A szélesvásznú lidércnyomás

Az a nap is ugyanúgy kezdődött, mint az év legtöbb napja.

Kellemes, derült idő, helyenként átvonuló felhőzettel, a Földközi-tenger csendes. A Jordán felül árad, lejjebb apad. A tengerszintre átszámított légnyomás 776 higanymilliméter. Látszólag semmi változás a láthatáron. De délben megállt a házunk előtt egy teherautó, és kiszállt belőle Móric bácsi, aki a nagybátyám a feleségem révén.

– Hallottam, hogy új lakásba költöztetek – mondta Móric bácsi –, hoztam nektek ajándékba egy olajfestményt…

Azzal jelt adott két bivalyerős szállítómunkásnak, hogy cipeljék fel hozzánk az ajándékot. Meghatódtunk. Az öreg Móric, hitvesem családjának koronája, élenjáró kapitalista, komoly befolyással bír még a legbefolyásosabb körökben is. S ámbátor egy kissé elkésett az ajándékkal, a látogatása önmagában véve is komoly megtiszteltetésnek számít. Ami pedig a festményt illeti, az mintegy hat négyzetméternyi vásznon terült el, dúsan aranyozott gótikus-barokk keretben, és elválaszthatatlan volt népünk élményvilágától. A jobb oldalon egy jellegzetes zsidó kisváros látszott, feltehetőleg még a száműzetésben, de az sincs kizárva, hogy lázálomban, szemet gyönyörködtető, bágyadt táj, sok vízzel és éggel, no meg virgonc bárányfelhőkkel, plusz a nap természetes életnagyságban. Lent kecskék, tehenek és némi aprójószág, az országúton bandukol egy csodarabbi, kezében két frigytáblával és néhány tóratekerccsel, körülötte fél tucat jesivabócher, valamint egy bármicvájára készülő siheder békaperspektívában. Futottak még: három szélmalom, vándorzenészek, hold, esküvő és zsidó anyák, akik ruhát csavarnak a csermely vizében, mint megannyi apró anyacsavar. Baloldalt az Atlanti-óceán, száradó halászhálókkal meg vitorlás csónakkal, a háttérben sirályok, mógendóvid és Amerika. Ilyen tömény borzalmat már rég nem láttunk. És mindez négyszögletes keretben, neoprimitív stílusban és baromian rikító színekkel.

– Fenomenális – mondtuk Móricnak –, igazán túlzás a részedről…

– Badarság – így Móric –, öregember vagyok, nem vihetem magammal a sírba az egész műgyűjteményemet.

Miután Móric, aki a nagybátyám, de kizárólag csak a feleségem révén, eltávozott, leültünk, szemben ezzel a túlméretezett pikturális szörnyszülöttel, és a zsidó sorstragédiák komor hangulata lett úrrá rajtunk. Mintha az egész lakás megtelt volna kecskékkel, felhőkkel és megannyi kis jesivanövendékkel. Kerestük a tettes nevét a kép alján, vad gondolatokkal eltelve, de az aláírás teljesen elmosódott a harasztban. Felvetettem az ötletet, hogy haladéktalanul hamvasszuk el ezt a négyszögesített bűnleletet, ám kis feleségem figyelmeztetett az idős rokonok közismert érzékenységére:

– Móric sohase bocsátaná meg nekünk ezt a tapintatlanságot!

Abban mindenesetre megegyeztünk, hogy emberi szemnek tilos megpillantania a képet, ez okból kivonszoltam az erkélyre, és a falnak támasztottam, természetesen az összemázolt oldalával befelé…

Ezután hosszú ideig teljesen megfeledkeztünk a dologról. Ilyen az emberi természet: tud felejteni. Azt is meg kell hagyni, hogy így hátulról a festmény is sokkal elviselhetőbbé vált. Lassacskán hozzászoktunk az erkélyen fehérlő hatalmas vászonhoz, sőt egy helybeli kúszónövény egy idő múltán körülfonta sűrű indáival…

Azonban éjjelenként mégis felkönyökölt az asszony a vackán, és belesuttogta a homályba:

– Mi lesz, ha Móric egyszer meglátogat minket?

– Nem fog meglátogatni – feleltem félálomban –, minek is látogatna?

Meglátogatott.

Délben. S ezt a delet őrizni fogja az emlékezet az idők végtelenjéig. Épp kompótot majszoltunk, amikor váratlanul csengettek. Felálltam, és az ajtóhoz sétáltam. Móric lépett be az előszobába. A műalkotás odakint szendereg az erkélyen, arccal a fal felé. Az asszony pedig bent ül a szobában, és gyanútlanul kompótot eszik. És Móric itt van.

– Hogy s mint vagytok? – kérdezte feleségem nagybátyja kedvesen, és megindult a végzetes úton.

Egy röpke pillanatra – engem is meg kell érteni – elhatalmasodott rajtam a nagy akarás, hogy kiugorjam a nyitott ajtón, és nyomtalanul eltűnjek a dél ködében. Ám ekkor megjelent a háttérben az asszony krétafehér arca:

– Muszáj egy kis rendet csinálni ebben a rumliban… Addig ti csak beszélgessetek…

Leálltunk a hall közepén, és beszélgettünk. Bentről súlyos léptek zaja hallatszott, majd átvonult az asszony az előszobán, kivonszolta a létrát a spájzból (a pillantását soha nem fogom elfelejteni), s kisvártatva fülsiketítő robaj hangzott odabentről, mintha leszakadt volna a mennyezet (2 x 3 méter). Azután halk nyöszörgés szűrődött ki a küzdelem színhelyéről:

– Tessék, be lehet jönni…

Bementünk. Az asszony aléltan hevert a díványon. Móric bácsi ajándéka fel volt akasztva a magasban, ki tudja, mire. A mázolmány eltakarta a fél ablakot, de ettől eltekintve roppant plasztikusan festett, mivelhogy alatta maradt két kisebb kép, valamint a kakukkos óra, amely kidomborodott az anyagon a hegyek felett. Az alkotás még könnyedén lengett…

A bácsi szemmel láthatólag kellemesen meg volt lepve, hogy ilyen odaadóan gondozzuk a képet, habár megjegyezte, hogy a fal túlságosan sötét neki. Kértük, hogy máskor ne ugorjon fel hozzánk előzetes értesítés nélkül, tekintve hogy méltóképpen fel akarunk készülni a fogadására.

– Badarság – mondta Móric –, mit kell készíteni egy ilyen öregembernek, mint én? Egy pohár teát meg valami aprósüteményt…

Az ütközet óta állandó készültségben voltunk: fekszünk az ágyban, és az asszony hirtelen szirénázni kezd: „Móóóric, Móriiic!”, mire én szélvészgyorsan kiugrom az erkélyre, az asszony mindent lesöpör a falról – vészlétra az ágy alatt –, azután „hórukk”, beindítjuk az akciót, amely a „Hámán hadművelet” fedőnevet viseli (tudniillik az akasztás miatt). Kétheti kemény gyakorlatozás után egész tűrhető eredményt értünk el: a borzadály felkötése, beleértve a nyomok eltüntetését: két perc huszonhat egész nyolctized másodperc! Figyelemre méltó művészi teljesítmény.

Azon a végzetes szombati napon, amikor Móric telefonált, kiadós lélegzetet vettünk: Feleségem nagybátyja közölte, hogy szándékában áll meglátogatni bennünket, ha nem zavar. Valóságos színielőadást rendeztünk ebből az alkalomból. Fogtam két állólámpát, és beborítottam piros-zöld-sárga celofánpapírral, miként jobb operaházaknál szokás, és odaállítottam az olajfestmény két oldalára, hogy a bácsi lássa, mennyire értékeljük a képét. Ha lúd, légyen kövér. Az asszony még illatos plasztikvirágokkal is teletűzdelte az aranyozott keretet. Élvezettel néztük a festményt: ilyen tömény giccset még nem láttunk! Kedvünk lett volna olajra lépni…

Hatkor csengetés hallatszott az ajtó irányából. Az asszony vidám táncléptekkel kiszökdécselt a bácsi fogadására. Utolsó simításként, huncut kuncogás közepette, ráirányítottam a reflektorokat a kecskékre és a mosó családanyákra. Ekkor kinyílt az ajtó, és belépett dr. Perlmutter, a közoktatási minisztérium főosztályvezetője, felesége társaságában. Ott álltam a kép alatt, fényözönnel elárasztva. Az asszony teljesen felszívódott a kedves vendégek mögött, csupán a két szeme meredt a levegőbe abszolút kifejezéstelenül. Dr. Perlmutter távoli baráti körünkhöz tartozik, művelt, jó ízlésű ember, a felesége pedig egy képzőművészeti galéria halk szavú vezetője. Beléptek a szobába, megrázkódtak, és egy röpke pillanatra úgy tűnt, hogy összeroppannak. Én a magam részéről megpróbáltam úgy állni, hogy takarjam a kecskéket.

– Milyen kellemes meglepetés – bugyborékolt egy vadidegen hang a torkomból –, foglaljanak helyet.

Dr. Perlmutter a szemüvegét törülgette, és egyetlen szót sem sikerült kinyögnie. A virágok, legalább azok az átkozott plasztikvirágok ne lennének a keret körül…

– Szép lakásuk van – motyogta Perlmutterné –, mindenféle… képek…

Határozottan éreztem, hogy a jesivabócherek chászid táncokat lejtenek a hátam mögött. Néhány másodpercig súlyos csend ereszkedett a szobára, és a vendégek nem vették le tekintetüket a Feszty-körkép héber változatáról. A nejem, hátranyújtott fél lábbal, kirántotta az állólámpák vezetékét a konnektorból, de a rabbi ciceszétől lefelé a kompozíció sajnos még mindig elég jól meg volt világítva. Dr. Perlmutter kért egy pohár vizet, fejfájás végett. Az asszony visszatért a konyhából, és elém csempészett egy titkos cetlit: „Most légy okos, Domokos”, ez állt a cédulán.

– Elnézést, hogy ilyen váratlanul törtünk be – mentegetőzött Perlmutterné, majd hozzám fordult –, a férjem sürgősen beszélni akart önnel egy három hónapos amerikai előadó körútról..

– Ó! – kiáltottam fel repesve. – Mikor?

– Isten tudja – állt fel dr. Perlmutter –, tulajdonképpen nem is olyan sürgős…

Éreztem, hogy valamiféle magyarázatot kell adnunk, különben kiközösítenek bennünket a kultúrtársadalomból. Az asszony bátorságot vett magának:

– Bizonyára csodálkoznak – suttogta rekedten –, hogy került hozzánk ez a kép?

Perlmutterék megtorpantak:

– Valóban, hogy is?

Ekkor futott be Móric bácsi. Bemutattuk őt vendégeinknek. Látszott, hogy kitűnő benyomást tesz rájuk.

– Valamit akart mondani a képről – emlékeztette dr. Perlmutter a feleségemet.

– Ó, hogyne – rebegte a kicsi. – Efrájim, kérlek, talán te inkább…

Tekintetem egy szempillantás alatt végigfutott a hitszegő asszonyon, a Perlmutter házaspáron, amely bénultan állt a szélmalom árnyékában, valamint a szeretettől és elégedettségtől sugárzó Móric bácsin.

– Szép, szép kép ez – motyogtam félig lehunyt szemekkel –, van levegője… markáns ecsetkezelés… sok lámpafény… olaj… mellesleg a bácsitól kaptuk!

– Uraságod képeket gyűjt? – kérdezte Perlmutterné.

– Nem ilyeneket – válaszolta Móric elnéző mosollyal –, én a magam részéről a miniatűröket kedvelem. Remélem, nem sértődtök meg, gyerekek, ha elárulom, hogy előre tudtam: a mai fiatalság az elferdült ízlésével előnyben fog részesíteni egy ilyen túlméretezett zagyvaságot…

– Nem kell általánosítani – kapcsolódtam bele a fordulatos társalgásba, miközben elővettem az ollót a fiókból –, bizonyos mértékig a kis képeknek is van értékük a szemünkben…

Azzal bedöftem az ollót a folyópartba, és kivágtam három tehenet egy kevéske felhővel. Ezután a dereglye került sorra, meg a vándorzenészek. Az alkotás lázas öröme futótűzként viharzott át rajtam, s egész valóm megtelt addig ismeretlen erőkkel. Beleszúrtam a pengémet a halványlila háttérbe, és lemetéltem a rebét a horizontról. A malom össze lett párosítva egy ifjú talmudtudóssal, a kecskéket pedig a bármicvá-különítményhez csatoltam. A hold mosásba került…

Amikor befejeztem a munkát, kábultan a művészet mámorától, már teljesen egyedül voltunk a lakásban. Az asszony elrendezte műveimet, kissé megrendülve, de szemmel látható megkönnyebbüléssel. Röpke negyedóra alatt harminckét olajfestményt gyűjtöttünk össze. Másnap megnyitottuk a galériát: gazdag képválaszték, különböző nagyságban, árban és minőségben.

előzőtartalomjegyzékkövetkező