Ervinke megkérdezte a szolgálatos őrmestert:
– Hol jelenthetünk be közlekedési kihágást?
– Itt – felelte az őrmester –, mi történt?
– Kisautómon közlekedtem a Slomó Hámelech utcában – kezdte Ervinke –, és leparkoltam a Gordon utca sarkán.
– Igen – így az őrmester –, figyelek. Mi történt azután?
– Tovább közlekedtem.
– Tovább tetszett közlekedni?
– Igen. Tovább közlekedtem, és úgyszólván elfelejtettem az egész ügyet. Ám a Kikár Málché Jiszráél környékén pörölycsapásként villant át agyamon a felismerés: te szentséges Úristen, a megálló!
– Micsoda megálló?
– Az autóbusz-megálló! Hiszen tudja, hogy a Gordon-Slomó sarkon van egy autóbusz-megálló, nem? Biztos úr, esküdni mernék rá, hogy a megengedett tizenkét méternél kisebb távolságra parkoltam a megállótól!
Az őrmester pislogott:
– Emiatt jött uraságod?
– Igen – tört meg Ervinke –, kezdetben igyekeztem napirendre térni a dolog felett: csak egy félórát parkoltál, mondtam magamnak, senki nem látott, mit izgat ez téged, Ervinke? Ám csakhamar furdalni kezdett a lelkiismeret. Visszatértem a tett színhelyére, a Slomó Hámelech sarkára, és leléptem a távolságot. Maximum kilenc méter volt, az úr legyen hozzám irgalmas! Láttam, hogy meg nem találom többé lelki nyugalmamat, ha fel nem jelentem magamat a hatóságnál… És most itt vagyok – fejezte be Ervinke vallomását, és rám mutatott –, engedje meg, hogy bemutassam a jogtanácsosomat…
– Sálom – mondta az őrmester, és egy kissé hátrább húzódott a székével –, miután közlekedési rendőr nem vette észre a kihágást, szerencséje van uraságodnak, és ez alkalommal büntetés nélkül ússza meg fegyelmezetlen viselkedését.
Ervinke arca elborult:
– Micsoda beszéd az, hogy „közlekedési rendőr nem vette észre”? Ha holnap meggyilkol valaki, és „a rendőr nem veszi észre”, akkor a gyilkosom szabadon fog csellengeni élete végéig? Furcsa beszédek ezek, biztos úr!
Az őrmester furcsán nézett ránk.
– Uraságod – mondta – szíveskedjék engem békén hagyni.
– Nem úgy, barátocskám – sújtott le Ervinke ökle az asztallapra –, azért fizetjük a nehéz adóterheket, hogy a rendőrség gondoskodjék a közrendről! Vagy talán az én kihágásom is „elévült” egy nap alatt?
– Rendben van! – sziszegte vörös arccal az őrmester, és kinyitott egy nagy, kemény fedelű könyvet. – Közölje a részleteket!
– Hát, kérem szépen – így Ervinke –, akkor, ahogy mondottam, a Slomó Hámelechen közlekedtem, legalábbis úgy tűnik nekem, már nem vagyok biztos, mindenesetre ottan…
– Leparkolt az autóbusz-megálló közelében.
– Lehetséges, hogy leparkoltam, több mint valószínű, hogy leparkoltam, de csak egy pillanatra.
– Azt mondta az előbb, hogy félórára.
– Ezt csak úgy mondtam, képletesen. A valóságban, igen, most kezdek világosan emlékezni, csak leálltam egy másodpercre, hogy megnézzem, miért köhög a motor. Emiatt álltam le. Tehetek én róla, hogy leállt a motor? Én tehetek róla? Én?…
Ervinke közel hajolt az őrmesterhez.
– Nézze – rimánkodott szipogva –, talán tekintsen el ez alkalommal az egésztől. Mostantól kezdve óvatos leszek, ígérem, soha többet nem fog előfordulni, csak most az egyszer hagyjon futni, az Isten is megáldja…
– Kifelé – hörögte az őrmester –, ki innen!
– Köszönöm, köszönöm! – suttogta Ervinke, és önfeledt, felszabadult kacajjal kisodort az utcára. Az őrmester mögöttünk szörnyű robajjal összeomlott. Sikeres rendőri akció volt, minden kétséget kizáróan.