Sebeseki

Szóval, hogy miért fejeződött be mégis az orvossztrájk? Azt hiszem, legjobb lesz, ha rögtön az elején kezdem. Az történt ugyanis, hogy Ilka néni, ez a kiváló, de oly gyakran mellőzött éltesebb hölgy, az egyik nap padlófényesítés közben felszisszent, és attól kezdve nem tudott lábra állni, tudniillik elrepedt a térdében a meniszkusza, vagy mikunisza, már nem emlékszem. Hogy rövid legyek: be kellett a nénit a kórházba szállítani, ahol el is helyezték a 14-es pavilonban azon szándékkal, hogy megoperálják, mint az egyszeri porkolábot az olasz fronton.

Bevitték tehát Ilkát a 14-esbe, mire a néni azonnal telefonáltatott nekünk egy nővérrel, hogy jöjjünk őt meglátogatni, meg hogy hozzunk neki sajtos szendvicset, mert azt ott nem adnak, csak a súlyos szívbetegeknek. Úgy döntöttünk, hogy én megyek elsőnek, mert fiatal vagyok, meg erős, és bírom a nyelvet. Hátamra vettem tehát kis motyómat a hamuba sült sajtos szendviccsel, és elutaztam a kórház kétszeres szögesdrót kerítéssel védett bejáratához, amely zárva volt, mint a Sing-Sing fegyház télvíz idején. Udvariasan kopogtattam a vaskapun, mire kijött az őrbódéból egy tagbaszakadt úriember, és így szólt:

– Beteglátogatás csak hétfőn és csütörtökön ¾ 3-tól ½ 4-ig.

– Jó, jó – hangsúlyoztam –, de ha már mégis itt vagyok, kezicsókolom…

– Drága uram – így a kapus –, higgye el, hogy a tilalom a beteg érdekében van, mivel az ilyen látogatások csak felizgatják, és kizökkentik a gyógyulás folyamatából. Képzelje el, mi volna itt, ha mindenkit bármikor beengednénk.

– Bár amilyen igaza van – ismertem el –, szóval akkor most tessék szíves lenni beengedni.

– Nem – így ő –, énnálam nincs ilyesmi, drága uram. Ha én azt az utasítást kapom, hogy egy lélek a kapun se be, se ki, akkor sebeseki!…

– Rendben van, de azért most engedjen be az Ilka nénihez.

– Nem én, drága uram. Kettő után felvált egy másik kapus, az talán beengedi magát, én nem!…

Láttam, hogy fanatikus őrülttel van dolgom, ezért otthagytam, mint Szent Pál az erdélyieket, és gyűlöltem őt, mint még senkit:

– Dögölj meg cipőben, Sebeseki – káromkodtam –, azért is be fogok menni Ilkához…

Két óra után visszatértem a kapuhoz. De most már nem követtem el a múlt tévedéseit:

– Az újságtól jöttem – mondám az új kapusnak –, beszámolót szeretnék írni az orvossztrájkról.

– Egy pillanat – így Kapus II. –, mindjárt hívom dr. Kahoteket…

Ez a dr. Kahotek nagyon rokonszenves zsidóember volt, aki az intézményt vezette az a heti sztrájk alatt mint soros orvos. Nagyon udvariasan fogadott, és felajánlotta, hogy végigvezet a kórházon. Mondtam neki, ne fárassza magát aranyos dr. Kahotek, majd én elbolyongok itten egymagam is. Ez az új riporterszisztéma, tetszik tudni, a spontán benyomások csokra…

– Nem, nem, szó se róla – udvariaskodott dr. Kahotek, és belém karolt –, csak tőlem kaphatja meg a szükséges felvilágosításokat. Íme, mint látja, teljes rend uralkodik a kórház területén, a soros ápolónők és orvosok felelősségteljesen folytatják nemzetmentő tevékenységüket és a legembertelenebb munkafeltételek közepette és gyanánt…

– Nagyon figyelemreméltó – feleltem megtapogatván a sajtos szendvicset a zsebemben –, akkor tán nem is zavarok tovább…

Ám doktor Kahotek, ahogy a neve is mutatja, nem olyan fából van faragva. Végigvezetett a 11-es, a 12-es és a 13-as pavilonon, nem győzvén eleget hangsúlyozni, hogy a szabad sajtónak komoly feladata van a közönség informálásában, hogy az emberek helyes képet kapjanak az orvostársadalom gigászi küzdelméről egy szebb, egy jobb, egy boldogabb jövő érdekében. Megértően hümmögtem, néha elővettem a noteszemet, és beleírtam magyarul: „Mit sütsz, kis szűcs, sós húst sütsz, kis szűcs?” A pavilonban egyébként nagy rend uralkodott, csak éppenséggel tele volt látogatókkal, minden ágy mellett legalább egy-két zsidó család üldögélt.

– Voltaképpen most tilos a beteglátogatás – magyarázta dr. Kahotek –, én magam sem tudom, hogy szivárognak be ezek a kórház területére…

– Nem tesz semmit – csillapítottam, és tovább mendegéltünk, míg aztán az egyik ágyból odaszólt nekünk egy éltesebb hölgy:

– Szervusz, Ferike, elhoztad a sajtosat?

Igen zsenáns volt a szituáció. Dr. Kahotek kissé elhúzódott tőlem, és elvörösödött.

– Sálom, Ilka néni – kiáltám –, micsoda fantasztikus meglepetés!

– Milyen meglepetés? Hiszen veled beszéltem telefonon! Add ide már a sajtosat…

Odaadtam a sajtosat, és próbáltam megmagyarázni dr. Kahoteknek, hogy mindig tartok magamnál egy kis sajtost, de az orvos csak pislogott rám, majd megjegyezte, hogy olyanok vagyunk, mint a gyerekek, és faképnél hagyott…

Ilka néni azonnal felmajszolta a sajtost, és kérte, hogy másnap hozzak neki mentolos cukorkát, de egyben bejelentette, hogy Mici és Bernhard is jöjjenek ki, hogy a nejemről ne is beszéljünk, mert ez már igazán magától értetődik. Mondtam neki, hogy tilos a látogatás, de a néni megnyugtatott, hogy ugyan kérem, mindenki jön. Többet nem is beszéltünk.

Odahaza azonnal munkához láttunk. Anyósom varrt kis fehér sapkákat, amelyekre egy vörös mágendávidot hímzett, majd kölcsönkértünk a fodrásztól három fehér köpenyt, és két seprűnyélből összeeszkábáltunk egy hordágyat. Kiutaztunk taxival a kórház környékéig, és ott beöltöztünk. Az asszony, akit járőrbe küldtünk ki, jelentette, hogy ismét a tagbaszakadt Sebeseki a soros, mire én ráfeküdtem a hordágyra lepedővel letakarva, Mici és Bernhard cipeltek, míg nejem mint sveszter mellettem haladt, és időnként megnedvesítette cserepes ajkaimat. Az invázió tökéletesen sikerült, az a hülye Sebeseki bedűlt ennek az egyszerű kis trükknek, szélesre tárta a kaput, és szabad folyást engedett nekünk. Szépen végighaladtunk a kórházon, mégpedig óvatosságból a pavilonokon keresztül hatolva, és már ott voltunk a 14-es közelében, amikor egyszerre csak érzem, hogy egy nagy, meleg emberi kéz fellebbenti a lepelt a fejemről:

– Mi ez már megint? – hördült fel dr. Kahotek. – Mi ez?

– Nem vicc ez, drága doktor úr – motyogtam –, a végemet járom…

– Mi történt?

– Kígyómarás…

Dr. Kahotek felhördült, és azonnal becipelt a rendelőjébe. Gyorsan Bernhard kezébe nyomtam a mentacukorkát, és odasúgtam neki:

– Mentsetek ki Ilkánál…

Az asszony és szülei eltűntek a 14-es felé, én pedig ott maradtam dr. Kahotek karmaiban. Az orvosember különböző ampullákat bontott ki, és közölte velem, hogy kígyómérget fog belém nyomni mint antitoxint, mert csak az egyik gyilkos méreg tudja a másikat semlegesíteni. Ekkor már elment a kedvem az egész Ilkától. Vajon tényleg meg kell magamat mérgeztetnem, csak azért, mert a néni mentacukrot akar az operáció előtt? Leugrottam a hordágyról, kiszaladtam az útra, és felkapaszkodtam az egyik kis villamoskocsira, amely a pavilonok közt közlekedik:

– Hajtson! – vetettem oda a vezetőnek. – Mindegy, hogy hová!…

Később leugrottam a kocsiról, és kisodródtam a töméntelen sok látogató között. Este újból találkoztam családtagjaimmal. Ilka közérzete jó, kissé rossznéven vette távolmaradásomat, és kéri, hogy holnap feltétlenül jöjjek ki svájci újságokkal. Mici felvetette az ötletet, hogy talán ássunk alagutat a szögesdrót alatt, de mindjárt elvetettük a gondolatot azzal, hogy legalább három napig tartana az ásás, és addig nem hagyhatjuk Ilkát egy szál látogató nélkül. Mindenesetre világos volt, hogy többet csoportosan nem tudunk bevonulni, inkább csak egyéni kommandóakcióról lehet szó. A választás ismét rám esett, fogtam tehát fehér fodrászköpenyemet, és fordítva vettem fel, hátulgombolósan, majd szemüveget öltöttem, és cukrászsapkát nyomtam a fejembe. Mikor kiszálltam a taxiból, láttam, hogy ismét Sebeseki ólálkodik a bejárat körül, ezért gyorsan zsebkendőt kötöttem az orrom elé, és hosszú germán léptekkel betörtem északról. Sebeseki feszesen tisztelgett, mire odavetettem neki: „Jawohl!” – és robogtam a 11-esen, 12-esen keresztül, mintha inspekcióznék, de nagyon lelkiismeretlenül. Erre a 13-as előtt megfogja a karomat egy erős férfikéz, és ezt mondja:

– Az Isten hozta magát professzor, azonnal bemosakodni, sürgős műtét…

– Sajnálom, dr. Kahotek – motyogtam elváltozott hangon a kendő alatt –, sztrájk van, nemde?

– Meg kell szegni a sztrájkfegyelmet, professzor – így Kahotek, és máris cipel a műtőbe, és bemossák a kezemet, és odatolnak a neonfény alá, és hozzák a beteget, és én felhúzom a lepedőt, mire aszongya a beteg, hogy aszongya:

– Elhoztad, Ferike, a svájci lapokat?

– Már félrebeszél – jegyezte meg dr. Kahotek, mire utasítást adtam, hogy igen sürgősen elaltatni. Őszintén szólva, nem éreztem jól magam, mert még sosem operáltam meniszkuszt nagynéninél. Az ápolónő kérdezte, hogy kis vagy nagy pengét kérek-e, mire odafordultam Kahotekhez:

– Kérném a műtétet levezetni…

Dr. Kahotek elpirult örömében, mert ez volt az első eset, hogy valamely professzor rábízza az egész operációt, és kezdte vagdosni Ilka néni térdét. Mindjárt rosszul éreztem magam, mert én az ilyesmit nem bírom még a csirkéknél sem a konyhában, pedig azoknak a térdét eszem uborkasalátával.

– Pardon – mondtam, és kimentem a szabad levegőre. Kicsit szédelegtem, mire leeresztettem a sisakrostélyomat, és mélyeket lélegeztem. Erre jön Sebeseki, és barátságosan megveregeti az oldalamat:

– Na, ugye – mondja –, lehet jönni akkor is, amikor szabad a beteglátogatás…

Tudniillik teljesen megfeledkeztem arról, hogy hétfő van és és ¾ 3-tól ½ 4-ig. Jóllehet gondolhattam volna rá, mert ez volt az első eset, hogy szinte nem láttam beteglátogatókat a kórház területén. Én sem vártam meg az operáció végét, hanem mentem haza. Majd holnap jövök látogatóba a szennyvízcsatornán keresztül.

előzőtartalomjegyzékkövetkező