NNCL1294-4D9v1.0

 

STEPHEN KING

A HALÁLSORON

ÖTÖDIK RÉSZ

ÉJSZAKAI UTAZÁS


1

Mr. H. G. Wells egyszer írt valakiről, aki föltalálta az időgépet, én pedig rájöttem, hogy ezzel a visszaemlékezéssel megalkottam a saját időgépemet. Wells hősével ellentétben az enyém csak a múltba képes utazni, ott is csak 1932-be, amikor én voltam a főokos a Cold Mountain fegyház E blokkjában, viszont hátborzongatóan hatékony. Ez az időgép az akkori öreg Fordomra emlékeztet: biztosra vehettem, hogy egyszer beindul, de azt sohase tudhattam, elég lesz-e elfordítanom a kulcsot, vagy ki kell szállnom és addig kurbliznom, míg majd' leszakad a karom.

Volt egy csomó sikeres indulásom, amióta elkezdtem mesélni John Coffey történetét, de tegnap kurblizni kellett. Azt hiszem, azért, mert elértem Delacroix kivégzéséig, és nem akartam újra átélni. Csúnya halál volt, szörnyű halál, és az egészet Percy Wetmore okozta, egy fiatalember, aki szerette a haját fésülgetni, de nem állhatta, ha kinevetik – még ha félkopasz kis franciák nevetgélnek is rajta, akik már nem fogják megélni a karácsonyt.

De mint minden mocskos munkánál, elkezdeni volt a legnehezebb. A motornak nem számít, hogy a kulcsot vagy a kurblit használod; ha egyszer beindítottad, akkor mindkettőtől egyenletesen duruzsol Így működtem én is tegnap. Először kurta kifejezésekben robbantak ki belőlem a szavak, azután egész mondatokban, végül áradatként. Rájöttem, hogy az írás különleges és meglehetősen ijesztő formája az emlékezésnek: olyan totális, mint a nemi erőszak. Talán csak azért gondolom így, mert nagyon öreg ember lett belőlem (néha úgy érzem, ez az öregedés is észrevétlenül történt), bár nem hinném. Inkább az a helyzet, hogy az írás és az emlékezés keveréke egyfajta köznapi varázslat. Márpedig a varázslat veszedelmes dolog. Mivel én ismertem John Coffeyt, és láttam, mire képes egerekkel és emberekkel, úgy vélem, jogom van ezt mondani.

A varázslat veszedelmes dolog.

Szóval tegnap egész nap írtam, dőltek belőlem a szavak, az agyonmagasztalt öregotthon üvegezett terasza átadta helyét a halálsor végén levő raktárnak, ahol annyi problémás gyermekem ült le utoljára, meg az alagútba vezető lépcsőnek. Dean, Harry, Brutál és én ennek a lépcsőnek az aljában tűztünk össze Percyvel Delacroix füstölgő teteme fölött, és Percy ismételten megígérte, hogy áthelyezteti magát a Briar Ridge állami elmegyógyintézetbe.

A teraszon mindig friss virágok vannak, de tegnap délben a halott ember égett húsának förtelmes szagát éreztem. A lenti pázsiton berregő motoros fűnyíró lármáját fölváltotta a boltíves alagút tetejéről csöpögő vízcseppek tompa pittyegése. Az utazás elkezdődött. Ha testben nem is, de lélekben és gondolatban visszamentem 1932-be.

Kihagytam az ebédet, négyig írtam, és amikor végül letettem a tollat, fájt a kezem. Lassan elsétáltam az emeleti folyosó végébe. Van ott egy ablak, ami az alkalmazottak parkolójára néz. Brad Dolan, az az ápoló, aki Percyre emlékeztet – aki annyira kíváncsi, hová megyek és mit csinálok a sétáimon –, egy ócska Chevrolettel jár, amelynek a lökhárítójára a LÁTTAM ISTENT És NEWT A NEVE [Newt Gingrich republikánus politikus, az amerikai képviselőház elnöke.] feliratú címkét ragasztották. Elment; letelt a műszakja és elhordta magát arra a kies vidékre, amelyet otthonának nevez, akárhol legyen is. Airstream lakókocsi jelenik meg a szemem előtt, amelynek falaira a Hustler magazin borítóit celluxozták, a sarkokban Dixie sörösdobozok.

Lementem a konyhába, ahol épp akkor láttak neki a vacsorakészítésnek.

– Mi van abban a batyuban, Mr. Edgecombe? – kérdezte Norton.

– Csak egy üres üveg – válaszoltam. – Fölfedeztem az Ifjúság Forrását a fák között. Minden délután ilyentájt odaugrom, és hörpintek egy kicsit. Éjszakára. Jó anyag, annyit mondhatok.

– Lehet, hogy belül fiatalon tartja magát – mondta George, a másik szakács –, de a külsején szart se látszik.

Ezen mindnyájan nevettünk, és én kimentem. Körülnéztem, nincs-e Dolan, noha az autója nem is állt ott a parkolóban, leszamaraztam magam, amiért hagytam, hogy ennyire az agyamra menjen, aztán keresztülvágtam a krokettpályán. Amögött van a csenevész kert, amely sokkal szebbnek látszik a Georgia Pines-brosúrákban, és azon túl indul a kanyargós ösvény, át az öregotthontól keletre elterülő pagonyon. Az ösvény mentén van két ócska pajta, amelyeket manapság nem használnak.

Bementem a másodikba, annak a magas kőfalnak a közelében, amely Georgia Pines telkét elválasztja a 47-es állami műúttól, és kis ideig bent is maradtam.

Aznap este jól bevacsoráztam, néztem egy kicsit a tévét, korán lefeküdtem. Éjszakánként sokszor fölriadok, és levonszolom magam a tévészobába, ahol régi filmeket nézek a mozicsatornán. Az elmúlt éjjel azonban nem így történt; éjjel úgy aludtam, mint a bunda, egyetlen álmot sem láttam azok közül, amelyek azóta kísértenek, hogy elkezdődött kalandom az írással. A sok írás kifáraszthatott; tudják, már nem vagyok olyan fiatal, mint voltam.

Amikor fölébredtem és láttam, hogy az a napfényfolt, amely reggel hatkor általában a padlón fekszik, már egész az ágyam lábáig kúszott, sietve kiugrottam az ágyból, annyira földúltan, hogy alig vettem észre, amikor a csípőmbe, térdembe, bokámba belemart az ízületi gyulladás. Olyan gyorsan öltöztem, ahogy bírtam, azután odasiettem a folyosón az ablakhoz, amely az alkalmazottak parkolójára néz, abban a reményben, hogy a hely, ahol Dolan Chevroletje szokott állni, még üres. Néha fél órát is szokott késni...

Nem volt ilyen szerencsém. A kocsi ott volt, rozsdásan csillogott a reggeli napfényben. Mert Mr. Brad Dolannek az utóbbi időben oka van pontosan érkezni? Igen. Az öreg Paulie Edgecomb valahová eljárkál reggelenként, és Mr. Brad Dolan meg akarja tudni, hogy miért. Mit csinálsz ott, Paulie? Mondd el nekem. Valószínűleg máris les rám. Okosabb lenne, ha maradnék, ahol vagyok... de hát nem tehetem.

– Paul!

Olyan gyorsan fordultam meg, hogy majdnem elestem. Elaine Connelly barátom volt az. A szeme nagyra nyílt, kinyújtotta a kezét, mintha el akarna kapni. Szerencséjére visszanyertem az egyensúlyomat; Elaine olyan borzasztó ízületi gyulladástól szenved, hogy valószínűleg száraz gallyként tört volna ketté, ha a karjai közé esem. A regényesség nem hal ki, amikor átlépünk abba a különös tartományba túl a nyolcvanadik éven, de nyugodtan el lehet felejteni az Elfújta a szél-féle marhaságokat.

– Bocsáss meg – mondta. – Nem akartalak megijeszteni.

– Semmi baj – válaszoltam gyönge mosollyal. – Jobb ébresztő ez, mintha hideg vizet zúdítottak volna az arcomba. Minden reggelre téged kellene fölbérelnem.

– A kocsiját nézed, ugye? Dolanét.

Semmi értelme sem lett volna bújócskát játszani vele, így hát bólintottam. – Bárcsak tudhatnám, hogy odaát van-e a nyugati szárnyban. Ki szeretnék osonni egy időre, de nem akarom, hogy meglásson.

A lánykori vásott ördögfióka-mosoly kísértete jelent meg Elaine ajkán.

– Tolakodó kurafi, ugye?

– Igen.

– Nincs a nyugati szárnyban. Én már reggeliztem, hétalvó, és megmondhatom, hol tartózkodik Dolan, mert kikémleltem. A konyhában van.

Borzadva néztem rá. Tudtam, hogy Dolan kíváncsi, de azt nem, hogy ennyire.

– Nem tudod kihagyni a reggeli sétát? – kérdezte Elaine.

Ezen elgondolkodtam. – Azt hiszem, kihagyhatnám, de...

– De nem szeretnéd?

– Nem.

Most, gondoltam, meg fogja kérdezni, hová megyek, és mit csinálok abban a ligetben, ami ilyen piszok fontos.

De nem kérdezte, ehelyett ismét felvillantotta azt az ördögfióka-mosolyt, ami annyira különösnek, olyan csodálatosnak tetszett nyúzott, fájdalomtól meggyötört arcán.

– Ismered Mr. Howlandot? – kérdezte.

– Hát persze – válaszoltam, noha nem sokszor láttam; a nyugati szárnyban lakott, ami a Georgia Pinesban csaknem annyit jelent, mintha egy szomszéd országban élne. – Miért?

– Tudod, mi a nevezetessége?

Megráztam a fejem.

– Mr. Howland – mondta, és szélesebben mosolygott, mint bármikor – egyike annak az öt utolsó bentlakónak, akiknek Georgia Pinesban szabad dohányozniuk. Mégpedig azért, mert hamarabb itt volt, mint hogy a szabályokat megváltoztatták.

Lám, egy igazi nagypapai záradék, [Eredetileg az a törvénycikk, amelynek értelmében a déli államokban csak az kaphatott szavazati jogot, akinek már a felmenői is szavazhattak.] gondoltam. Milyen jól illik egy öregotthonhoz!

Elaine belenyúlt kék-fehér csíkos ruhája zsebébe, és félig kihúzott belőle két tárgyat: egy cigarettát és egy doboz gyufát. – Aki tolvaj volt, az is marad – dalolta mulatságosan hullámzó hangon. – Kicsi Ellie, szégyelld magad.

– Elaine, mi...

– Kísérd le az öreglányt – mondta. Visszatűrte a zsebébe a cigarettát meg a gyufát, és a karomba fűzte bogos ujjait. Elindultunk a folyosón. Közben elhatároztam, hogy a kezébe adom magam. Öreg és törékeny, de nem hülye.

Ahogy mentünk a magunkfajta múmiákra jellemző óvatossággal, megszólalt Elaine: – Várj meg odalent. Átmegyek a nyugati szárnyba, a hall vécéjébe. Tudod, melyikre gondolok, ugye?

– Igen – mondtam. – Ott van a gyógyfürdő mellett. De miért?

– Tizenöt éve nem gyújtottam rá – válaszolta –, de ma reggel szeretnék. Nem tudom, hány szippantás kell a füstjelző beindításához, de majd kiderül.

Éledező csodálattal néztem rá, és arra gondoltam, mennyire emlékeztet a feleségemre. Jan pontosan ezt tette volna. Elaine visszanézett rám az ő pimasz ördögfióka-mosolyával. Rátettem a tenyerem szép, hosszú nyakszirtjére, odahúztam arcát az enyémhez, és könnyedén megcsókoltam a száját. – Szeretlek, Ellie – mondtam.

– Óóó, micsoda nagy szavak! – tiltakozott, de mondhatom, jólesett neki.

– De mi van Chuck Howlanddal? – kérdeztem. – Nem kerül bajba?

– Nem, mert a tévészobában ül, két tucat vénemberrel együtt, és nézi a Jó reggelt, Ameriká-t. Magam is eltűnök, mihelyt a nyugati szárny érzékelői riadót jeleznek.

– Nehogy eless és megsérülj, asszony! Sose bocsátanám meg magamnak, ha...

– Ó, hagyd már ezt a bolondságot! – felelte, és ez alkalommal ő csókolt meg engem. Szerelem a romok között. Néhányan önök közül valószínűleg különösnek és groteszknek találják, de mondok valamit, barátaim: a különös szerelem még mindig jobb, mint a semmilyen szerelem.

Néztem, ahogy elmegy, lassan és mereven (de sétabotot csak esős időben használ, esőben is csak akkor, ha kibírhatatlan a fájdalom; ez hiúsági kérdés nála), és vártam. Eltelt öt perc, azután tíz, és már éppen arra gondoltam, hogy inába szállt a bátorsága, vagy fölfedezte, hogy a vécében bedöglött a füstérzékelő, amikor hangos, zúgó berregéssel megszólalt a tűzriadó.

Azonnal megindultam a konyha felé, de csak lassan; semmi okom nem volt sietni, amíg meg nem bizonyosodom róla, hogy Dolan nincs a lábam alatt. Zömükben hálóruhát viselő öregek gágogó csapata tódult ki a tévészobából (amelyet itt pihenőközpontnak hívnak; hát ez tényleg groteszk), hogy lássák, mi történik. Chuck Rowland is köztük volt, és örültem, hogy látom.

– Edgecombe! – recsegte Kent Avery, egyik kezével járókeretét szorongatva, másikkal pizsamájának sliccét ráncigálva. – Ez valódi riadó, vagy megint csak valami vaklárma? Mit gondolsz?

– Szerintem nem lehet tudni – válaszoltam. Ekkor három ügyeletes ápoló trappolt a nyugati szárny felé, odakurjantva a tévéterem előtti csoportnak, hogy menjenek ki, várják meg, amíg szólnak, hogy tiszta a levegő. A harmadikuk Brad Dolan volt. Még csak nem is nézett rám, ahogy elügetett mellettem, ami végtelen megelégedéssel töltött el. A konyha felé menet az jutott eszembe, hogy az Elaine Connelly – Paul Edgecombe páros valószínűleg fölér egy tucat Brad Dolannel, fél tucat Percy Wetmore-ral súlyosbítva.

A konyhában a szakácsok folytatták a reggeli maradékának eltakarítását, ügyet se vetve a vonító tűzjelzőre.

– Nahát, Mr. Edgecombe! – mondta George. – Nem magát kereste Brad Dolan? Éppen elkerülték egymást.

Még szerencse, gondoltam, de hangosan annyit mondtam, hogy majd később megkeresem Mr. Dolant. Azután megkérdeztem, nem maradt-e egy kis pirítós a reggeliből.

– Dehogynem – válaszolta Norton –, de tök hideg. Ma reggel kicsit elkésett.

– El én – helyeseltem –, de éhes vagyok.

– Csak egy perc, és lesz friss és meleg – mondta George, és egy kenyérért nyúlt.

– Nem baj, nekem nagyon jó a hideg is – válaszoltam. A kezembe nyomott két szeletet (közben értetlenül nézett rám, illetve mindketten értetlenül néztek rám), és én úgy siettem ki az ajtón, mint iskolakerülő kisfiú koromban, amikor horgászni mentem, ingem zsebében a zsírpapírba csomagolt, hitlerszalonnával töltött buktával.

Kívül a konyhaajtón gépiesen körülnéztem, Dolant keresve, de mivel nem láttam semmi aggasztót, az egyik pirítóst rágcsálva keresztülvágtam a krokettpályán és a kerten. A fák menedékébe érve kicsit lassítottam, és lefelé menet az ösvényen azon kaptam magamat, hogy agyam az Eduard Delacroix szörnyű kivégzését követő napot őrli.

Aznap reggel beszéltem Hal Mooresszal, aki elmesélte, hogy Melinda az agydaganata miatt időnként trágárul szitkozódik... amit a feleségem Tourette-szindrómának minősített (bár meglehetősen tétován; nem tudta biztosan, hogy csakugyan arról van-e szó). Emlékezetem összefonta az igazgató reszkető hangját a John Coffeyéval, aki meggyógyította húgyúti fertőzésemet meg Delacroix gerinctörött egerét, és végül ez lökött át azon a vonalon, amely a terv és a tett között húzódik.

Volt még valami más. Valami, aminek John Coffey kezéhez és a cipőmhöz volt köze.

Így hát összehívtam munkatársaimat, azokat az embereket, akikre sok év után az életemet is rábíztam volna: Dean Stantont, Harry Terwilligert, Brutus Howellt. Nálam ebédeltek a Delacroix kivégzését követő napon, és meghallgatták, amint felvázoltam a tervemet. Azt persze mind tudták, hogy Coffey meggyógyította az egeret, sőt Brutál látta is. így hát nem nevettek ki, amikor fölvetettem, hogy talán Melinda Mooresszal is csodát tudna tenni. Ám Dean Stanton föltette a leginkább nyugtalanító kérdést: mi van, ha John Coffey megszökik, miközben visszük erre a kirándulásra?

– És ha megöl még valakit? – kérdezte Dean. – Utálnám elveszteni a munkámat, utálnék bevonulni a börtönbe – feleségem és gyerekeim vannak, akik tőlem várják a kenyeret –, de egyik változatot se utálnám annyira, mint azt, ha még egy kislány élete száradna a lelkemen.

Ekkor csönd támadt, valamennyien engem néztek, várva, hogy mit válaszolok. Tudtam, hogy minden megváltozik, ha kimondom azt, ami a nyelvem hegyén lebeg; elértünk ahhoz a ponthoz, ahonnan majdnem lehetetlen visszakozni.

Nekem pedig máris lehetetlen. Kinyitottam a számat és azt mondtam:


2

– Nem fog megtörténni.

– Az isten szerelmére, hogy lehetsz ebben olyan biztos? – kérdezte Dean.

Nem válaszoltam. Nem tudtam, hol kezdjem; sejtettem, hogy ez is szóba kerül majd, hát persze, de még mindig nem tudtam, hogyan kezdjem elmesélni, amit megtudtam. Brutál segített ki.

– Szerinted nem ő tette, Paul? – kérdezte tamáskodva. – Azt gondolod, hogy ez a nagy málé ártatlan.

– Biztosan tudom, hogy az – válaszoltam.

– De honnan tudhatod?

– Két dologból – feleltem. – Az egyik a cipőm.

– A cipőd? – kiáltott Brutál. – Honnan lehet megtudni a cipődből, hogy John Coffey megölte-e vagy sem azt a két kislányt?

– Hajnalban levettem az egyik cipőmet és odaadtam neki – feleltem. – Ez a kivégzés után volt, amikor már egy kicsit lecsillapodtak a kedélyek. Átdugtam a rácsok között, ő pedig fölemelte hatalmas mancsával. Mondtam neki, hogy kösse be. Biztos akartam lenni, hiszen tudjátok, problémás gyerekeink valamennyien papucsot hordanak; aki tényleg öngyilkos akar lenni, az képes rá cipőfűzővel is, ha elég elszánt. Mindnyájan tudjuk.

Bólintottak.

– Ölébe vette a cipőt, szépen keresztbe vetette a fűzőket, de utána elakadt. Azt mondta, egész biztos, hogy gyerekkorában valaki megmutatta neki, hogy kell csinálni, talán az apja vagy az anyjának valamelyik élettársa, miután az apja eltűnt; de ő elfelejtette, mi a forsza.

– Csatlakozom Brutálhoz. Még mindig nem értem, hogy amit a cipőddel csinált, az mennyiben bizonyítja, megölte-e vagy sem a Detterick ikreket – csóválta a fejét Dean.

Így ismét elmondtam a gyermekrablás és -gyilkosság történetét, úgy, ahogy egy forró napon olvastam a börtönkönyvtárban, miközben az ágyékom hasogatott, és Gibbons a sarokban hortyogott; és azt is elmeséltem, amit később hallottam Hammersmith riportertől.

– Detterickék kutyája nem volt harapós, de világklasszis volt az ugatásban – mondtam. Az az ember, aki elvitte a lányokat, kolbászdarabkákkal hallgattatta el. Úgy gondolom, minden alkalommal közelebb kúszott, valahányszor adott neki egy darabot, és amikor a korcs az utolsót ette, az illető fogta, elmarta a fejét, megcsavarta és kitörte a nyakát.

Később, amikor elkapták Coffeyt, az osztagparancsnok, a Rob McGee nevű seriffhelyettes észrevett valamilyen dudort Coffey overalljának mellzsebében. Először azt gondolta, fegyver. Coffey azt mondta, az uzsonnája, ahogy az is volt: pár szendvics, savanyúság, újságpapírba csomagolva, madzaggal áthurkolva. Coffey nem emlékezett rá, kitől kapta, csak arra, hogy egy kötényes asszony volt.

– Szendvics, savanyúság és semmi kolbász – jegyezte meg Brutál.

– Semmi kolbász – helyeseltem.

– Hát persze hogy nem – mondta Dean. – Föletette a kutyával.

– Igen, az ügyész is ezt mondta a bíróságon – bólintottam –, de ha Coffey kibontotta az uzsonnáját és megetette a kutyával a kolbászt, akkor hogyan csomagolta vissza az újságpapírba, és hogyan kötötte meg a zsineget? Nem is tudom, egyáltalán volt-e rá lehetősége, de ezt egyelőre hagyjuk. Ez az ember még egy masnit se tud kötni.

Egy pillanatra síri csönd támadt. Végül Brutus törte meg. – Mi a szent szar! – suttogta. – Hogyhogy ez senkinek nem jutott eszébe a bíróságon?

– Senki sem gondolt rá – mondtam, és ismét eszembe jutott Hammersmith, a riporter: Hammersmith, aki a Bowling Green Főiskolán végzett, Hammersmith, aki szerette felvilágosodott embernek tartani magát, Hammersmith, aki azt mondta, hogy a korcs kutyák és a niggerek ugyanabba a kategóriába tartoznak, mert mindkettő hirtelen és minden ok nélkül támadhat. Illetve ő mindig a más niggereit emlegette, mintha még mindig ingóságok lennének... de nem az ő ingóságai. Nem az öyé. Kizárt. Abban az időben pedig a Dél tele volt ilyen Hammersmithekkel. – Nem voltak berendezkedve rá, hogy erre gondoljanak, Coffey ügyvédjét is beleértve.

– De te gondoltál rá – mondta Harry. – A mindenit, fiúk, egy Sherlock Holmesszal ülünk egy szobában! – A hangja egyszerre volt meghökkent és megilletődött.

– Dugulj el – szóltam rá. – Én sem gondoltam volna, ha azt, amit aznap McGee seriffhelyettesnek mondott Coffey, össze nem vetem azzal, amit én hallottam tőle, miután meggyógyított, meg amikor talpra állította az egeret.

– Mit? – kérdezte Dean.

– Amikor bementem a cellájába, olyan voltam, mint akit hipnotizáltak. Úgy éreztem, nem tudom megakadályozni abban, amit tenni akar, még ha megpróbálnám, akkor sem.

– Nem szeretek ilyet hallani – csóválta a fejét Harry, és kínosan fészkelődött a székén.

– Megkérdeztem, mit akar és azt válaszolta: „Csak segíteni." Erre nagyon világosan emlékszem. És amikor végzett, és én jobban lettem, ő ezt tudta. „Segítettem", mondta. „Segítettem, igaz?"

Brutál bólintott. – Akárcsak az egérnél. Azt mondtad neki: „Segítettél", és Coffey ugyanazt válaszolta, mintha papagáj lenne. „Segítettem Del egerén." Ez volt az, ami eszedbe jutott? Ez volt, igaz?

– Igen, ez. Visszaemlékeztem, mit mondott Coffey McGee-nek, amikor a seriffhelyettes megkérdezte, mi történt. Ez minden cikkben benne volt, ami a gyilkosságról szólt. „Nem tudtam segíteni. Megpróbáltam visszatartani, de már túl késő volt." Egy olyan ember mondta ezt, akinek két halott kislány lóg a karján, fehéren és szőkén, ő maga meg akkora, mint egy ház, nem is csoda, ha félreértették. Azt hallották ki belőle, ami illett ahhoz, akit láttak: az pedig egy fekete volt. Úgy gondolták, vallomást hallanak: Coffey ellenállhatatlan kényszert érzett, hogy fogja azokat a lánykákat, megerőszakolja és megölje őket. Aztán visszatért a józan esze, és igyekezett visszatartani a kényszert...

– De addigra túl késő volt – motyogta Brutál.

– Igen. Holott valójában azt igyekezett elmondani, hogy megtalálta a lányokat, igyekezett meggyógyítani, visszahozni őket, de nem sikerült. Már túlságosan messze jártak a halál útján.

– Paul, te tényleg hiszel ebben? – kérdezte Dean. – Tényleg, őszintén hiszel benne?

Utolsó alkalommal vizsgáltam meg a szívemet, azután bólintottam. Most már biztosra vettem azt, amit ösztönösen megsejtettem, amikor Percy „Jön a halott ember!" bőgéssel berángatta a blokkba: valami nem stimmel John Coffeyval. Kezet ráztam vele, igaz? Még sohasem kezeltem azokkal, akik beléptek a halálsorra, Coffeyval mégis megtettem.

– Jézusom – suttogta Dean. – Édes Jézusom.

– A cipőd az egyik – szólalt meg Harry. – Mi a másik?

– Nem sokkal azelőtt, hogy az osztag megtalálta Coffeyt és a lányokat, kiértek az erdőből a Trapingus folyó déli partjára. Ráakadtak egy letaposott, összevérezett helyre, ahol meglelték Cora Detterick hálóingének maradványait. A kutyák itt egy kicsit összezavarodtak. A legtöbbje délkelet felé akart indulni, folyásirányban, a parton. De kettő – a mosómedvéző kutyák – folyás ellenében mentek volna. Bobo Marchant összeszedte a kutyákat, és amikor megszagoltatta a mosómedvézőkkel a hálóinget, akkor azok is elmentek a többiek után.

– Ugye a mosómedvézők tévedtek? – kérdezte Brutál. Különös, viszolygó mosoly lappangott a szája sarkában. – Nem a szó szoros értelmében vett nyomkeresőknek képezték ki őket, és megzavarodtak.

– Igen.

– Ezt nem értem – szólalt meg Dean.

– A mosómedvéző kutyák elfelejtették, mit dugott Bobo az orruk alá az elején – magyarázta Brutál. – Mire kiértek a folyópartra, a gyilkos nyomát követték, nem a kislányokét. Ez nem is volt gond, amíg a gyilkos és az ikrek együtt voltak, de...

Fény lobbant Dean szemében. Harry is értette már.

– Ha belegondolunk – mondtam –, egyszerűen felfoghatatlan, hogy miként hihette bárki is, beleértve az esküdtszéket, amely mindenáron egy fekete csavargó nyakába akarta varrni a bűnt, hogy John Coffey az ő emberük. Már az az ötlet, hogy magához édesgesse a kutyát és kitörje a nyakát, messze meghaladja Coffey képességeit.

Én úgy gondolom, sohasem jutott közelebb a Detterick-tanyához a Trapingus déli partjánál. Hat vagy még annál is több mérföldnyire. Éppen csak arra ődöngött, talán az járt a fejében, hogy átmegy a sínekhez és elutazik valahová – a hídhoz érve a vonatok lelassulnak annyira, hogy föl lehessen ugorni rájuk –, amikor észak felől valami felbolydulást észlelt.

– A gyilkost? – kérdezte Brutál.

– A gyilkost. Lehet, hogy addigra már megerőszakolta az ikreket, vagy éppen az volt az, amit Coffey meghallott. Mindenesetre a véres folt a fűben lehetett az a hely, ahol a gyilkos végzett velük; összecsapta a lányok fejét, ledobta őket, azután elinalt.

– Északnyugat felé – tette hozzá Brutál. Abba az irányba, amerre a mosómedvéző kutyák indultak volna.

– Így van. John Coffey átvág egy égerfaligeten, amely attól a tisztástól délkeletre nőtt, ahol a kislányokat hagyták; nyilván kíváncsi a zaj eredetére, és megtalálja a gyerekeket. Egyikük még életben lehet, sőt talán mind a kettő, bár már nem sokáig. John Coffey nem tudná megállapítani, hogy halottak-e, az biztos. Csak annyit tud, hogy gyógyító erő van a kezében, és most megpróbálja alkalmazni Cora és Kathe Dettericken is. Amikor nem sikerült, összetört, hisztérikusan zokogott. Így találták meg.

– Miért nem maradt ott, ahol megtalálta őket? – kérdezte Brutál. – Miért vitte le őket délebbre a folyóparton? Van valami ötleted?

– Lefogadom, hogy először ott maradt velük – válaszoltam. – A bíróságon állandóan arról beszéltek, hogy egy nagy területen le volt taposva a fű. Márpedig John Coffey nagy ember.

– Kibaszottul nagy – helyeselt Harry, lehalkítva a hangját, hogy a feleségem akkor se hallhassa meg a csúnya szót, ha netán hallgatózna.

– Talán megrémült, amikor látta, hogy amit csinál, nem működik. Vagy talán az az ötlete támadt, hogy a gyilkos még ott van a fák között, följebb a folyó mentén, és őt lesi. Tudjátok, hogy Coffey nagydarab, de nem igazán bátor. Harry, emlékszel, mikor megkérdezte, hogy égve hagyjuk-e a lámpát takarodó után?

– Ja. Emlékszem, arra gondoltam, milyen furcsa egy ekkora embernél – nézett rám Harry megrendülten, tűnődve.

– Na de ha nem ő ölte meg a kislányokat, akkor ki volt? – kérdezte Dean.

Megráztam a fejem. – Valaki más. Valaki, aki gyanúm szerint fehér ember volt. Az ügyész nagy kázust csapott belőle, hogy milyen erős embernek kellett lennie annak, aki egy akkora kutyát megölt, amekkora Detterickéknél volt, de...

– Ez marhaság – morogta Brutus. – Egy erős tizenkét éves lány ki tudja törni egy kutya nyakát, ha meglepi az állatot, és tudja, hol kell elkapnia. Ha nem Coffey tette, akkor szinte bárki tehette... bárki. Valószínűleg sohasem fogjuk megtudni.

– Hacsak le nem csap ismét – mondtam.

– Még akkor sem, amennyiben odalent Texasban vagy Kaliforniában csinálja – vetette ellen Harry.

Brutál hátradőlt, megdörgölte az öklével a szemét, mint egy fáradt gyermek, azután ismét a térdére ejtette a kezét.

– Ez egy lidércnyomás – mondta. – Van egy emberünk, aki lehet, hogy ártatlan – aki valószínűleg ártatlan –, és végig fog menni a halálsoron, ez olyan biztos, mint hogy Isten nagy fákat és kis halakat teremtett. Mit tegyünk most? Ha előjövünk ezzel a gyógyító kéz dologgal, mindenki meg fog szakadni a röhögéstől, ő meg ezzel együtt a grillsütőben végzi.

– Ezen majd később gondolkozunk – mondtam, mivel a leghalványabb fogalmam sem volt róla, hogy mit válaszoljak neki. – Most az a kérdés, hogy mit tegyünk – vagy ne tegyünk – Mellyvel. Mondanám, hogy várjunk néhány napot és gondoljuk át a dolgot, de azt hiszem, minden nap késedelem növeli annak a kockázatát, hogy Coffey nem tud segíteni rajta.

– Emlékszel, mit mondott, amikor kinyújtotta a kezét az egérért? – kérdezte Brutál. – Adják ide, amíg nem késő – mondta. Amíg nem késő...

– Emlékszem.

Brutál eltűnődött, majd bólintott:

– Benne vagyok. Én is rosszul érzem magam Del miatt, de főként azt szeretném látni, mi történik, amikor Coffey megérinti Mrs. Moorest. Valószínűleg semmi, de talán...

– Én még abban is piszkosul kételkedem, hogy egyáltalán ki tudjuk hozni azt a bengát a blokkból – jegyezte meg Harry, azután fölsóhajtott, és bólintott. – De kit érdekel? Rám számíthattok.

– Rám is – csatlakozott Dean. – Ki marad a blokkban, Paul? Sorsot húzunk?

– Azt nem – válaszoltam. – Semmi sorshúzás. Te maradsz.

– Csak így? Ilyet ne mondjál! – vágott vissza sértődötten és dühösen. Lekapta a szemüvegét, és dühödten törölgetni kezdte az ingével. – Miért vagytok ilyen piszkok?

– Azért, mert elég fiatal vagy ahhoz, hogy iskolás srácaid legyenek – válaszolta Brutál. Harry és én agglegények vagyunk. Paul házas, de a gyerekei már felnőttek, és a saját lábukon állnak. Tiszta őrültség, amit kiterveltünk, és csaknem biztos, hogy elkapnak. – Komolyan nézett rám. – Egy dolgot nem említettél, Paul. Ha, teszem azt, kihozzuk Coffeyt a sittről, és nem működik a gyógyító keze, akkor Hal Moores maga vág bennünket a kaptárba.

Időt adott, hogy válaszoljak, talán, hogy cáfoljak, de nem tudtam, mivel, ezért hallgattam, Brutál pedig visszafordult Deanhez: – Tévedés ne essék, te is elveszítheted az állásodat, de legalább arra esélyed van, hogy megúszd a sittet, ha melegebbé válik a helyzet. Percy gondolhatja, hogy az egész csak hecc volt; ha te ott ülsz az ügyeletes asztalánál, akkor mondhatod, hogy te is így gondoltad, mivel mi nem mondtuk, hogy egészen másról van szó.

– Még mindig nem tetszik a dolog – felelte Dean, de látszott rajta, hogy belenyugszik, akár tetszik neki, akár nem. A srácai említése meggyőzte. – És ma éjszaka kell meglennie? Biztos?

– Ha meg kell tennünk, akkor jobb, ha ma tesszük – válaszolta Harry. – Ha van időnk meggondolni, akkor én biztosan betojok.

– Hadd menjek át a gyengélkedőbe – mondta Dean. – Legalább ennyit megtehetek, nem?

– Mindent megtehetsz, ami nem fenyeget lebukással – válaszolta Brutál.

Dean mintha megsértődött volna. A vállára csaptam. – Mihelyt blokkolsz, indulhatsz is... rendben?

– Azt lefogadhatod.

Mintha ez lett volna a végszó, a feleségem dugta be a fejét az ajtón.

– Ki kér még jeges teát? – kérdezte ragyogó arccal. – Te, Brutus?

– Nem, köszönöm – válaszolta ő. – Inkább egy jó löket whiskyre vágyom, de tekintve a körülményeket, ez nem lenne igazán jó ötlet.

Janice rám nézett; mosolygó szájjal, aggodalmas szemmel. – Mibe akarod belevinni ezeket a fiúkat, Paul? – de még mielőtt kitalálhattam volna valamilyen választ, fölemelte a kezét, és azt mondta: – Nem érdekes, nem akarom tudni.


3

Később, jóval azután, hogy a többiek elmentek, miközben munkához öltöztem, Janice megfogta a karom, maga felé fordított, és merőn a szemembe nézett.

– Melinda? – kérdezte.

Bólintottam.

– Tudsz tenni valamit érte, Paul? Csakugyan tudsz tenni valamit, vagy az egész csupán vágyálom, amit a tegnap éjszaka hozott rád?

Coffey szemére, kezére gondoltam, arra, hogy milyen delejezetten mentem oda hozzá, amikor ő akarta. Arra gondoltam, hogyan nyújtotta ki a kezét Mr. Jingles összetört, haldokló teste után. Amíg nem késő, mondta. És a fekete, gomolygó valamikre gondoltam, amelyek kifehéredtek és eltűntek.

– Lehetséges, hogy ez az utolsó esélye – mondtam végül.

– Akkor tedd meg – mondta, és begombolta új átmeneti kabátomat. A szeptember elsejei születésnapom óta a szekrényben lógott, mégis legfeljebb harmadjára vagy negyedjére volt rajtam. – Tedd meg.

Valósággal kilökött az ajtón.


4

Aznap este – amiből sok tekintetben életem legkülönösebb éjszakája lett – hat óra húszkor blokkoltam. A levegőben még mindig érezni véltem az égett hús szagát. Biztosan érzékcsalódás volt – a blokk és a raktár külső ajtaját majdnem egész nap nyitva tartották, az utánunk következő két váltás órákon át sikált –, de ez nem változtatott azon, amit az orrom érzékelt. Azt hiszem, még akkor se bírtam volna vacsorázni, ha nem lettem volna halálra ijedve az előttünk álló éjszaka miatt.

Brutál háromnegyed hétre jött be, Dean tíz perccel később. Megkérdeztem Deant, átugrana-e a gyengélkedőbe, hogy hozzon a hátamra egy villanypárnát, mert, úgy látszik, meghúzódott hajnalban, amikor segítettem levinni Delacroix holttestét az alagútba. Azt válaszolta, hogy boldogan. Mintha rám akart volna kacsintani, de fékezte magát.

Harry három perccel hét előtt blokkolt.

– A kocsi? – kérdeztem.

– Ahol megbeszéltük.

Eddig rendben. Eltelt egy kis idő, miközben ott álltunk az ügyeletes asztalánál, kávézgattunk, gondosan kerülve, hogy szóba hozzuk, amire gondoltunk, amit reméltünk: Percy késik, talán egyáltalán nem is teszi tiszteletét. Tekintve a kivégzésen nyújtott alakításának ellenséges fogadtatását, ez egyáltalán nem látszott lehetetlennek.

De Percy láthatólag egyetértett a régi axiómával, mely szerint, ha levet a ló, szállj rá vissza azonnal, mert hat perccel hét óra után belépett az ajtón, kicsípve, kék egyenruhában, egyik csípőjén az oldalfegyverrel, a másikon a méretre készült, nevetséges díszövre akasztott hikoribunkóval. Blokkolt, azután gyanakodva nézett ránk (Deanre nem, mert ő még nem jött vissza a gyengélkedőről). – Bedöglött az önindítóm – mondta. – Kurbliznom kellett.

– Tyű! – biccentett Harry. – Szegény pubika!

– Otthon kellett volna maradnod, hogy megjavíttathasd a tragacsot – mondta nyájasan Brutál. – Egyáltalán nem szeretnénk, ha meghúzódna a karod, igaz, srácok?

– Ja, bírnátok, mi? – vicsorgott Percy, de mintha megnyugtatta volna Brutál válaszának viszonylagos szelídsége. Ez jó. A következő néhány órában így kell viselkednünk vele: nem túl ellenségesen, de nem is túl barátságosan. A tegnapi éjszaka után gyanúsnak találna minden szívélyességet. Tisztában voltunk vele, hogy nem tudjuk elaltatni az éberségét, de ha elég jól játszunk, akkor hosszú ideig becsaphatjuk. Fontos volt, hogy gyorsan mozogjunk, de az is – legalábbis nekem –, hogy senki se sérüljön meg. Még Percy Wetmore sem.

Dean visszajött és bólintott.

– Percy – mondtam –, menj a raktárba, és mosd föl a padlót. Az alagútba vezető lépcsőt is. Azután írhatsz egy jelentést a tegnapi éjszakáról.

– Ez alkotó munka lesz – állapította meg Brutál, hüvelykujját az övébe akasztva, és fölnézett a mennyezetre.

– Viccesebbek vagytok, mint egy dugás egy templomban – morgott Percy, de nem tiltakozott. Még arra a nyilvánvaló tényre sem mutatott rá, hogy aznap legalább kétszer mosták már föl a padlót. Gyanúm szerint örült, hogy távol lehet tőlünk.

Átfutottam a nappali jelentést, láttam, hogy semmi ok az aggodalomra, azután odamentem Wharton cellájához. Felhúzott lábakkal ült a priccsén, karjával átkulcsolta a térdét, és ragyogó, ellenséges vigyorral bámult rám.

– Nahát, ki van itt, a nagyfőnök! – mondta. – Tejjes életnagyságba és kéccör olyan csúnyán. De bódognak láccol, mint a disznó térdig szarba, Edgecombe főnök. Megmogyorózott az asszony, mielőtt elgyüttél vóna, mi?

– Hogy vagy, Kölyök? – kérdeztem egyszerűen, mire igazán felragyogott. Leengedte a lábát, fölállt, és nyújtózott. Még szélesebben vigyorgott, és elpárolgott belőle egy darab ellenségesség.

– Nahát, a nyavalyába! – mondta. – Először montad ki jól a nevem! Mi van veled, Edgecombe főnök? Beteg vagy, vagy megbolondultál?

Nem voltam beteg. Illetve voltam, de John Coffey azt elintézte. A keze már nem tudta, hogyan kell megkötni egy cipőfűzőt, ha ugyan tudta valaha, de tudott helyette más trükköket. De még mennyire, hogy tudott.

– Barátom – mondtam –, ha az a kívánságod, hogy Kölyök Billynek szólítsanak Vad Billy helyett, nekem édes mindegy.

Ez tetszett neki; felfújta magát, mint azok a ronda halak, amelyek a dél-amerikai folyókban élnek, és halálosakat tudnak szúrni a farkukon meg az oldalukon nőtt tüskékkel. Sok veszedelmes emberrel volt dolgom a halálsoron, de kevés volt annyira visszataszító, mint William Wharton, aki valami híres zsiványnak képzelte magát, de börtönbéli hősködése ritkán ment túl azon, hogy átvizelt vagy -köpött cellájának rácsai között. Mostanáig nem adtuk meg neki a kellő tiszteletet, amelyre jogot formált, de azon a különös éjszakán azt akartam, hogy kezelhető legyen. Ha ehhez hízelgésre volt szükség, boldogan hízelegtem neki.

– Sokba olyan vagyok, mint a Kölyök, és eztet jobb, ha elhiszed – mondta Wharton. – Nem azér kerűtem ide, mer kandiscukit csórtam Olcsó János bótjábul. – És ezt olyan büszkén mondta, mintha legalábbis a francia idegenlégió Hősök Dandárjába került volna, nem pedig egy cellába, hetven hosszú lépésnyire a villamosszéktől. – Hun a vacsorám?

– Eredj már, Kölyök, a jelentésben benne van, hogy öt ötvenkor megkaptad. Fasírt volt mártással, krumplipürével és zöldborsóval. Ilyen könnyen nem versz át.

Hatalmasat nevetett, és leült a priccsére. – Akkor kapcsojjátok be a rágyót. – Az akkori vicces nevén nevezte a rádiót. Furcsa, milyen sok mindenre emlékszik az ember az olyan percekből, amikor az idegei valósággal pengenek a feszültségtől.

– Talán majd később, nagyfiú – válaszoltam. Elléptem a cellájától, végignéztem a folyosón. Brutál odabaktatott a túlsó végére, ellenőrizte a sötétzárkát, hogy csak egyszeresre zárták-e az ajtaját a megszokott kettő helyett. Én tudtam, hogy így van, mert már magam is ellenőriztem. Később majd a lehető leggyorsabban kell kinyitnunk azt az ajtót. A padlásra való sok himmihummival nem kellett bajlódnunk; mindent kihoztunk, szétszortíroztuk és különböző helyekre elraktuk, röviddel azután, hogy Wharton csatlakozott boldog bandánkhoz. Úgy tűnt, gyakran fogjuk használni a párnázott falú szobát, legalábbis amíg „Kölyök Billy" végig nem sétál a halálsoron.

John Coffey, aki addigra rendszerint már lefeküdt, arccal a falnak, hosszú, vastag lábát a levegőben lógatva, most a priccse végében ült, összekulcsolt kézzel figyelte Brutált, rá egyáltalán nem jellemző élénkséggel – jelenlévőséggel. Még a szeméből sem csurgott a könny.

Brutál kipróbálta a sötétzárka ajtaját, azután visszajött a halálsoron. Ránézett Coffeyra, amikor elhaladt mellette, ő pedig valami különöset mondott: – Hát persze. Szeretek autózni.

Mintha Brutál valamilyen kérdésére válaszolt volna.

Brutál rám nézett. Tudja. Szinte hallottam a hangját. Valahonnan tudja.

Vállat vontam, és széttártam a karomat, mintha azt mondanám: Még szép, hogy tudja.


5

Az öreg Tütü a kocsijával háromnegyed kilenckor ment végig utoljára az E blokkon. Jó sok vacakot vettünk tőle, hogy kapzsin vigyorogjon.

– Mondjátok, srácok, láttátok azt az egeret? – kérdezte.

Megráztuk a fejünket.

– Talán a szépfiú – mondta, és fejével a raktár felé bökött, ahol Percy a padlót mosta, a jelentését írta, vagy a seggét vakarta.

– Kit érdekel. Különben se a te dolgod – mondta Brutál. – Gurítsd a kocsidat, Tütü. Bebüdösíted a levegőt.

Tütü az ő sajátosan kellemetlen, fogatlan és besüppedt mosolyával válaszolt, és látványosan beleszimatolt a levegőbe.

– Nem én szaglok – válaszolta. – Hanem a Del, aki most mondja, hogy pá-pá.

Vihogva kigurította kocsiját az ajtón a tornaudvarra. Még tíz évig tologatta, jóval azután is, hogy én elmentem, de még akkor is, mikor nem létezett már Cold Mountain; árulta a sütit és az üdítőt az őröknek és azoknak a foglyoknak, akik megengedhették maguknak. Néha még most is hallom álmomban, amint kiabálja, hogy sül, sül, ő a pulykakakas-pecsenye.

Miután Tütü elment, lelassult az idő, másztak a mutatók. Másfél órán át rádióztunk, Wharton idétlenül nyihogott Fred Allen műsorán, bár kétlem, hogy értette a vicceket. John Coffey összekulcsolt kézzel ült a priccse végében, a szemét szinte le se vette arról, aki éppen az ügyeletes asztalánál ült. Láttam már embereket a buszmegállókban, akik ugyanígy várták, hogy a buszuk bedörögjön.

Percy háromnegyed tizenegykor került elő a raktárból, és odaadott egy verejtékes munkával és ceruzával írott jelentést. Az egész papír tele volt elmaszatolt foltokba ragadt radírmorzsával. Látva, hogy végighúzom az ujjamat az egyiken, sietve közölte: – Ez csak a vázlat. Majd letisztázom. Mi a véleményed?

Az volt a véleményem, hogy ez a legdühítőbb, istentől elrugaszkodott mosakodás, amit születésem óta olvastam. De azt mondtam neki, hogy remek, mire elégedetten elvonult.

Dean és Harry römizett, túl hangosan beszélgetve, túl gyakran vitatkozva a pontokon, és öt másodpercenként ránéztek a vánszorgó óramutatókra. Mintha a szabályokat is összekeverték volna aznap éjszaka. Olyan nagy volt a feszültség a levegőben, hogy szinte gyúrni lehetett volna, mint az agyagot, és csak ketten voltak, akik láthatólag nem érezték: Percy és Vad Bill.

Tíz perccel éjfél előtt nem bírtam tovább. Biccentettem Deannek. Bement az irodámba egy üveg kólával, amelyet Tütütől vásárolt, majd egy-két perc múlva visszajött. A kóla most egy bádogbögrében volt, amelyet a foglyok nem tudnak összetörni, hogy aztán vagdossanak vele.

Átvettem és körülnéztem. Harry, Dean és Brutál engem figyeltek. Egyébként John Coffey is. Percy viszont nem. Ő visszavonult a raktárba, ahol nyilván kényelmesebben érezte magát ezen az éjszakán. Gyorsan beleszimatoltam a bádogbögrébe, de semmit nem éreztem a kólán kívül, aminek akkortájt különös, de kellemes fahéjillata volt.

Odamentem Wharton cellájához. A priccsén feküdt. Nem hokizott éppen – akkor legalábbis –, de meglehetősen merev volt a gatyája, időnként pedig kiadósakat fingott, olyan hangon, mint egy részeg bőgős, akinek különösen vastag az E-húrja.

– Kölyök! – szóltam neki.

– Ne zargassál! – szólt vissza.

– Jól van – hagytam rá. – Csak hoztam neked egy kis kólát, mert egész éjszaka emberi módon viselkedtél, ami úgyszólván rekord tőled, de ez esetben megiszom magam.

Úgy tettem, mint aki tényleg beleiszik; ajkamhoz emeltem a bádogbögrét, amely számtalan, dühösen püfölt cellarácson horpadt ragyásra. Wharton szempillantás alatt fölpattant a priccséről, amin egyáltalán nem csodálkoztam. Filléres blöff volt; a legtöbb nehézfiú életfogytosok, nemi erőszakosok és az Öreg Füstös kiválasztottai – imádja az édeset. Ez sem volt kivétel.

– Adde, te bunkó! – mondta Wharton. Úgy beszélt, mintha ő lenne az ispány, én pedig csak egy szegény pór. – Adde a Kölyöknek!

A rács elé tartottam, hogy ő dugja ki a kezét érte. Ha fordítva csinálom, kész a katasztrófa. Bármelyik öreg smasszer megerősítheti. Gépiesen csináltuk, nem is gondolkoztunk rajta, mint ahogy nem hagytuk, hogy a rabok a keresztnevünkön szólítsanak, vagy ahogy tudtuk, hogy a csörömpölő kulcs bajt jelent, mert akkor a börtönőr fut, márpedig ő sohasem fut, hacsak nincs baj. Olyasféle tudomány volt, amelyet Percy Wetmore sohasem sajátított el.

Bár Wharton ma este nem akart kapkodni és fojtogatni. Elvette a bádogbögrét, három hosszú korttyal legurította a kólát, azután visszhangosat böffentett. – Príma! – mondta.

Kinyújtottam a kezem. – A bögrét.

Egy pillanatig szorongatta, és kihívóan méregetett. – És ha nem?

Vállat vontam. – Akkor bemegyünk és visszavesszük. Te mész a kis szobába. És az utolsó kóládat ittad meg. Hacsak a pokolban nem szolgálnak föl ilyeneket.

Elhalványodott a mosolya. – Nem szeretem, ha a pokollal viccölsz, fősmasszer. – Átdugta a bögrét a rácsok között. – Tessék. Vedd el.

Megtettem. – Az isten szerelmére – szólalt meg a hátam mögött Percy –, miért adsz egy ilyen balfasznak kólát?

Azért, gondoltam, mert annyi gyengélkedőből szerzett gyógyszert kevertünk bele, ami negyvennyolc órára lenyugtatja, hogy ne üsse bele az orrát a dolgunkba.

– Paulban – szólalt meg Brutál – nem ismer korlátokat a jóindulat. Úgy hullik belőle, mint csendes eső a mennyekből.

– He? – kérdezte elkomorodva Percy.

– Azt jelenti, hogy lágyszívű ember. Mindig is az volt, az is marad. Nem akarsz csapdlecsacsit játszani, Percy?

Percy felhorkant. – A Fekete Péter és a smén után ez a leghülyébb kártyajáték a világon.

– Ezért gondoltam, hogy játszhatnék veled néhány partit – mondta Brutál édesen mosolyogva.

– Itt mindenki olyan nagyokos – morogta Percy, és duzzogva elvonult az irodámba. Nem nagyon volt ínyemre, hogy ez a kis patkány lerakja a seggét az íróasztalom mögé, de tartottam a számat.

Az óra mászott. Tizenkettő húsz; tizenkettő harminc. Tizenkettő negyvenkor John Coffey föltápászkodott a priccséről és a cellaajtób.a állt, lazán markolva a rácsokat. Brutállal odamentünk Wharton cellájához, és benéztünk. A priccsén hevert, a mennyezetre mosolyogva. A szeme nyitva volt, de olyannak látszott, mint egy nagy üveggolyó. Egyik keze a mellén hevert, a másik ernyedten lógott le a prices mellett, a csuklója a földet érte.

– A fenébe! – mondta Brutál. – Kölyök Billyből egy óra alatt Bárány Billy! Mennyi morfintablettát tett Dean abba az italba?

– Eleget – válaszoltam. Kicsit remegett a hangom. Nem tudom, Brutál hallotta-e, de én biztosan. – Gyerünk. Dolgunk van.

– Nem akarod megvárni, hogy ez a csipkerózsi elaléljon?

– Már megtörtént, Brute. Csak túlságosan kábult, hogy becsukja a szemét.

– Hát, te vagy a főnök. – Körülnézett Harryt keresve, de ő máris ott állt. Dean mereven ült az ügyeletes asztalánál, gyorsan és erősen kevergetve a kártyát, kész csoda volt, hogy a lapok nem kaptak lángra, és minden zizzenésre balra, az irodám felé kapta a szemét. Figyelte Percyt.

– Itt az idő? – kérdezte Harry. Hosszú lóarca nagyon sápadt volt kék egyenzubbonya fölött, de határozottnak látszott.

– Igen – válaszoltam. – Ha végre akarjuk hajtani, akkor itt az idő.

Harry keresztet vetett, megcsókolta a hüvelykujját. Azután odament a sötétzárkához, kinyitotta, és a kényszerzubbonnyal tért vissza. Odaadta Brutálnak. Végigmentünk hárman a halálsoron. Coffey a cellaajtóban állt, és egyetlen szó nélkül figyelte haladásunkat. Amikor az ügyeletes asztalához értünk, Brutál eldugta a kényszerzubbonyt a háta mögé, amely épp elég széles volt, hogy könnyedén elrejthesse.

– Sok szerencsét – mondta Dean. Éppen olyan halvány volt, mint Harry, és éppen olyan elszántnak látszott.

Percy az én íróasztalom mögött ült az én székemen, és a könyv fölé görnyedt, amelyet az utóbbi napokban hurcolt magával: nem a Flottilla volt, nem is a Bika, hanem a Lelki betegek intézeti gondozása, de olyan riadt bűntudattal sandított ránk, amikor beléptünk, mintha a Szodoma és Gomorra utolsó napjai-t bújta volna.

– Mi van? – kérdezte, sietve becsukva a könyvet. – Mit akartok?

– Csak beszélni veled, Percy – válaszoltam. De ő a puszta beszélgethetnéknél sokkal többet olvasott le az arcunkról. Szempillantás alatt felugrott, és máris igyekezett – nem egészen futva, de csaknem – a raktár nyitott ajtaja felé. Azt hitte, azért jöttünk, hogy legjobb esetben cikizzük, vagy, ami még valószínűbb, jól megruházzuk.

Harry átvágott mögötte, és karba font kézzel elállta az ajtót.

– Hééé! – fordult felém Wetmore. Meg volt riadva, de igyekezett nem mutatni. – Mi ez?

– Ne is kérdezd, Percy – válaszoltam. Azt hittem, jól leszek – mindenesetre ismét normális leszek –, amint egyszer belevágunk ebbe az őrült dologba, de most láttam, hogy nem fog menni. Nem tudtam elhinni, hogy mit teszek. Olyan volt, mint egy rossz álom. Egyre azt vártam, hogy a feleségem életre rázzon és közölje velem, hogy nyögtem álmomban. – Könnyebb lesz, ha együttműködsz velünk.

– Mi az ott Howell háta mögött? – kérdezte Percy reszketeg hangon, és odafordult, hogy jobban lássa Brutált.

– Semmi – válaszolta ő. – Illetve hát... ez!

Előrántotta a kényszerzubbonyt, és meglengette csípőmagasságban, ahogy a matador rázza a köpenyét a bikaviadalon.

Percy szeme kitágult, és előrelendült. Futni akart, de Harry elkapta a karját.

– Eresszetek! – üvöltötte, és ki akarta tépni magát Harry szorításából, ami persze nem sikerülhetett, Harry majdnem ötven kilóval nyomott többet nála, ráadásul olyan izmai voltak, amelyek csak a jobbára szántással-favágással eltöltött szabadidőben szerezhetők; Percy ennek ellenére akkorát lendült, hogy félig keresztülrántotta Harryt a szoba ronda zöldes szőnyegén, amelyet mindig ki akartam cserélni. Egy pillanatig attól tartottam, talán még a fél karját is képes kiszabadítani. A pánik piszokul sok erőt ad.

– Nyugi, Percy – mondtam. – Könnyebb lenne, ha...

– Ne mondd nekem, hogy nyugi, te marha! – ordított Percy, és a vállát rángatva próbált szabadulni. – Kopjatok le rólam! Mind! Ismerek embereket! Fontos embereket! Ha nem hagyjátok abba, akkor mehettek Dél-Karolinába, mert itt még ingyenlevest se fogtok kapni!

Ismét előrelendült, combjával meglökve az asztalomat. A Lelki betegek intézeti gondozása nagyot ugrott, és kiesett belőle az ott dugdosott, jóval kisebb, füzet méretű könyvecske. Nem csoda, hogy bűntudattal nézett ránk, amikor beléptünk. Nem éppen a Szodoma és Gomorra utolsó napjai volt, hanem az a könyv, amelyet néha odaadtunk a bentlakóknak, amikor különösen kanosnak érezték magukat, és olyan jól viselkedtek, hogy megérdemelték ezt a kedvezményt. Azt hiszem, már említettem: egy kis képregény, amelyben Olivia mindenkivel csinálja, csak a kissráccal, Édes Borsóval nem.

Szomorúnak találtam, hogy Percy az irodámban ilyen hitvány pornóval szórakozik. Harry, amennyire Percy megfeszülő válla fölött láthattam, enyhén utálkozott, Brutál viszont vonított a röhögéstől, ami, legalábbis egy időre, lehűtötte Percy küzdőkedvét.

– Enyje, Pejszike! – ciccegett. – Mit fog szólni a mami? Sőt, mit fog mondani a kormányzó bácsi?

Percy rákvörösre pirult. – Fogd be a pofád! És az anyámat hagyd ki ebből!

Brutál odadobta nekem a kényszerzubbonyt, és beledugta a képét Percyébe.

– Hát persze. Most légy jó kisfiú, és nyújtsd ki a karodat.

Percy ajka reszketett, a szeme túl fényesen ragyogott. Akkor jöttem rá, hogy mindjárt elsírja magát. – Nem csinálom – mondta gyerekes, remegő hangon –, és ezt nem lehetitek velem. – Azután segítségért kezdett visítani. Harry összerándult, én úgyszintén. Ha valaha közel álltunk ahhoz, hogy hagyjuk a fenébe az egészet, hát ez volt az a pillanat. Meg is tettük volna, Brutál kivételével. Ő sohasem habozott. Odalépett Harry mellé, aki még mindig hátracsavarta Wetmore karját, és megragadta Percy fülét.

– Hagyd abba az üvöltözést – mondta. – Hacsak nem akarsz szert tenni a világ két legspécibb teásdobozára.

Percy elnémult. Állt, remegett, és bámulta az ocsmány képregény borítóján Popeyt és Olíviát a legkreatívabb helyzetben, amiről csak hallottam, de sohasem próbáltam ki. Olívia feje fölött az volt a buborékban, hogy „Óóóó, Popeye!", Popeye mellett meg, hogy „Hú-hú-hú-hú!". Még akkor se tette ki a szájából a pipát.

– Tartsd a kezed – mondta Brutál –, és elég volt a bolondozásból. Gyerünk.

– Nem csinálom – feleselt Percy. – Nem csinálom, és ti sem tehetitek ezt velem.

– Hát ebben marhára tévedsz – csóválta a fejét Brutál, azután megragadta Percy fülét, és megcsavarta, úgy, ahogy a gáztűzhely csapját szokás. Olyanét, amelyik nem akar úgy főzni, ahogy szeretnéd. Percy siralmasan fölvisított a fájdalomtól és a meglepetéstől. Sokért nem adtam volna, ha nem kell hallanom. Tudják, nemcsak fájdalom és meglepetés volt benne, hanem megértés is. Életében akkor döbbent rá először, hogy nemcsak másokkal történhetnek meg a borzalmas dolgok, olyanokkal, akiknek nincs akkora szerencséjük, hogy kormányzó legyen a nagybátyjuk. Szerettem volna odakiáltani Brutálnak, hogy hagyja abba, de természetesen nem tehettem. Már túl messzire mentünk, így csak arra emlékeztethettem magamat, hogy Percy okozott elmondhatatlan gyötrelmeket Delacroix-nak, akinek annyi volt a bűne, hogy kinevette. De ez az emlék nem volt valami megnyugtató. Talán hathatósabb lett volna, ha engem is olyan fából faragnak, mint Percyt.

– Nyújtsd ki a kezed, mézem – susogta Brutál –, vagy kapsz még egy fülest.

Harry már elengedte az ifjú Mr. Wetmore-t, aki gyerekesen hüppögve – már nem a pilláin ültek a könnyek, hanem leperegtek az arcán úgy nyújtotta ki maga elé a kezét, mint az alvajáró egy filmvígjátékban. Szempillantás alatt fölhúztam rá a kényszerzubbonyt. Alig értem a válláig, amikor Brutál elengedte Percy fülét, és megragadta a zubbony ujjáról lifegő madzagokat. Hátrarántotta a két keresztbe tett ujjat, úgy, hogy Percy karja ráfeszült a mellkasára. Eközben Harry gyorsan összekötözgette a zubbony hátán a zsinegeket. Hogy Percy megadta magát és kinyújtotta a kezét, tíz másodpercbe se került a dolog.

– Jól van, cukorfalat! – duruzsolta Brutál. Lépés, in-dulj!

De Percy nem indult. Először Brutálra bámult rémült, könnyes szemével, aztán rám. Most egy szót sem szólt a kapcsolatairól, vagy hogy Dél-Karolináig futhatunk egy tányér levesért; ezen már rég túljutott.

– Kérlek – suttogta rekedt, könnyes hangon. – Ne tegyetek be hozzá, Paul.

Ekkor megértettem, miért esett pánikba, miért harcolt olyan kétségbeesetten. Azt hitte, betesszük Vad Bili Whartonhoz: az lesz a büntetése a száraz szivacs miatt, hogy bentlakó pszichopatánk szárazon meghágja. De ettől a felismeréstől sem sajnáltam meg, csak még jobban utáltam, és még keményebb lett bennem az elhatározás. Hiszen ugyanarra tartott képesnek bennünket, amit ő csinált volna fordított helyzetben.

– Nem Wharton – válaszoltam. – A sötétzárka, Percy. Három-négy órát elleszel egyedül a sötétben, és közben gondolkozhatsz rajta, mit műveltél Dellel. Valószínűleg túl késő már megtanulnod, milyen az úgynevezett emberi viselkedés – Brute legalábbis így gondolja –, de azért derűlátó vagyok. Na mozgás.

Elindult, olyasmit motyogva az orra alatt, hogy meg fogjuk bánni, nagyon megbánjuk, majd meglátjuk, de egészében megkönnyebbültnek és magabiztosabbnak látszott.

Amikor végigtereltük a folyosón, Dean a hamvas ártatlanság olyan kerekre nyílt szemű pillantását vetette ránk, hogy elnevetem magam, ha a dolog nem annyira komoly. Láttam embereket, akik ennél különbül játszottak az erdei falvak gazdaköri előadásain.

– Nem viszitek egy kicsit túlzásba a tréfálkozást? – kérdezte Dean.

– Te fogd be a pofád, ha jót akarsz magadnak! – morrant rá Brutál. Ezeket a szerepeket ebédnél találtuk ki, és úgy is hangzottak, előregyártott szövegnek, de ha Percy elég rémült és zavarodott, akkor végszükség esetén megmentheti Dean Stanton állását. Én ebben nem hittem, de hát minden lehetséges. Ha bármikor kételkedtem benne, akkor, vagy azóta, elég volt rágondolnom John Coffeyra és Delacroix egerére.

Végigrohantunk a halálsoron a bukdácsoló Percyvel, aki zihált, hogy lassítsunk, mert hasra fog esni, ha nem megyünk lassabban. Wharton a priccsén hevert, de túlságosan siettünk ahhoz, hogy lássam, ébren van-e vagy alszik. John Coffey a cellaajtóból figyelt. – Rossz ember vagy, megérdemled, hogy arra a sötét helyre kerülj – mondta, bár nem hiszem, hogy Percy hallotta volna.

Mire a sötétzárkába értünk, Percy vörösre sírta a fejét, a szeme forgott, becézett fürtjei a homlokába lógtak. Harry az egyik kezével a pisztolyát, a másikkal imádott hikori fejkocogtatóját húzta ki az övéből. – Visszakapod, ne izgulj! – mondta, és egy pillanatra mintha zavarba esett volna.

– Bár én mondhatnám el ugyanezt az állásodról – vágta rá Percy. – Valamennyiőtök állásáról! Nem tehetitek ezt velem! Nem tehetitek!

Nyilván ebben a stílusban akarta folytatni még egy darabig, de nem volt időnk meghallgatni a szentbeszédét. A zsebemben volt egy tekercs ragasztószalag, a mai gyorstapaszok őse. Percy meglátta, és hátrálni kezdett. Brutál elkapta hátulról és átkarolta, amíg én ráhúztam a szájára a szalagot, és körbetekertem a fejét, csak a biztonság kedvéért. Majd néhány fürtöcskével kevesebbje lesz, és a szája is csúnyán kicserepesedik, amikor leszedjük róla a szalagot, de ez már végképp nem érdekelt. Elegem volt Percy Wetmore-ból.

Elhátrált tőlem. Ott állt a szoba közepén, a dróthálós lámpa alatt, kényszerzubbonyban, remegő orrcimpákkal szedte a levegőt, és fojtott mmmm! mmmm! hangokat eregetett a szalag alól. Mindent összevéve éppen olyan őrültnek látszott, mint bármelyik fogoly, akit valaha ebbe a szobába zártak.

– Minél hamarabb megnyugszol, annál hamarabb kerülsz ki innen – mondtam. – Próbálj erre gondolni, Percy.

– Ha magányosnak érzed magad, gondolj Olíviára – tanácsolta Harry. – „Hú-hú-hú-hú"!

Ezután kimentünk. Becsuktam az ajtót, Brutál pedig bezárta. Dean kicsivel arrébb ácsorgott a halálsoron, éppen Coffey cellája előtt, és már bedugta a felső zárba a vezérkulcsot. Összenéztünk, senki sem szólt semmit. Nem volt rá szükség. Beindítottuk a gépezetet; már csak abban reménykedhettünk, hogy végigfutja a pályáját anélkül, hogy valahol leugrana a sínekről.

– Még mindig akarsz autózni, John? – kérdezte Brutál.

– Igen, uram – válaszolta Coffey. – Akarok.

– Jól van – mondta Dean. Elfordította a kulcsot az első zárban, kihúzta, bedugta a másodikba.

– Muszáj láncot tenni rád, John? – kérdeztem.

Coffey fontolóra vette a dolgot. – Lehet, ha akarnak – mondta végül. – De nem muszáj.

Bólintottam Brutálnak, és ő kinyitotta a cellaajtót. Majd Harryhez fordultam, aki nagyjából a cellából kilépő Coffeyra célzott Percy 45-ös pisztolyával.

– Azt add oda Deannek – mondtam.

Úgy hunyorgott, mintha pillanatnyi szundikálásából riasztottam volna fel. Látta, hogy még mindig a kezében van Percy pisztolyabotja, és odaadta őket Deannek. Coffey mindeközben úgy tornyosult a folyosón, hogy tar feje majdnem súrolta a bedrótozott mennyezeti lámpát. Maga előtt lógatott kezével, megroskadt vállával, hordómellével most még annál is jobban emlékeztetett egy fogságba ejtett, hatalmas medvére, mint mikor először láttam.

– Zárd be Percy mütyűrjeit a naposasztalba, amíg visszajövünk – mondtam.

Ha visszajövünk – tódította Harry. –

Azt fogom tenni – válaszolta Dean, elengedve a füle mellett Harry megjegyzését.

– Ha valaki fölbukkan – valószínűleg senki sem jön erre, de ha mégis –, mit mondasz?

– Hogy Coffey kiborult éjfél felé – válaszolta Dean, olyan buzgón, mint egyetemista a szigorlaton. – Rá kellett adnunk a kényszerzubbonyt, és betettük a sötétzárkába. Ha valaki valamilyen zajt hall, arra fog gondolni, hogy ő az – bökött az állával John Coffey felé.

– És mi? – kérdezte Brutál.

– Paul odaát van az adminisztrációban, kikeresi Del dossziéját, és átnézi a tanúk névsorát válaszolta Dean. – Ez most különösen fontos, mivel a kivégzés ilyen pocsék volt. Azt mondta, valószínűleg szolgálat végéig ott lesz. Te, Harry és Percy átmentetek mosni a mosodába.

Mert ezt így szoktuk mondani. A mosoda raktárában néha kockáztak, máskor triktrakoztak, pókereztek vagy huszonegyeztek éjszakánként, de akármi volt is, az őrök, akik részt vettek benne, azt mondták, hogy mosnak. Rendszerint került egy kis zugpálinka is ezeken az összejöveteleken, és alkalmanként körbejárt egy füves cigaretta is. így van ez minden börtönben, amióta föltalálták a börtönöket. Aki mocskos emberek között él, óhatatlanul bemocskolódik. Mindenesetre nem várható, hogy a körmünkre nézzenek. A „ruhamosást" nagy diszkrécióval kezelték a Cold Mountainban.

– Tökéletes! – mondtam. Megfordítottam Coffeyt és elindítottam. – Ha minden összeomlik, akkor te semmiről sem tudtál.

– Könnyű ezt mondani, de...

Ebben a pillanatban egy csontos kar csapódott ki Wharton cellájának rácsai közül, és megragadta Coffey bicepszének tömbjét. Elakadt a lélegzetünk. Whartonnak meg kellett volna szűnnie a világ számára, ájultan kellett volna hevernie, ehelyett ott állt, ide-oda ingadozott, mint egy megsorozott bokszoló, és hülyén vigyorgott.

Coffey figyelemreméltóan reagált. Nem húzódott el, de neki is elakadt a lélegzete, úgy szívta a foga között a levegőt, mint mikor az ember hozzáér valami hideghez és kellemetlenhez. Szeme kitágult, egy pillanatra úgy festett, mintha ő és ez a szellemi sötétség sohasem találkoztak volna – és pláne sohasem keltek és sohasem háltak volna egymással. Olyan ébernek – jelen lévőnek – látszott, mint amikor azt kívánta, menjek be a cellájába, hogy megérinthessen; ahogy Coffey-nyelven mondják, hogy segíthessen. Akkor is így nézett ki, amikor a kezébe fogta az egeret. Most, harmadik alkalommal az arca világítani kezdett, mintha váratlanul egy fényszórót gyújtottak volna ki a fejében. De más is volt, mint a korábbi alkalmakkor: hidegebb, és első alkalommal kellett arra gondolnom, mitévők leszünk, ha Coffey ámokfutásba kezd hirtelen. Van fegyverünk, rálőhetünk, de hogy tényleg leterítjük-e, az már más kérdés.

Hasonló gondolatok látszottak Brutál arcán is, Wharton viszont csak folytatta, lógó ajkú, gyagyás vigyorával: – Hát te hová mész? – kérdezte. Valahogy úgy jött ki belőle, hogy háte háméc?

Coffey mozdulatlanul állt, először Whartonra nézett, azután Wharton kezére, majd vissza Wharton képébe. Nem tudtam megfejteni az arckifejezését. Úgy értem, láttam benne az értelmet, de nem tudtam, mire gondol. Wharton miatt egyáltalán nem aggódtam. Semmire sem fog emlékezni később; olyan volt, mint egy piás, aki még talpon áll, de már kiütötte magát.

– Te rossz ember vagy – suttogta Coffey, és nem tudtam volna megmondani, mit hallok a hangjában: fájdalmat, haragot vagy félelmet? Talán mindhármat. Coffey megint a karját markoló kézre pillantott, így nézhet az ember egy bogarat, amely csúnyán megcsípheti.

– Abbion, nigger – mondta Wharton zavarosan, kihívó vigyorral. – Ollan rossz, hogy nincsen párom.

És ekkor én bizonyosan tudtam, hogy valami szörnyűség fog történni, valami, ami megváltoztatja e hajnali óra tervezett menetrendjét, olyan tökéletesen, mint ahogy a hatalmas földrengés változtatja meg a folyó irányát, így lesz, és sem én, sem a többiek nem változtathatnak rajta.

Ekkor Brutál odanyúlt, leemelte Wharton kezét Coffey karjáról, és bennem megszűnt ez az érzés. Mintha egy veszélyes áramkört szakítottak volna meg. Már mondtam, hogy amíg az E blokkban dolgoztam, a kormányzó telefonja sohasem szólalt meg. Ez igaz, de úgy képzelem, ha egyszer is megszólalt volna, ugyanaz a megkönnyebbülés fogott volna el, mint akkor, amikor Brutál lesöpörte Wharton kezét a mellettem toronyló nagy ember karjáról. Coffey szeme azonnal megzavarosodott; mintha lekapcsolták volna a fényszórót a fejében.

– Feküdj le, Billy – mondta Brutál. – Pihenj. – Ez az én szerepem volt, de tekintettel a körülményekre, nem bántam, hogy Brutál ellopja.

– Lehet, hogy lefekszek – bólintott Wharton. Hátralépett, megbillent, majdnem feldőlt, az utolsó pillanatban nyerte vissza az egyensúlyát. – Hű, apám. Az egész szoba forog körülöttem. Mintha berúgtam von.

Visszahátrált a priccséig, és közben egyfolytában Coffeyt bámulta vizenyős szemével. – A niggereknek külön villanyosszékbe kék ülni – vélekedett. Azután a térdhajlata nekiütközött a priccsnek, és elzuhant. A feje még oda se ért a párnához, de már horkolt. Mélykék árnyak ültek a szeme alá, és a nyelve hegye kilógott.

– Krisztusom, hogy volt képes fölkelni ennyire begyógyszerezve? – suttogta Dean.

– Nem számít, most már ki van ütve – mondtam. – Ha ismét magához térne, adj neki még egy tablettát, egy pohár vízben feloldva. De ne legyen egynél több. Nem akarjuk megölni.

– A magad nevében beszélj – morajlott Brutál, és megvető pillantással mérte végig Whartont. – Mindenesetre ezzel a szerrel nem lehet megölni a majmot. Még hízik is tőle.

– Rossz ember – mondta Coffey, de ez alkalommal halkabban, mintha nem volna egészen biztos benne, hogy miről beszél, vagy mit jelentenek a szavak.

– Ez igaz – helyeselt Brutál. – Nagyon gonosz. De most már nem gond, mert nem kell vele tangózni. – Újra elindultunk, mi négyen Coffey körül, ahogy az imádók veszik körbe halványukat, amely valamilyen bukdácsoló fél-életre kelt. – Mondj meg nekem valamit, John. Tudod, hogy mire készülünk?

– Segíteni – vágta rá. – Azt hiszem... egy hölgynek... segítünk? – Reményteljes aggodalommal nézett Brutálra.

Ő bólintott. – Így van. De honnan tudod? Honnan tudod?

John Coffey alaposan megfontolta a. kérdést, azután megrázta a fejét. – Nem tudom válaszolta. – Hogy megmondjam az igazat, főnök, én semmiről sem tudok sokat. Soha.

Ezzel aztán be kellett érnünk.


6

Tisztában voltam vele, hogy az a kis ajtó az irodám és a raktárba vezető lépcső között nem olyan embereknek készült, mint John Coffey, de a kettő közötti aránytalanságra csak akkor jöttem rá, amikor ott állt előtte, és elgondolkodva nézte.

Harry nevetett, maga John azonban láthatólag semmi humorosat sem talált abban, hogy egy nagy ember áll egy kis ajtó előtt. Természetesen nem is találhatott; még akkor se, ha jó néhány fokkal világosabb agyú lett volna. Ő élete nagy részében ekkora ember volt, és ez az ajtó csak valamivel volt kisebb a legtöbb társánál.

Leült, úgy nyomakodott keresztül rajta, ismét föltápászkodott, és lement a lépcsőn, ahol Brutál várta. Ott megállt, ránézett az üres szobán át az emelvényre, ahol az Öreg Füstös várakozott, olyan némán – és kísértetiesen –, mint egy trón egy halott király kastélyában. A fémsapka hetykén lógott a háttámla egyik oszlopáról, nem annyira királyi koronára emlékeztetett, mint inkább bohócsipkára, amit valami udvari bolond visel vagy rázogat, hogy előkelő közönsége annál jobban mulasson tréfáin. A szék árnyéka pókszerűen elnyúlt, fenyegetőleg mászott föl az egyik falra. És igen, mintha még mindig érződött volna az égett hús szaga a levegőben. Halványan ugyan, de azért több volt képzelődésnél.

Harry nyomakodott át az ajtón, azután én. Nem tetszett az a fagyott, meredt szemű nézés, ahogy John bámulta az Öreg Füstöst. Még kevésbé az, amit akkor láttam a karján, amikor közelebb mentem hozzá: a libabőrt.

– Gyerünk, nagyfiú – mondtam. Megfogtam a csuklóját, és megpróbáltam az alagúti lépcsőre nyíló ajtó felé húzni. Először nem indult el, és ezzel az erővel akár egy szikladarabot is próbálhattam volna puszta kézzel áttolni a szobán.

– Gyerünk, John, mennünk kell, különben a négylovas hintó ismét úri tökké változik – mondta Harry, és megint kuncogott idegességében. Megfogta John másik karját és megrántotta, de Coffey nem mozdult. Ekkor mondott valamit halk, álmatag hangon. Nem hozzám szólt, egyikünkhöz sem, mégsem felejtettem el, amit mondott:

– Még itt vannak. A darabjaik még itt vannak. Hallom a sikításukat.

Harry ideges kuncogása elhalt, csak egy mosoly maradt belőle, amely úgy lógott a száján, mint elferdült redőny egy üres ház ablakán. Brutál szinte rémült pillantást vetett rám, és arrébb húzódott John Coffeytól. Alig öt perc alatt másodszor éreztem, hogy a vállalkozás a kudarc szélére ért. Ez alkalommal én léptem közbe; amikor kicsivel később ismét katasztrófa fenyegetett, Harry következett. Higgyék el, akkor éjszaka mindhárman kitettünk magunkért.

Odasiklottam John és a szék közé, lábujjhegyre ágaskodtam, hogy eltakarjam a szeme elől, aztán kétszer hangosan csettintettem az ujjaimmal a szeme előtt.

– Gyerünk! – parancsoltam. – Indulj! Azt mondtad, nincs szükség rá, hogy megbilincseljünk, akkor most bizonyítsd be, hogy így is van! Gyerünk, nagyfiú! Mozgás, John Coffey! Arra! Az ajtó felé!

Kitisztult a tekintete. – Igenis, főnök. – És Istennek hála, megindult.

– Az ajtót nézd, John Coffey, csakis az ajtót, semmi mást.

– Igenis, főnök. – Engedelmesen az ajtóra meredt.

– Brutál – mondtam, és odamutattam. Brutál a kulcskarikáját rázva sietett előre.

John az alagút ajtaját bámulta, én őt, de a szemem sarkából láttam, hogy Harry idegesen sandít a székre, mintha még soha életében nem látta volna.

A darabjaik még itt vannak... Hallom a sikításukat.

Ha ez igaz, akkor Eduard Delacroix-nak kellett a leghosszabban és a leghangosabban sikoltoznia, én pedig boldog voltam, hogy nem kell azt hallanom, amit John Coffeynak.

Brutál kinyitotta az ajtót. Coffey vezetésével lementünk a lépcsőn. Odalent borúsan nézett végig az alagúton, az alacsony téglamennyezeten. Görcsöt fog kapni a háta, mire a másik végére érünk, hacsak...

Előgurítottam a kocsit. A lepedőt, amelyet Delre terítettünk, elvitték (és valószínűleg el is égették), látni lehetett a fekete bőrpárnákat. Szállj föl – mondtam Johnnak. Tétován nézett rám, én pedig bátorítóan bólintottam. – Neked könnyebb lesz így, nekünk pedig nem lesz nehezebb.

– Jó, Edgecombe főnök. – Leült, azután lefeküdt, aggodalmasan pillogva barna szemével. Olcsó börtönpapucsba bújtatott lába csaknem a földig lógott. Brutál közéjük állt, és végigtolta John Coffeyt a nyálkás folyosón, mint annyi más embert azelőtt. Az egyetlen különbség az volt, hogy a mostani utas még lélegzett. Úgy a felénél – az országút alatt lehettünk, hallhattuk volna az autók fojtott zúgását, ha egy is jár arra abban az órában – John elmosolyodott. – Nahát, de vicces! – mondta. Az jutott eszembe, hogy legközelebb nem fogja annak érezni. Egyáltalán semmit sem fog érezni vagy gondolni a legközelebbi kocsikázáskor. Vagy mégis? A darabjaik még itt vannak, mondta; hallotta a sikításukat.

Baktattam a többiek mögött, ahol senki sem láthatott, és dideregtem.

– Remélem, nem feledkeztél meg Aladdinról, Edgecombe főnök – mondta Brutál, ahogy elértük az alagút túlsó végét.

– Ne aggódj – válaszoltam. Aladdin ugyanúgy nézett ki, mint a többi kulcs, amelyeket akkoriban cipeltem – és jó sok volt nálam, nyomtak vagy két kilót –, de ez volt valamennyi mesterkulcs mesterkulcsa, az, amelyik minden zárat nyitott. Akkortájt mind az öt blokk parancsnokának volt egy ilyen Aladdin-kulcsa. A többi őr is kikölcsönözhette, de egyedül a parancsnoknak nem kellett érte aláírnia.

Rácsos vasajtó volt az alagút túloldalán. Engem mindig ódon kastélyokat ábrázoló képekre emlékeztetett; tudják, azokból a régi időkből, amikor a lovagok még merészek voltak, és a lovagiasság virágzott. Csak éppen Cold Mountain messze esik Camelottól. A kapu mögött lépcső vezetett föl egy szerény, pincegádorra emlékeztető ajtóhoz, amelyre az volt írva, hogy TILOS AZ ÁTJÁRÁS meg ÁLLAMI TULAJDON, odakint pedig az, hogy VEZETÉK FESZÜLTSÉG ALATT.

Kinyitottam az ajtót, Harry pedig kitárta. Fölmentünk, John Coffey ismét az élen, megroskadt vállakkal, lehorgasztott fejjel. Odafönt Harry megkerülte Coffeyt (nem minden nehézség nélkül, noha ő volt a legkisebb hármunk közül), és kinyitotta a pinceajtót. Súlyos darab volt. Harry meg tudta mozdítani, de nem bírta fölemelni.

– Tessék, főnök – mondta John. Ismét előrenyomakodott – közben a fél csípőjével a falnak passzírozta Harryt –, és egy kézzel fölemelte az ajtót, mintha festett kartonból lett volna, nem pedig acéllemezből.

Arcunkat megcsapta az éjszakai hideg; a hegygerinc felől már fújt az a szél, amely nagyjából március-áprilisig ki fog tartani. Halott levelek forogtak a szélörvényben, John Coffey elkapott egyet a szabad kezével. Sohasem felejtem el, hogyan nézett rá, mint gyűrögette szép, széles orra alatt, hogy érezze az illatát.

– Gyerünk – szólalt meg Brutál. – Indulás előre.

Kimásztunk. John leeresztette az ajtót, Brutál pedig bezárta. Nem ehhez az ajtóhoz kellett az Aladdin-kulcs, hanem hogy kinyithassuk a pincelejárót körülvevő oszlopokra feszített drótkerítés kapuját.

– Szorítsd a kezed az oldaladhoz, amikor itt keresztülmész, nagyfiú – morogta Harry. – Ne érj a vezetékhez, ha nem akarsz csúnya égési sérüléseket.

Aztán egyszer csak odakint voltunk, és kis csoportba verődve megálltunk az útpadkán (azt hiszem, úgy néztünk ki, mint három domb egy hegy körül), és fölbámultunk a Cold Mountain fegyintézet falaira, fényeire, őrtornyaira. Még a toronyban álló őr elmosódó árnyékát is láttam, amint a kezét huholja, de csak egy pillanatig; az útra néző toronyablakok aprók. Mégis, nagyon nagy csöndben kellett lennünk. És ha most jön erre egy kocsi, akkor komolyan benne leszünk a pácban.

– Gyerünk! – suttogtam. – Mutasd az utat, Harry.

Libasorban indultunk északnak az országút mentén, az élen Harry, utána John Coffey, majd Brutál, végül én. Fölhágtunk az első dombra, és leereszkedtünk a túloldalán, ahonnan a börtön nem volt már egyéb, mint egy ragyogó fénykoszorú a fák orma fölött. Harry csak ment tovább.

– Hol álltál meg? – suttogta fehér párafelhőt fújva Brutál. – Baltimore-ban?

– Itt van nem messze – válaszolta idegesen és bosszankodva Harry. – Ne koptasd a szádat, Brutus.

De Coffey, amennyire láttam rajta, boldogan gyalogolt volna hajnalig, aztán meg talán egészen alkonyaiig. Mindent megnézett, és összerezzent – de nem ijedten, hanem örömmel –, amikor egy bagoly huhogni kezdett. Az jutott eszembe, hogy félt a sötétben, idekint meg egyáltalán nem. Simogatta az éjszakát, úgy simult hozzá érzékeivel, ahogy a férfi arca törleszkedik a nő mellének dombjaihoz és völgyeihez.

– Itt befordulunk – motyogta Harry.

Kis mellékút – keskeny, földes, közepén füves – ágazott le jobb felé. Befordultunk, és gyalogoltunk újabb hatszáz métert. Brutál ismét morogni kezdett, amikor Harry megállt, átment az út bal oldalára, és elkezdte szedegetni a fenyőgallyakat. John és Brutal is munkához láttak, és mielőtt utolérhettem volna őket, már le is takarították egy öreg Farmall kisteher horpatag orrát, amelynek dróttal borított fényszórói úgy bámultak rám, mint a bogár szeme. – Tudod, annyira elővigyázatos akartam lenni, amennyire lehetséges – korholta Harry Brutált fojtott hangon. – Lehet, hogy neked ez jó vicc, Brutus Howell, de én nagyon vallásos családból származom, és olyan rohadtul szent unokatestvéreim vannak, hogy hozzájuk képest a keresztyének is oroszlánok, és ha rajtakapnak, miközben ilyet játszom...!

– Jó, na! – mondta Brutál. – Csak ugrattalak.

– Én is – válaszolta mereven Harry. – Most már csak induljon be ez a tetves taliga...

Még mindig motyogva megkerülte a motorházat, Brutál pedig rám kacsintott. Ami Coffeyt illeti, az ő számára megszűntünk létezni. Hátraejtett fejjel itta az égi csillagseregek látványát.

– Majd én utazom vele hátul, ha akarod ajánlotta Brutál. Mögöttünk megnyikkant a Farmall indítója – úgy hangzott, mintha egy vén kutya igyekezne lábra állni egy hideg téli reggelen –, azután a motor életre kelt. Harry gázt adott neki, majd szaggatottan köhécselő alapjáratba kapcsolta. – Semmi szükség mindkettőnkre.

– Ülj csak előre – mondtam. – Majd visszafelé utazz vele. Ha ugyan nem a saját rabomobilunk hoz majd vissza.

– Ne beszélj így – mondta őszinte idegességgel. Mintha most először döbbent volna rá, mekkora baj lehet belőle, ha rajtacsípnek bennünket. – Krisztusom, Paul!

– Mozgás – mondtam. – A fülkébe.

Engedelmeskedett. Én addig rángattam John Coffey karját, amíg végre rám nézett, azután körbevezettem a teherautó deszkaperemű platójához. Harry ponyvát terített a tartóbordákra, ami még jól jöhet, ha személy- vagy teherautók jönnek szembe. A nyitott hátsó résszel azonban nem tudott mit kezdeni.

– Zsupsz föl, nagyfiú! – mondtam.

– Most fogunk autózni?

– Most.

– Jó. – Elmosolyodott. Szelíd és kedves volt az a mosoly, talán azért, mert nem bonyolította agyon a túl sok gondolat. Fölszállt, én követtem, végigmentem a platón, rávágtam a fülke tetejére. Harry egyesbe tette a sebességváltót, és a kisteher reszketve és imbolyogva kigördült a kis bozótosból, amely elrejtette.

John Coffey terpeszben állt a plató közepén, arccal ismét az ég felé, szélesen mosolyogva, rá se hederítve a gallyakra, amelyek végigverték, míg Harry ki nem kanyarodott a műútra. – Nézze, főnök! – kiáltotta halk, elragadtatott hangon, fölmutatva a fekete égre. – Ott a Cassie, a hölgy a hintaszékben!

Igaza volt; én is láttam a csillagmezőt az elmaradó fák lombkoronái között. De én nem a Cassiopeiára gondoltam, amikor Coffey a hintaszékes hölgyről beszélt, hanem Melinda Mooresra.

– Látom, John – mondtam, és megrángattam a karját. – De most már talán leülhetnél, nem?

Leült, nekitámaszkodott a fülkének, ám egy pillanatra sem vette le a szemét az éjszakai égről. Arca maga volt a gondolat nélküli boldogság. A Farmall simára kopott kerekeinek minden fordulatával egyre jobban elmaradt mögöttünk a halálsor, és ekkor, egy időre legalábbis, elálltak John Coffey látszólag örökké pergő könnyei.


7

Hal Moores háza huszonöt mérföldre volt Chimney Ridge-ben, de Harry Terwilliger lassú, csikorgó tanyasi teherautójával több mint egy órán át tartott az út. Kísérteties utazás volt, és noha most úgy tűnik, minden pillanata beleégett az emlékezetembe – minden kanyar, minden hepe, minden hupa, a félelmetes pillanatok (kettő volt), amikor teherautók jöttek velünk szembe –, mégse hiszem, hogy akár megközelítően is le tudnám írni, milyen volt ott hátul ülni John Coffey mellett, indián mód ócska pokrócokba bugyolálva, amelyeket az előrelátó Harry odakészített.

Mindenekelőtt ott volt benne az elveszettség, az a mélyről jövő, félelmetes kín, amit a gyerek érez, mikor rájön, hogy eltévedt valahol, minden útjelzés ismeretlen, többé nem tudja, hogy találhat haza. Kint voltam az éjszakában egy fogollyal, de nem akármilyen fogollyal, hanem olyannal, akit bűnösnek találtak és halálra ítéltek két kislány meggyilkolása miatt. Hogy én ártatlannak hiszem, az mit sem számít, ha elcsípnek minket; börtönbe kerülünk, valószínűleg még Dean Stanton is. Egy élet munkáját és hitét dobtam el egy rosszul elsült kivégzés miatt, és mert hittem benne, hogy a mellettem ülő, túl nagyra nőtt melák talán meggyógyíthatja egy asszony operáihatatlan agydaganatát. De ahogy most a csillagokat bámuló Johnt figyeltem, borzadva állapítottam meg, hogy már nem hiszek benne, ha ugyan valaha is hittem; húgyúti fertőzésem távolinak és lényegtelennek tűnt, mint minden gyötrelem, ha egyszer elmúlik (anyámtól hallottam egyszer, hogy ha egy nő csakugyan emlékezne rá, mennyire fájt világra hozni az első gyerekét, sohase szülne másodszor). Ami Mr. Jinglest illeti, nem lehetséges, vagy akár valószínű, hogy tévesen ítéltük meg, milyen súlyos sebeket ejtett rajta Percy? Vagy hogy John – akinek, semmi kétség, csakugyan volt egyfajta hipnotikus ereje – elbolondított bennünket, hogy azt higgyük, olyasmit látunk, amit igazából nem is láttunk? Aztán itt van Hal Moores. Azon a napon, amikor megleptem az irodájában, egy gyenge, sírós öregemberre nyitottam rá. De nem hinném, hogy ez az igazi énje. Azt hiszem, a valódi Moores igazgató az az ember, aki eltörte egyszer egy rátámadó rab csuklóját; aki cinikus pontossággal mutatott rá, hogy Delacroix tojásait mindenképpen megsütjük, nem számít, ki áll elöl a kivégzőosztagban. Tényleg úgy gondoltam, hogy Hal Moores majd szelíden félreáll, és hagyja, hogy egy elítélt gyerekgyilkost bevigyünk a házába, és hogy az rátegye a kezét a feleségére?

Kétségeim egyre sokasodtak, amint tovahaladtunk. Egyszerűen nem értettem, miért csináltam ezt, miért beszéltem rá a többieket, hogy jöjjenek velem erre az őrült útra, nem hittem, hogy megúszhatjuk: annyi esélyünk van rá, mint kutyának a mennyországra, ahogy az öregek mondogatják. Mégse próbáltam lefújni, pedig megtehettem volna, hiszen addig nincs veszve minden, amíg be nem állítunk Moores házába. Valami – azt hiszem, talán csak a mellettem ülő óriásból áradó lelkesedés – visszatartott attól, hogy dörömböljek a fülke tetején, és odakiáltsak Harrynek, forduljon meg, menjünk vissza a börtönbe, amíg még van időnk.

Ezeken rágódtam, miközben lekanyarodtunk a főútról, áttértünk a megyei ötös útra, arról pedig a Chimney Ridge-ire. Úgy tizenöt percre rá észrevettem, hogy egy tető rajzolódik a csillagok hátterére, és tudtam, hogy megérkeztünk.

Harry kettesbe kapcsolt, hogy lassítson (azt hiszem, egész úton csak egyszer kapcsolt a legmagasabb fokozatra). A motor rángatott, az egész jármű remegett, mintha az is megijedt volna attól, ami ránk vár.

Harry fölkanyarodott Mooresék kavicsos bekötőútjára, és beállította a dünnyögő teherautót az igazgató finom, fekete Buickja mögé. Előttünk, kicsit jobbra, tipp-topp ház állt, ha jól tudom, Cape Cod-i stílusban építve. Lehet, hogy ez a stílus nem illik éppen ide, a mi államunkba, de ezzel a házzal más volt a helyzet. Feljött a hold, valamivel szélesebben vigyorogva ezen az éjszakán, és a fényénél láthattuk, hogy a mindig olyan gondosan rendben tartott udvar most elhanyagolt. Főképp az avar volt rengeteg, mert senki sem gereblyézte el. Normális körülmények között ezt Melly szokta csinálni, de idén ősszel Melly nem gereblyézett semmiféle avart, és nem valószínű, hogy még egyszer meglátja a lombhullást. Ez volt az igazság, és bolond voltam, ha azt képzeltem, hogy ez az üres szemű idióta változtathat rajta.

De talán még nem késő. Most mindjárt felállok, ledobom a vállamról a takarót, csak oda kell hajolnom, megkopogtatom a sofőrülés felőli ablakot, és szólok Harrynek, hogy tűnjünk innen, mielőtt...

John Coffey megragadta alkaromat sonkányi öklével, és olyan könnyedén húzott vissza, mint én egy kisdedet. – Nézze, főnök – mutatott előre. – Valaki fent van.

Követtem ujja irányát, és éreztem, amint összeszorul – nem a gyomrom, hanem a szívem. Az egyik hátsó ablakban apró fény világított. Valószínűleg ez lesz az, ahol Melinda van mostanában, nappal és éjszaka; ugyanúgy nem tudott már lépcsőt mászni, mint ahogy a leveleket se tudta összegereblyézni, amelyeket lesodort a legutolsó vihar.

Persze meghallották a teherautót. Harry Terwilliger istenverte Farmalljának motorja bömbölt, a kipufogócső, amelyet nem fékeztek olyan férfiatlan léhaságok, mint a hangtompító, teljes hosszában szellentett. Bár a fene tudja, Mooresék amúgy sem sokat alhatnak mostanában éjszakánként.

Fény gyulladt, valamivel közelebb a ház elejéhez (a konyhában), azután a nappali mennyezetén, majd az előszobában, végül a tornácon. Úgy figyeltem ezeket a közeledő fényeket, ahogy a betonfalnak támaszkodó ember szívja utolsó cigarettáját, miközben figyeli a zárt sorban masírozó kivégzőosztagot. De csak akkor döbbentem rá, hogy túl késő, amikor elhallgatott a Farmall motorjának egyenetlen krákogása, majd nyikordult az ajtó, és megroppant a kavics, mert Harry és Brutál kiszálltak.

John fölállt, magával húzott engem is. A halvány fényben eleven és lelkes volt az arca. Miért ne? Emlékszem, ezt gondoltam. Miért ne látszana lelkesnek? Hiszen bolond.

Brutál és Harry szorosan egymás mellett álltak a teherautó végében, mint gyerekek a viharban, és láttam, hogy mindketten szakasztott olyan ijedtnek, zavartnak és bizonytalannak látszanak, mint amilyennek én éreztem rnagam. Ettől még rosszabb lett minden.

John leszállt. Ez neki inkább lépés volt, mint ugrás. Követtem, merev lábbal, nyomorúságosán. Hasra vágódtam volna a kavicsokon, ha el nem kap.

– Ez hiba volt – suttogta Brutál sziszegő hangon. A szeme nagyon nagy volt és nagyon rémült. – Szentséges ég, Paul, hát mit képzeltünk mi?

– Most már késő – válaszoltam. Megböktem Coffey csípőjét, ő pedig engedelmesen odaállt Harry mellé. Azután megragadtam Brutál könyökét, mintha randevúznánk, és elindultunk a tornác felé, amelynek a végében a lámpa égett. – Hadd beszéljek én. Megértetted?

– Ja – biccentett. – Pillanatnyilag ez az egyetlen, amit értek.

Hátranéztem a vállam fölött. – Harry, maradj a teherautónál, amíg szólok. Nem akarom, hogy Moores meglássa, amíg nem végzek. – Csak hát sohasem fogok végezni. Ezt már most tudtam.

Brutállal épp a legalsó lépcsőfoknál tartottunk, amikor az ajtó kivágódott, olyan erősen, hogy a rézkopogtató nekicsörrent az alatta levő fémlapnak. Ott állt Hal Moores kék pizsamanadrágban, atlétatrikóban, acélszürke haja csomókban és tüskékben állt az égnek. Olyan ember volt, aki pályafutása során sok ezer ellenséget szerzett magának, és ezt tudta is. Jobb kezében nem egészen a föld felé fordítva azt az abnormálisán hosszú csövű pisztolyt tartotta, amely egyébként a kandalló fölött lógott. Olyasféle fegyver volt, mint a Ned Buntline Special, a nagyapjától maradt az igazgatóra, és fel volt húzva a kakasa (láttam, és még jobban összeszorult a gyomrom).

– Ki a fene jár itt hajnali fél háromkor? – kérdezte. Semmiféle riadalom nem volt a hangjában, és – legalábbis egy időre – a remegés is kiállt a kezéből. Fegyvert tartó ökle szilárd volt, mint a kő. – Válaszoljon, vagy... – a pisztoly csöve emelkedni kezdett.

– Ne, igazgató úr! – emelte föl a kezét Brutál a fegyveres férfi irányába. Még sohasem hallottam, hogy ilyen hangon beszélt volna; mintha a Moores kezéből kiállt reszketés utat talált volna Brutus Howell torkába. – Mi vagyunk! Paul meg én, és... mi vagyunk!

Föllépett az első lépcsőfokra, így a tornáclámpa fénye egyenesen az arcába hullott. Csatlakoztam hozzá. Hal Moores egyikünkről a másikunkra nézett, és dühös határozottsága értetlenkedéssé változott. – Mit csináltok ti itt? – kérdezte. – Nem csak az, hogy ilyen zöld hajnalban, de ti szolgálatban is vagytok. Tudom, hogy igen, mert a szolgálati beosztás ott van felrajzszögezve a falra az irodámban. Tehát mi a fene... ó, Jézusom, az nem egy elítélt ott? Vagy lázadás? – Átnézett kettőnk között, tekintete megkeményedett. – Ki van még annál a teherautónál?

Hadd beszéljek én. Ezt mondtam Brutálnak, de most, amikor eljött a beszéd ideje, még a számat sem tudtam kinyitni. Aznap délután munkába menet gondosan elterveztem, mit fogok mondani, amikor itt leszünk, és úgy gondoltam, nem is hangzik olyan őrültségnek.

Nem volt normális – ebben az ügyben semmi sem volt az –, de talán elég közel állt a normálishoz, hogy bejuthassunk az ajtón, és kapjunk egy lehetőséget. John kapjon egy lehetőséget. De most minden gondosan kiválasztott szó elveszett a zúgó zavarodottságban. Gondolatok és képek – Del ég, az egér haldokik, Tütü ugrándozik az Öreg Füstös ölében, és kiabál, hogy pulykapecsenye lett belőle –, mindez ott keringett a fejemben, akár a homok a portölcsérben. Hiszem, hogy a világban létezik a jó, amelyet így vagy úgy áraszt magából a szerető Isten. De hiszek egy másik erőben is, amely éppen olyan valós, mint az Isten, akihez egész életemben imádkoztam, és tudatosan azon munkálkodik, hogy minden tisztességes elhatározást romba döntsön. Nem a Sátán, én nem hiszem, hogy a Sátán lenne (bár hiszem, ő is valóságos), hanem a diszharmónia démona, valami vásott és ostoba dolog, amely vígan kuncog, ha egy öregember felgyújtja magát, pedig csak pipára akart gyújtani, vagy amikor az imádott kisbaba a szájába veszi az első karácsonyi ajándékát, és megfullad tőle. Sok évem volt, Cold Mountaintól Georgia Pinesig, hogy elgondolkodjam ezen, és hiszem, hogy ez az erő működött közöttünk aznap hajnalban, mindenhol ott kavargott, mint a köd, és igyekezett távol tartani John Coffeyt Melinda Moorestól.

– Igazgató... Hal... én... – Semmi értelmes nem jutott eszembe.

Oda se figyelt, ismét fölemelte a pisztolyt, közém és Brutál közé célzott. Véreres szeme kitágult. És ekkor megjelent Harry Terwilliger, akit többé-kevésbé a mi fiunk cibált oda, széles, ostoba, kedves mosollyal.

– Coffey! – hördült föl Moores. – John Coffey! – Elakadt a lélegzete, azután vékony, de erős hangon azt rikoltotta: – Állj! Állj meg, ott, ahol vagy, különben lövök!

– Hal! – szólalt meg valahonnan a háta mögül egy vékony, reszketeg női hang. – Mit csinálsz odakint? Kivel beszélsz, te hülye faszszopó?

Moores egy pillanatra odanézett, dúlt, kétségbeesett arccal. Csak egy pillanatra, amint mondtam, de az is elegendő lett volna, hogy kikapjam a markából a hosszú csövű pisztolyt. De nem bírtam fölemelni a kezemet. Lehet, hogy súlyok voltak rákötve. A fejem meg, úgy látszik, tele volt statikus zajjal, mint a rádió, amely elektromos viharban próbálja venni az adást. Nem emlékszem másra, csak hogy féltem, és valami tompa szégyenkezést éreztem Hal miatt.

Harry és John Coffey elérték a lépcső alsó fokát. Moores visszafordult, ismét fölemelte a pisztolyt. Később azt mondta, igen, az volt a szándéka, hogy lelövi Coffeyt; gyanította, hogy mindnyájunkat foglyul ejtettek, és akik az egészet kitervelték, azok ott lapítanak a sötétben a teherautónál. Nem értette, miért hoztak el bennünket a házához, de a bosszú látszott a legvalószínűbbnek.

Mielőtt lőhetett volna, Harry Terwilliger odalépett Coffey elé, saját testével takarva el a feketét. Nem Coffey húzta oda; Harry magától csinálta.

– Ne, igazgató úr! – mondta. – Minden rendben! Senkinél nincs fegyver, senki sem akarja bántani, azért vagyunk itt, hogy segítsünk!

– Segítsenek? – Moores összehúzta kuszáit, bozontos szemöldökét. A tekintete lángolt. Nem tudtam levenni a szemem a Buntline kakasáról. – Miben? Kicsoda?

Mintha ez lenne a válasz, ismét felcsapott az öregasszony hangja, zsémbesen, félreérthetetlenül, kárhozottan: – Gyere, keverd meg a bögrémet, te kurafi! Hozd azokat a seggfej haverjaidat is! Mindegyiknek jut egy forduló!

A lelkem mélyéig megrendülten néztem Brutálra. Azt tudtam, hogy Melinda káromkodik – hogy a daganat valahogy ráveszi a káromkodásra –, de ez több volt káromkodásnál. Sokkal több.

– Mit akartok itt? – kérdezte ismét Moores. Feleségének rozsdás károgása rengeteg határozottságot kivett a hangjából. – Nem értem. Ha ez börtönlázadás, vagy...

John félrerakta Harryt – csak úgy fölkapta és arrébb tette –, azután fölment a lépcsőn. Megállt Brutál és közöttem, olyan hatalmasan, hogy majdnem belelökött bennünket kétoldalt Melly magyalbokraiba. Moores szemgolyói fölfelé fordultak, úgy követve Coffeyt, mint mikor valaki egy magas fa lombkoronájának csúcsát akarja nézni, és bennem hirtelen helyrezökkent a világ. Eltűnt a diszharmónia démona, amely úgy összekutyulta a gondolataimat, mint hatalmas ujjak a homokot vagy a rizst. Azt hiszem, azt is megértettem, miért Harry volt képes cselekedni, amikor Brutál és én csak ácsorogtunk reménytelenül és tétován a főnökünk előtt. Harry ott volt Johnnal... és azzal az akármilyen szellemmel, a démoni másik ellenlábasával, amely Coffeyban lakozott azon az éjszakán. Amikor John odalépett Moores igazgató elé, az a másik szellem valami fehér, így gondolok rá, hogy fehér – átvette az irányítást. A másik sem távozott, de láttam, hogy visszavonul, akár egy árnyék a hirtelen erős fényben.

– Segíteni akarok – szólalt meg John Coffey. Moores ámuló szemmel, tátott szájjal nézett föl rá. Nem hiszem, hogy észrevette volna, hogy Coffey kivette a kezéből és odanyújtotta nekem a Buntline Specialt. Óvatosan leeresztettem a kakast. Később, amikor megvizsgáltam a tárat, láttam, hogy üres. Néha eltűnődöm rajta, hogy Hal vajon tudta-e. Közben John tovább dünnyögött: – Azért jöttem, hogy segítsek. Csak segíteni akarok. Ez minden, amit szeretnék.

– Hal! – csattant föl a hang a hálószobában. Mintha erőre kapott volna, de rémült is volt, mintha az a dolog, amely annyira megzavart és kifordított minket magunkból, most őbelé hátrált volna. – Kergesd el őket, akárkik is! Nincs szükségünk vigécekre az éjszaka közepén! Nem kell Electrolux! Se porszívó! Se francia bugyogó, trutymóval a közepén! Rúgd ki őket! Mondd meg nekik, hogy basszák meg a legyet egy guruló k... k... – Valami eltört a vizeskancsó lehetett –, azután zokogás hallatszott.

– Csak segíteni akarok – mondta John Coffey olyan halkan, hogy az alig volt több suttogásnál. Nem zavarta az asszony zokogása, sem ocsmány szavai. – Csak segíteni akarok, főnök, ez minden.

– Nem tudsz – válaszolta Moores. – Senki sem tud. – Ezt a hangot már hallottam, és egy másodperc múlva rájöttem, hogy éppen így beszélhettem én is, amikor bementem Coffey cellájába azon az éjszakán, amikor meggyógyította húgyúti fertőzésemet. Hipnotizálta. Törődj a magad dolgával, én is azt teszem, mondtam Delacroix-nak... csak éppen Coffey törődött az én dolgommal, mint most Hal Mooreséval.

– Szerintünk tud – mondta Brutál. – Nem kockáztattuk volna az állásunkat meg a sittre vágást csak azért, hogy idejöjjünk, majd visszamenjünk, és meg se próbáljuk.

Bár három perce még kész lettem volna rá. Brutál is.

John Coffey kivette a játék irányítását a kezünkből. Odament a bejárathoz, el Moores mellett, aki fölemelte egyik erőtlen kezét, hogy megállítsa (nekiütközött Coffey csípőjének, majd lehullott; biztos vagyok benne, hogy a nagy ember még csak meg sem érezte); átbaktatott az előszobán, a nappali, a mögötte levő konyha és a leghátsó hálószoba felé, ahol ismét fölvisított az az éles, felismerhetetlen hang: – Maradj csak ott! Akárki vagy, maradj csak odakint! Nem vagyok felöltözve, a csöcsöm kilóg, a pinám szellőzködik!

John rá se hederített, csak ment tovább egykedvűen, kezét lóbálva, csillogó, kerek barna koponyáját leszegve, hogy egyetlen csillárt se verjen le. Egy pillanat múlva mi is követtük, legelöl én, Brutál és Hal egymás mellett, leghátul Harry. Azt az egyet tökéletesen megértettem, hogy az irányítás a mi kezünkből átcsúszott Johnéba.


8

Az az asszony a hátsó hálószobában, aki az ágytámlának dőlve felbandzsított a zavaros látóterébe belépő óriásra, egyáltalán nem hasonlított arra a Melly Mooresra, akit húsz éve ismertem, de még arra sem, akit nem sokkal Delacroix kivégzése előtt látogattunk meg Janice-szel. Az az asszony, aki felpolcolva feküdt abban az ágyban, úgy nézett ki, mint egy boszorkánynak öltözött beteg gyerek. Hamuszínű bőre gyűrött tésztaként lógott; a jobb szeme körül összehúzódott, mintha kacsintani próbálna. A szája jobb sarka lefittyedt, egyik öreg, sárga szemfoga rálógott májfoltos alsó ajkára. A haja gyér, vad felhőként gomolygott a koponyáján. A szoba szaglott azoktól az anyagoktól, amelyek fölött testünk illedelmesen uralkodik, ha minden rendben van. Az ágy melletti éjjeliedény félig tele volt valami ocsmány, sárgás ragaccsal. Későn érkeztünk, gondoltam elborzadva. Csak néhány napon múlott; akkor még felismerhető volt: beteg, de önmaga. Azóta az a dolog a fejében rémítő sebességgel szilárdította meg pozícióját. Nem hittem, hogy most már akár John Coffey is segíteni tudna rajta.

Félős iszonyattal nézett a belépő Coffeyra, mintha valami odabent fölismerte volna a doktort, aki végre rá fog találni, és kitépi... ahogy sót szórnak a piócára, hogy elengedje áldozatát. Értsenek meg jól: nem azt mondom, hogy Melly Moores megszállott volt, azzal is tisztában vagyok, hogy abban a feldúlt állapotban minden érzékelésem csak hozzávetőleges lehetett akkor éjjel. Ugyanakkor sohasem zártam ki mindenestül a démoni megszállottság lehetőségét. Annyit mondhatok, volt valami Melinda szemében, ami félelemnek tűnt. Ennyire, azt hiszem, megbízhatnak bennem; olyan érzelem ez, amelyet túl sokszor láttam ahhoz, hogy eltévesszem.

Akármi volt is az, gyorsan eltűnt, és vidám, eszelős kíváncsiság jelent meg a helyén. Az a szörnyű száj valami mosolyfélébe gyűrődött.

– Ó, mekkora! – kiáltotta, mint egy kislány, aki éppen most lábadozik egy súlyos torokgyulladásból. Fölemelte az ágytakaróról a két kezét – amely éppen olyan szivacsos fehér volt, mint az arca –, és tapsolt. – Told le a gatyádat! Hallottam már a niggerfaszról, de még soha életemben nem láttam olyat!

Moores halkan, kétségbeesetten felnyögött a hátam mögött.

John Coffey oda se hederített. Némán állt még egy pillanatig, mintha távolabbról akarná látni Melindát, aztán odament az ágyhoz, amelyet csupán egy éjjeli lámpa világított meg, ragyogó fénykört vetve a hálóing csipkés nyakáig fölhúzott fehér ágytakaróra. Az ágy mögötti árnyékban megpillantottam a nappaliból áthozott sezlont. Az odavetett kötött takaró, amelyet Melly saját kezűleg készített boldogabb napokban, félig lelógott a földre. Itt aludt Hal – vagy legalábbis szundikált –, amikor befutottunk.

John közeledésére Melinda arca harmadszor is megváltozott. Hirtelen megpillantottam azt a Mellyt, akinek gyengédsége olyan sokat jelentett nekem az évek során, Janice-nek pedig még többet, miután a gyerekek kirepültek a fészekből, és ő ott maradt haszontalanul, magányosan és szomorúan. Most is érdeklődve nézett, de ez az érdeklődés normális és tudatos volt.

– Ki vagy? – kérdezte tiszta, épeszű hangon. – És miért van olyan sok sebhely a kezeden és a karodon? Ki bántott ilyen kegyetlenül?

– Már alig emlékszem, asszonyság – válaszolta John Coffey szerényen, és leült az ágyra.

Melinda elmosolyodott, amennyire tudott. Szája jobb oldalán a vicsor megrándult, de nem változott. Megérintett egy fehér heget, amely szablyaként ívelt Coffey bal kézfején.

– Micsoda áldás! Ugye tudod, miért?

– Úgy gondolom, ha az ember nem tudja, ki bántotta, üldözte, jobban aluszik éjszaka – válaszolta John Coffey csaknem déli kiejtésével.

Melly nevetett. A hang ezüstösen tiszta volt ebben a büdös betegszobában. Hal most már mellettem állt, kapkodva lélegzett, de nem próbált beavatkozni. Amikor Melly fölnevetett, kapkodó lélegzete bennszakadt egy pillanatra, egyik nagy keze megszorította a vállamat, olyan keményen, hogy ottmaradt a nyoma másnap láttam –, de akkor alig éreztem.

– Mi a neved? – kérdezte Melinda.

– John Coffey, asszonyság.

– Coffey, mint az ital?

– Igen, asszonyság, csak másképpen írják.

Melly félig ülve, félig fekve hevert párnáin, és nézte. Coffey ott ült mellette, és visszanézett rá. A lámpa fénye úgy hullott rájuk, mintha színpadon szerepelnének: a hatalmas, fekete ember börtönoverallban és a kicsiny, haldokló fehér asszony. Elbűvölten ragyogó szemmel bámult Johnra.

– Asszonyság?

– Tessék, John Coffey! – A csöndesen lehelt szavak alig értek el hozzánk a bűzös levegőn át. Karomban, lábamban és a hátamon görcsösen megfeszültek az izmok. Valahonnan messziről éreztem, hogy az igazgató a karomat szorítja, a szemem sarkából láttam, hogy Harry és Brutál egymásnak vetik a vállukat, mint a kisgyerekek, akik eltévedtek az éjszakában. Valami készülődött. Valami nagy dolog. Mindnyájan éreztük a magunk módján.

John Coffey közelebb hajolt az asszonyhoz. Az ágy rugói megnyikordultak, az ágynemű susogott, a hold hideg mosollyal kukucskált be a hálószobaablak felső tábláján. Coffey véreres szeme végigkutatta a felemelt, űzött arcot.

– Látom – mondta. Nem Melindának, legalábbis nem hiszem, inkább magának. – Látom, és tudok segíteni. Tartsa... erősen tartsa...

Még közelebb húzódott. Nagy arca egy pillanatra megállapodott, alig öt centiméternyire a betegétől. Egyik kezét szétnyitott ujjakkal kitartotta oldalra, mintha azt mondaná valaminek, hogy várjon... várjon csak... azután még jobban előredőlt. Széles, sima szája hozzáért az asszonyéhoz, kényszerítette, hogy Melly szétnyissa az ajkát. Rebbenésnyi időre láttam Melly szemét Coffey mellett, valami olyan kifejezés volt benne, amit leginkább meglepetésnek nevezhetnék. Azután John tar feje megmozdult, és eltakarta Mellyt.

Halk, fütyülő hang hallatszott, ahogy Coffey magába szívta az asszony tüdejéből a levegőt, így maradtak egy-két másodpercig, azután megmozdult alattunk a padló, majd megmozdult az egész ház. Nem képzelődtem; mindnyájan éreztük, mindnyájan emlékeztünk rá később. Hullámzó dübörgés hallatszott, valami puffant, mintha a nappaliban felborult volna valami nehéz tárgy; később kiderült, hogy az állóóra volt. Hal Moores meg akarta csináltatni, de soha többé nem járt többet tizenöt percnél egyvégtében.

Közelebb reccsent, majd csörrent valami, és betört az üvegtábla, amelyen a hold bámult befelé. A hét tenger egyikét hasító teaszállító klippert ábrázoló kép leesett a szögről és a padlóra zuhant, az üveglap cserepekre hullott.

Valami forróságot éreztem, és láttam, hogy füst száll föl a beteget borító fehér takaró alól. Fekete folt tűnt fel a rángatózó dudor mellett, amely Melinda jobb lába volt. Mintha álomban mozognék, kifejtettem magam Moores szorításából, odaléptem az éjjeliszekrényhez. Volt ott egy pohár víz, körülötte három-négy fiola gyógyszer, amelyek lepotyogtak a rázkódástól. Fölkaptam a vizet, és leöntöttem a füstöt. Sziszegés hallatszott.

John Coffey továbbra is azon a mély, bensőséges módon csókolta a beteget, belélegezve és kilélegezve, egyik kezét még mindig kinyújtotta, a másikkal az ágyra támaszkodott, az tartotta hatalmas súlyát. Ez a kéz, széttárt ujjaival olyannak tűnt, mint egy barna tengeri csillag.

Hirtelen ívbe feszült az asszony gerince. Egyik keze a levegőbe csapott, ujjai görcsösen markolásztak. Lába dobolt az ágyon. Akkor valami visított. Megint csak nem én képzelődtem; a többiek is hallották. Brutál szerint olyan volt, mint mikor egy farkas vagy kojot a csapdába lép. Én sas vijjogásának hallottam; csendes reggeleken hallani néha, amikor az ereszkedő madár mereven széttárt szárnyakkal köröz a ködös nyiladékok felett.

Kint olyan erővel fújt a szél, hogy másodszor is megrázta a házat, ami elég különös volt, tudják, mert addig egyáltalán nem volt említésre méltó légmozgás.

John Coffey elhúzódott az asszonytól, és láttam, hogy Melly arca kisimult. Szájának jobb sarka nem fittyent le többé. A szeme visszanyerte szokott formáját, és tíz évvel fiatalabbnak látszott. John egy-két pillanatig elragadtatva bámulta, azután köhögni kezdett. Elfordította a fejét, hogy ne az asszony arcába köhögjön, elvesztette az egyensúlyát (ami nem nehéz egy ekkora embernek, ha fél fenékkel ül az ágyon), lezuhant a padlóra, harmadszor is megrengetve a házat. A térdére érkezett, a fejét leszegte, és úgy köhögött, mint aki a tüdőbaj végső stádiumában tart.

Most jönnek a bogarak, gondoltam. Kiköhögi őket, méghozzá jó sokat!

De nem így történt. Tovább köhögött, mély, öklendező ugatással, levegőt venni is alig volt ideje a rohamok között. Sötét, csokoládészín bőre elszürkült. Brutál riadtan odalépett hozzá, fél térdre ereszkedett mellette, és egyik karját rátette Coffey széles, görcsösen rángatózó hátára. Mintha Brutál mozdulata megtörte volna a varázst, Moores odaugrott a felesége ágyához, és leült Coffey helyére. Szinte észre se vette a köhögő, fuldokló óriást. Noha Coffey a lábánál térdelt, Moores csak a feleségét látta, aki meglepetten nézett vissza rá. Olyan látványt nyújtott, mint egy mocskos tükör, amelyet hirtelen tisztára töröltek.

– John! – ordította Brutál. – Köpd ki! Köpd ki, ahogy korábban csináltad!

John tovább ugatott, fojtottan, fuldokolva. A szeme megnedvesedett, nem a könnyektől, hanem az erőlködéstől. Finom nyálpermet fröcsögött a szájából, de semmi más nem jött ki belőle.

Brutál néhányszor megveregette a hátát, azután rám nézett.

– Megfullad! Akármit szívott is ki, az most megfojtja!

Előrelendültem, de mielőtt két lépést tehettem volna, John térden elcsúszott előlem a szoba sarkába, még mindig dübörgő köhögéssel, megküzdve minden lélegzetért. Homlokát nekitámasztotta a vörös vadrózsákkal befuttatott kertfalat ábrázoló tapétának, és félelmetes, fuldokló hangokat hallatott, mintha a gégéjét akarná kiöklendezni. Ha valami, hát ez majd előhozza a bogarakat, emlékszem, ezt gondoltam, de bogaraknak nem volt semmi jele. Mindegy, úgy látszott, kicsit enyhült a roham.

– Jól vagyok, főnök – mondta, még mindig a vadrózsákra hajtott fejjel, csukott szemmel. Sejtelmem sincs, honnan tudhatta, hogy ott vagyok, de tudta. – Komolyan. A hölgyet nézze.

Kétkedve bámultam rá, azután az ágy felé fordultam. Hal a felesége homlokát simogatta, és én valami megdöbbentő dolgot láttam a keze fölött: Melly hajának egy része – nem túl sok, de egy kis része – visszafeketedett.

– Mi történt? – kérdezte. Miközben figyeltem, a szín is kezdett visszatérni az arcába. Mintha ellopott volna néhány rózsát a tapétáról. – Hogy kerültem ide? Nem az indianolai kórházban voltunk? Valami orvos meg akarta röntgenezni a fejemet, és képeket akart csinálni az agyamról.

– Ssss – csitította Hal. – Ssss, drágám, most már nem fontos.

– De nem értem! – csaknem jajgatott. Megálltunk egy út menti parkolóban... vettél nekem öt centért egy csokor virágot... azután... itt vagyok. Sötét van! Vacsoráztál, Hal? Miért vagyok a vendégszobában? Megcsinálták a röntgent? – Szeme úgy siklott át Harryn, hogy észre se vette – gondolom, ez a sokk miatt volt –, és megállapodott rajtam. – Paul! Megvolt a röntgen?

– Igen – válaszoltam. – Tiszta volt.

– Nem találtak daganatot?

– Nem – vágtam rá. – Azt mondták, hogy a fejfájások most már valószínűleg meg fognak szűnni.

Hal könnyekben tört ki az asszony mellett.

Melly előrehajolt, és megcsókolta a halántékát. Azután oldalra pillantott. – Ki ez a néger férfi? Miért van a sarokban?

Megfordultam, és láttam, hogy John igyekszik talpra állni. Brutál segítségével sikerült is feltápászkodnia, de továbbra is a fal felé fordult, akár egy gyerek, aki rosszul viselkedett. Még mindig görcsösen köhögött, de most már halkabban.

– John! – szóltam oda. – Fordulj meg, nagyfiú, és nézd a hölgyet.

Lassan megfordult. Az arca még mindig hamuszínű volt, és tíz évvel öregebbnek látszott, mint egy valaha nagy erejű ember, aki végül elveszti a tüdőbajjal vívott hosszú háborút. Szemét lesütötte börtönpapucsára, és úgy nézett ki, mint aki nagyon szeretne egy kalapot, hogy gyűrögethesse.

– Ki vagy te? – kérdezte ismét az asszony. – Mi a neved?

– John Coffey, asszonyság – mondta ő, mire Melly azonnal rávágta: – De nem úgy írják, mint a kávét.

Hal összerezzent. Melinda megérezte, és bátorítóan megveregette férje kezét, de nem vette le a szemét a fekete emberről.

– Álmodtam rólad – mondta halk, csodálkozó hangon. – Azt álmodtam, hogy a sötétben vándorolsz, akárcsak én. Találkoztunk.

John Coffey nem szólt semmit.

– Találkoztunk a sötétben – ismételte Melly. – Állj föl, Hal, nem tudok tőled fölkelni.

Moores fölállt, és hitetlenkedve nézte, amint az asszony félrehajtja a takarót. – Melly, te nem tudsz...

– Ne bolondozz – intette le Melinda, és letette a talpát az ágy mellé. – Már hogyne tudnék. – Lesimította a hálóingét, nyújtózott, azután fölállt.

– Istenem – suttogta Hal. – Édes jó istenem az égben, nézzétek!

Az asszony odament John Coffeyhoz. Brutál ámuló arccal állt félre az útjából. Melly az első lépésnél húzta az egyik lábát, csupán annyira, hogy a második lépésnél óvatosabban tette le a jobb lábát, majd ez is elmúlt. Eszembe jutott, amikor Brutál odaadta a színes gurigát Delacroix-nak: – Gurítsd el, látni akarom, hogy fut. – Mr. Jingles pedig sántított egy kicsit, azután a következő éjszaka, amikor Del elindult a halálsoron, már jól volt.

Melly átkarolta Johnt és megölelte. Coffey csak állt egy pillanatig, hagyta, hogy ölelgesse, azután fölemelte a kezét, és mérheteten gyengédséggel megsimogatta az asszony feje búbját. Az arca még mindig szürke volt. Arra gondoltam, hogy úgy néz ki, mint aki halálos beteg.

Melinda hátralépett, és fölnézett. – Köszönöm.

– Szívesen, asszonyság.

Melly visszament a férjéhez. Hal magához ölelte.

– Paul! – szólalt meg Harry. Elém tartotta a karját, és rábökött az órája számlapjára. Erősen három felé járt az idő. Fél öt felé kezd világosodni. Ha addig vissza akarjuk vinni Coffeyt Cold Mountainba, akkor hamarosan indulnunk kell. Márpedig én vissza akartam vinni. Részben természetesen azért, mert minél tovább elmaradunk, annál nagyobb az esélyünk a lebukásra. De azért is akartam Johnt a helyén tudni, hogy, ha kell, törvényesen orvost hívathassak hozzá. Ahogy így elnéztem, szükség lehet rá.

Mooresék egymást átölelve ültek az ágy szélén. Arra gondoltam, áthívom Halt a nappaliba néhány szóra, de beláttam, hogy csinálhatok én akármit, nem mozdul onnan, ahol van. Majd ha feljön a nap, talán le tudja venni a szemét a feleségéről – legalább néhány másodpercre –, de most nem.

– Hal – szólaltam meg. – Most már mennünk kell.

Bólintott, de nem nézett rám. A felesége arcának pírját, a felesége ajkának természetes ívét, a felesége hajának új, fekete csíkjait bámulta.

Megveregettem a vállát, olyan erősen, hogy legalább egy pillanatra odanézzen.

– Hal, mi sohasem jártunk itt.

– Mi...?

– Mi sohasem jártunk itt – ismételtem. Később majd megbeszéljük, most csak ennyit kell tudnod. Nem jártunk itt.

– Igen, rendben... – Nagy erőfeszítéssel kényszerítette magát, hogy egy pillanatra rám figyeljen. – Kihoztátok. Vissza is tudjátok vinni?

– Azt hiszem. Talán. De mennünk kell.

– Honnan tudtátok, hogy képes erre? – Azután megrázta a fejét, mint aki rájött, hogy ez nem a megfelelő idő. – Paul... köszönöm.

– Ne nekem köszönd – válaszoltam. – Johnnak.

Hal ránézett John Coffeyra, majd kezet nyújtott neki – éppen úgy, ahogy én, azon a napon, amikor Harry és Percy bekísérték a blokkba. – Köszönöm. Nagyon köszönöm.

John a kinyújtott kézre nézett. Brutál nem túl finoman oldalba bökte. Erre összerezzent, azután megfogta a kezet és megrázta. Föl, le, középre. Elengedte. – Szívesen – mondta rekedten. Éppen olyan volt a hangja, mint Mellynek, amikor összecsapta a kezét és felszólította, hogy tolja le a gatyáját. – Szívesen, mondta annak az embernek, aki egyszer majd ugyanezzel a kezével veszi föl a tollat, és írja alá John Coffey kivégzési parancsát.

Harry ismét megkocogtatta órája számlapját, ezúttal sokkal erélyesebben.

– Brute? – szólaltam meg. – Kész vagy?

– Nini, Brutus! – mondta Melinda vidáman, mintha most venné észre. – Örülök, hogy látom. Nem innának az urak egy teát? És te, Hal? Főzhetek. – Ismét fölállt. – Beteg voltam, de most már jól érzem magam. Évek óta nem voltam ilyen jól!

– Köszönjük, Moores nagysád, de mennünk kell – mondta Brutál. – Johnnak ágyban a helye. – Elmosolyodott, mint aki tréfál, de ugyanolyan aggodalommal nézte Coffeyt, mint én.

– Hát, ha tényleg nem...

– Tényleg nem, asszonyom. Gyere, John Coffey. – Megrángatta John karját, és John elindult.

– Egy pillanatra! – Melinda lerázta magáról Hal kezét, és egy lány fürgeségével szaladt oda Johnhoz. Átkarolta és ismét megölelte. Azután a tarkójához nyúlt, és egy apró szemű láncot húzott elő az inge alól. A láncon ezüstmedál lógott. Odanyújtotta Johnnak, aki értetlenül bámult rá.

– Ez itt Szent Kristóf – magyarázta az asszony. – Azt akarom, hogy az öné legyen, Mr. Coffey, hogy viselje. Vigyázni fog önre. Kérem, fogadja el. A kedvemért.

John zavartan nézett rám, én pedig Halre pillantottam, aki először széttárta a kezét, azután bólintott.

– Fogadd csak el, John – mondtam. – Ajándék.

John átvette, bikanyaka köré kanyarította a láncot, az érmet becsúsztatta az inge alá. Most már teljesen abbahagyta a köhögést, de szerintem szürkébbnek és betegebbnek látszott, mint valaha.

– Köszönöm, asszonyság – mondta.

– Nem – válaszolta Melly. – Én köszönöm. Köszönöm, John Coffey.


9

Visszafelé én ültem a fülkében Harryvel, aminek fenemód örültem. A fűtés nem működött, de legalább nem a szabad ég alatt voltam. Tíz mérföldet tettünk meg, amikor Harry észrevett egy kis tisztást, és lekanyarodott a kisteherrel.

– Mi az? – kérdeztem. – A csapágy? – Mert akár az is lehetett; a hang után ítélve a Farmall motorjának minden alkatrésze, áttétele az összeomlás vagy a kipurcanás szélén állott.

– Dehogy – rázta meg fejét bocsánatkérően. – Csak könnyítenem kell magamon. Mindjárt elcsurran a répám.

Kiderült, hogy mindnyájan így vagyunk vele, Johnt leszámítva. Amikor Brutál megkérdezte, nem akar-e leszállni és velünk együtt megöntözni a bokrokat, csak rázta a fejét, és föl se nézett. Háttal a fülkének támaszkodva ült, vállán egy katonai takaróval. Az arcát nem láttam, de hallhattam a lélegzését: száraz és reszelős volt, ahogy a szél zizegteti a szalmát. Nem tetszett.

Odamentem egy fűzfacsoporthoz, kigombolkoztam és elengedtem magam. Még elég közel voltam a húgyúti fertőzéshez, hogy a szervezetem ne felejtsen, ezért boldog voltam, hogy képes vagyok ordítás nélkül vizelni. Ott álltam, ürítettem, és fölnéztem a holdra; jóformán észre se vettem, hogy Brutál ott áll mellettem, és ugyanazt csinálja, amíg halkan meg nem szólalt: – Sohasem kerül az Öreg Füstös ölébe.

Körülnéztem, meghökkenve és kicsit ijedten a hangjából áradó halk bizonyosságtól. – Hogy érted?

– Úgy, hogy valamiért lenyelte azt az anyagot, ahelyett hogy kiköpte volna, mint korábban. Egy hétig is eltarthat, amilyen félelmetesen nagy és erős, de lefogadom, hogy gyorsabb lesz. Majd mikor inspekciózunk, egyszer csak ott találjuk a priccsén, holtan, mint egy követ.

Azt hittem, végeztem, de erre végigfutott a hátamon egy kicsit a hideg, és még pár csepp csurrant ki. Miközben a sliccemet gomboltam, arra gondoltam, hogy amit Brutál mondott, az teljesen logikus. Mindent összevéve reméltem, hogy igaza lesz. John Coffey, ha jól okoskodtam a Detterick ikrekről, egyáltalán nem szolgált rá a halálra, de ha mégis meg kell halnia, nem akarom, hogy az én kezemtől haljon meg. Nem tudom, képes lennék-e ráemelni a kezem, ha mégis úgy fordulna a dolog.

– Gyerünk! – suttogta Harry a sötétből. – Késő van. Végezzünk.

Miközben visszafelé mentünk a kisteherhez, rádöbbentem, hogy egy szál egyedül hagytuk Johnt, ami Percy Wetmore-szintű hülyeség. Arra gondoltam, talán el is ment; mihelyt látta, hogy senki se őrzi, kiköpte a bogarakat, és megpucolt az indián territóriumok felé, mint Huck Finn és Jim a Nagy Folyón. Csak a takarót fogjuk ott találni, amelyet a válla köré kanyarított.

De ott volt, még mindig a fülke falának dőlve, homlokát a térdére fektetve. Fölnézett közeledésünk neszére, és igyekezett ránk mosolyogni. A mosoly ott lógott beesett arcán egy pillanatig, azután lecsúszott róla.

– Hogy vagy, Nagy John? – kérdezte Brutál, miközben fölmászott a kocsi hátuljába, és magára terítette a saját takaróját.

– Jól, főnök – mondta John szórakozottan. – Jól.

Brutál megveregette a térdét. – Hamarosan visszaérünk. És akkor tudod, mi következik? Szerzek neked egy nagy bögre forró kávét. Cukor és tejszín is lesz benne.

Az biztos, gondoltam, miközben átkerültem az utasülés felőli oldalra, és fölmásztam a fülkébe. Hacsak el nem kapnak és le nem sittelnek előbb.

De hát ezzel azóta számoltam, hogy Percyt bevágtuk a sötétzárkába, és nem aggasztott eléggé ahhoz, hogy ébren tartson. Elbólintottam, és a Golgotáról álmodtam. Nyugat felől mennydörgött, borókabogyóéra emlékeztető szagot éreztem. Brutál, Harry, Dean és én ott álltunk tunikában és bádogsisakban, mint egy Cecil B. DeMille-film szereplői. Talán centúriók voltunk. Három kereszt is állt ott, a két szélsőn Percy Wetmore és Eduard Delacroix, középen John Coffey. Lenéztem a kezemre és láttam, hogy egy véres kalapács van benne.

Le kell vennünk onnan, Paul! – kiáltotta Brutál. – Le kell vennünk!

Csak hát nem tudtuk, mert elvitték a létrát. Éppen mondtam volna Brutálnak, amikor a teherautó különösen goromba zökkenése fölébresztett. Visszaértünk oda, ahol Harry elrejtette a kistehert egy, az idők kezdetéig visszahátrált másik napon.

Kiszálltunk és hátrakerültünk. Brutál simán leugrott, de John Coffey térde megbicsaklott, és majdnem leesett. Mindhárman elkaptuk, de alighogy sikerült megtámasztanunk, újabb köhögőroham vett erőt rajta, a legkomiszabb valamennyi közül. Hétrét görnyedt, és az öklét a szájához préselve, tompán köhögött.

Amikor enyhült a roham, ismét letakartuk a teherautó elejét fenyőágakkal, és visszagyalogoltunk oda, ahonnan jöttünk. Ennek a szürreális eltávozásnak a legrosszabb része – legalábbis számomra – az a kétszáz méter volt, amit az útpadkán loholva tettünk meg dél felé. Keleten (legalábbis úgy rémlett) már láttam az első halvány fényeket az ég alján, és biztosan éreztem, hogy valami korán kelő paraszt, aki tököt felszedni vagy a jamgyökér utolját felásni jött, okvetlenül meg fog látni bennünket. És ha nem lát meg, akkor majd mikor éppen nyitnám az Aladdinnal az alagútba vezető csapóajtó körüli szögesdrót kalitka bejáratát, egyszer csak elordítja magát valaki (képzeletemben olyan hangja volt, mint Curtis Andersonnak): Állj, kezeket föl! Aztán két tucat karabélyt markoló őr ugrik elő az erdőből, és kis kalandunknak vége.

Amikor tényleg odaértünk, a szívem olyan erősen vert, hogy minden érverésre apró fehér foltok villantak föl a szemem előtt. Kezemet hidegnek, érzéketlennek és távolinak éreztem, és borzasztó hosszú időnek tűnt, amíg bedugtam a kulcsot a zárba.

– Krisztusom, fényszórók! – nyögött föl Harry.

Fölnéztem, és ragyogó fénysávokat pillantottam meg az úton. Majdnem elejtettem a kulcskarikát: az utolsó pillanatban kényszerítettem magam, hogy elkapjam.

– Add ide! – mondta Brutál. – Majd én kinyitom.

– Nem, már rendben – válaszoltam. A kulcs végre becsusszant a zárba és elfordult. Egy pillanattal később bent voltunk. A csapóajtó mögé húzódva figyeltük, amint a Napsugár pékség kocsija elzötyög a börtön mellett. Hallottam magam mellett John Coffey hörgő zihálását. Mint mikor a motorból kezd kifogyni a benzin. Kimenet játszva fölemelte nekünk a csapóajtót, most azonban még csak meg sem próbáltuk megkérni rá; szó sem lehetett róla. Brutállal fölemeltük az ajtót, Harry pedig levezette Johnt a lépcsőkön. Brutállal követtük őket, olyan gyorsan, ahogy tudtuk, azután leeresztettük magunk mögött a csapóajtót, és ismét bezártuk.

– Jézusom, azt hiszem – kezdte volna Brutál, de gorombán oldalba könyököltem.

– Ki ne mondd! – förmedtem rá. – Még csak ne is gondolj rá, amíg biztonságban nem lesz a cellájában.

– És akkor még ott van Percy – mondta Harry. Színtelenül kongó fahangunk lett a tégla alagútban. – Az estének nincs vége, amíg vele nem végeztünk.

Mint kiderült, az este valóban távol állt attól, hogy vége legyen.

A vége következik.


Európa Könyvkiadó Budapest, 1997

Fordította Bihari György

Stephen King: The Green Mile. Night Journey

A Signet Book

Copyright © Stephen King, 1996

All rights reserved. Published by agreement with the author and the author's agents,

Ralph M. Vicinanza, Ltd.

Hungarian translation © Bihari György, 1997

Európa Könyvkiadó, Budapest

Felelős kiadó Osztovits Levente igazgató

Szedte a Typostúdió Kkt.

Nyomta a Kaposvári Nyomda Kft.

Felelős vezető Miké Ferenc ügyvezető igazgató

A nyomdai rendelés törzsszáma: 170074

Készült Kaposvárott, 1997-ben

Felelős szerkesztő Szabó Olimpia

A fedélterv Nagy Péter munkája

Műszaki szerkesztő Sz. Bodnár Éva

Műszaki vezető Névery Tibor

Készült 5,67 (A/5) ív terjedelemben

V. ISBN 963 07 6163 7

Ö. ISBN 963 07 6145 9