Előre Kezdőlap Előre

VIII. A VITORLÁS KIFUT A TÓRA

Néhány órával később Mabel Dunham gondolatokba merülve sétálgatott a bástyán, ahonnan pompás kilátás nyílt a tóra és a folyóra egyaránt. Enyhe, csendes este volt, annyira csendes, hogy bizonytalannak látszott, vajon a vitorlás egyáltalában elindulhat-e.

Pedig a fegyvereket, lőszereket és egyéb készleteket már berakták, Mabel útikosara is a fedélzeten volt. De a kis csapat, melyet az expedícióra kijelöltek, még a parton tartózkodott. Jasper kivontatta hajóját a folyó kis öbléből, olyan mélyen a folyóba, hogy tetszés szerinti időpontban kivitorlázhasson a torkolaton. De a hajó egyelőre még egyetlen horgonyon himbálózott, és a katonák a parton lebzseltek.

Mabel megállt a bástya mellvédjén, és elnézte a tündéri képet. Életében először úgy érezte, hogy a város minden kényelmével és kultúrájával együtt sem ér fel ezzel a tájjal. Itt is lehet élni, a város fényétől távol, elégedetten, sőt boldogabban, mint ott.

- Gyönyörű esténk van, Mabel - szólalt meg mellette nagybátyja hangja. - Valósággal kicsábítja az embert a szabadba.

- Hogy tetszett a lövészverseny, bácsikám?

- Sok hűhó semmiért - felelte Charles Cap. - Néhány puska pukkant és kész. Játék ez, semmi több. Gyerekjáték egy ütközethez képest, amikor egy nagy hajó sortüzet ad, és mérföldnyi távolságban elpusztít mindent. Jaj annak a hajónak, amelyet eltalálnak!

Ott nem lehet kiúszni a partra, mint itt! És a tenger sohasem olyan csendes, mint ez a tó. Az óceán valósággal lélegzik, mintha tüdeje volna.

- Kérlek, ne kicsinyeld le a mi kedves tavunkat! Jasper végtelenül büszke rá.

- Jól teszi. Jasper derék fiatalember, csak még sokat kell tanulnia. Persze hajózási dolgokra gondolok. Van is egy tervem vele meg a barátjával, mihelyt hazaérkezünk az Ezer Szigetekről.

- Szabad megkérdeznem, mire gondolsz? Vagy titok?

- Előtted nem titok, Mágnes, csak arra kérlek, ne említsd apádnak. Neki is megvannak a maga előítéletei, és félek, hogy akadályokat támaszthat. Én úgy gondolom, hogy Jasper is, Nyomkereső is többre hivatott, mint egy ilyen kis erődben lézengeni.

Magammal vinném őket a tengerpartra, hadd lássanak valami újat. Jaspernek elég lenne egy év is, hogy kitűnő tengerészt faragjak belőle. Nyomkereső is remek fickó, nyugodt, bátor, jó szemű, de neki valamivel több időre lenne szüksége, hogy tengerésznek nevezhesse magát.

- És azt hiszed, bácsikám, hogy kötélnek állnak? - kérdezte Mabel mosolyogva.

- Ha van egy csöpp eszük, két kézzel kapnak a kitűnő alkalmon. De itt jön Nyomkereső, mindjárt megkérdezhetjük, hogyan vélekedik erről a dologról.

- Nem zavarom a családi együttest? - kérdezte Nyomkereső, amikor odaért. - Talán olyan dolgokról beszélgetnek, amelyhez semmi köze egy idegennek.

- Először is ön nem idegen, kedves Nyomkereső - felelte Cap. - Másodszor pedig éppen önről beszélgettünk.

- Remélem, nem mondtak rólam semmi rosszat, Sósvíz barátom. Nem haragszik, ugye, ha indián szokás szerint így szólítom?

- Semmi kifogásom ellene - felelte Cap. - Elvem, hogy mindenütt a helyi szokásokhoz kell alkalmazkodni. Tudja, mit beszéltünk önről? Találgattuk, hogy hajlandó lesz-e velem jönni, ha meghívom egy hosszabb tengeri kirándulásra.

- Mi keresnivalóm volna nekem a tengeren?! - kiáltott fel

Nyomkereső. - Vagy a nagy kikötővárosokban? Vadásszak az utcákon? Kövessem a piacra induló asszonyok lába nyomát? Álljak lesben kutyákra vagy csirkékre? Ha igazán a javamat akarja, amiben egy percig sem kételkedem, ne fosszon meg engem a fáimtól, erdei ösvényeimtől, tisztásaimtól.

- Ha szereti a szabadságot, a nyílt tengeren kaphatja meg igazán. Ott lehet csak szabadon lélegzeni.

- Nem, kár minden szóért. Minden embernek megvannak a maga képességei és adottságai. Én vadásznak születtem, erdei vezetőnek, nyomok felfedezőjének. Isten látja lelkemet, nem is vágyom másféle életre.

- Nem is szeretném önt másnak látni, mint ami - jegyezte meg Mabel. - Csak a nagybátyám akarja megváltoztatni. Én meg azt mondom, maradjon az, aki eddig volt.

- Hallja ezt, Sósvíz? Akkor hát továbbra is szárazföldi csavargó maradok, bár kivételesen néhány hétre Jasper barátom vitorlásának a vendége leszek.

- Ön is velünk tart? Jaj, de örülök neki! - ujjongott Mabel.

- Ketten leszünk csak nők a hajón, egy katona felesége meg én.

Kissé szorongva gondoltam, arra, mi vár rám. De ha olyan védelmezőm lesz, mint Nyomkereső; nem kell félnem semmitől.

- Az őrmester nem vinné magával, ha úgy látná, hogy a legkisebb veszély is fenyegeti.

- Tulajdonképpen hová megyünk, és mi a kirándulás célja? - kérdezte Cap. - A sógoromtól nem is merem megkérdezni, annyira szűkszavú, ha katonai dolgokról van szó. Nem hallottál valamit, Mabel?

- Semmit, bácsikám. Én sem szoktam megkérdezni apát, ha szolgálati ügyről van szó. Azt mondja, ez nem tartozik rám, és igaza is van. Csak annyit tudok, hogy mihelyt az idő engedi, indulunk, és körülbelül egy hónapig leszünk távol.

- Talán Nyomkereső mester többet tud, és megbocsátja egy öreg tengerész kíváncsiságát.

- Nem nagy titok, Sósvíz, bár természetes, hogy tilos beszélni róla. Legalábbis a katonáknak. Én azonban nem vagyok katona, és kedvem szerint beszélhetek. Teljesen jogosnak tartom a kíváncsiságát.

Ha már velünk tart, tudni akarja, hová megyünk. Hallott már az Ezer Szigetekről?

- Az itteni méreteket ismerve, úgy gondolom, az elnevezés bizonyára túlzás. Alkalmasint három vagy négy szigetről van szó.

- Nem hiszem - felelte Nyomkereső. - Elég jó szemem van, de még nem sikerült megszámolnom azokat a szigeteket. Lehet, hogy a számuk nem pontosan ezer, csak néhány száz, de az is éppen elég.

- És mi az expedíció célja?

Nyomkereső fejét vakarta.

- Ez már kényesebb kérdés - mondta. - De utóvégre az őrmester sógorával beszélek, és rajta kívül nem hallja más, csak a kedves leánya. Talán nem követek el hibát, ha beszélek róla. Maga régi tengerész, Cap mester. Bizonyára hallott egy Frontenac nevű kikötőről.

- Nem jártam ugyan ott, de hallottam róla.

- Akkor azt is tudja, hogy a Nagy-tavak valóságos láncot alkotnak. A víz egyik tóból a másikba ömlik, amíg el nem éri az

Erie-tavat, amely nyugat felé éppen olyan óriási víztömeg, mint a mi Ontariónk. Végül valamennyi tó vize egy folyón át a tengerbe ömlik. Van egy szoros, ahol a tó összeszűkül. Az a hely se nem tó, se nem folyó. Ott vannak a szigetek, ahová készülünk.

Frontenac pedig a franciák előretolt állomása ugyanezeken a szigeteken.

Minden készlet és lőszer, amit a tavak környékére küldenek, Frontenac kikötőjén halad keresztül. Az ellenség onnan kap utánpótlást, számunkra meg onnan ered minden baj.

- Tűrhetetlen! - kiáltott fel Cap.

- Lundie, a mi erődünk parancsnoka, egy előőrsöt küldött ki a szigetekre azzal a feladattal, hogy vágják el néhány francia hajó útját. Mi azt az előőrsöt fogjuk felváltani. Nem értek el sok eredményt, bár meg kell adni, hogy elfogtak két bárkát, amely indián árukkal volt megrakva. Az őrnagy, úgy hallom, mégis elhatározta, hogy ez lesz az utolsó kísérlet.

- A Scud! - kiáltott fel Mabel.

Jasper hajója a folyó felé fordult.

- Úgy látszik Jasper kihozza a hajóját - mondta Nyomkereső.

- Alighanem egy kis szelet vár.

Elhallgatott, és most már mind a hárman a vitorlás lassú mozgását figyelték. Teljes szélcsend volt. A lenyugvó nap utolsó sugarai szikráztak a víz tükrén. Az egyárbocos eddig a folyó egy kis öblében horgonyzott, vagy száz yardnyira a torkolattól.

Itt elég helye volt manőverezni a folyóban, melynek ezt a részét használták kikötőnek. Most azonban nem volt értelme kibontani a vitorlákat. A hajót csupán az ár vitte ki az öbölből. Mihelyt a horgonyt felszedték, a hajó lassan a folyó közepe felé fordult, és onnan a torkolatba sodródott. Öt perc sem telt bele, és már kiért a tóba. Itt nem vetett horgonyt, hanem csendesen ringatózott a sima vízen, körülbelül negyedmérföldnyire a parttól, az úgynevezett külső kikötőben. Itt a folyó sodra már nem érezhető.

- Nekem nagyon tetszik ez a hajó - mondta Mabel, aki egy pillanatra sem vette le szemét a vitorlásról. - Ugye, szép, bácsikám?

Te biztosan találsz hibát benne, alakjában, talán az irányításában is. De az én tudatlan szememben tökéletes!

- Nem mondom, Mágneském, elég ügyesen használja ki a folyó árját. De egy olyan öreg tengeri medve, mint én, bizony talál hibát benne.

- Nézze, Cap mester - szólalt meg Nyomkereső, aki nem tudta hallgatni, ha Jaspert vagy akármit, ami Jasperrel volt kapcsolatban, ócsárolni próbálták. - Nem maga az egyetlen tengeri medve, akivel találkoztam. Mások is azt mondják, hogy a Scud csinos hajó, és nagyon jól mozog. Magam nem sokat értek hozzá, de ismerem Jaspert, és tudom, hogy hajóját rendben tartja.

- Egy szóval sem mondtam, hogy esetlen hajó, de vannak elég nagy hibái.

- Miféle hibák, bácsikám? - kérdezte Mabel. - Meg kell mondani Jaspernek, hogy a hibákat kijavítsa.

- Micsoda hibák? Fel se lehet sorolni.

- Mégis, említs meg néhányat. Hadd mesélje el Nyomkereső a barátjának.

- Hát . . . hol is kezdjem? Nézd csak meg azt a főárbocot!

Véleményem szerint legalább egy lábbal magasabb a kelleténél.

Aztán nem tetszik az árbockötélzet. A horgonykötél sem tökéletes.

Ha most hirtelen horgonyt kellene vetni, csúnyán összegabalyodnék.

- Majd megmondom Jaspernek. Azt hiszem, szívesen tanul a bírálatból.

- Ne rontsd el a kedvét, Mágneském. Utóvégre az ő hajója, igazgassa saját belátása szerint. Bizonyára vannak érdemei a hajónak is meg Jaspernek is.

- Magam is azt hiszem - mondta Nyomkereső. - Amíg ő a kapitány, a Scud nem kerül a franciák vagy átkozott mingó barátaik kezére. Ki törődik a szabályos kötélzettel, amíg a hajó dagadó vitorlákkal repül a vízen, és fittyet hány a franciák dühének? Lehet, hogy Jasper az óceánon kezdő lenne, de itt, a mi tavunkon a legügyesebb hajóskapitány.

Cap leereszkedően mosolygott, de jobbnak látta abbahagyni a bírálgatást. Közben a kutter szinte észrevétlenül sodródott a tó felé. Éppen ebben a pillanatban felrepült az ormányvitorla, s kidagadt a part felé, noha a bástyán semmiféle szelet nem lehetett érezni. A hajó könnyű teste engedelmeskedett a vitorláknak, és a Scud vígan siklott a tó tükrén, végül pedig megállt pontosan egy vonalban a bástyával, ahol az erőddel szemben lehorgonyzott.

- Ismerd be, hogy ez ügyes volt - szólalt meg egy hang Charles Cap füle mellett. - Ne sajnálj tőle egy dicsérő szót, kedves sógor!

Mert én erősen bízom az ügyességében. Csak azért jöttem fel, hogy figyelmeztessem a társaságot: fél óra múlva egészen besötétedik, és a csónakok készen állnak az utasok behajózására.

A behajózás nem volt valami nagy ügy. Dunham őrmester expedíciós csapata mindössze tíz közkatonából és két altisztből állt, továbbá Muir hadnagyból, aki csak félhivatalosan vett részt a kiránduláson. Velük tartott még Nyomkereső és Cap is. Aztán ott volt Jasper és két embere, akik közül az egyik még nem ment egészen emberszámba, mert csak tizennégy éves volt. A hajó két női utast is vitt magával: Mabelt és az egyik katona feleségét.

Dunham őrmester egy nagy bárkán szállította át embereit a hajóra, aztán visszatért a partra, hogy átvegye parancsnoka utolsó utasításait. Megmutatta sógorának és leányának a csónakot, amelyen átevezhetnek a hajóra, azután felkereste Lundie őrnagyot. A parancsnok a bástyáról figyelte a behajózást.

Már majdnem egészen besötétedett, amikor Charles Cap húgával kievezett a veszteglő hajóhoz. Tíz-tizenöt evezőcsapás elég volt ahhoz, hogy a sima vízen a kutterhoz érkezzenek. Jasper már várta őket. Mivel a Scud fedélzete legfeljebb háromlábnyi magasságban volt a tó tükre fölött, nem volt nehéz beszállni.

Mihelyt a fedélzetre léptek, Jasper megmutatta nekik szállásukat.

A kis hajón négy kabin volt, tisztek, katonák és családtagjaik befogadására. A legszebb a kis hátsó kabin volt, mely négy személynek nyújthatott fekvőhelyet. Nagy előnye az volt, hogy ablakai a tóra néztek, és így utasai kellő világosságban és friss levegőben részesültek. Ha nők voltak a hajón, ezt a kabint nekik tartották fenn. Mabel másodmagával foglalta el a négyszemélyes kabint, tehát kényelmesen el tudtak helyezkedni.

A fő kabin jóval nagyobb volt, és felülről kapta a világosságot.

Ez volt Jasper szállása, melyet megosztott Muir hadnaggyal, Dunham őrmesterrel és sógorával. Nyomkereső nem telepedett le sehol; tetszés szerint kóborolt az egész hajón, kivéve természetesen a nők kabinját. A katonák és altisztek a fedélzeti rácsozat alatt elterülő helyet foglalták el, míg a hajó személyzete, mint általában szokás, a hajó előrészében hált. A vitorlás alig ötventonnás volt, de húszegynéhány ember kényelmesen elfért benne; szükség esetén háromszor annyit is be tudott volna fogadni.

Mabel elhelyezte holmiját a csinos kis kabinban, azután kiment a fedélzetre. Itt mozgalmas élet folyt. Emberek sürögtek-forogtak, hátizsákjukat és egyéb holmijukat keresgélve. De mindez csendben, fegyelmezetten történt. Minden ember és minden tárgy hamarosan megtalálta a maga helyét.

A sötétség most már láthatatlanná tette a partot. Az alaktalan fekete tömeg összeolvadt volna az éggel, ha az utóbbit nem választja külön valami titokzatos sugárzás. Azután sorra kigyúltak a csillagok, és enyhe fényük a mélységes nyugalom hangulatával töltötte be a világot. Volt ebben a képben valami izgató és egyben megnyugtató is; Mabel, aki a tatfedélzeten üldögélt, átérezte mind a kettőt. Mellette Nyomkereső állt, szokása szerint hosszú puskájára támaszkodva.

- Önnek, azt hiszem, mindez nem nagy újság - mondta halkan a lány -, de én nem győzöm csodálni. Különösen az lep meg, hogy a máskor oly hangos katonák most milyen csendesen viselkednek.

- Aki indiánok ellen harcol, annak ezt meg kell tanulnia.

A népfölkelők általában túl sokat locsognak, de a sorkatonák, akik már jó néhányszor megküzdöttek a mingókkal, ismerik a csend értékét. A néma hadsereg az erdőben kétszer olyan erős, mint a zajos. A katona legyen szófukar. A sok beszéd nőknek való.

- De most nem vagyunk az erdőben. Csak nem akarja azt mondani, hogy itt a hajón is fenyegetnek a mingók?

- Kérdezze meg Jaspert, hogyan lett ilyen fiatalon ennek a hajónak a parancsnoka, akkor mindent meg fog érteni.

- És hogyan kapta meg a parancsnokságot? - kérdezte Mabel leplezetlen érdeklődéssel.

- Hosszú történet ez, Mabel, kérje meg egyszer az édesapját, hogy mesélje el. Ő ugyanis ott volt, míg én éppen akkor az erdőt jártam. Jaspert hiába kérdezné, nem szeret vagy nem tud mesélgetni. A dolog lényege az, hogy a Scud majdnem a franciák meg a mingók kezére került, amikor Jasper okosan és vakmerően megmentette.

Mabel elhatározta, hogy kifaggatja apját erről a dologról még ma este, ha lehetséges. Fiatal képzeletét legjobban az fogta meg, hogy a történet hőséhez hiába fordulna felvilágosításért.

- De öntől is szeretnék kérdezni valamit - mondta Nyomkeresőnek kissé tétovázva, mert nem tudta, illik-e ilyesmit kérdeznie.

- Ha az Ezer Szigetekre érünk, a hajó a közelünkben marad-e, vagy otthagy minket valamelyik szigeten?

- Ez attól függ, hogyan alakulnak a dolgok. Ahogy Jaspert ismerem, nem fogja hajóját tétlenségre kárhoztatni, ha lát valami lehetőséget a cselekvésre. Többet nem mondhatok, mert nagyon keveset értek ezekhez a vízi dolgokhoz. Ha már vízi járműről van szó, akkor is inkább a kenuhoz értek egy keveset. A tó hőse Jasper, ezt mindenki tudja az egész környéken.

- És a mi delavár barátunk, Nagy Kígyó - kérdezte Mabel-, miért nincs velünk ma?

- Ugyanolyan joggal azt is kérdezhetné, mért vagyok én itt - mondta Nyomkereső. - Nagy Kígyó ott van, ahol lennie kell, én nem vagyok az elememben. A mohikán két-három katonával a tó partját járja, és felderítő-szolgálatot végez. Mire a szigetekre érünk, ő is ott lesz, és beszámol megfigyeléseiről. Az őrmester sokkal jobb katona, semhogy megfeledkeznék a hátvédről, ha szembefordul az ellenséggel. Igazán kár, Mabel, hogy a maga édesapja nem tábornok, mint egyik-másik angol úr, aki, úgy látszik, tábornoknak született, és itt kontárkodik. Ha Thomas Dunham tábornok lehetne, esküszöm, néhány hónap alatt kisöpörné a franciákat Kanadából.

- Hát szembekerülünk az ellenséggel? - kérdezte Mabel, és szíve kissé elszorult, mert most eszmélt rá először arra, hogy a kirándulás veszéllyel is járhat. - Talán összecsapásra is kerül a sor?

- Ha úgy lenne is, Mabel, van itt elég férfi ahhoz, hogy megvédje magát. De különben is, maga katona lánya, és már bebizonyította, hogy nem gyáva. Remélem, szép szemét ezen a hajón nem kerüli majd az álom.

- Nem leszek soha nyűgös vagy siránkozó, azt megígérhetem - felelte Mabel.

- Pontosan olyan, mint az édesanyja volt. Az őrmester is így jellemezte, amikor kiküldött maga elé. "Meglátod - mondta -, hogy Mabel nem gyenge szívű teremtés, aki elcsüggeszti környezetét a harc órájában, hanem példát mutat a bátorságban, és legyőzi aggodalmait." Így mondta az őrmester, és szavamra, igazat beszélt.

- De miért dicsérgetett annyira az édesapám maga előtt, kedves Nyomkereső? - kérdezte a lány.

Nyomkereső annyira irtózott minden alakoskodástól, hogy Mabel egyszerű kérdése egészen zavarba hozta. Az igazat, érezte, nem mondhatja meg; viszont színészkedni sem tudott. Végül kissé esetlenül másra terelte a szót.

- Nagyon jól tudja, Mabel - mondta -, hogy a maga édesapja meg én meghitt jó barátok vagyunk, és egyetlen titkos gondolatunk sincs egymás előtt. Az őrmester magát szereti a legjobban az egész világon; természetes, hogy szeret magáról beszélni. És tudta, hogy én szívesen hallgatom, hiszen engem a delavárok neveltek fel, és igazi családom nincs. Így hát az őrmester családját tekintettem a magaménak.

- Szóval annyit hallott rólam, hogy már kíváncsi volt rám.

Vallja be - mondta a lány mosolyogva -, hogy csalódott várakozásában.

- Ezt határozottan tagadom. Legfeljebb annyit ismerek be, hogy nekem inkább a delavárok közt van a helyem, és nem is tudom, hogy beszéljek egy olyan kis tündérrel, mint maga.

- Az irokézektől meg a franciáktól nem fél. Csak nem akarja elhitetni velem, hogy tőlem fél egy kicsit?

- Azt nem mondtam. Csak úgy gondoltam, akinek harc a mestersége, ne barátkozzék fiatal hölgyekkel, mert a vége az lesz, hogy nem érzi jól magát az erdőben. Remélem, nem bántottam meg ezzel.

- Nem, Nyomkereső. Én nem kívánom megváltoztatni. Maradjon az, aki: bátor, hűséges, lelkiismeretes, igazi jó barát! Ezt már mondtam egyszer magának, és komolyan gondolom.

Túl sötét volt ahhoz, hogy lássák egymás arcát, csak a hangjuk csengéséből lehetett következtetni arra, hogy mit gondolnak.

Mabel hangja csupa kedvesség és őszinteség volt. Nyomkereső mégis zavarba jött. Miután nem tudott mit mondani, elköszönt a lánytól, és átment a hajó másik oldalára. Vagy tíz percig állt ott mozdulatlanul, megint a puskájára támaszkodva. A csillagokat bámulta mélységes csendben, talán egészen önfeledten.

Közben a bástyán olyan beszélgetés folyt le Lundie és Dunham között, amely nagyon meglepte a derék őrmestert.

- Megvizsgálta az emberek hátizsákját? - volt az őrnagy első kérdése.

- Igenis, őrnagy úr - felelte Dunham, és átnyújtotta írásba foglalt jelentését, amelyet Lundie zsebre rakott, mivel már sötét volt ahhoz, hogy elolvassa.

- A fegyverek tiszták? A lőszer elegendő?

- Minden a legnagyobb rendben van, őrnagy úr.

- Milyen embereket választott ki az útra?

- A legjobbakat, uram.

- Szüksége is lesz a legjobbakra, őrmester. A szigeti expedícióval nem most próbálkozunk meg először. Az első kísérletek kudarccal végződtek, pedig a legügyesebb zászlós volt a parancsnok.

Miután annyi áldozatot hoztam már érte, nem akarok tervemről egészen lemondani. Még egyszer megpróbálom, de ez lesz az utolsó. Minden öntől és Nyomkeresőtől függ.

- Számíthat ránk, őrnagy úr. A feladat nem haladja meg erőnket. Nyomkeresőben még sohasem csalódtunk.

- Benne nem, elismerem. Nem mindennapi ember.

- Éppen azért szeretném hozzáadni a leányomat, őrnagy úr.

- Majd meglátjuk, mit hoz a jövő. Muir hadnagy is részt vesz az expedíción mint megfigyelő. Remélem, nem akadályozza meg,

Dunham őrmester, hogy Muir hadnagy beszélgessen Mabel kisasszonnyal, ha útközben alkalma nyílik rá. Mindkét férfinak egyenlő esélyt kell biztosítani, ez az igazság.

- Nem állok útjába. Figyelembe fogom venni az őrnagy úr óhajtását.

- Köszönöm, Dunham. Ne is beszéljünk róla többet. Jól számította ki az élelmezési adagokat?

- A tervezettnél jóval hosszabb ideig is kibírjuk. De ha elfogy, az se baj. Amíg két olyan vadászunk van, mint Nyomkereső és Nagy Kígyó, nem kell félnünk az éhségtől.

- Az esetleges vadászzsákmányt ne vonjuk be a számításainkba, Dunham őrmester. Nem szeretem ezt. Őfelsége katonáinak ellátása a kincstár feladata.

- Parancsára, őrnagy úr.

- Jól van. Mit is akartam még mondani? Igen, megvan . . .

Mondja csak, milyen ember az a Jasper vagy Édesvíz?

- Kipróbált ember, őrnagy úr.

- De kamaszkorát francia telepeken töltötte, amint hallom.

Még az is lehet, hogy francia vér csörgedezik az ereiben.

- Egy csöpp se, őrnagy úr. Apja régi bajtársam volt, anyja pedig egy derék angol család ivadéka.

- Hát akkor a fiú miért beszéli olyan jól a kanadai francia telepesek nyelvét?

- Ebben nincs semmi rejtélyes, őrnagy úr. A fiú korán árvaságra jutott, és egy tengerészünk vette pártfogásba, az nevelte fel. Nagyságod jól tudja, hogy egyetlen igazi kikötőnk sincs az

Ontario-tavon. Így csak természetes, hogy a fiú nevelőapjával együtt sok időt töltött a tó túlsó oldalán, ahol a franciák néhány nagyobb kikötőt tartanak fenn. A gyereknek jó feje volt, és játszva megtanulta a franciák nyelvét. Az Édesvíz elnevezést is a kanadaiak akasztották rá, akik elsajátították az indiánoktól azt a szokást, hogy mindenkit jellegzetes tulajdonságáról nevezzenek el.

- Hát ha a franciáktól tanulta a tengerészetet, nálunk aligha állja meg a helyét.

- Bocsánat, uram, a mesterséget angol tengerésztől tanulta, aki világéletében őfelsége zászlaja alatt hajózott.

- Hát ez igaz, őrmester. A fiatalember derekasan viselkedett, azért bíztam rá a Scud parancsnokságát.

- Akkor nem értem, mért kételkedik benne, őrnagy úr.

- A katona kötelessége az éberség, ennek sohasem szabad ellanyhulnia. Két álnok ellenséggel állunk szemben: a franciákkal és a mingókkal - erről sohase feledkezzék meg!

- Remélem őrnagy úr, nincs valami különös oka arra, hogy ezt a kérdést megpendítse.

- De igen, van, bár nem szívesen beszélek róla. Névtelen levelet kaptam, melyben valaki arra szólít fel, hogy figyeljem Jasper

Western vagy más néven Édesvíz minden lépését, mert a jelek arra mutatnak, hogy az ellenség lepénzelte. A levélíró ígéri, hogy hamarosan részletes adatokkal is szolgál.

- Névtelen leveleket nem szabad figyelembe venni, őrnagy úr.

Aki vádol, álljon ki nyílt sisakkal. Ha névtelenül teszi, csak önmagát leplezi le, saját jellemét mutatja ki. Az ilyen fickó nem érdemel hitelt.

- Önnek igaza van, természetesen. Mint magánember én sem gondolkodom másképpen. De mint katona köteles vagyok mindent megvizsgálni. Háborúban csellel élünk, sőt csalással is. Elképzelhető, hogy francia kémek furakodnak sorainkba. Én sok mindent láttam és tapasztaltam már. Legyen körültekintő, őrmester.

Magától még sokat várok. Muir hadnagy nemsokára nyugalomba vonul. Remélem, hogy sikerül önt neveztetni ki helyébe.

- Köszönöm, őrnagy úr - felelte Dunham minden lelkesedés nélkül. Feljebbvalói már húsz éve hitegetik ilyen ígéretekkel, de az előléptetésből sohasem lett semmi.

- Nem felejtette itt az ágyút?

- Nem, uram. Jasper már hajnalban átszállította a kutterra.

- Vigyázzon a munícióra. A tó páráitól könnyen átnedvesedik minden. Jó katona mindig szárazon tartja a puskaporát.

- Magam is úgy vélem, őrnagy úr.

- Hát akkor rendben van, őrmester. Nincs több mondanivalóm, legfeljebb az, hogy baj esetén támaszkodjék inkább Muir hadnagy úrra, mint Jasperre.

- Megértettem, őrnagy úr.

- Hát akkor sok szerencsét! Ne felejtse el, hogy az oroszlán barlangjába megy. Isten vele, Dunham őrmester!

Az őrmester tisztelettel megszorította feljebbvalója feléje nyújtott kezét. Lundie visszatért szállására, Dunham pedig lesietett a bástyáról a partra, és csónakon átvitette magát a kutterra.

Igaza volt, amikor utálkozva beszélt a névtelen levélről. Nincs aljasabb dolog, mint elhinteni az emberek közt a bizalmatlanság magvait. Mert a bizalmatlanság a legálnokabb emberi tulajdonság, és a nemes lelkű jellemmel összeférhetetlen. A bizalmatlan ember mindenben és mindenkiben gyanakodik, nem lehet egyetlen igazi barátja sem, és nem tud lelkesedni semmiért. Hát érdemes így élni?

Ilyen gondolatok jártak az őrmester fejében, amikor parancsnokától elbúcsúzott, de azért nem felejtette el az őrnagy utasításait. Akármennyire szerette is Jaspert, elhatározta, hogy ezentúl éberen figyeli minden lépését a Scud fedélzetén.

Az őrmester volt az utolsó utas, akire a hajó várt. Mihelyt a csónakból a fedélzetre lépett, felhúzták a horgonyt, és a hajó orrát kelet felé fordították. A szél még nem erősödött meg, és világosság helyett halványan derengő fény enyhítette valamicskét a tó tükrének sötétségét.

Bámulatos csend uralkodott a hajón. Mintha minden utasa érezte volna, hogy bizonytalan, sőt veszedelmes vállalkozás kezdete ez a perc. A sötétben nesztelenül mozgó alakok szinte ünnepélyessé tették a hangulatot. A csendet persze a fegyelem is elősegítette. A katonáknak sokszor lelkükre kötötték már, hogy minden ilyen művelet tökéletes csendet követel meg. A hajó többi utasa magától értetődő módon követte a katonák példáját.

Mint láttuk, a vitorlás ügyesen kijutott a folyóból a tóra, felhasználva a folyó sodrását. De a következő fél órában a hajó szinte mozdulatlanul vesztegelt a tó tükrén. Az emberek belefáradtak a nagy hallgatásba, és suttogva beszélgettek.

Dunham őrmester, miután meggyőződött arról, hogy leánya és hálótársa az elülső fedélzeten tartózkodik, megkereste Nyomkeresőt, és bevitte a hátsó kabinba. Óvatosan bezárta az ajtót, és még arról is megbizonyosodott, nem hallgatózik-e valaki.

- Ülj le, kedves barátom - mondta. - Beszélni szeretnék veled.

- Bizony már régen nem beszélgettünk. Az erődben a szolgálat annyira igénybe veszi minden percedet, hogy alig lehet hozzád férni. Még szerencse, hogy ott van Jasper is, különben egészen leszoknék a baráti beszélgetésről.

- Jó, hogy szóba hozod. Éppen róla akarok beszélni. Duncan őrnagy valami titokzatos felvilágosítást kapott, mely szerint Édesvíz hamis ember, és az ellenség zsoldjában áll. Szeretném tudni, mi a véleményed erről.

- Ha nem ülnék ebben a csinos kabinban, köpnék egyet: ez a véleményem.

- Persze, persze. De az őrnagy azzal gyanúsítja, hogy francia kém, és elárulhat minket. Megparancsolta, hogy figyeljem a fiút, mert a túlságos bizalom még megbosszulhatja magát.

- Duncan of Lundie mondta ezt neked?

- Ő maga, személyesen. Természetesen tiltakoztam, de a parancsot teljesítenem kell, az is természetes. Mondd csak, hiszel te az előérzetekben?

- Miben?

- Hát olyan sejtelemben, amely előre megmondja, mit hoz a jövő. A mi ezredünk derék skót katonái kissé babonásak, és hisznek az ilyesmiben.

- Én meg azt hiszem, hogy az őrnagy gyanakvása is tisztára ilyen babona.

- Megpróbáltam kiverni a fejéből, de hiába. Az előítélet csúnya dolog, nem hallgat a józan ész szavára.

- Nem tudom, mi az előítélet. Csak azt tudom, hogy Jaspert kamaszkora óta ismerem, és ezerszer meggyőződtem a becsületességéről. Éppen úgy megbízom benne, mint Nagy Kígyóban.

- Pedig a mohikán gyakran él csellel a hadiösvényen. Mért ne tennék ezt a franciák is?

- Elhiszem, hogy szívesen vásárolnának meg közülünk valakit.

De hogy Jasper megvásárolható - ezt sohasem fogom elhinni!

- Rendben van. De nem vetted észre, hogy zárkózottabb, mint máskor? Komoran tesz-vesz a fedélzeten, gondolataiba merül, félrehúzódik . . ., csak nem rossz a lelkiismerete?

- Én mindezekre a finomságokra nem adok semmit - felelte

Nyomkereső szinte haragosan. - Csak annyit mondhatok, hogy nem tételezek fel Jasperről semmi aljasságot. Hogy ma hallgatag?

Máskor se szokott sokat beszélni. Nem szereti a lármás hajókat, és ebben Charles Cap is igazat ad neki. Hívd be a sógorodat,

Thomas, hallgassuk meg az ő véleményét is.

- Jól van, nem bánom - dünnyögte Dunham bosszúsan.

Amikor a tengerészt előkerítették, és újra bezárkóztak, az őrmester sokáig némán bámult maga elé. Végre Nyomkereső szólalt meg.

- Azért hívtuk be, Cap mester - kezdte -, hogy megkérdezzük nem vett-e észre valami szokatlant vagy különöset Édesvíz viselkedésében ma este?

- Nem . . . hm . . ., igazán nem. Azt csinálta, amit indulás előtt csinálni kell. Nem mondom, hogy a legjobban, de ahhoz képest, hogy még nem látott igazi hajót, elég ügyesen intézkedett.

- Igen, tudom, hogy ön nem ért egyet vele mindenben, ami a hajózást illeti. De most nem erről van szó.

Nyomkereső néhány szóval elmondta neki az őrnagy aggodalmait.

- A fiú beszél franciául? - csodálkozott Cap.

- Mégpedig kitűnően - mondta az őrmester.

Cap elgondolkozott, azután legyintett.

- Nem jelent semmit - mondta Nyomkereső. - Magam is jól beszélem a mingók nyelvét, miután egy ideig fogoly voltam a nyomorult fickók között, de ki merné állítani, hogy a barátjuk vagyok?

- De Jasper nem francia fogságban tanulta meg a nyelvüket, hanem kamaszkorában sajátította el, amikor az ember esze a legfogékonyabb, és a szíve is könnyen hajlik erre-arra.

- Ebben igaza van a sógoromnak, Nyomkereső - mondta

Cap. - Az őrmester észrevétele arra vall, hogy jól ismeri az emberi természetet. Ha az óceánon találkozom egy matrózzal, aki idegen nyelveken beszél, azt mondom, ez a bogara vagy a kedvtelése, és tehetsége is van hozzá. De itt, ilyen háborús viszonyok közt, a francia tudás bizony kissé gyanús.

- Lárifári! - kiáltott fel Nyomkereső türelmetlenül. - Ha beszél is franciául, nem kiabál át a tó túlsó oldalára, hogy titkainkat elárulja. Ez majdnem olyan lehetetlen, mintha valaki Yorkból akarna átkiabálni Párizsba. Ostobaság! Jasper tisztességes ember, mindig az volt, és nem változott meg.

Cap felállt, és a kabin ablakához lépett, hogy kiköpjön rajta.

Időnként okvetlenül köpnie kellett, mint mindenkinek, aki a bagórágás meglehetősen undorító szokásának hódolt.

- Szép dolog a barátság - mondta -, de mit akarnak tőlem?

- Hallottad már - felelte az őrmester. - Azt akartuk tudni, láttál-e valami gyanúsat. Azt mondod, nem láttál. Akkor csak arra kérlek, tartsd nyitva a szemed.

- Vannak dolgok, amiket csak utólag lát meg az ember, és többnyire olyankor, amikor már késő - vakargatta fejét a tengerész. - Ha most kilépünk a fedélzetre, láthatjuk, hogy Édesvíz az árbocokkal meg a kötelekkel vesződik, és minden gondja a hajó elindítása. De ha néhány hét múlva kiderül, hogy a franciák megtudtak valamit, amit kizárólag csak tőle tudhattak meg, utólag talán eszünkbe jut egy olyan mozdulata, amelyre már ebben a szent pillanatban is felfigyelhettünk volna.

- Egy szót se hiszek az egészből! - jelentette ki Nyomkereső.

- Hajlandó vagyok jótállni Jasper ártatlanságáért.

- Nekem is ezt súgja a szívem, de felelősségem nem engedi, hogy a szívemre hallgassak. Maradjunk annál, hogy mind a hárman nyitva tartjuk szemünket, és figyelmeztetjük egymást, ha szükséges.

A furcsa és kellemetlen találkozás ezzel véget ért.

IX. DAGADÓ VITORLÁKKAL

Mialatt a hátsó kabinban a három férfi tanácskozott, a fedélzeten a szokásos módon folyt az élet. Jasper, akárcsak egész környezete, epedve leste a szelet. A katonák, akik megszokták a korai felkelést és korai lefekvést, visszavonultak szállásukra, a hajóűrbe.

Odafenn a hajó személyzetén kívül nem maradt más, csak Muir hadnagy és a két nő. A szállásmester ott legyeskedett körülöttük, és igyekezett magát kellemessé tenni. Mabel csak mosolygott igyekezetén, amelyet afféle katonai udvariaskodásnak tekintett csupán. Egyébként átengedte magát a szép este és a vízen való ringatózás kellemes élményének.

A vitorlákat felvonták, de még szélcsend volt. A hajó a parttól negyedmérföldnyire vesztegelt. Jasper a tatfedélzeten serénykedett.

Időnként megütötte fülét egy-egy szó a társalgásból, de sokkal tartózkodóbb volt, semhogy kéretlenül részt vegyen benne maga is; különben is elfoglalta saját munkája. Pedig Mabel kék szeme különös várakozással kísérte minden mozdulatát. A szállásmester néha kénytelen volt többször megismételni bókjait és szellemességeit, mert a lány csak szórakozottan hallgatta, inkább a hajó kis eseményeit figyelte. Végre Muir is elhallgatott, és mélységes csend űlte meg a tájat. Kis idő múlva azonban egy evezőlapát zuhant le valamelyik csónak fenekére a part mellett, a bástya alatt. A kis neszt olyan tisztán lehetett hallani, mintha a vitorlás fedélzetén keletkezett volna. Azután halk moraj támadt, mintha az éjszaka nagyot sóhajtana, a vitorlák megremegtek, a vitorlarúd recsegett. Ezeket a jól ismert jeleket a hajótest nyikorgása követte, és nemsokára duzzadni kezdtek a vitorlák.

- Itt a szél, Anderson - mondta Jasper öreg matrózának. - Vedd át a kormányt!

Anderson tüstént engedelmeskedett a parancsnak. Néhány perc múlva a Scud öt mérföld sebességgel siklott a tó hátán. Mindez mélységes csendben történt.

- Lazítsd a vásznat, és tartsd az irányt! Maradjunk csak a part közelében! - adta ki Jasper a következő parancsot.

Ebben a pillanatban lépett ki a három férfi a hátsó kabinból.

- Úgy látom, Jasper fiam, nem óhajt közelebb kerülni kedves francia szomszédainkhoz - szólította meg Muir kötekedő hangon Jaspert. - Nem mintha kifogásolnám óvatosságát. Én sem szeretem a fránya franciák szagát.

- Nem azért teszem, hadnagy úr. A szél miatt ragaszkodom ehhez az oldalhoz. A parti szellő a közelből hat a legerősebben, persze annyira közel mégsem megyek, hogy a parti fákat horzsoljam. Nemsokára kiérünk a Mexikói-öbölbe, és akkor úgyis el kell távolodnunk a parttól.

- Ez persze nem azonos a Mexikói-öböllel, ahol már magam is jártam, amikor Dél-Amerika felé hajóztam - kapcsolódott a beszélgetésbe Cap. - De mondja csak, Édesvíz mester, sohasem szokták használni a vitorlarudalót?

Jasper csinos arcán megvető mosoly suhant át.

- Alkalomadtán sorra kerül az is - felelte. - Maga kissé lenézi ezt a hajót, Cap uram. De mielőtt hazaérünk, kitapasztalhatja még, mit tud ez a kis jószág, amit maga csak játékszernek tekint. Úgy veszem észre, erős keleti szelet kapunk; itt a szél gyorsabban fordul meg, mint az óceánon. Maga még nem látta, milyen a szél az Ontario-tavon, ha egyszer úgy istenigazában fújni kezd.

- Nono! - legyintett a tengerész. - Ha már szélről van szó, én is tudnék mesélni egyet-mást.

- Nem kételkedem benne - felelte Jasper szelíden. - Remélem, ez a parti szellő is elvisz az első szigetekig. Ha már egyszer ott leszünk, nem kell attól tartanom, hogy a frontenaci megfigyelő bárkák észrevesznek és követnek.

- Gondolod, hogy a franciák a nyílt tavon is tartanak kémeket?

- kérdezte Nyomkereső, aki az utolsó szavaknál lépett oda hozzájuk az őrmesterrel együtt.

- Nem gondolom, hanem tudom - felelte Jasper. - Kettőhöz közülük majdnem személyesen volt szerencsém hétfő este. Egy kéregkenu érkezett a kisöbölbe, és egy tisztet meg egy indiánt tett partra. Ha kéznél lettél volna, mint máskor, talán sikerül elfognunk őket.

Ha nincs olyan sötét, Nyomkereső arca elárulta volna lelkiismeret-furdalását. Elvörösödött arra a gondolatra, hogy hétfő este az őrmesternél üldögélt, és Mabel édes hangját hallgatta, amint régi skót balladákat énekelt apjának és vendégének. Ott ült kényelmesen a fehér asztal mellett, és elhanyagolta kötelességét! Így gondolkodott, így érzett ez a rendkívüli ember, aki mindig sokkal szigorúbb volt önmagához, mint másokhoz.

- Bevallom, hibáztam, Jasper - dünnyögte. - Bizony kár, hogy kivételesen nem voltam veled a kutteron!

- Hiszen az estét velünk töltötte - jegyezte meg Mabel ártatlanul. - Egy ember, aki annyit harcolt, mint maga, és olyan sok időt töltött az erdőben, igazán rászolgált arra, hogy egy estét kényelemben töltsön, régi barátja társaságában.

- Igen, de ha máshol lett volna dolgom! - sóhajtott Nyomkereső. - Lehet, hogy rászolgáltam a pihenésre, de a fejmosásra is.

- Fejmosás, Nyomkereső? Eszembe se jutott ilyesmi. Még ha tudom is, hogy hol vagy, akkor sem zavartalak volna meg egy vacak indián kém miatt.

- Pedig azt kellett volna tenned, Jasper! Csak azt kaptam, amit megérdemeltem. Hibáztam, no! Gyarló emberek vagyunk.

- Ne beszélj így! Csak nem hiszed, hogy meg akartalak bántani?

- Szorítsunk kezet, és felejtsük el. Nem te bántottál engem, hanem a lelkiismeretem.

Ebben a pillanatban Cap kissé megrúgta az őrmester lábát, és jelentős pillantást vetett rá, amelyet azonban nem lehetett látni a sötétben.

- Miből gondolja, hogy kémek voltak? - kérdezte Cap.

- Nagy Kígyó másnap megtalálta a nyomaikat. Egy pár katonai csizma és egy pár mokasszin nyomait. Azonkívül egyik vadászunk másnap reggel látta a kenut, amint Frontenac felé igyekezett a tavon.

- És a nyomok az erőd felé vezettek, Jasper? - kérdezte Nyomkereső olyan halkan, mint egy leszidott és megszeppent iskolás fiú. - Mondd csak: az erőd felé osontak?

- A folyó torkolatáig tudtuk követni a nyomokat, de csak a túlsó parton. Nem tudtuk megállapítani, hogy átkeltek-e a folyón.

- És miért nem vette űzőbe a csónakot, Jasper? - kérdezte

Cap. - Kedd reggel friss szél fújt. Olyan heves szél volt, hogy ez a kutter Kilenc csomóval száguldhatott volna.

- Talán az óceánon, Cap mester, de nem itt - szólt közbe Nyomkereső. - Itt a tavon könnyű egérutat nyerni, és nyomtalanul eltűnni. Különösen egy mingónak.

- Én utolértem volna! - jelentette ki Cap fölényesen.

- Talán egy öreg tengerésznek sikerült volna - felelte Jasper. - Én reménytelen vállalkozásnak tartom az ilyen kéregkenu üldözését. Könnyű, mint a tojáshéj, és csak úgy röpíti az evező!

Cap nem folytatta a vitát, de később, amikor Jasper a vitorlákkal foglalatoskodott, félrevonta sógorát és Nyomkeresőt. Kijelentette előttük, hogy amiket most hallott, meglehetősen "gyanús körülmények". Honnan tudja Jasper olyan biztosan, hogy az egyik indián volt? Mert mokasszint viselt? Nemrég maga is vásárolt egy pár mokasszint - mondta Cap. Nyomkereső más véleményen volt.

- Igaz, hogy sápadtarcúak is viselnek mokasszint - mondta -, de egy indián lába nyomát könnyű megkülönböztetni egy fehér emberétől, akármilyen lábbelit visel is. Különb bizonyítékot kérek, ha el akarja hitetni velem, hogy Jasper nem jár egyenes úton.

- Miért? Még nem hallott árulókról? Minden embernek vannak gyengéi. Senkiben sem lehet feltétlenül megbízni - mondta Cap.

Nyomkereső bosszúsan elfordította fejét, és hallgatott.

Mialatt a hajófar rácsozata fölött ez a vita folyt, Mabel a hajó másik végében üldögélt. Az utolsó hetek élményei még nem halványultak el emlékezetében. A kalandos utazás, megismerkedés sok érdekes, idegen emberrel, találkozása apjával, akit jóformán alig ismert és most ez a hajókirándulás - csupa olyan dolog volt, mely tápot adott tűnődéseinek. Szinte el se tudta hinni, hogy mindez vele történt meg, vele, aki csak néhány hete fordított hátat a városnak és a civilizált élet minden kényelmének. Mabel érzelmeit felkavarta a sok esemény. Új ismerősei közül Nyomkeresőre úgy nézett fel, mint egy igazi hősre, Jasper iránt pedig rokonszenvet és barátságot érzett.

Mi lett volna, ha valaki megmondja neki, mivel gyanúsítják Jaspert?

Már negyedórája ült ott ábrándozva, egyedül. A meleg estét a friss szellő és az óriási erdőkből áradó illat még kellemesebbé tette. A vitorlás vígan siklott tova a tó sötét tükrén. Mabel egy kis neszt hallott a háta mögött. Megfordult, és meglátta Jaspert.

- Jól haladunk, ugye? - szólította meg a fiatalembert. - Ilyen sebességgel hamarosan elérjük úticélunkat, nem?

- Édesapja nem mondta meg önnek, hová megyünk?

- Nekem nem mondott semmit. Sokkal katonásabb annál, semhogy családi körben ilyen ügyekről beszéljen. Messze van még a cél?

- Nagyon messze nem lehet, mert ha ebben az irányban haladunk, hatvan vagy hetven mérföld után már a Szent Lőrinc folyóba jutnánk, ahol a franciák nem részesítenének minket valami barátságos fogadtatásban.

Nem, Mabel, semmiféle utazás nem tarthat nagyon sokáig ezen a tavon.

- Nagybátyám is folyton ezt hangoztatja.

- Igen, lenézi az édesvízi hajósokat. Attól félek, hogy szíve mélyén maga is lenéz engem, Mabel!

- Akkor nem tud a szívemben olvasni, Édesvíz.

Milyen jogon nézhetne le egy magamfajta tudatlan és tapasztalatlan lány egy olyan embert, mint maga, akire ezt a gyönyörű hajót bízták? Tudom, nem gyerekjáték a Scud vezetése. Az én szememben nincs különbség az Ontario-tó és az Atlanti-óceán között.

- Örülök, hogy így beszél. Már azt hittem, átvette nagybátyja nézetét.

- Nyugodjék meg, Jasper. Cap bácsi szavaira nem kell sokat adni. Nagyon szeret zsémbelődni. Yorkban az ottani nyárspolgárokat ócsárolta, most meg az édesvízi hajósokon gúnyolódik.

Csak a tengerészeket isteníti. Apám egészen másképp gondolkodik.

- Tudom, de ő meg a katonákat tartja a legtöbbre. Bizonyára azt akarja, hogy ön is egy katona felesége legyen.

- Miket beszél, Édesvíz! Ugyan kihez mehetnék feleségül az erődben? Az én helyzetem nagyon kényes. Egy tiszt nem ereszkedik le hozzám, viszont egy közkatonához én nem mennék, megmondom őszintén.

Mabel elpirult, aztán elnevette magát, hogy zavarát leplezze. Úgy érezte, illetlenül viselkedett.

- Ez már igaz - mondta Jasper. - Ön igazi lady, Mabel, ha nem is abban az értelemben, ahogy a tisztek gondolják.

- Semmiféle értelemben, Jasper! - vágott a szavába a lány. - Ne értsen félre. Nincs bennem ilyen irányú hiúság. Őrmester leányának születtem, és elégedett vagyok sorsommal, nem vágyom magasabb körökbe.

- Miért? Volt rá eset, hogy őrmesterből tábornok lett. Miért ne lehessen egy őrmester lánya valamelyik erődbeli tiszt felesége?

- Szerencsére egyik tisztnek sem jut eszébe, hogy megkérje a kezemet - nevetett Mabel.

- Nem olyan biztos. Én legalább tudok egy tisztről az 55-ös ezredben, aki nagyon szeretné elvenni magát.

Mabel gyorsan felvonultatta maga előtt az ezred fiatalabb tisztjeit, és megrázta fejét.

- Nincs az 55-ösök közt egyetlen tiszt sem, aki ilyen bolondságot követne el. De ha akadna, én nem követném el azt a bolondságot, hogy hozzámenjek.

- Kikosarazná? - kiáltott fel mohón Jasper. - Szavát adja erre?

- Milyen jogon kéri a szavamat, Édesvíz? - mosolygott Mabel.

- Csak azon a jogon, hogy szeretném boldognak látni, Mabel, és tudom, hogy Muir hadnagy oldalán nem lenne boldog.

- Muir? Apám nem olyan kegyetlen, hogy ezt a sorsot szánja nekem.

- Akkor mért van itt a szállásmester? Azelőtt sohasem tartotta szükségesnek, hogy részt vegyen a Scud útjain. Hát nem látja, hogy a maga kedvéért tart most velünk?

Mabel nem felelt rögtön. Női ösztöne már régebben megsúgta, hogy Muir hadnagy a csodálói közé tartozik. Persze egy pillanatig sem gondolt arra, hogy udvarlását komolyan vegye. Valami visszatartotta attól, hogy kitárja szívét Jasper előtt, de mégis meg akarta nyugtatni.

- Egy dologban biztos lehet, Jasper - mondta. - Sohasem leszek Muir hadnagy felesége. Még akkor sem, ha ezredesnek léptetnék elő. Hagyjuk ezt a témát. Beszéljünk inkább az utunkról. Mikor lesz vége?

- Ez bizonytalan. A szelek játéka vagyunk. Nyomkereső sem tudja soha, mikor jön haza az erdőből. Ha reggel elindul szarvast űzni, nem tudja, hol hál meg éjszaka.

- De mi nem űzünk szarvast, és most nincs reggel. A hasonlat sántít.

- Lehet, hogy feladatunk nehezebb, mint a szarvast űző vadászé. Többet nem mondhatok.

- Hé, kormányos! - kiáltott ebben a pillanatban egy harsány hang. - Hej-hó! Azt hiszem, van valami előttünk! Nem csónak az?

Cap hangja volt. Jasper a hajó orrához szaladt, és kihajolt a korláton. Valami kis tárgyat lehetett kivenni a sötétben. Körülbelül száz yardnyira lehetett a vitorlástól, a szélmentes oldalon. Jasper kimeresztette szemét. Most már látta, hogy egy kéregkenu szeli a habokat a hajó orra előtt. Szeme hozzászokott a sötétséghez, és nagyon éles volt. Igen, kenu, kétségtelenül.

- Talán az ellenségé! - kiáltott fel. - Megpróbálom utolérni.

Közben Nyomkereső is ott termett, és meghallotta Jasper hangos tűnődését.

- Nem lesz könnyű dolog - mondta. - Evezőse teljes erővel dolgozik.

- Utána! - kiáltotta Jasper. - Szorítsuk be, vágjuk el a széltől, akkor nem menekül!

Jasper félrelökte a kormányost, és maga vette kezébe a kereket. Ügyes és hozzáértő mozdulatokkal szemlátomást csökkentette a távolságot a hajó és a kenu közt. Végül annyira megközelítette, hogy meg tudták csáklyázni. A kenu kénytelen volt megadni magát. Két utasa engedelmeskedett a parancsnak, hogy szálljanak át a hajóra. Amikor a fedélzetre léptek, kiderült, hogy a kenu két utasa Nyílhegy és a felesége.

X. A GYANÚ ÁRNYÉKÁBAN

Az indián házaspár felbukkanása nem keltett különösebb meglepetést a hajó utasainak zömében. Csak Mabel és társasága tudta, milyen körülmények közt szakadt el tőlük Nyílhegy és Júniusi Harmat erdei útjukon. Nyomkereső volt az egyetlen, aki a foglyok nyelvét folyékonyan beszélte. Első dolga volt Nyílhegyet egy kuckóba tuszkolni és kihallgatni. A beszélgetés hosszú ideig tartott. Nyomkereső igyekezett kihúzni belőle, hogy miért hagyta cserben Mabeléket az Oswego folyónál, és mit csinált azóta.

Nyílhegy az indiánok egykedvű belenyugvásával válaszolt kérdéseire. Ami a szökést illeti, egyszerű, de elfogadható okokkal mentegetőzött. Amikor látta, hogy a mingók felfedezték a sápadtarcúak búvóhelyét, természetszerűen csak a saját biztonságára gondolt. Habozás nélkül bevetette magát az erdő sűrűjébe, mert egy percig sem kételkedett abban, hogy a többieket ott nyomban lemészárolják. Vagyis azért futamodott meg, hogy mentse az irháját.

Nyomkereső úgy tett, mintha elhinné.

- Ezt meg tudom érteni - felelte. - Testvérem bölcsen cselekedett. De miért követte példáját az asszony is? Őt nem fenyegette veszedelem.

- Hát a sápadtarcú asszonyok nem követik férjüket? Nyomkereső hátrahagyta volna az asszonyt, akit szeret?

Jól vitatkozott, nem lehetett felhozni ellene semmit. "Igaz, igaz - gondolta Nyomkereső. - Mi is csak így cselekedtünk volna.

Férj és feleség egy test, egy lélek. Mabel például, ha férje van, a világ minden kincséért sem maradt volna hátra egyedül."

- Okosan beszélsz, tuszkaróra - mondta Nyílhegy nyelvén. - Szavaid okosak és becsületesek. De miért maradt testvérem olyan hosszú ideig távol az erődtől? Barátai sokat gondoltak rá, és szerették volna viszontlátni.

- Ha az ünő követi a hím szarvast, a hím ne kövesse ünőjét? - felelte a tuszkaróra mosolyogva, és mutatóujját jelentőségteljesen

Nyomkereső vállára tette. - Júniusi Harmat, miközben Nyílhegy után sietett, eltévedt az erdőben. Nyílhegy nem nyugodott, amíg meg nem találta. De ez nem ment gyorsan. Az asszony már egy másik indián wigwamjába került, és egy másik férfira mosott és főzött.

- Értem, tuszkaróra. Az asszony a mingók kezébe került, és testvérem a nyomába eredt.

- Nyomkereső mindjárt meglátja, mi vezette lépteimet. Olyan gyorsan felismeri, mint a mohát a fatörzsön.

- És meddig tartott, amíg testvérem visszaszerezte asszonyát, és hogyan sikerült visszaszereznie?

- Három nap és három éjjel követtem a nyomát. Egy alkalmas pillanatban a nevét suttogtam. Ez elég volt ahhoz, hogy visszatérjen hozzám.

- Rendes asszony nem is tehet mást. De mondd csak, tuszkaróra, hogy jutottál ahhoz a csónakhoz? És miért eveztél a Szent Lőrinc-folyó felé, és nem az erőd irányába?

- Nyílhegy meg tudja különböztetni sajátját másokétól. Ez a kenu az enyém. A parton találtam, az erőd közelében.

- Elhiszem. A kenu azé, aki megtalálja. Csak az a furcsa, hogy az erődből senki sem látta testvéremet, amikor a csónakért ment.

Az indián tétovázás nélkül megfelelt erre is.

- Nyomkereső ismeri a harcosok lelkét - mondta. - A jó harcos retteg a szégyentől. Az apa megkérdezte volna tőlem, hol hagytam a leányát, és pirulnom kellett volna válasz helyett. Ezért Júniusi Harmatot küldtem el a kenuért, és őt nem szólította meg senki. A katonák is tudják, hogy tuszkaróra asszony nem szívesen beszél idegen férfival.

Mindez megfelelt az indián szokásoknak. Nyílhegy, amikor szerződtették, mindjárt megkapta Captől a kikötött bér felét.

A másik felét akkor kellett volna megkapnia, amikor elvezette a társaságot az erődbe. Feladatának nem tett eleget, és ezért nem is jelentkezett bére másik feléért. Meg se próbálta valami hazugsággal kimenteni magát.

- Mindez olyan simán folyik, mint patak a domboldalon - mondta Nyomkereső egy kis gondolkodás után. - Úgy látom, testvérem igazat beszél. Nem volt szíve szembenézni a bánkódó apával.

Nyílhegy derékban kissé előrehajolt, egyetértését jelezve.

- Testvéremnek már csak egy kérdésre kell válaszolnia, és eloszlik a felhő a tuszkaróra wigwamja és a fehér bőrűek erődje között - folytatta Nyomkereső. - Ha ezt a kis ködöt is eloszlatja, akkor Nyílhegy megint leülhet a mi tüzünk mellé, mert újra barátunknak tekintjük, és elfelejtjük, hogy rossz szívvel gondoltunk rá.

Miért nézett Nyílhegy kenuja a Szent Lőrinc-folyó felé, ahol a mi ellenségeink élnek?

- Miért néz Édesvíz hajója ugyanabba az irányba? - kérdezte válasz helyett a tuszkaróra nyugodtan és fölényesen. - Egy tuszkaróra nem evezhet ugyanabban az irányban, mint egy jenki?

- Az igazat megvallva, mi felderítőúton vagyunk. Ez a király ügye, nem lehet beszélni róla. Nekünk jogunk van arra vitorláznunk, amerre akarunk, ha az okát nem is mondjuk meg.

- Nyílhegy látta a nagy kenut a folyóban. Nagyon szerette volna viszontlátni gazdáját. De Édesvíz közben elindult a Szent Lőrinc-folyó felé. Nyílhegy erre utána evezett.

- Ha ez igaz, akkor testvérem szívesen látott vendégünk lesz. Eszik az ételünkből, és iszik az italunkból, de aztán el kell hagynia a hajót, mert mi a király ügyében járunk. Most megkérdezem társaimat, barátnak vagy ellenségnek tekintik-e a tuszkarórát.

Nyomkereső ezzel visszatért társaságához, és beszámolt a kihallgatás eredményéről. Maga arra hajlott, hogy Nyílhegy vallomását elfogadja, bár elismerte, hogy óvatosságra van szükség. Ám a többiek - Jasper kivételével - erélyes rendszabályokat követeltek.

- A fickót tüstént vasra kell verni! - jelentette ki Cap, mihelyt Nyomkereső befejezte beszámolóját. - Aztán, majd ha visszaérkezünk az erődbe, át kell adni a haditörvényszéknek.

- Lehet, hogy a letartóztatás elkerülhetetlen - felelte az őrmester -, de a bilincs fölösleges. Úgysem szökhetik meg a hajóról.

Reggel majd újra kikérdezzük.

Előhívták Nyílhegyet, és közölték vele, mit határoztak. Az indián komoly arccal meghallgatta, és nem tett ellenvetést. Ellenkezőleg: azzal a hideg és méltóságteljes nyugalommal fogadta a hírt, mellyel az észak-amerikai bennszülöttek szoktak sorsukba beletörődni. Úgy állt ott, mintha nem róla volna szó, és ő csak nézője vagy megfigyelője lenne az eseményeknek. Jasper újra szél ellenébe állította a vitorlákat, és a Scud folytatta útját.

Most már igazán ideje volt lefeküdni. A fedélzeten már nem is volt senki, csak Cap, az őrmester, Jasper és a hajó kétfőnyi személyzete, továbbá a foglyok. Nyílhegy büszkén és tartózkodón állt a korlátnál, egylépésnyire tőle pedig a felesége némán és alázatosan, ahogy indián asszonyhoz illik.

- A feleségét majd elhelyezzük a hátsó kabinban, Nyílhegy, a lányom is ott alszik - mondta az őrmester barátságosan, mielőtt maga is nyugovóra tért volna. - Nyílhegy meg a fedélzeten hálhat, abba a vitorlarongyba burkolózva.

- Köszönöm, atyám. A tuszkaróra nem szegény. Vannak jó meleg takarói. Feleségem majd felhozza a kenuból.

- Ahogy testvérem kívánja. Sajnos, szükségesnek véljük, hogy visszatartsuk itt, de jó bánásmódban lesz része. Küldje le feleségét a takarókért. Maga is menjen vele, és hozza fel az evezőlapátokat. - A háta mögött álló Jasperhez fordult: - A lapátokat vegye őrizetbe, Édesvíz, a biztonság kedvéért.

Jasper bólintott. Nyílhegy is fejbiccentéssel jelezte, hogy engedelmeskedik az utasításnak, hiszen nyilvánvaló volt, hogy az ellenállásnak semmi értelme. De Nyílhegynek egyszerre megjött a hangja, mihelyt felesége után a csónakba lépett. Éles hangon leszidta az asszonyt, az meg alázatosan hallgatta a korholást, és sietett jóvátenni hibáját, amelyért kikapott. Félredobta a kezében levő pokrócot, és egy másikat ráncigált elő, amely - úgy látszik - jobban tetszett urának és parancsolójának.

- Mit késlekedik annyit, Nyílhegy? - mondta az őrmester.

A hajókorlátnál állt, és türelmetlenül nézte az indiánok pepecselését. - Későre jár az idő, és álmos vagyok! Nálunk, katonáknál az a jelszó: korán ágyba, korán talpra! Reggel ötkor ébresztő!

- Nyílhegy jön már - felelte a tuszkaróra, és kenuja orrához lépett.

Most váratlan dolog történt.

Kés pengéje villant fel a sötétben, és elvágta a kötelet, mely a kenut a hajóhoz erősítette. A könnyű kéregcsónak abban a pillanatban eltávolodott a vitorlástól. A csel végrehajtása olyan gyorsan és ügyesen történt, hogy mire az őrmester felocsúdott meglepetéséből, az indián házaspár már jókora egérutat nyert. Az őrmester káromkodása odacsődítette a fedélzeten tartózkodókat.

Jasper menten megértette, mi történt. Saját kezűleg húzta fel az ormányvitorlát, és fordította a vitorlarudakat a szélbe. A Scud dagadó vitorlákkal repült a csónak után. Mindez gyorsan és nagy szakértelemmel történt, de a tuszkaróra is kitűnően tudott evezni.

Parancsára felesége délnyugati irányba kormányozta a kenut, a szél és egyszersmind a part irányába.

- Nem tudjuk elfogni! - kiáltott fel Jasper, miután felmérte a helyzetet és a két jármű sebességét. - Ezzel a hajóval nem érjük utol.

- Csónakot kell lebocsátani! - kiáltotta az őrmester, aki olyan mohón figyelte az üldözést, mint egy gyerek, ha egy versenyfutónak szurkol.

- Hasztalan - felelte Jasper. - Ha Nyomkereső itt volna a fedélzeten, még meg lehetne kísérelni, de mire felhívjuk . . . , a csónakot vízre bocsátani három-négy percet vesz igénybe - ennyi előny éppen elég Nyílhegynek.

Cap és az őrmester belátta, hogy Jaspernek igaza van. A part alig félmérföldnyire húzódott tőlük, és míg a vitorlás ennek az útnak a felét megteszi, a csónak már réges-rég kikötött. A kenut persze megkaparinthatják, de mit érnek vele? Nyílhegy a parti bozótban könnyen eljut a franciákhoz, ha hozzájuk készül. A Scud kénytelen-kelletlen visszafordult eredeti irányába. Jasper állt a kormánynál, és mélységes csendben fordította meg a hajót, egyetlen hanggal sem árulta el bosszúságát. Cap megfogta sógora zubbonyának gombját, és félrevonta az őrmestert az egyik sarokba, ahol zavartalanul lehetett beszélni. Amikor meggyőződött róla, hogy nincs a közelben senki, kipakolt.

- Ide hallgass, Dunham sógor! - mondta vészjósló arccal. - Itt sürgős intézkedésre van szükség. Csak gyors elhatározás segíthet a bajon.

- Ilyen a katona élete, sógor - felelte az őrmester. - Az embernek fel kell készülnie a váratlan fordulatokra is, ha nem akar skalpjától megválni.

- A tuszkaróra szökése gyanús körülmény. Olyan körülmény, amely Jasper ellen szól.

- Részint ellene szól, részint mellette. Segített elfogni az indiánt.

Az én hibám, hogy megszökött.

- Ne okoskodj! Hallgasd meg egy öreg tengerész tanácsát.

Minden percnyi tétovázás veszélyezteti a hajó és utasai biztonságát. A kutter most hat csomó sebességgel szeli a vizet, és ezen a vacak tavon olyan kicsi minden távolság, hogy hajnalra francia kikötőben találhatjuk magunkat, és néhány órával később már talán egy francia tömlöcben.

- Igaz, igaz. Te mit tanácsolsz, Charles?

- Véleményem szerint ezt az Édesvíz mestert nyomban őrizetbe kell venni, és leküldeni a hajóűrbe egy őr felügyelete alatt. A kutter parancsnokságát átveszem én. Mindehhez teljes jogod van, hiszen a hajó a hadseregé, és a rajta levő egységnek te vagy a parancsnoka.

Cap minden percet sajnált, Dunham őrmester azonban egy teljes óráig gondolkodott javaslatán. A cselekvésben általában gyors volt, de a meggondolásban lassú és óvatos. Az erődben sokat kellett foglalkoznia a katonákkal, és nagy emberismeretre tett szert. Ennek alapján jó véleményt formált Jasperről, és meg is kedvelte. Most azonban lelkébe hatolt a gyanú finom és alattomos mérge; a franciák cselszövéseitől mindig irtózott, azonkívül az őrnagy is lelkére kötötte az éberséget. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy megfeledkezett Jasper makulátlan múltjáról és kitűnő szolgálatairól. De még mindig habozott. Zavarában a szállásmestertől kért tanácsot, aki rangban fölötte állt, bár most nem volt a felettese. Tudjuk azonban, mi a baj, a tanácskérés és tanácsadás körül. Aki tanácsot kér, rendszerint elárulja, milyen tanácsot szeretne kapni. És aki tanácsot ad, gyakran kedveskedni szeretne a tanácskérőnek. Muir hadnagy is kedvében akart járni

Mabel apjának, és azt tanácsolta, vegye el a parancsnokságot Jaspertől, és adja át a sógorának.

Ekkor az őrmester Jasperhez lépett, minden magyarázkodás nélkül közölte vele elhatározását. Kötelessége arra kényszeríti - mondta -, hogy átmenetileg megfossza Jaspert minden rendelkezési jogától, és a parancsnokságot Capnek adja át. Jasper önkéntelenül is felkiáltott meglepetésében. Tiltakozására azt a választ kapta, hogy a katonai szolgálat néha teljes titoktartást követel, és ebben az esetben sem enged meg magyarázatot vagy indokolást. Jaspert ez nem nyugtatta meg, de sokkal fegyelmezettebb volt, semhogy elárulja méltatlankodását. Alárendeltjeivel tüstént közölte, hogy további intézkedésig Mr. Cap parancsait tartoznak követni. Csak akkor jött ki a sodrából, amikor értésére adták, hogy a leváltás nemcsak rá, hanem régi munkatársára, a kormányosra is vonatkozik, aki úgy ismerte a tavat, mint a tenyerét.

Jasper most már mogorva arcot vágott, és nem rejtette véka alá érzelmeit.

Mihelyt Jasper és a kormányos lement a rácsozat alá, a rácsajtónál álló őr parancsot kapott, hogy kísérje különös figyelemmel e két ember mozdulatait; ha bármelyikük újra fel akar jönni a fedélzetre, ne engedje, hanem tüstént értesítse az új parancsnokot.

Erre az óvatosságra azonban nem volt semmi szükség. Jasper és segédje, mihelyt lementek a hágcsón, tüstént elnyúltak szalmazsákukon, és meg se mozdultak egész éjjel.

Amikor Cap átvette a hajó vezetését, hivatalos hangon így szólt sógorához:

- Most pedig, őrmester uram, legyen szíves megadni nekem az útirányt és a távolságokat, hogy helyesen vezethessem a hajót.

- Csakhogy én semmit sem tudok ezekről, Cap mester - felelte Dunham, fejét vakarva. - Csak annyit tudok, amennyi az írott parancsban áll: "A legrövidebb úton érje el előretolt állásunkat az Ezer Szigeteken, ott kössön ki, váltsa le előőrsünket, és a tőlük nyert felvilágosítások alapján tegye meg a szükséges intézkedéseket."

- De csak elő tud keríteni egy hajózási térképet, amely feltünteti a tó legfontosabb adatait?

- Nem hiszem, hogy Jasper valaha is látott ilyesmit.

- Az isten szerelmére, Thomas! - hagyta el a hivatalos hangot

Cap kétségbeesésében. - Csak nem akarod azt mondani, hogy egyetlen térkép sincs az egész hajón?

- Se toll, se tinta, még egy darabka papiros sem! A mi embereink minden tudományos segédeszköz nélkül hajókáznak a tavon.

- Micsoda? Csak nem képzeled, hogy ezer sziget közül térkép nélkül megtalálom az igazit, amikor még a nevét sem ismerem, nem is szólva a fekvéséről meg a távolságról!

- Ami a nevét illeti, sógor, azzal ne sokat törődj. Itt rengeteg kis sziget van, és egyiknek sincs neve. A földrajzi fekvése sem érdekes, csak oda kell találni. Talán az egyik matróz meg tudja mondani az irányt.

- Nono, álljunk csak meg egy percre, sógor! Ha én vagyok ennek a hajónak a kapitánya, nem kérhetek tanácsot a szakácstól vagy a kabinosfiútól. Azt hiszem, katonáéknál is így van ez: a parancsnoknak tudnia kell, mit akar, és parancsolnia kell még akkor is, ha sötétben tapogatózik. Még egy admirális is elveszíti tekintélyét, ha egy matróztól kér útbaigazítást. Nem, uram, elsüllyedek, ha kell, de akkor is megőrzöm tekintélyemet.

- Elsüllyedésről szó sem lehet, sógor. Én bízom az ügyességedben. Fogadjunk, hogy eljutunk arra a szigetre, ahová el kell jutnunk!

A dicséret kissé lecsillapította Cap mestert.

- Igazad van, sógor. Ne veszítsük el a fejünket. Vannak kerülő utak is, elismerem. Lesülne a pofámról a bőr, ha egy matróztól kellene segítséget kérnem. De úgy is lehet tapogatózni, hogy az illető ne vegye észre. Majd elbeszélgetek az emberekkel, és kihúzok belőlük mindent. Láttam már ilyesmit. Fiatalkoromban néhány hónapig egy olyan kapitány keze alatt dolgoztam, aki azt se tudta, mi fán terem a navigáció, és mégsem süllyedt el, pedig megérdemelte volna.

- Egyelőre minket sem fenyeget ilyen veszély - felelte az őrmester. - Jelenleg még a helyes irányban haladunk. De néhány óra múlva feltűnik az első hegyfok, akkor aztán tudnunk kell, merre és hogyan menjünk tovább.

- No, akkor megyek ahhoz a fickóhoz, aki a kormánykeréknél áll, és kifaggatom.

Cap odalépett a kormányhoz, és néhány percig a legnagyobb nyugalommal nézegette az ember munkáját.

- Jó itt a levegő, fiam - jegyezte meg leereszkedő hangon.

- Arra nincs panasz, uram - felelte a helyettes kormányos.

- Remélem, az Ezer Szigetek közelében sem fordul meg ez a kedvező szél.

- Tudja a jó isten! - vonogatta vállát a segédkormányos.

- Ha a tengeren járnánk, nem érhetne meglepetés - folytatta a tapogatózást Cap. - De ebben a kis tócsában még nem totyogtam. Remélem, maga ismeri azokat a vacak szigeteket. Hogy is hívják azt, ahová megyünk?

- Tudja a jó isten!

- De sokat emlegeti! - fakadt ki Cap. - Csak nem katolikus?

- Nem én! Általános hitű vagyok.

- Ejha! - dünnyögte az őrmester, aki a közelben hallgatózott, mert kíváncsi volt, hogyan "tapogatózik" a sógora. Az őrmester nagyapja kvéker hitű volt, apja presbiteriánus, ő maga meg az anglikán hitre tért át, amikor belépett a hadseregbe. De általános vallás! Ilyet még nem pipált. Csak nem kötekedik ez az ember a sógorral?!

- Nézze csak, John - folytatta Cap -, mert Jacknek hívják, ugye?

- Nem, uram, Robertnek hívnak.

- Hisz az majdnem ugyanaz! Hát nézze csak, Robert, tudom, hogy maga csak szerénykedik. Biztosan mindent tud azokról a fránya szigetekről.

- Nem én, uram. Még a tó legöregebb matróza sem állíthatja magáról, hogy ismeri ezeket a rejtélyes szigeteket. Ami pedig azt a szigetet illeti, ahol az előőrsünk táborozik, még a mingók is többet tudnak róla, mint mi.

- Hogyan? Hát még nem vetett ott horgonyt soha?

- De nem ám! A horgonyt mindig Jasper mester engedi le.

- De a városra vagy falura csak emlékszik?

- Micsoda városra?

- Hát ott a szigeten, a templom tornyára . . ., talán messze ellátszik a vízen.

- Nincs ott, kérem, semmi, még egy kutyaól sem!

- Hát akkor hogy talált oda? Aludt talán a kormánykeréknél, hogy nem emlékszik semmire?

- Aludtam bizony, de nem a kormánykeréknél, hanem lenn a priccsemen. Édesvíz jóval megérkezés előtt mindenkit leküldött a fedélzetről. Ugyanígy a hazaindulásnál is. Senki közülünk nem ismeri az utat. Csak Jasper és a kormányos tudja, hogyan lehet azt a szigetet megközelíteni.

- No, tessék! - dünnyögte Cap bosszúsan, és sógorát karon fogva, továbbsétált vele. - Nincs kinél tapogatózni, mert ezek a fickók nem tudnak semmit. Jasper szándékosan tudatlanságban tartotta őket. Hát ez nem gyanús körülmény? Hogy a fenébe találjam meg az utat ahhoz az istenverte szigethez?

- A kérdés bizony elég természetes, Cap sógor. Feltenni könnyebb, mint felelni rá. De nincs-e olyan tudomány, amit navigációnak neveznek? Azt hittem, egy vérbeli tengerész játszva megold ilyen kis feladatot. Hát hogy fedeztek fel ismeretlen szigeteket?

- Egy szigetet felfedezni jóval könnyebb, mint ezer közül egyet megtalálni. Egy gombostűt még megtalálnék ezen a fedélzeten, akármilyen öreg vagyok is már, de egy szénakazalból nem tudnám előhalászni.

- No és a tengerészösztön?

- Nem vagyok vizsla, hogy a szaglásom után igazodjam!

- Akkor próbálkozz meg újra azzal a fickóval a kormánynál!

Nem hiszem, hogy olyan tudatlan volna, mint ahogy színleli.

- Hm . . ., meg lehet próbálni.

Visszasétáltak a kormányhoz, és Cap újra "leereszkedett".

- Mondja csak, fiatalember - kezdte Cap. - Nem tudja véletlenül a kérdéses sziget földrajzi hosszúságát és szélességét?

- Micsodát, uram? Nem értem, mire gondol.

- Hogyhogy nem érti? Tudja, mi a szélesség?

- A vitorlavászoné?

- A fenét! Hosszúságról se hallott még?

- A horgonykötél hosszúságáról?

- Nem tudja, mi a kompasz? Az iránytű?

- Hogyne tudnám, uram! Északnyugat, délnyugat, észak- északnyugat!

Diadalmasan nézett Cap mesterre, aki dünnyögött valamit, és továbbsétált.

Az őrmester elnyomta ásítását. Körülnézett. A hajó egyenletesen haladt a könnyed szélben. Minden olyan nyugodt és békés volt. Az őrmester lehevert egy összegöngyölt vitorlára a fedélzeten. Csak pihenni akart egy kicsit, de a következő percben mély álomba merült. Cap tovább járkált fel és alá a fedélzeten.

Vasszervezete dacolt álmossággal és fáradtsággal. Egész éjjel egy pillanatra sem hunyta le a szemét.

Fényes nappal volt, amikor Dunham őrmester felébredt. Meg- lepetésében felkiáltott, és talpra ugrott. Még körül se nézett, de már tudta, hogy az időjárás teljesen megváltozott. Körös-körül sűrű köd, legfeljebb egymérföldnyi távolságba lehetett látni. A tó erősen hullámzott, és tükrét tajték borította.

Cap jelentése szerint a szél éjféltájban teljesen elült, és ugyanakkor feltűntek az első szigetek körvonalai. Egy óra tájban észak-keleti szél kerekedett, melyet szemerkélő eső kísért. Fél kettőkor Cap kénytelen volt néhány vitorlát bevonni.

- Nem mondhatom, hogy a hajó rosszul viselné magát - mondta az öreg tengerész -, de a szél meglepett. El se tudtam volna képzelni ilyen légáramlatot egy tó fölött. Szavamra, ha egy csepp kis sós ízt éreznék a levegőben, azt hinném, a tengeren vagyok.

- Mióta haladunk ebben az irányban, sógor? - kérdezte az óvatos őrmester. - És mennyire becsülöd a sebességet?

- Még nincs három órája, hogy jónak láttam ebbe az irányba fordulni. Tudom, merre van New York partja, hát az ellenkező irányt állítottam be. Magam vettem át a kormánykereket. A sebesség nem nőtt, inkább csökkent, miután kevesebb vitorlával haladunk.

- Könnyen lehet, hogy a part nincs már messzebb öt vagy hat tengeri mérföldnél - mondta az őrmester. - Úgy tudom, egy nagyobb öbölbe kell érkeznünk. Azon töprengek, nem kellene-e felhívnunk Jaspert.

- Kínos dolog - felelte Cap. - Semmi sem ássa alá a fegyelmet annyira, mint amikor a feljebbvaló beismeri tudatlanságát.

- Lehet, hogy a tengeren így van, sógor. De a hajóért és az embereim életéért én vagyok felelős. Inkább a tekintélyemet áldozom fel, mint őket. Lelkiismeretem azt parancsolja, hogy függesszem fel Jasper fogságát.

- Hogy egyenesen Frontenacba vigyen minket! Nem, sógor, a hajó jobb kezekben van most! Majd én elmanőverezek vele, míg lecsillapodik a szél. Csak egy őrült gondolhat kikötésre ilyen viharban. Bízd csak rám! Charles Cap nehezebb helyzetben is megállta a helyét.

Dunham őrmester kelletlenül engedett sógora rábeszélésének.

Nagy bizalma volt Cap tengerésztudományában, és remélte, hogy most sem fog csalódni benne. Mi egyebet is tehetett volna? Ha megalázkodik, és megkéri Jaspert, vegye át újra a hajó vezetését ezt is csak azzal a feltétellel teheti, hogy tüstént forduljanak meg, és induljanak vissza az erődbe. Mert a történtek után nem folytathatja útját Jasper vezetése alatt. Viszont visszafordulni, a kapott feladatot nem teljesíteni, hazasietni . . ., egyértelmű volna a megfutamodással. Dunham őrmester egész lénye tiltakozott az ilyen meghátrálás ellen. Nagyot sóhajtott hát, és sógorára bízta a kormányt, valóságos és képletes értelemben egyaránt.

XI. A VIHAR JÁTÉKSZERE

Amint a nap előrehaladt, sorra felbukkantak a fedélzeten a hajó utasai - legalábbis azok, akiknek nem tiltották meg, hogy kilépjenek a fedélzetre. A tó még nyugodt volt, de aki ismerte természetét, tudta, hogy vihar közeleg: a nagy viharok egyike, amelyek ezen a vidéken ősszel tombolni szoktak. Földet nem lehetett látni sehol. A látóhatár minden irányban a végtelenbe veszett, a komor és titokzatos semmibe. A hullámok kurták és fodrosak voltak, a tó tűkre pedig elvesztette pazar kék színét, mely a déli égbolt színpompájával vetekedett; a víz most haragoszöld volt és fakó, mintha elnyelte volna a ragyogó napsugarakat.

A katonák csakhamar megelégelték a barátságtalan látványt, és visszahúzódtak a fedélzet alá. Odafenn a hajó személyzetén kívül nem maradt más, csak a hadnagy, az őrmester, Cap, Nyomkereső és Mabel. A lány arca borús volt, amióta Jaspert őrizetbe vették. Nyomkereső későn aludt el az éjszaka, de a néhány órai virrasztás és a néhány órai alvás mintha megerősítette volna abban a hitében, hogy Jasper ártatlan.

Lassan telt az idő. A szél egyre fokozódott, és a víz egyre erősebben hullámzott. A hajó himbálózása arra kényszerítette Mabelt, hogy kabinjában keressen menedéket. Példáját Muir hadnagy is követte. Cap rendületlenül állt a kormány mellett.

Amint a hajó mélyebben belesodródott a tóba, a szél ereje nőttön-nőtt. Cap arra gondolt, hogy egy ilyen vékony dongájú hajócska semmiképpen sem bír hosszabb ideig szembeszállni a vihar dühével. Ez a mérlegelés azonban nem ijesztette meg az öreg tengerészt. Sőt ellenkezőleg - mint a vadász, akit fellelkesít a kürt hangja, vagy a csataló, amely vígan horkan és rúgkapál, ha meghallja a dobszót -, Cap úgy érezte, hogy most van csak igazán elemében. A vihar felajzotta benne a tapasztalt tengerész minden jó tulajdonságát. A vitorlás matrózai csakhamar megbecsüléssel tekintettek rá, és készségesen engedelmeskedtek utasításainak, pedig kezdetben görbe szemmel néztek rá. Nem értették, miért távolították el régi parancsnokukat; az intézkedés, melynek okát senki sem közölte velük, felháborította őket, és ezt duzzogva éreztették az új parancsnokkal. Cap szakértelme azonban más viselkedésre késztette őket.

- Nem is bánom ezt a vihart, Dunham sógor! - kiáltott fel Cap, amikor az őrmester elment mellette. - Régi ismerősök vagyunk.

Jó komám ez a szél, elég sokat birkóztam már vele. Pontosan olyan, mint az óceáni szelek. Nem hittem volna, hogy itt is előfordulhat. Kezdek több tisztelettel nézni erre a köpőcsészére.

Elégedetten dörzsölgette kezét, szinte örült az alkalomnak, hogy megmutathatja, hogyan viselkedik ilyen időben egy igazi tengeri medve.

A szél szüntelenül tombolt. A felkorbácsolt hullámok sziszegve és tajtékozva zúdultak a vitorlásra. A szertefröccsenő víz olyan volt, mint egy függöny, egészen eltakarta a hajó egyik oldalát.

Pedig abban az irányban a partot lehetett sejteni. Mintha végtelen sűrű erdő sötétlett volna a látóhatáron, komoran és fenyegetően.

Az óvatosság arra kényszerítette az öreg tengerészt, hogy elfordítsa a hajó orrát a part irányából. A könnyű hajó engedelmeskedett a kormánylapátnak, és megint a tó belseje felé száguldott.

Hosszú órák teltek el így, szüntelen idegőrlő küzdelemben. Cap mindig résen volt, és ügyesen alkalmazkodott a szél szeszélyeihez.

Egyetlen meggondolatlan mozdulat elég lett volna ahhoz, hogy a vitorlás felboruljon. Így hánykódott a hajó a két part közt, melyet egyre jobban eltakart a köd. Cap már-már úgy érezte magát, mintha tengeren járna, és olyan szemmel nézett erre a kis "köpőcsészére", ahogy huszonnégy órával előbb elképzelhetetlennek tartotta volna. Egész nap egyetlen perc pihenője sem jutott. Alkonyodott, beesteledett, már késő éjszakára járt megint, de a szél dühe nem csökkent, sőt erősödött. A kis hajó játékszer volt a vihar kezében, a szél ide-oda dobálta, mint egy könnyű kis labdát, és a rázúduló víz szinte összeroppantotta. A hajó utasai - Cap és talán Jasper kivételével - még sohasem éltek át ilyen féktelen vihart. Az emberek úgy érezték, hogy életük nagyobb biztonságban volna, ha Jasper vezeti a hajót. Ám Cap arra sem volt hajlandó, hogy tanácsot kérjen a fiatal Édesvíztől. "Már különb viharokat is láttam a tengeren!" - gondolta magában, és még erősebben markolta a kormánykereket.

A hajnal sem hozott semmi változást. A látóhatárt elmosta a szemerkélő eső és köd. A tó olyan volt, mint egy párolgó vízzel telt katlan. Jasper és a kormányos lent maradtak a fedélzet alatt, de a többiek feljöttek reggelizni. Némán sorakoztak fel, csajkájukkal a kezükben, és lopva Cap arcát figyelték.

Cap nyugodtabban viselkedett, mint valaha, arca a legkisebb aggodalmat sem árulta el. Karját keresztbe téve állt a fedélzeten, a gyakorlott tengerész ügyességével őrizte meg egyensúlyát a himbálózó hajón. Kissé előrehajolt, úgy figyelte a tajtékzó hullámokat. Ebben a pillanatban az őrszem elkiáltotta magát:

- Vitorla a látóhatáron!

A figyelmeztetés óriási meglepetést keltett. Máskor sem volt gyakori dolog, hogy a Scud hajóval találkozzék a tavon, hát még ilyen szokatlanul erős viharban. A Scud utasai úgy érezték magukat, mint egy ember, aki egyedül tör utat magának az erdő sűrű bozótjában. Egy másik hajó felbukkanása szinte természetellenesnek, kísértetiesnek rémlett.

Aaz idegen hajó körülbelül háromszáz ölnyi távolságban bukkant ki hirtelen a ködből. Útiránya szerint hamarosan horzsolnia kell a Scudot, vagy legalábbis nagyon közel kell elhaladnia mellette. Kitűnően felszerelt, hatalmas árbocos hajó volt. Csak egyetlen kis vitorlát húzott fel, de a szél ereje olyan nagy volt, hogy így is ijesztő gyorsan közeledett. Sebessége legalább négy csomó lehetett.

- Szerencsés fickó - dünnyögte Cap. - Ő legalább pontosan tudja, hol van, különben nem tartana olyan nyugodtan egyenesen déli irányba.

- Jól beleszaladtunk, kapitány úr - felelte a matróz, aki nemrég váltotta fel Cap mestert a kormánynál. - Ez a francia király hajója, a Montcalm. Bizonyára a Niagara folyó torkolata felé tart, ahol a gazdája szép kis kikötőt és erődöt épített. Jól beleszaladtunk, mondhatom!

- Dögvész reá! - szitkozódott Cap. - Gyáva francia módra iszkol a biztos kikötőbe, mihelyt megpillant egy brit hajót!

- Bárcsak követhetnők a példáját! - sóhajtott a helyettes kormányos.

- Így azonban a tó végében terpeszkedő öbölbe rohanunk, és nem tudom, hogyan kecmergünk majd ki belőle.

- Ugyan, ugyan, hol van még a tó vége! Ne féljen, amíg engem lát, és amíg jó angol hajótörzs van a lába alatt! Nem vagyunk olyan pulyák, hogy megijedjünk egy kis széltől, és mindjárt kikötőbe kívánkozzunk. Vigyázz a kormányra!

A felkiáltást az csalta ki Capből, hogy a francia hajó hirtelen nekilódult, és nagy tömegével már-már rázúdult a kis Scudra.

A két hajót alig száz yard választotta el egymástól, és kétséges volt, vajon összeütközés nélkül el tudnak-e haladni egymás mellett.

- Balra! Kormány balra! - ordította Cap.

A francia hajó legénysége a fedélzet bal oldalára tódult, néhány puskát is szegeztek az angol vitorlásra, mintha el akarnák hessegetni. Mindkét oldalon öklök emelkedtek a levegőbe, de ilyen viharban senki sem gondolhatott arra, hogy ütközetbe bocsátkozzék. Két-három könnyűágyú volt a francia hajón, de ásítozó torkuk vízben ázott, és őrültség lett volna megszólaltatni őket.

A Montcalm oldala feketén csillogott, kötélzetét vadul rázta a szél, eresztékei recsegtek-ropogtak, de a káromkodás hangjai, amelyek ilyen helyzetben könnyen előtörnek a matrózok torkán, belevesztek az orkán bömbölésébe.

- Balra, ha mondom! - igyekezett Cap túlordítani a vihart.

A helyettes kormányos engedelmeskedett, és a vitorlásnak sikerült kikerülnie a francia hajót, bár olyan közel siklott el mellette, hogy Cap önkéntelenül hátrahőkölt, mintha azt várta volna, hogy a Scud orra belefúródik a francia hajó oldalába. De nem így történt. A kutter már elszáguldott a francia hajó fara mellett.

A fiatal francia kapitány, a Montcalm parancsnoka, felugrott a far-rácsra, és azzal a jellegzetes udvariassággal, melyről a franciák még a legválságosabb percekben sem feledkeznek meg, sapkájához emelte kezét, és mosolyogva tisztelgett a gyorsan távolodó vitorlásnak. Volt valami bájos kedélyesség ebben a mozdulatban, de Cap nem vette észre. Igazi angol bulldog módjára vicsorította fogát, és fenyegetően rázta öklét a francia hajó felé.

- Be kár, hogy nem ereszthetünk egy sortüzet beléjük! Akkor ennek a tejfölösszájúnak ajkára fagyna a vigyorgás!

Most már az őrmester is ott volt, és sapkájához emelt kézzel viszonozta a fiatal francia tiszt udvariasságát.

- Nem tudom, miért morogsz rá, sógor - mondta. - Most véletlenül tisztességesen viselkedett. Ez persze csak formaság. Hogy valójában mit gondolt, az más lapra tartozik.

Bizonyos irigységgel nézett a Montcalm feketén csillogó tömegére, magas árbocára és széles vitorláira, amíg a hajó végleg el nem tűnt a szitáló esőben. Ő is arra gondolt, hogy az a másik hajó nemsokára biztos révbe jut, míg a Scud kénytelen folytatni reménytelen harcát a viharral. De katonás büszkesége nem engedte, hogy elárulja nyugtalanságát. Különben is bízott sógora szakértelmében. Majd csak lesz valahogy - gondolta -, és lement kabinjába.

Néhány óra múlva megint beesteledett. A sötétség még fokozta volna a veszélyt, ha a szél szerencsére nem hagy alább egy kicsit.

De még így is eléggé himbálózott a hajó, és csapkodtak a hullámok. A Scud olyan könnyű volt, hogy a legkisebb szél is játszva röpítette tovább.

Cap olyan fáradt volt, hogy mély álomba merült. Hajnaltájban arra riadt fel, hogy valaki a vállát rázogatja. Felült, és kitörölte szeméből az álmot. Nyomkereső állt ott mellette.

Amíg a vihar tombolt, Nyomkereső ritkán mutatkozott a fedélzeten. Szerénysége és tapintatossága nem engedte, hogy ott lábatlankodjék, ahol mások dolgoznak. Most azonban szükségesnek tartotta, hogy beleszóljon Cap dolgába.

- Bizonyára rászolgált egy kis pihenésre, Cap mester - mondta -, de sajnos, a helyzet olyan, hogy most nem szabad aludnia.

Nézzen csak körül! Mindjárt látni fogja, hogy a parancsnok most nem alhatik!

- Hogyan? Micsoda? - dörmögte Cap, amint lassan, fokozatosan öntudatra ébredt. - Mit beszél, Nyomkereső? Hát már maga is a zúgolódók és zsémbeskedők sorába lépett? Idejövet az erdőben, amikor maga volt a parancsnok, én készségesen meghajoltam a maga tudása előtt, és nem kontárkodtam bele abba, amihez maga jobban ért! Elvártam volna, hogy maga is hasonlóképpen viselkedjék!

- Ha csak rólam volna szó, Cap mester, ki se nyitnám a számat - felelte Nyomkereső. - De nők is vannak a hajón, és az ő nevükben beszélek.

- Aha, most már értem! De Mabel katona leánya, és tengerész unokahúga, nem igaz? Nem szabad elveszítenie a fejét egy kis viharban. Fél talán?

- Nem tudom, hogy fél-e, mert nem jajgat, és nem panaszkodik. De bizonyára azt gondolja, hogy jobb volna, ha Jasper nem a rács mögött kuksolna, hanem a fedélzeten tenné meg a szükséges intézkedéseket. Végtére is nincs még egy ember, aki úgy ismerné ezt a hajót és ezt a tavat, mint ő.

- Köszönöm szépen! Ezt jól megmondta. Negyven évet töltöttem a tengeren, és most ezen a kis tavon akarnak megtanítani a mesterségemre! Átkozott vihar, már megint tombolni kezd! És mi az ottan, a szél alatti oldalon? - dörzsölgette szemét. - Esküszöm, hogy föld!

Nyomkereső nem felelt tüstént. Előrehajolt, tenyerét szeme fölé tartotta. Arcán megdöbbenés tükröződött.

- Föld az, bizony - ismételte Cap -, alig félmérföldnyire tőlünk! És előtte szirtek ágaskodnak ki a vízből, két félkörben, jobbról és balról! Egészen olyanok, mint egy mesterséges hullámtörő!

Ebben a pillanatban Dunham őrmester sietett a hajó orra felé.

- Úgy látszik, baj van, sógor - mondta. - Magam is látom, de az emberektől is hallom. Azt mondják, a szél ellenállhatatlanul sodor a part felé, és egy-két órán belül zátonyra futunk.

Remélem, csak vakrémület az egész.

Cap nem felelt, csak hosszasan nézett a part irányába. Arckifejezése nem volt túlságosan bizakodó. Azután az ellenkező irányba nézett, és olyan dühös arcot vágott, mintha veszekedni akarna a tomboló széllel.

- Ide hallgass, sógor - folytatta az őrmester. - Én azt mondom, hívjuk fel Jaspert, és kérdezzük meg, mi a véleménye. Egyelőre nincs francia veszély, csak a sziklák fenyegetnek. A fiú talán meg tud menteni minket. Semmi kedvem vízbe fulladni.

- Átkozott vihar! - szólalt meg végre Cap. - Ilyen konok, ilyen huzamos szél ezen a csöppnyi tavon! Igazán rendkívüli. Jól van, nem bánom, hívjuk fel a fiatalembert.

Cap eddig olyan csökönyös volt, hogy hirtelen engedékenysége meghökkentette az őrmestert. Tüstént Jasperért küldött. A fiatalember nem váratott magára sokáig. Arca és magatartása mélységes megbántottságot fejezett ki. De amikor körülnézett a fedélzeten, azon nyomban megfeledkezett sérelmeiről.

Előbb a szél irányába nézett, a hajósok szokása szerint, azután a látóhatárra szegezte tekintetét, végül pedig a szélmentes oldalra fordult, és megpillantotta a fenyegetően sötétlő magas sziklapartot. Most már megértette a helyzetet.

- Azért hívattuk, Jasper úr - mondta Cap, karját keresztbe fonva -, hogy meghallgassuk a véleményét a kikötési lehetőségekről. Miután nők is vannak a hajón, bízom a lovagiasságában, hogy hajlandó lesz segíteni nekünk ebben a nem egészen veszélytelen helyzetben.

- Inkább meghalok, semhogy Mabel kisasszonyt valami baj érje - felelte a fiatalember komoly elszántsággal.

- Tudtam! Tudtam! Ezt vártam tőled! - kiáltott fel Nyomkereső, és kezét szeretettel Jasper vállára tette. - Az én barátom olyan hűséges, amilyen csak egy tiszta szívű ember lehet!

- Fölösleges érzelegni - felelte Cap. - Beszéljünk úgy, ahogy tengerészekhez illik. Ismer a közelben valami kikötőt?

- Nincs itt kikötő. Itt csak egy nagy öböl van a tó végében, ahol még sohasem jártunk. Nem is könnyű az öbölbe bejutni.

- És milyen ez a part?

- Cseppet sem biztató. Sűrű vadon borítja egyik irányban a Niagara torkolatáig, a másikon meg Frontenacig. Úgy hallom, csupa őserdő, ezernyi mérföldre.

- Legalább nem találkozunk franciákkal! És bennszülöttek vannak errefelé?

- Indiánok mindenütt akadnak, bár remélhetőleg ezen a parton nem nagy számban. Lehet, hogy mindjárt beléjük botlunk a parton. De az is lehet, hogy hónapokat tölthetünk ott, és egyetlen rézbőrűt sem látunk.

- Akkor talán megkockáztathatjuk. De mondja csak, Jasper úr, ha ez a kis kellemetlenség közbe nem jön, mit csinálna most a vitorlással?

- Ön tapasztaltabb tengerész nálam, Mr. Cap - felelte Jasper.

- Nem vagyok olyan szerénytelen, hogy tanácsot adjak önnek.

- Igen, igen . . . rendes körülmények közt úgy is volna helyes ... de most rendkívüli körülmények közé kerültünk. Beismerem, ennek a kis tócsának is megvannak a maga szeszélyei. Maga ismeri őket, tehát joga van tanácsot adni akárkinek. Nos, mit tenne, ha szabad kérdeznem?

- Azt hiszem, uram, horgonyt kell vetni, mégpedig egy órán belül.

- Horgonyt vetni? Kint a nyílt tavon?

- Nem, uram, hanem odaát, a part közelében.

- Csak nem akarja azt mondani, hogy amikor ilyen vihar tombol, horgonyt vessünk a szél alatti parton?

- Ha meg akarja menteni a hajót, nem tehet egyebet, Cap uram.

- Ide hallgasson, fiatalember! Én már negyven éve járom a tengert, de ilyesmit még nem hallottam.

- Pedig ezt tesszük ezen a tavon, ha szorul a kapca - felelte

Jasper.

- Elég, elég, nem is hallgatom tovább! - kiáltott fel Cap türelmetlenül. - Nem teszem meg, egyszerűen nem tudom megtenni!

Ellenkezik mindennel, amit tanultam és tapasztaltam. Köszönöm,

Jasper úr, visszamehet az alsó kabinba.

Jasper meghajolt, és szótlanul visszatért a rácsajtóhoz. De mi- előtt lement volna a létrán, aggódó pillantást vetett előbb a szél irányába, majd a part felé, végül gondterhelt arccal, homlokát ráncolva ereszkedett le a hágcsón.

Az őrmester megengedte Jasper Westernnek, hogy naponta egy fél órát a fedélzeten tartózkodjék, és egy kis friss levegőt szívjon.

Jasper mindjárt élt is az engedéllyel, és felment a fedélzetre. A hátsó kabin ajtajánál majdnem összeütközött Mabellel. A lány kabintársa, a katona felesége rosszul bírta a hajó himbálózását.

Rosszullétében Mabel ápolta, de megunta már az asszony nyögdécselését. Pihenésül felment a fedélzetre, és akkor találkozott Jasperrel.

Mabel nem osztotta nagybátyja bizalmatlanságát a fiatalember iránt. Amikor Jaspert félig-meddig szobaáristomra ítélték, akkor sem hitte el az ellene emelt vádat, de természetszerűen kissé elhidegült iránta. Jasper megérezte ezt, és minden kertelés nélkül szóvá tette.

- Mondja meg őszintén, Mabel - kezdte -, maga is árulónak tart engem?

- Eszembe se jutott, hogy annak tartsam - felelte a lány. - Aki jobban ismeri önt, nem tarthatja bűnösnek. Ne is vegye a szívére az egész dolgot. Bizonyára félreértés az egész, és hamarosan tisztázódik.

- De a maga apja,

Mabel . . .

- Apám katona, és kötelessége a legnagyobb elővigyázatosságot tanúsítani. Azt hiszem, még neki nincs kifogása az ön személye ellen.

- Ne haragudjon,

Mabel, hogy a bajaimmal terhelem. Nem szoktam panaszkodni.

De gondoljon arra, hogy sohasem volt leánytestvérem, és anyám meghalt, mikor még kisgyermek voltam. Néha szükségét érzem a női gyengédségnek.

Ez a néhány szó vagy talán a fiatalember hangja mélyen meghatotta Mabelt. Elhatározta, hogy megpróbál segíteni Jasperen.

De mielőtt hozzálátott volna, megkérdezte:

- Mondja, kedves Jasper: hajlandó-e becsületszavát adni nekem, hogy a vád, amit ön ellen emelnek, teljesen alaptalan?

- Esküszöm mindenre, ami szent!

A lány elgondolkodott.

- Miért nem mondta ezt meg az édesapámnak?

- Nem védekezhetek egy vád ellen, amelyet nem is ismerek.

Nem közöltek velem semmit, csak azt, hogy nem vezethetem tovább a hajót. Akármilyen bántó, beletörődnék, ha . . .

- Ha? - kérdezte a lány, amikor Jasper zavartan elhallgatott.

- Haa nem félnék, hogy ez az intézkedés az ön életét veszélyezteti.

- Azt hiszi, hogy a hajó veszélyben forog?

- Attól tartok. Néhány órán belül elsüllyedhet, ha nem azt teszik vele, amit javasoltam. De a nagybátyja hallani sem akar róla. Tapasztaltabb nálam, nem szállhatok vitába vele. De érzem, hogy nekem van igazam.

Mabel sokáig hallgatott, de végül így szólt:

- Kérem, Jasper, keresse meg apámat, és mondja meg neki, hogy jöjjön az én kabinomba, mert sürgősen beszélnem kell vele.

Néhány perc múlva megjelent az őrmester a kabinban. Amikor megtudta, hogy leánya Jasper érdekében próbál közbenjárni, megharagudott.

- Ez szolgálati ügy, nem családi téma, Mabel!

- Apám! Nemcsak rólad és rólam van itt szó, hanem a hajó valamennyi utasának életéről.

- Ezt a nótát már hallottam. Cap is ért annyit a hajóhoz, mint bárki más.

- De megmakacsolta magát, apám. Lásd be, hogy ezt nem szabad engedned.

- Amit Jasper javasol, képtelenség.

- Ezt Cap bácsitól hallottad. Hallgass meg valaki mást is. Például az öreg kormányost.

- Látod, ez nem is ostoba dolog. Ezt az egyet megteszem a kedvedért.

Előhívták Jasper régi munkatársát, aki most fogolytársa is volt.

Még fel se lépett a fedélzetre, máris aggódva nézett körül. Úgy látszik, odalenn is hallották, hogy a hajó helyzete válságos.

Néhány percig nem szóltak hozzá, hagyták, hadd tájékozódjék.

Azután megkérdezték tőle, mit tenne ebben a helyzetben.

- Horgonyt kell vetni - felelte habozás nélkül. - Ez az egyetlen mód, ha meg akarják menteni a hajót a biztos pusztulástól.

- Horgonyt vetni? Itt, a nyílt vízen? - kérdezte Cap ugyanúgy, mint az előbb Jaspertől.

- Nem idekinn, hanem a hullámtörők közelében - felelte az öreg kormányos.

Kijelentése nem győzte meg Cap mestert. Első gondolata az volt: ez a két ember összejátszik. Bizonyára azért akarnak horgonyt vetni, hogy megszökhessenek, akárcsak az a ravasz indián házaspár.

Az őrmester, miután visszaküldte az öreg kormányost szállására, szemére vetette sógorának makacsságát.

- Ide hallgass, Dunham őrmester! - felelte Cap. - Akármennyire tisztelem az eszedet, nem engedem, hogy horgonyt vessünk.

Lehorgonyozni a szél alatti parton, amikor ilyen vihar tombol, kész őrület. Az aláírók, akik a hajó biztosítását vállalták, engem fognának pörbe a Scud pusztulásáért.

- Ennek a hajónak nincsenek aláírói, sógor. A kockázat teljesen a kincstáré, és a felelősség teljesen az enyém. Hallgassuk meg még egyszer Jaspert.

- Olyan gyorsan sodródunk a hullámtörő felé, hogy lehorgonyzás nélkül biztosan pozdorjává törik a sziklák a hajót - jelentette ki Jasper dühösen.

- És mit segít ezen a horgony? - kérdezte Cap ugyanolyan dühösen.

- Legalábbis nem árthat, és nem ronthat a helyzeten! - vágott vissza Jasper. - A horgony mindenesetre enyhíti az összeütközés erejét. Legalább azt engedje meg, Cap úr, hogy én meg a kormányos megtegyük a szükséges előkészületeket az esetleges lehorgonyzásra.

- Bánom is én, csináljon, amit akar! - kiáltott fel Cap türelmetlenül, és elrohant.

Az őrmester utána szaladt, és elkapta a karjánál.

- Olyan reménytelennek tartod a helyzetet? - kérdezte.

- Hát nem látsz? - förmedt rá Cap. - Félórán belül odacsap a szél azokhoz a sziklákhoz. Nincs ember, aki megakadályozhat ná!

A kilátások valóban nem voltak biztatóak. A Scud most már alig egymérföldnyire volt a parttól, és a szélvihar kilencvenfokos szögben, merőlegesen sodorta a sziklasor felé. A szél olyan erős volt, hogy képtelenség lett volna újabb vitorlát felhúzni, és valami manőverezést megkísérelni. A fővitorla darabja, mely a magasban volt, csak arra szolgált, hogy megóvja a hajót a felborulástól.

A szél ezt a vitorladarabot is úgy rángatta és szaggatta, hogy aggasztó volt nézni. A szemerkélő eső elállt, de a tajték felcsapott a magasba, és valóságos ködfüggönyt vont a hajó köré. Fenn a magasban a nap már kibújt a felhők közül, és pazarul sütött.

Jasper mindjárt észrevette, és jó jelnek tekintette: úgy látta, a vihar kitombolta magát, és nemsokára lecsillapul. De a tónak az a darabja, amely a hajó és a part közt terült el, még mindig ijesztő volt. A hullámtörő sziklákat vadul ostromolták a hullámok, és a sziklasoron túl köd ülte meg a tájat. A part magas volt, mint az Ontario-tó partja általában és végtelen erdők sötétzöld sűrűsége borította.

Dunham őrmester bátor ember volt, és sok nehéz helyzetben tett már tanúságot férfias állhatatosságáról. De akkor olyan ellenséggel állt szemben, mellyel összemérhette fegyverét. Most azonban ki volt szolgáltatva a természet vak erőinek. A saját életét most sem féltette. Erős, egészséges ember volt, és tudta, hogy utolsó leheletéig nem adja fel a küzdelmet. De mi lesz Mabellel? Elhatározta, hogy ha leánya nem bírja a harcot, mindketten egyszerre pusztulnak el.

Mialatt az őrmester és Cap sötét gondolatokba merülve nézte a víz háborgását, Jasper és emberei szorgos munkához láttak az elülső fedélzeten. Jasper, mihelyt engedélyt kapott az előkészületek elvégzésére, magához intett öt-hat katonát, akik készségesen segítségére siettek. Az ilyen helyeken nem szokták a belső horgonyt igénybe venni. Jasper két kishorgonyt vonszolt elő, és drótköteleket erősített hozzájuk. A két horgonyt készenlétbe helyezte a hajó orrától jobbra és balra. Miközben emberei ezzel vesződtek, a fedélzetre felcsapó hullámok valósággal megfürdették őket.

Néha percekig ki se látszottak a vízből.

Jaspernek valami dolga volt a hátsó fedélzeten. Amikor visszajött, Nyomkeresőbe botlott.

- Hogy állunk? - érdeklődött Nyomkereső. - Úgy látom, már nagyon közel vagyunk a parthoz.

- Az a kis távolság elég félelmetes - felelte Jasper.

- Nem volna jó leereszteni a csónakot? Talán ki tudnád vinni Mabelt a partra.

- Ebben a hullámverésben soha! - felelte Jasper.

- Hát ha te mondod, akkor igazán lehetetlen.

Az őrmester odalépett hozzájuk.

- Ha horgonyt akarunk vetni, mért nem tesszük meg máris?

- kérdezte Jaspert. - Minden perc késedelem növeli a veszélyt.

Jasper ránézett, és ünnepélyesen kijelentette:

- Ön derék ember, Dunham őrmester, bár most igazságtalanul bánt velem. Tudom, hogy szereti a leányát. Mért nehezíti meg, hogy megmentsem az életét? Hogy mikor kerül sor a horgonyra, bízza rám. Nem fogom elmulasztani a kellő pillanatot.

Az őrmester hol a fiatalemberre nézett, hol meg a sógorára, aki összefont karokkal állt a korlátnál, néhány lépésnyire tőlük.

Komor arca, összeráncolt homloka mutatta, hogy elégedetlen mindennel, ami most történik. Jasper észrevette az őrmester tétovázását. Megragadta az alkalmat, és így szólt:

- Engedjen a kormányhoz, őrmester úr. Csak tíz percet kérek!

- Tessék - mondta az őrmester.

Cap meghallotta, de csak a vállát vonogatta. Megfordult, és kibámult a tóra.

Jasper a kormányhoz ugrott, és megragadta a fogantyút. Intésére felhúztak két vitorlát. A hajó orra hirtelen elfordult, és ebben a pillanatban két ember bedobta a két kishorgonyt a habokba.

A horgonykötelek hamarosan megfeszültek.

- Micsoda dolog ez?! - rohant oda Cap. - Nem ebben állapodtunk meg! El akarja süllyeszteni a hajót?

- Most nem érek rá magával vitázni! - felelte Jasper.

A kishorgonyok megkapaszkodtak a tó fenekén, a hajó lassan jobbra fordult, és orrával egyenesen a tó felé nézett.

- Áruló! - kiáltotta Cap, öklét rázva Jasper felé. - Ha túléljük, felelni fog ezért! Ha rajtam múlnék, most mindjárt felköttetném magát az árbocra!

- Fékezd magad, sógor - intette le az őrmester. - Ne zavard most Jaspert! Ha ő is elveszti a fejét, akkor igazán végünk van.

- De egyenesen nekiviszi a hajót a szikláknak! A hullámtörő már itt van az orrunk előtt! A kishorgonyok nem elég erősek ahhoz, hogy visszatartsák a hajót! Mondja, ember - kiáltotta egészen elvörösödve Jasper felé -, mire számít maga tulajdonképpen?

- Az alsó áramlatra - felelte Jasper.

- Alsó áramlat? - ismételte Cap gúnyosan. - Ki az ördög hallott már ilyent? Majd éppen ez ment meg minket az elmerüléstől!

- A tengeren talán elképzelhetetlen, de a tó más, elhiheti nekem! - mondta Jasper.

- A fiúnak igaza lehet - szólt közbe az őrmester. - Már hallottam ilyesmiről mesélni a tavi matrózoktól. Nagyon kérlek, ne avatkozz bele.

Cap morgott és káromkodott, de kénytelen volt belenyugodni.

Jasper az őrmesterhez fordult, és megmagyarázta, mire alapítja tervét. Az a víztömeg, amelyet a vihar felzúdít a partra, kénytelen valami módon visszatérni a tóba. A felületen nem teheti meg, a hatalmas szél és a tarajos hullámok nem engedik. Ezért alul áramlik vissza a tóba, valami láthatatlan úton. Így erős ellenáramot idéz elő a víz mélyebb rétegeiben. Ezt nevezik a tavi hajósok alsó áramlatnak. Ha sikerül ezt az áramlatot kihasználniuk, az megerősíti a horgonyokat, és segít visszatartani a hajó fenekét a sziklától. Vagyis más szóval a felső áramlat és az alsó áramlat szinte kiegyenlíti egymást, a hajó pedig nyugalmi állapotba jut.

Tetszetős és ötletes elmélet volt, csak az maradt még hátra, hogy érvényességét gyakorlatilag is bebizonyítsák. A hajó még mindig a sziklák felé sodródott, bár észrevehetően lassabban.

Végül az emberek a hajó orrán örvendezve újságolták, hogy a horgonykötél már nem feszül meg annyira, mint az előbb. A hullámtörő első sziklái most körülbelül száz lépésnyire voltak a hajótól.

A tajték dühöngve csapott fel a sziklákon, majd visszazuhant a kavargó hullámokba. Jasper előreszaladt, és kihajolt a korláton.

Arcán diadalmas mosoly tükröződött, amint ujjongva mutatott a kötélsodronyra. Az imént még olyan volt ez a sodrony, mint egy vasrúd, most pedig nagy ívben meggörbült, ami arra vallott, hogy a hajó nyugodtan himbálódzik a vízen.

- Az alsó áramlat! - kiáltott fel Jasper boldogan, és visszarohant a kormányhoz, hogy segítsen a hajónak megnyergelni a hullámokat. - A jó szerencse éppen az alsó áramlat kellős közepébe vezérelt minket, és most már nincs semmi veszély!

- A jó szerencse! - kapott a szón Charles Cap. - Tehát nem a tudás, hanem a jó szerencse! - gúnyolódott. - Ezentúl a jó szerencsét nevezzük majd ki kapitánynak. De meg kell hagyni, ennek a köpőcsészének furcsa tulajdonságai vannak.

Beszélhetett, amit akart, az emberek ügyet se vetettek rá. Mindenki boldog volt, hogy a hajó megmenekült, és ezt nem a jó szerencsének, hanem Jasper ügyességének, tudásának, bátorságának tulajdonították.

Vagy fél óra hosszat még aggodalommal lesték a szelet, de az egyre jobban gyengült. Cap ki is jelentette, hogy megmenekülésüket kizárólag ennek a körülménynek köszönhetik.

- Alsó áramlat, felső áramlat, lárifári! - dünnyögte. - A szél az utolsó pillanatban elült, mielőtt a hajót a sziklához csaphatta volna, ez az egész.

Az emberek már mosolyogtak rajta. És mosolyogva engedték át magukat a visszanyert biztonság édes érzésének - a fáradtabbak pedig az édes álomnak is, ami persze sokkal kellemesebb, mint az örök álom, a halál, amelyet már egészen közelinek éreztek.

XII. A PARTRASZÁLLÁS

Már majdnem dél volt, amikor a vihar ereje megtört; éppen olyan hirtelen szűnt meg, mint amilyen váratlanul kitört. Két óra tájban a szél teljesen elállt, a tó tükre azonban még nem simult ki egészen, szelíden fodrozódott. A hullámok még mindig szüntelenül kergették egymást a part felé, a hullámtörő sziklák sora fehér tajtékban fürdött, de a táj képe már mosolygósra vált.

Egyelőre azonban szó sem lehetett arról, hogy a Scud folytassa útját a kedvezőtlen irányból fújó könnyű szélben! El is határozták, hogy a délutánt még itt töltik. Jasper felszedette a két kishorgonyt, hogy abban a pillanatban elindulhasson, mihelyt az idő megengedi. Közben azok, akiknek nem kellett vesződniük a hajó kiszolgálásával, már arra gondoltak, miféle szórakozással üssék agyon az időt.

Mabel sóvárgó pillantást vetett a part felé, mint általában minden utas, ha huzamosabb ideig volt egy hajó foglya. Nyomkereső kitalálta kívánságát. Kijelentette, hogy most már gyerekjáték partra szállni. A hajón volt egy könnyű kéregcsónak, a legjobb alkalmatosság ilyen hullámverésben. Az őrmester kezdetben ellenkezett ugyan, de aztán beadta a derekát, és azt mondta, hogy maga is körülnéz a parton. Így hát három ember szállt be a lebocsátott csónakba: Dunham őrmester, Mabel és Nyomkereső. Mabelnek most már nem volt újság a kenu. Kényelmesen elhelyezkedett a csónak közepén, apja a pehelykönnyű jármű orrában foglalt helyet, míg Nyomkereső hátul evezett. Nem kellett ugyan sokat lapátolnia, mert a partot ostromló hullámok maguk repítették a kenut, néha olyan hevesen, hogy alig lehetett kormányozni. Mabel szíve többször elszorult rémületében, mielőtt elérték volna a partot, de Nyomkereső hideg nyugalma és izmos karja visszaadta bizalmát. Mabel valóban nem volt gyáva, és egy-két pillanattól eltekintve, amikor már-már azt hitte, hogy a kenu felborul, gyönyörűségét lelte a hullámokban való ringatózásban. Az egész mulatság néhány percig tartott, annak ellenére, hogy majdnem negyedmérföldnyi utat tettek meg a partig.

Amikor kikötöttek, az őrmester megcsókolta leányát, és kis időre elbúcsúzott tőle. Vállára kapta puskáját, és kijelentette, hogy megpróbál vadat ejteni az erdőben.

- Nyomkereső majd vigyáz rád, kislányom, és el is szórakoztat, amíg oda leszek. Majd elmeséli néhány érdekesebb kalandját a mingókkal folytatott harcokból.

Nyomkereső nevetett. Azt mondta, szívesen vigyáz Mabelre, de harci kalandjaival nem szokott dicsekedni. Az őrmester felkapaszkodott a meredek lejtőn, és csakhamar eltűnt az erdőben. Nyomkereső és a lány a másik irányba indult. Nekik is fel kellett kapaszkodniuk, de hamarosan kijutottak egy sziklafokra, amely mélyen benyúlt a tóba, és pompás panorámát ígért. Mabel itt leült egy ledőlt sziklára, hogy visszanyerje lélegzetét és erejét.

Nyomkeresőn meg se látszott a fáradtság. Szokása szerint hosszú puskájára támaszkodott, úgy állt ott. Néhány percig némán nézték a tájat. Mabel elragadtatása nem ismert határt.

Elég magasan voltak ahhoz, hogy messzire ellássanak a tavon.

Az óriási víztükör töretlenül nyúlt el északkelet felé, fodrozódó hullámai meg-megcsillantak a nap sugaraiban. A parton, ameddig a szem ellátott, minden csupa erdő volt. A vihar túlsodorta a vitorlást a francia erődök vonalán. A franciák a Nagy-tavak lefolyóit követve, a legfontosabb közlekedési pontokon építettek erődöket. Az egyik ilyen erőd a Niagara folyó partján épült, abban a híres szorosban, amely az Erie- és Ontario-tavakat köti össze. A Scud már több mérfölddel nyugatra került a Niagara torkolatától. Most már felhúzták a kishorgonyokat, és a vitorlás a rendes horgonyán himbálózott a csendes vízen.

- Milyen messze vagyunk itt minden emberi lakóhelytől - mondta Mabel. - Ez igazán olyan, mint a világ vége.

- Mindenesetre szebb, mint a nagyvárosok lármája és tülekedése - felelte Nyomkereső. - Igaz, hogy én csak vadász vagyok, de semmiféle várossal nem cserélném fel ezt a helyet. Egyszer már jártam itt, ha nem is pontosan ezen a sziklafokon. Nagy Kígyóval volt találkám néhány száz lépésnyire innen, annál a terebélyes tölgyfánál, amelyet jól lehet látni erről a pontról is.

- Hogyan? Ilyen pontosan emlékszik minden fára?

- A fák nem olyan jelentéktelen dolgok, mint ahogy képzeli - felelte Nyomkereső. - Ezek a mi utcáink és házaink; a mi palotáink és templomtornyaink. Hogyne emlékeznék rájuk! Akkor úgy állapodtam meg a mohikánnal, hogy hat hónap múlva találkozunk annál a bizonyos tölgyfánál, mégpedig pontosan déli tizenkét órakor. Néhány hónap múlva mindketten legalább háromszáz mérföldnyire voltunk a megbeszélt fától, de én keletre, a mohikán meg nyugatra.

- És találkoztak a megbeszélt órában?

- Amikor ahhoz a fához értem, Nagy Kígyó már várt rám a fa törzsének támaszkodva. Nadrágja csupa rongy volt, mokasszinja csupa sár. Egy mocsáron kellett átvergődnie, de legyőzött minden akadályt. Nem is csodálkoztam pontosságán. Tudtam, hogy amilyen biztosan felkel a nap a keleti dombok mögött, olyan biztos, hogy barátomat ott találom. Csingacsguk még sohasem váratta meg barátját, és nem is hagyta cserben a veszély órájában.

- És hol van most a nagy delavár főnök? Miért nincs velünk?

- A mingók nyomait követi. Nekem is ott kellene lennem. De hiába - ember vagyok én is, nekem is vannak gyöngéim.

- El se hiszem, Nyomkereső. Maga olyan ember, akinek a lényével nem fér össze semmiféle gyengeség.

- Ha az erőmre és egészségemre gondol, Mabel, akkor igaza van. Ebben a tekintetben elkényeztetett a gondviselés, bár azt hiszem, a hosszú erdei sétáknak is részük van benne, no meg a tiszta lelkiismeretnek is. De mégis ember vagyok, mint a többi, nem mentes az emberi érzelmektől.

Mabel csodálkozva nézett rá. Női ösztöne megsúgta, mire célozgat ez az ember. De úgy tett, mintha nem értené, és megpróbálta más irányba terelni a beszélgetést:

- Igen, az erdő nagyon egészséges. Nemcsak az ember tüdejének tesz jót, hanem az idegeinek is. Milyen megnyugtató ez a nagy csend, ez az óriási némaság.

- Az erdő sohasem néma, Mabel, csak meg kell érteni a beszédét. Néha napokig kószáltam benne egészen egyedül, de sohasem éreztem hiányát a társaságnak.

- Tudom, Nyomkereső. Maga jobban érzi magát a fák társaságában, mint az emberek közt.

- Ezt már nem mondanám. Néha irigylem az embereket, és szeretnék úgy élni, mint ők. Én a természet ölén élek, és mégis azt hiszem néha, hogy a többiek természetesebben élnek. És talán boldogabban.

- Boldogabban? Én azt hiszem, maga boldogabb náluk - mondta a lány. - Ez a tiszta levegő, a hűs és árnyékos erdő, a szépséges fák, a tökéletes nyugalom bőségesen kárpótolja magát az élet sok kis kényelméért. Hiszen hiányt nem szenved semmiben, az erdő ellátja mindennel, ami kell.

- Azt hiszi, az erdő vadjai beérik a táplálékkal és a forrás vízével? Nézze csak azt a vadgalambot! Kirepült a tó fölé, de már fordul is vissza, és párját keresi. Az erdőben élő lények sincsenek magányra kárhoztatva.

- Értem, mire gondol, Nyomkereső - felelte Mabel mosolyogva. - A vadász is megtalálhatja párját az erdőben. Hallom, az indián lányok nagyon kedvesek és hűségesek.

- Engem nem érdekelnek, Mabel. Én olyan lányra gondolok, mint maga.

- Mint én?! - kiáltott fel Mabel csodálkozva. - Csak nem kíván magának olyan tudatlan, hiú, léha, semmihez sem értő élettársat, mint én lennék?

Mabel nyelvén volt még ez a pár szó is: "És olyan fiatalt!"

- de ösztönös tapintatossága arra késztette, hogy ne mondja ki, és ne bántsa meg vele Nyomkeresőt.

- Miért ne, Mabel? - felelte a férfi. - Ha maga tudatlan is az erdei dolgokban, annál többet tud abból, ami a városban kell.

Hiúságnak, léhaságnak nyomát sem fedeztem fel magában. És hogy nem ért semmihez? Egy olyan okos lány, mint maga, hamarosan megtanulna mindent, amire itt szükség van. Különb feleséget el sem tudok képzelni.

- Feleséget? Nyomkereső! Hát nem tréfál? Maga komolyan beszél?

Csodálkozása nem volt egészen őszinte. Mi tagadás, már régen észrevette, milyen hódolattal néz rá ez az ember, de arra persze nem gondolt, hogy ez még leánykéréshez fog vezetni. Mabel egyszerre elkomolyodott, és szánakozva nézett a vadász nyílt szemébe, nyers, becsületes arcába.

- Ezt a dolgot egyszer s mindenkorra tisztáznunk kell, Nyomkereső - mondta kedvesen és barátságosan. - Tisztáznunk kell, nehogy elhomályosítsa barátságunkat, amelyet nagyon sokra becsülök.

- Örömmel hallom! - kiáltott fel Nyomkereső. - Akkor az őrmesternek mégis igaza volt.

- Édesapámnak? Talán az ő ötlete volt, hogy a maga felesége legyek?

- Csakugyan ő vetette fel ezt a gondolatot először. Magam nem is mertem volna felvetni. Még amikor szóba került, akkor sem tudtam elképzelni. Egyre csak azt hajtogattam magamban, hogy ezerszer különb élettársat érdemel.

- Nem hiszem, hogy létezik különb - felelte Mabel. - A maga egyszerűsége, becsületessége, bátorsága nem mindennapi.

- Mabel!

- Az isten szerelmére, ne értsen félre! Igenis, becsülöm, tisztelem, kedvelem magát, boldog vagyok, hogy ismerem, büszke vagyok a barátságára, úgy nézek fel magára, akár az édesapámra . . . de hogy a felesége legyek, az teljesen lehetetlen . . .

Nyomkereső arca hirtelen megváltozott. Úgy elsötétült, hogy a lány szinte megijedt. Hosszú hallgatás következett. Nyomkereső merően maga elé nézett, arcán fájdalmas csalódás tükröződött.

Kezével nyakához kapott, mintha fojtogatná valami. Egész lényén meglátszott, mennyire szenved.

- Nyomkereső, kedves Nyomkereső - kérlelte Mabel remegő hangon, és érezte, hogy szeme könnybe lábad. - Én igazán . . . igazán nem akartam megbántani. De nem szabad, hogy így gondoljon rám. Kérem, nagyon kérem, verje ki ezt a fejéből.

- Megtörtént, Mabel, megtörtént. Ne féljen semmit, nem fogom többé szóba hozni.

- Maga haragszik! Nem, ne tegye azt! Adja ide a kezét, hadd szorítsam meg! Hadd érezzem, hogy nem haragszik rám, hogy nem gyűlöl! Kérem, mosolyogjon rám megint!

- Mabel, mit beszél? Haragudni magára, gyűlölni magát?

Nem, nem, erre sohasem kerülhet sor. - Elfordult, és közben így dünnyögött: - Az őrmester . . . sajnos . . . tévedett.

Mabel felugrott a szikláról, és szembefordult a férfival.

- Igen, félreértés volt - mondta. - Nem tudom, nekem is részem van-e benne? Ha úgy volna, sohasem bocsátanám meg magamnak. Felejtsük el, és legyünk jó barátok.

Nyomkereső mintha nem is hallotta volna, mit mond. És amikor megszólalt, nem is neki felelt, inkább magában beszélt:

- Megmondtam az őrmesternek . . . mindjárt megmondtam, hogy lehetetlen. Egy ilyen szép fiatal lány nem hozzám való.

Nem arra született, hogy egy vadász kunyhójában éljen. Persze ha fiatalabb volnék és jóképű, mint Jasper . . .

- Ne beszéljünk Jasperről - vágott a szavába Mabel türelmetlenül. - Neki semmi köze ehhez az egész dologhoz.

- Miért, Mabel? Nagyon derék fiú, semmi rosszat nem tudnék mondani róla.

- Hagyjuk Jaspert - ismételte Mabel. - Zárjuk le ezt az egész kérdést. Beszéljünk másról.

- Az őrmester tévedett - hajtogatta makacsul Nyomkereső. - Csak ne tévedjen másodszor is.

- Mire gondol?

- Eddig is őszintén beszéltünk, Mabel, most sem akarok kertelni. Muir hadnagyra gondolok. Kor tekintetében nem illik jobban magához, mint én, de tiszti vállbojtot visel. Attól tartok, ez nem lehet közömbös egy fiatal lány számára. A tiszti sátor pazarabb és kényelmesebb, mint a legénységi szállások. De úgy gondolom, a boldogság nem ilyen külsőségektől függ.

- Ebben teljesen egyetértünk, Nyomkereső. A tiszti vállbojt és a tiszti sátor az én szememben nem számít.

- Lundie őrnagy nem örülne, ha hallaná.

- Mit törődöm az őrnaggyal? Ő az 55-ösök parancsnoka. Elrendelheti, hogyan meneteljenek a katonák, de nekem nem parancsolhat.

Egyébként honnan tudja, hogy az őrnagy Muir hadnagyot szemelte ki férjemül?

- Az őrnagy maga mondta nekem. Megtudta, hogy az őrmester jelöltje én vagyok, és le akart beszélni szándékomról. De engem nem tudott meggyőzni. Annál már jobban ismerem Davy Muirt. Tiszti hölgy rangjára emelheti magát, de boldoggá nem teheti soha. Éppen ellenkezőleg, már jó néhány lányt tett boldogtalanná.

- Egészen felesleges engem figyelmeztetnie. Muir hadnagy úr keressen magának feleséget ott, ahol akar. Tőlem csak kosarat kaphat.

- Köszönöm, Mabel. Akármilyen nehéz most a szívem, ennek a kijelentésének végtelenül örülök.

- Akkor elég ebből, Nyomkereső - mondta Mabel. - Puskalövést hallok. Úgy látszik, apámnak sikerült vadat ejtenie. Nem lehet már messze, keressük meg!

- Az őrmester! - sóhajtott fel Nyomkereső. - Milyen kár, hogy annyira tévedett!

A beszélgetés elakadt. Néhány perc múlva közelgő lépések neszét lehetett hallani. Száraz gallyak recsegtek valakinek a lába alatt.

- Itt van már apa! - kiáltott fel Mabel. - Fogadjuk vidám arccal, ahogy jó barátokhoz illik, és őrizzük meg egymás titkait.

A bokrok közül előbukkant az őrmester vállas alakja. Jó katona módjára alaposan szemügyre vette leányát és Nyomkeresőt, aztán kedélyes hangon odaszólt Mabelnek:

- Megkérnélek valamire, kislányom. Te olyan ügyes és fürge vagy. Lelőttem egy madarat, ott hullt le a parti fenyők közt. Szaladj csak le, és keresd meg! Aztán nem kell újra felfáradnod ide.

Váltunk egy-két szót Nyomkeresővel, azután mindjárt utánad megyünk. A parton találkozunk.

Mabel engedelmeskedett. A fiatalság ruganyos lépteivel szaladt le a meredek domboldalon. De csak a lába volt könnyű, szívére - úgy érezte - mázsás súly nehezedett. Mihelyt a fák eltakarták apját és Nyomkeresőt, leroskadt egy fa tövébe, és keservesen zokogott. Az őrmester szerencsére nem látta. Apai büszkeséggel, kedvtelve nézett utána, amíg el nem tűnt a fák mögött - nem sejtette, hogy a lány vidám szökdelése csak színlelés.

- Olyan a járása, mint egy fiatal őzé - mondta az őrmester.

- Szebb, mint az anyja volt. Remélem, nem mulasztottad el a jó alkalmat, és nyíltan beszéltél vele. A nők szeretik az őszinte beszédet ilyen dologban.

- Igen, beszéltem vele - felelte Nyomkereső. - Tökéletesen megértettük egymást.

- No, ennek örülök. Csodálkozott Mabel?

- Nagyon is, attól tartok. Meglepetés volt számára.

- A meglepetés szükséges dolog szerelemben és háborúban egyaránt - mosolygott az őrmester. - De mindkét esetben nehéz megállapítani, hogy a meglepetés hatásos volt-e.

Nyomkereső arca megrándult, amint az őrmester tréfálkozását hallgatta. Nehezére esett a színészkedés. Ebben a tekintetben olyan volt, mint egy gyerek: minden gondolata és érzése az arcán tükröződött. De most el akarta rejteni érzelmeit, hiszen megígérte Mabelnek, hogy titkát nem árulja el.

- Thomas barátom! - mondta kissé ünnepélyesen. - Régi bajtársak vagyunk, ugye? Sok harcot vívtunk meg egymás oldalán, ugye? Nem lehetséges, hogy már nem is tudjuk egymást tárgyilagosan megítélni? A te szemedben bizonyára szebb, derekabb, okosabb ember vagyok, mint a valóságban. Igazán semmi csodálatos nem volna abban, ha a leányod más szemmel nézne engem, mint te, a régi jó cimbora!

- Mit akarsz ezzel mondani? - kérdezte az őrmester gyanakodva. - Már megint szerénykedni kezdesz? A szerénység nagyon dicséretes egy regrutában vagy egy fiatal tisztben is, de nem egy öreg katonának való! Az igazi katona meg a szerelmes udvarló is legyen önérzetes, bátor, vakmerő. Mitől félsz, te bolond?

- Nagyon különböző emberek vagyunk, Mabel meg én.

- Hát aztán? Az ellentétek vonzzák egymást. Csak semmi szerénység! Inkább légy önhitt és pökhendi, mint Muir hadnagy!

- Sokra megy a pökhendiségével! Felfújhatja magát, mint egy páva, akkor sem ér el Mabelnél semmit.

- Az már igaz! Sohasem egyezném bele, hogy Mabel az ő felesége legyen. Vőmül téged neveztelek ki - akarom mondani, szemeltelek ki!

- Nézd, Thomas, bízzuk a választást Mabelre. Olyan fiatal, olyan derűs, olyan boldog. Nem venném a lelkemre, hogy megfosszam a kacagásától, hogy a legkisebb árnyékot is vessem rá . . .

- Megkérted a kezét, vagy nem? - rivallt rá az őrmester.

- Őszintén feltártuk gondolatainkat egymás előtt - felelte Nyomkereső még mindig kitérően.

- Csak nem mert az a lány szembeszegülni akaratommal? Csak nem merte kikosarazni apja legjobb barátját? . . .

Nyomkereső elfordította fejét, nehogy arca elárulja szomorúságát.

- Mabel sokkal jóságosabb, semhogy megbántson valakit . . . még egy kutyát se tudna megbántani - felelte. - Nem kértem meg félreérthetetlenül a kezét, és így nem is kosarazhatott ki.

- Akkor meg te vagy a hibás! - pattogott az őrmester. - Csak nem képzeled, hogy Mabel a nyakadba ugrik, még mielőtt megkérnéd?

Dunham őrmester lánya nem tenne ilyet! Majd én beszélek vele még ma este a te nevedben és érdekedben!

- Nagyon kérlek, ne tedd ezt. Bízd a dolgot rám és Mabelre.

Nem szabad elsietni . . . Ígérd meg, hogy nem avatkozol bele!

Dunham őrmester nagy nehezen megígérte, hogy így lesz. El se tudta képzelni, hogy egy ember, akit ő annyira kedvel és tisztel, ne nyerné meg a leánya tetszését is. Ő maga olyan lányt vett feleségül, aki sokkal fiatalabb volt nála, és ezért nem tekintette komoly akadálynak a korkülönbséget Mabel és Nyomkereső közt. Ami pedig Mabel iskolázottságát, magasabb műveltségét illeti, annak sem tulajdonított jelentőséget. Az ő szemében a jó katona volt az első ember a világon, és csak a katonai tudás meg a katonás tulajdonságok értek valamit.

Amikor Nyomkereső és Dunham őrmester leballagott a domboldalon a tó partjára, vitájuk folytatódott. Az apa érvek egész sorával bizonygatta, hogy Mabelt és Nyomkeresőt isten is egymásnak teremtette. Nyomkereső észre se vette, és megint reménykedni kezdett.

- A szállásmesterről pedig ne is halljak - fejezte be az őrmester. - Mabel rá se nézhet egy emberre, akinek már négy vagy öt felesége volt. Véleményem szerint kétszer még meg lehet házasodni, kivételesen . . . de többször, az már a jó erkölcsökbe ütközik. Ne is beszéljünk róla többet. Mabel a te feleséged lesz és kész!

XIII. AZ ELŐŐRS

Mabel már várt rájuk a parton. A csónakot hamarosan elindították.

Nyomkereső ugyanolyan ügyesen evezett az erős hullámverésben, mint az imént, amikor partra szálltak. Mabel megint kipirult, és szíve is gyorsabban vert izgalmában, de úgy értek el a vitorláshoz, hogy egy csepp víz se freccsent a csónakba.

Az Ontario-tó olyan, mint az indulatos ember. Könnyen dühbe gurul, de ugyanolyan gyorsan meg is békél. A hullámtörő sziklák sora most olyan volt, mint két nagy fehér kar, mely meg akarja ölelni a tavat. A Scud orra alig emelkedett ki a vízből. Jasper már felhúzta a vitorlákat, és csak a szelet leste. Éppen alkonyodott, amikor a fővitorla meglebbent, és a hajó törzse szántani kezdte a vizet. Könnyű déli szellő fújdogált, és a hajót a part mentén tartották, hogy mihelyt lehet, kelet felé fordulhassanak. Csendes éjszaka következett. Akinek nem volt dolga a fedélzeten, nyugodtan és békésen aludt.

Egy kis probléma merült fel a kapitányi tisztség körül, de végül kiegyeztek. Jasperre egyesek még mindig bizalmatlanul néztek, ezért az őrmester ellenőrző joggal ruházta fel sógorát, míg a hajó tényleges vezetése Jasper kezében maradt. A fiatalember ebbe csak azért egyezett bele, mert féltette Mabel biztonságát. A vihar elült ugyan, de Jasper tudta, hogy most meg a Montcalm leselkedik rájuk. Aggodalmát nem árulta el senkinek, de mindent megtett, hogy elkerülje a találkozást az ellenséges hajóval. Biztosra vette, hogy a francia kapitány, mihelyt a szél elült, felszedte horgonyait a Niagara torkolatában, és kifutott a tóra, hogy felkutassa a Scudot. Bizonyára a két part közt cirkál, olyan vonalon, ahonnan messze ellátni.

Jasper ezért elhatározta, hogy az egyik part mentén igyekszik elosonni, hátha sikerül észrevétlenül továbbjutnia, ha gerendáinak és vitorláinak körvonalai elmosódnak a parti fák hátterében.

Végül a déli partot választotta erre a célra, mert ez volt a szelesebb oldal, de azért is, mert az ellenség itt kevésbé számíthat felbukkanására, hiszen ez az útvonal a legjobban kiépített francia erőd mellett visz el.

Reggel szépen kisütött a nap, és kicsalta az utasokat a fedélzetre. Élvezték a jó levegőt, a víz csillogását, és kíváncsian bámulták a látóhatáron kibontakozó képet. Kelet, nyugat és észak felé nem lehetett látni egyebet, csak a felkelő nap fényében szikrázó víztükröt; déli irányban pedig a végtelen őserdő pazar zöldje pompázott. Hirtelen azonban kinyílt a látóhatár, és egy nagy, kastély°szerű épülettömb vastag falai bukkantak elő. Bástyák, blokkházak és magas palánkok védték a várkastélyt. Az egyik magas árbocon fehér francia lobogót lengetett a szél.

Cap káromkodott egyet meglepetésében, és gyanakvó pillantást vetett Jasperre.

- De utálom látni azt a piszkos abroszt! - fordult a sógorához. - Mi meg olyan kitartóan közeledünk ahhoz a parthoz, mintha Indiából hazatérő tengerészek volnánk, és a feleségünk meg a gyermekeink várnának ránk ott, abban a kikötőben.

Mondja csak, Jasper, mi keresnivalónk van errefelé?

- Igyekszem a part közelében maradni, abban a reményben, hogy az ellenséges hajó nem vesz észre. Azt hiszem, itt keres minket a legkevésbé.

- Igen, igen, ebben van valami ráció, de . . . remélem, itt nem lesz semmiféle alsó áramlat.

- Ne szidja az alsó áramlatot, Mr. Cap, hiszen mindnyájan annak köszönhetjük, hogy életben maradtunk!

- Lárifári! És mondja csak, micsoda erőd ez tulajdonképp?

- Nem lehet más, mint a franciák niagarai erődje - felelte Jasper helyett az őrmester. - Örülök, hogy elhaladunk mellette, legalább alkalmam van szemügyre venni egy kicsit. Mindenki jól nyissa ki a szemét, és legyen résen, hiszen az ellenség orra előtt fickándozunk.

Szerencsére eléggé megerősödött a szél ahhoz, hogy gyorsan továbbhajtsa a vitorlást. Amint a torkolat közelébe értek, mennydörgésszerű robajt hallottak. Mintha valami óriási orgona búgott volna a távolban. Hangja olyan erős volt, hogy a tóba szakadó folyó partjai megremegtek bele.

- Itt nagyon erős a hullámverés! - kiáltott fel Cap.

- Ekkora hullámverés nincs sehol a világon, Mr. Cap - felelte Nyomkereső. - Mintha az óceán minden vize zuhanna le azokon a sziklákon. Tudja, mi ez? A jó öreg Niagara-vízesés.

- Csak nem akarja azt mondani, hogy ez a hatalmas folyó azokról a dombokról zuhan alá?

- Pedig úgy van! Ah, Mabel, ha egyszer megmutathatnám magának a világnak ezt a csodáját! Csak tíz-tizenöt mérföldet kellene megtennünk felfelé ezen a folyón.

- Maga már járt ott, Nyomkereső? - kérdezte a lány kíváncsian.

- Jártam bizony, és amíg élek, nem felejtem el. Nagy Kígyóval együtt cserkésztünk itt a francia erőd körül. Egy barátom a 60-as ezredből lelkemre kötötte, hogy nézzem meg a zuhatagot. Én ugyanis eredetileg a 60-asokhoz tartoztam, csak később kerültem az 55-ösök közé. Így hát elindultunk a folyó mentén felfelé. De nem is volt szükségünk a folyóra, eléggé útba igazított az egyre erősbödő robaj, amely igazán olyan volt, mint a szüntelen mennydörgés. Aztán egyszerre kilyukadtunk a folyónál, valamivel a zuhatag fölött. Egy fiatal delavár is volt velünk, aki egy kéregkenut talált valahol, és meg akarta mutatni nekünk, hogy le tud vele siklani a zuhatagon. Hiába magyaráztuk neki, hogy terve őrültség, és ne kísértse meg a gondviselést. A fiatal delavár roppant hiú volt, és szerette a veszélyt, a kockázatot.

Hiába akartuk visszatartani, megtette, amit a fejébe vett. A kenu még bele se ért a folyó sodrába, már repült, mint a kilőtt nyíl.

A fiatal delavár minden ügyessége hasztalannak bizonyult. Pedig hősiesen küzdött életéért, mint egy szarvas, ha az üldöző kutyák elől beleveti magát az ár sodrába. Először azt hittük, hogy sikerül lesiklania, de rosszul számította ki a távolságot. Amikor látta, visszafelé fordította kenuját, és olyan kétségbeesetten küzdött, hogy rossz volt nézni. Még akkor is megsajnáltam volna, ha nem delavár, hanem mingó! Néhány percig ellen tudott állni a zuhatag hatalmas erejének, de azután engednie kellett, lépésről lépésre, hüvelykről hüvelykre. Végre oda ért, ahol a víztömeg alábukik egy óriási szikla fölött. A kenu a levegőbe repült, majd lezuhant a mélységbe, és örökre eltűnt. Később beszéltem egy mohawkkal, aki alulról nézte a tragédiát. Azt mesélte, hogy a delavár még a levegőben is vadul forgatta evezőjét, amíg el nem nyelte a milliónyi cseppre töredező víztömeg.

- És mi történt a szerencsétlennel? - kérdezte Mabel szánakozva.

- Nyilván egyenesen eljutott ősei boldog vadászmezőire. Mert hiú volt és hetvenkedő, de bátor is, és Manitu, a Nagy Szellem éppen úgy szereti a bátrakat, mint a keresztények istene.

Ebben a pillanatban ágyú dördült el az erőd szélén álló sáncházból.

A nem túlságosan súlyos ágyúgolyó a vitorlás árboca mellett süvített el, intő jeléül annak, hogy nem tanácsos jobban közeledni. Éppen Jasper állt a kormánykeréknél, és gyorsan irányt változtatott, de közben mosolygott, mintha nem is venné rossz néven a barátságtalan fogadtatást, melyben a francia erőd a vitorlást részesítette. A Scud jó messze került a parttól, nehogy újabb üdvözletet kapjon, de mikor elhagyta az erődöt, megint visszakanyarodott a part közelébe. Amikor a folyó torkolata előtt elhaladtak, Jasper megbizonyosodott arról, hogy a Montcalm nem horgonyoz a torkolati kikötőben. Egy matrózt küldött fel az árbockosárba, az nemsokára visszajött, és jelentette, hogy sehol egyetlen vitorla. Jasper erősen remélte, hogy csele sikerül, és míg a francia kapitány a tó közepén leselkedik rá, addig ő egérutat nyer a part mentén.

Egész nap déli szél fújt, és a Scud hat-nyolc csomó sebességgel folytatta útját a tükörsima vízen. Körülbelül egymérföldnyire tartották magukat a parttól. Az erdő szakadatlan zöldje kissé° egyhangú képet mutatott, de nem volt teljesen unalmas. Itt-ott egy-egy földnyelv nyúlt be a tóba, másutt meg a víz alkotott egészen szép kis öblöket. De sehol sem találkoztak a civilizáció jeleivel. Folyók ömlöttek a tóba, nagyobb öblök is tűntek fel, amelyek természetes csatornák útján érintkeztek az Ontariotóval, de emberi lakóhelynek sehol semmi nyoma.

Nyomkereső a fedélzeten állt, és tiszta gyönyörűséggel nézte a tájat. Nem tudott betelni az óriási erdő szépségével, és nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy ne meséljen Mabelnek régi barangolásairól a tölgyek, hársak és juharfák világában, ahol igazi szabadság várja a vándort és a természet ezernyi szépsége.

Cap is odafigyelt néha, de egészen másképpen gondolkodott.

Méltatlankodott, hogy itt nem látni kereskedelmi hajókat, világítótornyokat, telepeket, templomokat, még tűzjeleket sem. Ez nem part - jelentette ki, és hozzátette, hogy ennek a tájnak nincs semmi jövője, ebből soha nem lesz semmi. Itt még ezer év múlva sem lesz egyéb, csak ez az unalmas és teljesen értéktelen erdő.

Amikor a nap leáldozott, a Scud már száz mérföldet tett meg hazafelé vezető útján. Dunham őrmester ugyanis kötelességének tartotta, hogy a történtek után visszaforduljon, és Duncan őrnagytól újabb utasításokat kérjen. Jasper egész éjjel a part közelében vitorlázott, és noha hajnaltájban cserbenhagyta a szél, sikerült Oswego erődjét kétmérföldnyire megközelíteni.

Mire megpirkadt, a vitorlás már majdnem elérte az Oswego torkolatát. Tisztán lehetett hallani az erődből a reggeli ágyúlövést, mely ébresztőül szolgált. Jasper már kiadta a parancsot, hogy vonják be a vitorlákat, és irányozzák a hajót a kikötő felé.

Ekkor hangos kiáltás hallatszott a hajó orra felől. Kelet felől, ahol párás volt a látóhatár, egyszerre előbukkant a Montcalm a ködből. Majdnem ágyúlövésnyire állt az angol erődtől, és nyilván a Scudra leselkedett. Mellette elhaladni teljesen lehetetlen volt. A veszélyes pillanat gyors döntést követelt. Az őrmester rövid tanácskozás után megint megváltoztatta tervét, és kiadta a parancsot Jaspernek, hogy forduljon vissza a tó belseje felé.

Cél és irány ugyanaz, ami eredetileg volt: az Ezer Szigetek egyike, ahol az angol előőrs táborozik.

Jasper ügyesen befogta az alkalmas szelet, és minden késedelem nélkül irányt változtatott. Pedig már üdvözlő ágyúlövések dördültek el az Oswego-erődben, zászlókat vontak fel a bástyán fogadásukra, és egész tömeg nyüzsgött a parton. De a rokonszenv volt minden, amit Lundie a Scudnak nyújtott, segíteni nem tudott rajta. A Montcalm, szinte az erőddel dacolva, maga is elsütötte néhányszor ágyúit, nagy francia lobogót húzott fel a főárbocra, és dagadó vitorlákkal indult a Scud üldözésére.

A két hajó néhány órán keresztül pontosan ugyanabba az irányba repült teljes sebességgel. Az angol hajó mindent elkövetett, hogy növelje, a francia hajó meg, hogy csökkentse a köztük levő távolságot. Déltájban azonban már nyilvánvalóvá vált, hogy a Scud fürgébb. Ehhez hozzájárult Jasper ügyes manőverezése is.

A közelben néhány sziget bukkant fel, és Jasper azt javasolta, próbáljanak itt bújócskát játszani. Cap és Muir ezt a javaslatot gyanúsnak tartotta, annál is inkább, mert Frontenac erődje nem volt messze. De ebben a kényes helyzetben nem mertek nyíltan ellenkezni Jasperrel. Cap fülébe súgta a szállásmesternek, hogy reméli, Édesvíz nem forral valami nagy gonoszságot; csak nem lesz olyan vakmerő, hogy a hajót a francia kikötőbe vigye, és az ellenség kezére játssza!

Jasper Western most nem törődött azzal, hogy sanda szemmel néznek rá. Az a fő, hogy békében hagyják, és nem avatkoznak bele a dolgába. Most aztán megmutatta, mit tud. Két sziget közt elrejtőzött vitorlásával, majd a másik oldalon kiosont, és sikerült lerázni magáról az üldöző francia hajót. Alkonyatkor újabb szigetek közé keveredett. Még mielőtt besötétedett volna, bejutott a szűk csatornák egyikébe, amely meglehetősen tekervényes, szinte útvesztőhöz hasonló sikátoron át a régóta keresett előőrs felé vezetett. Kilenc órakor azonban Cap erélyesen követelte, hogy vessenek horgonyt, mert az apró szigetek szövevényében és a nagy sötétségben aggodalmai megerősödtek. Félt a zátonyoktól, meg attól is, hogy hirtelen a francia erőd ágyúinak torkába szaladnak. Jasper örömest engedelmeskedett, hiszen az őrnagytól azt az állandó érvényű utasítást kapta, hogy az előőrsök szigetét csak a legnagyobb óvatossággal szabad megközelítenie. Csupán akkor köthet ki a szigeten, ha a fedélzeten nem tartózkodik senki, aki láthatja, és esetleg árulójuk lehetne.

A vitorlást bevitték egy félreeső kis öbölbe, ahol még nappal is bajos lett volna felfedezni, éjszaka pedig tökéletesen el volt rejtve.

A fedélzeten nem volt senki, csak Jasper és a kormányos meg egy magányos őrszem, aki nem is értett a hajó mozdulataihoz, és ügyet sem vetett rájuk. Rajtuk kívül mindenki aludt. Cap mestert annyira kimerítették az előző negyvennyolc óra fáradalmai, hogy szokatlanul mély és hosszú álomba merült. Hajnaltájban kezdett csak mocorogni, amikor tengerészösztöne megsúgta, hogy a hajó megint mozgásban van. Felugrott, és látta, hogy a Scud lassan, óvatosan halad a szűk csatornában.

- Mit jelentsen ez, Western mester? - kérdezte nyers hangon. - Amíg mi alszunk, suttyomban bevisz minket Frontenacba?

- Nem Frontenacba, hanem a rendeltetési helyünkre - felelte Jasper. - Az őrnagy úrtól azt a parancsot kaptam, hogy a legnagyobb titokban közelítsem meg a szigetet. Az őrnagy úr nem óhajtja, hogy a bejáratot mások is megismerjék.

- Nem akarom magát a parancs megszegésére buzdítani. De mindentől eltekintve, még nincs elég világos ahhoz, hogy ilyen sziklás, zátonyos szorosban egyedül botorkáljon. Még egy hivatásos yorki hajóscsapat is bajosan tudna itt előrejutni.

- Mindig mondtam, uram - felelte Jasper mosolyogva -, hogy legokosabb, ha rám bízza a hajót, amíg meg nem érkezünk.

- Meg is tettem volna, fiatalember, ha nem merülnek fel bizonyos körülmények, amelyek meggondolásra intettek.

- Nos, uram, remélem, most már vége lesz. Egy órán belül megérkezünk, ha a szél is úgy akarja, aztán a pokolba azokkal az átkozott "körülményekkel"!

Cap elhallgatott. Nem is merte zavarni Jaspert. A környék igazán nem hasonlított egy olyan közismert erőd és kikötő bejáratához, mint Frontenac. Az apró szigetek - ha számuk nem is fedte szó szerint az Ezer Szigetek elnevezést - szinte kiismerhetetlenek voltak, és itt-ott akadt köztük nagyobb is. Jasper elhagyta azt a vízi útvonalat, amelyet főcsatornának lehetett volna nevezni, és a friss szélben, a kedvező áramlatot felhasználva, olyan szűk szorosokon tört át, hogy a hajó néha mindkét oldalon a parti fák lombjait súrolta. Máskor meg kis öblökön haladt át, fehér szirtek és zöld bokrokkal borított parányi szigetecskék közt.

A víz olyan átlátszó volt, hogy mérőónra nem is volt szükség. Le lehetett látni fenékig, és a víz olyan sekély volt, hogy Capnek borsódzott a háta: minden pillanatban attól tartott, hogy a hajó megfeneklik.

- Nem, ez már igazán sok! - panaszkodott Nyomkeresőnek.

- Ilyen úton haladni, ellenkezik a hajózás minden szabályával.

- Én meg a hajózás magasiskolájának nevezném - felelte

Nyomkereső. - Jasper barátunk művész a maga nemében, és mint a vizsla, biztos szimattal követi célját. Életemet rá, hogy baj nélkül elvisz oda, ahova készülünk!

- Se révkalauz, se mérőón, se világítótorony, se bója, semmi nyom . . .

- Ez az! - vágott a szavába Nyomkereső. - Semmi nyom!

Ez a legrejtélyesebb előttem az egész dologban. A víz nem őrzi meg a nyomot, Jasper mégis olyan biztosan és merészen mozog itt, mintha mokasszinok nyomát látná a hullámokon.

- Ördöge van! Azt hiszem, még az iránytűhöz sem ért!

- Ormányvitorlát behúzni! - kiáltotta Jasper a kormányos felé. - Szelíden balra! Egész könnyedén! No, most jó . . ., oldalt a parthoz . . ., ott már lesz valaki, hogy elkapja a kötelet!

Mindez olyan gyorsan történt, hogy Cap meg se tudta figyelni a Scud mozdulatait. Egyszerre csak odasimult a sziklás parthoz, ahol izmos karok nyúltak ki, hogy odakössék. Egyszóval elérték az előőrsöt, és az 55-ös katonákat olyan örömmel fogadták bajtársaik, mint ahogy azokat várják, akik felváltásra érkeznek.

Mabel kimondhatatlan örömmel ugrott ki a partra. Apja is olyan fürgén követte, hogy nyilvánvaló volt, mennyire torkig volt már a vitorlással. Az Előőrs-sziget valóban paradicsom volt olyan emberek számára, akik hosszabb idő óta egy csöpp hajóban voltak kénytelenek szorongani. Ezek a szigetek itt nem voltak dombosak, de elég magasan feküdtek a víz színe fölött ahhoz, hogy a tartózkodás rajtuk kellemes, egészséges és biztonságos legyen.

Minden szigetet többé-kevésbé erdő borított - mégpedig olyan erdő, ahol kevés ember járt még azelőtt. Az előőrs céljaira kiválasztott sziget nem volt nagy, legfeljebb húsz acre [* Földmérték Angliában, az angol gyarmatokon és Észak-Amerikában (0,70 kat, hold) *] területű. Valami természeti katasztrófa a sziget egy részén lekopasztotta az erdőt, valószínűleg már évszázadokkal azelőtt, és itt egy füves tisztás keletkezett. Részben ez, részben a pompás vizű és bőségesen bugyogó forrás keltette fel annak a tisztnek a figyelmét, aki a szigetet katonai célra kiválasztotta. Viszont ez hátrányos is lehetett, mert a tisztásról meg a forrásról bizonyára tudtak az indiánok is, akik az Ezer Szigetek táján szoktak lazacfogásra készülődni. Akárhogy is, annyi bizonyos, hogy a sok sziget közt ez volt a legszebb.

Az Előőrs-szigetet sűrű bokrok övezték, és a katonák ugyancsak ügyeltek arra, hogy ez a bozót épségben megmaradjon, hiszen valóságos függönyül szolgált és elrejtett mindent, ami beljebb volt. Eme természetes rejtekhely mélyén hét-nyolc alacsony kunyhót építettek, részint tiszti és legénységi szállásul, részben pedig konyha, raktár, kórház és más szükséges dolgok céljaira.

A kunyhókat a szokásos módon fatörzsekből építették, és fakéreggel fedték, amelyet messziről hoztak, nehogy az irtás feltűnő legyen. Immár jó néhány hónapja laktak ezekben a faházakban, és ezért a szokottnál kényelmesebben rendezték be őket.

A sziget keleti végén keskeny, de meglehetősen hosszú földnyelv nyúlt a tóba. Olyan sűrű fák és bokrok borították, hogy teljesen lehetetlen volt átlátni rajtuk. Ezt a földnyelvet vagy helyesebben félszigetet egészen szűk nyak kötötte össze a szigettel. Itt erős blokkházat építettek. Olyan vastag törzseket használtak fel erre a célra, hogy a sáncház falai golyóállók legyenek. A gerendák összeillesztése is különös gonddal történt. Az ablakok helyett lőréseket építettek bele, az ajtó is keskeny, de vaskos volt. A tető különösen erős, faragott tönkökből épült, és annyi fakérget raktak rá, hogy a ház a legnagyobb esőben sem ázhatott be. A blokkház emeletes volt. Földszintjén helyezték el az előőrs élelmiszer és lőszerkészleteit. Az emeleten lakott az őrség. Még egy alacsony padlás is tartozott hozzá. Az emeleten és a padláson tizenöt fekvőhely fért el. Mindez egyszerű és olcsó volt, mégis elég ahhoz, hogy megvédje az előőrsöt minden kellemetlen meglepetéstől. Az egész épület negyven láb magas volt, de még a tetejét sem lehetett látni a tenger felől, annyira eltakarták a sudár fák. Még a bástyaszerű torony sem emelkedett ki a lombok közül.

A kis erőd kizárólag a védekezés céljait szolgálta. Építőinek még arra is volt gondjuk, hogy huzamosabb ostrom esetén se szűkölködjenek vízben a védők. A ház egyik oldalán keskeny sziklahasadék bocsátotta be a forrás vizét. Itt az emelet eléggé kiugró volt ahhoz, hogy egy vödröt lehessen a vízbe lebocsátani.

Az emeletre csak létrákon lehetett feljutni. Baj esetén az egész előőrs ebbe az erődbe vonulhatott vissza.

De a sziget legnagyobb erőssége a fekvése volt. Vagy húsz kisebb-nagyobb sziget kellős közepén feküdt, olyan helyen, hogy alig lehetett megközelíteni. Szűk és sziklazátonyos csatornák választották el a többi szigettől. Egy nagyon alkalmas kis öböl szolgált kikötőül. Jasper itt horgonyzott le. A Scud annyira megbújt a vízbe hajló fák közt, hogy ha vitorláit lebocsátották, tulajdon gazdája sem talált volna rá. Ez nem tréfa, mert többször is megesett, hogy a hajó személyzete, amikor halászkirándulásról tért vissza, félóráig is keresgélt-kutatott, amíg rátalált. Egyszóval a hely igazán megfelelt az előőrs céljainak.

A Scud megérkezését követő óra lázas izgalomban telt el. Az előőrs régóta türelmetlenül leste a leváltó osztagot. Alaposan megunták már ezt a magányos helyet, és alig várták, hogy Oswegóba visszatérhessenek. Mihelyt az őrmester átvette a szolgálatot, a régiek türelmetlenül siettek a vitorlás fedélzetére. Jasper szívesen töltött volna néhány napot a szigeten, de mohón sürgették, hogy induljon vissza.

Előbb azonban Muir hadnagy, Cap és az őrmester titkos megbeszélést tartott a zászlóssal, akit leváltottak. Közölték vele a gyanút, melyet Jasperrel szemben tápláltak. A zászlós megígérte, hogy résen lesz. Három órával azután, hogy a Scud kikötött a szigeten, már fel is szedte a horgonyát, és elindult hazafelé.

Az egyik házikót Mabel rendelkezésére bocsátották. A fiatal lány igazi női ösztönnel és ügyességgel gondoskodott nemcsak saját kényelméről és apjáéról is, hanem csinossá és otthonossá varázsolta az egész házikót. A szomszédos házban rendezték be a tiszti étkezőt, ahol az expedíció vezetői étkeztek. A katona felesége főzött, mosogatott és takarított. A közelben volt a parancsnoki épület, valamennyi közt a legszebb házacska. Itt végezte az őrmester hivatalos teendőit.

Amikor elkészült a berendezkedéssel, Mabel kisétált a tisztásra, melynek egyik csücskét nem takarták el a sűrű lombok.

Ez volt a tisztás egyetlen pontja, ahonnan messze ki lehetett látni a tóra. Mabel sokáig állt ott merengve és nézelődve. A sima víztükör alig fodrozódott, a hullámok csobogása nem zavarta meg Mabel gondolatait.

Képzeletében újra elvonultak a közelmúlt képei és eseményei.

- A világ legszebb hölgye a világ legszebb helyén! Éppen összeillenek! - szólalt meg hirtelen Davy Muir hangja. Az ördög tudja, hogyan csöppent oda ilyen váratlanul.

- Nem mondom, Mr. Muir, hogy gyűlölöm a bókokat - felelte Mabel -, de ez a túlzott dicséret kissé meghökkent. Úgy látszik, nem tart engem elég értelmesnek ahhoz, hogy okosabb beszélgetést kezdjen velem.

- Lám, lám! A szép Mabel elméje olyan éles, mint egy jól kiköszörült kard, és éppen annyira kész visszavágni. Nem lovagias egy szegény ördöggel szemben, aki négy éve gubbaszt már egy isten háta mögötti erődben, s már elfelejtette a szellemes társalgás fogásait. Kissé bizonytalanul topogok ezen a talajon.

- Pedig már néhány órája, hogy szilárd talajra lépett, és a Scud ott száll már nélkülünk a szelek szárnyán. Istenem, milyen gyönyörű!

Nézze csak! Fáj a szívem, hogy nem vagyok a fedélzetén.

- Attól tartok, magácska nem is a fedélzetet sajnálja, mint inkább a kapitányát. Pedig ez a Jasper kissé gyanús fickó. Kedves édesapjának és tisztelt nagybátyjának nincs valami jó véleménye róla.

- Nem kétlem, hogy az idő meg fogja szüntetni bizalmatlanságukat

- felelte a lány. - Különben is inkább magam alkotok véleményt mindenről.

- De az édesapjára csak hallgat? Dunham őrmester kiváló altiszt. Ha nyugalomba vonulok, könnyen lehet, hogy ő lesz az utódom. Mondhatnám, ő lép az én cipőmbe.

- Ez kölcsönös. Ön is léphet az ő cipőjébe. Legalábbis ha az ön korára gondolok, úgy nézhetek önre, akár az apámra.

- Kígyó! - kiáltott fel a hadnagy látszólag tréfásan, de valójában bosszankodva. - Én kedveskedni akarok neki, ő pedig meg akar marni.

- Mondjunk le kölcsönösen szándékainkról! - felelte Mabel.

- Hát nem hajlandó engem a barátai közé sorozni? Biztosíthatom, érek annyit, mint ez a gyanús Édesvíz vagy az alpári Nyom kereső.

- Már Nyomkeresőt is kikezdi? Kérem, ne mondjon róla semmi rosszat, mert nem vagyok hajlandó meghallgatni.

- Nagyon nehéz róla jót mondani.

- Miért? A puskával tud bánni, vagy nem? Ezt az egyet ön sem tagadhatja.

- Mondjuk, hogy ehhez ért. De egyébként olyan műveletlen, mint egy indián.

- Lehet, hogy nem tud latinul, de jobban ismeri az irokéz nyelvet, mint bármely más fehér ember. Márpedig ez hasznos tudomány itt a határvidéken.

- Igen ám, de . . . - kezdte a hadnagy.

- Igen ám, de nem tudom folytatni a kellemes beszélgetést - vágott a szavába Mabel. - A viszontlátásra, hadnagy úr!

Ezzel sarkon fordult és elszaladt, faképnél hagyva a szállás mestert.

Mabel gyors felfogású volt, de nem komisz, és nem szemtelen.

Ez alkalommal azonban úgy érezte, hogy kivételesen gorombáskodnia kell.

Remélte, hogy sikerült egyszer s mindenkorra leráznia ezt a csöppet sem rokonszenves udvarlót.

Rosszul ismerte Davy Muirt. A szállásmester nem volt olyan érzékeny lélek, hogy az elutasítás visszariasztotta volna további próbálkozásoktól.

Gúnyosan nézett a lány után, és szeméből nem sok jót lehetett kiolvasni. Ebben a pillanatban a tisztásra vezető ösvényen

Nyomkereső bukkant fel, mintha megérezte volna, hogy itt róla beszéltek.

- Az őzike elszaladt, hadnagy úr - mondta szokásos halk nevetésével. - Fürgébb és fiatalabb, mint ön. Ne fusson utána, úgysem éri utol.

- Ezt én is elmondhatnám magáról! Magához még annyira sem illik, mint hozzám, ha erre célozgat.

- Bizony, igaza van. Egy ilyen öreg erdei medve sehogy sem illik a fiatal őzikéhez.

- Örülök, hogy belátja. Így nem szükséges elárulnom, amit

Mabel mondott magáról. Pedig mint régi bajtársa, szinte kötelességemnek érzem, hogy kinyissam a szemét.

- Régi bajtársak akkor lennénk, ha ön nem az erődben töltötte volna azokat az éveket, amelyeket én az erdőben töltöttem, örökös harcban az indiánok ellen.

- Akár a fronton, akár a támaszponton, ugyanabban a hadjáratban vettünk részt. Nem tehetek róla, hogy szállásmesteri kötelességem a raktárakhoz kötött, amikor a harc inkább kedvemre való. De nem is kíváncsi, mit mondott magáról az a szemtelen kis fruska?

Nyomkereső kelletlenül elfordult. A vele született finom érzés és tapintat visszatartotta attól, hogy firtassa, mit is beszéltek róla a háta mögött.

- Nem baj, akkor is megmondom - folytatta Muir. - Hadd lássa, mennyi rosszindulatú gonoszság bujkál ebben a kis ördögben.

Remélem, nem veszi a szívére, Nyomkereső. Ne is törődjék vele!

- Bevallom, nagyon is törődöm Mabel kisasszony véleményével.

Akármit mondott is, nyilván nem kedvező számomra. Bizonyára a faragatlanságomra, műveletlenségemre célzott.

- Bizony - bólintott buzgón Muir.

- Sajnos, igaza van - folytatta Nyomkereső, és úgy megszorította puskája csövét, mintha össze akarná roppantani. - És ha szabad kérdeznem, mit hozott fel ön, a régi bajtárs, mentségemre?

- A múltjára figyelmeztettem, mostoha körülményeire, amelyek arra kényszerítették, hogy félvad életet éljen.

- És mit felelt erre Mabel kisasszony?

- Hallani sem akart erről többet. Türelmetlenül dobbantott, aztán elszaladt. Ezt már maga is látta.

- Haj, haj! - sóhajtott Nyomkereső. - Az őrmester tévedett.

- Ugyan, mit siránkozik, mint egy vénasszony? Kapja vállára a puskáját, és menjen vissza az erdőbe, ott a helye, nem ilyen léha kis fruskák közt. Kerülje Mabelt. Majd észreveszi, hogy kitér az útjából. Ezzel bosszanthatja fel a legjobban.

- De én nem akarom bosszantani. Mabel nem az ellenségem.

Egyetlen kellemetlen pillanatot sem akarok szerezni neki.

- Akkor igyekezzék kitüntetni magát a szemében - mondta a hadnagy. - Tudja, hogy itt úgyszólván az oroszlán karmai közt vagyunk. Megsúgom magának, nem bízom túlságosan Lundie bölcsességében. Apja sem volt éppen okos ember. Ismertem jól, őlordsága birtokán születtem. De olyan könnyelműségre, mint a fia, ő nem vetemedett volna. Egész biztos, hogy a mingók dühödten keresik ezt a szigetet. Az őrmester Frontenac felől várja őket, de az indiánok olyan ravaszak, hogy bizonyára az ellenkező irányból közelednek majd. Mi volna, Nyomkereső; ha csónakba ülne, és kievezne néhány mérföldre York irányába? Ha felderítené a terepet, nagy szolgálatot tenne az ezrednek.

- Abban az irányban cserkészik Nagy Kígyó is. Ő ismeri a szigetünket, és okvetlenül hírt ad magáról, ha valami gyanúsat észlel.

- Igen ám, de ő is csak indián. És amit az ember a tulajdon szemével lát, mégiscsak többet ér.

Vagy tíz percig vitatkoztak így. Nyomkereső sokkal egyenesebb lelkű volt, semhogy átlátott volna Muir szándékán. Nem gondolt arra, hogy a ravasz hadnagy így akar megszabadulni egyik vetélytársától. Ha Nyomkereső mégsem ment lépre, csak annak köszönhette, hogy Dunham őrmester tudta nélkül semmit sem akart tenni.

Nem sokkal később az őrmester magához kérette Muir hadnagyot, és zárt ajtó mögött hosszan tanácskozott vele. A megbeszélés végeztével a hadnagy elsietett, és továbbította az embereknek az őrmester parancsait. A blokkházat katonák szállták meg, és készülődésbe fogtak. Mindez arra vallott, hogy hamarosan - talán még az éjszaka folyamán - történik valami.

Alkonyatkor az őrmester vendégül látta vacsorára Nyomkeresőt. A vacsorán természetesen sógora is részt vett. Az ízlésesen terített asztalnál az őrmester leányához fordult, és így szólt:

- Ezen az asztalon megtalálunk mindent, ami jó és ínycsiklandozó. Mondhatnám, békebeli asztal. De ne felejtsük el, hogy háború közepette élünk. Remélem, kislányom, akkor is megállod a helyedet, ha puskaporos lesz a levegő.

- Mint Jeanne d'Arc, édesapám? - mosolygott Mabel.

- Mint kicsoda? - kérdezte az őrmester.

Nyomkereső is értetlen arcot vágott. Mabel elpirult. Elkésve eszmélt rá, hogy tapintatlanságot követett el, amikor olyan nevet emlegetett, amelyet sem apja, sem Nyomkereső nem ismerhetett.

- Egy katonalány, akiről az iskolában tanultunk - mondta.

- Bocsáss meg, hogy félbeszakítottalak.

- Hm . . ., azt akartam mondani, ne csodálkozz, ha reggel minket nem találsz itt. Még napfelkelte előtt kievezünk a tóra.

- Csak nem akartok itthagyni minket, Jennie-t és engem, a szigeten egyedül?

- Nem, kislányom. Itt marad még rajtatok kívül Muir hadnagy is, Cap bácsid, aztán McNab káplár három katonával. Távollétünkben belőlük áll majd a sziget helyőrsége. Jennie veled marad majd ebben a házban, Cap sógor meg az én irodámba költözik.

- És Muir hadnagy úr? - kérdezte Mabel egy kis aggodalommal. - Remélem, ő nem költözik ide.

- Csak nem félsz attól, hogy alkalmatlankodni fog? - dörmögött az őrmester. - Megmondtam már, hogy hiába legyeskedik körülötted, te sohasem leszel a felesége. Te is megmondhatnád neki kereken.

- Még csak az kellene! - méltatlankodott Cap bácsi is. - Egy ember, aki csak félig katona, félig meg raktárnok-féle! Nem is szólva arról, hogy isten tudja, hány felesége volt már. Remélem, nem ő lesz a hátrahagyott helyőrség parancsnoka?

- Nem, ő csak megfigyelőként jött velünk. A parancsnok McNab káplár lesz, és kérlek téged, sógor, támogasd, amennyire csak tudod. A káplár derék ember, és jó katona, teljesen megbízhatunk benne.

- De miért hagysz itt, édesapám? - kérdezte Mabel. - Miért nem viszel most is magaddal?

- Bátor kislány vagy, Mabel, igazi Dunham! Szívesen megosztanád velem a veszélyt, de ezúttal nem engedhetem meg. Még sötétben indulunk el, nehogy bárki is kileshesse tervünket. A két nagyobb csónakon megyünk, a kisebbik csónakot meg a kéregkenut itt hagyjuk nektek. Abban a csatornában fogunk cirkálni, amelyet a francia hajók szoktak használni. Meglehet, hogy egy hétig is lesben állunk, hogy elfogjuk utánpótlási bárkáikat, amelyek ott haladnak majd el, útjukban Frontenac felé, megrakva indián árukkal. A szállítmányt mi fogjuk megkaparintani.

- Nem egészen tiszta ügy - jegyezte meg Cap, fejét vakargatva.

- Legalábbis a tengeren ezt kalózkodásnak neveznék, ha nem szabályos hadihajó követi el.

- Én katona vagyok, és Lundie őrnagy parancsát teljesítem. Őfelsége fontos érdekei fűződnek ahhoz, hogy ezeket a bárkákat elfogjuk, és Oswegóba vigyük. Meg vannak rakva takarókkal, puskákkal, lőporral, apró csecsebecsével - csupa olyan áruval, amit a franciák indián törzsek megvásárlására használnak fel, hogy aztán ránk támadjanak, és vérbe tapossák az emberiesség törvényeit. Ha elvágjuk ezeknek a rakományoknak az útját, felborítjuk a franciák átkos terveit, és időt is nyerünk, mert új rakományok nem érkezhetnek meg már ebben az évben az óceánon keresztül.

- De apám, a mi királyunk nem fogad zsoldjába indián törzseket? - kérdezte Mabel.

- Persze hogy megteszi, de az egész más. Amit György király jogosan tesz meg, az a legnagyobb jogtalanság Lajos király részéről.

- Nem értem, édesapám. Ha mindketten ugyanazt teszik . . .

- Ejnye no, kislányom! Csak nem hasonlíthatod össze a kettőt?

Az angolok emberségesek és lovagiasak, a franciák alattomosak és gyávák.

- Ez így van - erősítette meg Cap bácsi. - Mindenki tudja.

- Aztán a skalpunkról van szó - jegyezte meg Nyomkereső.

- Mindent el kell követnünk, hogy a skalpunkat megvédelmezzük.

A három férfi teljesen egyetértett ebben a kérdésben. Mabel nem feszegette tovább a dolgot. Igazságérzete visszautasította az emberek előítéleteit, de olyan fiatal volt még, hogy már illendőségből is elhallgatott. A vacsora nemsokára véget ért, és a két vendég eltávozott.

Amikor az őrmester magára maradt leányával, sokáig szótlanul nézte. Még sohasem látta Mabelt ilyen szépnek. Ennek nagyon örült, de homlokát mégis gondok barázdálták. Katona volt, nem törődött a személyes veszedelemmel, mely életét fenyegette, s a haditanács alatt mindenre gondolt, csak önmagára nem. Most azonban, hogy egyedül maradt azzal a lénnyel, akit legjobban szeretett a világon, a kockázatot Mabel szempontjából mérlegelte.

Családi emlékekre terelődött a szó. Mabel apja mellé ült, és kezét szorongatta.

- Azt mondod, anyám alacsonyabb termetű volt, mint én? - kérdezte. - Én mindig azt hittem, hogy jóval magasabb volt nálam.

- Mert a gyermek szemével néztél rá, és ezt az emléket őrizted meg róla. Te most már magasabb vagy, és erősebb is, mint ő.

- És a szeme, édesapám?

- Egészen olyan, mint a tiéd, kék és szelíd, barátságos. Csak a te szemed egy kissé vidámabb, nevetősebb.

- Ha azt akarod, hogy ilyen maradjon, apám, vigyázz magadra a közeli napokban.

- Ne aggódj, Mabel. Különben is meg kell tennem a kötelességemet. Könnyű szívvel indulnék erre az expedícióra, ha tudnám, hogy te már férjhez mentél.

- Kihez, apám?

- Tudod, hogy én Nyomkeresőt szeretném élettársadul. Komoly, megbízható ember, meg tudna oltalmazni minden bajtól.

- Ha fiatalabb volna, én sem kívánnék különbet! - felelte

Mabel.

- Én nem vagyok zsarnoki apa, kislányom. De ha utolér a katonák végzete, könnyebben halnék meg, ha tudnám, hogy életedet jó kezekbe tettem le.

Mabel sokáig hallgatott. Lopva figyelte apja szemét, homlokát.

Hirtelen mélységes szeretet és gyöngédség öntötte el szívét. Arra gondolt, hogy mindaz, amit ő vár az élettől, nem ér fel egy boldog pillanattal, amit apjának szerezhet.

- Mindig engedelmes leányod voltam - mondta halkan. - Most sem akarok ellenszegülni akaratodnak.

- Elfogadod Nyomkeresőt? - kiáltott fel az őrmester egészen felindulva. - Nem is tudod, gyermekem, mennyire megnyugtat ez a szavad!

- Jól van, apám. De nekem is vannak kikötéseim. Én nem varrhatom magam senkinek a nyakába.

- Nyomkereső szeret, és egyszer már megkérte a kezedet.

- Várjuk meg, amíg újra megteszi. Addig pedig nem szabad megtudnia, mit beszéltünk róla ma. Megígéred, hogy így lesz, édesapám?

Dunham őrmester megszorította leánya kezét, azután felállt.

- Még pihennem kell néhány órát hajnal előtt - mondta. - Attól tartottam, hogy nem tudok majd aludni. De most érzem, hogy már régen nem aludtam olyan édesen, mint a következő pár órában fogok.

Mabel egy csókkal búcsúzott apjától, azután mindketten nyugovóra tértek.

Előre Kezdőlap Előre