Hinta-palinta

Most, hogy egyik legjobb barátomnak fia született, kellemetlen helyzetbe kerültem. Elhatároztam, hogy valami különleges ajándékot veszek a kicsinek, valami egészen rendkívülit, amelynél a pénz nem számít, ezért azonnal írtam egy expresszlevelet nagybátyámnak, Egonnak, az Észak-amerikai Egyesült Államokba, hogy küldjön postafordultával valami remek kis dolgot csecsemő részére. Egon rendkívül jól van idomítva. Tíz napra rá már megkaptam az értesítést a vámhatóságoktól, hogy óriási csomag érkezett a részemre. Azonnal motorkerékpáromra vágtam magam, és duplán büntetendő sebességgel száguldottam a vámhivatalba. Az illetékes vámtisztviselő nagyon udvariasan fogadott, mert hallotta rólam, hogy verseket írok a lengyel napilapba, és azonnal elvezetett a raktárba, ahol a csomagolás lehámozása után elénk tárult egy bámulatosan jól fejlett – hintaló.

Mit tagadjam, némileg felingereltem magam. Hogy lehet egy pár napos csecsemőnek ilyen nagy hintalovat küldeni? Különösen bosszantott, hogy ettől eltekintve a ló meglehetősen impozáns látványt nyújtott, hosszú lábai voltak pejszerű kivitelben, túlméretezett sörénnyel és farokkal.

Rá akartam ülni, hogy kipróbáljam, de a tisztviselő közölte velem, hogy a vám kifizetése előtt tilos hozzáérnem a vámobjektumhoz, de nem kell aggódnom, a ló rendkívül erős, legalábbis öt jól elbírta. Visszatértünk az irodába, és ott kiderült, hogy a vám, melyet ki kell fizetnem, pontosan hetven líra és három agura.

– Miért? – kérdeztem. – Hogyan?

– Ennyi a vám a lovaglásra szánt importált telivérek után – adta meg a vámőr a kért felvilágosítást, majd felütötte a tarifakönyv 116/82/kuf/per cikkelyét, ahol is szavai törvényes igazolást nyertek.

– Hülyeség – mondtam dühösen –, hol telivér ez?

– Nagyon sajnálom – felelte az őr –, a vámhivatal törvényszéki becsüse megállapította, hogy a ló a normandiai széles szügyű versenylovak családjába tartozik, és egyike a legjobb felépítésű hároméveseknek. Sajnos éppen egy héttel ezelőtt emelték a vámot az ilyen luxusállatokra…

Kétségbe voltam esve, de azután mentő ötletem támadt:

– Jó, jó – mondtam –, de ez nem élő ló, ez csak faló.

A vámőr felütötte a 2816/75 cikkelyt, és bebizonyította nekem svárc auf vejsz, hogy a tarifakönyvben nincs feltüntetve, milyen anyagból kell a lónak lennie.

– Ló az ló – mondotta, és szinte nem találtam ellenérvet. A vámőr azonban nemcsak vámőr volt, hanem bizonyos mértékig ember is, és látván elszontyolodásomat, mint magánember azt ajánlotta nekem, hogy adjak be kérvényt a vámhatóságokhoz, amelyben kérem a lovamnak „játéktárggyá” való újraminősítését. Megköszöntem jóindulatát, gyorsan beszereztem egy igazolást a kórházban, ahol barátom fia született, és ezt csatoltam kérvényemhez, megjelölve két tanút, akik igazolhatják, hogy az 1938-as utolsó békeesztendő óta nem foglalkozom üzletszerű lókupeciparral.

A kérvény megjárta szokásos körútját, és csakhamar választ kaptam sokszorosított körlevél formájában, amely szerint „a vámhivatalnak nem áll módjában eleget tenni fenti kérésnek”. Azonnal ügyvédhez fordultam. Az alaposan áttekintette a jogi tényállást, és megállapította, hogy azért olyan magas a vám, mert a hintaló „lovaglás” céljára, van bejegyezve, és felhívta figyelmemet, hogy például a nemzetgazdaságilag fontos fedezőmének után lényegesen kevesebb vámot kell fizetni. Azonnal beadtunk tehát egy keresetet a földművelésügyi minisztériumba, hogy ismerjék el hintalovamat fedezőménnek.

Erre rövid időn belül felkeresett a minisztérium egyik igazgatója, hogy kérvényemben elfelejtettem feltüntetni a ló nevét.

– „Sultájsz” – kereszteltem el a lovamat, mely tényt az igazgató feljegyezte egy speciális űrlapra, melyet aláírtam, ő pedig egy példányt rendelkezésemre bocsátott. Ezután már könnyen ment a dolog. A földművelésügyi minisztérium közölte velem, hogy csak abban az esetben tudják Sultájszt fedezőménné deklarálni, ha igazolni tudom, hogy ménesem részére feltétlenül szükségem van rá. Nyílt titok azonban, hogy nincs ménesem. Ismét jogtanácsosomhoz fordultam, aki dühbe gurult a minisztérium bürokráciája miatt, és hangsúlyozta, hogy nincs joguk egy egész ménes igazolását kérni, amikor a törvény szerint jogom van egyetlen kancát is fedeztetni, ha van rá fedezetem a bankban. Azonnal beadtunk egy folyamodványt a földművelésügyibe, amelyben igazoltam, hogy Náhárián neveltetem Brünhilda nevű kancámat. Ezzel kapcsolatban beszereztem egy dokumentet a náháriai lovaglóiskola tanárától, aki szívességből hétszázötven líra készpénz ellenében kiadta nekem az igazolást. A dokument külön feltüntette azt a tényt is, hogy a kanca a fedeztetés stádiumában van, ezért Sultájsz gyors kiadatása nagymértékben elősegítené a hazai lóipar fejlődését.

A kérvényt beadtam, mire kisvártatva a rendőrség két detektívje jelent meg lakásomon, és házkutatást tartottak, mivel az államügyész szélhámosság címén vádat emelt ellenem.

– Maga, apuskám, be akarja nekünk adni, hogy egy hintalóval lehet fedeztetni? – kérdezték a detektívek gúnyosan. – Hát maga teljesen hülyének nézi a hatóságokat?…

– Igenis – feleltem, összecsomagoltam holmimat, és elbúcsúztam az asszonytól. Az utolsó pillanatban azonban ismét mentő ötletem támadt:

– De drága uraim – így én –, hát maguk nem tudják, hogy Brünhilda is hintaló?

A detektívek rövid tanácskozásra vonultak félre, majd közölték velem, hogy ez természetesen egészen más fényt vet a dolgok állására, és elnézésemet kérték. Távozásuk után megkönnyebbülten lélegeztem fel, jóllehet pár óra múlva megérkezett a vámraktári felügyelőség első számlája Sultájsz nevű fedezőménem tárgyában száztizenhét líra fekbér erejéig. Ezekben a percekben rehabilitáltam Egon bácsit, aki, úgy látszik, jobban ismeri fejlődő kis országunk adottságait, és ajándékát úgy időzítette, hogy pontosan passzoljon a gyerek korához, mire megkapom.

Ezután következett a kínos kis incidens a hatósági állatorvossal. Az orvos a földművelésügy utasítására kiszállt a vámraktárba, és megvizsgálta a beporosodott Sultájszt, de úgy találta, hogy a ló „ki van herélve, vagy legalábbis hiányos”, tehát semmi esetre sem alkalmas Brünhilda fedeztetésére. A dolognak komoly következménye lett volna, ha még idejében ki nem derül, hogy az illető állatorvosnak az unokaöccse Toszkanininé veje, és így el lehetett intézni az ügyet olyaténképpen, hogy az orvos csak azt írja jelentésében: „A mén erősen csökkent potenciálú.”

A dolog csak akkor vált újból kellemetlenné, amikor kisvártatva kaptam egy űrlapot a vámhatóságtól, hogy aszongya: a) Hol szereztem be Brünhilda nevű hintakancámat? b) Mennyi luxusadót fizettem a vásárlás alkalmával? Jogtanácsosom az ügy ilyetén állása láttán visszalépett megbízatásától azzal az indokolással, hogy családos ember. Teljesen egyedül maradván, első idegességemben áthamisítottam motorkerékpárom hátsó láncának behozatali engedélyét Brünhildára, és ezt csatoltam új kérvényemhez.

Másnap éjjel letartóztattak. Kiderült, hogy a hátsólánc-engedélyen nem volt elég bélyeg, és ez az ottomán törvénykezés szerint nagyobb bűn, mint az atomtitok elárulása. A bírósági tárgyalás meglehetősen rövid volt. Büntetlen előéletemet tekintetbe véve csak két évet kaptam, és abba is beszámították azt a három hónapot, amelyet a vámügyek elintézésére fordítottam. A jaffai börtönbe kerültem, a tizennyolcas cellába. Az első nap meglehetősen letört voltam, mert úgy éreztem, hogy az ítélet túlzott, és az egyedüllét is kínozott, de délben kinyílt a cella ajtaja, és bevezették rabtársamat, egy magas, zsemleszínű lovat. Csakhamar összebarátkoztunk. Kiderült, hogy őt is csalásért tartóztatták le, ugyanis a haifai kikötőben hintalónak jelentette be magát, de az éber vámkezelőségnek feltűnt, hogy a ló járkál és nyerít, mire azonnal, a helyszínen letartóztatásba helyezték…

– „Közös bánat – ebkaparás” – mondogattuk, és sírva borultunk egymás nyakába, de ebben a pillanatban – felébredtem. Ugyanis ez csak álom volt. Nem is tudom, hogy tudtam ilyen marhaságot összefantaziálni. Mosolyogva terültem el cellám padján, és elgondolkoztam III. Richárd esetén, aki egy királyságot kínált egy lóért, holott csak hallomásból ismerhette állami gépezetünk potenciálját…

előzőtartalomjegyzékkövetkező