A guruló test törvénye
A dolog azon a resztelt vasárnap este kezdődött, amikor is ott ültünk Spiegel Auréléknál idestova két órája, és úgy unatkoztunk, ahogy tán még soha. Nagyon szégyelltük magunkat, mert ezek a Spiegelék alapjában véve igen rendes emberek, különösen Aurél végtelenül előzékeny, aranyos házigazda, de a társalgás mégis egész idő alatt egy helyben topogott, úgyhogy tíz óra felé már csak mutató- és hüvelykujjunk segítségével tudtuk szemünket némileg nyitva tartani, ám fél tizenegyre az ujjaink is elfáradtak, és éreztem, hogy ha most nem megyünk rögtön haza, akkor néhány perc múlva már nem lesz erőm az asszonyt felébreszteni. Korán is akartam ágyba kerülni, mert másnap tizenegykor jelenésem volt a betegsegélyzőben, ezért maradék erőmmel felkeltem, és bejelentettem, hogy sajnos mennünk kell.
– Csak nem fogtok pont most elmenni? – ébredt fel Spiegelné. – Mi olyan sürgős egyszerre?
– Sajnos – mondtam –, sajnos, az a helyzet, teccik tudni, hogy sajnos, nekünk most el kell menni, ugyanis sajnos, halaszthatatlan fontos ügyünk van, egy bizonyos találkozó, igazán sajnálom…
– Marhaság – mondta Aurél –, várhatnak rátok egy kicsit.
– Hát én nem maradnék szívesen? – vetettem fel a kérdést. – De sajnos, sietnünk kell, mert az utolsó autóbusz nemsokára indul.
– Tizenegykor? Hová?
– Izé… Petách-Tikvára. Ott van találkozóm. Tényleg sajnálom…
– Nu – mondja Aurél –, akkor legalább elviszlek benneteket a kocsimon az autóbusz-megállóig.
– Nem! – mondottam. – Szó sem lehet róla! Igazán semmi szükség rá…
– Ugyan, ne gyerekeskedjetek – így Aurél, és máris vette a kabátját. Az asszony különböző titkos nemzetközi jeleket adott le nekem, de már nem lehetett visszakozni. Kiutaztunk az autóbusz-megállóhoz, ott aztán kiszálltunk, és azt mondtuk Aurélnak:
– Hát igazán nagyon köszönjük. A viszontlátásra. Kézcsókunk…
És azzal már indultunk is hazafelé. Erre az aranyszívű Aurél kiugrik az autójából, és így szól: – Ti kis csacsik, nem arra van a petách-tikvai megálló – és elkísér bennünket az állomásig. Ott pedig nincs egy lélek sem. Aurél rápillantott a menetrendre, és felhördült:
– Te szent isten – rémüldözött –, hát nem elment öt perccel ezelőtt az utolsó kocsi! Jaj, be restellem! Most miattunk lekéstétek ezt a fontos találkozót…
– Nem tesz semmit. Nem olyan lényeges.
– Dehogynem lényeges, láttam mennyire izgultál! Tudjátok mit? Elviszlek benneteket a kocsimon…
– Nem! – jajdultam fel. – Semmi esetre sem! A vendéglátásnak is van határa!
– Egy szót sem! – így Aurél. – Nem tudnék aludni, ha nem vinnélek el most benneteket Petách-Tikvára…
Hogy rövid legyek: az asszony meg én ott ültünk egész úton a hátsó ülésen, haloványan és kétségbeesetten, mint Kund Abigél, és nem váltottunk egy szót sem, csak a kicsike dobolta a térdemen hegyes ujjaival a Radetzky-marsot. Félóra múlva megérkeztünk a holdfényes Petách-Tikvára.
– Hol tegyelek le benneteket? – kérdezte Aurél mély ásítását elnyomva, ugyanis ő sem örült különösebben ennek a műsoron kívüli kirándulásnak. Agyam lázasan működött. Az egyetlen név, amit ismertem Petách-Tikván, az a Grinspann-szálló volt, mert ott lakott egyszer egy kezesem. Mondtam is Aurélnak: – Tegyél le, kérlek, a Grinspann-nál, ott vár az emberem.
Kitámolyogtunk tehát a szálloda előtt a kocsiból, melegen megköszöntük Spiegel Aurélnak szeretetreméltóságát, és benyitottunk. Unott arcú portás fogadott bennünket.
– Egy pillanat – mondtuk neki –, mindjárt megyünk.
Ám, hogy ott állunk-álldogálunk, várva a távozó autó berregését, egyszerre csak megtántorodik az asszony, és azt leheli:
– Gyün.
Az ajtó kitárul, és belép utánunk Aurél azzal, hogy kissé átfázott, meginna egy jó forró teát. Erre a portás ideges lesz, és azt kérdi tőlem:
– Mondják már meg, hogy mit keresnek itt!
– Mi? – mondtam. – Minekünk találkozónk van itt egy illetővel… Azonnal beszélnem kell vele…
– Hogy hívják?
– Hogy hogy hívják? Tényleg, hogy hívják? Ha jól emlékszem: Herskovits. Nincs még itt?
– De igen – feleli a portás. – Itt van.
– Nézzen csak utána – emeltem fel a hangomat –, muszáj neki itt lennie, hiszen meg voltunk beszélve.
– Mondom, hogy itt van, a huszonhármasban.
– Ezt a pechet, biztos voltam benne, hogy itt találom.
– De amikor itt van – csattant fel a portás –, mondom, hogy itt van!
– Kicsoda?
– A Herskovits úr, a huszonhármasban. Azonnal lehívom – és azzal felemeli a briganti a házikagylót, és így szól: – Herskovits úr… ezer bocsánat… a világért sem költöttem volna fel, de sürgősen keresik a Herskovits urat…
Aztán hozzám fordult:
– Azt kérdi milyen ügyben?
– Bizalmas.
Amikor Herskovits úr bedagadt szemekkel, pizsamában letámolygott a lépcsőn, bizonyos mértékű fizikai rosszullét lett úrrá rajtunk. Láttam, hogy a kicsike homloka gyöngyözni kezd, és sűrűn tekinget az ajtó felé. Csak Aurél szörpölgette nyugodtan a jó forró teát. Herskovits lassú léptekkel közeledett felénk, aztán széles mosolyra derült az arca:
– Szervusz, öregem – kiáltotta oda Aurélnak –, hogy kerülsz te ide? Micsoda meglepetés ilyen régi baráttal találkozni…
És a két jó barát sokáig ütögette egymás hátát, mi meg az asszonnyal üveges tekintettel bámultuk a mennyezetet.
– Foglalj helyet – mondta Herskovits Aurélnak –, aztán mesélj, mi járatban vagy?
– Mi az, hogy mi járatban vagyok? – csodálkozott Aurél. – Nem én jöttem hozzád, hanem ők.
– Kicsodák?
Odaomlottam Herskovits úr lábai elé, és gyorsan bemutatkoztam. Herskovits értetlenül pislogott, de azért leültetett bennünket az asztalhoz.
– Mit akar tőlem?
– Hát, kérem szépen – mondottam –, a dolog úgy áll, hogy… dohányzik?
– Nem.
– Én sem. Valamikor pipáztam, de aztán az orvosom…
– Szóval, mit akar?
Ránéztem a nejemre. Az asszony hátradőlt a székén, lecsukta szemét, és nehezen lélegzett.
– Hát kérem szépen, Herskovits úr – mondottam –, a dolog érdekelne bennünket.
– Milyen dolog?
– A dolog, amiről szó van…
– A mosógépek?
– Igen! – lélegeztem fel. – A mosógépek.
– Akkor már értem, hogy olyan sietős volt – így Herskovits –, mindjárt összeköttetésbe lépek Smidekkel. Azonnal felhívom Chederán telefonon…
– Nem! – nyüszítettem. – Ne most! Már késő van! Majd holnap beszélünk Smidekkel…
– Na ne mondja! – így Herskovits. – Smidek holnap reggel repül Milánóba!…
És azzal már tárcsázik is a Herskovits, és elnézést kér a dühös Smidektől, hogy ilyen lehetetlen időpontban zavarja, de megjött az illető Tel-Avivból, és talán még most rögvest le lehetne kötni vele a dolgot. A pasi teljesen megbízható, egy régi jó barátja, bizonyos Spiegel Aurél, ajánlja…
Mi a magunk részéről, az asszony meg én, latolgattuk, miképpen lehetne három ugrással az ajtónál teremni és kirohanni a bugyborékoló éjszakába, de aztán megállapodtunk, hogy ezt nem tehetjük meg Auréllal. Herskovits elégedetten visszatért asztalunkhoz, és bejelentette, hogy azonnal öltözik, és indulunk Chederára, Aurél meg fogja nekünk tenni ezt a kis szívességet, és elvisz.
– Kérem szépen – fanyalgott Aurél –, nem mondom, hogy örülök neki, mert őszintén szólva, ma korán akartam lefeküdni, ugyanis holnap korán reggel kell kelnem, de mivel látom, hogy életbevágóan fontos ügyről van szó, rajtam ne múljon…
Már nem is ellenkeztünk. Berogytunk az autóba, és utaztunk Herskovitscsal Chederára a Smidekhez. Éjjeli fél háromra ott voltunk. Smidek meglehetősen ingerülten fogadott bennünket, és rögtön a tárgyra tért:
– A részvények harminc százaléka még átadó – jelentette ki –, akarják rögtön lekötni?
– Nemigen – motyogtam –, szeretnék aludni rá egyet.
– Ahogy gondolja – így Smidek és felállt –, ebben az esetben a biztonság kedvéért azonnal összehozom magukat Weingartnerrel…
– Nem! Nem kell Weingartner! – hörögtem. – Inkább lekötöm az összes részvényeket…
Ezután aláírtam valamit, már nem emlékszem tisztán, hogy mit, mert minden kissé fátyolossá vált előttem, magához térítettük a kicsit, és reggelre már visszaérkeztünk Auréllal Tel-Avivba. Mentem rögtön a betegsegélyzőbe, mert jelenésem volt tizenegykor, kinyitom az újságot, és íme, az első oldalon hozzák, hogy a „Smidek-Kishont konszern megalapította az ország legnagyobb mosógépgyárát Chederán. (Kormányérdekeltség negyvenkét százalék, Smidek huszonnyolc és én harminc százalék.) Az üzem teljes kapacitással fog dolgozni, és fedezni fogja az egész Közel-Kelet szükségletét. A szép sikert csak az homályosítja el, hogy Spiegelék az emlékezetes eset óta bizonyos viszolygással viseltetnek irányunkban. Megértem őket: én sem szeretem azokat az embereket, akik barátaikat önös üzleti célok érdekében használják ki.