NNCL1664-595v2.0

Anna Jürgen

Az irokézek fia

REGÉNY

MÓRA FERENC KÖNYVKIADÓ

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Anna Jürgen: Blauvogel, Wahlsohn der Irokesen. Verlag Neues Leben, Berlin © Der Kinderbuchverlag Berlin -- DDR, 1953

FORDÍTOTTA SZINNAI TIVADAR – JENKOVSZKY IVÁN RAJZAIVAL – NEGYEDIK KIADÁS

© Szinnai Tivadar jogutóda, 1985 Hungarian translation

Az erdő ott volt, mindig ott volt. Már az ősrégi időkben keletkezett, amikor még nyoma sem volt embernek a földön. Akkoriban történt, hogy a Nagy Szellem vándorútra kelt. Be akarta járni a világot, hogy művében gyönyörködjék – így mesélik az indiánok...

A Nagy Szellem előbb kiküldött egy fehér madarat. Ez teleszívta csőrét a mennyei forrásból, és vízcseppeket permetezett a földre. Ahová a csöppek lehullottak, mindenütt patakok és folyók keletkeztek – keresztül-kasul járták az erdőt, mint az erek a jávorfa levelét. Azokat a tájakat, ahol nem csobog a víz, és nem susog az erdő, a Nagy Szellem vándorútján elkerülte, nem látogatta meg. De az indiánok földje nem ilyen táj – ott ősidők óta olyan sűrűn nőnek a fák, mint a prérin a fűszálak. Számtalan nyár és számtalan tél vonult el az erdő fölött. Az a kevés indián, aki ott élt, nem zavarta az erdő nyugalmát. Az állatok sem bántották az erdőt, úgy hozzátartoztak, mint a fákhoz a levelek.

Egy nap fehér bőrű emberek bukkantak fel, és vasfejszéikkel lyukakat vágtak az erdő zöld takarójába. Előbb csak parányi lyukakat, olyan kicsiket, hogy alig lehetett észrevenni. De a lyukak gyorsan terjeszkedtek, mint ősszel a préritűz, és az erdő visszahúzódott, elszaladt. Ám a fehérek a nyomába eredtek, és a fák még jobban visszavonultak, egészen az első begyláncig. Még itt sem hagyták nyugton az erdőt a telepesek, tovább üldözték a Juniata völgyébe, az Allegheny- és Wills-hegyek közé.

Előbb az indiánok tűntek el, aztán tovaköltöztek az állatok. A fák maradtak meg legtovább, míg végül őket is elkergették. De a mi történetünk még jóval előbb kezdődik: az 1755. évbenamikor megindult a harc Észak-Amerikáért.

 

1

Vad, tomboló, újra meg újra kitörő ugatás hallatszott. George álomittasan felült az ágyában, és a szoba félhomályába meredt. A tűzhely még nem hűlt ki. A félig elhamvadt fahasábok közül derengő fény sárgás, remegő foltot vetett a padlóra, éppen az asztal elé. Ott megmoccant valami. A fiú álmossága egyszerre elmúlt. Hiszen ez Snap, a spicckutya! Ott állt, szőre felborzolódott, remegett. Az ajtóra ugatott, mintha valami idegen ólálkodnék, leselkednék mögötte.

Az ugatás egy pillanatra elhallgatott. George most szalma zizegését hallotta a másik ágyból, a fal felől. Fény lobbant fel, és mindjárt nagyobb lett: édesanyja gyújtott meg egy gyertyát. Fél tökhéjba ragasztotta, és odaállította a tűzhely peremére. A fiú kinyújtotta kezét, tapogatózva kereste nadrágját. Meg akarta kérdezni, mi történt, de torkán akadt a szó, mert mennydörgő ütés zúdult az ajtóra – olyan hatalmas, hogy az egész szoba beleremegett. Úgy rémlett, hogy ettől a robajtól mindjárt összedől a ház, deszkái szerterepülnek.

A fiú rémületében visszadőlt az ágyra. Félig kábultan hallotta, hogy öccse, a kis Peter sírdogálni kezd mellette. Eltartott néhány pillanatig, míg újra gondolkodni tudott. Hiszen így kezdődött Folke-éknál és Schneideréknél is – az ajtó betörésével! Gyorsan benyomta öcsikéjét a szalmába.

– Indiánok! Maradj csendben! Meg se moccanj!

Látta még, hogy a fiúcska összeszorítja a száját, és szeme kitágul rémületében. Azután meghallotta édesanyja hangját:

– George! Hol tartja apa a pisztolyt?

„A kemence fölött, a polcon!” – akarta felelni, de torka elszorult, mert másodszor is, harmadszor is dühödt csapások robaja hangzott fel a ház gerendafalai között.

A fiú a kemencéhez szaladt, lekapta a pisztolyt a polcról, és csodálkozva nézte, milyen nyugodtan vizsgálgatja anyja a taplót a fegyver serpenyőjében. Már siet is vele a túlsó oromfalhoz! George, kezében a gyertyával, utána botorkált.

– Maradj csak ott azzal a gyertyával! – kiáltott rá az anyja, mielőtt eltűnt a szomszéd helyiségben. Mert a lakószobához csatlakozott az istálló, ahonnan egy nyíláson át tűz alá lehetett venni a ház bejáratát.

George engedelmesen megállt. Keze, amelyben a fél tökhéjat meg a gyertyát tartotta, erősen remegett. Az ajtót mind sűrűbben érték a fejszecsapások kívülről. A deszkák ropogásába belevegyült George két leánytestvérének átható sikoltozása:

– Mama! Jaj, mama!

Ha már végre elsütné azt a pisztolyt!

A fegyver hatalmas dördülése túlharsogta a szoba minden lármáját. Úgy visszhangzott a fiú fülében, mint egy zuhatag robaja. George kábultan támolygott anyja után, aki már visszatért a szobába, és nekifeszült az asztalnak, hogy az ajtó felé tolja. George megértette, mit akar. Ő is megfogta az asztalt, hogy segítsen. Emelte, nyomta, tolta, amíg a mázsányi súlyú, otromba asztallap az ajtóra nem billent. Az asztal állványa, lábai most a szobába meredtek. Még két pad is repült fel rájuk.

George édesanyja most megint a pisztolyra fordította figyelmét. Kimérte a puskaport, bedugta a golyót a csőbe, felhúzta a ravaszt. Kezében a töltött fegyverrel a tűzhely mellé állt, és az ajtót figyelte. Árnyéka megnyúlt: a pislogó gyertyafény egy hallgatózó óriás titokzatos alakját rajzolta a falra és a mennyezetre.

Nyomasztó, tompa csend nehezedett a szobára. A gyerekek abbahagyták a sírást, és kívülről sem hallatszott be semmi nesz. Ez a csend halálos fenyegetésként kúszott a szoba gerendafalai közé – gyötrelmesebb volt a dübörgő veszedelemnél, amely az imént még az ajtót rengette. A gyertya világa erőtlenül fel-fellobbant a fojtogatóan forró levegőben. A várakozás percei a végtelenbe nyúltak.

Rövid, éles roppanás hallatszott a padlás felől. Mindnyájan felriadtak, megrázkódtak tőle. Még mielőtt egy szót is szólhattak volna, másodszor is koppant valami odafenn.

– Gyorsan fel a padlásra! Nézd meg, mi van ott!

A fiú a sarokba rohant a létrához, és macskaügyességgel felmászott rajta. A tető alatt szinte elviselhetetlen hőség volt, forrt a levegő. Látni nem lehetett semmit a sötétben. Ekkor egy kis fényt vett észre a zsindelyek hajszálvékony résén keresztül. Most már halk ropogást is hallott.

Bénító rémület fogta el. Visszarohant a létrához – most már a szarugerendára se ügyelt, bele is vágta fejét. Sikoltó hangon lekiáltott.

– Gyújtónyilak! Ég a tető!

A következő pillanatban anyja már ott állt a padlásnyílás alatt, és felnyújtotta a baltát.

– Verd szét a zsindelyeket! Mindjárt feladom a vizesvödröket!

George elkapta a baltát, és odaszaladt arra a helyre, ahol az ijesztő fénycsíkot látta. Minden erejét megfeszítve, vadul csapkodta a baltával a tetőt. A rugalmas hikorifából készült vékony deszkákat csak lazán szegecselték a keresztlécekre – úgy repültek szét egykettőre, akár a forgács. George jól eltalálta a kellő helyet; már csak egy-két égő zsindely hevert a tető peremén. Ezek is sisteregve elaludtak a víztől, amelyet George csakhamar lezúdított a rézsútos tetőn.

– A tüzet eloltottam – mondta a padlásnyílás felé, ahol anyja, a létra közepén állva, éppen a második vödör vizet akarta felnyújtani.

– Látsz valamit? Nézz körül – de csak óvatosan!

George kikémlelt a tetőbe vágott rés szélén a világosan derengő júniusi éjszakába. A kukoricásban könnyű szellő suhogott. A szántóföldön túl már az erdő kezdődött – némán és fenyegetően bámult vissza rá. A fiú szeme körbejárt, de semmi gyanúsat nem vett észre. Lehet, hogy az indiánok már elszeleltek? A hajnal már nincs messze, hiszen keleten, a fák csúcsai fölött sárga színt kezd ölteni az ég.

Most az erdő fekete szegélye megmozdult: mintha egy darabja elindult volna a ház felé. George szeme tágra nyílt – lovasok, egész csapat! Már a puskák hosszú csövét is megismerte. Apa jön ott és mellette Andres, George bátyja. Tegnap este lovagoltak el a polgárőrség gyűlésére. Már a hangjukat is hallani:

– Halló! Halló!

George a létrához szaladt, hogy jelentse:

– Itt van apa és Andres! És még néhány ember jön velük!

Villámgyorsan eltakarították a torlaszt az ajtó elől, és visszahúzták a reteszt.

Amikor apa belépett az ajtón, anya leroskadt egy zsámolyra.

– Jó, hogy megint itt vagy, John. Majdnem későn jöttél.

És George csodálkozva látta, hogy apa lehajol, és megcsókolja anyát. Nem emlékezett rá, hogy valaha is tanúja lett volna ilyen gyöngédségnek szülei között.

Néhány perc múlva eleven hangzavar töltötte be a blokkházat. A férfiak felállították az asztalt, a padokat visszarakták a helyükre. A kislányok apjuk nyakába csimpaszkodtak, váltakozva az ölébe ültek. A tűzhely felől sült szalonna illata áradt.

– Nézd csak, mit találtam! Ott hevert éppen az ajtó mellett! – fordult George a bátyjához, és egy hosszú nyelű fejszét tett az asztalra.

Andres kezébe vette, és ide-oda forgatta. A fegyver nyakát – az éles vasnyelv közepén – szarvasinakkai erősítették a nyeléhez. A nyelén pedig piros festékkel készült kép virított. Egy teknősbéka képe: tojás alakú vonal és a bekerített rész peremén hat pont – a teknősbéka feje, farka, lábai.

– Ez a tomahawk egy olyan indiáné volt, aki a Teknősbéka családhoz tartozik – mondta Andres tűnődve.

– Ugyan, ugyan! – vágott a szavába egy goromba hang. – Mi az, hogy Teknősbéka család? Rézbőrű valamennyi, egyforma söpredék, egyik kutya, másik eb! Eliszkoltak, persze, amint meghallották, hogy közeledünk. Szerencséjük, hogy most nincs kedvünk utánuk eredni!

Aki beszélt, idősebb férfi volt; jóformán egész arcát belepte a deres, gubancos szakállszőr – szinte csak a szemét és az orrát hagyta szabadon. Most torkát köszörülte, és folytatni akarta hangos elmélkedését, de jött már anya, kezében a serpenyővel, és mindnyájan az asztal felé igyekeztek. Az öreg lelökte a tomahawkot a földre, hogy helyet teremtsen a szalonnának és a kukoricakenyérnek.

Reggeli után a deres szakállú újra megkezdte a beszélgetést:

– Nem maradhat itt a családod, John.

– Bizony, bizony... igazán nem hittem volna, hogy azok a rézbőrű kutyák idáig merészkednek, ennyire közel az erődhöz...

Az öregből csak úgy dőlt a szó:

– Úgy látszik, a holdban élsz, John! Tavasz óta lángol az egész határ, te meg itt ülsz, az erdő kellős közepén, és nem tudsz semmiről.

Ketten-hárman is beleszóltak a vitába.

– Azok a szenteskedő polgárok Philadelphiában nem törődnek mással, csak a pocakjukkal! Egy ujjukat se mozdítanák meg értünk. Ezért van a baj.

– Dehogyis! Az a baj, hogy a franciák befészkelték magukat Fort du Quesne-be, és most az egész indián söpredéket ellenünk uszítják! Már akkor kezdődött a dolog, amikor Trent kapitányt nagyszájú virginiai katonáival együtt elkergették az Ohiótól!

– Micsoda vén szamár! Erődöket épít az Ohio mellett, és átengedi a franciáknak. Most mi isszuk meg a levét!

– Csak nyugalom, emberek, csigavér! Braddock tábornok már elindult, és hamarosan véget ér a franciák pünkösdi királysága az Ohio völgyében.

– De Rusterék nem várhatnak itt addig. Ezek a rézbőrű kutyák bármely éjszaka visszajöhetnek, és ki tudja, megússzák-e Rusterék legközelebb is olyan szerencsésen, mint most.

– Egyelőre átköltözhetnénk Rahelhez – indítványozta anya. – A nővérem, aki Raystownba ment férjhez – tette hozzá magyarázó hangon, a vendégeihez fordulva.

De apa leintette:

– Andres meg én nem mehetünk. Minket kirendeltek az útépítéshez. Erősítésre van szükségük, legalább ötven emberre, hogy Braddock tábornok utánpótlási útvonala minél előbb elkészüljön. Át akarsz költözni a nővéredhez a gyerekekkel?

Csend lett, töprengő csend. Azután megint az öreg szólalt meg:

– Igazad van, John – családonként két férfi, így határozta el a gyűlés. De ez nem jelenti azt, hogy neked is el kell menned. Andres fiaddal elküldheted az öccsét. Fiatal még, de ma éjjel bebizonyította, hogy legény a talpán.

Az öreg most George-ra kacsintott, megragadta a karját, és odahúzta az asztalhoz. A fiú arca lángba borult, amint érezte, hogy minden szem feléje fordul.

– Istenem, hiszen még kilencéves sincs! – tiltakozott az anyja.

– Ostoba beszéd! – mordult rá az öreg. – Itt, a határon az ember kilencéves korában már felnőtt, különben elvitte az ördög! Hallom, odaát Philadelphiában most iskolába küldik a gyerekeket, hogy írni és olvasni tanuljanak. Isten óvjon minket az ilyen új divatú hóborttól. Lovagolni és célba lőni – ez a fontos, a többi mind szamárság!

– Lovagolni már tudok – jelentette ki George büszkén.

– No, látod! – nevetett az öreg, és újra Ruster felé fordult. Küldd csak el a fiút nyugodtan az útépítésre, magad meg maradj itthon. George-nak majd jó hasznát veszik ott. A legrosszabb esetben beválik küldöncfiúnak.

Akármennyit törték is a fejüket, John Ruster számára nem volt jobb megoldás. Igen, két idősebb fiát – a serdülő Andrest és kilencéves öccsét – elküldi az útépítő osztagba, míg a többi gyermek szüleivel átköltözik Raystownba.

 

A búcsú gyors volt és szófukar. A telepesek nem kényeztették el gyermekeiket szeretettel és gyengédséggel. Annál több volt a verés és szidalom ezekben a zsindelytetős faházakban. Az apa megnyergelte lovaikat, és csak ennyit mondott:

– Aztán ne hozzatok szégyent a fejemre, fiúk.

Az anya beágyazott, és megsimogatta George lenszőke haját. Bátyja segítette a nyeregbe, mert nem volt a közelben fatönk, amelyre a kisfiú felállhatott volna. Azután elindult az öreg, megbízható kanca, hátán a fiúcskával. Követte a kis lovascsapatot, amely hosszú sorban az erdő felé ügetett. A menetet Andres zárta le.

– A viszontlátásra Rahel néninél! – kiáltotta Peter, aki éppen visszavezette a két tehenet a legelőről. Két bátyja visszaintett neki.

– A viszontlátásra!

George még egy darabig hallotta a tehenek nyakában csüngő kolompot. Mintha elkísérték volna... azután eltűnt az emberek világa, és a fiú körül összecsaptak az erdő zöld hullámai.

A nap már tüzesen égett a hegycsúcsokon, de itt lent, az út keskeny szakadékában még harmatcseppek csillogtak a bokrok levelein, és a földből nedves hűvösség áradt. A lovasok szinte nesztelenül haladtak, csak itt-ott koppant egy-egy kő a lovak patái alatt, vagy csikorgott a lószerszám, a nyereg. Hébe-hóba elhangzott egy-egy figyelmeztető kiáltás, amint egy ág nyúlt ki az út fölé.

George gondolataiba merült. A polgárőrök a Juniata felé igyekeztek és onnan tovább, az Allegheny-hegységbe. Hol lehet az a francia erőd, amelyről beszéltek? A neve – Fort du Quesne – még mindig a fülébe csengett. Igen, arra tart Braddock tábornok a seregével.

Az ösvény most enyhén emelkedni kezdett. Felértek egy kopár magaslatra. A lovasok szeme előtt kitárult a Juniata völgye. A reggeli nap arany szikrákat szórt a zöld világba, a folyó tükre versenyt ragyogott a nappal, a parti bokrokon vadkacsák sápogtak. Keleti irányban, egy magas szirttetőn felbukkant Raystown. Az árkokkal övezett cölöpsáncok eltakarták azt a néhány házat, amely mintha az erőd ölében keresett volna menedéket. George most már jól látta a kéményeket is, amelyekből fekete füst gomolygott a reggeli ég felé.

A füst fátyolként terült el a háztetők fölött. Mintha meg akarta volna védeni ezt a kis telepet a végtelen erdő hatalmas hullámaitól, amelyek a hegyekből áradtak le, kisebb-nagyobb dombokon át a völgybe. A fiú számára, aki még nem látott mást, csak a határszéli telepesek magános kunyhóit, ez a tíz-tizenöt ház valóságos város volt – az egyetlen város, amellyel idáig szembekerült.

Össze is húzta a szemét, és kezével hátrasimított egy hajfürtöt, amely a homlokába hullt. Valami furcsa látvány zavarta meg a völgy megszokott képét. A part mentén, erdőn, bokrokon, réteken keresztül egy új ösvény, egy új csapás nyújtózkodott a lovasok felé. Nemrég kivágott fák fehér tönkjei, halomba rakott ágak, lefektetett fatörzsek jelezték, hogy az emberi kezek itt új útvonalat húztak.

– Ez az a kocsiút, amelyet a favágók építenek – jegyezte meg Andres. – Egészen a Pulyka-folyóig akarják vezetni.

George szeretett volna kérdezni egyet-mást, de nem volt rá idő, mert a kis csapat éppen elérte a folyót. Az új út itt egy gázlón haladt át a folyón, hogy a túlsó parton nyugat felé törjön tovább – mindig egyenesen nyugat felé.

Ez volt az a hely, ahol tavaly egy fuvaros vízbe fulladt, mert az őszi áradás ellenére mindenáron át akart kelni kocsijával a folyón.

– Vagy átvergődöm, vagy a pokolba jutok! – kiáltotta, amikor az emberek figyelmeztették, hogy a vesztébe rohan. Egy perccel később csakugyan ott volt már – a „pokolban”.

– Egyenesen oda került, a pokol szörnyű fenekére! – ezekkel a szavakkal fejezte be Rahel néni a történetet, valahányszor elmesélte.

George kimeresztette szemét. Hiszen azóta még nem járt erre, és egy kis titkos borzongással abban reménykedett, hogy meglátja még valami nyomát a szerencsétlenségnek, amelyről Raystownban és környékén hosszú időn át napról napra beszéltek az emberek. De legnagyobb csalódására nem látott semmit, még az elmerült kocsi egy kerekét sem.

Ami igaz, igaz: itt azután könnyen meg lehet fulladni, hiszen még most, nyáron is szinte a lovak hasáig ér a víz. A fiú kissé felhúzta lábait, és megveregette lova nyakát. Milyen szerencse, hogy édesapja az öreg, szelíd kancát adta oda neki erre az útra!

A túlsó parton bátyja mellé ugratott, és kérdésekkel kezdte gyötörni. Andres félig aludt, és eltartott egy ideig, míg sikerült szóra bírni.

– Ugyan, mit akarsz! A vízbe fulladt embert már régen eltemették, és a szerencsétlen kocsit elégették! És hogy milyen messze van innen a Pulyka-folyó? Hát ezt magam sem tudom. Messze, az Allegheny-hegység mögött, ahol a Yo forráspatakjai egyesülnek. (Andres a Yohogania folyóról beszélt.) Hogy ott is van-e erdő? Valószínűleg... természetesen van, mi lenne más? Mire vagy még kíváncsi? Hogy Braddock tábornok mért nem vonul Raystownon át?

A beszélgetést a vezető kiáltása szakította meg. A lovasok egy széles tisztáson leszálltak, és rövid pihenőt tartottak. George kissé nehezen csúszott le a kanca széles hátáról. Andres karon fogta, és egy homokos helyre vezette.

– Nézd csak, így majd megérted – mondta, és egy faággal vonalakat húzott a homokba. – Ez itt a Monongahela, amely délről jön. És így folyik az Allegheny, amely északon ered. Ahol a kettő találkozik, ott keletkezett a nagy Ohio folyó. És éppen ebben a sarokban, a két folyó között épült Fort du Quesne, a franciák fő támaszpontja. Innen küldik az indiánokat a nyakunkba, amióta a háború kitört. Ezt az erődöt el kell foglalnunk, mert különben sohasem lesz itt nyugtunk. Ezért menetel Braddock ezerhatszáz emberrel Virginiából a Yo partján Fort du Quesne felé. Az utat nekünk kell megépítenünk, hogy Pennsylvania tartományból élelmiszert tudjanak küldeni a seregnek a Yóhoz. Azonkívül a tartomány háromszáz fegyveres embert is ad Braddocknak. De hogy az út minél előbb elkészüljön, tegnap a gyűlésen felajánlottunk még ötvenfőnyi erősítést.

George nem értett meg mindent, de már nem is hallgatott oda, mert az ezerhatszáz katona járt folyton az eszében. Milyen hatalmas sereg – ennyi embert el sem lehet képzelni! Raystown erőd őrsége sohasem haladta meg a negyven főt.

– De hiszen akkor egykettőre vége lesz a háborúnak! – vágott bátyja szavába.

– Meghiszem azt! – dörmögte Andres, és újra fellendült a nyeregbe.

Délután mind világosabban kibontakozott az Allegheny-hegység keleti oldala. Olyan volt, mint egy óriási, megrepedezett fal, amelyen egyetlen szökelléssel átugrott az erdő.

Az útépítő osztag itt már feljutott egy szakadékon, amely a hegygerincen túl elterülő nagy, nyílt fennsíkra vezetett.

Az erősítésre érkezett embereket tüstént munkára fogták. Este George, pokrócába csavarodva, holtfáradtan nyúlt el egy halom frissen nyesett ágon, amely fekhelyül szolgált.

Kora reggel, mindjárt az ébresztő után, a favágók parancsnoka magához hívatta.

– Gyere csak ide, fiam, és figyelj jól arra, amit mondok. Mögöttünk az úton jönnek az élelmiszeres szekerek a teljes ellátmánnyal. Nyargalj vissza hozzájuk, és sürgesd meg őket, hogy igyekezzenek, érjenek ide, amilyen gyorsan csak lehet. Nem tölthetjük az időnket azzal, hogy vadászunk és halászunk, de nem is éhezhetünk. Megértetted?

– Igen – felelte George hangosan. És tüstént elügetett. Tele volt buzgalommal és büszkeséggel, hogy ilyen fontos megbízatást kapott. Az utat – széles, új csapást – még a vak is megtalálta volna. A ló kényelmesen elfért rajta, de szükség esetén szekeret is el lehetett hajtani a kivágott fák között.

Már kora délután volt, mire a küldönc megpillantotta a társzekerek menetoszlopát: éppen akkor igyekeztek átvergődni a második gázlón, Raystown fölött. A fuvarosok nyolc ökröt fogtak az első szekér elé, mögötte pedig tizenkét ember fékezett a szekér hátuljára erősített, hosszú kötéllel, nehogy a rakomány túlságosan gyorsan gördüljön a lejtős parton lefelé. Az ökrök aztán nekifeszültek a húzásnak. Az első fogat beért a folyóba, és megtorpant, amint a víz már a hámot nyaldosta.

Nagy ordítozás, káromkodás, ostorcsattogás következett. Az állatok újra belefeküdtek a járomba, és a kerek ponyvával borított, otromba szekér végül fellendült a túlsó partlejtőre. A vörös hajú, zömök fuvarosgazda szitkozódva rohangált emberei közt, és csak akkor nyugodott meg, amikor az első szállítmány már szilárdan és biztosan állt a túlsó parton. Akkor kifogták az ökröket, hogy áthúzzák a következő szekeret.

George odafurakodott a gazdához, és átadta neki az üzenetet. A vörös hajú ember úgy nézett rá, mintha fel akarná falni. Sörtehaja elállt, minden szála olyan volt, mint egy-egy kis nyárs.

– Amilyen gyorsan csak lehet, ha, ha! Hát csak add ki a parancsot, rendeld meg, tetszés szerint! Repülünk mi, mihelyt szárnyuk nő az ökröknek!

De dühe hamar lecsillapodott, bősz arca kisimult, és barátságos pillantást vetett a fiúcskára, aki szorongva nézett rá.

– Egyedül jöttél? – kérdezte megváltozott hangon. George bólintott. A hatalmas ember megint összeráncolta homlokát.

– Átkozott tökfilkók! Egyedül ideküldeni egy ilyen gyereket, amikor minden bokor mögött rézbőrű kutyák leselkednek! Az ökreimnek is több eszük van, mondhatom! – Néhány pillanatig tűnődött, majd nagyot ordított: – Arnold! – Egy fiatalember sietett elő. – Fogd a lovadat, és nyargalj ezzel a fiúval az útépítőkhöz! Mondd meg nekik, hogy holnap délután ott leszünk náluk, előbb nem lehet. De vizsgáld meg jól a puskádat, mielőtt indultok!

George arca elárulta, hogy megsértődött.

– De hiszen egyedül is vissza tudok menni.

A fuvarosgazda nevetett.

– Tudom, fiacskám, tudom. De hogy megérkezel-e, azt már nem tudom. Ezen a vidéken jobb kettesben lovagolni. Hát csak vigyázz!

George rettentően bosszankodott, és megfogadta, hogy kísérőjét egyetlen szóra sem méltatja. De Arnold olyan kedvesen csevegett, és annyi érdekes dolgot tudott Braddock tábornokról, hogy George haragja hamarosan elpárolgott. A fák már hosszú árnyékot vetettek, amikor a két lovas egy szokatlanul magas ág- és lombhalomhoz ért.

Arnold éppen egy kukoricacipót akart átnyújtani George-nak, amikor három vörös tűzsugár villant elő a leshely mögül. George érezte, hogy lova felágaskodik, és látta, hogy Arnold lezuhan a nyeregből. A világ gyorsan forogni kezdett körülötte, a fák hirtelen tótágast álltak, az ég odalent volt. George kemény ütést érzett, és elvesztette eszméletét. Éles fájdalom hasított a jobb lábába – ez még a tudatába hatolt, azután nem érzett többé semmit.

Nem látta már a három indiánt, aki a bozótból előugrott, és kiráncigálta holt lova alól. Az egyik indián öklében tomahawkot szorongatott. És éppen ott, ahol a hüvelykujja meg a mutatóujja összekapcsolódott, a fegyver nyelén hirtelen felvillant egy vörös teknősbéka.

 

A következő napok úgy suhantak el George előtt, mint az árnyék. Úgy rémlett neki, mintha szakadékba zuhant volna, egy másik világba, mélyen az ismert és megszokott föld alá. Ezekből a napokból csak képfoszlányok tapadtak az emlékezetébe – töredékek, amelyek sehogy sem illeszkedtek össze.

Fekete és vörös festékkel bemázolt arcok, rikoltó kiáltások... éjszakai táborozás... zöld félhomály, amely néha felszakadt, úgyhogy egy pillanatig látni lehetett a végtelenbe hullámzó hegyláncokat, egyik csúcsot a másik mögött, a szakadatlan erdő bársonytakarója alatt.

George összezúzott lába megdagadt és pokolian fájt. A fiú most megint lóháton ült, de nem az öreg kancája hátán. A mostani lovát mintha már látta volna valahol, de feje zúgott, és nem tudott gondolkodni. Egy pillanatra Arnold is eszébe jutott. Nem az ő hóka lován ül? De hová lett Arnold? A szúrás, dörömbölés, zúgás, amely halántéka mögött tombolt – mint egy tajtékzó zuhatag – elnyelt mindent, ami vele történt, mindent, ami volt.

Három napig tartott, amíg fejében fokozatosan lecsillapodott a zúgás és kavargás. A világ akkor nyerte csak vissza rendes alakját és színeit. Tucatnyi indián suhant előtte az ösvényen. Félig lenyírt koponyájukon tollak lengedeztek, vörösbarna hátukon a napfény arányló foltjai táncoltak, hosszú nadrágszárukon rojtokat cibált a szél.

George tekintete előremeredt. A zöld félhomály eltűnt, és szemébe hirtelen beleszúrt a délutáni ég ragyogó világossága. A kis csapat megállt. A fiú torkából kiáltás szakadt ki, a meglepetés hangja: hiszen ott, az ereszkedő alján Raystown terül el a szeme előtt! Világosan felismerte az erőd négyszögét, a sarokbástyákat – olyan volt, mint egy vánkos, amelynek csücskeit kicibálták, kinyújtották. Az árkokkal övezett palánkok, a kaszárnyák füstölgő kéményei, a Juniata! Ott vannak a szülei és testvérei – bolyongása véget ért. A fiú fellélegzett, és boldog érzés öntötte el a szívét. Vajon sült szalonnával várja-e édesanyja?

De hol van Rahel néni háza? George szeme elé emelte kezét, ernyőül az égő nap ellen, de hiába: az erődön kívül egyetlen házat sem tudott felfedezni. A lejtőn kis fekete félgömbök sora húzódott felfelé; közöttük tüzek füstölögtek, és emberek futkostak. És erre, jobb kéz felé, miféle széles folyóba torkollik a Juniata?

George keze lehanyatlott. Arcát elhagyta a vér, és fülébe csengett Andres hangja: „Ez itt a Monongahela, amely délről jön. És itt folyik az Allegheny, amely északon ered. Ahol a kettő találkozik, ott keletkezett a nagy Ohio folyó. És éppen ebben a sarokban, a két folyó között épült Fort du Quesne...”

Akkor hát ez a franciák erődje! És a kis félgömbök indián kunyhók. Ott lakik a rézbőrű söpredék, amelyet a franciák a pennsylvaniai telepesek nyakára uszítanak.

Végtelen bánat nehezedett a fiú szívére, alig érezte, hogy lova továbbüget vele. Most az egyik bástyáról széles, piros tűzszalag röppent fel; utána ágyúdörgés hallatszott; a hang eldübörgött a dombok közt, összeolvadt a kürtök harsogásával és a dobok pergésével.

Két indián átvezette George lovát egy tompán kongó fahídon keresztül az erődbe, egy hosszúkás épület elé, amely a hátsó sánchoz simult. A fiú erőtlenül tűrte, hogy leemeljék, és bevigyék a házba. Érezte, hogy szalma zizeg alatta, és fülét halk, idegen nyelvű szavak ütötték meg. De érzékei nem tudtak többet felfogni. Csak egy kérdés motoszkált benne: vajon hol lehet Raystown?

 

– Gyere, te álomszuszék! A tyúkok már régen felkeltek! – hallotta édesanyja hangját.

A fiú felriadt – mintha mély kútból merült volna elő a világ felszínére. Az álomképek szétfoszlottak, de a kakas kukorékolása nem hallgatott el. Most megszólalt egy másik is, mintha felelne rá. George hallgatózott. Hol is fekszik tulajdonképpen? Parányi ablakok során át a nap aranyos négyszögeket festett a padlóra; hangos horkolás hallatszott, és itt is, ott is kikukucskált egy-egy bozontos fej a takaró alól. Persze, persze – a du Quesne erőd kórháza ez.

A fiú visszasüllyedt kábultságába. Odakint a reggeli ébresztőlövés hangja dübörgött, és kürtszó köszöntötte az új napot. Behallatszott a dobpergés és a felsorakozó őrség lábdobogása.

Egy öreg, bicegő rokkant behozta a reggeli levest – híg vizenyős árpakásalöttyöt. George gyorsan lenyelte. Utána az öreg kiáltott valamit, mire elhallgatott a lármás fecsegés. Az ajtó kinyílt, és belépett egy jól öltözött úr – olyan volt, mint a tisztek Raystownban. Háromszögletű, kék kalpagja alatt gondosan bodorított paróka pompázott, kabátja kivágásából csipkék buggyantak elő, fehér harisnyája makulátlan tisztaságban ragyogott.

A katonaorvos volt. Egyik fekvőhelytől a másikhoz lépett, miközben zsebkendőjét az orra elé tartotta. A fiúnak megparancsolta, hogy mutassa meg a lábát. A doktor két ujjával megfogta a bokáját, megnyomta a fájós helyet, és néhány szót szólt az öreg rokkantnak.

Néhány perc múlva a sánta rokkant behozott egy tál vizet és kötözőszert. Gondosan megmosta a daganatot, bedörzsölte valami csípős folyadékkal, és az egész lábat bepólyázta. Az ápoló szótlansága nagyon illett komor arcához, de a jelek szerint jól értette a mesterségét. George érezte, hogy fájdalma jelentősen enyhül.

Éppen kényelmesen elhelyezkedett a szalmán, amikor bejött három ember; nyilván az erőd helyőrségéhez tartoztak, hiszen kék egyenruhát viseltek. Az egyiknek aranypaszományos kalpag volt a fején. A rokkant ápolóhoz fordultak, aki George fekvőhelyéhez vezette őket.

A fiú úgy érezte, mintha váratlan ütés riasztaná fel, amint meghallotta anyanyelve szavait. A katonák egyike ugyanis angolul szólt hozzá. De amikor két társához fordult, valami furcsa orrhangon beszélt – ekkor George nem értette meg.

– Hol fogtak el az indiánok?

– A Juniata felső gázlójánál.

– Meddig kész az új út? Mekkora darabon vannak kivágva áfák?

A fiú sejtette, hogy ez kihallgatás. Gondolkodott, hogy mit feleljen. A tolmács észrevette habozását, és hevesen rárivallt:

– Ne merj hazudni, ha nem akarod, hogy az első fára felakasszunk!

– Az új út most az Allegheny vonaláig ér.

– Hány polgárőr csatlakozott még Braddockhoz?

Ettől a kérdéstől szétszakadt a fátyol, amely George emlékezetét elhomályosította. Egyszerre tisztán és világosan állt előtte minden, ami történt. Hogy is felejthette el? Hiszen Braddock tábornok felvonulóban van, és vele a pennsylvaniai polgárőrség!

– Háromszáz ember – felelte gyorsan. A tolmács éles pillantást vetett rá.

– És milyen a felszerelésük? Van puskája mindegyiknek?

– Természetesen. Minden embernek van puskája.

George sohasem látta ugyan a polgárőrséget, de azt tudta, hogy nincs olyan telepes arrafelé, akinek ne volna fegyvere. A tolmács megbeszélt valamit a másik kettővel, még néhány jelentéktelen kérdést intézett George-hoz, aztán társaival együtt eltávozott.

A fiú ujjongott magában. Braddock tábornok ezerhatszáz emberrel közeledik, egykettőre ideér, és akkor ő kiszabadul! Csak kibírja azt a néhány napot!

Délután újabb látogatót kapott. Egy indián telepedett le George szalmazsákjára. A fiú rábámult – valahonnan ismerte ezt az embert. A két fekete festékcsík, amely keresztülhúzódott az arcán, egyik fülétől a másikig, a rikító kék ágyéköv mindezt mintha már látta volna valahol.

Az indián maga alá rakta lábait, úgy guggolt ott mozdulatlanul. George még egyszer szemügyre vette. Az indián két szeme egészen közel volt egymáshoz, szinte összeért; keskeny orra szinte a szájába csüngött, mint egy ragadozó madár csőre; valóban olyan volt, mint egy keselyű. Haja rövidre volt nyírva, csak a feje búbján trónolt egy konty. Fölötte négy varjútoll terpeszkedett. A fiúnak most már eszébe jutott, hol tűntek fel neki ezek a tollak először: az indián egyike volt azoknak, akik foglyul ejtették. És ez az ember tűrhetően beszélt angolul; így hát meg is kérdezheti tőle, mi újság.

– Tudod, hol áll most Braddock serege?

Az indián elővette kését, és afféle térképet karcolt vele az agyagpadlóra. George egészen jól megértette a beszédét, pedig az indián nyilvánvalóan nem tudta az r betűt kiejteni, és mindig l hangot mondott helyette.

– Braddock most a Yohogania- és a Gesztenye-hegyek közt vonul a Monongahela felé. Útját mindennap megfigyeljük. Harcosai szorosan egymás mellett és egymás mögött haladnak, mint a varjúraj, ha este a fák fölé repül, ahol aludni akar. Braddock embereit mi majd bekerítjük és lepuffantjuk, akár a galambokat.

– Ti, Braddockot? Soha!

– Az én kis barátom még nagyon fiatal és elhamarkodott. Egy harcos hallgat, nem kiabál.

Az indián kényelmesen megtömte pipáját, és néhány füstfelhőt eregetett maga elé.

– Az én kis barátom rá tud már állni a lábára, vagy nem tud még járni?

– Még éppen eléggé fáj.

– Majd keresek az erdőben olyan gyógyfüvet, amit rá lehet rakni. Az majd gyorsan segít.

– Kapok borogatást az ápolótól is. Majd csak meggyógyulok...

Az indián kérdései nyugtalanították a fiút. Mi közük az indiánoknak az ő lábához? Nem beszélt többet, és fellélegzett, amikor a festett arcú felállt, és megfontolt léptekkel elhagyta a szobát.

George bokája a következő napokban gyorsan javult. A lábadozó nemsokára már fürgén ugrált botra támaszkodva a szobában, és maga hozta el ebédjét, vacsoráját a konyhából. A szakács az egyik sarokbástyában dolgozott – a háromszögletű toldalékok egyikében, amelyek a palánkfalból kiszögelltek. Néhány lépcsőn fel lehetett menni a sánctetőre, ahol egy ágyú állt. George szerette volna megnézni közelebbről, de valahányszor fel akart kapaszkodni a bástyára, az őr elkergette.

Megérkezése után a hatodik napon George vad zenebonára ébredt: óriási lárma, izgatott kiabálás, szaladgálás, puskaropogás verte fel az erőd csendjét. A fiú leste, mikor hangzik el a reggeli ébresztőlövés, mikor szólalnak meg a dobok – de ma mind a kettő elmaradt. Botjával végre az ajtó elé osont, és a kórház mögött felkapaszkodott a sánctetőre. A lárma a főkapu felől áradt.

George óvatosan elbicegett a parancsnoki épület mögött emelkedő bástyához, kikémlelt a hegyes karók fölé. A kapunál csak úgy nyüzsgött a sok indián. Libasorban elvonultak a magazin előtt, ahol mindenki egy-egy puskát, zacskó lőport és zsákocska golyót vételezett. A kapun kívül már felsorakozott a francia várőrség egy osztaga; sötét köpenyükben sokkal egyszerűbben festettek, mint a rikító tollakkal ékesített, tarkára mázolt indián segédcsapatok.

A zűrzavar lassanként rendeződött. A katonák elindultak. Az elővéd néhány indiánból állt, a főcsapat meg hosszú sorokban követte őket.

Ezek Braddock ellen mennek! A tábornok már nem lehet messze. De mit akar ez a maroknyi csapat az ő serege ellen? Hiszen ezekkel a polgárőrség egymaga is elbánik! Vajon ideér-e Braddock estére?

Lassan vánszorogtak az órák. Izgalmas várakozásában George érintetlenül hagyta az ebédet. A reggel lármáját most nehéz, nyomasztó csend váltotta fel; csak a fal tövében, a forró napon sütkérező tyúkok kotkodácsolása zavarta meg az erőd udvarának nyugalmát. Még az erdő is némaságba dermedt odaát a folyón túl, mintha feszült figyelemmel hallgatóznék, lesné, mi történik arrafelé, délnek.

Már késő délutánra járt az idő, amikor a vár mozgolódni kezdett, és fellobogott benne az élet. George gyorsan az ajtóhoz bicegett. A kapuőrség felől nagy lárma hallatszott. Katonák szaladtak az udvaron keresztül. Még a szakács is izgatottan rohangált ide-oda, kezében merítőkanalát lengetve. A fiú megállította. A szakács tudott egy kicsit angolul, és George már néhány napja megbarátkozott vele.

– Mi történt? – kérdezte.

– Egy futár éppen most jelenti, hogy Braddock seregét bekerítették, és teljesen megsemmisítik!

A fiú szája nyitva maradt, úgy bámult a szakács után. Térde megroggyant, alig tudott elvánszorogni a sánc tövébe, ott leroskadt a földre. Gondolatai vadul kavarogtak, de egy mondat mindig előbukkant, visszatért: ez nem lehet igaz... nem lehet, hogy igaz...

Szórakozottan bámult a tyúkokra, amelyek ott kapirgáltak a lába előtt. Időérzéke teljesen elhagyta: órákon át ült így töprengve, amíg újabb lárma és kiabálás fel nem riasztotta. Felmászott a sáncra, és a kapubástyához osont.

Szeme tágra meredt megdöbbenésében: egy hadizsákmánnyal megrakott indián csoport vonult át éppen a hídon. Szuronyaikon gránátossüvegek és parókák himbálóztak, a sötét fejeken paszományos csákók virítottak, hosszú rudakon skalpokat lengetett a szél. A rivalgás percről percre nőtt. Újabb csoportok közeledtek a híd felé. Az angol gyalogosok lángvörös kabátjai és a tüzérek égszínkék mentéi csodálatosan összekeveredtek az indián tolldíszekkel és bőrnadrágokkal. Időnként ropogás remegtette meg a völgyet – a diadalmas sortüzek visszhangja messze szállt.

A fiú egyszerre vasmarok szorítását érezte a tarkóján.

– Mi keresnivalód van itt, te kölyök?

És már repült is le a lépcsőn. Az ágyúknak is díszlövést kellett leadniuk, s amikor kezelőik felrohantak, hogy a parancsot teljesítsék, elkapták a fiút a bástyán.

A kaszárnya udvarán indiánok parádéztak a zsákmányolt tiszti sapkákban, aranyos vállszalagokkal. Az egész tér olyan volt, mint egy zsibvásár – elöntötte a sok kard, csajka, golyózacskó és szíjas táska. A diadalordítást túlharsogta az ágyúk dörgése, amint tudtul adta a napnak és az erdőnek a francia és indián csapatok győzelmét az angol sereg fölött.

George levetette magát szalmazsákjára, és hirtelen befogta a fülét.

Amikor az éjszaka elnyelte már a diadalordítás jó részét, új hang vegyült a már-már elhaló lármába. Ez még borzalmasabb, csonton és velőn áthatoló kiáltás volt. A fiú megborzongott, mert száz meg száz elbeszélésből tudta, mit jelent ez. Az indiánok elégették foglyaikat. A francia várőrségnek nyilván eszébe se jutott, hogy indián szövetségeseit visszatartsa ettől. Csak hajnaltájban ernyedt el a hallgatózó fiú ezernyi rémképtől elgyötört agya. Rövid, nyugtalan álomba merült.

Amikor felébredt, első pillantása egy rézbőrű arcra esett; két fekete csík futott rajta keresztbe – mint egy létra fokai, úgy vezettek fel a szűken összefutó szemek felé. A fiúnak semmi sem idézhette volna jobban emlékezetébe a tegnapi napot és minden reménysége meghiúsulását, mint ez az indián arc. Elszoruló szívvel nézett rézbőrű ismerősére.

– Mi lesz velem most? Itt maradhatok?

Az indián felemelte jobb kezét, és arca előtt többször ide-oda mozgatta, miközben tenyerét kifelé fordította. George még nem tudta, hogy ez annyit jelent: „Nem!”

De az indián megszólalt, és szavai fölöslegessé tették a találgatást vagy fejtörést.

– Ha az én kis barátom jobban érzi magát, el kell mennie az indiánokkal, hogy maga is rézbőrű legyen. Befogadják majd egy elhalt fiú helyett.

Látogatója még mondott egyet-mást, de a fiú nem tudta követni a szavak értelmét. „Elmenni az indiánokkal” – csak ennyi tapadt meg a fejében. Még fülébe csengett a megkínzott áldozatok jajveszékelése; bizonyára őt is elégetik – gondolta.

Hányszor beszéltek szülei a „rézbőrű söpredékről”! Otthon minden este bereteszelték az ajtót, és gondosan megvizsgálták a fegyvereket. Amikor híre jött, hogy a Folke családra rátörtek, titokban maga is odaszaladt, hogy megnézze, mi történt. A kunyhó még állt, a padlót egészen az ajtóig tollak borították, a felhasított dunyhák tollai. És a falon, mindjárt az ablak alatt, nagy, ragadós vérfoltok! És most ki van szolgáltatva ezeknek a gyilkosoknak a kényére-kedvére! A fiú megborzongott rémületében.

Déltájban botjára támaszkodva kibicegett a konyhába, és a szakácsot kereste. Amikor végre megtalálta, meghúzta a kabátja ujját, és megkérdezte:

– Nem maradhatnék nálatok az erődben? Nincs szükséged segítségre?

A szakács egy kis részvétet érzett, amint esedező szemébe nézett, mégis megrázta fejét.

– Nem, fiam, nem tehetek semmit. Az indiánok igényt tartanak valamennyi fogolyra, és a tisztjeink óvakodnának attól, hogy a szövetséges törzsekkel ujjat húzzanak egy olyan kis egér miatt, mint te.

George lehorgasztotta fejét, és elosont. Este sokáig gubbasztott a sáncon, és sóvárogva bámult kelet felé. Ott van, ott valahol Raystown, messze-messze: távolabb, mint az esthajnali csillag, amely pislogva nézett rá az éjsötét erdő fölött.

 

Egy reggel – három nappal Braddock veresége után – eljött a varjútollas indián a fiúért, és magával vitte. Áthaladtak a hídon, és a folyópart felé tartottak. Az ereszkedőn már csak háncskunyhók puszta vázát lehetett látni: a letaposott füvet hamu, fadarabok, bőrcafatok és lerágott csontok borították. A legtöbb indián harcos már tovavonult.

A part menti sekély vízen két csónak himbálózott; mindegyik majdnem háromszor olyan hosszú volt, mint egy felnőtt ember, közepén pedig szélesen szétterpeszkedett, akár egy ruháskosár. Egy kis csoport indián sürgölődött ott. Az asszonyok térdig vízben álltak, és nagy faháncskötegeket, fazekakat, üstöket, fejszéket, puskákat és egyéb zsákmányt raktak a kenukba; a férfiak meg a csónak magas, hajlott orrtőkéjét fogták, nehogy az ár elsodorja a csónakot.

George-nak intettek, hogy szálljon be az első csónakba. Lába még fájt; amint a batyuk és kötegek közt botorkált, a csónak erősen megbillent. Az asszonyok dühösen rikácsoltak, mire a keselyűarcú indián az evezőjével George-ra ütött. A fiú elvesztette egyensúlyát, és hosszában a vízbe pottyant. Torkát sírás fojtogatta, de a csöpögő víz elrejtette könnyeit.

– Ha beszálltál, rögtön le kell ülnöd! – mordult rá az indián, és visszasegítette a kenuba.

Tompa bánatában a fiú alig érezte a júliusi nap melegét, amely ruháját egykettőre megszárította. De még így is feltűnt neki valami. A kenuk pereme egyetlen vastag lécből állt, de a fala papírvékony faháncsból készült, amelyet erősebb keresztbordák tartottak. Nem csoda, ha ez a pehelykönnyű jószág ilyen könnyen felbillent! De honnan tudhatta ezt előre?

A gyötrő félelem a közelgő máglyahaláltól annyira erőt vett rajta, hogy valóságos kábulat fogta el, amelybe alig hatolt be a külvilág. Csak futólag látta a zöld parti hegyeket, amelyek mintha fejest ugrottak volna a folyóba, a forró déli napban villogó hullámok karikáit, a hűs füzeseket és nyárfaligeteket, ahol pihenőt tartottak, a csillámló víztükröt, amely sokkal, de sokkal szélesebb volt, mint a Juniata... Pedig ezek töltötték be a hosszú órákat a reggel és az este között. Raystown mind messzebb és messzebb maradt el a hátuk mögött.

Este a fiú takarója alá bújt, és álomba sírta magát. Gondolatai óriási utat tettek meg, végtelen erdőkön és hegyeken át, amíg meg nem találták a hazai kunyhót, amely mind kisebbre zsugorodott össze a messzi horizont mögött. Napról napra olyan hosszú utakat tettek meg a folyón lefelé, hogy a fiúban kialudt a reménység utolsó szikrája is, amely mind távolabbi otthona felé mutatott. Visszajutni? Ez a szó elveszítette minden értelmét. Csak egy dolog maradt hátra: az élethez való ragaszkodás. Az ismeretlen sors felé sodort, tehetetlen, gyámoltalan fiú minden este fellélegzett, amikor újra kigyulladt a tábortűz a nádasban, bozótban, ahol éjszakára kikötöttek.

– Hálistennek, ma még nem érkeztünk meg „oda” – sóhajtotta –, életem legalább egy napra még biztos.

Hogy a következő napon mi lesz – hogy mi fenyegeti az utazás végén, arra alig mert gondolni.

Egy reggel a flottilla befordult egy mellékfolyóba, és a partok fokozatosan összeszűkültek. Három napig dolgoztak az evezősök az ár ellen. A hajó orrában és farában egy-egy ember állt és forgatta a lapátját. A fiú nem győzte csodálni, hogy az indiánok milyen sokáig kibírják ebben a kényelmetlen, görnyedt álló helyzetben, és milyen ügyesen kerülgetik a folyón lefelé úszó fatörzseket, amelyeket mohos, iszapos, rothadó zöld ágak tömkelege borított. A folyó most rétek közt hömpölygött. Partjai hirtelen felszökkentek, aztán széles völgybe terültek szét, mintha a folyó űzőbe akarná venni az erdőt, amely messze visszahúzódott, és ott kéklett egy másik domblánc mögött.

A negyedik nap délutánján George észrevette, hogy kísérői felélénkülnek, izgatott szavakat kiáltanak egymásnak, és a szokottnál gyorsabban merítik az evezőlapátot a vízbe. A folyó jobb partján kukoricaföldek dús zöldje csillogott. A fák közül háncskunyhók kandikáltak elő – szórványosan már tegnap és tegnapelőtt is felbukkantak, ahogy a fiú szívszorongva megfigyelte. A szántóföldek most már szakadatlanul, végeláthatatlanul követték egymást. A csillogó szárak közé másféle zöld is keveredett: parcellák széles levelű tökkel, dohánycserjék, napraforgóvirágok sorai. A következő hajlatban szilvafák csoportja bukkant elő.

George szívverése most csaknem elállt: egy enyhén hajló domb mögött két csúcstetős ház tűnt fel, és a csónakok a part felé fordultak. Harsogó kiáltás szállt a kenuból a part felé, ahonnan hasonló örömrivalgás felelt rá.

Asszonyok, gyermekek rohantak elő – tarka hímzésű ingek és szoknyák színes tömkelege –, tompán fénylő ezüstláncok és nyakékek, meztelen, sötétbarna karokon virító sárga karikák. Farkasokra hasonlító fekete kutyák száguldoztak csaholva, minden irányból a part felé. Akkora lárma volt, hogy az ember önnön szavát sem érthette.

Nagy kiabálás, kacagás, ujjongás közepette kirakták a csónakokat, kihúzták a fövenypartra és felfordították. Kíváncsi pillantások szálltak az idegen fiú felé, de senki se jött közelebb hozzá, még a gyermekek is távol tartották magukat tőle.

 

George gyámoltalanul és boldogtalanul állt ott a kavargásban, amíg a keselyűarcú oda nem vezette egy fekete hajú, kissé kövér asszonyhoz. Néhány szót váltottak egymással, azután az indián asszony megfogta a szorongó fiú kezét, és elindult vele a házak felé.

George óvatos pillantást vetett az asszony arcára, és összerezzent. Napok óta most látott először olyan indián arcot, amelyet nem mázoltak be festékkel, hanem természetes vörösbarna színében tündökölt. Festett arcú kísérőihez képest ez az asszony húsból és vérből való, élő embernek tűnt.

Az indián asszony alighanem megértette a fiú örömteli meglepetését. Csengő hangon néhány szót intézett hozzá, de a fiú, sajnos, nem értett belőle semmit. Annál világosabban beszélt azonban az asszony arca, amely jóindulatra, jó szándékra vallott. Alacsony homloka és széles arccsontjai közt két fekete szem mosolygott; gumós orra és tokás álla jó szívet, jó kedélyt árult el.

Az aggódó, bánkódó fiút hirtelen átjárta a bizalom meleg hulláma. Megszorította a kérges, kemény kezet, és az asszonyhoz simult. Hiszen kilencéves volt mindössze – oltalmat kereső, védtelen gyermek, aki most egy leheletnyi biztonságot érzett.

A kínhalálra vonatkozó, gyötrő gondolatai úgy elszálltak, mint egy varjúsereg.

Beléptek egy ajtón. Mögötte hirtelen eltűnt a napfényes délután sugárözöne, elnyelte az ablaktalan szoba félhomálya. Mint egy vakondok, úgy tapogatózott George az asszony után, belekapaszkodott kék, ingszerű blúzába, amely a térdéig ért. Néhány lépés után megszokta a félhomályt, amelybe a tetőnyílásokon beszivárgó, széles fénycsíkok keveredtek – de izzó fahasábok parazsa is.

A fiú egy széles folyosón botorkált, amely végighúzódott a ház egész hosszán, és a túlsó végén egy másik ajtó négyszögébe torkollott. Jobbra és balra kis kamrák nyíltak, akárcsak a raystowni lóistálló rekeszei – csak sokkal alacsonyabbak. A folyosón több tűz égett, hat-hét lépésnyire egymástól. A levegőben érezni lehetett a friss fa fanyar illatát.

A második parázshalomnál az asszony megállt, és intett George-nak, hogy lépjen be a jobboldalt nyíló szobába. A fiú még félénken, elfogódva követte az asszonyt, de hirtelen megbotlott, mert a kamrát magas, szögletes küszöb választotta el a folyosótól. A asszony a fiú kabátja után kapott, és megóvta az eleséstől; azután lenyomta egy széles, alacsony padra, amely körbefutott a kis szoba falai mentén. George valami puhát, szőröset érzett maga alatt. Keze egy kiterített medvebőr vastag bundájába markolt.

Az asszony most felnyúlt a szoba egészen alacsony mennyezete mögé. Ennek függőleges tartóoszlopaira csak hézagosán raktak vízszintes léceket és deszkalapokat, úgyhogy kényelmesen fel lehetett nyúlni a padlástérbe. A padláson mindenféle háztartási holmit tarthattak, mert az asszony keresgélés nélkül leemelt egy durván fonott kosarat.

Bödön és kés csörömpölése hallatszott, azután a fiú érezte, hogy a kezébe adnak valamit. Jó darab kukoricakenyér volt, rajta zsír fénylett. Ez volt a fénypontja az első napnak, amelyet George a Szarvasszem-folyó mellett elterülő Mezőpart faluban töltött. Ebből az időből semmi sem maradt meg olyan élénken az emlékezetében, mint a karaj kenyér, amelyet Kerek Felhő néni olyan bőségesen megkent medvezsírral.

A bográcsból, amely a tűz fölött rotyogott, az asszony megtöltött egy tálacskát, és a pad mellé tette. Azután a kosárban kotorászott, de nem találta meg azt, amit keresett, és többször így kiáltott:

– Malia! Malia!

Egy kislány suhant végig a folyosón, valamivel idősebb lehetett, mint George. Belépett, buzgón kezdett keresgélni, és végül előhúzta a kosárból azt, amit kerestek: egy lapát alakú fakanalat.

George nekiesett a tálkának. Pompás kukoricakása volt benne hússal, és olyan sok, hogy nem tudott vele gyorsan megbirkózni; már csak azért sem, mert a kanál túlságosan nagy volt, alig fért a szájába, és azután ugyanolyan nehéz volt kihúzni. George érezte, hogy valami vastag van a kezében – egyáltalában nem olyan, mint egy közönséges kanál nyele. A tűz felé tartotta, és így meglátta, hogy a kanál nyele ékesen faragott madárfejjel végződik. A kislány figyelmesen nézte a fiút, de George fel se pillantott a tálkából. Nem törődött a kislánnyal, akinek sárga ingruhája szinte világított a félhomályban. Lépések zaja hallatszott a folyosóról; néhány gyerek bukkant fel; egy kutya osont be, és ólálkodott a fazék körül; a szomszédos szobákból beszélgetés tompa hangja áradt be, mind halkabb és halkabb lett...

És ekkor George valami fekete szakadékba zuhant. Az elmúlt napok sok izgalma és feszültsége ólmos álomban oldódott fel. Észre se vette, hogy valaki egy kis puha prémet tol a feje alá.

 

A fiú ritmikus kopogásra ébredt – mindig két-két koppanás, amelyet észrevehető szünet választott el a következőtől. Sokáig hallgatta a tompa dörömbölést, amely kívülről hatolt be a házba. Most már máshonnan is hallotta, messzebbről, de ugyanabban az ütemben.

Mi lehet ez? – törte a fejét George. – És egyáltalában, hol van most, hová jutott?

Előtte tűz lobogott; füstje, mint valami kék fátyol, a tetőnyílás alatt lebegett. Tompa napfény szűrődött be. George figyelmesebben nézett fel: a tető alatt hosszú rudakon fűkötegek himbálóztak, szárított levelek és inakból sodort fonalak csomói. A gerendák közt jól láthatta a tető belső oldalát, mert a kamra mennyezete félig hiányzott. Hogy is volt csak... az az asszony tegnap este nem onnan szedte le a tálkát és a kanalat, amelynek nyele egy madárkát ábrázolt?

Emlékezete lassanként helyreállt: igen, igen, a hosszú csónakút a folyón már tegnap véget ért... Fülelt, de a házban meg se moccant semmi. Felállt, kiosont a középfolyosóra, egészen a bejáratig, és kémlelődve kitekintett.

A ház előtt meglátta gondozónőjét, aki egy másik asszonnyal együtt ott állt egy kivájt fatönk mellett. Ebbe csapkodtak felváltva, fából faragott mozsárütőkkel: takk-takk, takk-takk. A mozsárütők középső részükön elkeskenyedtek, hogy jobban meg lehessen markolni. A fiúnak eszébe jutott a kis homokóra, amelyet nagynénjénél látott; Rahel néni tojásfőzésnél mérte vele az időt. Ezek a mozsárütők is olyanok voltak – egy pár hosszúra nyúlt homokóra.

Visszatért a házba, leült a kamra magas küszöbére. Szeme kíváncsian körbejárt, ujjai a falakat tapogatták. Az egész ház nyilvánvalóan fakéregből készült – nagy kéreglapokból, amelyeket a cölöpökből és rudakból álló vázra kötöztek. De egyetlen hasadékon sem szivárgott be a fény – nem úgy, mint a szülői házban, amelyet hiába tömködtek szüntelenül mohával, sohasem állt össze teljesen. Gondolatai egy pillanatra Raystown felé szálltak. Vajon hol lehetnek most szülei?

A dörömbölés elnémult. Néhány perc múlva George gondviselőjének kék ingruhája és a homlokára kötött fehér szalag felcsillant a folyosón. Barátságos szavak hangzottak el, és a tűzbe frissen rakott ágak ropogtak a fazék alatt. George szinte áhítatosan nézett a gőzpárák után, amelyek a füsttel együtt a tetőnyíláson át kifelé kavarogtak. A kukoricakására és a húsra gondolt. Hogy is szólítsa a jóságos indián asszonyt? Ha nem is az igazi nagynénje, legjobb lesz, ha azt mondja neki: „néni”.

De ahelyett hogy a tálka után nyúlna, a néni jelekkel értésére adta, hogy vetkőzzék le. George levette kabátját és nadrágját. Helyettük az asszony egyetlen ruhául ágyékkötényt adott rá. Azután többféle cserépedényből színes kenőcsökkel mázolta be. A fiú kérdéseket intézett hozzá, de az asszony válasza értelmetlen hangzavarként suhogott el a füle mellett. Végre elkészült munkájával, megragadta a fiú kezét, és elindult vele az ajtó felé.

Ragyogó reggel volt, de George észre se vette. A szorongás, amely a csónakúton gyötörte, újra ránehezedett abban a pillanatban, amint meglátta a folyó partján ácsorgó indiánokat. Frissen mázolt arcuk tarkán fénylett, fejük búbján csillogtak a kontyukba tűzött színes tollak. A férfiak vállán tűzvörös és égszínkék egyenruha-menték himbálóztak.

A fiú nem sokáig nézhette. Hirtelen körülvette három lány – körülbelül akkorák voltak, mint ő –, belekapaszkodtak, s a víz felé ráncigálták.

Egyetlen szó sem hangzott el. A kis fogoly hiába nézett hátra, hogy a nénitől segítséget kérjen – nem látta már sehol. Minden erejével ellenszegült az erőszaknak, lábát megfeszítette a homokban, hátravetette magát, de a lányok csak húzták, vonszolták, ráncigálták lépésről lépésre a folyóba. Végül derékig vízben álltak mindnyájan.

Most megkísérelték, hogy a víz alá nyomják. A fiú megborzongott rémületében. „Bele akarnak fullasztani” – gondolta, és még hevesebben védekezett. Csapkodott, lökdösött, rugdalózott, miközben a lányok elölről és hátulról, jobbról és balról belecsimpaszkodtak, hogy fejét leszorítsák. A nagy kiabálásban, a tusakodás zajában George észre se vette a hangos kacagást, amely a partról feléjük csendült.

Kétségbeesetten méregette a távolságot a folyó túlsó partjáig: vajon át tudna-e úszni oda? Még egyszer összeszedte minden erejét. Ekkor egy hang ütötte meg a fülét:

– Nem lesz semmi bajod!

Meglepetten felpillantott. Ki beszél itt angolul? Az a tegnap esti kislány volt, akit a néni Malia néven szólított.

Feladta az ellenállást, és tűrte, hogy alányomják. Mialatt prüszkölt, fröcskölt és levegő után kapkodott, a három indián leány alaposan megmosta és ledörzsölte. A testére mázolt festék nyomtalanul eltűnt. Azután kivezették a partra, és az egész gyülekezet elindult egy ház felé.

Ez a kunyhó is lécekre kötözött rostos, csomós faháncsból készült. Belseje egyetlen alacsony helyiségből állt, amelynek közepén tűz égett. És lám, ott volt a néni is! A lányok nagy tollbokrétákkal megszárították a fiút, és a néni vadonatúj, egészen szokatlan ruhadarabokat adott rá. Először jött a „legging” – feszesen simuló bőrnadrág, afféle lábszárvédő, amely egészen derékig ért. Azután egy keskeny kendő, amelyet áthúztak a lábak között, és elöl meg hátul lecsüngött az öv fölött. Végül vörös szövetből készült ing és egy pár mokaszin: őzbőrből varrt saru, tarkán hímzett hajtókával.

Mihelyt az új ruha indián fiúvá változtatta át, George-nak le kellett guggolnia egy gyékényre, a tűz mellé. A többi férfi, aki ott volt, szintén a tűz körül foglalt helyet. Pipára gyújtottak, és szótlanul pöfékeltek.

A fiú körbejáratta szemét a komoly és ünnepélyes arcokon. Egyszerre riadtan megakadt egy férfi alakján, aki zsákmányolt kék mentében pompázott. Nem a keselyűarcú ez, aki az evezővel ráütött, és amikor megérkezett, odavezette a nénihez? A fiú lopva szemügyre vette: szorosan összefutó két szem, keskeny, hajlott orr – ne ismerne rá? Igaz, hogy a két fekete harántcsík helyett most cinóbervörös foltok díszítették arcát, de ez nem téveszthette meg a fiút. Ezt az éles metszésű arcot nem lehet olyan könnyen elfelejteni.

Most felállt a főnök, akinek kontyából hat nagy sastoll állt ki. Átnyújtott George-nak egy kis tomahawkot és egy bőrzacskót, amelyben tűzszerszámok voltak: kova, tapló, acél. Azután beszélni kezdett. Szavait George keselyűarcú ismerőse fordította le mondatról mondatra, furcsa angolságával, amelyből hiányzott az r betű.

– Fiam, te most már hús vagy a húsunkból, csont a csontunkból. A mai szertartás minden csepp fehér vért kimosott az ereidből. Felvettünk téged az irokéz nemzetbe, ahogy a fehérek a Hosszú Ház fiait nevezik, és ezentúl közibénk tartozol. Szeretünk téged, és kötelességünk téged mindenben segíteni, téged megvédeni és oltalmazni, mint nemzetünk minden más fiát.

E szavak hallatára George érezte, hogy félelme a tűzhaláltól végleg szertefoszlik. Az ünnepi lakomán, amely a szertartást követte, alaposan jóllakott. Amikor déltájban a nénivel és Maliával visszatért a lakóházukba, már bátran és bizakodóan nézett körül. A kunyhójuknak szabályos csúcsfedele volt, bár meglehetős laposan ereszkedett le mindkét oldalon. Lécek és rudak szorították le a faháncsokat, és az ajtó fölé egy piros teknősbéka volt festve.

George nem hitt a szemének. Újra maga előtt látta azt a fejszét a szülői ház asztalán. Gyorsan szeméhez emelte új tomahawkját, és megnézte a nyelét: ott is meglátta a még szinte nedves, friss vörös festékkel húzott tojás alakú vonalat, hat ponttal a peremén.

Zúgó fejjel lépett át a fiú a Hosszú Ház küszöbén.

A Teknősbéka család fogadta be.

 

2

Újra meg kellett tanulnia járni, mert lépten-nyomon megbotlott. Mint a felcseperedő kisgyermek, fokozatosan ismerte meg, hódította meg a világot – ismeretlen hangok és szagok, munkák és szerszámok, szavak és mozdulatok világát, amelyben fáradságosan botorkált, amíg meg nem szokta az indián falu mindennapi életét, s amíg minden, ami körülvette, nem lett olyan, mint a rég ismert zene.

Soha többé nem felejtette el új életének első benyomásait: a fa- és füstszagú házat, a kukoricamozsár álmosító csörömpölését, a víz kortyogását a csordultig teli tökhéj korsóban és a gyerekek rikoltozását, akik folytonosan az ő indián nevét kiáltották felé: „Kékmadár! Kékmadár! Kis Kékmadár!”

A fáradságos tapogatózás az új világban tüstént megkezdődött – mindjárt a felvételi szertartás után. A fiú mozdulatlanul ült a kamra küszöbén, és mély töprengésbe merült. De egyszerre riadtan felugrott, mert megpillantotta a keselyűarcot, aki nyugodtan odalépett a tűzhöz, és letelepedett, mint olyan ember, aki a házhoz tartozik.

George a kijárathoz szaladt, és Maliát kereste, de nem találta sehol, így egyelőre nem sikerült megtudnia, mit keres régi indián ismerőse itt, a Teknősbéka család otthonában. A kukoricamozsarak dörömbölése visszahívta a fiút a ház elé. Gyorsan odaszegődött a néni mellé, aki megengedte, hogy egyszer-kétszer ő is döngöljön egy kicsit. De milyen nehéz volt az a mozsártörő! A fiú karja hamar ellankadt. Éhes is volt már, türelmetlenül követte védelmezőjét a házba.

A nagy bográcsot kikaparták, megtöltötték vízzel és darával, azután visszaakasztották a rúdra, amelyet két erős ágasfa tartott a tűz fölött. A fiú sóvárogva leste, mikor teszik már meg az előkészületeket a vacsorához, de senkinek se jutott eszébe tálalni vagy osztani. A keselyűarcú a másik, kisebb bogrács után nyúlt, kényelmesen elfogyasztotta a tegnapról megmaradt étel felét, azután lefeküdt a hálópadra. A néni nem evett semmit. Éppen lepihenni készült, amikor hirtelen felbukkant Malia, megigazgatta a padra terített bundákat, és a következő pillanatban villámgyorsan eltűnt gyékénytakarója alatt. Az alacsony kamra falai mentén körülfutó, széles pad szolgált az egész családnak fekvőhelyül.

George vágyakozva pislogott a bogrács felé, de hasztalan! Végül csalódottan lekuporodott a medvebundára. A bőrnadrágot, amely egész nap kellemetlenül horzsolta a lábát, levetette – éppúgy az ingét is. Úgy érezte, hogy egy gombóc szorítja a torkát. Ó, bárcsak Raystownban lehetne!

A fiú félig kábulatba esett, de az éhség csakhamar felébresztette. Vajon keltse fel Maliát, és kérjen tőle enni? Ott feküdt vele szemben a másik falnál. Korgó gyomra végül már annyira kínozta, hogy nem tudta tovább türtőztetni magát. Felkelt, és halkan oda akart osonni Maliához. A kamra földjét borító deszkapadló megreccsent. George óvatosán térdre ereszkedett, és zajtalanul mászott a másik oldal felé.

A tűz már-már kialudt, de utolsó fénye még világított egy kissé, amikor George az alvó lány mellé ért. Feje kissé oldalt hevert a mohával kitömött nyúlbőr vánkoson. Néhány hajfürtje az arcába hullt, és a könnyű gyékénytakaró alól kilátszott gömbölyű válla, amelyen az ingruha szorosan be volt gombolva.

George megrántotta a gyékényt. A könnyű légzés halk nesze tüstént elhallgatott. Egy kéz bukkant elő, a fekete haj függönye eltűnt, két sötét szem nézett kérdően George-ra. A fiú mohón suttogta:

– Malia, olyan éhes vagyok!

– Éhes vagy? Hát mért nem eszel, te kis buta?

– Hogyan? Hát vehetek a bográcsból? Dél óta nem ettem semmit.

– Dél óta? A lány felült.

– Gyere! – mondta kurtán, és a tűzhöz lépett. Ujjával belenyúlt a bográcsba, megkóstolta az ételt, arca elfintorodott. Majd a másik bográcshoz fordult, amely a rúdon csüngött. Nagy rézedény volt, lehajtható fogója félkör alakú, mint a vödröké.

George már észrevette, hogy ennél a tűznél a nénin kívül még egy asszony főz – mégpedig éppen abban a bográcsban, amelyhez Malia most odalépett. Ebbe is belekóstolt, és úgy látszik, meg volt elégedve, mert jócskán merített belőle, és színültig megtöltötte George tálkáját.

– Malia! Hiszen ez a bogrács nem a miénk!

– De te éhes vagy, nem?

– Nagyon.

George habozott. Szülei mindig hangoztatták, és a lelkébe vésték, hogy a lopás nagy bűn. De vajon itt is – a rézbőrű söpredék között?

Ez a szó most fájdalmasan a szívébe szúrt. Hát Malia talán „söpredék”? Igazán nem olyan.

– No, egyél már! – szakította félbe gondolatait Malia. Erre a fiú mohón nekiesett a kásának.

A lány lekuporodott, maga alá húzta a lábait, és fát rakott a tűzre, hogy a darakása éjjel tovább dagadjon.

– Miért nem ettél már előbb?

– Azt gondoltam, együtt fogunk vacsorázni mind.

– Együtt? Mindnyájan? Hát a fehérek együtt szoktak enni?

George bólintott. Bugyborékoló nevetés kelt Malia torkában, de még idejében szája elé tette a kezét.

– Nálunk előbb a férfiak esznek, azután az asszonyok és a gyermekek. De csak délben. Egyébként mindenki akkor eszik, amikor kedve tartja. Menj csak nyugodtan a bográcshoz, és meríts magadnak.

A lány még jobban letompította hangját, és így folytatta:

– A nagybácsim, Füstös Nap, nagyon gyakran eszik, tudod. A néni sokszor megszidja ezért.

A furcsa név megütötte George fülét.

– Füstös Nap? Ki az?

Malia a kamra falára mutatott, amelyen túl a felnőttek aludtak.

– Hát a nagybácsim, odaát!

Egy indián szót használt. A fiú nem tudta, mit jelent az, de megértette, hogy a keselyűarcúra vonatkozik.

– Azt hittem, hogy ő az apád.

A lány megint a szájára szorította kezét, nehogy hangosan kacagjon.

Ha George akkor már ismeri az irokéz nyelvet, tüstént megértette volna, milyen rokoni kapcsolatot jelent az a furcsa szó. Malia ugyanis ezt mondta irokéz nyelven: „anyatestvér”. De George még azt sem tudta, hogy ebben a családban nemcsak szülők és gyermekeik élnek együtt. Csak később tudta meg, hogy Füstös Nap Malia anyai nagybátyja; hogy a nénit Kerek Felhőnek hívják; hogy a ház többi kamrájában Kerek Felhő két nővére lakik még családostul.

Malia mind élénkebb lett, arca sötéten kiszínesedett. Természetesen mindent tudott a ház kamráinak lakóiról.

– Ebben az évben a néni legidősebb nővére ügyel fel a földekre. És tudod, a másik anyanővér lánya nagyon lusta teremtés. A múltkor egyszerűen felaprítottá a csukórudat, mert nem volt kedve kimenni fáért. Aztán délben kitört a vihar, és hiába kerestük a csukórudat. Nyakunkba is szakadt az eső a tetőrésen át.

A kamrákból horkolás hallatszott. Könnyű szél suhant át a folyosón. A tűz visszfénye a lányra hullt, egy ideig a sötét küszöbön játszadozott, majd fel és alá cikázott a kamra tartóoszlopain – villogóan és rejtélyesen, akárcsak a Hosszú Ház titkai, amelyek most mutatkoztak meg először a figyelő fiú előtt. A kijárat betámasztott háncstáblája hirtelen megzörrent.

– A holt lelkek csapkodják az ajtót – dünnyögte Malia. Felállt, és nyújtózkodva el akart érni egy fűköteget, amely a padlás egyik rúdján lógott. – Gyere, segíts... túl magasan van!

George megfogta Malia derekát, és könnyű alakját a magasba emelte. A lány fürge kezei leoldották a köteget, amely világos foltként libegett a padlástér sötétségében.

A fiú most egy csokor apró fehér-zöld virágot látott a barna ujjak közt. Malia mélyen beledugta orrát a csillagvirágokba, melyeknek közepe sárga volt. A csokrot néhányszor meglengette George arca előtt, azután letette a kamra küszöbére.

– Ezt nem szeretik a szellemek, majd szépen kívül maradnak – súgta, és visszabújt a takarója alá.

Sokáig motoszkáltak ezek a szavak a fiú fejében. Fekvőhelyéről látta a sárga porzójú virágokat, amint felvillannak, majd eltűnnek a pislogó tűzfényben. Érezte a levelek és a szárak fanyar illatát. Vajon milyen szellemek ellen nyújtanak ezek a virágok segítséget? Malia talán boszorkányokra gondolt. De vannak-e boszorkányok? Igaz, a keselyűarcú majdnem olyan, mint valami varázsló. Ez hát a Füstös Nap bácsi. És mit jelent az, hogy – felügyelni a földekre? És mi szükség van arra a csukórúdra?

A töprengő fiú nem is sejtette, hogy sorsa olyan irokéz családba vetette, amely még mindig szívósan ragaszkodik régi szokásaihoz. Pedig ez a család is messze elkerült ősi földjéről, és – mint a Hosszú Ház előőrse – az Ohio sík völgyében él, más indián törzsek, a lenappok és vyandotok között.

Az új élet ajtaja csak lassan, szinte vonakodva nyílt meg a fiú előtt. Alig csillapodott le az új benyomások áradata, megint gyötörni kezdte a honvágy, elcsüggesztette, tompa szomorúsággal nehezedett rá. Egyetlen menedéke a kis kamra volt és a már megszokott barna küszöb. Ebben a kamrában mindent ismert: a háncsfalakat, az alacsony hálópad gyékényeit, a recsegő padlódeszkákat és a gyógyfüvek kötegeit a tetőgerenda alatt.

De a küszöbön túl már idegen világ kezdődött, mert a sötét ház is csupa rejtély volt. A folyosó másik oldalán, mint egy fekete barlang, ásított a szemközti kamra. Itt nem lakott senki; a néni ezt a kamrát afféle raktárnak használta. Falait megülte a szárított gyümölcs, szikkadt fa és cserzett bőr erős szaga.

Egy délután George ágakkal megrakodva jött a folyosóra, és be akarta vinni a tüzelőt a raktárkamrába. Ekkor valami mozgást vett észre a félhomályban. Fölpillantott, és meglátott a kamrában egy asszonyt, amint zsákját morzsolt kukoricával töltötte meg. Ez az asszony a folyosó végén az utolsó kamrában lakott. George gyorsan kiszaladt, és elmondta Maliának, hogy mit látott.

– Te Malia, Piros Hajnal kukoricát lop a mi éléskamránkban, a nagy kosárból.

– Te kis buta, hisz a kukorica az övé.

– Hiszen a néni is abból a kosárból szokott szedni...

– Hát persze. A kukorica éppen úgy az övé is.

George nem értette. Csak bámult rá, amíg Malia meg nem magyarázta.

– Értsd meg hát: minden, ami abban a kamrában van, az egész házé közösen. A készletekből mindenki annyit vehet, amennyire éppen szüksége van.

– Micsoda? Mindenki vehet belőle? És ha valaki elviszi az egészet?

– Ostobaság! Miért vinné el? Mindenki csak annyit vesz, amennyi kell neki.

George lassanként megértette, hogy a lopás itt ismeretlen fogalom, és igazságtalanul gyanúsította Piros Hajnalt. Malia alighanem elmesélte az esetet a többieknek, mert a néni este, mielőtt lefeküdt, csodálkozva nézett a fiúra, és úgy kacagott, hogy még a hasa is rengett belé. Sőt a komor, szikár Füstös Nap is mosolyra húzta keskeny ajkát.

De ez a nevetés nem volt bántó, hiszen érezni lehetett rajta az elnéző jóindulatot. Annál jobban fájt a kacagás, amellyel a fiút játszótársai lépten-nyomon kicsúfolták.

A kisebb fiúk reggelenként rendszeresen összegyűltek, hogy a nyíllövést gyakorolják. Füstös Nap piros festékkel karikát

mázolt a ház falára. Ezt a célt a lövészeknek háromszor el kellett találniuk – addig nem kaptak reggelit.

Az első héten George többnyire eltévesztette a célt. A tompa végű gyakorlónyilak röpte túl rövid volt avagy túlságosan magas. A kudarcot mindig nagy hahotázás követte. George szerencsére nem értette meg azokat az indián szavakat, amelyekkel Füstös Nap ezeket a balsikerű kísérleteket bírálgatta.

– Hogy örülnek majd a szarvasok, ha ilyen vadásszal találkoznak – mondotta például Füstös Nap. George sejtette, hogy ezek a számára érthetetlen szavak nem lehetnek éppen hízelgőék reá nézve. Amikor ezeket a félig éneklő hangokat hallotta, legszívesebben befogta volna a fülét. Környezetét az idegen nyelv még idegenszerűbbé tette. Látta, hogy lakótársai nem szeretik, ha angol szavakat használ.

Azért csimpaszkodott annyira Maliába, hogy megtanulja tőle a legszükségesebb irokéz szavakat. Ha egy-egy kifejezést nem tudott rögtön megjegyezni, megkérte Maliát, hogy ismételje meg. Többnyire szívesen megtette, de néha türelmetlenül felkiáltott:

– Ó, te kis buta!

Hányszor kellett ezt a fiúnak hallania!

Reggeli után a gyerekek többnyire a vízben lubickoltak. George legszívesebben otthon maradt volna, de a néni mindennap leküldte a folyóhoz, mintha nem tudná, hogy a fürdés milyen gyötrelem számára. Nem mintha nem tudott volna úszni George úgy úszott, mint egy kis kacsa. De a többiek olyan fogásokhoz értettek, amilyeneket ő még sohasem látott.

Valamennyi között a legkellemetlenebb az „unoka” volt. Agyagból labdát gyúrtak. Ez volt az „unoka” – ezt kellett átúsztatni a folyón. De nem akárhogyan. A fiúk az agyaglabdát jobb lábuk nagyujjára tették, és azután hátukon átúsztak a folyót. A művészet abból állt, hogy jobb lábukat közben mindig a víz fölött tartották, és az „unokát” így nem sodorhatta el a folyó. George hiába próbálgatta, sohasem sikerült neki. Már borsózott a háta, valahányszor erre került a sor. Vagy összecsaptak a hullámok felemelt lába fölött, vagy magától csúszott le az agyaglabda – de még gyakoribb volt, hogy valamelyik fiú a víz alatt odaúszott, és lerántotta George lábát.

Ezekben a kárörvendő csínyekben különösen Kancsi Róka tűnt ki – egy fiú, aki a szomszédos házban lakott. Nem ok nélkül kapta nevét. George sem tudta visszafojtani nevetését, amikor az alacsony, köpcös fiút először meglátta. Fekete hajcsimbók csüngött mélyen az arcába, és két szeme mintha jobbra-balra igyekezett volna e függöny mögül kikandikálni. Azonkívül a lába is görbe volt, akárcsak egy csónak bordája.

Kancsi Róka figyelmét nem kerülte el, hogy az új Teknősbéka fiú kineveti. Attól a perctől kezdve meggyűlölte, és valósággal üldözte. Majdnem mindennap borsot tört George orra alá. Hol víz alá nyomta az „unokáját”, hol a karját lökte meg nyilazás közben, hol meg a fülébe rikácsolta a bosszantó jelzőt: „Te kis buta!” George igyekezett kikerülni a fiút, de ez ritkán sikerült, hiszen Kancsi Róka ott lakott mellettük, éppen a néni szilváskertje mögött.

A falu egyetlen hosszú házsorból állt, amely félóra járásnyira húzódott az alsó folyóparton. Minden ház száz-százötven lépésnyi távolságban volt a szomszédjától – szántóföldek, kertek, fák és rétek választották el tőle. A Teknősbéka család körülbelül a falu közepén lakott, éppen a Gyülekezőház mellett. A folyó sodra irányában a szilváskert csatlakozott hozzá, és a fák mögött húzódott meg egy lenapp család vigvamja. Gömbölyű tetejű háncskunyhó volt, méhkashoz hasonlított. Ez volt Kancsi Róka otthona.

George csak akkor érezte magát biztonságban, amikor a hálópadon feküdt; itt, a kamrában nem volt elhibázott nyíllövés, nem volt rosszul sikerült „unoka”, sem kaján szomszéd fiú. Itt zavartalanul töprenghetett szökési tervein. Mert valahogyan mégiscsak haza kell jutnia... Amikor idejöttek, a kenuk először nyugat felé haladtak, mielőtt az Ohio vizéből a kis mellékfolyóba bekanyarodtak, így, ha haza akar jutni, kelet felé kell igyekeznie, arccal a felkelő napnak. George sokat tervezgetett, de. éjjel, ha felébredt, és a hol kitörő, hol lecsillapodó kutyaugatáson kívül a farkasok messziről jövő, szomorú üvöltését hallgatta – bizony, elveszítette bátorságát. Nagyon jól ismerte ezt a hátborzongató, hosszan elnyújtott hua-hua-a-a-a hangot még azokból az időkből, amelyeket a szülői házban töltött.

De egy reggel ennek a sok töprengésnek véres, megrázó esemény vetett véget, és ez a kutyákkal volt kapcsolatban. Ezekkel a szegény állatokkal itt nem törődött senki; mindenfelé kóboroltak, csapatostul behatoltak a házakba, ennivalót szimatolva még a tűzhöz is odasompolyogtak, amíg valaki el nem veszítette türelmét, és ki nem verte őket. De rövid idő múlva megint betolakodtak, és ott lábatlankodtak az emberek körül, amíg a háziak újabb haragja nem kényszerítette őket, hogy nagy lárma, rugdalás és ütlegelés közepette kimeneküljenek.

Csak a mindenki iránt jóakaratú néni volt türelmes hozzájuk. George csodálkozva látta, hogy a néni a kutyákat szinte törülközőnek használja. Rövid, vaskos kezét minduntalan végighúzta a legközelebbi kutya hátán, hogy szőrébe törölje a hamut vagy zsírt, ami a kezére tapadt. De enni ő sem adott nekik.

Ezeknek a farkaskutyáknak egyikét George így nevezte el: „Snap”. Mégpedig azért, mert a homlokán két fehér foltot viselt – éppen úgy, mint az a spicckutya odahaza, Raystownban. George etetni kezdte, csontokat és kenyérdarabokat vitt neki ki. A kutya öröme és ragaszkodása határtalan volt. George négylábú barátja éjjel nem alhatott ugyan bent a házban, de napközben egy percre sem maradt el új gazdája mellől. A reggeli céllövő gyakorlattól kezdve, amikor még alig foszlott szét a ködpára a rét és folyó felett, egészen az utolsó esti vízhordásig George és Snap szüntelenül együtt voltak, semmi sem szakíthatta el őket egymástól.

George órák hosszat üldögélt hűséges barátjával a kert szilvafái alatt, és azon törte a fejét, hogyan szökhetnének meg együtt.

– Hát bizony, kutya életed van itt, szegény Snap! Raystownban sokkal jobb dolgod lenne, az ágyam alatt alhatnál.

A hűséges kutya fülét hegyezve figyelt, és farkát csóválta örömében.

Még Kancsi Róka is kitapasztalta, hogy ellenfelének most már megbízható segítőtársa van. Mert egyszer, amikor megint odaosont, hogy George karját célzás közben meglökje, Snap észrevette szándékát. Csaholva nekiugrott az alattomos fiúnak, és a lábába harapott. Kancsi Róka vérző lábbal bicegett el, miközben sötét pillantást vetett a kutyára.

Snap jó verést kapott Füstös Naptól, de ez csak elmérgesítette a helyzetet. Mert Kancsi Róka most az ártatlanul megbántott áldozatot kezdte játszani, és még szemtelenebb lett. George gondolatban a leghevesebb szidalmakkal illette bácsiját. Most már a kínzójával sem mert úgy szembeszállni, mint azelőtt. Arra gondolt, hogy talán ő is verést kapna, ha egyszer megtanítaná Kancsi Rókát emberségre.

Egy nap, nyíllövési gyakorlat közben, kitört a nehezen elfojtott harag, és félelmetesen fellángolt. Talán az szállt a fejébe Kancsi Rókának, hogy háromszor egymás után célba talált, de az is lehet, hogy már régóta készülődött terve végrehajtására, amellyel túltett minden eddigi gonoszságán. Egyszóval az történt, hogy hirtelen hegyes nyilat tett az íjára, és Snap testébe eresztette – még mielőtt bárki is megakadályozhatta volna. A kutya összerogyott. Aztán egyszer még feltápászkodott, és oda akart mászni gazdájához. De néhány tántorgó lépés után oldalára dőlt. Még egyet-kettőt rángatózott, azután élettelenül elnyúlt.

George egy pillanatig úgy állt ott, mintha megdermedt volna. De hirtelen lihegő hang tört elő torkán. Eldobta íját, és mint egy párduc, rávetette magát kajánul vigyorgó ellenségére. A szívében felgyűlt harag állati ordításban robbant ki.

A megtámadott fiú hátrazuhant, mintha egy szikla szakadt volna rá. Arca eltorzult félelmében. George ökölcsapásai csak úgy záporoztak rajta, ujjai az alatta kapálózó fiú nyakára csavarodtak, térde a lihegő gazfickó mellére feszült.

Egy nagyobb fiú közbe akarta vetni magát, de egy ökölcsapás eltérítette szándékától. George két karja úgy dolgozott, mint a cséphadaró, ütései sűrűn zúdultak alá, akár a jégeső. Kancsi Rókának orrán-száján dőlt a vér, torkát fuldokló hörgés hagyta el. A többi gyerek szétszaladt, és a felnőtteket hívta.

Az odasiető férfiak csak üggyel-bajjal tudták az összevert fiút a dühöngő George kezéből kiszabadítani. Jó darabig tartott, amíg George magához tért. Karján cipelte haza a megölt kutyát. Malia segített neki, hogy elássa, eltemesse.

George egész nap egy falatot sem evett, hozzá sem nyúlt az ételhez. Észre sem vette, milyen szép darab húst tettek a tányérjára, milyen halkan, milyen szerető részvéttel beszélgetnek körülötte. Nem érezte, hogy éjszakára két bundát is raktak a fekvőhelyére. Csak a kiszenvedő kutyát látta maga előtt és gyilkosának vörös, eltorzult arcát. Ó, ez a vérszomjas horda! Bárcsak visszajuthatna Raystownba!

Másnap reggel a néni elküldte fáért Maliával együtt. Remélte, hogy a munka eltereli majd a fiú szomorú gondolatait. De éppen ez volt az, amit George nem tudott elviselni. Hiszen tegnapelőtt még Snap is mellette futkosott itt – lám, ott hever még a gyökér, amelyet kikapart. A fiú levetette magát a földre, görcsös sírás tört ki a torkán.

Gyengéd simogatás és erős, fűszeres illat volt az első, amit érzett, amikor könnyei apadni kezdtek. Megfordult, és meglátta Maliát. A lány a földön ült, és egy csomó nyílfüvet tartott a kezében. Karcsú szárai csillogtak, mint megannyi sötétkék lándzsahegy. Malia nem szólt semmit, de szeme csupa könny volt. Az elkeseredett fiú szívét meleg hullám csapta meg: hát mégsem állt egyedül, az emberek családjából kitaszítva.

Malia összeszíjazta a rozsét, amit szedett.

– Maradj még egy kicsit, ne lássanak így a többiek.

E szavak után elindult. George gondolkodott. Igen, Maliának igaza van. A többi fiú kigúnyolná, ha meglátná kisírt szemét. Gyávának tartották azt, aki bánatát és fájdalmát elárulja.

Torka megint összeszorult. Mint a villám, úgy cikázott át rajta a szökés gondolata. Ez a kedvező pillanat, most elszaladhat, és útra kelhet hazafelé.

Nem gondolkodott tovább. Felugrott és elrohant – az erdő zöld mélyébe.

Mintha kő esett volna le a szívéről, úgy megkönnyebbült, amikor az erdő befogadta, és bezáródott körülötte. Inkább tépjék szét a farkasok, semhogy viszontlássa örökös kínzóját, Kancsi Rókát, aki mindennap kieszel valamit, hogy megijessze. No de ennek most már vége.

Hirtelen elöntötte a honvágy hulláma. Szinte leverte a lábáról. Hány napig tart, amíg eljut Raystownba? Vajon szülei ott vannak-e még Rahel néninél?

Szinte önkívületben tört keresztül az embermagas páfrányokon. Megbotlott a kígyógyökér szövedékében, elcsúszott, feltápászkodott, és mind mélyebben hatok be a sűrű fák boltozatos alagútjába. Egy mohával belepett, félig korhadt, óriási fatörzs elzárta útját. De hát lehet itt útról beszélni?

George megállt, és a magasba nézett. Zöldes fény szűrődött át a lombokon. Vadszőlő kúszott fel az ágakra, és a lomb sok helyütt olyan sűrű volt, hogy egyetlen napsugarat sem engedett keresztül. A levegő olyan volt, mint a sötétzöld víz, amely fojtogatóan és párásán hömpölyög a tölgyek és gesztenyefák vastag oszlopai között. Hol is áll a nap?

A fiú zavartan botladozott a kidőlt fa körül, és továbbment. Tulajdonképpen most az út első szakaszát a patak medrében kellene megtennie, hogy ne maradjon utána nyom – gondolta. De a szakadék mélyén a bozót fenyegetően sötét volt, olyan sűrű és kusza, hogy nem lehetett áthatolni rajta.

George megint felkapaszkodott a lejtőn. Bizonyára talál még útközben egy másik patakot, és egy darabig majd abban gázol tovább. Az indiánok alkonyat előtt úgysem fedezik fel, hogy eltűnt, addig meg túl lesz már árkon-bokron, hegyen-völgyön...

Félmagasságban a domboldalon keskeny ösvényre bukkant, amelyet szarvasok, jávorszarvasok és más vadak tapostak ki. A fiú megvizsgálta a mohát a fák törzsein, és arra a következtetésre jutott, hogy ez az ösvény egyenest keletre vezet. Gyorsan követte a keskeny, kitaposott vízmosást, amely dombon fel, dombon le húzódott, fák, indák, legyező alakú, nagy páfránylevelek kuszaságában.

A párás, tikkasztó levegő meg se rezdült, egyetlen hangot sem lehetett hallani. A mókusok halk kaffogása nem zavarta meg a mély csöndet. A fiú nem vette észre az állatokat, amelyek – mint szürke, rozsdabarna, fekete foltok – előbukkantak az ágak közül, és megint eltűntek. Szinte félálomban ment tovább. Csak egyszer ütötte meg fülét valami ropogás a bozótban. Esztelen rémület fogta el, és rohant, rohant vadul, amíg tüdejében a szúrás nem kényszerítette, hogy meglassítsa lépteit. Aggódva nézett körül, de nem látott semmit, csak az erdő megszokott képét. Mi lehetett az a hang, amely megriasztotta?

A nap már túllépte delelőpontját, amikor az ösvény egy kis rétbe torkollt. A kékfű mozdulatlanul áléit a kocsonyás hőségben. Az erdő párás melege után a száraz tisztás fénye úgy csapta meg a fiút, mint a sütőkemence nyitott ajtaján kitóduló forróság. Kimerültén leroskadt egy fa árnyékába, és összekuporodva bámult a fűszálak fölött remegő sugárözönbe.

Mély zúgás reszketett a levegőben – nőtt, eláradt, azután elcsendesült. George riadtan felült, és feszülten figyelt. Most újra kezdődött, a zúgás mind hangosabb lett, és megint elhalt. Nem lehetett távoli vihar, hiszen a mennydörgés nem hangzik ilyen szabályosan. Ebben a dübörgésben tisztán meg lehetett különböztetni az egyes hangokat – az egymást sűrűn követő pergéseket –, mintha egy óriási dobot vernének valahol az ég alján. Igen, olyan volt, mint az indián falu vízi dobjainak a hangja – csakhogy az nem hallatszik el ilyen messzire!

A láthatatlan dobos most megint megpergette dobverőjét, de a pergés megint elhalt, mintha a dobos egy hegy túlsó lejtőjén ballagna lefelé. A fűszálak némán meredtek a levegőbe, mintha ők is hallgatóznának. A csend még nyomasztóbb lett, ránehezedett a fiú szívére. Talán észrevették, hogy megszökött, és most felriasztják a falut?

Hirtelen jeges borzongás fogta el. Ha Füstös Nap utoléri itt, bizonyára agyonveri. A naptól izzó rét mozdulatlan csendje valósággal megbénította a szökevényt. Szinte fellélegzett, amikor újra meghallotta az ütemes pergést a fák csúcsain túl.

Gyorsan átszaladt a tisztáson. De néhány lépésnyire az erdő túlsó szegélyétől visszahőkölt – majdnem belelépett egy kígyógombolyagba. Tarka szalagjaik egymásba fonódva sütkéreztek a forró déli napon. George elfojtott kiáltással kikerülte a kígyórajt. Gondosan megvizsgálta az ösvényt, mielőtt újra belevetette magát az erdőbe.

A zöld félhomályban csakhamar szertefoszlottak az izzó tisztás borzalmai – az iszonyatos dobpergés is elhallgatott. George gyakran megállt és fülelt, de nem hallott egyebet, csak a madarak csipogását és a mókusok zörejét.

A fiú rohant, amíg csak az ösvényt maga előtt látta. A sűrű lombsátor alatt korán alkonyodott, de mielőtt még eltűnt volna az utolsó fény, George felfedezett egy karcsú gesztenyefát, amelyre nem volt nehéz felmászni. Gyötrő éhség marta a gyomrát, hiszen reggel óta nem evett egyebet, csak néhány bogyót, amit útközben, sebtében letépett és bekapott.

Most már szemrehányást tett magának meggondolatlan szökéséért. „Ha legalább egy zacskó kukoricát hoztam volna magammal a Teknősbéka-házból! íjam és nyilam sincs, egyetlen fegyverem ez a tomahawk! Még a kovát és acélt is otthon hagytam, most még tüzet sem tudok rakni...”

Éhesen és holtfáradtan felkapaszkodott a fára, kiválasztott egy erős ágat, ráült, és övével odaszíjazta magát, hogy le ne potyogjon. Kényelmetlen alvóhely volt ez. Keze és lába csakhamar elgémberedett, és akármilyen kimerült volt, folytonosan izegni-mozogni, csúszkálnia kellett, hogy a vérkeringést újra megindítsa. Végül úgy fájt minden tagja, hogy nem bírta tovább. Óvatosan lecsúszott, és leült a fa tövébe, hátát a fa törzsének támasztva.

Az erdő ijesztően, fenyegetően megelevenedett. A fák lombjai közt orgonázott a szél, és túlharsogta a lombsáskák rágcsáló hangját. A lombok úgy zúgtak, mintha sűrű eső korbácsolná őket. A magános fiú görcsösen fogta tomahawkját, és a sötétségbe meredt, amely úgy fogta körül, mint egy fekete barlang.

Ekkor reszelő, csikorgó hang szólalt meg az ágak közül a feje fölött. George hátán végigszaladt a hideg, foga vacogott. Rikácsoló bagoly lesz – igyekezett magát megnyugtatni. Ismerte ezt a hangot a szülői blokkház kertjéből: ott esténként egészen kedélyes volt hallgatni. És ez a másik hang – ez a mély huhogás – bizonyára valami fülesbagolyé, amint a sötétben motoszkál az ágak közt. De akárhogy iparkodott is, hogy a sötétből előtörő, titokzatos hangokat értelmesen megmagyarázza magának, nem tudta legyőzni a minden oldalról felé kúszó félelmet.

Csak a lába ne sajgott volna annyira! Úgy fájt, hogy alig tudott megmozdulni. De akárhogy fájt is, a következő pillanatban mégis villámgyorsan talpra ugrott, és fellendült a legalsó ágakra – mert a bizonytalan éjszakai hangokon keresztül most tisztán és félreérthetetlenül meghallotta a farkasok rekedt, elnyújtott üvöltését. A szürke bestiák most indultak vadászatra.

A fiú újra odaszíjazta magát, és az ágak közt csücsült hajnalpirkadásig, amíg az erdő újra ki nem világosodott, és el nem csendesült. Akkor azután félholtan levánszorgott éjszakai gubbasztóhelyéről, és jó sokáig tartott, amíg újra meg tudta mozdítani elgémberedett tagjait. A szúró és húzó fájdalom egy idő múlva megenyhült, de azért a mai menetelés csak afféle támolygás volt a tegnapihoz képest.

A nap már pokoli sugárözönben éghetett a fák koronája fölött, mert idelenn is olyan fülledt hőség uralkodott, hogy George úgy érezte, mintha mázsás súlyok nehezednének minden tagjára. Mintha valami forrón bugyborékoló, sötétzöld tóban gázolt volna. Alig tudta magát délig továbbvonszolni.

Az ösvény egy lejtőn ereszkedett alá, és egy kis csurgóba futott. A fiú még elvergődött az árok partjához, de ott már cserbenhagyta az ereje. Elvágódott, elterült a homokban. Nem gondolt már semmire. Lehúzta mokaszinját, és bedugta lábát a vízbe. Egy patakocska... igen, egy patakocska. Mit is akart vele? Valamit akart, tegnap még tudta... Hiába törte a fejét, nem jutott eszébe semmi.

Négykézláb elmászott egy bokor tövébe, és kimerülten elnyúlt az árnyékban. A patak mellett néhány kidőlt fa lyukat hasított az erdő zöld sűrűjébe. Ezen a helyen széles sugárkéve zuhogott alá, megcsillant a víz gyűrűző hullámain, és aranyos dárdákkal szurkálta a lombfalat. A fiú csak nézte, nézte. Félig kábultan, mozdulatlanul töltötte el itt a perzselő déli órákat.

Ekkor újra felhangzott a távoli dobpergés! Nőttön-nőtt, erősödött, behatolt a csöppnyi tisztásra a patak mentén. Elcsendesült, majd újult erővel megszólalt megint. A láthatatlan dobos nem törődött a szörnyű hőséggel, mintha észre se vette volna: fáradhatatlan kitartással verte dobját, amelynek hangja újra meg újra elérte a távolból a kimerülten heverő fiú fülét.

George olyan lankadt volt, hogy már a dobszót se figyelte. Kusza képek kavarogtak előtte. Néha azt hitte, hogy Raystownban van, és az ébresztőt hallja – leste, mikor szólalnak meg a kürtök is, sorakozót fújva. Hányszor hallotta ezt a reggeli ébresztőt, amikor Rahel néninél volt vendégségben. Rahel néni ilyenkor már a konyhában motoszkált, és a frissen sülő szalonna kellemes illata behúzódott George ágyához. Közben meg peregtek a dobok, éppen úgy, mint most. És persze, Snap is ott volt...

A fiú boldogan odatartotta arcát a kutya nedves, hideg pofácskájának. Akkor ébredt csak fel igazán, amikor a kutya hosszas, elnyújtott üvöltésben tört ki. George ijedten felült. Snap fehér foltokat viselt a szeme fölött... hiszen ez a kutya itt – nem is Snap! Ezt a kutyát egyáltalán nem ismeri! Valami indián farkaskutya lehet. A szép raystowni álomkép egyszerre szertefoszlott...

És most nesztelenül közeledett egy árnyék. A fiú minden vére a szívébe tódult – úgy ült ott, mintha megbénult volna. Amikor felpillantott, egy vadidegen arcot látott maga előtt. Nem, ez nem Füstös Nap, aki itt guggol mellette, pedig ugyanolyan sötétvörös, indián bőre van, és az ő fejét is billegő tollak díszítik. De az arca egészen más – hatalmas álla szinte négyszögletessé teszi...

Két apró fekete szem figyelte fürkészőn a fiút. Azután kinyúlt egy sötét kéz, és lassan, gyöngéden megsimogatta George arcát. Egy darab kenyér és hideg sült került elő. Vigyázó ujjak kis falatokat toltak a kimerült fiú ajkai közé. George gépiesen rágni kezdett.

Most már gondolkodott. Ki lehet ez az indián, aki itt ül mellette, és eteti? Emlékezete végigfutott a Teknősbéka-ház minden lakóján, de senkiben sem tudott megkapaszkodni; a házon kívül, a faluban sem találkozott még ezzel az emberrel. Talán nem is odavaló, hanem egy másik településhez tartozik?

Amikor elfogyasztotta a kenyeret, felállt. Tántorogva megtett néhány lépést. Ekkor az indián gyors elhatározással felkapta a hátára. George karjaival átfonta az idegen nyakát; hűvös fémet érzett a keze alatt. A barna nyakra nézett, és meglátott rajta egy láncot, nagy ezüstfüggőkkel – ilyen láncot viselnek az irokézek. A kis bőrsapkáról fehér és barna pettyes tollak hajoltak alá; csak egy ágaskodott felfelé, és George orrát csiklandozta, mintha incselkedni akarna vele.

A fiút kellemes kábulat fogta el. Olyan jól lehetett pihenni az idegen indián széles hátán, amely menet közben – a hosszú, ütemes léptekre – lágyan ringatózott. A fiú még valamit észrevett, mielőtt elnyomta az álom: azon az ösvényen haladtak visszafelé, amelyen idáig jött egyedül – vagyis vissza Mezőpart felé...

George csak akkor tért megint eszméletre, amikor a Teknősbéka-ház ajtaja előtt lehuppant a földre. Malia sikoltozott örömében, a néni meg szinte megfojtotta, olyan szorosan ölelte karjaiba. De Füstös Nap? Mit szól majd ő?

A fiú szorongva nézett bácsikájára, aki botmereven állt a kamra küszöbénél – mellette egy kutya, két fehér folttal a homlokán. Amikor a szökevény közelebb lépett, Füstös Nap felkapta a kutyát, és George karjába tette.

– Ez az új kutyád. A tied, csak a tied.

A fiú csak állt, csodálkozva – azután hirtelen megmozdult benne valami. Az egyik arcról a másikra nézett, és mélységes szégyen fogta el. Titokban hányszor átkozta és becsmérelte a bácsit – most meg a jóságos szavak, amelyek keskeny ajkáról felé áradtak, úgy simogatják, mint egy meleg folyó lágy hullámai!

Füstös Nap bejárta az egész falut, amíg végre talált egy kutyát, amely külsőre egészen olyan volt, mint Snap. A falu utolsó házában lelt rá, és egy hódprémet adott érte cserébe.

– Láttuk, hogy nehéz a szíved, és le akartuk törölni a könnyeidet. A régi Snap sírját friss földdel borítottuk be, lombokat gereblyéztünk rá, és facsemetéket ültettünk el rajta.

A bácsi ünnepélyesen beszélt, mint egy törzsfőnök a Gyülekezőházban. És koponyáján a két megtépázott varjútoll úgy bólogatott rá, mintha csak meg akarná erősíteni a szavait. Ki gondolta volna ezt Füstös Napról?

A szökésről egyetlen szó sem esett. George egészen megfeledkezett az indiánról, aki a hátán hazahozta. Fáradt volt, gyorsan elaludt, és az álom elmosott mindent: a láthatatlan dobok emlékét, az idegen indiánt, sőt még az új Snap kutyát is.

 

A következő reggel a nap már egy egészen új világot ragyogott be. De hogy mennyire új világ ez, George csak lassanként tudta meg. A néni jó sokáig hagyta aludni, és reggeli után Maliával együtt elküldte a szántóföldre, az őrházikóhoz.

– A varjak és seregélyek felfalják az egész kukoricánkat. Csapjatok minél nagyobb lármát, és riasszátok el őket – különben nem hagynak meg nekünk semmit.

Az ajtóban George visszahőkölt: a férfiak között, akik a ház oromfalánál pipázgattak, ott ült a tegnapi indián is. A fiú még egyszer megnézte, de ezt a zömök, izmos, széles alakot, ezt a bátor arcot, ezt az erős akaratra valló, kemény állat nem lehet mással összetéveszteni – igen, ez az a férfi, aki a hátán hazahozta.

George elgondolkodva, némán szaladt Malia mellett a szántóföld felé. Nemsokára ott guggoltak már a nyers ágakból összerótt dobogón, és botokkal verték a deszkákat, ha egy-egy seregélyraj a kukoricás felé repült. Mögöttük, hátrább, tovább is ilyen csörgők kopogtak; ilyen zörgés verte fel egész nap az izzó nyár alélt csendjét, hogy elriassza a tollas tolvajokat.

Könnyű szellő hullámzott végig a kukoricatengeren, Amelynek végéről a napfényes felhőhajók egyenesen az égbe vitorláztak. Szúnyogok serege rajzott fel a lustán hömpölygő folyó hátáról, és George-nak most már nem volt semmi ellenvetése a néni tarka kenőcsei ellen; megtanulta, hogy a bőr alapos bemázolása az egyetlen mentség a vérszívó rovarok szüntelen rohamai ellen.

Gondolatai visszaszálltak a Teknősbéka-házba.

– Mondd csak, Malia... nem tudod, ki az az ember, aki engem tegnap visszahozott?

– Az édesapám!

– Micsoda? A te édesapád?

– Úgy bizony. Amikor a tüzelővel hazaértem, a két megrakott ló már ott legelészett a szilváskertben. Ebből tudtam meg, hogy apám visszaérkezett délvidéki útjáról, és haza akar vinni magával. De miután hiába vártunk rád, apám tegnap útra kelt, hogy megkeressen.

George egyszerre megfeledkezett a kukoricáról és a rabló seregélyekről; a riasztóbot kihullott kezéből. Hát hogy van ez? Emberek bukkannak fel, akiknek létezéséről neki sejtelme sincs, pedig bejáratosak örökbe fogadó családja házába! Eddig azt hitte, hogy a Teknősbéka-ház változatlan – örökké olyan lesz, amilyennek eddig megismerte.

– Mit beszélsz? Hiszen azt mondtad nekem, hogy Füstös Nap és Kerek Felhő a nagybácsid és nagynénid. Ezért azt hittem, hogy a szüleid már nem élnek.

– De igen. Apám és anyám a Hód-folyónál élnek.

– Hát akkor te... mért vagy itt?

– Csak látogatóban. A bácsi édesanyám testvére, és meghívott vendégségbe arra az időre, amíg apám hazatér nagy útjáról. Apának a Hosszú Ház vampumövével délre kellett utaznia.

– És mondd csak: nem maradsz itt Mezőparton?

– Persze hogy nem. Anyám vár rám. Tudod, anyám is a Teknősbéka családból származik. Az ő neve: Déli Napsugár.

Malia még sokáig mesélt, de a fiú már semmit sem hallott belőle. Egyszerre úgy érezte, hogy sötét felhők árnyékolják be a ragyogó kék eget. Malia nélkül már el sem tudta képzelni az életet. Ha Malia elmegy, a sötét ház még sötétebb lesz – folyosóján nem hallja többé Malia csengő hangját, fürge lépteinek neszét. Eszébe jutott az első éjszaka, amikor Malia megtöltötte tálkáját kásával... az erdő, ahova együtt mentek rőzsét gyűjteni, bogyót szedni. Mihez fogjon most? Menjen a többi fiúval játszani vagy Kancsi Rókával, aki csúfondárosan kiabálja utána: „Te kis buta!”

Leverten, rosszkedvűen hazabaktatott, Maliára bízta a varjúhessegetést. A szilváskertben megtalálta a nénit, és kiöntötte előtte a szívét. Kerek Felhő nagyon jól megértette, miért búsul – ő sem örült a bekövetkező változásnak. Az angol és irokéz nyelv furcsa keverékén, hosszasan beszélt a fiúval, és igyekezett megnyugtatni.

George a sok szóból csak keveset tudott megérteni. Felkapott egy-egy morzsát – például azt, hogy Malia apja törzsfőnök, és Kismedvének hívják –, de a többi homályos maradt előtte. Az is igaz, hogy a néni óvatosan fejezte ki magát, mert félt sógora gúnyos nyelvétől. Kismedve néha nagyon harapós tudott lenni. Nagyon lenézte például Füstös Nap varjútollait, és ezért így szokott róla beszélni: „a pompás tolldísz viselője” – no de erről nem kell tudnia a fiúnak semmit.

Az ebédnél George ráeszmélt, hogy a Teknősbéka-háznak ezt a vendégét milyen különös tisztelettel veszik körül. A kamrát kirakták fehérre cserzett bőrökkel, és a család tagjai ünnepélyes csendben ültek gyékényeiken a tűzhely körül – még Malia sem mert szólni egy szót sem. Köztük ült a vendég, mint egy fabálvány. Sastollakkal díszített bőrsapkáját most levetette. Füstös Nap buzgó igyekezettel megtömött egy pipát, néhány füstfelhőt eregetett rajta, azután szolgálatkészen átnyújtotta Kismedvének.

Amikor George belépett, a néni halk, szinte alázatos hangon megtörte a csendet, és így szólt:

– Ez a mi új fiunk.

A vendég dörmögött valamit, és Kerek Felhő arca még sötétebb lett zavarában.

– Már tegnap óta tudom. Sógornőm jobb véleménnyel lehetne emlékezőtehetségemről – mondta Kismedve, és a néni egyetlen reménye az volt, hogy a fiú nem veszi észre a felelet élességét.

Ebéd után a férfiak kiültek a déli ajtó elé pipázni. George éppen vissza akart térni a kukoricásba, amikor a vendég magához intette.

– Fiam, itt az ideje, hogy megtudd, mi a rendeltetésed. Bizonyára hallottad már, hogy a legtöbb irokéz nem kedveli a franciákat. Ezért, amikor a háború kitört, otthon is maradtak. Én azonban azt a megbízást adtam sógoromnak – e szavaknál Füstös Napra mutatott –, hogy hozzon nekem egy fiatal foglyot. Fiamnak akartam fogadni fiam helyett, aki elment a Nagy Útra. Óhajtásom teljesült, így hát nem nő majd fű a házam küszöbén, és vénségemre lesz fiam, akire támaszkodhatom. Ez az, amit mondani kívántam neked.

Füstös Nap megmagyarázta sógora szavait, de a fiú már előbb megértette – tüstént megérezte, mit akarnak ezek a szavak kifejezni. Emlékezetében felmerült az az óra, amikor Füstös Nap másodszor meglátogatta a Fort du Quesne kórházában. „Ha az én kis barátom jobban érzi magát, el kell mennie az indiánokkal, hogy maga is rézbőrű ember legyen. Befogadják majd egy elhalt fiú helyett” – ezt mondta akkor Füstös Nap. Tehát kezdettől fogva Kismedve családjának szánták, és a törzsfőnök most nemcsak Maliáért jött el, hanem őérte is. Ezért sietett nyomban a szökevény után, hiszen nagyon fontos volt neki, hogy leendő fiát visszahozza.

George agyán átvillant a gondolat, hogy új lakóhelye talán kedvezőbb alkalmat nyújt majd a szökésre, mint itt a Mezőpart és a Szarvasszem-folyó. De akkor eszébe jutott, hogy Malia is ott lesz mellette, a csúfolódó gyerekek nem kiáltják többé utána: „Te kis buta!” – és Kancsi Róka örökre eltűnik a szeme elől.

A búcsú mégis nehéz volt. Milyen messze esett már a szülői blokkház, ahol örökösen a „véres kezű, pogány kutyáktól” rettegtek! A néni karjaiba ölelte a fiút, s ő alig tudta könnyeit visszafojtani. Kerek Felhő most még sógora gúnyos megjegyzéseitől sem ijedt meg, és meg sem kísérelte, hogy meghatottságát elleplezze. Füstös Nap egyetlen arcizma sem rándult meg, de varjútollai gyanúsan remegtek a fején. A távozók még sokáig hallották a háziak búcsúszavait. A falu gyerekei, akik elkísérték őket, csak az erdő szélén fordultak vissza. Kismedve észak felé tartott.

Ez a nyár szinte a szétpattanásig zsúfolva volt élményekkel. Az új vándorút is annyi benyomást zúdított a fiúra, hogy szüntelen izgalomban élt. Az úti emlékek később elhalványodtak, mert új anyja, Déli Napsugár olyan rajongó lelkesedéssel töltötte el, hogy egyszerre feledésbe ment minden, ami vele az utóbbi hónapokban történt. De egyelőre még erősebb volt az úti élmények hatása.

George Mezőparton, a családi szántóföldön, a folyóparton is, eddig mindig csak fákat látott. Még otthon is, a Juniata mentén, örökké csak az erdő végtelen sűrűségét látta; a fák tömege elnyomta, szinte fojtogatta az emberek parányi irtásait. A fiú most találkozott életében először igazán szabad térséggel – füves síkságokkal, amelyek úgy terültek el a végtelen erdőben, mint egy-egy óriási sziget.

Pedig ezek csak jelentéktelen nyúlványai voltak a határtalan nyugati rónaságnak, amely a Ohiótól északra elterülő országrészig nyújtózkodott. Ezek csak afféle kis pöttyök voltak az igazi prérihez képest, de még így is elbűvölték a fiút, és bámulatba ejtették.

Szinte gyökeret vert a lába, és tágra nyílt szemmel nézett körül a második nap közepe táján, amikor hirtelen eltűnt az erdő, és térdig érő fű váltotta fel. Amerre nézett, nem látott mást – csak az ég alján sötétlett megint a fák távoli szalagja. De a hőségtől remegő levegőben elmosódott a határvonal, amely a fűtengert szegélyezte: ez a teljesen fátlan síkság valóban végtelennek látszott.

George kitépett néhány fűszálat; aranysárga színük is mutatta, hogy a forró nyár tetőpontjára jutottak. Szarvasfalkák száguldoztak a szeme előtt; a fiú utánuk nyargalt, mint egy vad csikó. Ujjongani szeretett volna elragadtatásában, amint felnézett az ég magas kupolájára, amelynek közepén hatalmasan lángolt a nap.

Később megint zöld félhomályba borult a világ. A tölgyek, gesztenyefák, kőrisfák, szikamorfák, bükkfák hatalmas lombtetőzete áthatolhatatlan, ingoványos vadonnal váltakozott. Lombok sűrű alagútja alatt csörgedező patakok következtek, kis tavak, amelyeknek végében hódok építették csodálatos váraikat.

A lejtőkön szederbokrok kínálgatták érett bogyóikat, sötétvörös fürtjeik szinte világítottak az egymásba fonódó indák sűrű szövevényében.

Kismedve előrement a puskájával. A fölbukkanó vad lépten-nyomon biztos célt kínált. Volt dolguk éppen elég: bőröket vakarni és szárítani. A két ló végül alig győzte már a sok zsákmányt cipelni.

A fiúnak, hogy megértesse magát, össze kellett szednie minden irokéz tudását, mert a törzsfőnök egyetlen szót sem tudott angolul. De éppen ezért George sokkal többet tanult tőle, mint Füstös Naptól. Azonkívül Kismedvében bőségesen megvolt az a tulajdonság, amely Maliából ugyancsak hiányzott – a türelem. Sohasem fáradt bele, hogy George kiejtését kijavítsa, és a nehezebb irokéz szavakat unos-untalan megismételtette vele. Végül teljesen megtiltotta leányának, hogy angolul beszéljen – azt akarta, hogy fia minél hamarabb megszokja az irokéz nyelvet.

Útközben George figyelmét sok érdekes és hasznos dologra hívta fel. így például:

– Figyeld csak meg a magánosan álló fenyőfákat! Koronájuk többnyire kelet felé hajlik, legerősebb ágaik a déli oldalukon nőnek, a moha pedig a fa tövének északi oldalát lepi be a gyökerek között.

Egy este hatalmas, vörös állatbőrt hozott a táborhelyükre. Mielőtt hozzálátott volna a levakarásához, George kíváncsian nézte.

– Vajon milyen bőr lehet ez? – szólalt meg Kismedve hangja. George erősen törte a fejét a helyes feleleten. Az irha szőrzete olyan volt, mint a teheneké. Ez talán vadbivaly lenne? Raystownban nem voltak már vadbivalyok, de a felnőttek elég gyakran mesélgettek erről a hatalmas vadról.

– Bizonyára vadbivaly.

– Vadbivaly? Hiszen annak egészen más színe van.

– Még sohasem láttam.

– No majd látsz még eleget, ha a nagy sónyalató körül vadászunk. De ez nem vadbivaly, hanem vapiti.

Vapiti! Ez a kanadai óriásszarvas a Juniata környékén is felbukkant még néha, de nagyon óvatos lett, messze elkerülte az embert, ősszel néha különös hang verte fel az erdő csendjét olyan volt, mint az elnyújtott, fájdalmas, magas hangú kürtszó.

„Hallod? A Vapiti!” – mondta ilyenkor Andres. Szóval ilyen ennek a ritka állatnak az irhája...

George kissé szégyenkezett tudatlansága miatt, és zavartan nézett a törzsfőnökre. Most még mindig zavar fogta el, ha örökbefogadó apjára pillantott. Azonkívül félt is Kismedve gúnyolódó modorától, különösen, mivel fájdalmas leckét is kapott a törzsfőnöktől útjuk kezdetén.

Úgy történt, hogy egy este már tábort ütöttek, de még nem tértek nyugovóra. Előbb még utol kellett érniük egy jávorszarvast, amelyet Kismedve alkonyat előtt célba vett és eltalált. A lovak már fáradtak voltak. Ezért jó néhány darab húst becsomagoltak, és a hátukra vették. George úgy érezte, hogy mázsás súly nyomja a vállát.

– Ez nekem nagyon nehéz – panaszkodott –, és a lábam is úgy fáj!

Kismedve szó nélkül levette róla a teher egy részét, és átrakta Malia hátára, aki már amúgy is elég nagy batyut cipelt. George szeretett volna a föld alá süllyedni szégyenében. A lány karcsú, törékeny alakja mindjárt összeroppan a kettős súly alatt! De Malia egyhuzamban megtette az egész utat, egyetlenegyszer sem tette le terhét, hogy pihenjen egy kicsit. Az esetről nem is beszéltek – sem akkor, sem később –, de a fiúnak elég volt a lecke. Sohasem panaszkodott többé, hogy nem bírja ezt vagy azt.

Mindig újra és újra ráeszmélt arra, mennyi hibát követ el. Egyszer megálltak pihenni – az idő már délfelé járt. George egyedül ült a tűz mellett, és a nyársra tűzött húsdarabokat forgatta. Közben száraz gallyakat rakott a tűzre, hogy lángja minél magasabban lobogjon. Kismedve még kószált egy kicsit az erdőben, Malia meg sündisznótüskéket keresgélt a közelben, hogy majd otthon – hímzésnél, kézimunkánál – felhasználja.

Hirtelen csaholni kezdett Snap – a régi, felejthetetlen jó barát utódja. A fiú felpillantott, és látta, hogy egy idegen közeledik a tűzhöz. A kis harangocskák, amelyek bőrnadrágja szegélyét díszítették, elárulták, hogy a vyandot törzshöz tartozik. A vándor letette hátizsákját, és szótlanul odalépett a tűzhöz. George már tudta, mit illik mondani ilyenkor:

– Szívesen látott vendég vagy, ülj le mellém!

– Hau! – felelte az idegen kurtán, és letelepedett.

A fiú kikeresett egy szép, nagy, jól átsült lapockaszeletet, és fanyársra szúrva átnyújtotta a vendégnek. Az idegen megkóstolta, szemmel láthatóan ízlett neki.

– Nagyon hálás vagyok neked, fiam – mondta többször is, amikor csontig lerágta, és pipára gyújtott. Elmondta még, hogy északnyugatra tart, a Vadmadár-öbölbe, majd felállt, és folytatta útját.

Délután George beszámolt az esetről, és Kismedve megdicsérte:

– Nagyon helyesen tetted, fiam. Bizonyára juharcukrot és medvezsírt is adtál neki az útra.

– Azt már nem! Cukorból már csak egyetlen zacskónk van, a zsírt meg haza akarjuk vinni.

– Még mindig úgy viselkedel, mint egy fehér ember! Hát nem vetted még észre, hogy az idegennek, ha küszöbünket átlépte, mindenből a legjobbat szoktuk adni?

A fiú persze sokszor megfigyelte már, hogy Kerek Felhő milyen bőkezűen szokta megvendégelni látogatóit. De mindig azt hitte, hogy ez csak a néni jószívűségére vall. Eszébe se jutott, hogy a vendégszeretet az indiánoknál törvény.

– Igen, láttam már – mondta most, és szégyenkezve lehajtotta a fejét.

– Akkor tanuld meg azt is, hogy ne úgy viselkedj, mint egy sápadtarcú – hanem úgy, ahogy emberhez illik.

A legszebb órák azok voltak, amelyeket az esti tábortűznél töltöttek, az erdő szegélyén. Hosszú fanyársakat tűztek ferdén a földbe; ezeken sisteregtek a húskorongok a tűz fölött. A lángok odacsaltak mindenféle állatot, támolyogva és röpködve közeledtek az igéző tűzhöz. A máglyán túl néhány lépésnyire már koromsötét éjszaka volt. A közelben legelésző lovakat nem lehetett látni, csak horkanásuk és farkuk csapkodása hallatszott oda.

Amikor a parázs összeomlott és elhamvadt, George még sokáig ébren volt. A szokatlanul magas és távoli csillagos égboltozatot nézte, az erdő susogását hallgatta. Keze a mellette alvó Snap bundáját cirógatta. A föld szinte összekuporodott a hatalmas mennybolt alatt, mintha meg akarna szökni, és ezer hangon megszólalt: előbb az éjszakai szél zúgása hallatszott, azután felbőgött egy szarvas, végül távoli farkasordítás verte fel a sötét erdő csendjét.

Csak a dobszót, az ütemes dobpergést nem hallotta többé. Pedig szökése idején állandó kísérője volt. Egyszer megkérdezte a törzsfőnököt, mi a nyitja ennek. Kismedve tüstént megértette, mire gondol.

– A láthatatlan dobok hangját csak a keleti dombos vidéken lehet hallani. A dobszó a szellemek országából jön, a holt lelkek szórakoznak vele. Ott minden fordítva van, mint nálunk: ha itt süt a nap, ott már esteledik. Ezért halljuk nappal, amikor a szellemek éjszakai táncra perdülnek.

A fiú nagy figyelemmel hallgatta, és mélységes csodálkozás tükröződött arcán. Nem szólt semmit, de szívében megmaradt valami titokzatos félelem, amely nem tudott feloldódni. Sem Kismedve, sem Kékmadár nem ismerte a dobpergésre hasonlító nesz igazi okát. Sejtelmük sem volt arról, hogy az erdővel borított keleti dombok völgyeiben hideg és meleg légáramlatok ütköznek össze, és különös hangképekkel riasztják az embereket...

Minél messzebb hatoltak előre észak felé, annál egyhangúbbá vált a táj. A Szarvasszem-folyó dombos táját óriási síkság váltotta fel, amely lapos volt, mint egy tányér, s nagyrészt fű vagy mocsár borította.

– Holnap eljutunk az égszínkék vízhez – jelentette ki Malia. George nem értette, honnan tudja ezt Malia. Semmi jel sem vallott arra, hogy a táj hirtelen megváltozhatik.

De másnap délfelé kijutottak az erdőből, és egyszerre hatalmas part tárult ki előttük. Vad szél csapta meg őket. A fiúnak lélegzete is elállt, úgy bámulta a hatalmas hullámokat, amelyek a part felé zúdultak. Hallott már az ország északi részének nagy tavairól, de ez itt valóságos óceán volt! George nem győzte bámulni a fehér tajtékos hullámokat, amint átcsaptak a parton, és elterültek a homokban. Hallotta a sirályokat, amint vijjogva szálltak a napfényben csillogó felhők alatt a nagy messzeségben, mint a szél korbácsolta hullámok.

Éjszakára a part menti erdőben kerestek menedéket. Reggelre elült a szél, a végtelen víztükör tiszta kék színben ragyogott. A látóhatáron ködcsíkok úsztak, mint távoli szigetek elmosódó partjai. A fövény fölött óriási madarak lebegtek.

– Sasok – állapította meg George. – Mit csinálnak itt?

Kismedve mosolygott.

– Majd mindjárt meglátod.

A part menti tócsákban számtalan hal vergődött. A vihar verte ki őket ide, és most a madarak zsákmányául estek. Maliának sikerült két rendkívül nagy, fehér lazacot fognia. Ügyesen becsomagolta zöld levelek közé. A halakat este fogyasztották el, ízük pompás volt.

A kis csapat néhány napon át az Erie-tó partja mentén vonult, szép kényelmesen. Útjuk aztán a szárazföld belsejébe vezetett, egy kis folyóhoz, amely erdő borította dombok között dél felé haladt. Egy csupa nemes gesztenyefából álló berekbe értek; George nagyon szeretett volna gesztenyét szedni, de Malia türelmetlenül siettette. Kékmadár csakhamar észrevette, miért kezdenek annyira sietni: a liget mögött hatalmas tisztás nyújtózkodott, amelynek közepén különálló házakat látott a bükkfák alatt. Hosszú, csúcsos tetejű házak voltak, éppen olyanok, mint a Teknősbéka család otthona a Szarvasszem-folyónál. A vándorok előtt learatott szántóföldek és üres kertek között csendesen szunnyadt „Termékeny Föld” – Malia otthona.

 

3

A félhomályos ház meleg lélegzete vette körül a belépőket. A széles folyosó, az égő fahasábok kékes füstje, a lakókamrák derengő fénye – mindez olyan volt, mint a néninél. A fiú látta, hogy Malia egy magas asszony karjába veti magát, és boldogan csügg rajta. Azután kedves illat áradt felé, mint a frissen sütött kukoricakenyér szaga, és egy lágy, mély hang gyengéd szavakat suttogott.

Kismedve mintha mindebből semmit sem vett volna észre. Mereven, mint egy fabálvány, állt a tűz mellett, és csak ennyit mondott:

– Hazajöttem.

– Örülök, hogy hazajöttél – felelte a lágy hang.

Mialatt a céljukhoz érkezett vándorok letelepedtek a küszöbön és a körbefutó hálópadon – George még kissé zavartan az új környezet miatt, amely annyira hasonlított a régihez –, az asszony egy nagy kanállal már a bográcsnál termett, falevelekbe burkolt kis csomagokat vett elő, leszedte róluk a burkolatot, és napraforgóolajat öntött rájuk.

– Lombkalács! – kiáltott fel Malia elragadtatva. – Hát tudtad, hogy ma megérkezünk?

– Az álom szelleme megmondta nekem, hogy megjöttök – mosolygott az anyja. Nagy, erős keze nyugodtan dolgozott, egészen másképp, mint a néni kurta ujjai. Sárga ingruhájának hosszú ujjai kecsesen simultak csuklójára, nem lógtak mindig valami tálba vagy fazékba, mint Kerek Felhő bő és túlságosan hosszú ruhaujja.

Anya, úgy látszik, mindenben az ellentéte a néninek. Haját szoros kontyba tűzte tarkóján, nem lógott kócosan az arcába. A kék szoknya, a legging, a mokaszin ragyogó tiszta. A legkisebb folt sem volt rajta, mintha a por és hamu nagy ívben kikerülné.

A ház ura a szokásos szavakkal – „köszönet mindenért” befejezte az étkezést, és a déli kapuhoz ment, hogy elszívja pipáját. Most a gyerekek húzódtak közelebb a bográcshoz. A fiú már a lombkalácsban is felfedezett egy nagyon régen nélkülözött fűszert, de csak a mosómedvezsírban sütött vadburgonyánál eszmélt rá, hogy mi hiányzott neki olyan régóta: a só.

Kerek Felhő mindent juharcukorral ízesített, még a húst is azzal hintette be, de Malia anyja nem tudott só nélkül főzni. A fiúnak eszébe jutott, hogy ezek a fehér szemcsék már Raystownban is milyen ritka és megbecsült árucikknek számítottak. Messze földről, a síkságról szállították oda teherhordó lovakon. De hogy került ez a drága kincs idáig?

George sóvárogva nézett a bográcsra, de uralkodott magán, és udvariasan zengte Maliával együtt: „köszönet mindenért”. Félénksége visszatartotta attól, hogy még egy adagot kérjen. De a háziasszony nem sietett a szokásos válasszal: „hát akkor jól van” – hanem a fiú tálkája után nyúlt, és újra megtöltötte hússal, burgonyával és zsírral.

A fiú csodálkozva nézett rá. A néni gyakran a lelkére kötötte, hogy sokat enni nem egészséges, és ostoba az, aki gyomrát teletömi. Ezek mellett a nevelési elvek mellett bizony elég gyakran korgott a gyomra. Ám itt ez is másképpen volt, anyja mintha gondolatolvasó lett volna, rögtön kitalálta, hogy szívesen bekebelezne még egy tányérral. Meleg hála öntötte el, és félénksége oszladozni kezdett. Hosszú idő óta most történt meg vele először, hogy mást is érzett, mint egyszerű gondoskodást: ez már szeretet volt, amelyet csak az anyai szív ismer igazán.

– Vigyázz, elvisz a szagodakvusz! – nevetett Malia. Ez, ha a néninek hinni lehet, egy szörnyeteg, amely elviszi a falánk gyerekeket. De anyja mindjárt rendreutasította Maliát:

– A lányom hallgasson, ha az öccse éhes! Sokkal jobban tenné, ha inkább a fiam mokaszinjával törődnék.

George a sarujára nézett: mi tagadás, elég rossz állapotban volt. Malia arca sötétvörös lett zavarában. A fiú vele érzett, és mentegetni próbálta:

– Hiszen annyi zsírt olvasztott ki neked!

Malia megkönnyebbülten fellélegzett, és kisuhant a folyosóra, hogy behozza a sündisznóbőr zsákocskát, amely színültig tele volt zsírral.

Amikor magukra maradtak, anyja így szólt:

– Új mokaszint és új ruhákat varrok majd neked, hiszen a fiam vagy a fiam helyett. Ő a múlt tavasszal vízbe fulladt, amikor hordalékfát akart gyűjteni, amelyet a folyó hullámai sodortak erre. Áradás volt, és a folyó kiöntött, még a házat is ki kellett ürítenünk. Jó fiú volt, és neked is jó fiúnak kell lenned. A fiam vagy, és én az édesanyád vagyok.

Az asszony nagy szeme fátyolos lett bánatában. A fiú érezte, hogy fáj a szíve, és odasimult hozzá.

– Megengeded, hogy Snap kutyám mellettem maradjon éjszakára?

– Persze hogy megengedem. Majd kiszedjük a fát a hálópad alól, és ott meghúzhatja magát.

Nagyszerű fekvőhelye volt, és George szívét boldogság töltötte el éjjel, amint hallotta, hogy négylábú barátja ott szuszog alatta, egészen közel. Bárcsak a régi Snap is megérhette volna ezt!

Az elhagyatott, hontalan fiú új fészekre lelt, nemcsak a Hosszú Ház fedele alatt, nemcsak a ringó kukoricásban, vagy az erdő vadcsapásain, hanem az anyai szív melegségében is.

Most már gyorsan meg tudta különböztetni az alacsony kamrákat, a sötét arcokat. Mindez a néninél, Mezőparton hetekig tartott. Itt már néhány nap múlva tudta, ki lakik a folyosótól jobbra és balra minden egyes kamrában, hogy hívják anya testvéreit, akik a folyosó többi tűzhelyén főztek, kinek a hangja olyan rikácsoló, és ki annak a mély nevetésnek a gazdája.

Az első éjszakán távoli gyermeksírásra ébredt. Azt is hallotta, hogy anyja halk hangon suttog valamit, apja meg bosszúsan dörmögi: „Ez a bőgő poronty!” A gyermeksírás Szarvastehén néni kamrájából jött. Kismedve néha megvetően így nevezte: „Öreg Szarvastehén!”

A néni ilyenkor könnyezett haragjában.

Szarvastehén néninek sok évig nem volt gyermeke, de végül egy leánykája született, akit valósággal majomszeretettel kényeztetett. Valahányszor később eszébe jutott Kékmadárnak ez a néni, mindig úgy látta maga előtt, amint a falra akasztott bölcsődeszka előtt térdel, és kislányának nyállal homlokára ragasztja a haját.

Általában keveset mutatkozott a többiek előtt, visszahúzódott, és alig beszélt valakivel. A férje olyan papucs volt, hogy minden mezei munkában segített, amivel magára vonta a többi férfi mélységes megvetését.

Legjobban Fehérhaj nagypapa haragudott rá. Az öreg többnyire a déli kapu előtt ült, a fejét vakarta, köhécselt, és az erkölcsök romlásáról dünnyögött – még akkor is, ha nem volt a közelben senki, hogy meghallgassa.

A nagypapa Rőtszem néninél lakott, és éppen elég oka volt a dörmögésre. A néni sokat porolt, könnyen kijött a sodrából, gyermekei pedig szüntelenül tömték magukat – egyik falánkabb volt, mint a másik. A legkisebb már olyan volt, mint egy felfújt levelibéka: a szagodakvusz ebben a szobában bőséges zsákmányra lelt volna.

Két kamrával odébb Fehértölgy néni lakott két fiával, őzgidával és Feketepatával. Özvegyasszony volt, és sok tekintetben Kerek Felhőre emlékeztetett – elsősorban azért, mert éppen olyan jólelkű volt. Amikor George a tányér- és kockadobó versenyen kitüntette magát, Fehértölgy néni meglepte egy kis zsák dióval. George hamarosan összebarátkozott Őzgidával, aki körülbelül egyidős volt vele.

Malia elárulta a különös név eredetét: unokaöccse még kisfiú volt, amikor egyszer egy kis őzgidára bukkant az erdőben; örömsugárzó arccal szaladt oda, és boldogan haza akarta vinni, de a kis állat úgy megrúgta, hogy a fiúcska sírva futott haza. Azóta így hívják: „Akit megrúgott a kis tarka őzgida”.

George gyorsan megnyerte a szívét, mert sohasem szólította őzgidát a teljes nevén. A két fiú minden munkában segítette egymást. George megerősödött, feszülő izmai úgy működtek, mint az összenyomott rugó, ha eleresztik. Leste új anyja minden kívánságát, az égvilágon mindent megtett neki. Ha hirtelen kitört a zápor – azonnal szaladt, hogy becsukja a tetőnyílást a tűzhely fölött. Most már ügyesen és könnyedén kezelte a csukórudat, amellyel óvatosan fel szokták emelni és odább húzni a kéreglemezt a tetőn.

Fáradhatatlanul nyargalt ki az erdőbe, száraz rőzsét gyűjtött, és felhalmozta a déli kamrákban tartalékul a télre. Vigyázott, hogy lehetőleg bükk-, juhar-, tölgy- és hikorifát hozzon, mert ezeknek még a görcsei is jól égtek, nem ropogtak, alig füstöltek. A szilfát, gesztenyét, cédrust, fenyőt anya nem szerette, mert szikrázva égtek, és könnyen lángba boríthatták a házat.

Időnként még eszébe jutottak a fiúnak szökési tervei, és néha töprengett rajtuk, de ezt már csak szokásból tette. A tűz fölött nagy rézbográcsokat látott, kengyelszerű, hajlított fogóval, a tárolókamrában hordókat vasabroncsokkal, a férfiaknál kovaköves puskákat jó závárzattal, bőrzacskókat ólomgolyókkal és puskaporral. Mindez arra vall – gondolta –, hogy a faluba kereskedők jönnek, akik ilyen iparcikkeket hoznak prémekért cserébe. Vagy az is lehet, hogy az indiánok keresnek fel valami kereskedelmi állomást, ahol európai árucikkeket vásárolnak. Mindenesetre utána kell járni ennek a dolognak. Ki tudhatja?

Valami visszatartotta attól, hogy nyíltan kérdezősködjék. „Nem szabad a szökési terveimet elárulnom” – így mentegette magát. De valójában azért volt olyan óvatos, mert a szökés gondolata napról napra kevésbé érdekelte. Azonkívül az ősz már vége felé járt, és küszöbön állt a tél. Meg kell várni a következő tavaszt, akkor kezdődik majd a terveinek kedvező idő.

Sejtelme sem volt arról a mélységes változásról, amely végbement benne. Nem ébredt tudatára annak, hogy a szülői ház, ahol gyermekéveit töltötte, észrevétlenül elsüllyedt a múlt ködében. Még az sem tűnt fel neki, hogy a George név hovatovább idegenné válik számára, de annál melegebben és meghittebben cseng a fülébe, ha így szólítják: Kékmadár!

Ez a falu itt, a Hód-folyó mentén nagyon hasonlított Mezőpart megszokott képéhez: hosszú házak sora, köztük fűvel, csalánnal, bozóttal lepett térségek. A sor északi végén a kis, kupola alakú vigvamok, amelyekben a lenappok laktak. Ebben a faluban is – Termékeny Földön – együtt laktak az irokézekkel. Az embernek csak ki kellett lépnie a ház északi ajtaján, és már meglátta faháncsokból összetákolt, nyomorúságos viskóikat.

Furcsa volt a Teknősbéka-ház viszonya a szomszédaival. A szomszéd ház kapuja fölött vörös sólyom képe díszelgett. Apa rokonai laktak ott – nővérei és azok gyermekei. Szerették egymást, de azért a Teknősbéka- és a Sólyom-gyermekek szüntelenül civakodtak és vetélkedtek.

– Hiába, ők csak a fiatalabb nemzetség – jegyezte meg Malia fölényesen.

A törzsek minden faluban két csoportra oszlottak. Az egyik oldalhoz tartoztak a Teknősbéka, Hód, Medve és Farkas család tagjai – ez volt az „idősebb nemzetség”. A másik csoportot a Szarvasok, Szalonkák, Kócsagok és Sólymok alkották – vagyis a „fiatalabb nemzetség”. A két csoport fiataljai szüntelenül hadilábon álltak egymással. Ezt minden irokéz fiú tudta – de honnan tudhatta volna Kékmadár?

Malia egyszer ott találta a folyó partján, amint a nyakát mosta.

– Mit csinálsz te itt? – csodálkozott a lány.

– A fiúk a szomszédból azt mondják, hogy a nyakam piszkos és mocskos – felelte Kékmadár.

Malia nem tudta, kacagjon-e vagy bosszankodjék.

– De hiszen nem igaz! – kiáltotta. – Ezt csak bosszantásul találták ki, mert a Teknősbéka-házhoz tartozol!

George egészen belezavarodott ebbe a rejtélybe, amíg apja meg nem magyarázta:

– Amikor a Nagy Szellem a teknősbékákat megteremtette, egy nagy tóba helyezte el őket, ahol zavartalanul élhettek. De nem voltak otthonukkal megelégedve. Folytonosan panaszkodtak, hogy a tó feneke köves, nem lehet rajta puhán feküdni. Körös-körül préri terült el, onnan kezdték hordani a jó puha földet a tóba, és szépen kipárnázták vele a tó fenekét. Végül annyi földet hordtak össze, hogy a víz egészen sekély lett, és egy forró nyáron teljesen kiszáradt. Lakói elhatározták, hogy másik tavat keresnek. Egy bölcs, öreg teknősbéka azt tanácsolta a többinek, hogy ennél a nagy vállalkozásnál erősen tartsanak össze, mert csak így győzhetik le a vándorút veszedelmeit. Mindenki helyeselt az öregnek, de csakhamar olyan civakodás támadt, amely jóval hangosabb volt a helyeslésnél. Mindenki vezető akart lenni. Mindenki úgy vélte, hogy ő ért a dolgokhoz legjobban, tehát ő hivatott arra, hogy a többieket irányítsa. Tanácsadójuk hiába intette őket, szavait elnyelte az általános lárma és zajongás. Végre az öreg nem tudta tovább türtőztetni haragját. „Ostobák, bolondok! Szégyellem magam, hogy közétek tartozom! Nem is akarok többé teknősbéka lenni–––––!” Hatalmas roppanás következett, az öreg teknősbéka páncélja szétpattant, és egy férfi ugrott ki belőle -- teljesen felfegyverzett és bemázolt harcos. A teknősbékák rettenetesen megijedtek, és igyekeztek szétmászni mindenfelé. Attól a naptól kezdve a bölcs harcos lett a Teknősbéka család őse. De a család tagjai olyan sokáig hordták az iszapot, hogy a nyakuk egészen mocskos lett tőle, és ez így is maradt sok-sok nemzedéken keresztül. Ezért kell folyton a nyakukat mosniuk -- mosolygott Kismedve, és szemét összehúzva, tréfás hunyorgatással nézett Kékmadárra. -- Egy Sólyom persze más -- tette hozzá. -- Vele az ilyesmi meg sem történhetik... érted már?

Kékmadár megértette. Miért is nem tartozott a Sólyom nemzetséghez, úgy, mint az apja? Csakhogy az irokéz családok gyermekei mindig az anyjukat követték, így volt ez a Teknősbéka családban, akárcsak a Farkasoknál, Medvéknél, Szarvasoknál meg a többinél, bármilyen névre hallgattak is. Csakis az anya származása számított a Hosszú Házban, itt is, Termékeny Földön, a Hód-folyó mentén is.

A falu megművelt határa hatalmas félkörben terült el, három oldalról erdők övezték. Csak a jobb oldalon volt másképp. Itt nem voltak szántóföldek; a füves talaj lejtősen ereszkedett a Bagoly-patakig, amely a vén, golyvás fűzfák közt lassan csobogott a Hód-folyó felé.

Kékmadár nem szeretett erre járni.

– A baglyok, amelyek itt tanyáznak, boszorkányok – mondta Malia. – Némelyik öregasszony bagollyá változik. Ezek kuvikolnak aztán a fűzfák ágain.

– Láttál már boszorkányt? – érdeklődött az öccse.

– Igen. Egyszer későn mentem le vízért, és amikor a korsóval hazafelé indultam, már alkonyodott. Egyszerre csak meglátok a bükkfák közt egy asszonyt. Ott kóborgott, és a száján egy kis láng villant elő. Gondolhatod, hogy szaladtam, mint a villám! Utána eltartott egy darabig, amíg lélegzeni tudtam megint.

– Ostobaság! – vitatta Kékmadár. – Boszorkányok nincsenek. Amit láttál, valószínűleg egy szentjánosbogár volt.

Malia beszéde bizonytalanná vált, és most már nem is állította olyan határozottan, hogy boszorkányt látott. A fiúnak mégse volt kedve a Bagoly-patakhoz járni, inkább az erdőszegélyre szaladt fáért. Ott, a falu határán kis kertek sorakoztak egymás mellé. Minden asszony maga művelte meg a kertjét, mihelyt elkészült a munkával a közös, nemzetségi szántóföldön.

Kékmadár anyjának is volt itt egy kis kertje. Messziről meg lehetett ismerni a mellette álló cölöpről. A cölöp csúcsán egy kéregtáblácska volt, amelyre egy teknősbékát és egy sugárkört festettek. Ez azt jelentette, hogy ez a darabka föld Déli Napsugáré, aki a Teknősbéka családhoz tartozik. A táblát meg is értette mindenki, annál is inkább, mert a Déli Napsugár név olyan jól illett anya lényéhez. Csak az a baj, hogy egy őszi vihar nagyon megtépázta a kéregtáblácskát; már csak úgy lógott a karón, és a kép egészen elmosódott rajta. Jövő tavasszal már aligha lehet felismerni.

Egy nap, amikor Kékmadár rőzsével megrakodva elhaladt a cölöp előtt, megállt, és tűnődve nézte. Egy gondolat motoszkált a fejében.

„Egy új táblát festek anyának – mondta magában –, ez lesz a karácsonyi ajándékom.”

Ötlete egészen felizgatta. Raystownban mindig kapott karácsonyi ajándékot: otthon szőtt vászonból készült új nadrágot, vagy legalábbis egy marék diót. Neki azonban – bármilyen furcsa – eszébe sem jutott volna, hogy ő is ajándékkal kedveskedjék valakinek. Ez a kis emlékezés gyorsan elszállt. A fiú gondolatait inkább az új tábla terve foglalkoztatta.

Majd megkéri Őzgidát, hogy legyen a segítségére. Egy darab száraz nyírfakérget és vörös festéket nem volt nehéz keríteni. Azután elbújtak Fehértölgy néni szobájába, és megpróbálkoztak a festéssel. Kezdetben olyan egyszerűnek látszott, de az első két kísérlet mégis rosszul sikerült. Ekkor Feketepata, Őzgida bátyja kihegyezett egy vékony botocskát, hogy azzal rakják fel a festéket.

Így már pompásan haladt a munka.

Kékmadár örömtől sugárzó arccal gyönyörködött művében, de keze, amelyben a képet tartotta, hirtelen lelankadt. Ijesztő gondolat jutott az eszébe: hátha itt nem is létezik olyasmi, amit a szülői házban karácsonynak neveznek. Megkérdezte Őzgidát, aki meg se értette a kérdést. Hosszú, fáradságos és izgalmas magyarázkodás után Őzgida végül tagadóan megrázta a fejét.

– Nem, ilyesmit mi nem ismerünk.

Kékmadár elkeseredve osont vissza kamrájába. A táblát elrejtette medvebőre alá, és töprengésbe merült. Szóval a Hosszú Házban nincs karácsony. Persze hogy nincs, hiszen itt sok minden másképp van, mint Raystownban. A hazai végtelen erdők és hegyláncok emléke úgy megcsapta a fiút, mint egy meleg szellő. Maga előtt látta a fél tökhéjban égő kis sárga gyertyácskákat, hallotta, amint apja felolvas a nagy, vastag könyvből, húgai pedig énekelnek. Az elhagyatott fiút megint elöntötte a honvágy hulláma.

– Valami gond bántja talán az én fiam szívét? – szólalt meg hirtelen anya lágy hangja mellette. A fiú felpillantott, megragadta az arcát cirógató sötétbarna kezet, amely odavonta a tűz mellé. Amíg Déli Napsugár elmosogatta a bográcsot, amelyre rátapadt a tegnapi kása, Kékmadár apró darabokra tördelt egy köteg rőzsét.

– Hallott már valamit anyám a karácsonyról?

– Nem. Mi az?

A fiú újra megkísérelte, hogy megmagyarázza. Nem is gondolta volna, hogy néha a legegyszerűbb dolgokat is milyen nehéz értelmesen megmagyarázni. De egyszerre közbeszólt anyja – szinte kivette szájából a szót:

– De fiam, hiszen ez az újévi ünnepség! Azt mi is megünnepeljük a Hosszú Hónapban, amikor a Hetescsillag éppen a füstlyuk felett áll. Akkor meghívnak minket a nagybácsik a Gyülekezőházba, és eljárjuk a tolltáncot Owaniyo, a Nagy Szellem tiszteletére. Megköszönjük neki, hogy még élünk, hogy megértük az új évet, és megint látni fogjuk a kukorica, tök és bab növekedését.

– Miféle nagybácsik hívnak meg minket a Gyülekezőházba?

– Természetesen nem az igazi nagybácsik. Csak így hívjuk azokat, akik ilyenkor hosszú botjaikkal végigjárják a falu házait.

– Ajándékot is hoznak? Nálunk a gyermekek karácsonykor mindig kapnak valami ajándékot.

– Itt is kapnak, csak nem ezektől a nagybácsiktól. A gyerekek felöltöznek koldusnak, úgy járnak házról házra. Juharcukrot, diót, kalácsot koldulnak.

– És énekelnek is nálatok az újévi ünnepen? Hiszen tulajdonképpen az ének a legszebb az egészben.

– Igazad van. Nálunk sincs újévi ünnep énekszó nélkül. Mindig az előénekesek kezdik, azután a többiek is csatlakoznak a karénekhez, és végül valamennyien együtt daloljuk köszönetünket Owaniyónak. Az újévet, tudod, tulajdonképpen azért ünnepeljük meg, mert Oterongtongia akkor újjászületik.

– Hát az meg kicsoda? Most hallom a nevét először.

– Nem csodálom, a fehérek még Awenhairól sem tudnak semmit.

A fiú szeme álmélkodva csüggött anyja ajkán, amint ilyen csodálatos dolgokról mesélt. A tetőre nyíló füstlyukon át fagyos téli ég kukucskált be a házba, de hirtelen eltűnt egy füstfelhő mögött, amelyet egy nagy köteg rőzse árasztott fölfelé. Kis piros lángok szökkentek fel, ágról ágra kapaszkodtak, és végül ropogó tűzzé egyesültek, amely dacosan fújta forró leheletét egyenesen a hideg, szürke tél zord arcába.

Az anya két nagy tökflaskóból vizet töltött a bográcsba, és a lángok fölé akasztotta. A fiú jóleső érzéssel nyújtóztatta tagjait a pattogó rőzsetűz melegében. Déli Napsugár leült a kamra magas küszöbére, és egy cső kukoricát kezdett morzsolni. Mialatt az aranyos szemek szaporán peregtek a kosárba erős ujjai közül, így beszélt tovább:

– Awenhai a mi ősanyánk. Amikor a mi világunkra jött, nem volt kunyhója, nem volt tüze, nem volt mit ennie. Mindjárt a megérkezése után ikreket szült, két fiúgyermeket. De olyan szegény volt, hogy az újszülötteket még egy kis prémbe se tudta becsavarni. Tudnod kell, hogy akkor még nem volt nap, és a föld hideg sötétségbe borult. Ekkor segítségére siettek az állatok, egy kis házat építettek neki, tüzet raktak, és kukoricakását főztek. Az ikrek egyike Oterongtongnia volt, a „Kis Jávorfácska” – a Jóságos, aki a napot hozta, és azóta is gondoskodik róla, hogy a föld minden évben kizöldüljön. De minden télen újjászületik, éppen akkor, amikor az újévi ünnepet üljük.

A fiú anyjára bámult: hiszen ezt ismerte, erről már gyakran hallott, csak más nevek szerepeltek a mesében. És otthon, a szülői házban, abban a nagy, vastag könyvben egy kép is volt, amely a szegényes istállót mutatja, az újszülöttet a jászolban, az állatok között. Gyorsan anyja szavába vágott:

– És nem volt Awenhainak egy teherhordó lovacskája? kérdezte.

– Erről nem tudok semmit – mosolygott Déli Napsugár. – Csak annyit tudok, hogy nagyon szegény és elhagyatott volt, amikor a mi világunkra jött.

– Hát nem egy idegen országból jött?

– Nem. A felső világból esett le a mi földünkre. Ott fent egy óriási fa áll, amelynek fehér virágai fényt sugároznak – akár a Nap. Ennél a fénysugárfánál laknak az Ongwék – az őslények –, és Awenhai is közéjük tartozott. Egy nap az őslények fejedelme gyökerestül kitépte a fénysugárfát. Egy lyuk támadt a helyében, és azon mindenkinek keresztül kellett néznie. Awenhai túlságosan előrehajolt, meg is lökte valaki, és így lezuhant a mi földünkre. Azóta minden évben újjászületik nálunk az ő fia, Jávorfácska. Ez így lesz mindig, amíg csak kizöldül a rét, és nyáron az erdő új ruhába öltözik, így akarja Owaniyo, a Teremtő.

Kékmadár csak hallgatta anyja halk, duruzsoló hangját. A karácsonyi monda egészen másképpen hangzott a Hosszú Házban, mint Raystownban, mégis olyan meghitt és ismerős volt, egyszeriben megvigasztalta a fiú szívét. Talán mégsem festette a táblát hiába – gondolta.

E beszélgetés után a napok száguldva követték egymást. Elmúlt a kis Fagy Hónapja, hogy nyomába lépjen a Rövid Hónap, amelynek folytatása a várva várt Hosszú Hónap. Napról napra nőtt az izgalom a gyermekek körében. Mindenki a közelgő újévről álmodott. Mindenütt nagy lármát csaptak csörgőikkel, amelyeket kőrisfaháncsból készítettek, és cseresznyemagokkal töltöttek meg. Malia és Őzgida se tudott már egyébről beszélni. Könyörögtek anyjuknak, hogy készítse már el a koldusálarcot. Ez egyszerű, négyszögletes, kék vagy piros szövetdarab volt, amelyen két kis lyukat hasítottak a szemek számára. Gondolatban megint felsorolták azokat a rokonokat, akik tavaly a legbőkezűbbek voltak.

Malia elmesélte Kékmadárnak, hogy apjuk nemzetsége szokta a gyermekeket a leggazdagabban megajándékozni.

– Mindig a Sólyom-házban kapom a legszebb ajándékokat. Apám nővérei mindig kitesznek magukért. A múltkor akkora darab juharcukrot kaptam, mint a tenyerem. Ebben az évben is őhozzájuk megyünk először.

Végül már Kékmadár is olyan türelmetlen lett, hogy alig tudta kivárni a nagy napot. Folytonosan kérdésekkel zaklatta az anyját:

– Mikor jönnek már a nagybácsik? Mit gondolsz, eljönnek holnap?

Malia aggódva intette öccsét:

– Ha eljönnek, tartsd a kutyádat jó erősen. Ha a nagybácsikat megharapja egy kutya, az szerencsétlenséget jelent. A kutyát agyonütik, és az egész ünnepet elhalasztják.

A Hosszú Hónap ropogós hideggel kezdődött. Most már éjjel is égett a házban a tűz; aki éppen felébredt, rárakott egy nyaláb rőzsét. A füstlyukat majdnem egészen betolták, csak egy kis hasadékot hagytak nyitva. Még a vadászok is otthon maradtak, mert a hófúvás eltakarta a vadnyomokat.

Egy reggel, amikor a gyermekek a tűz mellett ültek, és kukoricakenyeret majszoltak, egyszerre hangos, erős énekszó hallatszott be kívülről.

– A nagybácsik! – kiáltotta Malia, és felpattant a helyéről. Snap is nagyot ugrott, és a kijárat felé akart rohanni, de Kékmadár szerencsére elkapta még az utolsó pillanatban, és lecsillapította.

A dal hirtelen megszakadt. Dörömböltek a falon. Kinyílt az ajtó, és – hideg szél, jeges pára, csillogó hópelyhek kíséretében – két férfi lépett be. Hosszú vadbivaly bundájuk sarkukat verte. Megálltak az első tűznél. A libegő lángok egy-egy pillanatra megvilágították a kukoricalevélből font sárga koszorút, amelyet a fejükön viseltek, és a furcsa, piros jeleket a hosszú kukorica-döngölőkön, amiket kékre fagyott kezükben szorongattak. Egyikük harsány hangon elmondta a meghívó szavakat:

– Unokahúgaim, unokahúgaim! Unokaöcséim, unokaöcséim! Jelentjük nektek, hogy ősi szokásaink szerint ma megkezdjük az újév ünnepét. Mindenkit felszólítunk, hogy vegyen részt benne. Figyelem, figyelem, figyelem! Hozzátok rendbe házatokat! Takarítsatok el minden hulladékot és szemetet! Ne legyen semmi, ami az ünnepet zavarhatná vagy elhomályosítaná, így akarja Owaniyo, a Nagy Szellem.

E beszéd után a nagybácsik még énekeltek egy dalt, azután elindultak a kijárat felé. Alig léptek ki az ajtón, Snap kitépte magát gazdája kezéből, és utánuk száguldott. Kékmadár és Malia eldobták kezükből a kenyeret, és Snap után rohantak, de a kutya egy szempillantás alatt már kiugrott az ajtón.

A fiúnak elakadt a szívdobogása rémületében. Jaj, csak meg ne harapja valamelyik nagybácsit! – gondolta aggódva, és kirohant a szabadba. De kiderült, hogy Snap nagyon jól tudja, mi illik a mai naphoz. Vidám csaholással körülszaladgálta az új év hírnökeit, levetette magát a lábuk elé, boldogan meghempergett a hóban, miközben orrával és lábaival magasan felkavarta a fehér pelyheket.

Malia úgy kacagott, hogy az oldalát fogta.

– Nincs semmi baj! – kiáltotta. – Snap is örül, hogy az újév megérkezett.

Kékmadár megfeledkezett aggodalmairól, és ő is szívből kacagott, Snap pajkos jókedve átragadt mindenkire, aki nézte. Végül mindhárman együtt hemperegtek a hóban, míg a nagybácsik folytatták útjukat házról házra, kukoricakoszorúval a fejükön és kezükben az ünnep tiszteletére vörösre mázolt döngölőkkel.

A friss, hideg reggel, a ragyogóan tiszta ég, a szikrázó téli nap kiűzte a honvágy utolsó maradékát is a fiú szívéből. Megvan itt mindene, ami csak kell – lám, még a karácsony se marad el. Lihegve szaladt testvére után, vissza a Teknősbéka-házba, amelynek ajtajában ott állt már édesanyjuk. Déli Napsugár jóságosan mosolygott, segített nekik lerázni magukról a havat, és visszavitte őket a tűz mellé.

– Nézz csak a hálópadodra! – mondta anya, és betuszkolta a fiút a szobácskába. Kékmadár megállt, mintha földbe gyökerezett volna a lába, és nem akart hinni a szemének. Medvebőrén egy teljes új öltözet hevert: sárga sündisznótüskével díszített szarvasbőr mokaszin – sokkal vastagabb és erősebb, mint a régi sarui, amelyek átengedték a nedvességet –, azután gyönyörű szép legging, amelyen a varrat hosszában fekete vadbivalysörény pompázott, egy rövid bőrnadrág, egy piros szöveting, sőt még egy hódprém kucsma is!

A fiú elpirult örömében. Akkor azután előkotorta az elrejtett táblát, amelyre a teknősbékát és a nevető napot festette. Odanyújtotta ajándékát anyjának, aki tüstént kitalálta, mi a tábla rendeltetése.

– Igazán örülök neki – mondta. – A régi táblát már alig lehetett megismerni.

Kékmadár átfonta karjaival anyja vörösbarna nyakát, és odaszorította arcát sötét orcájához. Egyetlen szót sem tudott kinyögni, de Déli Napsugár így is tudta, mit akar mondani.

Ekkor hallották, hogy Kismedve a torkát köszörüli. Az anya mosolyogva kibontakozott fia ölelő karjaiból, és felállt; tudta, hogy apa nem szereti az ilyen érzelgős gyengédséget. „Az érzelgés nem illik már egy félig felnőtt fiatalemberhez” – szokta mondani. De ma nem szólt semmit, talán azért, mert újév volt, és a nagybácsik ünnepet hirdettek a faluban.

Az új ruhát mindjárt felpróbálták. A gyerekek alig várták az ebédet, hogy utána máris indulhassanak álarcaikkal és kosaraikkal. Kékmadár tudta, hogy akkor már nem lesz ideje átöltözéssel bíbelődni. De az új ruhát még ma fel akarta avatni. Felhúzta, és le se vetette már.

Anya ma pompás hódfarkot osztogatott a bográcsból, de a gyerekek olyan szórakozottan nyelték le, mintha csak hétköznapi étel volna. Gondolataik már máshol jártak, és szinte toporzékoltak türelmetlenségükben. Kismedve még néhány cseresznyemag csörgőt adott nekik, és máris elvonultak, álarcosan – tizennégy gyerekből álló raj, amelynek legfiatalabbja alig négyéves volt, míg a nagyobbak olyan idősek, mint Malia, Kékmadár és Őzgida.

Először természetesen a szomszédba mentek, a Sólyom-házba. Egy ideig az ajtó előtt álltak, csörgőiket rázták és énekeltek: „Ye ho, ye ho, ho ye”. Azután beléptek a házba, és kórusban kiabálták: „Üdvözöljük a nagynéniket és a nagybácsikat az újév alkalmából!”

A háziasszonyok az ajtóig elébük siettek, és minden kamrából barátságos arcok tekintettek rájuk.

– Hiszen ezek a mi gyermekeink! – kiáltotta a két nagynéni, amint meglátták Maliát és Kékmadarat. Rögtön egy-egy nagy marok földimogyorót töltöttek a testvérek kosaraiba. A posztóálarc nem használt sokat: a jó nagynénik menten felismerték unokahúgukat és unokaöccsüket. Ne felejtsük el, hogy az apa nővérei voltak, és ez mindig többet jelent a gyermekeknek, mint az anyai rokonság. Az apa családja adja ugyanis a legtöbbet a kis koldusoknak.

A megajándékozott gyermekek vígan táncoltak a tűz körül. De egy tánc után már el is búcsúztak, és szaladtak a következő házba, betöltve a fagyos téli napot kacagásukkal és lármájukkal. A fák sötétkék árnyékot vetettek a hóba, időnként felhangzott a varjak károgása és a falun végigvonuló többi gyermekcsapat távoli zenebonája is.

A nap már aláhanyatlott az égen, amikor a Teknősbéka gyerekek váratlanul összeakadtak a Sólyom-ház fiataljaival, akik ugyanezt a kolduló vándorutat járták.

– A fiatalabb nemzetség! – kiáltotta Malia gúnyosan. De azok sem maradtak adósak a válasszal:

– Piszkos nyakúak! Mocskos nyakúak!

– Görbe csőrűek! – vágott vissza Malia csapata. – Lebegő tollzsákok!

Később Kékmadár maga se tudta, hogyan történt – olyan gyorsan ment minden. Egyszerre csak észrevette, hogy egy verekedés kellős közepébe került. Látta még, hogy Őzgida jól mellbe vág egy Sólyom fiókát, azután érezte, hogy a kosarát kitépik a kezéből. Erre belevetette magát a küzdelem sűrűjébe. Összeütközött egy kislánnyal, elvesztette egyensúlyát, és elnyúlt a hóban. Apró lábak tömege kezdte rúgni és taposni. Szerencsére csupa puha mokaszin volt rajtuk. Végre sikerült feltápászkodnia, de akkor már igazán dühbe gurult.

A többiek is eszeveszetten tusakodtak, még a négyévesek is. Ezek ott lábatlankodtak a nagyok között, és csörgőjükkel verték egymást. A kislányok meg úgy haraptak és karmoltak, mint a vadmacskák.

Végül is a Sólyom fiókák megfutamodtak, átengedték a csatateret a győztes Teknősbéka porontyoknak. Csak biztos távolságból kiáltozták csúfolódó szavaikat. A Teknősbéka gyerekek egymásra néztek, mindannyian lihegtek, arcuk sötétvörös volt. Kékmadár valahogy visszakapta kosarát. Hogyan került az elveszett kincs ismét a kezébe: ezt maga se tudta volna megmondani. A győztesek gyorsan összeszedték a zsákmányt, amit a megfutamított ellenség ottfelejtett: édes kukoricalepényt, aszalt szilvát, diót, cukordarabokat.

Egyszerre beszélt valamennyi, izgatottan tárgyalták a csata részleteit. Ekkor Kékmadár valami borzasztót vett észre: vadonatúj ingének jobb ujja végig felhasadt, és a hódprémkucsmán nagy lyuk tátongott. Rémületében megbénult a nyelve. Tanácstalanul nézett Maliára; a lány homlokán széles karmolás futott végig, de ruhája ép maradt. Őzgida leggingjén is nagy, ék alakú szakadás keletkezett, de ez nem jelentett semmit, hiszen ő régi, kopott ruháját viselte.

Kékmadár kétségbeesetten tapogatta ingét és kucsmáját, mintha ujjával vissza tudná nyomni rajtuk a szakadásokat. Csak fél füllel hallotta Malia vigasztaló szavait:

– Nem is olyan rémes.

A fiú arra gondolt, hogy most, ha Raystownban volna, alapos verés várna rá. És úgy érezte, hogy meg is érdemelné. Mit szól majd anya, ha a szép új ruhákat ilyen állapotban látja viszont? Vajon Kismedve előveszi-e a botot? Nehéz szívvel, szótlanul baktatott a többiek mögött, és utolsónak osont be a Teknősbéka-házba.

De minden másképp történt, mint ahogy várta. A családfő igyekezett mosolyát eltitkolni, de azért mégiscsak mosolygott.

– No, úgy veszem észre – mondta –, hogy találkoztatok a fiatalabb nemzetséggel.

Még azt is megtette, hogy térdére ültette Maliát, ami egyébként nem volt a szokása. Déli Napsugár szívből kacagott:

– Nézzétek csak! A fehér kereskedők szövete még egy kis verekedést se bír ki. Ne búsulj. A szakadást majd bevarrom, és a legközelebbi alkalommal bőringet veszek neked.

Kékmadár nem hitt a fülének. Csak nézett, hol az egyikre, hol a másikra. Nem tudta, hogy ezek a verekedések az öregebb és fiatalabb nemzetség gyermekei között az újév szokásaihoz tartoznak, és minden irokéz anya számít arra, hogy az ünnep első napján lyukakat kell foltoznia. Déli Napsugár előre tudta, hogy így lesz, de nem akarta fia örömét elrontani, és ezért engedte meg, hogy új ruhájában feszítsen. De Kékmadár, ha minderről nem is tudott semmit, mégis érezte, mennyi szeretet lakozik indián szüleiben. Megkönnyebbülten ült le a medvebundájára. Már régen nem ízlett neki csemege annyira, mint a földimogyoró, amelyet az ünnep első estéjén otthon, a tűz mellett feltört és elfogyasztott.

Másnap újra eljöttek az alkalmi nagybácsik, és botjaikkal felkotorták a hamut a főzőhelyen. De anya – éppen úgy, mint a többi asszony a házban – már egy órája nem rakott rőzsét a tűzre, hogy a parázs teljesen elhamvadjon. Ebből a hideg hamuból fújtak a nagybácsik egy keveset a gyerekek fejére.

– Hogy egészségesek maradjatok, és egyenesre nőjetek, mint a jávorfácska – mondották.

Ezután új tüzet raktak, de nem taplóval, acéllal és kovával, hanem egy régimódi szerszámmal, amelyet apa a padlásról hozott le. Hegyes tölgyfabotból állt és egy vastag fenyődeszkából, amelyen sok kis kivájt mélyedés volt.

Amióta a tűz kialudt, és a lángok nem nyújtogatták sok apró, aranyos nyelvüket, fagyos félhomály uralkodott a folyosón. Csak a tetőnyíláson át derengett be kis, bizonytalan fény. De Kékmadár még ebben a félhomályban is jól megfigyelte, hogyan dugja be a hegyes rudat a vastag léc egyik mélyedésébe, és hogyan forgatja azután ujjai között hihetetlen gyorsasággal. Vékony füstfonál szállt fel, inkább csak érezni lehetett, mint látni, de mindjobban megerősödött. Egyszerre szikrák pattantak elő a vájt lyukacskából, előbb csak néhány, majd aranyos pontocskák egész serege.

Anya egy csomó száraz mohát nyomott oda a lécre. A moha halkan sistergett, majd hirtelen fellángolt. A lángnyelv sietve átvándorolt az újonnan megrakott rőzsefészekbe, mohón nyaldosta a felhalmozott mohát és száraz gallyakat, azután egyszerre nagy, sárga lobogássá nőtt. Egy ideig néma áhítatban álltak valamennyien az új tűz körül.

– Új fény – új élet! – mondta végül apa ünnepélyes hangon.

A meleg vígan terjengett a folyosón és a kihűlt szobácskákban. Tüzes karikák táncoltak a füsttől fekete tető alatt, a padlásrudakon fürtökben lógó kukoricacsövek aranyfényben fürödtek. Halk zümmögés, majd énekszó vonult végig a házon, az új évhez fűződő reménység boldog dala.

A gyermekek buzgón segítettek az asszonyoknak. Minden anya legalább két bográcsot akasztott a keresztrúdra, mert a finom medvehúson és gyenge szarvaspecsenyén kívül maszkapudingot is főztek kukoricalisztből, juharcukorból és napraforgóolajból. Ezt a különleges felfújtat gőzben főzték, de csak ünnepnapokon, amikor a házakon álarcosan átvonuló szent szellemeket is meg kellett vendégelni. Ma egész bizonyosan eljönnek! Minden háziasszony becsületbeli kötelességének tekintette, hogy az álarcos táncosoknak mennél nagyobb fazékkal, mennél finomabb maszkapudingot adjon útravalóul.

De a csemege egy részét már előbb elfogyasztják. Ha Malia igazat mond, akkor ennek finomabbnak kell lennie, mint a földimogyoró cukorral és medvezsírral! Kiderült, hogy Malia tudja, mit beszél. Ha Kékmadáron múlik, maguk ették volna meg az egészet – pedig jó sok volt –, és a vándortáncosoknak nem maradt volna semmi.

Délután beállított Rőtszem néni legkisebb gyermekével, Ökörszemmel – ahogy Kismedve a jól táplált pockot nevezte. Valójában Hómadárka volt a neve. Nagyon illedelmesen viselkedett, csendesen csücsült a gyékényen. Anya többi testvérei csak ritkán jöttek át látogatóba. Szarvastehén néni jóformán sohasem mutatkozott. Kislányának örökös sírás-rívását Kismedve nem szerette, és ezt elég világosan értésére adta Szarvastehén néninek.

Rőtszem néni mindig pontosan tudta, mi történik a faluban. Ismert minden házat, minden kamrát, minden kuckót, és csodálatos módon mindenről értesült. Tudta, hogy emberemlékezet óta mi történt a falu bármely zugában. Ismerte a varjúfákat a temetkezési helyen, a kis éjszakai lángocskákat a gesztenyeligetben és a mély szakadékot, ahol a kőóriások aludták örök álmukat.

Rőtszem néni meséi ragályosak voltak. Tőlük még apának is kedve szottyant a mesélgetésre. Közben szorgalmasan forgatták a tűz fölött sistergő, nyársra tűzött húsdarabokat. Mihelyt az egyik jól átsült, gyorsan eltűnt egy éhes szájban, a vele járó édes dióbéllel együtt.

Malia, Őzgida és Kékmadár tállal és kockával szórakozott. Ez a játék abból állt, hogy egy fatányért, amelyen néhány festett szilvamag hevert, erősen földhöz kellett vágni – úgy, hogy a magok a levegőbe ugorjanak, azután visszahulljanak a tányérba. Ha a magok úgy pottyantak vissza, hogy a többségük a fekete oldalát fordította felfelé, a dobó egy pontot nyert. A többi tűz felől is idehallatszott a fatányérok tompa robaja és az izgatott kiáltás: „Nyert! Nyert!” – no meg olykor egy-egy vidám kacagás is. De azért feltűnt Kékmadárnak, milyen csendesen és nyugodtan vigadnak a Hosszú Házban, még ilyen nagy ünnepnapon is. Pedig épp elég gyermek volt a házban.

Este Kékmadár elfáradt, és elnyúlt medvebőrén. Egy darabig még hallgatta a tűz mellett folyó beszélgetést, és az árnyékokat figyelte, amelyek ide-oda libegtek a meghitt szobácska falán. Azután elaludt.

Dörgő puskalövésekre ébredt, hangos dörömbölésre a ház falán, sok-sok hang tomboló lármájára. A feltépett ajtón jéghideg szélroham tört a házba és vele együtt egy csapat álarcos. Csodálatosan faragott, rikító színekre mázolt faálarcok kukkantottak be ferdére húzott, vigyorgó szájjal, vicsorító fogakkal minden szobába. Az álarcosok zajongva, ujjongva táncoltak a folyosón, hamut fújtak a Teknősbéka család tagjainak fejére, bőséges aratást kívántak nekik a következő évben – azután már rohantak is ki a házból a másik ajtón keresztül. A számukra előkészített pudingos fazekakat mind magukkal vitték.

A gyermekek izgatottan várták ezt a látogatást. Az álarcosoktól ugyanis valamit el kell szedni – ez szerencsét hoz! Minden fiú és lány egy-egy éles náddarabkát tartott a kezében, úgy leste a kedvező alkalmat. Kékmadár előbb kissé megszeppent, amikor a folyosó homályából hirtelen előbukkantak a faragott faarcok, de azután összeszedte bátorságát, és az utolsó pillanatban sikerült elkapnia egy kukoricakötelet, amely a rémalak hajából lelógott. Elkapta, és villámgyorsan levágta a végét, Őzgida egy fél övet zsákmányolt, Malia egy takaró csücskét. Még a kis Hómadár is szorongatott a kezében egy kukoricaszárat, és elégedetten kacagott.

Rőtszem néni majdnem táncra perdült örömében, és szívéhez szorította a bátor kisfiút.

– Hol szerezte az én fiacskám a száracskát? – kérdezte unos-untalan mindenkitől. Végül apa megjegyezte:

– No de most már elég volt. Le kell feküdnünk, nehogy álmosak legyünk holnap a tollastáncnál.

Rőtszem néni menten abbahagyta az ujjongást, gyorsan megfogta Hómadár kezét, szinte alázatosan jó éjszakát mondott és eltűnt.

A gyerekek gondosan elrejtették a zsákmányolt szerencsejeleket a derékalj alá, bebújtak fekvőhelyükre, és egykettőre elaludtak. Kékmadárnak először kusza, zavaros álma volt. Azt álmodta, hogy elesett, és ezer láb tapos rajta, szerencsére csupa apró, puha mokaszinba bújtatott láb. Végre sikerült feltápászkodnia. Ekkor játszótársai körülugrálták, és ezt kiáltották: „Kékmadár a rokonunk! Kékmadár a rokonunk!”

Most már csakugyan felpattant, és lám, valóban nevén szólította valaki. Reggel volt, Malia keltette fel, mert ma egészen korán el kellett menni a Gyülekezőházba, a nagy tollastáncba. Ebben a házban beszélték meg a törzsfőnökök terveiket. De ugyanitt ülte meg a falu is ünnepeit, ha az idő hideg volt ahhoz, hogy a szabadban vigadjanak.

Amikor a Tenkősbéka-ház népe kilépett a kapun, jó hideg volt, a hó csikorgott a lábuk alatt. A Gyülekezőház felől két hatalmas máglya vörös fénye világított a ködön keresztül, és máris meleget, vidámságot varázsolt a zord téli reggel derengésébe. Mindenfelől hangokat lehetett hallani, kacagást, ujjongást, gyerekek kiabálását, kutyaugatást. A máglyákon óriási üstökben fortyogott a közös étel, amelyből azután minden család megkapta a maga részét.

Kékmadár anyja kezébe csimpaszkodott, úgy lépett be a keleti kapun a Gyülekezőházba, amelynek belseje egyetlen nagy helyiség volt, választófalak nélkül – valóságos terem. Közepén fahasábok égtek, és jóleső meleggel töltötték el a ház minden zugát.

A tömeg lassan elhelyezkedett a falak mentén húzódó padokon. Az énekesek teknőshéj csörgőikkel középen, a tűz körül foglaltak helyet. Teljes csend és nyugalom volt, most senki sem szólt egy szót sem.

Ekkor felemelkedett Kismedve, és odaállt a tűz mellé.

– Barátaim – mondotta –, azért gyűltünk össze, hogy megadjuk a tiszteletet Owaniyónak, a Nagy Szellemnek. Régi szokásaink szerint az ő kedvéért járjuk el a tollastáncot. Ennek még a dél beállta előtt kell megtörténnie, mert Owaniyo reggel mindent lát, de délután nyugovóra tér. Ő ajándékozta nekünk a földet minden gyümölcsével egyetemben, hogy legyen miből élnünk. Ezt akarjuk megköszönni neki.

Most kint néhány lövés dördült el, a táncosok közeledését jelezte. A nyugati kapun harminc válogatott fiatalember lépett be, valamennyi ünneplő ruhában, tollas prémsapkával a fején, övükre akasztott kis csengőkkel. Kékmadár a hosszú sorban mindjárt másodiknak felismerte Őzgida bátyját, Feketepatát.

A táncosok egy percig mozdulatlanul álltak, azután tompa ütemben megszólaltak a csörgők, és a fiatalemberek lassú léptekkel körüljárták a tüzet. Közben az énekesek elénekelték a hálaadó dal első strófáját:

Mi, akik itt ma egybegyűltünk, hálát adunk a Nagy Szellemnek, hogy dicséretét zenghetjük.

Amikor az énekesek eljutottak idáig, a táncosok meggyorsították lépteiket, magasra emelték lábukat, és kecsesen dobbantottak a csörgők ütemére. Lágy, hullámos mozdulatokkal megindult a tánc, az ifjak köréből öröm és vidámság sugárzott.

Két gyors körtánc után újra rákezdték az énekesek, és a táncosok megint lassan lépkedtek a tűz körül. A hálatánc és a gyors örömtánc így váltakozott, mindig egyformán, fáradhatatlanul. Az ének mindig felzúgott, majd az ifjak perdültek neki gyorsan, könnyedén. Övükön a csengők csilingeltek, a táncosok ütemes „hahó!” kiáltásokkal is fölpezsdítették a nézők szívét. Nagy volt a lelkesedés, a táncosokat elragadtatással ünnepelték.

Az utolsó kör után Kismedve felszólította a nézőket, hogy most már ők is vegyenek részt a táncban, így fejezzék ki hálájukat a Nagy Szellemnek. Anya rögtön felemelkedett helyéről. Kékmadár félénken nézett rá, de Déli Napsugár bátorítóan megsimogatta a fejét.

– Gyere, táncolj te is. Majd meglátod, milyen könnyen megy.

Úgy is lett. Könnyen ment a tánc, mert a csörgők szinte vezették az ember lábát. Kékmadár az utolsók közt táncolt, a nagyobb gyermekek sorában. Egyszerre feltűnt neki valaki, aki vele szemben ugrált. Furcsán, imbolygóan hajladozott görbe lábán. Kékmadár nem tudta levenni szemét ennek a táncosnak a bozontos fejéről. Csak nézte, nézte... de hiszen ez senki más, mint – Kancsi Róka! Kékmadár kilépett a sorból, és magával vonta Őzgidát.

– Mondd csak... mióta van ez itt?

– Ősszel jött ide a szüleivel. A lenappok egyik vigvamjában laknak, a temetkezőhely mellett. Ismered talán?

– Még a Szarvasszem-folyó mellett ismerkedtem meg vele. Ez lőtte le a Snap kutyámat!

– Nem értem. Hiszen Snap él, nincs semmi baja.

– De én nem a mostani Snapról beszélek, hanem a régiről. Annak is éppen olyan fehér foltok voltak a homlokán, a szeme körül. Persze, a fickót jól megraktam, csak úgy porzott! Mindig borsot tört az orrom alá. Úszás közben az „unokáimat” is mindig víz alá merítette.

– No, azt hiszem, itt őrizkedni fog az ilyesmitől. Mert ha nem, velem gyűlik meg a baja. Rám mindig számíthatsz!

Kékmadár jókedve hirtelen elpárolgott. Ki gondolta volna, hogy az új év így kezdődik? Azt mondják, az álarcosok kukoricakötele szerencsét hoz – most meg Kancsi Róka bukkan fel hirtelen. A fiúnak eszébe jutottak az első, keserves hetek Mezőparton. Úgy látszik, nem is új év ez, minden marad a régiben...

 

4

Ezek a nagy faálarcok, piros kendőbe csavarva, megint ott szunnyadtak a padláson. A homályos helyiség a hálókamrák fölött csupa titokzatosság volt. Kékmadár, ha a küszöbre állt, és lábujjhegyre ágaskodott, ujjával éppen el tudta érni a kamra mennyezetét, de egyedül nem tudott feljutni oda. Ha valamit le kellett szedni a padlásról, apja felemelte, és akkor egy pillanat alatt már fent is volt.

A folyosó fölött, ahol a tüzek égtek, a tető magas volt. De oldalvást mind lejjebb ereszkedett, és végül összeért a kamra mennyezetével. Elöl, a padlástér peremén a fatálakat tartották. Onnan szedte le anya a kanalakat is, amiket ebédhez kiosztott. Hátrább, ahova Kékmadár már csak négykézláb tudott eljutni, mindenféle szerszámok hevertek a padláson és mindenféle limlom: ócska íjak, eltört nyilak, halászszigonyok, horgok, kukoricadöngölők. És egész hátul a faálarcok. Egész évben aludtak, csak újévkor kerültek elő, azután megint nyugvásuk volt egy évig.

Az álarcok közt hevert a hosszú bőrtok is, a „hókígyók”-kal. Ezt a tokot most, az új évben, gyakran előkotorták, mert az idő hideg volt és száraz, éppen alkalmas a hókígyó-játékra. Ehhez bizony kék ég kell, szikrázó jég és sápadt téli nap.

A hókígyó tulajdonképpen nem volt más, mint ember nagyságú, vékony bot, amelyet egy hosszú, keskeny árkon kellett keresztülhajtani. Minél simább az árok fala, annál gyorsabban száguld át rajta a kígyó, amelynek feje vastagabb, mint a többi része. Az a kígyóbot, amely a legmesszebbre fut ki, egy pontot szerez gazdájának.

Többnyire a rokon nemzetségek mérkőztek egymással, mert a hókígyó irokéz nemzeti játék.

– A lenappok nem sokat értenek hozzá – mondta apa. Az idősebb nemzetség tagjai között kétségtelenül Kismedve volt a legjobb játékos. Kitűnően ismerte a játék minden fogását, és sohasem vesztette el nyugalmát.

Este Kékmadárnak fel kellett másznia a padlásra, hogy széléről előkotorja a bőrtokot, odahúzza a padlás nyílásához, és óvatosan leeressze apja kezébe, aki ott állt és várta. A tűznél aztán kifűzték a zsinórokat, és kibontották a hosszú tokot. Belül zsebei voltak, és minden zsebben három bot. Kismedve nagyon gondosan bánt velük.

– Látod – magyarázta Kékmadárnak –, mindenekelőtt jól be kell zsírozni a botokat – egy darabka puha ronggyal medvezsírt kent rájuk, a vastag, felső végüktől kezdve, fokozatosan lefelé, a vékony végükig. – Jól meg kell gondolni, hogy mivel kenjük be. Nem mindegy, hogy mivel zsírozzuk. Porhanyós hónak legjobb a medvezsír, kemény hónak a vadkacsa zsírja, de ha nedves a hó, napraforgóolajat kell használni.

Megengedte Kékmadárnak, hogy segítsen a zsírt a fába bedörgölni és a kígyókat visszarakni a tok zsebeibe – persze, nem akárhogy, hanem fajták szerint csoportosítva.

– A kőrisfa kígyók száguldanak a legjobban, ha pelyhes a hó. De ha nedves, akkor a tölgyfabot sokkal jobb – mondta apa.

Másnap már elő kellett venni a kőrisfa botokat. A fiúk végighúztak egy vastag, nehéz fakoloncot a laza hóban, és így hosszú barázdát vájtak, amely enyhén lejtett a folyópart felé, ahol véget ért és betorkollt a Hód-folyóba. Kékmadár és Őzgida kitapostak egy tíz lépés hosszú és ugyanolyan széles, négyszögletes területet a befagyott folyó hóval borított hátán. Itt álltak meg a hókígyók, amikor végigsiklottak a hosszú pályán, és fáradtan megérkeztek a célba. Ahol a kígyó megállt, a bíró vonalat húzott a hóba.

A fiúk újra meg újra végighúzták a fakoloncot a keskeny árkon, amíg falai jó simák és kemények nem lettek. A játékosok lassanként összegyűltek, és jó tanácsokat adtak a pálya készítőinek:

– Ne sajnáljátok a fáradságot! Csiszoljátok ki a pályát alaposan, különben útközben kiugranak a kígyók! A legkisebb púp vagy jégdarabka is elegendő ahhoz, hogy kivesse a botokat az árokból.

Kancsi Róka is felbukkant, és felajánlotta segítségét. Kékmadár dühös pillantásokat vetett rá, de a lenapp fiú olyan szerényen és udvariasan viselkedett, mintha egészen kicserélték volna. Végre, végre, végre! A pálya elkészült, és tükörsima volt. Kékmadár és Őzgida visszarohant az árok kezdetéhez. Ott álltak már a kígyóvetők, és várták a játék kezdetét.

Kismedve nyitotta meg a játékot. A hosszú bőrtok egyik zsebéből jól bezsírozott kőrisfa botot vett elő. Bal kezének hüvelyk- és mutatóujjával jól megfogta a bot közepét. A bot végét jobb kezének begörbített mutatóujjába szorította. Rövid nekifutás – mindössze három lépés –, a karok erős hátralendítése, és a következő pillanatban már sziszegve elindult a bot a pályán. A bot tovaszáguldott, az ároknak hol a jobb, hol a bal oldalát horzsolva. Vastag elülső vége néha kiemelkedett az árokból, mint egy kígyó feje, amely kémleli, messze van-e még a cél. Voltak pillanatok, amikor Kékmadár csakugyan azt hitte, hogy egy kígyó siklik ijesztő sebességgel a szeme előtt.

A fiúk most a pálya másik végébe rohantak, ahol a bíró a letaposott hóba húzott vonalakkal pontosan megjelölte, hogy minden egyes bot milyen messzire futott ki.

Kékmadár már messziről látta, hogy Kancsi Róka ott ácsorog a cél körül.

– Hogy fontoskodik az undok poronty! – dörmögte bosszúsan. De Őzgida csak vigyorgott.

– Az anyja sohase tette tisztába, amikor a bölcsőben feküdt.

– Igazán? Ki mesélte ezt neked?

– Ugyan, hát kell ezt mesélni? Nézz csak a lábaira, hát nem elég? Azért olyan görbék, mert a bölcsőt telepiszkította, és a lábainak már nem maradt hely...

Kékmadár most már együtt kacagott Őzgidával. Milyen kár, hogy ezt nem tudta előbb!

Egy fáradt kígyó halk sziszegése hallatszott az árokból. A bot hirtelen nagyot roppant, felágaskodott, és kiugrott az árokból a puha hóba. Kancsi Róka buzgón odaszaladt, megragadta a szökevényt, és a bíróhoz akarta vinni. Ekkor általános kiabálás támadt:

– Megmérgezi a kígyót! Megmérgezi a kígyót!

Kancsi Róka rémülten elengedte a botot. Csak jót akart, és nem értette a nagy izgalmat és felháborodást. De Kékmadár rögtön tudta, miről van szó. Apja szigorúan a lelkére kötötte, hogy soha eszébe ne jusson hozzányúlni a hókígyóhoz.

– Ehhez csak a játékosnak és a bírónak van joga. Ha más nyúl hozzá, akkor „megmérgezi a kígyót” – ahogy mondani szokták.

Ezt persze nem tudta az a lenapp. Hiszen a lenappok nem értenek ehhez a játékhoz.

A fiúk üvöltve rohantak a teljesen összezavarodott Kancsi Róka felé, aki rémülten menekült.

– Megmérgezte a kígyót! Megmérgezte a kígyót! – kiáltották utána.

Kékmadár különösen megerőltette magát, hogy utolérje a bűnöst, de az úgy iszkolt, mint a nyúl. Nyomában Snap száguldott csaholva, hogy elkapja a bokáját. Kancsi Róka annál gyorsabban szedte a lábát. Végül a kutya is belefáradt az üldözésbe, és visszatért gazdájához.

Kékmadár megállt.

– Hiszen téged nem is tett tisztába az anyád! – ordította teli torokból. A lenapp fiú fenyegetően rázta öklét, és most már biztos távolságból mindenféle szitkokat ordított vissza. Kékmadár alig értette szavait, Kancsi Róka gyűlölettől izzó pillantását sem vette észre.

A kígyófuttatás után sokáig nem látta viszont régi ellenfelét. Csak azon a vadászaton találkozott vele újra, amelyre Kismedve Kancsi Rókát is magával vitte, mert olyan alázatosan könyörgött, hogy velük tarthasson.

Néhány napon keresztül csalóka napsütés következett, s felolvasztotta a hótakarót. De az éjjeli fagy az olvadó havat vékony jégpáncéllal borította, amely lépten-nyomon ropogva és csikorogva töredezett az ember lába alatt. Az új hó laza rétegben belepte ezt a jégpáncélt, de nem volt elég vastag ahhoz, hogy a lépések zaját felfogja.

– Nagy baj – mondta Kismedve késő délután bosszankodva. – A vad már messziről meghallja lépéseinket. Legokosabb, ha mindjárt visszafordulunk.

Kismedve ment elöl, és Kékmadár volt az utolsó. Előtte Kancsi Róka lábatlankodott. Éppen egy tölgyesen haladtak keresztül, amelynek alján sombokrok sorakoztak sűrűn egymás mellett. Kékmadár felfedezett néhány piros bogyót a hóban. Amint lehajolt és jobban megnézte, állati nyomokat vett észre mellette. Talán csak nem a mosómedve lábnyoma? Ezek az összeszorított körmök mindenesetre mosómedvére vallanak. De jó lenne, ha el tudná csípni!

Kancsi Róka ebben a pillanatban eltűnt a bokrok között. Ez cseppet sem nyugtalanította, hiszen ott volt mellette Snap. Újra megvizsgálta a mosómedve nyomait. Közben nem vette észre, hogy Kancsi Róka letör egy ágat, és maga után húzza a hóban, hogy eltörölje a távozók nyomait. Kékmadár magára maradt, és nyugodtan követte az állati nyomokat, amelyek egészen más irányba vezettek.

Néhány perc múlva megállt egy tölgyfa előtt, amelynek törzsén karcolásokat látott. Ujjongott magában: egészen biztos, hogy ez a mosómedve tanyája. Amikor felmászott a fára, karmaival megsértette a kérget. A kis vadász sokáig ütögette tomahawkjával a fa törzsét, de nem vett észre semmi mozgást. Megkaparta a kérget, ez is eredménytelen maradt: egy csöppnyi sárgásszürke bunda sem mutatkozott. Most megkísérelte, hogy felkapaszkodjék a fára, de a törzs olyan sima volt, hogy nem tudta megvetni a lábát.

A fiú körülnézett. Meglehetősen erős hófúvás kezdődött, és a fák kopár ágai között már kezdte befészkelni magát az alkonyat. „Ma már nem jutok sokra – gondolta –, de nem tesz semmit, majd holnap újra eljövök.” így vigasztalta magát, és elindult visszafelé. Saját lábnyomait tisztán látta, nem téveszthette el az irányt. De amikor a tölgyesbe ért, a nyomok egyszerre eltűntek. Bizonyára a hófúvás takarta el őket – gondolta.

Néhány lépés múlva újra elkezdődtek a nyomok. Kékmadár megörült neki, de Snap úgy látszik, más véleményen volt. Az ellenkező irányba szaladt, megállt, izgatottan csaholt, mintha hívná a gazdáját, hogy őt kövesse, ne a nyomokat. Mi lelhette ezt a kutyát? Miért szalad az ellenkező irányba? Hiszen a nyomok nem arra vezetnek, hanem erre – félreérthetetlenül. Magához csalogatta a vonakodó kutyát, és most már nagy igyekezettel sietett a nyomok után.

De hirtelen megállt. Ez a kettős nyírfa – amely egészen alacsonyan, mindjárt a föld fölött elágazik – olyan ismerősnek látszott. Egészen biztos, hogy ma már járt erre. Talán mégis rossz irányban halad.

A kavargó hópelyhek lassanként felismerhetetlenné tették a nyomokat, és a leereszkedő alkonyat mindent befedett szürke takarójával, amely csakhamar egészen fekete lett.

Snap nyöszörgött, néhányszor körbe szaladgált, orrával a földet súrolva, majd leült, és hosszasan vonított. Úgy látszik, éppen olyan tanácstalan volt, mint a gazdája. Kékmadár most már vaktában más irányba indult, de útitársainak nyomai nem bukkantak többé elő.

„Ha kovám és acélom volna, most tüzet raknék” – sóhajtott magában. Rémület fogta el, most eszmélt csak rá, milyen nagy veszélyben forog. Szabadban tölteni az éjszakát ebben a hidegben, biztos halál.

– Halló! Halló! – kiáltotta, ahogy a torkán kifért, de a szél elnyelte a hangját. Kétségbeesetten rohant tovább.

Egy ág élesen az arcába csapott, és magához térítette. Mit csinál tulajdonképpen? Szaladgálni teljesen értelmetlen dolog. A hófúvás mind vadabb lett, vihar rázta és cibálta a fákat, ágaik nyögtek, recsegtek, ropogtak.

Az utolsó pillanatban, mielőtt teljesen besötétedett, Kékmadár felfedezett egy ölnyi nyílást, amely egy nagy fa gyökerei közt ásítozott. Mint egy menedéket kereső állat, ösztönszerűen bemászott a hasadékba. Száraz, hómentes barlangba jutott. Akkora volt, hogy éppen elfért benne, ha a térdeit behúzta. A barlang alját korhadt ágak és kiszáradt falevelek borították. „Itt maradok – gondolta a fiú. – A bejáratot elgyömöszölöm gallyakkal, akkor biztonságban leszek, nem kell félnem sem a hótól, sem a farkasoktól.” Snap nyilván ugyanígy vélekedett, mert ki sem bújt többé, csak elégedetten morgott.

A fiú kimászott búvóhelyéről. A legközelebbi kidőlt fáról levágott egy csomó vesszőt és egy nagyon vastag ágat is, azután visszakecmergett barlangjába. A nagy, nehéz ágat, amely olyan vastag volt, mint egy fiatalabb törzs, az odú nyílása elé vonszolta, és átfonta a vékonyabb ágakkal. Szobácskája belső faláról tomahawkjával lekaparta a száraz, porhanyós fát, és fészket rakott belőle. Szűk lakásában egy ideig izgett-mozgott, forgolódott, hogy felmelegedjék, azután takarójába csavarodott és lefeküdt. A kutya odafurakodott mellé. Amikor arcát megcsapta Snap meleg lehelete, és a kutya vastag bundája is félig betakarta, Kékmadár úgy érezte, hogy biztonságban van. Már csak félálomban hallgatta a szél süvítését odakünn. Az erdőben vadul tombolt a vihar.

Amikor felébredt, úgy körülvette a sötétség, mint egy vastag fal. Odakünn éppen úgy tombolt a vihar, mint tegnap este. Furcsa börtönében a fiú töprengeni kezdett. Vajon éjszaka van-e még? Ekkor eszébe jutott, hogy a hó közben bizonyára betömött minden kis rést, amely a barlangnyíláson este még megmaradt. Még mélyebben befúrta magát fészkébe, és megsimogatta hű társa fejét. „Itt vagy, Snap barátom? Azt hiszem, jó lesz, ha még várunk egy kicsit. Ilyen csúf időben nem érdemes kimászni a nagyvilágba." Halk morgás és vinnyogás volt a válasz – olyan megnyugtató és vigasztaló, mint egy emberi szó.

A fiú megint félálomba süllyedt. Hogy milyen sokáig szunyókált így, azt maga sem tudta. Csak fokozatosan ébredt tudatára a nagy csendnek, amely körülvette. Még bóbiskolt egy kicsit, azután feltápászkodott, és kitapogatta a vaskos ágat, amely most ajtóul szolgált. Nyomta, tolta, rángatta, de az ág meg sem moccant. „De hiszen tegnap egészen könnyedén idehúztam” – csodálkozott Kékmadár, és újra nekifeszítette lábát.

Egyszerre olyan ijesztő gondolata támadt, hogy egészen melege lett tőle: valószínűleg óriási hótömeg nehezedik az ágakra, és eltorlaszolja a kijáratot. Gyorsan félreráncigálta a kisebb ágakat, és újra nekifeküdt a vastag koloncnak. De az most sem engedett, mozdulatlan volt, mint egy kőszikla.

A barlangba zárt fiú kimerülten összekuporodott, és gépiesen veregette a vinnyogó Snap hátát. A kutya mintha megérezte volna a veszedelmet; orrával gazdája térdét bökdöste, mintha újabb erőfeszítésre akarná buzdítani. A fiú nem ügyelt rá. Hideg verejték csöpögött homlokáról. Most már torkát fojtogatta a rémület: „Még ha keresnek is, itt nem akadnak rám. Legalábbis tavaszig, amíg a hó elolvad. De akkor már régen éhen haltam...”

Gondolatai ide-oda jártak. Eszébe jutott anyja, Malia, Kismedve... a csodálatos árnyékok, amelyeket a tűz a kamra mennyezetére varázsolt, miközben a hálópadon feküdt, és a félhomályba bámult. Hányszor szőtte ott a szökés terveit! Pedig milyen meleg és barátságos volt a Teknősbéka-ház, amely most egyszerre olyan elérhetetlen messzeségbe került, mint valamikor a szülői blokkház Raystown mellett! Milyen boldog lenne, ha megint ott sétálhatna a Hód-folyó mellett! Vajon visszasegíti-e még oda a Nagy Szellem? „Owaniyo az emberek jó barátja, és segít rajtuk, ha bajba jutottak” – mondta anya nemegyszer.

A fiú kissé megnyugodott. Reménykedve nekidőlt börtöne hátsó falának, és lábát a kijáratot elzáró tuskóhoz szorította. Teste megfeszült, mint egy íj, és a hatalmas taszításba minden erejét belevetette.

Hirtelen megroppant valami. Szürke, derengő fény szűrődött be a barlangba. A tuskó egy tenyérnyire elmozdult a helyéből. A fiú mély lélegzetet vett. Világosság! Egy pillanatra elállt a szívdobogása. Azután megragadta a hangosan ugató kutyát, és magához szorította.

– Kijutunk innen, pajtikám! – biztatta hű társát. – Majd meglátod, kijutunk!

Rövid idő múlva elhagyhatták börtönüket. Odakünn borús, szürke reggel fogadta őket. A barlangnyílást elzáró fatuskót derékig érő hó takarta. Ennyi hó torlódott össze rajta – valóságos csoda, hogy ezt a terhet fel lehetett emelni, meg lehetett mozdítani.

A fiú körülnézett, és eszébe jutottak Kismedve szavai: „Figyeld csak meg a magánosan álló fenyőfákat! Koronájuk többnyire kelet felé hajlik, legerősebb ágaik a déli oldalukon nőnek, a moha pedig a fa tövének északi oldalát lepi be, a gyökerek között.” De ez a tanítás most nem vált be. A moha után nem lehetett igazodni, mert elbújt a hóréteg alatt. Az ágak, bármelyik oldalról nézte is, mindenütt egyforma vastagoknak látszottak. Ami pedig a fenyők csúcsait illeti: hol ebbe az irányba mutattak, hol meg abba. Éppen ez zavarta meg a fiút a legjobban.

Kékmadár elfelejtette, hogy a szabály, amelyre apja figyelmeztette, csak magánosan álló fákra vonatkozik. De szerencsére egy darabon felszakadtak a felhők, és ez a kis világos folt a szürke égen elárulta a nap állását. A nap ezekben a hónapokban délkeleten szokott felkelni, így hát a fiú ellenkező irányba indult. Ha így halad, valahol csak eléri a Hód-folyót, amelynek partján az irokéz falu épült. De az út nehéz volt, nem is lehetett gyaloglásnak nevezni – inkább lassú, fáradságos gázolás volt a magas hóban. Egyes helyeken kénytelen volt kutyáját a karjába venni és úgy cipelni, különben egyáltalában nem tudott volna továbbjutni.

Kékmadár számítása helyes volt. Déltájban megpillantotta a befagyott folyó sima, fehér tükrét és nemsokára a falu házait is. Elérte a kukoricacsűrt, amely vastag, fehér sapkájával mintha barátságosan üdvözölte volna. Itt találkozott a falubeli gyerekekkel. Hangos örömkiáltással rohantak elveszett pajtásuk felé, a nyakába ugrottak, majdnem ledöntötték a lábáról.

Most hirtelen kinyílt a Teknősbéka-ház kapuja, és anya szaladt ki rajta. A fiú látta a szemén, hogy mennyit sírt. Nyomában jött Malia is meg Kismedve, azután Őzgida és a nénik.

Senki sem kérdezett tőle semmit, de valamennyien elhalmozták gyöngédségükkel. Lábáról egy szempillantás alatt lehúzták az átázott mokaszint, mellét és arcát meleg gőzpára lepte be, a főtt hódhús pompás illata csiklandozta orrát.

Amikor jóllakott, Kismedve felszólította, hogy mondjon el mindent. Kékmadár meg is tette, bár kissé zavarba hozta a nagyszámú hallgatóság, amelynek hirtelen a középpontjába került. Valahányszor szünetet tartott, örömkiáltások töltötték be a házat. Végre befejezte beszámolóját. Ekkor Kismedve vette át a szót:

– Fiam, amint látod, hócipőket készítettünk – magasra emelte a fonott, széles sarukat, amelyek arra szolgáltak, hogy a láb ne süllyedjen el a hóban. – Éppen elkészültünk velük, amikor megérkeztél. Miután te nem szoktad meg az ilyen erőfeszítéseket a mi hideg országunkban, már nem számítottunk rá, hogy élve viszontlássunk. Annál boldogabbak vagyunk most, és hálát adunk a Nagy Szellemnek. Nem hibáztatunk azért, ami történt. Önmagunkat hibáztatjuk, mert nem gondoltunk arra, hogy a hófúvás milyen gyorsan eltörölheti lábnyomainkat. Amikor észrevettük, hogy eltűntél, mindenfelé kerestünk, de a szél már befújt mindent. Meg kell mondanunk, fiam, a mód, ahogy viselkedtél, nagyon tetszik nekünk. Bizonyságát adtad bátorságodnak és határozottságodnak. Reméljük, még sok ilyen tettet fogsz véghezvinni, mert csak a tettek teszik naggyá az embert.

Kismedve hangja elárulta, milyen büszke a fiára. Senki sem gondolt arra, hogy a történteket nem merő véletlen, hanem szándékos rosszindulat okozta. Kancsi Róka gonoszsága ezúttal még felfedezetlen maradt.

Kékmadár szeme előtt összefolyt a világ. Hirtelen didergés fogta el, és alig várta, hogy elnyúlhasson fekvőhelyén...

A kaland folytatása súlyos tüdőgyulladás volt. A fiú nem tudott róla, hogy az álarcosok gyógyító hamut fújtak rá, és száraz torkába betöltötték a „kis gyógyító vizet”. Sok-sok keserves nap telt el, amíg a beteg láztól elgyötört érzékei újra fel tudták fogni a külvilág képeit.

A fokozatos gyógyulás hónapjai, amelyeket Kékmadár álmodozva töltött hálópadján, úgy maradtak meg emlékezetében, mint valami drága kincs. Talán azért, mert egész nap együtt volt anyjával? Vagy mert órákon át hallgathatta apja nyugodt szavait, aki úgy beszélt vele, mint egy felnőttel? Kékmadár maga sem tudta az okát. Később is csak annyit tudott, hogy ezekben a hónapokban lett belőle igazi indián.

A reggel úgy kezdődött, hogy meghallotta apja halk lépéseit. Kismedve már hajnalhasadáskor fogta a puskáját, és elhagyta a házat. Néhány halk szó hallatszott a többi szobácskából is, ahonnan a férfiak szintén vadászatra indultak. Távoli ugatás és csaholás, amely Snap kutyát ellenállhatatlan erővel kihúzta a pad alól. Minden alkalommal óriási fáradságba került, hogy visszatartsák, különben a vadászok után rohant volna.

Azután egy darabig csend volt. Csak egy-egy csecsemő sírása zavarta meg néha a csendet vagy a tartószíj halk csikorgása, amelyen a himbálózó bölcsődeszka lógott.

Most felkeltek az asszonyok. Kékmadár félig behunyt szemmel pislogott fészkéből a tűz felé. Az anya megtisztította a földbe ásott tűzhelyet, kivitte a hamut, friss fát rakott a gödörbe, és kinyitotta a tetőnyílást, félretolta a fedelét. Sűrű füst gomolygott a téli nap felé, amely zordan és hidegen nézett be a tetőnyílás négyszögén.

Amikor a lángok fellobogtak, anya felakasztotta a bográcsot a kampóra. Ezt Malia még nem tudta megtanulni. Mindig a kelleténél korábban akasztotta fel a bográcsot, még mielőtt a fa jó lánggal égett volna. Anya sokszor megszidta ezért.

Most Malia is feltápászkodott a padról. Nemsokára dörömbölni kezdtek a kukoricamozsarak. A fiú nem látta, csak hallotta a szobácska falán keresztül. Nemsokára újból felbukkantak az asszonyok. Déli Napsugár ezúttal nem darát öntött a bográcsba, hanem lisztet, mert ünnepi pudingot készített. A fiúnak összefutott szájában a nyál: ez igazi, finom betegkoszt volt, különösen juharcukorral és medvezsírral. Remélhetőleg apa korán megjön, mert különben délig várnak rá, és csak akkor esznek belőle.

A fiú erősen fészkelődött a padon. Hadd tudja meg anyja és nővére, hogy már jól kialudta magát. De azután, amikor a cirógató kezek végigsuhantak arcán, olyan csendes volt, mintha még a lélegzetét is visszafojtotta volna.

– Mit álmodtál, édes fiam? – kérdezte anyja. Sohasem mulasztotta el ezt a kérdést, mert az álmoknak nagy jelentőséget tulajdonított. A beszélgetés többnyire már kettesben folyt le. Maliának ezernyi dolga akadt. Meg kellett néznie, hová szökött Snap, mit csinál Őzgida, hová lettek a nyilak... Örökké csak szaladgált.

A biztonságos, meleg otthon érzése akkor fogta el a fiút legjobban, amikor anyja leült mellé, és mokaszint varrt, vagy valami ruhadarabot javítgatott. Közben halkan mesélt. Elmondta, hogy még fiatal lány volt, amikor el kellett vezetnie apját az ország belsejéből az Erie-tóhoz. Apja már nagyon öreg volt, de nem akart meghalni, amíg nem látja még egyszer az égszínkék vizet.

– Már alig tudott járni, majdnem az egész úton cipelnem kellett. Hátamra vettem, mint egy gyereket, és az átvetőszíjba kapaszkodott, így csak nagyon lassan jutottunk előre. De még ma is örülök, ha arra gondolok, hogy kívánsága teljesült, és látta még a nagy égszínkék vizet a halála előtt. Egy nappal azután, hogy a tóhoz érkeztünk, meghalt.

Amikor hazatért, akkor ismerkedett meg anya Kismedvével, és nála is maradt. De erről csak nagyon röviden beszélt, s arca egészen sötétvörös lelt.

így telt el a délelőtt. Déltájban néha beállított Kancsi Róka, és barátságosan vigyorogva a beteg hogyléte iránt érdeklődött. Közben hol a tűz fölött sistergő hússzeletekre, hol meg Maliára vetett epedő pillantásokat.

Kékmadár azzal szórakozott, hogy gondolatban a nemrég tanult becsmérlő szavakkal illette.

– Azért jöttem, hogy megkérdezzem, kedves idősebb testvérem jobban érzi-e magát – kezdte a látogató nagyon udvariasan. Kékmadár nem felelt, de ezt gondolta: „Mi az, hogy testvérem? Talán nekem is ó-lábam van? Talán engem se tett tisztába az édesanyám, amikor pólyás voltam?”

– Remélem, a betegség szelleme már elhagyott – folytatta Kancsi Róka. Kékmadár meg gondolatban ezt felelte:

„Te beszélsz a betegség szelleméről? Hisz olyan vagy, mintha magad volnál beteg!”

Lopva Kancsi Rókára pillantott, és szinte megsajnálta. Annak idején talán túlságosan elpáholta. Remélhetőleg nem ártott meg neki...

Kancsi Róka úgy intézte látogatásait, hogy ott lehessen ebédnél. Ennek legfőbb oka az volt, hogy ebben a házban sohasem fogyott ki a só. Déli Napsugárnak még volt egy zacskóval a drága fűszerből. Nagyon takarékoskodott a sárgásbarna szemcsékkel, és csak Kismedve meg Kékmadár számára tartogatta, csak nekik sózta meg a húst. De ha Kancsi Róka ott volt, Kékmadár adagjából neki is lepotyogott valami. Kékmadár nem sajnálta tőle, mert tudta, hogy a lenappok sokat éheznek télen. Sokkal kevesebb kukoricát termesztettek, mint az irokézek.

– Egyáltalában hogy jutottál sóhoz? – kérdezte egyszer anyjától Kékmadár.

– Mi magunk pároljuk a Sós-patakból, amely mélyen a keleti hegyek közt folyik. Minden ősszel kivonulunk oda teherhordó lovakkal, és annyi sót hozunk, amennyi egész évre kell. Nagy üstökben elpárologtatjuk a vizet, és az üstök fenekén sárgás szemcsékben ott marad a só. Jövő ősszel is ki kell mennünk oda.

Apa más véleményen volt.

– Azt hiszem, az idén nem. Jobb lesz még várnunk egy évig. A keleti hegyek közt most nem biztonságos az út. Túlságosan közel esnek az első fehér erődök, és a Hosszú Kések, akik a határon laknak, rögtön tüzet nyitnak mindenkire, aki mokaszinban jár, és tollakat visel a hajában. Mi, irokézek csendben maradtunk, és nem ástuk ki a csatabárdot, még Braddock veresége után sem. Csak a lenappok harcoltak a franciák oldalán az angolok ellen. De az angolok mit sem törődnek ezzel, az ő szemükben mindnyájan lenappok vagyunk.

A fiú élénken figyelt, mert most történt meg először, hogy jelenlétében a háborúról beszéltek. De Kékmadár már régóta tudta, milyen körülmények között esett fogságba a Juniata mellett. Lenappok támadták meg, és Füstös Nap csak azért tartott velük, mert minden kínálkozó alkalmat megragadott, hogy egy skalpot megszerezzen magának. Egyetlen vágya az volt, hogy nyomorúságos varjútollait sastollakkal cserélhesse föl, erre azonban csak igazi harcosnak volt joga, aki csatában kitüntette magát.

De Füstös Nap egyéni kalandjaitól eltekintve, az irokézek nem fogtak fegyvert, pedig együtt laktak a lenappokkal az egész Ohio mentén, Mezőparton, Termékeny Földön – mindenütt. És a lenappok elkeseredett ellenségei voltak a fehér telepeseknek. Állandóan rajtaütöttek a blokkházakon, lakóit agyonverték, a tetőre vörös kakast röpítettek... Miért tették ezt? Miért nem maradtak nyugton, mint az irokézek?

A fiú megkockáztatta a kérdést. Kismedve sokáig hallgatott, és pipájával nagy füstfelhőket eregetett. Végül így szólt:

– Tudod ugyebár, hogy messze kelet felé, a hegyeken túl, a tenger terül el?

– Igen, tudom – felelte Kékmadár.

Még sohasem járt arra, de ezerszer hallotta, hogy Raystownból a Juniata mentén kelet felé visz az út. Előbb a Wills-hegységen keresztül, majd több napi járásnyira a síkságon át, egészen a nagy városig, Philadelphiáig. Ha onnan még tovább vándorol az ember kelet felé, végül eljut a tengerhez, az Atlanti-óceánhoz.

Igen, ezt tudta. De Raystowntól a tenger éppen olyan messze van, mint a Hód-folyó. Raystownban látott néha kocsikat és málhahordó lovakat, amelyek a síkságról jöttek... a lovak fáradtan és elcsigázva, a kocsik piszkosan és sárosan. Már akkor tudta, hogy óriási utat tettek meg a tengertől egészen a Juniatáig.

Kismedve újra megszólalt:

– És tudja-e az én fiam azt is, hogy a lenappok azelőtt a keleti tengerparton laktak?

Kékmadár nagyot nézett, de nem felelt. Apja nem is várt tőle választ.

– Nemcsak a lenappok laktak ott azelőtt – folytatta –, hanem a shawnee-k is és sok más törzs. Amikor az első fehérek partra szálltak, üres kézzel érkeztek. A sápadtarcúaknak nem voltak kunyhóik, ahol hálhattak volna, sem kukoricájuk, hogy ebédet főzzenek maguknak – még egy darabka földjük sem volt, amit megművelhettek volna. A lenappok megsajnálták őket, és ellátták mindennel, amire szükségük volt, hiszen a Vörös Ember mindenét megosztja a szűkölködőkkel. De minél többet adtak a lenappok, annál több hajó kötött ki, és annál több fehér lepte el a lenappok ősi földjét. Mindjobban elterpeszkedtek, nagy falvakat építettek, és kiszorították hazájukból a lenappokat. Vasfejszéikkel nekiestek az erdőnek, puskáikkal irtották a vadat. A lenappok kénytelenek voltak mindjobban visszavonulni és végül elhagyni hazájukat. Előbb a folyók felső folyásához húzódtak vissza, de a fehérek onnan is elűzték őket tovább, a hegyekbe... Oda is utánuk jöttek a betolakodók, felgyújtották a lenappok vigvamjait, kiirtották a hódokat, medvéket és szarvasokat, elrabolták az egész országot. A lenappok végül átkeltek a hegyeken, és eljöttek hozzánk már az a kevés, akit nem gyilkoltak meg a fehérek. Nekünk, irokézeknek szerencsésebb sorsunk volt. Mi mindig itt laktunk, és eddig még nem háborgatott senki. De a lenappok nem tudnak sorsukba belenyugodni, nem élhetnek boldogan és elégedetten. Gondolataik mindig ott járnak a hegyeken túl, a régi hazájukban. Remélik, hogy egy szép napon kiűzik még a bitorlókat, és visszatérhetnek ősi földjükre. Ezért gyűlölik úgy a sápadtarcúakat, és egyetlen alkalmat sem szalasztanak el, hogy beléjük vágják a csatabárdot.

A fiút bizonytalan érzés fogta el. A telepesek világa, amely eddig olyan természetes és magától értetődő volt számára, egyszerre új arcot öltött. Még nem értette egészen tisztán, de már sejteni kezdte, hogy azoknál az embereknél, akik Raystownban laknak, nincs minden rendben. Nemcsak náluk, de azoknál sem, akik messzebb, kelet felé telepedtek le, a Philadelphia felé vezető hosszú úton... sőt azok sem ártatlanok, akik magában Philadelphiában élnek...

Feje nem tudta mindezt befogadni, még küzdött ellene:

– De hiszen a lenappok a franciák oldalán harcolnak. És a franciák is fehérek!

– Igazad van. A lenappok azt állítják ugyan, hogy a franciák nem itt élnek, hanem messze, Kanadában, és félig sem olyan rosszak, mint az angolok. Én nem hiszem ezt. A franciák éppen olyan farkasok, mint az angolok. És most már itt ülnek a nyakunkban, az Ohio völgyében, ahol erődöt is építettek.

A fiú bólintott. Igen, a franciák azt akarják, hogy övék legyen minden föld a hegyeken innen. De ez mit sem változtat azon, hogy a lenappokat elűzték ősi földjükről.

Mindaz, amit Kismedve mondott, a fiú szívére nehezedett, és gyötörte, nyugtalanította. Sokáig tartott, amíg más, új élmények elmosták ennek a beszélgetésnek az emlékét.

 

Mint egy álom, úgy vonult el ez az év a fiú előtt. A gyengeség, amely betegségéből visszamaradt, csak nagyon lassan múlt el. Kékmadár legszívesebben a déli ajtó előtt üldögélt, és nagyapjával beszélgetett. Megtanult kosarat fonni, bőröket cserzeni, és anyjának is segített a házban. Egyszer le akart szaladni Őzgidával a Bagoly-patakhoz, de a lába még olyan gyenge volt, hogy félúton visszafordult.

Csak messziről látta, hogyan nő a kukorica zsenge zöldje, hogyan szökik embermagas szárakba – csak messziről hallotta az őszi ünnepre hívó dobok pergését. Mindez olyan távoli volt, mint az elhúzó vadludak gágogása és a szarvasok bőgése.

De minél messzebb került tőle a világ, annál közelebb jutott az anyjához. Ha a többi asszonnyal kiment a mezei munkára, Kékmadár türelmetlenül várta visszatérését. Megkönnyebbülten fellélegzett, amikor apa megtiltotta, hogy aratás után sópárlásra menjenek a Sós-patakhoz. Kékmadár úgyse mehetett volna velük, és akkor talán egy hétig is nélkülöznie kellett volna anyja közelségét.

Kékmadár és Déli Napsugár sokat beszélgettek ezekben az időkben. És beszélgetéseik során sok érdekes dolog került szóba. Egyszer megkérdezte, miért hívják nővérét Maliának. Az egész faluban egyetlen asszony vagy leány sem volt rajta kívül, akit így hívtak volna. Déli Napsugár ezt is megmagyarázta:

– Régebben jártak itt fekete ruhás fehér emberek, majdnem minden faluban megfordultak a Hód-folyó mentén. Érdekes dolgokat beszéltek. Amikor a nővéred született, éppen itt járt az egyik, néhány csöpp vizet fecskendezett az újszülött fejére, és ő nevezte el Maliának.

Mintha hályog hullott volna le a fiú szeméről: a fekete ruhás ember misszionárius volt, hittérítő, és a gyermeket Máriának keresztelte. De az irokézek nem ismerik az r hangot, és így lett a névből Malia.

– Talán ezért tanulta meg Füstös Naptól az angolt olyan gyorsan és könnyedén. Az idegen ember bizonyára egy idegen szellemet is adott mellé – mondta Déli Napsugár sóhajtva. Ebben a sóhajban a fiú megérezte anyja titkos bánatát. Igen, Malia egészen más volt, mint ő – olyan heves és türelmetlen!

Ezek a beszélgetések minden külső dolognál mélyebben hatottak a fiúra, és megismertették vele a Teknősbéka-ház örömeit és gondjait. Sokat elfelejtett abból, amit hallott, de sok szó megtapadt benne, és csak szunnyadt, mint a jövő újévre váró álarcok a padláson...

 

5

Kékmadárnak a második tél végre meghozta a teljes gyógyulást. Mint a fákban a nedű, úgy áradt el benne is az életerő éppen abban az időben, amikor a délnyugati szél felolvasztotta a föld betakaróját, és az ősszel lehullott falevelek avarja alatt új élet kezdett sarjadni. A falu is megmozdult, megelevenedett. Az emberek megunták már a téli fogságot. A háztetők alól eltűntek a felfűzött kukoricacsövek, amelyek felfogták a világosságot és a levegőt. A sötét ház mintha megrázta volna magát, és kinyújtóztatná tagjait. Az asszonyok nagy kötegekben vitték hátukon a szilfakérget a kunyhókba.

Malia megmutatta öccsének, hogyan kell a fakérget hajlítani és összeilleszteni, hogyan lehet mindenféle edényt készíteni belőle.

– Egyetlen kis lyukacska vagy rés se maradjon rajta, különben kiszivárog minden.

Közeledett a cukorfőzés hónapja. A háznak három nagy rézüstje volt erre a célra. Anya gondosan megtisztította őket. A férfiak összeszedtek minden elképzelhető tartályt: szilfából készült bödönöket, bőrtömlőket és kis hordókat, amelyeket valamelyik bevásárlóútjukról hoztak haza valamikor. Ha a szüret jól sikerül, nincs annyi edény, ami elegendő volna.

A faluban minden háznak megvolt a maga juharligete. A Teknősbéka-ház fái messze keleten voltak, egynapi járásra a falutól. Egy reggel ott álltak a teherhordó lovak a kapu előtt. Fejszéket, üstöket, tömlőket, bőrtömlőket, takarókat és puskákat raktak a hátukra. Déltájban már úgy csillogott a hó az erős naptól, hogy az utasok szeme belefájdult.

– Már főzi nekünk a cukorlevet – mondták az asszonyok.

A juharliget fái között két házikó lapult: a főzőház, ahol a fából csapolt levet besűrítették, és a lakóház, ahol azt a néhány hetet töltötték, amelyet ez a fontos munka igénybe vett. A fák között felhangzott a gyerekek lármája és kacagása. Az asszonyok kitakarították a két kunyhót, kiseperték a havat és a korhadt lombokat. A férfiak fát vágtak, mert a cukorfőzéshez rengeteg tüzelőre van szükség. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor az asszonyok férfisegítséget is kaptak munkájukhoz. Egyébként a tüzelő beszerzése az ő dolguk volt.

Három nap alatt végeztek az előkészületekkel. A negyedik reggel valamennyien összegyűltek egy hatalmas juharfa körül. Fellobbantak az óriási máglya lángjai, a hó körös-körül fokozatosan visszavonult. Kismedve szó nélkül előlépett a néma körből, és egy maroknyi dohányt szórt a lángokba, azután beszélni kezdett. Hangja összefolyt a szél suhogásával, az ágak ropogásával. Mind hangosabban szavalta a hálaadó zsoltárt:

Figyeljetek, fák, figyelj, ősi erdő, fogadjátok szívesen máglyatüzünk füstjét! Hallgassátok meg kérésünket. Mindig csurogjon, bőven csurogjon a juharfa édes nedve!

A Teremtő rendelte el így, hogy a juharfa ajándékot adjon, hogy a juharfa áldott nedve életünket megédesítse.

Köszönet néked, jóságos Nagy Szellem, hogy gyermekeid gondját viseled, vigyázz rájuk a jövőben is, amíg az erdőben kóborolnak, ne érje őket semmi, semmi baj! Tiéd ez a nap, tiéd ez a füst, fogadd tőlünk örömmel, szívesen.

Köszönjük néked, jóságos Nagy Szellem, hogy szeretettel lenézel reánk. Láthatod, hogy mi megtettünk mindent, amit ránk rótt az ősi szokás.

Így van – megtörtént.

Kismedve hangja közben néha elhalkult, úgy hangzott, mint a duruzsolás. Közben néha rövid szüneteket tartott, és egy-egy maréknyi dohányt szórt megint a tűzbe. A kék füst felszállt, és eltűnt a fa koronájában. Kékmadár feszült figyelemmel hallgatta apja szavait. Nem értett meg minden szót, de érezte, milyen bensőséges a párbeszéd, amelyet a juharfával és az éltető természettel folytat.

A fiú később is áhítattal állt a körben, amely a máglya kialvása után a főzőházban összegyűlt, hogy eljárja a galambok, a halak, a mosómedvék, a vadkacsák és a bokrok táncát. Most is remegett a padló a férfiak lába alatt, amint sarkukkal ütemesen dobogtak, most is könnyen és kecsesen suhantak az asszonyok a pad körül, ahol az énekesek ültek csörgőikkel és dobjaikkal. Minden körtánc harsogó „gviya!” kiáltással végződött, azután rögtön fölcsendült a következő strófa.

Csorogjon a fákból az édes nedű -

mondta a Teremtő, és felé száll a hála.

Dörögjön az Ég, hogy legyen viharfelhő,

és bőven öntözze földünket az eső.

Ne apadj ki, Forrás, ne száradj ki, Patak,

ne aludjatok ki, fényes Csillagok!

Nap és Hold ragyogjon, örüljön az ember,

védjék és őrizzék jóságos erők!

így szólt a Teremtő, és felé száll a hála.

Gviya!

Másnap megkezdődött a cukorszüret. Anya meg a nénik fejszével végigjárták a fatörzseket, mindenütt meglékelték a kérget, facsapocskát ütöttek bele, és szilháncsból készült bögréket akasztottak rá. A juhar világos nedve szivárogni kezdett a bögrékbe, előbb lassan, cseppenként, majd gyorsabban, vékony sugárban. A megtelt bögréket azután bevitték a főzőházba, tartalmukat az üstökbe öntötték.

A nagyobb fiúk feladata volt, hogy a tűzre vigyázzanak, lángját fenntartsák. Az üstök tartalma lassanként sűrűsödött, időnként meg kellett keverni. Kékmadár órákon át guggolt a tűz előtt, és a fortyogó, üveges lébe bámult, amelyen szétpukkanó buborékok képződtek. Minél nehezebb volt a keverőkanalat megforgatni, annál gyakrabban szaladt ki a kunyhóból, hogy egy kis mennyiséget a hóban próbaképpen lehűtsön. Malia gyakran kitépte kezéből a kanalat, természetesen sokkal jobban értett hozzá:

– A lének nem szabad hígan folynia, össze kell állnia, mint a zsírnak, ha megdermed, akkor jó.

A tűz körül vidám asszonyhangok csendültek, megbeszélték a munka minden részletét. Kékmadár csodálkozva hallgatta, nem is gondolta volna, mi mindenre kell itt ügyelni. A gyengébb törzsek túlságosan híg nedvet adtak. Csak azokat a fákat volt érdemes megcsapolni, amelyeknek átmérője legalább kétarasznyi volt.

Azokból a juharfákból, amelyek a nedves rét közelében nőttek, nagyon szép, szinte fekete cukrot lehetett nyerni, de ez nagyon lassan sűrűsödött. Rendkívül hideg időben sok tüzelőt lehetett megtakarítani, ha a fák nedvét széles, lapos edényekben megfagyasztották. A jégkéreg, amely a nedű fölött képződött, magába szívta a vizet. Ezt a jégkérget egyszerűen el kellett távolítani, és vörösbarna szirup maradt alatta.

A tűz felszítása és a következő keverés között mindig maradt elég idő játszani. A fiúk többnyire a nedves rét peremén ugrándoztak, a fekete juharok közt, ahol sűrű volt a bozót, és nagyszerűen lehetett bujkálni. Itt lépten-nyomon érdekes, új dolgokat fedeztek fel.

– Ide nézzetek! – kiáltotta Őzgida, aki nagyszerűen ismerte ezt a terepet. – Harkályfészek!

A magasba mutatott, ahol az, akinek jó szeme volt, megláthatta a harkályodút. Alatta egy vörös bóbitás madár kopácsolta a fa törzsét. A törzs körül csavarvonalban kis lyukak sorakoztak egymás mellé, ezeken át szívta a harkály a juhar édes nedvét.

– Talán tojás is van a fészkében. Várjatok csak, felmászom és megnézem.

A hatalmas, sima törzs megmászhatatlannak bizonyult, de Őzgida nem ismert akadályt.

– Azt hiszem, ez a másik itt elég közel ér a fészekhez mondta, és egy vékony fácskára mutatott, amely a hatalmas törzs árnyékában tengette nyomorúságos életét.

Kékmadár szorongó szívvel nézte, hogyan kapaszkodik fel Őzgida a vékony fácskán mind magasabbra és magasabbra. Mászni ugyancsak tudott – akárcsak a többi irokéz fiú –, ebben a tekintetben a mókusokkal is versenyre kelhetett volna. Mintha összenőtt volna az ágakkal, még a leggyengébb gallyacska is támaszt nyújtott neki.

Most már fent volt a magasban, és ügyesen átlendítette magát a hatalmas juharfa koronájára. Már ott csimpaszkodott a harkályfészek alatt, és egyik kezével belenyúlt. Sokáig turkált benne. Egyszerre csak azt látták odalent, hogy Őzgida a karját, a vállát, az egész testét rángatja.

– Beleakadt a kezem, nem tudom kihúzni! – kiáltott le. Hangja most olyan volt, mint egy árva madárfióka riadt csipogása. Kékmadár megijedt. Felugrott a kis fára, és felmászott addig a pontig, ahová átnyúlt a nagy juharfa egy vastag ága. Görcsösen a barátjára meredt, majd hirtelen átlendült hozzá.

Őzgida alsó karja már csupa horzsolás volt. Másik karjával erősen megkapaszkodott, és újra rángatni kezdte a fészekbe szorult kezét, de hiába: a nyílás olyan szűk volt, hogy nem tudta kezét kiszabadítani.

– Nem is értem, hogy tudtad beledugni! Jól tartod magad?

– Igen. Hozd fel a késemet, hogy a nyílást kitágítsuk.

Kékmadár óvatosan visszavonult a másik fára, és leereszkedett. Alulról újra felnézett. De hirtelen újabb rémület fogta el. Rohant vissza a főzőházba.

– No, itt vagy végre? A tűz mindjárt elalszik! Hol bujkáltatok? – hangzott a szemrehányó szó minden oldalról.

– Rögtön jövünk! – lihegett a fiú, és inaszakadtából rohant tovább a lakóházba. Vajon hol tarthatja Őzgida a kését? Nem találta. Erre a saját kését vette elő, és mint a nyúl, száguldott vissza a ligetbe.

Őzgida még mindig ott csüngött a fán. Kékmadár másodszor is feltornászta magát. Nagy nehezen megvetette lábát a barátja mellett, és óvatosan dolgozni kezdett a késsel. Röpült a forgács. Végre kiszabadult Őzgida keze, Kékmadár ledobta a kést, és átsegítette barátját a szomszéd fácskára.

Gondosan támogatta lefelé is. Rémülete most már elmúlt, fölényes biztonságérzés váltotta fel. Még egy darabot feljebb kúszott, hogy Őzgidának több helye legyen, és jobban tudjon lecsúszni.

A fa csúcsáról tágas kilátás nyílt a kék dombok láncára, amely a látóhatáron magas hegyekbe emelkedett. Mindenütt erdő, erdő, erdő. Csak egy helyen látszott egy vékony, barna vonal, amely elütött a zöld rengetegtől. Mintha egy füstzászló lengedezett volna ott.

A fiú összehúzta szemét, hogy jobban lásson. A füst nem tűnt el, tovább is ott lengedezett a kék messzeségben. Vajon mi lehet az? Fehér vadászok jelzőtüze vagy pihenő kereskedők tábortüze? Nem arra folyik a Sós-patak, ahová anya ősszel ki akar menni sót párolni? A fiút hirtelen újra elfogta a szökés homályos vágya. Talán a Sós-patak az a hely, ahonnan továbbjuthatna. Talán ez a füstoszlop jel, amely éppen őneki szól. De tulajdonképpen mi értelme lenne a szökésnek? A töprengő fiú szeme előtt feltűnt a raystowni blokkház képe – de olyan távoli volt már, olyan idegen! Mintha sok évvel ezelőtt látta volna utoljára. Hiszen akkor itt kellene hagynia a Teknősbéka-házat, anyát, apát, Maliát és Őzgidát. Ha erre gondolt, még Kancsi Rókát is sajnálta, tőle sem volt kedve elszakadni. A fiú érzelmei bizonytalanul ingadoztak. Nem is sejtette, milyen erős szálak fűzik már új családjához, mennyire odakötözte már az a nagy szeretet, amelyben itt része van. Lassan, tűnődve ereszkedett le a fáról, Őzgida már türelmetlenül várta.

– Nagyon kérlek, egy szót se szólj erről senkinek – mondta.

– Nem, nem beszélek róla.

Őzgida kissé csodálkozva nézett rá. Kékmadár hangja olyan furcsa volt, olyan idegen – mintha nem is lett volna itt. Újra lelkére kötötte:

– Ha a többiek megtudják, mi történt, kinevetnek. Még csúfnevet is adnak majd nekem. Például ilyesmit: „Aki benne ragadt a harkálylyukban”. Torkig vagyok már a csúfolódással.

– Ne félj, nem szólok senkinek – nyugtatta meg Kékmadár, de olyan szórakozottan nézett rá, mintha máshol járnának a gondolatai.

Most történt meg először, hogy Őzgida nem értette meg az unokaöccsét. Vajon mi üthetett belé? Arca olyan volt, mint a felhő, amely éppen most úszott el a tavaszi pompába öltözködő erdő felett.

A cukorszüret után egyre erősebben sütött a nap. Zöld fátyol lepte be a juharfákat. De a szántóföldek még kopárak voltak, alig bújtak ki a csúszósán olvadó hótakaró alól. Még egyetlen zöld hajtás se látszott a sötét göröngyök között, csak a tavalyi kukorica töve ágaskodott elő mindenütt. De a Bagoly-patak már vígan csörgedezett a Hód-folyó felé, gyorsan, türelmetlenül szaladt nagy testvére ölébe, mintha valami nagy, új boldogság várná.

A falu emberei is türelmetlenül figyelték a tavasz kibontakozását. Az asszonyok már alig várták, hogy megkezdhessék a mezei munkát, a férfiak pedig el akarták vinni téli vadászatuk eredményét a kereskedelmi állomásra. De meg kellett várni, hogy a föld felszívja a hó levét, és kiszáradjon. Majd ha a mocsaras réteket elborítják a gyűrűvirág aranyos kelyhei – akkor lesz csak igazán vége a télnek.

De a nagy fiúk számára már előbb elkezdődött a tavasz: amikor feltűntek a pontyok. Még töredezett szélű, lucskos jégdarabok torlódtak a víz peremén, amikor Őzgida már minden reggel leszaladt a Bagoly-patakhoz, hogy lesse: jönnek-e már a halak. Olvadás után nagy rajokban vándoroltak fel a patakokban, hogy csendes, nyugalmas ívóhelyet keressenek maguknak. De ebben az évben nagyon késlekedtek. Őzgida mégis megtett minden szükséges előkészületet. Fehértölgy néni padlásáról két nagy, tölcsér alakú vesszőfonadékot hozott elő.

– Ezekkel fogjuk majd a pontyokat – mondta Kékmadárnak, és megmutatta neki, hogyan kell a fűzfavesszőből font halfogó kosarakat kijavítani.

Másnap reggel együtt mentek le a Bagoly-patakhoz. A patak legkeskenyebb helyén Kékmadár észrevette, hogy cölöpök sora áll ki a gyorsan áramló vízből.

– Ez a mi sövényünk, amelyet ki kell javítani – mondta Őzgida. Új cölöpöket dugott a régiek közé, és átfonta őket nyírfagallyakkal. Végül sűrű sövény vágta át keresztbe a patakot. Csak a közepén maradt nyitva egy nyílás.

Kékmadár hiába törte a fejét, nem tudta kitalálni, mire való az egész. Végül megkérdezte:

– Hát nincsenek horgászbotjaitok? Olyan hosszú vesszőre gondolok, amelyről zsinóron egy horog lóg le. A halak bekapják, aztán kihúzzuk őket.

– Nálunk is van ilyesmi. A horgot rendszerint magunk faragjuk vékony csontból. Kereskedőktől is vásárolunk néha kéthegyű vashorgot. Tehát horgászhatunk, ha kedvünk tartja. Ebben az időszakban a ponty bekap mindent. De a sövény sokkal többet ér. Így tízszer annyi halat tudunk fogni.

– Egyelőre még egyetlen halat sem látok. Remélem ide is feljönnek.

– Nyugodt lehetsz. Egy szép napon sűrű rajokban érkeznek ide, és akkor majd annyit fogunk, hogy az egész falunak jut belőle.

Kékmadár kissé kételkedőén nézett rá. Tudta, hogy Őzgida szeret túlozni.

Közben elkészült a gátsövény, és a felduzzasztott víz zúgva hömpölygött a középen meghagyott nyíláson keresztül. Őzgida kiugrott a partra, és összeillesztette a két kosarat. Az egyiknek a nyitott nyakát jól beledugta a másik kosár fedelének nyílásába. Azután mindkét kosarat bevitte a vízbe, és erősen odakötözte a cölöpökhöz, mélyen a patak színe alatt. Az egyik kosár széles szája pontosan eltakarta a gátsövény közepén tátongó nyílást.

– Látod? Ha a pontyok a Hód-folyóból ideérkeznek, kénytelenek ebbe a nyílásba beleúszni, hiszen a patak egész szélességét elzárta a gátsövény. Amikor a halak az első kosárba kerülnek, már csak egy útjuk van: a kis tölcsérlyukon át kell úszniok a másik kosárba, de innen már nem jutnak tovább. Vissza se úszhatnak, mert a tölcsér nyaka szűk. Azonkívül annyi új hal jön utánuk, hogy meg se tudnak mozdulni. A kosár néhány perc alatt zsúfolásig megtelik.

– Ha egyáltalán erre jönnek.

– Mondtam már, ne aggódj emiatt. Lehet, hogy már holnap reggel jó fogást csinálunk.

A fiúk kiugrottak a hideg vízből, lerázták magukról a vízcseppeket, felhúzták leggingjeiket, és hazaszaladtak.

Kékmadár alig tudott elaludni izgalmában. Már rég elfelejtette azt a sok ostobaságot, amelyet Malia a Bagoly-patak partján tanyázó boszorkányokról mesélt. Most úgy érezte, hogy az egész környéken nincs szebb és érdekesebb hely, mint a Bagoly-patak partja.

Reggeli után már szaladtak is a patakhoz, Őzgida még egy nagy kosarat cipelt magával.

– Ebben visszük majd haza a zsákmányt – mondta.

De micsoda csalódás! A kosárcsapda üresen úszott a vízben – olyan üresen, mintha csak az imént helyezték volna oda.

– Délután kijövünk újra – mondta Őzgida kissé megcsappant bizakodással.

Déltájban, mint annyiszor, most is beállított Kancsi Róka. Amikor meghallotta, hogy a halcsapdáról beszélnek, tüstént a nyakukba akaszkodott.

– Ugye, én is kimehetek veletek? – könyörgött. Senkinek nem volt ellenvetése. Amióta Kékmadár betegségéből felépült, Kancsi Róka iránt érzett haragja is elpárolgott.

– Rögtön jövök, csak előbb hazaszaladok egy pillanatra – mondta a lenapp fiú, és kiszaladt az ajtón.

Csakugyan hamarosan visszatért. Ravasz mosolygással megmutatta, mit hozott: acél, kova és tapló volt a kezében.

– Nagyon helyes – mondta Őzgida dicsérő hangon. – Erre bizony nem gondoltam.

Szép egyetértésben baktattak a patakhoz. Izgatottan bámultak a vízbe. A fűzfa kosár észrevehetően mélyebbre süllyedt. A vesszők között rózsaszín foltokkal pettyezett, sötét halak csillogtak.

Egy pillanat alatt levetették mokaszinjukat és leggingjüket. A hideg víz meztelen lábukat nyalta, de csípését észre sem vették. Őzgida izgatottan kiadta utasításait:

– Elvágni a rostokat, amelyekkel a kosarat a cölöphöz kötöttünk! Egy lépést hátra! Most emeljük fel!

A csöpögő kosár lassan kiemelkedett a vízből. Olyan nehéz volt, mint a kő. Kékmadár jobban meg akarta markolni, de melléfogott, és a kosár visszazöttyent a patakba.

– Ej, te medve, hát nem tudsz vigyázni! – dühöngött Őzgida, és gyorsan odatartotta kezét a nyílás elé. De öt vagy hat hal már kiszabadult. Egyesült erővel újra megragadták a kosarat, és ezúttal sikerült zsákmányukat szerencsésen kivonszolni a partra.

Kékmadár megbűvölten nézte a nyírfavesszők között nyüzsgő, vergődő, pikkelyes tömeget. Remegett az izgalomtól. Őzgida megbillentette a kosár torkát, és a pontyok a nyíláson át kicsúsztak a tavalyról itt maradt, gyér, száraz fűbe. A halak farkukkal csapkodtak, fel-felugrottak, és igyekeztek minden irányban szertesiklani. Kancsi Róka most volt csak elemében igazán. Villámgyorsan kitépett egy fadarabot a kosárból, letérdelt, megragadott egy pontyot az uszonyai közt, ügyesen fejbe vágta és megbénította.

Kékmadár követni akarta példáját, de a nyálkás, síkos bőrű hal kicsúszott az ujjai közül, mint egy darab felmelegített medveszalonna, és vad erővel, meglepő gyorsan vergődött a lejtős parton lefelé, vissza a vízbe. Őzgidának éppen az utolsó pillanatban sikerült a szökevényt elkapnia.

Végül mind a nyolc ponty mozdulatlanul hevert a fűben. Kékmadár felemelte uszonyaikat és kopoltyúik fedelét, megtapogatta rózsaszín pettyes hátukat, magába szívta a pompás, friss vízszagot, amelyet zsákmányuk árasztott. Két társa serényen folytatta a munkát. Minden mozdulatukon meglátszott, mennyire értenek a halászathoz. Rövid idő alatt teljesen kibelezték és szépen megtisztították a halakat.

Kancsi Róka a patak kanyarulatához szaladt, ahol sok száraz, tavalyi nád volt. Nagy köteg náddal megrakodva jött vissza. Tüzet próbált csiholni, de a szélben nem sikerült. Újra a nádasba rohant, és nemsokára felbukkant megint, egy maroknyi égő nádszállal a kezében. A felhalmozott nád közé dugta, amelyet az imént még nem tudott meggyújtani. A következő pillanatban vígan fellobogott a tűz.

Néhány perc múlva már két kövér ponty sült a ferdére állított fűzfa nyársakon, a tűz szélén. Kancsi Róka mindenhez értett. Úgy dolgozott bottal, fával, késsel, mint egy öreg tapasztalt halász. Közben szüntelenül vigyorgott, mocskos arcán a hamu és korom összefolyt az egykori mázolás nyomaival olyan volt, mint egy második réteg a tulajdonképpeni bőrén. A fiúk mohón figyelték a tűzön barnuló pontyokat – egyszerre hatalmas étvágy fogta el őket.

Halk ropogás hallatszott. Kékmadár összerezzent és felpillantott. Ég a nádas! Ott gyulladt ki, ahol Kancsi Róka bujkált az imént. Sűrű füstfelhők szálltak a Bagoly patak fölött az erdő felé. A füstben hosszú, vörös tűznyelvek cikáztak.

– Mit csináltál? – kiáltott Kékmadár rémülten. Kancsi Róka egykedvűen vonogatta vállát.

– Úgy látszik, elejtettem egy égő nádszálat – mondta. – Vagy csak elpattant egy szikra, az gyújtotta fel a nádast.

Őzgida csak ennyit dörmögött:

– Szerencsére elég messze vagyunk a házaktól. Nem lesz semmi baj.

Kékmadár nehezen tudott megnyugodni. Ekkor újra összerezzent, mert hirtelen megszólalt egy mély hang a háta mögött:

– Nem hívtok meg vendégül a lakomára?

Kismedve hangja volt. No, még csak ez hiányzott! Vajon mit szól majd apa a dologhoz? Lesz itt mindjárt nemulass! De apa nyugodtan letelepedett melléjük.

– Úgy látszik, éppen a legjobbkor jöttem – mondta, majd gúnyosan hozzátette: – Azt hiszem, kissé nagyobb tüzet raktatok a kelleténél.

Néhány pillanatig összehúzott szemmel nézte a lángoló, ropogó nádast. Azután figyelme a halak felé fordult. A fiúk felváltva nyújtogatták felé a legjobb falatokat. Kismedve megkóstolta, néhány dicsérő szót ejtett a zsákmányukról, azután felállt és elment.

Kékmadár megkönnyebbülten fellélegzett. Friss étvággyal szedte le a finom gyenge fehér húst a szálkákról. Kissé füstös íze volt, a külső oldalán megpörkölődött, de az ilyesmit észre sem veszi az ember. Hát van pompásabb lakoma, mint a ponty, amit magunk fogtunk, és magunk sütöttünk?

– Mondjátok csak – kérdezte rágcsálva –, ti sohasem kaptok verést?

A másik kettő úgy bámult rá, mintha valami idegen nyelven beszélne.

– Hát miért kapjunk verést?

– Úgy értem, ha nem fogadtok szót, vagy rossz fát tesztek a tűzre.

– Verést? Nem. Akkor sem vernek meg minket. Legfeljebb egy napig nem kapunk enni büntetésül.

Kancsi Róka vigyorgott. A dolog, amiről Kékmadár beszélt, az ő számára nem volt egészen ismeretlen.

– Engem apám víz alá szokott meríteni, ha megharagszik rám – mesélte. – Ez meglehetősen kellemetlen, különösen télen. Nyáron nem nagy dolog, nyugodtan alámerülsz, aztán rögtön megszáradsz a napsütésben. De télen rossz. Akkor okosabb engedelmeskedni.

Kékmadár eleresztette a füle mellett Kancsi Róka bölcsességét. Gondolatai elidőztek annál a ténynél, hogy itt, az indiánoknál, sohasem verik a gyerekeket. Nem, itt sohasem látott apát vagy anyát, aki gyermekét megütötte, megpofozta volna. De látott kisfiúkat és kislányokat, akiknek arcát feketére mázolták. „Ezeknek egy napig böjtölniük kell” – mondták neki. Eddig még sohasem kérdezte meg, miért kell böjtölniük. Lám, most már megtudta ezt is.

Egy pillanatig csak úgy kavargóit a fejében minden. Eszébe jutott a szülői blokkház, testvérei örökös lármájával és a gyakori verés, amit kaptak. Azután a Teknősbéka-házra gondolt, ahol háromszor annyi gyermek lakott, és mégis csendesen, nyugodtan folyt az élet – verés nélkül.

Elgondolkodva ballagott két pajtásával vissza a faluba. Szeme végigsiklott a hosszú, barna kéregtetők során, mintha valami újat látna, amit eddig nem vett észre.

Amikor hazaértek, Fehérhaj nagyapa ott ült az ajtó előtt. Megnézte a halakat, és megdicsérte a fiúkat.

– Ez való egy fiatalembernek és jövendőbeli vadásznak, nem a mezei munka. Amikor én fiatal voltam, kint a mezőn nem lehetett látni mást, csak asszonyokat. Most már néha férfiak is megfogják a kapa nyelét, de ez idegen szokás, a fehér emberek szokása, amely kezd nálunk is elharapózni. Őseink arra tanítottak, hogy a férfi ne végezzen asszonymunkát. Az én nagyapám is azt szokta mondani...

Ha Fehérhaj az ő nagyapjáról kezdett mesélni, akkor nem volt se vége, se hossza. Őzgida és Kancsi Róka ügyesen beosont az ajtón, és eltűnt. Fehérhaj ugyanis inkább Kékmadárhoz intézte szavait.

A fiú türelmesen hallgatta. Tudta, hogy az öregemberek szavát meg kell becsülni.

Most anya lépett ki az ajtón, egy tál gőzölgő kukoricakását tett le a gyékényre, és megigazgatta a takarót nagyapa vállán. Az öreg nem zavartatta magát az elbeszélésében:

– És te, kedves unokám, sohase felejtsd el, hogy a család egyik férfisarját pótolod itt, egy fiú helyett fogadtak örökbe, így hát nem méltó hozzád, hogy az asszonyokkal menj ki dolgozni a földekre.

A fiú zavartan pillantott fel anyjára. Déli Napsugár nemrég egy könnyű kis kapát ajándékozott neki, és megígérte, hogy magával viszi, mihelyt megkezdődik a vidám munka a kukoricaföldeken. Ekkor a fiú észrevett egy icipici mosolyt anyja szemében és az ajka csücskében. Ez a mosoly eltörölte a tiszteletre méltó szavak hatását.

Kékmadár kissé zavartan tekintett Fehérhajra. Most már nem a tiszteletre méltó nagyapa volt a szemében, akinek bíráló, korholó szavaitól rettegni kell, hanem egy magával tehetetlen aggastyán, aki reszkető kézzel kanalazza kásáját. A nagyapa, igaz, sokat jelent, de a szülők fontosabbak, és anya ér a legtöbbet. Észre se vette, hogy megkapaszkodik Déli Napsugár sárga ingruhájában, amikor követte a házba – éppen úgy, mint az első napon, amikor Kerek Felhő ruhájába kapaszkodva botorkált a sötét folyosón...

 

Másnap reggel nem mehetett le a halcsapdához, mert a ház déli ajtajánál kellett maradnia, hogy nagyapára vigyázzon. Nagyapa egy gyékényen ült, és melegedett a napon. Minduntalan szüksége volt valamire: hol egy kis dohányra, hol még egy takaróra, hol egy kitömött nyúlbőrre, amellyel a hátát megtámassza. A fiú most is készségesen szaladt, hogy kihozza, amit kért.

Kékmadár bánatosan nézett társai után, amint eltűntek a házak között, majd később újra felbukkantak, már messze, kint a rétek között, hogy azután végleg elvesszenek a szeme elől. Vajon hány ponty akad ma a kosárba? Bosszantó, hogy éppen most kell a nagypapára vigyáznia. Hát nem lehetne a fiatalabbakra bízni ezt a feladatot? De maga is belátta, hogy lehetetlen – azok még olyan ostobák és nyughatatlanok!

Most is „kanyargó ösvényt” játszanak. Libasorban ügettek a hosszú, vastag famozsár körül, amelyben Rőtszem néni éppen a kukoricáját törte. Minden gyerek bal kezével megkapaszkodott előtte futó társa övébe, míg jobbjával a mozsárból kipattanó kukoricaszemeket igyekezett elkapdosni. A végtelen kígyó ott keringett a mozsár körül: „Yo he ha, yo he ha...” Nem csoda, hogy a néni beleszédült. Lám, már ki is engedte kezéből a döngölőt, és fenyegetően rázza öklét a gyerekek felé. Mint egy csapat fogolymadár, úgy rebbennek szét a kicsikék, a vadul csaholó Snap üldözi őket. Kékmadár kacagott. Rőtszem nénit valóban nem nehéz kihozni a sodrából. A néni elkészült a kukoricatöréssel, és eltűnt a házban. A falut újra ellepte a tavaszi nap meleg, lágy csendje, amelyet alig zavart meg a vadkacsák gágogása a nádasban, az énekesrigók egyhangú fütyörészése és a szédítő magasban elhúzó vadlibák panaszos hangja. Csak a nagypapa halk köhécselése árulta el, hogy itt emberek is laknak.

Most egyenletes, tompa dörömbölés verte fel a csendet. A fiú felemelte fejét. Már megint dobolnak a lenappok? Napok óta órákon át verték hadidobjaikat, és táncoltak a vörösre mázolt cölöpök körül. Hadjáratra készülnek, a határra, a hegyeken túl elterülő vidékre, a Hosszú Kések ellen. Minden tavasszal betörtek oda, szívükben olthatatlan gyűlölettel.

Szerencsére az irokézek nem tartottak velük. Az „idősebb” és „fiatalabb” nemzetség ebben az évben sem ásta ki a csatabárdot. De a lenappokat nem lehetett visszatartani. Talán már holnap reggel elindulnak – feketére mázolt arcú, piros pettyes tollakkal ékesített harcosok némán kígyózó, hosszú sora.

A fiú gondolatai nyugtalanul cikáztak ide-oda. Tudta, hogy ez a dobszó mit jelent: eszeveszett baltacsapásokat a fakunyhók ajtóin, gyermekek rémült sikoltozását, lángba boruló zsindelytetőket. Vajon merre vonulnak a lenappok az idén? Talán éppen Raystownba?

Kékmadár ajka önkéntelenül szóra nyílt:

– Nem tudnád megmondani, nagypapa, hová vezet most a lenappok hadiútja? Hamarosan visszajönnek, vagy soká elmaradnak?

Zavartan elhallgatott, mert Fehérhaj nem válaszolt, csak korholóan csóválgatta fejét. Végre mégis megszólalt, és a fiú tudta már, mi következik:

– Unokám, te még nagyon fiatal vagy, és az illendőség azt kívánná, hogy csak akkor beszélj, ha kérdeznek. De mégis megmondom neked: a lenappok hadiútja a Hosszú Kések ellen vezet.

Az aggastyán apró, fátyolos szeme észrevehetően felélénkült, amint a fiú arcára tapadt.

– Úgy hallom, a fehérek kiürítik keleten a hegyek peremét. Mit gondolsz, lehetséges-e, hogy egészen kiűzzük szigetünkről a sápadtarcúakat?

– Nem, soha! Már túlságosan sokan vannak ahhoz.

Fehérhaj gondolataiba mélyedt. Végre újra felemelte fejét, és mintha csak hangosan tűnődnék, ezt motyogta:

– Igazat mondtál... túlságosan sokan vannak. Amikor még az én nagyapám apja is élt, az indiánok a nagy víz partján laktak, messze keleten. A füves síkságon bölények nyüzsögtek. Szarvasok és antilopok szaladgáltak mindenütt, és a vadászoknak könnyű dolguk volt. Boldogan és elégedetten éltünk, nem szenvedtünk hiányt semmiben. De azután jöttek a Hosszú Kések, és elűztek bennünket otthonunkból. Utoljára a Shawnee-völgyben találtunk menedéket.

A fiúnak eszébe jutott, hogy Fehérhaj tulajdonképpen shawnee indián volt, akit fiatal korában befogadtak az irokézek.

– Ott is boldogan éltünk – folytatta nagypapa. – Minden patak partján hódok építették váraikat, sok volt a medve és a szarvas. Az asszonyok kukoricát kapáltak, a gyerekek a napon játszadoztak. Kacagásuk összefolyt az öregemberek halk énekével, akik elmúlt ifjúságukról álmodtak. A domboldalon a javasember kóborolt, és füveket gyűjtött, amelyekkel elkergette a betegség szellemeit. De ezt az országot is el kellett hagynunk, mert utánunk jöttek a Hosszú Kések. A fehérek most Juniata-völgyének nevezik.

A fiú felpattant. Régi hazájának nevét hallotta, és ez felingerelte. Egyszerre megváltozott. Megint fehér embernek érezte magát, és hirtelen elfelejtett mindent – új szüleit, játszótársait, a Teknősbéka-házat, még a tiszteletet is, amellyel nagyapjának tartozik. Szinte kiáltva felelte:

– De hiszen az a mi országunk! Ami a hegyeken túl terül el, az az angoloké, a vöröskabátosoké!

A bosszúság, hogy ma le kellett mondania a halászat öröméről, a fenyegetés, amit a lenappok komor dobolásából kiérzett, az aggodalom távoli hozzátartozói miatt – mindez ebben a felkiáltásban jutott kifejezésre: „De hiszen az a mi országunk!”

Alighogy kimondta, máris megbánta. Már várta Fehérhaj dorgáló válaszát. De nagyapa nagyon halkan, nagyon szelíden felelt a heves kifakadásra. És ez a néhány szó mégis úgy érte a fiút, mintha szíven ütötték volna.

– És hol van az indiánok országa?

Kékmadár kábultan nézett az öregember ezernyi ráncba gyűrődő, hervadt ajkára. „Itt!” – akarta kiáltani, de torkán akadt a szó. Itt a franciák fészkelték be magukat, és igényt tartanak minden területre a hegyeken innen. Ezt már Kismedve is megmondta: a hegyeken túl az angol vöröskabátosok, a hegyeken innen a franciák – és a két betolakodó között tengődik a hazájától megfosztott indián.

A töprengő fiú emlékezetében megelevenedtek apja szavai. A fehérek mindenhonnan kiűzik az indiánokat, már elvették földjüket a Juniata völgyében és a nagy út mentén, amely Philadelphiába vezet, onnan meg egészen a tengerpartig. Hát nincs igaza nagypapának? Hát nincs igazuk a lenappoknak? Hol van hát az indiánok földje?

 

Az asszonyok földje ott terült el a falu határában, csalánnal és fűvel belepett rétek között. Két nappal azután, hogy a lenappok elvonultak, az asszonyok kimentek a földekre. Az idén most mentek ki először dolgozni. A hóié már leszivárgott, a talajt már fel lehetett lazítani az új vetés számára.

Kékmadár magával vitte szép új kapáját, de még nem tudta használni, mert a gyerekek egyelőre csak puszta kézzel dolgoztak. A fiú csodálkozva nézett körül. Itt, Termékeny Földön, nem ismerték az ekét, sem a boronát. Hát az asszonyok ezekkel a kis kapákkal akarják megművelni az egész közös földet?

A kapa tulajdonképpen nem volt más, mint egy erős juharág, amelyre merőlegesen ráerősítették egy szarvas lapockacsontját, élével lefelé. Ilyen kezdetleges szerszámmal a kapálás legalább egy hónapig fog tartani.

Termékeny Föld asszonyai ebben az évben Kékmadár anyját választották meg a mezei munka vezetőjének. Déli Napsugár osztotta be a munkát, és utasításai nyomán a legnagyobb rendben ment minden.

Az irokézek közös földjének északi végében, közel a temetkezési helyhez, a lenappok parcellái terültek el. Csupa apró, szegényes földdarab, amelyet alig volt érdemes megmunkálni. A lenappok nagyon kevés kukoricát termeltek, azután valamicske tököt és babot. Földjeik olyanok voltak, mintha gazdáik csak átmenetileg laknának itt, és holnap már továbbvonulnának, folytatnák örökös menekülésüket a Hosszú Kések elől.

De a lenappok földjein túl az irokéz családok közös birtoka kezdődött. Déli Napsugár felállította az asszonyokat hosszú sorban, egymás mellé. Énekelve, kacagva kezdték meg munkájukat. Kapáikkal fellazították a talajt, és a tavalyi gyökereket kidobálták. Az asszonyok mögött futottak a gyerekek, és nagy halmokba gyűjtötték a kidobált gyökereket. Mihelyt a nap jól kiszárítja őket, meggyújtják és elégetik. Fehér füstfelhők lebegnek a kukoricás fölött, elhúzódnak a falu és a folyó fölé.

Kékmadár nem győzte csodálni, milyen gyorsan halad a munka. Igaz, hogy a talaj csupa mély, tiszta, fekete föld volt, nem úgy, mint Raystownban, ahol a szántóföldből lépten-nyomon kivágott fák csonkjai meredtek elő, amelyeket szántás közben ki kellett kerülni. De még egy különbség volt: az irokéz asszonyok közösen dolgoztak, minden kéz közös igyekezettel fáradozott a nemzetségi földek minél eredményesebb megműveléséért – tekintet nélkül arra, hogy a föld, amelyen éppen dolgoztak, a Medvéké, Szarvasoké, Szalonkáké vagy Sólymoké volt-e, így sokkal jobban és gyorsabban haladt a munka, mintha minden család maga művelte volna meg a földjét.

A munkában már éppen odáig jutottak, hogy elkezdjék a vetést, amikor Kismedve tizenkét férfival és majdnem valamennyi málhás lóval elindult a kereskedelmi állomásra. A kereskedelmi állomást Presque Ile-nek hívták, és ötnapi járásnyira volt a falutól, az Erié-tótól északra. A franciák itt egy kis helyőrséget tartottak, amely mindössze húsz katonából állt. Presque Ile-be minden tavasszal és ősszel eljöttek a kanadai kereskedők. És az Allegheny-környék minden falujából idehozták a vadászat eredményeit. Amikor kizöldült az erdő, és a réteket elöntötte a gyűrűvirág aranyos pompája, a férfiak összecsomagolták a sok hód-, nyest-, antilop-, jávorszarvas- és egyéb bőröket, amelyeket hónapokon át zsákmányul ejtettek. Elhozták, hogy kicseréljék puskaporra, fejszékre, üstökre, szövetekre. Ezek a kereskedelmi utazások nagyon fontosak voltak, mert az indiánok megszoktak és megkedveltek már sok iparcikket, amelyet csak a fehérektől kaphattak. A vasból készült szerszámokat például már alig tudták volna nélkülözni.

Mialatt apa a férfiakkal a kereskedelmi állomás felé vándorolt, az asszonyok munkája megszakítás nélkül folyt tovább. Déli Napsugár most kettős csoportokba osztotta be társnőit. Egymástól egy-egy lépésnyi távolságban, hosszú, egyenes vonalban haladtak előre.

Kékmadár az anyjának segített. Mellettük dolgozott Malia és Rőtszem néni, majd Őzgida Fehértölgy nénivel, így következett sorra a sok pár, végig a falu hosszú határain. Déli Napsugár megmutatta fiának, hogyan kell a csontkapával dolgozni.

– Felkapálsz egy kis földet – nem olyan sokat –, elég egy tenyérnyi, mint egy lapos vakondtúrás. Igen, így jó lesz. Most lépj egy nagyot, és kaparj össze még egy ilyen kis halmocskát, így haladunk mindig előre. Csak arra vigyázz, hogy jobbra és balra pontosan betartsd a kellő távolságot.

Az anya most letérdelt, és kibontotta a három bőrzacskót, amelyet magával hozott. Az elsőből kivett hat kukoricaszemet, hüvelykujjával belenyomta a halmocskába, és kezével elsimította a földet. Azután a második zacskóból négy-öt babszemet vett elő, és a kukorica közt a földbe süllyesztette. A felpúpozott föld szélére pedig néhány tökmagot dugott.

– Miért teszed ezt? – kíváncsiskodott Kékmadár.

– Életfenntartóinkat mindig együtt dugjuk be a földbe. Ha a kukoricaszárak felnőnek, a bab felkúszhatik rájuk. A tök indáival elterpeszkedik a szabad területen a halmocskák között. Széles leveleivel forró nyáron megőrzi a nedvességet, és megóvja a földet a kiszáradástól, így a mi életfenntartóink egymást segítik, ezért ültetjük őket egymás mellé.

Gyorsan haladtak előre, lépésről lépésre. Másnap reggel Kékmadár alig tudta a tagjait mozgatni. Amikor először hajolt le újra, olyan éles fájdalom nyilaik a hátába, hogy majdnem felkiáltott. „Ez hamar elmúlik” – biztatta anyja. Igaza is volt. Hamarosan elmúlt a szúrás és a sajgás, a munka éppoly könnyen ment mint tegnap.

Tizenkét nap alatt elkészültek a nemzetségi földek megművelésével. Azután nekiláttak az asszonyok saját kis kertjeik felásásának és beültetésének a falu szélén. Déli Napsugár is megmunkálta a maga parcelláját a cölöp körül, ahol az új kéregtábla díszelgett. Kékmadár ide is kiszaladt utána.

Soha életében nem gyönyörködött még úgy a kora reggeli órák üde varázsában és szépségében, mint itt, messze a házaktól, a nagy, nyugalmas csöndességben. Többnyire csak ketten voltak: az anyja meg ő. Malia közben foglalatoskodott, tüzet rakott, és kitakarította a főzőbográcsokat.

Még harmatcseppek csillogtak a nap fényében, amikor a két korán kelő megérkezett a teknősbéka jelzésű táblához. Mint egy lapos tányér, simán nyújtózkodott a föld a hosszú háztetőkig, amelyek mögött a Hód-folyó kék szalagja ragyogott. A földből áradt az éjszakai hűvösség párája. Kékmadár orrát megcsapta a frissen megbolygatott föld és a zsenge sarjak illata. Lágy szellő lengedezett, szinte cirógatta a fiú arcát.

Itt is, ott is tarka ingruhák pettyezték a földet, mint a rétet a vadvirágok vidám színei. A többi asszony is kijött, hogy kertjét rendbehozza. Messziről kacagás hallatszott néha, egyébként boldog csend volt, amely még jobban egymáshoz fűzte az anyát és fiát. Déli Napsugár néha egy-egy dalt énekelt, és Kékmadár soha életében nem felejtette el anyja kedves hangját, amint dalolva szállt az álmodó, kék ég felé.

Már pirkad a hajnal a róna fölött,
felszárad a harmat, eloszlik a köd,
a szellő szavára felébred a rét,
zöld karját az erdő kitárja feléd.

Míg otthon anyám főz, fát hasogat,
én kergetem, űzöm a szarvasokat,
ha könnyű a szív, csak úgy perdül a láb,
mily szép ez az élet, mily szép a világ!

Közben beszélgettek is: apáról, aki ezúttal olyan sokáig elmarad, Maliáról, aki bizonyára megint odaégette a kását, Kancsi Rókáról, aki annyira megváltozott. Csak fehér rokonairól, Raystownról, a múltjáról nem beszélt Kékmadár soha. Kerülte ezt a témát, mintha erezné, hogy minden szó, amely a múltjára utal, megzavarhatná a derűs reggel békés nyugalmát.

Apa nagyon későn érkezett vissza. Arcán mintha valami árnyék sötétlett volna. Természetesen senki sem intézett hozzá kérdéseket – még akkor sem, amikor a látszólag rideg, szófukar üdvözlés véget ért. Kismedve csak lassan és fokozatosan melegedett bele az elbeszélésbe. Presque Ile-ben sok bosszúság érte. Nem tudni, vajon a háború hajtotta-e fel az árakat, vagy a kereskedők szokásos arcátlansága ért el eddig még nem látott fokot – annyi bizonyos, hogy minden árujukért pontosan kétszer annyit követeltek, mint tavaly; puskaporért meg egyenesen a régi ár háromszorosát. Kismedve hangjában elkeseredés és felháborodás remegett.

– Hódprémjeinkért Kanadában legalább a huszonötszörösét kapják annak, amit nekünk fizetnek érte. Csak azt szeretném tudni, mi a prémek ára a saját szigetükön odaát, túl a nagy vízen!

Különösen bajos volt egy pompás kékróka értékesítése, amely a Sólyom nemzetséghez tartozó kiváló vadász, Állószarvas csapdájába tévedt. A prémnek csak a mancsain és orra körül lehetett néhány ezüst szálat látni, egyébként egyenletes, kék fényben ragyogott az egész.

– A kereskedők rögtön ócsárolni kezdték a néhány szürke szál miatt, és nem akartak többet adni érte, mint egy közönséges hódprémért. Erre Állószarvas visszacsomagolta a prémet, és kijelentette, hogy egyáltalában nem eladó. A kereskedők összenéztek, és mindjárt másféle húrokat kezdtek pengetni. Meghívták Állószarvast vendégségbe, és tüzes vízzel itatták. Részegségében azután mindenbe beleegyezett, amit csak ajánlottak neki. A szerencsétlen, becsapott ember másnap odajött hozzám, és tőlem kért segítséget. Elmentem a fehérekhez, és követeltem, hogy csinálják vissza a vásárt. Milyen lármát csaptak, hogyan kiabáltak és méltatlankodtak! Csak akkor engedtek, amikor megfenyegettem őket, hogy megszakítunk velük minden üzleti kapcsolatot. Akkor is mindenféle érthetetlen szavakat morogtak. Franciául tudok ugyan egy keveset, de most valami idegen nyelven förmedtek rám, hogy ne értsem meg.

Kismedve elhallgatott, majd Kékmadárhoz fordult és megkérdezte:

– Mondd csak, fiam, nem tudod, mit jelent az: „You Indian dog”?

Égő pirosság öntötte el a fiú arcát. Apja kissé orrhangon beszélt ugyan, de az angol szavak a különös kiejtés ellenére is érthetők voltak, nagyon is érthetők. Kékmadár halálos zavarba jött, és kétségbeesetten törte a fejét a válaszon, hiszen csak nem fordíthatta le apjának szóról szóra azt, amit az az ocsmány banda a kereskedelmi állomáson feléje kiáltott. A fiú összeszorította ajkát, és könyörgő pillantást vetett a törzsfőnökre.

De mielőtt megszólalhatott volna, Malia közbevetette magát. Felugrott, kis kezét ökölbe szorította, úgy kiáltotta:

– Ez annyit jelent: „te indián kutya”!

A fiú rémülten nézett nővérére. Apjuk szeme egy pillanatra haragosan fellángolt, de tüstént fegyelmezte magát.

– Mindjárt gondoltam – felelte nyugodtan.

Kismedve folytatta elbeszélését, de a fiú már nem hallott belőle semmit. Irtózatosan szégyellte magát. Amit ezek a kereskedők apja fejéhez vágtak, Raystownban mindennapos, megszokott beszéd volt. „Indián kutyákról” beszéltek a testvérei, a szülei, így emlegette őket Rahel néni és bármely látogató, ha indiánokra terelődött a szó. Maga is milyen gyakran ejtette ki ezt a felháborító szidalmat!

Az apai blokkház, sőt egész Raystown hirtelen nagy darabot távolodott tőle. A múltat egyszerre hideg, idegen kék fény öntötte el. A fiú agyán átvillant a gondolat, hogy többet tud az indiánokról, mint bármelyik fehér ember, jobban ismeri őket, mint régi rokonai, akik csupa ostobaságot fecsegtek, ha az indiánokról vitatkoztak.

Eszébe jutott a fekete ruhás vándorprédikátor, aki egyszer náluk töltötte az éjszakát a raystowni blokkházban. Útban volt az indiánok közé, hogy – amint mondotta – „Isten igéjét hirdesse a pogányoknak”. Apja akkor fél éjszaka magyarázta a prédikátornak:

– Mire való ez? Biztosíthatom, hogy nem ér el vele semmit. A vörös bőrű csőcselékből nem lehet embert nevelni. Ezek az indián kutyák nem szeretnek dolgozni, csak az erdőben kóborolnak és vadásznak. A földművelésről fogalmuk sincs. Mit akar köztük? Csak nem fog szüntelenül velük csavarogni?

így beszélt mindenki a Juniata völgyében.

Kékmadár a szorgalmasan és gondosan megművelt földek szép, hosszú sorokban álló, zöld palántáira gondolt és az arányló kukoricacsövekre, amelyek aratás után a tető alatt csüngtek, illatukkal betöltve az egész házat. Az indiánok, természetesen, vadászni is jártak – elsősorban a lenappok, de az irokézek is –, ám mutassanak neki egy telepes családot, amely olyan szépen megművelné kukoricaföldjét, mint itt akármelyik indián család. Hát szabad Termékeny Föld vörös bőrű embereit kutyáknak nevezni?

A fiú szeme előtt megjelent vidám anyja, kinek keze reggeltől estig egy pillanatra sem állott meg. Torka összeszorult, és karjával körülfűzte mellette ülő anyja sötétbarna nyakát. Egyszerre helyet cserélt minden – a közel és a távol, az otthon és az idegen, a meleg és a hideg. Az emlék, amely eddig messzeségbe merült, most közeli valósággá változott.

A nyár folytatta útját. A fekete diófa levelei kiterebélyesedtek, a virágzó juhar édes illatot árasztott, a tőkésrécék fiókáikkal hosszú sorban úsztak a folyó tükrén, és a nyílfű kifeszítette azúrkék dárdácskáit. De a Gyümölcsérés Hónapja után elmaradtak a szokásos viharok és felhőszakadások. Hosszú aszály következett, amely felperzselte a mezőket, és elrontotta a termést.

A Bagoly-patak és a Hód-folyó felől nagy rajokban szálltak a bögölyök és szúnyogok, sokkal jobban megkínozták az embereket, mint más években. Anyja porrá tört vörösgyökeret kevert medvezsírba, és minden második nap bedörzsölte vele a gyerekek arcát, karját, nyakát. Ez a vörös kenőcs megóvott minden rovarcsípéstől, enélkül egyáltalában nem lehetett volna kibírni a forró napokat, de még kevésbé a szúnyogzümmögéstől hangos, fülledt éjszakákat.

Rögtön a kukoricatörés után apa megint elindult a kereskedelmi állomásra a nyári vadászat eredményeivel. Nem sokat várt a vékony bőröktől, de mindenképpen ki kellett egészíteni a ház megfogyatkozott puskapor- és golyókészletét.

Anya is megrakott két málhás lovat üstökkel, fejszékkel és bőrzsákokkal. A Teknősbéka-ház asszonyai még a hideg beállta előtt sót akartak párolni. Legfőbb ideje volt, hogy útra keljenek, hiszen a pézsmapatkányok már építeni kezdték kerek odvaikat a nád között.

Öt harcos kísérte el az asszonyokat. Apa csak vonakodva egyezett bele az útba.

– A Sós-patak közelében már ott vannak a Hosszú Kések előretolt telepei – mondta aggódva. Maga nem tarthatott az asszonyokkal, mert mindennél fontosabb volt, hogy új puskaport szerezzen Presque Ile-ben. A vadászat a következő télen szükségesebb volt, mint valaha, hogy kipótolja a rossz termést.

A gyerekek semmit sem sejtettek a felnőttek gondjaiból. Örültek, hogy őket is elviszik. A legkisebbek anyjuk hátán tették meg a hosszú utat.

Amikor a csapat a Hód-folyó alig hullámos, sík völgyéből befordult az Allegheny előhegyei közé, Kékmadárnak eszébe jutott a Juniata tája. Az ég fátyolos kéksége alatt ott lebegett már az ősz, sárga és piros pettyeket festett a gesztenye- és juharfák leveleire. A préri nagy térségei eltűntek. Itt már fák borítottak minden hegyet-völgyet, óriási fehértölgyek, szikamorfák, bükk- és szilfák. Körülnyaldosta őket a vadszőlő hervadó leveleinek égővörös lángja. Meredek szakadékokon, emberi lábtól ritkán taposott ösvényeken kígyózott az útjuk, fehér sziklaszirtek között, néha meg jéghideg vizű patakokon át. Költöző vadgalambrajok szárnycsapásai suhogtak kelet felé. Egyetlen hegycsúcsról sem lehetett ég felé gomolygó füstöt látni. A világ olyan volt, mint a teremtés kezdetén, amikor kikerült a Nagy Szellem kezéből.

A Sós-patak bal partja meredek sziklafal tövébe szorult, amelyet komor fenyők koronáztak. A jobb parton széles gyepszőnyeg terült el, majd beleveszett egy fehértölgyerdő sűrűjébe. A réten gyékénykunyhókat ütöttek fel, és cölöpöket vertek a földbe, hogy a sófőző katlanokat felakasszák rájuk.

A lovaknak volt itt ennivalójuk bőségesen, a közeli erdő száraz fájával pedig akár egy tenger vizét is fel lehetett volna forralni. Az erdőben a vad szinte elébe szaladt a vadászoknak. Medvék és jávorszarvasok törtettek a bozótban, szarvasok ügettek a keskeny vadcsapásokon, minden második fán fel lehetett fedezni a mosómedve karmainak nyomát. A kellemes, kényelmes munkában gyorsan teltek a napok. A katlanok alatt égő máglyák füstje úgy szálldogált, mint egy integető zászló. A férfiak lustán pöfékelve sütkéreztek a napon. A gyerekek ritka bogarakat hajszoltak, az asszonyok sárga sót kapartak ki az üstök fenekéről, így teltek az őszbe hajló év alkonyati órái.

De Kékmadár szívét valami megmagyarázhatatlan nyugtalanság rágta és gyötörte. Talán az volt az oka, amiről Kismedve beszélt: hogy itt már közel vannak az első fehér telepek. Titokban ezek csábítgatták a fiút, felébresztve benne a szökés régóta szunnyadó gondolatát. Kékmadár maga sem értette, mi van vele. Nem sejtette, hogy csak most kezd kilépni abból a semleges övezetből, amely a múltat a jövőtől elválasztja. A régi árnyak még kiléptek sírjukból, és megkörnyékezték.

Valami furcsa ingerültség, rosszkedvű hangulat fogta el. Őzgida nem győzött csodálkozni rajta, régi, kedves játszópajtása hirtelen elviselhetetlenné vált. Még a magas fák megmászásában sem lelt semmi örömet, mert Kékmadár hamarosan lejött az első fáról, és csalódott hangon megjegyezte:

– Innen nem látni semmit!

Nem, a mély völgy fáinak koronájáról nem nyílt kilátás, de annál érdekesebb lehet a kép, amely a sziklafal tetején magasba szökő fenyők csúcsáról tárulna az ember szeme elé. Kékmadár minden reggel elhatározta, hogy felkapaszkodik rá, de valahogy eltelt a nap, és nem jutott oda.

Egy nap a fiút nagy bosszúság érte: elveszítette azt a csodás nyílhorgot, amelyet Füstös Naptól kapott búcsúzóul ajándékba. Maliával együtt egész délelőtt keresgélt – átkutatták az erdő peremét, a rétet, a bozótot, de hiába, a gyönyörű nyílhegy nem került elő.

Kékmadár rosszkedve, amely már napok óta lappangott benne, most hirtelen kitört.

– A legszebb nyílhegy! Ehhez fogható nincs még egy az egész faluban! – kiáltott haragosan Maliára, mintha ő tehetne róla, hogy a drága nyíl elveszett. Még Snap is, aki buzgón segített a nyíl felkutatásában, egy durva rúgást kapott jutalmul.

Végül még anyját sem kímélte meg Kékmadár szokatlan durvasága.

– Megtaláltad a nyiladat, fiam? – kérdezte részvéttel Déli Napsugár.

– Dehogy találtam, hogy is találtam volna meg! – förmedt rá a fiú. – Ezt is a ti ostoba sófőzésteknek köszönhetem!

Az anya nagy szeme elfátyolosodott, nem szólt semmit, visszatért az üsthöz. A fiú megbánta indulatos szavait, és anyja után akart rohanni, hogy kiengesztelje.

De ebben a pillanatban valami különös dolgot látott, éppen az anyja feje fölött. A túloldali szakadék peremén, a fenyves alatt hirtelen piros pontok sora villant fel. A pontok megnyúltak, hosszú, vékony, skarlátvörös sugárnyelvekké váltak, amelyek viliózva átcsaptak a békésen álmodozó rétre – mintha égő lándzsákat hajítottak volna át a Sós-patakon. A következő pillanatban már hallani lehetett a szabálytalan sortűz ropogását. Puskagolyók pattogtak a sziklákon, és elsivítottak a megdöbbent fiú füle mellett. A visszhang kétségbeesetten szőkéik egyik partról a másikra, amíg el nem halt a fák koronája fölött.

Az egyes lövések dörgését rémült halálsikoly követte. Sötét füstgomoly csapott fel, az egyik üst felborult, és tartalma alázúdult a tűzbe. A füst úgy szökött fel a magasba, mint láthatatlan zászlórúdon a gyászlobogó.

Az anya megingott, és lezuhant a földre, ott feküdt a fűben, arccal az erdő pereme felé. Piros folt fakadt a ruháján, és mind nagyobb lett. Amikor a lövések elhangzottak, a bénító rémület felengedett. A testvérek dermedt lába újra megmozdult. Odarohantak elesett anyjukhoz, és levetették magukat mellé.

– Szaladjatok! Rejtőzzetek el! – mondta Déli Napsugár nagy erőlködéssel.

Kékmadár fel akart állni, de lábát valami ütés érte, és visszazuhant a fűbe. Újabb lövések ropogása nyomta el az asszonyok és gyermekek jajgatását. A fiú látta, ahogy anyját Őzgida elvonszolta. Érezte, hogy Malia őt is be akarja húzni az erdőbe, de Kékmadár vonakodott, ellene szegült. Szeme a sziklás szakadék fölött ágaskodó fenyőliget fekete peremére meredt. A fák között valami mozgolódást látott.

Emberek kúsztak a földön, fel-felugrottak, lecsúsztak a szirtoldalon. Hosszú kabátos alakok, hódprém fövegek, hosszú lábszárvédők, tompán csillogó puskacsövek! Kékmadár megremegett. Hiszen ezek fehérek voltak, határszéli telepesek.

Ujjongó ordítozással belevetették magukat a patakba, átgázoltak a túlsó partra, puskaagyakat lóbáltak, hosszú késeket húztak elő. A fiú most már azt is hallotta, amit üvöltöttek:

– Halál az indián kutyákra! Verjétek agyon az indián ebeket!

Az egész völgykatlan forogni kezdett. A fenyves, a rét, a másik erdő úgy keringett, mint egy óriáskerék. A tölcsér fenekén a fiú most megpillantotta Rőtszem nénit. Mellette a kis Hómadár bámult kerek szemmel a megváltozott világba. Kékmadár látta még, hogy a néni könyörgő mozdulattal felemeli kezét, de egy puskaagy zúdul a fejére. Ekkor Maliának sikerült végre elvonszolnia a fiút, és Kékmadár nem látott többet.

Keserves, fárasztó sántikálás, reszkető menekülés, kábult guggolás a bozótban, amíg az üvöltözés elhallgatott, és a banditák elvonultak... minden emberi érzésből kivetkőzött, aljas skalpvadászok, akik habozás nélkül golyót eresztettek mindenkibe, akinek a bőre vörös volt.

Senki sem üldözte őket. Az öt harcos közül, aki az asszonyokat védelmezte, három elesett, a másik kettő sebesülten hevert. Anya súlyos sebet kapott a vállán, és bal karját nem tudta megmozdítani. Kékmadárnak csak a lábizmait tépte szét a golyó, csontot nem ért.

Az életben maradottak elföldelték a halottakat, és a sírt kövekkel biztosították a farkasok támadása ellen. Minden néma sietségben történt. Egyetlen fölösleges hang sem árulta el hollétüket.

A halottakat fakéregbe csavarták, és odarakták melléjük mokaszinjukat, fafésűjüket, kanalukat, evőcsészéjüket a sírba – még egy rézbográcsot is. Amikor elindultak, felszerelésük jó részét ott kellett hagyniuk, éppen úgy, mint a lepárolt sót, mert a lovaknak a sebesülteket kellett cipelniük.

Kékmadár gépiesen és szórakozottan megtett mindent, amit anyja megparancsolt, és egyébként is a többiek példáját követte. A halotti ima szavai úgy zúgtak fülében, mint valami értelmetlen mormogás:

– Ti, drága rokonaink, elhagytátok a Fény Országát. Elhagytátok nagyanyánkat, a Földet, és nem látjátok többé, hogy teste kivirul. Hosszú vándorútra indultok, messze nyugatra.

Ezeket a szavakat alig hallotta, de még mindig fülét hasogatta a banditák üvöltözése. Még mindig maga előtt látta a sziklafalon nyüzsgő hosszú kabátosokat, dobogó lábuk közeledését, a néni könyörgésre emelt kezét.

Forró hullám borította el a fiú szívét, hogy valósággal forrt és sistergett. Hiszen könnyen megtörténhetett volna, hogy bátyja, Andres és apja is Raystownból ezek közé a banditák közé kerül. Amilyen hirtelen felbukkant benne ez a gondolat, éppen olyan gyorsan el is merült, mert agya nem tudta felfogni. Viszont annál tisztában állt előtte egy gondolat, amely újra és újra felbukkant, mint az úszó horog, ha a halász rángatja: a lenappoknak igazuk van, hiszen az ezredrészét sem torolják meg annak, amit a fehérektől elszenvedtek. A fehérek nemcsak az országukat rabolták el, de gyilkolnak is. Bárcsak felnőne már, hogy visszafizesse nekik, a fehér gyilkosoknak!

Fáradságos menetelés következett. Csak ritkán gyújtottak egy kis tüzet, azt is gyorsan eloltották. Az üldözöttek csak akkor nyugodtak meg egy kissé, amikor a távolban feltűntek Termékeny Föld hosszú háztetői. Végre itt az otthonuk, ahol biztonság vár rájuk.

Kékmadár vad örömet és elégtételt érzett, amikor a törzsfőnök megérkezett a kereskedelmi állomásról, és tüstént útra kelt megint. Bosszúhadjáratra indult a határ felé. A fiú utolsó szökési gondolatai úgy szertefoszlottak, mint a köd a nap forró tüzében. A telepesek golyói olyan sebet ejtettek rajta, amelyet nem gyógyított be az idő, sem az elhaló, sem a megújuló esztendő.

 

6

Déli Napsugár gyógycseppnek nevezte azt a sötétzöld folyadékot, amelyet minden tavasszal a vadcseresznyefa kérgéből és a kúszó ínfű leveleiből főzött. A párlatot egy kis üvegbe töltötte, és egy zacskóba rejtette, amely mindig kéznél volt – ott lógott a fekvőpadja fölött.

Anya mindig gondosan vigyázott erre az üvegecskére. Minden üvegholmi nagy kincsnek számított a hosszú háztetők alatt, kiváltképpen az a néhány palack, amely a kereskedők révén valahogy idejutott. De ezt az arasznyi, lapos fiaskót anya nem azért őrizte olyan gondosan, mert drága, pótolhatatlan üvegből készült, hanem a benne csillogó gyógycseppek miatt vigyázott rá annyira.

Ha valaki futás közben elesett, és felhorzsolta a térdét, vagy a kés a fa helyett a kezébe szaladt, vagy egy kiálló ág megsebezte homlokát, anya néhány cseppet öntött a sebre a sötétzöld folyadékból, azután tiszta mohával felszárította. A vérzés mindig tüstént elállt, a fájdalom enyhült, és a seb néhány nap alatt begyógyult.

Anya még sok ilyen szert ismert.

Ha apának fájt a foga – az egyetlen alkalom, amikor Kismedve elvesztette nyugalmát és türelmét –, anya mirtuszlevelekből borogatóvizet főzött. A borogatással azután, amilyen forrón csak lehetett, bebugyolálta apa dagadt arcát.

Ha valakit megmart egy kígyó, össze kellett szednie minden erejét, hogy minél gyorsabban hazaszaladjon. Otthon anya kígyógyökeret vett elő a zacskóból. Undorító íze volt, mégis alaposan meg kellett rágni és keserű levét lenyelni. Végül a megrágott gyökeret még rátették a sebre, és fahánccsal bekötözték. Ez rögtön elmulasztotta a kígyómarást.

Anya szerei mindig segítettek a bajon.

De Kékmadár sebének még a sötétzöld folyadék sem használt. A seb nem hegedt be, és szélei pörkösek lettek.

– El kell hívni Kukoricaszár bácsit – mondta Déli Napsugár, amikor a gyógycsepp elfogyott, de Kékmadár még mindig beteg volt, és csak nagy kínnal tudott néhány lépést bicegni. A fiú hálás pillantást vetett anyjára, hiszen tudta, hogy Kukoricaszár bácsi a legjobb javasember az egész környéken, sőt gyakran elhívják még a szomszédos falvakba is.

Este jött el a házba. Kékmadár nem is vette észre, hogy bejött. De egyszerre csak ott állt a tűz mellett, nagy, kék takarójába burkolózva, amelynek alsó széle csupa sár volt, hiszen úgy vonszolta maga után a földön. Egyébként alig különbözött más emberektől; ugyanolyan mokaszint viselt, mint a többiek, ugyanolyan inget, amely úgy hullt alá a leggingjére, mint egy hosszú kabát. Csak a kék takaró, amely a válláról a földig ért, volt egészen különös: hátul, a közepén nagy, piros, négyszögletes csillag virított. A javasember kezében barna ládikó volt. Óvatosan letette a földre, azután ledobta takaróját, és kényelmesen letelepedett a tűz mellé.

Déli Napsugár fiatal vadlibát főzött, és most leszedte a finom mellehúsát a csontokról. A fiú fekvőhelyéről kíváncsian figyelte. Hallotta már anyjától, hogy a javasembernek csak fehér húst szabad adni.

– Csak fehéret eszik – mondta anya. – Fehér húsú állatokat vagy fehér tollú madarakat.

A fiú áhítattal hallgatta. Éppen ez a dolog mély hatást gyakorolt rá. Különös lény lehet a javasember, ha csak fehér húst eszik! De most, hogy meglátta, egy kis csalódást érzett. Kukoricaszár bácsi egészen közönséges ember volt, ugyanúgy evett, mint más. A pecsenye, amellyel anya megkínálta, nyilván nagyon ízlett neki, mert hangosan csámcsogott hozzá.

Vacsora után elküldte Maliát egy tökhéjkorsóval a folyóhoz.

– Gázolj be a vízbe – mondta neki –, és ott meríts belőle, ahol már erős az ár. Vigyázz, ne kavarj föl semmi homokot. A víz egészen tiszta legyen.

Anya elővett egy szép, mázas fatálat, és odatette Kékmadár fekvőpadja mellé. Kukoricaszár bácsi kinyomta a sebet a fiú combján. A golyó alaposan átütötte a húst, és két csúnya lyuk maradt utána. Amikor kinyomták, nagyon fájt, és Kékmadár összeszorította ajkát, nehogy jajgasson. Anya óvatosan letörölte a vért, mialatt Kukoricaszár a tálba öntötte a vizet, amit Malia hozott.

Most kinyitotta a barna ladikot, és egy csomagot vett ki belőle. Egy csomó rongyba volt burkolva, ezeket lassan kibontogatta. Végül egy kis bőrtáska került elő belőlük. Kukoricaszár bácsi szarukanállal egy kevés kék port szedett ki a bőrtáskából. Ebből három csipetnyit a tálba ejtett.

Sokáig figyelmesen nézte, és elégedetten bólintott, amikor látta, hogy a por a víz színén úszik, nem merül alá. Ez azt jelentette, hogy a beteg hamarosan meggyógyul. Amikor a por elolvadt a vízben, a javasember gondosan kimosta a sebet, és nyírfahánccsal újra bekötözte.

– Holnap jó sokat izzadni! – dünnyögte, azután felállt, és nesztelen léptekkel eltűnt a sötét folyosón.

Másnap a fájdalom enyhülni kezdett. Őzgida kivezette unokaöccsét az északi ajtón, ahol az izzasztókamra állt: földbe dugott, hajlított vesszőkből készített, félgömb alakú, kicsi kunyhó. Anya és Malia annyi takarót és gyékényt rakott a kunyhóra, hogy csak egy parányi rés maradt szabadon, ahol be lehetett bújni. A kunyhó mellett tűz égett, melege jólesett a hűvös, késő őszi reggelen.

Anya most fakampóval vörösen izzó követ emelt ki a lángokból, és betette az izzasztókamrába. Utána még egy ilyen forró követ, sőt egy harmadikat is.

– Most már elég – mondta. – Gyorsan bújj be. De vigyázz, meg ne égesd magad a köveken!

Lehúzta Kékmadár ingét, és egy tökhéjpalackot adott a kezébe. Friss, hideg víz volt benne.

A fiú valahogy bekecmergett a sötét kunyhóba, leguggolt, és behúzta sebesült lábát. Egy kis vizet öntött az izzó kövekre. A csöppek sisteregve elpárologtak, és gőzzé változva szálltak a levegőbe. A parányi kunyhóban most már egészen sötét volt, mert anya takarókat borított a résre is.

Nemsokára fojtogató meleg vette körül a fiút, és ezernyi tűvel szurkálta. Nagyokat nyögött, levegő után kapkodott. Anya kissé felemelte a bejáratra borított pokrócot, és egy maroknyi nedves, apróra vágott füvet dobott be. Kellemes, üdítő illat vegyült a gőzbe, és megkönnyítette a lélegzést.

Kékmadár érezte, hogy bőre ég és viszket, minden pórusán patakzik a verejték. Időnként még egy kis vizet öntött a forró kövekre, mire újabb gőzfelhők szálltak fel. Egyszerre kinyitotta anya a kijáratot.

– Gyere ki! Elég volt!

Kékmadár kimászott, és Őzgida segítségével feltápászkodott. De tüstént újra elakadt a lélegzete, mert Malia egy nagy tökhéjkorsó vizet locsolt rá. A fiú levegő után kapkodott, nyögött, prüszkölt, de nővére nem törődött vele, kíméletlenül locsolta tovább. Azután egy nagy tollcsomóval jó szárazra törölte, fején keresztül ráadta az inget, és visszavitte a fekvőhelyére.

Déltájban, amikor felébredt, Kékmadár úgy érezte magát, mintha újjászületett volna. Teste kiizzadta a betegség csíráit. Akár Kukoricaszár bácsi pora okozta, akár az izzasztókamra vagy talán mind a kettő – annyi bizonyos, hogy állapota javult, és a sebe hamarosan begyógyult.

A fiú már támogatás nélkül tudott járni, amikor Kismedve a határról hazaérkezett. A bosszúálló csapat egy élelmezési osztagra bukkant, amely az egyik erődbe utánpótlást szállított. Nehéz tűzharc után szétugrasztották a kísérő katonákat. Nyolc megrakott málhás ló került az indiánok kezére. Zsákmányukkal megelégedetten tértek haza.

Amikor elosztották a zsákmányt, a Teknősbéka-ház két rakomány sót kapott. Anya különösen megörült neki, mert így megszabadult téli gondjaitól – legalábbis ami a sót illeti. A szerencsétlenül végződött sófőző kirándulás után nagyon nagy volt a sóhiány az egész faluban.

És hogy lehet megóvni a lovakat attól, hogy télen elvaduljanak, ha nem tudnak nekik sót adni? Termékeny Földön nem építettek istállókat az állatoknak. A hideg évszakban az erdőben kóboroltak, kikaparták a hosszú, kiszáradt füvet a hó alól, és vastag bozontos bundájukkal védekeztek a hideg ellen. Néha-néha bejöttek a faluba a sóért, amit odaszórtak nekik a ház elé. Mohón felnyalták, és ez a csalétek kötötte őket a faluhoz, különben egészen elszoktak volna a házaktól és emberektől.

A lovak pontosan tudták, melyik az az idő, amikor szükségük van rájuk. Röviddel a juharcukorszüret előtt a legtöbb magától beállított, hogy hátára vegye a rakományt. Csak a legritkább esetben vadult el egy ló annyira, hogy űzőbe kelljen venni és úgy befogni – vagy a sörénye alá célozni és horzsolólövéssel elkábítani.

Nem, ha sót lehet hinteni nekik, nem kell a lovak miatt aggódni. Télen is találnak maguknak elég ennivalót. Sokkal nagyobb gondot okozott a puskapor hiánya. Ez a bosszúálló hadjárat még jobban csökkentette az amúgy is megcsappant készletet. Vadászatra már alig maradt valami, pedig a vadászat ezen a télen – a rossz kukoricatermés után – fontosabb lesz, mint valaha.

Újévig még tűrhető volt a helyzet. Persze, beosztással éltek, mind kisebb és kisebb fejadaggal kellett beérniük. Amikor a újévi álarcok megint visszakerültek a padlásra, apa szokatlan lépésre határozta el magát.

– Elmegyek Presque Ile-be, és kölcsönkérek néhány zacskó puskaport. Tavasszal majd megfizetem a prémjeimmel. A két kereskedő, aki állandóan ott lakik, bizonyára megteszi ezt nekem.

Mielőtt Kismedve három emberrel elindult volna a kereskedelmi állomásra, még egyszer gondosan megvizsgálta a család készleteit. Az utasok számára feltétlenül szükséges lőszer levonása után minden háznak négy lövésre elegendő puskapora maradt. A törzsfőnök gondterhesen összeráncolta homlokát, amikor erre a lesújtó megállapításra jutott. Nem szólt semmit, de mindenki tudta, hogy a vadászoknak nagyon óvatosan és takarékosan kell bánniuk azzal a kevés barna szemcsével. Csak gazdag zsákmányt ígérő és biztos célokra szabad lőniük.

Kismedve szokatlan gyorsasággal készült fel az útra, mintha alig várná, hogy ne lássa már azokat az aggódó, lesoványodott arcokat. A fiú sejtette, hogy valójában mi készteti apját a nagy sietségre: közeledett a rettegett szironyjég ideje, amikor kemény kéreggé fagy a hó felülete.

Kékmadár nem felejtette el az elmúlt tél legkeservesebb heteit, amelyek a vadászok minden igyekezetét meghiúsították. A kemény hókéreg időszaka rendszerint újév után egy hónappal, ragyogó napsütéssel kezdődött. A tartós meleg felolvasztotta a hó felső rétegét, de a csípős éjszakai szélben a hóié megint megfagyott. A jégkéreg túlságosan vékony volt ahhoz, hogy egy embert elbírjon. Recsegve-ropogva beszakadt az ember lába alatt, és a vadállatok elillantak, még mielőtt a vadász lőtávolságnyira megközelíthette volna őket.

A hosszú lábú állatok sokat szenvedtek és nélkülöztek ezekben az időkben. A szarvasok és őzek ugyanúgy jártak, mint az emberek, alattuk is széttöredezett a jégréteg, és még a bokájukat is véresre horzsolta. Az erdőben mindenfelé látni lehetett ezeket az éles szélű, véres lábnyomokat – néha még egy-egy elhullott állat maradványait is, az agancsot, néhány csontot, inakat és leszakadt bőrt.

Annál jobb dolguk volt a rókáknak és farkasoknak. Széles, szőrös lábukkal könnyen mozogtak a vékony jégrétegen, nem szakadt be alattuk. Halálra hajszoltak minden felsebzett lábú szarvast és őzet. Úgy megtömték a hasukat, hogy majd kipukkadt. Az év egyetlen hónapjában sem lakomáztak annyit, mint most. Rekedt üvöltésük, elnyújtott vonításuk minden éjjel elhallatszott a faluig.

A szarvasok, őzek és emberek viszont sokat éheztek ezekben a hetekben. Ha a termés jó volt, az ember kihúzta valahogy hús nélkül, de ha a kukoricát tönkretette az aszály, az indián éppen úgy koplalt, mint a szarvas vagy az őz.

Ezen a télen a veszedelmes hónap hamarabb következett be, mint máskor. Alighogy Kismedve útra kelt, egészen verőfényes lett az idő. A nap szinte elviselhetetlenül ragyogott a vakító égboltozaton. A látóhatáron, az erdő peremén mintha fekete vonal választotta volna el gyászosan a fehér földet a felhőtlen ég jeges kékjétől. A harkályok szüntelenül kopácsoltak a fákon, megérezték a hirtelen időváltozást. Még a rengeteg varjú is elevenebb lett, amely ott nyüzsgött a bükkfákon, a házak között.

A nap a ház utolsó élelmiszer-tartalékait is leolvasztotta. Hat nappal Kismedve távozása után anya már az utolsó kanál zsírt kaparta ki a bőrbödönből, és az utolsó kukoricaszemeket törték a mozsárban. A kis csapdák, amelyeket a vadak rendes útján állítottak fel az erdőben, üresek maradtak, még egy nyomorúságos nyulat se fogtak.

Déli Napsugár arca nem árulta el gondjait, ugyanolyan derűs és barátságos volt, mint máskor. Azt ajánlotta, hogy reggel menjenek át a folyó túlsó partjára hikoridiót gyűjteni. De este, amikor Kékmadár már lefeküdt, hálópadjáról látta, hogy a tűzhelynél foglalatoskodó anyja abbahagyja munkáját, és szomorúan bámul a lángokba. Azután pedig – a fiú lélegzete is elakadt, ahogy nézte – könnycseppek gördültek végig anyja arcán. A könnyek a kezére hullottak, egy pillanatra megcsillantak a tűz fényében, végül barna bőréről legördültek a hamuba. Utána anyja felocsúdott révültségéből, és folytatta munkáját.

A fiú is éhes volt, de nemcsak ez tartotta ébren éjszaka. Szüntelenül azon töprengett, hogyan segíthetne a család baján. Mi lenne, ha megkísérelné, hogy vadat ejtsen? Apja már többször magával vitte, és megtanította a vadászat fogásaira. Nem próbálhatna szerencsét egyszer egyedül?

Két komoly vadász maradt itthon a Teknősbéka-házban: Őzgida bátyja, Feketepata és Gyorspata, aki az utolsó szobában lakott, a ház déli kapujánál. Egy-egy puska állt a rendelkezésükre. De Fehértölgy néni szobájában egy harmadik fegyver is lógott a falon – nem olyan nehéz, mint a többi tűzcső, hanem kicsi és kecses, valóságos játékszer. Tudja az ég, hogy került ez a szép kis puska a házba. Éppen jó lett volna Kékmadárnak, és ami a legfőbb, meg volt töltve. Mi lenne, ha ezt a könnyű puskát felkapná, és kiszaladna vele az erdőbe?

Reggel, amikor a többiek elindultak a befagyott folyó felé, a hikoriligetbe, Kékmadár késlekedett. Úgy intézte a dolgot, hogy ne készüljön el idejében.

– Menjetek csak, mindjárt utánatok megyek! – kiáltotta, és buzgón rakosgatta a fát a folyosón. Még látta, hogy lassan, fáradtan vánszorognak a lejtőn lefelé. A folyó jegén már csak kis fekete pontoknak látszottak, majd egészen eltűntek a fák között.

A fiú most Fehértölgy néni szobácskájába rohant, leakasztotta a puskát a fakampóról, megvizsgálta a taplót a serpenyőn. A puska kakasát gondosan becsavarta egy ronggyal, nehogy nedvesség hatoljon bele. Füttyentett a kutyájának, de Snap meg se mozdult a tűz mellől. Kékmadár újra füttyentett neki, és odalépett hozzá. A kutya most felemelte fejét, de olyan szánalmasan nézett gazdájára, hogy a fiú szíve megesett rajta. Nem kényszerítette az éhségtől elgyengült állatot, hogy talpra álljon. Egészen az ajtóig követte Snap halk vinnyogása; csak a becsapódó ajtó vetett véget a siralmas hangnak.

A kis vadász elhaladt a kukoricagóré mellett, hogy beforduljon az erdőbe. Benézett a góré farácsain: üresség bámult rá vissza. Bizony, már régen elfogyasztották a kukoricacsöveket, amelyeket ősszel itt felhalmoztak.

A csípős téli levegő elterelte a fiú figyelmét arról, hogy milyen éhes. Az erős levegő a fejébe szállt, szinte megrészegítette. A nap aranysapkát rakott a fenyők havas fejére, és finom vonalú, kusza árnyékot rajzolt a kopár tölgyek alá. Néha-néha egy ág hóterhe alatt leszakadt, és ilyenkor roppanás törte meg a csendet; egyébként néma volt az erdő, mintha kihalt volna.

Kékmadár kelet felé baktatott. Amíg süt a nap, nem tévedhet el, nem kell félnie attól, ami a múlt télen történt meg vele, amikor egy fa odvában töltötte az éjszakát. Déltájban vadbivalyok nyomára bukkant. A fiú nem értett úgy a vadnyomokhoz, mint Kismedve, Feketepata – vagy akár Őzgida is. Nem tudott annyit kiolvasni belőlük; nem tudta megállapítani, hány vadbivaly vonult el erre. De azt látta, hogy több vadbivaly járt itt előtte.

Elfogta a vadászat láza. Szorosabban megmarkolta puskáját, és meggyorsította lépteit. Vajon mennyire lehet a vad előtte? Vagy száz lépés után több trágyalepényt fedezett fel a hóban. Az állat már kora reggel hullatta őket, hiszen keményre fagytak. De a trágya alakja is megerősítette azt, amit a kettős karmok erősen bemélyedő nyomairól gondolt. Ez bizony vadbivaly, mégpedig az amerikai fajta, amely a bölénnyel rokon.

Apa nagy fontosságot tulajdonított a ilyen kis jeleknek, és gyakran elmesélte a catawba indiánok esetét.

– Ez a törzs az irokézek ősi ellensége. Néha még télen is elportyáznak ide, az Allegheny környékére. Egyszer megtették azt, hogy bölénypatát kötöttek a talpuk alá, és így csaltak tőrbe néhány irokéz vadászt. Ezért kell figyelni a trágyát. A ravasz catawba harcosok utánozhatják ugyan a bölény nyomait, de bölénytrágyát nem tudnak hullatni.

Nem, erre nem catawba harcosok jártak!

Az éhség megint csikarni kezdte a fiú belsejét. Összeszedte minden erejét, és a nyomok után sietett. Néha megállt, és töprengett, nem volna-e okosabb visszafordulni. De azután eszébe jutottak anyja könnyei, és elszántan folytatta útját. Végül már gépiesen vitték a lábai, csak ment, nem gondolt semmire.

Néhány nagy bogyó piroslott előtte a bokorban. A fiú felriadt kábultságából. Alighanem áfonya – tavaly nyárról maradt itt, és elkerülte a madarak figyelmét. Mohón kapott utána, és két bogyót gyorsan a szájába tömött, de ugyanolyan gyorsan ki is köpte: kőkeményre fagytak, nem lehetett őket megrágni.

Kékmadár megállt. Mi lenne, ha tüzet rakna? Egy kidőlt fa mögött szélmentes helyet talált, ahol hó sem volt. Tomahawkjával gondolkodás nélkül levágott néhány ágat, egy kis korhadt fát forgáccsá hasított, útizacskójából taplót, kovát és acélt szedett elő, és szikrát csiholt. Nemsokára vígan pattogott a láng.

Gyorsan odatartotta a megfagyott bogyókat a tűz fölé, és türelmetlenül várta, hogy felengedjenek, megpuhuljanak. De alig tette a nyelvére, megint kiköpte. Borzalmasan savanyú volt mind.

Csalódottan lekuporodott a kis máglya mellé. Az éhség tompa, bénító bágyadtsággá változott. A kimerült fiúnak alig volt annyi ereje, hogy újabb ágakat rakjon a tűzre. Minden akaratereje megfeszítésével feltápászkodott, levágott egy csomó alacsony, könnyen elérhető ágat, és felhalmozta táborhelye mellé. Azután lehántott egy nagydarab kérget a kidőlt fáról, és alábújt, egészen közel a tűzhöz. Néhány perc múlva mély álomba merült.

Reggel, amikor felébredt, még csillogott a parázs a máglya hamuja alatt. A fiú kipihente magát, jóval frissebb volt, mint tegnap délután. Fogta a puskáját, és körülnézett, hol vannak a patanyomok. De hiába kereste, nem tudta megtalálni. A kis vadász leült, és gondolkodni kezdett. Talán tegnap olyan fáradt volt, hogy észre sem vette, amikor elvesztette a vadnyomokat a szeme elől? Gondolatai megint összekuszálódtak. „Nincs szerencsém – mondogatta magában –, haza kell mennem.”

A napra nézett, és igyekezett tájékozódni. Útja nyugat felé vezet – nem lehet eltéveszteni. Elég hamar tér vissza vadászkirándulásáról és üres kézzel, egészen eredménytelenül. Még egy mosómedvét – még egy nyulat sem sikerült elejtenie! Torka összeszorult a nagy csalódástól és keserűségtől. Sokáig tartott, amíg lába megtalálta a járás megszokott ritmusát.

Egyszerre megállt: szarvasnyomok tűntek fel előtte a hóban. A fiú kimerült agya újra működni kezdett. Lehajolt, és ujjával megérintette a lábnyomok véres peremét. A vér még frissen tapadt a hóba. A felhorzsolt bokájú állat alighanem csak az imént haladt el erre.

Szinte vadállati mohóság fogta el a fiút. Lihegve törtetett a sűrű fák közt a lejtőn lefelé, a szakadékon át, melynek mélyén befagyott patak jege csillogott, majd újra fel a túlsó domboldalon. Nem törődött azzal, hogy mokaszinja alatt recseg-ropog a bozót, csak a vörös nyomra meredt a szeme. Egyszerre felriadt arra, hogy megzördült előtte a sűrűség. A bokrok megnyíltak. Egy szép szarvas ugrott elő, hosszú szökkenésekkel átrohant a tisztáson, és eltűnt az erdőben, a lapos dombtetőn.

A fiú csak bámult elillant zsákmánya után. A szarvasnak még elég ereje volt ahhoz, hogy elmeneküljön. A fiú olyan csalódást érzett, hogy szeméből kibuggyant a könny. Holtfáradtan továbbvonszolta magát. Most már csak egyetlen vágya volt: otthon lenni, viszontlátni a Teknősbéka-házat és anyja arcát.

Közvetlenül a Hód-folyó előtt belezuhant egy gödörbe, amelyet felismerhetetlenül belepett a hó. Kezével-lábával kapálózva tudott csak kikecmeregni belőle. Azután kimerültén elnyúlt a gödör szélén, hogy kifújja magát.

Eltartott egy ideig, amíg tudatára ébredt annak, hogy valami légáramlat csapja meg az arcát – éppen a sötét gödör felől. Meleg is áradt felé, valami jellegzetes állati szaggal keveredve. Kékmadár csodálkozva szimatolt, és a gödörbe bámult.

Hirtelen megrázkódott: a sötétben meglátta egy nagy, barna medve fejét. Az állat mozdulatlanul ült – bizonyára téli álmát aludta. Hányszor mesélte már apa, hogy van ez! A nőstény felmászik egy vastag törzsre, és ott tölti a hideg évszakot a magasban, a fa odvában, hogy kölykei biztonságban legyenek a farkasok elől. De a hím elbújik a fa gyökerei közt, meghúzódik valami gödörben, de mindenesetre lenn a földön.

Ez a fickó is megtelepedett itt télire, nem bánta, hogy betakarja a hó. Elhelyezkedett jó melegen és kényelmesen, hogy átaludja az időt tavaszig. Táplálékra nem volt szüksége, abból a zsírból élt, amit a bőséges gesztenye- és makktermésből ősszel magára szedett.

Kékmadár újra a gödörbe nézett. A medve még mindig nyugodtan ült a helyén. A kis vadász keze reszketett, amint hátranyúlt, és puskája után tapogatózott. Lecsavarta a rongyot a závárzatról, megigazította a taplót a serpenyőben, a fegyver csövével a medve két szeme közé célzott, és elrántotta a ravaszt.

Mihelyt a puskapor füstje eloszlott, a fiú letört egy ágat a legközelebbi bokorról, és megpiszkálta vele a medve sebét – de a barna óriás meg se moccant. A fiú beugrott a gödörbe, kezével kitágította az odú nyílását, és megpróbálta kivonszolni zsákmányát. De mintha csak egy kősziklát rángatott volna – a hatalmas test egy tapodtat se mozdult el a helyéből.

Kékmadár újra kimászott, az ágat betűzte a bokor mellé a földbe, összekotorta a havat, és elindult hazafelé. Szíve büszkeségtől dagadt. „Első medvém! Az én első medvém!” – ujjongott magában.

Fáradtságát, kimerültségét mintha elfújták volna. Mit szól majd anya? Hát még apa! Miközben jól kilépett, boldogan dúdolt egy dalt, amelyet a Teknősbéka-házban szoktak énekelni, amikor a férfiak megjöttek az erdőből:

Az ég peremén, íme, pislog a hold,
az ifjú vadásznak ez jó napja volt.
Lehúzza a zsákmány a két oldalát,
és boldogan zengi a hála dalát!
Már messziről látja a füstfelleget,
már készíti anyja a mosdóvizet,
és jó vacsorával is várja fiát,
mily szép ez az élet, mily szép a világ!

Nagy fehér felhők úsztak az égen; köztük keskeny aranycsíkok ragyogtak. A fiú megvizsgálta a nap állását – alig múlt el dél. Még ma eljöhetnek a medvéért, és hazavihetik, hiszen nincsen nagyon messze a falutól.

A ház folyosóján komor csend fogadta. A tüzek alig pislogtak, mintha mindjárt kialudnának. Fehértölgy néni szobájában mindenki aludt; senki se vette észre, amint halkan belépett, és visszaakasztotta a puskát a helyére. Anya a szobája küszöbén üldögélt. Nagy szeme hálásan felvillant, amikor Kékmadár így szólt:

– Megjöttem.

A fiú leült a tűz mellé.

– Észrevettük, hogy eltűnt a puska – mondta anya. – Kitaláltuk, hogy vadászni mentél. Bizonyára szerencsét akartál próbálni, édes fiam, de hogyan is sikerülhetett volna neked? Hiszen Gyorspata és Feketepata is hiába járják az erdőt, napok óta semmit sem hoztak haza. És nagyon aggódtam miattad, ilyen elgyengült állapotban az ember nem tud vigyázni magára, könnyen érheti valami baj. No de örülök, hogy megint látlak. Kifőztem néhány csontot, igyál a levéből. Utána egy kis medvediót is kapsz.

A fiú engedelmeskedett. Azelőtt tüstént kikottyantotta volna a nagy újságot, de most már tudta, hogyan kell viselkedni a Teknősbéka-házban: csendesen, tartózkodóan, sohasem úgy, hogy magára vonja a figyelmet. A nyomorúságos csontleves jobban ízlett neki, mint valaha. De néhány korty után már nem tudott tovább uralkodni magán. A küszöbön gubbasztó anyjához lépett, karját a nyakába fonta, és a fülébe súgta:

– Anyám... egy medvét lőttem.

– Mit beszélsz, fiam?

– Égy medvét lőttem.

– És biztos vagy benne, hogy elejtetted? Hátha még él?

– Egészen biztos, hogy már nem él.

Déli Napsugár hosszasan nézte a fiát, azután gyengéden megsimogatta. Rövid, szaggatott kiáltásokkal adott kifejezést érzelmeinek.

Percek alatt elterjedt a hír. Örömkiáltások, verték fel a folyosó csendjét, a szobák megelevenedtek, a Teknősbéka-ház valamennyi lakója anya szobája előtt gyűlt össze. Kékmadárnak el kellett mesélnie kalandját. A beszámolót rövidre fogta, először is, mert sürgette az éhség, de azért is, mert zavarba jött a sok, felé sugárzó szemtől. Még nagyapa is dicsérő szavakkal illette:

– Látom, unokám, hogy valamikor nagyszerű vadász lesz belőled. Ma megmutattad, hogy az asszonyoknak való munka, amit a földeken végeztél, nem rontott el téged.

Kékmadár vezetésével a legerősebbek felkerekedtek, hogy hazahozzák a medvét. Fehértölgy néni, Gyorspata és a felesége, Feketepata és Őzgida – ezekből állt a csapat. Ennyi kéz játszva megbirkózott a feladattal, amellyel a fiú nem boldogult. A hatalmas állatot vastag tölgyfahusángokra gördítették, és kihúzták a gödörből. Hazafelé a husángok szánul szolgáltak, s gyorsan siklottak előre a nehéz teherrel.

A ház északi bejárata előtt megszabadították a medvét bundájától. Még így is legalább háromszor annyit nyomott, mint egy jól megtermett, felnőtt ember. Arasznyi vastag háj borította. Rendkívül nagy, nehéz medve volt.

Sürgősen vékony szeleteket vágtak a húsából, és a bográcsokba rakták. Kacagás csendült, tréfás szavak röpködtek ide-oda.

– Ez bizony nem takarékoskodott a gesztenyével, azért hízott meg ilyen szépen.

– A kukoricatermésünk rossz volt, de most majd jóváteszi a makk.

– Kékmadár valóságos éléstárba pottyant! Majd máskor is őt küldjük ki, szerencsés lába van!

Valahányszor kinyílt az ajtó, meleg felhő és pecsenyeillat tódult ki rajta a hideg éjszakába. Még jobb illat volt, mint az újévi lakoma idején. A hatalmas medve teljes lenyúzása és feldarabolása szerencsére sok munkát adott, s ez lekötötte az éhes emberek figyelmét, különben nem lett volna türelmük kivárni, míg a hús jó porhanyósra sül. De a kutyák nem vártak; röptében elkapták a húscafatokat, amiket odavetettek nekik, összemarakodtak a koncon, és úgy viselkedtek, mintha megvesztek volna. Snap is megfeledkezett fáradtságáról, pedig nemrég alig tudta vonszolni magát.

A szomszédok nagy tálakban vitték haza a húst. Mindenki kapott belőle. A Teknősbéka család úgy vélekedett, hogy ha neki van mit ennie, a többiek sem éhezhetnek. Apa testvérei is jó hírt hoztak a Sólyom-házból: a Szarvas család vadászai négy vadbivalyt lőttek, köztük két kövér tehenet.

– Az állatok szinte beleszaladtak a vadászok puskáiba mesélte valaki. – A vadászoknak egyetlen lépést sem kellett tenniük, egyszerűen bevárták, amíg a vadbivalyok a közelükbe értek.

– Talán azok a vadbivalyok voltak, amelyeknek a nyomait Kékmadár követte – vélte Őzgida. Máskor megvitatták volna ezt a kérdést, de most nem volt rá idő, mert anya már hívta őket vacsorázni.

Déli Napsugár négy-öt kis szelet húst osztott mindenkinek.

– Ma nem kaptok többet – mondta. – Kiéhezett gyomorral nem szabad hirtelen sokat enni.

Kékmadár sóvárogva pislogott a bogrács felé, de belátta, hogy anyjának igaza van. Érezte, hogy már a szerény adag elfogyasztása után is kellemes melegség árad el egész testében. A jóllakottság csendje terpeszkedett el a folyosón és a szobákban. Csak a tűz pattogását lehetett hallani, no meg a kutyák fogainak csattogását, amint a sarokban a csontokat ropogtatták.

Anya Kékmadárhoz fordult.

– Ennek a medvének a bundája nagyapáé lesz. Ez a szokás nálunk, ha egy fiatal vadász először ejt vadat: a bundáját tehetetlen, öreg embernek ajándékozza. De a medve körmei téged illetnek meg; szép nyakéket készítünk neked belőlük. A nagy agyarakat is felfűzöm neked, hogy mindig első medvédre emlékeztessenek.

Anya ügyesen kiszedte a hosszú, hegyes, kard alakú körmöket a medve mancsaiból. Kancsi Róka nagy elismeréssel és még nagyobb irigységgel nézte, hogyan gyűlnek a medvekörmök egész kis halomba. Kancsi Róka már akkor csatlakozott a kis csapathoz, amikor az ágakon csúsztatott medvével elhaladtak a lenappok viskói mellett. Lelkendezve szaladt utánuk a Teknősbéka-házba, hogy segítsen Kékmadárnak első vadászdiadalát megünnepelni.

– Húsz köröm! – jegyezte meg elgondolkodva. – És ehhez jön még két agyar. Nem csekélység! Az egyik körmöt igazán nekem ajándékozhatnád!

Kékmadár habozás nélkül teljesítette kérését. Ma olyan jó kedve volt, hogy senkinek sem tudta volna a kérését megtagadni. Kancsi Róka olyan boldogan hálálkodott, hogy a sötét múlt utolsó árnyéka is szertefoszlott. A régi ellenség most már igazán jó baráttá változott.

Igen ám, de most Őzgida is szeretett volna egy medvekörmöt kapni, és Kékmadár nem tagadhatta meg tőle azt, amit a lenapp fiúnak olyan készségesen megadott, így a nyakéke végül csak tizennyolc körömből állt, de közepén a két hatalmas medveagyarral így is elég tekintélyes diadaljelvény volt. A körmöket és agyarakat átfúrták a vastagabb végükön, azután vékony bőrszíjra fűzték. A sárga körmök a fiú nyakát és hátát verdestek – úgy csillogtak piros ingén, hogy már messziről észre lehetett venni.

Apa rögtön meglátta a nyakéket, amikor hazaérkezett. Sötét, zárkózott arca felderült, kikérdezte a fiút, és nagy figyelemmel hallgatta végig beszámolóját. Végül a törzsfőnök csak ennyit mondott:

– Igazán hálás vagyok Füstös Napnak. Neki köszönhetem, hogy házunk fedele alá kerültél.

Kékmadár elpirult. Úgy égett az arca, mintha sastollat kapott volna – egyet a sas hosszú farktollai közül, amilyet csak a legtekintélyesebb harcosok viselhetnek.

Étkezés után Kismedve pipára gyújtott. Szokása ellenére már az első pöfékelés után beszélni kezdett.

– Jól használtátok fel az utolsó puskaport – mondta –, magam sem tudtam volna jobban felhasználni. Mert, sajnos, valóban az utolsó puskaporunk ez. Hiába fordultam a kereskedőkhöz, nem kaptam tőlük semmit. Azt mondták, nekik sincs már. Ami kevés van, saját használatukra sem elég. Napról napra jönnek hozzájuk indiánok, és koldus módra könyörögnek egy kis puskaporért. A kereskedők végül hajlandók lettek volna egy zsákocska puskaport hitelezni nekem, de azt követelték, hogy tavasszal ötszörös árat fizessek érte. Az ajánlatot visszautasítottam.

Kismedve rövid szünetet tartott, és közben Kékmadárra nézett.

– Hogy a kereskedők mit mondtak erre, azt már nem kell lefordítanod, mert tolmács nélkül is megértettem. A fehér ember szíve kőből van – akár franciául beszél, akár angolul.

A fiú a Sós-patakra gondolt, a fenyves fái közül elővillanó hosszú, piros tűznyelvekre, a hosszú kabátosak vérszomjas ordítására. Igen, apának igaza van.

– Visszafelé – folytatta a törzsfőnök – nagy kerülőt tettünk, és betértünk Mohingba, egy faluba, jóval feljebb, a Hód-folyó mentén. Rokonaink ott éppen olyan rosszul állnak, mint mi. A termés ott is rosszul sikerült. Mégis megajándékoztak egy zacskó puskaporral. Ha ennek minden szemcséjét olyan jól tudjuk felhasználni, mint legutóbb a fiam – akkor nem lesz semmi baj.

Kismedve mosolygott. Kékmadár és a Szarvas család ifjainak vadászszerencséje elűzte gondjait. Hideg szél söpört végig a folyosón, Őzgida, aki fáért akart kiszaladni, felkiáltott:

– Havazik! Havazik!

Mindnyájan az ajtóhoz szaladtak. Nagy hópelyhek kavarogtak a levegőben, szinte táncoltak, mielőtt leszálltak a földre. A felnőttek nem szóltak semmit. Az égre néztek, és úgy tartották a fejüket, hogy a finom hópihék arcukra hulljanak, és elolvadjanak rajta. De a gyermekek ujjongva kapdosták az aláhulló lágy, fehér pelyheket. Mindenki tudta, mit jelent ez. Hó, puha, friss hó – a recsegő jégkéreg időszaka véget ért –, a vadászok most már nem térnek majd vissza üres kézzel!

– Most arra kell törekednünk, hogy minél kevesebb puskaporral jussunk húshoz és prémekhez – tűnődött hangosan Kismedve, amikor a Teknősbéka-ház lakói újra letelepedtek a tűz körül. De arcukon most már vidámság tükröződött. Ott volt nagyapa is, aki esténként át szokott jönni anyához. Kismedve megjegyzése kapóra jött neki. A kérdés érdekelte, egészen felélénkült tőle, bágyadt szeme felcsillant.

– Amikor ér, fiatal voltam – kezdte –, még csak nagyon kevés embernek volt puskája, mégse haltunk éhen. De akkor minden vadász értett a csapdák felállításához meg a halászathoz is. Lándzsával szúrtuk fel az angolnát, és a jég alatt is halásztunk. Lándzsával meg nyíllal éppen olyan pontosan célba találtunk, mint most ezekkel az újmódi tűzcsövekkel, csak csendesebben ment minden, nem csaptunk olyan nagy lármát az erdőben, mint most. A mai vadászok puskapor nélkül olyan tehetetlenek, mint egy kisgyerek. A fehér ember nem hozott nekünk semmi jót.

Ha nagyapa ifjúságáról kezdett beszélni, nem volt se vége, se hossza a mesének. A többiek áhítatosan hallgatták. Pedig az, amit mondott, nem volt egészen találó. Minden vadásznak ma is megvoltak a csapdái, amelyeket naponta végigjárt, és gondosan rendben tartott. A padlásokon most is megvoltak még a hosszú halászlándzsák, végükön vasheggyel vagy kampós horoggal. Minden fiú megtanult íjjal és nyíllal bánni, jó céllövő volt már, még mielőtt puskát adtak volna a kezébe. De senki sem vágott a nagyapa szavába. Nem csodálkoztak rajta, hogy unos-untalan a múltat dicséri – hát van olyan nagyapa, aki ne lelkesednék azokért az időkért, amikor még fiatal volt?

– Holnap elmegyünk a tóhoz, amelynek nincs lefolyása – mondta végül apa. – Remélem, jó sok halat fogunk.

Kékmadár felfigyelt a szóra. Erről a tóról sokat hallott már, látta is, amikor a juharligetbe mentek. Valahányszor partjain sétáltak, nem győzték emlegetni a táj különös, messze földön páratlan szépségét.

A fiú lelki szemei előtt megjelent ennek a szépséges tájnak a képe: a tojás alakú, türkizkék tó és körülötte a viruló fiatal erdő, amelynek finom színei visszatükröződtek a fodrozódó vízben. Az erdő csak egy helyen öblösödött ki – ott hátrahúzódott, hogy helyet adjon egy nagy rétnek. A tó csücskében, elérhetetlenül mélyen, ágak és indák sűrű szövevénye terpeszkedett – a hódok vízi vára.

A tónak nem volt észrevehető lefolyása, és vize mindig egyforma magasan állt. Ha az ember elindult kelet felé, csakhamar bővizű forrásra bukkant, amely nagy erővel tört elő a földből. Apa úgy vélte, hogy ez egy föld alatti patak vége. Őzgida azt állította, hogy egyszer, amikor a juharligetbe ment, egy darab állatbőrt dobott a tó parti jegére, és útközben hazafelé ugyanazt a bőrt a forrás vizében látta viszont. Valami igaz lehetett ebben az elbeszélésben, hiszen a tóban angolnák is voltak. Hogy kerültek volna az angolnák oda, ha a tó valami módon nem áll összeköttetésben a legközelebbi patakkal? Igen, nagyon különös táj ez.

De miért nem mentek előbb a Hód-folyóhoz halászni?

Apa mintha kitalálta volna a fiú gondolatát, néma kérdésére így felelt:

– A tavon a jég sohasem olyan vastag, mint nálunk a folyón. Nem tudom, miért van így – alighanem meleg források rejtőzködnek a tó vizében. De akármi legyen is az oka, a vékony jég megkönnyíti a dolgunkat.

Ámbár hajnalpirkadáskor indultak el hazulról, a szürke fátylak közt bujkáló nap már közel járt a delelőhöz, mire úticéljukat elérték. Nem tudtak olyan gyorsan menni, mint máskor, mert a férfiak vastag medvebundába öltöztek, és vadbivalybőrből készült legginget is húztak a lábszárukra. Anya elővett egy jávorszarvasbőrből varrt hosszú ujjú kabátot, amelynek csuklyája is volt.

– Ezt adom rád – mondta Kékmadárnak –, mert különben megfagynál a lék mellett.

Sok felszerelést nem kellett cipelniük – csak kosarakat, fejszéket és egy csomó halászlándzsát. Ezek erős nádból készültek, és a végükön háromágú, borotvaéles szigony volt. Kékmadár látta már egyszer ezeket a hosszú nyelű, háromágú lándzsákat indián férfiak kezében, még az első télen, amelyet Termékeny Földön töltött. De akkor még idegen volt itt, és nem akart kérdezősködni, pedig szerette volna tudni, hogyan halásznak ezekkel a lándzsákkal. Emlékezett rá, hogy a halászok akkor is sátrakat ütöttek a folyó jegén, és ott táboroztak, vastag bundákkal védekezve a zord hideg ellen. Nos, nemsokára közelről látja majd, hogy megy ez.

A tó olyan volt, mint egy hóborította rét, amely simán elnyúlik hosszában és székében. A vadászok kis csoportokra oszlottak a tó felületén. Apa Kékmadárral, Őzgidával, Gyorspatával és Feketepatával egyenest a hódok vára felé tartott. Ha valaki megnézte ezt a vad, kusza, rendetlen farakást, nem gondolta volna, hogy hódok tanyája. Az ágak keresztül-kasul hevertek egymáson, olyan magasan, hogy egy felnőtt ember éppen átnézhetett fölöttük. Az egészet vastagon belepte a hó, csak a dorongok jeges végei kandikáltak ki alóla. Kékmadár megrángatta az egyiket, de a dorong meg se mozdult. Gyorspata és Feketepata jót nevettek rajta.

– No – mondta az egyik –, ilyen könnyűszerrel mégse lehet elbánni vele!

Apa most beosztotta a munkát:

– Először lyukakat verünk a jégbe. Mindenki kikeres magának egy megfelelő helyet, vagy tizenkét lépésnyire a farakástól. A két fiú maradjon együtt.

Megragadták a fejszéket, és nekiestek a szikrázó jégtakarónak. Nemsokára felsötétlett a víz a rőfnyi léken, amelyet Kékmadár és Őzgida nyitottak. Apának igaza volt, a jég vastagsága nem volt több egy arasznál. Közben Kismedve felkapaszkodott a hódok várára, és hatalmas csapásokkal kibontotta a tetejét; csak úgy fröccsent a hó, és röpködtek az ágak fejszéje alatt.

– Mindjárt kijönnek az állatok – vélte Őzgida, és elhúzta unokaöccsét a léktől.

– Hol jönnek ki? Nem látok semmiféle kijáratot sehol.

– A kijárat a jég alatt van. Látod, itt az ágak halma alatt a hódok száraz katlant építettek maguknak. Onnan csövet vezettek a vízbe, hogy veszély esetén a tóba menekülhessenek. Kismedve szétverte a vár letétjét, hogy a hódok a vízbe csússzanak.

– Mit ér vele? Hiszen akkor elmenekülnek.

– Nem, az csak úgy látszik. Nem bírják ki sokáig a jég alatt, és kénytelenek a mi lékeinkhez jönni, hogy levegőt kapjanak. A halaknak nincs szükségük erre. De a hódoknak időről időre fel kell bukkanniuk, máskülönben megfulladnak. Mihelyt kidugják fejüket az egyik léken, szigonyhegyre kerülnek, és kihúzzuk őket.

– Úgy? Most már értem. De mi történik, ha nem találjuk el a hódot a szigonnyal?

– A gyakorlott vadász mindig eltalálja. Sokan lehasalnak a lék mellé, és kézzel húzzák ki a hódokat, de ez meglehetősen veszélyes. A hódnak nagy, erős foga van elöl. Egyszer magam láttam, amint egy ember hüvelykujját leharapta. Borzalmas látvány volt, mondhatom.

Még mielőtt Kékmadár felelhetett volna valamit, apja nesztelenül odajött hozzájuk, rövid lándzsával a kezében.

– Húzódjatok hátra néhány lépéssel, és maradjatok csendben – mondta.

A fiúk engedelmeskedtek. Feszült figyelemmel lesték a vizet, ahol a hódnak fel kellett bukkannia, hogy lélegzetet vegyen, így telt az idő. Kékmadár számára végtelen hosszúnak tetszett. Már dideregni kezdett.

Apa hirtelen felemelte a lándzsát, és lecsapott vele. Vad csobogás hallatszott, vízcsöppek freccsentek sűrűn szerteszét, és a következő percben a hód már ott feküdt előttük a jégen. Apa még egyszer fejbe vágta tomahawkja tompa végével, de erre már nem is volt szükség, mert a lándzsa szigonya az állat fejébe fúródott.

– Mindig az orrára célozzatok, nehogy átlyukasszátok az értékes prémet a testén!

– Nem is vettem észre, hogy előbújt a hód – vallotta be Kékmadár. Apja nevetett.

– Nem is bújik elő, csak az orrlyukait dugja ki. Közeledését úgy veszi észre a vadász, hogy egy kis buborékot lát, vagy annyit se, csak egy kis fodrozódást a víz tükrén – ez az egész!

Kismedve újra készenlétbe állt, és ezúttal Kékmadár észrevette, hogy kis, remegő hullámok suhannak át a víz felületén. Apja már le is sújtott a lándzsájával. De a második zsákmány volt az utolsó, több hód már nem jött oda.

Halk füttyszó hívta össze a vadászokat megint. Gyorspata és Feketepata is sikeresen dolgoztak a lékek mellett. Összesen hat hódot ejtettek, köztük két teljesen kifejlett, felnőtt állatot és négy kisebbet. Valamennyinek pompás, sűrű bolyhos téli bundája volt. A zsákmányt kivitték a partra, és ott egymásra rakták.

– Most pedig nézzük meg, mit csinálnak a többiek – mondta Kismedve elégedetten.

A fiút úgy elfogta a vadászat láza, hogy a többiekről teljesen megfeledkezett. Most ugyanaz a kép tárult a szeme elé, mint az első télen, a Hód-folyó jegén: a tó fehér felületét vörös és barna foltok pettyezték, takarókkal borított, kis sátorszerű alkotmányok. Minden ilyen kunyhóban egy-egy férfi hasalt a jégen, csak a lábukat lehetett látni, deréktól lefelé. Hogy odabenn mit műveltek, azt kívülről nem árulta el semmi.

Amikor az első sátorhoz értek, éppen kimászott belőle a halász – Felhőorr, a Szarvas nemzetségből. Vidám kacagás ömlött el az egész arcán. Maga után húzta lándzsáját, amelyen egy nagy, kövér sügér csapkodott, rángatózott. A halász leszedte a halat a szigonyról, és odadobta a többi zsákmányhoz.

A sátor pontosan a jégbe vágott lék fölött állt. Mellette már egész halom hal hevert – hét vagy nyolc sárga hasú, sötét foltos vagy zöld hátú, rózsás uszonyú, ölnyi hosszúságú hal. Köröskörül a jég tisztára volt seperve.

– Kíséreld meg te is egyszer! – biztatta Kismedve a fiút.

– De hogy kell hozzálátni?

– Fogod a lándzsát, és a léken át betolod a vízbe. A végét persze meg kell fognod erősen. Azután lefekszel, arccal a jég fölé. A sátor fedele eltakarja a napvilágot, úgyhogy mindent láthatsz, ami a vízben történik. Mihelyt meglátsz egy halat, felnyársalod és kihúzod.

Felhőorr jóindulatúan mosolygott, amikor lándzsáját a fiú kezébe adta. Kékmadár gyorsan átdugta a lándzsát a sátor hasadékán, és maga is bemászott utána. A hosszú rúd ferdén csúszott a vízbe, de a fémszigony súlya csakhamar függőleges helyzetbe húzta. A fiú most már a lék fölött feküdt, jól megmarkolva a lándzsa végét.

Lélegzetét visszafojtva meredt a víz mélyébe. A sátor körül tisztára söpört jégen keresztül világosság szűrődött be. A víz zöldeskék, meseszerű fényben tündökölt, lefelé mind sötétebb kékké változott, végül pedig egészen fekete lett. A tó mélyéből csodálatosan finom vonalú, kuszán egymásba fonódó alakzatok nyújtózkodtak felfelé, mint a kúszó növények – hol zöld, hol meg sárga fényben ragyogtak.

Köztük állt a lándzsa nyele. Ez is változó színekben derengett, a legvilágosabb kéktől a legsötétebbig. A fiú megmozgatta a lándzsát – vele együtt mozgott az egész színpompás szalag. Most megérintette a moszatokat, mire kusza fonalaik inogni, himbálózni kezdtek, majd remegő táncba fogtak, zöld színben csillogva a kék mélység fölött.

A kis halász maga sötétben volt, a sátor fedele alatt.

így jól láthatott és megfigyelhetett mindent, ami a víz meseszerű mélyében történik. Úgy érezte, mintha kinyitotta volna egy másik világ ajtaját, mintha a csodák és titkok varázslatos birodalmába lépett volna.

Most egy hosszúkás, sárga valami bukkant fel jobb felől. Vörös csík húzódott végig a hátán, és lassan mozgott két uszonya segítségével. Úgy dolgozott velük, mint két evezővel. A fiú majdnem kiejtette kezéből a lándzsát csodálkozásában, mert ilyesmit még sohasem látott. A nyári estéken a folyóból felszökkenő halakra emlékeztetett, de azok villámgyorsan eltűnnek az ember szeme elől, ez pedig lassan, kényelmesen úszott és olyan közel, hogy szinte meg lehetett fogni. Színét folytonosan változtatta; hol zöld volt, hol kék, majd bíborpiros. Egyszerre nagyot csapott a farkával, és eltűnt, alámerült.

Most újabb halak bukkantak elő. A lék fölé hasaló megfigyelő ámulatból bámulatba esett. Mozdulatlanul tartotta a lándzsa nyelét, nehogy elriassza a csodalényeket, nehogy megzavarja a víz színpompás mélyének életét.

Egyszerre meghallotta Felhőorr hangját:

– Nem engedne vissza az én kis testvérem a helyemre? Attól tartok, hogy minden halat összefog előlem.

Kékmadár csúszva kifarolt a sátorból, és átadta helyét Felhőorrnak, aki már hason feküdt, hogy a lék fölé csússzék.

– De hiszen nem fogtál semmit! – állapította meg Őzgida. – Hát egyetlen halat sem láttál?

– Dehogynem, sőt nagyon sokat. De nem jutottam hozzá, hogy a lándzsámat felemeljem.

– Hogyhogy? Éppen elég ideig hasaltál ott, nem?

– De nagyon sok volt a látnivaló. Nem maradt időm, hogy a lándzsára gondoljak.

– Ezt nem értem. Már többször feküdtem a lék fölött, de sohasem láttam mást, csak halakat meg egy csomó ostoba moszatot, amely csak útjában van a lándzsának!

A fiú zavartan nézett unokabátyjára. Őzgida mindig olyan fölényesen beszélt. De akkor elkapta apja tekintetét. A törzsfőnök megértőén hunyorított, és ajka csücskében alig észrevehető, gúnyos mosoly bujkált, amely Őzgidának szólt.

Kékmadár hirtelen tudatára ébredt annak, hogy apja belelát a szívébe, és megérti minden rezdülését. Egyáltalában nem adott igazat Őzgidának, aki az ilyen finom dolgokat nem tudta megérteni. A fiút olyan büszkeség fogta el, hogy még soha életében nem érzett hozzá foghatót. Kiegyenesedett, és kidüllesztette mellét.

Ügy tűnt neki, hogy sokkal közelebb jutott apjához, mint valaha. Igen, apja közelebb áll hozzá, mint unokabátyja és játszópajtásai.

Kismedve másodszor is hunyorgatott.

– A lékhalászatot nem lehet máról holnapra megtanulni. Nagy gyakorlat kell hozzá. De most térjünk vissza a saját lékjeinkhez, azokat is ki kell üríteni.

– Hát vannak még ott halak? – kérdezte Kékmadár.

– Hát persze hogy vannak – miért ne lennének?

– Mert a hódok már régen felfalták őket.

– A hód? Hát ezt honnan veszed?

Apja hangja csodálkozást árult el, de nem lehetett kiérezni belőle azt a fölényeskedést, amellyel Őzgida mindig jobban akart tudni mindent; és nyoma sem volt benne annak a gúnyos nevetésnek, amellyel Malia fogadta szavait, ha valamit rosszul mondott. Kékmadár most érezte először, hogy apja úgy beszél vele, mint egy felnőttel. Már nem tekinti idecsöppent idegennek, aki az indiánok dolgaihoz nem ért semmit. Pedig nemrég még így volt, azért kiáltották utána lépten-nyomon az indián gyerekek: „Te kis buta!”

Az elismerés emelte önérzetét, és komolyan gondolkodni kezdett a kérdésen, amelyet apja hozzá intézett. Honnan tud egyáltalában valamit a hódokról? A Juniata mentén alig vannak már hódok. Mit is hallhatott róluk? Legfeljebb azt, hogy nagyon kártékonyak. Végül tétovázva ennyit mondott:

– Fehér szüleimnél mindig azt hallottam, hogy a hódokat irtani kell, mert elpusztítják a halállományt.

– Ez nagy tévedés – felelte a törzsfőnök. – A hódok fűzfavesszőből, fakéregből élnek. Húshoz, halhoz hozzá se nyúlnak. Ha egyszer végigszaladsz a nagy réten, a tó déli partján, sok fűzfacsonkot láthatsz. Ezek a rágcsálók döntötték ki a fákat éles fogaikkal, hogy jobban hozzáférhessenek az ágakhoz. Majd otthon, ha kibelezzük a zsákmányt, megmutatom neked a hódok gyomrát; akkor majd magad is megállapíthatod, mit szoktak enni.

A fiú figyelmesen hallgatta. Apa annyi érdekes dolgot tudott az állatokról! Többet tudott róluk egymaga, mint Raystown valamennyi lakója együtt.

És valóban: a három lék a hódok vára közelében éppen annyi halat adott, mint a többi halászlék. Este rengeteg halat kellett elásni a hóba, mert annyi volt, hogy már nem tudták hazacipelni. No de holnap is kijönnek.

Másnap még több halat fogtak, mert most már megengedték a fiúknak, hogy a tó partján angolnát szúrjanak. Erre a célra egészen különleges halászlándzsákat hoztak le a padlásról hosszú nyelű dárdákat, ötágú csúcshoroggal. A fiúk lyukakat szúrtak velük a parti jégbe, és mélyen behatoltak a tó puha, korhadt talajába. Amikor kihúzták a lándzsát, csúcsán – megannyi kígyó – egész csomó angolna tekergeti és rángatózott.

A fiúk nagy buzgalommal dolgoztak. Délben megsütöttek néhány halat a pattogó rőzselángon, és gyorsan bekapták. Azután körülülték a tüzet, és kellemesen melengették lábukat. Beszélgetésük, kacagásuk felszállt a magasba, a friss téli levegőbe. A tó felől pedig odahallatszott a férfiak kiáltozása; már végeztek az utolsó lékekkel is, és siettek a tűz felé – pontyokkal, csukákkal, harcsákkal, bivalyhalakkal és egyéb hasonló zsákmánnyal megrakodva.

Éhesek voltak, s a sikeres munka utáni vidám hangulat is növelte étvágyukat. De mi volt a parton megsütött hal ahhoz az angolnaleveshez képest, amelyet Déli Napsugár főzött a bográcsában, apróra vágott hódzsigerekkel keverve! Nehéz kosarakat cipeltek az úton visszafelé, mégis fürgén szedték a lábukat, alig várták, hogy otthon legyenek.

– A medvék már szaglásszák az érett gesztenyét – jegyezte meg apa tréfásan még a tó partján, amikor a fiúk sürgették, hogy induljanak már el hazafelé.

Hat napon át jártak ki a tóhoz. Hat napig tartott, amíg a lékekben kiapadt a halak tömege.

A tó, amelynek nem volt lefolyása, az idén olyan bőkezű volt, hogy Termékeny Föld lakói éhezés nélkül átvészelték a hideg hónapokat. Kezdetben úgy festett a dolog, hogy keserves tél lesz, koplalás, nélkülözés. De a cukorfőzés után egyhangúlag megállapították, hogy sovány tél volt ugyan, de mégis tűrhető.

A falu lakói egy nagy tapasztalattal gazdagodtak. Most már tudták, hogy Presque Ile kereskedői nem ismernek semmiféle szánalmat, és nem tekintik embernek az indiánokat, nem törődnek vele, ha akár fel is fordulnak éhen. A vadászok most már nem nézték le a halászlándzsákat úgy, mint eddig, és gyakrabban turkáltak a padláson az ócska szerszámok között. Az asszonyok elhatározták, hogy jó termés idején nagyobb készletet tartalékolnak. El kell érni, hogy a készlet ne csak egy évre szóljon, hanem szükség esetén két télen is átsegítse őket.

De mit számít mindez a medvekörmökből álló nyakékhez képest? Kékmadárnak egyáltalában nem volt rossz tele – dicső tele volt, sokat fejlődött. Ezekben a hónapokban tanulta meg a vadpulykát pulykarikoltozással előcsalogatni, azután nyíllal leszedni az ágakról. Nem volt könnyű a kis szárcsont síppal a madarak füttyét utánozni, a pontos hangot eltalálni. De Kékmadárnak – ebben az évben először – hibátlanul sikerült, éppen olyan tökéletesen, mint a lövés, amellyel medvéjét elejtette.

Amikor a som sárga virága belepte az erdő szélét, Kékmadár elindult játszópajtásaival mókusvadászatra, éppen úgy, mint a falu többi fiatalja. Most már nem lőtt mellé, mint annak idején Mezőparton, amikor a ház falára festett piros foltokra céloztak, és Kancsi Róka gúnyosan vigyorgott az újonc ügyetlenségén.

 

7

Teltek-múltak az évek... Füstös Nap minden ősszel ellátogatott Termékeny Földre, hogy megnézze, mit csinál a nővére meg a sógora. Azt mondta, hogy ezért jött – valójában pedig a gyermekek kedvéért tette meg a hosszú utat. Nagyon szerette Maliát, aki olyan sokáig élt nála Mezőparton. De még jobban vágyódott Kékmadár után. A fiút ő hozta a Teknősbéka-házba, ő tanította meg első lépéseire az indiánok között, és ezért félig-meddig a saját fiának tekintette. Örült, hogy Déli Napsugár gyermekei olyan szépen fejlődnek. Minden látogatása alkalmával behatóan érdeklődött haladásuk iránt a háztartás és a vadászat terén. Amikor visszatért Mezőpartra, otthon részletesen beszámolt mindenről Kerek Felhőnek.

Malia és Kékmadár nem is sejtették, hogy nagybátyjuk és nagynénjük milyen sokat gondol rájuk. Nem tudták, hogy ez a két idősebb ember folyton velük foglalkozik, folyton róluk beszél. Saját gyermekük nem volt, és így szívük minden szeretetét unokaöccsükre és unokahúgukra pazarolták. Malia és Kékmadár mindezt nem látták tisztán, de azért évről évre türelmetlenül várták Füstös Nap látogatását.

Sohasem jött üres kézzel, és nem fukarkodott a dicsérő szóval sem, ha látta, hogy megint tanultak valami újat, megint ügyesebbek lettek.

Milyen büszke volt a fiú, amikor – a sovány tél után – megmutatta nagybátyjának a medvekörmökből készült nyakéket! Füstös Nap nagyot nézett, de még jobban kimeresztette szemét egy évvel későbben, amikor Kékmadár végigvezette az első csapdasoron, amelyet ő maga látott el. Mert a második tavasszal a sovány tél után a törzsfőnök Kékmadárra bízta öt legszebb csapdáját. Ott álltak, szilárdan beépítve, az egyik erdei ösvényen. Ezt az ösvényt a vadállatok taposták, állandóan erre vitt az útjuk.

Jó csapdák voltak, ha nem is valami különös, művészi alkotások. Mindegyik négy tölgyfacölöpből állt, amelyet nehéz csapógerenda keresztezett vízszintesen. A csapógerendát még zsinórra kötött támasztódorong tartotta magasban. Ha egy állat – például nyest, pézsmapatkány, mosómedve vagy oposszum – belebotlott a zsinórba, a csapógerenda lezuhant, és agyonütötte a nem eléggé körültekintő négylábút. Ezek a csapdák már sok év óta álltak ott elpusztíthatatlanul, és csak a legritkább esetben mondtak csütörtököt. De mindennap végig kellett járni őket, megvizsgálni, megigazítani – ha lecsapódtak: a zsákmányt kiszedni és a gerendát újra felállítani...

Éppen azon a napon, amikor a nagybácsi megcsodálta Kékmadár csapdáit, egy pórul járt vidra hevert az egyik csapógerenda alatt. Füstös Nap talán még jobban megörült neki, mint maga a fiú. Még nagypapa is, akivel Füstös Nap hosszasan elbeszélgetett, úgy vélte, hogy Kékmadár legény a talpán. Kevesebb okot ad a fejmosásra, mint Őzgida – nem is szólva Kancsi Rókáról, akit jóformán mindennap meg kell dorgálni! Csak az a baj, hogy nem fog rajta a dorgálás; annyit se törődik vele, mint a víz alá merítéssel nyáron.

Füstös Nappal együtt hírek is érkeztek mindig a Hód-folyó partján megbúvó, magános kis faluba. Füstös Nap nem sietett elmesélni, hogy mi újság a nagyvilágban. Megérkezése után többnyire csak a második vagy harmadik napon kezdett mesélgetni, de mindig tudott valami érdekeset, különösen az angolok és franciák közt dúló viszály legújabb fejleményeiről.

Már évek óta dúlt a harc, és nyugtalansággal töltötte el az egész országot. Ide, az erdő mélyébe, az Allegheny felső folyásának tájára még nem hatolt be az ágyúk dörgése, csak a távoli és sokszor érthetetlen események visszhangja jutott el idáig. A fehérek ide-oda vonultak, erődöket építettek, majd a levegőbe röpítették őket, egymást lőtték, egymást mészárolták. Nyugtalanságuk mintha átragadt volna az indiánokra is, akik a fehérekkel érintkezésbe kerültek. Ezt a knappokon lehetett látni a legjobban, akik sehol sem érezték magukat otthon, és minden tavasszal nagy lármával, hűhóval elindultak a határ felé.

A Hód-folyó mentén elterülő falvak aránylag keveset éreztek mindebből. A lenapp harcosok történeteit úgy hallgatták, mint egy másik szigetről szóló mesét. De abban az évben, amikor először bízták Kékmadárra a csapdák gondozását, Füstös Nap bácsi olyasmiről számolt be, ami már közelebbről érdekelte a Teknősbéka-ház lakóit. Az angolok – mesélte a bácsi – elfoglalták a nagy francia erődöt az Ohio partján. Ez volt az az erőd, ahol Kékmadár annak idején kórházban feküdt. Innen vitte el Füstös Nap Mezőpartra. Nos, ebben az erődben már nem franciák ülnek, hanem angol vöröskabátosok.

Képek elevenedtek meg a fiú előtt, amelyek már régen elsüllyedtek az emlékezetében: a pennsylvaniai polgárőrség elvonulása, a Fort du Quesne sáncai és palánkjai, Braddock tábornok, a Monongahela folyó. Ezek az emlékek végleg elmerültek volna a múlt ködébe, ha Füstös Nap nem idézi fel őket.

Mindez a fáklyás vadászaton történt. Kékmadár meg akarta mutatni nagybátyjának, milyen jó céllövő lett belőle. És mi lett volna alkalmasabb erre, mint a nagy éjszakai sürgés-forgás? Füstös Nap is így vélekedett, és kíváncsian nézett a fáklyás vadászat elébe.

Este eveztek felfelé a folyón, amikor a lemenő nap vörös fénye még az erdő fölött tétovázott, de a fák árnyéka már elhomályosította a folyó csillogó tükrét. Minden evezőcsapás nyomán kis ív alakú fodor keletkezett a vízen, és úgy ragyogott, mint egy ezüst karperec fele. Szinte nesztelenül siklott a csónak, gyorsan elmerülő ezüstkarikákat hagyva maga mögött a víz színén.

A parti nádasból hallani lehetett a vadkacsák utolsó, álmos kurrogását, de csakhamar elnyomta a békák ezertagú zenekarának hangversenye, míg az erdő csendjét még mélyebbé tette a lombsáskák egyhangú recsegése. A szúnyogok zümmögése a csónakban, a folyó közepén elég tűrhető volt, rajaikat elriasztotta innen a víz hűvös lehelete.

Az alkonyat utolsó derengése is elhalt már a nyugati égen, amikor a nagybácsi ezt súgta:

– Itt kezdjük.

Kékmadár suttogó hangon felelte:

– Át kell eveznünk a folyó jobb oldalára, mert ott kevesebb a nád, és jobban meg tudjuk közelíteni a partot.

Míg Füstös Nap átvitte a csónakot az áron keresztül, Kékmadár meggyújtotta a nyírfakéregből készült fáklyát, és bedugta a lyukba egy kis lécen, amelyet a csónak orrára erősítettek. A szövétnek mögött függőlegesen állt egy másik, nagyobb léc, amely elzárta a fény útját hátrafelé, akár egy lámpaernyő. A csónakot már indulás előtt behintették nedves homokkal, nehogy a visszapattanó szikrától tüzet fogjon.

A vadászok a sötétben guggoltak, míg a fénykéve megvilágította a vizet a csónak előtt. Amikor a fáklya már jól égett, a bácsi megfordította a csónakot, hogy az árral együtt sodródjék, szorosan a part mentén, olyan nesztelenül, mint egy harcos a hadiösvényen. Füstös Nap csak hébe-hóba forgatta meg az evezőt, de olyan ügyesen, hogy még a lapátról legördülő vízcseppek hullását sem lehetett hallani.

Kékmadár íjjal és nyíllal a kezében, a fáklya mögött kuporgott, és feszülten figyelte az elsuhanó partot, amint lassan, szakaszonként a fénykévébe került, majd újra sötétségbe merült a csónak mögött. Közben megkerültek egy mélyen a vízbe nyúló nádast, egyébként az erdő és a folyó közt húzódó keskeny rét egészen a vízig nyújtózkodott.

A fiú hirtelen megérezte a kenu könnyű billenését. Ez volt az előre megbeszélt jeladás: „vigyázz!” Halk szuszogás és lábdobogás hallatszott a partról. A fiatal vadász megfeszítette az íját – éppen a kellő pillanatban, mert már fel is tűnt egy nagy szarvas a lassan tovasuhanó fénykévében.

Az állat felemelte fejét, és a néma fénybe bámult, amely lebegve közeledett a vízen. Kíváncsisága még közelebb húzta a parthoz. A fiú látta, hogy a fáklya ott tükröződik a meglepett állat szemében. Elpattantotta a megfeszített húrról a nyilat, s az sivítva hasított a levegőbe. A szarvas hátraugrott, és eltűnt a sötétségben.

– Hohó – dünnyögte a nagybácsi elismerően. A kenut a part felé kormányozta, és felcsúsztatta a fövénybe. Azután kiugrott, és mélyen lehajolva osont a parton felfelé. Kékmadár kissé szorongó szívvel követte, mert nem volt egészen biztos a dolgában. Mit akar a nagybácsi? Hiszen ebben a vaksötétben úgysem láthat semmit.

De egylépésnyire az erdő szegélyétől Füstös Nap megállt: ott hevert a szarvas. A nyíl mélyen befúródott a nyaka alá.

A zsákmányt lecipelték a partra, és a nagybácsi csak most szólalt meg:

– Ez valóban szép lövés volt. Ha te is úgy akarod, itt pihenünk egy kicsit. Közben megsütjük a szívét és a máját. Hosszú az éjszaka, és marad időnk, hogy újra körülnézzünk. Talán még egy szarvasra akadunk.

A fiú csodálkozva beleegyezett. Füstös Nap eddig még sohasem kérte a beleegyezését az ilyesmihez. Erre nem is volt szükség. Mint idősebb rokonnak, joga volt intézkedni fiatal unokaöccse megkérdezése nélkül is.

A húsdarabok nemsokára a tűz fölött sercegtek, és szépen bámultak. A fiú kapta a szarvas szívét. Alsó csücskét megsebezte a nyíl hegye. Meg se lehetett érteni, hogyan tudott a szarvas ilyen sebbel az erdő széléig menekülni.

Mindketten kényelmesen falatoztak. A nagybácsi rágás közben most is oldalvást őrölt a fogaival, akárcsak azelőtt. Végül megtörölte kését leggingjébe, majd bedugta az övéről csüngő bőrtokba, és beszélni kezdett:

– Öcsém, az utóbbi években alaposan megfigyeltelek, és arra a következtetésre jutottam, hogy igazi indián szíved van. Most boldog vagy a vadászsikereid miatt, és a jókedvű emberrel könnyebb beszélni, mint olyannal, akit valami bosszúság ért. Ezért megragadom a jó alkalmat, és kitárom előtted szívemet. Elmondom, amit gondolok, annál is inkább, mert igaz.

Kékmadár feszülten figyelt. A nagybácsi szeretett kissé fellengzősen beszélni, mint a törzsfőnökök a tanácskozó gyűlésen.

– Te azelőtt az ország keleti részében éltél, és talán nem is tudtad olyan jól, mint mi, hogy az indiánok hazája napról napra szűkebbre szorul. De most már magad is látod, milyen gyorsan kell a vörös bőrű embernek visszahúzódnia napnyugat felé. Törzseink valamikor boldogan éltek a keleti tengerparton, most pedig az angolok már az Ohio mentén is befészkelték magukat, ott ülnek abban az erődben, amelyet te is jól ismersz. Ha nem verjük meg akkor Braddock tábornokot a Monongahela mellett, akkor már több év óta a nyakunkon ülne.

A fiú arca elkomorodott. Itt kísért megint a régi árnyék, amely állandóan elsötétíti az indiánok életét végig az Ohio mentén. Kékmadár már elég idős volt ahhoz, hogy megértse indián rokonainak gondját és keserűségét.

Hányszor beszélt apja is a fehérek szívós előnyomulásáról: a tengerparttól a folyókig, a folyóktól az előhegységig, onnan meg az Allegheny felé törnek előre, mindig tovább és tovább. Már övék az egész hosszú útvonal Philadelphiától fel Raystownig. És most az angolok megint előrejutottak egy jó darabot – az Allegheny-hegységtől az Ohióig!

Most újra felcsendült a nagybácsi hangja:

– Öcsém, te sok hosszú telet töltöttél a keleti országrészben, és jobban ismered, mint bárki közülünk. Talán meg tudnád mondani nekem, remélhetik-e az indiánok, hogy elűzik a fehér embert erről a szigetről. Eljön-e még a nap, amikor arra kényszeríthetjük a sápadtarcúakat, hogy visszatérjenek hazájukba? Mondd, mit gondolsz erről? Ne titkolj el semmit, beszélj nyíltan és bátran!

A fiú alig tudta zavarát leküzdeni. Ilyen kérdést eddig még senki sem intézett hozzá – még apja sem. Az ágyúkkal megrakott Fort du Quesne-re gondolt, a síkság sűrű lakosságára és az óriási városra, Philadelphiára.

– Nem hiszem, bácsikám, hogy a fehéreket most már ki lehet kergetni innen. Nagyon megnőtt a számuk. A határon kevesen vannak, de minél tovább haladsz kelet felé, annál sűrűbben találkozol a telepeikkel. Vannak falvaik, amelyek százszor akkorák, mint Termékeny Föld.

Füstös Nap arca megnyúlt, egészen ráncos és szürke lett a régóta fel nem frissített, megfakult festék alatt. De összeráncolt homloka mögött lázasan dolgozott az agya.

– A lenappok azt mondják, szövetkezzünk a franciákkal, és egyesült erővel söpörjük el az angolokat. Mit gondolsz, a franciákkal szövetségben le tudjuk-e győzni a vöröskabátosokat?

– Nem tudom, bácsikám. De apa úgy véli, hogy a franciák éppen olyan gonoszak, mint a többi fehér.

– A lenappok azt állítják, hogy a franciákkal könnyebb megférni. Ha segítségükkel elkergetjük az angolokat, jobb dolgunk lesz.

Füstös Nap makacsul vissza-visszatért ehhez a gondolathoz; úgy kapaszkodott bele, mint az utolsó reménységbe. A fiúnak eszébe jutottak apja szavai: „A fehér ember szíve kőből van, akár franciául beszél, akár angolul.” De nem akart nagybátyjának ellentmondani, és megkönnyebbülten fellélegzett, amikor Füstös Nap már nem kérdezett többet.

Berakták a szarvast a kenuba, és ellökték magukat a parttól. De második lövésre ezen az éjszakán már nem került sor. A nagybácsi már nem vezette a csónakot olyan nesztelenül, mint addig, gondolatai nyilván máshol jártak. Amikor a keleti látóhatáron megjelent az első fakó fény, a szarvast a Teknősbéka-ház ajtaja mellé akasztották.

Füstös Nap nem győzte dicsérni unokaöccse céllövő tehetségét. De nem érte be azzal a beszélgetéssel, amelyet az éjszakai tábortűznél folytatott. Este feltette ugyanazokat a kérdéseket Kismedvének is, mintha nem is tudna másról beszélni. A fiú figyelmesen leste, mit felel majd apja. Vajon sikerül-e neki a nagybácsit rögeszméjétől eltéríteni?

A törzsfőnök felemelkedett a gyékényről, intett Kékmadárnak, és felsegítette a padlásra. A fiúnak egy régi, kopott bőrtáskát kellett előkotornia, amely meglehetősen hátul hevert, a padlás mélyén. Apja kezébe vette a táskát, visszaült Füstös Nap mellé, felcsapta a táska fedelét, és egy ollót vett ki belőle. Ez a szerszám egyszer valahogy idekerült, és rövidesen a padlásra vándorolt, mert a furcsa, csattogó kettős kést senki se tudta megszokni.

A nagybácsi még sohasem látott ilyen holmit, és nem is titkolta csodálkozását. Apa mindkét kezével kinyitotta az ollót, és így szólt:

– Látod ezt a két kést? Úgy csapnak egymásra, mint két ellenséges harcos. Az ember azt hinné, hogy egymásba vágnak, és kölcsönösen elpusztítják egymást. Azonban – Kismedve most becsukta az ollót – csak horzsolják egymást, azután szépen szétválnak megint. Még csak meg se karcolja egyik a másikat. De ha közéjük dugsz valamit, menten nekiesnek, és közös egyetértéssel apró darabokra vágják.

Egy kukoricalevelet tett a nyitott olló pengéi közé, és összecsapta az ollót. A kukoricalevél szétvágott darabjai a nagybácsi ölébe hullottak. Füstös Nap a kezébe vette, összerakta, majd újból szétválasztotta őket. Figyelmesen megnézte az éles vágás széleit, és megcsóválta fejét. Elkérte az ollót, és maga is kettévágta az egyik levéldarabot. Azután némán visszaadta a szerszámot Kismedvének.

Apa újra megszólalt:

– A két kés: az angolok és a franciák. Egymás ellen fordulnak, mégsem pusztítják el egymást. De könyörtelenül kettévágják a kukoricalevelet, amely közéjük kerül. Ez a kukoricalevél mi vagyunk, az indián nép. A fehérek két csoportja közt mi csak felőrlődünk. Akkor miért segítsük akár az egyiket, akár a másikat?

Füstös Nap nem szólt többé semmit. Hosszú keselyűorra még hegyesebb lett. Másnap elbúcsúzott – hallgatagabban, mint valaha.

Fort du Quesne elestének híre úgy terjedt el az Ohio vidékén, mint a préritűz. A lenappok évek óta otthon maradtak, és tompa tétlenségbe merültek. Szerencséjük volt, hogy ebben az évben nem vonultak az angolok ellen, ősszel ugyanis újabb riasztó hírek érkeztek, mint egy távoli zivatar moraja – nagy csatákról és Quebecnek, Kanada fővárosának elestéről. Minden fordítva történt, mint ahogy Füstös Nap remélte. Nem az angol vöröskabátosokat űzték el, hanem a franciákat, a lenappok szövetségeseit. A háború vége felé járt.

Most már a Hód-folyó mentén meglapuló falvak is megérezték a változást a távoli, nyugtalan fehér világban. Tavasszal, amikor Kismedve visszatért Presque Ile-ből, azt a szinte hihetetlen hírt hozta, hogy már ott is angolok ülnek. A francia katonák és kereskedők eltűntek, már nem hallani mást, csak angol beszédet.

Kismedve ajka gúnyosan megrándult.

– Nemcsak az angol nyelven és a vörös kabátokon vettük észre a változást, hanem mindenekelőtt az árakon. Az új sápadtarcúak még arcátlanabb zsarolók, mint a régiek. Az egyik egy puskáért annyi hódprémet kért, hogy egymásra rakva elérje a puska hosszát. Ha ez így megy tovább, végül még kiderül, hogy igazuk volt a lenappoknak. Ők hajtogatták folyton, hogy a franciákat inkább el lehet viselni.

 

A háború tüze lassan kialudt. A kereskedelmi állomások sorra az angolok kezére kerültek, még Detroit is, az Erie-tó nyugati csücskén. A fehérek szemmel láthatóan belefáradtak a küzdelembe.

De nyugtalanságuk most mintha a vörös bőrűekre ragadt volna át. Izgalmas hír futott végig a falvakon: a nyugati törzsek közt állítólag vörös tomahawkok járnak körbe és övek fekete vampumgyöngyökből. Ez azt jelentette, hogy felkelést terveznek az angolok ellen. A franciák segítségével vissza akarták foglalni Kanadát és valamennyi kereskedelmi állomást egészen az Ohióig.

A zűrzavaros beszédek árjából minduntalan egy név merült fel: Pontiac neve. A Hód-folyó mentén csak keveset tudtak erről az indián Napóleonról, akinek követei bejárták valamennyi folyót a kanadai erdők és a Mississippi torkolata között. Türelmesen szövögette azt a hatalmas hálót, amelyet a franciák veresége óta a gyanútlan angolok köré vont. Azt mondták róla, hogy az ottava törzs főnöke, és messze nyugaton lakik, az Erie-tó végében.

Valahányszor erre az emberre terelődött a szó, Kismedve kijelentette:

– Nem mindig igaz, amit a verebek csiripelnek.

Vagy ezt a megjegyzést tette:

– Nem hallottam semmit.

Nem hitte el a mendemondát, amíg fel nem kereste Pontiac követe. De akkor már el kellett hinnie a dolgot, mert úgyszólván hivatalosan értesítették róla.

Még a tél kellős közepén, néhány nappal újév előtt, hogy Pontiac küldötte megérkezett a Hód-folyóhoz, és sorra meglátogatta a falvakat. Mindenütt gyűlést hívtak össze, és mindenütt beszélt. Termékeny Földre is eljött. Mialatt a Teknősbékaház vendégszobájában kipihente útja fáradalmait, egy hírnök házról házra járt, és összehívta a férfiakat az esti gyűlésre „hogy meghallgassák Pontiac szavát”.

Amikor a nap leáldozott a hóborította háztetők mögött, zsúfolásig megtelt a nagy gyűlésterem. A közepén hatalmas tűz lobogott; körülötte sűrű sorokban ültek a harcosok. Ott ült Kismedve is a két lenapp törzsfőnök között – a lenappoknak is megvoltak a saját törzsfőnökeik, éppen úgy, mint az irokézeknek. Mögöttük foglaltak helyet az öregebb harcosok, hátrább a fiatalabbak, végül egészen hátul, a sötétben a nagyobb, serdülő fiúk.

Kékmadár csendesen, illedelmesen üldögélt Őzgida mellett, és feszült figyelemmel nézte, mi történik elöl. A lángok fénye merev arcokon suhant el. Csak az ajkak szívogatták a pipát, és fehér felhőcskéket fújtak a magasba, ahol összeolvadtak a tűz kék füstjével. Valahányszor kinyílt az ajtó, hideg légáramlat zúdult a terembe.

Végre valamennyien együtt voltak, és Pontiac követe felemelkedett. Kékmadár eltátotta száját csodálkozásában: ilyen indiánt még nem látott soha! Délceg ember volt, majdnem két méter magas. Tarkóját tollak helyett szarvasfarok díszítette, olyan volt, mint egy vörös kefe. Fülében ezüstkarikák csillogtak. Hatalmas tagjait sötétkék takaró borította, amely belülről éppen olyan vörös volt, mint a fejéke: amikor karját felemelte, a takaró feltüremlett rajta, és belseje rikító vörös színben ragyogott. Kezében széles övet tartott, amely számtalan csiszolt gyöngykagylóból volt összefűzve. A vampum művészi fonadéka szinte beleolvadt a terem félhomályába, hiszen a fehér gyöngykagylók közt sok fekete kagyló sorakozott a nehéz övön.

A követ egy ideig némán nézte az egybegyűlteket, mintha keresztül akarna látni minden egyes emberen. Közben csak a tűz pattogását, ropogását lehetett hallani.

Amikor végre megszólalt, ujjait lassan végigcsúsztatta a vampumöv mintáin. Minden mintának megvolt a maga külön jelentése, és együttesen pontosan azt fejezték ki, amit Pontiac izent:

– Testvéreim – mi valamennyien egy családhoz tartozunk. Mindnyájan a Nagy Szellem gyermekei vagyunk. Ugyanazon az ösvényen járunk, és ugyanabból a forrásból oltjuk szomjúságunkat. És most olyan nagy fontosságú események történtek, hogy közös tanácskozásra gyűltünk össze, és ugyanannál a tűznél szívjuk a pipát.

– Testvéreim – amikor a fehérek először tették lábukat a mi földünkre, éhesek voltak. Nem volt hely, ahol tüzet rakhattak és takaróikat leteríthették volna. Apáink megsajnálták őket nyomorúságukban. Bőkezűen megosztották velük mindazt, amit a Nagy Szellem ajándékozott vörös bőrű gyermekeinek. Enni adtak az idegeneknek, ha éhesek voltak, orvosságot nyújtottak nekik, ha megbetegedtek. Prémeket terítettek a földre, ha aludni akartak. Földet ajándékoztak nekik, hogy vadászhassanak, és kukoricát termelhessenek maguknak.

– Testvéreim – a fehérek olyanok, mint a mérges kígyó. Amikor a hidegtől dermedten mozogni se tudnak gyengeségükben, szelídek és ártalmatlanok. De amikor felmelegednek, és erőre kapnak, megmarják jótevőiket. A sápadtarcúak gyengék voltak, amikor partjainkra érkeztek, de mi megerősítettük őket. Most életünkre törnek, vagy visszaszorítanak az erdőbe, mint a farkasokat vagy a párducokat.

– Testvéreim – a fehér ember nem barátja a vörös embernek. Először csak akkora földecskét kértek, hogy egy kunyhót építhessenek rajta. Most már csak az elégítené ki őket, ha minden vadászterületet átadnánk nekik, minden földünket, az egész országot napkelettől napnyugatig.

– Testvéreim – sok ezer téllel ezelőtt nem volt még Föld, a Nap nem kelt fel, és nem nyugodott le, sötétség borított mindent. Akkor a Nagy Szellem megteremtette a Földet. Kijelölte a fehér emberek otthonát, odaát a nagy vízen túl. De ezt a szigetet vörös gyermekeinek ajándékozta, és bőségesen ellátta hallal és vaddal. Erőt és bátorságot is adott nekik, hogy szigetüket megvédelmezzék.

– Testvéreim – az én népem békét kíván. Minden vörös ember a békét akarja, de ahol megjelennek a fehérek, nincs számunkra békesség, hacsak nem anyánk kebelén, a Föld mélyében.

– Testvéreim – tudjátok, hogy a fehérek két népből állnak. Előbb a franciák jöttek ide. Velük még megfértünk békességben, nem csaltak meg minket, egy tálból ettek velünk. De azután megjelentek a vöröskabátosok, az angolok – és rokonaik, a Hosszú Kések. Most előretörtek a hegyeken át, itt is felépítették erődjüket, és itt is el akarják rabolni vadászterületeinket. Elűzték a franciákat, és minket is el akarnak kergetni.

– Testvéreim – kik azok a fehérek, hogy félni kelljen tőlük? Nem tudnak futni, és jó célpontot nyújtanak. Ők is csak emberek, és apáink sokat megöltek közülük.

– Testvéreim – elérkezett az ideje, hogy összetartsunk, ugyanazt a pipát szívjuk, és megvédelmezzük egymás földjét.

– Testvéreim – azt kívánom tőletek, hogy velünk együtt megragadjátok a tomahawkot.

A szónok most kifordította a vampumövet, hogy mindenki lássa a fekete figurákat a belső oldalán.

– Testvéreim – ha egyek vagyunk, a Nagy Szellem megsemmisíti ellenségeinket, és vörös gyermekeire boldogság vár a földön.

A követ jobb karja a levegőbe lendült. Kezéből tűzvörös nyelű tomahawk hullott ki. Egyenesen Kismedve elé dobta a földre. Kékmadár lélegzetét visszafojtva bámult a fejek fölött apjára. A szónok beszéde egészen felkavarta lelkét. Egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy Kismedve tüstént felemeli és megmarkolja a csatabárdot.

De az irokéz törzsfőnök úgy ült a helyén, mint egy kőszobor, és egyetlen ujját sem mozdította meg. Hosszú csend következett. Azután előlépett az egyik lenapp törzsfőnök, megfogta a fekete vampumövet, és lehajolt a tomahawkért.

– A lenappok meghallgatták Pontiac szavát, és követni fogják – mondta.

– Huhh! – hallatszott több helyről a tömegből. Ez a mély torokhang fejezte ki helyeslésüket.

Csak most emelkedett szólásra Kismedve. Ő is sokáig nézte az egybegyűlteket, mielőtt beszélni kezdett.

– Testvéreim – meghallgattuk Pontiac üzenetét. Jobban szerettem volna, ha várunk két napig, és csak azután határozunk, de lenapp rokonaink már eldöntötték magukban a kérdést.

– Testvéreim – nem állunk útjában annak, hogy a lenappok szívük szavát kövessék, de a Hosszú Ház fiai nem járhatnak egy úton velük.

– Testvéreim – őseink már sok-sok téllel ezelőtt megmondták, hogy keleten felbukkan majd egy fehér szemű szörnyeteg, és felfalja országunkat. Akkor majd koldulnunk és könyörögnünk kell azért, hogy földjeinket megművelhessük, és forrásainkból szomjúságunkat csillapíthassuk. Akkor majd különös kegy lesz, ha megengedik, hogy halottainkat őseink csontjai mellé temethessük.

– Testvéreim – minden arra mutat, hogy őseink jóslata most beteljesedik. Egyetértek Pontiac izenetének első részével. De ami az izenet második részét illeti, ahhoz nem csatlakozhatom.

– Testvéreim – még sohasem hallottam, hogy annak a fehér szemű szörnyetegnek két feje lenne, és az egyik feje jóindulatot táplálna irántunk, az indián törzsek iránt. Ha azt mondjátok, hogy a franciák nem csaltak meg minket, és egy tálból ettek velünk, a Hosszú Ház fiai másképpen vélekednek. Éppen eleget harcoltak a franciákkal, és ők éppen olyan gonoszul bántak velük, mint a többi sápadtarcú.

Testvéreim – mi nem vehetjük fel a tomahawkot, és nem harcolhatunk veletek a franciák oldalán. Mert ebben a harcban úgy folyik majd a vörös emberek vére, mint a patak, de csak azért, hogy végül egyik fehér leigázónkat felcseréljük a másikkal.

Az idősebb irokéz férfiak helyeselték és megerősítették a törzsfőnök szavait, de a fiatalabbak és a lenappok hallgattak. Több tekintélyes harcos kért szót, de a következő beszédek már mit sem változtattak a határozaton, mellyel a gyűlés véget ért; a Hosszú Ház fiai elutasították a fekete vampumövet. És Kismedve példáját követte valamennyi irokéz törzsfőnök a Felső-Allegheny környékén; távol tartották magukat Pontiac háborújától.

Tavasszal kitört az eddig lappangó nyugtalanság az országban, de a Hosszú Ház fiai éppen úgy ünnepelték a juharfa virágzását és a magvetést, mint más években. A lenappok vízidobjai éjjel-nappal felverték a falu és az erdő csendjét. De az irokézek nem törődtek a titkos készülődésekkel, amelyek úgy illeszkedtek egymásba, mint egy csapda husángjai. Nem vettek tudomást a sok szóbeli üzenetről, amely egymást követte a falvakban, hogy az indián törzsek felkelését, egységes, jól megfontolt terv medrébe tereljék.

De egy nap fellebbent a titok fátyla, legalábbis a Teknősbéka-ház lakói előtt. Éppen elkezdődött az új hónap – a Nap Vándorútja Megnő hónapja –, amikor váratlanul megjelent a nagybácsi, frissebben és acélosabban, mint tavaly. Ezúttal nagyon sietett. Négyszemközt hosszasan tárgyalt Kismedvével, azután Kékmadárért küldött.

– Fiam – mondta az apa –, most elkíséred Füstös Nap bácsit egy hosszú útra, északra. Vidd magaddal a késedet és egy pár tartalék mokaszint is. Minden egyéb itt marad, mert csak terhedre lenne az úton.

– Meghallgattam apám parancsát – felelte a fiú szerényen, és tüstént visszavonult. A következő beszélgetést, amely Kismedve és Déli Napsugár között folyt le, már nem hallotta.

– Bátyád egyetlen vágya, hogy pompás fejdíszét még egy sastollal is gazdagítsa – mondta apa anyának. – Ezért nyargal olyan hévvel mindenfelé, ahol skalpot lehet szerezni.

– Remélem, hogy vigyáz majd a fiunkra – felelte Déli Napsugár.

– Megígérte, hogy csak tolmácsul fogja felhasználni.

Kékmadár egész éjjel nem hunyta le a szemét, annyira izgatta a titokzatos utazás. Nagybátyja csak az út második napján árult el valamit terveiből:

– A tóparti erődbe megyünk, ahol most a vöröskabátosok ülnek.

– Micsoda? Presque Ile-be? Hiszen azt biztosan megtámadják Pontiac harcosai.

– Igen? Majd meglátjuk.

Vándorútjuk negyedik napján egy nagy indián táborba érkeztek. Kékmadár mindenfelé feketére mázolt arcokat és tömött golyótáskákat látott. Most már meg tudta különböztetni az ojibwa indiánok nagy nyílpuzdráit, a shawnee harcosok szarvasprém fejdíszét és a lenappok tollforgóit. Csak az irokézek bőrsapkáit nem látta sehol. Dobpergést sem lehetett hallani, a táborban a legnagyobb csend uralkodott.

Még köd lebegett a rét fölött, amikor a harcosok másnap felkerekedtek és elindultak. A délelőtt fele már elmúlt, amikor az erdő ritkulni kezdett. Füstös Nap lehasalt a földre, úgy mászott fel az enyhén emelkedő domboldalon. Kékmadár ugyanúgy követte.

Amikor felértek a dombtetőre, amely meredek szakadékban végződött, a fiú majdnem felkiálltott meglepetésében. Szeme előtt az Erie-tó tárult ki, halk hullámverése felhallatszott a magasba. Még lebegő, szakadozó ködfoszlányok takarták a hatalmas, kék víztükröt, de a part, a rét, az erdő már kibontakozott a párák fátyla alól. És ott, mindjárt a tó peremén – nem lehet más, mint Presque Ile!

Egy földnyelven, a tópart és egy patak között sötétbarna blokkházak sorakoztak. A földnyelv csúcsán nagy, kétemeletes épület állt, mint kövér kotlóstyúk, amely a csibéit védelmezi. A második emelet jócskán kinyújtózkodott az első fölött. Erős, vastag gerendafalából lőrések nyíltak. A zsindelytetőt hosszú mestergerendák támasztották alá. És mindez olyan közelinek látszott, hogy szinte meg lehetett fogni.

A házak közt egy őrszem járkált. A fiú látta, hogy nagyot ásít. Azután leült egy fatönkre, és lustán sütkérezett a felhőkön áttörő napsütésben. Vörös kabátja úgy virított, mint egy vérfolt. Közben a dombtól jobbra és balra, a fáktól és bokroktól takarva, összezárult a támadásra készülők gyűrűje.

Kékmadár lélegzete elállt – hát ez az őrszem nem vesz észre semmit? Nem látja a tolldíszes alakokat, amint előrecsúsznak a bozótban?

Végre mégis feltűnt az őrnek valami. Felemelte a fejét, és a meredek domboldal bokrai felé bámult. Majd hirtelen felugrott, és a legközelebbi házikó felé rohant. Puskája agya nagyot koppant az ajtón, és a következő pillanatban eldördült a riasztólövés.

„Hu-hu-hu!” – felelt rá a százhangú visszhang az erdő széléről. Indián csapatok törtek elő a sűrűből, és száguldó futással igyekeztek átvágni a réten. Még nem érték el a patakot, amikor a gerendavár lőréseiből vörös lángnyelvek villantak elő, és visszavetették a támadókat. Ugyanakkor az őrség egy része kirohant a kisebb házakból. Ingujjban voltak, kapkodva fogták nadrágjukat, úgy rohantak a nagy, kétemeletes házba. Hallani lehetett, hogy a nehéz kapu becsapódik. A meglepetésszerű rajtaütés nem sikerült. Az angolok nyilván elhatározták, hogy feladják a kisebb épületeket, hogy annál jobban megvédhessek az erős citadellát a földnyelv végében.

Kékmadár füle mellett lövés dördült el. Füstös Nap sütötte el fegyverét, mint a legtöbb indián, rövid célzás után és anélkül, hogy a fegyver tusát jól beszorította volna a vállába. A válasz nem maradt el. Az ostromlottak célba vették a dombtetőt, amely fenyegetően ágaskodott erődjük fölé. Ólomgolyók zápora szakadt a bokrokra, és tépte, aprította őket. Az indiánok kénytelenek voltak a dombtetőről visszavonulni és az innenső lejtőn meghúzódni.

De a törzsfőnök, aki az ostromló sereget vezette, nem akart lemondani a döntő fontosságú dombtető birtokáról. Egy magasságban volt az erőd tetejével, tehát innen kényelmesen tűz alatt lehetett tartani az angolok fő fészkét. Az erődöt hibásan tervezték és építették. A kétemeletes citadella túlságosan közel volt a meredek dombhoz. A támadók ki akarták használni ezt a hibát.

Kékmadár látta, hogy az indián harcosok fatörzseket vágnak ki, és felgörgetik a dombtetőre. Bámulatosán rövid idő alatt erős barikádot építettek, amely felfogta a vöröskabátosok puskatüzét. Indián céllövészek kúsztak a fatörzsek mögé, és újra megnyitották a tüzet.

Kékmadár a nagybácsival bal felé osont, az erdő szegélyére.

– Nézd csak – lökte meg izgatottan Füstös Nap karját. – Mit akarnak azokkal a rőzsekötegekkel?

A nagybácsi nem felelt semmit. Az indián harcosok felkapták a rőzsét, és a vár felé rohantak. Ugyanakkor fokozott puskatűz zúdult a dombtetőről a vár felé, hogy az ellentámadást visszatartsa. A rőzsét cipelő harcosoknak sikerült átvágniuk a réten. A keskeny patakon keresztül áthajították terhüket az erődfal tövébe. A következő pillanatban a rőzse fellángolt. Vörös lángnyelvek nyaldosták az erőd taplószerűen száraz gerendáit.

De a tűz nemsokára fekete füstgomolyba fulladt. A második emelet előreugró falának réseiből víz zúdult az égő rőzsére, és eloltotta.

Egy darabig nem történt semmi. Csend volt, csak a kialvó rőzse sistergése hallatszott. Ekkor egy fénylő csillag repült nagy ívben a ház felé, és megakadt a tető zsindelyei között – utána még egy, majd a harmadik. A fiú válla megrándult: gyújtónyilak! Ezt már ismerte. Most aztán rohanhattak a vöröskabátosok a padlásra, hogy vizet öntsenek a tetőre – vizet, vizet, még több vizet! És mintha csak a fiú száguldó gondolatait követték volna, máris loccsant, ömlött, zuhogott a vízár az égő zsindelyekre, a nagy keresztgerenda mögül, amely golyófogóul szolgált.

A fiú nagy izgalmában is megértette: pontosan úgy történik minden, mint a raystowni blokkház megrohanásánál, amikor a sötét padláson állt, a ropogó lángok alatt, és anyja alulról nyújtotta fel neki a vízzel telt vödröket.

A dombtetőről, a szakadék széléről pattogó ólomgolyók zápora nem tudta a vízáradatot megállítani. A gyújtónyilak tüze éppen olyan gyorsan elaludt, mint ahogy fellobbant. Egy ideig még eltartott ez a párharc, hol az egyik fél, hol a másik kerekedett felül, de lassanként megszűnt a csillaghullás – az erdő széléről felívelő gyújtónyilak tűzijátéka.

A nap már delelőre hágott, és a szörnyű hőség, amelyet alig enyhített a tó párolgása, ellankasztotta a támadók lendületét. A hatalmas ezüst-kék felület vakítóan szikrázott. A nádasból feltört a kócsagok rikoltozása és a halászgém sipítása. Nem zavarta őket a puskalövések robaja.

Egyszerre újra megindult a gyújtónyilak áradata, de most egy kis házikóra zúdult, amely ott állt a nagy erőd tőszomszédságában. Ez a kis ház most üres volt, nem védte senki. A zsindelyek kigyulladtak, pattogva meggörbültek; lángnyelvek nyaldosták őket mindenfelől; a lángok végül vad, hatalmas lobogással egyesültek, és zúgva szöktek a magasba. A nagy blokkház fala – az égő házikótól alig négylépésnyire – már pörkölődni, szenesedni kezdett. A felső emelet nyílásaiból zápor zúgott alá, el-eloltotta az izzó gerendák lángját, de Kékmadár úgy vette észre, hogy a vízár akadozni kezd, néha egészen elapad. Mintha az ostromlott erőd katonái takarékoskodnának a vízzel, és kivárnák a kedvező pillanatot, hogy vödreiket kiürítsék. A vöröskabátosoknak az erődben nyilván csak egy kútjuk volt, amely lassanként kiapadt.

De a lőrésekből szüntelenül dörögtek a puskák, az ellenállás itt nem gyengült. A támadók beszüntették a tüzet, és újra mélységes csend nehezedett a tájra.

Ekkor az indiánok részéről felcsendült egy hang. Kékmadár feszülten figyelt, de nem értette meg a vár felé kiáltó szót. Izgalma a következő pillanatban tetőfokára hágott: a várban megértették az indiánkiáltást, és az egyik lőrésből válaszoltak rá. A fiúnak erőt kellett vennie magán, hogy fel ne pattanjon angol szavak ütötték meg a fülét:

– Van ott egy tolmács?

– Mit mond? – kérdezte Füstös Nap.

A fiú lefordította. Észre se vette, hogy az indián parancsnok közben odakúszott hozzájuk.

– Menj előre, és válaszolj!

Kékmadár felállt, és kilépett a rétre.

– Én beszélek angolul! – kiáltotta.

– Kérdezd meg, mi lesz velünk, ha megadjuk magunkat – hangzott a várból.

Kékmadár félig hátrafordult, és a kérdést irokéz nyelvre fordította, átkiáltotta nagybácsijának.

Hosszabb szünet következett. Végre felhangzott Füstös Nap válasza:

– Mondd meg nekik, ha tüstént megadják magukat, megkíméljük életüket, de ha folytatják az ellenállást, mindnyájukra halál vár.

– Beszélhetnénk az indián törzsfőnökökkel személyesen?

Megint eltartott egy ideig, míg a fiú tolmácsolhatta a választ:

– Az indián törzsfőnökök hajlandók személyesen is tárgyalni. Elébe mennek a fehéreknek. Az erdő széle és az erőd között feleúton megállnak, az lesz a megbeszélés helye.

A fiú elkísérte az indián vezetőket. Az ostromlott erődből két ember lépett ki. Kabátjuk elszakadt, az egyiknek a keze be volt kötözve, és kötésén átszivárgóit a vér. Arcukon kimerültség tükröződött.

A törzsfőnökök megismételték ígéretüket.

– Ha rögtön megadjátok magatokat, mindenkinek megkegyelmezünk – fordította le Kékmadár, és a maga részéről még hozzáfűzte: – Ne féljetek, nem lesz semmi bajotok!

Ezt Malia mondta neki annak idején, amikor megfürdették a folyóban.

Vajon a tisztán csengő gyermekhang oszlatta-e el a vöröskabátosok gyanúját vagy a kis tolmács szőke haja, amely olyan volt, mint az angoloké – elég az hozzá, hogy megnyugodtak, nem tartottak többé szószegéstől. Elfogadták a feltételeket, és kivonultak az erődből.

Az indiánok valóban megtartották szavukat. A foglyokat levezették a tó partjára, ahol sok odakötött csónak himbálózott a sekély vízben. A detroiti oldalra, a tó nyugati csücskébe, Pontiac táborába szállították őket.

Az elhagyott épületeket kifosztották és felgyújtották. Az indián sereg feloszlott. Egy része kenukon tért haza nyugat felé, Kékmadár pedig nagybácsijával gyalog ment vissza a Hód-folyóhoz. Még sokáig látta a hatalmas füstfelhőt, amely az erdő fölött gomolygott.

Úgy lebegett az ég alján, mint egy nagy gyászlobogó. Valóban az is volt. Nemcsak azért, mert a nagybácsi nem tehetett szert skalpra, és továbbra is kénytelen volt varjútollaival beérni. Sokkal nagyobb baj volt az, hogy a döntő csapás – a támadás az angolok fő erőssége, Detroit ellen – kudarcot vallott. Detroit alatt maga Pontiac vezette a támadást, de nem lett belőle váratlan rajtaütés, és egyáltalán nem sikerült. Minden más kereskedelmi állomás az indiánok kezére jutott, de ez az egy város keményen tartotta magát. Detroitot hónapokig ostromolták eredménytelenül. És még mielőtt beállt volna a tél, Pontiac kénytelen volt tervét feladni és elásni a csatabárdot.

Minden úgy történt, ahogy Kismedve jó előre megmondta: hiába folyt az indiánok vére, az angolok itt maradtak, sőt valóban jó darabot haladtak előre.

 

8

Megint itt volt a nyár, meleg szellő remegtette meg a fák lombjait az erdőben. Lassan csobogott a Bagoly-patak a Hód-folyó felé, mintha elfáradt volna hosszú útján az erdőkön és mezőkön keresztül. A réteken, az izzó nap alatt a patak egészen összezsugorodott, kiszáradt medrében csak egy vékony ér csordogált. De itt-ott, ahol kanyargós útját megváltoztatta, a fűzfák és mogyoróbokrok alatt kimélyült, örvényesen kavargott rejtett gödrök felett. Ezek voltak a falu gyermekeinek kedvenc fürdő- és búvóhelyei.

Kékmadár jóleső nyújtózkodással lubickolt a zöldesen csillogó, kristálytiszta vízben. Valiig merült a hűvös patakba, a lombok lugasa alatt, melyen áttört a táncoló napsugár. A fiú érezte, hogy a fürgecselek a lábujjaiba kapnak. Ha fejét oldalvást hajtotta, meglátta a sárga halakat, amint a víz mélyéből felemelkednek. Az ár felvetette őket, kerek hátuk olyan volt, mint egy-egy parányi hold.

A fiú a mogyoróbokrok ágain át a fűzfák felé pislantott. A fák odvaiban baglyok tanyáztak, tavaszi estéken hallani lehetett, hogyan huhognak és sóhajtoznak. De most nyár van és fényes nappal, ilyenkor a baglyok alszanak, és csacsiság volna félni tőlük. A meleg szellő időnként belibbent a hűvös lombsátor alá.

A fiú mélyen tüdejébe szívta a menta és lóhere illatát, amely a rét felől áradt.

Hosszú, elnyújtott kiáltás hallatszott a faluból:

– Kékmadár! Kékmadár!

Apa hangja volt. A fiú gyorsan előmászott rejtekhelyéről, lerázta magáról a vízcseppeket, és a réten át a Teknősbéka-ház felé szaladt.

A ház déli bejáratánál, a nagy tölgyfa alatt öt málhás ló állt. A fa gyökerei közt nyergek és zsákok hevertek a földön.

Apa is ott volt. Kezében kék takarót tartott, és piros belsejét nézegette.

A fiú szíve nagyot dobbant örömében. Talán övé lesz az a takaró... ugyanolyan kék-piros takarót kap, mint amilyet Pontiac követe viselt. Talán kereskedők érkeztek a faluba, azért állnak ott a málhás lovak...

Valóban úgy is volt. Két angol kereskedő tért be a faluba pihenőre, ők adták el a szép dísztakarót a törzsfőnöknek tizenkét hódprémért. Az idegenek most a ház vendégszobájában pihenték ki útjuk fáradalmait.

A fiú vállára vetette az új takarót, és beszaladt a házba, hogy megmutassa a kincset anyának és Maliának.

Estefelé a kereskedők feltápászkodtak. Harsogó hortyogásuk elhallgatott, most már csak nyögtek és ásítoztak, torkukat köszörülték és köpködtek. Nemsokára nagy garral előjöttek, és letelepedtek a tűzhely mellé. Presque Ile ostroma óta most látott a fiú először fehér arcokat. De ezek a kereskedők alig festettek jobban, mint az égő erődből füstösen, megpörkölten kiugráló vöröskabátosok. Boglyas hajuk, piszkos arcuk, mocskos bőrkabátjuk undort keltett a fiúban.

Az idegenek szó nélkül nekiestek a vacsorának. Anya ma különösen kitett magáért. Pompásan elkészített szarvas- és hódpecsenyét szeletelt, zsírban pirított, friss kukoricakenyeret és édes pudingot adott hozzá. A vendégeknek nagyszerűen ízlett minden. Már a szemükkel falták az ételt, még mielőtt hozzáláttak volna, és annyit ettek, hogy a falánkságot megbüntető szagodakvusznak igazán joga lett volna közbelépni. Amikor jól megtömték bendőjüket, pipára gyújtottak, és még annyit se mondtak, hogy „hála és köszönet”.

A fiú kíváncsian leste hozzátartozói arcát. Anya kedves és udvarias volt, mint mindig. Apának egy arcizma se rándult meg, de Kékmadárnak úgy rémlett, hogy e nyugalom mögött gúnyos vidámság bujkál, Kismedvénél ezt sosem lehetett tudni.

A kereskedők hirtelen abbahagyták a böfögést és vakarózást. Úgy látszik, feltűnt nekik a szőke fiú, és izgatottan beszélni kezdtek egymássaL A fiú csak egy-egy szófoszlányt értett meg suttogásukból. Kellemetlen érzés fogta el, és kiosont a ház elé. Már sok gyerek összeverődött ott, a lovakat nézték, és kicserélték egymással észrevételeiket.

A lehanyatló nap már elérte a fák koronáit, amikor a két kereskedő egyike – az alacsonyabb, zömök ember – kilépett a házból, és megvizsgálta a lovak bokáit. Észrevette, hogy Kékmadár is ott van, és magához intette. A fiú vonakodva közeledett, nyomában játszótársai egész csapata.

– Te nem vagy indián, ugye? Honnan kerültél ide?

– Raystownból.

– Mi keresnivalód van itt, az indián kutyák között? Akarod, hogy magunkkal vigyünk?

A fiú visszahőkölt. Csak egy szót tudott kinyögni:

– Nem! – mondta és megfordult. Elszaladt, de még hallotta, amint a kereskedő utána kiáltott:

– No, megállj! Egy nap úgyis eljön érted Bouquet ezredes, és elvisz!

Éjjel a fiú álmatlanul hánykolódott a hálópadra terített bundáján. A szitkozódó szó gyötörte, amellyel a fehér kereskedő az indiánokat illette. Maga előtt látta a két fickót, amint durván és mohón falja az ételt, és eszébe se jut megköszönni a vendégszeretetet, amellyel minden indián házban az idegent fogadják. Az volt a köszönet, hogy ilyen ocsmány kifejezéssel éltek. És mit jelent az, amit Bouquet ezredesről hallott? Ezt a nevet nem ismerte. Tudott valamit Braddock tábornokról és Christie kapitányról, aki tavaly nyáron Presque Ile erődjét védte. De ki az a Bouquet ezredes, aki majd érte jön és elviszi? No, csak jöjjön és keresse meg! Ha elbújik a Bagoly-patak mély tócsáiban, a sűrű mogyoróbokrok alatt, nincs ember, aki megtalálná. Ezt a rejtekhelyet legfeljebb a baglyok ismerik.

Másnap a kereskedők továbbvonultak, de Kékmadár úgy érezte, hogy egy felhőt hagytak hátra, amely fenyegetően elsötétítette életét. Pedig ragyogó nyár volt. Néha kitört egy-egy vihar, amely záporban végződött, de hamar elmúlt, és utána megint bársonykéken tündökölt az ég.

A fiú szeretett volna szüleihez fordulni megnyugtatásért, de valami furcsa félelem szorította el a torkát. Egyszer mégis kikotyogta, hogy mi bántja.

A kukoricaszedés kellős közepén történt. Az asszonyok hosszú sorban vonultak a hullámzó tövek közt. A csöveket egyenként letörték, és kosarakba dobták. A nagyobb fiúk a teli kosarakat kivitték a mezsgyére, ahol az arányló csövek magas halmokba tornyosultak.

Kékmadár segített anyjának, és vigyázott, nehogy túl sokat cipeljen. Közben leszedte a babot is. Malia a többi kislánnyal a tököt csavarta le indáiról. Kék füstfátyol lebegett a kukoricás fölött, a gyerekek mindenütt friss csöveket sütöttek.

Minden homlokon verejték gyöngyözött. Anya egy percre megállt pihenni, és aggódva nézett Kékmadárra. Megérezte, hogy a fiú csüggedt hangulatát nem a hőség okozza.

– Talán rossz álma volt az én kisfiamnak?

A fiú csodálkozva pillantott fel rá. Anya, úgy látszik, mindent észrevesz. Megragadta kezét, mint egy kisgyermek, aki anyjánál keres oltalmat. Minden bevezetés nélkül megkérdezte:

– Hallotta már anyám Bouquet ezredes nevét?

– Nem, most hallom először. Ki az?

– A kereskedő, aki a múltkor itt volt, azt mondta, hogy Bouquet majd eljön értem és elvisz. Azóta folyton rá gondolok. Ügy képzelem, hogy a vöröskabátosok közé tartozik, akik most átjöttek a hegyeken, és itt ülnek az erődjükben az Ohio mellett. Vajon ide is eljönnek? És el kell mennem velük?

Az anya látta, hogy a fiú szeme aggódva és könyörögve néz rá.

– Nem – mondta. – Te a mi fiunk vagy. Gyermekünkké fogadtunk, és így olyan vagy, mintha hús lennél a húsunkból, vér a vérünkből. Téged nem vihet el tőlünk senki. Nézd csak folytatta anya, és barna kezével egy hegyre mutatott, amelynek furcsán előrehajló csúcsa a temetkezőhelyre nézett. – Őseink az idők kezdetén abból a hegyből jöttek elő. Azóta laknak a Hosszú Ház fiai és leányai itt, a Hód-folyó mentén. Nem úgy, mint a lenappok, akik szüntelenül vándoroltak: a Teknősbékaföldről a Vörösfenyő-földre, a Vörösfenyő-földről a Kígyók Országába, onnan meg a keleti tengerpartra. A tengerpartról azután elűzték őket a fehérek. De nekünk mindig csak ez volt a hazánk, mindig itt éltünk, és megmondom neked – anya lágy hangja most még jobban elhalkult, mintha egy titkot suttogna –, máshol nem is tudnánk élni. Meghalnánk, ha el kellene hagynunk ezeket az erdőket az ősi hegy körül. És te is az ősi hegy népéhez tartozol. Nem, téged nem vihet el innen senki.

A fiú anyja sötét szemeibe nézett, amelyek olyan melegen mosolyogtak rá. Egyszerre úgy érezte, hogy megvigasztalódott. Nem értette meg pontosan, mit mondott az anyja. De érezte, hogy fal emelkedik közé és a rettegett Bouquet közé áttörhetetlen fal, hegyekből és erdőkből álló fal, amely elrejti és megvédelmezi.

Megkönnyebbülten hajolt megint a teli kosár fölé, hogy a mezsgye felé vigye. A porfelhőn át kacagás és kiáltozás szállt felé. Egy kislány ujjongva felmutatott egy görbe kukoricacsövet. Hangok árja zúgott fel. Mindenki ezt kiáltotta:

– Kukoricatolvaj! Kukoricatolvaj!

Kékmadár letörölte homlokáról a verejtéket. A kukoricatolvajról már hallott, nővére mesélt neki erről. A görbe cső azt jelenti, hogy egy öregember – a híres kukoricatolvaj – éjszaka itt járt, és megdézsmálta a termést. Már rá is kezdtek a dalra:

Kukoricatolvaj lopakodva jár itt,
rajta, fiúk, lányok! Csípjük el a bácsit!

Ez volt a visszatérő vers. Maga a nóta több szakaszból állt. A fiú megismerte anyja csengő hangját, amint egyedül énekelte az első szakaszt. Úgy szárnyalt, mint egy sirály a hullámok fölött:

Ki csusszan, ki csörtet a bokrokon át,
hogy lopva elhordja a, nép vagyonát?
Nem róka, se medve, sem erdei vad,
se körme, se karma, de ártalmasabb!

Az első szakaszt a visszatérő vers követte, ezt már a fiú is együtt énekelte a többiekkel:

Kukoricatolvaj lopakodva jár itt,
rajta, fiúk, lányok! Csípjük el a bácsit!

Most megint felcsendült anya kedves hangja:

Hogy pislog, hogy szűköl a gyáva kuvasz,
hogy görnyed, hogy mászik a csúnya kukac!
Hogy kémleli sandán, hol érett a cső,
hogy tépi, csavarja, a tette dicső!

A visszatérő verset megint karban énekelték, és utána harmadszor is felzengett anya hangja, melegen és fényesen, mint egy távoli aranyfelhő sugárzása.

Mért reszket a térded, hisz senki se lát,
nem kergeti senki a lábad nyomát!
Félsz mégis, mert sejted, hogy látja a hold,
s elmondja minekünk, a tolvaj ki volt.

Így múlt el a nap. Az asszonyok leszaladtak a folyóhoz, ledobták ruhájukat, és belevetették magukat a hűvös árba, hogy lemossa róluk a port és verejtéket.

A fiú habozott. Látta a sötét testek összevisszaságát, hallotta a gyerekek elragadtatott kiabálását, és érezte a felcsapó víz csöppjeit. Lábujjait a homokba fúrta. Ekkor ujjongó kiáltást hallott. Szeme előtt egy sötét hajkorona jelent meg, s egy barna kéz integetett feléje. Kékmadár habozás nélkül ledobta magáról ágyékkendőjét, és beugrott a hullámokba. Hiszen nem volt idegen, idetartozott ő is!

Amikor az aratás véget ért, és beköszöntött az őszi záporesők ideje, a nyár még nem búcsúzott el egészen. Csak beköltözött a házakba, és aranyos pompájával bevont mindent: a háztető alatt, a falakon, minden rúdon fürtökben lógott a kukorica, húsz, harminc, negyven cső is, leveleikkel egymáshoz fűzve. Olyanok voltak, mint óriási, sárga bojtok, amelyek egészen eltakarták a füstös tetőt és a sötét falakat. A kukoricaszárak édeskés szaga és a friss kenyér illata szétáradt az egész házban.

Szépek voltak ezek a színpompás faldíszek, de még szebbek voltak a langyos őszi esték a ház előtt. Késő éjszakáig ültek ott, és közösen morzsolták a kukoricát. A morzsolófát a ráerősített bőrgyűrűvel a középső ujjukra illesztették, hegyét ráfeszítették a kukoricacső felső végére. Azután egyetlen rántással végighúzták az aranysárga barázdán a szemek között. A szernek csak úgy peregtek a kosárba, amelyet a kukoricamorzsoló az ölében tartott. A szorgos kör közepén vidám tűz lángolt, táncoló fényével megvilágította a tölgyfa alsó ágait. Az erdő felől fenyőfák erős illatát hozta a hűvös őszi szél.

– Aki a legszorgalmasabb, az kapja a legjobb falatot – ígérte anya, és szavait elégedett moraj fogadta. Mindenki tudta, hogy Déli Napsugár nagyszerűen főz, és bent a házban már ott függ a legnagyobb bogrács a tűz fölött.

A beszélgetés, kacagás, énekszó az idősebb férfiakat is odacsalta. Nem segítettek ugyan sokat, de végül ők is kaptak egy tál medvepudingot. Először még komolyan és méltóságteljesen ültek ott, mint a törzsfőnökök a Gyülekezőházban, de az általános vidámság rájuk is átragadt. Nyelvük megoldódott, és mesélni kezdtek: vadásztörténeteket, harci hőstetteket, kalandokat – mindenki azt, ami az eszébe jutott.

Néhány fiatalember dobokat és csörgőket hozott magával, torkukat köszörülték, és énekelni kezdtek. Amikor a kukoricamorzsolók elgémberedtek az ülésben, talpra ugrottak, és táncra kerekedtek. Néhány kört táncoltak a tűz körül, kezüket csípőjükre szorítva, hosszú, ringó léptekkel. Előbb a jobb lábukat dugták ki, és sarkukkal dobbantottak egyet, azután a bal láb került sorra, szaporán követve a zene ritmusát.

Az éneklésnél anya hangja vezetett. Anya nélkül tulajdonképpen semmi se sikerült úgy, ahogy kellett volna. És ő volt az egyetlen, aki rá tudta venni a törzsfőnököt arra, hogy mesélgessen.

– Azt a történetet a két medvével itt még senki sem hallotta – mondta Déli Napsugár, és maga is mosolygott ezen a túlzáson. De mindenki szívesen meghallgatta a történetet újra meg újra, hiszen Kismedve igazán jól tudott mesélni.

– Egyszer két fivér elment az erdőbe vadászni. Együtt indultak, azután elváltak, mindegyik más irányba ment. Hirtelen kitört a vihar, és mindkét fivérnek eszébe jutott a cukorfőző házikó, amely a juharliget szélén állt, és nagyon alkalmas volt arra, hogy menedéket nyújtson a vihar elől. Sietve loholtak arrafelé. Az egyik ért oda előbb, és kényelmesen elhelyezkedett a sötét kunyhóban. Egyszerre nehéz, topogó lépteket hallott, és látta, hogy valami sötét micsoda nyomul be az ajtón. „Medve!” – gondolta rémülten, és kalapáló szívvel a falhoz lapult. Majd elvesztette eszét a félelemtől. A másik meghallotta a mozgolódást, és észrevette a hatalmas, sötét árnyékot, amely a sarokban meghúzódott. „Medve!” – villant át agyán az ijesztő gondolat. Térde megroggyant, alig tudott a másik sarokba mászni. A bátyja látta, hogyan mászik, és már félholt volt a rettegéstől. „Csakugyan egy medve! Vajon miféle? Talán szürke medve!” rémüldözött. Könyörögni kezdett védőszellemének, és már leszámolt az életével. Közben– az öccse felkészült arra, hogy a szörnyeteg nekiesik. De amikor látta, hogy letelepedett a sarokban, gondolkodóba esett. „Ember vagy te ott avagy medve?” -- akarta kérdezni, de torka elszorult, és csak valami mormogó hang jött ki rajta.

A bátyja meghallotta a dörmögést, és leggingje menten nedves lett ijedtében. Foga vacogott, háta lúdbőrös lett. Az ajtó felé mászott, hogy kiszaladjon, pedig odakünn ugyancsak szakadt az eső. Öccse azt hitte, a medve őfelé indult, hogy felfalja, és erre az ő leggingje is átnedvesedett. Amikor az idősebb testvér az ajtóhoz ért, odakünn éppen villámlott, és egy pillanatra világos lett. Az öcs felismerte a bátyját. „Hát te vagy az?” – kiáltotta. A bátyja nem hitt a fülének. „Micsoda? Hát te nem vagy medve?” – lelkendezett megkönnyebbülten. Mind a kettő boldog volt, hogy a másik nem falta fel, de három napig tartott, amíg a két pár legging egészen megszáradt.

A férfiak úgy hahotáztak, hogy majd kiesett a pipa a szájukból. Az asszonyok azt se tudták, hova legyenek jókedvükben. Kékmadár úgy kacagott, hogy ölében felborult a kosár, és a kukoricaszemek szertegurultak. Erre még jobban kitört a vidámság. A falak visszaverték a kacagást, amely kiáradt a ház elé, megcibálta a bükkfák ágait, és tovaszállt az éjszakába. A vándor vadlibák csodálkozó gágogással feleltek rá.

A kukoricamorzsoló esték nagyon kedélyesek voltak. Ebben a tekintetben csak azok a vadászkirándulások versenyezhettek vele, amelyeket Kismedve az igazi ősz beállta előtt rendezett, amikor az „indián nyár” – a vénasszonyok nyara – rövid, de verőfényes napjai örvendeztették meg az ember szívét. Kismedve az utolsó években már magával vitte ezekre a kirándulásokra a nagyobb fiúkat. Előbb Őzgidának engedte meg, hogy vele tartson, majd Kékmadárnak is. Az idén magával akarta vinni mind a kettőt. Arra gondolt, hogy délnyugati irányban egészen a sónyalatóig űzi a vadat, és közben meglátogatja rokonait is Mezőparton – Füstös Napot és Kerek Felhőt.

Amikor Kancsi Róka megtudta a dolgot, könyörögni kezdett. Valósággal a törzsfőnök nyakába csimpaszkodott, úgy kérlelte, hogy vigye magával: ő is szeretné viszontlátni régi hazáját. Kismedve végre beleegyezett, és nem is bánta meg. Kancsi Róka kellemes és hasznos útitársnak bizonyult, vezette a málhás lovakat, ellátta a tábortüzet rőzsével, és szorgalmasan segített a bőröket megtisztítani.

Kékmadár nagy gyönyörűségét lelte a lassú, kényelmes vadászsétákban, amelyek napról napra más-más meglepetést tartogattak a számára.

Eszébe jutott az első vándorút, amelyet apja és Malia társaságában tett meg: békanyál úszott az illatos levegőben, néha-néha vadgalambok raja takarta el az eget, és este, amikor beszélgettek, messziről megütötte fülüket a vapiti szarvas patáinak dobogása.

Kismedve elkerülte az Erie-tó partja mellett haladó kényelmes utat, mert hosszadalmas kerülőt jelentett volna. Ehelyett egy ösvényt választott, amely a Szarvasszem-folyó felső kanyarulatát követte. A fehér kereskedők is ezen az ösvényen szoktak jönni. Az út érintette Tuscarawas falut. Innen két nap alatt kényelmesen el lehetett jutni Mezőpartra.

Tuscarawas környéke egészen más volt, mint a megszokott erdőség. A Szarvasszem-folyó itt ingoványos mezőkön haladt keresztül. A szittyóban, a sűrű káka között pézsmapatkányok építették kerek házaikat.

– Furcsa, milyen csendes itt – csodálkozott Kékmadár.

Igaza volt. Az indián falu élete messze ki szokott csendülni az egész határba. A közelgő utas még nem látta a házakat, de már hallotta a kutyák csaholását, a dobok pergését, a kukoricamozsarak dörömbölését, a fejszék csattogását, a gyerekek vidám zsivaját. De itt, Tuscarawas halárában, nem lehetett hallani semmit, és hiába lesték, egyetlen füstfelhőt sem láttak sehol.

A fiú kérdő pillantással nézett apjára, és észrevette, hogy Kismedvét, őzgidát, Kancsi Rókát alighanem már jó ideje gondolkodóba ejtette az, ami neki csak most tűnt fel. Összehúzott szemmel néztek előre, sőt Kancsi Róka valósággal a fülét hegyezte, hogy a leghalkabb neszt is meghallja.

Kékmadár beszélni és kérdezni akart, de Kismedve intett neki, hogy maradjon csendben. Egy sűrű bokornál Kismedve hátrahagyta a fiúkat a lovakkal, maga pedig nesztelenül siklott a nádason át a falu felé. Látták, amint eltűnik a kunyhók között, majd újra felbukkan, és jobb kezével gyorsan kört ír le a levegőbe a feje fölött. Megértették a jelzést: „Gyorsan utánam!”

A lovak ügetni kezdtek, és mellettük szaladtak a fiúk.

– A házak üresek, kihaltak – nem tudom miért. A falu lakói, úgy látszik, sebtében menekültek el. Nem maradhatunk itt. A falun keresztül az erdő széléig szaladunk, és ott ütünk tábort. Onnan majd jól megfigyelhetjük, mi történik itt.

Kékmadár fellélegzett, amikor a kunyhók elmaradtak mögötte. A kihalt falu ijesztő volt, fenyegető veszély lebegett láthatatlanul fölötte. Amikor elérték az erdő első fáit, Kismedve a lovakat bevezette a sűrűbe. Elülső lábaikat rövid zsineggel megkötötte, hogy ne tudjanak elszaladni.

– Szabad tüzet raknunk?

– Nem, ma hideget eszünk. Van még itt sült hús. De másszatok be a bozótba, a faluból ne lásson meg senki.

A következő pillanatban az erdő szegélye megint egészen kihalt volt. A legélesebb szem sem tudta volna a földhöz lapuló sötét arcokat a bozótban felfedezni; egészen eltűntek a lombok remegő árnyékában. A törzsfőnök alig tudta rávenni az izgatott fiúkat arra, hogy egyenek valamit.

– Egy őrszem elég. Nyugodtak lehettek, észrevesszük, ha valami történik.

De nem történt semmi. A házak hosszú sora ernyedten nyúlt el a délutáni napsütésben, mintha a tücskök szüntelen cirpelése álomba ringatta volna őket. Kékmadár izgatottsága elmúlt; elfáradt a nagy figyelésben, és feje a fűbe hanyatlott. Egy ideig még elnézegetett egy aranypáncélos bogarat, amely ott mászkált a szeme előtt, fel-felkúszott egy fűszálra, de mindig lecsúszott róla. A fiú pillája elnehezedett, szemhéja becsukódott. Csak a késő nyári délután finom zenéje susogott a fülébe, a legyek zümmögése, a poszméhek és szúnyogok döngicsélése.

A dongó hang megerősödött. Kékmadár félálomban figyelte, majd hirtelen felült. Hiszen ez megint a láthatatlan dob, amelyet akkor hallott, amikor meg akart szökni. Nem olyan hangosan, de elég tisztán hatolt el hozzá a távoli dobok ütemes pergése, tompa, de kitartó dörömbölése. Most nem hallgatott el időnként úgy, mint akkor, nem hangzott hol hangosabban, hol meg halkabban, hanem egyenletes zúgással remegtette meg a levegőt: ram-tam-tam, ram-tam-tam.

Az ágak alig észrevehető suhogása árulta el a fiúnak, hogy apja és a másik két fiú a bozót széle felé kúszik, így hát nem álmodik, a többiek is hallják a dobszót. Messze, a réteken és tarlókon túl egy másik erdő terül el, szemközt velük – onnan hallatszott a dobpergés. Mintha mind közelebb és közelebb jött volna. A völgy felett párafelhő lebegett. Sokáig tartott, amíg a leselkedők fel tudták fedezni a fegyverek villanását a kavargó porban.

A párafelhőből embercsapat bontakozott ki. A learatott szántóföldeken keresztül siettek a falu felé, és azután behatoltak a házakba. Kékmadár megremegett. Ezeket a hódprém kucsmákat és hosszú lábszárvédőket nem most látta először. Már a Sós-pataknál találkozott velük, amikor rátörtek a békésen foglalatoskodó asszonyokra és gyermekekre.

A telepesek csapata csak az elővéd volt. Utána hosszú sorokban katonák meneteltek. Vörös kabátjuk ragyogott a napfényben. Néhány tiszt is feltűnt köztük, lóháton, tarka vállszalagokkal. Majd újabb telepes csoportok következtek, gulyák és kondák, ökröktől vont szekerek – végeláthatatlanul. Amikor a vöröskabátosok elérték a falut, hirtelen elhallgatott a dobolás. Az elülső sorok megálltak, a többiek felcsatlakoztak.

A fiú kimeresztette szemét. Régi képek elevenedtek meg előtte, azokból a napokból, amelyeket a Fort du Quesne palánkja mögött töltött. Látta, hogy őrszemeket állítanak fel, fegyvereket raknak gúlába, tábortüzeket gyújtanak. A táborozó katonák zűrzavaros lármája úgy áradt ide, mint a hömpölygő hullám.

Most kis csoportok váltak ki a tömegből – felderítőket küldtek ki minden irányba. Kékmadár rejtekhelye felé is közelgett két ember a réten át. „Mindjárt itt lesznek – gondolta a fiú –, hogy átkutassák az erdő szegélyét, és megvizsgáljanak minden gyanús nyomot.”

A törzsfőnök intésére a fiúk visszakúsztak a bozótba, felálltak, gyorsan megrakták a lovakat, azután mélyen behúzódtak a zöld sötétségbe, maguk után vonva az állatokat.

– Hiszen van nálunk fegyver – súgta Őzgida, és már nyúlt volna a puska után, de Kismedve erélyesen megrázta fejét.

– Eszedbe ne jusson! Nyakunkra akarod hozni az egész tábort? Legalább ezerötszáz ember! És bizonyára nem azért tették meg a hosszú utat, hogy itt táncoljanak és énekeljenek.

– Honnan jöhettek?

– Azt hiszem, az Ohio partján épített erődből. Most ott is vöröskabátosok ülnek. A mieink itt Tuscarawasban már régen észrevették, hogy ezek közelednek. A sápadtarcúak, ha valahová vonulnak, nagyobb zajt csapnak, mint egy száguldó bölénycsorda.

– Hát mit akarnak a vöröskabátosok tulajdonképpen?

– A lenappok és shawnee-k ellen mennek, de más indián törzseket sem fognak megkímélni. Ez a megtorlás Pontiac háborújáért.

Félóráig tartó gyors menetelés után a törzsfőnök levezette őket egy mélyen csörgedező patakhoz.

– Ti menjetek most a lovakkal a patak medrében fölfelé, amilyen gyorsan csak tudtok. Én itt maradok. Mire bealkonyodik, utolérlek benneteket. – Ajka csücske gúnyosan megrándult. – Úgy érzem, látogatót kapunk, és nem akarom a vendégeinket kifárasztani. Megkímélem őket a hosszú úttól.

A fiút valami bizonytalan, szorongó érzés fogta el, amikor elindultak a lombokkal majdnem eltakart keskeny szakadékban, amelynek mélyén a patak csobogott. Hűvös, ragadós nedvesség terpeszkedett itt, csöpögött a lombokról, szivárgott a nyálkás moszatból. A part köveit is belepte, és rothadó zöld mohával vonta be a kidőlt fatörzseket. Csak egészen magasan, a fák csúcsain csillantak meg a lemenő nap búcsúzó sugarai.

– Most megállunk egy kicsit pihenni – mondta Kancsi Róka halkan. A többiek örömest beleegyeztek. A lovak prüszköltek, és tüstént rágcsálni kezdték a fűszálakat és a leveleket.

Ekkor lövés dördült el, és utána mindjárt egy másik is. A hang mintha végtelen távolból suhant volna a patak medrében feléjük. A fiúk izgatottan vitatkozni kezdtek. Kékmadár vissza akart menni, apja elé sietni. Őzgida és Kancsi Róka úgy vélte, hogy okosabb lesz várakozni. A vita mind hangosabb lett. Kancsi Róka szinte kiabált.

Egyszerre úgy elhallgatott, mintha valaki a szájára, ütött volna. Egy indián bukkant elő a bozótból. Jobb kezével jelezte, hogy békés szándékkal közeledik. Rögtön látták, hogy lenapp, mert kontyot viselt, nem az irokézek bőrsapkáját.

Milyen szerencse, hogy Kancsi Róka velük van! Kékmadár és Őzgida csak üggyel-bajjal tudták magukat lenapp nyelven megértetni, hiszen a Teknősbéka-házban mindig irokézül beszéltek. Görcsösen igyekeztek a most kezdődő beszélgetést követni, de csak nagyon keveset értettek belőle.

Egyszerre csak ott állt előttük Kismedve: izgatottságukban meg sem hallották léptei neszét. A törzsfőnök tüstént az idegenhez fordult, hosszasan beszélgetett vele, azután kijelentette:

– Ez a lenapp az elmenekült tuscarawasbeliek felderítője. Elvezet minket a táborukba, és onnan holnap korán reggel elindulunk hazafelé. A sónyalatóhoz az idén már nem jutunk el.

A kis csapat elindult. A törzsfőnök halkan beszélgetett az idegen harcossal. Kékmadár oda se figyelt, de egy szó hirtelen megütötte a fülét. A fiú izgatottan apja karjába kapaszkodott:

– Mit mond ez az ember? Hogy hívják a vöröskabátosok vezérét?

– Bouquet.

– Nem Braddock?

– Nem, fiam, Bouquet... Bouquet ezredes.

Mint a száguldó préritűz, úgy futott végig az országon az ellenséges vezér neve. Kismedve még el sem jutott a fiúkkal a Hód-folyóhoz, amikor a déli falvak hírnökei már mindenfelé szertevitték az ijesztő hírt, hogy az angolok betörtek az Erie-tó vidékére. Ellenállásra gondolni sem lehetett, hiszen az angoloknak kétszer annyi harcosuk volt, mint az itt lakó valamennyi indián törzsnek együttvéve.

Visszahúzódni az erdőbe, kivárni a fák sűrűjében az ellenség elvonulását? Ennek sem volt értelme. Bouquet megerősített tábort épített a Szarvasszem-folyó mellett, és hosszabb időre berendezkedett. Kijelentette, hogy a falvakat felgyújtja, a kukoricakészleteket elpusztítja, még a gyümölcsfákat is kivágatja, ha a törzsfőnökök nem jelennek meg tárgyaláson. Legalábbis ez a hír járta.

Az asszonyokat rémület fogta el. Ha a vöröskabátosok felgyújtják a házakat és a csűröket, akkor minden család éhen hal. A tél ott állt a küszöbön, és a vadászat nem hozhat annyit, hogy kihúzzák tavaszig. Tompa félelemben lesték a további híreket. Ezek meg is jöttek – Füstös Nap hozta őket.

Kékmadár szorongása még nagyobb lett, amikor megpillantotta nagybátyja keselyűarcát. Rosszat sejtett. Még sohasem várta ilyen reszkető türelmetlenséggel a körülményes üdvözlő ceremónia végét. A szülőket, a nagynéniket, az egész falut ugyanilyen türelmetlenség emésztette. Már tudni szerették volna, miféle híreket hozott a vendég, izgatottságukat azonban egyetlen szóval sem árulták el.

Először megtömték a pipát, és átnyújtották a vendégnek. Apa még arról sem feledkezett meg, hogy egy darabka füstölt hódszalonnát tegyen a dohányra. Azután anya feltálalt mindent, ami a bográcsban főtt. Füstös Nap nekikezdett – lassan és megfontoltan, hiszen kevés foga volt már, és lassan ment neki a rágás. Nem akarta abbahagyni. Újabb és újabb falatokat dugott a szájába, a hosszú úton alaposan megéhezett. És mialatt kényelmesen rágta a húst, a Teknősbéka-ház lakói gyékényükön ültek és nézték. Arcuk olyan nyugodt és egykedvű volt, mintha nem történt volna semmi az égvilágon.

Végre, végre, végre a nagybácsi megtörölte kését leggingjébe, ugyanolyan mozdulattal, mint Kerek Felhő, amikor ujjait a kutyák bundájába törölte. Azután szóra nyitotta száját. Kékmadár előrehajolt, mintha így hamarabb meghallaná.

– A néni jól van. A néni nővérei is jól érzik magukat, a legidősebbiktől eltekintve, aki nemrég megbotlott, és kificamította a lábát. Eddig még semmiféle orvosság nem használt, az ember szinte azt hinné, hogy a gyógyfüveket megköpdösték a boszorkányok. De remélem, hogy itt, Termékeny Földön akad olyan orvosság, amely biztosan használ.

– Huhu – hangzott a moraj mindenfelől, hogy megerősítse a vendéget reménységében. Egészen biztos, hogy van itt olyan gyógyfű, amely rendbe hozza majd a nagynéni legidősebb nővérének fájós lábát.

Kékmadár majdnem kiugrott a bőréből türelmetlenségében. Füstös Nap úgy beszélt, mintha csak ezért, az orvosság kedvéért tette volna meg a hosszú utat. Most a bácsi még felállt, és megmutatta, hogyan ficamította ki az öregasszony a lábát. A szerencsétlen véletlen úgy akarta, hogy egy mezeiegér éppen az erdőbe vezető ösvény kellős közepén kaparjon egy lyukat magának. Nem csoda, hogy a néni legidősebb nővére belelépett. A szagodakvusz vigye el a mezeiegereket és a néni valamennyi nővérét! Ha Füstös Nap így mesélget tovább, ma már nem is kerül sor a fontosabb hírekre. Még sokáig eltartott, amíg az egész rokonság hogylétéről szóló beszámoló kimerült, és a lassú beszédű bácsi áttért a nehezen várt hírekre.

– Bizonyára hallottátok már, hogy a keleti határon nagy, fekete felhő kerekedett, és elborította országunk egét. A vöröskabátosok Mezőparttól délre, a falutól egynapi járásnyira, a folyó jobb partján nagy palánkot építettek, és tanácstüzet gyújtottak. Amikor a lenappok és shawnee-k törzsfőnökei odajöttek, Bouquet ezredes felsorakoztatta harcosait. A puskáikra húzott kések olyan sűrűn meredtek az ég felé, mint a sás levelei a parton – annyian voltak! A törzsfőnökök nem akarták a tanácstüzet kioltani, és elfogadták a sápadtarcúak feltételeit. A csatabárdot mélyen elássák a békefa gyökerei alá, és a vöröskabátosok visszatérnek azon az úton, amelyen jöttek, ha... – a bácsi most egy kis szünetet tartott, köhécselt, majd folytatta – ha visszaadjuk nekik foglyainkat. Minden foglyot... még azokat is, akiket örökbe fogadtunk.

Kékmadárnak fejébe szállt a vér. Fülébe zúgott a fenyegető szó, amely a fehér kereskedők látogatása óta szüntelenül üldözte: „Egy nap úgyis eljön érted Bouquet ezredes, és elvisz!” A kereskedők nyilván már a nyár végén hallottak az angolok előkészületeiről, és tudták, hogy ősszel bevonulnak ide.

A fiú szeme apja arcára tapadt. Mint a fuldokló, aki egy fadarab után kapkod, olyan kétségbeesetten leste apja szavait. A törzsfőnök nyugodtan kifejtette, hogy ez a megállapodás a Teknősbéka-házat semmiképpen sem érinti.

– A Hosszú Ház fiai sohasem ásták ki a csatabárdot a vöröskabátosok ellen. Nem harcoltak, tehát nem is kell békét kötniök. Nyugodtan betömhetjük fülünket, meg sem kell hallgatnunk az ilyen beszédeket.

– Ez igaz – felelte Füstös Nap –, de Bouquet ezredes határozottan követelte, hogy kiadjunk mindenkit, aki valaha fehér volt. Még azokat is, akik a Hosszú Ház családtagjai lettek.

Ezt a kérdést még sokáig és alaposan megvitatták. Végül a férfiak megegyeztek valamiben. A bácsi vigye magával a fiút Mezőpartra, és rejtegesse mindaddig, amíg Kismedve nem szerez megbízható értesüléseket az ellenséges táborból.

Félig aléltan borult a fiú másnap reggel anyja nyakába. Igyekezett könnyeit visszafojtani, de csak félig-meddig sikerült.

Malia hangosan zokogott. Déli Napsugár azonban megőrizte nyugalmát, és rásegítette fiára új téli ruháját. Lágy hangján, halkan csak annyit mondott:

– Én tudom, biztos vagyok benne, hogy visszatérsz hozzánk. Te ide tartozol, ehhez a házhoz, a faluhoz, a nagy dombhoz, és mindig várni fogunk rád.

 

A következő napok, az újabb utazás napjai szótlan sietséggel teltek el. A fiú úgy vett részt bennük, mint egy akarat nélküli báb. Végül feltűnt újra a Szarvasszem-folyó széles tükre, a régi Teknősbéka-ház és a szilváskert. És ott állt Kerek Felhő is, még valamivel piszkosabban, mint azelőtt – de most is a régi, kedves, jószívű néni volt. Izgatottságát végtelen sütés-főzésbe fojtotta, de Kékmadár még a felét is nehezen nyelte le annak, amit elébe raktak. Gondolatai ott jártak apjánál, aki a folyón lefelé az angolok táborába sietett.

És apa helyett csak egy hírvivő érkezett vissza a jelentéssel: „A vöröskabátosok letartóztatták Kismedve törzsfőnököt, és csak akkor bocsátják szabadon, ha a fehér fiú odaérkezik.”

így a reménység utolsó szikrája is kihunyt.

Füstös Nap maga vitte el a fiút kenuján az angolokhoz. Táborukat már messziről meg lehetett ismerni. A réten, a folyó partján gulyák legeltek, a domboldalt sátrak borították, a tábortüzek fölött füstzászlók lengedeztek. Fent, az erdő szegélyén nyers gerendákból álló palánk meredt az égnek; sebtében rótták össze, de elég erős és magas volt ahhoz, hogy védelmet nyújtson minden támadás ellen. A tábor zajos volt, szüntelen lármája felverte a völgy csendjét. Kiáltozás, kerékcsikorgás, ostorok pattogása, fejszék csattogása – minden zűrzavaros és nyugtalanító morajlásban olvadt össze, amelyből időnként kivált egy-egy puskalövés dörgő hangja.

A két jövevényt tüstént katonák fogták körül. A sötétszőke hajú, kék szemű fiút rögtön elvezették, míg Füstös Napot durván félretaszították. Leült a partra, és szomorúan nézett a fiú után. Amikor Kékmadár felemelte tekintetét, már egy félig nyitott sátorban állt, egy ember előtt, akinek fejét aranysujtással szegélyezett, háromszögletes kalpag ékesítette. A tiszt egy otromba zsámolyon ült, kigombolt kabátjának szárnyai kétoldalt lelógtak a földre. Barátságosan nézett a fiúra, és néhány kérdést intézett hozzá.

De Kékmadár hallgatott. Senki se mondta meg neki, de így is tudta: az ember, aki előtte ül, Bouquet ezredes. Ez hát az a szörnyeteg, aki könyörtelenül kiszakította a Teknősbéka-házból, elszakította testvéreitől, Maliától, Őzgidától és a Hód-folyótól.

A tiszt nem csodálkozott a fiú ellenállásán. Elrendelte, hogy vezessék abba a karámba, ahol a többi kiszabadított fehér foglyot őrizték. Ugyanakkor parancsot adott, hogy Kismedvét tüstént engedjék szabadon.

Amikor a fiút átvezették a táboron, sok katona rohant elő, hogy megbámulja. Kékmadár úgy érezte magát, mint egy elfogott vad, amelyet kíváncsi bámészkodók vesznek körül. Gyűlölettel nézett vissza rájuk. Megvetette ezeket a sápadtarcúakat, utálkozva nézte piszkos, borostás képüket, alacsony homlokukat a hódprém sapkák alatt. Már a Sós-pataknál megutálta őket, de most szinte forrt szívében a gyűlölet. Ezek a fehérek tolakodtak közé és a Hód-folyó közé, széles hátukkal eltakarták előle a Teknősbéka-házat.

Kékmadár nem sejtette, hogy sok telepes azért tolong itt, mert gyermekét keresi, akit az indiánok valaha elraboltak. Szemügyre vesznek minden megérkező foglyot, és gyakran megesik, hogy így találják meg fiukat, leányukat, esetleg fivérüket vagy nővérüket, akit már régen elsirattak. A fiú mindebből csak annyit látott, hogy kiszolgáltatták egy idegen, erőszakos hatalomnak, amelytől még apja sem tudja megoltalmazni.

A palánk karámszerűen elkerített csücskében a legkülönösebb és legellentétesebb jelenetek játszódtak le. A felnőttek örömtől sugárzó arccal, ujjongva ölelgették megszabadított hozzátartozóikat, de ezek elfordították fejüket, és zokogva hívták örökbe fogadó szüleiket. A legtöbb közülük – éppen úgy, mint Kékmadár – már évek óta valamelyik indián faluban élt, a lenappoknál, a Szarvasszem-folyó mentén, a shawneeknál, a Scio-tó környékén, a vyandotoknál, a Vadmadár-öbölben, és a régi hazájukat már egészen elfelejtették. Az első szülői házról már csak homályos emlékeik voltak. Új családjukat az évek során annyira megszerették, hogy vérbeli indiánoknak érezték magukat, és a fehérek világa most már idegen volt számukra.

És most itt kuporogtak csüggedten, szomorúan, meghitt és megszokott környezetükből kiszakítva. Az őrségnek ugyancsak résen kellett lennie, hogy szét ne szaladjanak, meg ne szökjenek. Ott ólálkodtak a karám kijáratánál, és valahányszor a nehéz gerendakapu csak egy arasznyira is kinyílt, máris ki akartak osonni rajta.

Az indián örökbe fogadó szülők is megkísérelték, hogy gyermekeikkel érintkezésbe jussanak. Minduntalan felbukkantak a palánknál, kezükben sült szárnyassal vagy vadpecsenyével, amelyet be akartak juttatni fehér fiaiknak és leányaiknak. Gyakran heves szóváltásra került sor, amikor az őrség el akarta kergetni őket. Kékmadárnak csak egyetlenegyszer sikerült meglátnia apját a palánk egy hasadékán keresztül, de Kismedve – bár tekintetével éppen a fiát kereste – más irányba nézett, és Kékmadár kiáltása nem érte el.

Az indián szülők közül sokan elhatározták, hogy elkísérik gyermeküket egészen az Ohióig. Bouquet ezredes eleinte hallani sem akart róla, de végre beleegyezett, annál is inkább, mert az indiánok megígérték, hogy útközben vadászni fognak, és a fehér gyermekeket ellátják friss hússal. Kismedve is élt ezzel az engedéllyel, hogy amíg lehet, fia közelében maradjon, és a végleges elválást az utolsó pillanatig halassza.

Az erdő már lángoló sárga és vörös ruhába öltözött, amikor a sereg felkerekedett az útra. Elöl a katonai csapatok meneteltek, azután következett az egész pennsylvaniai milícia, polgári öltözékben, hosszú, nehéz puskáival. A sereg két része közé ékelték a kiszabadított foglyokat. A kisebb gyermekek két nagy ökrös szekéren utaztak, a nagyobbak mellettük futkostak. Miután a málha igen sok volt, a napi menetszakaszt kicsire szabták, így haladtak lassan az Ohio felé – a katonák és a népfelkelők haza, a gyermekek pedig az idegenbe...

Minden reggel – már meglehetősen későn – felhangzott az indulásra szólító kürtjei, és kora délután már megálltak, hogy éjszakára tábort üssenek. Akkor aztán felbukkantak az indián szülők, és elhozták a napi vadászat zsákmányát: vadpulykát, nyulat, mosómedvét. Az őrök nem engedték őket gyermekeik közelébe – be kellett érniök egy-egy pillantással, kiáltással, integetéssel.

Kékmadár félig-meddig kábulatban töltötte a napot. A menetelés lármája úgy hatott rá, mint távoli, tompa zaj. Sóvárogva várta a délutánt, amikor tábort ütnek majd, és az apja felbukkan. Kismedve mindig olyan közel jött, amennyire csak az őrök megengedték. A távolság a legkedvezőbb esetben is elég nagy volt, de Kékmadár így is örült az apjának. Tulajdonképpen csak azokban az órákban élt, amikor apja kedves, meghitt arcvonásait legalább messziről láthatta.

Kettejük közt az egyetlen kapcsolat a hűséges Snap volt. A kutya napközben apával vadászott, de éjszaka ott aludt a fiú mellett. Kékmadár valósággal belebújt hű pajtása bundájába, mintha a Teknősbéka-ház egy darabja lenne, régi otthonának utolsó foszlánya, amelytől nem akart elszakadni. Valahányszor Snap végignyalta arcát, a fiú átölelte a nyakát, és hosszasan suttogott a fülébe. És Snap oly megnyugtatóan morgott hozzá, mintha csak vadászni mentek volna az erdőbe, és most útban lennének hazafelé, a Teknősbéka-házba.

De a Szarvasszem-folyó is hű maradt a fiúhoz, és sokáig mellette csobogott. A menetelés harmadik napján elérték Mezőpartot, majd felbukkant Tuscarawas, és el is tűnt megint. A hosszú menetoszlop lassan vonult erdőkön és mocsarakon át, végül keletre fordult, az Ohio felé.

Így teltek a napok. A csapat lassan haladt, de a fiú számára túl gyorsan – szívesen látta volna, ha az út utolsó órái a végtelenbe nyúlnának. Nagyon jól tudta, hogy az indián szülőknek és köztük apjának is – nemsokára vissza kell fordulniuk. Legfeljebb a Fort du Quesne-ig kísérhetik el gyermekeiket.

A hetedik napon feltűnt az erőd a látóhatáron. Most már Fort Pitt volt a neve. Sáncai mögött házak zsúfolódtak össze, és hátul, a domboldalon szántóföldek húzódtak. A fiú nem sokat látott belőlük – mindent eltakart könnyeinek fátyola.

Kismedve ott maradt alkonyaiig. Arcvonásai mindjobban elmosódtak a beálló sötétségben. De még sokáig hallani lehetett az indián anyák panaszos sírását, amint fehér gyermekeiktől búcsút vettek.

A fiú még szorosabban ölelte magához kutyáját. Snap, mint mindig, ma este is odabújt hozzá, és betakarta bundájával. De másnap a négylábú jó barát is elszaladt. Az elhagyatott fiú most roppant csak össze igazán.

De a kutya szűkölve, nyöszörögve visszajött. Nem értette, mi történt. Mit jelentsen az, hogy a törzsfőnök visszafordul, és nem akarja tovább kísérni Kékmadár csapatát? A kutya néhányszor még megtette az utat a fiú és apja között, ide-oda futkosott, és a távolság növekedésétől mindjobban megzavarodott. Végre egy telepes őr néhányszor belerúgott és elkergette.

A sereg tovább menetelt a Raystownba vezető úton. Mély kocsinyomok váltakoztak a kátyúba lerakott dorongokkal, korhadt fatörzsek árkokkal és gödrökkel, amelyeket rőzsével töltöttek fel. Ez a félig természetes, félig mesterséges út végeláthatatlanul nyújtózkodott hegynek föl, dombról le, az erdő fáinak zöld sorfala közt, a Ligonier-erőd mellett tovább, az Allegheny vonalán keresztül, a Juniata völgyébe.

Most fogta csak el a fiút a rettegés a jövőtől. Görcsös erőlködéssel igyekezett emlékezete legmélyebb rétegeiből előráncigálni fehér szülői és testvérei képét. Milyen is volt Raystownban? Milyen volt a régi blokkház? Az apáról csak annyit tudott, hogy anyja „John”-nak szokta hívni. Eszébe jutott, hogy egyszer az ajtóban állt, és onnan nézte, hogyan szánt apja. De hiába erőlködött, többet nem tudott emlékezetéből kifacsarni. Mindig csak azt a magas férfit látta, aki a szélben lobogó hajjal a lovak után halad, és káromkodva erőlködik, hogy az irtásból visszamaradt fatönköket az ekével kikerülje.

Édesanyja képe pedig csak az utolsó éjszaka emlékeiben élt, amint a létrán állt, és felnyújtotta a vizesvödröt a padlásra. Két nővére, Andres bátyja és öccse, a kis Peter: ezek már csak halovány, elmosódó ábrák voltak, körvonalak nélkül. De eszébe jutott a sok verés, amit a kisöccse miatt kapott: Egyébként hiába igyekezett megragadni valamit, az árnyak kisiklottak kezéből, és eltűntek emlékezete sötét mélyében.

Mintha egy vödör jéghideg vízzel öntötték volna nyakon, úgy összerázkódott egy reggel, amikor valaki ezt mondta neki:

– Holnapra Bedfordban leszünk.

– Bedford? Hát az mi?

– Falu a Juniata mentén. Azelőtt Raystownnak hívták.

Különösen ez rendítette meg: a névváltozás. Kékmadár úgy érezte, mintha megfordult volna a föld, és most a másik oldalát mutatná meg neki. Tehát a világ egészen megváltozott. Fort du Quesne helyett Fort Pitt őrzi az Ohiót, a félúton az új Ligonier terpeszkedik, és most a régi Raystown is eltűnt. Mert a fiú úgy érezte, hogy a névvel együtt maga a hely is megváltozik – a magas palánkok, a hosszú kaszárnyatetők és a lakóházak köröskörül.

De másnap délután a régi kép tárult ki előtte a magas szirten, a Juniata fölött. Ott volt még az a gerendákból összerótt, különös, fedett folyosó, amely meredeken vezetett le a sáncról a folyó partjáig; ezen hordták fel a katonák a vizet. Ott meredezett még a sok kürtő, ugyanúgy eregette füstfelhőit az égnek, mint azelőtt. A házak is ugyanúgy bújtak össze az erődfal mögött. Csak a gerendapalánk lett alacsonyabb – vagy csak a fiúnak tűnt fel úgy? És hova lett a sok vadkacsa – vagy nem is látta őket, csak összetéveszti a Juniatát a Hód-folyóval?

A Juniata alsó gázlójánál kifogták az ökröket a szekerekből. Rengeteg ember várt már ott kiszabadított hozzátartozóira. A türelmetlenek lármáztak, neveket kiáltottak, az egykori indián gyermekek pedig kedvetlenül tűrték a fogadtatást, köszöntést, üdvözlést. Még majdnem valamennyi mokaszint és legginget viselt, indián takaróba burkolózott. Kékmadár szédülten állt a nagy zűrzavarban, úgy nézte a száz meg száz idegen arcot. Egyszerre csak egy jóképű fiatalember termett előtte. Eltartott néhány pillanatig, amíg Kékmadár ráeszmélt arra, hogy ez nem lehet más, csak a bátyja, Andres.

Egy telepes őr vezette oda Andrest, és harsogó hangon kétszer is tudtára adta:

– Ez itt George Ruster.

Andres gépiesen bólintott, mintha tudomásul kellene vennie valamit, ami felfoghatatlan, érthetetlen. Alaposan szemügyre vette a visszatért fiút: sötét arcbőrét, amely a vörös medvezsírtól fokozatosan olyan színű lett, mint a réz, rövidre nyírt haját, furcsa konttyal a feje búbján; vörös ingét, amelyet medvekörmökből fűzött nyaklánc díszít a mellén; bőrből varrt, rojtos leggingjét és kék takaróját.

Kékmadár is ugyanolyan zavarban, ugyanolyan esetlenül állt a bátyja előtt. Ő is egy egészen új, ismeretlen embert látott, aki teljesen elütött attól a képtől, amelyet homályosan pislogó emlékezetében valahogy megőrzött.

Tétovázva, vontatottan beszélgetni kezdtek. Kékmadárnak annál is inkább nehezére esett ez, mert elszokott az angol nyelvtől, hangzása már egészen idegen volt számára. Mégis megértette, hogy szülei a temetőben alusszák örök álmukat. Apja fadöntés közben szerencsétlenül járt, anyját meg a bánat vitte sírba. Most a két nővérük vezeti a háztartást, és Peter már sokat segít nekik. Megint a saját házukban laknak. Három nyara már, hogy újra kiköltöztek az erdőbe, az irtásra. Amióta az angol katonaság megszállta Fort Pittet, indián támadástól már nem kell tartani.

A két fivér elment Rahel nénihez. Andres útközben lelkesen beszélt az új Bedfordról. Talán így akarta áthidalni az idegenség szakadékát, amely az évek során köztük támadt.

– A város az utolsó évben kétszer akkora lett, mint azelőtt volt – mondta.

És csakugyan: Rahel néni háza mellett új tető piroslott, és vele szemben egy nagy ház állt kőtalapzaton, ami igazán szembeötlő ritkaság az ilyen határszéli telepeken. A félig kőből épült ház kapuja fölött hosszú vasrúd nyúlt elő, rajta cégér himbálódzott. A cégér ágaskodó lovat ábrázolt.

– Ez a dunkeri kocsik leváltóhelye – magyarázta Andres. – Itt megáll minden kocsi, amely Fort Fittbe tart.

Ám Dunker és Rahel néni háza között még mindig a régi, piszkos, kövezetlen út nyújtózkodott, mély keréknyomaival, amelyek minden eső után tóvá változtak; a kis ablakok mellett még mindig ott függtek a falon a nehéz fatáblák, amelyekkel a házakat éjszakára elzárták a külvilágtól; és a palánk alatt, a fűvel benőtt árokban még mindig bújócskát játszottak a gyerekek...

A néni hangos örömujjongással fogadta a hazatért fiút. Szeméből patakzottak a könnyek, ahogy karjaiba ölelte.

– Édes kis fiam, szegény, szegény George! – hajtogatta elcsukló hangon.

A fiú hosszú idő után most hallotta először ezt a nevet. Csakugyan ő lenne az a George – ő maga? De hiszen itt mindenki így hívta.

Kékmadár érezte, hogy egy padra nyomják, amely nagyon kényelmetlennek tűnt; már elszokott az ilyen magas ülőalkalmatosságoktól. A néni észre se vette, az indián ruhával sem törődött, csak úgy sugárzott belőle a boldogság, hogy elveszett unokaöccsét viszontlátja.

– Mennyire hasonlítasz az édesanyádhoz! – lelkendezett. – Mintha csak ő elevenednék meg előttem!

Egyre csak ezt sóhajtotta, miközben a serpenyővel csörömpölt, és szalonnát sütött.

A fiúnak jólesett az őszinte szeretet, amellyel a néni körülvette, de enni nem tudott – csak nehezen gyűrt le néhány falatot. Mindennek olyan furcsa, ódon íze volt, egészen más, mint a Teknősbéka-házban készült ételeké. Azonkívül a torka is összeszorult, mintha hurokkal fojtogatnák.

Gyorsan felállt az asztaltól, amikor látta, hogy Andres készülődik.

– Ragaszkodom hozzá, hogy minél előbb meglátogass kérte a néni. – Akkor majd töviről hegyire elmesélsz mindent.

És Kékmadár meg is ígérte.

Kint az utcán Andres megjegyezte:

– Szívesen maradtam volna még, de sietnünk kell. Tudod, a lovakat eladtuk, és ökröket vásároltunk helyettük. Azok jobban húznak, több hasznukat vesszük a fairtásnál.

Az út olyan volt, mint régen. Előbb egy darabig a Juniata mentén haladt, a part és a bedfordi szántóföldek között, majd az erdőn keresztül, ahol a mély keréknyomokban poshadt víz sötétlett. Az erdő közepén az út a földiszederrel belepett, nagy irtásra ért, ahol vöröses szárnyú feketerigók serege röpdösött. Az irtáson túl az út egészen összeszűkült, és olyan lett, mint egy hosszú, keskeny folyosó: kétoldalt alacsony fák szegélyezték, melyeknek sűrű ágai összeértek, csaknem egymásba fonódtak. Végül az út újra kitágult. Mély keréknyomai egy réten vágtak keresztül, és elhaladtak a Ruster ház előtt. Innen a kukoricáson át az út elérte a patakot, majd a túlsó oldalon a következő erdőszegélyt, ahol azután eltűnt a zöld sűrűségben.

Kékmadár le-lemaradt a bátyja mögött. Lelkéből, mint egy feneketlen mély kútból, emlékek merülték elő, és összeolvadtak azzal, ami a szeme előtt elvonult. Amikor a lugasút torkából kiléptek, és feltűnt a ház, a fiú meghökkent. A magas nyárfa most is délcegen állt őrt a ház oromfala mellett, de a terebélyes bükkfa, amelynek lombjai közt verebek nyüzsögtek, eltűnt.

– Kivágtam, mert nagyon kiszívta a talajt – felelte a kérdésre Andres.

Kékmadárnak eszébe jutott a másik bükkfa, messze-messze, Termékeny Földön.

„Megvédi a házat á villámtól” – mondta róla anya, és minden zivatar után egy köteg dohányt akasztott hálája jeléül a bükkfa ágaira.

Mintha valami névtelen szomorúság csapta volna meg a fiú arcát arról az üres helyről, ahol valamikor a házi bükkfa koronája nyújtózkodott, amelynek ágai közt annyira szeretett kúszni és kapaszkodni.

Andres újra mesélgetni kezdett:

– A régi blokkházat lebontottam, hiszen csak afféle viskó volt. Az új ház három szobából áll. Mellette az a hosszú tető: istálló és csűr. De oda nézz! – Andres ujja a házon túl a tágas rétre mutatott. – Új irtás! Tavaly egész télen át erdőt irtottunk, kitisztítottunk legalább öt acre területet! Néhány nappal ezelőtt újra hozzáláttunk, éppen a legjobb időben jöttél! – Jól megnézte öccsét, szinte felbecsülte erejét, és szemmel látható megelégedéssel hozzátette: – Egy ilyen nagy, erős fiú már meg tudja fogni a munka vastag végét, és komoly segítséget jelent.

Kékmadár az irtáson túl házmagasságnyira felhalmozott száraz ágakra nézett, amelyeket a kidöntött faóriásokról hasogattak le. A fatörzsek alá sárga és bíborvörös őszi lombokat söpört a szél; mintha az erdő óriási halottai tarka szőnyegen hevertek volna. De a fiú nem sokáig követhette gondolatait. A kertsövénynél már várták a nővérei – két nyúlánk lány – és egy hórihorgas, nyakigláb fiú. A testvérek félszegen üdvözölték egymást. De lassanként megoldódott a nyelvük, elsősorban a lányoké. Csak úgy rángatóztak a nevetéstől, amikor meghallották Kékmadár furcsa kiejtését, de még jobban mulattak indián ruháján és a kontyon, amit a tarkóján viselt.

– Hát ez meg micsoda? – kérdezték, és nyaklánca után kaptak. – Ilyen körmökkel nem lehet itt szaladgálni.

A fiú meg akarta magyarázni, mit jelent a nyakék, de a testvérei alig figyeltek szavaira.

– Olyan vagy, mint egy vadember. Rögtön át kell öltöznöd!

Előszedték Andres egy ócska nadrágját és zekéjét. Nem nyugodtak addig, amíg ezeket a viseltes rongyokat magára nem öltötte. A kontya pedig tüstént egy ollónak esett áldozatul.

Kérdések zápora zúdult a fiúra, de a lányok nem várták be a válaszát. Még be se fejezte a mondatát, máris valami mást akartak tudni. Az egymást követő, gyors, hebehurgya kérdések egészen megzavarták a fiút. A Teknősbéka-házban senki se vágott szavába a másiknak. Mindenki zavartalanul befejezhette, amit mondani akart, nem kapták el tőle a szót.

Kékmadár a Hód-folyóról kezdett mesélni, indián szüleiről, Maliáról és Őzgidáról. A beszédtől kissé megkönnyebbült volna, de az örökös közbeszólás folyton megzavarta.

A gyötrelmes beszélgetésnek Andres vetett véget:

– No az a fő, hogy megszabadultál attól az indián csürhétől, és itthon vagy megint. Holnap korán reggel munkához látunk, két új irtásba kezdünk.

A fiú bátyjára nézett. Durva szavai szíven ütötték. Honvágytól betegen sírta magát álomba este, a takarója alatt. Másnap korán felrázták álmából.

– Ha nem kelünk fel idejében, nem jutunk semmire – mondta Andres. A fiú álmosságtól kábultan követte bátyját az erdő szélére. Az idegen embert, aki Andres bérese volt, jóformán észre se vette. A több hetes menetelés fáradtsága még a csontjaiban sajgott.

Mindhárman nekifeküdtek a munkának. A fák elülső sora, amely úgy állt ott, mint megannyi hatalmas oszlop, kivégzésre várt. A földtől egyméternyi magasságban már kikezdték őket a fejszék. Mély bevágások fehérlettek a törzsek sötétbarna kérgén.

– Ma kidöntjük az öregjét! – mondta Andres, és egy hatalmas bükkfára mutatott, amelynek törzsét három ember se tudta volna körülfogni. – Ezt úgy kell kidöntenünk, hogy magával rántsa a többit is.

Megkezdődött a fejszék szabályos ütemű csattogása. De a fiú csakhamar kidőlt. Nem szokta meg az ilyen nehéz munkát.

Termékeny Földön száraz ágakat vagdosott ki tüzelőnek: az bizony gyerekjáték volt ehhez a munkához képest. Itt szívós, élő törzsekkel kellett megbirkóznia. És a fejsze nyele sehogy se illett a kezébe, valósággal szétszaggatta a tenyerét. Termékeny Földön mindenki addig faragta a baltája nyelét, amíg egészen hozzá nem illett a kezéhez.

Mint a jégeső, úgy zúdult a fiúra a sok barátságtalan, noszogató szó:

– Ne simogasd, vágj bele, úgy istenigazában!

– Rossz nézni, úgy fogod a nyelét...

– Még azt se tudod, hogy kell nekiállni.

Andres mind elégedetlenebb arcot vágott, és bosszúsan dörmögte:

– Úgy látom, nem tanultál semmit. Micsoda telepes az, aki nem tud a fejszével bánni!

Késő délután a törzs ropogni kezdett. Remegés futott végig rajta legszélső ágai végéig. A fa lassan eldőlt, és a szomszéd fa koronájára zuhant. A hatalmas robaj az egész soron keresztül folytatódott. A bükkfák szilánkokra szórva, recsegve zuhantak egymásba, így dőltek ki sorra, egyik a másik után.

Este holtfáradtan támolygott a fiú a többiek után haza. Gondolatai az emlékezet szárnyain messze szálltak – a Teknősbéka-házba. Ott ülnek most bizonyára a ház előtt, a bükkfa alatt, és kukoricát morzsolgatnak.

A Ruster-házban nem gyűltek össze esténként vidám, kedélyes, közös munkára. De nappal vad hajsza folyt, örökké siettek, semmi se ment elég gyorsan.

Végre elkezdték a tavaly kivágott és azóta kiszáradt törzseket ökörfogattal a patakhoz vonszolni.

– Az erdő szélén nem égethetjük el őket – mondta Andres –, mert könnyen tüzet foghat minden körös-körül, és akkor magunkat pörköljük meg.

A két ökör közt vastag vaslánc húzódott a földön. Peter vezette az állatokat. Andres bérese és Kékmadár erősítette a láncot a fatörzsek köré. Azután elindultak az ökrök, és a hatalmas faoszlopokat óriási ágazatukkal egyetemben a patakhoz vonszolták – lassan, sorra, egyiket a másik után. A patak partján a törzsekből valóságos gátfal keletkezett; az őszi falombok tömkelege úgy díszítette a törzseket, mint egy-egy megszaggatott gyászkoszorú.

Már éppen az utolsó fatörzs került sorra, amikor Kékmadár óvatlanul nyúlt a lánc alá. A testi fáradtság és a sok szüntelen szidás, nógatás lelki hatása összevegyült, egyesülten ellankasztották figyelmét. Tenyere súlyos zúzódást szenvedett.

– Még szerencséd volt, hogy nem tépte le az ujjadat – vigasztalta a béres.

– Mártsd be a kezedet a patak vizébe – tanácsolta Andres.

Ebből állt a részvétük. Kinek volt ideje ilyen csekélységekkel törődni? És a házban nem volt gyógyító füvekből főzött orvosság.

A fiú félájultan kuporgott a parton, lehűtötte sajgó sebét a patak vizében, és nézte, hogyan gyújtják meg társai az odavonszolt fatörzseket. Andres és bérese, fáklyákkal a kezükben, ide-oda futkostak, a száraz gallyakat gyújtogatták. A kis lángok egy ideig pislákolva bujkáltak az ágak szövevényében, majd süvítve fellobbant az első nagy lángnyelv. Hamarosan tüzet fogott az egész fatömeg.

Keserű füst marta a fiú orrát és száját. Szeme nem tudott elszakadni a vadul lobogó tűzkohótól, amely megemésztette az erdő idehurcolt részét. Hallotta, hogy a bátyja kiabálva rendelkezik, és a törzsek recsegve-ropogva szétpattannak.

Néma gyász fogta el a fiú szívét. Vajon a haldokló fákat sajnálta-e, vagy összezúzott keze miatt búsult? Maga sem tudta. Csak azt érezte, hogy itt vad erőszak pusztítja tűzzel és fejszével mindazt, ami szép, és ősidők óta itt volt.

Másnap Kékmadár otthon maradt. Andres bosszús arca elárulta elégedetlenségét, de be kellett látnia, hogy öccse alig tudja megmozdítani sebesült kezét. A fiú céltalanul ődöngött a házban és a kertben, míg gondolatai a Hód-folyó felé szálltak. Most, hogy enyhült a kábultság, amelyet a nehéz testi munka zúdított rá, honvágya felújult, még erősebb lett. Szüntelenül indián szüleit látta maga előtt, annál is inkább, hiszen igazi szüleinek arcát most már eltakarta az örök sötétség. A Teknősbéka-ház nyugodt, csendes, derűs életére gondolt. Ott daloltak munka közben, itt senkinek sem jutott eszébe énekelni.

– Hol van tulajdonképpen az én régi Snap kutyám? – kérdezte egyszer nővéreitől. A lányoknak előbb gondolkodniuk kellett, míg eszükbe nem jutott, hogy mi lett a kutya sorsa.

– Snap? Igen, megbetegedett... aztán Andres agyonlőtte.

A fiú szíve elszorult, hiszen a régi Snap majdnem olyan közel állt a szívéhez, mint a testvérei. A bátyja – most úgy érezte – még Kancsi Rókánál is gonoszabb. A fehérek, úgy látszik, nem sokat gondolkodnak, mielőtt elsütik a puskájukat. Ezt már maga is tapasztalta a Sós-tónál.

A következő reggel kiment bátyjával és öccsével a faégetés helyére. Széles, kopár csíkot látott a patak mentén. Émelyítő füstszag, halomnyi hamu és megszenesedett fatörzsek jelezték a pusztítást, ami ott végbement.

– Ebből jó szántóföld lesz – vélte Andres.

– A hamu többet ér minden trágyánál – tette hozzá Péter.

– De a fák meghaltak – mondta Kékmadár.

Testvérei csodálkozva néztek rá: a fiú hangjában volt valami különös, ami meghökkentette őket, de nem válaszoltak rá semmit.

Másnap Kékmadár megint ki akart menni a patakhoz. Amint kilépett a házból, meglátta Andrest, aki egy fekete ruhás idegennel a kertsövény mellett állt. A idegen éppen a lovát kötötte oda. A fiú el akart szaladni, de bátyja utána kiáltott:

– George! Gyere csak ide!

A fiú vonakodva követte őket a házba. A szobában az idegen bemutatkozott.

– Godsbrod vagyok, a bedfordi lelkész.

Atyai jóindulattal nézett a fiúra, fejére tette nagy, kövér kezét, és ünnepélyesen felemelte hangját:

– Légy hű mindhalálig, akkor neked adom az élet koronáját!

A fiú nem értette. Egyik lábáról a másikra nehezedett zavarában. Mit akar adni ez az ember? A lelkész leereszkedett a padra, és újra megszólalt:

– Te, édes fiam, elvesztetted, ugyebár, drága szüléidet...

A fiú hevesen bólintott, mert az idegen most igazat mondott. Kismedve és Déli Napsugár úgy hiányzott neki, mint még soha semmi. Súlyosabb veszteséget el se tudott volna képzelni. A lelkészt felbátorította a fiú engedékeny, beleegyező bólintása, és így folytatta:

– De Isten kegyelme kiszabadított a pogányok kezéből, és tudom, édes fiam, hogy te hálás vagy érte az Úrnak. Remélem, hogy hitedet megőrizted és megtartottad. Sajnos, több hazatért fogolynál az ellenkezőjét tapasztaltam. Ezért meg kell vizsgálnom, hogy is állunk ebben a dologban. Mondd csak... nem felejtetted még el a miatyánkot?

Kékmadár a lelkészre bámult. Az egykori imádság homályos emléke felködlött benne, de nem tudta volna szavakba foglalni. A lelkész biztatóan bólogatott. A fiúnak, gondolta, segíteni kell egy kicsit, hogy el tudja kezdeni. Ezért elmondta neki az első szavakat. A fiú zavartan hallgatott. A lelkész egyre hangosabban megismételte a szavakat, de eredménytelenül. Olyan volt, mintha egy süketnek beszélne.

– Hát már semmit se tudsz? Egészen elfelejtetted a Mindenható nevét?

– Nem, azt tudom.

– Hát akkor hogy hívják az Ég és Föld Urát? Mi a neve?

– Owaniyo.

– Micsoda?! – fortyant fel a lelkész. Méltatlankodva csóválta a fejét, és eltaszította magától a fiút. – Attól félek, az ördög karmaiba kerültél. De mindent megteszünk, hogy megmentsük lelkedet a pokoltól.

Kiküldte a fiút a szobából, azután sokáig beszélt a bátyjával. Jóval később búcsút vett és ellovagolt.

Andres még aznap este elvitte öccsét Bedfordba.

– Amíg a kezed meg nem gyógyul, úgysem lehet semmi hasznodat venni – mondta. – Maradj egy ideig a nénidnél, ha már megígérted neki, hogy meglátogatod.

A fiú közönyös szívvel búcsúzott az újjáépített szülői háztól és testvéreitől, akik idegenné váltak számára.

De még Bedfordban, az egykori Raystownban is sok minden megváltozott. Vasárnap el kellett mennie nagynénjével a templomba. Egy hosszú terembe értek, amely tele volt padokkal. Az emberek énekeltek, és a fekete ruhás tiszteletes olyan hosszan beszélt, hogy a fiú elbóbiskolt. De a beszéde vége felé, éppen jókor, felébredt. Godsbrod tiszteletes most furcsa imába kezdett.

– Mennyei Atyánk, esedezve kérünk, vigyázz jól Tonn Dusber épülő házára! A tetőváz már elkészült, csak a zsindelyek hiányoznak még róla. Tartsd vissza az esőt, jóságos Urunk és Istenünk, amíg a tető teljesen el nem készül, nehogy a szobák beázzanak, ami nagy kár lenne. És segíts, könyörgünk, az öreg Katherina Nose baján. Már nyolcvanéves, és rettenetesen szenved a reumája miatt, semmiféle gyógyszernek nincsen foganatja. Könyörgünk továbbá George Rusterért, néhai John Ruster fiáért, akit nemrég mentett meg Bouquet ezredes a pogány amoniták és amalekiták véres kezeiből. Szívében a fiú is pogány lett. Mutasd meg neki a helyes utat, világosítsd meg lelkét és elméjét, nagy kegyelmedben és irgalmadban, ámen!

Igen, így imádkozott Godsbrod tiszteletes, és – akár jót akart, akár nem – ezt nem kellett volna megtennie. Mert Kékmadár, ha nem értett is sokat a beszédből, az utolsó mondatokat megértette. Kik azok a véres kezű amalekiták? Nyilván az anyja, Déli Napsugár meg az apja, Kismedve meg a nővére, Malia, azután Őzgida és a kedves nénik... Owaniyo is, a Nagy Szellem – akinek tiszteletére a Teknősbéka-házban mindennap dohányt szórnak – itt valami gonosz lény, akit gyűlölni és szidalmazni kell! És ő maga, akármilyen fiatal, szörnyen elvetemült, hiszen az emberek a padokon hátrafordítják fejüket, és hidegen bámulnak rá. Nagy kedve lett volna a padok alatt kimászni a szabadba és elfutni a világ másik végébe...

De odakünn az utcán még rosszabb volt. A gyerekek ki öltötték rá nyelvüket, és csúfondárosan kiabálták:

– Véres kezű pogány!

A fiút lépten-nyomon minden az első hetekre emlékeztette amelyet az indiánok közt töltött. Akkor érezte magát így, amikor Mezőpartra érkezett. De azért itt Bedfordban mégis jobb volt, mint Andres házában. A néni jósága ezerszer többet ért, mint nővérei idegenszerű viselkedése és örökös vihogása, vagy Andres bősz szorgalma, haszonleső igyekezete.

És ami még fontosabb: itt volt a dunkeri kocsik lóváltóhelye, a nagy fogadó, cégérén a toporzékolva ágaskodó lóval, Ráhel néni házával ferdén átellenben. Nem múlt el nap, hogy ne állt volna meg ott egy kocsi. Most, késő ősszel, még a szokottnál is élénkebb volt a forgalom, annyi kocsi ment Fort Pittbe. Sietni kellett, mielőtt a tél járhatatlanná tenné az utat – rengeteg fuvart kellett szállítani visszafelé is, keletre, az Ohióhoz. A fiút ellenállhatatlan erővel vonzotta a fogadó, mintha egy elveszett világ kapuja lenne – azé a világé, amely messze nyugaton terül el, még a Fort Pitten is túl...

Kékmadár úgy érezte, mintha egy szép álomból riadna fel egy nap, amikor a néni kijelentette:

– Andres izent, hogy küld valakit érted. Azt akarja, hogy menj már haza.

– Hát nem maradhatok nálad?

– Én szívesen itt tartanálak, de valószínűleg szükség van rád otthon. A kezed meggyógyult, most már megint tudsz dolgozni, nem?

A fiú sokáig álmatlanul hánykolódott éjjel. Már egészen jól megszokta az életét itt a nagynéninél, és most megint el kell mennie! Nemcsak a nénitől kell elszakadnia, hanem a szemközti fogadótól is – az utolsó kapocstól, amely még a Hód-folyó tájához fűzi. A kíméletlen sietségre gondolt, amellyel Andres munkába hajszolja, az ostoba zenebonára, amelyet nővérei csapnak a házban. Lárma, veszekedés, ridegség... Úgy érezte, hogy a mellére nehezedik valami, és fojtogatja.

Másnap nyugtalanul ténfergett néhány ponyvás szekér körül, amely ott állt a fogadó előtt, és éppen indulásra készülődött. A szekerek az alföldről jöttek el, és Fort Pitt felé igyekeztek. Bedfordban éjszakai pihenőt tartottak, és most fogták be újra a lovakat.

A fiú sóvárogva nézte a készülődést.

– No, mi az? Talán velünk akarsz tartani? – tréfálkozott vele az egyik fuvaros.

Kékmadár szeme felragyogott.

– Szívesen – felelte. – Akár máris indulhatunk.

– Hát arról szó sem lehet! Hogy meggyűljön a bajom a szüleiddel, mi? Még mit nem!

– A szüleim nincsenek is itt. Én meg csak látogatóba jöttem a nénikémhez.

– A szüleid talán Fort Pittben laknak?

– Nem éppen ott, de arrafelé a közelben. Ha már egyszer Fort Pittben vagyok, könnyen hazajutok.

– Ügy? Hát az egészen más. Tudod mit? Szaladj haza, és búcsúzz el gyorsan a nénidtől. Egy ilyen nagy, ügyes, fürge fiúnak az úton mindig jó hasznát vehetjük.

Kékmadár már el is tűnt. Gyorsan beszaladt a konyhába, Rahel nénihez.

– Megyek haza. Most rögtön.

– Micsoda? Most rögtön? Hát miért lett egyszerre olyan sietős? Maradj még egy kicsit. Egy-két napon már nem múlik!

A néni megforgatta; a szalonnát a serpenyőben, és bosszúsan köhécselt, mert torkara ment a füst. Most látta csak meg öccse örömtől sugárzó arcát, és csodálkozva dünnyögte:

– Isten tudja, mi ütött beléd ilyen hirtelen! Hát várj még egy kicsit, hadd csomagoljak be egy kis útravalót. Az ilyen hosszú kamasznak mindig ehetnékje van. No, addig is láss hozzá – kész a sült szalonna!

Kékmadár toporzékolt türelmetlenségében.

– No hát akkor menj! – mondta a néni, és még utána kiáltott: – Csókoltatom a testvéreidet!

Nem értette ezt a nagy sietséget, csóválgatta is a fejét, de csakhamar megnyugodott. A fiú utóvégre hazamegy. Hiába, mégiscsak a legjobb otthon, a szülői házban! És olyan hosszú távollét után nem csoda, hogy a gyerek hazakívánkozik...

Kékmadár óvatosan odaosont a kocsihoz.

– Hát csakugyan eljöttél! – kiáltott fel a fuvaros. – Tüstént indulunk. Kapaszkodj csak fel hátul!

A fiú körülnézett: egy csomó gyerek zajongott és ugrándozott a kocsi élén, ahol az első szekerek már indulóban voltak. Gyorsan felugrott a hágcsóra, bebújt a ponyva alá, és lefeküdt az árubálákra. Ostorpattogás és kerékcsikorgás futott végig a kocsisoron. A következő percben Kékmadár ponyvás szekerének a lovai is belefeküdtek a hámba. A nehéz kocsi lassan, rázkódva megindult.

Amikor Bedford már elmaradt mögöttük, a fiú kikémlelt a kocsis feje fölött. Úgy látszik, senki se vette észre, hogy megszökött. És most már ott gördült a kocsi az erdőben, amely az úttól jobbra-balra úgy tárult ki, mint a szülői ház kapuja.

Tizenkét nappal később Kékmadár meglátta Fort Pitt háztetőit. Ez volt élete szerencsés és szerencsétlen fordulatainak emlékezetes színhelye. De csakhamar elmaradt mögötte, eltűnt a szeme elől. A kocsis megajándékozta egy fejszével, kovával, és acéllal. Ezeket a kincseket a fiú egy ócska zsákban őrizgette, amelyet az erődben kunyerált ki az élelmezési őrmestertől. Még két cipót is kapott tőle ráadásul.

Senkinek se jutott eszébe, hogy faggassa, kérdezgesse. Egy telepes fiú, aki Fort Pittbe jön bevásárolni, azután visszatér szüleihez – olyan megszokott, mindennapos látvány volt, hogy nem szúrt szemet senkinek. Itt, a fehér világ határán nem tűnt fel az ilyesmi.

A fiú most már gyalogszerrel folytatta útját, Bouquet seregének nyomát követve. Amerre nemrég a sereg vonult, mély kerékvágások jelezték útját, rőzsével feltöltött gödrök, itt-ott dorongokkal kirakott ösvények – vagy legalábbis az erősen letaposott fű. Aztán ott volt az Ohio is, ott hömpölygött mellette megint. Bouquet ezredes seregével négy napig vonult a fiú a folyó mentén, de most már a második napon eljutott a nagy kanyarulathoz, ahol az út elhagyja az Ohiót, és az erdőn keresztül fut tovább, egyenesen nyugat felé.

Itt ömlött az Ohióba az a mellékfolyó is, amelynek a gázlóján keltek át annak idején, hogy a nagy folyam keleti partjára jussanak. A fiú éppen le akart ülni, hogy levesse cipőjét, és felgyűrje nadrágját az átgázoláshoz, amikor jobb kéz felől vékony füstoszlopot vett észre. Odasietett, és megpillantott két lenapp vadászt, amint a tűz mellett ültek, és egy vadkacsát sütöttek.

Kékmadár nem gondolkozott sokáig, hanem odalépett hozzájuk, és irokéz módon üdvözölte őket:

– Jó barát vagyok.

Az indiánok az első pillanatban gyanakodva néztek rá, de amikor megszólalt, arcuk barátságos mosolyra derült. Az egyik közülük, aki törte az irokéz nyelvet, meghívta a fiút, hogy foglaljon helyet mellettük. Kékmadár örömest eleget tett a felszólításnak, és boldogan kivette részét a régóta nélkülözött indián vendégszeretetből. A lobogó tűz, a rézvörös arcok, a nyárson sült pecsenye íze – mindez olyan meghitt, otthonos, barátságos hangulatot sugárzott. Hirtelen eszébe jutott, hogy most már biztonságban van, és innen már senki sem hurcolhatja el többé. Még nem ért haza, de már nincs se hegység, se szakadék közte és a Teknősbéka-báz között. Nagy megerőltetésébe került, hogy meghatottságát elpalástolja.

Étkezés után a lenapp, aki tudott egy keveset irokézül, megkérdezte:

– Hová igyekszik a mi kis testvérünk?

– Szüleimhez, Termékeny Földre, a Hód-folyó mellé.

– Úgy? Hiszen akkor éppen a legjobb úton vagy.

– Igen, előbb Tuscarawasba megyek, és onnan tovább, Termékeny Földre.

– Minek ez a nagy kerülő? Hiszen itt vagy a Hód-folyónál.

– Hol vagyok?

– A víz, amelynek a partján ülünk, a Hód-folyó. Itt torkollik az Ohióba.

Kékmadár csodálkozva hallgatott. Sohasem jutott eszébe megkérdezni, hol végződik a Hód-folyó. És lám, ez a hű barát most elébe jött. Nincs más dolga, csak szépen bandukolni a partján felfelé, így előbb vagy utóbb, de biztosan felbukkannak majd szeme előtt a kedves, hosszú háztetők.

A találkozás óta izgatottan vándorolt tovább. Valami hajtotta, siettette. Alig állt meg annyi időre, hogy néhány bogyót szedjen. Cipője elszakadt, arca lesoványodott, haja borzas és bozontos lett. így rohant napról napra, szinte a végkimerülésig.

A nap már leáldozóban volt, amikor egy késő délután átugrott a Bagoly-patakon. Elesett, feltápászkodott, és szaladt tovább a réteken át. A barna háztetők felbukkantak, és mind nagyobbak lettek.

Kismedve épp kiszállt kenujából a parton, amikor az elvadult külsejű fiú odarohant hozzá, és félig ájultan összeroskadt előtte. A törzsfőnök karjába kapta, mint egy kisgyereket, és bevitte a Teknősbéka-házba – ugyanúgy, ahogy megtette már egyszer, valaha régen, amikor Kékmadár megszökött Mezőpartról.

A gyerekek ujjongó rivalgásából és Snap eszeveszett csaholásából Kékmadár nem hallott semmit. Csak az anyja lágy hangját hallotta, amint örömtől sugárzó arccal fölé hajolt, és így szólt:

– Ma éjjel jól fogsz aludni, fiam, hiszen itthon vagy megint.

 

Utószó

És most bizonyára tudni szeretnéd, hogy mi az igaz „Kékmadár” történetéből. Vajon csak kitaláltam-e, mint ahogy kitaláltak annyi más indiánregényt – vagy valóban megtörtént?

Nos, a könyv kezdete nem mese. A pennsylvaniai telepesek bevonulása, a fiú elfogatása, a monongahelai csata megtörtént valóság, éppen úgy, mint Bouquet ezredes hadjárata, amelyről a könyv végén esik szó. Mindezek az 1755 és 1763 közt lezajlott angol-francia háború eseményei. Akkoriban száz meg száz emberrel esett meg az, ami ebben a könyvben George Rusternek jutott osztályrészül. Bizony, nem ő volt az egyetlen, akinek a sorsa így alakult. De még felnőtt emberekkel is megtörtént, hogy – miután Bouquet ezredes kiszabadította őket a fogságból – nem tudták többé megszokni az életkörülményeket fehér rokonaik körében, és visszatértek ahhoz az indián törzshöz, amely örökbe fogadta őket.

De neked talán lesz egy ellenvetésed. Talán azt mondod majd: ez a könyv egészen másképpen ábrázolja az indiánokat, mint ahogyan eddig írtak róluk. Sokat olvastunk bölényvadászokról, akik dárdával a kezükben, lóháton nyargalásznak a prériken, tarkára mázolt „tipik”-ben (sátrakban) laknak, és hosszú tolldíszük a fejük búbjától a lábuk sarkáig ér. Miért nem találkozunk ilyen indián lovasokkal ebben a könyvben?

Erre a kérdésre a terepviszonyok adják meg a választ – a táj, ahol „Mezőpart” és „Termékeny Föld” elterül. Az Ohio egész völgye ugyanis, mellékfolyóival egyetemben – tehát a Szarvasszem-folyó és a Hód-folyó egyaránt – Észak-Amerika keleti erdősávjához tartozik, amely az Atlanti-óceántól a Mississippi folyóig húzódik. Amikor az európaiak felbukkantak Észak-Amerikában, és még évtizedekkel később is, ezt a területet egyetlen óriási őserdő borította. Csak a Mississippin túl kezdődött a nagy préri: a végeláthatatlan, füves síkság, amely egészen a Sziklás-hegységig nyújtózkodott. Ez volt a sziú indián lovas népek hazája. Félnomádok voltak, bivalycsordáik után vándoroltak, és ott ütötték fel sátraikat, ahol a vadászat sok zsákmányt ígért.

Ezzel szemben a keleti erdőségekben olyan törzsek éltek, amelyeknek kultúrája egészen másféle volt. Az indiánok itt állandó falvakban éltek, és földműveléssel foglalkoztak. Elsősorban kukoricát, babot és tököt termesztettek. Mivel a vasat egyáltalán nem ismerték, fáradságos munka árán, kőbaltával irtották az erdőt telepeik körül, hogy termőföldhöz jussanak. Az így nyert szántóföldeket fából vagy csontból készült, egyszerű kapákkal művelték meg. A mezei munka az asszonyok dolga volt, a férfiak vadásztak és halásztak.

Egyes erdei törzsek a földművelésben nagyon szépen előrehaladtak. Közülük is kiváltak az irokézek – öt törzs szövetsége, az Ontario-tó déli partján, a mai New York államtól nyugatra. Sullivan tábornok 1779 őszén, amikor az irokézek országába, „büntető hadjáratot” vezetett, nem győzött csodálkozni a szépen megművelt földek nagyságán. Azzal büszkélkedett, hogy katonái nyolcvanezer mázsa lábon álló kukoricát égettek el, és a gyümölcsösökben olyan ősöreg szilvafákat vágtak ki, melyek legalább félévszázadosak voltak.

Ezeknek az erdei indiánoknak a lakóházai is egészen különösek voltak. A irokézek hosszúkás házakat építettek, enyhén ereszkedő csúcstetővel. Ezért a szövetségüket egyszerűen így hívták: a „Hosszú Ház”. Ugyanakkor más törzsek -például a lenappok – vigvamokban laktak: kis, kupola alakú viskókban, amelyeket nyírfakéreggel borítottak. Olyanok voltak, mint a lapos méhkasok. A nagy irokéz házakban mindig egy egész nemzetség tagjai éltek együtt, többnyire nővérek férjestül, gyermekestül. (Az irokézeknél „anyajog” uralkodott.) A vigvamokban viszont mindig csak egy házaspár lakott a gyermekeivel. Itt a prériindiánok bőrsátra ismeretlen volt, éppen úgy, mint pompás tolldíszük. Az erdei indiánok férfiai csak kivételesen viseltek néhány tollat fejdíszül. Csupán a catawba törzs – a sziú indiánok egy messzire elvetődött törzse – viselt ünnepeken sastoll fejdíszt. Szokásaikban és erkölcseikben egyébként is erősen elütöttek az irokézektől.

Az erdei törzsek lovaikat teherhordásra használták, nem nyargalásra. Csak a beteget ültették lóra, aki nem tudott járni. A hosszabb Mákat csónakon tették meg, ezért többnyire folyók, vagy patakok partján telepedtek le. A pehelykönnyű nyírfakéreg csónak, az erdei kultúra kiváló találmánya, a legkisebb patakban is használható volt.

Ezeknek az indiánoknak a nyelvkincséből sok szót ismerünk. Ilyenek például tomahawk, mokaszin, legging, vampum. A tomahawk nehéz fabunkó volt. Röviddel azután, hogy az európaiak felbukkantak az országban, a tomahawk helyébe az úgynevezett Hudson-öböli fejsze lépett, amelynek nyele háromnegyed méter hosszú volt.

Lábbelinek a mokaszint használták. Többnyire egyetlen darab bőrből készült. Olyan volt, mint egy teljesen csukott papucs, amely jól odasimul a lábhoz. Nadrág helyett legginget viseltek: egy pár bőrből készült lábszárvédőt, amely felnyúlt a csípőig, és az övre gombolódott. Ezenkívül a combjaik közt lágyékukra egy külön kendőt is kötöttek. Később európai ruhadarabokat is használni kezdtek – rövidnadrágot, inget és zekét.

Az egyes falvak törzsfőnökei kezdetleges képírással érintkeztek egymással. Ezeket a jeleket nyírfakéregbe karcolták. Ha rendkívül fontos ügyről volt szó, követtel küldtek vampumövet. Az öv apró, csiszolt kagylókból állt, amelyeket átfúrtak, és zsinegre fűztek. A füzérben fehér és fekete kagylók váltakoztak bizonyos sorrendben. A kagylósor egyes részei így jól felismerhető mintákat alkottak. Minden minta egy-egy mondatot jelentett. Amikor a követ átnyújtotta vampumövet, a mintákról le lehetett olvasni az üzenetet, akárcsak egy levél tartalmát.

Az európaiak 1600 körül, amikor Észak-Amerika meghódítását elkezdték, először ezekkel a kukoricatermesztő erdei törzsekkel kerültek érintkezésbe. Az észak-amerikai kontinens megszállásában két nemzet vett részt: a franciák Kanadában, a Szent Lőrinc-folyónál vetették meg lábukat, az angolok pedig az Atlanti-óceán partjárói az ország belsejébe törtek elő, a mai New Yorktól északra és délre.

Az őslakók kénytelenek voltak a jövevények elől fokozatosan visszahúzódni. A fehérek gyorsan növekedő száma és tökéletesebb fegyvere az indiánok helyzetét hamarosan reménytelenné tette. Az Atlanti-óceán partján élő törzsek az Allegheny-hegységen át visszavonultak az Ohio és az Erie-tó közt elnyúló területre. Itt az idők folyamán az egyes törzsek – irokézek, shawnee-k, lenappok, vyandotok, ottawa indiánok – mindjobban összekeveredtek. Végül már a legtöbb faluban két vagy három különböző csoport élt, mindegyik más-más nyelven beszélt.

Az Ohio vidékén összezsúfolódott indiánok ismerték fehér ellenségeiket, és jól meg tudták különböztetni őket egymástól. Tudták, hogy a franciák egy egészen más nemzet fiai, mint az angolok. Az utóbbiakat katonáik egyenruhája után egyszerűen „vöröskabátosok”-nak nevezték.

De az említett két fehér nemzeten kívül az indiánok szembekerültek az európaiaknak egy harmadik csoportjával is, amely az idők folyamán különleges jellegzetességre tett szert. A határszéli telepesek voltak ezek. Övükben tőrt viseltek, és ezért az indiánok Hosszú Késeknek nevezték őket. Tulajdonképpen az angol betolakodók előőrsei voltak – kemény, durva nép, amely fatörzsekből blokkházakat épített magának, az erdőt körös-körül kiirtotta, egy kevés kukoricát termesztett, de egyébként vadászatból élt.

Mihelyt a telepesek következő hulláma odaért, a korábbiak otthagyták blokkházaikat, továbbvonultak, mélyebben behúzódtak az erdőbe, és új házakat építettek maguknak. Az indiánokat nem is tekintették embernek, csak afféle haszontalan csürhének, amelyet büntetlenül le lehet puffantam. Kegyetlen, véres, borzalmas gaztetteiket az indiánok önvédelemből hasonlóval viszonozták. De a telepesek előnyben voltak, hiszen erődökre támaszkodhattak, amelyeknek helyőrsége mindig a segítségükre sietett.

Ez volt az Ohio-táj zűrzavaros képe 1755-ben, amikor megkezdődött a háború Észak-Amerika birtoklásáért az angolok és a franciák között. Az ősi földjükről elűzött indiánok maradéka az Ohio és az Erie-tó között élt. Vele szemben, az Allegheny-hegység gerincén már további előretörésre készültek a Hosszú Kések. Soraikat szüntelenül feltöltötték újabb és újabb telepesek, akik a tengerpartról és a síkságról nyomultak előre, a hegység és az ország belseje felé. Északon, Kanadában, a Szent Lőrinc-folyónál a franciák álltak lesben. Erődjeik láncát előretolták az Erie-tóig (Presque Ile), majd tovább délre, a Ohio völgyébe (Fort du Quesne).

Az angolok és franciák éveken át küzdöttek egymással az óriási kontinens birtokáért. Végül is a franciák maradtak alul, és egész Észak-Amerika angol lett.

De az indiánokkal, az ország őslakóival nem törődött senki. Legfeljebb arra voltak jók, hogy mindkét félnek segédcsapatul szolgáljanak. Az irokézek az angolokhoz húztak, a többi törzs a franciákhoz csatlakozott. Csak kevés indián sejtette, hogy a rézbőrűeket mindkét küzdő fél kíméletlenül kihasználja. És azt sem sokan vették észre, hogy az összetartás és egyetértés hiánya végleg megpecsételi az őslakók sorsát.

Anna Jürgen

 

ISBN 963 11 3871 2

Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, Budapest

Felelős kiadó: Sziládi János igazgató

Szikra Lapnyomda (84-4407), Budapest, 1985

Felelős vezető: Csöndes Zoltán vezérigazgató

Felelős szerkesztő: Dani Erzsébet

Műszaki vezető: Szakálos Mihály

Képszerkesztő: Gáspár Imre

Műszaki szerkesztő: Szántai Ágnes

57 000 példány

Terjedelem: 15,52 (A/5) ív. IF 5311