Regina még a miénk
Fleischacker Reginát nem kell bemutatni, mindenki tudja, hogy ő a Közel-Kelet legkitűnőbb bébiszittere. Az ember otthagyhatja leszármazottjait gondos kezeiben, Regina a szakma érdemes mestere, pontos, lelkiismeretes, pelenkafeszt és üvöltésálló. Csecsemőnk, Ámir még egy alkalommal se panaszkodott rá. Fleischacker Reginának egyetlen gyengéje, hogy Tel-Giborimban lakik, a városon túli homoksivatag lankáin, és nincs direkt összeköttetése velünk. Vagyis taxijárattal kell utaznia a központi autóbusz-állomásig, és ott átszállnia egy másik járatra, de igen gyakran nincs szabad járat, csak lassú és fárasztó autóbusz, s ilyen esetben Regina felindult állapotban érkezik hozzánk, szemei néha szemrehányást sugároznak, és csak annyit vet oda nekünk:
– Megint nem volt taxijárat…
Az asszony meg én legszívesebben a föld alá süllyednénk szégyenünkben, mert nem tudunk neki mit válaszolni, lévén, hogy minden szó azt a benyomást tenné, mintha le akarnánk rázni magunkról a súlyos felelősséget. Általában este nyolc órakor elkezdünk imádkozni, hogy legyen járat, és ez néha segít. Úgy általánosságban egy nagy reszketésben vagyunk a jövőt illetően, mert Fleischacker Regina egyedülálló jelenség a bébiiparban. Csak sajnos nincs telefonja. És kint lakik Tel-Giborimban, direkt összeköttetés nélkül.
Hogy megértsük, miről van szó:
Mondjuk, meg vagyunk állapodva, hogy fél kilenckor megyünk moziba. Mondjuk, hogy naplementekor elkezdek sürgős és személyes jellegű leveleket írni, de ez nem halad a magas páratartalom miatt. Pontosan fél kilenckor befut a bébiszitterek gyöngye, és már a szeméből kiolvassuk, hogy nem volt járata.
– Rohantam – lihegi Regina –, rohantam, mint egy őrült…
Ilyen esetben a tapintat és a jó modor azt kívánja, hogy az ember azonnal felugorjon, és elrohanjon hazulról, hogy ezzel indokolttá tegye a szitter őrült rohanását. De a sürgős levelek még nincsenek készen, mint említettük volt. Még dolgoznunk kell egy kicsit odahaza. Lélegzetállítóan izgalmas percek következnek. Az asszony ott áll a hátam mögött, és bökdös: „Fejezd már be, az isten szerelmére, ne ingereld!” És tényleg, mintegy negyedóra múlva kivágódik dolgozószobám ajtaja, és a küszöbön megjelenik Fleischacker Regina ösztövér alakja:
– Maguk még itt vannak?
– Egy… pillanat…
– Akkor miért rohanok én, mint egy őrült, ha maguknak ennyire nem sürgős?
– Máris… kérem…
– Miért rendelik ide az embert, ha itthon ülnek?
– Meg… megfizetjük…
– Nem úgy, asszonyom! – így Fleischacker Regina. – Nem szokásom pénzt elfogadni azokért az órákért, amelyekért nem dolgozom meg! A jövőben, kérném, gondolják meg jól, hogy szükségük van-e rám vagy sem!…
Világosan éreztük, hogy most lesz bevetve Tel-Giborim és a gyalázatos taxiszolgálat, úgyhogy felkaptam írógépemet, és futólépésben elhagytuk a lakást. A leveleket a szomszédos cukrászdában fejeztem be. A jelenlevő fogyasztóközönséget ugyan zavarta némileg írógépem kattogása, de nem volt más kiutunk; minden további, otthonunkban töltött perc csak növelte volna a körzet legendás bébiszitterének méltó haragját.
A moziról persze már lekéstünk. Nejem, aki reálpolitikus, azt ajánlotta, hogy töltsük el a bébiszittereknek járó minimális három órát a városban való sétálgatással. Tel-Aviv éjjel igen szép. Különösen a tengerpart, az északi negyedek, Jaffo és Abu Kabir. Éjfélkor tértünk haza, teljesen kilúgozva a friss levegőtől.
– Mikor jöjjek legközelebb? – kérdezte Regina felvont szemöldökkel.
Az asszony rám emelte tekintetét, hogy döntsek én. Mindig nekem kell dönteni. És ha tévedek, akkor az fatális, jóvátehetetlen tévedés, hiszen Fleischacker Reginának nincs telefonja, hogy lemondhassuk a rendelést. És kint lakik Tel-Giborimban, direkt összeköttetés nélkül.
– Holnapután? Nyolckor?
– Igenis – rebegtem –, azt hiszem… talán mozi…
Ám Isten útjai kifürkészhetetlenek. Hozzávetőlegesen úgy hét óra felé szúrni kezdett a hátam, és nem éreztem jól magam. Azt hiszem, hogy egy kis hőemelkedésem is volt. Hűséges nejem aggódva állt vackom fölött:
– Fel kell kelned – ismételgette makacsul –, nemsokára itt lesz Regina, és el kell tűnnünk…
– Beteg vagyok, nem?
– Szedd össze magadat, az istenért! Ha Regina megint látja, hogy hiába rohant Tel-Giborimból, akkor én nem is tudom, mi lesz…
– Szédülök.
– Én is. Egész nap. Vegyél be egy aszpirint, és kelj fel, kelj fel…
Pontosan nyolckor megérkezett Regina. Nehezen lélegzett:
– Sálom – lihegte –, megint…
Pánikszerűen öltözködtem. Ha lett volna járat, akkor talán még lett volna valamelyes lehetőség a tárgyalásokra, de így világos volt, hogy minden szervezett ellenállás kudarcra van ítélve. Gyorsan elhagytuk a körletet. A lépcsőházban neki kellett támaszkodnom a falnak, olyan gyengeség fogott el. Pocsékul éreztem magam. Mondtam is az asszonynak, hogy ilyen állapotban nem megyek moziba.
– Jó – így az asszony –, akkor sétálgassunk néhány órácskát.
– Feküdnöm kellene.
– Gyere, üljünk az autóba…
Bekászálódtunk a ház előtt parkoló kocsinkba, és végigterültem a hátsó ülésen. Én elég magas vagyok, és az autónk meglehetősen kompakt. Édes Jóistenkém – fohászkodtam magamban –, voltaképpen miért is kell nekem itt járművem farában kuporognom, influenzásan és nyomorultan, vajon miért? Az úr meghallgatta fohászomat, de nem válaszolt. Ezzel szemben nejem kijelentette, hogy amennyiben a Fleischacker otthagy bennünket miattam, akkor soha a büdös életben többé este el nem megyünk, mert ő nem hajlandó Ámirt más kezekre bízni. A fejem majd szétrobbant, meg aztán van valamelyes hajlamom a klausztrofóbiára is. Mintegy másfél óra múlva abba az állapotba jutottam, amikor már minden mindegy.
– Asszony – hörögtem –, én felmegyek…
– Már? – csattant fel a kicsike a kocsi félhomályában. – Hiszen még csak másfél órája vagyunk el hazulról. Ilyen rövid időszakért volna szíved elvárni tőle, hogy idejöjjön Tel-Giborimból?
– Én nem várok el semmit – rebegtem száraz ajakkal –, én csak nem vagyok hajlandó meghalni Fleischacker Regina miatt. Még fiatal vagyok, előttem az élet. Én fölmegyek…
– Várj még legalább húsz percet.
– Nem áll módomban…
Ezzel kikászálódtam a kocsiból, és házunk felé vettem botladozó lépteimet. Az asszony méltatlankodva követett. Nem vagyok férfi, állította. Lehet, nem vagyok, akkor mi van? A kicsike rettenetes félelmének volt valamelyes alapja: hazatérni potom másfél óra után? Ezért érdemes eljönni Tel-Giborimból, direkt összeköttetés nélkül?
– Tudod mit? – tördelte az asszony a kezét lakásunk ajtaja előtt. – Próbáljunk észrevétlenül belopózkodni… Szép csendben leülünk a hálószobában és várunk…
Lassan, óvatosan kinyitottuk az ajtót, és lábujjhegyen besurrantunk. A dolgozószobámból kiáradó fény jelezte, hogy ott tartózkodik Fleischacker. Nagy vigyázva haladtunk előre, az ismert terep adta előnyöket kihasználva, ám alig néhány lépéssel a hálószoba előtt minden összeomlott. Tényleg nem tudom, miért kell azt a hatalmas díszcserepet a filodendronnal mindig az előszoba közepére helyezni, bárki, aki besurran éjjel, egész biztosan nekimegy…
– Ki az ott? – rikoltozott Regina belülről. – Ki az?
Felgyújtottuk a villanyt.
– Csak mi vagyunk – mondta gyorsan az asszony. – Efrájim itthon felejtette az ajándékot.
Micsoda ajándékot? Az asszony súlyos, hangfogó pillantást vetett felém, majd a könyvespolchoz lépett, és rövid habozás után kihúzta az angol színház történetét, 1616-1958. Azután azt mondta: „Bocsánat!”, és távoztunk a könyvvel. Regina gyanakvó tekintete valósággal égette a hátunkat. Az ajtó előtt általános testi gyengeség fogott el, helyet foglaltunk a lépcsőkön, és ha emlékezetem nem csal, szipogni kezdtem. Hőemelkedésem is volt, meg minden.
– Ez volt az egyetlen lehetőség – mentegetőzött a kicsike, és hűvös tenyerével hűsítette izzó homlokomat. – Másfél óra múlva már bemehetünk.
– Ha életben maradok – tettem fogadalmat –, akkor Tel-Giborimba költözünk. A Fleischackerrel szemközti házba…
Zélig, a szomszédunk jött le felülről.
– Mit csinálnak itt? Elvesztették a kulcsokat?
– Nem – feleltük –, csak úgy ülünk.
Amikor már elment, jutott eszünkbe, hogy voltaképpen kérhettünk volna politikai menedéket Zéligéktől. „Leülhetünk egy órát maguknál? – így kellett volna megérdeklődni. – Nem fogunk zavarni, csendben csücsülünk a sötét előszobában.” Ám most már mindegy, hosszú ülést kell tartanunk a lépcsőkön. Regináról beszélgettünk. Nem kétséges, hogy rendkívüli egyéniség, sok pozitívummal. Csak miért nem lehet rávenni, hogy azokért az órákért is fizetséget fogadjon el, amikor még otthon vagyunk? Miért kell mindig elrohannunk hazulról? Miért nincs sose taxijárat? Miért a lépcsőkön? Nehéz kérdések ezek. Körülbelül tíz perc múlva (összesen két és negyed óra) felkeltem, és bejelentettem életem társának, hogy hajlandó vagyok egy újabb kísérletre. Most már tudjuk, hol áll a filodendron…
Ez alkalommal sikerült.
Gazdag gyakorlatunk kamatoztatta magát. Az ajtó halk kattanással csukódott be, a dolgozószobámban égett a villany Regina feje fölött, amikor elkúsztunk mellette. Tervszerűen behatoltunk a hálószobába, csendesen behúztuk az ajtót, elterültünk a fekhelyeken, és vártuk, hogy leteljen a három óra. Az asszony világító számlapos órájára szegezte tekintetét, én pedig óvatosan lapozgattam az enyhe holdfény világánál az angol színház történetében, 1616-1958. Olyan jó volt pihenni egy kicsit a sok megpróbáltatás után…
A továbbiakat tekintve az események egy része kihullott emlékezetemből.
– Efrájim! – hallottam távolról nejem izgatott suttogását. – Fél hat!…
Erélyesen rázogatta a vállamat, én meg hunyorgattam az ablakon beáradó fényben. Már rég nem volt részünk ilyen mély, egészséges durmolásban. Ezzel szemben stratégiai helyzetünk katasztrofális. Hogy fogunk most hazatérni? A fényárban úszó előszobát nem tudjuk újból észrevétlenül átszelni a bejáratig, miután Regina a dolgozószobámból uralja a terepet. Mit csináljunk? Nem maradhatunk rejtekhelyünkön a sötétség beálltáig, ez világos!
– Ki kell Reginát csalni a dolgozószobából – tépelődött a kicsike. – Várj!…
Az asszony besurrant Ámir magánlakosztályába, és két idegtépő másodperc után magas frekvenciájú, erőteljes bömbölés tört onnan elő. Az asszony elakadó lélegzettel surrant vissza.
– Megcsípted?
– Nem, csak felébresztettem…
Fleischacker Regina a levegőben úszva tört be a bőgő Ámirhoz. Felhasználtuk a pillanatnyi zűrzavart, előrenyomultunk a bejárati ajtóig, kimentünk és bejöttünk:
– Sálom!
– Most kell jönni? – kérdezte a bedagadt szemű Regina, karján a dühös kisdeddel (Ámir még nem tud beszélni). – Hol voltak mostanáig?
– Orgián.
– A mai fiatalság – jegyezte meg Regina pikírten, és benyújtotta a számlát. Azután kiment a reggeli verőfénybe járatot keresni Tel-Giborim felé. Biztos vagyok benne, hogy nem kapott. Le merném fogadni.