Akik még tudnak felejteni

Az egész ügyre nem került volna sor, ha Sulzbaum fel nem fedez. Sulzbaum ugyanis már régóta keresett valakit, akinek sütnivalója van, és lehet rá számítani adott esetben. Most, hogy összetalálkoztunk, világos célzásokat tett arra, hogy komolyan fontolja a további kapcsolatok kiépítését. Azon a döntő szerda délután felhívtam telefonon, mire közölte velem, hogy részéről a dolog rendben van, és ha nincs ellenvetésem, azonnal el is mehetnék hozzá a konkrét alapok lefektetésére. Szinte elképzelhetetlen öröm lett úrrá rajtam. Sulzbaum mégiscsak Sulzbaum, ezt mindenki elismeri. Habozás nélkül megkérdeztem tehát, hogy hol lakik, mire közölte velem tel-avivi lakáscímét: Helsingfors utca 5.

– Köszönöm – így én –, öt perc múlva ott vagyok.

– Legyen szerencsém…

Útra keltem észak felé, és elérkeztem egy bizonyos pontra, ahol megállni kényszerültem. Történt ugyanis valami, ami úgyszólván lehetetlenné tette a továbbmenetelt. Elfelejtettem az utca nevét. Egyszerűen elfelejtettem, ahogyan előfordul ebben a forró klímában. Csak egész homályosan emlékeztem, hogy az utca F-fel kezdődik, de semmi többre. Nem maradt más hátra, betértem az első telefonfülkébe, és keresni kezdtem Sulzbaumot, de nem találtam a telefonkönyvben. Kerestem Zulznál is, de nem volt. Úgy látszik, nemrégiben kapta a számát, vélekedtem, még jó, hogy felírtam magamnak. Felhívtam:

– Szinte komikus – mondtam neki –, elfelejtettem az utcájának a nevét.

– Helsingfors – közölte Sulzbaum –, Helsingfors 5.

– Öt perc múlva ott vagyok.

– Fogok örülni…

Most már óvatosabb voltam, és szünet nélkül ismételgettem magamban: Helsingfors – Helsingfors – Helsingfors. A körút közepén aztán megállítottam egy járókelőt:

– Bocsánat, talán tudja véletlenül, hogy hol van…

– Nagyon sajnálom – válaszolta a járó –, nem vagyok idevalósi. Én magam is keresem az Uziel utcát.

– Uziel utca? – mondtam. – Véletlenül ismerem, mert ott lakott egy közeli rokonom egészen két hónappal ezelőttig. Menjen egyenesen, és a második saroknál forduljon jobbra.

– Ezer köszönet – hálálkodott a kelő. – Egyébként milyen utcát keres uraságod?

– Én – mondtam –, én… a… na…

Tudniillik újból elfelejtettem az utca nevét ennek a szerencsétlennek a hülye locsogása miatt. Csak arra emlékeztem világosan, hogy az utca S-sel kezdődik, és hogy a házszám 9 vagy 11. Őszintén megvallva, restelltem volna újból felhívni Sulzbaumot, nehogy azt higgye, hogy én amolyan lofra ember vagyok, aki elfelejt utcaneveket. Minden erőmmel igyekeztem koncentrálni, de ugyanakkor tudtam jól, hogy semmi sem megy, ha az ember erőlteti. Ez okból helyet foglaltam az egyik eszpresszóban, és nyugodtan, teljes kikapcsolódás mellett vártam, hogy az utcanév pörölycsapásként átvillanjon agyamon. A pöröly azonban nem működött, és semmi nem jutott eszembe, kivéve az Estori Hápárchi utcát, fogalmam sincs, hogy miért. Ugyanakkor tudtam jól, hogy Estori Hápárchi nem lehet az igazi, mert az bibliásan hangzik, míg a Sulzbaum utcájának nevét importáltuk. És különben is Estori Hápárchi nem kezdődik L-lel.

Végül is betértem a közeli telefonfülkébe, és felhívtam Sulzbaumot:

– Sálom – mondtam neki –, már útban vagyok. Csak azt akartam megkérdezni, hogy hogyan juthatnék legrövidebben magához.

– Hol van most?

– A központban.

– Akkor már nincs messze tőlem. A legjobb, ha megkérdezi valamelyik járókelőt.

– Ez az – mondtam –, egyébként hogy írják a nevét?

– Sulzbaum. Essel.

– Az utcanévre gondoltam.

– Ja, azt úgy írják, ahogy kiejtik. Teljesen fonetikusan. Miért?

– Az az érzésem, hogy nem ismerik a környéken. Új utca?

– Nem különösebben.

– Mégis – mondtam –, egy ilyen hosszú név.

– Miért hosszú? – így Sulzbaum. – Vannak sokkal hosszabbak, mint például Mátitjáhu Hákohén utca vagy Sááréj Niknor utca, vagy teszem fel Akiba Kolnomericki utca…

– Ez mind semmi. A maga utcájába valósággal beletörik a nyelv.

– Ugyan, ne gyerekeskedjen. Én már egészen hozzászoktam. De mit akar az utcámtól, az isten szerelmére?

– Én? Semmit.

– Akkor jön?

– Öt perc múlva ott vagyok.

– Várom…

Itt abbamaradt a beszélgetés. Eltöltöttem a fülkében még néhány percet, és elgondolkoztam az élet hiábavalóságán. Mátitjáhu Hákohén, Sááréj Niknor és Akiba Kolnomericki kitörölhetetlenül, örökre belevésődtek agyamba, de – végső fokon – nem volt szükségem rájuk. Lassú, megfontolt mozdulattal felvettem a kagylót, és felhívtam Sulzbaumot:

– Sálom – suttogtam rekedten –, hogy hívják az utcáját?

– Helsingfors! – sziszegte Sulzbaum fagyosan. – Talán mégis írja fel!

Reszkető ujjakkal kutattam zsebeimben golyóstoll után, de úgy látszik, persze megint elveszítettem.

– Írja?

– Igenis…

– Helsingfors! – hörögte Sulzbaum. – Helsingfors 5!…

És ezzel leszállt a vonalról anélkül, hogy hallotta volna örvendetes bejelentésemet, amely szerint öt percen belül ott vagyok. Ez alkalommal már úgy gyömöszöltem az agykéreg alá a Helsingforsot, mintha gróf Monte Cristo kincseinek titkos jelszava lenne. A múlt tévedésein okulva igyekeztem az utcanevet az úgynevezett mnemotechnikai módszerrel betanulni, vagyis: a szó első része Helsinkire, Finnország fővárosára emlékeztet, míg az utolsó része azonos az angol „fourth”-szal, ami negyediket jelent, a két részt pedig a héber „gimmel” választja el, az „álef-bét” harmadik betűje. Igen egyszerű tehát: Helsin(ki)-gimmel-negyedik, vagyis „fors” 5.

Immár megnyugodva és önbizalmam teljes tudatában hagytam el a telefonfülkét, utat törve magamnak a fülke előtt várakozó őrjöngő tömegben. Azonnal taxit hívtam, lerogytam az ülésre, és leírhatatlan megkönnyebbüléssel odavetettem a sofőrnek:

– Helsingfors 5.

– Helsingfors 5. – ismételte a sofőr, és már be is gyújtott, és kisvártatva útban voltunk Sulzbaum felé. Felszabadultan dőltem hátra. – Tényleg marhaság – így meditáltam –, hogy egy ilyen kimondottan entellektüel, mint én, aki még ma is emlékszik az összes érettségi tételeire, mint mondjuk arra, hogy Erdélynek a rómaiak által elfoglalt fővárosát Sarmisegetusának hívták, ez a kiváló ember, ez a szinte elektromos agyvelő ne tudjon észben tartani, kezicsókolom, egy olyan egyszerű nevet, mint… mint… mint…

– Bocsánat – fordult hátra a sofőr –, milyen utcát tetszett mondani?

Lidércnyomásos kerek nyavalya ereszkedett alá. Elfelejtettem én azt az utcanevet, el én. Az egyetlen, amire emlékeztem belőle, Sarmisegetusa volt. Ebben a pillanatban képes lettem volna felkoncolni ezt az önmagából kivetkőzött sofőrt:

– Mi maga, gyerek? – üvöltöttem –, hogy elfelejti hova utazik?

– A körút sarkán még tudtam – mentegetődzött ez a bűnöző –, úgy éljek én, hogy ott még tudtam…

– Eh – lettem úrrá indulataimon –, próbáljuk rekonstruálni az utca nevét. Nem sietve, hanem módszeresen. Mire emlékszik?

– Semmire. Csak arra, hogy a szám 173.

– Koncentráljon, ember, koncentráljon!

– Lehmann utca… Lilienstein… Lilienthal… ilyesmi…

Hopp! A pöröly lecsapott. Szerencsére igénybe vettem annak idején ezt a kiváló módszert, na hogy is hívják… mm… memo… mnemotechnika! Hurrá, meg vagyunk mentve! Hogy is volt hát? Norvégia fővárosa Osló, középen gimmel, aztán öt németül, vagyis fünf – „Oslogfünf”. Ez az!…

– Oslogfünf utca 3 ! – vetettem oda ennek a félcédulásnak. – Szaporán!

A sofőr begyújtott, és máris útnak eredtünk. Az Arlozorov utca sarkán csikorogva fékezett:

– Uram – mondta –, ilyen utca nincs.

Hogy őszinte legyek, egész idő alatt éreztem, hogy nincs ilyen utca, csak az vezetett félre, hogy a sofőr mindjárt indított. Tudat alatt pontosan tudtam, hol követtem el a hibát: középen nem gimmel van, hanem valamilyen más betű, mondjuk „Oslorfünf”, vagy ilyesmi…

– Nu – így a sofőr –, mi lesz?

Tetőtől talpig végigmértem a csozét, odavetettem neki néhány lírát, és faképnél hagytam. Hűvös északi szél legyezte forró homlokomat. Betértem a legközelebbi telefonfülkébe, és felhívtam Sulzbaumot:

– Sálom – mondtam neki –, nemsokára itt vagyok. Útközben egy fantasztikus marhaság esett meg velem…

– Helsingfors! – ordította Sulzbaum. – De akár már ne is jöjjön!…

És ezzel lecsapta a kagylót. Kit érdekel? Tökéletlen. Ajánlatos megszabadulni egy ilyen alaktól. Még neki áll feljebb! Amikor elhagytam a fülkét, rögtön láttam, hogy a Helsingfors utcában vagyok, de teljesen hidegen hagyott a dolog. Így volt megírva az élet könyvében – mondtam magamban –, az úr adta, az úr elvette. Egy biztos: aligha fogok a városháza jelenlegi vezetőségére szavazni, amikor ilyen neveket adnak az utcáknak, mint… mint… az anyja Krausz…

előzőtartalomjegyzékkövetkező