NNCL1293-4D9v1.0

 

STEPHEN KING

A HALÁLSORON

NEGYEDIK RÉSZ

EDUARD DELACROIX SZÖRNYŰ HALÁLA


1

E mellett az írás mellett még egy kis naplót is vezetek, amióta Georgia Pinesban lakom – nem nagy ügy, naponta néhány bekezdés, főleg az időjárásról –, és tegnap este átnéztem. Látni akartam, mikor volt az, hogy az unokáim, Christopher és Lisette, többé-kevésbé idekényszerítettek. – A te érdeked, nagypapi mondták. Naná. Nem ezt mondják legtöbbször az emberek, amikor végre rájönnek, hogyan szabaduljanak meg valamilyen problémájuktól, amelyik beszél és járkál?

Valamivel több mint egy éve. A kísérteties az, hogy nem érzem, csakugyan egy év volt-e, vagy több, esetleg kevesebb. Időérzékem mintha málladozna, akár a gyerekek hóembere januári olvadáskor. Mintha az, ami létezett – a keleti zónaidő, a téli-nyári idő, a munkaidő –, nem létezne többé. Itt csak Georgia Pines-idő van, az pedig öregemberidő, öregasszonyidő, meg ágybavizelő-idő. A többi... eltűnt. Eltűnt.

Piszok veszélyes hely ez. Először nem veszi észre az ember, először azt hiszi, csak egy unalmas hely, annyira veszedelmes, mint egy bölcsőde a délutáni alvás idején, pedig veszélyes. Amióta itt vagyok, sok embert láttam belecsúszni az elhülyülésbe, és néha még csak nem is csúsztak, hanem a kettétört tengeralattjáró sebességével merültek. Nagyjából épen kerülnek ide – ködös szemmel, botra támaszkodva, talán egy kissé meglazult hólyaggal, de máskülönben egészségesen –, és ekkor történik velük valami. Egy hónappal később csak ülnek a tévészobában, tátott szájjal, bávatagon bámulnak föl Oprah Winfreyre a tévében, észre se veszik, hogy félredőlt poharukból csordogál a narancslé. Egy hónappal később neked kell megsúgnod, hogy hívják a látogatóba jött gyerekeiket. Megint egy hónappal később a tulajdon nyavalyás nevüket is neked kell eszükbe juttatnod. Valami erőt vesz rajtuk: és ez a valami a Georgia Pines-idő, amely itt olyan, mint egy gyenge sav: először az emlékezetet, azután az élet akarását marja szét.

Harcolni kell ellene. Ezt mondom Elaine Connellynek, bizalmas barátomnak. Jobban megy a dolog, amióta elkezdtem írni, hogy mi történt velem 1932-ben, abban az évben, amikor John Coffey megérkezett a halálsorra. Vannak az emlékek között rettenetesek, de érzem, mint élesítik az elmémet és öntudatomat, ahogy a kés hegyezi a ceruzát, ez pedig megéri a fájdalmat. Azért az írás és az emlékezés nem elegendő. Van testem is, még ha romos és groteszk is mainapság; azt is edzem, amennyire tehetem. Először nehéz volt – a magamfajta vén trottyok nem nagyon virítanak, ha a testedzés kedvéért kell testedzeni –, de most, hogy van célja a sétáimnak, már könnyebb.

Reggeli előtt indulok – többnyire rögtön azután, hogy kivilágosodik – az első sétámra. Ma reggel esett, és a nedvességtől fájnak az ízületeim, de azért leakasztottam egy poncsót a konyhaajtó melletti fogasról, és kimentem. Ha az embernek feladata van, akkor azt el kell végeznie, és ha fáj, akkor pech. Mellesleg azért jó is van benne. A legfontosabb, hogy megőrzőm a Georgia Pines-idővel szemben a valódi idő érzését. Meg szeretem is az esőt, akár fáj, akár nem, főleg kora reggel, mikor a nap még fiatal, és úgy látszik, mintha még a magamfajta elnyűtt öreglegénynek is bőven tartogatná a lehetőségeket.

A konyhán át mentem ki, közben megálltam, és kunyeráltam két pirítóst az álmos szemű szakácsoktól. Keresztülvágtam a krokettpályán, azután a golfpálya gazos füvén. Emögött van egy kis facsoport, ahol egy keskeny csapás kanyarog, és az út mentén néhány használaton kívüli pajta porlad csöndesen. Végigballagtam az ösvényen, hallgattam az eső csillogó, titkos neszezését a fenyőfákon, és közben pirítóst majszoltam néhány megmaradt fogammal. Fájt a lábam, de ez csak enyhe sajgás volt, elviselhető. Nagyjából egész jól éreztem magam. Annyira mélyre szívtam a nedves, szürke levegőt, amennyire tudtam, haraptam, mint az ételt.

És mikor odaértem a második ócska pajtához, bementeni egy időre, hogy elintézzem, amiért jöttem.

Húsz perc múlva, amikor visszafelé ballagtam az ösvényen, éreztem, hogy gyomromban megmozdul az éhfarkas, és arra gondoltam, valami tartalmasabbat is tudnék enni, mint a pirítós. Egy tányér zabpelyhet, sőt talán még rántottát is, kolbásszal. Szeretem a kolbászt, mindig is szerettem, de manapság, ha egynél többet eszem, hajlamos vagyok a fosásra. Bár egyet azért megehetek. Azután tele gyomorral, a nedves levegőtől (legalábbis remélhetőleg) feltuningolt aggyal kimehetek a beüvegezett teraszra, és megírhatom Eduard Delacroix kivégzésének történetét. Olyan gyorsan csinálom, ahogy csak tudom, akkor nem veszítem el a bátorságomat.

Mr. Jinglesre gondoltam, ahogy keresztülvágtam a krokettpályán a konyhaajtó irányába – hogyan tiport rá és törte el a gerincét Percy Wetmore, és hogy sikoltozott Delacroix, amikor látta, mit művelt ellensége –, így csupán akkor vettem észre a kuka mögött félig-meddig elbújt Brad Dolant, amikor megragadta a csuklómat.

– Sétálgattunk, Paulie? – kérdezte.

Hátrahőköltem, kirántva a csuklómat a kezéből. Részint azért, mert meglepődtem – bárki hőköl egyet a meglepetéstől –, de nem csak ez volt a magyarázata. Jusson eszükbe, éppen Percy Wetmore-on járt az eszem, Brad pedig mindig is Percyre emlékeztetett. Ő is folyton puha fedelű füzeteket dugdos a zsebébe (Percy kalandos magazinokat olvasott, Brad vicceket, de olyanokat, amelyeket csak ostoba és hitvány ember találhat mulatságosnak), ő is úgy viselkedett, mint kakas a trágyadombon, legfőképp pedig ő is csúszómászó volt, és szeretett bántani másokat.

Láttam, hogy most jött be, még föl se vette az ápolók fehér ruháját. Farmert és snassz cowboyinget viselt. Egyik kezében egy konyhából csórt sütemény maradványa. Az eresz alatt állt, ott ette, mert ott nem ázik el, és mert onnan engem is kileshetett. Ebben most már biztos vagyok. Meg abban is, hogy muszáj vigyáznom Mr. Brad Dolanre. Nem szeret engem. Nem tudom, miért, de hát azt sem tudtam soha, hogy Percy Wetmore miért nem állhatta Delacroix-t. Az utálat gyenge szó erre. Percy zsigerből gyűlölte Delt, az első pillanattól, hogy a kis francia rálépett a halálsorra.

– Milyen poncsó ez itt rajtad, Paulie? – kérdezte, és megpöckölte a gallért. – Ez nem a tied.

– A konyha melletti előszobából hoztam – válaszoltam. Gyűlölöm, ha Paulie-nek szólít, azt hiszem, ezt ő is tudja, de kutya legyek, ha megszerzem neki azt az örömet, hogy lássa is rajtam. – Egész csomó van ott. Nem tettem kárt benne. Végül is esős időre készült.

– De nem neked, Paulie – mondta, és ismét megpöckölte a szövetet. – Ez a helyzet. Ezek az esőkabátok a személyzetnek vannak ott, nem a bentlakóknak.

– Még mindig nem értem, miért baj ez.

Félszájjal elmosolyodott. – Nem a bajról van itt szó, hanem a szabályokról. Milyen lenne az élet szabályok nélkül? Paulie, Paulie, Paulie! – Megcsóválta a fejét, mintha a puszta látványom is elvenné az életkedvét. – Nyilván úgy gondolod, hogy egy hozzád hasonló öreg fingra már nem érvényesek a szabályok, csakhogy ez nem igaz. Paulie.

És közben mosolygott rám. Utált. Talán még gyűlölt is. És miért? Nem tudom. Néha nincs miért. Ez benne a legrémítőbb.

– Jó, sajnálom, ha megszegtem a szabályokat – mondtam. Nyüszítve, némileg sipítón jött ki belőlem, és én gyűlöltem magam, amiért ilyen a hangom, de hát öreg vagyok, és az öregemberek könnyen sipítanak. Az öregembereket könnyű megijeszteni.

Brad bólintott. – Elfogadom a bocsánatkérést. Most eredj, akaszd vissza. Egyáltalán nem kéne kimenned esőben. Főleg abba az erdőbe. Mi van, ha megcsúszol, elesel, és eltöröd azt az ócska csípődet? He? Mit gondolsz, ki fog majd visszacígölni a dombra?

– Nem tudom – mondtam, hogy szabaduljak már tőle. Minél tovább hallgattam, annál inkább hasonlított Percyre. William Wharton, az őrült, aki '32 őszén került a halálsorra, egyszer elkapta Percyt, és annyira megrémítette, hogy Wetmore bevizelt. Ha bárkinek elmondjátok, mondta később, akkor egy héten belül kenyérért állhattok sorba a munkanélküliek között, Most, annyi év után szinte hallom, amint Brad Dolan mondja ugyanezt, ugyanolyan hangon. Mintha azzal, hogy a rég múlt időkről írok, kinyitottam volna valami ajtót, amely összeköti a múltat a jelennel, Percy Wetmore-t Brad Dolannel, Janice Edgecombe-ot Elaine Connellyvel, a Cold Mountain fegyházat a Georgia Pines öregotthonnal. És ha ez a gondolat nem tart ébren ma éjjel, akkor, azt hiszem, semmi sem fog.

Úgy tettem, mintha be akarnék menni a konyhaajtón, de Brad ismét megragadta a csuklómat. Nem tudom, először hogy volt, de most szándékosan úgy csinálta, hogy fájjon. A szeme ide-oda járt, hogy nincs-e ott valaki a nyirkos kora reggelben, nehogy már meglássák, amint bánt egy öreget, akit istápolnia kellene.

– Mit csinálsz odalent az ösvényen? – kérdezte. – Tudom, hogy nem rejszolni jársz oda, azon már régen túl vagy, na szóval, mit csinálsz ott?

– Semmit – mondtam, és nyugalomra intettem magamat, hogy ne mutassam, mennyire fáj a szorítása, és nyugalomra intettem magamat, mert csak az ösvényt említette, a pajtáról nem tud. – Csak sétálok. Hogy kitisztítsam az agyamat.

– Már késő, Paulie, a te agyad sose lesz tiszta többé. – Ismét megszorította vékony, öreg csuklómat, megmorzsolgatva a törékeny csontokat, miközben a szeme ide-oda ugrált, hogy lássa, tiszta-e a levegő. Brad nem félt megszegni a szabályokat, csak attól félt, hogy rajtakapják. Ebben is olyan volt, mint Percy Wetmore, aki sose hagyta elfelejtenünk, hogy ő a kormányzó unokaöccse. – Amilyen öreg te vagy, már az is kész csoda, ha azt tudod, hogy ki vagy. Túlságosan öreg vagy. Még ebben a múzeumban is. Kiráz a hideg tőled, Paulie.

– Engedjen el – mondtam, és igyekeztem, hogy ne nyüszítsek. Nem is pusztán büszkeségből. Arra gondoltam, ha meghallja, megvadul, mint ahogy a hamis kutya – amelyik máskülönben csak morog – néha bedühödik, és harap az izzadság szagától. Erről eszembe jutott az a riporter, aki megírta John Coffey tárgyalását. Szörnyű ember volt, Hammersmithnek hívták, és a legszörnyűbb az volt, hogy nem is tudott a saját szörnyűségéről.

Dolan, ahelyett hogy elengedett volna, ismét megszorította a csuklómat. Felnyögtem. Nem akartam, de nem tudtam megállni. A bokámig belém sajdult a fájdalom.

– Mit csinálsz odalent, Paulie? Mondd el nekem.

– Semmit! – mondtam. Nem sírtam, még nem, de attól féltem, hogy hamarosan elpityeredem, ha továbbra is így szorít. – Semmit, csak sétálok, szeretek sétálni, engedjen el!

Elengedett, de csak azért, hogy elkaphassa a másik kezemet. Azt, amelyiket ökölbe szorítottam. – Nyisd ki – mondta. – Mutasd meg apucinak.

Engedelmeskedtem, ő pedig undorral felhorkant a látványtól. Semmi más nem volt a markomban, mint a második pirítós maradványai. Ökölbe szorítottam a jobb kezem, amikor Brad morzsolgatni kezdte a bal csuklómat, és vajas – na jó, margarines, ezek persze nem használnak vajat – lett az ujjam.

– Eredj be, és mosd meg azt a nyamvadt kezedet! – mondta. Hátralépett, és megint harapott a süteményből. – Jézus Krisztus.

Fölmentem a lépcsőn. A lábam reszketett, a szívem úgy zakatolt, mint egy motor, amelynek eresztenek a szelepei, és kotyognak öreg dugattyúi. Ahogy megmarkoltam a kilincset, amely a konyhába – a biztonságba – vezetett, megszólalt Dolan: – Paulie, ha bárkinek is elmondod, hogy megszorítottam szegény öreg csuklódat, azt fogom mondani, hogy érzékcsalódásaid vannak. Az aggkori elhülyülés miatt, valószínűleg. Tudod, hogy nekem fognak hinni. Ha lesz rajtad véraláfutás, azt fogják hinni, hogy te csináltad magadnak.

Igen. Igaza volt. Ismét mintha Percy Wetmore beszélt volna, egy olyan Percy, aki valahogy fiatal és gonosz maradt, miközben én öreg és törékeny lettem.

– Nem szólok senkinek – motyogtam. – Nem szólok senkinek.

– Nagyon helyes, édes kis öregem. – Gunyoros derűvel beszélt, annak a, Percy szavával, balfasznak a hangján, aki azt hiszi, örökké fiatal marad. – És úgyis ki fogom szimatolni, miben sántikálsz. Direkt rá fogok hajtani. Hallottad?

Igen, hallottam, de nem adtam meg neki azt az elégtételt, hogy ezt ki is mondjam. Átmentem a konyhán (most már éreztem a tojás és a fövő kolbász szagát, de nem kívántam többé), és helyére akasztottam a poncsót. Azután fölbaktattam a szobámba – minden lépésnél megállva, hogy a szívverésem lelassúdjon –, és összeszedtem a holmimat, ami az íráshoz kell. Lementem a teraszra, és csak ültem az ablakoknál levő kis asztalnál, amikor Elaine barátnőm bedugta a fejét. Fáradtnak látszott, és gondolom, nem volt jól. A haját megfésülte, de még a köntöse volt rajta. Mi, édes kis öregek, nem adunk sokat a ceremóniákra; legfőképpen azért, mert nem engedhetjük meg magunknak.

– Nem akartalak zavarni – mondta –, látom, írni akarsz...

– Ne bolondozz – válaszoltam. – Több időm van, mint ahány szeplője Carternek. Gyere be.

Bejött, de megállt az ajtónál. – Nem tudtam aludni – már megint –, és valamivel ezelőtt kinéztem az ablakomon... és...

– És láttad, hogy kellemesen csevegünk Mr. Dolannel – folytattam. Reménykedtem, hogy csak ennyit látott, és hogy az ablaka zárva volt, és nem hallotta a nyüszítésemet.

– Nem látszott kellemesnek, és barátságosnak sem – felelte ő. – Paul, ez a Mr. Dolan érdeklődik utánad. Engem kérdezgetett rólad – a múlt héten volt. Akkor csupán arra gondoltam, hogy csúnya nagy orra van, amit szívesen üt bele a mások dolgába, de most már elgondolkoztat a dolog.

– Felőlem érdeklődött? – Reméltem, nem hangzott olyan kínosan, amennyire éreztem magam. – Mit kérdezett?

– Az egyik kérdése az volt, hogy hová jársz sétálni. És hogy miért.

Nevetni próbáltam. – Tessék, egy ember, aki nem hisz a testedzésben.

– Azt hiszi, valami titkod van. – Elhallgatott. – Én is azt hiszem.

Kinyitottam a számat – hogy mit akartam mondani, azt nem tudom –, de mielőtt egyetlen szót szólhattam volna, Elaine fölemelte göcsörtös, mégis különös módon szép kezét:

– Ha tényleg van, nem akarom tudni, hogy mi az, Paul. A magánügy az magánügy. Engem erre neveltek, de sok mindenki mást nem. Légy óvatos. Ennyit akartam mondani. És most egyedül hagylak, hogy dolgozhass.

Elindult, de még mielőtt kimehetett volna, utánaszóltam. Megfordult, és kérdőn nézett rám.

– Amikor befejezem, amit írok... – kezdtem, azután egy kicsit megráztam a fejem.

Ez nem jó. – Ha befejezem, amit írok, elolvasod?

Ezt mintha fontolóra vette volna, majd olyan mosolyt sugárzott felém, amitől egy férfi könnyen szerelemre gyullad, még egy olyan öreg is, mint én. – Megtisztelsz vele.

– Jobb, ha előbb elolvasod, és csak aztán emlegetsz megtiszteltetést –, mondtam, és Delacroix halálára gondoltam.

– Akkor is elolvasom – válaszolta. – Minden szavát. Megígérem. De először fejezd be.

Ezzel elment, de még sok idő telt el, mielőtt írni kezdtem. Majdnem egy óráig csak ültem, bámultam ki az ablakon, tollammal az asztal oldalát ütögettem, figyeltem, mint lesz világosabb a szürke reggel, Brad Dolanre gondoltam, aki Paulie-nak szólít, és fáradhatatlanul viccelődik sárgákról, fekákról, macskaevőkről és csigaevőkről, meg arra gondoltam, amit Elaine Connelly mondott. Azt hiszi, valami titkod van. Én is azt hiszem.

Talán én is. Igen, talán én is. És természetesen Brad Dolan tudni akarja. Nem azért, mintha azt képzelné, hogy fontos (ahogy rajtam kívül, azt hiszem, senkinek sem az), de mert úgy tartja, hogy ilyen öreg embernek, mint én, nem lehetnek titkai. Vénember ne akasztgasson le poncsókat a konyha elől és ne titkolózzék. Meg se fordul a fejében, hogy a magamfajták még mindig emberek. Miért kellene annak tartani bennünket? Nem tudja. Ebben is olyan, mint Percy.

Így végül gondolataim folyója egy széles kanyar után visszatért oda, ahonnan elindult, mikor Brad Dolan kinyújtotta a kezét a konyhai eresz alól, és megragadta a csuklómat: Percyhez, az aljas Percy Wetmore-hoz, és bosszújához valakin, aki kinevette. Delacroix eldobta színes spulniját, amit Mr. Jingles vissza szokott gurítani neki, az kipattant a cellájából a folyosóra. Percynek ennyi kellett, hogy nyomban észrevegye a lehetőséget.


2

Ne, te barom! – ordította Brutál, de Percy rá se hederített. Amikor Mr. Jingles utolérte a gurigát – annyira csak a célra összpontosított, hogy észre sem vette a közelben régi ellenségét –, Percy rányomta nehéz fekete bakancsának sarkát. Mr. Jingles gerince hangos pattanással eltört, száján kibuggyant a vér. Apró, fekete szeme kidülledt, annyi csodálkozó fájdalommal, hogy az már túlságosan is emberi volt.

Delacroix felsikoltott a kétségbeesett iszonyattól. Nekivetette magát az ajtónak, kinyújtotta karját a rácsok között, amilyen messzire bírta, és sírva kiáltotta újra és újra az egér nevét.

Percy ránézett, és mosolygott. Mindhármunkra mosolygott. – Nohát – mondta. – Tudtam én, hogy előbb-utóbb elkapom. Csak idő kérdése volt. – Megfordult, és komótosan végigbaktatott a halálsoron, otthagyva Mr. Jinglest egy terjengő vértócsában a linóleumpadlón.

Dean akkora lendülettel ugrott fel az ügyeletes asztalától, hogy beverte a térdét, a römikártyák lehullottak a földre, de ő ügyet sem vetett a játék állására, ahogy Harry is elfelejtette, hogy neki kellene tenni. – Mit csináltál már megint? – ordított rá Dean Percyre. – Mi a francnyavalyát csináltál már megint, te bunkó?

Percy nem válaszolt. Szó nélkül, a haját igazgatva elvonult az asztal mellett, majd az irodámon át bement a raktárba. William Wharton válaszolt helyette: – Asszem, Dean főnök, a franciasalátát tanította meg, hogy nem okos dolog nevetni rajta! – mondta, azután maga is nevetni kezdett. Szép nevetés volt, olyan vidékies, vidám és mélyről jövő. Életemnek abban a szakaszában voltak emberek (javarészt meglehetősen ijesztő emberek), akik egyedül akkor látszottak normálisnak, ha nevettek. Vad Bill Wharton is közéjük tartozott.

Döbbenten visszanéztem az egérre. Még lélegzett, de cérnabajszán parányi vérgyöngyök ültek, ragyogó olajcsepp szemét is kezdte elborítani a zavaros hártya. Brutál fölemelte a színes gurigát, ránézett, azután rám. Éppen olyan döbbent volt, mint én. Mögöttünk Delacroix továbbra is jajgatott gyászában és rémületében. Persze nem csak az egér miatt; Percy lyukat taposott önvédelmének falába, és a cajun minden rettegése kizúdult rajta, de Mr. Jingles volt a gyúpontja a túlfeszült érzelmeknek. Szörnyű volt hallgatni.

– Ó, nem! – jajgatta újra és újra, sikolyok és cajun nyelvű zagyva könyörgések között. – Ó, nem, ó, nem, szegény Mr. Jingles, szegény öreg Mr. Jingles, ó, nem!

– Aggyák ide.

Zavartan pillantottam föl a mély hang hallatán, először nem is tudtam, ki szólt. John Coffeyt láttam magam előtt. Delacroix-hoz hasonlóan ő is kinyújtotta a kezét az ajtó rácsai között, bár neki csupán az alkarja feléig fért ki, utána már túl vastag volt. Viszont Dellel ellentétben nem hadonászott, egyszerűen kinyújtotta olyan messzire, amennyire tudta, nyitott tenyérrel. Céltudatos, csaknem sürgető mozdulattal. A hangja ugyanilyen volt, azt hiszem, azért nem ismertem föl, hogy ő szólt. Egész más ember lett, mint az a sírdogáló kárhozott lélek, aki az utóbbi hetekben lakott a cellában.

– Aggya ide, Mr. Edgecombe! Amíg még van idő!

Akkor eszembe jutott, mit tett velem, és megértettem. Arra gondoltam, nem árthat, bár hitem szerint nem is használhatott valami sokat. Fölvettem az egeret, és megborzongtam: olyan sok törött csont bökte különböző helyeken Mr. Jingles irháját, hogy olyan volt, mintha egy tűpárnával bélelt bőrzacskót fogtam volna meg. Ez nem húgyúti fertőzés. Bár...

– Mit csinálsz? – kérdezte Brutál, amikor beletettem Mr. Jinglest Coffey hatalmas jobbjába. – Mi a franc ez?

Coffey behúzta az egeret a rácsok között. Mr. Jingles ernyedten feküdt a tenyéren, farka a hüvelyk- és mutatóujj között lógott, a vége gyengén rángatózott. Azután Coffey rátette a bal kezét a jobbra, olyan csészefélét képezve, amelyben ott hevert az egér. Mr. Jinglesből már csak a lelógó farka látszott, a hegye megmegrándult, mint egy haldokló inga. Coffey az arcához emelte a kezét, eközben szétnyitotta jobb keze ujjait, amitől az valahogy olyan lett, mint a börtönrács. Az egér farka most a tenyere felénk néző oldalán lógott.

Brutál, aki akkor is a tarka gurigát szorongatta, odalépett mellém.

– Hát ez meg mit csinál?

– Sssst! – csitítottam.

Delacroix abbahagyta a sikoltozást. – Kérlek, John! – suttogta. – Ó, Johnny, segíts rajta, kérlek, segíts, ó, s'il vous plait.

Odajött Dean és Harry is, az utóbbi még mindig fogta az ócska, repülőgépes kártyalapokat. – Mi folyik itt? – kérdezte Dean, de én csak a fejemet ráztam. Ismét úgy éreztem, mintha hipnotizáltak volna, kutya legyek, ha nem.

Coffey odatette a száját két ujja közé, és erősen beszívta a levegőt. Egy pillanatra megállt a világ. Azután elfordította a fejét, és én láttam, hogy olyan az arca, mintha súlyos beteg lenne vagy nagyon fájna neki valami. A szeme összeszűkült és izzott; felső fogsora az alsó ajkába harapott; sötét arca olyan csúnya árnyalatúra fakult, mint a sárral kevert hamu, és mély, fulladozó hang tört fel a torkán.

– Jóságos Jézusom, Megváltóm! – suttogta Brutál, aki erősen közel állt ahhoz, hogy kiessen a szeme.

– Hogy? – Harry szinte vakkantott. Hogy?

– A farok! Látjátok? A farok!

Mr. Jingles farka többé nem volt haldokló inga; fürgén csapkodott ide-oda, akár a macskáé madárvadászaton; és Coffey összezárt tenyeréből felhangzott a jól ismert cincogás.

Coffey megint azt a fuldokló harákolást hallatta, azután félrefordította a fejét, mint mikor az ember ki akarja köpni a felköhögött váladékot, ő azonban fekete rovarfelhőt – azt hiszem, rovarok voltak, és a többiek is ezt mondták, bár ma már nem vagyok biztos benne – fújt ki a száján és az orrán. Olyan sötét felhőként keringtek körülötte, hogy egy időre az arcát is eltakarták.

– Krisztusom, mik ezek? – kérdezte Dean reszketeg, rémült hangon.

– Semmi baj – hallottam magamat. – Ne pánikoljatok, semmi baj, néhány másodperc múlva eltűnnek.

És mint mikor Coffey a húgyúti fertőzésemet gyógyította meg, a „rovarok" csakugyan kifehéredtek és eltűntek.

– Mi a szent szar! – suttogta Harry.

– Paul! – szólalt meg Brutál elcsukló hangon. – Paul!

Coffey megint olyan jól nézett ki, mint akinek sikerült felköhögnie a torkán akadt, fojtogató falatot. Lehajolt, két összeillesztett kezét leengedte a földre, átkukkantott ujjai résén, szétnyitotta a tenyerét, és előszökkent Mr. Jingles, makkegészségesen, egyetlen hátficam, egyetlen bőrdudor nélkül. Pillanatra megállt Coffey cellájának ajtajában, majd átrohant a halálsoron Delacroix-hoz. Ahogy futott, láttam, hogy még mindig vérgyöngyös a bajusza.

Delacroix sírva-nevetve kapta föl, és minden restelkedés nélkül elborította cuppanós csókjaival. Dean, Harry és Brutál néma ámulattal figyelték. Azután Brutál előrelépett, és átdugta a színes gurigát a rácsok között. Delacroix először észre sem vette; túlságosan elfoglalta Mr. Jingles. Olyan volt, mint egy apa, akinek a fiát mentették meg a fulladástól. Brutál megütögette a vállát a gurigával. Delacroix fölnézett, meglátta, elvette, és ismét Mr. Jinglesnek szentelte magát: simogatta a bundáját, majd' fölfalta a szemével, mert egyfolytában szüksége volt rá, hogy az érzékei is megerősítsék: igen, az egér megvan, egészben van, semmi baja, jól van.

– Gurítsd el – mondta Brutál. – Szeretném látni, hogy fut.

– Jól van, Howell főnök, jól van, hála ist...

– Gurítsd el – ismételte Brutál. – Légy szíves, Del.

Delacroix kelletlenül lehajolt, láthatóan nem akarta megint elengedni a kezéből Mr. Jinglest, legalábbis most nem, azután nagyon puhán elgurította a spulnit. Az végiggurult a cellán, el a Corona doboz mellett, a falig. Mr. Jingles utánavetette magát, bár nem azzal a sebességgel, mint korábban. Mintha egy cseppet húzta volna a bal hátsó lábát, és engem ez rendített meg a legjobban. Ebből látszott, hogy tényleg igaz volt. Abból a kis bicegésből.

Azért elérte a gurigát, prímán elérte, és az orrával gurította is visszafelé, a régi lelkesedéssel. Odafordultam John Coffeyhoz, aki a cellaajtóban állt, és mosolygott. Fáradt volt a mosolya, nem olyan igazán boldognak nevezhető; eltűnt az arcáról az a lázas türelmetlenség, amellyel az egérért könyörgött, de a fuldoklást kísérő fájdalom és félelem is. Megint a mi John Coffeynk volt, azzal a révedező arcával, furcsa, messze néző szemével.

– Segítettél rajta – mondtam. – Ugye, nagyfiú?

– Így igaz – bólintott Coffey. Kissé szélesedett a mosolya, egy-két pillanatra boldog volt.

– Segítettem. Segítettem Del egerén. Segítettem... – Elhallgatott, nem jutott eszébe az állat neve.

– Mr. Jinglesen – segített Dean. Óvatos, ámuldozó tekintettel fürkészte Johnt, mintha azt várná, hogy lángra lobbanjon vagy lebegni kezdjen a cellájában.

– Csakugyan – bólintott Coffey. – Mr. Jinglesen. Cirkuszi egér. Pillámüvegben fog lakni.

– Azt lefogadhatod – mondta Harry, aki ugyancsak meredten bámulta John Coffeyt. Mögöttünk Delacroix ledőlt a priccsére, a mellére tette Mr. Jinglest, valami francia dalocskát dudorászott neki, ami úgy hangzott, mint egy bölcsődal.

Coffey végignézett a halálsoron, az ügyeletes asztala, az irodámba és a mögötte levő raktárhelyiségbe vezető ajtó felé. – Percy főnök gonosz – mondta. – Percy főnök aljas. Rálépett Del egerére. Rálépett Mr. Jinglesre.

Azután, mielőtt bármit mondhattunk volna neki – mielőtt bármi mondanivaló eszünkbe juthatott volna –, visszament a priccséhez, lefeküdt, az oldalára henteredett, és a fal felé fordult.


3

Percy háttal állt nekünk, amikor Brutállal húsz perc múlva beléptünk a raktárba. Talált egy doboz bútorfényt a polcon a fedeles kosár fölött, ahol a szennyes egyenruhákat tartjuk (néha a civil ruhánkat is; a börtönmosodának mindegy, mit mos), és most a villamosszék tölgyfa lábát és karjait fényezte. Önök ezt bizonyosan furcsának találják, esetleg még betegesnek is, de Brutálnak és nekem ez tűnt a legnormálisabbnak mindabból, amit Percy aznap éjszaka művelt. Az Öreg Füstös holnap szerepelni fog, és Percy végre úgy áll majd mellette, mint aki fontos.

– Percy – mondtam halkan.

Megfordult, a dalocska, amelyet dudorászott, a torkára forrt, és csak nézett minket.

Nem láttam a szemében a félelmet, amelyre számítottam, legalábbis először nem. Rádöbbentem, hogy valahogy idősebbnek látszik. És arra is gondoltam, hogy John Coffeynak igaza van. Percy aljasnak látszott. Az aljasság olyan, mint a kábítószer – ezt senki a földön nem tudhatja nálam jobban –, és ennyi tapasztalat után elmondhattam, hogy Percy már rászokott. Élvezte, amit Delacroix egerével művelt, és még ennél is jobban élvezte Delacroix rémült jajgatását.

– Szálljatok le rólam – mondta csaknem előzékeny hangon. – Ide figyeljetek, hé, ez csak egy egér volt. Ti is tudhatjátok, fiúk, hogy semmi keresnivalója nem volt itt.

– Az egérnek semmi baja – mondtam. A szívem dübörgött, de a hangom szelíd volt, csaknem közömbös. – Kutya baja. Futkos, cincog, és megint a guriga után szaladgál. Semmivel sem értesz jobban az egérgyilkoláshoz, mint a többi itteni dologhoz.

Rám nézett, döbbenten és hitetlenül. – Azt várod, hogy elhiggyem? Az a szarházi ropogott! Hallottam! Te csak...

– Pofa be!

Tágra nyílt szemmel bámult rám.

Micsoda? Mit mondtál?

Közelebb léptem hozzá. Egy ér lüktetett a homlokom közepén. Nem emlékszem, mikor voltam utoljára ilyen dühös.

– Talán nem örülsz neki, hogy Mr. Jingles jól van? A sok szöveg után, hogy a mi célunk a foglyok nyugalma, főleg mikor közel a vég, azt hittem, örülni fogsz és megkönnyebbülsz, lévén, hogy Delnek holnap végig kell mennie a halálsoron meg minden.

Percy énrólam Brutálra nézett, mesterkélt nyugalma kezdett bizonytalansággá olvadni.

– Mire megy ki a játék, fiúk? – kérdezte.

– Nincs itt semmiféle játék, haver – felelte Brutál. – Te azt hiszed... hát többek között ezért se lehet benned megbízni. Akarod tudni a teljes igazságot? Szerintem te egy siralmas alak vagy.

– Majd meglátod – válaszolta Percy, de most már rekedten. Mégis visszalopakodott belé a félelem. Félt, hogy mit akarunk tőle, hogy mit tehetünk vele. Örültem a hallatán, így könnyebb lesz kezelni. – Ismerek embereket. Fontos embereket.

– Mondod te, de hát te olyan álmodozó vagy – felelte Brutál, olyan hangon, mintha mindjárt kitörne belőle a nevetés.

Percy a szék ülőkéjére ejtette a rongyot, amellyel a karokat és a lábakat dörzsölgette. – Megöltem azt az egeret – mondta, de a hangja nem volt valami szilárd.

– Eredj, nézd meg magad – válaszoltam. Ez egy szabad ország.

– Megyek is – mondta. – Megyek.

Összeszorított szájjal elbattyogott mellettünk, apró kezével (Wharton igazat mondott, tényleg csinos keze volt) a fésűjét babrálva. Fölment a lépcsőn, át az irodán. Álltunk Brutállal az Öreg Füstös mellett, várva, hogy visszajöjjön, és egy szót sem szóltunk egymáshoz. Nem tudom, Brutál hogy volt vele, nekem semmi mondanivaló nem jutott eszembe. Még azt sem tudtam, hogy arról mit gondoljak, amit az imént láttunk.

Eltelt három perc. Brutál fölvette Percy rongyát, és fényesíteni kezdte a villamosszék vastag hátsó léceit. Az egyiket épp befejezte, s egy másiknak látott volna neki, amikor Percy visszatért. Amikor jött át az irodából a raktárba, megbotlott a lépcsőn, majdnem elesett. Bizonytalanul imbolyogva jött oda hozzánk, elhűlt, hitetlenkedő arccal.

– Kicseréltétek – mondta vékony, vádló hangon. – Valahogy kicseréltétek az egereket, ti szemetek. Szórakoztok velem, de piszkosul meg fogjátok bánni, ha nem hagyjátok abba! Majd teszek én róla, hogy ingyenlevesért álljatok sorba, ha nem hagyjátok abba! Hát mit képzeltek, kik vagytok ti?

Elhallgatott, lihegett, ökölbe szorította a kezét.

– Majd én megmondom, kik vagyunk – válaszoltam. – Azok vagyunk, akik veled dolgoznak, Percy... de már nem sokáig. – Kinyújtottam a kezem, megszorítottam a vállát. Nem igazán erősen, de mindenesetre szorítás volt. Az bizony.

Percy odanyúlt, hogy lesöpörje a kezemet. – Vedd le a...

Brutál megragadta a jobb kezét, azt a puha fehér kacsot, amely mindenestül eltűnt Brutál napcserzette öklében.

– Pofa be, fiacskám, te segglyuk! Ha tudni akarod, mi a jó neked, használd ki az utolsó lehetőséget, és kapard ki a viaszt a füledből!

Megpördítettem, fölraktam az emelvényre, azután addig toltam, amíg a térdhajlata oda nem ért a villamosszék pereméhez, hogy le kelljen ülnie. Percyről lehámlott a flegmaság, de az aljasság és a szemtelenség is. Ezek a dolgok tényleg megvoltak benne, de ha emlékeznek, Percy nagyon fiatal volt. Az ő korában ez még csak vékony hártya, mint egy csúnya árnyalatú zománcfesték. Át tudod ütni. Úgy láttam, Percy most kész rá, hogy meghallgasson.

– A szavadat akarom – mondtam.

– Mire? – A szája vicsorogni akart, ám a szeme rémült volt. A kapcsolószobában nem volt bekapcsolva az áram, de az Öreg Füstös deszkaülésének megvolt a maga hatalma, és akkor úgy láttam, hogy Percy is érzi.

– A szavadat, hogy ha holnap este ide állítunk, utána elmész Briar Ridge-be, és békén hagysz minket – mondta Brutál olyan határozottsággal, amelyet korábban sohasem hallottam tőle. – Hogy még a következő napon kérvényezed az áthelyezésedet.

– És ha nem? Ha inkább felhívok bizonyos embereket, és elmondom, hogy zargattok és fenyegettek engem? Hogy molesztáltok?

– Lehet, hogy kirúgnak minket, ha a kapcsolataid tényleg olyan jók, mint ahogy te hiszed – mondtam –, de gondoskodunk róla, hogy te se úszhasd meg szárazon, Percy.

– A miatt az egér miatt? Á! Azt képzelitek, bárkit is érdekel, hogy ráléptem egy halálra ítélt bűnöző házi egerére? Mármint ezen a bolondokházán kívül?

– Nem. De azt három ember látta, hogy csak ott álltál a hüvelykujjaddal a seggedben, miközben Vad Bill Wharton meg akarta fojtani Dean Stantont a kézbilincse láncával. Ez érdekelni fogja az embereket, Percy, ezt garantálom. Még a kormányzót is érdekelni fogja.

Vörös foltok ütöttek ki Percy arcán és homlokán. – És gondolod, hogy hinni fognak nektek? – kérdezte, de a hangjából elszállt a dühödt erő. Láthatóan ő is úgy gondolta, hogy hihetnek nekünk. És Percy nem szeretett pácba kerülni. A szabályokat megszegni, azt igen. Hogy rajtakapják, azt már nem.

– Én csináltam néhány képet Dean nyakáról, mielőtt felszívódott volna a véraláfutás – mondta Brutál (fogalmam sincs, igazat mondott-e vagy sem, de az biztos, hogy jól hangzott). – Tudod, mit mondanak azok a képek? Hogy Whartonnak minden esélye megvolt rá, hogy megfojthassa Deant, mielőtt levakarták volna róla, pedig te ott voltál, ráadásul azon az oldalán, ahol nem is láthatott! Kell majd válaszolnod néhány rázós kérdésre, igaz? És az ilyesmi ráragad ám az emberre, mint a bogáncs. Esetleg még akkor is, amikor az ember rokonai kikerültek már az állam fővárosából, és rég otthon iszogatják a mentás puncsot az elülső verandán. A személyzeti anyag marhára érdekes tud lenni, és az élet folyamán sok embernek van ám rá módja, hogy belepillantson.

Percy szeme bizalmatlanul járt ide-oda közöttünk. Felemelte a bal kezét, és lesimította a haját. Hallgatott, de úgy gondoltam, hogy már majdnem elkaptuk.

– Ugyan már, beszéljünk őszintén – vettem át a szót. – Nemcsak mi nem szeretjük, hogy itt vagy, de te is utálsz itt lenni, igaz?

– Gyűlölök itt lenni! – tört ki. – Gyűlölöm, ahogy bántok velem, hogy sohasem adtok lehetőséget!

Ez ugyan távol állt a valóságtól, de úgy véltem, nem ez a legalkalmasabb pillanat, hogy megvitassuk a témát.

– De azt se szeretem, ha löködnek! A papám arra tanított, hogy ha egyszer elkezded engedni, hogy mások löködjenek, akkor egész életedben löködni fognak. – Megvillant a szeme, amely nem volt olyan szép, mint a keze, csak majdnem. – Főleg azt nem szeretem, ha ilyen nagy majmok löködnek, mint ez itt. Brutál! – röffent rá öreg barátomra. – Te aztán megérdemled a csúfnevedet!

– Meg kell értened valamit, Percy – mondtam. – Mi úgy látjuk, hogy te löködsz minket. Állandóan mondjuk neked, hogy kell itt csinálni a dolgokat, te pedig mész a magad feje után, aztán ha elszúrtál valamit, elbújsz a politikus kapcsolataid mögé. Az, hogy eltapostad Delacroix egerét – pillantásom összeakadt Brutáléval, és sietve visszakoztam –, hogy el akartad taposni Delacroix egerét, csak egy példa a sok közül. Csak löködsz, löködsz, löködsz, aztán mi a végén visszalöktünk. De ide figyelj, ha okosan viselkedsz, akkor úgy fogsz kikerülni innen, mint egy kisangyal. Mint egy szépreményű fiatalember, aki ráadásul illatozik, mint a rózsa. Senki sem fog tudni erről a kis beszélgetésről. Na, mit mondasz? Viselkedj felnőtt módjára, ígérd meg, hogy Del után elmész.

Gondolkozott, és egy-két perc múlva új fény gyúlt ki a szemében, olyasfajta, mint amikor egy hapsinak valami jó ötlete támad. Nem nagyon tetszett, mert bármi jutott is az eszébe, az nem lehetett jó.

– Ha semmi másért – mondta Brutál –, legalább arra gondolj, milyen jó lesz megszabadulni egy ilyen gennygóctól, mint Wharton.

Percy bólintott, és én hagytam, hogy fölkeljen a székből. Helyrerángatta, hátul betűrte egyenruhája ingét, végighúzta a haján a fésűt. Azután ránk nézett. – Jól van, beleegyezem. Holnap este itt állok Del mellett; rögtön másnap kérvényezem az áthelyezésemet Briar Ridge-be. Akkor itt kvittek leszünk. Jó lesz így?

– Jó lesz – válaszoltam. Az a fény még mindig ott volt a szemében, de akkor túlságosan megkönnyebbültem ahhoz, hogy törődjek vele.

– Kezet rá! – mondta.

Kezet ráztam vele. Brutál is.

Megint hülyét csinált belőlünk.


4

A következő volt a legutolsó és legforróbb napja a különös októberi kánikulának. Amikor munkába mentem, nyugaton már morgott az ég, és kezdtek gyülekezni a fekete felhők. Ahogy az éj leszállt, a felhők is közelebb húzódtak, és láttuk, ahogy ki-kidöfködnek belőlük a villámok kék-fehér villái. Aznap este tíz körül tornádó volt Trapingus megyében, négy embert megölt, leszakította a teftoni béristálló tetejét, Cold Mountainban pedig iszonyúan dörgött-villámlott, és szélvihar tombolt. Később olybá tűnt, mintha maguk a mennyek tiltakoztak volna Eduard Delacroix szörnyű halála ellen.

Kezdetben minden jól ment. Del nyugodtan töltötte a napot a cellájában, néha játszott Mr. Jinglesszel, de nagyobbrészt csak feküdt a priccsén, és simogatta az állatot. Wharton párszor megpróbált balhét keverni; egyszer átkurjantott Delnek, hogy egérburgert fog enni, amikor az öreg Szerencsés Pierre már a pokolban járja a steppet, de a kis cajun nem válaszolt, és Wharton, aki láthatólag úgy vélte, hogy ez volt a legjobb poénja, föladta a dolgot.

Negyed tizenegykor beállított Schuster testvér, és nagy örömünkre bejelentette, hogy cajun nyelven fogja elimádkozni Dellel a miatyánkot. Ezt jó előjelnek vettük, amiben természetesen tévedtünk.

Tizenegy felé szállingózni kezdtek a tanúk, a legtöbben a küszöbönálló vihart emlegették halkan, és azon morfondíroztak, vajon áramkimaradás miatt nem kell-e elhalasztani a kivégzést. Vélhetőleg egyikük sem tudta, hogy az Öreg Füstös generátorról működik, és hacsak abba bele nem csap az istennyila, akkor menni fog a dolog. Aznap éjjel Harry volt a kapcsolószobában, így ő, Bill Dodge meg Percy Wetmore töltötték be a jegyszedő tisztségét, leültették a tanúkat a helyükre, és mindenkitől megkérdezték, nem akar-e egy pohár hideg vizet. Két nő is eljött: annak a lánynak a nővére, akit Del megerőszakolt és megölt, meg a tűz egyik áldozatának az anyja, egy hatalmas, sápadt és elszánt hölgy. Azt mondta Harry Terwilligernek, reméli, hogy az ember, akiért idejött, jól van és fél, és tudja, hogy a kemencét már befűtötték neki az ördögfiókák. Azután könnyekben tört ki, és arcát egy csipkekendőbe rejtette, amely csaknem akkora volt, mint egy ciha.

Hangosan, élesen csattant a mennydörgés, alig tompította a bádogtető. Az emberek aggodalmasan néztek fölfelé. A férfiak, akik láthatóan kényelmetlenül érezték magukat, hogy ilyen későn is nyakkendőt kellett kötniük, megtörölgették vörös arcukat. A kék izzástól még melegebb lett a raktárhelyiségben. És természetesen folyton odatévedt a tekintetük az Öreg Füstösre. Lehetséges, hogy a hét korábbi napjain viccelődtek a témáról, de aznap éjjel úgy fél tizenkettő tájban kiapadt a tréfás kedvük. Az egész elbeszélést azzal kezdtem, hogy akinek bele kell ülni abba a székbe, azt villámgyorsan cserbenhagyja a humora, de nem a halálraítéltek az egyetlenek, akiknek lefonnyad az arcáról a mosoly, amikor tényleg eljön az idejük. Valahogy olyan csupasznak látszik az Öreg Füstös, ahogy ott kuporog azon az emelvényen, a lábain kétoldalt a paralízises beteg lábsínjére emlékeztető csatokkal.

A tanúk nemigen beszélgettek, és amikor ismét reccsent a mennydörgés, olyan élesen és fájdalmasan, akár a kidőlő fa, Delacroix áldozatának nővére halkan fölsikoltott. Utolsónak Curtis Anderson, Moores igazgató helyettese foglalta el a helyét a tanúk között.

Fél tizenkettőkor, sarkamban Brutállal és Deannel odamentem Delacroix cellájához. Del a priccsén ült, Mr. Jinglesszel az ölében. Az egér a halálraítélt felé nyújtotta a fejét, kis olajpötty szeme imádattal csüggött Del arcán. Del az állat feje búbját simogatta a két füle között. Arcán nagy, néma könnyek peregtek, Mr. Jingles ezeket bámulta. Lépéseink zajára a cajun fölnézett. Nagyon sápadt volt. Inkább éreztem, mint láttam, hogy mögöttünk John Coffey ott áll a cellája ajtajában, és figyel.

Del megrezzent, amikor kulcsaim odakoccantak a vashoz, de szilárdan tartotta magát, tovább simogatta Mr. Jingles fejét, miközben én kinyitottam a zárakat és félrehúztam az ajtót.

– Jó napot, Edgecombe főnök – mondta. – Hello, fiúk. Köszönj szépen, Mr. Jingles. – De Mr. Jingles csak a kopaszodó kis ember arcát bámulta elbűvölten, mintha a könnyek forrását csodálná. A színes gurigát akkurátusan félretették a Corona dobozba – utoljára, gondoltam, és egy nyilallást éreztem.

– Eduard Delacroix, mint az igazságszolgáltatás...

– Edgecombe főnök?

Először arra gondoltam, hadarom tovább a hivatalos szöveget, azután másképp döntöttem. – Tessék, Del.

Odanyújtotta az egeret. – Tessék. Ne hagyja, hogy valami baja legyen Mr. Jinglesnek.

– Del, nem hinném, hogy idejönne hozzám. Ő nem...

– Azt mondja, hogy igen. Azt mondja, mindent tud magáról, Edgecombe főnök, és maga leviszi arra a helyre Floridába, ahol az egérkék trükköznek. Azt mondja, megbízik magában. – Tovább nyújtogatta a kezét, és kutya legyek, ha az az egér a tenyeréről nem lépett át a vállamra. Olyan könnyű volt, hogy csak úgy éreztem az egyenruhám zubbonyán, mint egy kis meleg foltot. – És főnök! Ne engedje, hogy az a gonosz ember odajöjjön a közelébe. Ne hagyja, hogy bántsa az egeremet.

– Nem, Del. Nem fogom hagyni. – Már csak az a kérdés, mit tegyek most? Nem kísérhettem el Delacroix-t a tanúk előtt úgy, hogy a vállamon egy egér csücsül.

– Majd én átveszem, főnök – morajlott mögöttem egy hang. John Coffey szólalt meg, hátborzongató módon épp most, mintha olvasna a gondolataimban. – Csak arra az időre. Ha Del nem bánja.

Del megkönnyebbülten bólintott. – Igen, vedd át, John, amíg átesünk ezen a hibbantságon – bien! Azután... – a tekintete visszavándorolt Brutálra és rám. – Vigyék le Floridába. Arra az Egérvár helyre.

– Igen, valószínűleg együtt visszük Paullal – mondta Brutál. Zavartan és riadtan nézte, ahogy Mr. Jingles átlép a vállamról Coffey hatalmas kinyújtott tenyerére. Mr. Jingles nem tiltakozott, nem próbált menekülni: ugyanolyan készségesen iramodott föl John Coffey karján, ahogyan az én vállamra. – Kiveszünk néhány nap szabadságot. Igaz, Paul?

Bólintottam. Del is bólintott, a szeme ragyogott, még egy halvány mosoly is megjelent az arcán.

– Az emberek tíz centet fizetnek érte, hogy láthassák. A srácok kettőt, így van, Howell főnök?

– Így van, Del.

– Maga jó ember, Howell főnök – közölte Del. – Maga is, Edgecombe főnök. Néha kiabáltak velem, oui de csak ha muszáj volt. Mind rendes emberek, kivéve azt a Percyt. Szeretnék egy másik helyen találkozni magukkal. Mauvais temps, mauvaise chance.

– Valamit mondanom kell neked, Del – szóltam közbe. – Csak azt, amit mindenkinek elmondok, mielőtt elindulnánk. Nem nagy dolog, de hozzátartozik a munkámhoz. Rendben?

Oui, messieur – mondta, és utoljára ránézett Mr. Jinglesre, aki John Coffey széles vállán ült. – Au revoir, mon ami – mondta, és hangosabban kezdett sírni. – Je t' aime, mon petit. – Csókot dobott az egérnek. Mulatságos vagy akár groteszk lehetett volna, hogy csókot dob, de nem volt az. Egy pillanatra összeakadt a pillantásom Deanével, azután el kellett fordítanom a tekintetemet. Dean a folyosót bámulta a sötétzárka irányában, és furcsán mosolygott. Szerintem közel állt hozzá, hogy kihulljon a könnye. Én a részemről elmondtam, amit el kellett mondanom, onnantól kezdve, hogy az igazságszolgáltatás tisztviselője vagyok, és amikor végeztem, Delacroix utoljára lépett ki a cellájából.

– Még egy pillanatig tarts ki, öreg – mondta Brutál, és ellenőrizte a leborotvált foltot Del feje búbján, ahová a fémsapka kerül. Bólintott nekem, majd megveregette Del vállát. – Jól működött a beretva. Mehetünk.

Így hát Eduard Delacroix, rángatózó arcán verejtékkel vegyes kis könnypatakokkal elindult utolsó útjára a halálsoron, miközben fent az égben mennydörgés dübörgött. Brutál ment a halálraítélt bal oldalán, én a jobbon, Dean mögötte.

Schuster az irodámban volt, Ringgold és Battle foglárokkal, akik a sarokban álltak, és őrködtek. Schuster fölnézett Delre, elmosolyodott, azután franciául szólt hozzá. Nekem egy kicsit dagályosnak tűnt, de csodát művelt. Del visszamosolygott, majd odament hozzá és átölelte. Ringgold és Battle fölrezzentek, de én intettem, és megráztam a fejem.

Schuster hallgatta Del könnyáztatta francia szóáradatát, bólogatott, mintha tökéletesen értené, veregette a vállát, majd rám nézett a kis ember válla fölött, és azt mondta:

– Alig a negyedét értem annak, amit mond.

– Nem hinném, hogy ez számítana – dörmögte Brutál.

– Én sem hiszem, fiam – vigyorgott rá Schuster. Ő volt a legjobb a szakmájában, és csak most jövök rá, hogy nem tudom, mi lett vele. Remélem, megőrizte a hitét, akármi történt is.

Letérdeltette Delacroix-t, azután összetette a kezét. Delacroix utánacsinálta.

Not' Pere, qui etes aux cieux – kezdte Schuster, és Del csatlakozott hozzá. Együtt mondták el a miatyánkot azon a dallamos cajun-francia nyelven, egészen addig, hogy „mais déliverez-nous du mai, ainsi soit-il". Addigra Del könnyei nagyrészt elapadtak, nyugodtnak látszott. Most néhány bibliai versezet következett (angolul), nem hagyva ki a régi vésztartalékot a szép híves patakról. Amikor ez is megvolt, Schuster már felállni készült, de Del visszatartotta az inge ujjánál fogva, és mondott valamit franciául. Schuster összeráncolt szemöldökkel, figyelmesen hallgatta. Válaszolt. Del mondott valami mást, és reménykedve nézett rá.

Schuster felém fordult. – Van még valami, Mr. Edgecombe. Egy ima, amelyben én, a hitem miatt, nem tudok segíteni. Elmondhatja?

A faliórára néztem, és láttam, hogy még van tizenhét percünk éjfélig. – Igen – válaszoltam –, de gyorsan. Tudja, hogy csak meghatározott ideig maradhatunk itt.

– Igen, tudom. – Delacroixhoz fordult, és bólintott.

Del lehunyta a szemét, mintha imádkozna, de egy pillanatig semmit sem szólt. Egy barázda szántotta fel a homlokát, és nekem az volt az érzésem, hogy úgy kutat az agyában, ahogy az ember egy kis padlásszobában kajtat valami után, amit réges-rég nem használt (vagy amire nem volt szüksége). Ismét az órára pillantottam, és már majdnem megszólaltam volna, ha Brutál nem rántja meg az ingem ujját, és meg nem csóválja a fejét.

Ekkor Del rákezdett, halkan, de gyorsan, cajun nyelven, amely olyan kerek, puha és érzéki, mint egy fiatal nő melle: – Marie! Je vous salue, Marie, oui, pleine de grace; le Seigneur est avec vous; vous étes bénie entre toutes lesfemmes, ét mon cher Jésus, le fruit, de vos entrailles, est béni. – Ismét elsírta magát, de szerintem észre se vette. – Sainte Marié, ma mere, Mere de Dieu, priez pour moi, priez pour nous, pauv' pécheurs, mainfant ét a l'heure... l'heure de notre mort. L'heure de mon mort. – Mélyet, reszketeget sóhajtott. – Ainsi soit-il.

Épp amikor feltápászkodott, villám kék-fehér, kurta lángja lobbant az egyik ablak előtt. Mindenki összerezzent és visszahőkölt, kivéve Delt, aki láthatólag még mindig bele volt veszve a régi imába. Előrenyújtotta az egyik kezét, csak úgy vaktában, Brutál megfogta, és kurtán megszorította. Delacroix ránézett, és kissé elmosolyodott. – Nous voyons – kezdte, azután elhallgatott. Tudatos erőfeszítéssel visszaváltott angolra. – Mehetünk, Howell főnök, Edgecombe főnök. Istennel rendbe vagyok.

– Akkor jó – mondtam, azon töprengve, vajon mennyire lesz rendben Istennel húsz perc múlva. Reméltem, hogy utolsó imája meghallgatásra talál, és az Istenanya teljes szívével és leikével imádkozik érte, mert Eduard Delacroix-nak, az erőszaktevőnek és gyilkosnak minden imára szüksége volt, amit összeszedhetett. Odakint ismét mennydörgéstől reszketett az ég. – Gyerünk, Del. Most már nincs sok hátra.

– Jól van, főnök, akkor jó. Mert már nem félek – mondta, de én láttam a szemében – miatyánk és üdvözlégy ide vagy oda –, hogy hazudik. Mire megteszik azt a távot, ami a zöld padlón még hátravan, és átbukdácsolnak a kis ajtón, szinte valamennyien halálra vannak rémülve.

– Állj meg az alján, Del – mondtam halkan, ahogy átértünk, de nem volt szüksége a figyelmeztetésemre. Úgy megállt a lépcső alján, mint a cövek, mert megpillantotta az emelvényen Percy Wetmore-t, akinek a lábánál ott volt a szivacsos vödör, a jobb csípője mögött meg éppen látni lehetett a kormányzóhoz bekötött telefont.

Non – mondta Del halk, rémült hangon. Non, non, csak ne őt!

– Indulj – biztatta Brutál. – Csak engem és Fault nézz. Őt felejtsd el.

– De...

Az emberek odafordultak, és bennünket bámultak, de én arrébb tudtam araszolni egy kicsit, és észrevétlenül megfoghattam Delacroix bal könyökét.

– Tarts ki – mondtam olyan hangon, amit csak Del – és legföljebb Brutál – hallhatott. Ezek az emberek arra az egyre fognak emlékezni, hogy hogyan mentél el. Lássanak valamit a pénzükért.

Ebben a pillanatban a leghatalmasabb mennydörgés dübörgött a fejünk fölött, olyan hangerővel, hogy beleremegett a raktárszoba bádogteteje. Percy megugrott, mintha valaki belenyomta volna az áramot, Del pedig megvető kis vihogást hallatott. – Ha még ennél is hangosabb lett volna, akkor megint belevizel a nadrágjába – mondta, azután kifeszítette a vállát, nem mintha olyan sok feszítenivaló lett volna rajta. – Gyerünk. Essünk túl rajta.

Odamentünk az emelvényhez. Delacroix pillantása idegesen ugrált a tanúkon, akik voltak vagy huszonötén, Brutál, Dean és én azonban jól idomítottan nem vettük le a szemünket a székről. Úgy láttam, minden rendben. Fölemeltem a hüvelykujjamat, és kérdőn fölvont szemöldökkel néztem Percyre, ő pedig féloldalas kis grimasszal válaszolt, mintha mondana: Hát mit képzelsz? Természetesen minden rendben!

Reméltem, hogy igaza van.

Brutállal automatikusan megfogtuk Delacroix könyökét, ahogy föllépett a dobogóra. Alig húsz centivel emelkedett a padló fölé, mégis meglepően sok embert, még a legkeményebb legényeket is úgy kell fölsegíteni rá, hogy megtehessék életük utolsó lépéseit.

Del azonban jól csinálta. Megállt egy pillanatra a szék előtt (szándékosan nem nézve Percyre), majd megszólalt, mintha csak bemutatkozna: – C' est moi – mondta. Percy utánanyúlt, de a cajun magától megfordult, és leült. Odatérdeltem arra az oldalára, amely most a bal lett, Brutál pedig a másik oldalára. Úgy takartam az ágyékom és a torkom, ahogy már leírtam, azután elfordítottam a csatot, ráillesztve tátott állkapcsait a cajun sovány fehér lábszárára a boka fölött. Mennydörgés bömbölt, és én összerezzentem. Csípős izzadság csurgott a szemembe. Egérvár, jutott eszembe valamiéit. Egérvár, és egy tízes a jegy. Gyerekeknek két cent, hogy benézhessenek Mr. Jingleshez a pillámüveg ablakon.

A csat makacskodott, nem akart becsukódni. Hallottam, hogy Del nagy, száraz kortyokban nyeli a levegőt, tüdeje, amelyből alig négy perc múlva égett zsák lesz, kínosan erőlködve próbálta ellátni oxigénnel a félelem hajtotta szívet. Most valahogy egyáltalán nem az volt a legfontosabb tulajdonsága, hogy fél tucat embert ölt meg. Nem akarok most jót vagy rosszat mondani, csak elmesélem, hogy volt.

Dean mellém térdelt és odasúgta: – Mi a baj, Paul?

– Nem tudom – kezdtem, ám akkor a csat hallható kattanással összezárult.

Delacroix bőréből is becsíphetett egy keveset, mert összerezzent és fölszisszent. – Bocsánat – mondtam.

– Semmi baj, főnök – felelte Del. – Úgyis csak egy percig fog fájni.

Brutál oldalára esett a csatba szerelt elektród, ezért az mindig egy kicsit tovább tartott, így csaknem egyszerre álltunk föl mind a hárman. Dean a Del bal kezénél levő csatért, Percy a jobbkezes csatért nyúlt. Felkészültem, hogy segítsek neki, ha szüksége lenne rá, de jobban csinálta, mint én a lábnál. Láttam, hogy Del most már remeg, mintha máris alacsony feszültségű áram futkosna benne. Éreztem az izzadságának szagát is. Savanyú és erős volt, a zsenge savanyúság levére emlékeztetett.

Dean bólintott Percynek. Percy elfordította a fejét – láttam azt a helyet az álla sarkában, ahol aznap reggel megvágta magát –, és halk, szilárd hangon megszólalt: – Egyes kapcsolás!

Zümmögés hallatszott, olyasfajta, amilyet egy öreg jégszekrény hallat, amikor bekapcsolják, és a raktárban lógó lámpák felragyogtak. Néhány halk sóhaj és mormolás hallatszott a közönség soraiból. Del megrezzent, keze olyan görcsösen markolta a tölgyfa karfák végét, hogy elfehéredtek az ujjpercei. Szeme ide-oda forgott, száraz lihegése még jobban gyorsult. Most már csaknem zihált.

– Nyugi – mormolta Brutál. – Nyugi, Del, jól csinálod. Lazíts, jó vagy.

Hé, fiúk!, gondoltam. Jöjjenek, nézzék, mit tud Mr. Jingles! Fejünk fölött zengett az ég.

Percy fensőségesen odalépett a villamosszék elé. Ez volt az ő nagy pillanata, a középpontban állt, minden szem rajta függött. Mind, egy kivételével. Delacroix látta, ki az, és inkább az ölébe bámult. Egy dollárba fogadtam volna, hogy Percy eltolja a szövegét, amikor valóságos körülmények között kell elmondania, ám ő kísérteties nyugalommal, egyetlen baki nélkül darálta:

– Eduard Delacroix, önt polgártársai esküdtbíróságának jóváhagyásával az állam tiszteletreméltó bírája villamosszék általi halálra ítélte. Isten óvja az állam népét. Akar valamit mondani az ítélet végrehajtása előtt?

Del megpróbált szólni, de először semmi sem jött ki a torkán, csak összefolyó magánhangzókat görgető, rémült sihegés. Percy szája alig észrevehető, megvető mosolyra görbült, én pedig boldogan lelőttem volna ott helyben. Azután Del megnyalta az ajkát, és ismét nekiveselkedett.

– Megbántam, amit tettem – mondta. Mindent megadnék, hogy visszaforgathassam az időt, de ezt senki sem teheti. Ezért most... – Fejünk fölött akkorát szólt a mennydörgés, mintha egy mozsárágyú gránátja robbant volna föl. Del megugrott, amennyire a szíjak engedték, a szeme eszeveszetten kidülledt nedves arcából. – Ezért most megfizetek érte. Isten bocsásson meg nekem. – Ismét megnyalta az ajkát, és Brutálra nézett. – Ne felejtse el, amit Mr. Jinglesnek ígért – mondta halkan, hogy csak mi hallhassuk.

– Nem felejtjük, ne aggódj! – válaszoltam, és megveregettem jéghideg kezét. – Elmegy Egérvárba...

– Egy francot! – vágott közbe Percy a szája sarkából beszélve, akár egy dörzsölt börtöntöltelék, miközben meghúzta a Delacroix mellén feszülő szíjat. – Nincs is ilyen hely. Ez csak mese, amit ezek a szivarok találtak ki, hogy nyugton maradj. Ezt igazán tudhattad volna, te buzi.

Del szemének űzött pillantása elmondta nekem, hogy az értelme tudta is... de szívesen lemondott volna erről a tudásról, ha teheti. Döbbenten és dühösen bámultam Percyre, ő pedig flegmán visszabámult rám, mintha azt kérdezné, ugyan mit tudok tenni. És természetesen igaza volt. Semmit sem tehettem itt, a tanúk előtt, semmit, amikor Delacroix itt ül az élet peremén. Nem tehettünk semmi mást, mint hogy folytatjuk és befejezzük.

Percy leakasztotta az álarcot a kampóról, és ráengedte Del arcára, szorosan megkötve a kis ember csapott álla alatt úgy, hogy a feje búbján megfeszüljön a lyuk. Következőnek a szivacsot kellett volna kivennie a vödörből, és bele kellett volna tennie a fémsapkába. Itt tért el először a gyakorlattól: ahelyett hogy lehajolt és kihalászta volna a szivacsot, a fémsapkát akasztotta le a szék támlájáról, és azzal együtt hajolt le. Más szavakkal, ahelyett hogy a szivacsot vitte volna a sapkához – ami a természetes eljárás lett volna –, a sapkát vitte a szivacshoz. Fel kellett volna figyelnem rá, hogy valami nem stimmel, de túlságosan zaklatott voltam. Minden kivégzés közül, amelyen valaha jelen voltam, ez volt az egyetlen, amelyen tökéletesen tehetetlennek éreztem magamat. Ami Brutált illeti, ő rá se nézett Percyre, akkor se, amikor Wetmore a vödör fölé hajolt (és ezzel a mozdulattal félig eltakarta előlünk, hogy mit csinál), és akkor sem, amikor Percy visszafordult Delhez a sapkával, amelyben már benne volt a szivacs barna korongja. Brutal a Del arcát eltakaró szövetet nézte, amint a fekete selyem kör alakban belehorpad a tátott szájba, majd ismét felfúvódik a lélegzettől. Hatalmas verejtékgyöngyök ütöttek ki Brutál homlokán és halántékán, a haj vonala alatt. Sohasem láttam még izzadni, egyetlen kivégzésen sem. Dean zaklatottan és fakón ácsorgott mögötte, mintha azon erőlködne, hogy ki ne taccsolja a vacsoráját. Ma már tudom, mindnyájan éreztük, hogy valami baj van, csak nem tudtuk, mi az. Senki sem tudta – akkor még –, miket kérdezgetett Percy Jack Van Haytől. Sok kérdése volt, de gyanítom, a legtöbbjét csak kamuból tette föl. Amit tudni akart – azt hiszem, az egyetlen, amit tudni akart –, a szivacsra vonatkozott. Hogy mi a célja. Miért kell sós vízbe áztatni... és mi történik, ha nem áztatják sós vízbe.

Hogy mi történik, ha a szivacs száraz.

Rányomta a sapkát Del fejére. A kis ember megrándult és ismét felnyögött, ez alkalommal hangosabban. Néhány tanú kényelmetlenül feszengett összehajtható székén. Dean fél lépést tett előre, hogy segítsen megkötni az állán a szíjat, de Percy kurtán intett neki, hogy menjen vissza. Dean hátrahúzódott, kissé a válla közé kapva a fejét és összerezzenve, mert újabb mennydörgés rázta meg a raktár tetejét, és utána kopogni kezdtek az első esőcseppek. Kemény hangjuk volt, mintha valaki üveggolyót dobálna marékszámra egy mosódeszkára.

Biztosan hallották már azt a kifejezést, hogy „megfagy az ereimben a vér", igaz? Hát persze. Mindnyájan hallottuk, de velem életem során egyetlenegyszer, 1932 októberében történt meg, hogy valóban éreztem, alig tíz perccel éjfél után. Nem attól a mérgezett diadaltól, amely ott ült Percy Wetmore arcán, amikor hátralépett az Öreg Füstös ölében ülő, fémsapkás, csuklyás, megkötözött alaktól, hanem attól, amit látnom kellett volna, mégsem láttam. A sapka alól nem csurgott a víz Del arcára. Ekkor végre észbe kaptam.

– Eduard Delacroix – mondta éppen Percy –, most addig fut át a testén a villanyáram, amíg az állam törvényének végzése szerint meg nem hal.

Olyan kínnal meredtem Brutálra, amelyhez képest a húgyúti fertőzésem csak egy bibis ujj volt. Száraz a szivacs!, tátogtam, de csak rázta a fejét, mert nem értette, és visszanézett a maszkra, amelyen a francia utolsó lélegzetvételei apasztották-duzzasztották a fekete selymet.

Percy könyöke után nyúltam, ám ő kitért előlem, miközben laposan sandított rám. Egyetlen pillanatig tartott, de mindent elmondott. Később majd el fogja hablatyolni hazugságait és féligazságait, és a legtöbbet el is fogják hinni neki a fontos emberek, de én egy egészen más történetről tudok. Percy jó tanuló volt, ha olyasmit csinált, ami érdekelte, ezt már a próbák során is észrevettük, és figyelmesen hallgatta Jack Van Hay magyarázatát arról, hogy a sós vízbe áztatott szivacs egyfajta csatornát képez, amelyen át az áram elektromos golyóként hatol az elítélt agyába. Ó, igen, Percy pontosan tudta, mit tesz. Én később elhittem neki, mikor azt mondta, hogy nem tudta, milyen lesz a hatás, de ezt akkor sem lehet beszámítani a jó cselekedetek közé, igaz? Én legalábbis nem hiszem. Legföljebb annyit tehettem volna, hogy ott, a tanúk és az igazgatóhelyettes színe előtt ráordítok Jack Van Hayre, hogy ne kapcsolja be az áramot. Ha van még öt másodpercem, meg is teszem, de Percy nem adott ennyi időt.

– Isten irgalmazzon a lelkének – mondta a villamosszékben ülő, ziháló, rémült alaknak, azután a dróttal borított négyszögre nézett, ahol Harry és Jack álltak, Jack keze a MABEL HAJSZÁRÍTÓJA feliratú gombon. Ettől az ablaktól jobbra állt a doktor, csendesen és visszahúzódón, mint mindig, fekete táskája a lába között a földön. – Kettes kapcsolás!

Először olyan volt, mint mindig: a zümmögés kicsit hangosabb lett, de nem sokkal, és az is a megszokott volt, ahogy Del törzsét előrelökték a görcsbe ránduló izmok.

Aztán kezdtek elromlani a dolgok.

A zümmögés elvesztette állandóságát, és hullámzani kezdett. És még valami recsegés hallatszott, mintha celofánt gyűrögetnének. Valami szörnyű szagot éreztem, de addig nem jöttem rá, hogy a perzselődő szőrrel elegy korallszivacs bűze, amíg nem láttam, hogy kék füstindák pöndörödnek a sapka pereme alól. Még több füst gomolygott a fémsapka búbján, ahol áthaladt a vezeték: mintha egy indián tipiben tüzelnének.

Delacroix rázkódni, vonaglani kezdett a székben, maszkos feje ide-oda rándult, mintha hevesen tiltakozna. Lába, amennyire a csat engedte, föl-le járt kurta ritmusban. Odafent mennydörgés robajlott, és szakadni kezdett az eső.

Dean Stantonra néztem; vadul meredt vissza rám. Valami tompán pukkant a sapka alatt, mint amikor fenyőgöcs robban szét egy tábortűzben, és most már láttam, hogy a maszk alól is füst szivárog elő kurta pamacsokban.

A kapcsolószoba drótos ablaka felé rontottam, de mielőtt kinyithattam volna a számat, Brutus Howell megmarkolta a könyökömet, és úgy megszorította, hogy minden ottani idegszálam belesajdult. Fehér volt, mint a viasz, de nem esett pánikba, még csak közel se járt hozzá. – Nehogy szólj Jacknek, hogy állítsa le! – mondta halkan. – Akármit, csak ezt ne! Már túl késő ahhoz, hogy leállítsa.

A tanúk először nem hallották Del sikoltozását. A bádogtetőn harsogássá erősödött az esőkopogás, a mennydörgések szinte egybefolytak. De mi az emelvényen tökéletesen hallottuk a fájdalom fuldokló vonítását a füstölgő álarc alól. Ilyen lehet, amikor a szénabálázó elkap és szétmarcangol egy állatot.

A sapka most már szaggatottan és vadul dongott, statikus zörejekre emlékeztető hangoktól tördelten. Delacroix elkezdte előre-hátra dobni magát, akár egy hisztiző gyerek. A dobogó rázkódott, a cajun akkora erővel vágódott neki a bőrszíjnak, hogy majdnem eltépte. Az áram ide-oda rángatta, hallottam a reccsenő pattanást, amikor a jobb válla a pöröly alatt szétmálló deszkaláda hangján eltört vagy kifordult. A nadrág slicce, amelyből a lábak sebes dugattyúmozgása miatt csak egy elmosódott foltot láthattunk, sötétre változott. Azután Del visítani kezdett, valami szörnyű, fisztulázó patkányhangon, és a tanúk ezt már a zivatar dübörgésén át is meghallották.

– Mi a fene történik vele? – kiáltott valaki.

– Kitartanak azok a csatok?

– Krisztusom, micsoda bűz! Fújj!

Azután az egyik nő: – Normális dolog ez?

Delacroix előrevágódott, hátrazuhant, előrevágódott, hátrazuhant. Percy tátott szájjal, iszonyodva bámulta. Valamit várt, de ezt biztosan nem.

Az álarc lángra lobbant. Sülő hús szaga elegyedett a perzselt szőr és szivacs bűzéhez. Brutál megragadta a vödröt, amiben a szivacs volt – most természetesen üres volt –, és odarohant a sarokba a szokásosnál öblösebb kézmosó kagylóhoz.

– Paul, ne kapcsoljam le az áramot? – ordított át a hálón tökéletes értetlenséggel Van Hay.– Nem kéne...

– Ne! – ordítottam vissza. Brutál értette meg először, de én sem maradtam le sokkal: be kell fejeznünk. Akármit tehetünk még életünk hátralevő részében, minden eltörpült amellett, hogy most végeznünk kell Delacroix-val. – Hagyd rajta, az isten szerelmére! Hagyd rajta, hagyd rajta!

Brutál felé fordultam, jóformán észre sem véve, hogy mögöttem emberek karattyolnak, néhányan talpra ugrottak, páran sikoltottak. – Hagyd! – süvöltöttem Brutálnak. – Vizet ne! Vizet ne! Megőrültél?

Brutal báva megértéssel nézett rám. Vizet önteni egy emberre, aki áram alatt van. Hát igen. Okos dolog lett volna. Körülnézett, meglátta a haboltót, és inkább azt kapta le a falról. Rendes srác.

A maszk eléggé lehámlott Delacroix-ról, hogy látni lehessen az arcát, amely feketébb volt, mint John Coffeyé. A szeméből hártyás fehér massza maradt, amely az üregből kisülten, két alaktalan csomóban csüngött az arcába. A szempillája eltűnt, és mikor odanéztem, éppen a szemhéj lobbant lángra. A nyitott ingnyak füstöt pöffentett, majd az ing is tüzet fogott. És az áram csak zümmögött, a koponyámban is az lüktetett. Azt hiszem, ilyet vagy ilyesmit hallhatnak az őrültek.

Dean előreugrott, valami bávatag módon azt képzelte, hogy a kezével elfojthatja Del ingének lángjait, én rántottam vissza, akkora erővel, hogy csaknem elesett. Delacroix-hoz hozzáérni most annyi lett volna, mint megpaskolni a tűzokádó sárkány fejét, ebben az esetben egy villamos sárkányét.

Még mindig nem fordultam meg, hogy lássam, mi folyik a hátam mögött, de úgy hangzott, teljes a zűrzavar: székek borultak föl, emberek ordítoztak, egy asszony sikoltozott:

„Hagyják abba, hagyják abba, ó, hát nem látják, hogy ennyi elég?", jajgatta teli tüdőből. Curtis Anderson megragadta a vállamat, és megkérdezte, mi történik, az istenért, és miért nem adok parancsot Jacknek, hogy kapcsolja le.

– Mert nem tehetem – mondtam. – Már túl messzire mentünk ahhoz, hogy abbahagyjuk, nem érted? Még néhány másodperc, és amúgy is vége.

De még legalább két percbe telt, életem leghosszabb két percébe, és azt hiszem, Delacroix majdnem végig magánál volt. Sivított és vonaglott, ide-oda rángott. Füst bugyogott az orrából, az érett szilva feketéslilájára sötétedett szájából. Füstölt a nyelve, ahogy a forró serpenyő szokott. Minden inggombja megolvadt vagy szétrobbant. A trikója még nem kapott lángra, de megfeketedett, füst szivárgott át rajta, és éreztük megpörkölődött szőrzete szagát. Mögöttünk az emberek az ajtó felé rohantak, akár egy rémült marhacsorda. Persze nem tudtak kimenni, végül is börtönben voltunk, ezért csak összeverődtek előtte, miközben Delacroix sült. (Sülök, mondta az öreg Tütü, amikor elpróbáltuk a dolgot Arlen Bitterbucknál, pulykapecsenye vagyok!), a mennydörgés dübörgött, a zápor eszeveszett dühvei zúdult le az egekből.

Egyszer csak eszembe jutott a doki, és körülnéztem. Még ott volt, de a padlón, egy kupacban a táskája mellett. Elájult.

Brutál odajött, és megállt mellettem a tűzoltó készülékkel.

– Még ne – mondtam.

– Tudom.

Körülnéztünk, hol van Percy: dermedten ácsorgott, majdnem a Füstös háta mögött, a szeme hatalmasra nyílt, az egyik keze csuklóig a szájában.

Végül Delacroix hátrazuhant, formátlanná püffedt arca a mellére esett. Még mindig rángatózott, de ilyet már korábban is láttunk; csak az áram futott át rajta. A sapka félrecsúszott a fején, és amikor kicsivel később levettük, jött vele a fejbőr és a néhány megmaradt hajcsomó is, mintha valami erős ragasztóval kenték volna be a fémet.

– Kapcsold le! – mondtam Jacknek, amikor harminc másodperc telt el anélkül, hogy a villamosszékben füstölgő, ember formájú széndarab az elektromos reszketésen kívül bármilyen mozdulatot tett volna. A zümmögés azonnal elhalt. Biccentettem Brutálnak.

Ő megfordult, és odavágta a tűzoltó berendezést Percy karjába, olyan erősen, hogy Wetmore hátratántorodott, és majdnem leesett az emelvényről. – Csináld te! – reccsent rá. – Végül is te csinálod a cirkuszt, nem igaz?

Percy egyszerre émelygő és öldöklő pillantást vetett rá, azután átnyalábolta a berendezést, pumpálta, bedöntötte, és hatalmas fehér habfelhőt zúdított a székben ülő emberre. Láttam, hogy Del lába megrándul, amikor a hab az arcába csapódik, és arra gondoltam, Ó, ne, elölről kell kezdeni, de csak egyetlen rándulás volt.

Anderson megfordult, és a pánikba esett tanúknak bömbölte, minden rendben, mindent kézben tartunk, csak egy áramlökés keletkezett az elektromos vihar miatt, semmi ok az aggodalomra. Már vártam, mikor mondja, hogy a szag, amit éreznek – a perzselt haj, az égett hús és az Eduard Delacroix ropogósra sült segge lyukából kikerült, frissen pörkölt szar ördögi keveréke –, az csak a Chanel No. 5.

– Add ide a doki sztetoszkópját – mondtam Deannek, amikor a tűzoltó készülék kiürült. Delacroix fehérbe burkolózott, és a bűz legocsmányabbját elfojtotta a vegyszer gyönge, keserű szaga.

– A doki... én...

– Ne törődj vele, csak add ide a sztetoszkópját! – sürgettem. – Végezzünk, hadd vigyük ki innen.

Dean bólintott. A végezni és a ki innen volt a varázsszó, amellyel akkor hatni lehetett rá. Mindnyájunkra. Odament az orvosi táskához, beletúrt. A doki is mocorogni kezdett, legalább nem kapott szélhűdést vagy szívrohamot. Ez jó. De az, ahogy Brutál nézett Percyre, az nem.

– Eredj az alagútba, ott várj a kerekes kocsi mellett – mondtam neki.

Percy nagyot nyelt. – Ide figyelj, Paul. Én nem tudtam...

– Pofa be. Eredj le az alagútba, és várj a kerekes kocsi mellett. Most rögtön.

Megint nyelt egyet, az arca eltorzult, mintha fájt volna valamije, azután elindult az alagútba vezető lépcső felé. Az üres tűzoltó készüléket a karjában vitte, mint egy csecsemőt. Dean odajött hozzám, hozta a sztetoszkópot. Elvettem tőle, a fülembe dugtam a végét. A seregben már csináltam ilyet, olyasmi ez, mint a biciklizés, nem lehet elfelejteni.

Letöröltem a habot Delacroix melléről, majd öklendezni kezdtem, mert egy jókora, forró bőrdarab egyszerűen levált a húsról, pontosan úgy, ahogy a... de hiszen tudják, miről. A pulykapecsenyéről.

– Istenem! – Egy ismeretlen hang majdnem zokogott a hátam mögött. – Ez mindig így megy? Miért nem mondta ezt nekem valaki? Sose jöttem volna ide!

Most már túl késő, haver, gondoltam. – Vigyétek innen azt az embert – mondtam Deannek és Brutálnak, vagy akárkinek, aki hallja, amikor már biztosan tudtam, hogy meg tudok szólalni anélkül, hogy belehányjak Delacroix füstölgő ölébe. – Vigyétek mindet az ajtóhoz.

Amennyire tudtam, összeszedtem magam, azután odanyomtam a sztetoszkóp tányérját a nyers hús vörös-fekete foltjára, amit én csináltam Del mellén. Hallgatóztam, azon imádkozva, hogy semmit se halljak, és így is lett.

– Halott – mondtam Brutálnak.

– Istennek hála!

– Igen. Istennek hála. Hozzátok Deannel a hordágyat. Kössük ki, és vigyük innen, de gyorsan.


5

Simán levittük a tetemet a tizenkét lépcsőfokon, és ráfektettük a kerekes kocsira. A rémálmom volt, hogy a sült hús egyszerűen lemállik a csontról, miközben visszük – állandóan az öreg Tütü pulykapecsenyéje járt az eszemben –, de természetesen ez nem történt meg.

Curtis Anderson odafönt csitítgatta a nézőket – legalábbis megpróbálta –, ami nagy szerencséje volt Brutálnak, mert senki sem láthatta, amikor egyet lépett előre a kocsi fejrészénél, és hátrahúzta az öklét, hogy bepancsoljon egyet a bambán ácsorgó Percynek. Elkaptam a karját, és ez mindkettejüknek nagy szerencse volt. Percynek azért, mert Brutál akkora erőt fejtett ki, hogy attól félig leszakadt volna a feje, Brutálnak azért, mert nemcsak az állását veszítette volna el, ha az ütés célba talál, de talán még maga is börtönbe kerül.

– Ne! – mondtam.

– Hogyhogy ne? – kérdezte dühösen. – Hogy mondhatod, hogy ne? Láttad, mit csinált! Mit akarsz mondani? Hogy hagyod, hogy még most is megvédjék a kapcsolatai? Azután, amit tett?

– Igen.

Tátott szájjal meredt rám, és olyan dühös volt, hogy a szeme könnybe lábadt.

– Figyelj ide, Brutus, úgy nyúlj hozzá egy ujjal, hogy valószínűleg mind repülni fogunk. Te, én, Dean, Harry, talán még Jack Van Hay is. Mindenki más feljebb rukkol egyet-kettőt a szamárlétrán, kezdve Bili Dodge-dzsal, az igazgatóság pedig fölvesz három-négy munkanélküli mukit, hogy kitöltse az alsó hézagokat. Te talán kibírod, de... – hüvelykujjammal Dean felé böktem, aki belebámult a csöpögő, téglafalú alagútba. A kezében tartotta a szemüvegét, és csaknem olyan kábultnak tűnt, mint Percy. – De mi lesz Deannel? Két gyereke van, az egyik gimnazista, a másik most lesz az.

– És mi következik ebből? – kérdezte Brutál. – Hagyjuk, hogy megússza?

– Nem tudtam, hogy be kell áztatni a szivacsot – mondta Percy halk géphangon. Ezt a sztorit agyalta ki előre, amikor még valami durva disznólkodásra számított, a most látott katasztrófa helyett. – Próbán sohasem áztattuk be.

– Ó, te rohadék! – kezdte Brutál, és elindult feléje. Ismét elkaptam, és visszarántottam. Lépések koppantak a lépcsőn. Rémülten fölnéztem, hátha Curtis Anderson jön, de Harry Terwilliger volt az. Az arca viaszfehér volt, a szája lilás, mintha szederlekvárt evett volna.

Ismét Brutálra összpontosítottam. – Az isten szerelmére, Brutál, Delacroix halott, ezen semmi sem változtathat, Percy pedig nem ér ennyit. – Már akkor ott motoszkált a fejemben a terv, vagy csak a csírája? Meg kell mondanom, azóta is töprengek ezen. Sok évig törtem rajta a fejem, és sohasem sikerült megbízható választ találnom. Rájöttem, hogy sok dolog van, ami nem számít, de ez nem akadálya, hogy az ember ne rágódjon rajtuk.

– Úgy beszéltek rólam, mintha egy fajankó lennék! – mondta Percy. Még mindig kifacsart volt és bávatag, mint akit jól gyomorszájon vágtak, de már kezdett magához térni.

– Te egy fajankó vagy, Percy – válaszoltam.

– Hé, te nem...

Csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudtam ráparancsolni magamra, hogy meg ne üssem. A víz tompa kopogással hullott az alagút tégláiról; árnyékunk hatalmasan, torzan táncolt a falakon, mint annak a nagy majomnak az árnya, amelyet Poe ír le a Morgue utcai kettős gyilkosság történetében. Zengett az ég, de itt csak tompán hallatszott.

– Én csak egy dolgot akarok hallani tőled, Percy. Azt, hogy még egyszer megígéred, hogy holnap beadod az áthelyezési kérelmedet Briar Ridge-be.

– Emiatt ne aggódj – felelte mogorván. A kocsin fekvő, lepedővel borított alakra nézett, elfordította a tekintetét, egy pillanatra fölnézett rám, majd megint elkapta a szemét.

– Ez lenne a legjobb – tette hozzá Harry. – Máskülönben esetleg sokkal jobban megismered Vad Bill Whartont, mint szeretnéd. – Kis szünet után hozzátette: – Gondoskodunk róla.

Percy félt tőlünk, és valószínűleg attól is, hogy mit művelhetünk vele, amikor rájövünk, miket beszélt Jack Van Hayjel arról, hogy mire jó a szivacs, és miért kell mindig sós vízbe mártani, de amikor Harry megemlítette Whartont, kiült a szemébe a rettegés. Láttam, hogy az jut eszébe, amikor Wharton elkapta, a haját simogatta, és gügyögött neki.

– Ezt nem meritek – suttogta.

– Dehogynem – válaszolta nyugodtan Harry. – Tudod mit? Én hagynám. Mivel már bebizonyítottad, hogy piszok hanyagul bánsz a foglyokkal. És alkalmatlan is vagy.

Percy ökölbe szorította a kezét, az arca enyhén kipirult. – Én nem...

– Dehogynem – csatlakozott hozzánk Dean. Nagyjából félkört alkottunk Percy körül a lépcső aljában, de még az alagút felé is el volt zárva az útja; a kocsi ott állt a háta mögött, rajta az ócska lepedővel letakart, füstölgő húsrakomány. – Elevenen égetted meg Delacroix-t. Mi az alkalmatlanság, ha nem ez?

Percy szeme szikrázott. Azt tervezte, hogy mimelt tudatlanságával álcázza magát, és most látta, hogy a saját fegyverét szegeztük neki. Nem tudom, mit válaszolt volna következőnek, mert Curtis Anderson dübörgött le a lépcsőn. Meghallottuk, és kicsit távolabb húzódtunk Percytől, hogy ne látsszunk annyira fenyegetőnek.

– Mi a retkes istennyila volt ez? – ordította Anderson. – Jézusom, a padló tele van hányva! És az a szag! Utasítottam Magnussont és az öreg Tütüt, hogy nyissák ki mindkét ajtót, de lefogadom, hogy legalább öt rohadt évig nem megy ki az a szag! És az a seggfej Wharton még danolászik róla! Hallottam!

– Kiénekelte a normál A-t, Curt? – kérdezte Brutál. Tudják, milyen az, amikor egyetlen szikrától berobban a világítógáz, de az embernek kutya baja sem lesz, ha még nem érte el a kritikus sűrűséget? Nahát, ez is ilyesmi volt. Egy pillanatig tátott szájjal meredtünk Brutusra, azután üvölteni kezdtünk. Fejhangú, hisztérikus vihogásunk denevérként csapongóit az alagútban. Árnyékunk ugrált, szökdelt a falakon. A vége felé még Percy is csatlakozott hozzánk. De végre elhallgattunk, és utána valamennyien jobban lettünk. Ismét normálisnak éreztük magunkat.

– Szóval, srácok – mondta Anderson, megtörölgetve könnyes szemét a zsebkendőjével, időnként még mindig fel-felhorkanva a nevetéstől –, mi a fene volt ez?

– Kivégzés – válaszolta Brutál. Azt hiszem, Anderson meglepődött a közömbös hangján, én viszont nem, legalábbis nem nagyon; Brutál mindig is gyorsan napirendre tért a dolgok fölött. – Sikeres.

– Krisztus nevére, hogyan mondhatsz sikeresnek egy ilyen hálózati hibát? A tanúink egy hónapig nem fognak aludni! Az istenit, az a kövér vén bögre valószínűleg egy évig se!

Brutál a kocsira mutatott, a lepedő alatt sejlő alakra.

– Halott, nem? Ami a tanúidat illeti, holnap este a legtöbben azt fogják mondani a barátaiknak, hogy költői igazságszolgáltatás volt: Del elevenen égetett el egy csomó embert, és úgy alakult, hogy őt is elevenen égették el. Azt nem fogják mondani, hogy mi voltunk. Azt mondják, hogy Isten volt az, aki általunk cselekedett. Talán van is benne valami igazság. És tudod, mi a legjobb? A legnagyobb poén? Hogy a legtöbb barátjuk azt kívánja majd, bárcsak itt lehetett volna. – Utálkozó, gúnyos pillantást vetett Percyre, miközben ezt mondta.

– És mi van akkor, ha egy kicsit felborzoltuk az idegeiket? – tette hozzá Harry. – Önként vállalták ezt a rohadt szerepet, senki sem kényszerítette őket.

– Nem tudtam, hogy be kell mártani a szivacsot – mondta Percy robothangon. – A próbákon sohasem vizeztük be.

Dean végtelen undorral nézett rá. – Hány évig hugyoztál a vécédeszkára, mielőtt valaki megmondta volna, hogy előtte föl kéne emelni? – vicsorogta.

Percy kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de rámordultam, hogy fogja be. Csodálatos módon engedelmeskedett. Andersonhoz fordultam.

– Percy baszta el, Curtis – mondtam Andersonnak –, tisztán és világosan ez történt. – Percyre néztem, hogy mer-e meghazudtolni. Nem merészelt, mert leolvasta az arcomról: jobb, ha Anderson azt hiszi, hogy hülyeségből történt, mint szántszándékkal. Mellesleg úgyse számított, ami itt az alagútban hangzott el. Ami számított és mindig is számítani fog a világ Percy Wetmore-jainak, az az, ami le van írva, vagy amit meghallanak a nagykutyák, azok, akik fontosak.

Anderson bizonytalanul nézett ötünkre. Még Délre is ránézett, de ő nem beszélt. – Hát úgy gondolom, rosszabb is lehetett volna – mondta.

– Így van – helyeseltem. – Ha még mindig élne.

Curtis pislogott. Ez a lehetőség meg sem fordult a fejében. – Holnapra teljes jelentést kérek az asztalomra – mondta. – És egyikőtök se beszéljen erről Moores igazgatónak, amíg én meg nem teszem. Világos?

Buzgón helyeseltünk. Ha Curtis Anderson akar beszélni az igazgatóval, miért ne, nekünk így a jobb.

– Ha egyik hülye skribler sem írja meg az újságjában...

– Nem fogják – mondtam. – Ha megpróbálják, a főszerkesztő kihúzza. Túlságosan félelmetes az olvasóközönségnek. De meg sem fogják próbálni; csupa öreg róka volt itt ma éjjel. Néha gallyra mennek a dolgok, és kész. Pont olyan jól tudják, mint mi.

Anderson ezen eltűnődött még egy pillanatig, azután bólintott. Majd Percyre pillantott, és rendszerint derűs arcán eláradt az undor.

– Te egy kis seggfej vagy – mondta –, és én egy fikarcnyit sem kedvellek. – Megint bólintott, ahogy látta Percy hápogó hüledezesét. – Ha bármit is elszólsz valamelyik nyúlbéla barátodnak abból, amit mondtam, én lehazudom a csillagokat az égről, ezek az emberek pedig engem fognak igazolni. Bajban vagy, fiam.

Megfordult, és elindult fölfelé a lépcsőn. Vártam, hogy megtegyen négy lépést, majd utánaszóltam. – Curtis!

Némán megfordult, és felvont szemöldökkel nézett rám.

– Nem kell nagyon aggódnod Percy miatt – mondtam. – Hamarosan átkerül Briar Ridgebe. Nagyobb és jobb hely. Igaz, Percy?

– Amint elintéződik az áthelyezése – tette hozzá Brutál.

– Addig is minden éjszakára beteget fog jelenteni – folytatta Dean.

Ez magához térítette Percyt, aki még annyit se dolgozott a börtönben, hogy egyetlen nap betegszabadsága legyen. Látványos utálattal nézett Deanre. – Azt várhatod – mondta.


6

Úgy negyed kettőre értünk vissza a blokkba (Percyt kivéve, akinek föl kellett takarítania a raktárt, és most éppen ott duzzogott), és nekem még jelentést kellett írnom. Elhatároztam, hogy az ügyeletes asztalánál írom meg; ha a kényelmesebb irodai székbe ülök, valószínűleg elalszom. Önök ezt nyilván különösnek tartják, de én úgy éreztem, három emberöltőt éltem este tizenegy óta, egyetlen szemhunyás nélkül.

John Coffey a cellája ajtajában állt, könnyek csurogtak különös, réveteg szeméből. Mintha egy gyógyíthatatlan, és különös módon mégsem fájó sebből patakzana a vér. Az ügyeletes asztalához közelebb Wharton ült a priccsén, ide-oda ingatta magát, és saját gyártmányú kupléját danolta, ami nem is volt teljesen értelmetlen. Ha jól emlékszem, valahogy így szólt:

Sült husi! Én meg ti!
Budi, vöri, fi-fi-fi!
Nem is Billy vagy Philadelphia Philly,
nem is Jackie vagy Roy!
Egy kis figura, jó sült husika,
Delacroix pasika!

– Pofa be, te ökör! – szóltam rá.

Wharton elvigyorodottt, kivicsorította az összes rohadozó fogát. Ő nem rohadozott, legalábbis most még nem; éber volt, virgonc, épp hogy nem dzsiggelt. – Gyere ide, és dorgájj meg, mér ne? – biztatott boldogan, majd belevágott a „Sült husi-dal" újabb strófájába, nem is egészen találomra szedegetve össze a szavakat. Valami volt benne, az igaz: valami éretlen, ocsmány, de a maga módján már-már ragyogó intelligencia.

Odamentem John Coffeyhoz. Kitörölte a könnyeket a szeméből a tenyere élével. A szeme vörös volt és gyulladt, és valahogy fáradtnak is tűnt. Hogy mitől volt fáradt egy ember, aki talán napi két órát trappol körbe a tornaudvaron, a többi időben pedig csak ül vagy fekszik a priccsén, azt nem tudom, de nem fért hozzá kétely, hogy mit látok rajta. A napnál világosabb volt.

– Szegény Del – mondta halkan, rekedten. – Szegény öreg Del.

– Igen – mondtam. – Szegény öreg Del. John, te jól vagy?

– Kiszabadult – mondta Coffey. – Del kiszabadult. Ugye, főnök?

– Igen. Válaszolj a kérdésemre, John. Jól vagy?

– Del kiszabadult, jó neki. Nem számít, hogy történt, mégis jó neki.

Úgy gondoltam, Delacroix ebben vitába szállt volna vele, de nem szóltam semmit. Ehelyett körülnéztem a cellájában. – Hol van Mr. Jingles?

– Arra szaladt el – mutatott ki a rácsokon át a folyosóra, a sötétzárka felé.

Bólintottam. – Majd visszajön.

De nem jött; Mr. Jingles napjai a halálsoron véget értek. Az volt az egyetlen nyoma, amit Brutál talált azon a télen: néhány tarka szilánk, és a gerenda üregéből szállongó borsmentaillat.

Tovább akartam menni, aztán mégsem tettem. Néztem John Coffeyt, ő meg visszanézett rám, mintha minden gondolatomat ismerné. Noszogattam magam, hogy éjszaka van, ideje indulni, vissza az asztalhoz és a jelentésemhez. Ehelyett kimondtam a nevét: – John Coffey.

– Igen, főnök – válaszolta azonnal.

Van az úgy, hogy az ember megveszekedetten akar tudni valamit. Akkor én is így voltam vele. Fél térdre ereszkedtem, és lehúztam az egyik cipőmet.


7

Az eső elállt, mire hazaérkeztem, kései hold vigyorgott az északi hegyormok fölött. A felhőkkel az álmosságom is tovatűnt. Tökéletesen éber voltam, éreztem magamon Delacroix szagát. Arra gondoltam, hogy a bőrömön – sült husi, én meg ti, budi, vöri, fi-fi-fi – még hosszú ideig fogom érezni a szagát.

Janice ébren várt, mint minden éjszakán, amikor kivégzésem volt. Úgy terveztem, nem mondom el a történteket, minek zaklassam föl vele, de tisztán láthatta az arcomat, amikor beléptem a konyhaajtón, és úgyis kiszedte volna belőlem. Így hát leültem, jeges markomba fogtam meleg kezét (öreg Fordomban ritkán működött a fűtés, az időjárás pedig száznyolcvan fokot fordult a vihar óta), és elmondtam neki, amiről úgy gondoltam, hogy hallani akarja. Úgy a felénél elsírtam magam, amire nem számítottam. Egy kicsit szégyenkeztem, de csak egy kicsit; tudják, ő sohasem hányta a szememre azokat az alkalmakat, amikor nem egészen úgy viselkedtem, ahogy véleményem szerint egy férfinak illett volna viselkednie... azaz ahogy véleményem szerint nekem illett volna viselkednem. Szerintem a férfi, akinek jó felesége van, Isten legszerencsésebb teremtménye, anélkül viszont a legnyomorultabb, akinek az az egyetlen öröme, hogy nem is tudja, milyen szegény. Sírtam, ő pedig a keblére vonta a fejemet, amikor pedig az én viharom is elvonult, jobban éreztem magam... legalábbis egy kicsit. Azt hiszem, ekkor öltött testet bennem először az ötlet. Nem a cipő miatt, ezt nem hiszem. Köze volt hozzá a cipőnek is, de az más ügy volt. Az egész ötlet tulajdonképpen egy különös felismerés volt: hogy John Coffeynak és Melinda Mooresnak, bármennyire mások voltak méretben, nemben és színben, egészen ugyanolyan a szeme: szomorú, fájdalmas és távoli. Haldokló szem.

– Gyere lefeküdni – mondta végül a feleségem. – Gyere velem az ágyba, Paul.

Így is tettem. Szeretkeztünk, és utána Janice elaludt. Én feküdtem, bámultam a hold vigyorát, hallgattam a falak kattogását – végre elkezdtek összehúzódni, átváltva a nyárból az őszbe –, és arra gondoltam, amit John Coffey mondott a segítségről. Segítettem Del egerén. Segítettem Mr. Jinglesen. Cirkuszi egér. Hát persze. Arra gondoltam, talán mindnyájan cirkuszi egerek vagyunk, futkosunk körbe-körbe abban a homályos tudatban, hogy Isten és mennyei seregei figyelnek minket bakelitházainkban, a pillámüveg ablakokon át.

Alig aludtam valamit – talán két-három órát –, máris világosodni kezdett. Úgy aludtam, ahogy manapság mindig is alszom Georgia Pinesban, akkoriban viszont szinte soha, könnyű szundikálással. Mielőtt elaludtam volna, gyermekkorom templomai jártak az eszemben. A nevek anyám és nővéreinek szeszélyei szerint változtak, de valójában mindegyik ugyanaz volt, a Dicsőség Jézusnak, a Hatalmas Úrnak Első Erdei Temploma. A tömzsi, szögletes tornyok árnyékában a vezeklés szava éppolyan gyakran elhangzott, mint a harang, amely imára szólította a hívőket. Csak Isten bocsáthatja meg bűneinket, Ő megteheti, és meg is teszi, lemosva őket kereszten kínhalált halt Fiának vérével, ez azonban nem változtat gyermekeinek felelősségén, hogy amikor csak lehetséges, vezekeljenek bűneikért (és még közönséges téves ítéleteik miatt is). A vezeklés hatalmas dolog; ez az a zár, amivel bezárhatod a múltra nyíló ajtót.

A fenyőerdei vezeklésre, az égő Eduard Delacroix-ra gondoltam, amint meglovagolja a villámot, meg Melinda Mooresra, az én nagyfiúmra, kifogyhatatlanul könnyező szemével, így aludtam el. Mindezek a gondolatok beleszövődtek az álmomba. John Coffey egy folyóparton ült, és tagolatlan, eszelős bőgéssel üvöltötte fájdalmát a kora nyári égbe, miközben a túlparton végtelen tehervonat száguldott a Trapingus fölött feszülő rozsdás híd felé. A fekete ember mindkét karján egy-egy meztelen, szőke leánygyermek ringott; karjainak végén két összezárt ököl irdatlan barna sziklája. Körülötte tücskök ciripeltek, és muslincák kavarogtak; a nap zsongott a hőségtől. Az öklök ellazultak, és föltárták titkukat. Az egyikben egy zöldre-vörösre-sárgára festett guriga volt. A másikban egy börtönőr cipője.

– Nem tudtam segíteni – mondta John Coffey. – Megpróbáltam visszatartani, de már túl késő volt.

És ez alkalommal, álmomban megértettem őt.


8

Másnap reggel kilenckor, miközben a harmadik csésze kávét ittam a tornácon (a feleségem nem szólt semmit, de amikor kihozta, láttam az arcán, hogy nem helyesli), megszólalt a telefon. Bementem a nappaliba, hogy fölvegyem, és a központ épp azt mondta valakinek, hogy tessék beszélni. Azután azzal folytatta, hogy mindén jót kíván, majd kiszállt a vonalból... feltételezhetőleg. A központnál sohasem lehet tudni. Hal Moores hangja megrendített. Károgott és reszketett, mint egy nyolcvanéves emberé. Az jutott eszembe, milyen jó, hogy tegnap éjszaka az alagútban elrendeztük a dolgot Curtis Andersonnal, milyen jó, hogy neki ugyanaz a véleménye Percyről, mint nekünk, mert ez az ember, akivel beszélek, aligha fog még egy napig dolgozni a Cold Mountainban.

– Paul, hallottam, hogy volt egy kis gond tegnap éjszaka. Azt is hallottam, hogy barátunk, Mr. Wetmore is belekeveredett.

– Nem is kis gond – ismertem el. A fülemre tapasztottam a kagylót, majd belebújtam a tölcsérbe. – De elvégeztük, és ez a fontos.

– Igen. Hát persze. – Megkérdezhetem, hogy ki mondta? – Hogy egy kicsit megfingassam? – De ezt nem tettem hozzá.

– Megkérdezheted, de mert ez nem tartozik rád, inkább tartom a szám a témáról. Amikor fölhívtam az irodámat, hogy van-e valami üzenet vagy sürgős ügy, valami érdekeset mondtak nekem.

– Igen?

– Igen. Egy áthelyezési kérelem van az asztalomon. Percy Wetmore át akar kerülni Briar Ridge-be, amint lehetséges. Nyilván még a tegnap éjszakai szolgálat előtt töltötték ki, nem gondolod?

– Nyilván – helyeseltem.

– Rendesen az ilyesmit ráhagyom Curtisre, de tekintve azt a... légkört, ami az E blokkban mostanában uralkodik, megkértem Hannah-t, hogy ebédidőben személyesen hozza át. Volt olyan kedves, és beleegyezett. Aláírom, és gondoskodom róla, hogy még ma délután továbbítsák az állam fővárosába. Úgy számítom, legföljebb egy hónap, és láthatod Percy seggét, amint kimegy az ajtón. Talán még annyi se.

Azt várta, hogy örülni fogok a hírnek, és joggal várta. Időt szakított a felesége ápolása közben, hogy elintézzen egy ügyet, amely máskülönben fél évbe is beletelt volna, még Percy annyit dicsért rokonságával együtt is. De nekem elszorult a szívem. Egy hónap! Bár talán végül is nem sokat számít. Kiiktatta egy nagyon kockázatos vállalkozás elhalasztásának tökéletesen természetes vágyát, márpedig amit most terveztem, az csakugyan nagyon kockázatos volt. Néha, amikor ez az ábra, legjobb ugrani, mielőtt az ember elveszíti a bátorságát. Tehát, ha el kell intéznünk Percyt (feltéve, hogy a többieket rá tudom venni az őrültségemre), akkor azt akár ma is megtehetjük.

– Paul! Ott vagy? – Egy kicsit halkabb lett a hangja, mintha azt hinné, hogy magának beszél. – A fenébe, megszakadt a vonal!

– Nem, itt vagyok, Hal. Remek hír.

– Igen – helyeselt, és én megint megdöbbentem, hogy milyen öreg a hangja. Olyan papírszerű. – Tudom, mire gondolsz.

Nem, ezt nem tudod, igazgató úr, gondoltam. Egymillió év alatt sem találnád ki, hogy mire gondolok.

– Arra gondolsz, hogy ez a mi ifjú barátunk ott lesz még Coffey kivégzésekor is. Ez valószínűleg igaz – Coffey, azt hiszem, jóval a hálaadás napja előtt megy el –, de visszateheted a kapcsolószobába. Senki sem fog tiltakozni. Őt is beleértve, gondolom.

– Ezt fogom tenni – mondtam. – Hal, hogy van Melinda?

Hosszú szünet következett – olyan hosszú, hogy arra is gondolhattam volna, én veszítettem el a kapcsolatot vele, ha nem hallom a lélegzetét. Amikor megszólalt, sokkal halkabb volt a hangja. – Süllyed – mondta.

Süllyed. A régimódi emberek akkor használták ezt a dermesztő szót, amikor valakire nem egészen lehetett azt mondani, hogy haldoklik, aki már kezdett eloldozódni az élettől.

– Úgy látszik, a fejfájása javult egy kicsit... legalábbis pillanatnyilag... de nem tud segítség nélkül járni, semmit sem tud fölvenni, alvás közben nem tudja tartani a záróizmait... – Újabb szünet, majd ugyanazon a halk hangon Hal mondott valamit, ami úgy hangzott, hogy „titkolózik".

– Mit titkol, Hal? – kérdeztem összevont szemöldökkel. A feleségem odaállt a nappali ajtajába, egy konyharuhával törölgette a kezét, és engem nézett.

– Nem – mondta Hal a düh és a sírás között reszkető hangon. – Szitkozódik.

– Ó. – Még mindig nem tudtam, mire gondol, de nem volt szándékomban rákérdezni. Nem kellett; elmondta.

– Jól van, tökéletesen normális, a virágoskertjéről vagy a katalógusban látott ruháról beszél, esetleg arról, hogy hallotta Rooseveltet a rádióban, milyen nagyszerűen beszélt, azután hirtelen a legocsmányabb dolgokat, a legocsmányabb... szavakat mondja. Föl se emeli a hangját. Szinte jobb lenne, ha fölemelné, mert akkor... tudod akkor...

– Nem lenne ennyire önmaga.

– Így van – helyeselt hálásan. – De hallani, amint kimondja azokat a undorító trágárságokat az édes hangján... bocsáss meg, Paul. – Elfulladt a hangja, és hallottam, hogy zajosan köszörüli a torkát. Azután folytatta, kissé hangosabban, de ugyanolyan kétségbeesetten: – Szeretne találkozni Donaldson tiszteletessel, és tudom, vigaszt jelentene neki, de hát hogyan kérhetném meg erre a lelkészt? Tegyük föl, ott ül, felolvas neki a Szentírásból, és közben ő odavág valami ocsmányságot? Mert képes rá: tegnap én kaptam meg tőle. Azt mondja: „Ideadnád a Liberty magazint, te faszszopó?" Paul, egyáltalán hol hallott ilyen beszédet? Honnan ismeri ezeket a szavakat?

– Nem tudom. Hal, otthon leszel ma este?

Hal Mooresban, ha jól érezte magát, és önbizalmát nem zavarta szorongás vagy fájdalom, volt valami metsző gúny, amitől alárendeltjei jobban féltek, mint a haragjától vagy lenézésétől. Általában türelmetlen és gyakran érdes gúnyolódása úgy tudott marni, akár a sav. Most ebből a savból spriccelt rám egy kicsit. Nem számítottam rá, de boldog voltam, hogy hallhatom. Úgy látszik, nem halt még ki belőle minden küzdőszellem.

– Nem – válaszolta. – Elviszem Melindát egy francia négyesre. Majd lépegetünk, ti-rara, kettő balra, és ő odaszól a hegedűsnek, hogy aszott pöcsű kurafi.

A kezem a szám elé kaptam, hogy el ne nevessem magam. Hála istennek, gyorsan elmúlt a rohamom.

– Bocsáss meg – mentegetőzött. – Az éjjel nem sokat aludtam, és ilyenkor házsártos vagyok. Hát persze hogy itthon leszünk. Miért kérded?

– Nem érdekes – hárítottam el.

– Ugye nem arra gondolsz, hogy átjöttök? Mert ha ott voltál tegnap éjjel, akkor ma is szolgálatban vagy. Hacsak nem cseréltél valakivel.

– Nem cseréltem – mondtam. – Ma is szolgálatban vagyok.

– Egyébként sem lenne jó ötlet. Amilyen állapotban most van.

– Talán tényleg nem. Köszönöm a híreket.

– Szívesen. Imádkozz az én Melindámért, Paul.

Mondtam, hogy fogok, és arra gondoltam, hogy egy kicsivel többet is tehetnék az imánál. Isten segít azoknak, akik segítenek magukon, ahogyan a Dicsőség Jézusnak, a Hatalmas Úrnak templomban szokták volt mondani. Lenyomtam a villát, és Janice-re néztem.

– Hogy van Melly? – kérdezte.

– Nem jól. – Elmondtam, amit Hal mesélt nekem, beleértve a káromkodást is, noha kihagytam a faszszopót és az aszott pöcsű kurafit. Hal szavával fejeztem be, hogy süllyed, és Jan szomorúan bólintott. Azután tüzetesebben szemügyre vett.

– Mire gondolsz? Mert valamire gondolsz, és lehet, hogy az nem jó. Látszik az arcodon.

Hazugságról szó sem lehetett; nem olyan viszonyban voltunk egymással. Csak annyit mondtam, jobb, ha nem tudja, legalábbis egy ideig.

– Ez... bajba sodorhat? – Nem úgy hangzott, mintha különösebben megrendítené a lehetőség, sokkal inkább csak érdeklődött. Ez volt az egyik dolog, amit mindig is szerettem benne.

– Talán – mondtam.

– Jó dolog?

– Talán – ismételtem magamat. Álltam, hanyagul lógatva a hallgatót, miközben másik kezem ujjával lenyomva tartottam a telefon villáját.

– Szeretnéd, ha kimennék, amíg telefonálsz? – kérdezte. – Legyek jó feleség, és lépjek le? Mosogassak el néhány tányért? Kössek meg egy zoknit?

Bólintottam. – Nem éppen így fogalmaznék, de...

– Vendégeink lesznek ebédre, Paul?

– Remélem – mondtam.


9

Brutált és Deant rögtön elértem, mert mindkettőjüknek volt telefonja. Harrynak nem, legalábbis akkor, de tudtam a legközelebbi szomszédja számát, akinek volt. Harry húsz perccel később hívott vissza, roppant zavarban, hogy R-beszélgetést kért, csak úgy szórta az ígéreteket, hogy következő fizetésnél „megadja a részét". Mondtam, ne igyon előre a medve bőrére; mellesleg nem jönne-e át hozzánk ebédre? Itt lesz Brutal, Dean, és Janice megígérte, hogy megcsinálja híres káposztasalátáját... nem említve még híresebb almás pitéjét.

– Mi a csudát akarsz ezzel az ebéddel? – kérdezte Harry szkeptikusan.

Bevallottam, hogy van valami, amit meg akarok beszélni velük, de jobb, ha telefonban nem megyünk bele, még érintőlegesen sem. Harry beleegyezett, hogy átjön. Visszaakasztottam a kagylót a villára, az ablakhoz mentem, és elgondolkodva kinéztem. Noha éjszakai műszakban voltunk, nem én költöttem föl Brutált vagy Deant, és Harry sem úgy beszélt, mint akit most rángattak ki Alomországból. Úgy látszott, nem csak engem nem hagy békén, ami elmúlt éjjel történt, és tekintve az őrültséget, amelyet az agyamban forgattam, talán még jobb is volt így.

Brutál, aki a legközelebb lakott hozzánk, negyed tizenkettőkor érkezett. Dean negyedórával később bukkant föl, Harry pedig – máris munkaruhában – újabb tizenöt perccel utána. Janice hideg marhahúsos szendvicset, káposztasalátát és jeges teát szolgált föl a konyhában. Tegnap még kiültünk volna a verandára, élveztük volna a szellőt, de a hőmérséklet jó tizenöt fokot zuhant a vihar óta, és éles szél rontott le a hegycsúcsok közül.

– Gyere, ülj ide közénk – mondtam a feleségemnek.

Megrázta a fejét. – Nem hinném, hogy tudni akarom, mire készültök; kevésbé aggódom, ha nem tudok semmit. Majd a nappaliban harapok valamit. Ezen a héten Miss Jane Austennel találkozom, ő pedig elég jó társaság.

– Ki az a Jane Austen? – kérdezte Harry, amikor a feleségem kiment. – A te rokonod vagy Janice-é, Paul? Rokon? Csinos?

– Egy írónő, te ostoba – mondta Brutál. – Körülbelül akkor halt meg, amikor az első csillagokat varrták föl az Államok zászlajára.

– Aha. – Harry zavarba jött. – Nem olvasok valami sokat. Inkább csak rádiós kézikönyveket.

– Mit forgatsz a fejedben, Paul? – kérdezte Dean.

– John Coffeyt és Mr. Jinglest. – Meglepetten néztek rám, de én épp erre számítottam; azt gondolták, Delacroix-ról vagy Percyről fogok beszélni. Esetleg mindkettőről. Ránéztem Deanre és Harryre. – Az a dolog Mr. Jinglesszel, amit Coffey csinált, nagyon gyorsan történt. Nem tudom, odaértetek-e idejében, hogy lássátok, mennyire tört össze az egér.

Dean a fejét csóválta. – Én a vért láttam a földön.

Brutálhoz fordultam.

– Az a kurafi Percy szétmorzsolta – mondta egyszerűen. – El kellett volna pusztulnia, mégse pusztult. Coffey csinált vele valamit. Valahogy meggyógyította. Tudom, hogy hülyén hangzik, de a saját szememmel láttam.

– Engem is meggyógyított, és nem csak láttam, de éreztem is – mondtam. Elmeséltem a húgyúti fertőzést – hogy újult ki, milyen rossz lett (az ablakból megmutattam nekik a farakast, amelybe belekapaszkodtam azon a reggelen, amikor a fájdalomtól térdre estem), és hogy múlt el nyomtalanul, miután Coffey megérintett. Azóta sem tért vissza.

Nem tartott sokáig a történet. Amikor befejeztem, egy darabig csak ültek ott és gondolkodtak, szendvicset rágva.

– Fekete dolgok jöttek ki a száján – szólalt meg Dean. – Mint a bogarak.

– Így van – helyeselt Harry. – Először mindenesetre feketék voltak. – Töprengve nézett körül. – Fene közel álltam hozzá, hogy az egészet elfelejtsem, ha nem hozod elő, Paul. Hát nem muris?

– Semmi muris vagy különös nincs benne – mondta Brutál. – Azt hiszem, az emberek mindig így tesznek, ha olyasmivel találkoznak, amit nem értenek. Felejtsük csak el. Nem tesz az jót az embernek, ha érthetetlen dolgokra kell emlékeznie. Mi van ezzel, Paul? Akkor is voltak bogarak, amikor meggyógyított?

– Igen. Azt hiszem, a bogarak jelentik a betegséget... a fájdalmat... a bajt. Kiszívja, azután kiengedi a levegőbe.

– Ahol elpusztul – mondta Harry.

Vállat vontam. Nem tudtam, elpusztul-e vagy sem, még azt se tudtam, fontos-e ez egyáltalán.

– Belőled is kiszívta? – kérdezte Brutál. Mert az egérből mintha kiszívta volna. A fájdalmat. A... tudod. A halált.

– Nem – válaszoltam. – Csak megérintett. És éreztem. Egyfajta ütés, mint az áram, csak nem fájdalmas. De én nem haldokoltam, csak beteg voltam.

Brutál bólintott. – Az érintés és a lélegzet. Mint ahogy azokról az erdei zsoltárbömbölőkről beszélik.

– Dicsőség Jézusnak, a Hatalmas Úrnak – mondtam.

– Nem tudom, Jézus benne van-e a pakliban – vont vállat Brutál –, de úgy látom, ez a John Coffey egy ilyen hatalmas ember.

– Jól van – bólintott Dean. – Ha ti mondjátok, hogy így történt, úgy gondolom, elhihetem. Az Isten rejtélyes módokon tesz csodákat. De mi köze mindennek hozzánk?

Hát ez volt a nagy kérdés. Mély lélegzetet vettem, és elmondtam, amit akartam. Hökkenten hallgattak. Még Brutál is elhűlt, pedig ő szívesen olvassa azokat a magazinokat, amelyek űrből jött zöld emberkékről mesélnek. Amikor befejeztem, tovább hallgattak, és senki sem harapott a szendvicséből.

Végül Brutus Howell szólalt meg, szelíden érvelő hangon: – Paul, ha elkapnak, elveszítjük az állásunkat, és fene szerencsések leszünk, ha ennyivel megússzuk. Valószínűleg az A blokkban fogjuk élvezni az állam vendégszeretetét, zacskót ragasztunk majd, és kettesével zuhanyozunk.

– Igen – bólintottam. – Ez megtörténhet.

– Egy kicsit megértem, mit érzel – folytatta. – Jobban ismered Moorest, mint mi, a barátod is, nemcsak nagyfőnök, és tudom, hogy sokat gondolsz a feleségére...

– A legkedvesebb asszony, akivel egyáltalán találkozhatsz – mondtam –, Mooresnak ő az élete.

– De mi nem ismerjük annyira, mint te és Janice – mondta Brutál. – Igaz, Paul?

– Szeretnéd, ha ismernéd – feleltem. – Legalábbis szeretted volna, ha találkozol vele, mielőtt ez a valami belevágta a karmait. Rengeteg önkéntes munkát végez, jó barát és igaz keresztyén. Ráadásul mulattató. Illetve volt. Olyanokat tud mondani, hogy a könnyeid potyognak a nevetéstől. De egyáltalán nem ezért szeretném megmenteni, ha egyáltalán lehetséges, hanem mert ami vele történik, az botrány, az istenfáját, botrány. Az a szemnek, a fülnek, a szívnek.

– Ez nagyon nemes, de kétlem, hogy ez ültette a bogarat a füledbe – vont vállat Brutál. Szerintem inkább az, ami Dellel történt. Valahogy helyre akarod billenteni az egyensúlyt.

Igaza volt. Természetesen. Jobban ismertem náluk Melinda Moorest, de ez talán mégsem elegendő ok, hogy arra kérjem őket, kockáztassák érte az állásukat... lehet, hogy a szabadságukat is. Vagy akár a saját munkámat és szabadságomat is. Két felnőtt gyerekem volt, és a legutolsó dolog az Isten ege alatt, amit magamnak kívántam, az volt, hogy a feleségemnek azt kelljen megírnia nekik, hogy az apjuk bíróság elé került mert... nos, miért is? Nem is tudtam biztosan. A legvalószínűbb a szökési kísérlet elősegítése, és az abban való közreműködés.

De Eduard Delacroix halála a legocsmányabb, leggusztustalanabb dolog volt, amit életemben láttam, nem csupán a munkában töltött idő alatt, hanem egész életemben – és én is részt vettem benne. Mindnyájan részt vettünk benne, mert lehetővé tettük, hogy Percy Wetmore ott maradjon, még azután is, amikor tudtuk, hogy borzalmasan alkalmatlan a munkára egy olyan helyen, mint az E blokk. Végigjátszottuk a partit. Még Moores igazgató is részt vett benne. – Úgyis megsütik a golyóit, akár ott van Wetmore, akár nincs – mondta, és talán igaza is volt, tekintve, hogy mit művelt a kis francia, de végül Percy sokkal többet csinált egy kis golyósütögetésnél: a kis ember szemgolyóit robbantotta ki a helyükről, és az egész nyomorult arcát tűzbe borította. És miért? Talán mert Del féltucatszoros gyilkos volt? Dehogy. Azért, mert Percy bepisált, és a kis cajun volt olyan vakmerő, hogy kinevesse. Egy szörnyeteg dolognak voltunk részesei, és Percy meg fogja úszni. Átmegy Briar Ridgebe, vígan, mint a dalos pacsirta, ott várja egy egész bolondokháza, tele holdkórosokkal, hogy kedvére kegyetlenkedhessék. És mi semmit sem tehetünk ellene, de ahhoz talán még nem túl késő, hogy a mocsok egy részét lemossuk a kezünkről.

– Az én egyházamban ezt vezeklésnek nevezik, nem kiegyenlítésnek – mondtam –, de azt hiszem, ugyanarról beszélünk.

– Te tényleg azt hiszed, hogy Coffey képes megmenteni? – kérdezte Dean halk, álmélkodó hangon. – Hogy csak úgy... mit is?... kiszívja az agydaganatot a fejéből? Mint egy... egy barackmagot?

– Azt hiszem, képes rá. Természetesen nem vagyok biztos benne, de azután, amit velem tett... meg Mr. Jinglesszel...

– Az az egér csakugyan csúnyán megsérült – helyeselt Brutál.

– De megteszi-e? – tűnődött Harry. – Megteszi?

– Ha képes rá, megteszi – mondtam.

– De miért? Még csak nem is ismeri!

– Azért, mert ez a dolga. Isten erre teremtette.

Brutál úgy tett, mintha körülnézne, emlékeztetve, hogy valaki hiányzik. – És Percy? Azt hiszed, csak úgy hagyja? – kérdezte, mire én elmondtam, hogy mit terveltem ki Percynek. Amikor befejeztem, Harry és Dean ámulattal néztek rám, még Brutál arcán is ott rügyezett a kelletlen csodálat vigyora.

– Ez aztán vakmerő dolog, Paul testvér! – mondta. – Elakad tőle a lélegzetem!

– Hát nem csodálatos! – Dean csaknem suttogott, azután hangosan fölnevetett, és összecsapta a kezét, akár egy gyermek. – Juhhiii és jubidubidúúú! – Emlékezzenek, Deant főleg az érdekelte, ami a tervemből Percyre vonatkozott, Percyre, aki felől Dean meg is halhatott volna, miközben ő csak állt, mint szamár a hegyen.

– Igen, de mi lesz azután? – kérdezte Harry. Gondterhelten beszélt, de a szeme elárulta; szikrázott, olyan ember tekintete volt, aki alig várja, hogy meggyőzzék. – Mi van azután?

– Azt mondják, halott ember nem beszél – dübörögte Brutál, mire gyors pillantást vetettem rá, hogy biztos legyek benne, csak tréfál.

– Én azt hiszem, tartani fogja a száját – mondtam.

– Csakugyan? – kétkedett Dean. Levette a szemüvegét, és törölgetni kezdte. – Győzz meg.

– Először is, nem fogja tudni, hogy mi történt; maga után ítél meg minket, azt fogja hinni, csak azért csináltuk, hogy őt zrikáljuk. Másodszor, és ez még fontosabb, fél bármit is mondani. Főleg erre számítok. Megmondjuk neki, hogy ha telefonálgatni és levelezgetni kezd, akkor mi is telefonálgatni és levelezgetni kezdünk.

– A kivégzésről – mondta Harry.

– És hogy lecövekelt, amikor Wharton megtámadta Deant – folytatta Brutál. – Azt hiszem, Percy Wetmore leginkább attól fél, hogy ezt megtudják róla. – Lassan, tűnődve bólintott. – Ez menni fog. De Paul... nem lenne okosabb dolog Mrs. Moorest vinni Coffeyhoz, mint Coffeyt Mrs. Mooreshoz? Percyt elintézhetjük, úgy, ahogy előadtad, azután behozzuk az igazgatónét az alagúton, ahelyett, hogy Coffeyt vinnénk ki.

Megcsóváltam a fejemet. – Azt nem csinálod meg. Millió év alatt sem.

– Moores igazgató miatt?

– Így van. Olyan fafejű, hogy az öreg Hitetlen Tamás hozzá képest Szent Johanna. Ha elvisszük Coffeyt a házába, annyira meglepjük vele, hogy legalább megenged egy próbálkozást. Máskülönben...

– Mire gondoltál, milyen járművet használjunk? – kérdezte Brutál.

– Először a rabomobilra gondoltam, de azt nem tudnánk kihozni az udvarról feltűnés nélkül, egyébként is, húszmérföldes körben mindenki tudja, hogy néz ki. Úgy gondolom, menjünk inkább a Fordommal.

– Csak gondolkozz tovább – tanácsolta Dean, visszabiggyesztve a szemüveget az orrára. – Nem viheted el John Coffeyt a kocsidban, még akkor sem, ha levetkőzteted, bekened szalonnával, és cipőkanalat használsz. Már annyira megszoktad a látását, hogy elfelejtetted, mekkora.

Erre nem volt válaszom. Aznap délelőtt elsősorban Percyvel foglalkoztam, meg a kisebb, de azért nem jelentéktelen problémával: Vad Bill Whartonnal. Most jöttem rá, hogy a szállítás se lesz olyan egyszerű, ahogy reméltem.

Harry Terwilliger fölemelte második szendvicse maradványát, egy másodpercig bámulta, azután ismét letette.

– Ha tényleg megcsináljuk ezt az őrültséget – mondta –, akkor esetleg használhatnánk az én kisteheremet. Ültessük be a hátuljába. Abban az órában senki se jár az utakon. Éjfél utánról beszélünk, igaz?

– Igen – bólintottam.

– Egy dolgot elfelejtetek, srácok – szólalt meg Dean. – Tudom, hogy Coffey nagyon nyugis, amióta belépett a blokkba, alig tesz valamit azon kívül, hogy fekszik a priccsén és hull a könnye, de hát mégiscsak gyilkos. Ráadásul olyan nagy. Ha úgy dönt, hogy el akar menekülni Harry teherautójának hátuljából, akkor csak azon az egy módon állíthatjuk meg, ha agyonlőjük. Márpedig egy ilyen embert nehéz megölni, még egy 45-össel is. És ha nem tudjuk megállítani? És ha megöl még valaki mást? Utálnám elveszteni a munkámat, utálnék bevonulni a börtönbe – feleségem és gyerekeim vannak, akik tőlem várják a kenyeret –, de egyik változatot se utálnám annyira, mint azt, ha még egy halott kislány terhelné a lelkiismeretemet.

– Nem fog megtörténni – mondtam.

– Az isten szerelmére, hogy lehetsz ebben ilyen biztos?

Nem válaszoltam. Nem tudtam, hol kezdjem; tudtam, hogy ez is szóba kerül majd, hát persze hogy tudtam, de még mindig nem tudtam, hogy kezdjem elmesélni, amit megtudtam. Brutál segített ki.

– Nem hiszed, hogy ő volt, Paul? – kérdezte tamáskodva. – Azt gondolod, hogy ez a nagy málé ártatlan.

– Biztosan tudom, hogy az – válaszoltam.

– De Krisztus nevére, honnan tudhatod?

– Két dologból – feleltem. – Az egyik a cipőm. – Előrehajoltam, és beszélni kezdtem.

Folytatása következik


Európa Könyvkiadó, Budapest

Felelős kiadó Osztovits Levente igazgató

Szedte a Typostúdió Kkt.

Nyomta a Kaposvári Nyomda Kft.

Felelős vezető Miké Ferenc ügyvezető igazgató

Készült Kaposvárott, 1997-ben

A nyomdai rendelés törzsszáma: 170073

Felelős szerkesztő Szabó Olimpia

A fedélterv Nagy Péter munkája

Műszaki szerkesztő Sz. Bodnár Éva

Műszaki vezető Névery Tibor

Készült 5,67 (A/5) ív terjedelemben

IV. ISBN 963 07 6165 3

Ö. ISBN 963 07 6145 9

Fordította Bihari György

Stephen King: The Green Mile. The Bad Death of Eduárd Delacroix

A Signet Book

Copyright © Stephen King, 1996

All rights reserved. Published by agreement with

the author and the author's agents,

Ralph M. Vicinanza, Ltd.

Hungarian translation © Bihari György, 1997