NNCL – Madárfejűek Társasága
Alfred Jarry
A szuperhím
LAZI
Szeged
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Alfred Jarry: Le Sur male
Fasquelle Editeurs, Paris, 1945.
Fordította PÁL FERENC
ISBN 963 85851 8 8
Hungarian translation © Pál Ferenc, 1998
A LAZI Bt. kiadása
A kiadásért felel: a kiadó ügyvezető igazgatója
Tördelőszerkesztés:
SPEKTRUM REPRÓ BT., Szentmiklósi Csaba
Szegedi Kossuth Nyomda Kft.
Felelős vezető: Gera Imre
Tartalom
1. A licit
2. Sem jobbról, sem balról nincs helye a szívnek
3. Ez itt egy nőstény, de nem akármilyen
4. A hitvány kis jószág
5. A tízezer mérföldes verseny
6. Az alibi
7. Hölgyek egymással
8. Az ivarsejt
9. Az indus, akit Theophrasztosz annyira magasztalt
10. Ki vagy te, emberizink?
11. Még több
12. Ó, szépséges fülemülém
13. A nő fölfedezése
14. A szerelmes gép
Utószó
Lát-e tisztes hitves-ágy oly gyönyört, mint a csűrbeli?
Robert Burns
1.
A licit– A szeretkezés nem különösebben érdekes foglalatosság, mivel vég nélkül ismételhető.
Mindenki arra az illetőre nézett, aki ezt a képtelenséget kiejtette a száján.
André Marcueil vendégei a lurance-i kastélyban aznap este a szerelemről beszélgettek, mert abban mindnyájan egyetértettek, hogy ennél a magasztos témánál keresve sem találhatnának jobbat, minthogy a társaságban hölgyek is vannak, s alkalmasabbat sem, hogy annak a bizonyos 1920-as esztendőnek a szeptemberében a száraz üzleti ügyekről másra tereljék a szót.
A társaságban ott volt a híres amerikai vegyész, William Elson, özvegyember lévén a lánya, Ellen kíséretében; a dúsgazdag mérnök, elektrotechnikus, autó- és repülőgép-konstruktőr, Arthur Gough és a felesége; Sider tábornok; Saint-Jurieu szenátor és Pusice-Euprépie de Saint-Jurieu bárónő; Romuald bíboros, Henriette Cyne színésznő; Bathybius doktor és még sokan mások.
Ezek a különb-különbféle és jeles személyiségek új tartalommal tölthették volna meg ezt a banális témát, könnyedén kivételes megállapításokra juthattak volna, ha ki-ki csak előáll a maga eredeti gondolatával, de a jó modor még ezeknek a szellemdús és kifinomult embereknek a szavait is csakhamar a művelt társalgás pallérozott jelentéktelenségébe fullasztotta.
Ennélfogva a meglepő kijelentés éppolyan, mind a mai napig kielégítően nem elemzett hatást tett, mint egy békákkal teli pocsolyába hajított kő: a röpke elképedést általános kíváncsiság váltotta föl.
Pedig másféle eredménye is lehetett volna – nevetés fogadja –, de sajnos a házigazda szájából hangzott el.
André Marcueil arca, akárcsak az aforizmája, ürességet keltett a társaságban: de nem a különössége, hanem – ha ugyan egymás mellé állítható ez a két kifejezés – jellegzetes jellegtelensége miatt; olyan sápadt volt, mint az ingmelle, s bizonyosan egybeolvadt volna az elektromos fényben fakón fénylő faburkolattal, ha az arcát nem fogja keretbe szétterülő, ébenfekete körszakálla és kissé hosszúra hagyott, sütővassal bodorított haja, amellyel föltehetőleg kezdődő kopaszságát szerette volna leplezni. A szeme talán fekete volt, de bizonyosan gyönge, mert egy aranykeretes csíptető füstszínű üvege mögött keresett menedéket. Marcueil harmincesztendős volt, középtermetű, de láthatólag kedve telt abban, hogy kisebbnek mutassa magát, mert meggörnyedt. A csuklója vékony volt, és annyira szőrös, hogy a megtévesztésig hasonlított fekete selyembe bújtatott törékeny bokájához: a csuklója és a bokája alapján az egész ember igencsak gyöngének látszott. Halkan, vontatottan beszélt, mintha azon igyekezne, hogy takarékoskodjon a levegővel. Ha tagja volt is valamelyik vadásztársaságnak, az bizonyos, hogy ennek semmi jelét nem mutatta: puha áll, ovális arc, közönséges orr, közönséges száj, közönséges termet… Marcueil olyan tökéletesen megtestesítette a közönséges ember típusát, hogy ez igazából különleges valakivé avatta.
A félénken elrebegett mondat az ő szájából szánalmasan csengett; üres báb, azt se tudja, mit beszél, gondolta mindenki, mert senki nem tudott róla, hogy lett volna szeretője, és gyanítani lehetett, hogy egészségi állapota folytán még bele se kóstolt a szerelmi élvezetekbe.
Szinte „megfagyott a levegő”, valaki sietve másról kezdett el beszélni, de Marcueil újra megszólalt:
– Komolyan beszélek, uraim.
– Én úgy hittem – mormolta a már egyáltalán nem fiatal Pusice-Euprépie de Saint-Jurieu –, hogy a szerelem valamiképpen az érzelmekkel áll kapcsolatban.
– Meglehet, asszonyom – mondta Marcueil. – Csak abban kellene megegyeznünk, hogy… mit értünk… érzelmeken.
– A lélek élménye – jelentette ki sietve a bíboros.
– Olvastam valami hasonlót a spiritualista filozófusoknál gyermekkoromban – tette hozzá a szenátor.
– Meggyöngült érzés – mondta Bathybius –, éljenek az angol „asszociációs elmélet” művelői!
– Csaknem ugyanaz a véleményem, mint a doktornak – mondta Marcueil. – Minden valószínűség szerint visszafogott cselekvés, másképpen: véghez nem vitt cselekvés, vagy még inkább: lehetséges cselekvés.
– Ha elfogadjuk ezt a meghatározást – mondta Saint-Jurieu –, a szerelmi aktus kizárja a szerelmet?
Henriette Cyne tüntetően ásított.
– Természetesen nem – mondta Marcueil.
A hölgyek illendően fölkészültek rá, hogy a legyezőjük mögé bújva elpiruljanak, illetve ekképpen leplezzék, hogy már nem pirulnak el.
– Természetesen nem – folytatta –, ha az aktust mindig követi egy újabb aktus, amely megóv az… érzelmektől, és ha erre mennél hamarabb sor kerül.
Erre már többen nem állhatták meg, hogy el ne mosolyodjanak.
Házigazdájukat ez szemmel láthatólag nem zavarta, annyira elmerült képtelen állításának kifejtésében. Gyakori jelenség, hogy a leggyöngébb lényeket foglalkoztatják leginkább – képzeletben – a kiemelkedő fizikai teljesítmények.
Csak az orvos jegyezte meg egykedvűen:
– Ám de, valamely életműködés ismétlődése a sejtek elhalásához, illetve méreggel való telítődéséhez vezet, ezt nevezik fáradtságnak.
– Az ismétlés kialakítja a megszokást, és a kész… séget – felelte ugyanolyan komolyan Marcueil.
– Éljen a testedzés – mondta Arthur Gough.
– A mérgekkel szembeni immunitás – mondta a vegyész.
– A gyakorlatozás – mondta a tábornok. És Henriette Cyne, dévajul:
– Fegyvert… vállhoz! Egy, kettő, három…
– Tökéletes, kisasszony – jegyezte meg Marcueil –, ha hajlandó arra, hogy addig számoljon, amíg a végtelen számsor el nem fogy.
– Vagy hogy hamarabb végezzünk, az emberi erő – susogta Mrs. Arabella Gough, édesen pöszítve.
– Az emberi erőnek nincsen határa, asszonyom – jelentette ki higgadtan André Marcueil.
Most senki nem mosolygott, pedig a beszélő megint alkalmat adott rá: a tétel magabiztos hangoztatása sejteni engedte, hogy Marcueil ki akar lyukadni valamire. De mire? Egész kinézetéről lerítt, hogy mindenki másnál kevésbé alkalmas arra, hogy a személyes példák ingatag útjára lépjen.
De hamvába holt minden várakozás: egy szót sem szólt többet, mintha egy általános igazsággal egyszer s mindenkorra lezárta volna a vitát.
Megint a doktor törte meg a csöndet, kissé ingerülten:
– Azt akarja ezzel mondani, hogy vannak olyan szervek, amelyek szinte egy időben dolgoznak és pihennek meg, és azt a látszatot keltik, hogy soha nincsenek nyugalomban…
– A szív, hogy az érzelmeknél maradjunk – mondta William Elson.
– …hacsak nem a halálban? – fejezte be a mondatot Bathybius.
– A szív a leginkább alkalmas rá, hogy érzékeltessen valamely vég nélküli tevékenységet – jegyezte meg Marcueil. – Összehúzódásainak és elernyedéseinek a száma egy ember élete, de még csak egyetlen nap alatt is minden elképzelhető számértéket felülmúl.
– De a szív izmok végtelenül egyszerű rendszere – fejtegette az orvos.
– Az én motorjaim megállnak, amikor kifogy belőlük az üzemanyag – közölte Arthur Gough.
– Elképzelhető – vetette fel a vegyész – olyasfajta üzemanyag az emberi motor számára, amely a végtelenségig késlelteti az izmok és az idegek kifáradását, azáltal, hogy folytonosan regenerálja őket. Nemrégiben előállítottam valami ilyesfélét…
– Már megint – mondta az orvos – a Perpetual Motion Food! Állandóan erről beszél, de még senki sem látta. Azt hiszem, nem ártana, ha küldene belőle a barátunknak…
– Az meg micsoda? – tudakolta Marcueil. – Kedves barátom ön elfeledkezik róla, hogy egyéb hiányosságaim mellett angolul sem értek.
– Az örök mozgás tápláléka – fordította le a vegyész.
– Észbontó elnevezés – mondta az orvos. – Ön mit gondol róla, Marcueil?
– Nagyon jól tudja, hogy soha nem veszek be gyógyszert… bár orvos a legjobb barátom – tette hozzá sietve, és meghajolt Bathybius előtt.
– Élvezi, ha elmondhatja, hogy nem tud semmit, nem is akar semmit sem tudni, és mindehhez vérszegény is ez a barom –, dünnyögte az orvos.
– Azt hiszem, ennek a készítménynek nincsen sok értelme – folytatta Marcueil William Elson felé fordulva. – A bonyolult izom- és idegi rendszerek tökéletesen kipihenik magukat, miközben az „ellentettjük” dolgozik. Azt mindenki tudja, hogy a kerékpáros egyik lába pihen, sőt ezzel egy időben automatikus és legalább annyira jótékony masszázsban részesül, mintha olajjal dörzsölnék be, miközben a másik dolgozik…
– Álljunk meg egy percre! Honnan tud ezekről a dolgokról? – vágott közbe Bathybius. – Hiszen maga nem kerékpározik… vagy mégis?
– A fizikai erőkifejtés nem tesz nekem jót, barátom, nem vagyok eléggé mozgékony – mondta Marcueil.
– Nézzük csak: az egész mindössze egy föltevés – dünnyögött tovább az orvos. – Tökéletesen tudatlan, mind fizikai, mind erkölcsi téren… De vajon miért? Az igaz, hogy elég szerencsétlen flótásnak látszik.
– Megismerkedhetne a Perpetual Motion Food hatásával, és még azt a kényelmetlenséget sem kellene vállalnia, hogy beveszi: puszta szemlélője maradhatna a fizikai teljesítményeknek – mondta William Elson Marcueilnek. – Holnapután indul egy verseny, amelyben a kerékpárosok csapata kizárólag ezt a táplálékot veszi magához. Ha nincs ellenére, tiszteljen meg azzal, hogy megnézi a hajrát…
– Kivel mérkőzik a csapat? – kérdezte Marcueil.
– Egy vonattal – mondta Arthur Gough. – Merem állítani, hogy a mozdonyom olyan sebesség elérésére képes, amelyről eddig nem is álmodtak.
– Ah… és mennyi lesz a táv? – kérdezte Marcueil.
– Tízezer mérföld – mondta Arthur Gough.
– Tizenhatezer-kilencszáztizenhárom kilométer – magyarázta William Elson.
– Ez a szám sem mond semmit – jegyezte meg Henriette.
– Nagyobb, mint a Párizs és a Japán-tenger közötti távolság – magyarázta Arthur Gough. – Mivel a Párizstól Vlagyivosztokig húzódó út nem elegendő ehhez a tízezer mérföldhöz, az út kétharmadánál, valahol Irkutszk és Sztrjenszk között megfordulunk.
– Való igaz – mondta Marcueil –, így az érkezést Párizsban nézhetjük végig, aminek megvannak az előnyei. Hány órát tart az egész?
– Öt napra tervezzük az utat – felelte Arthur Gough.
– Ez elég hosszú idő – jegyezte meg Marcueil.
A vegyész és a gépész vállat vont: a megjegyzés tökéletes járatlanságról árulkodott. Marcueil helyesbített:
– Azt akarom mondani, hogy érdekesebb lehet végigkísérni a versenyt, mint az érkezésre várni.
– Viszünk magunkkal két hálókocsit – mondta William Elson.
– A rendelkezésére áll. A gépészeken kívül nem lesz más utas, csak a lányom, jómagam és Gough.
– A feleségem nem jön velünk – jegyezte meg Gough. – Nagyon ideges.
– Azt nem tudom, hogy én ideges vagyok-e – mondta Marcueil –, csak azt tudom, hogy felfordul a gyomrom, és rettegek a balesetektől, valahányszor vonatra szállok. Szerény személyem helyett inkább a jókívánságaim kísérjék el önöket.
– De legalább az érkezésnél ott lesz, ugye? – makacskodott Elson.
– Legalább az érkezésnél igyekszem ott lenni – egyezett bele Marcueil, különös hangsúlyt adva szavainak.
– Mi ez a maga Motion Foodja? – kérdezte Bathybius a vegyészt.
– Gondolom, sejti, hogy nem áll módomban elmondani… elégedjen meg annyival, hogy sztrichninre és alkoholra épül – válaszolta Elson.
– A sztrichnin nagy mennyiségben serkentőszer, ez köztudott, de az alkohol? Hogy a versenyzőket erősítse? Bolondot csinál belőlem, nem vagyok hajlandó megenni az elméleteit – kiáltott föl az orvos.
– Azt hiszem, a szívnél hagytuk abba – szólalt meg ebben a pillanatban Mrs. Gough.
– Uraim, visszakozz – felelt rá színtelen hangján, különösebb arcátlanság nélkül André Marcueil.
– Az ember szerelmi erői végtelenek, ehhez nem fér kétség – ragadta magához a szót Mrs. Gough. – De ahogy kevéssel ezelőtt az egyik jelenlevő úr mondta, jussunk dűlőre: érdemes volna megtudnunk, hogy a férfinem számára hol… helyezkedik el a végtelen a számok vég nélküli sorában.
– Olvastam, hogy a római Cato kettőnél vonta meg a határt – elmélkedett Saint-Jurieu – télen egyszer és nyáron egyszer.
– De hatvan éves volt, kedvesem, erről ne feledkezz meg – vetette közbe a felesége.
– Még sok is – mormolta zavartan a tábornok, de nem lehetett tudni, hogy melyikre gondolt a két szám közül.
– A Héraklész munkáiban – mondta a színésznő – Lüsziosz[1] király fölajánlja Alkeidésznek harminc szűz leányát egyetlen éjszakára, Claude Terrasse divatos dalocskájában pedig ezt éneklik:
„Harminc, mit számít az tenéked? Játék csupán.
Nézd el nekem, kérlek, hogy csak ennyit bírok, babám!”
– Ez csak egy dalocska – mondta Mrs. Gough.
– Nincsen semmi értelme annak, ha… – mondta Saint-Jurieu.
– …csak ennyiszer megy – vágott a szavába André Marcueil.
– Különben is, van-e valaki, aki biztosan állítja, hogy mindössze harmincszor lehetséges?
– Ha klasszikus műveltségem nem csal meg – mondta az orvos –, a Héraklész munkáinak szerzői kissé emberibbé tették a mitológiát, mert úgy hiszem, a Szicíliai Diodorosznál ez olvasható: Herculem una nocte quinquaginta virgines mulieres reddidisse.[2]
– Ez mit jelent? — firtatta Henriette.
– Ötven szüzet – magyarázta a szenátor.
– Ugyanez a Diodorosz, kedves doktorom – mondta Marcueil – említést tesz egy bizonyos Proculusról.
– Úgy van – mondta Bathybius –, arról az emberről, akit megbíztak száz szarmata szűz őrzésével, és akinek, ahogy a szöveg állítja, tizenöt nap elegendő volt, hogy mindet „megbecstelenítse”.
– Így olvasható az Értekezés a Tudomány Hiábavalóságáról harmadik fejezetében – erősítette meg Marcueil. – De tizenöt nap! Miért nem adtak neki mindjárt három hónapos határidőt?
– Az Ezeregyéjszaka – idézte William Elson – elbeszéli, hogy a harmadik saluuk, a király fia negyven éjszakán át negyvenszer tett magáévá negyven kamaszlányt.
– Ez csak amolyan keleties fantáziálás – jegyezte meg Arthur Gough.
– És egy másik keletről származó megnyilatkozás, amely ugyan nem hitbéli kijelentés, mégis egy szent könyvben olvasható – mondta Saint-Jurieu. – Mohamed a Koránban azzal kérkedik, hogy hatvan férfi erejét egyesíti magában.
– Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy képes volna hatvanszor szeretkezni – jegyezte meg igen elmésen a szenátor felesége.
– Senki többet? – mondta a tábornok. – Most már egészen nagyban megy a játék. Csak éppen teljesen komolytalan. Én kiszállok.
Egy emberként kiáltott fel mindenki:
– Oh, tábornok!
– Pedig maga volt Afrikában, nem igaz? – súgta oda álnokul, suba alatt Henriette Cyne.
– Afrikában? – mondta a tábornok. – Az egészen más. De egyszer sem jártam ott háborús időkben. Lehet, hogy az ember megerőszakolt valakit egyszer-kétszer; háború idején…
– Egyszer-kétszer? Ez is egy szám, sőt mindjárt két szám, úgyhogy pontosítson – mondtam Saint-Jurieu.
– Ez csak amolyan szólás– mondás; úgyhogy inkább folytatom – vette vissza a szót a tábornok. – Szóval csak béke idején jártam Afrikában, és mi a francia katona kötelessége béke idején egy idegen országban? Úgy viselkedjék, mint valami vadember, vagy inkább terjessze a civilizációt, különösen pedig azt a részét, amely a leginkább vonzó benne: a francia galantériát? Ezért azután, amint az algíri örömlányok tudomást szereznek tisztjeink érkezéséről, máris nem azok a faragatlan némberek, akiknek fogalmuk sincsen a jómodorról, mert felkiáltanak: „Ah! a fransziák, ők majd…”.
– Tábornok, legyen tekintettel a lányomra – mondta kissé elkomorulva, de még időben William Elson.
– Azt hiszem – mondta a tábornok –, hogy egész eddigi beszélgetésünk, ezekkel a „numeruszokkal”…
– Valami üzletről van szó, uraim? – tudakolta megkapó ártatlansággal az amerikai lány.
William Elson intett Ellennek, hogy menjen egy kissé távolabb.
– Ki kellene alaposan kérdeznünk a doktort – jegyezte meg Mrs. Gough – ahelyett, hogy jámborul hallgatjuk ezeket a viszolyogtató technikai részleteket.
– Tanulmányoztam – mondta Bathybius – a bicétre-i elmegyógyintézetben egy őrültet, aki ráadásul epilepsziában is szenvedett: egész életében – még ma is életben van – mást sem művelt, csak egyfolytában koitált. Igaz, hogy egymagában, ami sok mindenre magyarázat.
– Micsoda szörnyűség! – kiáltott fel egyik– másik hölgy.
– Az a véleményem, hogy az agy izgalmi állapotával magyarázhatjuk az egészet – folytatta az orvos.
– Akkor hát az asszonyok oltják ki ezt az izgalmat önökben? – tudakolta Henriette.
– Előrebocsátottam, kisasszony, hogy egy elmebetegről van szó.
– De… az agy működéséről beszélt! Akkor azért mégsem lehetett annyira tébolyult – mondta Henriette.
– Egyébiránt nem az agy, hanem az agyvelő ezeknek az érzelmeknek a központja – válaszolta Bathybius.
– Olyan agyveleje lehetett, mint egy lángelmének – mondta Marcueil.
– De… mivel mi nem vagyunk Bicétre-ben… Bicétre-en kívül mi a helyzet? – kérdezte Mrs. Gough.
– Az orvosok szerint a férfiúi képességek legfeljebb kilencre, tizenkettőre elegendőek naponta, és csak kivételes esetben – jelentette ki Bathybius.
– Illendő volna, hogy a határtalan emberi erő apostola válaszoljon az emberi tudománynak – mondta William Elson a házigazdának, nem minden barátságos irónia nélkül.
– Sajnálom – mondta André Marcueil az általános, kissé gunyoros kíváncsiságból szőtt csöndben –, sajnálom, hogy nem tudom a véleményemet úgy összeegyeztetni a társaságbeli és a tudományos vélekedéssel, hogy közben meg ne hamisítsam; a tudósok, mint hallhatták, ugyanúgy gondolkoznak, mint az Afrika közepén élő bennszülöttek, akik ha az ötnél nagyobb számokat akarják kifejezni – lehet az hat vagy ezer – szétterpesztik mind a tíz ujjukat és azt ismételgetik: „sok, sok”, nekem azonban valóban az a véleményem, hogy „…játék csupán”, ha valaki Lüsziosz király harminc vagy ötven szűz leányát megfosztja az ártatlanságától, de még az is, ha megdönti annak az indiai férfinak a rekordját, akit „Theophrasztosz, Plinius és Athenaiosz annyira magasztalt”, mert ahogy Rabelais idézi e szerzők nyomán, „egy bizonyos fű segítségvel hetvenszer vagy még többször csinálta egy nap alatt”.
– Hetvenszer… ez már szinte nyolcvankodás – szellemeskedett a tábornok, aki nagy mestere volt a szójátékoknak.
Septuageno coitu durasse libidinem contactu herbae cujusdam – idézte Bathybius a szavába vágva. – Azt hiszem, ez az a mondat, amelyet Plinius Theophrasztosztól vett át.
– A jellemek szerzőjétől? – kérdezte Saint-Jurieu.
– Hová gondol! – mondta a doktor. – Ő A növények történetének és A növények hatásainak a szerzője.
– Erezoszi Theophrasztosz – mondta Marcueil. – A növények története IX. könyvének huszadik fejezetében.
– „Egy bizonyos fű segítségével?” – gondolkodott el Elson, a vegyész.
– Herbae cujusdam – szavalta Bathybius – cujus nomen genusque non posuit[3]. De Plinius a III. könyv XXVIII. fejezetében arra a következtetésre jut, hogy valószínűleg a cipruslevelű kutyatej szárának a beléről van szó.
– Ezzel aztán sokra megyünk – mondta Mrs. Gough. – Ez még homályosabb, mintha az állna ott: egy bizonyos fű.
– Megnyugtatóbb, ha abban a hitben élünk – mondta Marcueil –, hogy ezt az „egy bizonyos füvet” egy gyengéd lelkű másoló írta bele, aki szerette volna megóvni az olvasók szellemét a megrendüléstől, amely lelkük mélyéig megrázta volna őket.
– Fűvel vagy anélkül… egyetlen nap alatt? Ez azt jelenti, hogy egy napon, egyetlenegyszer egész életében? – meditált Madame de Saint-Jurieu.
– Amit az ember egyik nap megtesz, még inkább megteheti mindennap – mondta Marcueil
– …megszokás kérdése az egész. De ha az az ember annyira kivételes volt, valóban lehetséges, hogy sikerült neki belépnie a mulandóságba… De feltételezhetjük azt is, hogy hasonlóképpen töltötte az idejét nap mint nap, és csak egyetlenegyszer fogadott nézőket.
– Egy indián? – merengett el Henriette Cyne.
– Egy rézbőrű férfi tomahawkkal és skalpokkal, mint Fenimore Coopernél?
– Nem, kicsikém – mondta Marcueil –, egy olyan emberről van szó, akit manapság indusnak neveznénk; de az ország nem érdekes. Egyetértek önnel, Rabelais-nak ez a mondata valóban nemesen zeng: „Az indus, akit Theophrasztosz annyira magasztalt”, és igen sajnálatos, hogy nem egy igazi indiánról, egy delavárról vagy huronról van szó, akit elhelyezhetne képzelete színpadán.
– Egy indus? – szaladt ki az orvos száján. – Tulajdonképpen ha nem volna annyira hihetetlen az egész… India az ajzószerek hazája.
– Erezoszi Theophrasztosz IX. könyvének XX. fejezete valóban az ajzószerekről szól – mondta Marcueil. – De ismétlem – kissé felélénkült, a szeme megcsillant a csíptető mögött –, véleményem szerint sem a szernek, sem az országnak nincsen jelentősége, sőt amellett még több szólna, hogy egy fehér ember… De – tette hozzá, szinte mellékesen – egy különös ország fiától nem tűnik föl annyira különösnek, sem annyira hihetetlennek egy ilyesfajta hőstett… mivel ez a mi szemünkben valamiféle hőstettnek látszik! Mindenesetre, amit egy ember megtett, arra egy másik ember is képes.
– Tudja, hogy kinek a szájából hangzott el először ez, amin most ön rágódik? – csapott le rá Mrs. Gough, aki olvasott asszony hírében állt.
– Ez, amin…?
– Ez, amit mondott: „amit egy ember megtett…”
– Igen, igen, de már egészen máson járt az eszem. Ez a… megvan! – mondta Marcueil –, a Münchhausen báró kalandjaiban hangzik el.
– Ezt a németet nem ismerem – mondta a tábornok.
– Egy ezredes, tábornok úr – susogta Mrs. Gough –, a vörös huszárok egyik ezredese – franciára fordítva: M. de Crac.
– Világos: vadászkalandok – mondta a tábornok.
– Mondja meg őszintén, uram – szólt Marcueilhez Madame de Saint-Jurieu –, nem tudta volna valamivel szellemesebben a tudomásunkra hozni, hogy az indus rekordját csak ez a… lássuk csak… ez a másik veres bőrű, ez a huszár… ez a szájhős képes megdönteni?
– Önök pont ide akartak kilyukadni – tette hozzá Henriette Cyne –, és azt akarták, hogy mi is éppen itt lyukadjunk ki! Bámulatos ügyességgel kötötték a fogadásokat, és úgy ígértek rá, mintha…
– Mint a vásári kupecek – mondta Saint-Jurieu.
– …mintha a szavaknak önök előtt semmi értéke sem volna.
– Megy az könnyen, ha valakinek rájár a nyelve – mondta a tábornok.
– Akárcsak Afrikában – szaladt ki Henriette száján. – Eh, ostobaságot beszélek!
– Uraim – mondta jó hangosan és igen szertartásosan André Marcueil –, úgy hiszem, hogy ez az ezredes, Münchhausen báró megtett mindent, amit mesélt, sőt még többet is annál.
– Nahát, még mindig emelik a tétet? – tudakolta Mrs. Gough.
– Kezd egy kicsit unalmassá válni – mondta Henriette Cyne.
– Nézze csak, Marcueil – mondta Bathybius –, az teljes képtelenség, hogy egy ember lovon ugrasson át egy tó felett, ahogy ez a mesebeli báró tette, és azután, amikor látja, hogy nincs elég lendülete, visszaforduljon, és a varkocsát marokra kapva, visszatérjen a lovával együtt az innenső partra!
– A katonák azokban az időkben, a rendtartásnak megfelelően, „minden hajukat varkocsba fogva” viselték – szólt közbe Arthur Gough, a műveltségét fitogtatva ezzel az alkalomhoz éppen nem illő megjegyzéssel.
– Ellentmond a fizika összes törvényének – tett pontot a végére Bathybius.
– Semmi köze a szerelemhez – jegyezte meg elmélázva a tábornok.
– De nem is lehetetlen – vágott vissza Marcueil.
– Magából itt gúnyt űznek – mondta Pusice-Euprépie a férjének.
– A báró csak egy hibát követett el – folytatta André Marcueil.
– Azt, hogy utóbb mesélte el a kalandjait. Elismerem, eléggé bámulatos, hogy ezek a dolgok megestek vele…
– Így van – kiáltott fel Henriette Cyne. – Föltételezve természetesen, hogy ezek a dolgok valóban megestek vele – mondta a magáét nyugodtan az orvos.
– Ha csodálatos is, hogy ezek a dolgok megestek vele – mondta szenvtelenül Marcueil –, sokkal kevésbé csodálatos, hogy soha senki nem hitt bennük. Ez volt a báró óriási szerencséje. Mert elképzelhetjük, hogy milyen elviselhetetlen lett volna az élete az emberek irigy és rosszindulatú társadalmában annak az embernek, akivel ilyen csodák megesnek. Őt tették volna felelőssé minden megmagyarázhatatlan eseményért és minden büntetlenül maradt gaztettért, ahogy valamikor a boszorkányokat égették…
– Imádták volna, mint egy istent – mondta Ellen Elson, akit közben visszahívott az apja, miután a társalgás, hála Münchhausen bárónak, olyan fordulatot vett, hogy fiatal lányok is hallgathatták.
– És milyen szabadságban lehetett volna része – tette még hozzá Marcueil –, ha elképzeljük, hogy bármennyi bűnt követett volna is el, az általános hitetlenkedés újabb és újabb alibiket kínált volna föl neki!
– Nos, barátom – susogta Mrs. Gough –, hogyan történhetett, hogy az imént ön is csaknem a báró nyomdokaiba lépett?
– Én semmit nem meséltem utóbb – mondta Marcueil, aki sajnálatosan nem tartozott azon emberek csoportjához, akiknek vannak elbeszélésre érdemes kalandjaik…
– Mikor meséli el akkor… előbb? – mondta Henriette Cyne.
– Mit meséljek el? És mi előtt? – felelt vissza Marcueil. – Ugyan, kisasszony, hagyjuk már ezeket a „vadászkalandokat”, ahogy olyan helyesen mondta öreg barátunk, a tábornok.
– Bravó, kedves barátom! Én csak abban hiszek, amiben hihetek! – helyeselt Sider.
Ellen Elson odalépett André Marcueilhez, aki most még jobban meggörnyedt, még öregebbnek látszott sűrű szakállával, és a szeméből még inkább kihunyt a fény, mint máskor. Ott állt jellegtelen estélyi öltözetében, amely most még nevetségesebb és szánalmasabb volt, mint valami karneváli maskara: üveg, arany és szőr mögött rejtőzött az arca, még a fogai is láthatatlanná váltak bajszának lecsüngő szálai mögött. A szűz a csíptető merev tekintetébe fúrta a tekintetét:
– Én hiszek az indusban – mormolta.
2.
Sem jobbról, sem balról nincs helye a szívnekAndré Marcueilnek, ha a születésétől eltekintünk, eredendően nem volt soha kapcsolata nővel, mivel egy nőstény kecske szoptatta, mint valami fiók-Jupitert.
Tizenkét esztendős koráig – az apja meghalt, ezért az anyja és egy idősebb nővére nevelte – kínosan ártatlan gyermek volt, amennyiben a katolicizmusnak igaza van abban, hogy ártatlanságnak minősíti azt, ha az örök kárhozattól tartva, tudomást sem vesznek a test bizonyos részeiről.
Tizenkét éves korában, amikor még mindig matrózblúzban és bodros nadrágocskában járt, amely a lábát szabadon hagyta, eljött számára az első áldozás ünnepélyes pillanata, és egy szabó méretet vett róla, hogy első férfias ruháját elkészítse.
A kis André nem egészen értette, hogy a férfiaknak – akik tizenkét éves kisgyerekekből lesznek – miért nem a varrónő varrja a ruhát…, és egészen addig egyszer sem látta a hímvesszejét.
Soha nem nézte meg magát a tükörben, csak ha teljesen felöltözve indult valahová. Nagyon csúfnak érezte magát a fekete hosszúnadrágban… pedig kis iskolatársai milyen büszkén vették először magukra!
Egyébként a szabónak is az volt a véleménye, hogy az a ruha, amit neki varrt, valahogy nem stimmel! Deréktól lefelé valami idomtalanul nagy ráncot húzott! A szabó zavartan néhány szót suttogott az anyjának, aki elvörösödött, és Marcueil homályosan gyanítani kezdte, hogy valami nincsen rendben rajta – különben nem beszélnének róla ilyen halkan a jelenlétében –, és hogy nem egészen olyan, mint a többi ember.
„Ha megnövök, olyannak kell lennem, mint a többi ember” kísértette őt rögeszmésen azontúl.
– Jobbról – mondta olyan rejtelmesen a szabó, mint amikor nem akarnak megijeszteni egy beteget. Bizonyosan úgy értette, hogy a szíve van jobbról.
Mindazonáltal lehetséges-e, hogy a szív akár még a felnőtt embereknél is deréktól lefelé helyezkedik el?
A szabó zavarban volt, hüvelykujjával minden hátsó gondolat nélkül végigtapogatta a kérdéses helyet.
Délután, néhány igazítás és új méretvétel után, újabb próba következett, de ez sem hozta meg a kívánt eredményt.
Mert a bal oldalon és a jobb oldalon kívül még van egy út: fölfelé.
André – akiből az anyja, mint minden valamirevaló anya, sőt még a valamire nem valók is, katonát akart nevelni – megesküdött, hogy nem lesz szóbeszéd tárgya a szabók között, és úgy számította, hogy nyolc éve van még rá, hogy rendbe rakja azt az idomtalan kinövést, mielőtt a sorozóbizottság előtt is szégyenkeznie kell miatta.
Mivel állhatatosan őrizte érintetlenségét, nem volt alkalma megtudni, valóban olyan idomtalan volt-e.
És amikor végre járni kezdett a lányokhoz – ez szinte kötelező szertartásszámba ment az érettségi vizsga után, Marcueil pedig egy év szolgálathalasztást, azaz még egy évet kapott – a lányok rendre azt hitték, hogy csak egy-egy pillanatra „férfi”, úgy, mint a többi férfi, mert mindig csak „egy percre” ugrott be hozzájuk.
Öt éven át nyomasztotta az egyházi himnusz szövege:
Hostemque nostrum comprime…[4]
Öt éven át szedett brómot, ivott tavirózsateát, fáradozott azon, hogy testgyakorlatokkal lankassza magát, de ettől csak egyre erősebb lett, bőrszíjakkal fonta körül a törzsét, és a hasára feküdt, hogy a Fenevad lázongását kemény tornásztestével nyomja el.
Csak később, jóval később gondolkodott el rajta, hogy egy olyan erő leigázásán fáradozott, amely nem támadt volna föl, ha nem lett volna valamiféle rendeltetése.
Ekkor őrjöngő szenvedéllyel szeretőket keresett magának, de sem nekik, sem pedig neki nem telt benne gyönyörűsége: ami számára igencsak „természetes” igényként jelentkezett, az a lányoknak gyötrelmes kötelesség volt.
Magától értetődően megpróbálkozott különféle „természetellenes” kicsapongásokkal, de csakhamar rádöbbent, hogy férfiasságát szakadék választja el a többi férfiétól.
Meghalt az anyja, és a családi iratok között rátalált egy iratra, mely egy különös ősét idézte, aki valamiképpen az ősapjának számított, noha világra jöveteléhez semmivel nem járult hozzá: korán elhalt dédnagybátyja volt, és különleges „képességeit” bizonnyal tőle örökölte.
A halotti bizonyítványhoz csatolták egy orvos följegyzését, amelynek naiv és hibás stílusát híven idézzük; vastag fekete fonállal hozzá volt öltve a halotti lepel egy darabja, amelyen különös foltok éktelenkedtek.
„Auguste-Louis-Samson de Lurance az 1849-ik esztendő április havának 15-ik napján, szűnni nem akaró epehányás következtében, huszonkilenc hónapos és tizenhárom napos korában elhunyt; az utolsó leheletéig korát meghaladó férfias keménységről és túlságosan is termékeny képzelőerőről (sic!) tett tanúbizonyságot, amihez még hozzájárult testének egy bizonyos fejlettség tekintetében való korai érettsége, amely még inkább fokozta családjának feloldhatatlan és múlhatatlan fájdalmát. Az Isten nyugosztalja őt!”
Dr. (olvashatatlan aláírás)
Egy szörnyszülött, egy „emberi csodalény”, akire egy cirkuszigazgató szeretne lecsapni, nem igyekezhetett volna nagyobb leleményességgel beleolvadni a sokaságba, mint André Marcueil. A környezettel történő összeolvadás, a „mimetizmus”, az élet megőrzésének egyik törvénye. Célravezetőbb utánozni a gyöngébb lényeket, mint megölni őket. Nem az erősebbek maradnak fenn, mivel ők egyedül vannak. Nincs annál nagyobb művészet, mint ha az ember lelkével hozzáidomul a házmester lelkéhez.
De vajon Marcueil miért érezte szükségét, hogy elrejtőzzön, és ugyanakkor fel is fedje magát? Hogy tagadja is és bizonyítsa is az erejét? Alighanem ellenőrizni akarta, elég szilárdan rejti-e az álarca…
Elképzelhető, hogy tudtán kívül így nyilatkozott meg belőle a „vadállat”.
3.
Ez itt egy nőstény, de nem akármilyenA vendégek elmentek.
Prémekbe burkolózó árnyaik két ágra válva hullámzottak lefelé a kocsifeljáró jobb és bal oldalán.
Azután az öt vas lámpaoszlop elektromos lámpagömbjei alatt, amelyek egyenetlenül szórták be fényükkel az utat, másfajta lámpások is feltünedeztek, elhaladó lovak trappoltak, autók berregtek tova.
William Elson, a lánya és Goughék egy fantasztikus, vörös és ziháló gépezeten távoztak, amely néhány jókora, surranó szökkenéssel eltűnt a távolban.
A különböző járművek sorban elzörögtek, és utána már csak a várárokban csörgedező víz neszezése hallatszott a kastély előtt.
Lurance-t, André Marcueil anyai örökségét XIII. Lajos korában építették; de mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, hogy a hatalmas kovácsoltvas lámpaoszlopokra villanyos lámpákat szerelnek, a vizek ereje pedig azokat a gépezeteket hajtja, amelyek az elektromos fényeket táplálják. S mintha, az egész látóhatárt behálózó széles fasorokat sem arra tervezték volna, hogy hintók járjanak-keljenek rajtuk, hanem az építész – valamiféle zseniális sejtelemtől vezettetve – már háromszáz esztendővel korábban a modern járműveket képzelte volna rájuk. Az biztos, hogy nincsen értelme úgy dolgozni valamely maradandó alkotáson, ha az ember a lelke mélyén nem bízik benne, hogy alkotása még szebb is lehet, s olyan dolgokkal gazdagodhat, amiket a jelen nem adhat meg, de a jövő még magában rejt. Nagy dolgok nem születnek, csak naggyá lesznek.
Lurance néhány kilométernyire fekszik Párizstól, délnyugati irányban; Marcueilt láthatólag fölcsigázta az esti beszélgetés, valami mulatságra vágyott még, ezért előzékenyen felajánlotta vendégeinek, hogy az orvost és a tábornokot maga viszi el Párizsba.
A tábornokra való tekintettel, aki makacs ellenszenvet érzett minden új közlekedési eszköz iránt, vasútállomás pedig nem volt Lurance közelében, Marcueil befogatott egy hintóba.
Száraz, tiszta és hideg idő volt. Az országút úgy ropogott mint a kartonpapír. Alig egy óra alatt a L’Etoile-ra értek, és mivel még fiatal volt az idő – alig járt hajnali két órára –, betértek egy angol kiskocsmába.
– Jó napot, Marc-Antony – mondta Bathybius a barmannek.
– Magának ez a törzshelye – mondta a tábornok.
– Ennek a nagy meláknak van valami törvényes joga arra, hogy egy ilyen shakespeare-ien római nevet viseljen? – kérdezte Marcueil.
– Igen, már meséltek nekem róla – válaszolt Bathybius –, hogy ezt a történelmi-drámai gúnynevet annak a nem mindennapian fensőbbséges modorának köszönheti, amellyel a vendégeket kezeli; olyan ünnepélyesen szól hozzájuk, mint Shakespeare Marcus Antoniusa, amikor klasszikus beszédét mondta Caesar sírja felett. A vendégeknek pedig, a zsokéknak, trénereknek, lovászoknak, bokszolóknak, akik előszeretettel kapnak hajba, igencsak szükségük van a hasonló prédikációkra.
– Remélem, látunk majd valamit, hadd szórakozzunk egy kicsit – mondta Marcueil.
Rendeltek. A tábornok erős barna sört kért, az orvos könnyebb világost, Marcueil pedig, aki – azokat az eseteket kivéve, amikor szórakozásból valamely ellentmondásos tételt fejtegetett – a semlegesség híve volt, egy half-and-half-ot, a két sör egyenlő arányú keverékét kérte.
Az orvos kórjóslata ellenére a kocsma csöndes maradt, a hangok zaja csak annyira töltötte be, hogy az ő beszélgetésüket óvón körbefogja.
Az orvos nem állta meg, hogy vissza ne térjen a Lurance-ban folytatott beszélgetéshez, és finoman élcelődött Marcueil rovására. Igazából némiképp bosszantotta, hogy a barátja, ha csak játékból is, nem hagyta meg az utolsó szót a nagy hírű tudósnak.
– Most, hogy egymás között, férfitársaságban vagyunk – mondta –, engedjen meg nekem egy aprócska észrevételt a mítoszaival kapcsolatban: se Proculus, se Héraklész, de a többi mesés hős sem tartotta annyira dicsőségesnek nagyszámú és végrehajtóiknál nem kevésbé mesés hőstetteit. Valamiféle „játék” volt az egész, ahogy maga is mondta; a lehetetlen megkísértése! Szüzek! Az a tömérdek szűz! Nos, orvosilag bizonyított…
– Meg kísérletileg is, kívülről tudjuk már, hogy mit fog mondani – vágott közbe a tábornok.
– Orvosilag bizonyított, hogy egy szűz lánnyal történő közösülés éppen eléggé nehéz és fájdalmas ahhoz, hogy a férfiban kioltsa a vágyat vagy a képességet ahhoz, hogy egymás után többször is megismételje az aktust.
– A mi szűz barátunk erre nem gondolt – mondta a tábornok.
– A válasz egyszerű – mondta Marcueil. – Hadd hozzak egy történelmi – vagy ha jobban tetszik önnek, a mitológiából vett – példát: azt nyilvánvalóan el kell fogadnunk, hogy Herkules minden tekintetben felülmúlta a többi embert… hogy is mondjam: termetben, testességben…
– Űrméretben – mondta a tábornok. – Nincsenek hölgyek a társaságunkban, és különben is, ez egy fegyvergyártásban használatos szakkifejezés.
– A nőgyógyászok ismerik a félszűz méretet – folytatta tovább Marcueil –, tételezzük föl, hogy ritkábban ugyan, de létezik a félisten méret; közismert tény, hogy… bizonyos embereknek többé vagy kevésbé minden nő olyan, mintha szűz volna…
– A következtetései ne lépjenek túl a premisszákon, kérem – tiltakozott az orvos –, ne mondja azt, hogy bizonyos emberek, maradjunk meg Héraklésznél, legyen szíves…
– Aki viszont nincs a körünkben – a tábornok úgy érezte, hogy ezt finoman meg kell jegyeznie.
– Nincs… valóban… erről mintha megfeledkeztem volna – szólt különös hangsúllyal Marcueil. – Akkor vegyünk egy másik példát: tételezzük föl, hogy egy nő részt vesz bizonyos számú nemi aktusban, mondjuk, huszonötben… hogy egészen pontosak legyünk, mint valami egyetemi professzor…
– Mint a tündérmesékben. „Egyszer volt, hol nem volt” – morogta kissé bosszúsan az orvos. – Elég volt a paradoxonokból, kedves barátom, a többit tartsa meg magának… ha azt akarja, hogy tudományos vitát folytassunk… bár ezt az egészet már megbeszéltük.
– Ha úgy akarja, doktor, huszonöt különböző férfival!
– Ez elfogadhatóbb – mondta a tábornok. – Tudományosabb – javította ki Bathybius, váratlanul lecsillapodva.
– Mi történik élettanilag? A kitágult szövetek összehúzódnak…
Az orvosból kiböffent a nevetés:
– Bah! Dehogy! Még ilyet! Még jobban kitágulnak, ennél sokkal kevesebbtől is.
– Hol olvasta ezt a marhaságot? – mondta a tábornok. – Ez is valami történelmi példa?
– Ez is történelmi példa, mégpedig eléggé közismert – felelte Marcueil. – Azt a nőt, akit a történelemből úgy ismerünk, hogy egy nap több mint huszonöt szeretőjét elégítette ki, úgy hívják, hogy…
– Messalina – kiáltott fel a másik kettő.
– Pontosan így van. Nos, van Juvenalisnak egy verssora, amelyet senki sem tudott lefordítani, és még ha megértette is volna valaki, sem adhatta közre igazi jelentését, mert képtelenségnek tartották volna az olvasói. Íme, ez az a verssor:
„…Tamen ultima cellam
Clausit, adhuc ardens RIGIDAE tentigine vulae”[5]
– De van ott még más is – mondta az orvos:
„Et lassata viris nec cum saciata recessit.”[6]
– Tudom – mondta Marcueil –, de a modern szövegkritika is bebizonyította, hogy ezt a sort is, mint minden híres sort, utóbb írták bele. A híres verssorok olyanok, mint a közmondások…
– A nemzetek bölcsességének hordozói – mondta a tábornok.
– Fölöttébb éles elméjű megállapítás, tábornok. Bizonnyal egyetért abban, hogy egy-egy nemzet a csapatosan érkező gyülevész csőcselékből kovácsolódik ki…
– Ah! Még ilyet! – tört ki a tábornokból.
– Figyeljen csak, tábornok – mondta Bathybius –, a dolog egyre érdekesebb. Marcueil, éppen arról kezdett beszélni…
– Hogy Messalina, amikor kibontakozott huszonöt, vagy annál is több szeretője öleléséből, akkor – szó szerint fordítom – még tüzes (úgy értem: még tűzben égett) attól a valamitől… Az idevaló francia szó még férfiak között is durvának számít, a latin szöveg többi része pedig tökéletesen érthető.
– Igen, a sor utolsó szava teljesen világos – mondta a tábornok, és beleszürcsölt a sörébe.
– De most nem az a szó érdekel minket – mondta Marcueil – hanem a jelzője: RIGIDAE.
– Nem tudom megcáfolni az értelmezését – mondta Bathybius. – Csakhogy Messalina nimfomániás volt, ez minden. Ez a… hisztérikus példa nem bizonyít semmit.
– A messzalinák az igazi nők – mormolta Marcueil, de nem hallotta senki.
Azután így szólt:
– A férfi és a női nemi szervek nemdebár ugyanazokból az enyhén differenciálódott alkotóelemekből épülnek föl, nem igaz, doktor?
– Nagyjából – felelte az orvos. – De hová akar ezzel kilyukadni?
– Oda, ami logikusan következik belőle – mondta Marcueil –, hogy semmi nem mond ellent annak, hogy egy bizonyos számú aktus után a férfinál is ugyanazok az élettani jelenségek lépjenek fel, mint egy messzalinánál.
– Azt akarja mondani, rigidi tentigo veretri?[7] De hát ez képtelenség, őrült képtelenség – kiáltott fel az orvos. – Ez annak a szükségszerű tünetnek a hiánya, amely minden esetben megakadályozza, hogy az ember numerikusan túllépje teljesítőképessége határait!
– Bocsásson meg, doktor, az… érvelésemből az következik, hogy ez az állapot annál állandóbbá és felfokozottabbá válik, mennél inkább túllépünk az emberi teljesítőképesség határain, és eljutunk a végtelen számú „numeruszok” világába, és ennélfogva jobb mennél előbb, a lehető legrövidebb, vagy ha úgy gondolja, az elképzelhető legrövidebb idő alatt átlépni ezeken a határokon.
Bathybius válaszra sem méltatta. A tábornokot pedig már nem érdekelte a beszélgetés.
– Még egy kérdés, doktor – mondta a magáét Marcueil. – Nem gondolja, hogy az az ember, aki ezerből csak egy lehetőséget használ ki, az mértékletes, szexuális értelemben pedig valóságos aszkéta?
Az orvos rábámult.
– Nos, doktor, nem az én dolgom, hogy elmondjam önnek, hogy a természet milyen sok lehetőséget kínált fel a szaporodás aktusára: a petesejtek száma minden nőben…
– Úgy van, tizennyolcmillió – mondta szárazon Bathybius.
– Hát akkor, napi tizennyolc egyáltalában nem emberfölötti teljesítmény. Egy a millióhoz! És most egészséges emberekre gondolok, maga viszont már látott kóros eseteket.
– Hát az biztos – mondta nyersen Bathybius.
– Priapizmust, szatiriázist, de ne az elfajulások alapján ítéljünk.
– És az izgatószerek hatása?
– Ha nem foglalkozunk a betegségekkel, ne foglalkozzunk az ajzószerekkel sem.
– És az olyan nagy energiatartalmú táplálékok, mint például az alkohol? Valóban elsőrangú táplálék, valami olyan, mint a marhahús, a lágy tojás vagy a gróji sajt[8].
– Magából is csak úgy sorjáznak a definíciók
– válaszolta Bathybius váratlan jókedvvel. – Mintha Elson barátunkat hallanám. Tisztában vagyok vele, hogy egy pillanatig sem beszélt komolyan. Még szerencse. Az alkohol ugyanis merevvé teszi a szöveteket.
– Micsoda? – csodálkozott a tábornok.
– Megkeményíti őket – mondta Bathybius. – Az alkoholisták ütőerei merevvé válnak, ettől öregszenek meg időnap előtt.
– Nos, ebben az esetben – mondta Marcueil – …de ne ugorjon föl a székéről doktor: az a bizonyos „elkerülhetetlen tünet”, hogy az ön szavával éljek, nem valami ilyesfajta merevülés?
– Szellemes – mondta Bathybius –, de gyermeteg gondolat. Szövettanilag egyszerűen ostobaság. A kísérletek azt mutatják, hogy egy alkoholistánál kevésbé férfias valakit keresve sem lehetne találni. Következésképpen az alkohol alkalmas arra, hogy valaki gyerek maradjon, de arra már tudomásom szerint nem, hogy gyereket csináljanak a segítségével!
– És egy részeg? – mondta Marcueil.
– Nem élvezheti sokáig a hatását, mert az alkohollal az a probléma, hogy az utóhatása sokkal erősebb, mint az az izgalmi állapot, amelyet létrehoz.
– Ön egy tudós, doktorom, nagy tudós, korának legnagyobb tudósa, de ez sajnos egyszersmind azt jelenti, hogy csak a saját korának. Tisztelettel adózom az érveinek, doktor, de tudja meg, hogy manapság mindenkinek az a véleménye, hogy a mi színre lépő nemzedékünk ízig-vérig új, azaz tudományunk a század egy olyan darabkájából táplálkozik, amely idősebb, mint az ön nemzedéke: az alkohol lehangoló utóhatása bizonyos alkatoknál megelőzi az izgalmat, amelyet kivált!
– Az lehetetlen, hogy megelőzze – mondta az orvos. – Föltehetőleg egy korábbi szenvedély nyomában jár.
– Azt akarja ezzel mondani, s ezt igen jólesik hallanom, hogy én és a társaim a veres húsoktól és a nehéz boroktól túlságosan szenvedélyessé vált nemzedékek gyümölcsei vagyunk… valamiféle elfojtott erő tör ki bennünk? A definíciók változnak. Ha egy kicsit visszaaraszolunk a kőkorszak felé, a XIX. századba: ott ezt a fajtát nevezték „tiszta fajtának”! Doktor, itt az idő, hogy a polgár – ezen a néven nevezek mindenkit, aki a zavaros víztől és a kevésbé fehér kenyértől született – nekiálljon szeszt inni, ha azt akarja hogy az utódai felvehessék a versenyt velünk.
– Ön lebecsüli a vizet? – képedt el az orvos.
– Kedves Sangradóm, ne izgassa föl magát: ez a lé nem különösebben undorító, ha csak lábmosáshoz vagy beöntéshez használjuk! Nagy tisztességben részesítjük, ha ezekre a feladatokra tartogatjuk! Tehát, mit szólna ahhoz, ha módszeresen, úgy gondolom, mértani arányban emelnénk egy alkoholista rendszeres adagját? – folytatta Marcueil, és közben rettentően élvezte, hogy csipkelődhet az orvossal. – Mi a véleménye arról, hogy alkoholizáljuk az alkoholistákat?
– Ön gúnyt űz belőlem – morgott Bathybius, éppen úgy, mint amikor William Elsonnak válaszolt.
– Nem tulajdonítok különösebb fontosságot az alkoholnak, sem más izgatószernek – magyarázta Marcueil –, de elképzelhetőnek tartom, hogy egy olyan embernek, aki a végtelenségig szeretkezik, a legkisebb nehézséget sem okozza, hogy a végtelenségig csináljon akármi mást: alkoholt igyon, emésszen, használja az izmait. Bármifajta tevékenységet is folytasson; az utolsó alkalommal éppen úgy fogja csinálni, mint először, ahogy egy országúton is, ha hihetünk az Országúti Felügyelőségnek, a legutolsó kilométer pontosan olyan, mint a legelső.
– A tudománynak más a véleménye erről – mondta az orvos, akit elöntött a méreg. – A képzelet birodalmán kívül, amelyet a tudósok nem fogadnak el, mivel ott még egyikük sem kapott katedrát, valamiféle energia csak akkor fejlődik ki – de akkor sem végtelenül! –, ha egy meghatározott célra irányul: egy birkózóból soha nem lesz tenyészmén vagy filozófus; egyetemes Héraklész soha nem volt még, és nem is lesz; ami pedig az alkoholizmus jótékony hatását illeti: a bikák leginkább vizet isznak!
– Csak azt mondja meg, doktor – folytatta Marcueil olyan ártatlanul, ahogy csak tudta –, kísérletezett-e már azzal, hogy alkoholt adjon nekik inni?
Bathybius ezt már nem hallotta: felpattant és bevágta maga mögött az ajtót. Ott lakott a közelben.
Erre a következő történt:
Marc-Antony összerezzent, megfeszült, mint egy ugrani készülő oroszlán, bölcs nyugalommal kiemelkedett a pult mögül, kinyújtotta a karját, köhintett, majd megfontoltan így szólt:
– Order, please!
Ez volt minden; azután visszaült.
A tábornok, aki kényelmetlenül érezte magát az orvos hirtelen távozása miatt, szerette volna más mederbe terelni André Marcueil gondolatait.
– Szép este volt ez a mai – mondta. – Mindenki ott volt, aki számít.
André szenvedélyesen felpattant ültő helyéből, pedig a megjegyzés eredetisége ezt egyáltalán nem indokolta.
– Ha már így szóba került, tábornok: önnek köszönhetem a megtiszteltetést, hogy a házamban fogadhattam Mr. William Elsont. Nagyszerű tudós.
– Ugyan már! – mondta a tábornok azzal a dicséretes szándékkal – amelyet az angol barna sör még jobban felszított benne –, hogy szerénynek mutatkozzon, mintha őt illették volna a dicsérő szavak. – Egy jelentéktelen vegyész, ne is vesztegessünk szót rá, kedves fiam, mert köztünk szólva, ugyan mi is a vegyészet, fiatal barátom, olyasféle fénykép, amelynek soha nem keretezhetjük be az eredetijét.
– És – folytatta tétován André – …az a fiatal lány, Elson kisasszony?
– Ugyan már – kiáltott fel a tábornok, akit – mintha csak Afrikát nyargalná keresztül – most már egészen magával ragadott az a nemes szenvedély, hogy mindenkitől megtagadja az elismerést. – Ugyan már! Hitvány kis jószág, amolyan…
Maga sem tudta még, hogyan fejezi be a mondatot, de sejteni lehetett, hogy nem a leghízelgőbb módon.
André Marcueil felugrott, az asztal megbillent, feldőltek az ón söröskupák, az arcán hirtelen düh áradt szét, a tábornok fölé hajolt, a csíptetője előreszökkent, mintha pillantását egyenesen a másik arcába lövellne.
A tábornok elképedt, attól pedig még inkább, amikor meghallotta az elsziszegett kacifántos fenyegetést:
– Tábornok, én azt hittem, hogy ön… hogy önben van némi franciás elegancia! Ketté kellene hasítanom önt, de nem veszem magamnak ezt a fáradságot, mert ön nem elég erős hozzám!
– Order, please! Order! – mennydörögte ebben a pillanatban Mr. Marc-Antony, túlharsogva Marcueil hangját.
A tábornok azt hitte, rosszul hall: először azért, mert nem értette, mitől jött ennyire dühbe Marcueil, azután pedig, mert látta, hogy felborogatja a söröskupákat. Valami magyarázatot keresett, hogy a fejében rendet teremtsen: „…Ez a sör nem elég erős.”
– Barman! – kiáltotta. Marcueilhez fordult:
– Iszik valamit?
De Marcueil fizetett, karon ragadta a tábornokot, és szapora léptekkel húzta őt maga után, először ki, a bár elé, majd – odaintve a kocsijának, hogy ott várjon rájuk – a Bois de Boulogne irányába.
– De én nem errefelé megyek haza – tiltakozott a tábornok –, a Saint-Sulpice-ben lakom.
Magában így morgott:
– Részeg, az most már egészen biztos, pedig alig ittunk valamit. Hé, öregem – akarom mondani, fiatal barátom –, rossz irányba megyünk. Ha nem engedelmeskedik a lába – megértem, én is voltam fiatal –, csak szóljon, és elvezetem a kocsijáig.
– Ön ahhoz nem elég erős – felelte nyugodtan Marcueil.
– Micsoda? Hát ez merevrészeg – mondta a tábornok, és ráncigálni kezdte a karját.
Marcueil hátralépett.
– Hová tette ez az eszét? – morfondírozott magában a tábornok. – Héraklészről szónokol, de összecsuklik, ha egy vénember megtaszítja. Hová tűnt, fiatal barátom? Ennyire sötét volna az éjszaka, vagy maga változott négerré?
Dudorászott:
Egy herkulesi izmú négerre
Egyszer rárontott egy katona…– Megérkeztünk – szólalt meg Marcueil.
– Hová? – hökkent meg Sider. – Magához? Hozzám?
Fakó árny gomolygott mellettük, olyanformán, mint amikor egy éjjeli lámpa tejszínű gömbje fénnyel telik meg. Két hang huhukolt, mintha csellóból jönne. Távolabb karmok kopogtak, és elnyújtott vonyítás hallatszott.
– Sakálok?
De aztán, egyszerű lélek lévén, akit soha semmi nem hoz zavarba, rögtön el is nevette magát.
– Mikor és hol jöttünk be? Éjszaka itt minden zárva van! Aha! Már értem! Mondhatta volna, fiatal barátom, hogy itt lakik az állatkertben, vagy hogy itt él a szeretője! Nincsen ebben semmi különös, amilyen hóbortos. Sejthettem volna.
Egy arara rikoltotta rekedten nevének szótagjait. A vadkutyák morogtak a rácsaik mögött, a hóbagoly pedig szűk ketrecéből mereven figyelte világos szemével a két férfit.
– Nem lakom itt, és nincs is errefelé szeretőm, de van itt valami, ami elég erős ahhoz, hogy eljátszadozzak vele – mondta lassan André Marcueil.
A kerítés mentén gyalogoltak; hatalmas, sötét árnyak ugrottak a rácsoknak, követték őket, és ahogy továbbhaladtak, újabbak és újabbak jöttek elő.
– Még ilyet! Ez az ember tényleg részeg – mondta a tábornok. – Furcsa helyet választott a kakaskodáshoz.
Az elefántház belsejében trombitálni kezdett az elefánt, megzörrentek az ablaküvegek.
– Talán kengurukkal akar bokszolni? De ezt már vagy harminc esztendeje csinálják a cirkuszban, és mindenkinek a könyökén jön ki. Gyerünk, öregem, tűnjünk el innen; a falon már nem kellene átmásznunk, mert a Bois őrei mindjárt minket is rács mögé tesznek: én aztán tudom, mi a rend!
Jobbra tőlük az akvárium kékeszöld tömege emelkedett. Marcueil balra fordult, a tábornok pedig fellélegzett, mert véget ért a vadállatok ketreceinek sora; már nem kellett attól tartania, hogy a társa kótyagos fővel valami képtelen ostobaságot művel.
– Figyeljen, most végzek a bestiával – mondta Marcueil nyugodtan.
– Miféle bestiával? Te részeg vagy, öregem… fiatal barátom – mondta a tábornok.
– A bestia – mondta Marcueil.
Előttük, a hold fényében kushadt egy zömök vasszerkezet, olyanformán, mintha könyökét a térdére támasztaná, és a felsőtestét, amelyen nem ült fej, páncél borítaná be.
– A dinamométer – kiáltott fel jókedvűen a tábornok.
– Megölöm – ismételte megszállottan Marcueil.
– Kedves barátom – mondta a tábornok –, amikor annyi idős voltam, mint ön, vagy még annyi sem, és a „kopaszok” közé tartoztam a katonai akadémián, nemegyszer leakasztottam a cégtáblákat, szétcsavaroztam az utcai vizeldéket, ellopkodtam a tejesüvegeket, részegeket zártam be a mosdóba, de soha nem raboltam ki egy automatát! Mert akármibe lefogadom, hogy ezt az izét automatának nézed! Eh, ez teljesen részeg… Gondold csak meg, nincsen benne semmi, aminek hasznát látnád, fiatal barátom!
– Telis-tele van erővel, és telis-tele van numeruszokkal ott belül – motyogott magában André Marcueil.
– Végül is – állt rá a tábornok – szívesen segítenék kibelezni neked ezt a valamit, de hogyan? Verjük vagy rúgjuk szét? Csak nem a kardomat akarod? Hogy aztán két darabban kapjam vissza!
– Kibelezni! Dehogy – mondta Marcueil. – Meg akarom ölni.
– Az már szabálysértés, mivel közhasznú berendezés rongálásának a hatálya alá esik! – mondta a tábornok.
– Megölöm… engedelmével – mondta Marcueil. Belekotort a mellényzsebébe, és kivett onnan egy francia tízcentime-os pénzérmét.
A dinamométer függőleges nyílása megcsillant a sötétben.
– Nőstény – mondta ünnepélyesen Marcueil. – De roppant erős.
A pénzdarab beindított valamit a gépezetben: a tohonya szerkezet mintha alattomosan a fülét hegyezte volna.
André Marcueil két karjával megragadta a vasból készült karosszékre emlékeztető valamit, és különösebb erőlködés nélkül magához rántotta:
– Jöjjön, asszonyom – mondta.
Hangja beleveszett a fémalkatrészek hangos recsegésébe; a kiszaggatott rugók úgy tekeregtek a földön, mint egy állat belei, a számlap fintorgott, a mutató kétszer-háromszor kétségbeesetten körbefordult, mint egy tőrbe esett élőlény, amelyik a menekvés útját keresi.
– Pucoljunk innen – mondta a tábornok. – Ez az állat, hogy elkápráztasson engem, képes volt kiválasztani egy olyan szerkezetet, amely még nála is gyengébb lábakon áll.
Teljesen kijózanodtak mind a ketten, bár Marcueilnek eszébe sem volt, hogy elhajítsa a két fogantyút, amelyek úgy csillogtak, mint egy-egy vasalt bokszkesztyű, átugrottak a kerítésen, és megindultak fölfelé a fasorban, a hintó felé.
Mint valami idegen világ fénye, felragyogott a hajnal.
4.
A hitvány kis jószágEgy nőnek, amikor belép valahová, éppen úgy surrog a ruhája, mintha levetkőzne.
Másnap reggel Miss Elson belépett André Marcueil házába.
A férfi éppen befejezte reggelijét, amelyet titokban fogyasztott el, mivel ilyenkor nyers birkahúst szokott enni, mint egy kétségbeesett tüdőbeteg vagy mint egy makkegészséges vadember. Azután nekilátott bonyolult tisztálkodási szertartásainak, mintha Kneipp atya módszerének valamely elvakult híve… vagy egy hivatásos prostituált csinálta volna. Még bele volt bugyolálva a testére csavart nedves vásznakba, és a rájuk borított vastag gyapjúcsuhába, abba a higiénikus öltözetbe, amely a „spanyol lebernyeg” nevet viselte.
Ebben a pillanatban jelent meg Ellen.
Egyre áthatóbb bugás jelezte érkezését. Az ember azt mondta volna rá, hogy egy gőzhajó szirénája szól, és amíg a bugás tartott, Marcueil fülében egy szó visszhangzott: szirén.
Egy behemót automobil – egyedi versenymodell, amelyet Arthur Gogh nem sokkal előbb tervezett, és olyan robbanókeverék működtetett, amelynek a titkát csak William Elson ismerte, iramlott egy szárnyas ló szökkenéseivel a kocsifelhajtó felé. Ugyanaz a jármű, amelyen az előző este Elson és a lánya hazament, csak most Ellen ült a kormánynál.
Szirén: ezt a nevet sugallta Marcueilnek a motor berregése, amelybe belereszkettek Lurance ablaküvegei. Ellen feje a rózsaszínű plüssből készült sofőrmaszkban különös madárfejre emlékeztetett, és Marcueilnek eszébe jutott, hogy a mitológiában szereplő szirének valójában nem tengeri szörnyetegek voltak, hanem természetfeletti tengeri madarak.
Ellen férfias üdvözlésnek beillő mozdulattal vette le maszkját.
Apró termetű nő volt – hitvány kis jószág, ahogy a tábornok nevezte –, barna hajú, sápatag – csak az arca piroslott –, gömbölyded, kicsit pisze, az ajka vékony, hatalmas szempillákkal és jóformán semmi szemöldökkel, úgyhogy, ha oldalt fordult, hosszú, szőkésbarna szempillái előremeredtek az arcából, és az ember azt hihette, hogy szőke, mert a haját elrejtette a rőt bőrből készült autóssapka.
Néhány közömbös mondatot váltottak:
– Látogatásom nem előírásszerű – mondta Ellen.
Marcueil öltözékét, amely továbbra is szorosan tapadt testéhez, még annyira sem lehetett előírásszerűnek nevezni.
De ha furcsa és egy kicsit nevetséges is volt ez az öltözék, bizonyos szerzetesi visszafogottságnak nem volt híjával. A daróccsuha tarkójától a bokájáig beburkolta Marcueilt. Ellen kényeskedés nélkül végigaraszolt rajta a pillantásával, le egészen fapapucsba bújtatott meztelen lábáig, amely éppen olyan kicsiny volt, mint az antik vázákon lévő faunok lába; csak a sarok és a nagylábujj kidudorodása látszott: a talp görbülete, mint egy csöppnyi bolthajtás íve, elveszett a köpeny alatt.
A lány mintha egy olyan jelszót mormolt volna, amelyet csak ő és Marcueil érthet: „Az indus, akit Theophrasztosz annyira magasztalt…”. Marcueil most éppen nem viselt szemüveget; a szemét hirtelen a földre sütötte, mintha el akarná rejteni az érzéseit – vagy valami mást, ami a belsejében végbement – a fiatal lány elől.
Ellen nagy nyugalommal folytatott egy még el sem kezdett társalgást:
– Találja ki, miért hiszek abban, hogy az indus létezik? Mert senki nem fog hinni a létezésében… szerencsére! A nyilvánosság előtt egyébként én sem hiszek majd benne… Ne lepődjön meg, ha társaságban találkozunk, és én gúnyolódom majd az összes asszony közül a leghangosabban és a legvadabbul a határtalan erejű férfin…
– Hány szeretője volt már? – kérdezte Marcueil jeges egyszerűséggel.
A lány nem válaszolt a kérdésre, így folytatta:
– Szereti a számokat? Nos jó: egy az ezerhez a valószínűsége annak, hogy az indus létezik és ezért az eshetőségért érdemes volt idejönnöm. Ezer az egyhez a valószínűsége annak – és ez a tisztességem szempontjából nagyon fontos –, hogy senki nem hisz az indus létezésében. Ilyenképpen, mindent egybevéve, ezer és egy alapos oka van annak, hogy ellátogattam magához.
– Hányan voltak? – kérdezte Marcueil kissé pimaszul.
– De… nem voltak, drága uram – mondta Ellen méltóságteljesen.
– A hazugság klasszikus, de kétes női szokás – mondta Marcueil.
– Semmit nem számítottak a világ szemében, mert az mit sem tudott róluk, sem az én szememben, mert én sokkal többről álmodtam! Kell, hogy létezzen a tökéletes szerető, mivel ott él az asszony képzeletében, ugyanúgy, ahogyan a lélek halhatatlanságának is az az egyetlen bizonyítéka, hogy az ember a semmitől való félelmében magában vágyik rá.
– Ajjaj! – dünnyögte magában Marcueil, mert ki nem állhatta a skolasztikát, de a filozófia vagy az irodalom bármely más ágát sem, talán, mivel valamennyit túlságosan is jól ismerte; de azért, hogy ő se adja alább, előrukkolt egy idézettel:
– Ipsissima verba sancti Thomas.[9]
– Eszerint – mondta teljes természetességgel Ellen – én azért hiszek benne, merthogy senki sem fog benne hinni… mivel képtelenség… éppen úgy, ahogy Istenben hiszek! Először is, mert ha mások hinnének benne, már nem lenne csak az enyém, úgy érezném, hogy megcsalt, és féltékeny lennék, másodszor pedig szívesen vagyok szűz az egyetlen olyan módon, amely összefér a gyönyörrel, és amelyet a világ is elfogad: akkor szűz valaki, ha két feltételnek megfelel: nincsen férjnél, és ha nem tudják, hogy van szeretője… illetve nem tudják elképzelni a szeretőjét!
– Az indus mint szerető – tűnődött el Marcueil. – És ha azt mondanám, hogy nem is kellene őt másokkal megosztania, mert maga több nő egy személyben?
A hangja megváltozott, atyáskodó kedvességgel csengett, mintha egy gyermeket vigasztalna, aki nem kaphatja meg tőle a nem neki való játékot.
– Az „indus” kuriózum, puszta irodalom, nincsen benne semmi élvezet! Tömérdek apró kellemetlenséggel jár! Mondjuk… például a TIZENEGYEDIKtől fogva, hogy csak a legegyszerűbb, dolgokról szóljunk, és mert a számokat sehogy sem kerülhetjük ki… valamivel azelőtt, hogy az emberi erő határaihoz elérünk, a kéj már inkább ahhoz hasonlít, amit egy fűrész fogai éreznek, miközben egy ráspollyal élesítik őket. Ilyenkor bizony már különböző balzsamokra és kenőcsökre van szükség…
– A tizenegyediktől fogva – ismételte Ellen. – És később?
– Azután a numeruszok láncolatában egyszer csak elkövetkezik az a pillanat, amikor a nő vonyítva forog önmaga körül, és átrohan a szobán, mint a veres nyúl – hiába, a népies kifejezéseknek nincsen párja! Az a pillanat… nem, talán nincs is indus! Így minden sokkal egyszerűbb.
Amikor egy férfi meg egy nő ilyen hosszú ideig, és ennyire jól nevelten társalog, akkor az egyikük – vagy a másikuk – abban reménykedik, hogy előbb-utóbb egymás karjaiba omlanak.
– Neked nincs szíved! – kiáltott föl Ellen.
– Én… nekem nincs szívem, asszonyom, ám legyen! – mondta Marcueil. – Akkor bizonyára valami mással kell helyettesítenem… ha már egyszer eljött ide.
Marcueil az ajkába harapott, és kinyitotta az ablakot.
Beszélgetésük meghitt hangulatának vége szakadt, a sarkig tárt ablakon keresztül mindent hallhattak az udvaron sürgölődő szolgák.
Ellen megragadta Marcueil kezét.
– Ért a tenyérjósláshoz? – kérdezte csúfondárosan a férfi, mintha fogalma sem volna ennek a banális mozdulatnak a jelentéséről.
– Ahhoz nem, de olvasok a szemedből, a szemedből, amelyet ma teljes meztelenségében látok, s ha hihetünk a lélekvándorlásban, akkor te valamikor, réges-régen öreg kurtizán voltál…
– Minden kurtizán királynő – felelte Marcueil, csak hogy mondjon valamit, és lagymatag udvariassággal odanyomta pelyhes ajkát Ellen kesztyűjéhez.
A kesztyű összerándult, mint valami izgatott vagy nyugtalan furcsa kis állat. Marcueil akkor sem lepődött volna meg jobban, ha ugatni kezd. A kocsifelhajtó tövében Ellen reszkető kézzel eltörte egy vörös rózsa szárát.
– Szereti a virágot? – tudakozódott szertartásosan Marcueil, mintha női szeszélynek tartaná a dolgot s mintegy elnézést kérve, hogy nem maga sietett Ellen vágyai elébe. Elvégre a lurance-i rózsák emberemlékezet óta nagy hírnévnek örvendtek, s nem egy közülük igen ritka fajtához tartozott. Marcueil kicsattintotta egy zsebkés pengéjét, s odalépett a virágágyáshoz.
Miss Elson köszönetképpen megrázta a fejét:
– Nincs semmi értelme. Holnap elutazom. Az igaz, hogy örülnék neki, ha az illatuk és a színeik derűt hoznának a hosszú, unalmas utazásba és a füstös vagonokba, de csak elhervadnának.
Marcueil kurtán-furcsán eltüntette zsebkését.
– El is felejtettem: a nagy verseny… Igen… Nem szabad elhervadniuk…
Ellen nem szerette volna bevallani magának, hogy Marcueil viselkedését gorombának és udvariatlannak tartja, ezért indulatosan bevágta magát a kocsijába, amely horkantott egyet.
A díszítésnek és kényelemnek teljesen híjával lévő szerkezet, amelyet csak átabotában mázoltak be míniummal, szemérmetlenül, mondhatni fennhéjázón mutogatta hajtószerveit. Olyan volt, mint egy buja, mesebeli isten, amely a fiatal lányt magával ragadja. De a lány valami koszorúfélével kedve szerint fordította jobbra vagy balra a jámbor monstrum fejet… A legendák sárkányai is mindig koszorút viselnek.
A fémszörnyeteg, mint egy hatalmas szkarabeusz, megemelgette a szárnyfedőit, a földet kaparta, megremegett, a csápjait nyújtogatta és elindult.
Ellen úgy nézett ki halványzöld ruhájában, mint egy aprócska alga, amelyik megkapaszkodott egy korall hatalmas törzsén, s most sodorja magával az áradat…
Marcueil elgondolkodva hallgatta, hogyan vész a semmibe a motor sípoló zúgása: a fülében még akkor is visszazengett, amikor a valóságos zaj már régen elhalt.
– Nem szabad elhervadniuk – merengett.
Végül, mintha álomból ébredne, hívta a kertészt, és utasította, hogy vágja le az összes rózsát.
5.
A tízezer mérföldes versenyWilliam Elson már elmúlt negyven éves, amikor megszületett a lánya, Ellen. Az 1920-as esztendőben már a hatvanon is túl járt, de karcsú, magas termetével, duzzadó egészségével és ragyogó elméjével rácáfolt az éveire és fehér szakállára.
Toxikológiai felfedezései révén vált híressé, és az Egyesült Államok minden új alkoholellenes társasága elnökének nevezte ki őt azon a napon, amikor a tudomány – a divat egyik előre látható pálfordulása nyomán – arra az álláspontra jutott, hogy az egyetlen egészséges ital a színtiszta alkohol.
William Elson nevéhez fűződik az az emberbaráti találmány, amellyel oly módon denaturálta a csapvizet, hogy ivásra alkalmatlanná vált, tisztálkodási célokra viszont továbbra is lehetett használni.
Amikor Franciaországba érkezett, elméleteit néhány, a régi tanokhoz ragaszkodó orvos kétségbe vonta. Kiváltképp Bathybius támadta.
Legfőbb érvével akkor állt elő, amikor együtt vacsorázott Elsonnal egy étteremben: határozottan állította, hogy felfedezte rajta az alkoholisták jellegzetes kézremegését.
Az öreg Elson válaszul előkapta a revolverét, és megcélozta az elektromos csengő gombját.
– Mondhatja erre, hogy jó a szemem – vetette oda az orvosnak –, úgyhogy legyen szíves, és tartsa az arcom elé ezt az étlapot.
A keze meg sem rezdült, miután a szeme elé tették a papírlapot. Tüzelt.
A fegyver robbanógolyókat lőtt ki. Semmi nem maradt az elektromos csengőből, vajmi kevés a válaszfalból, és egy kurta, elhaló vonyítás abból a békés törzsvendégből, aki a szomszédos helyiségben éppen belefogott az előételbe.
De a telibe talált elektromos csengőgomb pillanatnyi ideig még továbbította az áramot a csengőhöz.
Megjelent a pincér.
– Még egy üveg tiszta alkoholt – rendelt Elson.
Ilyen volt az a férfi, aki kutatásai során eljutott a Perpetual Motion Food felfedezéséhez.
Miután megalkotta a Perpetual Motion Foodot, Arthur Goughfal együtt elhatározta, hogy az új terméket egy nagyszabású kerékpárversenyen „dobja be”, amelynek során az expresszvonattal versenyző sportolók csak ezt az anyagot kapják táplálékként. Az effajta versenyeknek voltak előzményei: Amerikában, a XIX. század utolsó éveitől fogva öt- vagy hatüléses kerékpárok nyergében ülő csapatok egy-két mérföldes távon nemegyszer legyőztek egy-egy mozdonyt; de az még újdonságszámba ment, hogy az emberi izomerőt nagyobb távolságon is különbnek kiáltsak ki a gépi erőnél. Nemes bizakodásában, amelyet később fölfedezésének sikere táplált, William Elson lassacskán hajlott rá, hogy elfogadja André Marcueil véleményét, miszerint az emberi erő határtalan. Ámde mivel gyakorlati ember volt, azt szerette volna, ha csupán a Perpetual Motion Food fogyasztása következtében lesz határtalan. Az, hogy André Marcueil részt vett-e ebben a versenyben vagy sem, kiderül ebből a fejezetből, bár Miss Ellen állítja, hogy felismerte őt. A nagyobb hitelesség kedvéért felidézzük az ötüléses kerékpáron ülő egyik versenyző – Ted Oxborrow – beszámolóját a „Perpetual Motion Foodnak”, vagy másképpen a „Tízezer Mérföldesnek” nevezett versenyről, úgy, ahogyan azt a New York Herald lejegyezte és közreadta.
– Vízszintes testhelyzetben feküdtünk az öt-ülésesen – az 1920-as esztendő népszerű, kormányvilla nélküli, tizenöt milliméteres gumival felszerelt, ötvenhét egész harmincnégy század méter per pedálfordulatú versenymodelljén, a széltől és a portól védő maszk mögé bújtatott arcunk alacsonyabban volt, mint a nyereg: lábunkat – az öt jobb és öt bal lábat – alumíniumhuzalok kötötték össze; így indultunk neki a gyorsvonat sínpárja mentén húzódó tízezer mérföldes pályának; egy lövedék formájú gépkocsi nyomában haladtunk, egyelőre óránként százhúsz kilométeres sebességgel.
Hogy le ne szállhassunk, rá voltunk szíjazva a kerékpárra, mégpedig a következőképpen: hátul ültem én, Ted Oxborrow, előttem Jewey Jacobs, Georges Webb, Sammy White – egy néger – és a csapat kormányosa, Bill Gilbey, akit tréfából Bőrmester Gilbey-nek hívtunk, mert ő volt a felelős négyünk irhájáért. Nem számítom a csapatba Bob Rumble-t, azt a törpét, aki egy mögénk erősített kasban rázkódott a kerékpár nyomában, az ő ellensúlyozó ereje szolgált arra, hogy csökkentsük vagy növeljük a hátsó kerék tapadását.
Bőrmester Gilbey időről időre hátranyújtotta nekünk a Perpetual Motion Food színtelen, törékeny és fanyar ízű kockácskáit; ez volt egyedüli táplálékunk több mint öt napon át; öt-öt darabot vett el minden alkalommal a felvezető gépezet hátsó részén elhelyezett asztalkáról. Az asztalka alatt a sebességmérő fehér számlapja világított, a sebességmérő alatt egy felfüggesztett forgó dob függött, hogy ötülésesünk első kerekének esetleges ütközéseit felfogja.
Amikor eljött az első este, ez a dob összekapcsolódott a felvezető automobil kerekeivel, és ellenkező irányba kezdett el forogni, de mindebből a mozdony személyzete semmit nem vett észre. Bőrmester Gilbey ekkor úgy irányított bennünket, hogy a mi első kerekünk érintette a dobot, amelynek forgása, mint valami áttétel, erőkifejtés nélkül, ármányosan vitt előre bennünket az első éjszakai órákban.
A felvezető gépezet mögött jószerével a legcsekélyebb légmozgást sem éreztük: jobbra a mozdony, mint egy hatalmas jámbor állat látómezőnknek mindig ugyanazon a darabkáján legelészett, nem mozdult el sem előre, sem hátrafelé. Egyáltalán nem látszott rajta, hogy mozgásban van, csak mintha a véknya zihált volna valamennyire – vagy meglehet, hogy a hajtórúd lengését láttuk –, az orr-részben pedig egyenként számba vehettük volna kőekéjének rúdjait; éppen olyanok voltak, mint egy börtön rácsai vagy egy vízimalom zárógátjának rácsozata. Az egész egy nyugalmas vízparti táj képét idézte – az alattunk elfutó tükörsima pálya volt a folyócska –, a hatalmas állat fel-felerősödő mormolása pedig egy vízesés zubogására emlékeztetett.
Az első vagon ablakain át többször is megpillantottam Mr. Elson hosszú fehér szakállát, amely le-föl lengett, mintha a gazdája kényelmesen egy hintaszékben hintázna.
Miss Elson nagy, kíváncsi szeme is megjelent egy pillanatra a második vagon első ablakában, ennél hátrébb nem láttam, és még így is majdnem kitört a nyakam.
Mr. Gough serény, aprócska, szőke bajuszos figurája el nem mozdult a mozdony platójáról. William Elson azért kísérte vonaton a versenyt, mert azt szerette volna, ha a vonat marad alul, Mr. Gough-ot viszont a fogadás hatalmas összege arra ösztönözte, hogy minden mozdonyvezetői képességét mozgósítsa.
Sammy White lábunk mozgásának ütemét követve egy gyermekdalt dudorászott:
Twinkle, twinkle, little star…A kietlen éjszakában fejhangon rikácsolt mögöttünk a gyengeelméjű Bob Rumble:
– Ott hátul, valami jön!
De nem volt olyan élőlény vagy gépezet, amely ilyen sebességgel közeledhetett volna: különben is, a vonaton utazók szemmel tarthatták a Bob Rumble mögött húzódó sima és üres pályát. Az igaz, hogy a vagonok mögötti néhány méternyi pályadarabot nem lehetett szemmel tartani, mert a vagonokból csak oldalra lehetett kinézni; és mi sem láthattunk magunk mögé. De azt elképzelni sem tudtuk, hogy valaki ott száguldjon az egyenetlen töltésen. A törpe biztosan így akarta tudomásunkra hozni, mennyire büszke rá, hogy aprócska teste ott robog mögöttünk kis székében.
Alig virradt föl a második nap hajnala, a fülem majdnem szétszakadt attól a csikorgó, fémes zúgástól, attól a roppant zengéstől, amelyben szinte elmerültünk. Észrevettem, hogy az utolsó, lövedék formájú automobilt „ledobták”, és egy autó tülök formájú repülő szerkezetet állítottak a helyébe. Ez önmaga körül forgott, és a föld fölött lebegett előttünk, heves szél húzott bennünket a tölcsér felé. A sebességmérő selyemszála továbbra is szabályosan rezgett: függőleges kék orsóba pöndörödött Bőrmester Gilbey arca előtt, és az elefántcsont számlapról leolvashattam a tervezettnek megfelelő óránkénti kilométerértéket:
250 A vonat ugyanott volt, ahol korábban, megőrizte látszólagos mozdulatlanságát, csodálatosképpen ellenőrizhettem minden érzékszervemmel; sőt még meg is érinthettem a jobb kezemmel; de a vízesés zaja fülsiketítővé erősödött, és a roppant sebesség következtében a mozdony izzó tűzszekrényétől egy milliméternyire jeges hideg uralkodott.
Mr. William Elson sehol sem volt. Pillantásom akadálytalanul hatolt át a vagonján, az egyik ablaktól a másikig. De a Miss Elson vagonjába vetett pillantásomnak valami az útját állta. A hosszú, mahagónival borított fülke első ablakán, az egyetlen olyan ablakon, amely a látómezőmbe esett, a legnagyobb megrökönyödésemre kívülről áthatolhatatlan vörös szövedék pompázott. Az ember azt hihette volna, hogy az éjszaka vérző gombák sarjadtak ezen az ablakon…
Már fényes nappal volt, hinnem kellett hát a szememnek: mindent, amit a vagonból láttam, elborítottak az óriási, nyíló, harmatos vörös rózsák, amelyeket mintha az imént szakasztottak volna le. Az illatuk betöltötte a szélfogó mögötti nyugalmas levegőt.
Amikor a fiatal lány leeresztette az ablaküveget, a virágfüggöny egy része szertehasadozott, de a rózsák nem estek le azonnal: néhány másodpercig ugyanolyan sebesen szálltak a levegőben, mint a gépek, és a legnagyobbat egy hirtelen légáram besodorta a vagon belsejébe.
Úgy hiszem, Miss Elson nagyot kiáltott, és kezét a mellére szorította, aznap nem is láttam őt többet. A rózsák a rázkódástól lassanként elhullatták a szirmaikat, egyenként, de olykor hármasával-négyesével tovaröppentek; a hálókocsi faborítása újra fényesen ragyogott, jobban visszatükrözte Bob Rumble torz arcélét, mint egy tükör.
Másnap megismétlődött a vérvörös virághullás. Azt hittem, megbolondultam; Miss Elson sóvárgó arca egész nap az üvegre tapadt.
De a figyelmemet egy sokkal súlyosabb eset kötötte le.
A harmadik nap reggelén szörnyű dolog történt, amely főleg azért volt szörnyű, mert elveszthettük volna miatta a versenyt. Jewey Jacobs, aki éppen az előttem lévő helyet foglalta el, és a térde egy yardnyira volt a térdemtől, amelyet alumíniumhuzalok kötöttek össze az övével; Jewey Jacobs, aki olyan fantasztikus erővel tekert az elindulás pillanatától fogva, hogy ha nekilendült, jóval túllépte a haladási tervünkben előírt sebességet, és nem egy alkalommal nekem kellett visszafognom a pedált taposó lábát; nos, úgy látszott, mintha Jewey Jacobst hirtelen megszállta volna a gonosz lélek: bemerevítette a térdét taposás közben, ettől az én térdem kellemetlenül nekiverődött az államnak, a lábamat pedig kettőzött erővel kellett mozgatnom.
A kötelékek és az álarc miatt sem Bőrmester Gilbey, sem a mögöttem ülő Sammy White, sem Georges Webb nem tudott visszafordulni, hogy megnézze, mi történt Jewey Jacobsszal; én azonban egy kissé előre hajolhattam, és láttam a jobb lábát: a lábujjait szilárdan tartotta a bőr toe-clip, így a lába szabályszerűen mozgott föl-alá, de a bokája megdagadt, és az ankle-play nem volt érzékelhető. Ezenkívül – ez talán túlságosan is technikai apróság –, egészen addig ügyet sem vetettem a különös szagra, annak a fekete dzsörzé nadrágocskának tulajdonítottam, amelybe mindannyian a szükségünket végeztük, mint valami latrinalyukba; de egy váratlan gondolatba beleborzongtam, és újra szemügyre vettem a lábammal összeerősített, attól egy yardnyira lévő mozdulatlan márványbokát, és orromba csapott az érthetetlenül gyors oszlás hullabűze.
Mintegy fél yardnyira jobbra tőlem másik változás töltött el rémülettel: a szerkocsi közepe helyett az első vagon második ablakát láttam magam mellett.
– Berágódott! – kiáltott ebben a pillanatban Georges Webb.
– Berágódott – ismételte Sammy White és Georges Webb; és mivel a lelki kábultság még inkább megbénítja a kart és a lábat, mint a fizikai fáradtság, a vállam magasságában megjelent a második vagon utolsó ablaka: a második vagon utolsó és felvirágzott ablaka; Arthur Gough és a mozdonyvezetők éljeneztek.
– Jewey Jacobs halott – kiáltottam, panaszosan, ahogy csak a torkomon kifért.
A csapat harmadik és második embere tovább bőgte a maszkja mögül egészen Bill Gilbey-ig:
– Jewey Jacobs halott.
A hang tovahömpölygött az áramló levegőben, be az autótülök formájú repülő szerkezet falai közé, amely – mivelhogy elég nagy volt ahhoz, hogy hosszában akár két visszhang is elférjen benne – háromszor megismételte, és az égbolt magasából végiggörgette a mögöttünk húzódó nevezetes pályán, mint az Utolsó ítélet harsonaszavát:
– Jewey Jacobs halott! halott! halott!
– Meghalt? B… meg – mondta Bőrmester Gilbey. – Figyelem: MELEGÍTSÉTEK BE JACOBST!
Gyötrelmes tortúra következett, remélem, soha többé nem kell versenyen ezt csinálnom. Ellenszegült, visszafogta a pedált, berágódott. Különös, hogy ez a kifejezés, amely a gépezetek súrlódásánál használatos, milyen kiválóan illik egy hullára. És továbbra is ott végezte a dolgát az orrom alatt! Tízszer is megpróbáltuk kilazítani a csavarokat, amelyek az öt pár térdet – a halott térdét is beleértve – összefogták. De oda volt szíjazva, lakatolva, plombálva, pecséttel és széljegyzetekkel ellátva a nyereghez, meg különben is… halott… súly volt, igen, ez a pontos kifejezés; és ahhoz, hogy megnyerjük ezt a nehéz versenyt, ki kellett küszöbölnünk minden holtsúlyt.
Bőrmester Gilbey gyakorlatias férfiú volt, ahogyan William Elson és Arthur Gough is gyakorlatias gondolkodású úriemberek voltak, és Bőrmester Gilbey ugyanazt parancsolta nekünk, amit ők parancsoltak volna. Jewey Jacobs arra szerződött, hogy negyedik versenyzőként indul a nagyszabású és tekintélyes Perpetual Motion Food versenyen; aláírt egy szerződést huszonötezer dollár bánatpénzről, amelyet jövendőbeli versenyeivel kellett volna megfizetnie. De ha meghalt, nem indulhat több versenyen, és nem fizetheti meg a bánatpénzt. Folytatnia kell hát a versenyt, élve vagy halva. Az embert elnyomhatja az álom a gépen, az ember meg is halhat a gépen, ez semmi problémát nem jelent. Hiszen a verseny elnevezésében ott szerepel az örök mozgás!
William Elson később elmagyarázta nekünk, hogy a hullamerevség – azt hiszem, ő rigor mortist mondott – semmit sem jelent, és enged az első kívülről ráható erőnek. A rohamos oszlást ő sem tudta mivel magyarázni… azt mondta, talán az izommérgek kivételesen nagymértékű kiválasztásának tulajdonítható.
De lám, a mi Jewey Jacobsunk tapossa már a pedált; először csak úgy ímmel-ámmal, azt ugyan nem látni, milyen képet vág hozzá, mert az orrát elfedi a maszk. Barátságos szitkokkal ösztökéljük őt, pont úgy, ahogyan szépapáink kiabáltak oda Terrontnak az első Párizs-Breszt verseny, idején: „Mozogj már, te disznó!” Lassanként belelendült, a lába együtt mozgott a miénkkel, visszaállt az ankle-play, és nemsokára őrült pedálozásba fogott.
– Mint egy lendkerék – mondta a Bőrmester –; egyenletesebbé teszi a mozgást. Azt hiszem, mindjárt felpörög.
Valóban, nemcsak egyenletessé tette a mozgásunkat, de felpörgött a teljes fordulatszámra, és a halott Jacobs olyan sprintet vágott le, hogy arról egy élő embernek halvány fogalma sincs. Addig-addig, hogy az utolsó vagon – amely már eltűnt a szemünk elől, miközben az elhunytat tanítgattuk – nőni-növekedni kezdett, és visszakerült eredeti helyére, valahová a hátam mögé, mintha soha el sem mozdult volna onnan, a szerkocsi közepe pedig a jobb vállamtól mintegy fél yardnyira jobbra. Ekkor természetesen dörgő hurrá tört elő mind a négyünk maszkja mögül:
– Hip-hip hurrá Jewey Jacobsnak!
És a repülő autótülök telizengte az egész égboltot:
– Hip-hip hurrá Jewey Jacobsnak!
Mikor még a halottat treníroztam, elvesztettem a szemem elől a mozdonyt és a két vagont; és amikor már magában is elboldogult, megpillantottam az utolsó vagon hátulját, amely egyre közeledett felénk, mintha arra volna kíváncsi, mi van velünk. Bizonyosan valamiféle érzékcsalódás volt csak az ötüléses torz tükörképe a nagy sleeping tükörnél is fényesebb mahagóniborításán, és annak a púpos – púpos, vagy egy nagy hátizsák alatt görnyedező – emberi lénynek a képe is, aki a vonat mögött kerekezett. A lába ugyanolyan sebesen mozgott, mint a miénk.
Egy szempillantás múlva eltűnt a látomás, eltakarta az utolsó vagon hátsó szöglete, amelyet magunk mögött hagytunk. Roppant komikus volt, ahogy az idétlen Bob Rumble megint rákezdett a rikácsolásra, miközben bolondul hányta-vetette magát jobbra meg balra a nádból font kasban, mint majom a ketrecében.
– Ott valami biciklin jön, ott valami jön utánunk!
Egy teljes napig tartott, amíg Jewey Jacobst bemelegítettük: a negyedik nap reggele volt, kilenc óra múlt három perc hét egész két ötöd másodperccel, és a sebességmérő a legmagasabb értéken állt, amelyen túl már nem léphetett: óránként 300 kilométeres sebességet mutatott.
A repülő masina jó szolgálatot tett nekünk: arról ugyan fogalmunk sem volt, hogy az előzőleg mért sebességet túlléptük-e, de abban biztos vagyok, neki köszönhető, hogy nem lassultunk le, mivel a sebességmérő még mindig a skála végső pontján állt.
A vonat változatlanul egy vonalban volt velünk, de amikor feltöltötték fűtőanyaggal, nem számítottak ilyen nagy sebességre, ezért az utasok – Mr. Elsonon és a lányán kívül más nem utazott rajta – a folyosón előrementek a mozdony platójára, a mozdonyvezető mellé, és magukkal vitték minden enni- és innivalójukat. A csodálatosan energikus fiatal hölgy vitte magával a toalett-táskáját. Ahányan csak voltak – öten-hatan lehettek – nekiláttak, hogy szétszedjék a vagonokat, és minden éghetőt a kazánokba hányjanak.
A sebesség egyre nőtt, nem tudtuk volna megmondani, milyen gyorsan haladunk, de a repülő autótülök zúgása néhány félhanggal magasabbra szökött, és úgy éreztem, hogy a kerekek alatt megszűnt minden ellenállás, de ez teljes képtelenség volna, ha mégoly erővel taposnék is. Lehet, hogy ez az ördöngös Jewey Jacobs ilyen rohamosan fejlődik?
Lábam alatt már nem a pálya egyenletes aszfaltját láttam, hanem… nagyon messze… a mozdony tetejét! A kőszén és a nyersolaj füstje elhomályosította a maszkjainkat. A repülő szerkezet láthatólag leszálláshoz készülődött.
– Zuhanórepülés – közölte velünk szűkszavúan, két köhögőroham között Bőrmester Gilbey – Vigyázzatok az irhátokra.
Tudnivaló, és Arthur Gough jobban el tudná magyarázni, mint én, hogy a kerekeken mozgó tárgy egy bizonyos sebesség után fölemelkedik, és száll a levegőben, mert a sebesség megszünteti azt az erőt, amely a földhöz szorítja. De nyomban visszahull, ha nem rendelkezik olyan szerkezettel, amely szilárd feltámasztási pont nélkül is mozgatja.
A földnek csapódó ötüléses úgy zengett, mint egy hangvilla.
– All right! – mondta váratlanul a Bőrmester, aki különös kalimpálásba fogott, miközben orra az első keréknek verődött.
Megint ugyanúgy gurultunk, mint az előbb.
– Kilyukadt az első gumi – mondta Bili nyugtatólag.
Jobbról nyoma sem volt többé a vagonoknak; a szerkocsin nagy farakások és olajoshordók magasodtak, a pőrekocsikat lekapcsolták, de a rázkódástól fokozatosan lelassultak, már látni lehetett, hogy forog a kerekük. A mozdony egy jottányit sem mozdult el a helyéből.
– Újabb zuhanórepülés – mondta Bill Gilbey. – Semmi vész. Kilyukadt a hátsó gumi. All right.
Ijedtemben kiemeltem a fejemet az alacsony maszk mögül, és fölpillantottam a levegőbe: a repülő szerkezet eltűnt, valószínűleg lemaradt mögöttünk, a sorsukra hagyott vagonokkal együtt.
Egyébként minden a legteljesebb rendben ment, ahogy a Bőrmester mondta: orra előtt rezgett a sebességmérő mutatója, még mindig ugyanazt az óriási sebességet mutatta, amely már jó ideje túl volt az óránkénti háromszáz kilométeren.
A fordulóhely fölmagasodott a látóhatáron.
Szabad ég alatt álló, roppant csonka kúpot formázó torony volt, amelynek a talapzatánál kétszáz, a tetején pedig száz méter volt az átmérője. Erős vas és kő támpillérek fogták körbe. A pálya és a sínpár valami kapuszerűségen át tűnt el a belsejében, ahol vízszintesen megdőlve és a lendülettől fennmaradva egy másodperc tört része alatt körbeörvénylettünk a már nem is függőleges, hanem befelé hajló falakon, mint valami kupola belsejében. Olyanok voltunk, mint a mennyezeten futkározó legyek.
A mozdony az oldalára fordulva úgy csüngött alattunk, mint egy polc. A csonka kúpot bugás töltötte be.
Ebben a pillanatban a transzszibériai sztyeppe kellős közepén álló torony kongó belső terében, amelyen épphogy átrobogtunk, erős, hatalmasan visszhangzó hangot hallottunk, amely mintha közvetlenül a mozdony nyomában járt volna. Ez a hang szitkokat szórt, gyalázkodott, acsarkodott.
Jól hallottam azt a különös mondatot, amely a legtisztább angolsággal hangzott el – föltehe-tőleg, hogy egy szót se veszítsünk el belőle:
– Mars az utamból, te disznófej!
Már kifelé jöttünk a fordulóból, és abban a kapuféleségben, amely néhány másodperccel korábban nyitva állt előttünk, egy hordó meredezett, amelyet az űrtartalma alapján az angolok hogsheadnek – ami valóban disznófejet jelent, és ötvennégy gallon fér bele – neveznek; a dugó nyílása helyén nagy, négyzetes nyílás tátongott, a dereka táján pedig két szíj volt ráerősítve, mint vállszíj a katonák hátizsákjára, mintha valaki a hátán vitte volna, és úgy billegett ide-oda, mint minden gömbölyű tárgy, amelyet a földre hajítanak – akárcsak egy csecsemő bölcsője.
A mozdony kőekéje a magasba röpítette, mint valami futball labdát: egy kevés víz és rózsacsokrok hullottak belőle a sínpárra és a pályára; a rózsák egy darabig még örvénylettek, tüskéikkel belekapaszkodva agyonlyuggatott gumijainkba.
Eljött a negyedik nap éjszakája. Bár három napig tartott, míg a fordulóhelyhez eljutottunk, már huszonnégy órára sem volt szükség, hogy a Tízezer Mérföld végére érjünk, ha továbbra is a mostani sebességgel haladunk.
Mivel lassan már besötétedett, egy pillantást vetettem a számlapra, amelyet másnap reggelig nem fogok látni: amikor odanéztem, a forgó selyemszál, amely a mérőszerkezet hornyába préselődve a legnagyobb értéknél rezgett, kék csavarvonalba pöndörödve lángra lobbant, és azután mindent elborított a sötétség.
Ebben a pillanatban, mint valami meteoreső, egyszerre kemény és simogató, éles és pelyhes, vérző, rikoltó, félelmetes tárgyak zápora hullott ránk, amelyet eszeveszett száguldásunk vonzott magához, ahogy a legyeket kapdossa el az ember; az ötüléses megfarolt és nekicsapódott a mozdonynak, amely még mindig mozdulatlannak látszott. Jó néhány méteren át vonszolt magával, miközben a lábunk gépiesen mozgott tovább.
– Semmi különös – mondta a Bőrmester. – Madarak.
Már nem védett bennünket a felvezető járművek szélfogója, és csak az volt a különös, hogy ez a kellemetlen eset nem történt meg már korábban, amikor a repülő tölcsérről leszakadtunk.
Ebben a pillanatban, noha a Bőrmester nem is adott rá parancsot, a törpe termetű Bob Rumble megindult felém a kasrúdján csüngeszkedve, és teljes súlyával ránehezedve a hátsó kerékre, megnövelte a tapadását. Ebből arra következtettem, hogy tovább nőtt a sebességünk.
Hallottam, hogy Bob Rumble-nak össze-összekoccan a foga, ebből rájöttem, hogy csak azért mászott előre, hogy attól a „valamitől, ami ott hátul követ minket” megmeneküljön.
Mögöttem, és egy kicsit balra tőlem meggyújtott egy acetilénlámpát, amelytől előttünk, s egy kicsit jobbra (a mozdony most bal kéz felől volt) szeszélyesen kirajzolódott ötemberes árnyékunk a hófehér pályán.
A szemet kápráztató fényben a gnóm nem siránkozott tovább. Bennünket pedig tovaragadott AZ ÁRNYÉKUNK.
Fogalmam sem volt már róla, hogy milyen sebességgel haladunk. Igyekeztem elcsípni egy-egy szót azokból a buta dalocskákból, amelyeket Sammy White dudorászott magában, hogy ki ne essen a tekerés üteméből. Mielőtt a sebességmérő szálja lángra lobbant volna, azt a jégeső pergésére emlékeztető refrént dúdolgatta, amelyet már számtalanszor hallottam tőle, amikor hajrázott a Massachusetts papírsárkány formájú pályáin rendezett egy és félmérföldes rekordkísérletek során:
Poor Papa paid Peter’s potatoes!A többit ki kellett volna találnia hozzá, de a lába mindig sokkal gyorsabban mozgott, mint az agya.
A gondolat – legalábbis, ami Sammy White gondolatait illeti – egyáltalán nem olyan gyors, mint ahogy mondják, és nem tudok olyan pályát elképzelni, ahol bármiféle „rekordot” futhatna.
Csak egy olyan rekord van, amelyet sem a világbajnok Sammy White, sem én, de még a mi ötös csapatunk sem lesz képes egyhamar megdönteni: a fény rekordját; a saját szememmel láttam, hogyan futott új csúcsot, amikor a lámpás fénye kigyulladt mögöttünk, és a hátunk mögül előre söpörte a pályán árnyékunkat, azt az árnyékot, amely a mi öt árnyékunkból csomósodott össze, és ötven méterrel előttünk úgy egybemosódott, hogy az ember azt hihette volna, hogy egy magányos kerekező vágott elébünk, akinek csak a hátát láthattuk – egy ütemre taposó lábunk csak erősítette ezt a káprázatot. Csak később tudtam meg, hogy szó sem volt káprázatról, amikor az árnyék előre csapódott; igen fájdalmasan érintett bennünket, hogy az a hallgatag és lebírhatatlan ellenfelünk, aki napok óta mögöttünk kerekezett, jobbról elébünk került, megbújva előre vetődő árnyékunk mélyén, és ötven méteres előnyt szerzett magának; ez még inkább felszította bennünk a versenylázat, hajtórúdjaink olyan sebes forgásba kezdtek, mint egy dühödt kutya, amelyik jobb híján a saját farka után forog, hogy abba marjon bele.
Eközben a mozdony, szép lassan hamuvá égetve a vagonokat, még mindig ott volt, végtelen nyugalmat árasztva magából, mit sem törődve a fortyogó gejzírrel… Úgy látszott, mintha egyetlen lélek sem utazna rajta Miss Elsonon kívül, aki lázas és kevéssé megmagyarázható kíváncsisággal figyelte árnyékunk őszintén szólva eléggé komikus bakugrásait a messzeségben. William Elson, Arthur Gough és a gépészek mintha felszívódtak volna. Mi pedig, sorban egymás mögött, a lámpás fehéres fényének sugarában annyira lehajoltunk maszkjaink mögé, hogy szinte csak cirógatott az az orkánszerű szél, amely sebességünk nyomán kerekedett; és – legalábbis annak alapján, amit én éreztem – úgy hiszem, mindannyiunkban feltámadt gyermekkorunk emléke, amikor esténként, a lámpa fényénél az asztal fölé görnyedtünk leckeírás közben. És mintha újra megelevenedett volna egy régi látomás, amely ezeken az estéken jelent meg előttem: hatalmas halálfejes lepke libbent be az ablakon, különös módon a lámpára ügyet sem vetett; harciasan nekitámadt mennyezetre vetülő, bizonytalan árnyékának, és szőrös testével, mint valami faltörő kossal, újra meg újra nekirontott: kop, kop, kop…
Gondolataimban, vagy ebben az álomban elmerülve észre sem vettem, hogy heves száguldásunk rázkódásaitól kialudt a lámpa, de a vakítóan fehér pályán és a világos éjszakában így is jól láthattuk, hogy az a különös árny mintegy ötven méteres előnyre tett szert.
A mozdony fénye sem rajzolhatta ki az alakját, mert már a két reflektor olaját is rég beletöltötték a sötétlő kazánba.
Szellemek pedig nincsenek… de hát akkor mi ez az árny?
Bőrmester Gilbey talán nem vette észre, hogy a lámpás kialudt, különben Bob Rumble már megkapta volna a magáét; így csak a maga megszokott módján, kedélyeskedve és gyakorlatiasan nógatott bennünket gunyoros kiáltásaival:
– Rajta, fiúk, söpörjék le a pályáról azt a balféket! Nem bírja már sokáig. Mindjárt állva hagyjuk. Alig van már benne kakaó, nem is árny, csak afféle nyárspörgető!
Az éjszaka mélységes csöndjében még jobban rákapcsoltunk.
Hirtelen… úgy rémlett… mintha madárcsicsergést hallottam volna, különös, fémes hangú madárcsicsergést.
Igen, jól hallottam: ott elöl zaj támadt, valami fémes csörömpölés.
Most, hogy már biztos voltam benne, kiáltani szerettem volna, figyelmeztetni a Bőrmestert, de a fölfedezés halálra rémített.
Az árny úgy csikorgott, mint egy régi szélkakas!
Nem fért többé kétség ahhoz, hogy ez volt a verseny legkülönösebb eseménye: megjelent PÉDARD, a kerékpárosok réme, a kocabiciklista.
Mégsem tudom elhinni, hogy ember, vagy akár ördög is követhetett – és megelőzhetett – volna bennünket a Tízezer Mérföldesen!
Különösen akkor nem, ha magunk elé képzeljük az illetőt! A következő történhetett: Pédard, akit valószínűleg beértünk, tőlünk balra, csaknem a mozdony előtt hajtott; abban a pillanatban érkezett oda, amikor az árnyék eltűnt, és egy pillanatra egybeolvadt vele: elképesztő ügyetlenséggel, de gondviselésszerű szerencsével – az ő szerencséjére és a mienkre – áthajtott az ötüléses előtt a pályán. Apokaliptikus gépével nekicsapódott az első sínnek… Szavamra, úgy dülöngélt erre-arra, hogy az volt az érzésem, talán még három órát sem ült biciklin egyvégtében. Nyaktörő mozdulattal ráhajtott az első sínre, arcára kiült a kétségbeesés, mint aki sejti, hogy a másik sínen aligha jut át; megbűvölte őt a kormány játéka, szemét az első kerékre függesztette, mintha fogalma se volna róla, hogy ezekkel a jelentéktelen, ostoba apróságokkal egy háromszáz kilométeres sebességgel felé rohanó hatalmas expresszvonat előtt bíbelődik. Aztán egyszer csak mintha roppant bölcs és éles elméjű ötlete támadt volna: hirtelen jobbra fordult, és megindult az előtte sorakozó talpfákon, hogy egérutat nyerjen a mozdony elől. Ebben a pillanatban a mozdony ütközője elkapta a kerékpár hátsó kerekét.
Az alatt a villanásnyi idő alatt, amíg arra vártam, hogy eléri a vég, egész hóbortos figurája, sőt még kerékpárjának legutolsó küllője is rögződött a recehártyámon, mint egy fénykép. Azután összeszorítottam a szemem, semmi kedvem nem volt látni, hogy szakad szét tízezer darabkára.
Csíptetőt viselt, azt nem lehetett mondani, hogy szakállas lett volna, de néhány gyér, hullámos szőrszál lengedezett az állán.
Porlepte szalonkabát és kürtőkalap volt rajta. Nadrágjának jobb szárát felgyűrte, mintha csak az lett volna a célja, hogy a nadrág minél többször beleakadjon a hajtóláncba; a bal szárát egy rákolló formájú csipesszel fogta össze. Gumipedált taposó lábán cúgoscipő volt. Egy olyan tömör gumikerekes velocipéden ült, amilyet manapság már aranyért sem kap az ember… jókora súlya lehetett, mert elöl is, hátul is öntöttvas sárvetője volt. Kerékküllőinek nagy részét leleményesen esernyőbordákkal helyettesítették, amelyeknek a tartóvilláit nem szerelték le, ezért a nyolcasba görbülő kerekek szeszélyének megfelelően táncoltak.
A szabályos csörömpölést és a kivénhedt kerekek csikorgását azonban még jó fél perccel azután is hallottam, hogy föltételezésem szerint be kellett volna következni a tragédiának; meglepetésemben kinyitottam a szemem, és nem hittem el, amit láttam; és azt sem, hogy nyitva van a szemem: Pédard ott hetykélkedett balra tőlem, a vasúti pályán! A mozdony ott volt közvetlenül a háta mögött, de ez láthatólag a legkevésbé sem zavarta. Volt magyarázat a csodára: a nyomorult féreg föltehetőleg nem is sejtette, hogy a roppant expresszvonat közvetlenül mögötte száguld, különben nem viselkedett volna ennyire nyugodtan. A mozdony beleszaladt a kerékpárba, és most hátsó kerekének sárvetőjénél fogva tolta maga előtt! A hajtólánc az ütközés következtében elszakadt: az a komikus és eszement figura nem is tudta volna olyan sebesen mozgatni a lábát, így hát Pédard most lánc nélkül, boldogan pedálozott a semmiben – teljesen haszontalanul, mert az erőátvitel teljes megszűnése kiváló és eszeveszetten pörgő „szabadon futó kereket” hozott létre –, és boldogan feszített, mert teljesítményét bizonyosan természetes képességeinek tulajdonította!
A dicsőség fénye bearanyozta a láthatárt, és a dicsfény Pédárd fején csillant meg először. A Tízezer Mérföldes finisének fényei ragyogtak fel.
– Nyomás, tartsatok ki! – hajtogatta a Bőrmester. – Öten még „ráverhetünk” a kollégára.
Ez a határozott hang – amely mint valami biztos pont, ellenpontozta egy hajó imbolygását annak, aki tengeri betegségben gyötrődve feküdt egy kardáncsuklón hintázó ágyban –, a Bőrmester hangja rádöbbentett, hogy részeg vagyok, halálosan részeg a fáradságtól vagy a Perpetual Motion Foodban levő alkoholtól – Jewey Jacobs is ebbe halt bele –, és máris kijózanodtam.
Nem képzelődtem: egy idegen versenyző kerekezett a mozdony előtt: de nem tömör gumi kerekű velocipédet hajtott! nem cúgos cipőt viselt! a kerékpárja nem csikorgott, talán csak én hallottam úgy! nem szakadt el hajtólánc, mivel eredetileg nem is volt hajtólánc a kerékpárján! Bő, fekete lebernyegének uszálya lebegett mögötte, és súrolta a mozdony ütközőjét! Ezt hittem sárvetőnek és egy szalonkabát két szárnyának! Rövid nadrágja megfeszült hatalmas, izmoktól duzzadó hátsóján! Kerékpárja olyan versenymodell volt, amelyhez hasonlót még nem láttam, mikroszkopikus gumikon futott, és sokkal jobb áttétele volt, mint az ötülésesnek. Vezetője könnyedén kormányozta, és valóban úgy látszott, mintha üresjáratban nyomná a pedált. A férfi éppen előttünk volt: láttam a tarkóját, repdeső, hosszú haját; csíptetőjének zsinórját – vagy fekete hajának egy fürtjét – egészen a válláig hátrafújta az ellenszél. A lábikrája úgy lüktetett, mint az albatrosz szíve.
A mozdony platóján mozgás támadt, mintha valamire készülnének. Arthur Gough finoman odábbvonta Miss Elsont, aki kihajolt, hogy az ismeretlen versenyzőt – jól láthatóan szerelmes tekintetével kísérje. Úgy látszott, mintha a mérnök gorombán egyezkedne Mr. Elsonnal, hogy valami nagy-nagy engedményt csikarjon ki belőle. Az öregember könyörgő hangja hozzám is eljutott:
– Csak nem akar ebből adni a mozdonynak? Még valami kárt tesz benne! Ez nem emberi lény! Még elpusztítja ezt a jószágot!
Néhány érthetetlenül sietős mondat után:
– Akkor legalább én hadd tegyem meg ezt az áldozatot! Hadd maradjon nálam az utolsó pillanatig!
A fehér szakállas vegyész végtelenül óvatosan tartott a kezében egy aprócska üveget: mint később megtudtam, csodálatosan finom rumot őrizgetett benne, amely a nagyapja lehetett volna, és arra tartogatta, hogy egyedül igya meg; mint utolsó üzemanyagot, ezt csorgatta bele a mozdony kazánjába… az alkohol bizonyosan kiváló volt: a gép psssssssssssz hangot adott ki magából… és kilobbant.
Így esett, hogy a Perpetual Motion Food ötülésese nyerte a Tízezer Mérföldes versenyt; de Bőrmester Gilbey, Sammy White, Georges Webb, Bob Rumble, s úgy hiszem a túlvilágon lévő Jewey Jacobs is, meg jómagam, Ted Oxborrow, aki ezt a történetet lejegyezte, mindörökre vigasztalhatatlanok maradtunk, mert amikor befutottunk a célba – ahol senki sem várt bennünket, mert nem gondolták, hogy ilyen hamar megérkezünk –, a céloszlop vörös rózsákkal ékesen virított előttünk, ugyanolyan szenvedélyes rózsákkal ékesen, mint amelyek az egész úton kísértek bennünket…
Azt senki nem tudta megmondani nekünk, hogy azzal a különös kerékpárossal mi történt.
6.
Az alibiMarcueil, alighogy visszatért Lurance-ba, jókor reggel néhány levelet küldetett el csőpostán az egyik párizsi postahivatalból.
Bathybius doktornak:
Kedves Doktorom!
Ne vegye tőlem rossz néven a „paradoxonjaimat”: az indust megtalálták. A tudósok közül ön a leginkább méltó arra, hogy Theophrasztosza legyen, és hogy elfoglalja azt a bizonyos „katedrát a képzelet birodalmában”, amelyről tegnap beszélt.
Este várom.
A. M.
A szerelmi tőzsdén aznap legmagasabban jegyzett hét kéjnőnek egy-egy bankjegyre firkantotta feketés barázdát húzó ezüstpénzzel a lurance-i kastély címét és a fogadás idejét – noha a csőpostai levelekben pénzt, értéket küldeni tilos volt. Bizalmas ismerőseinek – „kizárólag férfiaknak”, ahogy ez a külföldi múzeumok hirdetéseiben olvasható – legbensőbb agglegény és özvegy barátainak bristolpapírra szűkszavú meghívást kalligrafált. William Elsonnak nem küldött értesítést, mert ha a lánya el is járt nélküle, ő ritkán mozdult ki egymagában. Különben is nagyon valószínű volt, hogy éppen az utazás fáradalmait piheni.
A kéjhölgyek érkeztek először.
Azután a tábornok.
Utána Bathybius.
– Micsoda tréfa ez megint? – ezek voltak az orvos első szavai.
Marcueil ügyet sem vetve kétkedő és rosszalló fejcsóválására, elmagyarázta neki, hogy mit vár tőle. Mindössze – mindössze!, mondta erre Bathybius – azt kérte, hogy kísérje figyelemmel azt a kísérletet, amelynek során Lurance nagytermében egy „indus” éjféltől éjfélig megpróbálja megdönteni azt a csúcsteljesítményt, amelyet „Theophrasztosz annyira magasztalt”. A nagyteremre – ahová erre az alkalomra elhelyeztek egy díványt – nem a méretei alapján esett a választás, hanem azért, mert a szomszédos aprócska szobából egy ökörszemablakon át látni lehetett mindent, ami ott történik. Ebből a kicsiny helyiségből – amelyet toalettszobának rendeztek be – Bathybiusnak minden olyanféle vizsgálódásra módja nyílik majd, amely feltétlenül szükséges a kísérlet hitelességének kimondásához.
Bathybius habozott.
– Hol az indus? – kérdezte végül.
– A nők már megérkeztek – mondta Marcueil –, de az indus csak vacsora tájban jön. Egyébként korán vacsorázunk: tizenegykor.
Az orvos rövid tétovázás után ráállt erre a különös feladatra, amelyre Marcueil felkérte. Végül is csupán arról volt szó, hogy huszonnégy órát eltöltsön Lurance kellemes, vendégszerető falai között; ami pedig a kérdéses „rekordot” és az „indust” illeti, üveges kalitkájában üldögélve, páholyból nevethet a kudarcon… és ugyancsak páholyból bámulhatja huszonnégy órán át Párizs hét legszebb lányát, mindegyiket a maga meztelen valóságában, és érdekesebbnél érdekesebb pózokban. Hát igen, a doktor nem volt már fiatal ember.
A tábornok szokás szerint kedélyesen viharzott be:
– Nos, mi van már megint, fiatal barátom, most mire készül? Csak nem valami vizeldét készül szétverni megint?
Marcueil először értetlenül bámult rá, de azután föleszmélt:
– Miféle vizeldét? Nem vertem én szét semmit, kedves uram, csak megállapítottam, hogy nem áll eléggé erősen a lábán ahhoz, hogy a rátestált feladatnak megfeleljen.
– Hát igen, igen – jegyezte meg a tábornok, akit Bathybius néhány szóban tájékoztatott az esti látványosságról – reméljük, hogy a kicsikék lábával nem lesz baj, ha rájuk testálja a feladatot.
– Heten vannak – mondta Marcueil.
A tábornok máris elsietett a szalon felé.
Tíz óra volt, André Marcueil csak az alkalomra várt, hogy eltűnhessen, és átadhassa helyét az indusnak. A véletlen, amelynek talán némi segítséget is nyújtottak, hogy még véletlenebb legyen, a kezére játszott.
– Egy illető – jelentette a komornyik – szeretne beszélni az úrral.
Ez az „illető”, akit rögtön bevezettek a dolgozószobába, egy csendőr volt.
Nem az az ijesztő kinézetű, nagybajszos csendőr, akihez gyermekként hozzászoktunk a bábszínházban, hanem egy csupasz képű, alacsony csendőr, aki olyan apróra nőtt, hogy az ember inkább kifutófiúnak hitte; az ujjai között a legendás háromszögletű kalap helyett egyszerű katonasapkát gyűrögetett.
A derék fiatalember láthatólag igen nagy zavarban volt kényes küldetése miatt.
– Beszéljen, barátom – mondta jóindulatúan Marcueil, és hogy jóindulatát még kézzelfoghatóbbá tegye, italért csöngetett.
A csendőr megízlelte a rumot, és olyan alázattal kezdte el dicsérni, mintha annak szánná a dicséretet, aki az itallal megkínálta. Látszott rajta, hogy meg akarja nyerni Marcueil jóakaratát.
Belefogott:
– A szolgálat az szolgálat… Találtunk hat napja, Lurance határában – nem szántszándékkal történt a dolog, az biztos – egy megerőszakolt és meggyilkolt kislányt, akivel igen különös módon végeztek: nem úgy, ahogy általában szokás, hogy először megerőszakolják és utána megölik, hanem… hogy is mondjam: halálra erőszakolták.
Akadozva beszélt, de kifogástalan nyelvhelyességgel rakta egymás mellé a szavakat.
– Hat napja? – kérdezte Marcueil. – Az igazságszolgáltatás lassan dolgozik… hat napja… Éppen aznap indultam útnak; egy kisebb utazást tettem… elkísértem néhány barátomat… vasúton. Ők mentek vonaton… Különös út volt! A körülmények furcsa összjátéka folytán arrafelé is több nemi erőszak történt, amerre elhaladtunk, továbbá egy fegyveres támadás, mintegy véletlenül, és nem tudni hogyan, két gyilkosság is. De jól hallottam: nemi erőszak Lurance határában?
A homlokát ráncolta, és újra megnyomta a csengőt.
– Küldjék be Mathieu-t, az őrt. De alighogy az őr belépett:
– Bocsásson meg, uram – szólalt meg a csendőr, belefojtva a szót az őrbe. – Az az igazság, hogy néhány lövés is eldördült; a békebíró fedezte fel a kis holttestet, amikor látogatóba igyekezett valakihez a környéken… és hirtelen… bumm, bumm… két lövés hangzott, és az egyik súlyosan megsebesítette a lábán a szerencsétlen embert!
– Tévedtem, Mathieu – mondta Marcueil. – Te is, meg a társaid is éberek voltatok. Jutalmat érdemelsz… elmehetsz.
– Látja, csendőr uram – folytatta –, elég jól őriztetem a birtokaimat, és ezért joggal döbbent meg, hogy valaki ráakad egy bűntett nyomára errefelé! És mit csinál eközben a francia csendőrség?
– Bocsásson meg, uram – szólalt meg a csendőr –, nyolc községre kell felügyelnünk, de csak öten vagyunk.
– Én nem magukat vádolom – mondta kegyesen Marcueil, és megint bőven töltött neki a rumból.
– A szolgálat igen kemény – folytatta a csendőr. – Ha én ezt tudtam volna! Mielőtt felvettem az egyenruhát, én is olyan őr voltam, mint Mathieu úr önnél; arrafelé, Celle-Saint-Cloud vidékén. Mennyi vad volt arra. Ha egyszer kedve támadna gémre vadászni a mocsár környékén…
– Csak tilalmi időben érnék rá – mondta Marcueil –, meg aztán nincs is vadászengedélyem.
A csendőr ivott, csettintett a nyelvével, kacsintott.
– Hogy mit mikor szabad, és mire kell engedély, az csak mitőlünk függ! – csapott rá a vállszíjára. – Bocsásson meg, hogy egy ilyen jelentéktelen… kis taknyos miatt zavartam: de meg kell értenie, hivatali kötelességem!
– Tökéletesen megértem – mondta Marcueil –, annyira tökéletesen, hogy külön lépcsőt tartok fenn az ilyesfajta ügyek elintézésére.
Intett a csendőrnek, aki nagy szemeket meresztve fölkelt, azután asztali lámpásával megvilágította az egyik ajtó fölötti szép, aranyozott betűkkel pompázó feliratot:
SZOLGÁLATI LÉPCSŐ A csendőr megzavarodva azt nézte, hogy hol tisztíthatná meg a csizmáját, mielőtt lemegy.
– Ne hálálkodjon – mondta Marcueil. – Nem magának szól ez a nagy tisztelet, az egyenruhájának. Ha még egyszer szerencséltet a látogatásával, el ne tévessze az ajtót: az udvari ajtó fölött, amelyen keresztül eljuthat ehhez a lépcsőhöz, ugyanazt a feliratot találja, amelyet az imént is olvasott, de nehogy csak így elmenjen, az utak nem biztonságosak errefelé, ahogy az iménti elbeszéléséből is kivettem. Majd kocsin elviszik a csendőrőrsre.
Marcueil visszatért a szalonba.
Éppen időben érkezett, hogy lecsendesítse a hét leányzót, akik miután a tábornoktól megtudták, milyen különös munkára szemelték ki őket, fölháborodtak, és azzal fenyegetőztek, hogy elmennek. Marcueil jeges eleganciája beléjük fojtotta a szót, az újabb lepedőnyi bankjegyektől pedig kedvességük és mosolyuk is visszatért. Marcueil néhány sietős szóval bejelentette, hogy egy bizonyos halaszthatatlan ügy miatt néhány órára, de legalábbis a vacsora idejére magára kell hagynia a vendégeit, de ez a legkevésbé se zavarjon senkit, érezzék otthon magukat.
A tábornok bővebb magyarázatot követelt, de Marcueil léptei már elenyésztek az előcsarnokban. Bathybiusban, maga sem tudta, miért, gyanú ébredt, kisurrant a lépcsőfeljáróra. Marcueilnek nyoma veszett, de az orvos látta, hogy a hintó elindul, és hallotta, hogy végiggördül az úton; fogalma sem volt róla, hogy csak a boldogságban úszó csendőr ül benne.
Tíz perc múlva az óra elütötte a tizenegyet.
A főpincér szélesre tárta az ebédlő ajtaját.
Az indus sehol.
A férfiak karján bevonult a hét lány.
Volt közöttük egy karcsú vörös, vörhenyes hajjal, négy barna, sápadt és napbarnított arccal, két szőke, az egyik apró termetű, szürke szalagokkal a hajában, a másik pedig kövér, teli gödröcskékkel, áttetsző arcbőrrel.
Olyanféle szemérmes nevekre hallgattak, mint Adèle, Blanche, Eupure, Herminie, Irène, Modeste és Virginie – lehet, hogy nem is az ő nevük volt, de azért hallgattak rá! –, és olyan elképzelhetetlenül kacifántos vezetékneveket viseltek, hogy azt már megemlíteni sem érdemes.
Hárman közülük nyakig zárt ruhában jöttek, amelynél tartózkodóbbat képzelni sem lehetett volna; pedig csak egyetlen kapocs tartotta össze őket, és alatta teljesen meztelenek voltak; négyen, a legújabb divatot követve, sofőrbundát viseltek, amikor a bejáratnál megszabadultak tőle, szinte nem is volt rajtuk más, mint csipke; ezt az áttetsző mezt Herminie, olyan hangon, amely a végsőkig felizgatta az öregurakat, ledérneműnek nevezte.
Váratlanul, gyorsan közeledő, egyszerre súlyos és könnyed léptek visszhangzottak végig a folyosón.
– Bizonyosan Marcueil az – mondta Bathybius. – Elfelejtett valamit, vagy talán meggondolta magát.
– Jókor érkezett – mondta a tábornok. – Ideje támadásba lendülnünk.
Az ajtó kinyílt, és megjelent az „indus”.
Bár mindenki várta az érkezését, mégis elképedtek egy pillanatra, amikor meglátták.
Egy gyönyörű atléta lépett be, a termete közepes, de az arányai páratlanok. Teljesen csupasz volt – vagy gondosan megborotválták és szőrtelenítették –, az álla rövid és gödrös. Szurokfekete, vastag szálú, sima haját hátrafelé fésülve viselte, a mellkasa meztelen volt, a bal mellbimbója alatt egy jel látszott, rézvörös bőre tompán fénylett, mintha por borítaná. Egy grizzly bundáját viselte a vállán átvetve és a dereka köré kanyarítva, a medve hatalmas feje a térdét verdeste. Ebbe a kezdetleges vállszíjazatba egy békepipát és egy tomahawkot tűzött. A lábán lábszárvédőt és puha, sárga bőrből készült mokaszint hordott, amelyet a tarajos sül tüskéivel szegtek be. Amikor a karját fölemelte, hónaljának habkővel fényesre dörzsölt bőrfelületén látni lehetett a totemállat, egy láma kék színnel tetovált rajzát.
Mindenkinek a szemébe ötlött, hogy hónalja és térdhajlata is dagadozott az izmoktól, ilyesfajta deformitást Thomas Topham, a híres súlyemelő óta nem láttak.
– Milyen gyönyörű állat! – kiáltottak fel önkéntelenül a lányok.
Természetesen nem az elnagyoltan odarajzolt lámára értették, hanem az emberre.
A nők szemében a férfi mindig gyönyörű állat, ha a húsból egy kevés csupaszon kivillan.
Az indus szótlanul, a nőkre oda sem pillantva leült az asztalhoz, és enni kezdett, mint egy – de leginkább, mint négy – normális ember.
7.
Hölgyek egymássalKevéssel éjfél előtt a lányokat valamiféle szégyenlősség fogta el, talán a férfiak diszkrét célozgatásai lettek egyre idegesítőbbek, ahogy közeledett a perc, amikor bizonyossággá válnak, de még inkább az indus „mohikán”-egykedvűség bosszantotta őket – mindenesetre elillantak és találomra elindultak a kastélyban.
Fölmentek a következő emeletre, és egészen véletlenül összetalálkoztak egy tágas oszlopos csarnokban, a galériában, amely annak a hallnak a felső részét foglalta el, amelyet a „rekord” színhelyéül szántak, és összeköttetésben is volt vele valamikor a régmúlt időkben, amikor ez a hatalmas terem színpadi játékok előadására szolgált. Képzeljünk el egy óriási boltíves folyosót egy színház első erkélysorának magasságában.
Amikor betoppantak ide, rögtön otthonosan viselkedtek, mert magukban voltak.
Mint papagájok a kalitkában, ha nincs senki a közelükben, trécselni kezdtek, olyan kristálytisztán és megkapó hamissággal, mint amikor szerelmi hangszereket hangolnak az orkesztrában. Alant, ezzel egy időben hegedűk egy-egy futama röppent a magasba.
Mondanunk sem kell, hogy mindenről szó esett közöttük, csak éppen arról nem, aki körül mindannyiuk gondolatai jártak: az indusról.
– Drágáim – mondta Blanche –, nincs annál cukibb dolog, mint amikor újra feltalálják, ami húsz éve már divatban volt, a négy gumis harisnyatartót; kettő elöl, kettő pedig oldalt.
– Az elülsők csak a helyet rabolják… és mennyi időt! – jegyezte meg Irèné.
– Nekem aztán édes mindegy – felelte Blanche. – Én nyugodtan dicsérhetem, hogy milyen nagyszerű, mert… nem viselem.
Felcsippentette a szoknyáját, hogy megmutassa rózsaszín csíkos fekete harisnyáját, de sokkal magasabbra libbentette, mint amennyire szükséges lett volna.
– Rajtad van harisnya? – mondta Modeste. – Az a… vadember nem is tudom, mit visel, úgy néz ki, mintha valami csatornajáró csizmája volna, tüskékkel kiverve.
– Na, helyben vagyunk – mondta Blanche. – Én erre aztán álmomban sem gondoltam volna, de őszintén megmondom, a pasasban van valami nyers szépség.
– Nekem túlságosan tiritarka – mondta Virginie. – Ki kellene egy kicsit fehéríteni.
– Ebben a nőben túlteng a moshatnék! – mondta Herminie. – Mindjárt módja lesz rá, asszonyom, hogy kilúgozza a színét.
– A négereket nem lehet kifehéríteni – fanyalgott Eupure.
– Hogyhogy mindjárt? Utánad következem – mondta Virginie –, de csak ha marad még valami belőle! Szerintem a tábornok azt mondta, hogy ábécé-sorrendben kell „túlesnünk rajta”.
– Ha marad még valami… Miből? – kérdezte Adèle. – A feketeségéből?
– Én vagyok a második – állapította meg Blanche. – Jó kör lesz: lehet, hogy meg sem kell dolgoznom a pénzemért.
– Micsoda nevetséges história! Semmi jó nem fog kisülni ebből az egészből – mondta Irène.
– Mélységes hódolatunk az „első számú” menyasszonynak – mondta a hat lány, és mélyen meghajolt Adèle előtt.
A lépcsőforduló felől neszezés hallatszott.
– Pszt, valaki jön fölfelé – susogta Adèle.
– Ez ő lesz – mondta Virginie. – Úgy látszik, nekibuzdult, mostanáig csak a vacsorára vásott a foga.
– Szép foga van, biztos mindig üvegcserepeket rágicsál.
– De ezentúl cuclisüvegeket fog, mert belénk vásik a foga – tette hozzá Irène.
– Pszt! – sziszegett Adèle.
Még ez előbbi könnyed és gyors lépteknél is könnyedebb és gyorsabb léptek közeledtek. Valami – egy meztelen test vagy selyemkelme – súrolta az ajtót.
– Úgy suhog a medvebőre, mint egy női ruha – mondta Blanche.
– Arrafelé, ahol él, a férfiak is úgy öltöznek, mint a nők…
– De sokkal mélyebb dekoltázst viselnek – susogta néhány hang.
Valaki motozott a zárban. A lányok elnémultak.
Az ajtó nem nyílt ki. A léptek lefelé távolodtak. Sarkak dobogása hallatszott, és különösen csengő nevetés veszett a távolba.
– Hát ez meg micsoda? – mondta az egyik lány. – Semmi jó modor nincs ebben a vademberben?
– Félős egy kicsit… Hé! Hercegem! Itt hagytad a medvebőrödet.
– Több tisztelet is lehetne benne – fejtegette Virginie, aki büszke volt a jólneveltségére.
– De fizetett, mint egy néger katonatiszt – szólalt meg egy másik lány –, vagy az idomár állta a cechet.
– Kész szörnyűség – hajtogatták néhányan. – De ami igaz, az igaz, nagyvonalú volt.
– Talán azért jött, hogy figyelmeztessen: mindjárt itt az éjfél. Mi lenne, ha lemennénk, hölgyeim?
– Menjünk le! – egyeztek meg, és összekapdosták a bútorokra hajigált kalapjaikat.
– Segíts már, Virginie – mondta Adèle –, ez az ajtó beragadt…
Próbálták kinyitni, először egyenként, utána pedig együtt veselkedtek neki…
Bármilyen hihetetlennek is látszott, be voltak zárva!
– Kész őrület – mondta Virginie. – Ez a vadember nem tud franciául, és valószínűleg még soha nem látott zárat: ellenkező irányba fordította el a kulcsot. Azt hitte, úgy nyílik.
– Hívjunk ide valakit – mondta Modeste. Kiáltozni kezdtek, hangjukban még nyoma sem volt ijedtségnek.
– Hé! Uram! Vadember! Irokéz! Szivi!
Az óra elütötte az éjfélt. Ott lehetett közvetlenül a galéria alatt, mert zengése betöltötte a hatalmas helyiséget, a csillár ide-oda lengett, a képkeretek rezegtek, és fönt, a mennyezet alatt megzörrent egy üvegablak.
– Majd értünk jönnek – mondta Adèle. – Várjunk nyugodtan.
– Te azért csak igyekezz, veled kezdi; nekünk még van időnk – mondta Blanche.
Az ideges kitörésekkel tarkított várakozás közben hallották, hogy az óra elüti a negyedet, a felet, a háromnegyedet, majd az egy órát.
– Vajon mit művelnek ezek odalenn? – tűnődött Modeste. – Hallaniuk kellene minket. Mi egészen jól halljuk a zenét!
Valóban, a húrokból fölszálló magasabb hangok időről időre felhatoltak hozzájuk, ahogy a harangtornyok bukkannak elő a ködből.
Megint kiáltozni kezdtek, míg csak ki nem vörösödtek tőle, és könnyes nem lett a szemük.
– Üssük agyon valahogy az időt – mondta Adèle, aki nyugodtnak mutatta magát, és föl-alá járt a festmények előtt. – Hölgyeim, itt vagyunk a Louvre-ban; ez a nemes úr, fehér parókával és nagy karddal… ez maga…
– Na, kicsoda? – szólalt meg Irène.
– Már nem tudom! – tört ki a sírás Adèle-ből.
A képekről egykori nemes urak néztek le rájuk, olyasfélén atyáskodó tekintettel, mintha éppen most záratták volna be vezeklésül kolostorba a leányukat. Egy csöppet sem siettek, hogy kijöjjenek. Az ő korukban az embernek már nem sietős.
Az egyik lány nekiugrott a hatalmas, megvasalt ajtónak, és döngetni kezdte.
Mintha aprócska ökle lett volna a jeladás: az óra elütötte a háromnegyed hármat.
– Sza…ok az egészre! – mondta Virginie. – Lefekszem!
Elnyúlt egy díszes tükörasztalon, a lába lelógott, két kezét a feje alá tette, melle az égnek meredt.
Blanche a távolból figyelte, egy ruhásládán ült, kezével alamuszin babrált a szoknyája alatt, és lógázta a lábát.
– Drágáim – kezdte Blanche, de megtorpant… – Az az érzésem, hogy a férfiak nagyon jól megvannak nélkülünk. Nekik talán nem is ránk van szükségük… Lehet, hogy már régen elkezdték!
– Tartsd a szád, kicsim! – kiáltott rá a nagydarab Irène, és dühösen fölpattant. Maga sem tudta, hogy történt: száját a szájára tapasztva fojtotta belé a szót.
Modeste szipogva járt körbe a galériában, majd vigasztalanul ráborult Virginie keblére. Amikor fölemelte a fejét, a selymen egy nedves folt maradt utána, egy aprócska kör, amelyet nem a könnyei áztattak, átütött rajta egy rózsálló bimbó.
– Szörnyen meleg van – mondta Irène, és repültek a csipkék. – Senki ne nyisson ajtót, emberek, neglizsében vagyok.
– Miért nem veszed le? – mondta Eupure. Eupure keze Irène tarkójára fonódott.
Így történt, hogy a sírásból lassacskán sóhajok fakadtak, és a szájak már nem a zsebkendők könnytől nedves ráncai között kutakodtak. Dühödt toppanások sem hallatszottak már a szőnyegen, mert a lábakról lerepültek a cipők.
Virginie, mivel nem mehetett ki, egy sarokban szégyenkezés nélkül csobogtatta forrásvizét a gyapjúszőnyegre.
Csak később, valamivel három óra előtt aludt ki a villamos fény. Mintha a képeken látható öregurak nesztelenül eltávoztak volna… de a tapogató kezek mégsem leltek rá az ajtóra.
A lányok a kijárat keresése közben hol egy felnyíló szájban, hol egy ágyékban merültek el.
Azután kékes csillogással eljött a hajnal, és borzongással permetezte be a nyirkos testeket.
Később a nap a mennyezet alatt nyíló üvegablak magasából végigsepert a mocskos szőnyegen.
Eljött a dél, és megismétlődött az a neszezés, amely fogságuk előhírnöke volt.
A lányok éhesek és szomjasak voltak, dörömböltek.
Egyikük megevett egy dobozka ajakírt, egy másik könnyeiből, nyálából és rizsporból szagos, sós, nyers és ehetetlen kenyeret gyúrt magának.
Elmúlt egy óra, múlt a többi is, elmúlt este tizenegy, és a távoli muzsika tétován kilyuggatta a csöndet, ahogy ideges ujjak próbálnak beletalálni a tű fokába.
A villamos lámpa nem gyulladt fel újra…
Oldalról, egy magasan nyíló, homályos üvegablakon át valami fény szűrődött be, de nem a nappal fénye volt.
A lányok visongattak, nevettek, megölelték, összevissza harapdálták egymást, összetolták és egymásra rakták az asztalokat, le-lebukfenceztek róluk, de végre egy gyűrűkkel ékes, vérző kéz kinyitotta a kis ablakot.
A hiányos öltözetű, fésületlen, festetlen arcú, kiéhezett, felgerjedt és mosdatlan nők megrohanták az ablakot, amely a fényre és… a szerelemre nyílt.
Az áthatolhatatlan, de átlátható vasrács volt az egyetlen válaszfal a galéria és az indus hallja között.
Noha már a második éjfél is elmúlt, a lányok egészen természetesnek találták – csak ez járt az eszükben annyi hosszú órán keresztül –, hogy ott van.
A vörös bőrű testét egy meztelen nő borította, keresztben feküdt a mellkasán, s egy fekete plüss álarc volt minden ruházata.
8.
Az ivarsejtHuszonnégy órával korábban Bathybius odalépett az ökörszemablakhoz.
A kerek üveglapot a toalettszoba felől két, tolózárral ellátott, tömör fából készült ablakszárny fedte el.
Tapogatózva közeledett, és határozott, pontosan kiszámított mozdulattal megcsavarta a fogantyút, ugyanúgy, ahogy munkája közben az orvosi tükröt forgatta.
Az ablakszárnyak csöndben szétváltak, ahogyan a lepke nyitja szét két szárnyát.
Az ökörszemablakot betöltötte a hall lámpáinak aranyló fénye: mintha egy fénylő nap kelt volna föl a toalettszobában a doktor asztalának szűkös szemhatára fölé.
Ebben a fényözönben Bathybius hunyorgott egy kissé semmibe meredő, vagy még inkább: mindig egyetlen láthatatlan pontra szegezett szemével, amelyben az a kifejezés ült, amely megmagyarázhatatlan módon egyaránt jellemző a nagy orvosokra és az örökre elmegyógyintézetbe zárt rögeszmés őrültekre. Szép, kövérkés sebészkezével – fél kezén súlyos pecsétgyűrűk ragyogtak – szétsimította fehér pofaszakállát. Az asztalra tette a papírlapot, amelyet a megjegyzéseinek szánt, elővette a töltőtollat, az órájára pillantott, és várt.
Noha Bathybius – megfontolt és komoly szellem lévén – tökéletesen tisztában volt vele, hogy a kerek ablak túloldalán csak a legtermészetesebben és legnyomorúságosabban emberi helyzetekbe kerülő lényeket fog látni, mégis közelebb húzódott az üveglaphoz, mintha szemével egy nagyszerű teleszkóphoz közeledne, amelyet hatalmas óraszerkezettől vibráló kupolája alatt egy felfedezésre váró világra forgatna és állítana be.
– Na, álljunk neki – mondta –, elég volt a képzelődésből.
Hogy elűzze a látomásokat, és jól lásson az íróasztalon, bekapcsolt egy aprócska, török ernyős lámpát.
Másnap éjszaka mély megdöbbenéssel fedezte fel papírjai között azt a frissen és saját kezűleg írt különös tudományos-lírai-filozófiai elmélkedést, amely az alábbiakban olvasható. Valószínű, hogy hosszúra nyúló szabad ideje alatt írta – az alatt a csodálatos óra alatt, amikor a két szerető szilajul egymásnak esett, és a rákövetkező tíz óra alatt, amikor aludtak. Az sem elképzelhetetlen, hogy személyisége különös módon megkettőződött, egyfelől a toalettszobából pontosan mérte, ellenőrizte, elemezte, lejegyezte, megvizsgálta az indus minden megnyilvánulásának technikai részleteit, másfelől pedig a benyomásait általánosítva beleszőtte ebbe az irodalmias elmélkedésbe, amely rendesen idegen volt tőle:
– ISTEN VÉGTELENÜL KICSINY.
Ki állítja ezt? Egy ember bizonyosan nem.
Mivel az ember alkotta meg Istent, legalábbis azt az Istent, amelyikben hisz, ezáltal az ember teremtette meg őt, nem pedig ő az embert (ez ma már elfogadott igazság); az ember teremtette meg Istent a maga képére és hasonlatosságára, olyan mértékben kitágítva képének és hasonlatosságának a határait, hogy azt az ember már képtelen volt felfogni eszével.
Ez nem jelenti azt, hogy annak az Istennek, amelyet az ember megalkotott, ne lenne semmiféle kiterjedése.
Isten nagyobb, mint bármiféle kiterjedés, ámde semmiféle kiterjedésen nem lép túl, nem anyagtalan és nem is végtelen. Egyszerűen meghatározhatatlan.
Ez a felfogás kielégítő lehetett valamivel az előtt a kor előtt, amikor az a két népfaj, amelyet Ádám és Éva néven ismerünk, kísértésbe esvén a kígyót totemállatként tisztelő kereskedők kézművestermékeitől, dolgozni kezdett a birtoklásukért.
Ma már tudjuk, hogy létezik egy másik Isten is, amely valóban megteremtette az embert, és aki minden egyes élő ember mélyén ott rejtőzik; ez az ember halhatatlan lelke.
TÉTEL: Isten végtelenül kicsiny.
Ahhoz, hogy Isten legyen, végtelenül nagynak kell lennie annak, amit teremtett. Ha neki magának bárminemű kiterjedése lenne, megvonná teremtése határát, és akkor többé már nem volna Az, aki Mindent megteremtett.
Ilyenképpen megdicsőülhet jósága, szeretete és mindenhatósága által, amely határtalan mindenütt a világon. Isten minden kiterjedésen belül van úgy, hogy kívül marad rajta.
Ez az egyik pont.
Bizonyítandó.
Köztudott, hogy az ember két részből áll, az egyik látható és mulandó, ez szerveinek összessége, amelyet testnek, szómának nevezünk, és ez a múlandó rész foglalja magában azt az „aprócska nyugtalanságot”, amely felfakad belőle, és gondolatnak vagy „halhatatlan” léleknek szokták nevezni. A másik örökkévaló és mikroszkopikus, nemzedékről nemzedékre száll a világ kezdete óta, ez a csíra.
A csíra az Isten két személyben, az az Isten, amelyik a két legjelentéktelenebb élő valamiből, a két félsejtből, az Ondósejt és a Petesejt egyesüléséből születik meg.
Az egyik is, a másik is az éjszaka és a vöröslő örvény mélységeiben lakik, sodró folyamok – áramló vérünk – között, amelyek magukkal ragadják az egymástól bolygónyi távolságra lévő vértestecskéket.
A női félsejtek: tizennyolcmillió királynő, akik üregük mélyén várakoznak.
Tekintetükkel a világok mélyére hatolnak, és uralkodnak rajtuk. Végtelenül istennők. Számukra nem léteznek fizikai törvények – nem ismerik a nehézkedés törvényét –, a tudósok egyetemes vonzerejével szembeállítják egyéni vonzásukat; semmi más nem létezik a számukra, csak amiben kedvüket lelik.
Másféle, ugyanilyen csodálatos szakadékok mélyén ott rejtőznek az Erőt magukban hordozó istenek milliói, akik az első napon megteremtették Ádámot.
Amikor az isten és az istennő egyesülni kíván, a maga oldaláról mindkettő a másik irányába vonja a világot, amelyben él. A férfi és a nő azt hiszi, hogy kiválasztja egyik a másikat… mintha a föld csak azért forogna, mert úgy döntött, hogy forogni fog!
A mélybe hulló kő tehetetlenségét nevezi a férfi és a nő szerelemnek.
Az isten és az istennő egyesülni kíván… Ahhoz, hogy találkozzanak, az emberi mértékek szerint egy másodperctől két óráig terjedő időre van szükség…
Még egy kis idő, és újabb világ születik, egy halovány, korallszín Buddha, aki elrejti a szemét, amelyet annyira elvakított a teljesség közelsége, hogy nem is nyitotta föl soha, csak elfedte aprócska kezével, amely olyan, mint egy páros csillag…
Azután a férfi és a nő fölserken, fölkapaszkodik az egekbe, és mint holmi férgeket, halomra gyilkolnak minden istent.
Ezen a napon az embert Titánnak vagy Malthusnak nevezik.
9.
Az indus, akit Theophrasztosz annyira magasztaltA hallba egy kettős ajtón át lehetett bejutni.
Az indus kinyitotta az első ajtót, azután becsukta maga mögött. Kívülről neszezést hallott, Bathybius húzta el a reteszt; el sem fog mozdulni onnan a következő huszonnégy óra alatt. Az indus bereteszelte az első ajtót, és a második felé nyúlt a kezével…
Alighogy odafordult, kinyílt az ajtó, és megpillantotta Ellen Elsont; a lány mosolyogva állt az ajtófélfának támaszkodva, üde volt és teljesen meztelen, szinte áttetsző a lámpák fényében.
Marcueil a szakállával, csíptetőjével és hétköznapi ruházatával együtt a hétköznapoknak még az emlékét is levetette magáról.
Egy férfi és egy nő állt ott szemben egymással, szabadon és örökkévalón.
Huszonnégy óra nem jelentette-e az örökkévalóságot egy olyan embernek, aki azt hirdette, hogy a számoknak nincsen semmi jelentősége?
Most végre maguk voltak, a férfi és a nő, hogy a világról elfeledkezve egymás karjaiba omoljanak.
– Hát mégis lehetséges – susogta a két száj, de több szó nem esett, mert az ajkak egybeforrtak.
De a jeges irónia tovább munkált Marcueilben; hiába volt vöröslő aranyporral behintve és indusnak maszkírozva, végeredményben így is éppolyan nevetséges volt – hasított bele váratlanul a felismerés – mint a nagyvilági Marcueil szerepében.
– Végre magunk – nevetett keserű gúnnyal, és ellökte magától Ellent. – És az a hét lány, akik mindjárt itt lesznek, és a doktor, aki megfigyel minket?
Most Ellen nevetett fel gúnyosan, egy részeg utcalány lármás nevetésével, amelynél keresve sem nagyon lehet szebb hangot találni.
– Itt vannak a nőid! Itt van – fölkapott valamit az ágyról, és mint valami kopját hajította ezt a jeges tárgyat az indus mellkasának – a nőid páncélszekrényének a kulcsa! Jó helyen vannak! Én őrzöm őket, és jól vigyázok rájuk. Ők az enyémek, mert te is az enyém vagy! Hányan vannak? – kérdezte meg tőlem a minap egy pöttöm, mezítlábas úr, bő szerzetesi lebernyegébe burkolózva. Nagyon egyszerű: HÉT VAGYOK! Elég lesz ennyi, indus?
– Ez őrültség! – mondta Marcueil, aki úgy látszik, hogy a fagyosságot is a végtelenségig akarta fokozni. – A doktor végignézi az egészet… fel fog ismerni.
– Itt a maszkom – mondta Ellen.
– Naiv trükk! Ez az autósmaszkod: mintha olyan sok nőnek volna ilyen, és nem tudnák rólad, hogy szenvedélyes sofőr vagy! Mindenki tud róla. Csak arra jó, hogy Bathybius könnyebben felismerjen!
– Az én maszkjaim rózsaszínűek, ez pedig fekete!
– Tipikus asszonyi logika.
– Akkor… ne is tegyem fel? Ha tudni akarod, ez az egyik lány álarca, négyüknek is van ilyen, most ez a divat… Azonkívül… Nos, azonkívül, pont ez kell egy orvosnak! És mivel ez az egyik ilyen lány maszkja, még inkább élvezni fogod majd, mert azt hiszed, hogy őt öleled… én meg közben arra gondolok, hogy levágtam a fejét… És különben is… én igazából nem vagyok ilyesféle… nem kívánhatod tőlem, hogy teljesen meztelenre vetkőzzek!
Az arca eltűnt a fekete bársony mögött. A szeme és a foga villogott.
A következő pillanatban kattanás hallatszott, és Bathybius ősz hajszálai kusza jégvirágokkal rajzolták tele a terem végében nyíló kis ablakot.
– Gyerünk, indus – évődött Ellen –, a Tudomány figyel; a Tudomány nagy T-vel, de ha ez neked nem elég, lesz még neki nagyobb is a T-je…
Marcueil még mindig jegesen:
– Végül is, tudod-e biztosan, hogy én vagyok az indus? Talán… az is leszek… végül.
– Nem tudom – mondta Ellen – nem tudok semmit, az indus leszel, és azután nem leszel az többé… még több leszel, mint ő.
– MÉG TÖBB? – merengett Marcueil. – Vajon mi ez? Valami olyan, mint az az elfutó árny a versenyen… Még több, ez a legteljesebb bizonytalanság, túllép még a végtelenen is, megfoghatatlan, mint egy látomás…
– Te voltál az Árny – mondta Ellen.
A férfi gépiesen átölelte, hogy megkapaszkodjon egy biztos pontban.
Egy asztalon meredező üvegtölcsérből illatárba burkolta őket az Örök Mozgás néhány megmaradt rózsája, amelyen még nem fogott a hervadás.
Mint koszorúba kötött babér, amelynek levelei rezegnek a szélben, ide-oda libbent, majd alakot öltött Marcueil szeme előtt annak a lénynek a neve, amely fölsejlett az „indus mögött”:
– A SZUPERHÍM
Az óra elütötte az éjfélt, Ellen figyelmesen hallgatta:
– Elütötte?… Nos… az öné vagyok, uram.
Egymásba mélyedtek, a foguk egymásnak koccant a mellük görbületei pedig – tökéletesen illeszkedtek a méreteik – hangos sistergéssel eggyé forrtak.
Szeretkeztek, s ez olyan volt, mint amikor valaki távoli expedícióba, hosszú-hosszú nászútra indul, de nem városokon át vezet, az útja, hanem a teljes Szerelmen keresztül.
Amikor először olvadtak össze, Ellen alig állta meg, hogy fel ne üvöltsön, az arca eltorzult. Hogy úrrá legyen a fájdalmán, harapnia kellett, az indus ajkát marcangolta. Marcueilnek igaza volt, amikor azt állította, hogy vannak olyan emberek, akiknek minden nő szűz. Ellen is így érezte, de nem jajgatott, bármennyire lüktetett is a nagy seb.
Abban a pillanatban váltak szét, amikor mások szorosabb ölelésbe simulnak, mert mind a ketten csak magukra gondoltak, és nem akartak új életet létrehozni.
Minek is akartak volna? Ilyesfajta óvatos gondolatok aggkora végnapjaiban, a végrendelet megszövegezése után, a halálos ágyon környékezik meg az embert – vagy pusztulnak ki belőle örökre.
A második ölelkezés, amelynek jobban megadták a módját, olyan volt, mint amikor újraolvassuk kedves könyvünket.
Csak a sokadik alkalom után vett észre Ellen az indus szikrázó és hideg szemében egy kevés gyönyört… úgy hitte, hogy a férfi abban talált élvezetet, hogy ő élvezetet talál a gyötrelmekben.
– Szadista – mondta.
Marcueil őszinte nevetésre fakadt. Nem szokta verni a nőket.
Önmagában is elég fájdalmat okozott nekik, nem volt szükség arra, hogy ehhez még valamit hozzátegyen.
Folytatták, s minden újabb ölelkezésük más és más vidékre vitte el őket, minden alkalommal fölfedeztek valamit, és egyre nagyszerűbb dolgokat fedeztek fel.
Úgy látszott, hogy Ellen többször tapasztalta meg a gyönyört, mint szerelmi társa, és hamarabb érkezett el ahhoz a határvonalhoz, amelyet Theophrasztosz megvont.
Az indus a gyötrelmes kéj olyan forrásait fakasztotta föl benne, amit eddig még egyetlen korábbi szeretője sem tudott megtenni.
A TIZEDIK után Ellen fürgén leugrott az ágyról, és egy teknősbéka páncéljából faragott apró dobozkát hozott be a mosdófülkéből.
– Azt mondta, uram, hogy a TIZEDIKNÉL a sebeket bizonyos balzsamokkal kell kenegetni… Ez egy kiváló, Palesztinában lepárolt balzsam…
– Igen, az árny nyikorogta – mormolta Marcueil. És szelíden így szólt – A TIZENEGYEDIKNÉL. Később.
– Most rögtön – jelentette ki Ellen.
Úgy haladtak túl az emberi képességek határán, ahogy az ember egy vasúti kocsiból látja, hogyan vesznek lassan a távolba egy megszokott hely ismerős vidékei.
Ellen tapasztalt kéjnőnek bizonyult, de ez természetes is volt!
Az indus olyan érzést keltett benne, mint egy ismeretlen és tiszta anyagból faragott bálvány, amely ugyanolyan nemesen tiszta volt mindenhol, ahová csak eljutott a simogató kéz.
Az éjszaka hátralevő részében és egész délelőtt egy pillanatnyi időt sem hagytak maguknak a szeretők, hogy megpihenjenek vagy valamit egyenek; nem tudták volna megmondani, hogy szenderegtek-e vagy ébren voltak; csipegettek a süteményből és a hideg sültből, s egy pohárból ittak, ez is egybeolvadásaik megszámlálhatatlan változatának egy újabb formája volt csak.
Délben – az indus csaknem, Ellen pedig már jócskán túllépte a Theophrasztosztól származó számot – Ellen panaszosan megszólalt:
– Olyan melegem van – mondta, miközben föl-alá járt a teremben és kezét duzzadó mellére szorította –, nem vagyok elég meztelen, nem vehetem le ezt az arcomról?
Az orvos fürkész tekintettel figyelt a kis ablak mögül.
– Mikor vesszük le? – hajtogatta Ellen.
– Amikor olyan karikák lesznek a szemeid körül, hogy már kilátszanak a maszk alól – mondta Marcueil.
– Nem kell már sokat várni rá – nyöszörgött Ellen.
A férfi a karjába vette, a lány úgy odatöpörödött hozzá, mint egy gombóccá gyúrt selyemkelme; letette az ágyra, mint egy gyereket, lefektette, lábát betakargatta a medvebőrrel, és komikus fontoskodással beszélni kezdett hozzá, hogy megnevettesse:
– Arisztotelész teszi föl azt a kérdést a Problémák Könyvében: „Miért nem lehet hideg lábbal szeretkezni?”
Szavalt neki Florian fabuláiból:
Egy cerkófmajom, zsengécske még,
Zöld burkában, egy diót leszakasztott…Hirtelen beléjük mart az éhség.
Odaszédelegtek a gargantuai bőséggel megterített asztalhoz, és úgy tömték magukba az ételt, mint ingyenkonyhán a koldusok: olyan koldusok voltak, akiknek milliomoshoz méltó aperitiftől támadt ekkora étvágyuk.
Az indus befalta az összes véres húst, Ellen pedig a tömérdek süteményt és tortát; de az egész pezsgőt már nem ihatta meg egyedül a férfi, mert párja mindegyik első pohárról, amelyet egy-egy üvegből kitöltött, leszürcsölte a habot; úgy kapott utána a fogával, mintha habcsókot majszolna.
Azután végigcsókdosta szerelmesét: a vörös festéket testének minden darabkáján elborította a cukros máz.
Azután megint szeretkeztek: kétszer is újráztak… elég idejük maradt még: délután kettő sem volt.
Később elszunnyadtak: éjjel, tizenegy óra huszonhét perckor még úgy aludtak, mint a halottak.
Az orvos a fejét ingatva, és maga is el-elbóbiskolva följegyezte a számot, ameddig eljutottak:
70 Eltette a töltőtollat.
Theophrasztosz számát elérték, de nem lépték túl.
Tizenegy óra huszonnyolckor Marcueil fölébredt, pontosabban szólva a benne lakozó indus serkent föl először.
Ölelésében Ellen fájdalmasan fölkiáltott, tétován fölemelkedett, egyik kezét a keblére, másikat az ágyékára tapasztotta; fürkészőn nézett körbe, ahogy egy beteg keresi az orvosságát vagy egy éterivó a maga Léthe-vizét…
Visszahanyatlott az ágyra: összeszorított fogai mögül a levegő olyan, alig hallható zuborgással tört elő, ahogy a rákok dudorásznak, miközben a szirének dalait próbálják meg felidézni…
Egész testével törleszkedett, hogy elfeledkezhessen a mélységes mély sebről, és a szája rátalált az indus szájára…
Többé nem érzett fájdalmat.
Éjfélig harminc percük maradt, ez az idő elegendő volt arra, hogy a közvetlenül megelőző perceket is beleszámítva, még egyszer bejárják az emberi teljesítmény jól ismert útját…
82 jegyezte föl Bathybius.
Amikor a végére értek, Ellen felült, megigazgatta a haját, és ellenséges pillantással méregette az ágyastársát:
– Egy csöppet sem volt jó – vágta az arcába.
A férfi felkapott egy legyezőt, szétnyitotta, és visszakézből pofon csapta vele a lányt.
Ellen felpattant, kirántott a hajából egy gyilok formájú tűt, és bosszúra szomjasan célozta meg vele Marcueil szemét, amely az övével éppen egy magasságban szikrázott.
Marcueil bízott az erejében: a szeme megvédte magát.
Hipnotikus tekintetének hatására a lány abban a pillanatban, hogy lesújtott a fegyverrel, mozdulatlanná dermedve elaludt.
A karja, amelyben az acélt tartotta, úgy maradt vízszintesen.
Ekkor Marcueil mutatóujját Ellen két szemöldöke közé tette, és fölébresztette őt, mert az idejük lejárt.
10.
Ki vagy te, emberizink?Nyomorúságos kis hangocska csendült, mint amikor egy mankó megvasalt vége csúszkál és meg-megzörren a kövezeten; a nyomorúságos kis hangocska Lurance ősöreg órája volt, amely lassú harangütésekkel jelezte az éjfélt.
Ez a földi zaj felverte Ellent, aki közben újra – de azúttal természetes – álomba szenderült. Számolta az óra nyögdelését:
– Ha! ha! ha!, az emberi képességek határa – kacagott gúnyosan és rosszkedvűen amiatt, hogy egy ilyen jelentéktelen semmiség megzavarta a nyugalmát; a nevetés végighullámzott egész testén, azután ebbe a nevetésbe burkolózva megint álomba merült.
Nyílt az ajtó.
Megjelent az orvos.
Bathybius doktor néhány pillanatig tétovázott. Elbódította őt a szerelem párája és a fehéren ragyogó villanyos lámpák, amelyek mind égtek a hatalmas teremben, akárcsak egy földöntúli nászra feldíszített oltáron a tömérdek gyertya.
Az álarcot viselő leány, égnek feszülő két mellével, ernyedt, finoman remegő kéz- és lábujjaival haránt feküdt a medvebőrön, nevetése alvás közben édesded horkolásba csapott át…
Az indus vöröslő, meztelen, izmos és obszcén figurája odaszökkent ahhoz a felöltözött, őszes, majomszakállú teremtményhez, aki úgy jött be az ajtón, hogy nem is sejtette, miféle határvonalakon gázolt keresztül.
A Szuperhím, mint az odvában megzavart állat, morgott, és ugyanazzal a mondattal fogadta Bathybiust (mást nem is igen mondhatott volna), amellyel az Ezeregyéjszakában üdvözölte a Mennydörgő Szellem a nagyvezír követét:
– Ki vagy te, emberizink?
A galériákat elárasztotta a zsibongó tömeg, a legutolsó terem végében apróra zsugorodott emberek cirpeltek zeneszerszámaikkal, mint dobozba zárt tücskök.
11.
Még többA meztelen és cinóbervörös indust zsivajgó sokaság ragadta magával, ugyanúgy, ahogyan egy bajnokot, egy színészt vagy egy uralkodót ünnepelnek.
Amarra, valahol a fényárban úszó termek leghátsó zugában néhány hegedűvonó igyekezett a szenvedélyes szerelem Te Deumát előcsalogatni a húrokból.
Egy fekete öltözet, amelyen kitüntetések hivalkodó és gondozatlan virágoskertje tenyészett – mint a dudva, virított rajta a Mezőgazdaságért Érdemérem –, tülekedett sietősen a rézbőrűnek álcázott Marcueil felé, aki azonnal felismerte Saint-Juireu-t.
– A népesség csökkenése puszta szólam – rebegte könnyektől elfúló hangon a szenátor.
– Üres szólam – trillázott a tábornok.
– A hazának nap nap után száz meg száz új védelmezője támad – zengtek kórusban.
– Csak nyolcvankettő – helyesbített hebegősen Bathybius. – De ha az indus veszi a fáradságot, és huszonnégy órán keresztül egyvégtében csinálja, akkor egy órára hatot számolva: száznegyvennégy jön ki!
– Egy nagytucat – szögezte le Saint-Jurieu.
– Legkevesebb – mondta a tábornok.
– És ezt a számot kedvünk szerint hatványozhatjuk a mesterséges megtermékenyítés által – tette hozzá az orvos, aki egyre nagyobb izgalomba jött. – Ehhez még arra sincs szükség, hogy… jelen legyen a…
– A szerző, akit maga kiad, kedves doktor! – hangzott néhány gúnyos hang.
– Igényt tartok néhány számozott külön-példányra – mondta cinikusan Henriette Cyne, aki ki tudja, hogy került oda.
Az indus válaszul a fejét rázta:
– Nem.
– Mit mond? – mordult fel a tábornok. – Nem akar gyermekeket nemzeni? Hát ki, ha ő nem?
Az indus, aki egész idő alatt közönyösen, egy hang nélkül állt, körbehordozta a tekintetét, fölemelte a mutatóujját, és Saint-Jurieu sziporkázó mellére bökött.
– Mindig azok próbálják, akik nem tudják, de akarják – jegyezte meg filozofikusan Henriette Cyne.
Az indus elosont, aggódott Ellen inkognitója miatt, nem akarta, hogy fölfedjék. A hallba futott, amelynek kulcsra zárta az ajtaját.
Alighogy belépett, egy ruganyos test, amely még őrizte karjának melegét, átölelte, és leteperte az állatbőrrel borított nyoszolyára.
Majd egy csók kíséretében, amelytől hosszan csengett a füle, így susogott a lány:
– Végre, ezzel a dologgal rendben volnánk… Theophrasztosz urat kielégítettük. Mi lenne, ha most már magunkra is gondolnánk? Még nem is szeretkeztünk… csak úgy élvezetből!
Rátolta a két reteszt az ajtóra.
Váratlanul betört egy ablak fönn, a mennyezet alatt, és üvegszilánkok záporoztak a szőnyegre.
12.
Ó, szépséges fülemülémA lányok éppen abban a pillanatban törték be az üvegtáblát. Az üvegcserepek meg-megcsörrentek, miközben lefelé pilinkéltek, de azután beitták őket a szőnyeg szálai, és elhalt a hangjuk, miképpen a feltörő nevetés is elcsuklik, ha észrevesszük, hogy hamisan szól.
De a lányokban nem volt hajlandóság a nevetésre.
– Hé, szerelmesek – szólalt meg végül Virginie.
– Még nem jutottatok a végére tegnapelőtt óta? – kérdezte Irène.
– Most mondták, hogy igazából még el sem kezdték – vihogott Eupure.
– Ránk vártak? – kérdezte Modeste.
Ide-oda taszigálták egymást a vasrács mögött, de André és Ellen csak az arcuk fölső részét látta.
– Nem lehetne valahogy elhallgattatni őket? – morgott a Szuperhím. – Takard el magad – szólt oda Ellennek.
– Engem nem érdekel, hogy látnak-e minket vagy sem, amíg csak az arcukat mutatják neked – mondta Ellen. – Különben is, rajtam van a maszk.
És egy uralkodó méltóságával – amint éppen a királyi gyémántok ékszeres ládikáját nyitja föl – lefejtette magáról az indus két karját, amely eltakart valamit a hátából.
Utána megtette, amit csak egy királynő tehet meg: térdre ereszkedett a férfi előtt.
Mert azt csak a szolgának született nők hiszik, hogy szolgáltatásaikra külön díjazás fejében kell feltenni a koronát.
Ellen szenvedélyesen megragadta Marcueilt. Bele-belevájta a fogát dühében, hogy a férfi még nem apadt el; hogy nem szerette őt igazán, mert nem adott neki mindent, nem adott neki annyit, hogy többet már ne adhasson!
Az indus több ízben elalélt, öntudatlanul engedte át magát mindennek, hol mint egy férfi, hol mint egy nő…
Alighanem erre gondolt Theophrasztosz, amikor leírta: „És még több.”
A lányok szitkozódása baldachinként borult föléjük.
Eleinte mulattak rajta, de aztán elfogyott a türelmük. Marcueil fölpattant, megragadott egy japáni porcelánvázát, és már a kezét emelte, hogy odahajítsa a lőrésszerű ablakhoz, de meggondolta magát: nem otthon van, mert ő most az indus.
– Valami zajt kell csinálnunk, hogy elnyomjuk a hangjukat – mondta. – Ha legalább egy vadászkürtöm volna.
Pillantása végigkúszott a hatalmas, tömérdek holmival telizsúfolt asztalon, amelyre lerakta a vázát.
Váratlanul, hirtelen elhatározással, ahogyan a szorongatott ember kap a pisztolyához, előhúzott egy hengeres tárgyat a fiókból.
Fentről ijedt hangok szálltak:
– Ne bolondozzon már, vadember úr – sikoltott Virginie, aki hiába igyekezett ellépni a lőrésablak mögül, mert mögötte tolongó társnői szorosan odapréselték.
– Ne féljenek – kiáltott neki Ellen, és tragikusan szemérmetlen mozdulattal megragadta Andrét. – Ne féljenek hölgyeim, szorosan fogom!
André kiszabadította magát, megvonta a vállát, egy kulcsot tekergetett valami dobozfélében, amelyből egy kristályüveg virágkehely emelkedett ki; ebben volt, víz nélkül, a rózsacsokor; úgy látszott, mintha a kehely csupán a virágok súlyától hajolt volna meg; azután annak az asztalnak a közepéről, ahol az ennivaló volt, egy fonográf furcsa illatokkal és színekkel teli tölcséréből harsogó ének tört elő, és betöltötte az egész termet.
– Bravó – kiabálta Virginie.
De azután egy szavát sem lehetett hallani, csak kövérkés keze látszott, ahogy gúnyosan tapsolt, miközben továbbra is ott csimpaszkodott a figyelőablakban.
– Nem akadna – süvöltötte teli torokból, hogy túlharsogja a monstruózus gépezet orgonazúgását – egy kinematográf is?
A lányok szája továbbra is mozgott, de a hangjuk elenyészett.
André és Ellen – hallották vagy sem Virginie szavait – hajlandóságot mutatott arra, hogy a kérést teljesítse; színpadias játékba kezdtek, az indus kivett egy szál vörös rózsát a csokorból, és játékos gyengédséggel, szertartásosan átnyújtotta a díványon heverő álarcos asszonynak; azután egy percre csókban forrtak össze, ügyet, sem vetve többé nézőikre, akik azontúl nem zavarhatták őket; önfeledten átvették a mindent betöltő zene ritmusát.
André találomra föltett egy hengert a fonográfra, és amikor Ellen felé fordult, hogy márványfehér bőrére helyezze a vörös rózsát, amely úgy virított, mintha a Vörösbőrű tépett volna ki egy darabkát a bőréből, s úgy piroslott, mint egy száj, a szerkezet belekezdett egy régi népdalba.
Bár André Marcueil nagyon jól tudta, mennyire közismert ez a dal, és minden népdalgyűjteményben megtalálható, mégis kényelmetlenül megborzongott, amikor meghallotta, milyen különösen összecsengenek a dal első sorai azzal, amit tesz:
Egy roo-ózsát leszakasz-tottam,
Hogy a kedve-semnekad-jam,
Ó, szépséges fülemülém!Ellen felkiáltott, fejét Marcueil karja alá fúrta; azután fölemelte, és a kedvese szemébe nézett, olyan tekintettel, amely a maszkon át is azt sugározta:
– Milyen különös véletlen, de ha te akartad így, akkor nincs okom rá, hogy féljek.
André uralkodott magán, leplezte a zavarát, így a lány vidáman felkacagott; de azután újra rápillantott Marcueilre, és ez a röpke idő is elég volt ahhoz, hogy észrevegye, valami elfelhőzi az arcát; úgy gondolta, tudja az okát.
– Csak nem féltékeny az úr – mondta –, hogy ez az üvegtölcsér virágokat adogat nekem? Miért ne adna, a virág az övé. Leckét ad neked jó modorból.
És mivel járatos volt az utcanyelvben, hozzátette:
– Hogy ne vedd őt palira, vagy nem így mondják?
A szerkezet eközben megismételte:
Egy roo-ózsát leszakasz-tottam,
Hogy a kedve-semnekad-jam.Azután hátborzongató trillázásba fogott; hosszan kerregett, mintha szemrehányást akarna tenni a fiatal lánynak az oda nem illő kifejezés miatt, vagy mintha a torkát köszörülné, de csak szünetet tartott, mielőtt a második strófába belekezdett:
Rózsámat hordozva keblén,
Baljós táncra perdül ve-lem.
Ó, szépséges fülemülém!
Rózsámat hordozva keblén,
Baljós táncra perdül ve-lem.A kristályüveg tölcsér vibrált, elnyújtotta a két utolsó szótagot, mint elhaló kiáltást:
– El-le-en!
Meredezett még benne néhány szál virág, úgy nézett ki, mint egy álnok küklopsz monoklija, amely mereven rájuk bámul, vagy mint egy útonálló öblös torkú puskája, amely a szerelem országútján őket veszi célba, vagy ami még ennél is rosszabb, mint egy végtelenül elegáns öregúr hajtókáján a gomblyuk, telitűzdelve vérszín virágokkal, amelyek „baljós táncra perdülnek”.
Már a legelső tánc után;
Színében változott a lány.
Ó, szépséges fülemülém!– Már a legelső után? – mondta Ellen, és ő is elváltozott a színében, elpirult. – Ez a virágtartó egy kicsit későn vette le rózsaszínű szemellenzőjét a szeme elől, ha csak most figyelt fel ránk…
– A tánc az mindig első tánc – mondta az indus.
A kristályüveg monoklis öreg gavallér jóval tapintatlanabb voyeur volt, mint Bathybius, mivel – szinte azon nyomban és érezhetően minden rezdülésükre figyelve – újra rákezdte reszketeg hangján:
…ülém!
eh eh eh eh eh eh
Krrrrrrrrrr
Már a legelső tánc után,
Színében válto-zott-ta-lány.Igen mulatságosan hangzott, mintha hüppögve beszívta volna, a levegőt, hogy azután fuldokolva sóhajtsa el:
…zott-ta-lány.Egy csuklás, egy hüppögés, és egy szójáték: talány.
Azután kerregett… és várt, mint egy hétköznapi Bathybius. A szót végérvényesen belefojtotta a fent leskelődő lányokba; finoman rezgő monoklijával folytatta – Ellen is és André is minden emberi vagy emberfölötti dolognál különösebbnek találta ezt a virágos monoklit:
És a második tánc után…Csak ennyit mondott, André és Ellen, mint valami erotikus sugallatra, megbűvölten engedelmeskedett.
Kis híján elalélt a lány.
Ó, szépséges fülemülém!
eh… eh… eh
Kis híján elalél-taa-leee-ány.Azt hallották: éleny, fogalmuk sem volt róla; hogy létezik még ez a szó. Abban a pillanatban, amikor a virágokkal ékes gépezet kerregni kezdett, Ellen feje oldalra billent, a lány felnyögött, de egyáltalán nem a szerelemtől, és a Szuperhím érezte, hogy keveredik össze a fejében minden: őrült gondolatok és soha nem hallott szavak:
– talány éleny
a szereleny.Mint egy vers. Éleny az oxigén, eddig rendben van, de a szereleny, az milyen eleny: őselem vagy vegyeleny?…
– Mintha részeg volnék – mormolta Ellen. – Nagyon rosszul vagyok!
A tébolyult örvény mélyén hánykódó Marcueil hirtelen világosan látta, hogy ha nem hallgattatja el sürgősen – ugyanúgy, ahogy a lányokat elhallgattatta – azt a parancsoló hangot, amely fölébe kerekedett túlérzékeny idegeinek, az agyának és szinte minden gondolatának, akkor az újabb ölelésekbe parancsolja, a férfiassága – akarata ellenére – újra meg újra belehatol a lányba, és képtelen lesz elengedni a lányt, aki ott haldoklik a karjai közt.
Inkább leszúrta volna, csak hogy ne belé hatoló hímteste végezzen vele. A szeme csukva volt, de résnyire megnyílt, amikor egy aprócska könnycsepp csordult ki belőle, és lepergett a maszkra. Mintha a maszk sírt volna. Mellét már nem földi kéj vagy kín feszítette. André föl akart kelni, hogy kikapcsolja vagy szétverje a fonográfot, vagy felkapja a porcelánvázát, és összezúzza az üvegtölcsért. Körbepillantott, és csodálkozott, hogy eddig nem vette észre operettbe illő indusjelmezének darabjait, amelyek ott hevertek karnyújtásnyira tőle, az ágy mellett. Elhajította a tomahawkot, természetesen fogalma sem volt róla, hogyan kell eldobni, ezért az fokával csapódott egy fotel támlájának, fittyet hányva Fenimore Cooper minden regényének; azután Ellen fél papucsát vágta oda, ez végzetesebb lövedéknek bizonyult: nekiverődött az üvegkehelynek: az belerengett, de nem tört össze és nem is fordult el, csupán az utolsó néhány rózsaszálat öklendezte ki magából a földre. Mindaz, amit ilyen hosszasan meséltünk el, a lá-szó alatt történt, amelyre a taa-le-ee-ányt énekelték.
A fonográf hangtölcsére fenyegetően tátongott, mint egy kígyó csillogó torka – már nem bújt meg a virágok között; André megigézve engedelmeskedett a parancsnak, a férfiassága is engedelmeskedett, éppúgy, mint ő: a monstrum tiszta és átható hangon utasította:
És a harmadik tánc után…
Holtan rogyott le a lány.
Ó, szépséges fülemülém!
És a harmadik tánc után,
Holtan rogy-ott!…André nem hallotta az utolsó csuklást: roppant, velőtrázó, egyszerre hét torokból feltörő kiáltás hasított a levegőbe a galéria felől, ahol a lányok hanyatt-homlok menekültek el az ablaktól. André megtörte a bűvöletet, fölállt, nem engedelmeskedett tovább a rögeszmés ösztönzésnek… A fonográf még egy utolsót kerregett, azután megállt. Az egész olyan volt, mint amikor egy álom kellős közepébe belevág a vekker csörgése. Második együtt töltött napjuk hidegkék hajnala a terem magas ablakaiból a díványra libbentette szemfödelét. Ellen nem lélegzett, a szíve nem vert, a keze és a lába ugyanolyan hideg volt, mint a hajnal.
A szuperhím bénult agyában feltoluló, szeszélyes emlékek zakatoltak:
„Miért nem lehet – ahogy a Problémák Könyvében állítja Arisztotelész – hideg lábbal szeretkezni?”
Azután – akarata ellenére – gúnyosan felnevetett, bár egy rejtőzködő énje azt súgta neki a lelke melyén, hogy inkább sírnia kellene; elsírta hát magát, bár egy másik énje, amely mintha személyes bosszút táplált volna az előző énjével szemben, egy szempillantás alatt töviről-hegyire elmagyarázta neki, hogy ennél alkalmasabb időt nem is találhatna arra, hogy jól kiröhögje magát. Hemperegni kezdett a hall padlóján. Meztelen teste rágördült egy aprócska bolyhos és puha felületű lapocskára. Halálosan megrémült, azt hitte, megbolondult, hogy a nyoszolyának használt medvebőrt ennyire aprónak érzi.
Ellen maszkja volt az, amely az agónia közben lehullott.
13.
A nő fölfedezéseLehullott róla a maszk…
Ellen most teljesen meztelen volt.
Az eltelt két nap alatt a férfi mindenestül birtokba vehette őt, a maszkját kivéve.
Sokszor látta őt maszk nélkül ez előtt a két nap előtt; de az idő azoknak az eseményeknek a számától függ, amelyek kitöltik és kiterjesztik a határait. Az a perc, amikor üdén, jobb kezét fölemelve és az ajtó félfájának támaszkodva várt rá, valamikor az idők kezdetén volt…
…Abban a korban, amikor valami Emberfeletti erő megalkotta az asszonyt.
– Lehetséges ez – kérdezték azokban a régmúlt időkben.
Lehullott a maszk, és a Szuperhím egészen természetesnek tartotta, hogy Ellent, aki két napig teljes meztelenségében az övé volt, soha azelőtt nem látta, még maszk nélkül sem.
Nem is vette volna soha észre, ha nem halt volna meg. A pazarló emberek legtöbbször akkor válnak fukarrá, amikor rádöbbennek, hogy kincseiket eltékozolták.
A Szuperhím nem is látja többé Ellent, mert a lány formája az oszlást megelőző izommerevedéstől lassan visszatér a formák kialakulása előtti állapotba. Soha nem kérdezte meg magától, hogy szereti-e a lányt, vagy hogy szép-e.
Az a mondat, amellyel elkezdődött ez az egész páratlan kaland, visszazengett a tudatában, éppen úgy, ahogyan eredetieskedő, komikus és jelentéktelen figuraként kijelentette:
– A szeretkezés nem különösebben érdekes foglalatosság, mivel vég nélkül ismételhető.
Vég nélkül…
Dehogyis. Egyszer vége lesz.
Az Asszonynak.
A Szerelemnek.
„Az indus, akit Theophrasztosz annyira magasztalt”, jól tudta, hogy a véget az asszony hordozza magában, de föltételezte, hogy ez a csinos, törékeny, és állhatatlan (ezért hisszük mindig lefektethetőnek, gondolta vidoran) lény nem tartana igényt a gyönyörre, ha már nem az lenne a közvetlen cél, hanem csak a szenvedélyesebb, nyersebb és gyötrelmesebb kéj eszközéül szolgálna. Hét asszony volt még tartalékban, fönt a galériában, mintha Arthur Gough hét pótautót vinne magával, arra az esetre, ha defektet kap.
Nevetett még, de amint Ellenre pillantott, ideges zokogás tört föl belőle.
Ellen nagyon szép volt.
Beváltotta az ígéretét: a maszk lehullt, de a szeme körül óriásira nőtt karikák helyettesítették! Hamarosan maszkok borítják el a testét, mint nagy lila hópelyhek: hullafoltok, amelyek majd az orránál és a hasán jelennek meg először.
Testének tiszta és fényes márványa olyan volt, mintha még élne: a nyakán és a csípőjén a frissen metszett elefántcsont finom erezete látszott.
Marcueil ujjával óvatosan felvonta a lány szemhéját: rájött, hogy soha nem látta, milyen színű a szeme. Olyan sötét árnyalatú szeme volt, hogy akármilyen színe lehetett, mint azoknak a lehullott leveleknek, amelyek ott barnállottak Lurance tiszta vizű várárkainak mélyén: mint két mély kút a koponyában, amelyeket a kandi kíváncsiság fúrt, hogy mi rejtőzik a haj alatt.
A fogai mint megannyi apró, sorba állított játékkocka. A halál gondosan egymás mellé illesztette a két sort, mint aprócska fehér dominólapokat – gyermekek voltak még ahhoz, hogy ismerjék a számokat – egy meglepetéseket tartogató dobozban.
A fülekre bizonyosan egy csipkeverőnő készítette a szegélyt.
A melleken különös rózsabimbók feslettek, csak egymásra hasonlítottak, semmi másra.
A vulva úgy festett, mint egy apró, végtelenül ostoba állat, ostoba, mint egy kagyló – igazából pontosan olyan volt – és ugyanúgy rózsállott is.
A Szuperhím rádöbbent, hogy most fedezi fel a nőt, mert ilyesfajta vizsgálódásokra eddig nem maradt ideje.
Aki örökösen hajszolja a szerelmet, annak nincsen ideje rá, hogy a szerelmet ki is élvezze.
Végigcsókolt mindent, amit felfedezett, mint holmi ritka ékszereket, amelyektől máris és mindörökre meg kell válnia.
Végigcsókolta őket – eddig ez soha nem jutott az eszébe, mert azt hitte, a férfiasabb közeledésre való képtelenségét bizonyítaná vele – elhalmozta csókjaival valamennyit, mintegy kárpótlásul, hogy csak most fedezte fel, illetve – mint majdnem kicsúszott a száján – most találta volna fel őket.
És édesdeden elszenderedett örök álomba merült társnője mellett, éppen úgy, ahogy az első ember felserkent Éva mellett, s annyira meglepődött, rátalálva erre az első, szerelemtől alélt asszonyra a mellette elnyugvó emberszabású nőstény helyén, hogy azt hitte, azért fekszik az oldalán, mert az oldalából jött elő.
A nevét mormolta, először fogta föl igazi jelentését.
– Heléna, Heléna!
„Heléna, Heléna”, zengett fejében a dallam, mintha a fonográf még mindig működne, és rákényszerítené a ritmusát.
Marcueil ráeszmélt, hogy abban az állapotban, amikor a többi ember, erőinek végére érve halálosan kimerül, belőle előtör az érzelgősség, így élte meg a post coitum animal triste[10] élményét. És ahogyan a szerelem hozta meg fáradt lábának a felüdülést, hasonló egyensúlyra törekedve, az agya is szeretett volna működésbe lépni. Hogy álomba ringassa magát, így verselt:
Meztelen áll, a karját nyújtja felém,
Vágyteli szóval szól: mondd, hihetem-e?
Mondhatatlan kéjben parázslik szeme,
Mint mélytüzű gyémánt, min átsüt a fény.
Karom lankad már, annyit ölel,
Az idegen húst átjárja vágyam.
Mily őszintén hazudik szép szemével:
– Sós könnyeidet, mondd meddig igyam?
Ébren borzongató, s ha már elszunnyadt,
Mint dobbanó szív a kedves párnán.
De a legjobb az, mikor csókot ad,
S szájam megpihen édes száján.
Nászi szobává olvadjon össze szájunk,
Miképpen egy kast a másikhoz teszünk,
Bévül üljük meg szilaj „héja-nászunk”,
S férj-feleségként egyesüljön a nyelvünk.
Mint Ádámnak, ki kettős létből ébredt,
Mikor maga mellett meglátta Évát,
Az én álom-létem is már semmivé lett,
Hogy megleltem az örök-szép Helénát.Az idők mélyéről felzeng a kiáltás:
– Heléna,
Alél, a
Hellén ha
Elmén a…
S hol jár Erósz?
Trójába’
Az ágyba’
Sem hágyja
A vágya,
Mi lesz most, Argosz?
Akhilleusz
Kardot kihúz
Indulandusz
Trójába úsz’
Hol Priamosz oly bánatos.
Míg Hektórt vonszolja a harci szekéren
Barázdát von hosszan a várfal körül,
Ahol most egy rámás tükörben,
Helén’ ül borzasan, meztelenül.
Heléna
Fején a
Diadéma.
– Heléna
Alél a
Hellén ha
Elmén a Szerelem.Az agg Priamosz a toronyban áll, s jajong:
– Akhilleusz, Akhilleusz, a szíved keményebb,
Mint az arany, a bronz és a vasgerelyed,
Akhilleusz, Akhilleusz, falainknál is keményebb,
Keményebb a sziklánál is a te szíved!Heléna a tükrében nézegeti magát:
– Nem, Priamosz, nincs mi keményebb keblem
elefántcsont
vértezeténél – paisokkal vetekedhet erőben;
Csúcsos hegye pontját hűs vér’ edzette szilárdra
Korall-pirosában tenger madarának szemfénye
sugárzik:
Izzóhevű lelkét szembogarának jégpáncélja
vigyázza
Nem, Priamosz, hogyha kemény is Akhil’
szíve vélem bíz nem vetekedhet.
Párisz nyilaz
Mint Cupido
Akhilleusz
Sarkába lő.
Párisz – Erósz
Éppoly szőke, s éppoly rózsás a bőre.
A szépséges Párisz, istennők választják
bírájuknak e férfit
S egyőjüknek szeretője is aztán;
Helénát Görögországból titkon kiragadja;
Priamosz nemzé őt, s adott neki fegyvert.
Páriszt nyilával kiadja a rejtek;
Szilaj kerekével nem versenghet egy harci
szekérnek:
Férfiú dísze s szemefénye kialszik, keselyűk
lakomáznak ifjonti húsából utóbb.
Heléna
Alél a
Hellén ha
Nem mén a
Szerelem!
Végzet! Végzet!, óh, kegyetlen Végzet!
Kéjjel szürcsölöd föl a halottak vérét.
Hellén tetemek borítják Trója meredélyét,
A Végzet s a keselyűk közös torra gyűlnek,
Óh, kegyetlen Végzet, vad ősapja isteneknek!Heléna kinyitja tisztafényű, szép szemét:
A sors csak egy szó…
Két szemem kékjében benne az egész ég.
Halandók, félelem nélkül vessétek szemetek
A kék mélységbe, honnan mindent kiolvastok;
A férj és a szerető, Párisz s Meneláosz,
Halottak ők immár, s Trója síkján a halál aratott,
Hogy a lábam elébe puha szőnyeget leterítsen:
Szerelmes szőnyeget, milyen másutt nincsen.
Ma zöld ruhát vettem, pedig nem szeretem.
Mostanában mintha a pirost kedvelném.– Heléna halott – ismételgette álmában „az indus, akit Theophrasztosz annyira magasztalt”. – Mi marad meg nekem belőle? Kedvességének emléke, egy lebbenő, leheletfinom, illatos emlék, egy hús-vér asszony tünékeny és csodálatos emléke, amely szinte csodálatosabb, mint maga az asszony volt, mert biztos vagyok benne, hogy mindig velem lesz, és nem más, mint az elérhetetlen örökkévalóság utáni vágy, amely állandóan kísérti, és megrontja a szerelmesek múló gyönyörűségét. Mindig magammal hordozom az emlékét, emlékezetének lebbenő, tünékeny és illatos lenyomatát, ezt a kedves árnyékot, amelynek lenge és éteri figurája, mint kéjsóvár hidra fonja körbe simogató karjaival a fejemet és a törzsemet. Te „indus, akit Theophrasztosz annyira magasztalt”, immár örökké magaddal hordozod ezt a kicsit vérző, illatos, lenge és tovaillanó emléket, úgy hordozod majd magaddal, mint egy skalpot gyűjtő indián… a haját!
És ennek a különös embernek a mélyéből, akinek a szívét csak egy holttest jeges hidege tudta fölmelegíteni, vallomás erejével tört fel a bizonyosság:
– Imádlak.
14.
A szerelmes gépAmikor Marcueil kimondta, hogy Imádlak, Ellen már nem feküdt mellette.
Ellen nem halt meg.
Csak elájult vagy elalélt: a nők soha nem halnak bele az ilyesféle kalandokba.
Az apa döbbenten látta viszont elgyötört; bávatag, boldog és cinikus lányát; Bathybius pedig, akit sietve hívtak, a lány maszkja, az orvosi titoktartás, de legfőképpen szakmai előítéletei ellenére megerősítette:
– Láttam – olyan valóságosan, mintha egy mikroszkópban vagy egy orvosi tükörben pillantottam volna meg – láttam –, szemtől szembe a Lehetetlent.
De a kiszabadított lányok kinyitották a szájukat, és szerelemféltésük bosszút állt:
Virginie meglátogatta Elsont, és teljes szépségében, mesterien kikészítve, tisztán fénylő homlokkal és ártatlan tekintettel, mintha maga volna a megtestesült Igazság, kijelentette:
– A doktor egy vén bolond. Mi végig ott voltunk. Nem történt semmi különös. A második napig egyáltalán semmit nem csináltak, és amikor figyelni kezdtük őket, azzal akarták kitörölni a szemünket, hogy háromszor ölelkeztek, de a nőnek többször nem volt kedve.
Ellenből semmi mást nem lehetett kihúzni, csak azt, hogy:
– Szeretem.
– És ő szeret? – kérdezte az apja.
Bármennyire próbálták is lejáratni a Szuperhímet, az amerikainak csak egyre volt gondja: hogy André Marcueil elvegye feleségül a lányát.
– Szeretem őt – válaszolta Ellen, bármit is kérdeztek tőle.
– És ő: talán nem szeret? – kérdezte Elson. Ennek a gyanúnak nagy része volt abban, hogy a történet tragikus véget ért.
Bathybius megriadt attól, amit látott, és ő sugalmazta William Elsonnak azt a gondolatot, hogy „nem is ember, hanem gép”.
Hozzátette még azt a régi fordulatot, amelyet szokása szerint mindig elismételt, valahányszor Marcueil szóba került:
– Nem ért semmihez ez a barom.
– Mindazonáltal: a lányomat szeretnie kell – jelentette ki eszelősen és ugyanakkor gyakorlatiasan Elson, aki ha a körülmények megkívánták, kész volt akár a tébolyultságig is gyakorlatiasnak mutatkozni. – Lássuk csak, doktor, a tudomány biztosan kínál valami megoldást erre a problémára!
Bathybius zátonyra futott tudománya leginkább egy olyan iránytűhöz hasonlított, amelynek tűje úgy fordult minden irányba, mint a kerge birka, csak éppen észak felé nem mutatott. Az orvos elméje némiképp hasonlatos volt ahhoz a dinamométerhez, amelyet azokban a napokban vert szét a Szuperhím.
– A régi korokban voltak különféle bűverejű italok – gondolkodott hangosan a vegyész. – Fel kellene kutatni azokat az emberi babonákkal egyidős, régi módszereket, amelyekkel egy lélekben szerelmet ébresztettek.
Amikor Arthur Goughtól kértek tanácsot, így válaszolt:
– Szóba jöhet a sugalmazás… a hipnózis… ez csalhatatlan módszer, ha megfelelő ember végzi.
Bathybius összerezzent.
– Én láttam, hogy altatta el azt a nőt… elaltatta őt… in articulo mortis[11]… mert a nő ki akarta szúrni a szemét egy tűvel… A tekintetével bárkit képes helyhez szögezni… Senki nem annyira bolond, hogy farkasszemet nézzen vele; mintha valaki éjszaka egy feléje száguldó mozdony páros fényszórójába bámulna!
– Ha így áll a dolog – mondta Arthur Gough – térjünk vissza az ősrégi módszerekhez. A Pusztai Atyák ismertek egy gépezetet; olyasféle lehetett, amilyenre nekünk is szükségünk volna, ha hitelt adunk a következő szakasznak, amelyet Szent Jeromos vetett papírra Szent Hilárius életéről szóló művében:
Bizony mondom, nagy a te erőd (Démon), amiért ekképpen vetettek rabságra és megkötöttek egy rézpengével és a varkocsba font fémszálakkal!
– Ez valami elektromágneses szerkezet – vágta rá azonnal William Elson.
Úgy esett, hogy megkérték Arthur Gough-ot, aki bármilyen szerkezetet meg tudott szerkeszteni, hogy készítse el a modern kor legkülönösebb gépezetét, egy olyan gépet, amelynek nem az a célja, hogy fizikai erőt fejtsen ki, hanem hogy olyan erőket befolyásoljon, amelyeket mindaddig irányíthatatlannak gondoltak: a szerelemgerjesztőt.
Ha André Marcueil gép, vagy egy olyan fémből készült szerkezet, amelyet gépezetek mozgatnak, nos akkor a mérnök, a vegyész és az orvos egy gépet állít szembe a géppel, a polgári tudomány, orvostudomány és szellem nagyobb dicsőségére. Ha ez az ember géppé változott, akkor viszont, hogy a világ szükséges egyensúlya visszaálljon, egy másik gépnek kell elkészítenie… a lelket.
Arthur Gough-nak nem jelentett gondot a készülék megépítése. A másik két tudóst nem avatta be a munkájába. Két óra alatt el is készült.
Faraday kísérletéből indult ki: ha egy nagy teljesítményű felgerjesztett mágnes két pólusa közé egy rézpénzt dobunk, akkor a pénzdarab, mivel nem mágnesezhető fémből készült, semmiféle hatásnak nincs kitéve: mégsem esik le – lassan hull alá, mintha a mágnes két pólusa közötti teret viszkózus anyag töltené ki.
Ha valakiben van elég bátorság, és beteszi a fejét a pénz helyére – Faraday mint tudjuk, elvégezte ezt a kísérletet – egyáltalán semmi nem történik. Az egészben az a különös, hogy egyáltalán semmit nem érezni, és az a szörnyű, hogy a SEMMI a tudomány nyelvén minden esetben azt jelenti, hogy „nem tudni micsoda, váratlan erő, az x, vagy talán a halál”.
A másik közismert tény – amely ugyancsak szerepet játszott a készülék megszerkesztésénél – az volt, hogy a halálraítélteket Amerikában rendszerint kétezer-kétszáz voltos árammal adott villamos ütéssel végzik ki: a halál azonnal beáll, a test megpörkölődik, és az izmok olyan ijesztően ránganak, mintha maga a szerkezet szeretné kétségbeesetten életre kelteni a halottat, miután végzett vele. Ha több mint négyszer ekkora feszültség – mondjuk tízezer volt – éri az embert, akkor nem történik semmi.
A továbbiak megértéséhez elmondjuk, hogy a Lurance várárkaiban folyó víz egy tizenegyezer voltos áramfejlesztőt hajtott.
André Marcueilt, aki még mindig nem tért magához kábulatából, a szolgái egy karosszékbe kötözték – a szolgák mindenütt engedelmeskednek az orvosnak, amikor az orvos kijelenti, hogy uruk beteg vagy őrült. A karját és a lábát szíjakkal kötözték le, és egy különös valamit illesztettek a fejére: egy platinából készült fogazott koronát, amelynek a fogai lefelé meredeztek. Az elején és a hátulján mintha egy-egy lapos, csiszolt gyémánt lett volna, mivel a korona két részből állt: mind a két részén volt egy kis vörösréz karika, belülről pedig egy-egy megnedvesített szivacs, hogy érintkezzen a bal és a jobb halántékkal; a két fémből készült félkört vastag üveglemez választotta el, amelynek kiszögellései fölül a homlok, alul pedig a nyakszirt magasságában úgy csillogtak, mint a csiszolt drágakő. Marcueil nem ébredt fel, amikor a két oldallap rugója rászorult a halántékára: éppen ekkor álmodott skalpokról és hajzuhatagokról.
Az orvos, Arthur Gough és William Elson láthatatlan maradt, a szomszéd szobából figyeltek. A megkoronázott páciens, akit elfelejtettek felöltöztetni, a festék pedig itt-ott már levált róla, mint egy hámló szoborról, olyan kevéssé emlékeztetett egy földi emberre, hogy a két amerikainak, akik „bibliás emberek” voltak, s forgatták az Újtestamentumot, jó néhány percnyi hidegvérre, és gyakorlatias gondolkodásuk segítségére volt szükségük ahhoz, hogy elhessegessék a Zsidók Királyának tövissel megkoronázott és keresztre feszített, részvétet keltő és természetfeletti képét.
Vajon a világ javára vagy kárára szolgált az az erő, amelyet meg akartak zabolázni?
Elektródok gumival és zöld selyemfonadékkal bevont tekercsei övezték a Szuperhím halántékát, tovakígyóztak és eltűntek a falban, mint egy féreg, amely menekülés közben lyukat rág: az áramfejlesztő sercegő bugása felé igyekeztek. William Elson – a kíváncsi tudós és aggódó apa – hozzákészült, hogy bekapcsolja az áramot.
– Egy pillanat – szólt Arthur Gough.
– Mi az? – kérdezte a vegyész.
– Csak annyi – mondta a mérnök –: lehetséges, hogy ez a szerkezet előidézi a kívánt hatást… de az is lehetséges, hogy semmi nem történik, vagy valami egészen más dolog történik.
Különben is, egy kicsit sietősen készítettem el.
– Semmi baj, legalább látunk egy érdekes kísérletet – szakította félbe Elson, és megnyomta a gombot.
André Marcueil meg sem mozdult.
Úgy nézett ki, mintha valami nagyon kellemes érzésben volna része.
A három tudós, miközben le nem vette róla a tekintetét, ezt úgy értelmezte, hogy Marcueil világosan megértette, hogy mit akar tőle a gép. Ebben a pillanatban szólalt meg álmában:
– Imádlak.
A gép tehát úgy működött, ahogy megalkotói elgondolták, végbement azonban egy leírhatatlan jelenség, amelyet a számítások során figyelembe kellett volna venni.
Azzal mindenki tisztában van, hogy ha két elektrodinamikai szerkezet összekapcsolódik, mindig az a készülék tölti fel a másikat, amelyikben nagyobb a feszültség.
Ebben a természetnek ellentmondó áramkörben, ahol a Szuperhím idegrendszere és a tizenegyezer volt – ami talán már nem is volt elektromosság – kapcsolódott össze, sem a vegyész, sem az orvos, sem a mérnök nem tagadhatta azt, ami nyilvánvaló volt: az ember hatott a szerelemgerjesztőre.
Úgy, ahogyan matematikailag is előre kiszámítható lett volna: ha a gépezet valóban gerjesztett szerelmet, akkor a GÉP SZERETETT BELE AZ EMBERBE.
Arthur Gough villámsebesen lerohant az áramfejlesztőhöz, és rémülten telefonált, hogy áramvevő gép lett belőle: soha nem látott, elképzelhetetlen sebességgel pörög visszafelé.
– Soha nem hittem volna, hogy ez lehetséges… soha… pedig igazából annyira természetes! – mormolta az orvos. – Egy ilyen korban, amikor a fém és a gép mindenhatóvá válik, szükséges, hogy az ember, ha életben akar maradni, legyőzze a gépeket, ahogyan valamikor legyőzte a vadállatokat… Egyszerű alkalmazkodás a körülményekhez… Ez az ember egy eljövendő kor első emberpéldánya…
Eközben Arthur Gough gépies mozdulattal, mivel a többiekhez hasonlóan, ő is gyakorlatias gondolkodású ember volt, összekapcsolta a dinamót egy akkumulátorteleppel, hogy ne menjen veszendőbe ez a váratlan energia…
Amikor visszatért a helyére, szörnyű látvány fogadta: vagy mert a Szuperhím idegi feszültsége felülmúlt minden elképzelhető értéket, vagy mert a visszafelé pörgő dinamó lelassult (Marcueil ébredezett), a túltöltött akkumulátorok erősebbnek bizonyultak nála, és túlcsorduló energiájukat visszazúdították, vagy valami más ok miatt, a platinából készült korona vörösen izzott.
Marcueil a fájdalomtól emberfelettivé fokozódó erővel föltépte a szíjakat, amelyek a karjára fonódtak, és kezével a fejéhez kapott; a koronáján, valami szerelési hiba miatt – amelyet William Elson később keserűen a szemére hányt Arthur Goughnak – az üveglap nem volt elég vastag, vagy túlságosan alacsony hőfokon olvadt, ezért a korona megroggyant, és a közepén megolvadt.
Az olvadt üvegcseppek, mint egy-egy könny, végigperegtek a Szuperhím arcán.
Aztán a földre hullottak, és szétpukkantak, mint a batáviai üvegcseppek.
Tudnivaló, hogy a cseppfolyós, és bizonyos módon lehűtött – ezt itt az érintkezést biztosító szivacsok savas vize jelentette – üvegből robbanó cseppek lesznek.
Rejtekhelyéről a három szemlélő tisztán látta, hogy a korona megbillen, és izzó állkapocsként belemar fogaival a férfi halántékába. Marcueil felüvöltött, maradék kötelékeit elszaggatva felugrott, és kitépte az elektródokat, amelyeknek a tekercsei zümmögve húzódtak mögötte.
Marcueil lerohant a lépcsőn… a három férfiú megértette, milyen tragikusan szánalmas egy kutya, amelyiknek fazekat kötöttek a farkához.
Amikor kimentek a kocsifeljáróra, csak egy eltorzult arcú árnyat láttak, amely a fájdalomtól emberfeletti sebességgel száguldozott erre-arra a fasorban; azután acélos szorítással belekapaszkodott a vasrácsba, talán, hogy ott találjon menekvést, vagy vergődjön, és közben a hatalmas rács két rúdját szinte kétrét hajlította.
Eközben az előcsarnokban a kiszaggatott vezetékek ide-oda tekeregtek, az áram agyonsújtott egy elősiető szolgát, utána meggyújtott egy falikárpitot, amely ráérős lassúsággal égett, s úgy látszott, mintha piros ajkát nyalogatná.
André Marcueil teljesen meztelen és helyenként vöröses arany színben pompázó teste ráfonódott a rácsokra, vagy a rácsok fonódtak őrá…
A Szuperhím meghalt, körbefonták a vasrudak.
Ellen Elson felgyógyult, és férjhez ment.
Egyetlen feltételt szabott csak jövendő férjének: legyen képes szerelmét az emberi képességek egészséges határai között tartani.
Az, amit a Szuperhímmel csinált… „fiatalkori bolondság” volt.
A gyűrűjében lévő nagy gyöngy helyébe egy ügyes ékszerésszel befoglaltatta a Szuperhím egyik megüvegesedett könnyét, és azóta is hűségesen hordja.
Utószó
Alfred Jarry neve a köztudatban olyan erősen kapcsolódik az Übü királyhoz, a hatalomra jutott vérszomjas és korlátolt kisember országlásáról írt színpadi játék címszereplőjének alakjához, hogy életének és irodalmi munkásságának egyéb részleteiről vajmi kevés terjedt el a köztudatban. Pedig rövid életében (1873–1907), a századforduló belle époque-jának Párizsában egyfelől a bohém és csavargóvilág közismert alakja, másfelől pedig botránykő volt. Übü királyának 1896-os bemutatója, talán éppen a mű kezdetén felhangzó „merdre!” („szahar”) szó miatt, Victor Hugo a romantikus irodalmi szemléletet diadalra vivő színdarabja nyomán kibontakozó Hernani-csatájához hasonló botrányt kavart, s nyomban elismerést szerzett számára az irodalmi körökben. A következő években csak úgy ontotta az újságcikkeket, színműveket és regényeket, sőt még arra is jutott ideje, hogy Coleridge és Stevenson műveiből is fordítson. Pedig ekkor már szinte folytonos kábulatban élt, az abszint, az annyi művészt ideggyógyintézetbe vagy pusztulásba juttató „zöld méreg” hatása alatt. Nem véletlen hát, hogy amikor André Breton 1924-es Szürrealista kiáltványában fölsorolja a mozgalom előfutárait, Jarryt ekképpen foglalja bele a fölsorolásba:
„Poe szürrealista a kalandban.
Baudelaire szürrealista az erkölcsben.
Rimbaud szürrealista az életvitelben és a másuttlétben.
Mallarmé szürrealista a bizalmas közlésben.
Jarry szürrealista az abszintban.”
Pedig Jarry számtalan más meghökkentő tettel – a meghökkentés, a különös, alapvetően fontos dolog volt a szürrealisták számára – is felhívta magára a figyelmet. Délidőben nemegyszer horgászbottal jelent meg a Szajna partján, hogy ott helyben fogja ki magának az ebédrevalót, ha tüzet kértek tőle, előrántott egy revolvert, s a másik orra alá tartva teljesítette a kérést (ez a különös öngyújtó azután Picasso tulajdonába került, aki kegytárgynak kijáró tisztelettel őrizte egész életében), és közismert volt az akkor még újdonságnak számító kerékpár iránti vonzalma, amelyet lelkesen használt és népszerűsített – egyik legismertebb fényképe is kerekezés közben ábrázolja egy párizsi utcán.
Jarry irodalmi pályája a szimbolizmus idején kezdődik, de a századvég dekadenciába hajló irodalmi irányzatának nem a melankolikus, múltba vagy távoli világokba elmerengő irányzatát választja, hanem a nyelvi leleményekkel élő, kísérletező, polgárpukkasztó irányvonalat. Rajong Mallarméért, és rendszeresen ír a legjelentősebb szimbolista folyóiratokba, a Mercure de France-ba, és Revue Blanche-ba. Az Übü király sikerén felbuzdulva újra meg újra visszatér kamaszkorában kigondolt, gimnáziumi fizikatanáráról megformált kedvenc figurájához, akivel szívesen azonosult, és akit „magával vitt” az irodalmon kívüli mindennapokba is. Leláncolt Übü és Agancsos Übü címmel még két színpadi játékot formált alakja köré.
A vaskos humorú, nyelvi játszadozásokkal megtűzdelt művek bohém, állandó alkoholmámorban élő szerzője ugyanakkor filológushoz méltó komolysággal és rendszerességgel merült bele az antik irodalomba, a címertan, az okkult tudományok, a számmisztika tanulmányozásába, s alaposan ismerte a matematikát és kora fizikáját is.
Ezeket az ismereteit tükröző alkotásait azonban kevesen olvashatták életében, mert a kiadók visszarettentek az elvont témákat taglaló írásoktól, amelyeknek tudományos, vagy éppenséggel áltudományos nyelvezete nehezen volt megemészthető az átlagos olvasó számára, így csak halála után jelent meg az egyesek által élete főművének tartott, 1898-ban írt A patafizikus Faustroll doktor tettei és nézetei című könyve. Hőse, aki ugyancsak az író alteregója, a játékos, filoszos áltudományt, azaz a patafizikát műveli. A patafizika, Jarry szerint a „különleges tudománya, amely a kivételek törvényeire támaszkodik”, vagy más megközelítésben a „képzeletbeli megoldások tudománya”. Faustroll doktor Telemakhosz, Gulliver és Candide nyomán elvont utazást tesz a jelképes képzelet útjain: a mű akasztófahumora, elvont gondolattársításai, szellemi bakugrásai ténylegesen a szürrealizmus előfutárává avatják Jarryt. Ebből a könyvből sarjadt ki a napjainkig tartó Jarry-kultusz és szellemi központja, az 1948-ban alapított Patafizikus Kollégium, amely az író születésétől számítja saját időszámítását, külön naptárt ad ki és filológus komolysággal műveli a tudományos köntösbe öltöztetett átejtést.
A közérthető, vérbő, rabelais-i humorú és a patafizikus szellemiségű, máskor misztikus, elvontan filozofikus Jarry művek között félúton helyezkedik el az a néhány könnyed regény, amelyekben a tudomány és a játékosság erotikával és könnyed iróniával keveredik. Ilyen az ókori Rómába kalandozó Messalina (1901), amely a szerelmi étvágyáról híressé vált asszonyról szól, vagy az 1902-ből az 1920-as évek jövőbeli világába átlépő Szuperhím. Ebben az akár tudományos-fantasztikus regénynek is tekinthető műben benne van Jarry egész világa: kerékpármániája, az antik irodalomban való jártassága, patafizikus hajlamai; a tudományok és az áltudományos misztifikáció iránti rokonszenve, legfőképpen pedig az abszint iránt érzett csillapíthatatlan vonzódása, amely a színtiszta alkoholt képzeli el a jövő ideális táplálékául.
Pál Ferenc
1Valójában Theszpiosz (A fordító jegyzetei)
2Herkules egy éjszaka alatt ötven szüzet tett asszonnyá.
3Egy bizonyos fű, amelynek nevét és családját nem írta le.
4Ellenségünket nyomd el…
5Így zárul be végül a kis kamra, még tűzben égve, az öklelő kéjtől FESZESEN. (Jarry értelmezésének magyar fordítása)
6Ellankadva, de ki nem elégülve visszavonul a férfi.
7Az előbbi kifejezés, de a férfi nemi szervére vonatkoztatva.
8kecskesajt
9Szent Tamás pontos szavai.
10Párzás utáni szomorú állat
11Az utolsó pillanatban; ti.: a halál pillanatában.