Irving Stone
A
napsugár fia
A kiadás alapjául szolgáló
eredeti mű címe:
Lust for Life
Borítóterv: Fákó-Gunyhó
Fotó: Nyiri György
Copyright © 1934 by Irving
Stone
Published by arrangement with Doubleday,
a division of The Doubleday Broadway Publishing Group,
a division of Random House, Inc.
Hungarian translation © Máthé Elek jogutóda
Minden jog fenntartva.
Kritikákban és recenziókban
felhasznált rövid idézetek kivételével
a mű egyetlen része sem
reprodukálható semmilyen eljárással
a jogtulajdonos előzetes
engedélye nélkül
Kiadta a
Vince kiadó kft., 2001
(1027 Budapest, Margit körút
64/b)
A kiadásért a Vince Kiadó igazgatója felel
A nyomtatás és a kötés
a debreceni nyomdászat több mint
négy évszázados hagyományait őrző
ALFÖLDI NYOMDA Rt. munkája
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
ISBN
963 9323 33 0
ISSN 1216 8025
*
ELŐJÁTÉK LONDON
1.
Monsieur Van Gogh! Itt az ideje, hogy felébredjen! Vincent várta Ursula
hangját, bár még aludt.
Ébren voltam már, Mademoiselle Ursula szólt vissza.
Dehogy
volt mondta a leány nevetve , most van. Vincent hallotta, mikor lesietett
a lépcsőn a konyhába.
Dereka
alá dugta a kezét, emelt egyet magán és kiugrott az ágyból. Válla és melle erős
volt, karja vastag és izmos. Felöltözött, hideg vizet öntött egy kancsóból és
megfente a borotváját.
Mindig
élvezte a borotválkozás naponként megismétlődő szertartását: széles arccsontján
kezdte arca jobb oldalán az érzéki szája szögletéig, utána következett jobbról
orrcimpájától a felső ajkáig, majd a bal oldalon, le az álláig; mintha az arca
egyetlen gránitkőből lenne faragva.
Arcát
beletemette a Brabantból kapott, fűből és tölgylevelekből font koszorúba,
amelyet a fiókos szekrényén tartott. A koszorút fivérétől kapta, Theo a Zundert
melletti réteken és tölgyesekben szedte és postán küldte el Londonba. Hollandia
illatával jól indult a nap.
Monsieur Van Gogh szólt Ursula és újra kopogtatott az ajtón -a postás most
hozta ezt a levelet magának.
Azonnal
felismerte anyja keze írását, amikor felnyitotta a borítékot. „Kedves Vincent -
kezdődött a levél , így, levélben kívánok neked jó éjszakát."
Arcát
hidegnek és nedvesnek érezte, s a levelet a nadrág zsebébe gyűrte, hogy majd
később elolvassa, amikor szabad ideje lesz a Goupil műkereskedésben, ami elég
gyakran fordult elő. Hátrafésülte hosszú, sűrű, vörösesszőke haját, kikeményített
fehér inget vett fel, alacsony gallért és nagy csomóra kötött fekete
nyakkendőt. Utána lement, hogy reggelizzék és élvezze Ursula mosolyát.
Ursula
Loyer és anyja, egy provence-i protestáns lelkész özvegye, óvodát tartott fenn
a hátsó kertben álló épületben. Ursula tizenkilenc éves volt, mosolygó, csillogó
szemű fiatal lány, arca szép, kerekded, arcbőre halvány rózsaszín. Termete alacsony,
törékeny. Vincent gyönyörködött vidám nevetésében, amely, mint valami élénk
tarka színű napernyő csillogása, örökösen sugárzóvá tette pikáns arcvonásait.
Ursula gyors és kecses mozdulatokkal szolgált fel, reggeli közben örökösen csevegett. A huszonegy éves Vincent első ízben volt szerelmes. Az élet kitárult előtte. Az járt az eszében, hogy akkor lenne a legboldogabb, ha élete végéig így reggelizhetne Ursulával szemtől szembe ülve.
Ursula
reggelire vékonyra szeletelt szalonnát, tükörtojást és egy csésze erős, sötét
teát hozott. Leült az asztal mellé, szembe Vincenttel, lesimította sötétbarna
fürtjeit, mosolyogva nyújtotta oda neki gyors egymásutánban a sótartót, a
borsot, a vajat és a pirított kenyeret.
A
rezedái nemsokára virágoznak mondta és nyelve hegyével megnedvesítette
ajkát. Megnézi, mielőtt bemegy a képkereskedésbe?
Boldogan válaszolt Vincent a kérdésre. Hajlandó... ugye megteszi, hogy
megmutatja, hol vannak?
Milyen fura ember! Saját maga ültet rezedát és nem tudja hol van. Ursulának
különös szokása volt, hogy szeretett harmadik személyben beszélni másokról,
még ha az illetők vele egy szobában voltak is.
Vincent
hallgatott. Modora, akárcsak testalkata, nehézkes volt, nem találta meg a
helyes szavakat Ursula megjegyzésére. Együtt mentek ki az udvarra. Hűvös
áprilisi reggel volt, de az almafák már virágoztak. Loyerék házát kis kert
választotta el az óvodától. Vincent néhány nappal előbb kerti mákot és szagosbükkönyt
vetett, a rezeda már kidugta fejét a földből. Vincent és Ursula a kis virágágy
két oldalán térdelt, a fejük csaknem összeért. Ursula hajából erős, természetes
illat áradt.
Mademoiselle Ursula kezdte.
Mi tetszik? Elhúzta a fejét, de kérdőleg mosolygott rá. Én... én... csak
azt akartam...
Jaj nekem! Mi az, amiről olyan dadogva beszél? kérdezte a leány és talpra
ugrott. Az óvodába vezető ajtóhoz ment, Vincent követte.
A
poupons*-jaim mindjárt itt lesznek mondta Ursula , maga meg elkésik a
képkereskedésből.
Ráérek. Háromnegyed óra alatt gyalog beérek a Strandre.
Ursula
nem tudta, mit mondjon erre. Hátranyúlt mindkét kezével és megigazította egyik
kiszabadult hajfürtjét. Testének vonalai vékony alakja ellenére, feltűnően
teltek voltak.
Mi történt azzal a brabanti képpel, amit az óvoda részére ígért? kérdezte. -
Caesar de Cock egyik képének másolatát elküldtem Párizsba, hogy írja rá a
magának szóló ajánlást.
Igazán kedves! Összecsapta tenyerét, derekát ringatta, majd visszafordult
Vincenthez. Monsieur, maga néha igazán elbájoló.
Ursula huncut
pillantással rámosolygott Vincentre és tovább akart menni.
Vincent
elkapta a karjánál fogva.
Nevet találtam ki magának tegnap este, amikor lefeküdtem mondta -,
L
ánge aux poupons*.
Ursula
hátraszegte a fejét és szívből nevetett.
L ánge aux poupons! kiáltotta. Ezt el kell
mondanom, Anyának! Kiszabadította magát kezéből, válla felett ránevetett, majd
végigszaladt a kerten és bement a házba.
2
Vincent
feltette kürtőkalapját, kesztyűt húzott és kilépett a Clapham Roadra. London
szívétől ilyen messzire a házak akkor még nem épültek szorosan egymás mellé.
Minden kertben virágzott az orgona, a galagonya és az aranyeső.
Negyed
kilenc volt, csak kilencre kellett ott lennie a Goupil műkereskedésben. Gyors
léptekkel járt: a házak mind sűrűbben következtek egymás után és mind több,
munkába siető embert hagyott maga mögött. Barátságosan nézett mindegyikükre:
bizonyosan ők is tisztában vannak vele, gondolta, milyen nagyszerű dolog,
amikor egy ifjú ember szerelmes.
A
Temze partján folytatta útját, majd a Westminster hídon átment a folyó másik
partjára: elhaladt a Westminster-apátság temploma és a Parlament épülete
mellett és a Stranden, a Southampton út 17-es számú ház előtt állt meg: itt
volt a Goupil Képkereskedés és Grafikai Sokszorosító Intézet londoni üzletháza.
Amikor
a fő kiállítási termen ment át, ahol a padlón vastag, süppedő szőnyegek, a
falakon nehéz függönyök voltak, tekintete egy nagyméretű, húsz láb hosszú képre
esett, valami halat vagy sárkányt ábrázolt egy föléje hajló emberrel.
A
kép címe: Mihály
arkangyal megöli a sárkányt.
Csomagja van a litográfiai asztalon szólt hozzá az egyik alkalmazott, amikor
elment mellette.
A
nagy teremben Millais, Boughton és Turner képei voltak kiállítva, az utána
következő teremben pedig metszetek és litográfiák. Csak a harmadik terem volt
üzlethelyiség jellegű. Az eladásokat rendszerint itt bonyolították le. Vincent
nevetve gondolt vissza arra a nőre, aki utolsó vevője volt előző este.
Nekem nem tetszik ez a kép, Harry. Neked igen? szólt a férjéhez. A kutya
pontosan ugyanolyan, mint amelyik megharapott tavaly nyáron Brightonban.
Nézze, barátom szólt most Harry , feltétlenül kell a képen kutyának lennie?
A feleségem, úgy látszik, nem állhatja.
Vincent
pontosan tudta, milyen értéktelen képet sóz rá a vevőkre. A legtöbb vevőnek a
leghalványabb sejtelme sem volt róla, mit vásárol. Hozzá még magas árakat is
fizettek az olcsó és értéktelen holmikért, de mi köze hozzá? Az ő dolga az,
hogy minél több nyomat keljen el.
Kinyitotta
a párizsi üzletházból érkezett csomagot. A benne levő képet Caesar de Cock
küldte, rajta ezzel a felírással: ,Vincentnek és Ursulának: Les amis de mes
amis sont mes amis.*"
Megkérem
Ursula kezét, amikor ezt a képet átadom neki ma este mormolta magában. -
Néhány nap múlva huszonkét éves leszek és havi keresetem öt font. Miért várjak
tovább.
A
Goupil képkereskedés csendes hátsó bolthelyiségében nagyon gyorsan múlt az idő.
Naponként átlag ötven fényképmásolatot adott el a Goupil cég hasznára és bár
szívesebben foglalkozott volna olajfestmények és eredeti metszetek eladásával,
örült neki, hogy olyan sok pénzt szerez cégének. Szerette alkalmazott társait
és azok is kedvelték őt. Sok kellemes órát töltöttek együtt és órákon át
beszélgettek arról, milyen az élet odaát a kontinensen.
Fiatal
ember létére, elég mogorva volt és nem szívesen barátkozott másokkal. Az
emberek furcsa alaknak, különcnek tartották. Ursulával való ismeretsége azonban
tökéletesen megváltoztatta. Egyszerre azt kívánta, hogy szeressék és népszerű
legyen. Ursula más embert faragott belőle s hozzásegítette, hogy meglássa, mi
a jó a mindennapi élet megszokott eseményeiben.
A
képkereskedés hat órakor zárt. Mr. Obach megszólította Vincentet, amikor
távozásra készült.
Nagybátyjától, Vincent Van Goghtól levelet kaptam, amelyben Önről érdeklődik -
mondta. Szeretné tudni, hogy boldogul. Örömmel közöltem vele, hogy egyike
legkiválóbb alkalmazottainknak.
Nagyon köszönöm önnek, Mr. Obach.
Szót sem érdemel. Azt terveztem, hogy a nyári szünet után elhagyja a hát
só helyiséget. Előre jön a metszetek és a litográfiák eladótermébe.
Ez nagyon jó hír, Mr. Obach, mert én... én megházasodom! Igazán? Ez nagy
újság. Mikor akarnak megesküdni?
Gondolom, az idén nyáron mondta Vincent, bár még nem gondolt határo
zott
időpontra.
Örülök, kedves fiam, igazán örülök. Az év elején egyszer már kapott fizetésemelést,
de remélem, ha visszajönnek a nászútról, szó lehet újabb emelésről is.
Barátaim
barátai az én barátaim.
3.
Mindjárt hozom a képet,
Mademoiselle Ursula mondta Vincent vacsora után és felkelt az asztaltól.
Ursulán
rozsdabarna, hímzett, könnyű selyemruha volt.
Írt a festő a képre valami kedves ajánlást? kérdezte.
Igen, írt. Ha hoz egy lámpát, fel is akasztom az óvodában.
Ursula
csókolni valóan bájos mosollyal kacsintott Vincentre és így szólt:
Most anyámnak kell segítenem. Ráér félóra múlva?
Vincent
szobájában rákönyökölt a fiókos szekrény felső lapjára és a tükörbe nézett.
Ritkán gondolt a külsejére: Hollandiában ezt nem tartotta fontosnak. Feltűnt neki,
hogy ellentétben az angol férfiakkal, arca meg feje milyen nagy és esetlen.
Mélyen ülő szeme volt, mintha vízszintes sziklahasadékba ágyazták volna, magas
orrnyerge széles és egyenes, akár egy sípcsont, domború homloka akkora, mint
az érzéki ajkától bozontos szemöldökéig terjedő távolság. Állkapcsa széles,
nyaka kissé kurta és vastag: erős álla jól illett kemény hollandjelleméhez.
Elfordult
a tükörtől és elgondolkodva ült le az ágy szélére. Puritán otthonban nőtt fel.
Még soha nem volt szerelmes: soha még csak rá sem nézett egyetlen leányra, és
nem évődött a fiatalok között dívó könnyed modorban. Ursula iránti szerelméből
hiányzott a vágy vagy a szenvedély. Fiatal volt, idealista és életében először
szerelmes.
Ránézett
az órájára. Még csak öt perc telt a félórából, a hátralévő huszonöt percet
véget nem érő hosszúnak érezte. Kivette anyja leveléből azt a néhány soros
üzenetet, amelyet testvéröccse, Theo írt és újra elolvasta. Theo négy évvel
volt fiatalabb nála. Akárcsak Vincent, ő is a Goupil cég alkalmazottja volt, Hágában.
Theo és Vincent mint testvérek ugyanúgy ragaszkodtak egymáshoz, mint apjuk,
Theodorus és nagybátyjuk, Vincent, fiatal korukban.
Vincent
levett a polcról egy könyvet és azon írt pár soros választ Theónak. A szekrény
felső fiókjából elővette néhány vázlatát, amelyet a Temze-parton készített, s a
levéllel együtt beletette egy borítékba. Mellékelte a levélhez Jacquet Fiatal leány karddal című képének
fényképmásolatát is.
Szavamra! kiáltott fel. Egészen megfeledkeztem Ursuláról.
Ránézett
az órájára: máris negyedórát késett. Felkapott egy fésűt, kicsit rendbe szedte
bozontos vörös haját, magához vette Caesar de Cock képét és kirohant az ajtón.
Azt gondoltam, már megfeledkezett rólam mondta Ursula, amikor Vincent
belépett Loyerék nappali szobájába. Éppen papírjátékokat ragasztott óvodásai
részére. Elhozta a képemet? Láthatom?
A
helyére szeretném akasztani, mielőtt látná. Hoz magával lámpát? Igen, anya
már gondoskodott róla.
Amikor
Vincent visszajött a konyhából, Ursula sötétkék sálat nyújtott oda a fiúnak,
hogy terítse a vállára. Vincentet izgalommal töltötte el a sál selymes
érintése. A kert tele volt almavirágillattal. A kerten átvezető ösvény sötét
volt, és Ursula ujjai hegyével könnyedén megérintette Vincent durva szövetből
készült, fekete kabátjának ujját. Egyszer megbotlott, s szorosabban belekarolt
Vincent karjába: vidám kacagással nevetett ügyetlenségén. Vincent nem értette,
miért találta olyan mulatságosnak, hogy megbotlott, de jólesett hallania
Ursula jókedvű nevetését, amint mentek a sötét kerti ösvényen. Kinyitotta
előtte az óvoda ajtaját, és amikor Ursula belépett, szépen megmintázott arca
csaknem hozzáért az övéhez. Ursula mélyen a szemébe nézett, s ezzel mintha már
felelt is volna a hozzá intézett kérdésre. Vincent letette a lámpát az
asztalra.
Hova akasszam a képet? kérdezte.
Gondolja, jó lesz az asztalom felett?
Körülbelül
tizenöt alacsony iskolapad állt a szobában, amely azelőtt nyári lak volt. A padok
előtt, kis dobogón Ursula asztala. Vincent és a leány egymás mellett állt, a
képnek legjobban megfelelő helyet keresték. Vincent idegeskedett. Kiejtette
kezéből a rajzszögeket, mielőtt feltette volna a falra a képet. Ursula halkan,
kuncogva nevetett ügyetlenségén.
Maga gyámoltalan. Hagyja, majd én felszögezem.
Felemelte
mindkét karját feje fölé és gyors, ügyes mozdulatokkal szögezte fel a képet a
falra. Kezének minden mozdulata gyors és elbájoló volt. Vincent legszívesebben
a karjába kapta volna, hogy a lámpa homályos fényében egyetlen, minden habozás
nélküli öleléssel intézze el ezt az egész, bonyolult dolgot. De Ursula, bár a
sötétben sokszor egymáshoz értek, ez elől nyilván tudatosan kitért. Vincent
magasra tartotta a lámpát, amíg Ursula elolvasta a képre írt ajánlást.
Láthatólag nagyon tetszett neki, összecsapta a kezét, hátradőlt és folytonosan
izgett-mozgott: Vincent terve így meghiúsult.
Ez azt jelenti,
ugye, hogy most már azén barátom is? kérdezte. -Mindig úgy szerettem volna
megismerni egy festőművészt.
Vincent
valami gyengéd szót próbált mondani, ami előkészíti tervezett szerelmi
vallomását. Ursula feléje fordította arcát a félhomályban. A lámpa pislákoló
fénye apró fénypontokat tükrözött vissza a szemében. Kerekded arcát keretbe
foglalta a sötétség és valami ismeretlen érzés vett erőt Vincenten, mikor
látta, hogy piros, nedves ajka mint üt el arcbőre sima fehérségétől.
Sokat
jelentő csend következett. Vincent érezte, hogy a leány vár tőle valamit, de
úgy gondolta, hogy itt már nincs szükség szavakra. Ajkát többször is meg
nedvesítette. Ursula feléje fordult és vállát alig észrevehetően felemelve Vincent
szemébe nézett, majd kirohant az ajtón.
Vincentet
rémület fogta el, hogy elszalasztja a kínálkozó alkalmat és utána rohant. Ursula
egy pillanatra megállt az almafa alatt.
Ursula, kérem. „
A
leány reszketve fordult feléje. Az égen hidegen fénylettek a csillagok. Sötét
éjszaka volt. Vincent a lámpát bennhagyta az óvodában. Csak a rosszul világított
konyha ablakából szűrődött ki némi fény. Vincent belehelte a leány hajának
illatát. Ursula szorosabbra vonta a selyemsálat válla körül és karját keresztbe
fonta mellén.
Megfázik mondta Vincent.
Igaza van. Jobb, ha bemegyünk.
Ne, kérem, ne ... Vincent a leány útjába állt.
Ursula
állát belefúrta a sál meleg védelmébe és tágra nyílt, csodálkozó szemmel
nézett a fiatalemberre.
Monsieur Van Gogh! Én igazán nem értem magát.
Csak beszélni szerettem volna magával. Nézze... én... igen...
Kérem, csak most ne. Nagyon fázom, csak úgy reszketek.
Azt gondoltam, el kell magának mondanom. Ma előléptettek. Nemsokára a
kőnyomatos terembe kerülök... egy éven belül a második fizetésemelést kapom...
Ursula
hátralépett, levette a sálat a válláról, elszántan állt a sötét udvaron. Már
nem fázott.
Szeretném pontosan tudni, mit szándékozott nekem mondani, Monsieur Van Gogh!
Vincent érezte, milyen hűvös a lány hangja és átkozta magát félszeg viselkedéséért.
Izgalma hirtelen megszűnt, önuralma visszatért. Gondolkodott, mit mondjon, s
aztán azokat a szavakat ejtette ki a száján, amiket legjobbnak vélt.
Azt szeretném mondani magának, Ursula, amit úgyis tud. Hogy egész szívemből
szeretem és csak akkor leszek boldog, ha a feleségem lesz.
Vincent
észrevette, hogy Ursulát mennyire meglepte váratlan határozottsága. Úgy érezte,
át kell karolnia.
A
maga felesége! tört ki a leányból jóval hangosabban. De hiszen ez lehetetlen,
Monsieur Van Gogh!
Vincent
mélyen ülő szemével ránézett Ursulára és a lány tisztán kivehette tekintetét.
Sajnos, azt hiszem ezt én nem.
Teljesen lehetetlen, hogy
nedná, már több mint egy éve eljegyzett
menyasszony vagyok.
Vincent
nem tudta, mennyi ideig állt Ursulával szemben, vagy mit gondolt és mit érzett.
Ki az a férfi? kérdezte tompa hangon.
Maga még nem találkozott a vőlegényemmel? Ő lakott azelőtt a maga szobájában.
Azt hittem, tudja.
Honnan tudhattam volna?
Ursula
lábujjhegyre állt és a konyha irányába kémlelt.
Azt gondoltam... igen... hogy valaki megmondta magának.
Miért
nem szólt nekem erről egész éven át? Hiszen tudnia kellett, hogy szerelmes
vagyok magába. Vincent határozottan, habozás nélkül beszélt.
Az én hibám-e, hogy belém szeretett? Én csak azt akartam, hogy jó barátok legyünk.
Meglátogatta a vőlegénye, mióta maguknál lakom?
Nem. Walesben lakik. De nyárra idejön, hogy velem töltse a szünidejét.
Egy éve nem látta? Hiszen akkor már elfelejtette és nem őt szereti, hanem
engem!
Vincent
eldobott magától minden józan megfontolást és belátást, Ursulát magához
szorította és erőszakosan ajkon csókolta, bárhogy ellenkezett is a lány. Érezte
ajka nedvességét, szája édes ízét, haja illatát: egyszerre egész valóját eltöltötte
a szerelem szenvedélye.
Ursula, te már nem őt szereted. Nem engedem, hogy szeresd. A feleségem leszel.
Nem bírnám elviselni, hogy elveszítselek. Nem nyugszom, míg el nem felejted, és
a feleségem nem leszel!
A
maga felesége! kiáltotta. Hát nekem férjhez kell mennem minden férfihoz,
aki belém szeret? Most pedig engedjen el, mert segítségért kiáltok.
Ursula kiszakította magát Vincent karjából és lélekszakadva rohant végig a kerti ösvényen. Amikor a konyha lépcsőjéhez ért, hátrafordult és suttogva mondta, de a szavak úgy sújtottak le Vincentre, mintha hangosan kiáltaná:
Maga vörös hajú bolond!
4
Másnap
reggel senki sem ébresztette. Kábultan kelt fel ágyából. Felületesen
borotválkozott, az állán egész szőrcsomók maradtak. Ursula nem ment le reggelizni.
Vincent elindult a Goupil képkereskedésbe. Úgy érezte, hogy ugyanazok az
emberek, akikkel nap mint nap találkozott útban a város belseje felé, most mind
megváltoztak. Csupa magányos lélek gondolta , hajszolják magukat haszontalan
munkájuk után.
Nem
látta a virágzó aranyesőbokrokat, sem az utat szegélyező vadgesztenyefákat.
Bár a nap fényesebben sütött, mint előző nap, ezt sem vette észre.
Napközben
Ingres Venus
Anadyomenéjének a művész saját kezű aláírásával ellátott, húsz színes nyomatát adta el.
A cég sok pénzt keresett ezeken a nyomatokon, de Vincentet nem tette többé
boldoggá, ha pénzt keresett vállalatának. Türelmetlenül bánt mindenkivel, aki
nála vásárolt. Dühítették a vevők, mert nemcsak a művészi alkotást nem tudták
megkülönböztetni a kontármunkáktól, hanem ezenfelül szinte csak ahhoz volt
tehetségük, hogy a mesterkéltet, a köznapit és az értéktelent válasszák.
Alkalmazott-társai
sohasem tartották kedélyes embernek, bár ő mindent megtett, hogy kellemesen és
elfogadhatóan viselkedjék.
Vajon mi bánthatja a kiváló Van Gogh család ifjú sarját? kérdezték az alkalmazottak
egymástól.
Biztosan bal lábbal kelt fel.
Pedig ez a fiatalember igazán szerencsés a családjával. Nagybátyja, Vincent Van
Gogh, a Goupil képkereskedések társtulajdonosa Párizsban, Brüsszelben, Hágában
és Amszterdamban. Az öregúr beteg és gyermektelen: mindenki úgy tudja, hogy az
üzletek tulajdonrészét erre a fiatalemberre hagyja.
Hiába, szerencsés fickó.
Pedig ez csak a történet egyik fele. Másik nagybátyjának, Hendrik Van Goghnak
nagy műkereskedése van Brüsszelben és Amszterdamban, harmadik nagybátyja,
Cornelius Van Gogh, Hollandia legnagyobb műkereskedelmi vállalatának
igazgatója. A Van Goghok egész Európa legnagyobb kép- és műkereskedő családja.
Eljön az idő, amikor a szomszéd szobában levő vörös hajú barátunk kezében
tartja majd a kontinentális Európa egész műkereskedelmét!
Amikor
Vincent aznap este belépett Loyerék ebédlőjébe, Ursulát és anyját halk
beszélgetésben találta. Mihelyt megpillantották, félbeszakították a megkezdett
mondatot és azonnal abbahagyták a beszélgetést.
Ursula
beszaladt a konyhába.
Jó estét mondta Madame Loyer, s szeme különösen csillogott.
Vincent
a nagy asztalnál egyedül ette meg vacsoráját. Ursula gúnyos szavai valósággal
fejbe verték, de azért nem adta fel a harcot. Egyszerűen nem volt hajlandó
Ursula visszautasítását megmásíthatatlannak tekinteni. Elhatározta, hogy a
másik férfit kiveri Ursula fejéből.
Csaknem
egy hét telt el, míg néhány nyugodt percre szóba tudott elegyedni Ursulával.
Alig evett és aludt ez alatt a hét alatt: közönyét idegesség váltotta fel. A
képkereskedésben mind kevesebb képet adott el. Szemének zöldes árnyalatát a
nagy lelki fájdalom kékes színűre változtatta. A beszéd mindinkább nehezére
esett.
Mademoiselle
Ursula mondta sajnálom, ha múlt este megbántottam. Ursula tágra nyílt szemmel,
hidegen nézett rá, mint aki meglepődött azon, hogy a fiú kiment utána a kertbe.
Nem
tesz semmit. Nem fontos az egész.
Szeretném
elfelejteni, hogy nyers voltam magához. De amit mondtam,
Vincent
egy lépéssel közeledett, de Ursula elhúzódott tőle.
Mi
értelme, hogy újra beszéljünk róla? mondta Ursula. Én már el is felejtettem
az egészet. Hátat fordított Vincentnek és továbbhaladt a kerti ösvényen.
Vincent utána sietett.
De nekem újra
beszélnem kell róla. Ursula, maga nem érti, mennyire szeretem! Maga nem tudja,
milyen boldogtalan voltam egész héten. Miért fut előlem? Nem mennénk be? Azt
hiszem, anya látogatókat vár.
Nem lehet igaz, hogy maga azt a másik férfit szereti. Meglátnám a szemében, ha
szeretné!
Sajnos, nem érek rá ezt a beszélgetést folytatni. Mit mondott, mikor utazik
haza nyáron?
Vincent
száján alig jött ki a szó:
Júliusban.
Kitűnő. Vőlegényem júliusban veszi ki nyári szabadságát és a régi szobájára
szükségünk lesz.
Soha nem engedem át magát neki, Ursula!
Nagyon kérem, hagyja abba az effajta beszédet. Ha nem, anyám felmondja a
szobáját.
A
következő két hónapban Ursulát egyre a vőlegényével való szakításra igyekezett
rábeszélni. Közben régi tulajdonságai mind visszatértek: ha nem lehetett együtt
szerelmével, legszívesebben magában maradt, hogy senki ne zavarja
gondolataiban. A képkereskedésben barátságtalanul viselkedett az emberekkel
szemben. Az a világ, amelyet az Ursula iránt érzett szerelem támasztott benne,
elenyészett, mintha soha nem is létezett volna. Ismét az a komor és mogorva ifjú
volt, amilyennek szülei ismerték Zundertben.
Eljött
július és vele Vincent nyári szünideje. Nem szándékozott Londont elhagyni
szabadsága két hetére.
Lement
a társalgóba. Ott találta Ursulát és anyját. Észrevette, hogy jelentőségteljes
pillantást váltanak egymással.
Csak egy kézitáskát viszek magammal, Madame Loyer -
mondta. Minden más holmimat a szobában hagyom. Fogadja el kérem a szoba bérét
arra a két hétre, amíg távol leszek.
Azt hiszem, helyesebb, ha minden holmiját elviszi, Monsieur Van Gogh mondta
Madame Loyer.
Miért?
Szobáját hétfőtől kiadtam. Okosabb, ha másutt keres szobát.
Vincent
megfordult és bozontos szemöldöke alól Ursulára nézett. Nézése nem mondott
semmit, inkább kérdezett.
Igen, úgy
gondoljuk ismételte meg az asszony. Leányom vőlegénye azt írta, jobb
szeretné, ha ön elköltözne tőlünk. Sajnos, Monsieur Van Gogh, azt hiszem, az
lett volna a legjobb, ha soha nem jön hozzánk.
5.
Theodorus Van Gogh
kocsival ment ki fia elé a bredai vasútállomásra. Hosszú fekete papi kabátot,
széles hajtókájú mellényt hordott, keményített fehér inget és nagy fekete
csokornyakkendőt, amely csaknem teljesen eltakarta fehér gallérját. Vincent
gyors pillantással mérte fel apja arcának két jellegzetességét: jobb szemét a
mélyen leeresztett szemhéj majdnem eltakarta; szájának bal fele keskeny csík
volt csupán, míg a jobb telt és érzéki. Szeme és tekintete passzív, csupán
ennyit mondott: Ez vagyok én.
Zundertben,
gyülekezetének egyháztagjai gúnyosan azt szokták mondani, hogy dominie
Theodorus fején selyem kürtőkalapjával jár a világban és így végzi keresztényi
jócselekedeteit.
Theodorus
Van Gogh halála napjáig nem értette meg, miért nem aratott több sikert
lelkipásztori működése során. Úgy érezte, már réges-régen Amszterdamban vagy
Hága valamelyik nagyobb templomának szószékén volna a helye.
Hívei
„szép domine"-nek hívták: művelt, mindenkihez kedves, kiváló lelki
tulajdonságokkal megáldott férfiú volt, fáradhatatlanul az úr szolgálatában. Ennek
ellenére ott felejtették apró kis falujában, Zundertben, s a hat Van Gogh fivér
közül ő volt az egyetlen, aki nem szerzett országos hírnevet.
A
zunderti lelkészlak, ahol Vincent született, favázas épület volt, szemben a
piactérrel és a stadhuisszal. A konyha mögött kert húzódott akácokkal és gondozott virágágyak között
kerti ösvényekkel. A fából épült kis templomot teljesen eltakarták a kert
mögötti fák. A templom két oldalán simán üvegezett, gótikus ablakok, a templom
belsejének egyszerű padlózatán tucatnyi pad. A fűtést biztosító néhány
parázstartó kosár egészítette ki a puritán templom belső berendezését. Hátul
falépcső vezetett fel a karzatra, ahol öreg harmónium állott.
A
Városháza . Szigorú és egyszerű
istentiszteleti hely volt ez a templom, amely híven tükrözte Kálvin és a
reformáció szellemét.
Anna
Cornelia, Vincent anyja, már várta őket az ablakban és kinyitotta a kaput, még
mielőtt a kocsi a ház elé érkezett. Már az első pillanatban, amikor gyengéd
szeretettel átölelte, észrevette, hogy fiát bántja valami.
Myn Heve zoon, Vincent! mondta halkan.
Tágra
nyílt, szürkésen árnyékolt kék szemével kutatóan nézett mindenkire, de keményen
soha senkit meg nem ítélt. Orrától a szájáig ránc futott, amely az évek során
mind mélyebb lett, és olyan benyomást keltett, mintha mosolyogna.
Anna
Cornelia Carbentus hágai származású volt. Apja az „udvari könyvkötő"
büszke címet viselte. William Carbentus jól menő könyvkötő műhelye országszerte
ismert volt, különösen attól kezdve, amikor őt bízták meg, hogy bekösse a
Hollandia alkotmányát tartalmazó okmány eredeti példányát. Leányai közül a
legidősebb Theodorus fivéréhez, Vincent Van Goghhoz ment feleségül, a harmadik
leány pedig Amszterdam egyik ismert lelkészéhez, Stricker tiszteleteshez, s
mindnyájan igen jó nevelést kaptak.
Anna
Cornelia jólelkű asszony volt. A világban soha semmi gonoszsággal nem
találkozott. Annál jobban tudta, mi a gyengeség, a kísértés, a nélkülözés és a
fájdalom. Theodorus Van Gogh is jó ember volt, de ő tudta, mi a gonoszság és
mélyen elítélte, ahol csak útjába került.
Van
Goghék házának középpontja az ebédlő volt. A szoba közepén álló nagy asztal
volt a családi élet középpontja, amikor vacsora után az asztalt leszedték. Itt
gyűltek össze a petróleumlámpa barátságos fényében, hogy együtt töltsék az
estét. Anna Cornelia nyugtalankodott Vincent miatt: fia lesoványodott és feltűnően
ideges volt.
Van valami bajod, Vincent? kérdezte vacsora után. Úgy látom, igen rossz
színben vagy.
Vincent
az asztalnál ülő három fiatal leányra nézett: Anna, Elizabeth és Wilhelmien,
bár a nővérei voltak, szinte alig ismerte őket. Nem mondta , nincs nekem
semmi bajom.
Jól érzed magad Londonban? kérdezte Theodorus. Ha nem, beszélek
nagybátyáddal, Vincenttel. Biztosan áthelyez majd valamelyik párizsi üzletébe.
Vincent hevesen tiltakozott:
Nem, apa, kérlek ezt semmiképpen ne tedd! Nem akarok elmenni Londonból. Én...
- Majd nyugodtabb hangon folytatta: Ha Vincent bácsi át akar helyezni, bízd
csak azt őrá.
Ahogy akarod mondta Theodorus.
Mégiscsak az a lány az oka -
gondolta Anna Cornelia. Most már értem, mi volt a baj a leveleivel.
A
Zundert melletti homokdombokon ritkás fenyő- és tölgyligetek húzódtak. Vincent
azzal töltötte napjait, hogy egyedül kószált a réteken és a ligetek közötti
apró tavakat bámulta. Csak a rajzolásban lelte örömét. Vázlatokat készített a
kertről, a vasárnap délutáni piactérről a lelkészlak ablakából, a ház
kapujáról. Közben legalább egy időre elfeledkezett Ursuláról.
Theodorust
mindig elkeserítette, hogy legidősebb fia nem lépett apja nyomdokába, és nem
választotta a lelkészi pályát. Egyik nap együtt látogattak meg egy beteg
gazdálkodót. Kocsin mentek, amikor a dűnék vidékére érkeztek, kiszálltak a
kocsiból, s rövid sétára indultak. A nap vörös korongja leáldozóban volt a
fenyők mögött és az alkonyi égbolt visszatükröződött az apró tavak vizében. A
dűnék sárga homokján mély csend honolt.
Apám is lelkész volt, Vincent, egyre azt reméltem, te is az leszel.
Miért kívánod, hogy pályát változtassak?
Csak azért említettem, ha esetleg te is így gondolnád... Lakhatnál Jan bácsinál
Amszterdamban, míg egyetemre jársz és Stricker tiszteletes személyesen ügyelne
fel tanulmányaidra.
Azt tanácsolod, hagyjam ott a Goupil céget?
Semmiképpen sem. De ha talán nem lennél megelégedve a munkáddal... hisz
előfordul, hogy az ember megmásítja elhatározását...
Tudom. De nincs szándékomban kilépni a Goupil cégtől.
Apja
és anyja együtt kísérték ki a bredai állomásra, mikor Londonba indult vissza.
Londoni címed marad a régi, Vincent? kérdezte Anna Cornelia.
Nem. Máshová költözöm.
Örülök, hogy otthagyod Loyerékat mondta apja. Soha nem szerettem őket. Túl
sok a titkuk.
Vincent
nem szólt semmit apja szavára. Anyja gyengéden vállára tette a kezét, s hogy
apja ne hallja, súgva ezt mondta neki:
Ne
légy boldogtalan, drága fiam. Jobban jársz, ha majd később, valamikor, amikor
már lehiggadtál, egy helyes holland leányt veszel feleségül. Nem való hozzád az
a lány, az az Ursula. Hidd el nekem.
Nem értette,
honnan tudott anyja mindent ilyen pontosan.
6
Londonba érkezése után a Kensington New Roadon bérelt magának bútorozott szobát. Szállásadója egy idős hölgy rendszerint korán lefeküdt és a házra teljes csend borult. Vincent minden este vad küzdelmet vívott önmagával, ne rohanjon-e el Loyerékhez. De aztán bezárta szobája ajtaját és eltökélten megesküdött, hogy lefekszik. Titokzatos módon negyedórával később mégis az utcán volt és sietős léptekkel ment Ursuláék háza felé.
Mikor
már csak néhány háztömbnyire volt a házuktól, úgy érezte, Ursula bűvköre veszi
körül. Gyötrelmes érzéssel töltötte el, hogy a lány fizikai közelségben van és
mégis olyan elérhetetlen számára, de ezerszer nagyobb gyötrelmet jelentett
volna, hogy új lakásában, Ivy Cottage-ban maradjon és ne legyen legalább a
közvetlen közelében.
A
fájdalom különös hatással volt rá, sokkal érzékenyebbé tette mások fájdalma
iránt. Egyben azonban türelmetlenné is tette mindennel szemben, ami olcsó,
küzdelem nélküli sikert jelentett a világban. A képkereskedésben nem látták
semmi hasznát. Amikor a vevők megkérdezték, mit gondol az általuk kiválasztott
nyomatról, félreérthetetlen szavakkal világosította fel őket, hogy milyen
visszataszítóak és csúfak. Így aztán nem is vásárolták meg a képeket. Csak
olyan képben érzett realitást és érzelmi mélységet, amelyben a művész a fájdalmat
juttatta kifejezésre.
Októberben
termetes, dús keblű hölgy állított be az üzletbe és véletlenül Vincenthez
fordult. Magas csipkegallért és cobolyprémes bundát hordott, fején kerek
bársonykalap kék tollal. Képet akart vásárolni új lakásába.
Mutassa meg a legjobbakat a raktáron lévő képekből mondta. Az ár nem
számít. Megmondom a méreteket is. A szalonban két ötven láb hosszú falrész van,
a harmadik falon két ablak...
Vincent
a délután nagy részét azzal töltötte el, hogy eredeti Rembrandt-metszetek
másolatait és Turner egy velencei tájképének másolatát, Thys Maris néhány
litografált rajzát, Corot és Daubigny képeiről készült fényképmásolatokat adjon
el a dámának. A nő a Vincent által mutatott képekből minden művész alkotása
közül biztos érzékkel válogatta ki a leggyengébbeket.
Hasonló tehetséget árult el abban is, hogy első látásra visszautasítson mindent, amiről Vincent tudta, hogy a művész hiteles alkotása. Az órák múlásával Vincent mindinkább úgy tekintett a nő pufók arcára és fölényes, gyerekes elképzeléseire, mint a középosztály ostobaságának és kalmár szellemének tökéletes jelképére.
Azt hiszem kiáltott fel öntelten az asszonyság , egészen jó holmit sikerült
vásárolnom.
Ha becsukta volna a szemét és úgy választott volna mondta erre Vincent -,
akkor sem válogathatott volna rosszabbul.
A
nő nehézkesen felkelt a székéről, bő bársonyszoknyájával végigseperte a padlót.
Vincent látta, hogy kövér, puffadt arca elvörösödik, hatalmas kebléből a
felindulástól ziháló hang tört fel, majd felháborodottan így kiáltott:
Maga...
nem más, mint egy... egy falusi fajankó!
A
dáma elviharzott, bársonykalapján a kék toll ide-oda hajladozott.
Mr.
Obach szörnyen felindult.
Kedves
fiam, Vincent! kiáltott fel. Mi történt magával? Tönkretette a hét legjobb
üzletét, s hozzá még a hölgyet is megsértette!
Hajlandó, Mr. Obach, egyetlen kérdésemre válaszolni?
Halljam, mi az? Nekem is lesz néhány kérdésem magához.
Vincent
félretolta a nő által kiválogatott képeket és mindkét kezét az eladópult
szélére tette.
Mondja meg, bele lehet törődni abba, hogy egy ember egyetlenegy és újra nem
kezdhető életét azzal töltse, hogy a legsilányabb képeket adja el a legostobább
embereknek?
Obach
kísérletet sem tett, hogy feleljen a hozzá intézett kérdésekre.
Ha ez így folytatódik csak ennyit mondott , kénytelen leszek írni a nagybátyjának
és arra kérni, helyezze át a vállalat valamelyik más fiókjába. Nem
kockáztathatom, hogy tönkretegye az üzlet forgalmát.
Vincent
széles kézmozdulattal utasította vissza Obach felháborodását és hozzátette:
Hogyan vághatunk zsebre ilyen magas hasznot abból, hogy ennyi szemetet sózunk
rá a vevőkre, Mr. Obach? És mi az oka, hogy csak olyan embernek áll módjában
ide betennie a lábát, aki rá se bír nézni semmire, ami igazi műalkotás?
Azért-e, mert a sok pénztől elkérgesedik a lelkük? És miért van, hogy a szegényeknek,
akik értékelni tudnák az igazi művészetet, nincs egy fityingjük sem, hogy
képeket vásároljanak és lakásuk falára akasszák?
Obach
furcsállólag nézett rá.
Mi ez, ha nem szocializmus? mondta.
Hazaérve
Vincent kezébe vette Renan egyik kötetét, amely asztalán feküdt, föllapozta a már
korábban megjelölt helyen, ahol a nagy francia gondolkodó ezt írja: „Hogy
helyesen cselekedjünk ebben a világban, valaminek meg kell halnia bennünk. Az
embernek nem lehet egyetlen célja a földön, hogy boldog legyen. még csak az
sem, hogy egyszerűen becsületes legyen, hanem nagy dolgokat kell végrehajtania
az emberiség hasznára. Ám hogy ezt megtehesse, az igazi nemeslelkűségre kell
törekednie és le kell küzdenie azt a közönségességet, amely sivárrá teszi a
legtöbb ember életét."
Körülbelül
egy héttel karácsony előtt, Loyerék díszes karácsonyfát állítottak fel lakásuk
egyik, utcára néző ablaka előtt.
Két nappal később, arra járva Vincent látta, hogy a lakás szokatlanul fényben úszik és vendégek érkeznek a házhoz. Bentről hangos nevetés zaja hallatszott. Loyerék nyilván a karácsony megünneplésére rendeztek vendégséget. Vincent hazarohant, gyorsan megborotválkozott, majd amilyen gyorsan csak tudott, sietett vissza a Clapham Roadon levő házba. Eltartott néhány percig, amíg kifújta magát, aztán elindult a lépcsőn.
Karácsony
volt, a szeretet és megbocsátás ünnepe. Felment a lépcsőn és bekopogtatott a
lakás ajtaján. Ismerős lépteket hallott: a lakás előszobáján át valaki az
ajtóhoz közeledett, ismerős hang kiáltott vissza a lakószobában összegyűlteknek.
Az ajtó kinyílt. A lakásból kiáramló fény ráesett Vincent arcára. A fiú
tekintete Ursulára meredt. Ujjatlan zöld ruha volt rajta, széles csipkekendő a
vállán. Soha ilyen szépnek még nem látta.
Ursula csak ennyit mondott.
A
leány arcán olyan kifejezés jelent meg, amely félreérthetetlenül ismételte meg
mindazt, amit annak idején a kertben mondott neki. Vincent ránézett és
visszaemlékezett minden szóra.
Menjen innen, kérem szólt Ursula és becsapta Vincent előtt az ajtót.
Másnap
reggel Vincent elutazott Hollandiába.
Karácsony
volt a legforgalmasabb időszak a Goupil képkereskedésben. Mr. Obach megírta
Vincent nagybátyjának, hogy unokaöccse szó nélkül távozott a londoni üzletből.
Vincent bácsi erre öccsét a cég párizsi főüzletébe helyezte át, a Rue
Chaptalba.
Vincent
nyugodt hangon közölte nagybátyjával, hogy a műkereskedéssel egyszer s
mindenkorra végzett. Ez megdöbbenéssel hallgatta unokaöccse szavait és mélyen
megsértődött. Kijelentette, a jövőben leveszi kezét Vincentről. A karácsonyi
szünet eltelte után azonban engedett kérlelhetetlenségéből és Vincentet
segédnek helyezte el a dordrechti Blussé és Braam könyvkereskedésben. Ez volt
az utolsó eset, amikor a két Vincent Van Goghnak dolga akadt egymással.
Vincent
Dordrechtben nem egészen négy hónapot töltött. Nem volt sem boldog, sem
boldogtalan, munkáját nem végezte sem sikeresen, sem sikertelenül. Egyszerűen
nem volt ott. Egyik szombat este az utolsó vonattal Dordrechtből Oudenboschba
ment, onnan pedig hazasétált Zundertbe. A dűnéken az út szép volt, a levegő
kellemesen hűvös, tele az éjszaka erős illataival. Az éjszakai sötétség
ellenére is jól látta a fenyőfákat és a hangával benőtt homokbuckákat. A táj
Bodmer egyik metszetére emlékeztette. A kép apja dolgozószobájának falán
lógott. Az ég borús volt, de a felhők közt itt-ott fénylettek a csillagok. Kora
hajnalban érkezett a zunderti temetőhöz. Kinn a réteken a tavaszi vetésben már
vidáman zengett a pacsirták éneke.
Szülei
megértették, hogy nehéz hónapokat él át. A nyár folyamán a család a néhány
kilométernyire fekvő Etten városkába költözött, ahová Theodorust lelkésznek
hívták meg. Etten közepén szilfákkal szegélyezett, tágas köztér feküdt.
A
városkát vasútvonal kötötte össze Bredával, Hollandia egyik nagyobb városával,
Theodorus számára ez komoly előlépést jelentett.
Kora
ősszel Vincentnek döntenie kellett élete további folyásáról. Ursula ekkor még
nem ment férjhez.
Nem való neked a kereskedői pálya, Vincent mondta neki édesapja. Ha a
szívedre hallgatsz, Isten szolgája leszel.
Tudom, apám.
Miért nem mégy Amszterdamba, hogy teológus légy?
Szívesen tenném, de...
Még mindig habozol?
Igen, most nem tudom neked megmagyarázni, miért. Hagyj egy kis időt.
Jan
nagybátyja látogatóban járt náluk Ettenben.
Vár rád egy szoba nálunk Amszterdamban, Vincent mondta.
Stricker tiszteletes írta, hogy gondoskodik felvételedről a teológiai fakultáson
- tette hozzá édesanyja.
Amikor
Ursulától megkapta a fájdalom ajándékát, örökségének tekintette, hogy az
örökségükből kitagadottak sorába lépjen. Tudta, hogy a legjobb képesítést az
amszterdami egyetemen nyerheti el. A Van Gogh és a Stricker család házánál
otthona is biztosítva lenne, támogatnák pénzzel és jó tanáccsal, körülvennék
szeretetükkel. De nem tudta rászánni magát a végleges szakításra. Ursula Angliában
volt és még nem ment férjhez. Ha Hollandiában marad, megszakad vele a
közvetlen kapcsolat minden szála. Néhány angol hírlapot rendelt, felelt néhány
alkalmazást ajánló hirdetésre és végül tanítói állást fogadott el a London
közelében fekvő Ramsgate-ben.
7.
Mr.
Stokes magániskolája a város egyik terén állt. A tér közepén vasráccsal
körülkerített pázsit. Az iskolát huszonnégy diák látogatta, tíz-tizennégy éves
fiúk voltak. Vincent francia, német és holland nyelvórákat adott, felügyelt a
fiúkra szabad idejükben és segédkezett nekik a szombati fürdéskor. Teljes
ellátási kapott, de fizetést nem.
Ramsgate
meglehetősen komor hangulatú város volt, s ez jól illett Vincent kedélyállapotához.
Lelki gyötrelmét öntudatlanul is ápolta magában, mint valami hű társát: ezen
keresztül érezte, hogy Ursula állandóan mellette van. Ha már nem lehetett
együtt a szeretett leánnyal, egyre ment, hol tölti napjait. Egyetlen kívánsága
volt: senki se zavarja meg az Ursula miatti szenvedés örökös gyötrelmében.
Nem tudna valami csekély fizetést adni, Mr. Stokes? - kérdezte Vincent. Csak annyit, hogy dohányt, s néha valami ruhát vásároljak.
Eszemben sincs felelte Stokes. Kapok elég tanítót teljes ellátásért.
Szombaton
kora reggel Vincent gyalog indult el Ramsgate-ből Londonba. Az út hosszú volt a
tikkasztó hőségben. Végül estére eljutott Canterburybe. Az ősi székesegyházat
körülvevő fák árnyékában pihent. Majd kicsit továbbment: amíg egy kis tó
közelében néhány nagy bükkhöz és szilfához ért. Itt lefeküdt és hajnali négy
óráig aludt. A madarak dala ébresztette fel. Délután érkezett meg Chathambe;
innen már látta a Temzét az alacsony, részben vízzel elárasztott réteken túl,
tele hajókkal. Estére London ismerős külvárosaiba ért, és bár holtfáradt volt,
sietve ment Loyerék háza felé.
A
vágy, hogy találkozzék Ursulával hiszen ezért jött vissza Angliába , menten
hatalmába kerítette, mihelyt házukat megpillantotta. Ursula itt van Angliában,
itt érezheti fizikai jelenlétének közelségét.
Szíve
hevesen dobogott. Egy fának dőlt. A tompa fájdalom, amelyet érzett, szavakban
egyszerűen kifejezhetetlen volt. Ursula nappali szobájában kialudt a lámpa.
Nyomban utána hálószobájának ablaka világosodott ki, majd az egész ház
elsötétült. Vincent nehezen szakadt el a ház közelségéből, fáradtan bandukolt
tovább a Clapham Roadon. Amikor a ház eltűnt a szeme elől, tudta, hogy ismét
elveszítette Ursulát.
Midőn
az Ursulával kötendő házasságról ábrándozott, már nem is gondolt Ursulára mint
nagy jövedelmű műkereskedő feleségére. Úgy látta maga előtt a lányt, mint
egyszerű evangélista hűséges élettársát, aki férjével együtt dolgozik a
szegények szolgálatában, a nyomornegyedekben.
Csaknem
minden hétvégén begyalogolt Londonba. Nehezen ért vissza idejében hétfőn
reggelenként az iskolába. Előfordult, hogy egész péntek és szombat éjszaka
gyalogolt, csakhogy lássa Ursulát vasárnap reggel templomba menet. Nem volt
pénze szállásra, élelemre, s mikor beköszöntött a tél, sokat szenvedett a
hidegtől. Midőn hétfőn a kora reggeli órákban átfázva érkezett vissza Ramsgate-be,
reszketett a kimerültségtől és az éhségtől. Beletelt az egész hét, míg újra
erőre kapott.
Néhány
hónappal később jobb állást kapott Mr. Jones metodista iskolájában, Isleworthben.
Mr.
Jonesnak népes gyülekezete volt. Vincentet eredetileg tanítónak alkalmazta, de
hamarosan segédlelkészévé tette.
Vincent
ismét megváltoztatta eljövendő életére vonatkozó elképzelését. Ursula többé
nem evangélista felesége, aki a szegénynegyedben szorgoskodik, hanem vidéki
lelkészé. Lelki szemeivel látta, Ursula helyesli elhatározását, boldog, hogy
otthagyta a Goupil képkereskedést, a haszonleső kereskedői pályát, s helyette
az emberiségért fáradozik.
Tudatosan
nem gondolt rá, hogy Ursula esküvőjének napja egyre közeledik. A vőlegény
valamiképpen soha nem volt valóban létező személy a számára. Mindig úgy
gondolta, hogy Ursula kikosarazásának oka valami benne levő fogyatkozás lehet,
amit valahogyan jóvá kell tennie, s van-e erre alkalmasabb mód, mintha Isten szolgálatába
lép?
Mr.
Jones szegény sorsú tanítványai londoniak voltak. Megadta Vincentnek címüket és
a fiatalembernek gyalog kellett elindulnia, hogy összeszedje a tandíjakat. A
szülők mind Whitechapel szívében laktak. Whitechapel utcáin a szegénység szaga
terjengett. Népes családok elképesztően összezsúfoltan éltek hideg,
nyomorúságos lakásokban: az éhség és betegség lerítt a városnegyed lakóinak
arcáról. A szülők egy része betegség miatt kényszerből levágott állatok húsával
kereskedett; az ilyen hús forgalomba hozatalát a kormány intézkedései
megtiltották. Vincent rongyokba öltözött és a hidegtől didergő családokat látogatott
meg. Ételük moslékszerű leves, száraz kenyér és bűzös, romlott hús volt. A késő
esti órákig hallgatta nyomorúságos életkörülményeik ecsetelését.
Szívesen
vállalta a londoni kiküldetést, mert útban hazafelé alkalma nyílt elmennie
Ursuláék háza mellett. Whitechapel nyomortanyái azonban elfeledtették vele
Ursulát. Nem is jutott eszébe, hogy a Clapham Roadnak kerülve térjen haza. A
tandíjakból egy árva pennyt sem tudott behajtani Mr. Jones részére.
Egyszer
csütörtökön, az esti istentisztelet során, Jones lelkész segédlelkészéhez
hajolt, s azt színlelte, hogy teljesen kimerült.
Alig állok a lábamon ma este, Vincent. Úgy tudom, maga állandóan ír prédikációkat.
Szeretnék már egyet hallani. Hadd lássam, milyen lelkipásztor válik magából.
Vincent
egész testében reszketve ment fel a szószékre. Arca kipirult. Nem tudta, mit
kezdjen a kezével. Hangja rekedtes volt, beszéde akadozó. Megerőltette
emlékezetét, hogy eszébe jussanak a papírra vetett és sokszor átgondolt
beszédfordulatok, a prédikáció szépen csiszolt mondatai. De úgy érezte, a lélek
áttör akadozó szavain és esetlen kézmozdulatain.
Kitűnően csinálta, Vincent mondta Mr. Jones. Jövő héten Richmondba küldöm.
Derűs
őszi nap volt. A séta jólesett a Temze partján, Isleworthtől Richmondig. A kék
ég és a nagy vadgesztenyefák sárguló lombkoronájukkal visszatükröződtek a
folyó vizében. A richmondi gyülekezet tagjai azt írták Mr. Jonesnek, hogy
szívesen hallgatták a fiatal holland tiszteletest, ezért Mr. Jones úgy
gondolta, további lehetőséget ad fiatal segédlelkészének. Mr. Jones Turnharm
Green-i egyháza nagy és népes gyülekezet volt, s a gyülekezet tagjai mindig gondosan
megbírálták az istentiszteletet végző lelkészt. Ha Vincent itt sikeresen
szerepel, bátran prédikálhat bármely szószéken.
Vincent egyházi beszéde alapigéjét a 119. zsoltár 19. verséből vette: „Jövevény vagyok e földön: rejtsd el tőlem parancsolataidat." Belső tűztől áthatott, egyszerű szavakkal mondta el beszédét. Fiatalsága, égő szenvedélye, a belőle áradó, kicsit nehézkes erő, hatalmas feje, szemének átható nézése, mindez együtt, mély benyomást keltett hallgatóságában.
Istentisztelet
után hallgatói közül sokan odamentek és megköszönték szép prédikációját. Kezet
fogott velük és a sikertől kábultan mosolygott. Amikor a templom kiürült,
sietve távozott a hátsó ajtón és elindult a Londonba vezető úton.
Közben
vihar tört ki. A templomban felejtette kalapját és felső kabátját. A folyó
vize sárgás színűre változott, különösen a part közelében. A látóhatáron villámok
cikáztak hatalmas szürke felhők felett, amelyekből sűrű eső hullott. Ruhája
percek alatt átázott, de azért jókedvűen folytatta útját.
Végre
sikert aratott! Megtalálta önmagát. Diadalát lehelyezi Ursula lába elé, és arra
kéri a leányt, ossza meg vele.
Az
eső átáztatta a folyó mellett vezető, keskeny parti ösvényt, szél rázta a galagonyabokrokat.
Távolból egy város képe tűnt fel; mintha valami Dürer-metszet lenne. Tornyok,
magas kémények, palával fedett háztetők, gót stílű házak.
Zuhogó
esőben ért Londonba. A víz végigcsorgott arcán, átáztatta cipőjét. Már
alkonyodott, amikor Loyerék házának közelébe ért. Az alkony szürke volt és
komor. A házhoz közeledve, zene hangjaira figyelt fel; hegedű szólt; nem tudta
mire vélni a dolgot. A ház minden szobája kivilágítva. A zuhogó esőben több
bérkocsi sziluettje rajzolódott ki a ház előtt. Látta, hogy a nappali szobában
táncolnak. Öreg kocsis ült a bakon, feje fölé óriás esernyőt tartott, hogy védekezzék
az eső ellen.
Mi van itt? kérdezte Vincent.
Gondolom, lakodalom.
Vincent
a kocsi oldalához dőlt, vörös hajáról az esővíz patakokban csorgott arcára.
Nemsokára kinyílt a ház ajtaja. Ursula meg egy magas, nyúlánk férfi alakja
jelent meg az ajtóban. A lakodalmi vendégek mind kitódultak a ház tornácára.
Kiáltozva nevettek és marokkal szórták a rizst a fiatal párra.
Vincent
a bérkocsi sötétben maradt oldalához osont. Ursula és férje beszállt a kocsiba.
A kocsis megpattintotta ostorát, a kocsi lassan elindult. Vincent néhány
lépést tett előre, odaszorította arcát a kocsi csuromvizes ablakához. Ursulát
férje szorosan átkarolta, ajkuk csókban forrt össze. A kocsi elindult.
Valami
megpattant Vincent belsejében, tisztán, félreérthetetlenül. A varázslat elmúlt.
Nem is gondolta, hogy mindez ilyen könnyű.
Zuhogó
esőben érkezett vissza Isleworthbe. Összecsomagolt és soha többé nem tért
vissza Angliába.
1.
Johannes
Van Gogh altengernagy, a holland haditengerészet legmagasabb rangú tisztje, a
haditengerészet javítóműhelyének udvarára nyíló, szolgálati lakásának tornácán
állt. Unokaöccse érkezésének tiszteletére díszegyenruháját vette fel; aranyos
vállrojt csillogott mindkét vállán. Domború homloka és erős, egyenes orra
alatt, jellegzetes arcvonása, nagy, előreugró Van Gogh-álla volt.
Örülök, hogy eljöttél hozzám, Vincent mondta. A ház nagyon csendes, amióta
gyerekeim férjhez mentek vagy megházasodtak.
Széles
lépcsőn mentek fel az emeletre. Jan bácsi kinyitott egy ajtót. Vincent bement a
szobába és lerakta csomagját. A szobából nagy ablak nyílt az udvarra. Jan
bácsi leült az ágy szélére. Igyekezett annyira közvetlen lenni, amennyire
aranyos vállrojtja megengedte.
Örömmel hallottam, hogy lelkipásztornak készülsz mondta. A Van Gogh család
tagjai közül egy mindig Isten ügyét szolgálta.
Vincent
elővette pipáját és gondosan megtöltötte; ez rendszerint annak jele volt, hogy
kijelentését komolyan meg akarja fontolni.
Tudod,
evangélistaként kívánok tevékenykedni és nyomban munkához is szeretnék fogni -
mondta.
Nem gondolhatod te ezt komolyan, Vincent. Az evangélisták műveletlen népség,
teológiai nézeteik zavarosak. Nem, fiam, a Van Goghok, ha lelkészi pályára
mentek, mindig az egyetemen tanultak. De bizonyosan szeretnél már kicsomagolni.
Nyolckor vacsorázunk.
Alig
tűnt el az altengernagy széles háta a szeme elől, Vincenten csendes búskomorság
vett erőt. Szétnézett a szobában. Az ágy széles volt és kényelmes, a fiókos
szekrényben bőven akadt hely holmijainak, az alacsony dolgozóasztal szinte
hívogatott a munkára. Mégis kényelmetlenül érezte magát, mint mindig,
valahányszor idegenek közé került. Fejére tette sapkáját és kiment a Dam*-ra. (gát hollandul) Egy zsidó antikváriumában az
ajtó elé kitett asztalon gyönyörű metszetekre talált. Gondos válogatás után
tizenhármat megvásárolt. Hóna alá vágta, boldogan igyekezett haza és útközben
élvezettel szívta be a csatornák erős, kátrányos illatát.
Miközben
szobája falára akasztotta fel a frissen vásárolt metszeteket, gondosan
vigyázva, hogy kárt ne tegyen a falban, kopogtattak, és Stricker tiszteletes
lépett be az ajtón.
Stricker
is nagybátyja volt Vincentnek. Maga nem tartozott a Van Gogh családhoz,
felesége volt Vincent anyjának a nővére. Stricker Amszterdam egyik legismertebb
lelkésze volt, s mindenki kiváló embernek tartotta. Fekete, igen jól szabott,
finom anyagból készült papi öltönyt hordott.
Miután
kölcsönösen üdvözölték egymást, a dominie így szólt:
Sikerült megnyernem Mendes da Costát, a klasszikus nyelvek egyik legkiválóbb
tudósát, hogy görög és latin leckéket adjon neked. Mendes da Costa a zsidó
negyedben lakik; első leckéd hétfőn délután három órakor lesz. Most azonban
elsősorban azért jöttem, hogy meghívjalak vasárnap ebédre. Nagynénéd,
Wilhelmina és unokanővéred, Kay, szeretnének már látni.
Hálásan köszönöm a meghívást. Mikor menjek?
Délben ebédelünk, a késő délelőtti istentiszteletem után.
Adja át, kérem, szíves üdvözletemet a család minden tagjának mondta
Vincent,
amikor Stricker tiszteletes feltette kalapját és kezébe vette a magával hozott
testes könyvet.
A
holnapi viszontlátásra mondta és távozott.
2.
A
Stricker család Amszterdam egyik legelőkelőbb utcájában, a Keizersgrachton lakott.
Ez a negyedik, patkó alakú körút és csatorna, amely a kikötő déli részétől
kiindulva körülfogja a belvárost és északon ismét a kikötőnél végződik. A
csatorna vize tiszta és átlátszó volt. Gondosan vigyáztak rá, hogy a víz felszínét
ne borítsa be a kroos, az a titokzatos, zöld mohaszerű hínár, amely vastag rétegben
vonja be a csatornák vizét a város szegényebb negyedeiben. Az utcában régi
flamand házak húzódtak; keskeny homlokzatúak, kitűnő építésűek. Szorosan
egymáshoz simultak, úgy sorakoztak, mint vigyázban álló puritán katonák.
Másnap
délelőtt Vincent meghallgatta Stricker bácsi prédikációját, majd utána
elindult hozzájuk.
A
verőfényes nap elűzte a hamuszürke fellegeket, amelyektől Hollandia ege
gyakran borús. A levegő csillogott az erős napsütésben. Korán volt még. Vincent
elgondolkodva sétált az utcákon és nézte, amint a bárkákat a csatorna vizén ár
ellenében csáklyával lökik előre.
Nagyrészt homokszállító bárkák voltak. Hegyes csúcsban végződő orruktól eltekintve, szögletes, nehézkes járművek. A fekete kátrányfestéket a víz kifakította; középütt tág hely a homok berakására. A bárka orrától a faráig kifeszített szárítóköteleken lógott a család kimosott szennyese. A bárkát a család feje tolta hosszú csáklyával. Nekivetette vállát a rúdnak és erejét megfeszítve haladt végig a hajó hosszában futó pallón. Ügyes, erőteljes mozdulatokkal végezte nehéz munkáját és a hajó tovasiklott a vízen. Felesége kövér, vörös arcú nő, mozdulatlanul ült a kormány mellett. A gyerekék kutyával játszadoztak. Minden percben leszaladtak a hajó belsejében elhelyezett kabinba. Ez volt a család lakóhelye.
Stricker
tiszteletes háza is jellegzetes flamand épület volt. Homlokzata keskeny,
háromemeletes, tetején négyszögletes toronnyal. Ennek közepén cikornyákkal körülvett,
keskeny padlásablak. A padlásablakból hosszú, vaskampóban végződő gerenda állt
ki.
Megérkezésekor
Wilhelmina néni köszöntötte Vincentet és bevezette az ebédlőbe. A falon Ary
Scheffernek Kálvinról festett arcképe függött; ezüsttálak és evőeszközök
csillogtak a pohárszéken. A falakat sötétbarna faburkolat borította.
Mielőtt
Vincent szeme hozzászokott a szoba állandó homályához, a sötétből magas
termetű, karcsú, fiatal nő lépett elő és melegen üdvözölte.
Természetesen nem ismersz mondta behízelgő hangján , unokanővéred vagyok,
Kay.
Vincent
megszorította Kay feléje nyújtott kezét; hosszú hónapok óta először érezte
fiatal nő meleg testének érintését.
Mi még nem találkoztunk mondta Kay. Ami elég különös, mert én huszonhat
éves vagyok, te meg biztosan...
Vincent
hangtalanul bámult rá és jó néhány pillanat telt el, míg tudatára ébredt, hogy
felelnie kell. Hogy bárdolatlanságát feledtesse, érdes hangon szinte kiabálva
mondta:
Huszonnégy. Két évvel fiatalabb nálad.
Igen? Talán mégsem oly különös, hogy eddig nem találkoztunk. Te még sohasem
jártál Amszterdamban, én pedig sohasem voltam Brabantban. De milyen udvariatlan
vagyok. Foglalj helyet, kérlek.
Párnázatlan
szék szélére ült. Hirtelen, ami egyébként gyakran megtörtént vele, esetlen
vidéki kamaszból jó modorú fiatalemberré változott, s így szólt:
Anyám nagyon szerette volna, ha meglátogatsz bennünket. Brabant bizonyosan
megnyerné tetszésedet. A táj elbájolóan szép.
Tudom. Anna néni számtalanszor meghívott és remélem, nemsokára el is megyek
hozzátok.
Igen mondta Vincent , el kell jönnöd.
Mintha
távolról hallaná unokanővére hangját, sőt saját szavait is. Egészen eltöltötte
a szenvedélyes bámulat, úgy nézte Kay ragyogó szépségét. Az a szomjúság vett
rajta erőt, amely oly gyakori a fiatal nők társaságát nélkülöző, egészséges
fiatalembereknél. Kaynek jellegzetes, kemény holland arcvonásai voltak, de ezek
kifinomodtak, arányos egységbe csiszolódtak. Haja nem volt világosszőke, de
nem is a holland parasztasszonyok nyers vörös színű haja, hanem a kettő különös
vegyüléke, finoman egyesítette az egyik tüzét a másik meleg fényével. Bőrét
óvta a naptól és a széltől, és állának fehérsége úgy olvadt át arca rózsás
színébe, mint azt a holland kismesterek utolérhetetlen művészettel festett képein
lehet látni. Szeme búzavirágkék színű volt és az élet szeretete ragyogott
benne; telt ajkát kissé nyitva tartotta, mintha szerelmes csókra kínálná.
A
lánynak feltűnt Vincent hallgatása, s megkérdezte:
Mire gondolsz, Vincent? Látszik, töprengsz valamin.
Arra gondoltam, hogy téged Rembrandt szívesen lefestett volna.
Kay
felnevetett, halk, érett érzékiséggel.
Rembrandt csak csúnya öregasszonyokat festett. Vagy nem? kérdezte.
Nem felelte Vincent. Szép öregasszonyokat, akik szegények és bizonyos
tekintetben boldogtalanok is voltak, de akik a fájdalom árán nyerték meg lelküket.
Kay
most először nézett rá igazán Vincentre. Mikor a fiatalember bejött, csak
felületesen pillantott rá, akkor csak bozontos, vörös haja és erős arcvonásai
tűntek fel. Most látta telt száját, mélyen ülő, tűzben égő szemét, a Van
Goghok magas, arányos homlokát és kicsit előreálló, dacos állát.
Bocsáss meg az ostobaságomért mondta majdnem suttogva. Értem, mit gondolsz
Rembrandtról. Rembrandt a szépség igazi lényegét akarta művészetével
kifejezni, amikor görnyedt tartású öregjeit festette, akik mind szenvedő emberek,
s a szenvedés kiül arcukra.
Miről beszéltek, gyerekek, ilyen komolyan? kérdezte Stricker tiszteletes az
ajtóból.
Ismerkedünk
egymással felelte Kay. Miért nem mondtad nekem soha, hogy ilyen kedves
unokafivérem van?
Ismét
egy férfi lépett be a szobába, nyúlánk, kellemesen mosolygó arcú és megnyerő
modorú fiatalember. Kay felkelt és megcsókolta.
Vincent mondta a férjem, Mijnheer Vos.
Kay
néhány pillanattal később szőke, nevetős arcú, világoskék szemű, kétéves fiút
vezetett be kezénél fogva a szobába. Kék szeme pontosan olyan volt, mint az
anyjáé. Kay felvette ölébe a kisgyermeket, Vos pedig átölelte mindkettőjüket.
Ülj mellém az asztalnak erre az oldalára, Vincent szólt most Wilhelmina néni.
Szemben
velük Kay ült, egyik oldalán Vosszal, a másikon pedig a kis Jannal. Kay most,
hogy férje hazaérkezett, mintha megfeledkezett volna Vincentről. Arcának színe
mélyebb árnyalatot öltött. Egyszer, amikor férje halk hangon valami érdekeset
súgott, gyors mozdulattal odahajolt hozzá és megcsókolta.
Szerelmük
sugárzó ereje hatalmába kerítette Vincentet is. Ursula miatti régi sebe, a
végzetes vasárnap óta, titokzatos mócón most fakadt fel újra első ízben. A
fájdalom maró érzése öntötte el egész valóját. A kölcsönös, örömteljes szeretetben
összeforrt bensőséges családi együttlét tudatára ébresztette, hogy az eltelt
gyötrelmes hónapokban mennyire, mily kétségbeejtően nélkülözte a szeretetet,
és hogy ettől az éhségtől nem szabadul egykönnyen.
3.
Vincent
rendszerint már napfelkelte előtt talpon volt, hogy olvassa Bibliáját. Amikor a
nap felkelt öt óra tájban, odament a tengerészeti javítóműhely udvarára néző
ablakhoz és figyelte a kapun belépő munkáscsoportokat, az apró fekete alakok
egyenetlen sorát, amint tódultak be a telepre. Kis gőzhajók jöttek-mentek a
Zuider Zee vizén. Távolabb, az Y csatorna túlsó partján épült falu közelében, a
gyorsan mozgó, barna vitorlás halászbárkákat látta.
Amikor
a nap magasabbra emelkedett az égen és a köd felszállt az udvaron halomba
rakott deszkákról, Vincent elment az ablakból, elfogyasztotta reggelijét, egy
karéj szikkadt kenyeret és egy pohár sört, aztán hozzáfogott a hét órán át tartó,
fárasztó görög és latin tanuláshoz.
Rendszerint
kimerült a négy-öt órán át, feszült figyelemmel folytatott tanulás után,
gondolatai összezavarodtak. Kételkedett benne, hogy annyi, izgalmakkal teli év
után lesz-e kitartása az egyhangú rendszeres tanuláshoz. Naphosszat magolta a
nyelvtani szabályokat. A késő délutáni órákig tanult, amikor elérkezett az
ideje, hogy Mendes da Costához menjen órára. Útja a Buitenkant mellett vezetett
el, az Oudezyds-kápolna, majd a Régi és a Déli templom környékének zegzugos
szűk utcáin, ahol kovács-, bognárműhelyek és kőnyomatokat készítő kisebb
nyomdák voltak.
Mendes
külső megjelenése Vincentet Ruyperez Imitatio Christi című festményére
emlékeztette. Mendes jellegzetes típusa volt a klasszikus műveltségű zsidó
férfinak, szeme mélyen ülő, arca sovány, átszellemült. Bársonyos, hegyesre
nyírt szakállt viselt, mint a régimódi rabbik. A zsidó negyedben filledt, áporodott
levegő terjengett a kora délutáni órákban. Vincent agya ekkor már telítve volt
a hét órán át folytatott görög és latin tanulással. Ehhez járult még a holland
történelem és nyelvtan tanulásában eltöltött néhány óra. A tanítvány szívesen
elbeszélgetett mesterével kőnyomatokról. Egy alkalommal megmutatta neki Maris
Keresztség című művének tanulmányát.
Mendes
csontos, vékony ujjai közt tartotta a Keresztséget, s a szoba magasan lévő ablakából ráesett a képre az
éles napfény.
Tetszik nekem mondta gutturális, zsidó hangján. Megéreztet valamit az
egyetemes vallás szelleméből.
Vincent
fáradtsága pillanatok alatt elmúlt. Lelkes szavakkal ismertette Maris
művészetét. Mendes alig észrevehetően rázta a fejét. Stricker tiszteletes sokat
fizetett, hogy Vincentet görögre és latinra tanítsa.
Vincent szólt csendesen , Maris valóban nagy művész, de kifogyunk az időből;
talán inkább folytassuk a tanulást.
Vincent
megértette a figyelmeztetést. Később útban hazafelé, a két órán át tartó
foglalkozás után meg-megállt a házak udvara előtt, ahol a favágók, ácsok,
szállítók dolgoztak. Egy nagy borospince ajtaja tárva-nyitva állt. A pince
boltozatos mélységében emberek járkáltak fel-alá, kezükben gyertyával.
Jan
bácsi Helvoontben töltött egy hetet; Kay és Vos megtudták, hogy Vincent egyedül
maradt a nagy lakásban és egy délután felkeresték, hogy meghívják vacsorára és
magukkal vigyék.
Gyere át hozzánk minden este, míg Jan bácsi nem jön haza mondta Kay. Anya
egyszer s mindenkorra meghív, hogy vasárnaponként istentisztelet után ebédelj
mindig nálunk.
Vacsora
után a család kártyázott, Vincent, mivel nem ismert semmiféle kártyajátékot,
leült egy csendes sarokba és August Gruson A keresztes háborúk története című könyvét olvasta.
A
sarokból jól megfigyelhette Kayt, arcvonásainak hirtelen változásait, elbűvölő
mosolyát. A fiatalasszony az asztaltól odament hozzá. Mit olvasol, Vincent? -
kérdezte.
Megmondta,
majd így szólt:
Nagyon szép könyv, Thys Maris művészetére emlékeztet.
Kay
mosolygott. Vincent mindig szerette az efféle furcsa irodalmi összefüggéseket.
Miért éppen Thys Marisra? kérdezte.
Olvasd el ezt a részt, s azonnal észreveszed, hogy a könyv minden sora Maris
festményeire emlékeztet. Különösen az, ahol az író egy középkori várat, az
erdőt őszi alkonyatkor, az előtérben pedig fekete szántóföldeket és egy fehér
lovával szántó földművest ír le.
Kay
kezébe vette a könyvet és olvasni kezdett; Vincent odahúzott egy széket,
hogy
leüljön. Amikor ránézett, látszott, hogy elgondolkodik azon, amit Vincent
mondott.
Igen mondta. Valóban, olyan, mint egy Maris-festmény. A festő és az
író
más és más művészi eszközökkel ugyanazt fejezi ki.
Vincent
visszavette a könyvet és a kinyitott oldal egyik sorára mutatott: Ezt a sort
akár Michelet vagy Carlyle is írhatta volna.
Vincent, tudod te azt, milyen széles körű műveltséget szereztél, ami annál
feltűnőbb,
mert igazán kevés időt töltöttél tantermekben. Még mindig sokat ol
vasol?
Szeretnék, bár nemigen jutok hozzá. De nem is kellene, hogy hiányozzék,
mert
minden benne van abban, amit Krisztus mondott, jobban és tökéleteseb
ben,
mint bármiféle könyvben.
Hagyd ezt, Vincent kiáltott Kay és felkelt. Ezt mintha nem is te mond
tad
volna!
Vincent
csodálkozva nézett rá.
Bár apám azt mondja, hogy csak a tanulmányaiddal törődj, ne gondolj ilyes
mire,
én sokkal jobban szeretem, amikor Thys Marist látod meg A keresztes
háborúk
történetében,
mint amikor
úgy papolsz, mint holmi unalmas, vidéki lel
kipásztor.
Vos
odalépett Kayhez és így szólt: Neked is osztottunk, Kay.
Kay
egy pillanatra Vincent parázsló szénhez hasonló, égő szemébe nézett,
aztán férjébe karolt és leült a kártyázók közé.
4.
Mendes
da Costa tudta, hogy Vincent szívesen beszélget vele az élet általánosabb
vonatkozású kérdéseiről, s ezért minden héten többször is ürügyet keresett,
hogy órájuk végeztével visszakísérje a fiatalembert lakására.
Egy
alkalommal Vincentet a város egyik érdekes részén át kísérte haza, a Leidsche
Poort, a Vondel Park és a vasútállomás környékén elterülő külvárosban. A
városnak ezen a sűrűn lakott, apró csatornákkal átszelt részén sok fűrészmalom
és kis, kertes munkásház épült.
Szép hivatás lehet ilyen környéken lelkészkedni jegyezte meg Vincent.
Igen mondta Mendes; közben megtöltötte pipáját és dohányzacskóját odanyújtotta
Vincentnek is. Ezeknek az embereknek nagyobb szükségük van Istenre és a vallásra,
mint a város gazdag negyedeiben lakó barátainknak.
Apró fahídon mentek keresztül, amely akár Japánban is lehetett volna. Vincent megállt és így szólt:
Hogyan gondolja ezt, Mijnheer?
Ezeknek a munkásoknak folytatta Mendes széles, sokatmondó kézmozdulattal -
nehéz az életük. Ha megbetegszenek, nincs pénzük orvosra. Amit holnap esznek,
arra a pénzt ma kell megkeresniök, mégpedig kemény munkával. Házaik, mint
látja, kicsinyek és szegényesek; az éhezéstől és az ínségtől csak egy lépés
választja el őket. Rossz üzletet kötöttek az élettel, ezért érzik szükségét,
hogy vigaszukat Istenben találják meg.
Vincent
meggyújtotta pipáját és a gyufát az alattuk folyó csatornába dobta. És a
polgári negyedek lakói?
Azoknak jut drága ruhára, a megélhetési gondokat nem ismerik és van megtakarított
pénzük, minden eshetőségre. Istenre úgy gondolnak, mint jómódú öreg úriemberre,
aki megelégedetten szemléli az események folyását a földön. Egyszóval -
mondta Vincent , kicsit önhittek. Uram bocsá’- kiáltott fel Mendes. Ezt én
nem mondtam. Nem, de én mondom.
Este
kirakta maga elé görög könyveit és hosszú ideig bámult a szemben lévő falra. A
londoni szegénynegyedekre gondolt, a nyomasztó szegénységre és szenvedésre;
emlékezett rá, hogy köztük akarta hirdetni az evangéliumot, segíteni akart
rajtuk. Majd Stricker bácsi temploma jutott az eszébe. A gyülekezet tagjai
jómódúak, műveltek. Az élet napsugaras oldalát választották és ott is maradtak.
Stricker bácsi prédikációi szépek, teli vigasztalással, de ki szomjazza a
vigaszt az ő gyülekezetében?
Fél
év telt el Amszterdamba érkezése óta. Végre kezdte megérteni, hogy a nehéz
munka soha nem pótolhatja a természet adta tehetséget. Félretolta nyelvkönyveit
és az algebrához fogott. Éjfélkor Jan bácsi ment be a szobájába.
Világosságot láttam az ajtód alatt, Vincent mondta az altengernagy. Az
őrtől hallom, hogy hajnali négykor kinn jártál az udvaron. Hány órát dolgozol
naponta?
Átlag tizennyolc-húszat.
Húsz órát! Jan bácsi a fejét rázta, s látszott, nyugtalankodik. Elviselhetetlen
gondolat volt számára, hogy a Van Goghoknak valami ne menjen simán. Nem
szabad ilyen sokat dolgoznod.
A
munkámat el kell végeznem, Jan bácsi.
Jan
bácsi felvonta bozontos szemöldökét.
Bármint
van is folytatta , szüleidnek megígértem, hogy gondodat viselem.
Kérlek,
feküdj most le és ezután ne dolgozz ilyen sokáig.
Vincent félretolta dolgozatfüzeteit. Nem volt álmos, nem érezte hiányát sem szeretetnek, sem együttérzésnek, sem szórakozásnak. Egyedül azt tartotta fontosnak, hogy megtanulja görög-, latin-, algebra- és nyelvtanleckéit, sikeresen tegye le vizsgáit, felvegyék az egyetemre, lelkipásztor legyen és Isten embereként végezze Isten dolgát itt a földön.
5.
Májusban,
Amszterdamba érkezése után egy évre, egyre erőteljesebben ébredt tudatára,
hogy mégsem született a tervszerű tanulásra. Ezt azonban nem volt hajlandó
nyíltan bevallani önmagának és valahányszor ilyen gondolata támadt, kételyeit
még szenvedélyesebb munkával hessegette el magától.
Az
nem is zavarta volna, hogy munkája nehéz és ő nem alkalmas annak elvégzésére.
Az igazi kétség, amely éjjel-nappal gyötörte, ez volt: ugyanolyan, kitűnően
képesített, úriember lelkipásztor akar-e lenni, mint nagybátyja, Stricker
tiszteletes? Mi lesz eszményével: a szegények, a betegek, az élet hajótöröttjei
érdekében végzett szolgálattal, ha további öt esztendeig csak deklinációkkal és
algebrai képletekkel foglalkozik?
Egy
délután május végén, amikor órája véget ért, így szólt Mendeshez:
Mijnheer da Costa, van-e ideje, hogy sétáljon velem egyet?
Mendes
megérezte a Vincent lelkében folyó belső harcot: jól sejtette, hogy az ifjú
olyan ponthoz érkezett, amikor a döntést nem halaszthatja tovább.
Igen, magam is gondoltam egy rövid sétára. A levegő ma különösen tiszta, a sok
eső után. Szívesen elkísérem.
Mendes
gyapjúsálat csavart nyaka köré és felvette magas gallérú, fekete felöltőjét.
Sétájukat annál a zsinagógánál kezdték, ahol több mint háromszáz évvel előbb
kimondták Baruch Spinoza kiközösítését. Néhány háztömbbel távolabb, Rembrandt
egykori házához érkeztek a Zeestraaton.
Rembrandt szegénységben és becsületében meggyalázva halt meg -jegyezte meg
Mendes halk, szenvtelen hangon, amikor elhaladtak a ház mellett.
Vincent
gyorsan rápillantott. Mendesnek megvolt az a tulajdonsága, hogy a dolgok
mélyére nyúlt, mielőtt bárki szóba hozta a problémát. Valami belső rugalmasság
jellemezte, mintha a hallottak feneketlen mélységbe zuhannának alá benne, hogy
így fontolja meg a kérdés lényegét.
Amikor
Vincent Jan bácsival vagy Stricker tiszteletessel állt szemben, szavai mindig
egy-egy igen vagy nem kemény falába ütközve kapták meg a kellő választ. Mendes
ellenben a mástól kapott gondolatot mindig alámerítette érett bölcsességének
kútjába és úgy fogalmazta meg válaszát.
Mégsem halt meg boldogtalanul mondta Vincent.
Nem hagyta helyben Mendes , teljes mértékben kifejezésre juttatta önmagát,
s tudta, mit ér az, amit alkotott. A maga korában ezt egyedül ő tudta.
Vajon nyugalmat hozott-e ez számára? Megnyugtatta-e az a tény, hogy ő tudja? S ha mégis téved? Hátha mégis a világnak van igaza, amikor mellőzik?
Hogy a világ mit gondolt, nem sokat számított. Rembrandtot benső kényszer
hajtotta a festésre. Jól festett-e vagy rosszul, az sem számított; festészete
jelentette számára az életet. A művészet legfőbb értéke, Vincent, abban
rejlik, hogy a művésznek lehetőséget nyújt önmaga kifejezésére. Rembrandt
betöltötte, amit élete hivatásának érzett; ez igazolta őt. Még ha alkotása
silány is lenne, élete akkor is ezerszer sikeresebben alakult, mintha lemond
vágyáról és Amszterdam leggazdagabb kereskedője lesz.
Értem.
Az a tény, hogy Rembrandt művészete az egész világ féltve őrzött kincsévé lett
- folytatta Mendes megkezdett gondolatát , egészen lényegtelen. Élete teljes
és sikeres élet volt, ha az ellene indított hajsza vitte is a sírba. Életének
regénye ezzel véget ért, s szebbet nehezen találni. A lényeg: páratlan
kitartása és hűséges ragaszkodása életeszményéhez, nem pedig műveinek minősége.
Megálltak.
A homokhordó munkásokat nézték az Y folyó partján, azután szűk utcákon
bolyongtak, ahol a kertek kerítését beborította a borostyán.
De honnan tudhatja egy fiatalember, a helyes utat választja-e, Mijnheer? Tegyük
fel, ő maga azt gondolja, valami különleges feladat elvégzésének kell szentelnie
életét, aztán rájön, hogy cseppet sem alkalmas erre. Mi történik akkor?
Mendes
felemelte állát felöltője gallérjából, fekete szeme különös fénnyel csillogott.
Nézze, Vincent kiáltotta , milyen vörös fénybe vonja a leáldozó nap azokat
a szürke felhőket.
Megérkeztek
a kikötőbe. A hajók árbocainak, a kikötő partján sorakozó házak és a rakpart
menti fák sziluettje kirajzolódott az alkonyi égre, visszatükröződött a Zuider
Zee vizében. Mendes megtöltötte pipáját és megkínálta dohánnyal Vincentet is.
Már rágyújtottam, Mijnheer mondta Vincent.
Bocsásson meg, nem vettem észre. Nem sétálnánk el a gáton Zeeburgig? Ott
van
a zsidó temető; leülhetnénk egy pillanatra azon a helyen, ahol őseim nyugszanak.
Meghitt
csendben folytatták útjukat, s a szélben vidáman szállt pipájuk füstje.
Senki nem lehet biztos mindig mindenben, Vincent mondta Mendes. Az ember
csak egyet tehet: bátran és teljes erejével cselekszi azt, amiről úgy véli,
hogy helyes. A végén kiderülhet, a fontos mégis csak az, hogy amihez hozzákezdtünk,
elvégezzük. Legjobban meggyőződésünk szerint kell cselekednünk, aztán bízzuk
Istenre, hogy Ő mondjon ítéletet munkánk végső értéke felett. Ha
életének
pillanatában biztos afelől, hogy teremtőjét valamilyen módon szolgálnia kell,
eljövendő életére ez a hite lehet egyedüli vezérlője. Ne féljen! Bízzék teljes
szívével.
Gondolja, hogy alkalmas vagyok rá?
Hogy Isten szolgája legyen? kérdezte Mendes, ajkán tartózkodó mosollyal.
Nem erre gondoltam. Alkalmas vagyok-e arra, hogy magam is olyasfajta
lelkipásztor legyek, mint az egyetemről kikerülők java része?
Mendes
nem kívánt hozzászólni Vincent sajátos, egyéni problémáihoz; csak az
általánosabb szempontokat szándékozott vele megvitatni, s ráhagyni, hogy saját
maga döntsön. Közben odaérkeztek az egyszerű külsejű zsidó temetőbe. A héber
feliratos sírkövek sűrűn sorakoztak egymás mellett. A sírköveket a bodzafák
között helyenként magas, sűrű fű és gaz nőtte be. A Costa család részére
fenntartott sírhely melletti kőpadra ültek le. Vincent eltette pipáját. A
temető elhagyatott volt. A késő délutánon teljes csend honolt.
Minden ember jelleme kész és befejezett egész, Vincent mondta Mendes és
szülei szorosan egymás mellett lévő sírjára nézett. Ha valaki ennek tudatában
é1 és ehhez tartja magát, minden jól végződik. Tegyük fel, hogy maga, Vincent,
műkereskedő lesz. Minthogy becsületes jellemű ember, biztosan akkor is jól
végzi a dolgát. Ez vonatkozik arra is, ha mint lelkész tanítja majd az embertársait.
Eljön az idő, amikor teljes mértékben kifejezésre tudja juttatni önmagát,
bármilyen eszközt választ is erre a célra.
És ha nem maradok Amszterdamban, nem leszek hivatásos lelkipásztor?
Nem tesz semmit. Mindegy, evangélista lesz-e Londonban, kereskedő vagy
földműves Brabantban. Bármit választ is, dolgát jól fogja végezni. Én érzem önben
azokat a tulajdonságokat, amelyek jó és igaz emberré teszik. Akadhatnak
életében olyan pillanatok, amikor úgy érzi, kudarcot vallott. A végén azonban
kifejezésre juttatja majd egyéniségét, és ez lesz élete igazolása.
Köszönöm, Mijnheer da Costa. Szavai nagy segítséget jelentenek.
Mendes
kissé megborzongott. A kőpad hideg volt, a nap már leáldozott túl a tengeren.
Felkelt és így szólt:
Elindulhatnánk. Nem gondolja, Vincent?
6.
Másnap alkonyatkor Vincent szobája ablakában állt. Kinézett a hajóműhely udvarára. A kis nyárfasor karcsú fái és vékony ágai finoman rajzolódtak fel a szürke esti égre.
A
rendszeres tanulással ugyan nem boldogulok mondta Vincent magában , ez
azonban még nem jelenti, hogy semmi hasznomat sem lehet látni az életben.
Végre is mi köze a latin és görög tanulásának ahhoz, hogy szeretjük-e embertársainkat?
Lenn
az udvaron Jan bácsit látta, szokásos esti szemleútján. Távolból odalátszottak
a dokkban kikötött hajók árbocai, szemben egy nagy fekete csatahajó, körülötte
vörös és szürke partvédő hadihajók.
Isten dolgát óhajtottam végezni mindig; engem nem érdekelnek a körök és háromszögek.
Sohase gondoltam arra, hogy valami nagy templomban, csiszolt prédikációkat
tartsak. Az én helyem a szegények és a szenvedők között van. Méghozzá most, nem
öt év múlva! gondolta.
Megszólalt
a javítóműhely csengője, a munkások csoportosan siettek a kapu felé. A
lámpagyújtogató egymás után gyújtotta meg a lámpákat a műhely udvarában.
Vincent elfordult az ablaktól.
Jól
tudja, hogy apja, Jan és Stricker bácsi jelentős összeget fordítottak taníttatására
az elmúlt évben. Ha abbahagyja tanulmányait, mindez odavész.
Senki
nem állíthatja, hogy nem próbált meg mindent becsülettel. Napi húsz óránál
többet nem dolgozhatott, de úgy látszik, nem született a rendszeres tanulásra.
Sajnos későn kezdett hozzá. S ha holnap evangélistának jelentkezik és az Úr szőlejében
dolgozik, vajon ez kudarcnak számít? És akkor is kudarc, ha gyógyítja a
betegeket, vigasztalja az elfáradtakat és az úr útjára téríti a hitetleneket?
A
család bizonyára ezt mondja majd. Azt hangoztatnák, hogy neki semmi sem
sikerül, hogy haszontalan és hálátlan, a Van Gogh család fekete báránya.
Bármit tesz is biztatta Mendes , dolgát jól fogja végezni. Kifejezésre juttatja
saját magát, s ez lesz életének igazolása.
Kay,
aki mindent megért, máris meglepődve vette észre benne a vidéki lelkipásztor
szűklátókörűségének jelentkezését. Valóban ez lenne belőle, ha Amszterdamban
marad, ahol az igazság szava mindennap gyengébb lett bensejében. Tudta jól, hol
a helye a világban, s Mendes szavai bátorságot oltottak beléje, hogy el is
foglalja ezt a helyet. Családja bizonyosan gúnyt űz majd belőle, de oda se
neki. Jelenlegi helyzetének előnyei csekélyek ahhoz, hogy Isten ügyéért fel ne
adja őket.
Összecsomagolt
és búcsú nélkül otthagyta Jan bácsi házát.
7.
A
Belga Evangelizációs Bizottság tagjai, Van de Brink, de Jong és Pietersen,
mindhárman felszentelt lelkészek, Brüsszelben új iskolát nyitottak. A tanítás
ingyenes volt. Az iskola diákjai csekély összeget fizettek szállásért és
ellátásért. Vincent felvételért folyamodott a Bizottsághoz és kérését teljesítették.
Három hónap leteltével mondta Pietersen tiszteletes kihelyezzük, valamelyik
evangelizáló állomásra küldjük, itt Belgiumban.
Ha a képesítő vizsgája sikerül tette hozzá de Jong tiszteletes szigorú hangon,
Pietersenhez fordulva. De Jong fiatal korában, fizikai munka közben, baleset
következtében elveszítette hüvelykujját. Ekkor választotta a lelkészi pályát.
Az evangelizációs munka alapfeltétele, Monsieur Van Gogh mondta Van de Brink
tiszteletes , a tehetség, hogy népszerű és vonzó módon szóljunk az egyszerű
emberekhez.
Pietersen
tiszteletes kikísérte a templomból, ahol az evangelizáló gyűlést tartották;
belékarolt, s együtt léptek ki a brüsszeli utcák ragyogó napsütésébe.
Örülök, hogy megismerhettem, fiam mondta. Itt Belgiumban sok kiváló
alkalom kínálkozik a munkára. Lelkesedéséből arra következtetek, hogy rendkívül
alkalmas erre a feladatra.
Vincent
nem tudta, mi melegítette jobban, a napsütés-e, vagy a lelkész váratlan
kedvessége. Hatemeletes házak sorfala közt haladtak, Vincent azon töprengett,
mit válaszoljon Pietersen tiszteletesnek, aki egyszer csak megállt.
Nos, itt elválnak útjaink mondta. Itt a névjegyem, ha akad szabad ideje,
látogasson majd meg. Jólesik egy kis beszélgetés.
Az
evangelizációs iskolának, Vincenttel együtt mindössze három növendéke volt. Egy
Bokma nevű szikár, apró termetű ember ügyelt fel rájuk és gondoskodott
ellátásukról. Arca olyan beesett, hogy ha valaki mérőónt enged le homlokáról
az állára, a fonál nem érinti sem az orrát, sem a száját.
Vincent
két tanulótársa tizenkilenc év körüli fiatalember volt. Nyomban szoros
barátságot kötöttek, s barátságuk megerősítésére állandóan gúnyt űztek
Vincentből.
Az én célom az tárta fel előttük önmagát elég váratlanul , hogy megalázzam
magamat: mourir
á moi méme.* Meghaljak önmagam számára
(franciául). Később
aztán valahányszor rajtakapták azon, hogy valami nehéz francia szöveget tanult,
mindig megkérdezték: Mit csinál, Van Gogh, meghal önmaga számára?
Vincentnek legtöbb baja tanárával, Bokmával volt. Bokma arra kívánta őket megtanítani, hogy jól szónokoljanak; esténként egy-egy beszédszöveget kellett készíteniük, amelyet másnap a szónoklástani órán adtak elő. A két ifjú könnyű, fiatalos hévvel megírt beszédeket készített és azokat gördülékenyen adta elő. Vincent lassan készült el beszédeivel. Egész lelkét beleöntötte kéziratába. Mélyen átérezte mondanivalóját, de előadási modora igen nehézkes volt.
Hogy képzeli, Van Gogh, hogy evangélista legyen magából? mondta rosszalló hangon
Bokma. Hiszen beszélni sem tud! Ki fogja meghallgatni?
Bokma
felháborodása akkor érte el tetőpontját, amikor Vincent egyszerűen
kijelentette, hogy nem hajlandó beszédeit ex tempore, rögtönözve írott szöveg
nélkül elmondani. Beszédei szövegét éjszakákon át dolgozva, mindig a legnagyobb
gonddal, tökéletes franciasággal készítette el. Másnap a szónoklati órán a két
fiatalember könnyedén szónokolt Jézus Krisztusról és a megváltásról; egyszer-kétszer
pillantottak csak bele a szövegükbe és Bokma el volt ragadtatva tőlük. Ezután
került sor Vincentre, aki maga elé tette a beszéd szövegét és úgy olvasta.
Bokma tiltakozott ez ellen.
Így tanították magát Amszterdamban? Értse meg, Van Gogh, az én kezem alól eddig
nem került ki senki, aki ne tudna bármely pillanatban ex tempore szónokolni,
hogy így nyerje meg hallgatói szívét.
Vincent
is megpróbálkozott az ex tempore szónoklással, de emlékezőtehetsége
cserbenhagyta. A két fiatalember hangosan nevetett sikertelen kísérletein és
velük derült Bokma is. Vincent idegeit már az Amszterdamban töltött év rossz
tapasztalatai is nagyon megviselték.
Monsieur Bokma jelentette ki , én úgy mondom el a beszédemet, ahogyan nekem
megfelel. Tudom, hogy amit írtam jó és nem engedem, hogy sértegessen.
Bokma
dühösen megjegyezte:
Vagy megfogadja a szavamat, vagy itthagyja az iskolát.
Ettől
kezdve nyílt harc indult Bokma és Vincent között. Vincent négyszer annyi
beszédet írt meg, mint kellett volna. Egész éjszakákat ébren töltött és le sem
feküdt, mert úgysem tudott elaludni. Étvágytalan volt, lesoványodott és idegei
felmondták a szolgálatot.
Novemberben
az egyházi bizottság elé szólították, hogy megkapja kinevezését. Úgy érezte,
végre sikerült az akadályokat legyőznie és bár kimerült, boldog volt. A két
fiatalember már ott volt, amikor megérkezett. Pietersen tiszteletes nem nézett
rá, amikor belépett, Bokma annál inkább, szemében különös fény csillámlott.
De
Jong tiszteletes gratulált a két fiatalembernek, mert sikeresen vizsgáztak és
közölte velük, hogy a bizottság Hoogstratenbe és Etiehovéba rendelte őket. A
két ifjú egymásba karolva távozott.
Monsieur Van Gogh szólt de Jong , a bizottság úgy döntött, önt nem tartja
alkalmasnak, hogy Isten igéjét a nép között hirdesse. Sajnálattal közlöm Önnel,
hogy nem kapja meg a kinevezését.
Vincent
hosszú hallgatás után így szólt:
Miért volt rossz a munkám?
Ön nem követte tanítói utasításait. A mi egyházunk első szabálya a tökéletes
engedelmesség. A másik baj, hogy nem tud ex tempore beszélni. Tanárainak az a
véleménye, hogy nem alkalmas prédikálásra.
Vincent
barátjára, Pietersen tiszteletesre meredt, de az kinézett az ablakon.
Mit tegyek most? kérdezte anélkül, hogy szavait bárkihez is intézné.
Ha óhajtja, újabb hat hónapot tölthet az iskolában válaszolta Van de Brink. -
Esetleg majd akkor...
Vincent
lenézett nehéz, bakancsszerű cipőjére és látta, hogy a cipő bőre megrepedt és
lyukas. Aztán, mivel nem tudott semmit mondani, megfordult és szó nélkül
elment.
Gyorsan
ment végig az utcákon és egyszerre Laekenben találta magát. Nem tudta miért, de
kiment a folyó partjára, ahol a parton sorakozó műhelyekben mindenütt serény
munka folyt. A házak hamarosan elmaradtak és szabad mezőre érkezett.
Agyongyötört, csontig lesoványodott vén fehér gebe állt mellette. A földön lókoponya,
odébb pedig lócsontváz naptól kiszítt csontjai hevertek a földön egy apró
házacska mellett. Ebben lakott a lócsiszár, aki lebunkózta a kimustrált
lovakat és lenyúzta bőrüket.
Vincent
néma eltompultsága felengedett kicsit. Elővette pipáját. Rágyújtott, de a
dohány ízét különösen keserűnek találta. Leült egy fatuskóra. Az öreg fehér
gebe odabaktatott hozzá és orrát hátához dörzsölte. Vincent megfordult és
megsimogatta a sovány állat nyakát.
Egy
idő múlva Istenre gondolt és megvigasztalódott.
Jézus nyugodt volt a viharban mondta magában. Nem vagyok egyedül, mert
Isten nem hagyott el. Eljön egyszer a nap, amikor majd mégiscsak neki
szolgálok.
Odahaza
Pietersen tiszteletes várt rá.
Jöjjön el hozzánk ma este vacsorára, Vincent mondta.
Együtt
mentek, s az utcán estebédjükre hazasiető munkásokkal találkoztak. Pietersen
kedvesen elbeszélgetett vele, mintha mi sem történt volna. Amikor megérkeztek,
Pietersen az egyik, utcára néző szobába vezette, amelyet műteremmé alakított
át. A falon akvarellek, az egyik sarokban festőállvány.
Ó
- szólt Vincent , ön fest? Nem is tudtam.
Pietersen
zavarban volt.
Nem vagyok hivatásos festő mondta. Festegetni szoktam pihenőidőmben. De ne
szóljon róla kollégáimnak.
Megkezdődött
a vacsora. Pietersennek egyetlen leánya volt, tizenöt éves szerény, tartózkodó
modorú gyermek, aki lesütött szemmel ült az asztalnál. Pietersen továbbra is
közömbös dolgokról beszélt és Vincent, bár semmi étvágya nem volt, már csak
udvariasságból is erőltette magát, hogy egyék egy keveset. Hirtelen felfigyelt
arra, amit Pietersen mondott; észre sem vette, hogyan kezdte el.
A
Borinage mondta házigazdája szénbányavidék. A környék férfijai úgyszólván
mind a bányákban dolgoznak. Munkájukat ezer veszély között folytatják és alig keresnek
annyit, hogy a legszűkösebben megéljenek. Nyomorúságos viskókban laknak
feleségükkel és gyerekeikkel, rengeteget szenvednek a hidegtől, betegségtől és
az éhségtől.
Vincent
nem értette, miért mondja ezt neki Pietersen tiszteletes. Hol ez a Borinage?
- kérdezte.
Belgium déli részén, Mons közelében. Nemrég jártam ott, Vincent. Ha van hely,
ahol az emberek vigaszra szorulnak, a Borinage valóban az.
Vincentnek
valósággal a torkán akadt az étel. Letette a villát. Miért gyötri őt ezzel
Pietersen?
Vincent
- kérdezte a tiszteletes , miért nem megy a Borinage-ba? A maga kitartásával
és lelkesedésével csodákat művelhet. De hogyan tegyem? A bizottság ...
Tudom. Írtam édesapjának és beszámoltam helyzetéről. Ma délután kaptam meg
édesapja válaszát. Azt írja, hajlandó anyagilag támogatni a Borinage-ban, amíg
sikerül megszereznem a kinevezését.
Vincent
talpra ugrott.
Meg tudja szerezni a kinevezésemet?
Igen, de kicsit várnia kell. Majd ha a bizottság meggyőződik róla, milyen kitűnő munkát végez, bizonyosan megváltoztatja mostani véleményét. De még ha nem tennék is... De Jongnak és Van de Brinknek annyiszor teszek szívességet és majd viszonzásképpen... Azoknak a szegény embereknek igen nagy szükségük van magára Vincent, és Isten megengedi, hogy odajuttatása érdekében minden eszközt felhasználjak.
8.
Amikor
a vonat Belgium déli részéhez közeledett, hegyek jelentek meg a látóhatáron.
Vincent boldogan nézte a hegyeket; kellemes változást jelentettek Flandria
egyhangú, sík vidéke után. Hamarosan feltűnt, milyen különös hegyek ezek.
Mindegyik magában állt, úgy emelkedett ki meredeken a sík vidékből.
Fekete Egyiptom mormolta Vincent magában, amikor kinézett a vonat
ablakon a furcsa gúla alakú hegyekre. A vele szemben ülő férfihoz fordult és
megkérdezte.
Meg tudná mondani, hogyan kerültek ide ezek a hegyek?
Hogyne tudnám mondta útitársa. Terill, a szénbányákból felszínre hozott
salak alkotja ezeket a meredek dombokat. Látja, hogy kapaszkodik fel most is
egy apró, csilleszerű jármű a domb tetejére? Figyelje csak egy pillanatig.
Alig
hangzottak el szavai, a felfordult csilléből kiömlött a salak, nyomában fekete
porfelhő szállt fel.
Így keletkeznek ezek a
salakdombok. Ötven éve figyelem, hogyan nőnek alig félhüvelyknyivel nap nap
után.
A vonat Wasmes-ban állt meg. Vincent kiszállt. A városka egy kietlen völgy mélyén terült el; bár az alkonyodó nap bágyadt fénnyel sütött, sűrű szénfüst homályosította el az eget. Wasmes koromtól megfeketedett téglaházai két utcán kanyarogtak felfelé a domboldalon. A dombtető közelében azonban már nem futotta a téglából, itt inkább viskók épültek. Ez már nem város, hanem falu volt, s Petit Wasmes*-nak hívták. (kis Wasmes)
A
hosszan elterpeszkedő dombon felfelé kapaszkodva Vincentnek feltűnt, hogy a falu
mennyire kihalt. Egyetlen férfit sem lehetett az utcán látni, csak ittott állt
egy-egy asszony a házak ajtajában. Kifejezéstelen, tompa tekintettel bámultak
rá.
Petit
Wasmes jellegzetes bányászfalu volt. Egyetlen téglaépülettel dicsekedhetett
csak.
Ez
a pék, Jean-Baptiste Denis háza volt, pontosan a domb tetején. Vincent ide
tartott; Pietersen tiszteletes ugyanis levelet kapott Denis-től, hogy kész a
falujukba kiküldött legközelebbi evangélistának lakást és ellátást biztosítani.
Madame
Denis barátságosan fogadta Vincentet, átvezette a pékműhelynek is használt,
tágas konyhán, amelyben frissen dagasztott kenyér illata áradt. Felvezette a
padlástérbe épített apró szobájába. A szoba ablaka Petit Wasmes egyetlen
utcájára nézett, tetőgerendái pedig hátul éles szögben zárták le a teret. A
padlót Madame Denis ragyogó tisztára súrolta. Vincent első pillanatra megszerette
új otthonát. Izgalmában ki sem csomagolt, hanem rohant le a gyalulatlan
falépcsőkön a konyhába és bejelentette Madame Denis-nek, hogy elmegy.
De ne felejtsen el hazajönni vacsorára mondta az asszony. Ötkor vacsorázunk.
Madame
Denis igen megnyerte Vincent tetszését. Megérezte benne azt a fajta embert,
aki a dolgokat nyomban megérti anélkül, hogy sokat gondolkodnék rajta.
Feltétlenül pontos leszek, Madame mondta. Csak szétnézek egy kicsit.
Ma este egyik jó barátunk látogat meg; vele okvetlenül meg kell ismerkednie.
Előmunkás Marcasse-ban. Sok olyan felvilágosítást kaphat tőle, amire munkájában
nagy szüksége lesz.
Erősen
havazott. Az utcán lefelé igyekezve Vincent megfigyelte, hogy a kertek és rétek
körül a sövények mindenütt feketék a szénbányák kéményeinek füstjétől. Denis-ék
házától keletre mély szakadék húzódott; ennek szélén épült a legtöbb
bányászviskó. A szakadék másik oldalán tágas mezőt látott, rajta fekete terillt, salakdombot, távolabb a
marcasse-i szénbánya telepének kéményeit. Itt szállt le az aknákba Petit Wasmes
bányászainak legnagyobb része. A mezőn mélyen kitaposott út vezetett át, két
oldalán bozótos bokrokkal és vén fákkal.
Marcasse
csupán egyike volt a Belga Széntermelő Társulat hét bányájának, de ez volt a
legrégibb és a legveszélyesebb tárna az egész Borinage-ban. Rengeteg ember
lelte itt halálát le- vagy felszálláskor, bányalégrobbanás, a vízzel elárasztott
aknák vagy a régi tárnák beomlása miatt. A bányatelep földszinti gépi berendezését
két alacsony téglaépületben helyezték el. Itt hozták felszínre a kibányászott
szenet az aknákból, majd osztályozták és vasúti kocsikba rakták. A bányaműtelep
magas, eredetileg sárga téglából épült kéményei, a nap huszonnégy órájában
ontották a sűrű füstöt és a mindent elárasztó fekete kormot a környező tájra.
Marcasse körül épültek a legszegényebb bányászok viskói; körülöttük kiszáradt,
a koromtól és füsttől elfeketedett fák, tüskés bozótok, trágyadombok, nagy
halomban kiselejtezett hulladék szén és a fölöttük emelkedő, óriási fekete
salakdombok. Komor, lehangoló vidék volt ez; Vincent kietlennek, Istentől elhagyott
tájnak találta.
Nem csoda, hogy fekete országnak hívják mormolta.
Alig
állt ott néhány percet, bányászok rajzottak ki sűrű sorokban a bányatelep
kapuján. Durva darócból készült, elrongyolódott ruhát hordtak, fejükön bőrkalpagot.
A nők öltözete ugyanolyan, mint a férfiaké. Arcuk és ruhájuk fekete, akár a
kéményseprőké. Szemük fehérje kísértetiesen világított ki bekormozott arcukból.
Nem csoda, hogy gueules noires-nak, „fekete pofák"-nak csúfolták
őket. Még a téli délután erőtlen napsütése is bántotta szemüket a tárnák
vaksötétségében töltött, hosszú órák után. Félig vakon támolyogtak ki a
bányatelep kapuján. Gyors, pattogó, kívülálló számára alig érthető patois-ban,
tájnyelven beszélgettek. Általában apró, zömök termetű emberek voltak, csapott
vállal, izmos karokkal.
Vincent most már megértette, miért látszott a falu olyan elhagyottnak érkezésekor. Petit Wasmes lakóinak élete, hajnaltól késő délutánig hétszáz méternyire a föld alatt, a fekete város szövevényes labirintusában telt.
9.
Jacques
Verney igazi self-made
man, önerejéből lett ember mondta
Madame Denis vacsora közben Vincentnek , de azért fenntartja a régi jó
viszonyt egyszerű bányász barátaival.
Nem ezt teszi mindenki, ha kiemelkedik soraik közül?
Bizony nem, Monsieur Vincent. Mihelyt átköltöznek Petit Wasmes-ból Wasmes-ba,
mintha kicserélnék őket. A pénz kedvéért a bányatulajdonosok oldalára állnak és
elfelejtik, hogy valamikor ők is rabszolgákként dolgoztak a bányákban. Jacques
azonban becsületes ember és kitart barátai mellett. Sztrájkok idején csak neki
van befolyása a bányászokra. Más ember tanácsára nem hallgatnak, csak az övére.
Sajnos, szegény ember nem él már sokáig.
Mi a baja? kérdezte Vincent.
A
szokásos tüdőbaj. Előbb-utóbb minden bányász megkapja. Jacques aligha éli
túl az idei telet.
Jacques
Verney kicsit később érkezett. Alacsony termetű, csapott vállú férfi volt.
Szeme mélyen ülő, szomorú, ami annyira jellemző a Borinage lakóira, a borainekre. Kopasz volt, de szőrcsomók
nőttek orrlyukában, fülkagylójában, nem is szólva bozontos szemöldökéről.
Amikor meghallotta, hogy Vincent az új evangélista, s jobbá szeretné tenni a
bányászok életét, mélyen felsóhajtott.
Ah, Monsieur mondta , olyan sokan megpróbálták már. Segíteni akartak
rajtunk. De itt az élet nem változik meg soha.
Úgy gondolja, hogy Borinage-ban rosszak az állapotok?
Rövid
hallgatás után Jacques így szólt:
Ami engem illet, ezt nem mondhatom. Anyám megtanított olvasni egy kicsit, s
ennek segítségével előmunkás lettem. A Wasmes-ba vezető úton áll csinos
téglaházam, s ennivalónk is van bőven. Nekem nincs okom panaszra...
Szavait
erős köhögésroham szakította félbe. Vincent úgy érezte, hogy Jacques beesett
melle szétreped az erős rohamtól. Felállt, kilépett a konyha ajtaján, többször
köpött az utcán, majd visszatért helyére az asztal mellett.
Huszonkilenc
éves koromban lettem előmunkás. Addigra kiköptem a tüdőmet. Mégsem
panaszkodhatom az elmúlt néhány évre. De a bányászok ... Ránézett Madame
Denis-re és megkérdezte:
Mit gondol? Elvigyem az új evangélistát Henri Decruqhöz?
Persze, persze. Semmiképpen sem árt, ha megtudja a teljes igazat.
Jacques
Verney mentegetőzve fordult Vincenthez.
Végre is, Monsieur mondta , én mégiscsak előmunkás vagyok és bizonyos
mértékben lojálisnak kell lennem .,hozzájuk", Henrinek azonban nem kell
titkolóznia.
Vincent és Jacques együtt indult el a szakadék szélén épült bányászviskók közt a hideg téli estén. A bányászcsaládok házai többnyire egyszerű, egyszobás Faviskók voltak. Nem épültek terv szerint, hanem összevissza kapaszkodtak meg a völgy felé lejtő domboldalon. A viskókat salakkal borított, zegzugos ösvények kötötték össze egymással. Ezeken csak az ott lakók ismerték ki magukat. Vincent ügyetlenül botorkált Jacques mögött, s meg-megbotlott a kövekben, a fatuskókon vagy a szeméthalmokon. Mintegy félúton a dombon lefelé érték el Decrucqék kunyhóját. A hátsó ablakból halvány fény szűrődött ki. Kopogtatásukra Madame Decrucq nyitott ajtót.
Decrucqék
viskója pontosan olyan volt, mint a többi bányászlakás. Padlója földes, a tetőt
moha borította, a deszkák közé zsákvászon darabokat dugdostak, hogy a szél
ellen védekezzenek. A szoba hátsó falának mindkét sarkában egy-egy ágy állt;
az egyikben három gyermek már az igazak álmát aludta. A bútorzat egyszerű
volt: egy ovális tűzhely, asztal, körülötte fapadok, egyetlen szék, a falon
polc, néhány lábassal és fazékkal. Decrucqék, akárcsak a Borinage legtöbb
lakója, kecskét és néhány házinyulat tartottak, hogy időnként hús is kerüljön
az asztalukra. A kecske a gyermekek ágya alatt aludt; a házinyulaknak pedig kis
szalmát szórtak a padlóra, a kályha mögött.
Decrucqné
kinyitotta az ajtó felső részét. Megnézte, ki kopogtatott, majd szívélyesen
invitálta be a szobába a két férfit. Mielőtt megesküdtek, férjével éveken át
ugyanabban a tárnában dolgozott. Ő tolta a szénnel teli csilléket a felvonóaknákhoz.
Bár még huszonhatodik évét sem töltötte be, elnyűtt és fáradt középkorú
asszonynak látszott.
Decrucq
székét a tűzhely majdnem teljesen kihűlt oldalához támasztotta. Ott ült, de
gyorsan felkelt, amikor meglátta Jacques-ot.
Ezer esztendeje nem voltál nálunk. Annál jobban örülök, hogy végre eljöttél.
Isten hozott benneteket!
Decrucq
nemegyszer dicsekedett, ő az egyedüli a Borinage-ban, akit a bánya képtelen
volt megölni.
Öreg ember leszek és a saját ágyamban halok meg szokta mondogatni. Nem
tudnak megölni, nem hagyom magam.
Feje
jobb oldalán vöröses, négyszögletes sebhely világított át a haján. Ezt az
emléket abból az időből őrizte, amikor a bányalift úgy zuhant le százméteres
mélységbe, mint egy darab kő. Huszonkilenc társa szörnyethalt. Járás közben
egyik lábát húzta. A lába négy helyen tört el, amikor tárnájában az elkorhadt
gerendázat leszakadt és öt napig tartott, amíg kiszabadították. Durva fekete
inge melle jobb oldalán kidagadt, soha össze nem forrt három bordája felett.
Bordái akkor törtek össze, amikor egy robbanás ereje az egyik szénnel teli
csilléhez csapta. A harcot soha nem adta fel; őt valóban nem lehetett legyőzni.
A bányatársaságot senki nem szidalmazta nála hangosabban, így aztán őt tették
mindig a legrosszabb tárnába, ahol a vájár robotja a legnehezebb és ahol a
legrosszabbak a munkaviszonyok. De semmi nem ölte meg és mindig hangosabban
szájalt „ellenük", az ismeretlen, láthatatlan, de mindig jelen levő
ellenség ellen. Borostás állán középtájt egy horpadás, kicsiny, egyébként jól
formált arcát némileg szabálytalanná tette.
Monsieur Van Gogh mondta , jó helyre jött. Itt, a Borinage-ban mi már nem is
rabszolgák, hanem állatok vagyunk. Marrcasse-ban hajnali három órakor szállunk
le az aknán; tizenöt perc az ebédidőnk, különben délután négyig szakadatlanul
dolgozunk. A bánya, Monsieur, koromsötét és kibírhatatlanul meleg. Kénytelenek
vagyunk mezítelenül dolgozni; a levegő teli van szénporral, mérges gázokkal,
lélegezni is alig tudunk! A tárnában, ahol a szenet fejtjük, nem lehet
felállni; kétrét görnyedve, térden állva kell dolgoznunk. A fiúk és a lányok
nyolc-kilenc éves korukban kezdik el a munkát a bányákban. Húszéves korunkra
állandóan láz emészt és a tüdőnk meg van támadva. Ha nem öl meg a sújtólég
vagy a bányalift (fején megtapogatta a vöröslő sebhelyet), akkor is legfeljebb
negyvenedik évünket érjük meg és tüdővészben halunk meg! Hazudok, amikor ezt
mondom, Verney?
Olyan
izgatottan beszélt nyelvjárásban, hogy Vincent csak nehezen követte szavait.
Állán a horpadás kedélyessé tette arcát, bár szeméből csak úgy sugárzott
szenvedélyes haragja.
A
színigazat mondtad el, Decrucq hagyta rá Jacques.
Decrucqné
leült ágyára, a szoba hátsó sarkában. A petróleumlámpa halvány fényében alakja
szinte beleolvadt a félhomályba. Hallgatta férje szavait, bár már ezerszer
hallotta ugyanezeket a panaszokat. Az ő harci kedvét teljesen lelohasztotta az
évekig tartó nehéz bányászmunka, a három gyermek világra hozása, a hideg tél és
a zsákdarabokkal kitömködött nyomorúságos viskó. Decrucq visszahúzta rossz
lábát Jacques-tól Vincenthez.
És mi az ellenszolgáltatás mindezért, Monsieur? Ez az egyszobás viskó meg annyi ennivaló, hogy az éhségtől nem esik ki a bányászcsákány a kezünkből. Mit eszünk? Kenyeret, sajtot, feketekávét. Egyszer vagy kétszer egy évben hús is kerül az asztalra. Ha csak ötven centet vonnak le napi bérünkből, éhenhalás vár ránk! Nem maradna erőnk a szénfejtéshez, bizonyára ezért nem fizetnek még kevesebbet. A halál szélén tántorgunk, Monsieur, mindennap, míg csak élünk! Ha megbetegszünk, nincs egyetlen megtakarított frankunk sem. Meghalunk, mint a kutyák, feleségünket és gyerekeinket pedig irgalomból a szomszédok táplálják. Így tart ez nyolcéves korunktól negyvenig, Monsieur. Harminckét esztendő a föld fekete méhében, utána meg hat láb mély lyuk a domboldalon. Ott lesz időnk elfeledni az egészet.
10.
Vincent látta, hogy a bányászok legnagyobb része tudatlan és tanulatlan ember. Legtöbben írni-olvasni sem tudnak, de nagyon értelmesek, gyorsan végzik nehéz munkájukat, bátrak, őszinték, fogékonyak a jóra és szépre. Az állandó hőemelkedésektől soványak és sápadtak, fáradtak és rosszul tápláltak. Bőrük színtelen (a napot csak vasárnaponként látják), rajta ezernyi fekete pont. Az elnyomottak mélyen ülő szeme mutatta, ők is azok közé tartoznak, kiknek nincs módjában visszaütni elnyomóikra.
Ezen
felül szeretetre méltóak. Egyszerű, jólelkű emberek, akárcsak a brabanti
parasztok Zundertben és Ettenben. A táj kietlensége sem bántotta többé Vincentet,
megérezte és megértette a Borinage különleges jellegét.
Alig
töltött Vincent néhány napot a Borinage-ban, máris megtartotta első
evangelizáló összejövetelét Denis-ék pékműhelye mögött egy üres fészerben,
amelyet gondosan kisepert és bebútorozott néhány paddal. A bányászok öt órakor
érkeztek meg családjukkal. Nyakuk köré meleg sálat csavartak, sapkájukat
fejükön tartották, mert a fészer fűtetlen volt. A világosságot a péktől
kölcsönkapott egyetlen petróleumlámpa szolgáltatta. A bányászok a félhomályban
ültek a kemény fapadokon és figyelték Vincentet, amint lapozott Bibliájában.
Odaadással hallgatták minden szavát. Kezüket hónuk alatt tartották, úgy
melengették.
Vincent
gondosan választotta meg első igehirdetése alapigéjét; választása az Apostolok
Cselekedeteiről írott könyv 16. fejezetének 9. versére esett: „Azon az éjszakán
látás jelent meg Pálnak: egy macedón férfiú állt előtte, kérve őt és ezt
mondta: Jer át Macedóniába és légy segítségül nekünk!"
A
macedóniai férfiúra úgy kell gondolnunk, mint munkásemberre, barátaim mondta
Vincent. Munkásemberre, arcán a szomorúság, szenvedés és a fáradtság mélyre
szántott barázdáival. Ámde nincs híjával tündöklő pompának ő sem, mert
halhatatlan lélek lakozik benne is és óhajtozik olyan lelki eledel után, amely
örökkévaló. Isten azt akarja, hogy miként Jézus Krisztus, az ember is alázatban
éljen. Ne legyenek nagyralátó vágyai, hanem alkalmazkodjék az egyszerű
emberekhez. Tanulja meg az evangéliumból, hogy szelíd és tiszta szívű legyen
itt a földön, mert akkor az elhivatottak társaságában elnyeri örökségül a
mennyeknek országát és lelke békességét.
A
faluban sok volt a beteg; Vincent mindennap sorban meglátogatta őket, mintha
csak az orvosuk lenne. Vitt nekik, amit éppen tudott: kevés tejet és kenyeret,
meleg harisnyát vagy takarót. Gyakori volt a tífusz és egyfajta rosszindulatú
lázas betegség, amelyet a bányászok la sotte fiévre*-nek - Ostoba láz (franciául) hívtak; sokan lázas
önkívületben hánykolódtak ágyukban. Az ágyban fekvő, éhező, gyenge és szerencsétlen
bányászok száma napról napra nőtt.
Petit
Wasmes lakói az új evangélistát Monsieur Vincentnek hívták és megszerették,
bár eleinte bizonyos tartózkodást tanúsítottak vele szemben. Nem volt olyan
bányászlakás, ahová Vincent nem vitt élelmet és vigaszt, ahol nem ápolta a
betegeket, nem imádkozott a szenvedőkkel.
Néhány
nappal karácsony előtt üres istállóra talált Marcasse közelében, amelybe
legalább száz ember fért be. Sivár, hideg, elhagyatott helyiség volt az
istálló, Petit Wasmes lakói mégis zsúfolásig megtöltötték, s áhítattal
hallgatták, amikor Vincent elmondta nekik a betlehemi Jézus történetét, aki
békességet hozott a földre. Ekkor még csak hat hete volt a Borinage-ban és
látta, mint növekszik a bányászok szenvedése és nyomorúsága.
Egyetlen
dolgot fájlalt csupán. Nyugtalanította, hogy apjának továbbra is támogatnia
kellett anyagilag. Minden este azért imádkozott, bárcsak megszerezné azt a
néhány frankot, amely fedezné igénytelen életének szerény szükségleteit.
Az
időjárás egyre rosszabbra fordult. Állandóan alacsonyan járó, szürke felhők
borították be az eget. Napokon át zuhogott az eső, az utak megáradt hegyi
patakokká duzzadtak, a víz befolyt a földes padlójú bányászviskókba.
Újév
napján Jean-Baptiste lement Wasmes-ba és levelet hozott Vincentnek. A boríték
bal felső sarkában Pietersen tiszteletes neve állt. Vincent felsietett
szobájába; az izgalomtól reszkető kézzel nyitotta fel és olvasta el a levelet.
Kedves
Vincent,
az
Evangelizációs
Bizottság
értesült az Ön által végzett nagyszerű munkáról, ezért újév napjától
ideiglenesen megbízza fél évre a munka folytatásával.
Ha június végéig minden jól megy, megbízatása véglegessé válik. Fizetését a Bizottság havi ötven frankban állapította meg.
Írjon
minél gyakrabban
és
bízzék Istenben.
Igaz
szeretettel
Pietersen
Vincent
az ágyra vetette magát. Örömében azt sem tudta, mihez kezdjen. Végre sikerült
elérnie azt, amit akart! Megtalálta munkáját az életben! Mindig ezt óhajtotta,
de nem volt ereje és bátorsága, hogy mindjárt ezzel kezdje. A havi ötven frank
bőven elég teljes ellátására. Többé nem kell más támogatására szorulnia.
Leült és boldogságtól sugárzó levelet írt apjának. Közölte vele, hogy nem szorul rá további segítségére és családja a jövőben meg lehet vele elégedve. Alkonyodott, amikorra a levelet befejezte; Marcasse felett mennydörgött és villámlott. Leszaladt a lépcsőn, kirohant a konyhából a zuhogó esőbe.
Madame
Denis utána sietett.
Monsieur Vincent! Hova megy? Elfelejtette a kabátját és a kalapját.
Vincent
azonban csak rohant tovább. Felment az egyik dombra, ahonnan láthatta a
Borinage nagy részét, a bányatelep magas kéményeit, a szénhegyeket, az apró
bányászviskókat és a távolban hangyákként nyüzsgő fekete emberi alakokat,
amint jöttek ki a bányából. Távolabb sötét fenyőerdő látszott, előtte fehér
házak, templomtorony meg egy régi malom.
A táj ködös volt, párás. A fény és árnyék fantasztikus színei váltogatták egymást a szürke felhőkkel borított égen. Borinage-i tartózkodása óta ez a kép emlékeztette első ízben Michel és Ruysdale képeire.
11.
Miután
egyháza hivatalosan is elismerte evangélistának, Vincentnek szüksége volt
valami állandó helyiségre, ahol megtarthatja összejöveteleit. Hosszas keresés
után a szakadék alsó részén, a fenyőerdőn át vezető út mellett talált egy, Salon
de Bébé néven ísmert, nagyobb épületet. Azelőtt ez volt a község gyermekeinek
tánciskolája.
Vincent
a falra szegezte metszeteit, s ezzel vonzóbbá, barátságosabbá tette a
helyiséget. Délutánonként itt gyűjtötte össze a helység négy-nyolc éves korú
gyermekeit. Írni-olvasni tanította őket és bibliai történeteket mesélt. A
legtöbb gyerek nem is részesült egész életében más oktatásban.
Hogyan szerezzünk szenet a terem fűtéséhez? kérdezte Vincent Jacques
Verney-től, aki segített neki a Salon megszerzésében. A gyermekeknek fűtött
helyiségre lesz szükségük és az esti összejövetelek is hosszabb ideig
tarthatnak, ha kályhát állítunk be a terembe.
Jacques
rövid gondolkodás után így szólt:
Találkozzunk holnap délben és majd megtudja, hogyan.
Amikor
másnap délben megjelent a Salonban, több bányászfeleség és egész csomó fiatal
leány várt rá. Fekete blúz, hosszú fekete szoknya volt rajtuk, fejükön kék
kendő. Mindegyik egy zsákot hozott magával.
Monsieur Vincent, magának is hoztam zsákot mondta Verney leánya. Magának is
meg kell szénnel töltenie.
A
házak között kanyargó ösvényeken felkapaszkodtak a dombtetőre, elhalad
tak
Denis-ék pékműhelye mellett és a mezőn át Marcasse irányába tartottak. Elhaladtak
a bányásztelep épületei mellett. Megérkeztek a salakdomb magasbanyúló
piramisához. A salakdomb hátsó részénél, egymástól bizonyos távolságra
indultak neki, kúsztak fel a lejtőn, mint hangyák egy száraz fatörzsön.
Fel kell mennie a domb tetejére, ha szenet akar találni, Monsieur Vincent -
mondta
a kis Verney lány. Lenn mi már évek óta mindent kikotortunk. Jöjjön,
megmutatom, hogyan kell csinálni. A fiatal leány úgy kapaszkodott fel a
dombtetóre, mint a zerge, Vincent azonban az út legnagyobb részét négykézláb
tette meg, mert a salak folytonosan kicsúszott a lába alól. Verney leánya
jócskán megelőzte, leült és tréfálkozva fekete rögöt dobott felé. Csinos,
rózsás arcú leány volt, gyors kezű, csak úgy sugárzott belőle az életkedv.
Apja akkor lett előmunkás, amikor hétéves kisleány
volt,
és így soha nem kellett a bányában dolgoznia.
Jöjjön, Monsieur Vincent kiáltotta felé , mert még szégyenszemre maga tölti
meg a zsákot utolsónak!
Neki
mindez csak szórakozás volt; Verney-ék a bányatársulattól olcsó áron a legszebb
szenet kapták.
Nem
mehettek fel a salakdomb legtetejére, mert a csillék szabályszerű időközönként
ürítették ki tartalmukat a dombnak hol az egyik, hol a másik oldalán. A szén
kiválogatása nem volt könnyű munka. A leány megmutatta Vincentnek, hogyan
markolja fel tenyerébe a salakot és hogyan válogassa ki kődarabok, sár és más
idegen anyagok közül a salakban található szenet.
A
salakban maradt szén mennyiségileg elenyészően kevés és teljesen értéktelen
volt. Ez a törmelék szén csak rontotta a kiválogatott és osztályozott szén
minőségét, úgyis ki kellett selejtezni. A salakdombot átáztatta a hó és az eső,
Vincent kezén hamarosan sebek és vágások keletkeztek. Így is csak negyedrészben
töltötte meg a zsákot, mire a leányoké és asszonyoké már csaknem megtelt.
Az
asszonyok a zsákokat a Salonban hagyták, maguk meg siettek haza, hogy vacsorát
főzzenek; előbb azonban megígérték, hogy elmennek az esti áhítatra és magukkal
viszik családjukat. Verney leánya meghívta Vincentet, vacsorázzék velük.
Vincent szívesen elfogadta a meghívást.
Verney-ék
házában két tágas helyiség volt; az egyikben a tűzhely, a konyhafelszerelés,
az asztalnemű, a másikban a családi ágyak. Bár Jacques-ék viszonylag jómódban
éltek, szappan náluk sem volt, mert a szappant, mint Vincent értesült, a
Borinage-ban elképzelhetetlen fényűzésnek tartották. A Borinage lakóinak
arcáról attól a naptól kezdve, amikor a fiú leszállt a bányába, a leány pedig
feltolta a csillét a salakdomb tetejére, soha nem került le teljesen a szénpor.
A leány lábasban vizet vitt ki az utcára Vincentnek, aki annyira-amennyire ledörzsölte magát. Nem tudta, mennyire sikerült kísérlete, mikor azonban szemben ült a fiatal leánnyal és látta, hogy annak arcán még láthatók a szénpor és a korom nyomai, tudta, hogy nyilván nála is ez a helyzet. A leány vidáman csevegett vacsora közben.
Tudja, Monsieur Vincent mondta Jacques , maga már két hónapja él itt Petit
Wasmes-ban, mégsem ismeri még a Borinage-t.
Igaza van, Monsieur Verney felelte Vincent szerény hangon , de lassanként
kezdem megismerni a népet.
Másra gondolok én mondta Jacques. Arra, hogy csak a bányán kívüli életünket
ismeri. Ez pedig nem fontos, hiszen csak aludni járunk fel. Ha ténylegesen meg
óhajtja ismerni, miképpen is élünk mi, le kell jönnie a bányába, látnia kell,
hogyan dolgozunk hajnali három órától délután négyig.
Nagyon szeretnék lemenni mondta Vincent de kapok-e rá engedélyt a
bányatársaságtól?
Én már meg is szereztem az engedélyt mondta Jacques és egy kockacukrot a
szájába téve itta langyos, fekete, keserű kávéját. Holnap leszállok a marcasse-i
bányákba, hogy megvizsgáljam a biztonsági berendezéseket. Legyen Denis-ék háza
előtt hajnalban háromnegyed háromkor és magammal viszem.
Vincentet
az egész család elkísérte a Salonba. Jacques azonban, aki vacsora közben olyan
jól érezte magát és olyan beszédes volt, útközben egy erős köhögési roham után
összeroppant, s vissza kellett fordulnia. Vincent a Salonban ott találta
Decrucqöt, aki húzta maga után rossz lábát és a kályhával vesződött.
Jó estét, Monsieur Vincent mondta arcán széles mosollyal. Én vagyok az
egyetlen Petit Wasmes-ban, aki boldogul ezzel a kályhával. Ismerem a régi
időkből, amikor itt rendeztünk mulatságokat. Sok a baj vele, de én kitanultam
minden fortélyát!
A
zsákokban hozott szénhulladék nedves volt, egy része nem is égett jól, Decrucq
ügyes keze azonban rövid idő alatt hatalmas, kellemes meleget árasztó tüzet
varázsolt az öblös, kerekded kályhában. Amint izgatottan körülsántikálta a
kályhát, koponyáján a csupasz seb feletti összeaszott bőre csak úgy vöröslött.
Aznap
este csaknem minden bányászcsalád elment a Salonba, hogy szerény templomukban
meghallgassák Vincent első igehirdetését. Amikor a padok megteltek, a
szomszédban lakók székeket és ládákat hoztak. Háromszázan zsúfolódtak be a kis
terembe. Vincentet boldogság töltötte el, hogy a bányászok feleségei olyan
kedvesek voltak hozzá aznap délután. Boldogságát csak növelte annak tudata,
hogy végre saját templomában hirdetheti az igét. Így aztán olyan sugárzó
őszinteséggel prédikált, hogy a Borinage lakói arcáról egyszerre csak eltűnt a
szomorúság.
Régi hit és igaz mondás mondta bányászhallgatóságának , hogy jövevények
vagyunk ezen a földön, ámde nem vagyunk egyedül, mert velünk van a mi Atyánk.
Mindnyájan zarándokok vagyunk, életünk hosszú zarándoklat a földről a mennybe
vezető úton.
A
szomorúság jobb az örömnél az emberi szív még az ujjongásban is bánattal
teli. Jobb a gyász házába menni, mint a mulatozáséba, mert arcunk szomorúsága
által nyerünk jobb szívet.
Azoknak, akik Jézus Krisztusban hisznek, nincs olyan szomorúságuk, amelyet ne
enyhítene a remény. Örökké újjá kell születnünk, a sötétségből a világosságba.
Atyánk, imádkozunk Hozzád, hogy szabadíts meg a gonosztól. Ne adj se
szegénységet,
se gazdagságot, hanem add meg mindennapi kenyerünket. Ámen.
Decrucq
asszony lépett hozzá elsőnek. Szemét könnyek homályosították el,
ajka
remegett.
Monsieur Vincent mondta , az én életem mindig olyan küzdelmes volt, hogy elveszítettem Istent. De maga visszaadta, illesse érte köszönet.
Amikor
mind elmentek, Vincent bezárta a Salont és elgondolkodva kapaszkodott
fel a dombra
Denis-ékhez.
Első prédikációja fogadtatásából jól tudta, hogy a Borinage lakóinak vele
szemben tanúsított tartózkodása teljesen elmúlt, végre megbíznak benne. A
„fekete pofák" fenntartás nélkül elfogadták Isten szolgájaként. Mi okozta
a változást? Nemcsak az új templom; az ilyesmi nem számít a bányászoknál.
Hivatalos kinevezéséről nem tudnak semmit, minthogy annak idején elhallgatta
előttük, hogy nem jött közéjük végleges megbízatással. Igaz, őszinte, közvetlen
hangon prédikált, ez azonban számtalanszor előfordult már korábban is a
nyomorúságos viskókban vagy az elhagyott istállóhelyiségben.
Hazaérkezésekor
Denis-ék már aludtak apró hálószobájukban, a konyha mögött; a pékműhely
azonban megtelt a frissen sütött kenyér meleg, ízes illatával. Vincent vizet
húzott fel a konyhában elhelyezett mély kútból, a vizet a vödörből beleöntötte
egy tálba, majd felment szobájába szappanért és tükörért. A tükröt a falhoz
támasztotta és megnézte benne magát. Sejtése alaposnak bizonyult; Verney-éknél
csak felületesen törölte le arcáról a szénport és a kormot. Szemhéja és
állkapcsa csupa korom maradt. Magában elmosolyodott. Arra gondolt, mint
szentelte fel új templomát szénporos arccal, meg arra is, hogy megbotránkozna
apja vagy Stricker bácsi, ha ezt látnák.
Kezét
a hideg vízbe mártotta, majd alaposan beszappanozta, s ekkor hirtelen agyába
villant valami még nedves keze is megállt a levegőben. Újfent belenézett a tükörbe,
látta a salakdombon ráragadt szénport, a homlokán, a szemhéján, arcán és állán.
Hát persze! szólalt meg hangosan. Ezért fogadtak el végre maguk közül
valónak!
Kezét jól megmosta, de úgy feküdt le, hogy nem nyúlt arcához. Ezentúl, amíg Borinage-ban maradt, naponta szénport dörzsölt szét arcán, hogy úgy fessen maga is, mint a többiek.
12.
Másnap
reggel Vincent hajnalban fél háromkor kelt fel. Reggelire Denis-ék konyhájában megevett
egy karéj száraz kenyeret, háromnegyed háromkor pedig a ház ajtajában
találkozott Jacques-kal. Éjszaka erősen havazott, s a Marcasseba vezető utat
belepte a hó. Amint a mezőn haladtak át a fekete kémények és a salakdomb felé,
Vincent látta a minden irányból siető bányászokat: apró fekete alakok a fehér
hóban, mint fészkükre szálló varjak. Kegyetlenül hideg volt; a bányászok behúzták nyakukat
kopott és vékony fekete kabátjukba. Így próbáltak védekezni a hideg ellen.
Jacques
nagyobb fajta helyiségbe vezette be. A polcokon petróleumlámpák égtek,
mindegyikük alatt egy-egy szám.
Ha szerencsétlenség történik, a hiányzó lámpákból tudjuk, kik szálltak le a
bányába magyarázta Jacques.
A
bányászok sietve vették kezükbe lámpáikat és a hóval borított udvaron
igyekeztek abba az épületbe, ahol a bányalift működött. Vincent és Jacques
csatlakozott hozzájuk. A bányalift hat, egymás feletti járószékből állt. Mindegyikben
egy-egy szénnel teli csille számára volt hely. Minden egyes fülkébe
tulajdonképpen két bányász fért el rendesen. A szabályzat azonban előírta, hogy
egy-egy fülkébe öt bányászt kell belezsúfolni.
Mivel
Jacques előmunkás volt, a lift legelső fülkéjében csak ő, Vincent és Jacques
egyik segédje ült be. Guggolva helyezkedtek el, fejük így is súrolta a fülke
dróttal bevont tetejét.
Tartsa a kezét maga előtt, Monsieur Vincent, mert ha az akna falához ér,
könnyen kéz nélkül ér le szólt Jacques figyelmeztetően.
Az
indulást jelző sípolás után a lift nagy gyorsasággal ereszkedett lefelé. Az
akna alig egy hüvelyknyivel volt szélesebb a liftfülkénél. Vincent akaratlanul
is megborzongott, amikor rádöbbent, hogy alattuk hétszáz méteres mélység tátong
és bármi baj esetén halálra zúzzák magukat. Ismeretlen, eddig nem tapasztalt
érzés volt ez, zuhanás a tátongó vaksötét szakadékba. Jól tudta, hogy a félelemre
nincs sok oka, mert a felvonóval már több mint két hónapja nem történt baj, a
lámpák pislogó fénye azonban nem kedvezett a higgadt mérlegelésnek.
Jacques-nak
elárulta belső remegését, mire ez mosolyogva csak ennyit mondott:
Ugyanezt érzi minden bányász.
De bizonyosan hozzászoktak már.
Soha! Holtuk napjáig leküzdhetetlen borzadály fogja el őket, valahányszor
beleülnek ezekbe a szűk fülkékbe.
És maga... ?
Ugyanúgy félek, mint maga, Monsieur Vincent, pedig harminchárom éve csinálom!
Félúton,
háromszázötven méter mélységben, a bányalift egy pillanatra megállt, majd
folytatta útját. Vincent látta, hogy az akna fala csepeg a nedvességtől, s újra elfogta a reszketés. Felfelé
tekintett.
A
fény apró pontként világított odafent az akna nyílásánál. Hatszázötven
méternél ők ketten kiszálltak, a bányászok azonban folytatták útjukat lefelé.
Kiszállásuk helyénél széles, alagútszerű
tárna
kezdődött. Keskeny sínpárt fektettek le a kőbe és az agyagba. Azt hitte, kibírhatatlan
forróság várja őket, a tárna azonban meglepően kellemes hűvös volt.
Nem is olyan rossz, Monsieur Verney! kiáltotta.
Valóban nem, de ebben a mélységben nem dolgoznak. Ebben a tárnában régóta nincs
szén és a munkát már sok éve abbahagyták. A szellőztető készülékek még
működnek ugyan, de a lent dolgozó bányászoknak ez nem sokat segít.
Mintegy
négyszáz méternyire mentek előre, ekkor Jacques az egyik oldaltárnába fordult
be.
Jöjjön utánam, Monsieur Vincent, de vigyázzon, óvatosan, mert ha csak egyszer
is megcsúszik, mindkettőnk életébe kerülhet.
Jacques
alakja eltűnt előle a sötét alagútban. Tapogatózva ment utána, hogy megtalálja
a lefelé vezető létrát. Az akna, amelyben a létra állt, nagyon szűk volt,
kövérebb ember el sem fért volna benne. Az első öt méter aránylag könnyen ment,
félúton azonban meg kellett fordulnia és így folytatnia az utat.
A
tárna fala nedves volt, a létra fokai csúszósak. Vincent érezte, mint csepeg rájuk
állandóan a víz.
Végül
leértek. Kezükön, térdükön kúsztak előre a hosszú folyosó végéig. Közben hosszú
sorban vájárfülkék következtek, szorosan egymás mellett; a tárna mennyezetét
gerendákkal dúcolták alá. Minden fülkében öt bányász dolgozott. Kettő
csákányával a szenet fejtette, a harmadik ellapátolta a kifejtett szenet, a
negyedik apró csillékbe rakta, az ötödik pedig a megrakott csillét tolta végig
a szűk tárnán.
A
vájárokon durva szövésű, piszkos, majdnem fekete vászonruha. A lapátoló
rendszerint fiatal fiú. Egyetlen ruhadarabja egy zsákból készített apró kötény
az ágyéka körül. A csillét toló bányász mindig fiatal lány, ugyanolyan durva
öltözetben, mint a férfiak. A vájárfülkékben állandóan csepegett a víz, a
mennyezeten apró cseppkövek keletkeztek. A gyér világítást a takarékosság
kedvéért lecsavart béllel égő, apró lámpák szolgáltatták. Szellőztetés híján a
levegő teli volt szénporral. A fullasztó meleg folytán a bányászokról állandóan
csurgott a veríték. Az első fülkék elég magasak voltak, itt a bányászok állva
dolgoztak, később azonban egyre jobban összeszűkültek. Olyan is akadt, amelyben
csak hanyatt fekve lehetett dolgozni. A szűk fülkékben munka közben a hőség még
fokozódott, a szénpor pedig sűrűsödött. A szerencsétlen bányászok alig kaptak
levegőt. Időnként forró, fekete kormot köptek ki szájukból.
Napi keresetük harmadfél frank mondta Jacques Vincentnek , ha az ellenőrző
helyeken a felügyelő megfelelőnek találja a kibányászott szén minőségét. Öt
évvel ezelőtt még három frank volt a napi keresetük, de a béreket állandóan
leszállítják.
Jacques
megnézte a dúcoló gerendákat, amelyektől a bányászok élete vagy halála függött.
Majd a vájárokhoz fordult és így szólt:
Ezekkel baj van. Meglazultak és észre sem veszitek, egyszer csak beomlik az
egész.
A csoport
vezető vájára dühös káromkodásra fakadt, oly sebesen pörögtek ajkán a szavak,
hogy Vincent alig értette.
Ha megfizetik a munkát az alátámasztásért kiáltotta , majd alátámasztjuk!
De ha ezzel töltjük az időt, mi jut a fejtésre? Igazán mindegy, itt döglünk
meg, vagy otthon pusztulunk-e éhen.
A
vájárfülkék végén újabb szűk akna nyílott. Itt már létra sem volt, amin lemenjenek.
Néhány fatuskót illesztettek az akna falához, hogy a laza kőzet ne hulljon le
az akna aljára és ne temesse el az ott dolgozó bányászokat. Jacques elvette
Vincent lámpását és a maga övére akasztotta.
Nagyon vigyázzon, Monsieur Vincent ismételte meg Jacques a figyelmeztetést.
- A fejemre ne lépjen, mert leesem.
Lépésről
lépésre haladva újabb öt méterrel ereszkedtek lejjebb, lábukkal tapogatták a
falból kiálló cövekeket. Kezükkel pedig görcsösen megkapaszkodtak az agyagos
falban, hogy le ne zuhanjanak a biztos halálba.
A
következő szinten újabb szénréteg húzódott, de itt már vájárfülkék sem voltak.
A szenet szűk hasadékból fejtették ki. Az emberek térdeplő helyzetben dolgoztak,
hátukat a sziklafalnak támasztották és úgy használták fejtőcsákányukat. Vincent
most jött rá, hogy a fenti vájárfülkék mily hűvösek és kényelmesek, hisz
idelent olyan rekkenő volt a hőség, mint az izzó kemence torkában, a levegő
pedig oly sűrű, hogy szinte vágni lehetett.
A
bányászok ziháló mellel végezték a szénfejtés embertelen munkáját, megdagadt,
kiszáradt nyelvük kilógott szájukból, mezítelen testüket vastag rétegben lepte
be a rászáradt piszok, korom és por. Vincent, bár maga nem is dolgozott, úgy
érezte, képtelen egy perccel is tovább elviselni a pokoli hőséget és a szénporral
teli levegőt. A bányászok hihetetlenül nehéz munkát végeztek, gyötrelmük
ezerszeresen felülmúlta az övét, mégsem hagyhatták abba munkájukat egy
pillanatra sem, hogy pihenjenek és lehűtsék magukat. Hiszen akkor az előírtnál
kevesebb csillét töltenek meg szénnel, a hiányt pedig azonnal levonják napi bérükből.
Vincent
és Jacques négykézláb kúszott előre a méhkasszerű, apró fülkék közt a szűk
összekötő folyosón. Minduntalan a falhoz kellett lapulniuk, hogy elmehessen
mellettük egy-egy szénnel megrakott csille a keskeny síneken. A folyosó itt
még a fentinél is szűkebb volt. A csilléket toló leányok mind egészen fiatalok,
egyikük sem idősebb tízévesnél. A megrakott csillék nehezek voltak és a
lányoknak meg kellett feszíteniük minden erejüket, hogy előretolják őket a síneken.
A
folyosó végén kötélpályán húzták fel a teli csilléket és ugyanezen engedték le
az üreseket.
Most pedig jöjjön, Monsieur Vincent szólt Jacques. - Lemegyünk a legalsó szintre, hétszáz méter mélységbe, ott olyat lát majd, mint sehol a világon!
A
fémmel bélelt favályún mintegy harminc méter mélyre ereszkedtek le. Széles,
két sínpáros tárnába értek. Nyolcszáz méternyit tettek meg a vágatban. A tárna
végéhez érkezve, felkapaszkodtak egy kiszögellésre, végigkúsztak egy összekötő
folyosón, a másik oldalon pedig leereszkedtek egy frissen kiásott mélyedésbe.
Ez újonnan feltárt réteg mondta Jacques , nincs a világon olyan hely, ahol a
szénfejtés ennél nehezebb körülmények között folyna.
Az
új tárnába tizenkét apró vájárfülke torkollt. Jacques bekúszott az egyikbe és
odakiáltott Vincentnek:
Jöjjön utánam!
A
nyílás éppen akkora volt, hogy Vincent beférjen rajta. A hasán kúszott tovább,
körmével és lábujjával taszítva magát előre. Jacques cipőjét sem látta, pedig
csak három hüvelykkel haladt előtte. A kőzetbe vájt folyosó másfél láb magas,
harmadfél láb széles volt. Az üreg, ahonnan az imént elindultak, majdnem
teljesen levegőtlen volt ugyan, ehhez az új vájathoz képest mégis hűvösnek
tűnt.
Vincent
végül is egy boltozatos üreghez ért, amely elég magas volt, hogy az ember
felálljon benne. A sötétben Vincent előbb nem látott semmit sem. Később négy apró,
kék fénylő pontot vett észre a fal mentén. Egész teste átnedvesedett az
izzadságtól; a homlokáról lecsorgó veríték belefolyt a szemébe és a szénporral
összefolyva, éles, csípős fájdalmat okozott. A hosszú kúszástól kifulladt, s
most megkönnyebbülten állt fel, hogy egy kis levegőhöz jusson. Levegő helyett
azonban forró tüzet lehelt be, amely csaknem megfojtotta, amikor beáramlott a
tüdejébe. Ez volt Marcasse bányáinak legszörnyűbb zuga, valóságos középkori
kínzókamra.
No lám szólalt meg egy ismerős hang. Ez meg Monsieur Vincent. Azért jött, hogy megnézze, hogyan keressük meg napi néhány centünket?
Jacques
gyorsan odasietett a lámpákhoz és megvizsgálta őket. A kék lángív alig
árasztott fényt.
Nem lett volna szabad idejönnie! suttogta Decrucq Vincent fülébe, s a szeme
fehérje fénylett. Még valami vérzést talál kapni itt lenn a tárnában, akkor
aztán cepelhetjük fel nagy üggyel-bajjal.
Decrucq szólt most Jacques , így égnek ezek a lámpák reggel óta?
Igen mondta Decrucq különösebb felindulás nélkül. A sújtólég napról napra
nő. Egyszer felrobban, akkor legalább vége.
Ezeket a fülkéket múlt vasárnap kipumpálták mondta Jacques.
Igen, de visszaszivárog mondta Decrucq és egykedvűen vakarta a fekete
sebhelyet a koponyáján.
Akkor abba kell hagynotok a munkát a héten egy napra, hogy újra kitisztíthassuk.
A
bányászok hangos tiltakozásban törtek ki.
Kenyérre sem jut a gyerekeinknek! A bérünk puszta megélhetésre sem elég és még
hagyjunk ki egy napot! Tisztítsák ki a tárnát, amikor nem vagyunk itt. Ennünk
csak kell!
Nincs ezzel semmi baj mondta nevetve Decrucq. A bánya engem nem öl meg
soha. Megpróbálta már máskor is. Megmutatom, hogy öreg emberként ágyban halok
meg. De ha már evésről esett a szó, tulajdonképpen mennyi az idő? Jacques
odatartotta óráját a kék lánghoz.
Kilenc.
Rendben van. Akkor együnk.
A
fekete, izzadó emberi alakok, a feketeségből kivillogó szemük fehérével,
leguggoltak a fal mellé, elővették élelmiszeres tarisznyájukat. Arra már nem volt
idejük, hogy hűvösebb helyre húzódjanak, mert csak negyedóra ebédidőt
engedhettek meg maguknak, és jövéssel-menéssel nem vesztegethették el idejüket.
Így
az irtózatos forróságban elővették élelmüket, két nagy karéj kenyeret, sajtot
és mohón nekiláttak. A kormos, maszatos izzadság nehéz cseppekben folyt rá
ételükre. Evés után a magukkal hozott palackból langyos feketekávét ittak. A
kávé, a kenyér és a rossz minőségű sajt volt a jutalom, napi tizenhárom órán át
tartó munkájukért.
Vincent
ekkor már hat óra hosszat időzött lent a bányában. Ájuldozott a levegőhiánytól,
s a hőség és a szénpor fojtogatta. Érezte. nem bírja már sokáig és örült,
amikor Jacques szólt, hogy menniük kell.
Vigyázzatok a sújtólégre, Decrucq szólt Jacques még egyszer, mielőtt eltűntek
a sötétben. Ha rosszabbodik a helyzet, hagyjátok itt a tárnát. Decrucq
gúnyosan nevetett:
Úgy, aztán megfizetik majd az ötven centünket, ha nem dolgozunk?
Kérdésére
Decrucq nem kapott választ, de akárcsak Jacques, jól tudta ő is, hogy nem kapnák
meg. Verney megvonta vállát és a hasán kúszva hagyta el a tárnát. Vincent
követte, bár alig látott a szemébe csorgó és viszkető fájdalmat okozó
izzadságtól.
Félóra
múlva érkeztek vissza ahhoz a ponthoz, ahonnan a szénnel megrakott csilléket
felvonón a felszínre szállítják. Jacques bement a sziklába vájt üregbe,
amelyben az apró bányalovak istállója volt, mert újra erőt vett rajta a
köhögési roham.
Mikor
a lift felfelé haladt, mint valami veder a kútban, Vincent megkérdezte
Verney-től:
Mondja, Jacques, miért dolgoznak maguk itt ilyen körülmények között? Miért nem
mennek máshová, miért nem keresnek más munkát?
Ah, kedves Monsieur Vincent, nincs más munka és már csak azért sem mehetünk
máshová, mert nincs pénzünk. Az egész Borinage-ban nincsenek tízen, akiknek tíz
frank megtakarított pénzük lenne. De még ha el tudnának is menni, akkor sem
tennék. A tengerész is tudja, hogy mennyi veszedelem leselkedik rá a hajón,
mégis visszavágyik a tengerre. Így vagyunk mi is, Monsieur. Mi is szeretjük a
bányát és a bányász szívesebben száll le a bányába, semhogy odafenn maradjon.
Nem kérnénk mi mást, csak tisztességes bért, nem túl hosszú munkaidőt, meg
védelmet a veszélyek ellen.
A
lift felért a felszínre. Vincent átment a hóval borított udvaron: szemét még a
halvány téli napsütés is bántotta. Amikor a mosdóhelyiségben a tükörbe nézett,
látta, hogy arca teljesen bekormozódott. Nem volt türelme lemosakodni, kiment
az udvarra és szédelegve szívta a friss levegőt. Már-már attól félt, hogy
megkapta a bányászok lázas betegségét, a sotte fiévre-t. Úgy érezte, mindaz amit látott, nem más, mint
rossz álom. Istennek nem szabad eltűrnie, hogy képére és hasonlatosságára
teremtett gyermekei ilyen rabszolgaságba süllyedjenek.
Elhaladt
a jómódú, másokhoz képest egyenesen gazdagnak mondható Denisék háza mellett,
majd minden különösebb meggondolás nélkül lebotorkált a domboldal zegzugos
ösvényein, Decrucqék viskójához. Első kopogtatásra senki sem nyitott ajtót. Kis
várakozás után a hatéves fiú jelent meg az ajtóban. Sápadt, vérszegény, rosszul
fejlődött gyermek volt, de máris érződött benne valami apja harcos
természetéből. Két év múlva ő is lemegy a bányába, s minden nap szenet lapátol
hajnali három órától a Marcasse tárnáiban.
Anya a salakdombon van mondta a fiú magas, vékony hangján. Várnia cell,
Monsieur Vincent. Rám bízta, hogy vigyázzak a két kicsire.
Decrucqék
két kicsiny gyermeke néhány fadarabbal meg egy zsineggel játszott a szoba
padlóján. Vékony kis ingecske volt csak rajtuk. Valósággal elkékültek a
hidegtől. A hatéves fiú a hulladék szénből befűtött, de a tűzhely nagyon kevés
meleget adott. Vincent nézte a három gyermeket és saját maga is didergett.
Fogta a két kicsit, lefektette az ágyba és gondosan betakarta őket. Nem is igen
tudta, miért jött ebbe a nyomorúságos viskóba, de úgy érezte, tennie kell
valamit Decrucqékért, segítenie kell rajtuk. Hadd tudják meg, mennyire tudatában
van nyomorúságos helyzetüknek.
Madame
Decrucq szénportól fekete kézzel és arccal érkezett haza. Először alig ismerte
meg Vincentet azon piszkosan, ahogyan a bányából feljött. A polchoz sietett,
kávét vett elő és feltette a tűzhelyre. Alig langyosodott meg, kiöntötte egy
csészébe és eléje tette. A kávé keserű volt és fanyar, de Vincent megitta,
hogy ne bántsa a jó asszonyt.
Keserves dolog ilyen rossz időben szenet gyűjteni a salakdombon, Monsieur
Vincent mondta panaszosan. A társaság nagyon vigyáz, hogy lehetőleg semmi
szén se kerüljön a salakba. Hogyan tartsam így melegen szegény kis jószágokat?
Megfelelő ruhaneműt nem tudok nekik venni; nincs is más holmijuk csak ez a kis
ingecskéjük meg az ócska zsákvászon. Sajnos, a durva zsákvászon felsebzi a
bőrüket. Ha pedig mindig ágyban tartom őket, hogyan nőjenek meg?
Vincentet
a sírás fojtogatta, de nem tudott egyetlen szót sem szólani. Még nem látott
ilyen reménytelen, rettenetes szegénységet. Első ízben fogta el a kétség, mit
ér az imádság és az evangélium ennek az asszonynak, ha gyermekei megfagynak?
Hol itt az Isten? Néhány frank volt a zsebében; azt odaadta Madame Decrucqnek.
Vegyen
rajta gyapjú alsóruhát a gyerekeknek mondta.
Jól
tudta, nem egyéb ez jó szándékú gesztusnál, hiszen a csecsemők és kisgyerekek
százával dideregnek a téli hidegben a Borinage-ban. A Decrucq gyerekeknek is
csak addig lesz jobb sorsuk, amíg az így kapott alsóruha el nem rongyolódik.
Visszament
a dombra Denis-ék házába. A pékműhely konyhája meleg és barátságos volt.
Madame Denis vizet melegített, hogy lemosakodjék és kitűnő ebédet készített az
előző esti vacsoráról maradt házinyúlpörköltből. Látta, hogy Vincent mennyire
kimerült, mennyire felizgatták a bányában szerzett tapasztalatok, s
kedvezésből még egy kis vajat is tálalt kenyere mellé.
Vincent
felment a szobájába. Jóllakott. Jól fűtött szoba várt reá. Ágya széles,
kényelmes, ágyneműje tiszta. A szoba falát nagy mesterek alkotásairól készített
színes nyomatok díszítették. Kinyitotta fiókos szekrényét és számba vette,
mennyi inge, alsó fehérneműje, harisnyája és gyapjúmellénye van. Majd ruhásszekrényéhez
ment, ahol a rajta levő holmin kívül még két pár cipőjét, meleg felsőkabátját
és öltönyeit tartotta. Egyszerre hazug, gyáva fráternek érezte magát. A
bányászoknak úgy prédikált a szegénységről, mint erényről, saját maga pedig
jómódban és kényelemben élt. Így csak képmutató viselkedhet.
Hite
nem egyéb üres, haszontalan szófecsérlésnél. A bányászoknak meg kellene őt
vetniük és kiűzniük maguk közül a Borinage-ból. Úgy tesz, mintha részt venne
gondjaikban, ámde drága, meleg ruhái vannak, kényelmes ágya és egyetlen nap
többet ehet, mint a bányászok egy hét alatt. S ezért a kényelemért, fényűzésért
meg sem dolgozik. Nem tesz egyebet, mint hízelgő módon hazudik és a jó ember
pózában tetszeleg. A Borinage lakóinak egyetlen szavát sem szabadna elhinniük;
sem prédikációira eljárniok, sem hallgatniuk reá. Kényelmes élete
meghazudtolja szavait. Ismét csak kudarcot vallott, méghozzá nyomorúságosabban,
mint valaha!
Csak
két választása marad: vagy azonnal elhagyja a Borinage-t, még ma este, mielőtt
rájönnének, hogy gaz, hazug módon viselkedett, vagy okul abból, amit saját
szemével látott és valóban Isten emberévé lesz. Ruháit kiszedte a fiókos
szekrényből és bőröndjébe rakta. Betette a bőröndbe öltönyeit, cipőit,
könyveit, leszedte a falról a nyomatokat. A bezárt bőröndöt rátette egy székre
és sietve eltávozott hazulról.
A
domboldal alján patak csörgedezett. Túlsó partján fenyves kapaszkodott fel a
szemben lévő lejtőn.
A
fenyvesben szétszórtan épült bányászviskók. Vincent némi utánajárás után
megtudta, hogy egyikük üresen áll. Valójában ablaktalan fabódé volt,
meglehetősen meredek lejtőn épült, padlója földes, hátsó falánál a deszkák
alatt befolyt az eső meg a hólé. A mennyezetet gerendák tartották és mivel a
kunyhó egész télen lakatlanul állt, a deszkák közt sok helyen rések támadtak,
amelyeken a fagyos szél fújt be.
Kié ez a bódé? kérdezte Vincent egy asszonytól, aki melléje szegődött.
Egy wasmes-i kereskedőé.
Nem tudja, mi a bére?
Öt frank havonta.
Rendben van, kibérelem.
De Monsieur Vincent, ebben ön nem lakhat!
Már miért ne lakhatnék itt?
Mert... mert... ez nem embernek való hely. Rosszabb az én viskómnál is. Ez a
legrosszabb putri Petit Wasmes-ban.
Éppen azért kell nekem!
Visszament
Denis-ék házába. Szívét a békesség eddig nem tapasztalt érzése járta át. Madame
Denis valamilyen okból fennjárt a szobájában, amíg nem volt otthon és látta a
becsomagolt bőröndöt.
Monsieur Vincent kérdezte nyugtalankodva , valami baj történt? Miért utazik vissza Hollandiába ilyen hirtelen?
Nem utazom el, Madame Denis. Itt maradok.
Hát akkor miért...? Madame Denis zavart arckifejezésén látszott, nem érti,
mi történt.
Amikor
Vincent elmondott mindent, az asszony csendes hangon így szólt:
Higgyen nekem, Monsieur Vincent, így nem élhet; nincs hozzászokva. Jézus
Krisztus óta sok minden megváltozott; ma tehetségünkhöz képest a legjobb módon
kell élnünk. Cselekedeteiből amúgy is mindenki tudja, hogy maga milyen jó
ember.
Vincentet azonban nem lehetett eltéríteni szándékától. A wasmes-i kereskedőtől kibérelte a fabódét és beköltözött. Amikor néhány nappal később megérkezett ötven frank havi járandósága, faágyat vásárolt meg egy ócska tűzhelyet. Pontosan annyi pénze maradt, hogy kenyérre, kávéra és sajtra jusson a hónap végéig. A kunyhó háta mögé salakot hordott, hogy az esővíz ne folyjon be. A réseket betömködte zsákdarabokkal. Most már úgy élt, mint a bányászok. Ugyanazt az ételt ette és ugyanolyan ágyban aludt. Közéjük tartozott és úgy hirdethette Isten igéjét.
13.
Február volt az év legnehezebb hónapja. Fagyos szelek söpörték végig a völgyet és a dombokat, alig lehetett az utcákon járni. A bányászviskókban jobban kellett a hulladék szén, mint valaha. A hideg szélben azonban az asszonyok csak ritkán merészkedtek ki a salakdombra a kiselejtezett szén összeszedésére, hiszen nem volt egyebük a hideg ellen, mint durva szövésű egy szál ruhájuk, pamutharisnyájuk és fejkendőjük.
A
gyerekeket napokon át ágyban kellett tartani, hogy meg ne fagyjanak. Meleg
ételt csak nagy ritkán tudtak főzni, mert nem volt szén a tűzhelybe. Mikor a
bányászok feljöttek a tárnákból, ahol a hőség szinte kibírhatatlan, átmenet nélkül
kellett kimenniük a fagypont alatti hidegbe, s metsző szélben kellett hazavergődniök
a hóborította mezőkön keresztül. Gyakori volt a tüdővész vagy tüdőgyulladás
okozta haláleset. Vincentnek sok temetésen kellett lelkészi szolgálatot
teljesítenie ezekben a hetekben.
A
didergő gyerekek tanítását félbe kellett szakítania. Inkább széngyűjtéssel
töltötte napjait a
marcasse-i salakdombon; ami keveset összegyűjtött, szétosztotta azokban a bányászlakásokban, ahol a legnagyobb volt a szükség. Nem kellett szénport dörzsölnie az arcára, ábrázatát amúgy is bekormozta a salakdombon felszálló szénpor. Ha egy idegen látja meg Petit Wasmes házai közt, őt is bányásznak nézi. Órákig eltartott, amíg félzsáknyi hulladék szenet összegyűjtött. Kékre fagyott ujjait felsebezték a salakdomb jeges kövei. Kevéssel délután négy óra előtt hagyta abba a munkát. Az összegyűjtött szenet elvitte néhány bányászviskóba, hogy az asszonyok forró kávéval várhassák a bányából hazaérkező férjüket. Akkor érkezett a bányatelep kapujához, midőn a bányászok csoportosan özönlöttek ki. Néhányan felismerték és köszöntötték, legtöbben elsiettek mellette zsebre dugott kézzel, nyakukat behúzva kopott kabátjukba és földre sütött szemmel.
A távozók
sorában az utolsó apró termetű öregember volt. Amint kifelé haladt, egész
testét úgy rázta a köhögés, hogy járni is alig tudott. Térde reszketett és
amikor szembekerült a hóval borított salakdombról fújó erős széllel, úgy
megtántorodott, mintha valaki fejbe ütötte volna. Megbotlott és kicsi híján el
nem esett. Hamarosan összeszedte magát és védekezésképpen a szélnek oldalt
fordulva, nekivágott a domboldalnak. Vállára zsákot terített, amit úgy látszik
valami boltban kapott. Vincent elmosódott írást látott a zsákon. Nagy nehezen
kibetűzte: a zsákon ez a szó állt: T Ő R É K E N Y.
Vincent
az összegyűjtött hulladékszenet néhány bányászviskóban hagyta, majd hazament
saját kunyhójába és kirakta ruháit ágyára. Összesen volt öt inge, három rend
alsóneműje, négy pár harisnyája és két pár cipője, két öltöny ruhája és egy
polgári használatra átalakított katonaköpenye. Az ágyán egy inget, egy pár
harisnyát és egy váltás alsó fehérneműt hagyott. Minden mást berakott a
bőröndjébe.
Az
öltönyt elvitte az öregembernek, akinek vállán a T Ö R É K E N Y feliratú
zsákot látta. Alsó fehérneműjét, ingeit a gyermekek közt osztotta szét azzal,
hogy anyjuk szabja fel a holmit és így többüknek is jut belőle. A meleg harisnyákat
olyan bányászoknak adta, kik bár tüdővészesek, nem hagyták abba a munkát. A
kimustrált katonaköpenyt egy viselős asszonynak ajándékozta. Férjét néhány
nappal korábban ölte meg a bedőlt tárna, s helyette most maga járt le a
bányába, hogy eltartsa két kicsiny gyermekét.
Bezárta
a Salon de Bébé kapuját is. Ezzel sem
kívánta elvonni az asszonyokat a széngyűjtéstől. Különben sem szívesen járkált
senki a csatakos utakon. Vincent inkább házi áhítatokat tartott a
bányászlakásokban és igyekezett minél több családot meglátogatni. Mind
szükségesebbnek tartotta, hogy ideje nagy részét a betegek ápolásának
szentelje. Lemosdassa, szárazra dörgölje őket, meleg italt, orvosságot
készítsen számukra. Bibliáját nem is vitte magával, úgysem jutott idő rá, hogy
elővegye. Isten igéje olyan fényűzéssé lett, amit a bányászok nem engedhettek
meg maguknak.
Márciusban némiképpen enyhült a hideg, a lázas megbetegedések száma azonban megnövekedett. Vincent februári járandóságából negyven frankot költött a betegeknek vitt élelmiszerekre és orvosságokra, s a végén saját maga majdnem éhen halt. Lesoványodott, legyengült. Egyébként is rossz idegzete tovább romlott. A hideg kiszívta minden életerejét, állandóan hőemelkedés kínozta. Mélyen ülő szemei parázsló tűzben égtek és gránitkőhöz hasonló, hatalmas Van Gogh-feje mintha összezsugorodott volna. Arca és szeme beesett, de dacosan előreugró álla nem veszített semmit keménységéből.
A
legidősebb Decrucq gyerek tífuszban betegedett meg. Nem tudták megoldani, hogy
külön fekvőhelyet biztosítsanak számára. A lakásban csak két ágy volt, az egyik
a szülőké, a másikban a három csöppség aludt. Ha a két kisebb gyereket egy
ágyban hagyják a beteg testvérbátyjukkal, ezek is könnyen megkaphatják a
tífuszt; ha a földre ágyaznak nekik, tüdőgyulladástól kell tartani. Ha meg a
szülők alszanak a földön, képtelenek másnap dolgozni. Vincent azonnal tudta, mi
a teendője.
Decrucq szólította meg a bányászt, amikor a munkából ment hazafelé segítsen
nekem valamit elvinni, mielőtt hazamegy vacsorázni.
Decrucq
fáradt volt, fején a sebhely egész nap kínozta, de azért szótlanul engedelmeskedett,
ment Vincenttel és húzta maga után béna lábát. Amikor megérkeztek a kunyhóba,
Vincent az ágyról levette az egyik takarót és így szólt:
Fogja
meg az ágy egyik végét; elvisszük magukhoz a kisfiúnak. Decrucq hangosan
tiltakozott.
Három gyerekünk van mondta , ha Isten úgy akarja, a három közül az egyiket
elveszítjük. Monsieur Vincent, aki az egész falut ápolja, csak egy van, és nem
hagyhatom, hogy megölje magát.
Ezzel
fáradtan kiment a bódéból. Vincent szétszedte az ágyat, a vállára tette,
elvitte Decrucqék viskójába, s felállította. Decrucq és felesége csak nézték,
mit csinál, mialatt ették egyszerű vacsorájukat, száraz kenyeret és kávét.
Vincent átvitte a beteg gyermeket saját ágyába és ellátta mindennel, amire
szüksége volt.
Még
aznap este elment Denis-ékhez, hogy fekvőhelynek szalmát kérjen tőlük. Madame
Denis elképedve hallotta Vincenttől, mi történt.
Monsieur Vincent mondta , régi szobája üresen áll, vissza kell jönnie
hozzánk.
Nagyon jó hozzám, Madame Denis, de nem fogadhatom el az ajánlatát.
Tudom, a pénz aggasztja. Higgye el, nem számít. Jean-Baptiste meg én
gondtalanul élünk. Lakjon itt nálunk, mint a testvérünk. Nem azt szokta-e mondani,
hogy Isten gyermekei mind testvérek?
Vincent átfázott és egész testében reszketett. Éhes volt, hetek óta tartó láz gyötörte. A rosszul tápláltságtól és álmatlanságtól elgyengült. Lelkileg kimondhatatlanul szenvedett Petit Wasmes lakóinak rettenetes és tengernyi szenvedése miatt. Az emeleti szobában az ágy meleg, puha és tiszta volt. Madame Denis enni adna, és fizikai gyötrelmet okozó éhsége nyomban megszűnnék. Ápolná míg láza elmúlik, jó meleg, erős italt kapna tőle, amely kiűzné a csontjait is átható hideget. Reszketett, oly gyenge volt, hogy azt érezte, nyomban összeesik a pékműhely vörös kőpadlóján, de még idejében összeszedte magát.
Ez
most Isten utolsó próbatétele, ezt gondolta. Ha nem állja ki a próbát, minden
eddigi munkája hiábavaló. Petit Wasmes bányászcsaládjai a legszörnyűbb
szenvedések és nélkülözések közt élnek; szabad-e most gyengének lennie és
megvetésre méltó gyáva ember módjára a kényelmet, a fényűzést választani a
legelső alkalommal, amint ezt megcsillogtatják előtte?
Isten ismeri a maga jóságát, Madame Denis mondta , és bizonyosan elnyeri
érte méltó jutalmát. De nem szabad megkísértenie, hogy letérjek a kötelesség
útjáról. Ha nem kapok magától szalmát, kénytelen leszek a földön aludni. Ne
próbáljon mást is adni, mert úgysem fogadom el.
A
szalmát szobája egyik sarkába szórta le. A földes padló nagyon nedves volt, s
csak egyetlen, vékony takarója maradt. Egész éjjel ébren hánykolódott szalmaágyán. Reggel köhögési
roham vett erőt rajta és szeme még beesettebb volt, mint máskor. Láza
fokozódott és csak félig volt öntudatnál. Egy darab szene sem volt, amivel
befűtsön. A salakdombon gyűjtött szenet mind odaadta a bányászcsaládoknak.
Reggel megevett néhány falat kemény, száraz kenyeret és elindult napi
munkájára.
14.
Április
első napjaiban a viszonyok kissé megjavultak. A szeles idő elmúlt, a nap
melegebben sütött, a hó elolvadt. A tavaszi rétek pacsirtadaltól voltak
hangosak és az erdőkben rügyeztek a bodzafák. A lázas megbetegedések megszűntek
és az asszonyok csoportosan gyűjtötték a szenet a salakdombokon. A
bányászviskókban kellemes meleget árasztó tűz lobogott a kályhákban és a tűzhelyeken.
A gyermekeknek nem kellett napközben ágyban maradniok. Vincent újra megnyitotta
a Salon de
Bébét. Egész
Petit Wasmes ott volt, hogy meghallgassa prédikációját az első
istentiszteleten. Néha mintha még mosolygás is lopakodna a szomorú
bányászszemekbe, s az emberek felemelték máskor mindig lesütött tekintetüket.
Decrucq önkéntesen vállalta az egyházfi és a templomfűtő munkakörét;
tréfálkozva buzgólkodott a kályha befűtésével és dörzsölte a sebhelyet
tarkóján.
Jobb idők jönnek mondta Vincent boldogan a szószékről. Isten próbára tett
és híveknek talált benneteket. Legrosszabb szenvedéseitek elmúltak. A gabona
szárba szökken a mezőkön és boldogan sütkérezhettek házatok előtt ülve a meleg napsütésben, a jól
végzett napi munka után. A gyerekek követik majd a pacsirta dalát és szamócát
szednek az erdőben. Emeljétek fel szemeteket Istenhez, mert boldogabb napok
jönnek. Isten a mi irgalmas és szerető mennyei Atyánk. Isten igazságos.
Megjutalmazza hiteteket és vigyázástokat. Jobb napok jönnek.
A
bányászok hálás szívvel hallgatták Vincent szavait és boldogan mondogatták
egymásnak: ,Monsieur Vincentnek igaza van. Szenvedéseinknek vége. A tél elmúlt.
Jobb idők jönnek!"
Néhány
nappal később Vincent néhány gyermekkel Marcasse-ban a salakdombon szenet
gyűjtött. Egyszer csak fekete ruhás férfiak sereglettek elő a bányafelvonó
épületéből és rohantak a mezőn át a falu felé.
Mi történt? kiáltott Vincent. Még nincs három óra sem. A nap még magasan
jár fenn az égen.
Szerencsétlenség történt! mondta az egyik idősebb fiú. Olyankor szoktak
így kirohanni az épületből! Biztosan bányaomlás történt az egyik aknában!
Hanyatt-homlok
rohantak le a salakdombról, nem törődve vele, hogy ruhájukat elszaggatják és
kezüket megsebzik. A Marcasse körüli mezőn hangyaként nyüzsgött a sok ember.
Mire leértek a dombról, az emberek áramlásának iránya megváltozott; az
asszonyok és gyermekek rohantak keresztül a mezőn a falu minden részéből. Az
asszonyok karjukon hozták csecsemőiket, maguk után vonszolták kicsinyeiket.
Rémült arccal igyekeztek a bányatelep felé.
Vincent
a bányatelep kapujához érve, izgatott kiáltásokat hallott:
Grisou!
Grisou! A sújtólég! Az új tárna! Benn szorultak! Nem lehet hozzájuk férni!
Jacques
Verney a téli hideg legrosszabb napjait ágyban fekve töltötte, most lélekszakadva
rohant a mezőn át. A szokottnál is soványabb volt, arca egészen átlátszó és
melle még beesettebb. Vincent eléje állt és megkérdezte:
Mondja, mi történt?
Decrucq tárnája! Emlékszik a kék fényű lámpákra! Tudtam, hogy ez lesz a vége!
Hányan vannak? El lehet érni őket?
Tizenkét vájárfülkéről van szó. Mindegyikben öten dolgoznak. Meg lehet
menteni őket?
Nem tudom. Önként jelentkezőkkel azonnal leszállunk.
Hadd menjek én is magukkal. Hadd segítsek én is.
Nem, nem lehet. Oda tapasztalt és hozzáértő emberek kellenek. Ezzel már rohant
is a bányalifthez.
Kis kocsi állt a kapu elé. Fehér ló húzta. Ez a kocsi már sok halott meg sebesült bányászt szállított el szegényes viskójába a domboldalra. Az imént hazafelé rohanó bányászok most családjukkal kezdtek visszatérni. Több asszony hisztériásan sikoltozott, mások tágra nyílt szemmel szótlanul néztek maguk elé.
A
gyermekek sírtak; az előmunkások fel és alá rohantak, s hangos kiáltozás közben
szervezték a bányába leszálló mentőcsoportokat.
Hirtelen
elcsitult a zaj. A bányalift épületéből néhány ember lépett ki. Lassan haladtak
lefelé a bejárati lépcsőkön és takaróba burkolva hoztak valamit. A halk
suttogás minden egyébnél beszédesebb volt; egyszerre aztán mindenki hangos
kiáltozásba kezdett:
Ki az? Meghaltak? Élnek? Az Isten szerelmére mondjátok meg a nevüket. A férjem
is lenn van!
A
gyerekeim! Két gyerekem dolgozik a tárnában!
A
csoport körülvette a fehér lovas kiskocsit. Ekkor az egyik bányász megszólalt:
Ezek hárman, akik a csillékbe rakodtak, élve menekültek meg, de súlyos égési
sebeket szenvedtek.
Ki
ez a három? Jézus szerelmére mondjátok meg! Hadd lássuk őket! Hadd lássuk őket!
A gyerekem bent van, a gyerekem!
A
férfiak felhajtották a takarókat. Két kilenc év körüli leány és egy tíz év körüli
fiú összeégett arca látszott, mindhárman eszméletlenek. Családtagjaik fájdalmas
és örvendező kiáltozással rohantak hozzájuk. A három sebesült gyermeket
rátették a kocsira és elindultak a falu irányába. Vincent és a gyerekek
családtagjai lihegve rohantak együtt a kocsival. Mögöttük a jajveszékelés és zokogás
folyton erősödött. Vincent megfordult és maga mögé nézett; a távolban a
salakhegyek egész sorának körvonalai rajzolódtak fel a délutáni égboltra.
Fekete
Egyiptom! kiáltotta fájdalmas hangon. Fekete Egyiptom, új szolgaságnak
háza! Istenem, hogy tehetsz ilyet! Hogyan?
A
három gyermek sebesülése életveszélyes volt. A bőr és a haj mindenütt leperzselődött,
ahol a robbanás tüze közvetlenül érte őket. Vincent bement az első viskóba. Az
anya kétségbeesetten tördelte kezét. Vincent levetkőztette a gyereket és így
kiáltott:
Olajat, gyorsan olajat!
Az
asszonynak szerencsére volt odahaza egy kevés olaja. Vincent olajat kent a
sebekre és türelmetlenül szólt:
Most pedig kötést!
Az
asszony a rémülettől kővé dermedten nézett rá. Vincent türelmetlenül kiáltott rá:
Nem érti? Kötést! Azt akarja, hogy a gyereke meghaljon?
Nincs semmink motyogta az asszony. Nincs egyetlen darabka fehér vászon sem
a házban. Nem volt egész télen!
A gyermek megmozdult és felnyögött. Vincent ledobta ingét, ruháját és letépte testéről alsó fehérneműjét. Kabátját ismét felvette, de az inget és az alsó fehérneműt szalagokra tépte, a gyermeket pedig bekötötte fejétől a lábáig. Az olajos kannával rohant a másik gyermekhez. Őt is bekötözte, akárcsak az elsőt. Mire a harmadik gyermekhez érkezett, ingét és alsóneműjét már mind felhasználta kötésnek. A tízéves fiú kötés híján bármely percben meghalhatott. Vincent levette nadrágját és gyapjú alsónadrágját. A nadrágot újra felhúzta, az alsónadrágot pedig szétszaggatta kötésnek.
A
kabátját összehúzta puszta mellén és a réten át rohant vissza Marcasse-ba. Már
messziről hallotta a feleségek és az anyák jajveszékelését.
A
bányászok a kapu előtt álltak. Egyszerre egy mentőcsoport tudott leszállni,
mert csak egyetlen szűk folyosón lehetett eljutni a szerencsétlenség színhelyének
közelébe. A mentésre jelentkezők türelmetlenül várták, hogy rájuk kerüljön sor.
Vincent az egyik előmunkás segédjét kérdezte meg:
Van-e remény?
Azóta mind meghaltak.
Nem lehet hozzájuk férni?
A
beomlott tárna betemette őket.
Mennyi ideig tarthat, amíg elérik őket?
Hetekig; az is lehet, hogy hónapokig.
De miért? Miért?
Máskor is ilyen sokáig tartott.
Szóval odavesztek!
Igen, ötvenhét férfi és leány.
Mindnyájan?
Igen. Soha többé nem látjuk őket.
A
mentőcsoportok harminchat óránként váltották egymást. Az asszonyok, akiknek
férjük és gyermekeik odalent maradtak, el nem mozdultak a kaputól. Azzal
áltatták őket, hogy a mentés sikeres lesz, de ők tudták, hogy ez nem igaz. A
bányászasszonyok, akiknek senkijük nem veszett oda, kenyeret és forró kávét
vittek a kapuhoz, de azok az asszonyok, akik férjüket vagy gyermeküket
vesztették el, hozzá sem nyúltak az ételhez. Jacques Verney-t késő éjszaka hozták
fel a bányából. Tüdővérzést kapott, másnap meghalt.
Két
nappal később Vincent rábeszélte Madame Decrucqöt, hogy menjen haza a három
gyermekkel. A mentőcsoportok tizenkét napon át percnyi szünet nélkül
dolgoztak. A szénfejtés megállt és mivel a bányászok nem termeltek, nem kaptak
bért. A kevés megtakarított pénz hamarosan elfogyott. Madame Denis folytatta a
sütést, a kenyeret szétosztotta hitelbe, de aztán az ő tartalékai is kimerültek
és a pékséget be kellett zárni. A bányatársaság nem segített a bányászok nehéz
helyzetén. A tizenkettedik napon közölték az emberekkel, hogy a mentési munkát
abba kell hagyni. A bányászoknak megparancsolták, álljanak újra munkába. Petit Wasmes
bányászcsaládjainak nem volt egyetlen centimejük sem, az éhhalál várt rájuk.
A
bányászok ekkor sztrájkba kezdtek.
Vincent
megkapta áprilisi járandóságát. Lement Wasmes-be, mind az ötven frankért
élelmet vásárolt, s nyomban szétosztotta a bányászcsaládok között. A falu ebből
élt hat napon át. Utána az erdőben szedtek bogyókat, gyökereket. A férfiak
pedig vadásztak mindenre, ami élőlény volt; patkányra, pocokra, csigára,
szalamandrára, gyíkra, kutyára, macskára. Bármi jó volt, amivel megtölthették
az éhezéstől sajgó gyomrukat. De aztán ennek is vége lett. Vincent Brüsszelbe
írt segítségkérő levelet, de segítség nem érkezett. A bányászok ültek és
várták, mint halnak éhen szemük láttára asszonyaik és gyermekeik.
Megkérték
Vincentet, tartson emlék-istentiszteletet azok lelki üdvéért, akik odavesztek a
bányában. Legalább száz férfi, asszony és gyermek zsúfolódott be Vincent apró
fabódéjába. Kávén kívül neki sem volt már semmi élelme napok óta. Tápláló ételt
úgyszólván egyszer sem evett a szerencsétlenség napja óta. Úgy legyengült, hogy
alig tudott megállni a lábán. Láza kiújult, szívét elöntötte a kétségbeesés.
Szeme olyan volt, mint két égő gomb, arca beesett, arccsontjai kiálltak,
piszkos állát vöröses szakáll borította. Alsó fehérnemű helyett zsákdarabokat
csavart puszta testére. A kunyhó világosságát az egyik törött gerendáról
lelógó, apró lámpa gyér fénye szolgáltatta. Vincent a szoba egyik sarkában
földre szórt szalma fekvőhelyen feküdt könyökére támaszkodva. A lámpa pislákoló
fénye világította meg az apró szobában szorongó és Vincent szavait némán
hallgató bányászokat, az asszonyokat és a gyermekeket.
Kiszáradt
torokkal, láztól elgyötört hangon kezdte el beszédét, s minden szavát mély
csendben hallgatták. Istenről beszélt nekik, de Isten elérhetetlen messziségben
volt az éhhalál szakadékának szélén támolygó bányászoktól.
Idegenszerű,
hangos és felháborodott beszéd hallatszott a kunyhó ajtaja előtt. Az ajtó
kinyilt és kintről egy gyermek hangja hallatszott.
Monsieur Vincent itt van, Messieurs.
Vincent
abbahagyta a beszédet. A bent levők az ajtó irányába néztek. Két jól öltözött
férfi lépett be.
A
lámpa pislákoló fénye egy pillanatra mintha felvillant volna, s Vincent
megdöbbenést és rémületet látott a két férfi arcán.
Isten hozta Önöket, de Jong és Van de Brink tiszteletesek mondta anélkül,
hogy helyéről felkelt volna. Gyászistentiszteletet tartunk a marcasse-i bányában
szerencsétlenül járt ötvenhét bányász emlékére. Hajlandók lennének önök is
mondani néhány vigasztaló szót?
A
két tiszteletes férfiú nehezen tudott magához térni és megszólalni.
Hát ez igazán szörnyű! Egyszerűen szörnyű! mondta de Jong és kidomborodó
gyomrára ütött.
Azt hinné az ember, hogy Afrika dzsungeljében jár! - mondta Van de Brink. Az ég a megmondhatója, mi kárt okozott máris ez az ember.
Évekig eltarthat, amíg ezeket a szegény szerencsétlen embereket vissza lehet
vezérelni a keresztény hithez.
De Jong
összekulcsolta kezét hasán és így kiáltott fel:
Mondtam nektek, hogy nem szabad evangélistának kinevezni ezt az embert. -
Tudom... de Pietersen... ki hitte volna ezt, álmában is? Ez a fiatalember tökéletesen
őrült!
De
Jong gyors, irodalmi franciasággal beszélt, amiből a bányászok semmit nem
értettek. Vincent pedig túl gyenge volt, hogy megértse szavaik igazi jelentőségét.
De
Jong átfurakodott a tömegen és nyugodt, de erélyes hangon így szólt Vincenthez:
Küldje haza ezeket a piszkos kutyákat!
De
hát az istentisztelet! Még nem fejeztük be...
Hagyja az istentiszteletet. Küldje el őket.
A
bányászok lassan nyomultak kifelé. Nem értették, mi történt. A két pap hármasban
maradt Vincenttel.
Mi
történt önnel? Mi jutott eszébe, ilyen helyen tart istentiszteletet? Miféle új
barbár kultusz ez? Nincs önben semmi tisztességérzet? Illik az ilyen viselkedés
keresztény lelkipásztorhoz? Egészen megőrült, hogy így viselkedik? Szégyent
akar hozni az egyházra?
De
Jong tiszteletes rövid szünetet tartott és felháborodottan szemlélte a nyomorúságos
viskó belsejét, Vincent siralmas szalmaágyát, a testére csavart zsákdarabokat,
mélyen ülő, a láztól csillogó szemét.
Az egyház különös szerencséjére, Monsieur Van Gogh folytatta , csak
ideiglenes megbízatást adtunk önnek; ezt most nyomban visszavonjuk. Soha többé
nem kap tőlünk engedélyt, hogy egyházunkban szolgáljon. Magaviseletét
felháborítónak és szégyenletesnek tartom. Javadalmazását megszüntetjük és haladéktalanul
kinevezzük utódját. Ha nem tartanám őrültnek, azt kellene mondanom, hogy a
belga evangéliumi egyház soraiban nem bújt még meg a kereszténységnek ádázabb
ellensége!
Hosszú
szünet következett.
Monsieur Van Gogh, nincs egyetlen szava sem saját védelmére?
Vincent
visszaemlékezett arra a napra, amikor megtagadták tőle, hogy kijelöljék
evangélistának. Nem érzett semmit és nem talált egyetlen szót sem.
Mehetünk is, de Jong testvér mondta Van de Brink tiszteletes. Itt nincs tovább mit tennünk. Ennek az embernek az esete reménytelen. Remélem, találunk megfelelő szállodát Wasmes-ban és holnap visszautazunk Monsba.
15.
Másnap reggel idősebb bányászok keresték fel Vincentet.
Monsieur mondták most, hogy Jacques Verney meghalt, nincs senki más, akiben
megbízhatunk. Mondja meg, mit tegyünk. Nem akarunk éhen halni, csak ha nincs
más választásunk. Talán rá tudja venni a társaságot, hogy teljesítsék
kívánságainkat. Ha beszél velük, s utána azt mondja, vegyük fel újra a munkát,
megtesszük. De ha azt tanácsolja, hogy haljunk éhen, akkor is megfogadjuk a
tanácsát. Magára hallgatunk, Monsieur, magára, senki másra.
A
Belga Széntermelő Társulat irodáiban nyomott hangulat uralkodott. Az igazgató
fogadta Vincentet.
Tudom, Monsieur Van Gogh mondta , hogy a bányászok fel vannak háborodva,
mert nem ástuk ki a holttesteket. De mi jó származott volna belőle? A társaság
úgy döntött, nem nyitja meg újra ezt a tárnát, mert a művelése nem gazdaságos.
Egy hónapig is áshatnánk és aztán mi az eredmény? Átvihetjük az embereket az
egyik sírból a másikba.
De mi történik az élőkkel? Nem tehetnek semmit a munkaviszonyok megjavítása
érdekében? A biztos halál tudatában kell dolgozniok életük végéig?
Igen, Monsieur, nincs más választás. A társaságnak nincsenek tőketartalékai
biztonsági berendezésekre. A bányászok ügye vesztett ügy, mert a gazdasági
élet vastörvényeivel állnak szemben. Ha egy héten belül nem kezdik meg újra a
munkát, Marcasse-t a társaság véglegesen bezárja. S akkor Isten a megmondhatója,
mi történik velük.
Vincent
sikertelen próbálkozása megszégyenítő tudatában ment vissza a domboldal
zegzugos ösvényein Petit Wasmes-ba.
Isten talán tudja, mit tesz mondta magában keserűen. Vagy talán ő sem
tudja!
Nyilvánvaló,
a bányászok nem vehetik többé semmi hasznát. Nem mondhat nekik mást, csak azt,
hogy menjenek vissza a bányába, dolgozzanak napi tizenhárom órát, vállalják a
tüdővészt, a lassú éhenhalással egyenlő munkabéreket, meg azt, hogy míg
egyikükre a hirtelen halál elkerülhetetlen veszedelme vár, a másik addig is
köpje ki a tüdejét. Nem tud segíteni rajtuk, de nem segít rajtuk Isten sem.
Azért jött a Borinage-ba, hogy Isten igéjét elültesse szívükbe, de mit mondhat,
amikor tisztán látja, hogy a bányászok örök ellensége nem is a bányatársaság,
hanem maga a mindenható Isten?
A
bányászok szemében elvész minden becsülete, mihelyt azt a tanácsot adja nekik,
hogy vállalják továbbra is a rabszolgamunkát. Nem hirdetheti nekik Isten igéjét
- még ha a brüsszeli Bizottság meg is engedné , mert mire jó ezek után az evangélium? A
bányászok süket fülekre találtak Istennél és Vincent nem tudta Istent
kiengesztelni irántuk.
Ekkor
hirtelen világossá vált előtte valami, amit valójában már régen tudott. Mindez
a sok beszéd Istenről, nem egyéb gyermeteg kibúvónál; mindez kétségbeesett
hazudozás, amivel magányos elhagyatottságában áltatja magát a hideg és örök
éjszakában. Nincs Isten. Csak teljes zűrzavar van, örök káosz; nyomorúságos,
szenvedéssel teli, kegyetlen, gyötrelmes, vak és végtelen káosz.
16.
A bányászok
felvették a munkát. A Bizottság értesítette a történtekről Theodorus Van
Goghot, aki erre levelet írt Vincentnek, pénzt küldött neki és kérte, menjen
haza Ettenbe. Vincent azonban visszaköltözött Denis-ékhez. Búcsút vett a
Salontól, a falakról leszedte metszeteit és Denis-éknél levő szobája falára rakta
fel őket.
Élete ismét zsákutcába került és számot kellett vetnie önmagával. Hogyan végezze el a számvetést? Nem volt sem állása, sem pénze, sem egészsége, sem ereje, sem eszméi, sem vágyai, sem ambíciói, sem eszményei, és ami a legrosszabb, nem volt az életében szilárd pont, amelyben megkapaszkodhatna. Huszonhat éves volt, öt ízben vallott kudarcot azzal, amibe belekezdett. Most már nem volt bátorsága semmihez.
Megnézte
magát a tükörben. Vöröses színű, borostás szakáll borította be arcát. A haja
megritkult, vastag, érzéki ajka elvékonyodott és a szeme elveszett arca mélyen
ülő üregében. Vincent Van Gogh, mint különálló személy, összezsugorodott,
kihűlt és lelkileg meghalt.
A
Madame Denis-től kapott szappannal ledörzsölte magát tetőtől talpig, egy
dézsában állva. Egykor masszív, jól formált, izmos teste ijesztően lesoványodott.
Gondosan megborotválkozott és nem értette, honnan bukkantak elő arcán hirtelen
eddig ismeretlen, kiálló csontok. Hónapok óta először fésülte haját, úgy, mint
régebben. Madame Denis férje ingeiből és alsóruháiból adott neki. Felöltözött
és lement a barátságos pékkonyhába. Denis-ékkel ebédelt. Rendes főtt ételt most
evett először a bányaszerencsétlenség óta. Annyira elszokott az evéstől, hogy
alig érezte az étel ízét.
Bár
a bányászoknak nem szólt róla, hogy megtiltották neki a prédikálást, nem is
kérte rá senki; a bányászok nem áhítoztak prédikáció után. Vincent ritkán beszélt
velük vagy bárki mással; legfeljebb egy-egy bonjour-ral köszöntötte azokat,
akikkel találkozott. Otthonukban soha nem kereste fel őket, nem érdeklődött
mindennapi életük, gondjaik után. A bányászok, valamely mély megértésből
fakadó, hallgatólagos megegyezéssel még csak célzást sem tettek Vincentre és
dolgaira. Tartózkodó magatartását természetesnek tartották, megértették, s nem
ítélték el érte. A Borinage élete folyt tovább szokott módján.
Hazulról
kapott levelében értesült róla, hogy Kay férje, Vos, hirtelen meghalt. Annyira elfásult,
hogy a hír teljesen hidegen hagyta; éppen csak tudomásul vette.
Hetek
teltek el teljes tétlenségben. Vincent éléte azzal telt, hogy evett, ivott,
aludt és naphosszat ült magába roskadtan, szótlanul. Láza lassan megszűnt,
megerősödött testileg. De a szeme olyan volt, mint két kerek üvegnyílás egy
holttestet rejtő koporsón. Közben nyár lett: a fekete mezők, a bányatelep
kéményei és a salakdombok csillogtak a napsütésben. Vincent órák hosszán át
sétált, vagy inkább ődöngött céltalanul az utakon és a mezőkön. Sohasem tudta,
hová megy, hol jár. Csak azért ment el hazulról, mert belefáradt a fekvésbe, az
ülésbe vagy az állásba. És ha belefáradt a menésbe, megint csak megállt, leült
vagy lefeküdt.
Nem
sokkal azután, hogy pénze elfogyott, levelet kapott Theótól, Párizsból. Öccse
azt ajánlotta neki, ne töltse az időt tétlenül Borinage-ban. Használja fel a
levélben küldött pénzt, hogy döntő lépésre szánja el magát. Kezdjen új életet!
Vincent átadta a pénzt Madame Denis-nek. Különben sem azért maradt a Borinage-ban,
mert szeretett ott lenni; hanem egyszerűen azért, mert nem volt hová mennie és
nem tudta rászánni magát, hogy elutazzék.
Elveszítette már Istent és önmagát. Most elveszítette azt is, aki legfontosabb volt számára a földön, az egyetlen embert, aki mély, ösztönös rokonszenvet érzett iránta és megértette, amit oly hőn kívánt. Theo most sorsára bízta fivérét. Télen át még minden héten egy-egy levelet kapott tőle. Szeretetteljes, állapota felől érdeklődő leveleket. De a levelek egyszerre csak elmaradtak. Theo is elveszítette hitét és feladta a reményt. Vincent egyedül maradt, teljesen egyedül. Elhagyta Teremtője is. Halottként bolyongott a puszta világban. Azon tűnődött, mi keresnivalója van e földön.
17.
A nyarat az ősz követte. A sárguló növényzet lassú elhalásával mintha új élet szállna Vincentbe. A maga élete helyett azonban inkább másoké érdekelte, visszatért könyveihez. Mindig is az olvasásban találta legfőbb örömét. Mások élete sikereinek és kudarcainak, szenvedéseinek és örömeinek a megismerése valóságos balzsamként hatott arra a fájó sebre, amelyet saját életének sikertelensége okozott.
Amikor
az idő szép volt, könyvvel hóna alatt, kisétált a közeli rétekre, s egész nap
olvasott. Esős napokon ágyában feküdt vagy Denis-ék konyhájában a fal mellé
tett széken ült, könyvébe temetkezett. Hetek múltával száz meg száz emberi
élet történetével ismerkedett meg az elolvasott könyvekben. A könyvek lapjain
megelevenedő, hozzá hasonló mindennapi emberek sikereinek és kudarcainak
történetéből lassanként helyes távlatban látta saját életét. Nem töprengett már
folyton sikertelenségén. Keresni-kutatni kezdte, mihez kezdjen, mi felelne meg
neki, hol találhatná meg helyét a világban. A könyveket mindinkább azért
olvasta, hogy irányítást kapjon belőlük, miként folytassa tovább életét.
Az
otthonról kapott levelek megbotránkoztatónak minősítették életmódját. Apja
ismételten azt vetette szemére, hogy a tisztességes emberekhez méltó életszabályokat
sérti meg, amikor teljes tétlenségben tölti napjait, s szeretné tudni, milyen
munkát vagy életpályát szándékszik végre-valahára választani, hogy hasznos
tagja legyen a társadalomnak és munkás életet éljen.
Erre
a kérdésre Vincent maga szeretett volna leginkább választ kapni.
Végül
is beleunt az olvasásba, s nem tudott több könyvet venni a kezébe. Azokban a
hetekben, amelyek lelki összeroppanását követték, rossz lelkiállapotának egyik
következménye az volt, hogy érzelmileg egészen eltompult. Később menekült aztán
az olvasásba, s ez gyógyítólag hatott rá. De csak átmenetileg, mert most, hogy
testileg úgyszólván teljesen felépült, mint gátját tört áradat zúdult rá ismét
az a lelki gyötrelem, amely hónapokon át gyülemlett fel benne és visszarántotta
a szerencsétlenség és kétségbeesés ösvényébe. Az a lelki távlat, amelyet olvasmányaiból
nyert, mégsem segített rajta.
Így
érkezett el élete mélypontjához, s ezt maga is jól tudta.
Úgy
érezte, van benne érték, nem félbolond, nem is utolsó senki és egyszer talán
hasznát veszi majd a világ. De hogyan? Rendszeres munka végzésére nem alkalmas,
noha mindent megpróbált, amire tehetséget érzett magában. Hát az ő sorsa mindig
csak az lesz, hogy semmi se sikerüljön és vég nélküli szenvedés várjon rá. Az ő
életének már valóban vége?
Ezekre
a kérdésekre nem talált feleletet. Így teltek napjai, míg ismét eljött a tél.
Apját annyira felháborította semmittevése, hogy nem küldött több pénzt. Abba
kellett hagynia a rendszeres étkezést Denis-éknél. Újra jóformán éhezett. Ekkor
ébredt fel Theo lelkiismerete, Ettenen keresztül ismét küldött pénzt testvérének.
Később apjában is felébredt a felelősségérzet, s a két részről jövő támogatással
Vincent valahogy eltengődött.
Egy
derűs novemberi napon Vincent üres kézzel, céltalanul bolyongott, s a
bányatelep falán kívül leült egy földön heverő rozsdás kerékre. A kapun idős
bányász jött ki, szemére húzott, fekete sapkában, behúzott vállal, zsebre tett
kézzel, s nehezen hajló térdekkel. Vincent maga sem tudta miért, nagyon
felfigyelt az öregemberre. Lusta mozdulattal a zsebéből ceruzát és egy hazulról
kapott levelet vett elő, majd a boríték hátára gyorsan lerajzolta a mezőn át
baktató bányász alakját.
Vincent
kinyitotta a levelet, s látta, hogy apja a levélpapírnak csak az egyik oldalára
írt. Néhány pillanattal később újabb bányász, tizenkét év körüli fiú jött ki a
kapun. Az ifjú sokkal magasabb volt, egyenes tartással járt és jókedvűen indult
el a bányatelep magas kőfala mentén a vasúti vágányok felé. Vincent jó néhány
percig nyugodtan rajzolhatta, míg a fiatalember eltűnt szeme elől.
18.
Odahaza Vincent több tiszta, fehér lapot és egy vastag ceruzát talált. A két vázlatot letette íróasztalára, lemásolta őket, jobban kidolgozva. A keze eldurvult, merev volt, nem tudta papírra a vonalakat úgy lerajzolni, ahogyan elképzelte. A ceruzánál többet használta a radírgumit, de nem hagyta abba, míg a két alakot elképzeléséhez híven le nem rajzolta. Annyira elmerült a munkában, hogy közben észre sem vette, beesteledett. Arra lett figyelmes, hogy Madame Denis kopogtat az ajtón.
Monsieur Vincent mondta , a vacsora az asztalon van.
Vacsora! kiáltott Vincent csodálkozva. Nem lehet még olyan késő!
Az
asztalnál jókedvűen beszélgetett Denis-ékkel, tekintete is mintha vidámabb
lenne. Denis-ék boldogan néztek egymásra. A könnyű vacsora után Vincent kimentette
magát és azonnal felment a szobájába. Meggyújtotta a lámpát, a két rajzot a
falra szegezte, hogy kellő távlatból láthassa őket.
Nem jók gondolta és arcára különös mosoly ült , sőt nagyon rosszak. De
holnap talán jobban sikerül.
Lefeküdt
és a petróleumlámpát letette a földre, az ágya mellé. Sokáig nézte a két
vázlatot. Közben nem gondolt másra; aztán tekintete a falon függő metszetekre
tévedt. Most nézett rájuk első ízben, amióta hét hónapja leszedte őket a Salon faláról. Hirtelen rádöbbent,
mennyire vágyik a képek világára. Valamikor jól tudta, ki volt Rembrandt,
Millet, Jules Dupré, Delacroix és Maris. Visszaemlékezett, milyen értékes
nyomatai voltak egykor, a litográfiákra, amelyeket Theónak és szüleinek
küldött. Rágondolt a londoni és amszterdami múzeumokban látott sok szép képre.
Egyszerre elfelejtette, hogy milyen nyomorúságos helyzetbe került, majd
pihentető álomba merült. A lámpából a petróleum kifogyott és utolsó lobbanással
kialudt.
Másnap
hajnalban fél háromkor ébredt fel. Teljesen felfrissültnek, könnyűnek érezte
magát. Amikor kiugrott ágyából, felöltözött, vette a ceruzát, papírt, egy
vékony deszkalapot a
pékműhelyből és elindult Marcasse-ba. Ugyanarra a rozsdás kerékre ült és várta
a bányászok érkezését.
Gyorsan,
kidolgozatlanul vetette papírra első benyomásait a bányászokról. Egy órával
később, amikor valamennyi bányász leszállt, már öt, arc nélküli alak vázlatával
készült el. Gyors léptekkel sietett haza, felvitt egy csésze kávét a szobájába
és kivilágosodás után mindegyik vázlatát kidolgozva lemásolta. Megpróbálta
rögzíteni a Borinage bányászainak sajátos, apró jellegzetességeit, amelyeket
olyan jól ismert. A sötétben azonban, gyorsan mozgó modelljeiről nem tudta ezt
megvalósítani.
Anatómiai
ismeretei hibásak voltak, az arányok groteszkek, rajztechnikája pedig
egyenesen nevetségesen elmaradott. A lerajzolt alakok mégis híven ábrázolták a
Borinage bányászait. Vincentet mulattatta saját esetlensége és eltépte a rajzokat.
Ekkor leült ágya szélére, szemben Allebé egyik metszetével, amely apró
öregasszonyt ábrázolt, aki meleg vizet és szenet visz egy behavazott utcán, s
megpróbálta lemásolni. Az asszony alakjával még csak boldogult, de nem tudta
beleilleszteni környezetébe; sehogyan sem sikerült lemásolnia az utcát és a házakat.
A papírlapot összegyűrte és a sarokba dobta. Most Bosboom tanulmányával
próbálkozott, amely magányos fát ábrázolt, háttérben felhőkkel. Olyan
egyszerűnek látszott. Csak egy magányosan álló fa! Előtte agyagos talaj, a kép
felső részén felhők. Bosboom technikája pontos és finom volt; Vincent
megtanulta tőle, hogy az igazi művészet a legegyszerűbb témákat a legszigorúbb
művészi ökonómiával ábrázolja, azért olyan nehéz lemásolni.
A
reggel gyorsan telt el. Észre sem vette az idő múlását. Amikor elhasználta az
utolsó papírlapot is, számba vette, mennyi a pénze. Két frank volt egész vagyona,
de úgy gondolta, Monsban ezért a pénzért kaphat jó rajzpapírt, esetleg
rajzszenet is. Nyomban elindult és a tizenkét kilométert gyalog tette meg. Amikor
ment le a domboldalon Petit Wasmes-ból Wasmes-ba, a viskók előtt néhány
bányászasszonyt látott. A szokásos bonjourt megtoldva, szívélyesen köszöntött rájuk: Comment ca va?*(Hogy vagyunk? franciául), és úgy ment tovább. Félúton
Monsba, Paturages városkában egy pékműhely ablaka mögött csinos fiatal leányt
látott meg. Bement, péksüteményt vett öt centime-ért, hogy közelebbről lássa a
leányt.
A tartós esőktől Paturages és Cuesmes között élénk zöld színben csillogtak a mezők a napsütésben. Vincent elhatározta, hogy hamarosan visszajön és színes vázlatot készít a tájról, ha jut a pénzéből színes rajzkrétára. Monsban talált jó sima, sárga rajzpapírt, rajzszenet és ceruzát. A papírüzlet előtt egy asztalon régi metszetek sorban kirakva. Vincent órákon át az asztal előtt állt, sorra megnézte valamennyit, bár tudta, hogy egyet sem tud megvenni. A bolt tulajdonosa odaállt mellé, úgy magyarázta, melyik metszet kitől való, mintha múzeumot látogató régi barátok lennének.
Bocsásson meg, de nincs pénzem, hogy vásároljak mondta Vincent.
A
tulajdonos kezét és vállát jellegzetes gall mozdulattal emelte fel, s így
szólt:
Nem tesz semmit, Monsieur. Jöjjön máskor is, nem baj, ha nincs pénze.
Az
újabb tizenkét kilométert vissza lassan, kényelmesen tette meg. A salakdombok
felett a lenyugvó nap a felhőket a nyugati égen élénk rózsaszín szegéllyel
vonta be. Amikor felért a dombtetőre, feltűnt neki, hogy Cuesmes apró kőházai
milyen metszetszerűen helyezkednek el, és mily békés az alatta elterülő,
pázsitos völgy. Boldognak érezte magát, bár maga sem tudta, miért.
Másnap
Marcasse-ba ment, a salakdombhoz és lerajzolta a szenet gyűjtő lányokat,
asszonyokat. Vacsora után így szólt:
Maradjanak egy kicsit az asztalnál, Monsieur és Madame Denis. Szeretnék valamit
csinálni.
Felsietett
a szobájába, lehozta rajztömbjét és gyors szénvázlatot készített a házaspárról.
Madame Denis Vincent vállán keresztül nézte a frissen elkészült rajzot és
felkiáltott:
Ó, Monsieur Vincent, hiszen maga művész!
Vincent
zavartan szólalt meg:
Nem vagyok az. De jólesett a munka.
Nagyon szépet rajzolt mondta Madame Denis. Majdnem egészen olyan, mint én
vagyok.
Majdnem nevetett Vincent , de nem egészen.
Haza
nem írta meg, mit csinál; tudta, hogy így szólnának, s igazuk is lenne: Ó, ez
Vincent legújabb szeszélye. Mikor állapodik már meg és választ magának valami
hasznos életpályát?
Új
tevékenységének volt olyan sajátossága, amelyet egyedülállónak érzett: csak az
övé volt, senki másé. Nem tudta rászánni magát, hogy vázlatairól bárkinek is
írjon, vagy beszéljen. Úgy érezte, ezekről még inkább hallgatnia kell, mint más
korábbi dolgáról, idegen szem nem láthatja. Rajzait valami furcsa,
megfoghatatlan módon, szentnek és érinthetetlennek tekintette; még ha az egész
értéktelen, dilettáns munka is.
Ismét eljárt a bányászok otthonába, de Biblia helyett rajzpapírt és szenet vitt magával. A bányászok most is szívesen látták. Lerajzolta a földön játszó gyermekeket, a tűzhely fölé hajló asszonyokat, a vacsoránál ülő családot a napi munka elvégzése után, a bányatelepet, a magas kéményeket, a fekete mezőket, a fenyőligetet a domb másik oldalán és a Paturages melletti mezőkön szántó földműveseket. Ha az idő rossz volt, odahaza maradt; másolta a falon függő nyomatokat és kidolgozta előző nap készített nyers vázlatait. Rossz, minden rossz, amit összefirkáltam gondolta. Könnyedén, lelkiismeret-furdalás nélkül dobta félre őket.
A
fájdalom fenevadát mégis sikerült önmagában legyűrnie és boldog volt, mert nem
gondolt többé boldogtalanságára. Tudta, szégyellnie kellene, hogy elfogadja
édesapja és öccse pénzadományait, hiszen kísérletet sem tett rá, hogy saját keresetéből
tartsa fenn magát, de mindez nem volt fontos. Folytatta a rajzolást.
Néhány
hét alatt a falon függő valamennyi nyomatról több ízben is készített
másolatokat. Érezte, ha haladni kíván, újakra lesz szüksége, lehetőleg a nagy
mesterek alkotásairól készült nyomatokra. Bár Theo öccsétől már több, mint egy
éve nem kapott hírt, félretette büszkeségét és levelet írt neki:
Kedves
Theo,
ha
birtokodban van még Millet Mezei munkák című rajzsorozata, nagyon kérlek, küldd el
postán rövid időre.
Bosboom
és Allebé tanulmányairól készítettem másolatot. Talán te sem tartanád őket
teljesen sikerteleneknek.
Küldj,
amit tudsz és ne félts! Ha dolgozhatom, feltétlenül rendbe jövök. Most is
félbeszakítottam a rajzolást, hogy megírjam ezt a levelet. Sietek is már vissza
a rajztömbömhöz. Jó éjszakát, küldd a nyomatokat minél előbb.
Meleg
kézszorítással gondolatban
Vincent
Lassanként
új éhség támadt fel benne; vágy, hogy művésszel beszéljen munkájáról, s tőle
tudja meg, helyes vagy helytelen irányban indult-e el. Tudta, hogy rajzai
rosszak, de túl közel voltak hozzá, hogy meglássa, miért. Egy tőle távol álló
idegen kíméletlen szemére volt szüksége, akiből hiányzik a szülői szem elfogultsága.
De
ki legyen az? Ez az éhség hevesebben gyötörte, mint az elmúlt télen a fizikai
éhség, amikor napokon át száraz kenyéren élt. Egyszerűen tudnia és éreznie
kellett, hogy más művészek is vannak a világon, hozzá hasonló festők, akik
ugyanazokkal a technikai problémákkal birkóznak, s ugyanazt a nyelvet beszélik,
mint ő; emberek, akik a maguk komoly érdeklődésével bátorítják őt erőfeszítéseiben.
Voltak emberek a világon, mint Maris és Mauve, akik egész életüket a festészetnek
szentelték. Ez itt a Borinage-ban szinte elképzelhetetlennek látszott.
Amikor
egy esős délutánon metszetet másolt szobájában, hirtelen eszébe jutott és
szinte maga előtt látta Pietersen tiszteletest brüsszeli műtermében. Emlékezett,
mint kérte, ne szóljon lelkésztársainak a látottakról. Tudta már, kit kell
felkeresnie. Elővette
vázlatait, kiválasztotta a bányászt, a tűzhely fölé hajló és a hulladékszenet
gyűjtő asszonyt. Nyomban útra kelt Brüsszelbe.
Egész
vagyona három frank és néhány centime volt, vonattal tehát nem mehetett. A
távolság Brüsszelig nyolcvan kilométer körül volt. Vincent délután, éjszaka és
a következő nap legnagyobb részében állandóan úton volt, s eljutott Brüsszeltől
mintegy harminc kilométernyire. Folytatta volna útját megszakítás nélkül, de
kopott cipőjéből kibújt egyik lábujja. Felsőkabátját, amelyet Petit Wasmas-ban
már kerek egy éve hordott, sűrű rétegben borította az országút pora, s mivel
nem vitt magával fésűt, sem egy váltás inget, reggel nem tehetett mást, mint
lemosta arcát hideg vízben.
A
cipőjébe kartonlemezt tett és korán reggel útnak indult. A lábujját azonban a
szakadt bőr véresre sebezte. A kartonlemez sem tartott sokáig, talpán hólyagok
keletkeztek, aztán vér serkent belőlük. Éhes, szomjas, fáradt és mégis végtelenül
boldog volt.
Csak
az lebegett előtte, hogy végre egy másik festővel találkozik!
Délután
érkezett meg Brüsszel külvárosaiba. Egyetlen centime sem maradt a zsebében. Jól
emlékezett rá, hol lakik Pietersen tiszteletes és sietve ment az utcákon. Az
emberek gyorsan elhúzódtak mellőle, rábámultak és a fejüket csóválták. Vincent
észre sem vette; sietett útjának végső célja felé, amennyire csak felsebzett
lába engedte.
Pietersen
fiatal leánya nyitott ajtót. Rémülten nézett Vincent piszkos, átizzadt arcára,
fésületlen hajára, sáros nadrágjára, elrongyolódott lábbelijére, és ijedt
kiáltással rohant vissza az előszobába. Ekkor Pietersen ment az ajtóhoz. Egy
pillanatig ő sem ismerte fel Vincentet, de aztán barátságos mosollyal fogadta.
Nohát, Vincent fiam, ez nagy meglepetés kiáltott fel. Igazán örülök, hogy
láthatom. Kerüljön beljebb.
Vincentet
műtermébe vezette és kényelmes karosszékbe ültette. Vincenten most, hogy elérte
célját, egyszerre erőt vett a fáradtság és lábában érezte a két nap alatt
megtett nyolcvan kilométert. Éhes is volt, hiszen csak kenyeret meg kevéske
sajtot evett az egész idő alatt. Izmai elernyedtek. Görnyedten ült a karosszékében
és lihegett a kimerültségtől.
Egyik barátomnak itt a közelben van üres szobája, Vincent mondta Pietersen.
- Nem volna kedve átmenni oda, hogy megmosakodjék és egy kicsit kifújja magát?
Nagyon szívesen. Magam sem tudtam, hogy ennyire elfáradtam.
Pietersen
vette a kalapját és elkísérte Vincentet barátja lakására, nem törődve a
szomszédok kérdő tekintetével.
Ma este már biztosan le akar feküdni mondta , de holnap jöjjön el hozzánk ebédre, délben tizenkettőkor. Sok a beszélnivalónk.
Vincent állva dörzsölte le magát hideg vízzel egy mosdótálban. Délután hat óra volt ugyan még csak, mégis úgy, ahogy volt, üres gyomorral, azonnal lefeküdt. Másnap délelőtt tíz órakor ébredt fel, de akkor is csak azért, mert a kínzó éhség verte fel álmából. Házigazdájától kapott kölcsön borotvát, fésűt, ruhakefét. Úgyahogy rendbe hozta magát, csak szétszakadt cipőjén nem tudott segíteni.
Vincent
farkasétvággyal esett neki a tányérjára halmozott ételnek és alig figyelt oda,
mikor Pietersen beszámolt neki a legfrissebb brüsszeli eseményekről. Ebéd után
a műterembe mentek.
Ó
- mondta Vincent , úgy látszik, sokat dolgozott. Ezek mind új rajzok a falon.
Igen ismerte el Pietersen. Egyre inkább több gyönyörűséget találok a
festésben, mint a prédikálásban.
Vincent
mosolyogva jegyezte meg:
És nem érez néha lelkiismeret-furdalást, hogy ennyi időt elvon a hivatásától?
Pietersen
nevetett és így szólt:
Bizonyosan hallotta a jól ismert történetet Rubensről. Rubens a holland kormány
szolgálatában állt mint spanyolországi nagykövet, de délutánjait rendszerint
festőállványa előtt töltötte a királyi palota kertjében. Egy nap a spanyol kormány
egyik tagja odament hozzá és kedélyesen megjegyezte: „Úgy látom, hogy nagykövet
uram idejét olykor festéssel tölti." Erre Rubens így vágott vissza: „Nem,
festő létemre szentelek némi időt a nagyköveteskedésnek is."
Pietersen
és Vincent egymást megértve nevetett. Vincent kinyitotta a táskáját.
Újabban én is szoktam rajzolni mondta. Elhoztam három rajzomat, hogy
megmutassam. Szeretném tudni, mit gondol róluk.
Pietersen
meghökkent. Nem szívesen teljesítette Vincent kérését. Tudta, hogy kezdők
munkáinak megbírálása rendszerint hálátlan feladat.
A
három rajzot mégis feltette festőállványára és néhány lépésnyi távolságból
nézegette őket. Vincent egyszerre barátja szemével szemlélte a rajzokat, s most
úgy érezte, valamennyi reménytelenül dilettáns alkotás.
Első benyomásom szólalt meg Pietersen kis idő múlva , hogy modelljei túl
közel voltak.
Valóban így van. Rajzaimat leginkább bányászviskók apró szobáiban készítettem.
Értem. Ezért nincs a rajzoknak távlatuk. Nem tudná úgy intézni, hogy bizonyos
távolságban legyen tárgyától? Akkor majd higgye el, tisztább képet nyer.
Vannak tágasabb bányászlakások is. Olcsón bérelhetek egyet, s berendezem
műteremnek.
Ez kitűnő gondolat.
Pietersen újabb szünet után erőt vett magán és ezt kérdezte:
Tanult rajzolni? Felvázolja-e előbb az arcokat kockás papírra? Végez-e méréseket?
- Vincent elpirult.
Erről sohasem hallottam mondta. Sohasem vettem egyetlen rajzleckét sem. Azt
gondoltam, az ember csak úgy hozzákezd és rajzol.
Ó, nem mondta Pietersen szomorúan. Előbb meg kell tanulnia a rajztechnika
elemi szabályait, akkor aztán lassanként majd kialakulnak a rajzai. Nézze,
megmutatom, mi a hiba ezzel az asszonnyal.
Kezébe
vett egy vonalzót, megmérte a fejet, majd az egész alakot és megmagyarázta
Vincentnek, milyen elhibázottak rajzának arányai. Aztán csaknem egy óráig
dolgozott rajta. A javítások elvégzése után újra megnézte a rajzot bizonyos
távolságból és így szólt:
Látja? Azt hiszem, most sikerült pontosan megrajzolni az asszony alakját.
Vincent
odament Pietersenhez. Együtt nézték a korrigált rajzot. Az asszony alakjának
arányai most kétségtelenül kifogástalanok voltak. A baj csak az, hogy ez már
nem a bányászasszony volt, aki szénhulladékot szed a salakdombon, hanem
tökéletes női alak, amint lehajlik valamiért. Vincent szó nélkül lépett a
festőállványhoz. A tűzhely fölé hajló asszonyt ábrázoló rajzát odatette a korrigált
rajz mellé, majd visszament Pietersenhez.
Hm, hm... Látom már, mire gondol mondta elgondolkodva Pietersen. Az
arányokat kijavítottam, de a figura jellegzetessége elsikkadt.
Egy
ideig kettesben néztek a festőállványra.
Hát igen, Vincent törte meg a csendet Pietersen. Ez a tűzhely fölé hajló
asszony valóban nem rossz. Egyáltalán nem rossz. A rajz technikája kétségbeejtő,
arányai mind hibásak, az arca is reménytelen, valójában nincs is arca. De a
rajzban mint egészben van valami. Olyasvalamit sikerült megragadnia, amit
képtelen vagyok megmagyarázni. Mi az a valami, Vincent?
Nem tudom, sejtelmem sincs róla. Csak lerajzoltam, ahogyan láttam.
Most
Pietersen sietett gyors léptekkel a festőállványhoz. A kijavított rajzot
összetépte és a papírkosárba dobta.
Nem haragszik, ugye? Hiszen csak elrontottam és csak a másik rajzot hagyta az
állványon.
Leültek.
Pietersen többször is belekezdett mondanivalójába, de nehezen találta meg a
helyes szavakat. Végre így szólt:
Vincent, nem szívesen teszem, de be kell ismernem, ez az asszony nagyon tetszik.
Eleinte megütköztem rajta, de mindjobban a hatása alá kerülök.
Miért vonakodik ezt önmagának beismerni? kérdezte Vincent.
Mert nem szabadna, hogy tessék. Mint rajz, felrúg minden szabályt; bármely
rajziskolában, ahol kezdőket tanítanak, visszadobnák. A rajztanár biztosan
széttépné azzal, hogy
kezdje újra az egészet. És valahogy mégsem tudok szabadulni tőle. Meg mernék
rá esküdni, hogy ezt az asszonyt láttam már valahol.
Nem Borinage-ban? kérdezte Vincent ártatlanul.
Pietersen
hirtelen Vincentre pillantott. Azt kutatta, megjegyzése nem volt-e gúnyos.
Lehet, hogy igaza van. Arca, egyéni arcvonásai nincsenek. De együtt és
egyszerre megelevenedik benne a Borinage valamennyi bányászasszonya. A bányászfeleség
lelkét és lényegét sikerült megfognia Vincentnek, s ez ezerszer fontosabb a
legfejlettebb rajztechnikánál. Igen, nekem ez az asszony tetszik. Mondanivalója
van, közvetlenül hozzám szól.
Vincent
egész bensejében reszketett, de nem mert beszélni. Pietersen képzett művész,
hivatásos festő; ha elkérné tőle a rajzot, ha valóban annyira megszerette...
Ideadná nekem ezt a rajzot, Vincent? Felakasztom a műtermem falára. Azt hiszem,
igen jó barátok leszünk ezzel az asszonnyal.
Amikor
Vincent jónak látta, hogy visszatérjen Petit Wasmes-ba, Pietersen odaajándékozta
egyik viseltes cipőjét és megváltotta vasútjegyét a Borinage-ba. Vincent baráti
gesztusnak tekintette Pietersen bőkezűségét, tudva, hogy barátok közt az ilyen
ajándékozás egészen természetes.
A
vonaton két fontos dologra jött rá. Pietersen tiszteletes szóba sem hozta, hogy
mint evangélista kudarcot vallott; viszont festőtársának ismerte el. Sőt egyik
rajza annyira megtetszett, hogy elkérte tőle, s ez volt a döntő bizonyíték.
Ezzel utamra indított mondta Vincent magában. Ha neki tetszett a munkám,
tetszeni fog másoknak is.
Denis-éknél
már várta Theo küldeménye, a Mezei munkák című rajzsorozat, de levél nélkül. Pietersennel való találkozásából új
ösztönzést merített. Nagy kedvvel fogott hozzá Millet rajzainak másolásához.
Theo nagy alakú rajztömböt is küldött; néhány nap alatt a sorozat tíz képét
másolta le, s ezzel az első füzetet be is fejezte. Ezután úgy érezte,
aktrajzokban is gyakorolnia kell magát. Mivel tudta, hogy élő modellhez aligha
juthat hozzá a Borinage-ban, írt régi barátjának, Tersteegnek, a Goupil
képkereskedés hágai fiókja vezetőjének, küldje el Bargue szénrajztanulmányait.
Megfogadta
Pietersen tanácsát és havi kilenc frankért kibérelt egy bányászviskót, Petit
Wasmes legmagasabb pontján. Ez alkalommal a legjobbat és nem a legrosszabbat
kereste. A viskó egyetlen nagy szobája padlózott volt, s két nagy ablak engedte
be a világosságot. A szoba egész berendezése ágyból, asztalból, székből és
tűzhelyből állott. Ha modelljét a szoba egyik végében helyezte el, megfelelő
távlatot kapott a kép elkészítéséhez.
Nem
volt olyan bányászasszony vagy gyerek Petit Wasmes-ban, akit Vincent az elmúlt
télen nem segített. Így aztán senki nem utasította vissza kérését, hogy modellt üljön neki.
Vasárnaponként a bányászok is felkeresték. Vincent gyors vázlatot készített
róluk. Ez a bányászokat is szórakoztatta. A műteremmé átalakított szoba mindig
tele volt kíváncsiakkal. Vincent háta mögött állva érdeklődéssel és
csodálattal bámulták, amint rajzolt.
A
szénrajztanulmányok megérkeztek Hágából. Vincent két hét alatt hatvanat
másolt
le közülük. Reggeltől késő estig dolgozott. Tersteeg elküldte Bargue Cours de Dessin* (Rajztanfolyam franciául).című kiadványát is, Vincent
ezek másolásába is buzgón belevetette magát.
Az
élete során eddig elszenvedett öt kudarcot elfelejtette. Az alkotó művészet
nagyobb gyönyörűséget és több belső kielégülést hozott számára, mint evangelizáló
szolgálata. Amikor tizenegy napig teljesen pénz nélkül maradt és nem volt egyéb
ennivalója, mint a Madame Denis-tő1 hitelbe kapott kenyér, nem panaszkodott -
még önmagának sem. Ügyet sem vetett korgó gyomrára, amikor szelleme oly
fényűzően táplálkozott!
Az
egyik héten minden hajnalban fél háromkor kiment Marcasse-ba a bányatelep
kapujához. Nagyobb méretű rajzot készített a bányászokról, a bányába igyekvő
fiatalokról és leányokról, amint a behavazott mezőn a tüskés útszéli bozótok
mellett bandukolnak a bánya felé; a hajnali szürkületben tovatűnő árnyakról. A
háttérben a bányatelep gépei látszottak, meg a felhalmozott salak. Ezt a
vázlatát gondosan kidolgozta és postán elküldte Theónak.
Két
teljes hónap telt így el; kora reggeltől sötétedésig rajzolt. Este meg a vázlatok
kidolgozása következett, lámpafénynél. Ismét elfogta a vágy, hogy találkozzék
és beszéljen másik művésszel, megtudjon valamit a mesterség titkaiból. Bár
érezte, hogy rajztudása fejlődik és jobban ítéli meg munkája értékét, még
mindig nem volt biztos önmagában. Igazi mester után vágyott, valakire, akitől
valódi segítséget kaphat, akitől lassú munkával, odaadó figyelemmel megtanulhatja
a művészi alkotás mesterfogásait. Ezért kész lenne minden ellenszolgáltatásra,
ha kell kitisztítaná mestere cipőjét, s naponta akár tízszer is felsöpörné
műterme padlóját.
Régóta lelkesedett Jules Breton művészetéért. A nagy mester ekkor Courriéres-ben lakott, a Borinage-tól százhetven kilométernyire. Vincent, míg pénzéből futotta, vonaton utazott, majd öt napig gyalogolt. Szénakazlakban hált, s ennivalóját is úgy koldulta össze, cserébe egy-két rajzért. Bátorsága azonban cserbenhagyta, mikor megállt Courriéres fái alatt és látta, hogy Breton vörös téglából épült, új, pompás villában lakik, itt rendezte be műtermét. Két napig a villa körül kószált, de végül is a műterem fagyos, barátságtalan külseje végleg elvette kedvét a látogatástól. Fáradtan, éhesen, egyetlen centime nélkül
indult
el, hogy gyalog tegye meg a százhetven kilométeres utat vissza a Borinage-ba;
közben a Pietersentől kapott viseltes cipő talpa is vészesen kopott a hosszú
gyaloglásban.
Betegen
és elkeseredetten érkezett vissza. Odahaza nem várta sem pénz, sem levél.
Ágynak esett és a bányászasszonyok ápolták; szűkösen még ételt is hoztak, ha
egy-egy keveset el tudtak vonni férjük és gyerekeik éhes szájától.
Egészen
lesoványodott az útközben elszenvedett nélkülözéstől és éhezéstől. Arca ismét
beesett. Zöldes színű fekete szeme lázas fényben égett. Bár beteg volt,
gondolkodása tiszta és világos maradt, s jól tudta, hogy életében most valami
döntő fordulatnak kell bekövetkeznie.
Mitévő
legyen? Tanítónak menjen? Könyvárusnak, műkereskedőnek, vagy tisztviselőnek?
Hol telepedjék le? Ettenben, szüleinél? Vagy menjen Párizsba, Theóhoz?
Amszterdamba két nagybátyjához? Vagy bízza a véletlenre és a jó szerencsére,
hogy mi történjék vele?
Egy
nap, amikor ereje kezdett már visszatérni, de még ágyban feküdt, a felpolcolt
párnákra támaszkodva Théodore Rousseau Landes vidéki tájképeiről készített
másolatokat. Közben az járt az eszében, meddig kell még az ilyenfajta rajzolás
ártatlan foglalatosságával agyonütnie idejét. Egyszer csak valaki kinyitotta
az ajtót és kopogtatás nélkül belépett.
Öccse
volt, Theo.
19.
Theo előnyére változott meg utolsó találkozásuk óta. Huszonhárom éves korára már jól kereső műkereskedőként élt Párizsban. Kereskedőtársai, családja is megbecsülte. Választékosan öltözködött, otthonosan mozgott az előkelő társaságban. Finom szövetből készült fekete felöltőt viselt, széles selyem kihajtóval. Magas keménygallért hordott és fehér, csokorra kötött nyakkendőt.
Azonnal
feltűnt magas, domború Van Gogh-homloka. Haja sötétbarna, arcvonásai
kifinomultak, majdnem nőiesek; szeme szelíd, bánatos, arca szép kerekded.
Theo a sivár berendezésű helyiség falának dőlt és megdöbbenéssel nézett testvérbátyjára. Néhány órával korábban jött el Párizsból. Az ő lakása műérték számba menő, Lajos Fülöp korabeli bútorokkal volt berendezve, mosdószekrényén illatos szappan, drága törülközők; az ablakokon függönyök, a padlón perzsaszőnyeg. Íróasztal, könyvespolc, szelíd fényt árasztó lámpák egészítették ki a berendezést. A falon szép mintájú tapéta. Vincent piszkos, kopott, öreg pokróccal letakart matracán feküdt. A szoba fala és padlója festetlen deszka. Egyetlen bútorzata egy ütött-kopott asztal meg egy szék. Vincent mosdatlannak látszott, arcát bozontos vöröses szakáll borította.
Theo! Alig hiszek a szememnek! mondta Vincent. Fivére sietve odament az
ágyhoz.
Vincent, az Isten szerelmére, mi történt veled?
Semmi. Most már jól vagyok. Egy ideig betegeskedtem.
De... ez... ez a szörnyűséges lyuk! Remélem, nem itt laksz? De itt lakom.
Talán nem jó? Ez a műtermem.
Ó, Vincent! Megsimogatta bátyja haját. Elfogódottságában szinte szóhoz sem
jutott.
Úgy örülök, hogy eljöttél, Theo.
Most pedig mondd el, mi történt. Miért betegeskedtél? Mi volt az oka? Vincent elbeszélte
courriéres-i kalandját.
Szóval csak kimerültség okozta. Rendesen étkezel, amióta hazaérkeztél? Vigyázol
magadra?
A
bányászasszonyok ápoltak.
Nem azt kérdeztem. Mit eszel? Theo szétnézett a szobában. Hol tartod az
élelmiszereket? Úgy látom, nincs itt semmi.
Az asszonyok hoznak egy keveset mindennap. Ami kis fölöslegük éppen akad;
kenyeret, kis sajtot, néha házinyúlpörköltet.
No de, Vincent, nem állhatsz talpra kenyéren és kávén. Miért nem vásárolsz
tojást,
zöldséget, húst?
Mert ez pénzbe kerül a Borinage-ban is, mint mindenütt a világon. Theo leült az
ágyra.
Vincent, bocsáss meg! Ezt nem tudtam. Nem értettem meg.
Nem baj, öcskös, megtetted értem, amit tehettél. Most már jól érzem magam. Még
néhány nap és kutya bajom. Theo végighúzta kezét szeme előtt, mintha pókháló
homályosítaná ellátását.
Nem. Nem is sejtettem, mi van veled. Azt gondoltam, hogy... Nem értettem,
Vincent, egyszerűen nem értettem.
Hidd el, hogy minden rendben van. Hogyan élsz Párizsban? Innen hová mégy? Ettenbe?
Theo
felugrott.
Vannak boltok ebben az Istentől elrugaszkodott fészekben? Lehet itt valamit
vásárolni?
Igen, odalent Wasmes-ban. De húzd ide azt a széket. Beszélgetni szeretnék veled. Uram Isten, Theo! Majd két éve nem láttuk egymást! Theo gyengéden megsimogatta fivére arcát és így szólt:
Először is megvásárolom neked a legjobb ennivalót, amit csak kapni lehet Belgiumban. Éheztél, ez a te bajod. Aztán orvosságot kapsz, amitől a lázad elmúlik, s majd alszol jó puha párnán. Hála Istennek, hogy eljöttem. Ha csak sejtem is ... Ne mozdulj, amíg vissza nem jövök.
Theo
elrohant, Vincent pedig újra kezébe vette ceruzáját és másolta tovább a Le Four dans les Landes egyik képét. Theo fél óráig volt oda és két
fiúval tért vissza. Ezek segítették cipelni a lepedőket, párnákat, lábasokat,
edényféléket és a rengeteg ételneműt. Theo azonnal megágyazott Vincentnek a
tiszta, friss ágyneművel és lefektette fivérét.
Hogyan kell itt begyújtani? kérdezte, s már le is vette finom felöltőjét, és
gyűrte fel inge ujját.
Találsz a sarokban papírt és rőzsét. Készíts belőle előbb tüzet és aztán rakj
rá szenet.
Theo
hitetlenkedve nézett a salakszénre és így szólt: Te ezt szénnek nevezed?
Mi ezzel fűtünk. Majd megmutatom, hogyan szoktam befűteni.
Fel
akart kelni az ágyból, de Theo odaugrott hozzá.
Maradj az ágyban, te csacsi! kiáltotta. És ne mozdulj, mert komolyan
mondom,
megverlek. Vincent hónapok óta először mosolyodott el. Ez a mosoly, mint valami
csodaszer űzte ki a lázat testéből. Theo két tojást tett az egyik lábasba,
zöldbabot a másikba. A harmadikban tejet forralt, s a tűzhelyen fehér kenyeret
pirított. Vincent boldogan nézte Theo sürgölődését. Annak tudata, hogy öccse
itt van közelében, többet ért mint a világ minden étele.
Theo
végre
elkészült a főzéssel. Az asztalt az ágy mellé húzta. Tiszta fehér törülközővel
terített meg. A babot vajjal készítette el, rátette a két lágytojást, majd
kanalat vett a kezébe.
Most pedig mondta nyisd ki a szádat. Az ég tudja, mennyi ideje nem ettél
rendes ételt.
Ugyan menj már, Theo mondta Vincent. Tudok én magam is enni. Theo púposan
megrakta a kanalat tojással és Vincent szájához tartotta: Tátsa ki a száját, fiatalember, mert még
a fülébe találom rakni! Amikor Vincent végzett az evéssel, megelégedett sóhajjal
dőlt hátra párnáján. Milyen jó az íze ennek az ételnek mondta. Már el is
felejtettem. Egyhamar nem fogod elfelejteni.
Most pedig mesélj, Theo, mindenről. Mi van a Goupil cégnél? Szinte elepedek,
úgy szeretnék hallani a nagyvilágról.
Hát
akkor csak epedezz még egy kicsit. Beadok valamit, amitől majd alszol. Azt
akarom, hogy nyugton pihenj, s erőre kapj az ételtől.
Theo, én most nem akarok aludni. Beszélgetni akarok. Aludni bármikor alhatom.
Senki nem kérdezte tőled, mit akarsz. Parancsot kell teljesítened. Idd meg ezt
most, kérlek. És ha majd felébredsz, pompás vesepecsenyét készítek pirított
burgonyával. Attól menten talpra állsz.
Vincent
késő délutánig aludt. Amikor felébredt, mintha kicserélték volna. Theo az egyik
ablaknál ült és nézte Vincent rajzait. Vincent hosszú ideig figyelte, mielőtt
megszólalt. Szívébe mély béke költözött. Amikor Theo észrevette, hogy fivére
ébren van, felugrott, arcán széles mosollyal.
Hogy érzed magad? Jobban? Jól aludtál, ugye?
Mit gondolsz ezekről a rajzokról? Van-e köztük olyan, amelyik tetszik?
Várj, míg felteszem a vesepecsenyét. A krumplit már meghámoztam. Feltette a
lábasokat a tűzhelyre, egy mosdótálban pedig meleg vizet vitt az ágyhoz. -
Használjam
a saját borotvámat, Vincent, vagy a tiédet?
Nem ehetem meg a sültet borotválkozás nélkül?
Nem, tisztelt uram. Előbb tisztára kell mosnom a nyakadat, füledet és szépen
megfésüllek. Tedd ezt a törülközőt az állad alá.
Theo
megborotválta fivérét, alaposan megmosdatta, megfésülte, s egy magával hozott
vadonatúj inget adott rá.
Lássam csak! szólt, s egy kicsit hátrált, hogy művében jobban gyönyörködhessék.
- Most már hamisítatlan Van Gogh vagy.
Theo, gyorsan. Odaég a vesepecsenye!
Theo
megterített; az asztalra tette a frissen sült vesepecsenyét, a vajban sült
burgonyát meg a tejet.
Mondd, Theo, csak nem gondolod, hogy magam eszem meg az egész vesepecsenyét?
Eszemben sem volt. Testvériesen megfelezzük. Lássunk neki! Már csak a szemünket
kellene behunynunk és azt hihetnők, Ettenben vagyunk.
Vacsora
után Theo megtöltötte Vincent pipáját a Párizsból hozott dohánnyal.
Gyújts rá mondta. Tulajdonképpen nem szabadna megengednem, de a jó dohány
inkább használ, mint árt.
Vincent
boldogan szívta pipáját. Időnként simára borotvált állához dörzsölte a nedves,
meleg pipaszárat. Theo pipája füstjén át nézte a szoba festetlen deszkafalát.
Gondolatai visszaszálltak gyermekkorába, Brabantba. Számára mindig Vincent volt
a legfontosabb személy a világon, fontosabb apjánál, anyjánál is. Gyermekkorát
Vincent tette széppé és édessé. Erről megfeledkezett az elmúlt évben Párizsban,
ennek soha többé nem szabad megtörténnie. Az élet Vincent nélkül nem volt
teljes számára. Úgy érezte, énjének egy része Vincent, Vincent énjének egy
része pedig ő maga. Együtt mindig megértették a világot; egyedül talány maradt mindkettőjük
számára. Együtt megtalálták az élet értelmét és célját, ismerték értékét is;
egyedül gyakran azt sem tudta, minek dolgozik és mire jó a siker? Életét
Vincent tette teljessé. Vincentnek viszont szüksége van rá, mert valójában még
mindig gyermek. Ki kell rántani ebből az odúból, talpra állítani. Fejébe kell
verni, hogy elvesztegeti magát és rá kell kényszeríteni, hogy újra kezdje
életét.
Vincent mondta. Egy-két napot adok neked, hogy összeszedd magad. Aztán
hazaviszlek Ettenbe.
Vincent
csendben szívta pipáját jó sokáig. Tudta, hogy végre rendet kell teremteniük,
erre pedig nincs más mód, mint megvitatni a kérdéseket. Meg kell értetnie
Theóval helyzetét. Akkor aztán rendbe jön minden.
Theo, mi haszna, hogy hazamenjek? A családban mindenki úgy nézne rám, mint
lehetetlen, gyanús személyre, akiben nem lehet megbízni. Ezért legésszerűbbnek
tartom, ha távol maradok tőlük, és megszűnök számukra létezni. Szenvedélyes
természetű ember vagyok, aki bolondságokra képes. Ami a szívemen, az a számon.
Elhamarkodottan cselekszem, amikor pedig jobb lenne türelmesen várnom. Azért
talán mégsem kell veszedelmes semmirekellő fickónak tartanom magam. A probléma
az, hogy ezeket a szenvedélyeket hasznos ügy szolgálatába állítsam.
Ellenállhatatlan szenvedély é1 bennem képek és könyvek iránt, nem kevésbé
vágyom arra, hogy képezzem magamat. Ugyanúgy nem tudnék élni ezek nélkül, mint
kenyér nélkül. Te ezt bizonyosan megérted.
Megértem, Vincent. De a képek nézegetése és a könyvek olvasása a te korodban
már inkább időtöltés, aminek semmi köze életpályád végleges megválasztásához.
Csaknem öt éve már, hogy nem dolgozol, csak vándorolsz szerte a világban.
Közben egyre hanyatlasz, tönkremész.
Vincent
dohányt tett a tenyerére és szétdörzsölte, hogy kissé megnedvesítse.
Megtöltötte a pipáját, de aztán elfelejtett rágyújtani.
Igaz mondta , hol megkerestem a száraz kenyérre valót, hol meg egyik másik
barátom szánt meg merő emberszeretetből. Tény az is, hogy sok ember bizalmát
eljátszottam, anyagi helyzetem siralmas és a jövőm nagyon homályos. De biztos,
hogy ez a romlásomat jelenti? Ki kell tartanom, Theo, azon az úton, amelyen
elindultam. Ha nem tanulok, ha nem keresem tovább az igaz utat, ez jelentené a
vesztemet.
Nem értem pontosan, hova akarsz kilyukadni. Vincent rágyújtott.
Emlékszel mondta , amikor együtt jártunk ki Ryswykbe az öreg malomhoz?
Akkor még jól megértettük egymást.
Vincent, te annyira megváltoztál.
Nem úgy van az. Akkoriban életem sora nem volt olyan nehéz, de a dolgokat
ma is úgy látom, ugyanúgy gondolkodom, mint akkor. Ebben semmit nem változtam.
Saját érdekedben szeretnék hinni szavaidban.
Theo, ne hidd, hogy hűtlen lettem eszményeimhez. Én hitetlenségemben is hiszek.
Csak az gyötör, miként legyen munkám és életem hasznos a világnak? Hogyan
legyen hasznos célja az életemnek?
Theo
felkelt; némi ügyetlenkedés után meggyújtotta a petróleumlámpát, majd tejet
öntött egy pohárba:
Idd meg ezt a tejet. Nem akarom, hogy kimerülj.
Vincent
gyorsan felhajtotta a tejet. Látszott rajta, mennyire ízlett, majd száját
letörölve így folytatta:
Vajon gondolataink mindig nyilvánvalókká lesznek-e cselekedeteinkben? Lehet,
hogy bensőmben nagy tűz lángol, mégsem melegszik mellette senki sem. Az arra
járók csak azt veszik észre, hogy a kéményből egy kis füst száll, azután
megállás nélkül folytatják útjukat. Mi is a teendőnk? Nem kell-e táplálnunk magunkban
ezt a belső tüzet? Nem kell-e türelmesen várnunk, míg valaki arra jár és
letelepszik melléje?
Theo
felkelt és leült az ágyra.
Tudod, mi jutott most az eszembe? kérdezte.
Honnan tudnám?
Az öreg malom Ryswykben.
Kedves öreg malom volt, ugye?
Igen, az volt.
És milyen kedves volt a gyerekkorunk.
A
gyerekkoromat te tetted kedvessé számomra, Vincent. Első emlékeim mind hozzád
fűződnek.
Hosszú
ideig mindketten hallgattak.
Vincent, remélem tudod, hogy életmódodat nem én, hanem családunk hibáztatja.
Ők kértek meg, keresselek fel, vigyelek vissza magammal Hollandiába, hogy ott
valami munkába kezdj.
Értem, Theo és azt is tudom, hogy tökéletesen igazuk van. De azt továbbra is
vallom, hogy indítóokaimat nem ismerik, csak a jelent nézik, kiragadva éltem
teljes összefüggéséből. Való igaz, hogy míg én eljutottam életem mélypontjához,
te felemelkedtél. Én elvesztettem mások rokonszenvét, téged mindenki szeret,
aminek csak örülök. Ezt teljes őszinteséggel mondom. Így is lesz ez, mindig.
Csak azt szeretném, ha legalább te mást látnál bennem, nem csupán dologkerülő
semmirekellőt.
Hogy mondhatsz ilyet! Merő feledékenységből nem írtam egy éven át, s nem azért, mintha
helyteleníteném magatartásod. Mindig hittem benned. Ma is hiszek benned. Így
érzek kora gyerekségünk óta, amikor együtt kószáltunk a Zundert körüli réteken.
Ugyanúgy hiszek benned ma is. Csak a közeledben kell lennem, máris biztos
vagyok benne, hogy bármit teszel is, végső fokon jó lesz.
Vincent
boldogan, amúgy brabanti mód, teli arccal elmosolyodott. Köszönöm, Theo -
mondta.
Theóban
most hirtelen felülkerekedett a tettek embere.
Nézd, Vincent, intézzük el a dolgot, mégpedig azonnal. Szilárd meggyőződésem,
hogy sok töprengésed ellenére benned is tettvágy ég. Olyat kívánsz cselekedni,
ami neked is, másoknak is hasznos és végső eredményben meghozza a sikert meg a
boldogságot. De mondd meg, mit akarsz. A Goupil cégtől az elmúlt másfél év
alatt kétszer kaptam fizetésemelést. Több a pénzem, semhogy tudnám, mit tegyek
vele. Ha hozzá akarsz kezdeni valamihez és segítségre van szükséged, elég egy
szót szólnod. Megkapsz tőlem mindent, amit csak akarsz. Mondhatnám társként
veszek részt vállalkozásaidban. Te végzed a munkát, én adom a vállalkozáshoz a
szükséges pénzt. És ha majd vállalkozásodat siker koronázza, visszafizetsz
mindent kamatosan. Mondd, gondolsz valamire? Nem gondolkoztál azon, mihez
akarsz kezdeni életeddel?
Vincent
ránézett a rajzokra, amelyeket Theo az ablak mellett ülve nézegetett. A
csodálkozás és hitetlenkedés, majd a helyzet megértésének mosolya jelent meg az
arcán. Szeme tágra nyílt, száját kinyitotta és benseje hirtelen úgy kitárult,
mint a nap felé forduló napraforgó.
Theo, kitaláltad a gondolatomat mormolta. Én is ezt akartam mondani, csak
nem tudtam, hol is kezdjem.
Theo
is a rajzokra pillantott.
Gondoltam mondta.
Vincent
reszketett az izgalomtól és az örömtől; mintha egyszerre mély álomból ébredne.
Theo, te előbb tudtad ezt, mint én! Én nem is mertem gondolni rá. Féltem.
Természetesen valamihez hozzá kell kezdenem. Valójában erre törekedtem mindig,
ha nem is tettem. Mindig is az a kényszerítő vágy hajtott, míg Amszterdamban
és Brüsszelben tanultam, hogy lerajzoljam, papírra vessem, amit látok. De
valósággal visszatartottam magam. Féltem, hogy megakadályoz igazi munkámban. Igazi
munkámban! Mennyire vak voltam. Valami ösztönös vágy hajtott mindig, én
meg az útjába álltam éveken át. Huszonhét éves vagyok és még semmit sem
végeztem! Milyen ostoba voltam. Vak és ostoba!
Nem tesz semmit, Vincent. A benned rejlő erővel és elhatározottsággal ezerszer
többre viszed más kezdőnél. Hiszen hosszú élet áll még előtted.
Tíz évem csak lesz? Ennyi idő alatt pedig biztosan alkotok egy-két tisztességes művet.
De még mennyire! És élhetsz, ahol akarsz; Párizsban, Brüsszelben, Amszterdamban,
Hágában. Válassz kívánságod szerint, tőlem pedig megkapod a szükséges pénzt
minden hónapban. Az sem baj, ha évekig tart, Vincent. Ha te kitartasz, én nem
adom fel a reményt.
Ó, Theo, ezekben a gyötrelmes hónapokban állandóan kutattam, s töpreng
tem: mi az életem igazi célja és jelentése. Nem tudtam rájönni! Most tudom már és többé nem veszítem el bátorságomat.
A
sok elvesztegetett év után végre megtaláltam önmagamat! Festő leszek,
művész. Annak kell lennem. Más azért nem sikerült, mert nem az volt a hivatásom.
Most azonban tudom, hogy megtaláltam azt, amivel soha nem vallok kudarcot. Ó,
Theo, a börtön ajtaja végre kinyílt s a kapukat te tártad szét!
Semmi nem idegeníthet el bennünket egymástól. Újra egyek vagyunk, Vincent.
Újra egyek!
Igen, Theo, egész életünkre.
Most pedig pihenj és gyógyulj meg teljesen. Néhány nap múlva, amikor
felépültél, magammal viszlek Hollandiába vagy Párizsba, vagy ahová akarod.
Vincent
oly erővel pattant ki az ágyból, hogy egyszerre a szoba közepén termett.
Csakhogy nem néhány nap múlva kiáltotta. Most, azonnal! Kilenc órakor
indul a legközelebbi vonat Brüsszelbe.
Hihetetlen
gyorsasággal kapkodta magára ruháit.
Vincent, te nem utazhatsz ma este, hisz beteg vagy.
Beteg!? Régen volt az. Soha jobban nem éreztem magamat még életemben. Gyere, Theo, gyere, öcskös! Tíz perc az állomás. Csomagold be ezeket a szép fehér lepedőket a bőröndödbe. Aztán már mehetünk is.
1.
Theo
és Vincent egy napot Brüsszelben töltött; majd Theo visszament Párizsba.
Közeledett a tavasz, s a brabanti táj meg a szülői ház hívogatta Vincentet,
mint valami biztos kikötő. Vásárolt magának durva, fekete bársonyból készült
munkásruhát, néhány tömb fehérítetlen, csalánszövet színű rajzpapírt, s a legelső
vonattal elutazott Ettenbe, szüleihez.
Anna
Cornelia helytelenítette Vincent életmódját, mert úgy érezte, hogy az több
szenvedést hoz fiának, mint boldogságot. Theodorus ellenvetései tárgyilagosabbak
voltak; ha Vincent történetesen nem az ő fia, rá se hederítene, megszakítana
vele minden kapcsolatot. Úgy vélte, Vincent bűnös életmódja bizonyára nem
Istennek tetsző, de az még kevésbé találna az égiek helyeslésére, ha ezért
megtagadná fiát.
Vincentnek
feltűnt, hogy apja, amióta utoljára látta, mennyire megőszült. Arca mintha
összezsugorodnék a kor nyomán, s ez annál inkább feltűnt, mivel nem hordott
szakállt. Arckifejezése többé nem hirdette büszkén: Íme ez vagyok én, hanem
inkább tétován kérdezte: Ez volnék-e én?
Vincent
több erőt és szeretetreméltóságot fedezett fel most anyjában mint azelőtt. A
kor inkább megnövelte, nem görnyedt meg. Mosolya mintha előre megbocsátaná az
elkövetett bűnöket. Arcának sugárzó jósága az élet minden szépségének soha nem
szűnő igenlése volt.
Megérkezése
után a család napokig a legtáplálóbb ételekkel és szeretete ezer jelével
halmozta el Vincentet. Teljesen elfelejtették, hogy a szerencse cserbenhagyta
és jövője sem biztat sok jóval. Naphosszat kószált a város körüli réteken és a
szétszórtan épült, zsúpfedeles házak között; figyelte a favágók munkáját, akik
egy fenyőerdőt termeltek ki. Elsétált a szomszédos Roozendalba. Maga mögött
hagyta a csűrszerű protestáns templomot, a vele szemben épült malmot és a
temető öreg szilfáit. A Borinage emléke egyre halványabban élt benne.
Egy esős reggel Anna Cornelia emeleti hálószobájából korán lement a konyhába. A tűzhelyen vidáman égett a tűz, s előtte Vincent ült, ölében a Les Heures de la Journée* (A nap órái franciául) című rajzsorozat egyik rajzának félig elkészült másolata.
Jó
reggelt, Vincent köszöntötte Anna Cornelia.
Jó reggelt, anya viszonozta Vincent a köszöntést és megcsókolta édesanyját. -
Miért keltél fel ilyen korán?
Dolgozni akartam. Dolgozni?
Anna
Cornelia a fia ölében lévő rajzra, majd a begyújtott tűzhelyre pillantott. -
Arra célzol, hogy begyújtottál? Ezért kár volt ilyen korán felkelned. Nem, én
a rajzra gondoltam. Anna Cornelia tekintete ismét a rajzra esett. Az ő számára
Vincent tevékenysége nem jelentett többet annál, mint mikor egy gyermek játékból
képeslapból igyekszik lerajzolni valamit.
Te munkának nevezed ezt a rajzolást, Vincent? Igen, annak. Részletesen
elmondta édesanyjának, mit határoztak Theóval. Azt is elmondta, öccse
vállalta, hogy anyagilag támogatja. Anna Corneliát váratlanul őszinte örömmel
töltötték el a hallottak. A lakószobába sietett, majd kezében egy levéllel
tért vissza.
Unokatestvérünk, Anton Mauve mondta festő, és sok pénzt keres. Nővérem
írta néhány napja ezt a levelet mint tudod, Jet, a leánya, Mauve felesége.
Azt mondja, Mijnheer Tersteeg a Goupil képkereskedésben Mauve minden képét
öt-hatszáz guilderért adja el.
Igen, Mauve-ot az élő holland festők egyik legnagyobbjának tartják. Mennyi
ideig tart egy kép megfestése, Vincent? Az attól függ, anya. Néha csak pár
napig, néha meg pár esztendeig. Pár esztendeig? Ne mondd!
Anna
Cornelia rövid gondolkodás után megkérdezte:
Le tudsz-e valakit úgy rajzolni, hogy a rajz hasonlítson rá?
Nem tudom, de fenn a szobámban, több rajzom van. Majd megmutatom. -
Amikor
visszament a konyhába, anyja már felvette fehér, konyhai főkötőjét és nagy
lábasokban vizet melegített a terjedelmes tűzhelyen. A kék és fehér majolika
csempézet barátságos hangulatot kölcsönzött Van Goghék konyhájának.
Kedvenc ételedet készítem, sajtos omlettet mondta Anna Cornelia. Emlékszel
még rá?
Hogyne emlékeznék, anya! kedveskedő, kissé esetlen mozdulattal ölelte át
anyját, aki kicsit szomorú mosollyal nézett rá. Vincent legidősebb gyermeke és
egyben kedvence is. Fiának boldogtalansága életének egyetlen szomorúsága. -
Örülsz, hogy itthon lehetsz édesanyádnál? kérdezte. Vincent játékosan
megcsípte Anna Cornelia friss, rózsás arcát. Nagyon, egyetlen szerelmem -
válaszolta.
Anna Cornelia figyelmesen sorban megnézte a Borinage lakóiról készített rajzokat.
De Vincent, mi történt az arcukkal?
Semmi. Miért kérded?
Hiszen ezeknek nincs arcuk.
Tudom. Engem csak az alakjuk érdekelt.
De, ugye, le tudod rajzolni az emberek arcát is? Biztosan igen sok asszony akad
Ettenben, aki szívesen megfestetné az arcképét. Ilyesmivel sok pénzt lehet
keresni.
Bizonyosan. De még várnom kell, amíg megtanulok jól rajzolni.
Anna
Cornelia tojásokat ütött fel egy serpenyőbe és összekeverte az előző nap
leszűrt túróval. Mindkét kezében egy-egy fél tojáshéjat tartva fordult Vincenthez.
Úgy érted, azért kell megtanulnod jól rajzolni, hogy az arcképek sikerüljenek
és jól eladhasd őket?
Nem mondta Vincent és gyors kézmozdulatokkal máris folytatta a rajzolást -,
egyszerűen azért kell jól rajzolnom, hogy jól rajzoljak.
Anna
Cornelia elgondolkodva habarta a készülő omlettet és így szólt: Ezt sajnos
nem értem, fiam.
Nem értem én sem mondta Vincent , de így van.
Reggelinél,
a habkönnyű omlett fogyasztása közben, Anna Cornelia beszámolt férjének fiuk
új munkájáról. Sok fejtörést okozott mindkettőjüknek, mi lesz legidősebb
gyermekükkel, hol állapodik meg véglegesen.
Van ennek jövője, Vincent? aggodalmaskodott Theodorus. Fenn tudod majd
ebből tartani magadat?
Eleinte nem, de Theo segít, amíg eljutok odáig. Ha tökéletesítem rajztudásomat,
feltétlenül tudok majd vele pénzt keresni. Rajzművészek Londonban és Párizsban
tíz-tizenöt frankot keresnek naponta; és még azok is, akik képeslapokba
dolgoznak, mind igen jól keresnek.
Theodorus
megkönnyebbüléssel vette tudomásul, hogy Vincent végre foglalkozik valamivel,
nem tölti tétlenül napjait, mind eddig.
Remélem, most már kitartasz új munkád mellett, Vincent. Semmire sem viszed, ha összevissza kapkodsz.
Kikötöttem, apám. Ezt nem hagyom abba.
2.
Az esőzések megszűntek, az idő felmelegedett. Vincent magához vette rajzszereit és járta a vidéket. Legszívesebben a Seppe közelében elterülő kopár réteken bolyongott vagy a Passievaartban fekvő mocsarak között, ahol a vízililiomokat rajzolta le. Etten kis város volt, ahol mindenki ismert mindenkit, s az emberek rossz szemmel néztek rá. Nem tetszett már fekete bársony ruhája sem, Ettenben ilyet még nem láttak. De még megbotránkoztatóbbnak találták, hogy felnőtt férfi dologtalanul töltse napjait a mezőkön, kezében ceruzával, hóna alatt rajztömbjével. Vincent igyekezett udvariasan viselkedni apja gyülekezetének tagjaival, a maga félszeg, szórakozott modorában, azok azonban lehetőleg elkerülték. Az egyszerű emberek különcnek, sőt eszelősnek tartották Vincentet. Minden bizarr, szokatlan volt rajta: ruhája, modora, vörös szakálla, mindaz, amit róla beszéltek, s főként hogy nem dolgozott, csak ült kint a mezőn és nézte a vidéket. Bizalmatlanok voltak hozzá és féltek tőle, mert más volt, mint ők, még ha kárt nem is okozott és csak azt kívánta, hagyják magára.
Vincent
nem sejtette, hogy az emberek nem szeretik.
Egy
alkalommal nagyobb tanulmányt készített a kivágásra készülő fenyőerdőben. A
kép középpontjában egy patak partján álló, magányos fenyőfa állt. Az egyik
favágó, egyszerű parasztember, többször odament hozzá és nézte, hogyan rajzol.
Értetlenül mosolygott, majd hangosan vihogott azon, amit látott. Vincent
napokon át dolgozott tanulmányán. A favágó vihogása bosszantotta és egyik nap
megkérdezte tőle, mit talál rajzán olyan nevetségesnek.
Furcsának tartja kérdezte tőle , hogy lerajzolok egy fát?
A
favágó röhögve mondta:
Hát hogyne találnám. Az úr biztosan bolond.
Vincent
gondolkodott egy pillanatig, majd megkérdezte:
Akkor is bolond lennék, ha fát ültetnék?
A
favágót meglepte a kérdés.
Nem, mért lenne az? mondta.
És akkor bolond lennék, ha ápolnám a fát és gondját viselném?
Nem, természetesen nem.
Bolond lennék, ha a fa gyümölcsöt teremne és leszedném'?
Az úr csak tréfál velem.
Nos, akkor is bolond lennék, ha a fát kivágnám, ahogyan maguk teszik?
Már miért lenne? A fa arra való, hogy kivágják.
Szóval ültethetek fát, ápolhatom, leszedhetem a gyümölcsét és akár ki is
vághatom; de ha lerajzolom, akkor már bolond vagyok. Így gondolja?
A
favágó elvigyorodott és így szólt:
Maga mégis bolond, mert csak ül itt és nem dolgozik. A faluban mindenki mondja.
Esténként
a család többi tagjával a lakószobában tartózkodott. A nagy kerek tölgyfa
asztal körül gyűltek össze; varrással, olvasással, levélírással töltötték az
időt. Öccse, Cor, nyugodt természetű, ritkán beszélő gyermek volt. Anna húga
korán férjhez ment és elköltözött hazulról. Elisabeth annyira nem szerette,
hogy igyekezett tudomásul sem venni otthonlétét. Willemien azonban vonzódott
hozzá és bármikor megkérte, szívesen ült modellt. Szeretete közvetlen és
odaadó volt, de érzelmi kapcsolatuk nem emelkedett felül a köznapi dolgokon.
Vincent
is szívesen dolgozott a nagy asztali lámpa barátságos aranysárga fényében.
Rajzmásolatokat készített vagy kidolgozta napközben elkészült vázlatait.
Theodorus figyelte, hogy ugyanazt az alakot tízszer is megrajzolja s aztán
mindig eldobja, mert nincs vele megelégedve; végül nem tudta megállni szó
nélkül.
Vincent
- mondta az asztal fölé hajolva , egyszer sem sikerült? Nem mondta
Vincent.
Mondd, nem követsz el hibát?
De igen, apám, sokat. Mégis mire gondolsz?
Úgy gondolom, ha tehetséges lennél, ha valóban arra termettél, hogy festő légy,
akkor bizony rajzaidnak már az első nekirugaszkodáskor sikerülniük kellene.
Vincent
ránézett egyik rajzára. A rajz egy parasztot ábrázolt, amint burgonyát rak be
zsákjába. Valahogyan képtelen volt úgy ábrázolni a paraszt karjának mozdulatát,
ahogyan szerette volna.
Lehet, hogy igazad van, apám.
Szerintem nem szabadna előfordulnia, hogy százszor is belefogsz ugyanabba a
rajzba, és egyszer sem sikerül. Ha természetadta tehetséged lenne, azonnal
sikerülne.
A
természet mindig azzal kezdi, hogy ellene szegül a művésznek, apám mondta
Vincent anélkül, hogy letenné ceruzáját-, de ha munkámat valóban komolyan
veszem, ez az ellenszegülés nem téveszthet meg. Sőt ösztönöz, hogy még
elszántabban küzdjek a győzelemért.
Ezt aztán nem értem szólt Theodorus. Rosszból jó sohasem származik; rossz
munkából soha nem jöhet ki jó.
A
teológiában. De a művészetben így van, sőt így kell lennie.
Tévedsz, fiam. A művész munkája vagy jó vagy rossz. Ha pedig rossz, akkor az
illető nem művész. Erre rá kellene jönnie mindjárt az elején, és akkor nem
vesztegetné idejét hiába.
És ha az élete csupa boldogság, alkotásai meg rosszak?
Theodorus
erre a kérdésre nem találta meg a teológiailag helyes választ.
Nem mondta Vincent. A rajzon kiradírozta a burgonyás zsákot, s a férfi karja
merev mozdulatlansággal a semmibe nyúlt. Végső soron a természet és az igazi
művészet egyezségre jut.
A
szüntelen küzdelem, amíg a természet engedelmesen meghódol, évekig eltarthat.
Végül azonban a silány, rossz munka megjavul, s a ráfordított fáradság
igazolódik.
És ha a művész alkotása mégis siralmas marad? Ezt a térdeplő alakot már napok
óta rajzolod és mégsem mentél vele semmire. Mi történik, ha ez így megy tovább
éveken át? Vincent vállat vont.
A
művész vállalja ezt a kockázatot, apám mondta. Megéri az ellenérték a
kockázatot? Ellenérték? Miféle ellenérték?
A
pénz, amit a művész művéért kap. És a társadalmi helyzete. Vincent felnézett a
rajzlapról és fürkészve nézte apja arcát. Mintha vadidegen állna előtte.
Azt hittem, a jó és rossz művészetről vitázunk mondta.
3.
Vincent
éjjel-nappal rajzolt. Ha egyáltalában gondolt a jövőre, csak az foglalkoztatta,
mielőbb érkezzék már el az idő, amikor nem teher többé Theo nyakán, alkotása
pedig tökéletes és befejezett. Amikor belefáradt a rajzolásba, olvasott. Mikor
pedig ebbe is belefáradt, lefeküdt.
Theo
finom rajzpapírt, lovat, tehenet, juhot ábrázoló állat-anatómiai rajzfüzetet
küldött. Holbein A művész
modelljei néven
ismert rajzsorozatát, rajzceruzákat, lúdtollat tusrajzhoz, emberi csontvázat
ábrázoló rajzsorozatot, szépiafestéket és pénzt is. Levelében arra kérte,
dolgozzék minél keményebben és ne nyugodjék bele a középszerűségbe. Vincent így
válaszolt: „Mindent megteszek, de egyáltalán nem vetem meg a középszerűt, a szó
egyszerű értelmében. Senki nem emelkedhet a középszerűség fölé csak azért, mert
lenézi. Abban azonban teljesen egyetértek, amit a kemény munkáról mondasz. Nulla dies sine linea* szól Gavarni figyelmeztetése." (Ne múljék el nap vonás
nélkül latinul)
Mindinkább erősödött benne a meggyőződés, hogy az alakrajz hasznos és közvetve kedvezően hat tájkép rajzolására is. Ha egy fűzfát úgy rajzolt le, mintha élőlény lenne hisz végső soron az is a környezet lerajzolása már magától ment, ha figyelmét teljesen a témájául választott fa lerajzolásának szentelte, s nem nyugodott, amíg nem sikerült életet lehelni belé. A tájképrajzot nagyon szerette, de még inkább szerette ábrázolni a való életből vett, olykor megdöbbentően realisztikus jeleneteket, amelyek olyan csodásan elevenedtek meg. Munkásfigurái megrajzolása közben arra gondolt, hogy annak idején majd jó illusztrációkat készít folyóiratoknak és újságoknak. Elhatározta, hogy saját keresetéből él meg a hosszú évek alatt, amíg rajztechnikáját tökéletesíti és eléri a művészi kifejezés magasabb fokát.
Apja
egy alkalommal azt hívén, hogy fia puszta szórakozásból olvas, megkérdezte:
Vincent, te mindig arról beszélsz, hogy milyen keményen kell dolgoznod. Akkor
miért olvasod azt a sok ostoba francia könyvet?
Vincent
éppen a Goriot
apót
olvasta, s felnézett könyvéből. Abban reménykedett, apja egyszer majd
mégiscsak megérti, amikor komoly kérdéseket vet fel.
Azért mondta lassan és megfontoltan , mert a rajztudáshoz nemcsak a rajzolás
technikáját kell elsajátítani, mélyen járó irodalmi ismeretek is szükségesek.
Végképp nem értelek. A jó prédikációhoz nem kell megfigyelnem a konyhában,
miként pácolja anyád a marhanyelvet.
Ha már a nyelvnél tartunk szólt bele a beszélgetésbe Anna Cornelia , ez a
friss nyelv holnap reggelire már jó is lesz. Vincent nem zavartatta magát,
folytatta tovább a hasonlatot.
Nem készíthetek jó alakrajzot mondta , ha nem ismerem a csontok, izmok és
inak elhelyezkedését. De fejet sem rajzolhatok le, ha nem tudom, mi rejtőzik a
lerajzolt személy agyában és lelkében. Az élet lefestéséhez nem elég az
anatómiához értenünk. Ismernünk kell az emberek érzéseit, gondolataikat, a
világot, amelyben élnek. Az a festő, aki művészetének csupán technikai problémáit
ismeri, valóban nagyon felszínes művész.
Attól tartok, Vincent mondta apja mélyen sóhajtva , hogy elméleti ember
lesz belőled.
Vincent
újra elmerült a
Goriot apóban.
Egy
alkalommal valósággal izgalomba jött, amikor Theo Cassagne több könyvét küldte
el, hogy átsegítse perspektivikus nehézségein. Vincent boldogan nézegette a
könyveket és megmutatta Willemiennek.
Ezek a könyvek meggyógyítják egyik legbosszantóbb fogyatkozásomat mondta
húgának. Ha valóban kigyógyulok, nekik köszönhetem. Willemien anyjától
örökölt, tiszta tekintetű szemével nézett rá.
Azt akarod elhitetni velem, Vincent kérdezte Theodorus, aki bizalmatlanul
nézett mindenre, ami Párizsból jött , hogy megtanulhatsz helyesen rajzolni,
ha a művészet elveiről könyvekben olvasol?
Igen, apám.
Furcsák az elképzeléseid.
Jobban mondva, ha a könyvekben kifejtett elméletet átviszem a gyakorlatba.
Persze a gyakorlati tudást senki sem vásárolhatja meg a könyvekkel együtt. Ha
csak ezen múlna, igen sokan szereznék be ezeket a köteteket.
A
napok szorgos munkában teltek. Közben elérkezett a nyár. A mezőkre most nem
eső, hanem a nyári forróság miatt nem ment ki. Lerajzolta Willemient varrógépénél
ülve, harmadízben másolta le Bargae rajzsorozatát; egy földművest kezében
kapával öt különböző helyzetben rajzolt meg, kétszer pedig egy magvetőt és egy
seprőt vivő leányt. Volt a rajzok közt fehér főkötős, burgonyát hámozó
asszony, botjára támaszkodó pásztor s végül a tűzhely mellett székében
gubbasztó, térdére könyöklő beteg, öreg paraszt, amint tenyerébe temeti arcát.
Férfiakat és nőket rajzolt ásás, vetés és szántás közben. Ezek voltak állandó
témái, mert úgy érezte, meg kell figyelnie és papírra vetnie a paraszti élet
minden mozzanatát. Már nem állt tehetetlenül a természettel szemben, sőt olyan
benső ujjongás fogta el, amilyent sohasem érzett még.
Az
etteniek továbbra is különcnek tartották és lehetőleg elkerülték. Bár anyja és
Willemien sőt maga módján apja is elhalmozta gyengédséggel és szeretettel,
az etteni parókián napjai félelmetes magányosságban teltek.
A
parasztok később megszerették és megbíztak benne. Egyszerűségükben rokonságot
fedezett fel bennük a földdel, amelyet megműveltek, s ezt kísérelte meg
kifejezésre juttatni rajzain. Amikor otthon megmutatta a rajzokat, a szemlélők
alig tudták megkülönböztetni, hol végződik a paraszti figura és hol kezdődik a
föld. Maga sem tudta, miért sikerültek ilyeneknek, de érezte, így igazak.
Nincs közöttük világos elválasztó vonal magyarázta egyszer anyjának, amikor
erre terelődött a szó egy este. Mindketten a föld különböző változatai, ámde
egymásba olvadnak, egymáshoz tartoznak; ugyanannak az anyagnak két, egymástól
lényegében megkülönböztethetetlen megjelenési formája.
Anyja
úgy érezte, mivel Vincentnek nincs felesége, neki kell vele törődnie és
egyengetni sikerei útját.
Vincent szólt hozzá egyik reggel , jöjj haza délután két órára. Szeretném,
ha megtennéd.
Szívesen, anya. Mit kívánsz tőlem'?
Szeretném, ha elkísérnél egy délutáni teára.
Vincent
megrémült.
De anyám, ilyesmivel nem vesztegethetem el az időmet! Miért vesztegetnéd,
fiam?
Mert egy teadélutánon nincs mit lerajzolnom.
Nincs igazad. Ott lesz minden asszony, aki csak számít Ettenben.
Vincent
a konyha ajtajára nézett, s már-már azon volt, hogy nyomban megszökik. Nagy
nehezen lecsillapodott és igyekezett anyjának megmagyarázni a kérdést, de
nehezen talált megfelelő szavakat.
Azt akartam mondani, anya szólt , hogy a teadélutánra meghívott nőkben
nincs semmi sajátos jelleg.
Ostobaság! Nagyszerű jellemek mindahányan. Soha senki sem szólt egyetlen rossz
szót sem róluk.
Drágajó anyám-mondta Vincent-, nem is a jellemüket kifogásolom. Úgy értettem,
az egyik olyan, mint a másik. Egyforma az életük, egyformák ők maguk is. Hát
én a magam részéről könnyedén meg tudom különböztetni őket.
Igen,
drága szívem, de az életük oly nyugodt, háborítatlan. S ez tükröződik vissza az
arcukon is, ezért nincs is rajtuk semmi érdekes.
Nem értelek, fiam. Te lerajzolsz minden parasztot vagy napszámost a mezőkön,
akit csak látsz.
Igen, ezt teszem.
De mire mégy vele? Mind szegény és nem tudják megvenni a rajzodat. A városi nők
viszont szívesen fizetnek, ha lefested őket.
Vincent
átölelte édesanyját és megsimogatta az arcát. Oly mély, nyájas kék szeme volt.
Miért nem érti meg őt?
Drága anyácskám mondta csendesen , azt kérem csak tőled, higgy bennem egy
kicsit. Tudom, mibe kezdtem, s ha csak kis időt engedsz, biztos vagyok benne,
hogy sikerül. Én keményen dolgozom, még ha haszontalannak véled is a munkámat.
Hidd el, eljön majd az idő, amikor rajzaimért sok pénzt adnak és jól élek a
munkámból. Anna Cornelia ugyanolyan kétségbeesetten igyekezett megérteni fiát,
ahogy Vincent ezt a megértést szomjazta. Könnyen megcsókolta fésületlen, vörös
szakállát; gondolatai visszaszálltak a múltba, emlékezetébe idézte a napot,
amikor fia izmos kis testét először tartotta karjában a zunderti lelkészlak
hálószobájában. Elsőszülött gyermekét holtan hozta a világra, s amikor Vincent
első sírását meghallotta, boldogsága és öröme határtalan volt. Vincent iránti
szeretetébe mindig kis szomorúság vegyült, holtan született első gyermekéért
érzett gyásza miatt, de hála is, a többi gyermekéért, akik utána következtek.
Jó fiú vagy te, Vincent mondta. Járj csak a magad útján. Te tudod, mi a
legjobb. Én csak segítségedre akartam lenni.
Vincent
aznap nem ment ki a mezőkre, hanem kertészüket, Piet Kaufmant kérte meg, üljön
neki modellt. Némi rábeszélésbe került, de végül is Piet beadta a derekát.
Majd ebéd után mondta kinn a kertben. Amikor aztán Vincent kiment a kertbe, ott
találta Pietet gondosan vasalt vasárnapi öltönyében: még szurtos kezét is
tisztára mosta.
Várjon egy pillanatig szólt a kertész , hozok egy széket magamnak.
Piet
olyan mereven ült le a kertbe kihozott székre, mintha az etteni fotográfus
műtermében akarná lefényképeztetni magát. Vincent alig tudta elfojtani
nevetését.
Piet mondta , így nem tudlak lerajzolni. Piet csodálkozva nézett a ruhájára.
Mi a baj a ruhámmal? kérdezte. Vadonatúj. Alig néhányszor volt még csak
rajtam a vasárnapi istentiszteleten.
Tudom mondta Vincent , éppen ezért. Én a kopott kertészruhádban szeretnélek
lerajzolni, gereblyézés közben. Az a te igazi éned. Látni szeretném a
könyöködet, a térded, a lapockacsontodat. Így nem látok mást, csak a ruhádat.
Pietet különösen lapockájának emlegetése sértette meg.
Az öreg kertészruhám kopott és foltos. Ha a fiatalúr le akar rajzolni, így kell
lerajzolnia, ahogyan most vagyok.
Vincent
így hát újra kiment a mezőkre és a földjükön hajlott háttal dolgozó
földműveseket rajzolta. Elmúlt a nyár és jól tudta, hogy Ettenben kimerítette a
rajztanulás minden lehetőségét. Újra feltámadt benne a vágy, hogy más festők
társaságába kerüljön. Arra is vágyott, hogy jól felszerelt műteremben dolgozzék.
Feltétlenül szükségesnek érezte, hogy igazi művészi alkotásokat lásson, és
festőket munkájuk közben. Így kívánta megismerni saját fogyatkozásait és megtanulni,
hogyan kell jobban dolgoznia.
Theo
Párizsba hívta, de Vincent tudta, hogy erre még várnia kell. Nem elég érett
ilyen nagy kalandra. Munkája túlságosan nyers még, ügyetlen, dilettáns. Hága
csak néhány órányira fekszik. Ott segítséget is kaphat barátjától, Mijnheer
Tersteegtől, a Goupil képkereskedés igazgatójától, meg unokabátyjától, Anion
Mauve-tól. Talán az a legjobb, ha lassú művészi fejlődése következő szakaszában
Hágába költözik. Írt Theónak és tanácsot kért öccsétől. A válasz hamarosan
megérkezett a hágai vasúti jegy árával.
Mielőtt véglegesen elköltözik Ettenből, meg akarta tudni, barátságosan fogadja-e Tersteeg és Mauve, s hajlandók-e rajta segíteni; mert ha nem, máshova megy. Gondosan becsomagolta tehát rajzait és útra kelt az ország fővárosába, a többi fiatal vidéki festő példáját követve.
4.
Mijnheer Herman Gijsbert Tersteeg a hágai festőiskola alapítója, s egyben Hollandia legelső műkereskedője volt. Az ország minden részéből felkeresték tanácsért. Ha valaki képet akart vásárolni, és Mijnheer Tersteeg azt mondta egy műről, hogy jó, szava megfellebbezhetetlen tekintélyszámba ment. Amikor Mijnheer Tersteeg Vincent Van Gogh bácsi utóda lett a Goupil cég igazgatói székében, a többé-kevésbé beérkezett, fiatal holland festők az ország különböző részein éltek: Anton és Josef Mauve Amszterdamban, Jacob és Willem Maris vidéken, Josef Israels, Johannes Bosboom és Blommers pedig ideoda vándorolt és nem telepedett le sehol. Tersteed mindegyiküket felkereste soraival és levelében így érvelt:
Miért nem egyesítjük erőinket, hogy Hágát a holland festészet központjává
tegyük? Segíthetünk egymáson, tanulhatunk egymástól és összefogásunk nyomán a
holland festészetet ismét a megbecsülés olyan magas fokára emelhetjük, amilyet
Frans Hals és Rembrandt korában élvezett.
A
festők nem válaszoltak rögtön hívására, de az évek során mégis sikerült elérnie,
hogy minden fiatal holland festő, akiről Tersteeg megállapította, hogy tehetséges,
Hágába költözött. Senki nem vásárolta abban az időben a fiatal festők képeit.
Tersteeg sem az azonnali értékesítés reményében vette meg alkotásaikat, hanem
mert műveikben meglátta jövendő nagyságuk ígéretét. Hat éven át egyre csak
vásárolta Israels, Mauve és Jacob Maris vásznait, míg végül sikerült meggyőznie
vevőközönségét, hogy meglássa a bennük rejlő értéket.
Évről
évre türelmesen vásárolta Bosboom, Maris és Neuhuys vásznait, s a fal felé
fordítva helyezte el őket raktárhelyiségeiben. Jól tudta, hogy ezeket a festőket
támogatnia kell mindaddig, míg művészetük megérik és kiteljesedik. Ha a holland
képvásárlók nem ismerik fel honfitársaik zseniális tehetségét, ő, a műbíráló és
műkereskedő majd gondoskodik róla, hogy a sok nagyszerű fiatal művész ne
vesszen el a világ számára, mert kedvüket szegi a nyomor és a közöny.
Megvásárolta képeiket, baráti kapcsolatot teremtett közöttük és biztatta őket a
nehéz esztendőkben. Közben állandóan arra törekedett, hogy a holland vásárlókat
jobb belátásra nevelje, s kinyissa szemüket a szépség és kifejezésbeli
gazdagság előtt, amelyet saját országuk festőinél találhatnak meg.
Abban
az időben, amikor Vincent meglátogatta Tersteeget Hágában, ez már beérkezett
ember volt. A Goupil képkereskedés Mauve, Neuhuys, Israels, Jacob és Willem
Maris minden képét nemcsak magas áron adta el, maguk a festők is a legjobb úton
voltak, hogy nevük a klasszikusok sorába kerüljön.
Mijnheer
Tersteeg a holland ízlés szerint csinos férfiú volt. Arcvonásai markánsak.
Homloka magas, haja simán hátrafésült, körszakálla gondozott, szeme a holland
tájak egére emlékeztető halványkék. Angol szabású fekete zakót, bő, csíkos
nadrágot, magas keménygallért és fekete nyakkendőt viselt, amelyet minden
reggel felesége kötött meg. Tersteed mindig kedvelte Vincentet és amikor a
Goupil cég londoni üzletébe került, saját kezűleg írt érdekében meleghangú
ajánló levelet az ottani üzlet vezetőjének. Ő küldte el az Exercises au Fusain*-t, (Szénrajzgyakorlatok -
franciául)
a
Cours de Dessinnel együtt a Borinage-ba, mert tudta, hogy ezzel segíti művészi
fejlődésében. És bár a Goupil cég hágai üzlete nagybátyjáé, Vincent Van Goghé
volt, Vincent joggal feltételezhette, hogy Tersteeg személy szerint is
kedveli. Tersteeg nem az az ember volt, aki ilyesmivel keresné főnöke kedvét.
A
Goupil képkereskedés üzlethelyiségei Hága legelőkelőbb és legdrágább terén, a
Plaats 20. számú házban voltak, kőhajításnyira a S'Graven Haghe ősi kastélyától.
Itt kezdődött a belváros. A kastély középkori udvara a városi település hajdani
magva volt. Az egykori várárkot tetszetős tóvá alakították át. Ennek sarkában
épült a Mauritshuis; Rubens, Hals, Rembrandt és a holland kismesterek legszebb
képeinek múzeuma.
Vincent
a vasúti állomástól a keskeny, kanyargós, nagy forgalmú Wagenstraaton ment
végig, átvágott az egykori várudvaron, s így jutott el a térre, a Plaatsra.
Nyolc éve, hogy otthagyta a Goupil céget. Az aránylag rövid idő tengernyi
szenvedése nem múlt el felette nyomtalanul és meglátszott külső megjelenésén
is. Igen, nyolc éve. Akkor mindenki szerette és büszke volt rá. Ő volt Vincent
bácsi kedvenc unokaöccse. Mindenki úgy tudta, ő lesz nagybátyjának nemcsak
utóda, hanem örököse is. Gazdag, nagyhatalmú ember, idővel Európa egyik legnagyobb
műkereskedő cégének tulajdonosa lehetett volna, akit mindenki tisztel és
csodál. És mi lett belőle? Meg sem próbált válaszolni a kérdésre. Átment a
Plaatson és belépett a Goupil képkereskedésbe. Az üzlethelyiség nagyon díszes
és előkelő volt: erről egészen megfeledkezett. Durva szövésű bársony
munkásöltönyében nem odavalónak, kopottnak érezte magát. A képkereskedés fő
helyisége a földszinten feküdt: nagy szalon, dús, világosbarna drapériával
bevonva. Három lépcsőfokkal feljebb kisebb képszalon terült el üvegtetővel.
Mögötte, néhány lépcsővel feljebb pedig kicsiny, meghitt kiállítási terem, a
műértők részére. Széles lépcső vezetett fel az első emeletre; Tersteeg
lakószobáiba és irodájába. Az emeletre vezető lépcsőház falait képek
borították.
A
képkereskedés minden helyisége gazdagságot és magas kultúrát árult el. Az
üzleti személyzet elegáns, udvarias. A falakon függő képeket költséges keretek
szegélyezték. Mindenütt drága függönyök, a padlón, Vincent lába alatt, süppedő
szőnyeg, a sarkokban szerényen odatett karosszékek, értékes antik bútorok.
Vincent hirtelen rajzaira gondolt, amelyek a tárnákból rongyos ruháikban kijövő
bányászokat, a salakdomb fölé hajló bányászasszonyokat s brabanti földműveseket
ábrázoltak. Kételyei támadtak, vajon az ő, szegény embereket ábrázoló rajzai
vevőre találhatnak-e a művészetnek ebben az előkelő palotájában? Aligha.
Mauve
egyik, birkafejet ábrázoló festményét bámulta, csodálta. Az eladók, akik
metszetekkel borított asztal mögött beszélgettek egymással, ránéztek szegényes öltözetére,
félszeg alakjára, s még csak arra sem méltatták, hogy megkérdezzék, mit óhajt.
Tersteeg éppen a kis bemutató teremből sietett le a lépcsőn, útban a földszinti
nagy szalonba. Vincent nem vette észre. Tersteeg megállt a lépcső alján, úgy
tanulmányozta cége egykori alkalmazottját; rövidre vágott haját, vörös
borostás szakállát, parasztbakancsát, nyakig begombolt munkáskabátját,
nyakkendő nélküli ingét és a hóna alatt szorongatott, zsineggel összekötözött
csomagot. Volt valami ijesztő félszegség Vincent külső megjelenésében, ami
semmiképpen sem illett az előkelő képszalonhoz.
Nos, Vincent szólította meg Tersteeg, aki zajtalanul lépett oda hozzá a puha
szőnyegen , látom, tetszenek a képeink. Vincent odafordult hozzá, s így szólt:
Valóban nagyon szépek. Hogy van, Mijnheer Tersteeg? Anyám és apám szíves
üdvözletüket küldik.
Kezet
fogtak; nyolc év át nem hidalt szakadéka tátongott közöttük.
Jó színben van, Mijnheer. Még jobb színben, mint amikor utoljára találkoztunk.
Igen, Vincent, Istennek legyen hála, jól megy sorom, s a jólét megőrizte fiatalos
külsőmet. Jöjjön fel velem az irodámba mondta. Vincent követte a széles
lépcsőn, botladozva, mert nem tudta levenni szemét a falon függő képekről.
Hosszú ideje most látott először igazán jó képeket, eltekintve a rövid néhány
órától, amit Theóval töltött a brüsszeli múzeumokban. Valósággal elkábult.
Tersteeg kinyitotta irodája ajtaját és betessékelte.
Foglaljon helyet, Vincent mondta. Vincent szájtátva bámulta Weissenbruch
egyik festményét. Nem ismerte még ezt a mestert. Leült, előbb ledobta a földre
csomagját, majd felvette és odament Tersteeg előkelő íróasztalához.
Visszahoztam a rajzokat, amelyeket volt szíves kölcsönadni, Mijnheer Tersteeg.
Kibontotta a csomagot, egy ing és egy pár harisnya mellől előhúzta az Exercises au Fusain kötetet, s letette az
íróasztalára.
Keményen megdolgoztam a rajzokkal. Igazán nagyon jót tett velem, hogy elküldte őket.
Mutassa a másolatokat mondta Tersteeg, aki nyomban a tárgyra tért. Vincent
kikereste azokat a rajzokat, amelyeket Borinage-ban készített. Tersteeg fagyos
csendben nézte őket. Majd sor került az Ettenben készült rajzokra is. Tersteeg
ezekre is legfeljebb egyszer-egyszer hümmögött. Ennyi volt az egész. Vincent
ezután azokat a rajzokat mutatta meg, amelyeket közvetlenül elutazása előtt
készített. Ezek már jobban érdekelték Tersteeget.
Ennek a vonalai határozottan jók jegyezte meg az egyik rajzra. Ennél a
másiknál az árnyékolás tetszik. Ez itt, már majdnem sikerültnek mondható -
tette hozzá.
Magam is úgy éreztem, hogy nem egészet rossz mondta Vincent.
Mikor
a rajzokkal végeztek, Vincent megkérdezte Tersteeget, mi a véleménye.
Hát igen, Vincent mondta a nála jó pár évvel idősebb Tersteeg, hosszú, vékony
ujjú kezét tenyerével lefelé fektette az íróasztalra, s egyik ujjával dobolt -,
kétségtelenül haladt valamit. Nem sokat, de azért mégis valamit. Az első rajzoktól
kissé megijedtem... Rajzai egyébként komoly törekvésről tanúskodnak.
Ez minden? Csak törekvésről? Nem tehetségről?
Tudta,
ezt nem lett volna szabad megkérdeznie, de nem állhatta meg.
Nem gondolja, hogy erről még korai volna beszélni, Vincent?
Lehet, hogy igaza van. Elhoztam néhány eredeti rajzomat is. Hajlandó megnézni?
Boldogan.
Vincent
kirakta elé a bányászokat és parasztokat ábrázoló rajzokat. Ismét csend
következett, az a fajta félelmetes csend, amelyből száz meg száz fiatal festő
félreérthetetlenül megérti, hogy munkája nem aratott sikert. Tersteeg végignézte
az eléje tett rajzokat, de nem szólt egyetlen szót sem. Vincent le volt sújtva.
Tersteeg hátradőlt székében, kinézett az ablakon a Plaastra és a tavon úszkáló
hattyúkra. Vincent tapasztalatból tudta, ha csak ő nem töri meg a csendet,
Tersteeg hallgatása eltart a végtelenségig.
Nem lát semmi előrehaladást, Mijnheer Tersteeg? kérdezte. Nem gondolja,
hogy Brabantban készített rajzaim jobbak a Borinage-belieknél?
Hát igen felelte Tersteeg, s már nem nézett ki az ablakon , jobbak. De nem
jók. Van bennük valami alapvetően hibás. Azt hiszem, helyesebben tenné, ha
folytatná a másolást. Ön még nem tud eleget ahhoz, hogy eredeti rajzokat készítsen.
A rajzolás alapelemeivel kellene tisztába jönnie, mielőtt életből vett témákhoz
fogna.
Szeretnék Hágába jönni, hogy tanuljak. Helyesli ezt a szándékomat, Mijnheer?
Tersteeg
nem akarta elkötelezni magát Vincent irányába. Helyzetét rendkívül kínosnak
érezte.
Hága kellemes hely. Jó képtáraink vannak és kiváló fiatal festőink. De hogy
jobb-e, mint Antwerpen, Párizs vagy Brüsszel, magam sem tudom. Vincent nem bátortalanodott
el végleg.
Tersteeg mégiscsak bizonyos haladást állapított meg, pedig Hollandiában ő a legszigorúbb kritikus. Az már bizonyos, hogy nem topog egy helyben. Tudta, hogy élő modellekről készített rajzai nem ütik meg a mértéket, de bízott benne, ha keményen kitart, végül is jó képek kerülnek ki a keze alól.
Hága talán egész Európa legtisztább és legjobban karbantartott városa. A holland hagyományokhoz híven egyszerű, mértéktartó és szép. A ragyogóan tiszta utcákat árnyas fák szegélyezik, a finnyás gonddal épült házak előtt kicsiny, ápolt kertek rózsával, muskátlival. Hágában nincsenek gondozatlan, elhanyagolt városrészek. Hága a gólyát választotta hivatalos címeréül: a város lakosainak száma ugrásszerűen növekedett.
Vincent
csak másnap kereste fel Mauve-ot az Olajfák utcája 198. számú házában. Mauve
anyósa Carbentus leány volt, Anna Cornelia nővére, s mivel ezekben a
családokban a rokoni kapcsolatokat mindig tiszteletben tartották, Vincent
roppant barátságos fogadtatásban részesült.
Mauve
erős, izmos férfi volt, csapott, de azért hatalmas vállakkal, mellkasa domború.
Feje, akárcsak Tersteegnél és a Van Gogh-család legtöbb tagjánál, sokkal
fontosabb tényező volt külső megjelenésében, mint arcvonásai. Fényesen
csillogó, kicsit érzelmes szeme, erős, egyenes orra, magas homloka, fejéhez
simuló füle, szürkülő szakálla részben eltakarta ovális, szabályosan formált arcát.
Haját jobb oldalra fésülve hordta.
Mauve-nak
csodálatra méltó munkaereje volt, amelyet nem forgácsolt szét. Ha belefáradt a
festésbe, rövid pihenő után újrakezdte; szinte reggeltől késő estig állandóan
dolgozott.
Jet nincs idehaza, Vincent mondta Mauve. Ne menjünk inkább a műterembe?
Ott kényelmesebb.
De igen, menjünk. Vincent az egész házból a műteremre volt a legkíváncsibb.
Mauve
kivezette Vincentet a kertbe, fából épült műtermébe. A műtermet jó néhány
méternyi távolság választotta el a háztól. A kertet magas sövény szegélyezte,
s így Mauve teljes elszigeteltségben dolgozhatott.
Vincent
boldogan szívta be a pipafüst és a festőlakk összevegyült illatát, amikor
beléptek. A műterem tágas volt. A padlóra terített, hatalmas szőnyegen álló
festőállványokon készülőfélben lévő képek. A falakon vázlatok, tanulmányok
tették meleggé, otthonossá a hangulatot. Az egyik sarokban antik asztal állott,
előtte a padlón perzsaszőnyeg. A műterem északi falának egyik felén széles ablak.
Könyvek hevertek szanaszét és minden elképzelhető lapos felületet szinte
teljesen beborítottak a legkülönfélébb festőszerek, szerszámok. Vincentnek a
műterem zsúfoltsága ellenére is azonnal feltűnt, hogy minden kiszámítottan a
helyén van. Mauve rendszerető természete mindenre rányomta bélyegét.
A
szokásos családi üdvözletek tolmácsolása alig néhány másodpercnyi időt vett
igénybe és nyomban arra a témára tértek, amely mindkettőjüket egyesegyedül
érdekelte. Mauve tudatosan elkerülte festőtársainak társaságát (mindig azt
vallotta, hogy valaki vagy fest, vagy locsog a festésről, de a kettő együtt egyszerűen
nem megy). Most teljesen lefoglalta legfrissebb, nagyméretű kompozíciója,
amely ködös tájat ábrázolt alkonyati megvilágításban. Erről beszélt Vincentnek
szakadatlanul anélkül, hogy megkérdezné az ő véleményét.
Madame
Mauve hazaérkezett és ott tartotta Vincentet vacsorára. A jóízű vacsora után
Vincent a kandalló előtt ült. A gyermekekkel beszélgetett és arra gondolt,
miért ne lehetne neki is csendes otthona, felesége, aki szereti és hisz benne,
s gyermekei. Ha gyermekei apjuknak szólítanák, kicsiny birodalma urának és
uralkodójának érezné magát. Eljön-e ez a boldog idő számára valaha is?
Mauve
és Vincent nemsokára visszament a műterembe és itt sűrű pipafüstbe burkolózva
beszélgettek. Vincent elővette rajzmásolatait. Mauve a hivatásos festő gyors,
hozzáértő tekintetével futott végig rajtuk.
Mint
rajzgyakorlatok, nem rosszak mondta. De nem látom be, miért lennének
fontosak?
Fontosak? Én csak...
Igen, ezek csak másolatok, Vincent, amire minden iskolás gyerek képes. Az igazi
alkotói munkát itt már mások végezték el.
Azt gondoltam, így megérzem, mi lényeges a dolgokban.
Ostobaság. Ha alkotni akarsz, sohase szakadj el a való élettől és ne utánozz
másokat. Vannak eredeti rajzaid?
Vincent
Tersteed bírálatára gondolt, s habozott, megmutassa-e Mauve-nak. Hágába azért
jött, hogy Mauve tanítványa legyen. Ha most megmutatja neki ezeket a gyenge
dolgait...
Igen felelte. Állandóan készítettem eredeti rajzokat is.
Ezt már szeretem hallani.
A
Borinage-ban bányászokat rajzoltam le, Brabantban pedig parasztokat. Tudom,
hogy gyengék, de...
Azzal ne törődj mondta Mauve. Hadd lássam a rajzaidat. Bizonyosan sikerült
megfognod valamit a jellemükből.
Vincent
kirakta Mauve elé rajzait. Érezte, hogy a szíve hevesen ver és valami
a
torkát fojtogatja. Mauve leült, bal kezével hátrasimította sűrű haját. Egyszer-egyszer megelégedett, nevető
hang tört elő szürkülő szakállából. Egy ízben pedig beletúrt sűrű hajfürtjeibe
és rosszallólag nézett Vincentre. Kezébe vette az egyik, földjén dolgozó parasztot
ábrázoló rajzot, felkelt és odatartotta a saját új kompozícióján az egyik, nagy
vonalakkal felvázolt alak mellé.
Most már látom, hol követtem el a hibát! kiáltott fel.
Rajzceruzát
vett a kezébe, kellően megvilágította a képet, gyors mozdulatokkal néhány
vonalat rajzolt. Szeme közben állandóan Vincent rajzán járt.
Így
már jobb mondta és hátrafelé tett egy lépést. Most már húsból és vérből
való figura.
Mauve
odalépett Vincenthez és kezét unokaöccse vállára tette.
Jól
van, Vincent mondta. Az a lényeg, hogy elindultál. Rajzaid még esetlenek,
de hitelesek. Van bennük vitalitás és ritmus, s ezzel ritkán találkozom. Dobd a
sarokba a másoló füzeteidet. Vásárolj festékeket. Minél előbb kezdesz olajjal
dolgozni, annál jobb. Rajzaid máris csak félig rosszak, ez később majd még
javul. Vincent úgy érezte, hogy itt a kedvező pillanat.
Ide költözöm Hágába, Anton mondta és dolgozom tovább. Hajlandó lennél néha
segíteni? Nagy szükségem van rá, hogy olyan ember segítsen munkámban, mint te.
Csak kis dolgokat kérnék, ahogyan megmutattad tanulmányaidat ma délután.
Minden fiatal festőnek szüksége van mesterre, aki tanítja és én hálás leszek,
ha beleegyezel, hogy tőled tanuljak.
Mauve
elgondolkodva nézte műtermében a befejezetlen vásznakat. Ha munkáját néha
rövid időre félbehagyta, legszívesebben családja körében tartózkodott. Máris
megbánta azt a dicséretet, amellyel Vincentet felbátorította és szívesen
visszavonta volna. Vincent jó érzékkel vette észre mások hangulatváltozását.
Azonnal megértette, miről van szó.
Én nagyon elfoglalt ember vagyok, Vincent mondta Mauve , és nagyon kevés az
időm, hogy másoknak segítsek. A művésznek önzőnek kell lennie és féltékenyen
kell vigyáznia munkaideje minden percére. Nem hiszem, hogy sokat tanulhatnál
tőlem.
Én nem is kérek sokat mondta Vincent. Csak hogy dolgozhassam itt nálad
néha és figyelhessem, hogyan készülsz el egy-egy kompozícióddal. Beszélj nekem
néha munkádról, ahogyan ma délután tetted, hogy lássam, hogyan teljesedik ki
egy-egy képed, megalkotása közben. És néha, mikor pihensz, egyszeregyszer nézd
meg az én munkámat és javítsd ki. Én csak ezt kérem.
Azt hiszed, keveset kérsz. Hidd el nekem, egy tanítvány igen komoly felelősség.
Megígérem, nem leszek terhedre.
Mauve
hosszú ideig gondolkodott. Soha nem gondolt rá, hogy tanítványa legyen; nem
szerette más jelenlétét műtermében, amikor dolgozik. Munkájáról nem szívesen
beszélt senkivel, s eddig csak kellemetlensége származott belőle, mikor
kezdőknek adott tanácsot. Másrészt Vincent az unokaöccse, a nagybátyja,
Vincent Van Gogh és a Goupilék vásárolják meg a képeit, s volt valami megragadó
a fiú ösztönös, mély szenvedélyében. Ezt érezte rajzaiban, s ez gyakorolt rá
komoly hatást.
Rendben van, Vincent szólalt meg végül , megpróbáljuk.
Ó, Anton.
Nem ígérek semmit, ezt tudnod kell. Az is lehet, hogy rosszul sül el az egész.
Mégis, ha Hágába költözöl, jöjj el hozzám a műterembe és meglátjuk, miben
lehetünk egymás segítségére. Az őszi hónapokat Drenthe-ben töltöm. Legjobb
lenne, ha tél elején jönnél.
Ez nekem is megfelel. Még néhány hónapig Brabantban szeretnék dolgozni.
Akkor ebben maradunk.
A
vonaton, útban hazafelé ujjongó öröm zengett Vincent lelkében: Van már
mesterem. Van már mesterem. Néhány hónap múlva egy nagy festő mellett
tanulhatok, festő lesz belőlem. Addig is még keményebben dolgozom, hogy lássa,
mennyit haladtam.
Hazaérkezett és Kay Vost találta a parókián.
6.
Kayt nagy gyásza átszellemítette. Férjét odaadóan szerette és halála megölt benne valamit. Sugárzó vitalitása, élénk szelleme eltompult, lelkesedése, a belsejében égő tűz hamvadt. Élénk, meleg színű haja is mintha veszített volna fényéből. Arca megnyúlt, szinte aszketikusan lesoványodott, kék szeme mélyen feketére árnyalódott, csillogó bőre sápadt és színtelen lett. De egykori elveszített vitalitása helyett szépsége még jobban kiteljesedett az egész lényét átható szomorúság hatására.
Úgy örülök Kay, hogy itt vagy nálunk mondta Vincent.
Köszönöm, Vincent.
Beszélgetésükből
eltűnt minden tartózkodás. Kölcsönösen közelebb érezték magukat egymáshoz.
Egyikük sem tudta, miért, de eszükbe sem jutott, hogy ennek okán tűnődjenek.
Persze a kis Jant is magaddal hoztad, ugye?
Igen, kint játszik a kertben.
Ugye most jársz első ízben Brabantban? Örülök, hogy én mutathatom meg neked a vidéket. Nagyokat sétálunk majd mindenfelé.
Igazán örülök neki, Vincent.
Kedvesen
beszélt, de fásultan. Vincentnek feltűnt, hogy Kay hangja mélyebb, zengőbb
lett. Emlékezett még, milyen nagy rokonszenvet tanúsított iránta az asszony
annak idején a régi keizersgrachti találkozásukkor. Megkérdezze-e, mi okozta
férje halálát és kifejezze-e részvétét? Tudta, hogy illenék valamit mondania,
mégis úgy érezte, tapintatosabb, ha nem tépi fel a súlyos gyász sebeit.
Kaynek
jólesett a tapintat. Férje emléke szent volt előtte. Nem szívesen beszélt a
történtekről. Kay is visszaemlékezett a keizersgrachti otthonban együtt
töltött, kellemes téli estékre, amikor Vosszal és szüleivel kártyázgatott a tűz
mellett. Néma fájdalom emésztette, tekintete elfátyolosodott. Vincent gyengéden
megsimogatta kezét. Kay hálás pillantással viszonozta gyengédségét. Vincent
látta, mennyire átszellemítette a szenvedés. Azelőtt boldog fiatal nő volt,
most pedig szíve mélyén szenvedő asszony, érzelmi világának a szenvedések árán
nyert gazdagságával. Vincentnek, életében nem először, a régi mondásra kellett
gondolnia: „A szépség forrása a szenvedés."
Jól érzed magad majd nálunk, Kay mondta nyugodt hangon. Egész nap kinn szoktam
kószálni a mezőkön, ott rajzolok. Jöjj velem és hozd magaddal Jant is.
Utadban leszünk.
Dehogyis! Szeretem a társaságot. Sok érdekeset mutatok majd. Akkor szívesen
megyek veled.
A
hosszú séták jót tesznek majd Jannak is. A friss levegő megedzi. Kay gyengéden
megszorította Vincent kezét. És ugye, jó barátok leszünk, Vincent?
Igen, azok leszünk, Kay.
Kay
elengedte Vincent kezét és üres tekintettel meredt a protestáns templom mellett
vezető útra.
Vincent
kiment a kertbe. Kivitt egy padot Kaynek és segített Jannak, aki homokvárat
épített. Közben el is felejtette, milyen nagy újsággal érkezett vissza Hágából.
Vacsora
közben közölte a családdal, hogy Mauve maga mellé veszi tanítványak. Egyébként
meg sem említette Tersteeg vagy Mauve dicséretét, elismerését; Kay jelenléte
azonban arra ösztökélte, hogy minél kedvezőbb színben tüntesse fel magát. Anyja
nagyon örült a hallottaknak.
Fogadd ám meg Anton minden egyes szavát mondta , mert Mauve ugyancsak
elismert festő.
Másnap,
kora reggel Kay, Jan meg Vincent útnak indult Liesboschba, ahol Vincent
rajzolni akart. Vincent ugyan nem is törődött az elemózsiával, de Anna Cornelia
bőséges ebédet csomagolt be hármójuknak. Az anya valahogy úgy kezelte az
egészet, mint holmi kirándulást. Útjuk elején a temetőkertben szarkafészket
pillantottak meg az egyik magas akácfán. Vincent megígérte az izgatott Jannak,
hogy megkapja a fészekben lévő tojásokat. Előbb a fenyők lehullott tűleveleitől
csúszós talajú fenyvesen mentek át, majd útjukat a dűnék sárga, fehér és szürke
színű buckái közt folytatták. Egy helyen Vincent a mezőn hagyott ekét és
szekeret pillantott meg. Felállította könnyű rajzállványát, Jant ráültette a
szekérre és gyorsan lerajzolta. Kay a közelben állt és csendben nézte, mint játszik
a homokban kisfia. Vincent nem zavarta meg a hallgatását. Boldog volt, hogy
együtt lehetnek. Nem is tudta eddig, hogy munka közben egy fiatal nő közelsége
annyi örömet szerezhet.
Zsúpfedeles házak mellett mentek el, majd rátértek a Roozendaalba vezető útra. Végre Kay megszólalt.
Amikor a rajzállvány előtt láttalak, Vincent mondta , eszembe juttattál
valamit, amit annak idején Amszterdamban gondoltam rólad.
Mi volt az, Kay?
Biztos, hogy nem bántalak meg vele? Egészen biztos.
Az igazat megvallva, sohasem hittem, hogy a lelkészi pálya neked való. Biztos
voltam, hogy hiába vesztegeted rá az idődet. Miért nem mondtad meg már akkor?
- Nem volt jogom, Vincent.
Vörösesszőke
haja néhány kiszabadult fürtjét fekete főkötője alá tűrte; az úton megbotlott
egy kátyúban és Vincent vállának dőlt, aki belékarolt, majd segítette, hogy
visszanyerje egyensúlyát, s elfelejtette kezét karjából kihúzni.
Tudtam, hogy magadnak kell tisztába jönnöd önmagaddal mondta. Én
hiába
szóltam volna.
Valóban, emlékszem rá szólalt meg Vincent , óvtál attól, hogy ne váljék szűk
látókörű vidéki lelkész belőlem. Különös megjegyzés volt egy lelkipásztor
leányától. Rámosolygott Kayre, de a fiatalasszony tekintete elborult.
Tudom. Vos azonban sok mindenre megtanított, amit egyébként nem értettem volna
meg.
Vincent
hirtelen visszahúzta karját. Vos nevének említése furcsa, megfoghatatlan
választóvonalat vont kettőjük közé. Egyórás séta után érkeztek meg Liesboschba,
ahol Vincent újból felállította
rajzállványát. A mocsaras tájék egyik zugáról akart vázlatot készíteni. Jan a homokban játszadozott, Kay pedig leült a kis összehajtható székre, amelyet Vincent hozott magával. Könyvet tartott a kezében, de nem olvasott. Vincent sebesen rajzolt, lendület hajtotta mozdulatait. A rajz erőteljesebben alakult ki gyors munkája közben, mint máskor. Nem tudta eldönteni, Mauve dicsérete okozta-e
vagy Kay jelenléte, de még sohasem rajzolt ilyen biztos kézzel. Több vázlatot készített gyors egymásutánban. Nem nézett Kayre, az asszony sem szólalt meg, hogy ne zavarja munkájában, közelsége mégis kimondhatatlan jó érzéssel töltötte el. Hőn kívánta, hogy rajza minél jobban sikerüljön és kiérdemelje Kay csodálatát.
Délben
a közeli tölgyligetbe mentek. Kay egy nagy fa alatt rakta ki a kosárból a
magukkal hozott ebédet. Szélcsend volt. A mocsárban nyíló liliomok illata
egybevegyült a tölgyfaliget balzsamos levegőjével. A kosár egyik oldalán Kay és
Jan, a másikon Vincent ült le a fűre. Kay osztott, s Vincentnek eszébe jutott,
mennyire megragadta az a kép, amikor Mauve-ot és családját nézte vacsora
közben.
Kayre
nézett és arra gondolt, szebb nőt még életében nem látott. A sajt pompás volt,
az édesanyja által sütött kenyér illata finom, csábító, Vincent mégsem tudott
enni. Új, sokkal hatalmasabb éhség támadt fel benne. Nem tudta levenni szemét
Kayről, csodás finom bőréről, hosszúkás, szépen formált arcáról, borongó
tekintetű szeméről, telt, édes ajkáról, amelyről most lehervadt ugyan az érett
szépség, de Vincent tudta, hogy ez a szépség egyszer majd újra kivirágzik.
Ebéd
után Jan elaludt édesanyja ölében. Vincent nézte, mint simogatja Kay kisfia
szőke haját, és elgondolkodva pillantott a gyermek ártatlan arcára. Vincent
tudta, hogy Kay gyermeke arcvonásaiban halott férje képmását keresi, gondolatai
pedig messzire szállnak Brabanttól, unokafivérétől. Kay a szülői házban töltött
napokra emlékszik, amikor rajongásig szeretett férje még élt.
Vincent
a délutánt rajzolással töltötte; közben a kis Jan nemegyszer az ölébe
telepedett. A kisfiú megszerette Vincentet, aki azt is hagyta, hogy egyik rajzpapírt
összefirkálja gyerekes
ákombákomjaival.
Jan jóízűeket nevetve, kiáltozva rohangált a sárgás színű homokban. Újra meg
újra odaszaladt Vincenthez. Minduntalan kérdezősködött, karattyolt. Vincent nem
bánta, sőt örült neki, hogy ez az eleven kisgyermek merő ragaszkodásból mint
sürög-forog körülötte.
Az idő őszre járt, a napok már rövidek voltak. Útban hazafelé megálltak az apró tócsák mellett és nézték, mint tükröződnek a naplemente tarka színei a sima vízen. Leszállt az alkonyat, lassan sötétedni kezdett. Vincent megmutatta Kaynek rajzait. Az asszony csak felületesen pillantott rájuk. Meglehetősen kezdetlegeseknek és nyerseknek találta őket. De szerette Vincentet és tudta, mit jelentene, ha szavaival fájdalmat okozna.
Tetszenek a rajzaid, Vincent mondta.
Komolyan mondod, Kay?
Kay
dicsérő szavai kimondhatatlanul boldoggá tették Vincentet. Hiszen a fiatalasszony
rokonszenvezett vele már Amszterdamban is, most pedig bizonyára megérti majd
törekvéseit. Úgy érezte, egyedül tőle kapta meg ezt a megértő ugyanazt a
nyelvet beszélnék; Mauve-val és Tersteeggel szemben pedig a kezdő alázatát
kellett tanúsítania, ha ezt nem is érezte mindig indokoltnak.
Szívét
gyors, zavaros szavakban öntötte ki Kay előtt. Lelkesedése fokozódott, mind
gyorsabb lépésekkel haladt, s Kay alig tudott vele lépést tartani. Amikor
szenvedélyes érzései erőt vettek rajta, kijött a sodrából; esetlen, szaggatott
beszédmodora riasztóan hatott. Nem volt már kellemes fiatalember, mint a
délután első felében, hanem rossz modorú kamasz. Kayt viselkedése valósággal
megrémítette. Kifakadásait neveletlenségnek, éretlensége jelének tekintette.
Nem is sejtette, hogy Vincent a legritkább és legértékesebb bókkal illeti,
amivel férfi nőt megtisztelhet.
Vincent
feltárta Kay előtt elfojtott érzéseit, belső tépelődéseit. Mindazt, ami
felhalmozódott benne, amióta Theo visszatért Párizsba. Beszélt céljairól, vágyairól
és arról, hogy milyen szellemmel akarja megtölteni munkáját. Kay nem értette
meg izgatottsága okát. Nem szakította félbe, de nem is hallgatott oda szavaira.
Kay a múltban, csak a múltban élt. Visszatetszőnek érezte, hogy akadjon ember,
aki ilyen derűs örömmel és bizakodással néz a jövőbe. Vincentet teljesen
elragadta belső hevülése. Észre sem vette Kay tartózkodását, ellenszenvét. Izgatott
kézmozdulatokkal kísérte szavait. Kay egyszerre csak egy névre figyelt fel.
Neuhuys? Az amszterdami festőről beszélsz?
Igen. Neuhuys egy ideig Amszterdamban lakott, de most Hágában él.
Neuhuys, Vos barátja volt. Sokszor megfordult nálunk.
Vincent
félbeszakította Kayt.
Vos! Mindig csak Vos! Miért?
Hiszen Vos már több mint egy esztendeje halott. Itt az ideje, hogy Kay elfelejtse. Vos a múlté, mint Ursula. Miért tereli Kay a beszélgetést mindig Vosra, akit Vincent már Amszterdamban sem kedvelt.
Késő
ősz lett. A fenyőligeteket rozsdabarna szőnyeggel vonták be a fenyők lehullott
tűlevelei. Kay és Jan mindennap elkísérte Vincentet. Kay arca kiszínesedett a
hosszú sétáktól. Járása is biztosabb, elevenebb lett. Rendszerint magával
vitte varrókosarát és varrt, amíg Vincent rajzolt. Mind gyakrabban beszélt
gyermekkori emlékeiről; a könyvekről, amelyeket olvasott, azokról az érdekes
emberekről, akikkel Amszterdamban találkozott.
A
család örült erősödő barátságuknak. Vincent társaságában Kay egyre inkább
érdeklődött a külső világ dolgai iránt, Vincent pedig sokkal szeretetreméltóbban
viselkedett Kay ottléte óta. Anna Cornelia és Theodorus őszintén örvendezett a
dolgok ilyen fordulatának, s mindent megtett, hogy a két fiatal minél közelebb
kerüljön egymáshoz.
Vincent
mindent szeretetre méltónak talált Kayben. Szerette karcsú, törékeny alakját,
komor, hosszú, fekete ruhájában, hetyke kis főkötőjét, amelyet sétáikon viselt. Szerette testének
természetes illatát, amelyet boldogan lehelt be, amikor közel hajolt hozzá és
szerette, ahogyan ajkát csücsörítette, amikor szaporán beszélt. Szerette
fürkésző tekintetű, mélykék szemét, kezének eleven érintését a vállán, vagy
karján, amikor átvette tőle a kis Jant. Szerette kedvesen gutturális,
harmonikus hangját, amelyet soha nem tudott belső megrendülés nélkül hallani,
s amely fülében énekelt még az éjszaka óráiban is, amikor ágyában feküdt.
Szerette csillogó bőrét, és égett a vágytól, hogy elboríthassa csókjaival.
Most
értette meg, hogy hosszú évek óta csak félig élt, s a lelke mélyén rejtőzködő
gyengédség és ragaszkodás bő forrása elapadt; kiszáradt ajka a szeretet hűs,
üdítő italát egyszer sem ízlelte. Csak akkor volt boldog, ha Kay közelében
lehetett, ha jelenléte ölelve simogatta egész lényét. Amikor kinn a mezőkön Kay
vele volt, gyorsan és biztos kézzel rajzolt; amikor otthon maradt, robotnak
érezte a rajzolást. Esténként otthon együtt ült vele a nagy kerek családi
asztal mellett, s bár napközben készített vázlatai kidolgozásán dolgozott,
pillantása újra meg újra végigsimogatta Kay nyájas arcát a lámpa aranyló fényében.
Tekintetük olykor összetalálkozott és Kay ilyenkor csendesen, szomorúan
mosolygott rá. Gyakran úgy érezte, képtelen megválni tőle egy pillanatra is,
legszívesebben felugrana és az egész család szeme láttára forró, szenvedélyes
csókokkal borítaná hűs ajkát.
Nemcsak
szépségét szerette, hanem egész lényét és viselkedését is; csendes, nyugodt
járását, tökéletes testtartását, finom modorát, amelyet minden mozdulata
elárult.
Tudta
már, hogy milyen magányosan élte napjait a hét év alatt, amióta elveszítette
Ursulát. Soha egyetlen nő sem szólította nyájas, kedves szóval, nem pillantott
rá vonzódó rokonszenvvel, nem simogatta végig homlokát ujjával, hogy aztán
megcsókolja.
Soha
egyetlen nő sem volt szerelmes belé. Ez nem is élet, ez maga a halál. Ursula
iránti szerelme nem is volt oly keserves, hisz kora ifjúsága éveiben csak egy
vágy töltötte el: adni, adni. Ezt utasították vissza. Most azonban érett férfiúságának
szerelmében arra is vágyott, hogy adjon, meg arra is, hogy szerelme viszonzásra
találjon. Tudta, hogy nem élné túl, ha éhségét Kay viszontszerelmének melegsége
ki nem elégíti.
Egy
este Michelet könyvét olvasta és ezzel a mondattal találkozott: „Il faut qu'une femme souffle sur toi pour
que tu sois homme.* „Hogy
férfi légy, asszonynak kell reád lehelnie franciául)”
Michelet
az igazat írta. Ő sokáig nem érett férfivá. Huszonnyolc éves korára még mintha
meg sem született volna. Most lett csak férfiúvá, amióta Kay rálehelte
szépségének és szerelmének bűvös illatát. Férfiként vágyott Kay után,
kétségbeesetten és szenvedélyesen. Szerette Jant is, mert a kisfiú ahhoz a
nőhöz tartozott, akit szeretett. Vost azonban gyűlölte. Mélységesen. Bármit
tett is, nem tudta Kay gondolataiból kiűzni a halott férfi emlékét. Nem bánta
azt a szenvedést sem, amelyet Ursula iránti szerelme okozott. Mindketten a
szenvedés pörölycsapásai alatt formálódtak, s ez nemesebbé,
tisztábbá
teheti szerelmüket. Mélységes meggyőződéssel hitte, hogy elhomályosíthatja Vos
emlékét, aki már csak Kay múltjának volt egy része. Olyan égő szerelemmel
ajándékozza majd meg az asszonyt, amely eltörli a múltat. Hamarosan Hágába
költözik és Mauve tanítványa lesz. Magával viszi Kayt. Életük olyan lesz, mint
az a családi együttlét, amelyet annyira megcsodált az Uileboomen utcai házban.
Feleségül akarta venni Kayt, hogy mindig mellette legyen. Azt akarta, hogy
otthona legyen és gyermekei, akik rá hasonlítanak. Felnőtt férfi már. Ideje,
hogy abbahagyja a vándoréletet. Szeretetre vágyott, hogy a szeretet tegye
nemessé munkáját, simítson ki belőle minden nyerseséget és ajándékozza meg
azzal a valóságérzettel, amelyet annyira hiányolt. Eddig nem is tudta, hogy
élete mennyire nem élet, szerelem nélkül. Ha tudja, szenvedélyesen beleszeret
az első útjába kerülő nőbe. A szerelem az élet sója. Csak vele érezheti meg a
világ igazi ízét. Valósággal örült már, hogy Ursula nem viszonozta szerelmét.
Mily felszínes volt az a szerelem, mily gazdag és mély a mostani. Ha Ursulát
elveszi feleségül, soha nem tudja meg mi az igazi szerelem. Hisz akkor nem
szeret bele Kaybe! Most jött csak rá, hogy Ursula milyen sekélyes, üres fejű
gyermek volt, híjával minden finomságnak és igazi értéknek. Éveken át
szenvedett e miatt az éretlen gyermek miatt. Egyetlen óra Kay társaságában
felért egy egész élettel Ursula oldalán. Nehéz utat tett meg, de ez az út
Kayhez vezetett, s ezért megérte a fáradságot. Élete most már jóra fordul:
dolgozni fog, szerelme beteljesedik, rajzaiért sok pénzt kap. Boldogok lesznek.
Az emberi életnek van valami végső értelme, amihez csak lassan, kitartással
lehet eljutni.
Impulzív
természete és szenvedélyessége ellenére tudott uralkodni magán. Százszor meg
ezerszer, amikor kettesben volt Kayvel kinn a mezőkön és lényegtelen dolgokról
beszélgettek, legszívesebben felkiáltott volna: Hagyjuk ezt a tettetést, az
udvarias társalgást. Én csak egyre vágyom, hogy a karomba vegyelek és
elhalmozzam ajkadat csókjaimmal. Azt kívánom, hogy a feleségem légy és
mellettem maradj mindörökre! Egymáshoz tartozunk és magányosságunkban
kimondhatatlanul nagy szükségünk van egymásra!
Valóságos
csodaszámba ment, de visszatartotta magát. Nem beszélhetett szerelméről, így
váratlanul, hirtelen. Ezzel durván megbántaná Kayt. Kay viszont sohasem adott
semmiféle alkalmat. Mindig elkerülte, hogy szerelemről, vagy házasságról essék
szó közöttük. Hogyan és mikor ejtsen mégis szót róla? Érezte, hogy meg kell tennie
hamarosan, mert közeledik a tél, s ezzel Hágába költözésének időpontja is.
Végül nem tudott tovább várni. Útjuk Breda felé vezetett. Vincent a földjükön
dolgozgató parasztokról készített rajzokat. Ebédjüket apró patak mellett egy szilfa
alatt költötték el. Jan elaludt a fűben, Kay a magával hozott kosár mellett
ült. Vincent odatérdelt mellé, s megmutatta néhány rajzát. Gyorsan, szaporán
beszélt. Nem is igen figyelt arra, mit mond. Egyszerre csak megérezte Kay meleg
vállának érintését. Önuralmának vége szakadt. Kiejtette a rajzokat kezéből,
majd hirtelen, teljes erővel magához szorította Kayt és nyers, szenvedélyes szavakban
tört ki.
Kay, nem bírom egy pillanattal sem tovább elviselni, hogy ne szóljak! Tudnod
kell, hogy szeretlek, jobban, mint önmagamat! Mindig szerettelek, az első
pillanattól, amikor megláttalak Amszterdamban! Azt akarom, hogy mindig velem
légy! Kay, mondd, hogy szeretsz egy kicsit. Hágába költözünk. Otthonunk lesz és
boldogok leszünk. Te is szeretsz Kay, ugye szeretsz? Mondd, hogy a feleségem
leszel, Kay drága. Kay kísérletet sem tett, hogy kiszabadítsa magát. Vincent
szavainak hallatára a rémület és sértődöttség kifejezése jelent meg arcán.
Sötétkék, fekete fényű szeme kegyetlen pillantással nézett rá és felemelte
kezét, hogy elfojtsa a szájából előtörő kiáltást.
Nem, soha, soha! suttogta határozottan.
Kiszakította
magát Vincent szoros öleléséből, felkapta alvó gyermekét és vadul szaladt a
mezőn át. Vincent utána rohant. A rémület meggyorsította Kay futását. Menekült
Vincent elől, aki nem értette, mi történt.
Kay! Kay! kiáltotta utána. Ne szaladj el!
Kay
erre még gyorsabban futott. Vincent kezével vadul hadonászva, fejét
előreszegezve rohant utána. Kay megbotlott és elesett a puha barázdák között.
Jan sírva fakadt. Vincent letérdelt előtte a szántáson és megragadta a kezét.
Kay, miért futsz előlem, amikor annyira szeretlek? Nem tudod megérteni, hogy az
enyémnek kell lenned? Te is szeretsz, Kay. Mitől félsz? Csak azt mondtam, hogy
szeretlek. Elfelejtjük a múltat és új életet kezdünk.
Kay
szemében a rémület kifejezését a gyűlölet váltotta fel. Kitépte kezét Vincentéből.
Közben Jan is felébredt. A gyermeket Vincent vad, szenvedélyes nézése nagyon megijesztette,
s a furcsán viselkedő férfi szájából előretörő, izgatott szavak valósággal
megrémítették. Belecsimpaszkodott édesanyja nyakába és hangos sírásra fakadt.
Kay, drága csak annyit mondj, hogy szeretsz egy kicsit! Nem, soha, soha!
A
fiatalasszony ismét nekiiramodott a réteken át az országút felé. Vincent csak
ült a puha homokban szótlanul, mintha fejbe ütötték volna. Kay leért az útra
és eltűnt a szeme elől. Vincent összeszedte magát, utána rohant, hangosan kiáltva
nevét. Mikor végül is leért az útra, messziről meglátta Kayt. Az asszony még
mindig szaladt és magához szorította Jant. Vincent megállt. Nézte, mint tűnnek
el az útkanyarulatnál, aztán nem látta őket többé. Ott maradt csendben hosszú
ideig, majd visszament a mezőre, s felvette a földről kicsit összepiszkolódott
rajzait. Az edényeket meg a maradékokat visszarakta a kosárba, a rajzállványt
hátára kötötte és fáradt léptekkel indult haza.
A
parókián feszült hangulat fogadta. Vincent rögvest észrevette, mihelyt belépett
az ajtón. Kay bezárkózott szobájába Jannal. A lakószobában csak Vincent szülei
tartózkodtak. Valamiről beszélgettek, de amikor Vincent belépett a szobába, a
megkezdett mondatot félbeszakítva, azonnal elhallgattak. Vincent becsukta maga
mögött az ajtót. Feltűnt apja ijesztően haragos nézése; jobb szemén szemhéja
csaknem teljesen lecsukódott.
Hogyan tehetted ezt, Vincent? siránkozott édesanyja.
Mire gondolsz, anyám? Vincent nem tudta biztosan, miért részesül szemrehányásban.
Hogy sérthetted meg így unokahúgodat!
Vincent nem tudta, mit feleljen. Lecsatolta a rajzállványt hátáról és a szoba egyik sarkába tette.
Apja még mindig túlságosan izgatott volt, semhogy megszólaljon. Elmondta Kay pontosan, mi történt? kérdezte Vincent.
Apja
meglazította magas gallérját és jobbjával megmarkolta az asztal szélét. Azt
mondta, átölelted és úgy viselkedtél, mint aki teljesen megőrült.
Én azt mondtam neki, hogy szeretem védekezett Vincent nyugodt hangon. Nem
hiszem, hogy ez sértés volna.
Csak ennyit mondtál? kérdezte apja fagyosan. Nem. Megkértem, legyen a
feleségem. Feleséged!
Igen. Miért oly megdöbbentő ez?
Ó, Vincent, Vincent szólalt meg édesanyja , hogy gondolhattál ilyesmire? -
De hiszen bizonyára ti is gondoltatok rá... Álmomban sem jutott volna
eszembe, hogy beleszeretsz Kaybe.
Vincent mondta édesapja , tisztában vagy azzal, hogy Kay az első unokatestvéred?
Igen. No és?
Nem veheted el feleségül az első unokatestvéredet. Mert az... mert az... Dominie Van Gogh nem tudta rászánni magát, hogy kimondja a szót. Vincent odament az ablakhoz és kibámult a kertbe.
Mi történne
akkor?
Vérfertőzést követnél el. Vincent nagy nehezen megfékezte magát. Hogyan
merészelik az ő tiszta szerelmét ilyen csúf szavakkal bemocskolni?
Magad sem hiszed apám ezt az ostobaságot. Az effajta beszéd méltatlan hozzád.
Igenis állítom, hogy vérfertőzés lenne! erősködött Theodorus. Nem tűrhetek
ilyen bűnös kapcsolatot a Van Gogh családban.
Remélem, apám, nem áltatod magad azzal, hogy a Biblia szavait idézed?
Unokatestvérek között mindig megengedett dolog volt a házasság.
Ó, Vincent, drága mondta anyja , ha szereted, miért nem vártál? Férje csak
egy éve halt meg és Kay még hűségesen szereti. Különben sem keresel még annyit,
hogy eltarthasd a feleséged.
Nézetem szerint folytatta apja , tetted éppolyan elhamarkodott, mint tapintatlan.
Vincent
meghökkent. Elővette pipáját, egy pillanatig kezében tartotta, majd
visszasüllyesztette a zsebébe.
Apám, a leghatározottabban kérlek, ne használj többé ilyen kifejezést. Kay
iránt érzett szerelmem a legnagyobb dolog számomra. Nem akarom, hogy lépésemet
elhamarkodottnak és tapintatlannak bélyegezd. Felkapta rajzállványát és bement
a szobájába. Leült ágyára és úgy töprengett
magában:
Mi történt? Mit tettem? Megmondtam Kaynek, hogy szeretem és ő elrohant.
Miért?
Nem kellek neki?
Nem, soha, soha!
Éjszakája
azzal telt, hogy a történtek újra meg újra felidézésével gyötörte magát. A
végén mindig ugyanebbe a néhány szóba ütközött. Kegyetlennek, véglegesnek érezte,
mint valami halálra hívó lélekharang csengését. Másnap reggel már későre járt,
amikor rászánta magát, hogy lemenjen szobájából. A feszült hangulat ekkorra
már felengedett. Anyja a konyhában volt; megcsókolta, mikor belépett és egy
pillanatig részvéttel simogatta az arcát.
Jól aludtál, fiam? kérdezte.
Hol van Kay?
Apád Bredába vitte. Miért?
Hogy elérje a vonatot. Hazamegy. Amszterdamba? Igen, oda.
Értem.
Azt gondolta, okosabb lesz.
Hagyott részemre üzenetet?
Nem hagyott, drága fiam. Ülj le és reggelizzél.
Egyetlen szót sem? A tegnap történtekről? Haragszik rám? Nem, csak úgy
gondolta, jobb, ha hazamegy a szüleihez. Anna Cornelia úgy gondolta, jobb, ha
nem ismétli Kay szavait. Mikor indult a vonat a bredai állomásról Öt
perccel negyed tizenegy után. Vincent a konyha faliórájára nézett. Most éppen
annyi az idő mondta. Igen, annyi.
Akkor nem tehetek semmit.
Ülj le, drága fiam. Kitűnő friss nyelvet készítettem ma reggel. Anna Cornelia
helyet készített a konyhaasztal mellett és megterített. Ott járkált fia körül
és unszolta, hogy egyék. Valahogy úgy érezte, ha sikerül elegendő ételt
belediktálnia, minden rendbe jön.
Vincent
látta, hogy örömet szerez vele anyjának és megevett mindent, amit eléje tett.
De szájában az egész reggeli alatt a Nem, soha, soha! szavak keserű ízét
érezte.
7.
Tudta, hogy munkáját még Kaynél is sokkal jobban szerette. Ha választania kell a kettő közt, pillanatig sem haboz. Rajzai most mégsem sikerültek kedve szerint. Nem érdekelte, amit rajzolt. Amikor a falra felszegezett, brabanti rajzai közül megnézte azokat, amelyeket Kay iránti szerelme ébredése idején készített. tisztán látta, hogy mennyire fejlődött tudása. Tudta, rajzai még mindig nyersek és kemények, de úgy érezte, hogy Kay iránti szerelme ezen is segíthet. Szerelme sokkal szenvedélyesebb, komolyabb volt, mint egy, vagy akár számtalan „Nem, soha, soha!" Úgy gondolt a visszautasításra, mint valami jégpáncélra, amelyet magába szorítva, szíve melegével olvaszt majd fel.
A
lelke mélyén rejtőző kétség mégis tönkretette munkakedvét. Mi történik, ha nem
sikerül rábírni Kayt elhatározása megmásítására? Úgy látszik, Kayben lelkiismereti
aggályok merültek fel az új szerelem puszta gondolatára is. De ő kigyógyítja
beteges érzéséből, hogy túl mélyen temetkezzék el saját múltjában. Arra
vágyott, hogy Kay vele vállalja egy újrakezdett élet minden kötelezettségét,
és együtt építsék fel jövőjüket, alapozzák meg boldogságukat.
Napjai java részét
szobájában töltötte. Kérő, könyörgő leveleket írt Kayhez. Csak hetekkel később
tudta meg, hogy az asszony el sem olvasta őket. Theónak egyetlen bizalmasának
- szinte mindennap írt. Ebből merített bizalmat saját szívének kételyeivel, a
szülei meg Stricker tiszteletes szüntelen rohamával szemben. Szegény Vincent
mélységesen szenvedett és szenvedéseit nem is tudta mindig elrejteni. Anyja
részvéttől eltelve sűrűn vigasztalta.
Vincent mondta , kőfalba vered a fejed, ha így folytatod. Stricker bátyád
szerint Kay elutasítása végleges és megmásíthatatlan.
Fel
sem veszem, amit mond.
De Kay mondta neki, drága fiam.
Hogy nem szeret?
Igen és hogy véleményét soha nem változtatja meg. Ezt majd még meglátjuk.
Hidd el, Vincent, a dolog teljesen reménytelen. Stricker bácsi azt mondja, még
ha Kay szeretne is, csak úgy egyeznék bele a házasságba, ha évente legalább
ezer frankot keresnél. Azt pedig magad is jól tudod, hogy ettől nagyon messze
vagy.
Nos, anyám, aki szeret, él; aki él, dolgozik; s aki dolgozik, annak megvan a
kenyere.
Ez
mind nagyon szép, édes fiam, de Kay gazdag szülők gyermeke és fényűzésben nőtt
fel. Mindig megvolt mindene.
Ez most mégsem teszi boldoggá.
Ha az érzelmeitekre hallgattok és összeházasodtok, ebből csak baj származnék: szegénység, éhezés, fázás,
betegség. Jól tudod, a család egy frankkal sem segítene. Átestem én már
máskor is ilyesmin, anyám. Nem ijedek meg. Akkor is jobb mindkettőnknek, ha
együtt vagyunk, s nem külön. De fiacskám, ha egyszer Kay nem szeret!
Ha
elmehetnék Amszterdamba, hidd el, ajkán a nem igenné változnék!
Élete
elviselhetetlen nyomorúságának érezte, hogy nincs pénze szerelme
meglátogatására, mert nem tudja megkeresni még a vasúti jegy árát sem. Tehetetlensége
feldühítette. Huszonnyolc éves volt: tizenkét éven át keményen dolgozott, de
annyit sem tudott összehozni, hogy kifizesse egy nyomorúságos vasúti jegy árát
Amszterdamba. Már arra gondolt, gyalog teszi meg a százhúsz kilométert, de
tudta, hogy piszkosan, éhesen, holtfáradtan érkeznék meg. A nélkülözéstől és
fáradságtól nem riadt vissza, de ha ugyanolyan állapotban lépne be Stricker
tiszteletes házába, ahogyan annak idején Pietersenékhez lépett be... Reggel már
hosszú levelet írt Theónak, de még aznap este újabbat fogalmazott meg.
Kedves
Theo!
Igen
nagy szükségem
lenne annyi
pénzre, hogy elutazhassak Amszterdamba.
Csak
annyi kellene,
hogy a
jegyet megvehessem. Itt küldöm néhány rajzomat. Írd meg, miért nem lehet őket eladni és hogyan lehetne
ezen segíteni. Keresnem kell legalább annyit, hogy megvegyem a vasúti jegyet
és végre tisztán tudjam, mit jelent a „Nem, soha, soha".
A
napok múltával úgy érezte, fiatalos tettereje újraéled. Szerelme elhatározottá tette. Kiűzte
magából a kétkedést. Szentül hitte, ha csak egyszer találkoznék Kayvel, meg
tudná vele értetni, valójában ki lakozik őbenne; s ennek nyomán a Nem, soha,
soha! tüstént megváltozik és így hangzik majd: Igen, mindörökre, mindörökre!
Munkájába új lelkesedéssel vetette bele magát; bár tudta, hogy rajztechnikája
még mindig kezdetleges, minden kételyt elsöprő önbizalmat érzett, hogy ez
idővel ugyanúgy kedvezően módosul, mint Kay elutasító magatartása.
Másnap
este levelet írt Stricker tiszteletesnek, amelyben kifejtette álláspontját.
Nem kertelt, világosan beszélt. Elmosolyodott magában, ha arra gondolt, milyen
káromkodásban tör majd ki tiszteletes nagybátyja a levél elolvasásakor. Atyja
megtiltotta, hogy a levelet megírja; a parókián belső háborúság tüze parázslott.
Theodorus az életet csak a szigorúan előírt engedelmesség és illendőség
szabályai közt tudta elképzelni. Nem vett tudomást a hangulat hullámzásáról.
Ha fia képtelen volt alkalmazkodni ezekhez a szabályokhoz, a hiba fiában van,
nem a szabályokban.
Mindezt annak a sok francia könyvnek köszönheted mondta Theodorus egyik este
vacsora közben. Ha tolvajok meg gyilkosok társaságába keveredsz, hogyan is
várhatnánk tőled, hogy engedelmes fiú, úriember módjára viselkedjél?
Vincent
elképedve nézett fel Michelet könyvéből.
Tolvajok és gyilkosok közé? Hát te, apám, Victor Hugót és Michelet-t tolvajoknak
nevezed?
Ezt nem mondtam. De ilyenekről írnak. Könyveik hemzsegnek az istentelenségtől.
Ez képtelenség, apám; Michelet írása tiszta, akár a Biblia.
Ne vetemedj ilyen istenkáromlásra a házamban, fiatalember! kiáltott Theodorus
jogosnak vélt haragjában. Ezek a könyvek egytől egyig erkölcstelenek. A te
francia eszméid rontották meg gondolkodásodat.
Vincent
felkelt székéből, megkerülte az asztalt és Theodorus elé tette A szerelem és a nő című könyvet.
Csak egy módon győzhetlek meg, apám. Olvass el csak néhány oldalt ebből a
könyvből és nem vonhatod ki magad a hatása alól. Michelet csupán arra
törekszik, hogy segítsen a problémák megoldásában és megszabadítson kicsinyes gyötrődéseinktől.
Theodorus
egyetlen kézmozdulattal úgy seperte le a könyvet a földre, mintha az a
megtestesült bűn lenne.
Semmi szükségem, hogy elolvassam! kiáltotta. Van egy nagybátyánk, akit
megfertőztek a francia eszmék és ivásnak adta a fejét.
Mille pardons*, (ezer
bocsánat – franciául) Pater Michelet mormolta Vincent, s felvette a könyvet. Miért Pater
Michelet, lennél szíves megmondani? kérdezte Theodorus fagyosan. Engem
akarsz sértegetni?
Nem volt szándékomban mondta Vincent. De meg kell mondanom őszintén, hogy
ha tanácsra lenne szükségem, inkább mennék Michelet-hez, mint hozzád. Azt
hiszem okosabban tenném.
Ó, Vincent kérlelte édesanyja , miért mondasz ilyeneket. Miért szakítod szét
a családi köteléket?
Igen, csakugyan ezt teszed kiáltott fel Theodorus. Szétszakítod a családi
kapcsolatokat. Magaviseleted megbocsáthatatlan. Okosabb lesz, ha elmégy
hazulról máshová.
Vincent
felment a műteremnek használt szobájába és leült az ágy szélére. Eltűnődött
rajta, mi lehet az oka, hogy valahányszor valami súlyos csapás éri, szék
helyett mindig az ágyára ül. Nézte a szobája falára felszegezett rajzokat, a
földjükön dolgozó, szántó-vető parasztokat, a varrónőt, a takarítónőt, a
favágókat. Igen, rajzai haladásról tanúskodnak, de munkáját itt még nem fejezte
be. Mauve most is Drenthe-ben van és még egy hónapig nem megy haza. Nem akart
még elmenni Ettenből, ahol jól érezte magát. Az élet másutt mindenütt költségesebb
lenne. Meg akart szabadulni rajztechnikája fogyatékosságaitól és meg akarta
ragadni a brabanti földmunkástípus kifejezésének lényegét, mielőtt örökre
elhagyja az apai házat. Apja viszont kiutasította házából és felháborodottan
szidalmazta. Lehet, csak a harag beszélt belőle, de ha mégis komolyan mondta és
valóban el kell mennie...? Hát ennyire gonosz volna és megérdemli, hogy apja
kiutasítsa a szülői házból?
Másnap
reggel két levelet kapott. Az egyiket Stricker tiszteletes írta, válaszul
ajánlott levelére. Néhány sort mellékelt hozzá felesége, Vincent nagynénje is.
Mindketten nagyon elítélően nyilatkoztak Vincent eddigi pályafutásáról. Közölték
vele, Kay mást szeret, és az a másik férfi gazdag ember; végül kifejezték
óhajukat, hogy Vincent azonnal hagyja abba otromba erőszakoskodását leányukkal
szemben. Nincsenek hitetlenebb, keményebb szívű emberek a lelkipásztoroknál –
ez volt Vincent egyetlen megjegyzése a levélre, amelyet olyan erélyes
mozdulattal gyűrt össze markában, mintha maga lenne a tiszteletes. A másik
levelet Theótól kapta.
„A
rajzaid sokkal jobban sikerültek. Mindent megteszek, hogy eladjam őket. A
levélben küldök húsz frankot az amszterdami utazásra. Sok szerencsét, bátyókám"
8.
Amikor Vincent kilépett a Központi pályaudvar kapuján, már majdnem teljesen besötétedett. A Damrakon gyorsan felsietett a Danira, elment a királyi palota és a főposta épülete mellett, majd átvágott a Keizersgrachtra. Az üzletekből és a hivatalokból az alkalmazottak és hivatalnokok ekkor siettek hazafelé. Átment a Singelen. Megállt a Heerengracht hídján. Elnézte az egyik virágszállító bárka legénységét, amint kenyér és hering vacsorájukat ették a bárka fedélzetén levő asztalnál ülve. Innen balra feküdt a Keizersgracht. Elment a keskeny, magas, flamand stílusú házak előtt és máris ott volt a Strickerék házába felvezető, fekete korláttal szegélyezett keskeny lépcsők előtt. Eszébe jutott, hogyan állt meg ugyanitt első ízben, amszterdami kalandja kezdetekor, s arra gondolt, hogy bizonyos városok mindig balszerencsét hoznak egy ember életében.
Gyorsan,
majdnem futva tette meg az utat végig a Damrakon, átvágva a Centren, s most
hogy megérkezett útja céljához, félni és habozni kezdett. Felnézett, s látta,
az acélhorog most is kinyúlik a felső ablakból. Arra gondolt, mennyire alkalmas
lenne arra, hogy valaki felakassza rá magát.
Átment
a széles téglajárda széléig, s onnan nézett le a csatorna vizébe. Jól tudta,
hogy a következő óra eldöntheti élete folyását. Egyszerre rendbe jönne minden,
ha láthatná Kayt, beszélhetne vele és meg tudná értetni magát. De hiába a
fiatal lányok otthonának kapukulcsa az apák zsebében nyugszik. Mi történik, ha
Stricker tiszteletes nem hajlandó Kay színe elé engedni?
Homokkal
megrakott bárka közeledett a kanálison, útban éjszakai kikötőjébe. Vincentnek
feltűnt, hogy a bárka orrától a faráig kifeszített kötélen nem lóg száradó
fehérnemű. Sovány, csontos ember tolta csákányával a bárkát ár ellenében.
Nehézkes, kopogó facipőjével a bárka szélén húzódó pallón lépegetett. Piszkos
kötényben, mozdulatlan szoborként egy asszony ült a kormánynál. A lakófülke
tetején egy kis fiú és egy leány, meg egy lompos fehér kutya ült és nézték a
Keizersgrachton mellettük elsuhanó házakat.
Vincent felment az öt kőlépcsőn. Becsengetett. A csengetésre a cselédlány nyitott ajtót; ránézett az árnyékban álló Vincentre, felismerte és testes alakjával elébe állt.
Nincs idehaza. A leány parancsot kapott, hogy ezt mondja. Vincent hangokat
hallott a házból. A cselédlányt erőszakos mozdulattal félretolta.
Menjen az utamból szólt.
A
cselédlány utána sietett és megpróbálta útját állni.
Vacsoráznak tiltakozott. Nem mehet be. Vincent végigment a hosszú előszobán
és belépett az ebédlőbe. Ebben a pillanatban meglátta, amint egy jól ismert
fekete ruhás alak eltűnik az ajtó mögött. Az asztalnál Stricker tiszteletes,
Wilhelmina néni és a két fiatalabb gyermek ült, de a teríték öt személyre
vallott. A ferdén félretolt szék előtti helyen, a tányéron borjúsült, burgonya
és zöldbab volt.
Nem tudtam megakadályozni, hogy bejöjjön, tiszteletes úr – mentegetőzött a
cselédleány. Félretolt és bejött. Az asztalon két ezüst gyertyatartó állt,
benne fehér gyertya. A szobában csak a két gyertya fénye világított. Kálvin
arcképe kísértetiesen világított a halvány, sárga fényben. A sötét háttérben a
gyertyafény megcsillant a pohárszéken kirakott ezüst evőeszközökön, s Vincent
visszaemlékezett arra a keskeny magas ablakra, amely alatt első ízben
beszélgetett Kayvel.
Vincent fiam mondta nagybátyja , a modorod egyre rosszabb lesz, ahelyett
hogy javulna.
Kayvel akarok beszélni.
Nincs itthon. Barátnőjénél van látogatóban.
Itt ült az asztalnál, amikor becsengettem, el is kezdte a vacsoráját. Stricker
feleségéhez fordult:
Vidd ki, kérlek a gyerekeket a szobából.
Vincent, te a kelleténél több bajt okozol mondta. Nemcsak én, a családban
mindenki elveszítette türelmét veled szemben. Csavargó lett belőled, modorod
elviselhetetlen és hozzá még jellemed is hálátlan, gonosz. Hogy mered azt
állítani, hogy szereted a leányomat? Ezzel engem sértesz meg.
Engedje meg Stricker bácsi, hogy Kayvel beszéljek. Vele akarok beszélni.
Kay nem akar beszélni veled. Látni sem akar soha az életben.
Kay mondta ezt?
Igen, ő.
Nem hiszem.
Stricker
elképedt. Először történt, hogy valaki hazugsággal vádolja, amióta lelkésszé
szentelték.
Hogy
mered azt állítani, hogy én nem az igazat mondom?
Mindaddig nem hiszem, amíg a saját szájából nem hallom. Sőt még akkor sem.
Ha meggondolom, mennyi sok
drága időt és pénzt költöttem rád itt Amszterdamban!
Vincent
kimerülten roskadt le a Kay által üresen hagyott székre és rákönyökölt az
asztalra.
Stricker bácsi, kérem, hallgasson meg egy pillanatra. Mutassa meg, egy lelkipásztornak
is lehet emberi szíve az erény háromszoros vértezete alatt. Szeretem a
leányát. Szeretem és nem tudok élni nélküle, A nappal és az éjszaka minden
órájában egyedül csak őrá gondolok és utána vágyódom. Ön Isten szolgája, ezért
Istenre kérem, legyen kicsit irgalmas hozzám, ne pedig kegyetlen. Tudom, még
nincsenek sikereim, de adjon egy kis időt és lesznek. Tegye lehetővé, hogy
megmutathassam Kaynek szeretetemet. Segítsen megértetnem vele, hogy szeretnie
kell engemet. Biztosan ön is volt valamikor szerelmes és tudja, milyen
szenvedést jelent a viszonzatlan szerelem. Én már eleget szenvedtem és engedje,
hogy egyszer végre boldog legyek. Tegye lehetővé, csak most az egyszer, hogy
elnyerjem szerelmét, egyedül ezt kérem öntől. Nem tudom tovább elviselni ezt
az egyedüllétet és nyomorúságot, egyetlen napig sem!
Stricker
tiszteletes egy pillanatig ránézett, aztán így szólt:
Olyan puhány és gyáva vagy, hogy nem tudsz elszenvedni egy kis fájdalmat?
Miért sopánkodsz örökké? Vincent hevesen felpattant. Egyszerre megkeményedett.
Csak azért nem ütötte meg nagybátyját, mert közöttük ott állt a két
gyertyatartó. Feszült csend nehezedett a szobára. A két férfi egymással
szemben állt és a gyertyák fénye apró fénypontként csillant meg a szemükben.
Vincent
nem volt tudatában, mennyi idő telt el. Felemelte a kezét és az egyik gyertya
közelébe tartotta.
Csak annyi ideig beszélhessek Kayvel, amíg kezemet a lángba tudom tartani.
Kezét
tenyerével felfelé fordította és a láng fölé tartotta. A fény tompább lett a
szobában és a gyertya füstje egy pillanat alatt bekormozta kezét, majd a bőre
hamarosan pörkölődni kezdett és vörös lett. Vincentnek arcizma sem rándult meg,
s mereven nézett nagybátyjára. Öt másodperc telt el és a lángba tartott kézen
a bőr pillanatok alatt felhólyagosodott. Stricker tiszteletes riadtan nézte, mi
történik. Kővé meredten állt egy helyben. Többször is megkísérelte, hogy szóljon
vagy megmozduljon, de képtelen volt rá, mintha Vincent fürkészően rászegezett
szeme megigézte volna. Újabb tíz másodperc telt el. A bőr felületén keletkezett
hólyag kifakadt, de Vincent karja meg sem mozdult. Stricker tiszte
letes
végre hevesen összerázkódott és magához tért.
Te őrült! kiáltotta. Te megveszekedett bolond! Átrohant az asztal másik
oldalára, elrántotta a gyertyát Vincent keze alól, s öklével eloltotta a
lángot. Majd odahajolt a másik gyertyához és elfújta azt is. A szoba teljes sötétségben
maradt.
A
két férfi, az asztalra támaszkodva, egymásra meredt és bár a sötétben nem
láthattak semmit, egymást mégis világosan látták.
Te megőrültél kiáltotta a tiszteletes. Kay pedig megvet teljes szívéből!
Kotródj ebből a házból és be ne merd tenni még egyszer a lábadat!
Vincent
lassú léptekkel ment végig az utcán és egyszerre csak a külvárosban találta
magát. Állott víz kellemesen ismerős, áporodott szaga csapta meg az orrát,
amint megállt és lebámult a csatornára. A sarki gázlámpa fénye ráesett bal
kezére valami benső ösztön visszatartotta, hogy a jobb kezét áldozza fel s
látta, hogy a bőr felületén mély, fekete lyuk keletkezett. Több csatorna
mellett ment el, amelyekből, ha alig észrevehetően is, de még mindig a tenger sós
vizének illata érződött. Egyszer csak kóborlása közben Mendes de Costa háza
elé érkezett. Leült a földre a közeli csatorna partján. Kavicsot dobott a víz
felületét beborító moszatszőnyeg, a kroos közepébe. A kavics elsüllyedt.
Kay
eltávozott az életéből. A Nem, soha, soha! szavak, amelyek a leány lelkének
mélyéből fakadtak, új formát öltöttek és most már az ő személyes tulajdonává
lettek, miközben így beszélt önmagában: Nem, soha, soha nem fogom többé
látni. Nem hallom soha édesen dallamos hangját, nem látom mélykék szemének
mosolyát, nem érzem arcának meleg, bársonyos tapintású bőrét. Soha nem ismerem
meg a szerelmet, mert a szerelmem addig sem élhet, amíg a kezemet a perzselő
láng gyötrő olvasztótégelyében tudom tartani!
Torkából
artikulátlan vad kiáltás tör elő, ha bal kezét szája elé nem tartja, hogy
elfojtsa a kiáltást. Nem akarta, hogy Amszterdam és az egész világ megtudja:
megítéltetett és méltatlannak találtatott. Ajkán ott érezte a viszonzatlan
szerelem keserű ízét.
1.
Mauve még nem érkezett haza Drenthe-ből. Vincent hosszabb keresés után az Uileboomen környékén a Ryn állomás mögött talált havi tizennégy frankért szerény albérleti szobát, amelyet átalakított műteremnek. A szoba, délre nyiló nagy ablakokkal, elég tágas volt; főzőfülke is nyílt belőle, amelynek egyik sarkában alacsony tűzhely állt, mennyezetig érő, hosszú fekete csővel. A falakat szürkés színű tapéta borította és a szobából a kilátás az udvarra nyílt, a háztulajdonos fatelepére. Az udvar mögött zöld mező, távolabb homokdombok egész sora látszott. A ház a Schenkwegen feküdt: ez volt az utolsó utca Hága és a délnyugaton húzódó mezők között. A közeli rét megfeketedett a Ryn állomásra befutó vonatok füstjétől.
Vincent
jó erős konyhaasztalt vásárolt, két konyhaszéket meg egy takarót, de ágyra már
nem telt és így a földön aludt. Pénze teljesen elfogyott, de már közeledett
elseje, amikor esedékes volt a Theo által minden hónapban küldött száz frank. A
hideg januári idő miatt nem lehetett a szabadban dolgozni; mivel azonban nem
volt modellre pénze, tétlenül ült és Mauve hazaérkezését várta.
Mihelyt
Mauve megjött, Vincent azonnal felkereste műtermében az Uileboomenen. A festő
éppen izgatottan feszített fel egy nagyméretű vásznat, bozontos hajfürtje
szemébe hullott. A képet a Salon évi kiállítására szánta. A kompozíció egy
halászbárkát ábrázolt, amelyet lovak vontattak a scheveningeni parton. Mauve és
felesége, Jet nem vette komolyan Vincent terveit. Fiatal emberekben gyakran
élnek olyasfajta soha nem teljesülő vágyak, hogy művészi pályára kívánkoznak;
biztosan ezen megy keresztül Vincent is.
Mégiscsak megjöttél? Rendben van, majd festőt faragunk belőled. Vettél ki
magadnak lakást?
Igen, a Schenkweg 138. szám alatt a Ryn állomás mögött.
Szóval itt van a közelben. Van elég pénzed?
Volt, de nem valami sok. Vettem asztalt és két széket.
És ágyat? kérdezte Jet.
Ágyat nem vettem, a földön alszom.
Mauve halk hangon néhány szót váltott Jettel, aki kiment és kezében pénztárcával jött vissza. A pénztárcából Mauve kivett egy százguilderes bankjegyet.
Fogadd el ezt kölcsönképpen mondta. Végy magadnak ágyat. Kell, hogy rendes alvóhelyed legyen. A szoba bérét kifizetted?
Még nem.
Rendezd azt is. Világos a szobád?
Világos, de az ablak déli fekvésű.
Elég baj. A nap miatt modelled árnyéka így minden tíz percben változik.
Feltétlenül végy függönyöket.
Nem szívesen kölcsönzök tőled, Anton. Éppen elég jót teszel velem, ha tanítasz.
Ne beszélj ostobaságokat, Vincent; egyszer mindenkinek el kell kezdenie
berendezni saját otthonát. Mégiscsak jobb, ha van saját holmid.
Ebben igazad van. Remélem, hamarosan el tudom adni néhány rajzomat és akkor
visszafizetem az adósságomat.
Tersteeg ebben segítségedre lesz. Az én dolgaimat is megvásárolta fiatalkoromban,
amikor még csak tanultam. De el kell kezdened akvarellel, vagy olajjal
dolgozni. Rajzokat nem vásárol senki.
Mauve
nagy darab ember létére ideges gyorsasággal szaladgált fel-alá a műteremben.
Ha valamin megakadt a szeme, vállát előre szegezve máris sietett is oda.
Nesze, Vincent mondta. Ez a festékes láda a tied. Van benne akvarellfesték,
ecset, paletta, palettakés, olajfesték és terpentin. Hadd mutassam meg, hogyan
kell egy festőállvány elé odaállni és miképpen kell a palettát tartani.
Mauve
megmutatta a festéstechnika néhány fogását, amit Vincent gyorsan elsajátított.
Kitűnő! mondta Mauve. Egy kicsit nehézfejűnek gondoltalak, de látom
igazságtalan voltam. Gyere át hozzám reggelenként és fess akvarelleket. Majd
ajánlani foglak ideiglenes helyre a Pulchri festőklubba: ott esténként rajzolhatsz modellről. Ez
arra is jó lesz, hogy festőkkel találkozz. Ha pedig majd eladsz képeket,
beiratkozhatsz rendes tagnak is.
Nagyon szeretnék modellről rajzolni. Megpróbálok felfogadni modellt minden
napra. Ha egyszer tudom az alakrajzot, a többi magától jön.
Helyes mondta Mauve. A legnehezebb valóban az alakrajz, ha azzal rendbe
jössz, a fák, tehenek, a naplemente már egyszerű dolog. Az alakrajzot csak azok
hanyagolják el, akik nem tudnak megbirkózni vele.
Vincent
vásárolt magának ágyat, függönyöket, kifizette a szobabért és brabanti rajzait
felszegezte a falra. Tudta, hogy pénzt aligha keres velük, tisztában volt
hiányosságaikkal is, de valamit mégis érzett bennük: bizonyos szenvedély izzott
ezekben a képekben. Nem tudta volna megmondani, miben rejlik ez a szenvedély,
sem azt, miként került rajzaiba, sőt igazi értékükkel sem volt tisztában, amíg
össze nem barátkozott De Bockkal.
De Bock elbűvölő egyéniség volt, művelt, jó modorú, anyagi viszonyai rendezettek. Iskoláit Angliában végezte. Vincent a Goupil műkereskedésben ismerkedett meg vele. De Bock minden tekintetben pontosan az ellentéte volt: az életet könnyen vette, semmi nem izgatta fel, könnyedség jellemezte minden szavát és cselekedetét. Szája keskeny, orrlyukai tágra nyíltak.
Meginnál nálam egy csésze teát? kérdezte Vincenttől. - Szeretném néhány újabb dolgomat megmutatni. Nagyon fellelkesített, hogy Tersteeg eladta egy-két képemet.
De
Bock műterme Hága legelőkelőbb negyedében a Willens Parkban volt. A műterem
falát tompa színű bársonyfüggönyök borították. Drága anyagokból készült
párnákkal borított díványok álltak a műterem minden sarkában. Dohányzóasztalok,
könyvekkel roskadásig megrakott könyvespolcok és keleti szőnyegek egészítették
ki a berendezést. Vincent saját műtermére gondolva nyomorult koldusnak érezte
magát.
De
Bock feltette a teát orosz szamovárjába, házvezetőnőjét pedig elküldte
édességekért. Vásznat vett elő az egyik beépített szekrényből és feltette egy
festőállványra.
Ez az utolsó munkám mondta. Gyújts rá egy szivarra, míg nézed. Úgy talán
majd jobban tetszik a kép. Az ember sohasem tudja.
Könnyed
hangon beszélt, mint aki mindig jókedvű. Önbizalma nem ismert határt, amióta Tersteeg
felfedezte. Biztos volt benne, hogy a kép tetszik majd Vincentnek. Tárcájából
kivett egy hosszú orosz cigarettát egész Hága tudta, hogy ilyen szivarkát
szív és fürkészően figyelte Vincent arcát.
Vincent
figyelmesen nézte a képet barátja drága szivarkájának kékes füstjén át.
Megérezte De Bock magatartásában az izgalomnak azt a félelmetes pillanatát,
amikor a művész első alkalommal mutatja meg idegennek egyik alkotását. Mit fog
hozzá szólni? A tájkép nem volt rossz, de jó sem. Túlságosan is olyan, mint De
Bock jelleme: könnyed, nemtörődöm. Emlékezett rá, mennyire felbőszítette őt,
amikor egy alkalommal egy fiatal senkiházi leereszkedően merészelt nyilatkozni
rajzairól. Bár De Bock képét tökéletesen át lehetett tekinteni az első
pillanatra is, gondosan tanulmányozta tovább.
Érzéked van a tájképhez, De Bock mondta. Kétségtelenül értesz ahhoz is,
hogy amit lefestesz, tetszetősen ábrázold.
Nagyon köszönöm mondta De Bock, aki Vincent szavait nyilvánvalóan bóknak
vette. Nem innánk egy csésze teát? Vincent a teáscsészét mindkét kezével
fogta: félt, hogy kilöttyenti a drága szőnyegre. De Bock a szamovárhoz ment és
megtöltötte saját csészéjét is. Vincent küzdött magával, hogy ne nyilatkozzék
kedvezőtlenül De Bock munkájáról. Szerette De Bockot és szívesen barátkozott
vele. De felülkerekedett benne a mesterségbeli hozzáértés és nem tudta
elfojtani kritikáját.
Csak
egy dolog nem tetszik nekem ezen a képen. De Bock kínálta a tálat:
Végy süteményt, öregem.
Mondd hát, mi az? kérdezte De Bock könnyedén. Az alakok. Nem látszanak
igaziaknak.
Tudod mondta De Bock baráti őszinteséggel, végigheveredve az egyik díványon
-, nemegyszer vesződtem én már alakrajzzal, de valahogy nem megy. Modellt
fogadok és néha napokon át dolgozom, s aztán hirtelen egy tájképbe vagy valami
másba kezdek. Végre is a tájképfestés az igazi mesterségem, nem is kellene
alakrajzzal gyötrődnöm.
Remélem, ha majd tájképet festek mondta Vincent , akkor is lesznek alakok a
képeimen. Technikailag te évekkel előttem jársz, beérkezett festő vagy már. De
hajlandó lennél elfogadni tőlem egy baráti bírálatot?
Boldogan.
Úgy érzem, képeidből hiányzik a szenvedély.
Szenvedély? szólt De Bock és a szamovár felett kérdőleg nézett Vincentre. -
A sok szenvedély közül melyikre gondolsz?
Nem könnyű megmagyarázni. Érzelmileg világod kissé bizonytalan. Jobb szeretnék
benne több intenzitást.
No de, kedves öregem mondta De Bock kiegyenesedve és elmerülve képei
vizsgálatában , nem zsúfolhatom teli képeimet szenvedéllyel csak azért, mert
mások azt mondják, hogy ezt tegyem. Nem gondolod? Azt festem meg, amit látok.
Ha nem érzek magamban semmi úgynevezett szenvedélyt, hogyan fessem meg? Nem
vehetem meg a zöldségesnél, kilószámra!
Vincent
saját műtermét De Bocké után szegényesnek és közönségesnek találta, de jól
tudta, hogy sok minden kárpótolja ezért az egyszerűségért. Ágyát a szoba egyik
sarkába tolta, főzőszerszámait eltakarta, azt akarta, hogy szobája műteremnek
és ne lakásnak lássék. Theo pénze még nem érkezett meg, de maradt néhány
frankja a Mauve-tól kölcsönkapott százasból, s azt modellekre költötte. Alig
lakott néhány napja műtermében, amikor Mauve meglátogatta.
Tíz percig sem tartott, amíg ideértem mondta és szétnézett. Igen, meg
vagyok elégedve a műtermeddel. Persze az északi világítás előnyösebb volna, de
így is jó lesz. Kedvező benyomást tesz majd azokra, akik azt hiszik, holmi
dilettáns, semmittevő vagy. Látom, hogy ma modell után dolgoztál.
Igen, mindennap. De költséges.
A
végén mégis ez a legolcsóbb. Kifogytál a pénzedből, Vincent? Köszönöm, Anton,
megvagyok valahogy.
Vigyázott
rá, hogy anyagilag ne legyen Mauve terhére. Egy frank maradt a zsebében,
egynapi élelemre elég pénz, de ő csak azt kívánta, hogy Mauve a tanítással
legyen bőkezű; a pénzre ügyet sem vetett. Mauve egy órát töltött el, amíg
kioktatta, hogyan rakja fel az akvarell színeket, hogyan mossa le a festéket.
Vincent munkája meglehetősen kusza volt.
Ez ne zavarjon biztatta Mauve. Tíz rajzlapot is elrontasz esetleg, amíg egy
is sikerül és amíg belejössz az ecsetkezelésbe. Mutass néhányat legutolsó
brabanti vázlataidból.
Vincent
előhozta őket. Mauve a rajztechnikának olyan nagy mestere volt, hogy néhány
szóval pontosan rá tudott mutatni minden egyes rajz hibájára. Soha nem
elégedett meg azzal, hogy csak ezt mondja: Ez nem jó. Mindig hozzátette: -
Próbáld meg így! Vincent nagy figyelemmel hallgatott minden szavára, mert
tudta, hogy úgy beszél hozzá, mintha saját magát bírálná valamelyik készülő
képén elkövetett hibáért.
Rajzolni tudsz mondta Mauve. Ez a rajzolással eltöltött esztendő egyszer
még sokat jelent majd. Nem csodálkoznék, ha Tersteeg hamarosan hajlandó lenne
megvásárolni akvarelljeidet.
Mauve
bátorító szavai sovány vigaszt jelentettek Vincentnek, amikor két nappal
később nem maradt egyetlen árva centime sem a zsebében. A hónap elseje régen
elmúlt már, Theo száz frankja pedig csak nem akart megérkezni. Mi történhetett?
Megharagudott volna Theo valamiért? Elképzelhető-e, hogy öccse éppen most
hagyja cserben pályafutása kezdetén? A kabátja zsebében talált egy bélyeget, s
így tudott Theónak írni. Kérte, küldje el a havonta ígért összegnek legalább
egy részét, hogy legyen pénze élelemre és időnként egy-egy modellre. Három
napig nem evett egyetlen falatot sem: délelőttönként akvarelleket festett Mauve
műtermében, délután pedig vázlatokat készített szegényes kifőzdékben és a
vasúti állomás harmadosztályú várótermében. Esténként vagy a Pulchri
festőklubba ment vagy újra Mauve-nál dolgozott. Attól félt, Mauve észreveszi, milyen
helyzetbe került és nem lesz kedve tovább foglalkozni vele.
Tudta,
hogy noha unokabátyja megkedvelte, gondolkodás nélkül cserbenhagyja, ha
jelenléte zavarná saját művészi munkájában. Amikor Jet meghívta vacsorára, a
meghívást elhárította magától.
Az
éhségtől a gyomrában keletkezett tompa, sajgó fájás visszaidézte emlékezetébe
a Borinage-ban töltött időket. Hát neki már éhezni kell egész életében? Soha
nem lesz része békességben és kényelemben?
A
következő nap letett büszkeségéről és felkereste Tersteeget. Talán hajlandó
lesz kölcsönadni néhány frankot neki is. hiszen a Hágában élő festőknek legalább
a felét támogatja anyagilag.
Tersteeg
azonban üzleti ügyben Párizsban járt.
Vincent belázasodott és nem tudta kezében tartani a rajzceruzát. Egy napig ágyban maradt, de már másnap elvánszorgott a Plaatsra és szerencséjére ezúttal irodájában találta Tersteeget. Tersteeg megígérte Theónak, hogy törődni fog Vincenttel, s egyelőre huszonöt frankot kölcsönzött neki.
Készültem
felkeresni a műtermében, Vincent mondta. Hamarosan meglátogatom.
Vincent
udvariasan megköszönte Tersteeg ajánlkozását, de sietve elköszönt tőle, hogy
mielőbb egyék valamit. Útban a Goupil műkereskedés felé, ezt gondolta: Ha
kapok egy kevés pénzt, mindjárt rendbe jövök. Most pedig, hogy a pénzt
megkapta, nyomorultabbul érezte magát, mint valaha; mintha mindenki
reménytelenül és végképp elhagyta volna.
Mindjárt jobban leszek, ha megvacsorázom gondolta.
Az
ételtől elmúlt az éhség okozta fizikai fájdalom, de nem múlt el a magányossága
miatt érzett lelki szenvedés. Olcsó dohányt vett, hazament, lefeküdt ágyára és
rágyújtott a pipájára. A Kay utáni vágyakozás leküzdhetetlen erővel rohanta
meg. Olyan nyomorultnak érezte magát, hogy lélegezni is alig tudott. Felugrott
az ágyból, kinyitotta az ablakot és kikönyökölt a hideg januári éjszakába.
Eszébe jutott Stricker tiszteletes. Olyan borzongás futott végig a testén,
mintha túl sokáig dőlt volna egy templom hideg falához. Becsukta az ablakot, felvette
kabátját, kalapját, s elsietett a legközelebbi italmérésbe.
2.
Az italmérés ajtaja felett pislákoló olajlámpa függött, egy másik benn az ivóban égett, de a helyiség a gyér világításban csaknem teljesen homályba burkolózott. A fal mellett padok álltak, előttük kőlapú asztalok. A cementpadlós kocsmába munkások jártak, a helyiség komor volt, örömtelen.
Vincent
leült az egyik asztal mellé: hátával fáradtan a falnak dőlt. Ha volt pénze,
ennivalója, modellje és dolgozhatott, csak megvolt valahogyan. De kivel töltse
el a nap néhány óráját baráti, közvetlen beszélgetésben? Mauve a mestere,
Tersteeg mindig elfoglalt, saját fontosságával eltelt üzletember. De Bock pedig
gazdag, társaságbeli ifjú. Talán egy pohár bor segít rajta. Holnap majd újra
dolgozik és minden rendbe jön.
Savanyú
vörösbort rendelt és lassan kortyolgatta. Az ivóban alig néhányan voltak. Vele
szemben munkásember ült, a közeli sarokban egy férfi meg egy feltűnően
öltözött nő. A mellette levő asztalnál egy magányos asszony foglalt helvet, de
Vincent nem nézett rá.
A
pincér arra ment és nyers hangon odaszólt az asszonynak:
Hozzak még bort?
Nincs egy fillérem sem felelte. Vincent hozzáfordult és megkérdezte: -
Meginna velem egy pohárral?
Az
asszony egy pillanatig ránézett és csak ennyit felelt: -Szívesen.
A
pincér hozta a bort, átvette az érte járó húsz centime-ot és elment. A két
asztal
egészen közel állt egymáshoz. Köszönöm mondta az asszony.
Vincent
jobban megnézte. Nem volt sem szép, sem fiatal; megfakult és megkopott, mint aki
felett eljárt az élet. Alakja karcsú, formás. Vincent megfigyelte a kezét,
amint fogta a poharat. Nem úrinő keze volt, mint Kayé, hanem dologtól eldurvult
munkásasszonyé. A homályos világításban Chardin vagy Jan Steen valamelyik
nőalakjára emlékeztette. Horgas orra középen kicsit kidudorodott. Felsőajkát
bajuszszerű pihe takarta. Szomorú nézésű szeme arcának bizonyos szellemi külsőt
adott.
Szót sem érdemel szólt Vincent. Hálás vagyok, ha van kivel beszélnem.
Christine a nevem mondta a nő. Magát hogy hívják?
Vincentnek.
Itt dolgozik Hágában? Igen, itt.
Mit csinál?
Festő vagyok.
Ó, az se lehet valami vidám élet. Nem mindig az.
Én mosónő vagyok, ha bírom a munkát. Sajnos nem mindig. No és olyankor?
Sokáig utcalány voltam. Néha újra kezdem, ha túl beteg vagyok, hogy dolgozzak.
Nehéz munka a mosás?
Bizony az. Tizenkét órán át kell dolgozni és alig fizetnek érte valamit. Néha,
amikor egész nap mostam, még férfit kell fognom, hogy élelmet tudjak venni a
gyerekeknek.
Hány
gyereke van, Christine? Öt. Most vagyok a hatodikkal. A férje meghalt?
Egyiknek az apja sem volt a férjem. Ezért ilyen keserves az élete? Az asszony megvonta a vállát.
Krisztusisten! A bányász se mondhatja, hogy nem megy le a bányába, mert ott is maradhat. Nem igaz?
Persze. Tudja, kik az apák?
Csak az elsőt, azt a... a többinek még a nevét sem tudom.
Hát azt tudja-e, kié az, akivel most van teherben?
Nem vagyok benne biztos. Akkortájt sokat betegeskedtem, nem tudtam mosni, ezért
sokat voltam az utcán. Nem számít.
Iszik még egy pohárral?
Inkább gint meg keserűt. Benyúlt a kézitáskájába, kivett egy ócska, fekete,
félig elszívott szivart és rágyújtott. Maga se gazdag, mi? kérdezte. – Ad
el képeket?
Nem. Még kezdő vagyok.
Elég
öregnek látszik ahhoz, hogy csak most kezdi. Harmincéves vagyok.
Legalább negyvennek látszik. No és miből él? A fivérem küld időnként egy kis
pénzt. Hát az se rosszabb, mint mosónőnek lenni. Kivel lakik, Christine?
Mindnyájan anyámnál lakunk.
Tudja magáról, hogy utcalány?
Az
asszony harsányan felkacagott, de ebben a nevetésben nem volt vidámság. -
Krisztusisten! Persze, hogy tudja. Ő küldött ki az utcára. Ő is ezt csinálta
egész életében. Így születtem én is, a fivérem is.
Mit csinál a fivére?
Egy nője van a bordélyházban. Selyemfiú.
Ez
elég rossz példa a gyerekeknek.
Nem számít. Egyszer ők is ugyanezt fogják csinálni. Elég szomorú dolog ez,
ugye Christine?
Nem érdemes zokogni miatta. Fizetne még egy gint és keserűt? Mit csinált a
kezével? Mi az a nagy fekete seb?
Megégettem.
Biztosan nagyon fájt. Gyengéden megsimogatta Vincent kezét. Nem, Christine. Nem fájt, én magam akartam. Abbahagyta a simogatást.
Miért jött ide egyedül? Nincsenek barátai?
Nincsenek. Csak egy fivérem van, de az is Párizsban é1. Ugye nagyon
magányosnak érzi magát?
Igen, Christine, nagyon. Szörnyen magányosnak.
Én is az vagyok. Igaz, ott vannak a gyerekek, az anyám és a fivérem. És a
férfiak, akiket felszedek. De maga, ugye, egyedül lakik? Nem számít az, hogy
hányan vannak. Az számít, hogy legyen valaki, akit az ember igazán szeret.
Volt valaki, akit valaha szeretett, Christine?
Az első fiúm. Tizenhat éves voltam. Gazdag volt és nem vehetett el a családja
miatt. De fizetett tartást a gyerekért. Aztán meghalt és ott álltam egy fillér
nélkül.
Hány
éves?
Harminckettő. Túl öreg, hogy
újabb gyerekem legyen. A doktor az ingyenes osztályon azt mondja, hogy ebbe
belehalok.
Nem hal bele, ha rendesen kezelik.
Hogyan
jussak én rendes kezeléshez? Nincs nekem megtakarított pénzem. Az ingyenes
osztályon a doktorok nem törődnek senkivel. Túl sok a beteg nő.
Nem tud valahogyan egy kis pénzt szerezni?
Persze, hogy tudok. Ha néhány hónapig rendesen kiállok az utcára. De az
hamarabb megöl, mint a gyerek. Hosszabb ideig hallgattak.
Hova megy innen, Christine?
Egész nap mostam és ide jöttem, hogy igyak valamit, mert már azt hittem, meghalok. Másfél frankot kellett volna kapnom, de csak szombaton fizetnek. Legalább két frank kell élelemre. Gondoltam kifújom magam, mielőtt egy férfit fogok.
Elmehetek én veled, Christine? Olyan nagyon egyedül vagyok. Szeretném.
Szívesen. Legalább nincs vele több gondom. És aztán maga olyan szíves
nek
látszik.
Megszerettelek, Christine. Ahogyan a megégett kezemet simogattad... Ez volt az
első kedves szó, melyet nő mondott nekem, nem is tudnám megmondani, mióta.
Furcsa. Nem is vagy olyan csúnya. Jólesik rád nézni. Nincs szerencsém a
szerelemben.
Hát igen, ez így van. Fizetnél még egy pohár gint és keserűt?
Hallgass rám. Neked és nekem nem kell berúgnunk, hogy kedveljük egymást. Tedd
el ezt a pénzt. Többet sajnos nem tudok adni.
Úgy látom, neked még nálam is nagyobb szükséged van rá. Azért gyere csak el
velem. Aztán, ha elmentél, majd fogok egy másik férfit, akitől megkapom a két
frankot.
Nem. Fogadd csak el a pénzt. Van miből adnom. Huszonöt frankot kaptam kölcsönbe
egy barátomtól.
Rendben van. Menjünk.
Hazafelé
menet a sötét utcákon már úgy beszélgettek, mintha régi jó barátok
lennének.
Christine minden önsajnálkozás, panaszkodás nélkül beszélt életéről.
Amikor fiatal voltam.
Miért nem ülsz nekem? Nem tudok sokat fizetni. Egy napra egy frankot sem. De ha
sikerül képeket eladnom, két frankot is kaphatsz. A mosásnál ez is jobb.
Szívesen. Elhozom a fiamat is. Neki nem is kell fizetned. Ha engem már megunsz,
mint modellt, anyám is szívesen vállalkozik majd rá. Örömest keres néha külön
is egy-egy frankot. Különben takarítani jár.
Végre
odaértek Christine-ék házához. Vakolatlan, földszintes kőépület volt, belül
udvarral.
Nem kell senkivel sem találkoznod mondta Christine. Az én szobám ablakai
az utcára nyílnak.
Christine
egyszerű, igen szerényen bútorozott kis szobában lakott. A mintázatlan, szürke
színű tapéta a szoba falán Chardin képeire emlékeztetett, Vincent legalábbis
erre gondolt. A padlót gyékényfonat és kopott, öreg, piros szőnyeg borította.
Az egyik sarokban a szokásos tűzhely állt, a másikban fiókos szekrény, középen
pedig egy nagy ágy. Igazi munkásasszony otthona.
Amikor Vincent másnap reggel felébredt és nem volt egyedül, hanem a szürkületben egy másik emberi lény körvonalait látta maga mellett, a világot egyszerre barátságosabbnak találta. A fájdalom és a magányosság érzése elmúlt, s helyébe mély békesség költözött lelkébe.
3.
A reggeli postával levelet kapott Theótól, benne száz frankot. Theo nem jutott hozzá, hogy előbb küldje el a pénzt, csak jó néhány nappal elseje után. Vincent kirohant és a közelben megszólított egy kertjében dolgozó asszonyt, nem ülne-e neki modellt ötven centime-ért, amire az asszony boldogan vállalkozott.
A
műteremben az asszonyt meghitt hangulatú háttér elé ültette, a tűzhely mellé,
ezen meg teáskanna állt. Hangulatot keresett, az öregasszony fejét a fény
foltokban világította meg, az egész kép élt. Az akvarell háromnegyed részét
szappanzöld háttér töltötte ki. A sarkot, ahol az asszony ült, gyengéden,
puhán, sok érzéssel festette meg. Ecsetkezelése sokáig kemény, száraz és rideg
volt, de most már könnyű és folyamatos. A papírlapra a vázlatot ceruzával
sikeresen rajzolta fel, pontosan kifejezve azt, amit akar. Hálás volt
Christine-nek azért, amit érte tett. A szeretet hiánya végtelen szenvedést
okozott ugyan életében, de mégsem jóvátehetetlen kárt; a szerelem hiánya
azonban azzal fenyegetett, hogy ki
szárítja
művészetének élő forrásait.
Az érzéki szerelem olyan, mint a gépnek az olaj mormolta magában, amikor
folyamatosan és könnyen ment a munka. Nem értem, Michelet apó miért nem
gondolt erre.
Kopogtattak
az ajtón. Mijnheer Tersteeg volt a látogató. Csíkos nadrágjának vasalt éle
kifogástalan. Barna, előkelő cipője tükörfényes. Szakálla gondosan nyírt,
kibodorított, haja simán egyik oldalra fésülve, gallérja hófehér.
Tersteeget
kellemesen meglepte, hogy Vincent valóságos műtermet rendezett be magának, meg
az is, hogy serény munka közben találta. Örömmel látta, ha fiatal festők
befutnak; ez volt a kedvtelése is, meg a hivatása is. Ámde nem szerette, ha a
sikert minden konvenció és szabály felrúgásával érik el. Számára a
játékszabályok megtartása fontosabb volt a győzelemnél.
Tersteeg
jó és becsületes ember volt, s mindenkitől elvárta, hogy ugyanolyan jó és
becsületes legyen. Nem hitt olyan körülményekben, amelyek a rosszat jóvá, a
bűnt üdvözüléssé változtatják. Azok a festők, akik képeiket a Goupil cégnek
adták el, tudták, hogy ehhez az elvhez kell alkalmazkodniok. Ha ezeket az
előírásokat nem vették figyelembe, Tersteeg nem vásárolta meg képeiket, még ha
egyébként mesterművek voltak is.
Nos, Vincent mondta , örülök, hogy munka közben találom. Szeretem, ha így
fogadnak a festők.
Nagyon örülök, hogy felkeresett, Mijnheer Tersteeg.
Szót sem érdemel. Készültem a meglátogatására, amióta ide költözött.
Vincent
az ágyra, az asztalra, a székekre és a festőállványra nézett.
Nincs nálam valami sok látnivaló.
Nem baj, dolgozzék keményen és hamarosan sokkal szebb műtermet rendezhet be
magának. Mauve-tól hallom, hogy akvarellel dolgozik. Az akvarelleknek jó
piacuk van, s remélem, hamarosan több dolgát el tudom adni én is, a fivére is.
Ez a legfőbb célom, Mijnheer.
Most sokkal jobb hangulatban van, mint amikor tegnap nálam járt.
Igen, beteg voltam. De tegnap este meggyógyultam.
Vincent
a borra, a ginre, a keserűre, s Christine-re gondolt, csendben rémüldözött. Mi
lenne, ha Tersteeg tudná, mi történt.
Hajlandó megnézni néhány vázlatomat, Mijnheer? Sokat jelentene nekem, ha
megismerhetném a véleményét.
Tersteeg
megállt a szappanzöld háttérrel festett, fehér kötényes asszony előtt.
Hallgatása most kevésbé volt beszédes, mint irodájában első látogatásukkor.
Rátámaszkodott sétabotjára néhány pillanatig, majd a botot karjára akasztotta.
Igen, igen mondta , szépen halad a munkával. Mauve akvarellistát farag
magából, ebben biztos vagyok. Eltart egy ideig, de el fogja érni. Sietnie kell,
Vincent, hogy a
megélhetéséről gondoskodjék. Theo bizony nehezen keríti elő a magának küldött
havi száz frankot, erről magam is meggyőződtem Párizsban. Mihelyt teheti,
gondoskodnia kell saját magáról. Hamarosan meg fogom venni néhány kisebb képét.
Köszönöm, Mijnheer. Jólesik az érdeklődése.
Azt akarom, hogy sikerei legyenek, Vincent. Ez jó üzlet a Goupil cégnek is.
Mihelyt el tudom adni képeit, jobb műtermet bérelhet magának, szebb ruhákban
járhat és mehet társaságba is. Erre szüksége lesz, ha majd olajfestményeket
akar eladni. De most rohannom kell. Megyek Mauve-hoz, szeretném a scheveningeni
kompozícióját látni, amit az idei Salonnak készít.
Benéz hozzám máskor is, Mijnheer?
Természetesen. Egy-két hét múlva. Dolgozzék keményen és mutassa majd meg a
jobban sikerült képeit. Tudja, arra kell törekednie, hogy a látogatásaim nekem
is pénzt hozzanak.
Kezet
fogtak és Tersteeg távozott. Vincent újra belefeküdt a munkába. Csak meg tudna
élni, a legegyszerűbben is, a munkájából! Többet nem kívánt, csak
függetlenséget, meg hogy ne legyen senkinek terhére. Főként pedig ne kelljen
soha többé sietnie, hanem lassan és biztosan haladhasson művészi munkája kiteljesedése
felé és ki tudja fejezni, amire törekszik.
A
délutáni postával rózsaszín levélpapíron néhány soros levelet kapott De
Bocktól.
Kedves
Van Gogh!
Artz
modelljét magammal viszem holnap reggel a műtermedbe, hogy együtt
rajzolhassunk.
De
B.
Artz
modellje nagyon csinos fiatal leány volt, aki másfél frankot kapott egy napra.
Vincent örült, mert neki sohasem akadt pénze ilyen drága modellre. A kis
kályhában vidáman égett a tűz és a modell a közelében vetkőzött le, hogy ne
fázzék. Hágában csak hivatásos modellek voltak hajlandóak aktot ülni rajzhoz.
Ez kétségbe ejtette Vincentet, mert ő meg éppen idős férfi és női testet
szeretett volna lerajzolni, ezekben volt hangulat és jellem.
Hoztam pipadohányt mondta De Bock , a házvezetőnőm pedig kis hideg ebédet
csomagolt. Gondoltam, jobb lesz, ha nem kell elmennünk hazulról ebédelni.
Megkóstolom a dohányodat. Az enyém ilyenkor reggel túl erős. Kész vagyok -
szólt a modell. Beállítanak?
Ülve vagy állva rajzoltuk. De Bock?
Először
inkább állva. Az új tájképemen van néhány álló alak.
Körülbelül
másfél óráig dolgoztak. Ekkor a modell elfáradt.
Hadd üljön le ajánlotta Vincent. Az alakja így természetesebb. A munkát
délig folytatták: mindketten elmerülten rajzoltak, rajztábláik fölé hajolva.
Néha szóltak csak egy-egy szót egymáshoz a világításról vagy a dohányról.
Ekkor De Bock kicsomagolta az ebédet és mindhárman a kályha köré
telepedve nekiláttak. Jóízűen fogyasztották a vékonyra szeletelt kenyeret, hideg húst meg sajtot, s tanulmányozták, amit reggel óta rajzoltak.
Furcsa, milyen tárgyilagosan nézi az ember saját munkáját is, mihelyt egy két
falatot harapott -jegyezte meg De Bock.
Megnézhetem, mit végeztél? Persze.
De
Bock gondosan és élethűen rajzolta meg a leány arcát, de teste ábrázolásában
nyoma sem volt semmi egyéni jellegnek. Szabályos női test volt, semmi más.
Te, mondd kiáltott fel De Bock, amikor megnézte Vincent rajzát , mit
rajzoltál
a leány arca helyett? Ez az, amiről azt mondod, hogy szenvedélyt viszel a
rajzodba?
Nem arcképet készítettünk felelte Vincent. Az alakját rajzoltuk le. Eddig
még nem hallottam, hogy az arc nem tartozik az alakhoz. Nézd, hogyan
rajzoltad meg a gyomrát mondta Vincent. Hogyan érted ezt?
Olyan, mintha nem lenne benne más, csak meleg levegő. Mintha nem is lennének
belső részei.
Miért kellene, hogy legyenek? Én nem vettem észre, hogy ennek a szegény
leánynak
kilógnának a belei.
A
modell csak evett tovább, el sem mosolyodott. Tudta, hogy minden festő bolond.
Vincent odatette a maga rajzát De Bocké mellé.
Ha jól megnézed mondta , ahogyan én rajzoltam a gyomrot, teli van belsőrésszel.
Csak rá kell nézned, máris tudod, hogy ezeken a beleken tonnaszámra mentek át
a legkülönfélébb ételek.
Mi
köze ennek a festéshez? kérdezte De Bock. Mi nem anatómiai rajzokat
készítünk. Amikor valaki a képeimet nézi, azt akarom, hogy a ködbevesző fákat
lássa és a piros felhők mögött leáldozó napot, de nem ambicionálom, hogy
észrevegye a beleket is.
Vincent
minden reggel korán ment el hazulról, hogy aznapra modellt találjon magának.
Egyszer egy kovácsinast, máskor egy öregasszonyt a geesti őrültek házából, egy
férfit a tőzegpiacról, vagy egy nagyanyát és unokáját Peddemoesból, a zsidó
negyedből. A modellek sokba kerültek, s talán jobb lett volna, ha pénzét félreteszi élelemre a
hónap végére. De végre is azért jött Hágába, hogy Mauve-ná1 tanuljon és olyan
gyorsan haladjon előre, ahogy csak képes. Ételre majd jut később, ha beérkezik.
Mauve türelmesen tanította. Minden este elment Uileboomenre, hogy ott dolgozzék
a meleg, munka lázában égő műteremben. Néha elkedvetlenedett, mert
akvarelljeinek színei zavarosak, ragacsosak és sötétek voltak. Mauve ezen csak
nevetett.
Természetes, hogy még nem olyanok a színeid, mint szeretnéd mondta. Ha a
munkád már most tiszta és áttetsző lenne, talán lenne benne elég chic, de később esetleg nehézkessé
válnék. Most kínlódsz vele és ettől nehézkesedik el, de később majd gyorsan
megy.
Ez
igaz, Anton, de nekem a képeimből kell megélnem, mit csináljak?
Hidd el, Vincent, ha túl korán akarsz beérkezni, megölöd magadat, mint művészt.
A nap hőse jobbára csak egyetlen nap hőse marad. A művészetben a régi mondás
érvényes: A becsületes munka a legjobb politika! Hasznosabb komoly
tanulmányokkal tölteni az idődet, mint rövid idő alatt elsajátítani azt a fajta
chic-et, amely a tömegeknek tetszik.
Én hű akarok maradni önmagamhoz, Anton és komoly, igaz dolgokat akarok
kifejezni nyers művészi eszközökkel. De a megélhetésemre is gondolnom kell...
Van néhány dolgom, melyekről azt hittem, hogy esetleg Tersteeg... természetesen
tisztában vagyok vele...
Hadd lássam őket mondta Mauve.
Mauve
megnézte az akvarelleket és valamennyit apró darabra tépte.
Maradj csak meg a nyers stílusodnál, Vincent mondta , és ne szaladj se
dilettánsok, se műkereskedők után. Várd meg, amíg ők jönnek hozzád. A végén te
győzöl.
Vincent
lenézett a földön heverő papírdarabokra.
Köszönöm, Anton mondta. Erre a pofonra szükségem volt.
Mauve
aznap este meghívta néhány festőtársát. Ott volt Weissenbruch, a „könyörtelen
kard", kíméletlen bírálatai miatt nevezték el így, Breitner, De Bock,
Jules Backhuyzen és Vos egykori barátja, Neuhuys.
Weissenbruch
apró termetű férfi volt, de harci kedve kimeríthetetlen. Soha senki nem bírt
vele. Amit nem szeretett és úgyszólván soha semmi nem nyerte meg a tetszését
-, éles nyelve egyetlen suhintásával leterítette. Azt festette le, ami kedvére
való volt és úgy, ahogyan neki tetszett, de festési modorát megszerettette a
közönségével. Tersteeg egyszer kifogásolt valamit egyik képén, ettől fogva nem
volt hajlandó egyetlen képet sem eladni a Goupil műkereskedésnek. Képei mégis
mind elkeltek; senki sem tudta, kiknek adta el és hogyan. Arca ugyanolyan éles
volt, mint a nyelve: feje, orra, álla mind csupa é1 és szöglet. Mindenki félt
tőle és kereste dicséretét. Országos híre volt, mert mindent és
mindenkit
lenézett. Vincentet az egyik sarokba vonta a kandalló mellé; sűrű időközökben a
tűzbe köpött, hogy hallja a kellemes sercegő hangot, közben egy gipszlábat
simogatott.
Hallom, a Van Goghok közül való vagy mondta. Ugyanolyan sikerrel festesz,
amilyen sikeresen a nagybátyád ad el képeket?
Nem. A siker nem az én formám.
Örülj neki. Minden festőnek éheznie kellene hatvanéves koráig. Akkor talán néhány jó kép is kikerülne ecsetje alól.
Marhaság! Te még alig múltál negyven, mégis kitűnő képeid vannak.
Weissenbruchnak
megtetszett a „marhaság". Évek óta először történt, hogy valaki ezt merte
neki mondani. Tetszését azzal nyilvánította ki, hogy elkezdte Vincentet
ugratni.
Ha azt gondolod, hogy képeim érnek valamit, okosabb, ha elmégy házmesternek.
Mit gondolsz, miért adom el a képeimet az ostoba közönségnek? Mert az egész -
szemét! Ha jók lennének, megtartanám magamnak. Nem, drága gyermekem, csak
gyakorlom magamat. Megvárom, amíg hatvanéves leszek, akkor kezdek el majd
igazán festeni. Azokat a képeimet pedig nem adom ki a kezemből és ha meghalok,
magam mellé temettetem őket. Jegyezd meg Van Gogh, egy festő se válik meg
semmitől, amit jónak tart. A közönségnek csak a szemetet adja el.
De
Bock a szoba másik sarkából odakacsintott Vincentnek, aki így szólt a festőhöz:
Eltévesztetted a hivatásodat, Weissenbruch; műkritikusnak kellett volna menned.
Weissenbruch nevetett és odakiáltott a házigazdának:
Ez a te kutinod félig sem olyan ostoba, amilyennek látszik, Mauve. Van nyelve.
- Odafordult Vincenthez és kíméletlen hangon így szólt: Miért mászkálsz
ezekben a piszkos rongyaidban? Miért nem vásárolsz tisztességes ruhát magadnak?
Vincenten Theo viseltes ruhája volt, amit átalakíttatott, de nem sok sikerrel;
hozzá még ellepték a festékfoltok.
A
nagybátyáidnak van elég pénzük, hogy felruházzák akár Hollandia egész
lakosságát. Nem adnak neked semmit?
Miért adnának? Ők is egyetértenek veled, hogy a festőnek éheznie kell.
Ha nem hisznek benned, biztos igazuk van. A Van Goghok állítólag megszagolják
száz kilométerről, ha valaki festő. Úgy látszik, te nem vagy az.
Te meg menj a pokolba!
Vincent
haragosan hátat fordított, de Weissenbruch belékarolt, arcán széles mosollyal.
Ez már beszéd! kiáltotta. Csak azt akartam látni, mit bírsz ki. Soha ne
hagyd magad. Ember lesz belőled.
Mauve szívesen mulattatta vendégeit azzal, hogy másokat utánzott. Parókián nőtt fel ő is, de csak egyetlen vallást ismert, a festészetet. Jet kínálta a vendégeket teával, édességgel és sajtos süteménnyel, Mauve pedig tréfás prédikációt tartott Péter halászbárkájáról. Örökölte-e Péter a bárkáját vagy ajándékba kapta? Vagy esetleg részletfizetésre vásárolta? Vagy, ó, mily szörnyű gondolat, úgy lopta? A festők megtöltötték a műtermet füsttel meg kacagással, hihetetlen gyorsasággal falták a sajtos süteményt, vedelték a jó, erős teát.
Mauve megváltozott mondta Vincent magában.
Nem
tudta, hogy Mauve az alkotó művész átváltozásán ment keresztül. Egyegy képe
megfestéséhez letargikusan fogott hozzá, a munkája alig érdekelte. Alkotóereje
azonban fokozatosan feltámadt, amint elméjében gondolatok fogantak és öltöttek
testet. Napról napra hosszabb ideig és keményebben dolgozott. Amint a kép
kezdett kialakulni, egyre nagyobb követelményekkel lépett fel önmagával
szemben. Megfeledkezett családjáról, barátairól és mindenről, ami máskor érdekelte.
Étvágytalan volt, egész éjszakákat álmatlanul töltött és folytonosan kompozíciója
megoldásra váró problémáin töprengett. Testi ereje kimerülésével egyidejűleg
izgalma állandóan növekedett, s végül az egész ember egyetlen idegcsomó volt.
A hatalmas termetű férfi feltűnően lefogyott, érzéssel teli tekintete
fátyolossá vált. Minél inkább erőt vett rajta a fáradtság, annál
szenvedélyesebben dolgozott. Ideges izgalmi állapota valósággal megszállta.
Pontosan tudta, mennyi ideig tart képe elkészítése, összeszedte akaraterejét,
hogy kitartson az utolsó ecsetvonásokig. Mintha ezer ördög szállta volna meg.
Akár esztendőkig eldolgozhatott volna egy-egy képén, mégis valami
ellenállhatatlanul arra ösztökélte, hogy a nap egyetlen órájában se pihenjen.
Idegessége végül is odáig fokozódott, hogy ha bárki útjába került, szörnyű
jeleneteket rendezett. Ereje végső megfeszítésével dolgozott képe befejezésén
és nem volt az a hatalom, mely félbeszakíthatta volna, amíg munkájával
teljesen el nem készült.
Amikor
a kész festményt elszállíttatta műterméből, összeomlott. Gyenge volt, beteg,
lázas önkívületben. Jetnek több napi gondos ápolásába került, míg lábra
állította. Kimerültsége oly mérvű volt, hogy hányinger fogta el, ha festéket
látott vagy csak a szagát érezte is. Ereje csak lassan, nagyon lassan tért
vissza. Érdeklődési köre pedig fokonként zökkent vissza a régi kerékvágásba.
Kezdte rendbe szedni műtermét. Hosszú sétákat tett a környéken, bár eleinte nem
látott és nem vett észre semmit. Végül egyszerre csak felfigyelt valamire és
ekkor elölről kezdődött az egész folyamat.
Mauve akkor kezdett scheveningeni vásznán dolgozni, amikor Vincent megérkezett Hágába. A munka lázas üteme napról napra fokozódott, és hamarosan megkezdődött a művészi teremtés mindent elsöprő, csodás delíriuma, lázas állapota.
Christine néhány nappal később egyik este bekopogtatott Vincenthez. Fekete szoknyát, sötétkék blúzt és fekete sapkát viselt. Egész nap mosott. Fáradt volt.
Szája
kissé nyitva maradt, arcán a himlőhelyek mintha nagyobbak és mélyebbek
lettek
volna, mint ahogy Vincent emlékezetében éltek.
Adj Isten, Vincent mondta. Eljöttem, hogy lássam, hol laksz.
Te vagy az első női látogatóm, Christine, Isten hozott. Tedd le a sáladat.
Christine leült a tűzhely mellé, hogy megmelegedjék, aztán szétnézett a szobában.
Nem is olyan rossz mondta. Csak jóformán üres. Tudom, de nem volt pénzem
bútorra. Gondolom, amire szükséged van, azt megtalálod itt.
Éppen vacsorát akartam készíteni. Velem tartasz, Christine? Miért nem hívsz
Siennek? Mindenki így szólít. Ahogy akarod, Sien.
Mit akarsz vacsorázni? Teát sült burgonyával.
Ma két frankot kerestem. Elmegyek, hozok egy kis marhahúst. Van nekem is
pénzem, kaptam az öcsémtől. Mennyi kell? Gondolom, ötven centime elég lesz.
Néhány
perccel később Christine papírba csomagolt marhahússal tért vissza.
Vincent
elvette tőle és nekikészülődött a vacsorafőzéshez.
Ülj le szépen. Nem értesz te ehhez. Én vagyok az asszony.
Főzés közben a tűzhely fölé hajolt: a tűz melegétől arca kipirult, határozottan
csinos volt most. S a látvány amint a lábasba szeletelte a meghámozott burgonyát és feltette a tűzhelyre a marhahúst természetes, otthonos volt Vincent
számára.
A fal mellé húzta az egyik széket. Leült, nézte és a szíve táján melegséget
érzett. Ez az ő otthona, s ez az asszony, szerető kézzel készíti vacsoráját.
Hányszor
álmodozott erről a képről Kayvel, mint élete társával. Sien rápillantott és
észrevette, hogy széke már-már eldől.
Vigyázz, te bolond szólt rá , ülj rendesen azon a széken. Ki akarod törni
a
nyakadat?
Vincent
elmosolyodott. Valahány asszony, akivel egy fedél alatt élt anyja,
nővérei,
nagynénjei, unokatestvérei mind ugyanezt mondta: Vincent, ülj
rendesen
azon a széken! Kitöröd a nyakad.
Jól van, Sien mondta. Vigyázok magamra.
Amint
Sien hátat fordított neki, a széket megint a falnak támasztotta és meg
elégedetten
szívta a pipáját. Sien megterített. Két friss zsemlét is hozott magával,
amikor a húsért ment el; miután bekapták a pecsenyét meg a burgonyát, kitörölték tányérjukból a
zsíros húslét.
Fogadok mondta Sien , nem tudsz úgy főzni, mint én.
Nem, Sien, amikor én főzök, azt sem tudom, mit eszek: halat, szárnyast, vagy mi
a fészkes fenét.
Teaivás
közben Sien elszívott egyet megszokott fekete szivarjából; közben jóízűen
elbeszélgettek. Vincent otthonosabban érezte magát Christine-nel, mint
Mauve-val vagy De Bockkal. Közvetlen testvéri hang alakult ki köztük. Egyszerű
dolgokról beszélgettek, mindenfajta színlelés, póz nélkül. Amikor Vincent
beszélt, Sien figyelmesen meghallgatta, nem siettette, hogy fejezze már be mondanivalóját,
mert most már ő szeretne saját magáról beszélni. Christine nem akarta
egyéniségét Vincentre ráerőltetni és egyikük sem akart a másiknak imponálni.
Amikor Christine életéről, nélkülözéseiről és szegénységéről beszélt,
Vincentnek csak néhány szót kellett módosítania történetén, máris róla szólt
az. Szavaikból hiányzott mindenfajta kihívás, hallgatásukban nem volt tettetés.
Két, álarc nélküli lélek találkozott, leomlott közöttük az osztályok mindent
elválasztó különbsége vagy más mesterséges határvonal. Vincent felkelt az
asztaltól.
Mit akarsz? kérdezte Sien.
Elmosogatok.
Ülj
le! Nem tudod, hogyan kell mosogatni. Én vagyok itt az asszony.
Vincent
székét a tűzhelyhez húzta, megtöltötte a pipáját és megelégedetten pöfékelt,
mialatt Sien a mosogatóedény fölé hajolt. Illett a szappanhab kezéhez, amelyen
jó látszott a munkától kidagadt erek bonyolult hálózata. Vincent ceruzát,
papírt vett elő, s lerajzolta.
Jól érzem magam nálad mondta Sien, amikor végzett a mosogatással. -
Csak egy kis ginnel kevert gyomorkeserű hiányzik...
Iszogatva töltötték az estét, Vincent közben Sient rajzolta. Az asszony boldog
megelégedéssel
ült a meleg tűzhelynél, ölbe tett kézzel. Az otthonos meleg meg
az,
hogy olyasvalakivel beszélgethet, aki megérti, élénkké, jókedvűvé tette. -
Mikor végzel a mosással? kérdezte Vincent. Holnap, hál Istennek. Nem bírtam
volna sokáig. Rosszul érezted magadat?
Nem, de hiába, nagyon közeledik az idő. Az az átkozott kis fattyú már rúgkapál.
- Hát akkor hajlandó vagy a jövő héten ülni nekem? Annyi az egész, hogy
üljek?
Annyi. Néha állnod is kell mezítelenül.
Nem is olyan rossz. Te dolgozol, a pénzt meg én kapom. Christine kinézett az
ablakon. Odakinn havazott.
Bár már otthon lennék mondta. Hideg az idő, nálam meg nincs más csak a
sálam, az út pedig hosszú.
Holnap is erre a környékre kell visszajönnöd?
Méghozzá hatra. Olyankor még sötét van. Maradj itt, Sien, ha kedved tartja. Én csak örülök neki. Nem leszek
terhedre?
Egy cseppet sem. Az ágy jó széles. Elférnek rajta ketten is? Kényelmesen.
Akkor maradok. Nagyszerű.
Kedves tőled, Vincent, hogy megengeded. Én örülök neki legjobban, ha itt
maradsz.
Reggel
Sien megfőzte Vincent kávéját, megágyazott és kisöpörte a műtermet.
Aztán
elment mosni. Amikor eltávozott, a szoba hirtelen üresnek és magányos
nak
tűnt
5.
Tersteeg
aznap délután ismét megjelent Vincentnél. Szeme csillogott, arca ki
pirult az erős hidegtől.
Hogy mennek a dolgai, Vincent?
Nagyon jól, Mijnheer Tersteeg. Örülök, hogy megint eljött. Tud valami
érdekeset mutatni? Azért jöttem. Igen, vannak új dolgaim. Üljön le, kérem.
Tersteeg
ránézett a székre, elő akarta venni a zsebkendőjét, hogy letörölje, de
aztán
meggondolta, mert ellenkezett volna a jó modorral. Leült. Vincent négy
kis
akvarellt mutatott neki. Tersteeg gyorsan nézett végig mind a négyen, mint
ha hosszú
levelet olvasna sietve, aztán újra az elsőt tanulmányozta hosszabban. Úgy
látom, halad szólt egy idő múlva. Ezek még nem egészen jók,
kicsit
nyersek, de határozottan halad. Hamarosan akad köztük olyan, amit megveszek,
Vincent.
Értem, Mijnheer.
Gondolnia kell rá, hogy saját maga keresse meg a kenyerét, fiam. Nem helyes
dolog más ember pénzéből élni.
Vincent
kezébe vette az akvarelleket, úgy nézegette őket. Maga is tudta, hogy
nyersek,
de akárcsak a többi művész ő is képtelen volt meglátni saját munkája
fogyatékosságait.
Minden vágyam, hogy megéljek a magam emberségéből, Mijnheer.
Akkor még keményebben kell dolgoznia. Sietnie kell. Én szeretném legjobban, ha
hamarosan olyan dolgai lennének, amiket megvehetek. Igyekszem, Mijnheer.
Mindenesetre örülök neki, hogy megelégedett a sorsával és dolgozik. Theo
megkért, vigyázzak magára. Készítsen valami jót, hogy a Goupil cég megvásárolhassa.
Minden igyekezetemmel rajta leszek, de a kezem nem mindig engedelmeskedik az
akaratomnak. Ezek közül az egyikhez Mauve is gratulált. Mit mondott?
Azt mondta, hogy ez már majdnem olyan, mintha akvarell lenne.
Tersteeg
nevetett, nyaka köré csavarta meleg sálját és így szólt:
Csak rajta, Vincent; így készülnek a nagy képek és ezzel távozott.
Vincent
megírta Cor nagybátyjának, hogy Hágába költözött és meghívta, látogassa meg.
Cor bácsi gyakran jött Hágába, hogy műkereskedésének, amely a legelső volt
Amszterdamban, anyagot és képeket vásároljon. Egy vasárnap délután Vincent
néhány ismerős gyereket hívott meg magához vendégségbe. Mulattatnia kellett
őket, mialatt rajzolt: édességet hozott és rajztáblája mellől mesével szórakoztatta őket. Amikor
erélyes kopogtatást, majd kívülről mélyen zengő férfihangot hallott, tudta,
hogy nagybátyja megérkezett.
Cornelius
Marinus Van Goghot mindenki ismerte; üzleti vállalkozásai mindig jól beváltak,
gazdag ember volt. Ennek ellenére tágra nyílt, sötét szemében valami
szomorúság ült. Szája kevésbé telt és érzéki, mint általában a Van Goghoké, de
feje jellegzetes Van Gogh-fej, magas homlokkal, széles pofacsonttal, előreugró
állal és erőteljes orral.
Cornelius
Marinus figyelmesen szétnézett unokaöccse műtermében, mindent szemügyre vett,
bár igyekezett palástolni. Alighanem több festő műtermét ismerte, mint bárki
más Hollandiában.
Vincent
szétosztotta a papírzacskóban maradt cukorkát a gyermekek közt, majd elküldte
őket.
Megiszik velem egy csésze teát, Cor bácsi? Biztosan nagy a hideg odakinn. -
Köszönöm, Vincent.
Vincent
teát öntött nagybátyja csészéjébe; megcsodálta, Cor bácsi milyen természetes
mozdulattal tartotta egyensúlyban térdén a teával teli csészét, mialatt könnyű
hangon a napi eseményekről beszélt.
Látom, festő leszel, Vincent mondta. Éppen ideje, hogy egyszer már festő is
akadjon a Van Gogh-családban. Hein, Vincent meg én mindig csak idegenek képeit
vásároltuk az elmúlt harminc évben. Most végre a családban is marad egy kis
pénz. Vincent
mosolygott:
Indulásnak nem is olyan megvetendő mondta , ha az embernek három
nagybátyja
meg az öccse a képkereskedői szakmában tevékenykedik. Parancsol
kenyeret
és sajtot, Cor bácsi? Nem éhes?
Cornelius
tudta, hogy a fiatal festőt azzal bánthatja meg legjobban, ha nem fogadja el,
amit kínál.
Köszönöm válaszolt , nagyon korán reggeliztem.
Vincent
néhány szelet fekete kenyeret tett a csorba tányérra, majd papírból olcsó
sajtot vett elő. Cornelius, bár nehezére esett, evett egy keveset.
Tersteegtől hallom, hogy Theótól havonta száz frankot kapsz.
Igen, annyit.
Theo fiatal és a pénzét félre kell raknia. Jó lenne, ha magad keresnéd meg a
kenyeredet.
Vincent
még nem felejtette el Tersteeg előző napi leckéztető szavait. Nagybátyjának
gondolkodás nélkül, azonnal megfelelt.
Megkeressem a kenyeremet, Cor bácsi? Hogyan gondolja? Megkeressem, vagy rászolgáljak?
Aki nem szolgál rá a kenyerére, más szóval: méltatlan rá, az valóban bűnös,
mert minden becsületes embernek méltónak kell lennie munkája bérére. De ha
valakit balszerencséje gátolja meg abban, hogy kenyerét megkeresse, bár arra rá
tudna szolgálni, ez csapás, mégpedig súlyos csapás.
Egy
darab fekete kenyeret vett az ujjai közé és galacsint gyúrt belőle.
Ezért, ha Cor bácsi azt mondaná, hogy nem szolgálok rá a kenyérre, amelyet
megeszem, megsértene. Ha azonban csak annyit mond, hogy nem tudom mindig
megkeresni a kenyeremet, ebben igaza van. De mi haszna van az ilyen
megjegyzésnek? Semmivel sem jutok előbbre, ha csak ennyit mond.
Cornelius
tüstént abbahagyta a kenyérkeresés kérdésének feszegetését. Kellemes társalgás
folyt köztük, amíg csak a festői kifejezőképességről szólva, Vincent
véletlenül nem említette De Groux nevét.
Tudod te azt, Vincent kérdezte Cornelius , hogy De Groux magánélete nem
éppen kifogásolhatatlan?
Vincent
nem hallgathatta szótlanul, hogy ilyesmit mondjanak a derék De Groux atyáról.
Tudta, okosabb lenne, ha helyeselne nagybátyjának, de egy másik Van Gogh
társaságában egyszerűen képtelen volt azt a bizonyos igent kiejteni.
Én mindig azon a véleményen voltam, Cor bácsi, hogy a művész, aki műveit a
nagyközönség elé viszi, joggal tekinti magánügyének egyéni élete küzdelmeit.
Elvégre küzdelme közvetlen és végzetszerű kapcsolatban áll mindazzal a sajátos
nehézséggel, amely együtt jár a művészi alkotással.
Én pedig azt mondom szólt Cornelius és lassú kortyokban itta teáját , pusztán az a tény, hogy valaki kenyerét eke vagy számlakönyv helyett festőecsetjével keresi meg, még nem jogosítja fel az illetőt arra, hogy szabadosan éljen. Én nem veszem meg olyan festő képét, aki erkölcstelenül él.
Én
pedig azt tartom még erkölcstelenebbnek, ha a műkritikus belevájkál egy ember
magánéletébe, ha egyébként műve, amelyet alkotott, kifogástalan. A festő
munkája és magánélete olyan, mint a gyermekágyban fekvő asszony és újszülött
gyermeke. A gyermeket kell néznünk és nem szabad felhajtanunk az asszony
takaróját, hogy megnézzük, véres-e az inge.
Cornelius
kis darab kenyeret meg sajtot vett a szájába, majd gyorsan kiköpte tenyerébe,
felkelt és a tűzbe dobta.
Hát csak ennyit mondott. Hát, hát, hát...
Vincent
attól félt, nagybátyja megharagudott rá, de együttlétük várakozása ellenére
szerencsés fordulathoz érkezett. Vincent elővette rajzmappáját, s néhány
rajzát, vázlatát kirakta az asztalra. Az egyik széket Cornelius részére a lámpa
közelébe húzta és sorban megmutatta neki a rajzait. Cornelius eleinte nem szólt
semmit, amikor azonban meglátta az egyik kisebb rajzot, amely a tőzegpiacról
nézve a zsidó negyedet, a Paddemoest ábrázolta, s amelynek első vázlatát Vincent
Breitner társaságában egy éjszakai sétáján készítette, hirtelen felfigyelt.
Ez
egészen jó mondta. Tudnál több ilyen városi látképet készíteni?
Tudnék. Ezeket pihenésképpen készítem, amikor a modellrajzolásba belefáradok.
Van több ilyen rajzom. Megmutassam őket?
Vincent
nagybátyja mögött állva magyarázta a rajzokat.
Ez
itt a Vleersteeg... ez Geest. Ez a halpiac.
Nem készítenél ezekből nekem egy tizenkettős sorozatot?
Szívesen, de mondja meg Cor bácsi, mennyit fizet értük?
Te
mondd meg, mit kérsz?
Ilyen méretű ceruza- vagy tollrajzért darabonként két és fél frankot. Sok lesz?
Cornelius elmosolyodott magában, hiszen az ár valójában túl szerény volt.
Nem, de ha ezek jól sikerülnek, megkérlek majd, készíts tizenkettőt Amszterdamról
is. Az árat majd én szabom meg kicsit magasabbra.
Cor bácsi, ez az első megrendelés! Ki sem mondhatom milyen boldoggá tesz vele!
Mindnyájan segíteni szeretnénk rajtad, Vincent. Ha munkád eléri a művészi
színvonalat, minden művedet megvesszük. Cornelius vette a kalapját és
kesztyűjét. Add át Theónak szíves üdvözletemet, ha legközelebb írsz neki.
Vincent
a sikertől megrészegedve felkapta a megkezdett akvarelljét és rohant az
Uileboomenre. Jet nyitott ajtót, s nagyon nyugtalannak látszott.
Ha
neked lennék, Vincent, most nem mennék a műterembe. Anton nincs olyan állapotban.
Mi
a baj? Beteg?
Jet
sóhajtott.
A
szokásos dolog.
Akkor nem is óhajtja, hogy meglátogassam?
Majd máskor, Vincent. Megmondom neki, hogy itt voltál. Ha majd megnyugszik, ő
megy el hozzád.
Ugye nem felejted el megmondani neki? Nem.
Vincent
napokig várt Mauve-ra, de hiába. Helyette Tersteeg látogatta meg, méghozzá
kétszer is. A látogatás eredménye mindkétszer ugyanaz volt. Igen, igen, némi
haladás látszik talán. De ezek a képek még nem jók, nem tudom őket megvenni.
Sajnos, Vincent, nem dolgozik elég keményen és gyorsan. Drága Mijnheer,
reggel ötkor kelek, dolgozom este tizenegyig, tizenkettőig.
Csak
akkor hagyom abba rövid időre, amikor néhány falatot eszem.
Tersteeg
fejét csóválta, mint aki nem érti a dolgot. Újra megnézte az akvarelleket. -
Nem értem. Most is ugyanaz a nyerseség, mint először, amikor felkeresett az
irodámban. Ezt már le kellett volna vetkőznie. Kemény munkával mindig sikerülni
szokott, ha egyáltalában van tehetsége.
Kemény munkával! mondta Vincent.
Higgye el, szeretném megvenni a dolgait, Vincent. Én örülnék a legjobban,
ha
már tudna keresni. Semmiképpen sem helyeslem, hogy Theo... De hogyan vegyek
magától, amíg az, amit csinál, nem megfelelő? Ezt maga is beláthatja, hisz nem
jótékonykodást vár tőlem.
Nem, azt igazán nem várok.
Sietnie kell, csak ennyit mondhatok, sietnie kell. Képeket kell eladnia. Amikor
Tersteeg negyedszer ismételte meg kijelentését, Vincent arra gondolt, rossz
játékot űz vele.
Pénzt kell keresnie... de nem vehetek magától semmit! Hogyan keressen pénzt, ha
senki nem vesz tőle semmit?
Egy
nap Mauve-val találkozott az utcán, aki előredőlve rohant, mintha valaki
kergetné. Alig ismerte meg Vincentet.
Rég nem láttalak, Anton.
Sok
a dolgom. Mauve hangja hűvös volt és tartózkodó. Tudom. Az új vásznaddal.
Hogyan haladsz vele? Ó s
bizonytalan mozdulatot tett.
Felkereshetnélek a műtermedben, csak egy pillanatra? Sajnos, nem jutok előbbre
az akvarelljeimmel.
Most ne. Sok a dolgom, mondtam már. Nem vesztegethetem az időmet.
Nem jönnél el egyszer hozzám séta közben? Néhány szóval is ráigazítanál a
helyes útra.
Talán, talán, de most rengeteg a dolgom. Mennem is kell már.
Mauve
rohant tovább az utcán, idegesen, szinte magánkívüli állapotban. Vincent utána
bámult.
Mi
történhetett? Talán megbántotta unokafivérét? Valamivel elidegenítette magától?
Néhány
nap múlva legnagyobb meglepetésére Weissenbruch kereste fel műtermében.
Weíssenbruch tudomást sem vett a fiatalabb festőkről, sőt a beérkezettekről
sem. Legfeljebb maró kritikával illette képeiket.
Nos mondta , ez valódi palota. Hamarosan a királyi pár arcképét fogod itt
festeni.
Ha
nem tetszik mordult rá Vincent , tőlem már mehetsz is.
Miért nem hagyod abba a festést, Van Gogh? Kutyának való élet ez. Neked, úgy látszik,
szép dohányt hoz.
Igen, de én sikeres festő vagyok, te meg sohasem leszel az.
Lehet, de sokkal jobb képeket fogok festeni, mint te valaha is. Weissenbruch
nevetett.
Nem fogsz, de valószínűleg közelebb jutsz hozzá, mint bárki más Hágában, ha munkád
is olyan, mint az egyéniséged...
Miért nem ezzel kezdted? kérdezte Vincent és elővette rajzmappáját. Nem
ülnél le?
Nem látok jól, ha leülök.
Az
akvarelleket eltolta maga elől ezzel a megjegyzéssel:
Nem való neked az akvarell. Túl sótlan, se íze, se bűze műfaj ez ahhoz képest,
amit te akarsz mondani.
Annál
figyelmesebben vizsgálgatta a Borinage-ban és a Brabantban készített rajzokat,
meg azokat az öreg embereket ábrázoló rajzokat, melyeket Vincent már Hágában
készített. A rajzok szemmel láthatólag mindinkább megnyerték Weissenbruch
tetszését, pedig Vincent elkészült rá, hogy lepocskondiázza valamennyit.
Megveszekedetten jól rajzolsz, Vincent szólt Weissenbruch, s éles nézésű
szeme felcsillant. Ezeket a rajzokat magam is szívesen felhasználnám. Vincent
nehézsúlyú bokszoló ütéseire készült fel, ám Weissenbruch szavai éppen
könnyedségükkel győzték le. Hirtelen leült.
Úgy tudtam, „kegyetlen kard" néven emlegetnek.
Az
is vagyok. Ha nem találnék jót a vázlataidban, megmondanám. Tersteeg
leszidott miattuk. Azt mondta, nyersek és kidolgozatlanok.
Ostobaság! Éppen ebben van az erejük.
Én
is szeretném folytatni a rajzolást, de Tersteeg azt mondja, vessem rá magam az
akvarellekre.
Hogy el lehessen őket adni, mi? Nem, fiam, ha egyszer tollrajzban látod a
dolgokat, akkor ábrázold úgy. És mindenekfelett ne hallgass soha senkire, még
rám sem! Járj a magad útján.
Úgy látszik, ezt kell tennem.
Amikor Mauve azt mondta, hogy született festő vagy, Tersteeg kétségbe vonta
ezt, Mauve ekkor a pártodat fogta. Magam is így voltam. Ha ilyesmi ezután
megismétlődik, most már hogy láttam a dolgaidat, én is a pártodra állok. -
Mauve azt mondta, született festő vagyok? Azért el ne bízd magad, örülj, ha
festőként halsz meg. Miért volt akkor olyan rideg hozzám?
Mindig így viselkedik mindenkivel szemben, amikor egy-egy kép a befejezéséhez
közeledik. Ne bánkódj miatta; ha elkészül a scheveningeni vásznával, ismét a
régi lesz. Addig is gyere el az én műtermembe, ha segítségre lesz szükséged.
Kérdezhetek valamit, Weissenbruch? Természetesen.
Mauve küldött hozzám? Igen, ő.
Miért?
Tudni akarta, mint vélekedem a munkádról.
De
mi szüksége erre? Ha az a véleménye, hogy én született...
Nem tudom. Lehet, hogy Tersteeg megingatta a rólad táplált véleményében.
6.
Tersteeg
mind kevésbé hitt tehetségében, Mauve pedig egyre hűvösebben viselkedett, így
aztán helyüket Christine foglalta el. Ő hozta életébe azt az egyszerű baráti
melegséget, amely után oly hőn vágyakozott. Minden nap már korán reggel
megjelent a műtermében; magával vitte varrókosarát, hogy ne üljön tétlenül.
Hangja nyers volt, szavait nem a legszerencsésebben válogatta meg, de halkan
beszélt, s Vincent egyszerűen nem is hallgatott oda, ha munkája teljes figyelmet
követelt. A nap legnagyobb részében megelégedett azzal, hogy csendben üljön a
kályha mellett. Kinézett az ablakon vagy születendő gyermeke babakelengyéjét
varrta. Mint modell ügyetlen volt és lassan tanult bele feladatába, de
igyekezett Vincent kedvében járni. Hamarosan bevett szokása lett, hogy távozása
előtt elkészítette a vacsorát.
Ne fáradj vele, Sien mondta Vincent.
Nekem ez nem fáradság. Jobban értek hozzá nálad. Akkor kettesben vacsorázunk.
Persze.
Anyám ellátja a gyerekeket. Én mindig szívesen vagyok nálad.
Vincent
minden napra egy frankot fizetett. Tudta, hogy ez több annál, amit megengedhet
magának, de szerette, ha Sien nála van. Jólesett arra gondolnia, hogy ezzel
megkíméli a mosástól. Ha délután el kellett mennie hazulról, hazajövet késő éjszakáig
rajzolt, Christine ilyenkor nála aludt. Vincent meg örült, amikor reggel a
frissen főzött kávé illatára ébredt, a tűzhely körül pedig egy számára kedves
női lény sürgött-forgott. Most volt először háztartása és ezt nagyon
kényelmesnek találta.
Christine
olykor különösebb ok nélkül is ott maradt éjszakára.
Mi történne, ha ma éjszaka itt aludnék, Vincent mondta , maradhatok?
Természetesen, Sien, amikor csak akarsz. Tudod, én igazán örülök neki.
Bár
Vincent soha nem kérte meg semmi házimunkára, Christine természetesnek találta,
hogy kimossa fehérneműit, megfoltozza ruháit és a piacra járjon bevásárolni.
A
férfiak nem tudnak gondoskodni magukról mondogatta. Asszony kell a házhoz.
Téged is biztosan mindig becsapnak a piacon.
Pedig
Christine nem volt jó háziasszony; az anyja házában eltöltött évek kiölték
belőle a tisztaság és rend iránti érzékét. Munkája rapszodikus volt; ha kedve
kerekedett, fáradhatatlan buzgalommal dolgozott. Most történt először, hogy
olyasvalakinek végzett háztartási munkát, akit szeretett és élvezettel
tett-vett... ha nem feledkezett meg róla. Vincent boldog volt már attól is,
hogy egyáltalán fáradozik. Soha eszébe sem jutott, hogy bármiért megrója. Az
asszony, mióta nem dolgozta agyon magát, kevésbé volt nyers és ritkábban
használt durva szót. Nemigen tudott azonban uralkodni magán és ha valami nem
tetszett, mindjárt dührohamot kapott és oly durva káromkodásba kezdett, amihez
foghatót Vincent nem hallott iskoláskora óta. Ilyenkor úgy nézett
Christine-re, mint önmaga karikatúrájára és csak ült nyugodtan, várva, míg dühe
lecsillapodik. Christine nem kevesebb türelmet tanúsított iránta. Amikor
egy-egy rajza sehogyan sem sikerült, vagy Christine elfelejtette intelmeit és
modellülés közben ügyetlenkedett, Vincent olyan dühösen kiabált, hogy a falak
is beleremegtek. Christine ilyenkor ráhagyta, hadd csinálja; néhány pillanat
múlva Vincent valóban megnyugodott. Szerencsére sohasem fordult elő, hogy a düh
egyszerre kapja el őket.
Miután
Christine-t annyiszor lerajzolta, hogy jól ismerte alakjának minden egyes
vonalát, komolyabb tanulmányba kezdett. Képzeletét Michelet egyik mondata
ragadta meg: Comment se fait-il qu’ í1 y ait sur la terre une femme seule désespérée.* (Hogyan lehetséges, hogy a
földön egyetlen kétségbeesett asszony éljen? franciául) Christine-t
mezítelenül egy fatönkre ültette a tűzhely közelében. A fatönkből a rajzon
erdei növényekkel körülvett csonka fatörzs lett, kint a szabad természetben.
Christine munkában elformátlanodott kezét térdén nyugtatva, arcát karjába
temetve ült a fatörzsön és kibontott haja alig fedte sovány vállát, petyhüdt
melle lábszárához ért, lába bizonytalanul nyugodott a földön. A tanulmánynak
Vincent A bánat címet adta. Olyan asszonyi alakot ábrázolt, akit az élet
kifacsart,
megnyomorított. Alája magyarázatul Michelet sorát írta.
A tanulmányon egy teljes hétig dolgozott és bár a következő hónap elsejéig még tíz nap hiányzott, minden pénze elfogyott. Csak két-három napra elegendő fekete kenyér maradt otthon. Abba kellett hagynia a modellről való rajzolást, ha ez vissza is veti munkájában.
Sien mondta , sajnos, elsejéig el kell küldjelek.
Mi történt?
Nincs pénzem.
Úgy érted, hogy nem tudsz fizetni?
Igen, úgy.
Nekem úgy sincs más dolgom. Eljárok hozzád anélkül is.
De pénzre van szükséged, Sien.
Majd szerzek valahogyan.
Nem vállalhatsz mosást, ha itt vagy egész nap.
Ne törődj vele. Szerzek én valahogy.
Hagyta,
hogy Sien eljöjjön a következő három napon is, míg csak el nem fogyott a
kenyér. Egy hét volt még hátra elsejéig. Azt mondta Siennek, nagybátyja
látogatására Amszterdamba utazik és majd szól, ha hazaérkezik. Három napig
kész vázlatai másolásán dolgozott, csak vizet ivott, de egy árva falatot sem
evett. Az éhezés okozta fájdalmak ekkor már alig jelentkeztek. Harmadnap
délután elment De Bockhoz abban a reményben, hogy megkínálja teával és süteménnyel.
Isten hozott, pajtás mondta De Bock, aki festőállványa mellett állt tedd
magad kényelembe. Estig dolgozom, akkor vacsorára vagyok meghíva. Találsz az
asztalon képeslapokat. Szórakozzál velük.
Teáról
azonban szó sem esett.
Tudta, hogy Mauve-hoz hiába megy és Jettől nem akart pénzt kunyerálni. Tersteegtől pedig, amióta megtudta, hogy ellene nyilatkozott, akkor sem kér, ha éhen hal. Bármilyen kétségbeejtő volt is a helyzete, egy pillanatig sem gondolt rá, hogy más munkával keressen néhány frankot. Régi ellensége, a láz jelentkezett, gyermekkori angolkórja is kiújult; alig tudott lábra állni és inkább ágyban maradt. Bár tudta, hogy hiába, mégis abban a csodában reménykedett, hátha Theo száz frankja néhány nappal korábban fut be. Theo azonban csak elsején kapta fizetését.
Egy
órával később Vincent édesanyja etteni konyhájáról álmodott és a babról, amit neki szokott főzni.
Arra ébredt, hogy Christine a tűzhelyen főz.
Sien szólt.
Christine
odalépett ágyához és hűs kezét rátette a férfi lángoló arcára.
Hagyd a büszkeségedet mondta , és ne beszélj hazugságokat. Szegények vagyunk,
de ez nem a mi hibánk. Segítenünk kell egymáson. Nem segítettél te is rajtam,
amikor először találkoztunk az italmérésben?
Sien mondta újra.
Maradj nyugodtan. Hazamentem, hoztam egy kis krumplit meg babot. Már el is
készítettem.
A
pürének készített burgonyát a babbal együtt tányérjára tette, odaült az ágyára
és várta, amíg megeszi.
Miért adtál pénzt, ha neked sem volt? Nem lenne szabad éhezned.
Elviselte
volna az éhezést, amíg Theo pénze meg nem érkezik, akár hetekig is, a nem
remélt jóság azonban most is megtörte ellenállását. Elhatározta, hogy mégis
felkeresi Tersteeget. Christine kimosta az ingét, de nem volt mivel kivasalni.
Másnap reggelire egy kis kenyeret és kávét adott neki. Elindult a Plaatsra.
Sáros cipőjének egyik sarka levált, nadrágja foltos és piszkos, a Theótól
örökölt felöltő szűk volt. Félrecsúszott, kopott nyakkendő lógott a nyakán,
fején pedig olyan divatját múlt fura sapka, amilyent már senki sem hordott.
Isten tudja, hol szerezte, de az ilyesmiben roppant leleményes volt.
A
Ryn állomásról kifutó vasúti síneken ment át az erdő szélén, aztán elhaladt az
állomás mellett, ahonnan a scheveningeni kisvasút indult. Vérszegénysége
folytán még a sápadt napfényt is nehezen viselte el. A Pleinen meglátta
képmását egy üzlet kirakati üvegében. Egyik ritka tiszta pillanata okozhatta,
hogy egyszer csak olyannak látta saját magát, mint a mellette elmenő hágaiak:
piszkos, gondozatlan csavargónak, aki sehova nem tartozik, senki nem óhajtja a
társaságát; beteg, gyenge, bárdolatlan, igazi lezüllött alak.
A
Plaats széles háromszögletű térrel kezdődött a Hofvijver közelében. Itt voltak
a legszebb hágai üzletek. Vincent az előkelő környéknek alig mert a közelébe
menni, csak most érezte, mennyire kiközösített pária a Plaats gazdagjai között.
A
Goupil műkereskedésben még takarítottak. Az alkalmazottak kíváncsi szemmel
néztek rá. Tudták róla, hogy a családja tartja kezében fél Európa műkereskedelmét.
Nem értették, miért ilyen züllött a külseje.
Tersteeg
emeleti irodájában tartózkodott. Jade-kő nyelű papírvágó késével nyitotta fel
leveleit. Feltűnt neki Vincent apró, kerek füle, amely lejjebb volt a szemöldök
vonalánál, álla felé elvékonyodó, kerek arca, lapos, szögletes álla, bal szeme
fölött ritkuló haja, kékeszöld fényű szeme, amely kérdőleg és mégis olyan
üresen nézett rá; telt, vörös szája, amelyet a szakáll és a bajusz még
vörösebbé tett. Nem tudta eldönteni, szépnek vagy csúnyának tartsa-e ezt az
arcot.
Maga az első látogató az üzletben, Vincent, ma reggel mondta. Mivel lehetek
szolgálatára? ,~
Vincent
elmondta, milyen nehéz helyzetbe került.
Mit csinált a Theótól kapott pénzzel?
Elköltöttem.
Ha ilyen könnyelmű, hogyan várja tőlem, hogy segítsek magán? Minden hónap harmincnapos; be kellett volna osztania a pénzét.
Nem költöttem a pénzt haszontalanságra. Modellre adtam ki. Akkor ne fogadjon
modellt. Anélkül olcsóbb. Nem tanulhatok alakrajzot modell nélkül.
Emberek helyett rajzoljon teheneket, juhokat. Azoknak nem kell fizetni.
Nem rajzolhatok teheneket és juhokat, Mijnheer, ha nem érzek ehhez magamban
tehetséget.
Különben sem kellene rajzokat készítenie. Rajzokat nem lehet eladni. Fessen
csak akvarelleket, semmi mást.
Az akvarell nem nekem való.
Azt kell gondolnom, a rajzolás afféle kábítószer magánál, hogy ne érezze a
fájdalmat, amit az okoz, hogy nem tud akvarellt festeni. Hallgattak mindketten
egy ideig, mert Vincent nem tudta, mit mondjon.
De Bock nem rajzol modellről, pedig gazdag ember. Képei mégis, amint maga is
tudja, kitűnőek és mind magasabb áron kelnek el. Azt reméltem, hogy bele tud
vinni képeibe valamit az ő bájából, de úgy látszik, hiába. Csalódtam magában,
Vincent; képei még mindig esetlen, dilettáns munkák. Egy dologban biztos
vagyok, maga nem festő. Vincenten egyszerre erőt vett az öt napig tartó éhezés
hatása és a térde reszketett. Leült egy kézzel faragott olasz karosszék
karjára. Hang alig jött ki a torkán.
Miért mondja ezt nekem, Mijnheer? kérdezte rövid hallgatás után. Tersteeg
zsebkendőt vett elő, megtörölte az orrát, a szája szögletét és szakállát.
Mert ezzel tartozom magának és a családjának. Meg kell tudnia az igazságot.
Még van ideje, hogy segítsen magán, Vincent, ha gyorsan cselekszik. Maga nem
született arra, hogy festő legyen: másutt kell megtalálnia élethivatását. Én
soha nem tévedek, ha festők megítéléséről van szó.
Tudom mondta Vincent.
Az első komoly kifogásom maga ellen, hogy túl későn kezdte. Ha egészen fiatalon kezd a festéshez, azóta már kifejlődhetett volna a tehetsége. Meddig
akar még a sikerre várni? A maga korában én már kész ember voltam. Hogyan fejlődjék, ha nincs tehetsége? És ami a legrosszabb, mi jogosítja fel, hogy elfogadja Theo segítségét?
Mauve egyszer ezt mondta nekem: Vincent, rajzolj, ha festő akarsz lenni.
Mauve
az unokatestvére és ezt kedvességből mondta. Én a barátja vagyok és higgye el,
hogy az én kedvességem többet használ magának. Hagyja abba, mielőtt az élet
kisiklik a lába alól. Egyszer, majd ha rátalál igazi munkakörére és sikerei
lesznek, eljön hozzám és megköszöni, amit tettem magáért.
Mijnheer Tersteeg, nincs egyetlen centime a zsebemben és öt napja még kenyeret
sem tudtam venni. Mégsem kérnék pénzt magától, ha csak rólam lenne szó. De a
modellem szegény beteg asszony és nem tudom megfizetni neki, amivel tartozom,
pedig szüksége van a pénzre. Adjon kölcsön, kérem, tíz guildert. Elsején,
amikor megjön Theo pénze, visszafizetem.
Tersteeg
felkelt íróasztala mellől és kinézett az ablakon a tóra és a hattyúkra. Nem
értette, Vincent miért jött éppen Hágába, amikor nagybátyjainak műkereskedései
vannak Amszterdamban, Rotterdamban, Brüsszelben és Párizsban.
Azt gondolja, hogy jót teszek magával, ha kölcsönadom ezt a tíz guildert -
mondta kezét hátul összekulcsolva elegáns kabátján és anélkül, hogy visszafordulna.
- Én pedig azt hiszem, nagyobb jót teszek magával, ha nem teljesítem a kérését.
Vincent
tudta, hogyan kereste meg Sien a pénzt, amelyen burgonyát és babot vásárolt.
Nem szabad megengednie, hogy így szerezzen pénzt és azt költse rá.
Önnek, Mijnheer Tersteeg, bizonyosan igaza van. Én nem vagyok festő és nincs
tehetségem. Nem lenne ésszerű, ha tovább buzdítana a pénzzel. Pénzt kell
keresnem haladéktalanul és meg kell találnom a helyemet az életben. Mégis a
kettőnk közötti barátságra kérem, adjon kölcsön tíz guildert.
Tersteeg
elővette kabátja zsebéből pénztárcáját, kivett belőle egy tízguilderes
bankjegyet és szó nélkül odaadta Vincentnek.
Köszönöm mondta Vincent. Nagyon kedves öntől.
Hazafelé
menet a tisztán tartott utcákon a csinos kis téglaházak mellett, amelyek olyan
ékesszólóan beszéltek mások biztonságáról, kényelméről és békességéről, ezt
mormolta magában: Egyetlen barátság sem tart örökké; az ember néha összevész
a barátjával. Egy fél évig nem jövök el újra Tersteeghez, nem beszélek vele és
nem mutatom meg neki a dolgaimat.
Benézett
De Bockhoz, hogy lássa, mi az a vonzóerő, amely képeit olyan jól eladhatókká
teszi. Tudni akarta, mi az, ami De Bockban megvan és belőle hiányzik. De Bock
lábát egy székre tette fel és angol regényt olvasott.
Isten hozott mondta. Nem tudom, mi van velem. Képtelen vagyok dolgozni.
Ülj le és szórakoztass. Túl korán van még, hogy rágyújts egy szivarra?
Hallottál
valami jó friss pletykát?
Mutasd meg néhány képedet, De Bock. Szeretném tudni, a tieid miért kelnek el és miért nem kellenek senkinek az enyémek.
A
tehetség, pajtás, a tehetség mondta De Bock és lassú mozdulattal felkelt. -
Különös adomány. Vagy megvan valakiben vagy nincs. Nem tudom megmondani neked,
mi az, de látod megy a festés, mint a parancsolat.
Öt-hat
darab, még berámázatlan képét hozta elő és könnyedén csevegett róluk, Vincent
pedig csak ült és égő tekintetével szinte átdöfte a vékony festékréteget, a
sekélyes, érzelgős képeket.
Az én dolgaim igazabbak mondta magában. Igazabbak és mélyebbek. Én többet
mondok az ácsceruzával, mint ez a De Bock egy egész festékes ládával.
Mondanivalója világos, csak éppen amikor elmondja, nem mond vele semmit. Miért
kap ezekért annyi pénzt, én meg az én rajzaimmal a fekete kenyérre és kávéra
valót sem keresem meg?
Amikor
sietve otthagyta De Bock műtermét, ezt mormolta magában:
Valami nyomasztó hangulat érződik ennél az embernél. Blazírtsága és az
őszinteség hiánya.
Millet-nek
igaza volt, amikor ezt mondta: *(J'aimerais mieux ne rien dire que de m'exprimer
faiblement.' Szívesebben nem mondok semmit,
semhogy elégtelenül fejezzem ki magam franciául).
De
Bock tartsa meg a báját és a pénzét, én a való életet választom minden
megpróbáltatásával. Ezen az úton nem lehet elveszni.
Christine
a műterem padlóját törölte egy vizes ronggyal, amikor hazaérkezett. Haját
fekete kendővel hátrakötötte és himlőhelyes arcán izzadságcseppek csillogtak.
Kaptál pénzt? kérdezte, felnézve a padlóról.
Igen. Tíz frankot.
Mégiscsak jó, ha az embernek vannak gazdag barátai.
Igen. Itt a hat frank, amivel neked tartozom.
Sien
felkelt és arcát megtörölte fekete kötényével.
Ezt a pénzt most nem adhatod ide mondta. Majd adsz, ha megjön a fivéred
pénze. Négy frankkal nem sokra mégy.
Elég lesz nekem annyi is. Neked szükséged van a pénzre, Sien.
Szükséged van rá neked is. Megmondom, hogy lesz. Itt maradok nálad, amíg
fivéred levele megérkezik: a tíz frankból pedig addig úgy élünk, mintha
mindkettőnké lenne. Ha én vigyázok rá, tovább tart.
És
mi lesz a rajzolással? Nem tudok neked fizetni.
Megelégszem azzal, hogy itt nálad jó meleg van, így nem kell elmennem és betegre dolgoznom magam. Vincent karjába vette Sient és homlokából hátrasimította ritkás, fekete haját. Sien, néha valóságos csodát művelsz. Már-már elhiszem, hogy van Isten.
7.
Mauve-ot körülbelül egy héttel később látogatta meg. Unokafivére beengedte a műterembe, de scheveningeni vásznára egy kendőt terített, mielőtt egy pillantást is vethetett volna rá.
Mit kívánsz? kérdezte, mintha nem tudta volna.
Elhoztam néhány akvarellemet. Azt gondoltam, lesz egy kis szabad időd. Mauve
ideges, szórakozott mozdulatokkal ecsetjét tisztogatta. Három napja nem aludt
rendesen.
Nem vagyok mindig olyan hangulatban, Vincent, hogy foglalkozzam veled. Néha túl
fáradt vagyok és ilyenkor, az Isten szerelmére, kérlek, várj alkalmasabb
pillanatra.
Bocsáss meg, Anton mondta Vincent és az ajtóhoz indult. Nem akartalak
zavarni. Elnézhetek hozzád holnap este?
Mauve
levette a kendőt a festőállványról és már nem is hallotta Vincent szavait.
Amikor
Vincent másnap este megjelent, Weissenbruchot találta ott. Mauveon hisztériás
kimerültség nyomai látszottak. Vincent érkezését felhasználta saját maga és
barátja mulattatására.
Weissenbruch mondta , nézd csak, Vincent pontosan ilyen.
Mauve
szokásos, ügyes utánzásba kezdett. Arcát eltorzította és állát előretolta,
ahogyan Vincent szokta. Kitűnő karikatúra volt. Odament Weissenbruchhoz, félig
becsukott szemmel nézett rá.
Most pedig figyeld meg, hogy beszél mondta. Nyers hangon ideges hadarásba
kezdett, ami szintén szokása volt Vincentnek. Weissenbruch harsány hann
nevetett.
Tökéletes, tökéletes kiáltotta. Látod, Van Gogh, mások így látnak. Tudod
milyen tökéletes állatja vagy te az Úristennek? Mauve, tartsd megint úgy előre
az álladat és vakard a szakálladat. Meg kell tőle halni. Vincent elnémultan
állt egy helyben, majd az egyik sarokba tántorgott. Szakadozott hang jött ki a
torkán, de valami vad idegen hang, amire nem ismert rá: Ha esős éjeket
töltöttetek volna a londoni utcákon, és hideg éjszakákat a szabad ég alatt a
Borinage-ban, annak nyoma a ti arcotokon is meglátszanék és nektek is rekedt
lenne a hangotok!
Weissenbruch
hamarosan elment. Mauve leült vagy inkább lerogyott egy székre. Produkciója
nyilván kimerítette. Vincent hallgatagon állt a műterem sarkában; végre Mauve
észrevette.
Hát te még mindig itt vagy?
Anton mondta Vincent szenvedélyes hangon, arcát ugyanúgy torzítva el, ahogyan Mauve az imént kifigurázta , mi történt kettőnk között? Mondd, mit tettem? Miért bánsz így velem?
Mauve
fáradtan felkelt és haját hátraborzolta.
Nem helyeslem, amit csinálsz, Vincent. Magadnak kellene a kenyeredet
megkeresned. Nem szabadna szégyent hoznod a Van Gogh névre azzal, hogy
mindenkitől pénzt koldulsz.
Vincent
gondolkodott egy pillanatig, majd így szólt: Tersteeg volt nálad?
Nem.
Szóval nem akarsz tovább tanítani? Nem.
Rendben van. Fogjunk kezet barátságosan és egyikünkben se legyen rossz
érzés
a másik iránt. Semmi nem változtathatja meg bennem a hálát és a lekötelezettség
érzését irántad.
Mauve
hosszabb ideig nem felelt, aztán így szólt:
Ne vedd ezt a szívedre, Vincent. Én fáradt, beteg ember vagyok. Amivel tudlak,
segítlek. Van néhány rajzod?
Van,
de a pillanat igazán nem alkalmas... Mutasd meg, kérlek. Mauve figyelmesen
megnézte a rajzokat és így szólt:
A
rajzolásod egészen hibás. Csodálom, hogy nem láttam meg már előbb. Egy
alkalommal azt mondtad, ha rajzolni tudok, festő lesz belőlem.
Tévedtem, amikor a nyerseséget erőnek néztem. Ha valóban tanulni akarsz,
legelölről kell kezdeni. Van néhány gipszöntvény a szenesláda mellett. Készíts
rajzokat azokról, ha akarsz.
Vincent
kábultan ment a műterem sarkába. Leült egy fehér gipszláb elé. Hosszú ideig
képtelen volt gondolkodni vagy megmozdulni. Zsebéből vázlatpapírt vett elő, de egyetlen
vonalat sem tudott rajzolni. Hátrafordult és Mauve-ra nézett, aki festőállványa
előtt állt.
Hogy haladsz a képpel, Anton?
Mauve egy kis pamlagra vetette magát és lehunyta véreres szemét. Tersteeg ma azt mondta, ez a legjobb művem. Néhány pillanattal később Vincent hangosan megjegyezte: Szóval mégis Tersteeg volt!
Mauve
csendesen horkolt és nem hallotta Vincent megjegyzését.
Kis
idő múlva Vincent fájdalma kissé enyhült és hozzákezdett a gipszláb lerajzolásához.
Amikor Mauve néhány órával később felébredt, Vincent már hét rajzot fejezett
be. Mauve felugrott mint egy macska, mintha nem is aludt volna és odasietett
Vincenthez. Megnézte a hét rajzot és csak ezt hajtogatta:
Nem! Nem! Nem!
Mind
a hetet apró darabokra tépte és a földre dobta.
Ugyanaz a nyerseség, ugyanaz a dilettantizmus! Mért nem tudod azt a gipszet
úgy lerajzolni, amilyen? Nem tudsz te egyetlen határozott vonalat se húzni?
Legalább egyszer tudnád pontosan lerajzolni, amit látsz.
Úgy beszélsz, Anton, mint valami akadémikus rajztanár.
Ha jártál volna rajzakadémiára, tudnád, hogyan rajzolj. Rajzold le ezt a lábat
újra. De aztán láb legyen!
Mauve
a kerten át a konyhába ment, hogy valamit egyék, majd lámpafénynél dolgozott
tovább. Közben éjszaka lett. Vincent újra meg újra lerajzolta a lábat. Minél
tovább rajzolta, annál inkább gyűlölte az előtte levő, undorító gipszlábat.
Amikor a műterem északi fekvésű ablakán derengeni kezdett a hajnali szürkület,
a rajzok egész halomban feküdtek körülötte. Felkelt, holtfáradtan, csüggedten.
Mauve megnézte a rajzokat és megint összegyűrte valamennyit.
Nem jók ezek semmire mondta , nem jók. Megsérted a rajzolás valamennyi
elemi szabályát. Menj haza és vidd ezt az öntvényt magaddal. Rajzold le újra és
újra. És vissza ne jöjj, amíg jó nem lesz!
Azt már nem! Soha! kiáltotta Vincent.
A
gipszöntvényt bedobta a szenesládába, s az ezernyi darabra tört.
Egy szót sem akarok gipszöntvényről hallani, látni se bírom. Csak akkor rajzolok
öntvényről, ha nem találok élő embert, akinek a kezét és a lábát lerajzolom. -
Ahogy gondolod mondta Mauve fagyosan.
Anton, én nem vagyok hajlandó belekényszeríttetni magamat semmiféle merev
rendszerbe, sem a tiédbe, sem senkiébe. A dolgokat saját temperamentumom és
jellememen keresztül kell kifejeznem. Úgy kell rajzolnom, ahogyan én látom, nem
pedig úgy, ahogyan te!
Semmi közöm ezentúl hozzád mondta Mauve olyan hangon, mintha egy holttesthez
beszélne.
Amikor
Vincent otthon déltájt felébredt, Christine már ott volt legidősebb fiával,
Hermannal. Herman sápadt arcú tízéves gyermek volt, szeme szürkészöld, ijedt,
álla alig látszott. Christine egy darabka papírt és ceruzát adott neki, hogy
csendben elszórakozzék vele, bár a fiú még nem tudott írni-olvasni. Anyja alig
tudta magával hozni, mert a fiú félt minden idegentől. Vincent megmutatta
neki, hogyan fogja a
ceruzát és hogyan rajzoljon tehenet. A fiú ezt nagyon mulatságosnak találta és
gyorsan megbarátkozott Vincenttel. Christine kevés kenyeret és sajtot tett az
asztalra, ez volt az ebédjük.
Vincent
Kayra meg a szép kis Janra gondolt, s a szíve összeszorult. Nem jól érzem
magamat. Nem rajzolhatnád Hermant helyettem? Mi bajod, Sien?
Nem tudom. A hasamban olyan nagy az összevisszaság. Éreztél hasonlót a többi
gyereknél is?
Voltam rosszul máskor is, de nem így. Ez most rosszabb. Orvoshoz kell menned.
Nem érdemes orvoshoz menni az ingyen rendelőbe. Azok csak orvosságot adnak, az
meg nem használ.
El kell menned az állami kórházba Leydenbe. Igen, én is azt hiszem.
Vonaton egészen közel van. Holnap elviszlek. Egész Hollandiából oda jár
mindenki.
Azt mondják, jó kórház.
Christine
egész nap ágyban maradt és Vincent a fiút rajzolta. Vacsoratájt hazakísérte
Hermant a nagyanyjához és ott hagyta. Másnap kora reggel Leydenbe utaztak. -
Persze, hogy rosszul érezte magát mondta az orvos, miután Christine-t
megvizsgálta és alaposan kikérdezte.
A
gyermek fekvésével van baj.
Mit lehet tenni, doktor úr? kérdezte Vincent. Operatív beavatkozásra van
szükség. Súlyos operációról van szó?
Most még nem. A magzatot fogóval meg kell fordítani. De ez egy kis pénzbe
kerül. Nem az operáció, hanem a kórházi költségek. Az orvos Christinehez
fordult: Van megtakarított pénze? Nincs egy frankom sem. Az orvos
felsóhajtott: Mindig így szokott lenni.
Mennyi lenne a költség, doktor? kérdezte Vincent. Nem lesz több ötven
franknál. És ha nem operálják meg?
Lehetetlen, hogy így megszülje a magzatot. Vincent egy pillanatig gondolkodott.
A
Cor bácsinak szánt tizenkét akvarell már csaknem teljesen elkészült. Ezért kap
harminc frankot. A maradék húsz frankot Theo áprilisi küldeményéből pótolja
majd.
A pénz
megfizetését vállalom, doktor úr mondta.
Helyes. Akkor hozza el az asszonyt szombaton reggel; én magam operálom meg. Még
csak egyet. Nem tudom, de nem is akarom tudni, milyen viszony áll fenn kettőjük
között. De úgy gondolom, tudnia kell, ha az ifjú hölgy újra mint utcalány
keresi a kenyerét, fél éven belül meghal.
Szavamat adom rá, doktor úr, hogy ezt az életet soha nem kezdi el újra.
-Nagyszerű. Szóval jöjjenek szombaton reggel. Néhány nappal később Tersteeg
meglátogatta Vincentet. Látom, még mindig dolgozik mondta.
Igen, amint látja.
Megkaptam a tíz frankot postán. Eljöhetett volna, hogy személyesen köszönje
meg a kölcsönt.
Hosszú lett volna az út, Mijnheer, és rossz volt az idő.
Akkor nem volt hosszú az út, amikor a pénz kellett? Mi? Vincent nem válaszolt.
Hiába, rossz a modora magának, Vincent, s ez semmiképpen sem tetszik nekem.
Ezért nem bízom magában és nem vásárolom meg a képeit.
Vincent
az asztal szélére ült és újabb szócsatára készült fel.
Úgy gondolom, személyes vitáink és nézeteltéréseink nem befolyásolhatják, hogy
vásárol-e tőlem valamit, vagy nem mondta. Ez nem múlhat rajtam, hanem csak
azon, amit alkotok. Nem valami méltányos eljárás, ha képeim megítélésében
helyt ad személyes ellenszenvének.
Szó sincs róla. Ha abban, amit fest báj és kedvesség lenne, boldogan megvásárolnám.
Mijnheer Tersteeg, lehet, hogy a képeim nem vonzóak és nem is lehet eladni
őket. De nehéz munkával alkottam mindegyiket, hogy legyen bennük jellem és
érzés, és továbbra is azt vallom, hogy munkámnak csak javára válik, ha nem
akarom elnyerni mindenki tetszését első látásra.
Tersteeg
leült, de nem gombolta ki felöltőjét és nem vette le kesztyűjét. Mindkét kezét
sétapálcáján tartotta.
Néha már-már azt gondolom, Vincent, hogy magának nem is fontos, ad-e el képeket
vagy nem és szívesebben tartatja el magát más emberrel.
Nagyon boldog lennék, ha csak egyetlen rajzomért is pénzt kapnék, de még
boldogabb voltam, amikor olyan igazán nagy festő, mint Weissenbruch, azt mondta
egyik képemről, amely az ön véleménye szerint eladhatatlan: Ez valóban
természethű és magam is szívesen felhasználnám. Bár a pénz nekem is nagyon
fontos, különösen most, nem adom fel azt az elvemet, hogy amit csinálok, komolyan
csinálom.
Ezt az elvet vallhatja, aki olyan gazdag, mint De Bock, de ön nem.
A
festés lényegének, Mijnheer, semmi köze ahhoz, hogy valaki gazdag-e
vagy
sem. Tersteeg sétapálcáját végigfektette a térdén és hátradőlt a székében.
Szüleitől kaptam levelet, Vincent, amelyben arra kérnek, hogy legyek a segítségére.
Ez rendben is van. Bár nem tudom a képeit jó lelkiismerettel megvásárolni, egy
jó tanácsot adhatok. Lehetetlenné teszi magát, ha társaságban ezekben a
szörnyű rongyokban jelenik meg. Vásároljon néhány új ruhát és jelenjék meg
tisztességes emberhez méltó külsőben az emberek között. Elfelejti, hogy maga a
Van Gogh család egyik tagja. Járjon jobb társaságba és ne tartózkodjék mindig a
munkásnépség meg az alacsonyabb néposztályokhoz tartozók körében. Maga, úgy
látszik, vonzódik mindenhez, ami rút és szennyes. Hallom, hogy sűrűn látták a
legszörnyűbb helyeken és a legszörnyűbb társaságban. Hogyan számíthat sikerre,
ha így viselkedik?
Vincent
leszállt az asztal sarkáról és odaállt Tersteeg elé. Ha még egyáltalán
remélhette, hogy valaha is visszanyeri Tersteeg barátságát, ez az alkalmas hely
és pillanat. Összeszedte minden erejét, hogy minél szelídebb és választékosabb
hangon szóljon.
Mijnheer, igazán nagyon hálás vagyok önnek mondta , hogy segíteni akar
rajtam és én igyekszem őszintén megmondani az igazat. Hogyan járjak jobb
ruhákban, amikor nincs egyetlen felesleges frankom sem, amin megveszem, arra
pedig nincs módom, hogy pénzt keressek.
Másnak
talán nem jelent különösebb szórakozást, hogy dokkokban kószáljon, az utcákon,
a piactereken, várótermekben, vagy éppen italmérésekben. De a festő szívesebben
tartózkodik a legpiszkosabb helyeken, ahol mindig talál valamit, amit
lerajzolhat, mint teadélutánokon bájos hölgyek között. Lehet, hogy durva, sőt
néha piszkos munka megkeresni a témát, munkások között élni és ott a
helyszínen rajzolni az élet után. A kereskedők választékos modora és öltözete
valóban nem sajátom; de az én hivatásom nem az, hogy előkelő hölgyekkel és
gazdag úriemberekkel beszélgessek, s pénzkeresés végett adjak el nekik drága
dolgokat.
Az én helyem a Geest környékén levő mezőkön van, ahol lerajzolom a földjükön ásó szegény parasztokat. Rút arcom és rongyos öltözetem jól illik az ilyen környezethez és ilyen emberek közt én is szívesen dolgozom. Ha a gazdag emberek ruháját hordanám, félnének tőlem és bizalmatlanok lennének velem szemben, amikor le akarom rajzolni őket. Rajzaim célja, hogy olyan dolgokra hívjam fel a figyelmet, amelyekről érdemes tudomást szerezni, bár nem mindenki ismeri őket. Nincs-e igazam, ha néha feláldozom a társasági jó modort, hogy munkámat jól végezzem? Lealacsonyítom-e magamat, mert együtt élek azokkal, akiket lerajzolok? Vajon lealacsonyítom-e magamat azzal, hogy munkások és szegény emberek házába járok vagy befogadom őket műtermembe?
Úgy érzem, ezt a
hivatásom kívánja meg tőlem. Talán ez az, amivel ön szerint tönkreteszem
magamat?
Maga igen makacs ember, Vincent, és nem hallgat az idősebbekre, akik szeretnének
segíteni magán. Magát kudarc kudarc után érte a múltban és így lesz a jövőben
is.
A
véremben van a rajzolás, Mijnheer Tersteeg, és én nem tudom abbahagyni,
bármilyen tanácsot ad is! Azt kérdezem öntől, tétováztam-e egy percig is,
amióta hozzákezdtem? Azt gondolom, ön is jól tudja, soha nem hátráltam meg és
ha lépésről lépésre is, de ebben a harcomban mégis megerősödöm.
Lehet, de vesztett ügyért harcol. Tersteeg felkelt, begombolta kesztyűjét és
fejére tette cilinderét.
Mauve-nak is, nekem is gondunk lesz rá, hogy ne kapjon több pénzt Theótól. Ez
az egyetlen módja, hogy észre térítsük. Vincent úgy érezte, hogy valami
összeomlik benne. Ha ezen a ponton támadják meg és elveszíti Theót, vége.
Istenem! kiáltotta. Miért akarják velem ezt tenni? Mit tettem én önök ellen,
hogy a romlásomra törnek? Becsületes dolog-e, hogy megöljenek valakit, mert
másként gondolkodik, mint önök? Miért nem hagyják, hogy a magam útján járjak?
Megígérem, hogy soha többé nem háborgatom önöket. A fivérem az egyetlen lélek,
aki megmaradt az egész világon. Miért akarják elvenni tőlem?
Ezzel
csak a maga javát akarjuk szolgálni, Vincent -mondta Tersteeg és távozott.
Vincent
magához vette pénztárcáját és elrohant, hogy egy gipszláb-öntvényt vásároljon.
Az Uileboomenen Jet nyitott neki ajtót és nagyon meglepődött, amikor meglátta.
Anton nincs idehaza mondta. Nagyon haragszik rád. Azt mondja, látni sem
akar többé. Ó, Vincent, annyira bánt, hogy ez történt! Vincent átadta Jetnek a
gipszöntvényt.
Légy szíves, add ezt oda Antonnak szólt és mondd meg neki, hogy nagyon
sajnálom a történteket.
Már
megfordult és menni akart, amikor Jet szeretetteljes mozdulattal vállára tette
a kezét.
A
scheveningeni kép elkészült. Nem akarod megnézni?
Vincent
csendben állt Mauve képe előtt, amely lovakkal partra vontatott halászbárkát
ábrázolt. Érezte, hogy mestermű előtt áll. A fekete, fehér és barna lovak
agyonhajszolt, sovány, vén gebék voltak; türelmesen, alázatosan és csendben
álltak, megadva magukat sorsuknak. Tovább kell húzniok a bárkát utolsó
erőfeszítéssel, de munkájuk nagyobb részét már elvégezték. Lihegtek a fáradtsástól,
testüket izzadság borította, mégsem panaszkodtak. Erről régen leszoktak hosszú
évek óta. Belenyugodtak, hogy egy ideig még dolgozniok kell, de talán már
holnap lebunkózzák őket és lenyúzzák a bőrüket. Ha ez a sors vár rájuk, akkor
nem zúgolódnak.
Vincent
a képben mély, igazi bölcsességet fedezett fel, amely így szólt hozzá: Savoir
souffrir sans se plaindre, ca c 'est la seule chose pratique, c 'est la grande
science, la lecon á apprendre, la solution du probléme de la vie.* ( Zokszó nélkül tudni
szenvedni, ez az egyetlen értelmes dolog, a nagy tudomány, ezt kell megtanulni,
ez az élet problémájának megoldása franciául).
Lélekben
felüdülve ment el Mauve műterméből és a sors iróniáját látta abban, hogy éppen
az sújtott rá a legkegyetlenebbül, aki megtanította, hogy a változhatatlanba
bele kell törődniük.
8.
Christine operációja sikerült, de pénzbe került. Vincent elküldte a tizenkét akvarellt Cor bácsinak és várta az érte kialkudott harminc frankot. Sokáig kellett várnia, mert nagybátyja nem sietett a pénz elküldésével. Mivel az operációt ugyanaz az orvos végezte, aki később a szülést is levezette, igyekeztek jóindulatát megnyerni. Vincent utolsó húsz frankját jóval elseje előtt küldte el és így újra beköszöntöttek a régi gondok. Először nem jutott másra, csak fekete kenyérre és kávéra, majd csak fekete kenyérre, azután következett a puszta víz, a láz, a kimerültség és az önkívület. Christine odahaza étkezett, de otthon sem volt annyi étel, hogy jutott volna Vincentnek is. Amikor már-már az éhenhalás fenyegette, valahogy kikecmergett az ágyból és az öntudatlanság ködös állapotában eltámolygott Weissenbruch műtermébe.
Weissenbruchnak
sok pénze volt, mégis szűkös viszonyok közt élt. Műtermét a negyedik emeleten
rendezte be, északra nyíló nagy ablakkal. A műteremben semmi nem volt, ami
elterelje a figyelmet, sem könyvek, sem folyóiratok, dívány vagy kényelmes
karosszék; nem voltak rajzok, vázlatok sem a falon, semmi, csak ami a festés
mesterségéhez kellett. Nem volt egy szék sem, amire az esetleges látogató
leüljön; ez az üresség távol tartotta tőle az embereket.
Te vagy az? morogta és le sem tette az ecsetjét. Bár maga gyakran kereste
fel hívatlanul mások műtermét, barátságtalanul fogadott mindenkit, aki hozzá
bekopogtatott.
Vincent
elmondta, miért jött.
Sajnálom, fiam! kiáltotta. Hozzám rossz helyre jöttél. Tőlem nem kapsz
kölcsön tíz centime-ot sem.
Nincs pénzed?
Persze hogy van!
Azt hiszed, én is hozzád hasonló dilettáns vagyok és nem adok el képeket? Több
pénzem van a bankban, mint aminek harmadát el tudom költeni életem végéig.
Akkor miért nem adsz kölcsön huszonöt frankot? Rettenetes helyzetbe kerültem,
nincs egy falat száraz kenyerem sem otthon.
Weissenbruch
derült mosollyal dörzsölte a tenyerét:
Ezt már szeretem! Pontosan erre van szükséged. Most már festő lesz belőled.
Vincent a puszta falnak támaszkodott; annyi ereje sem volt, hogy egyenesen
tudjon állni.
Miért
olyan csodás dolog az, ha valaki éhezik?
Jobbat nem is kívánhatnál magadnak, Van Gogh. Most legalább szenvedsz.
Miért olyan fontos neked, hogy én szenvedjek?
Weissenbruch
a műteremben levő egyetlen széken ült, lábát keresztbe tette és vörös festékbe
mártott ecsetjével Vincent állára mutatott.
Mert így lesz igazi művész belőled. Minél többet szenvedsz, annál hálásabbnak
kell lenned. Így születnek a legkiválóbb festők. Az üres gyomor jobb a teli
hasnál és a megtört szív a boldogságnál. Ezt soha ne feledd!
Ostobaságokat fecsegsz, Weissenbruch. Te is jól tudod. Weissenbruch ecsetjével
gesztikulált Vincent felé.
Aki soha nem tapasztalta, mi a szenvedés, Van Gogh, annak nincs témája. A
boldogság az oktalan állat erénye; a teheneknek és a gazdag kereskedőknek való.
A művészek éltető eleme a fájdalom. Légy hálás, ha éhezel, ha mindenki
cserbenhagy és nyomorogsz. Ez azt jelenti, hogy Isten szeret.
A
szegénység öl.
Csak a gyengét öli meg, nem az erőset! Ha a szegénység megöl, puhány vagy és
megérdemled a sorsodat.
Szóval a kisujjadat sem vagy hajlandó felemelni, hogy megsegíts?
Nem, akkor sem, ha te lennél minden idők legnagyobb festője. Akit az éhezés és
a fájdalom meg tud ölni, azon nem érdemes segíteni. Csak azok a művészek
érdemlik meg az életet, akiket sem Isten, sem ördög nem tud elveszíteni, amíg
el nem mondtak mindent, amit akartak.
De
én már évek óta éhezek, Weissenbruch. Nem volt fedél a fejem felett, hóban és
esőben vándoroltam a szabad ég alatt, rongyosan és mezítelenül, betegen,
lázasan, magamra hagyva. Nekem már nincs mit tanulnom az ilyesmiből.
Messze vagy még a szenvedés igazi mélységeitől. Még csak kezdő vagy. Én mondom
neked, a szenvedés az egyetlen végtelen dolog a földön. Most rohanj haza és ülj
a rajztáblád elé. Minél éhesebb és nyomorultabb vagy, a munkád annál különb
lesz.
És
a rajzaim annál inkább nem kellenek senkinek.
Weissenbruch szívből nevetett. Természetesen, hogy nem kellenek senkinek. Ez a dolgok rendje és csak a te javadat szolgálja. Így még szerencsétlenebb leszel és amit festesz, jobb lesz,
mint
volt valaha. Ha éhezel és szenvedsz, ha a munkádat ócsárolják és évekig a kutya
se néz feléd, esetleg hangsúlyozom, nem biztosan, csak esetleg – tudsz
festeni egyetlen képet, amelyet oda lehet akasztani Jan Steen vagy...
... vagy Weissenbruch képe mellé! '
Úgy, ahogy mondod. Ha most pénzt adnék neked, megfosztanálak annak lehetőségétől,
hogy halhatatlan légy.
Vigye el az ördög a halhatatlanságot! Én most, itt akarok rajzolni. És ezt nem
bírom megtenni éhes gyomorral.
Ostobaság, drága fiam. Minden értékes művet éhes gyomorral alkottak. Teli
hassal nem lehet teremteni.
Semmi jele, hogy saját magad oly sokat szenvedtél volna.
Nekem teremtő képzelőerőm van. Én megértem a fájdalmat anélkül, hogy átélném.
Szélhámos vagy, az is voltál mindig.
Szó sincs róla. Ha azt látnám, hogy a munkám silány, mint De Bocké, szétszórnám
a pénzemet és csavargó módjára élnék. Történetesen nekem azonban arra van
tehetségem, hogy a szenvedés tökéletes illúzióját teremtsem meg anélkül, hogy
magam is szenvednék. Ezért vagyok én nagy művész.
Ezért vagy olyan nagy szélhámos. Ne lefetyelj, Weissenbruch. Embereld meg magad
és adj kölcsön huszonöt frankot.
Huszonöt centime-ot sem! Csak az irántad érzett őszinte nagyrabecsülésem miatt
nem akarom gyengíteni művészi alkotóerődet azzal, hogy kölcsönt adjak.
Valamikor csodás képeket festesz majd, Vincent, ha önmagad alakítod ki sorsodat;
a Mauve szemetesládájába dobott gipszláb erről győzött meg. Most pedig rohanj
és állj sorba az ingyen levesre várakozók közé.
Vincent
egy pillanatig rábámult Weissenbruchra, sarkon fordult és kinyitotta az ajtót.
Várj egy pillanatig!
Csak nem azt akarod mondani, hogy egyszerre gyáva és lágy szívű lettél? -
kérdezte Vincent nyersen.
Figyelj ide, Van Gogh, nem vagyok fukar, de ragaszkodom elveimhez. Ha bolondnak tartanálak, adnék huszonöt frankot, hogy lerázzalak magamról. De megbecsüllek, mint festőtársat. Most kapsz tőlem valamit, amit semmi pénzért sem vásárolhatnál meg és amit az egyetlen Mauve-on kívül Hágában senki mással nem osztanék meg. Jöjj ide. Igazítsd meg a függönyt ott fenn az alsó ablakon. Most már jobb. Nézd ez a tanulmányt. Így dolgozom a rajzon és utána így rakom fel a színeket. Az ég szerelmére, hogy láthatsz, ha szemközt állsz a fénnyel?
Vincent egy órával később felvidulva hagyta el Weissenbruch műtermét. Egy rövid óra alatt többet tanult tőle, mint bármely festőiskolában kerek egy esztendő alatt. Jó messze járt már, amikor eszébe jutott, hogy éhes, lázas, beteg és egyetlen centime vagyona sincs.
9.
Néhány nappal később a dűnék közt találkozott Mauve-val. Ha még remélte, hogy helyreáll köztük a béke, ezzel a találkozással vége szakadt minden reményének.
Anton, bocsáss meg azért, ami a műtermedben történt. Tudom, ostobán viselkedtem.
Ugye megbocsátasz? Gyere el, nézd meg, min dolgozom és beszélgessünk egy
kicsit.
Mauve
hajthatatlan volt.
Semmi szín alatt sem megyek el hozzád. Ennek vége. Minden hitedet
elvesztetted bennem?
Igen. Rossz jellem vagy, Vincent.
Ha megmondod, mi gonoszat követtem el ellened, jóváteszem a hibámat. Engem
nem érdekel, mit csinálsz.
Nem tettem mást, eszem, iszom és mint festő dolgozom. Ez gonoszság? Te
festőnek nevezed magad?
Igen, annak.
Képtelenség. Soha még egyetlen képet sem adtál el.
Az tesz valakit festővé, hogy eladja-e a képeit vagy nem? Én azt gondoltam, az
a művész, aki mindig keres és a végleges megoldást soha nem találja meg. Az
ellenkezője ez annak, amikor valaki azt mondja: „Tudom, rátaláltam." Amikor
azt mondom magamról, hogy művész vagyok, ez azt jelenti: „Keresem, kutatom
szívemmel, lelkemmel."
Ennek ellenére rossz jellem vagy.
Azt gyanítod szinte érzem , hogy valamit eltitkolok előtted. „Vincent eltitkol
valamit, amiről nyíltan nem mer beszélni." Mi az, Anton? Mondd meg
őszintén!
Mauve visszament festőállványához és színeket rakott fel a vászonra, ő pedig megfordult és eltűnt a dűnék közt. Vincentnek igaza volt. Valóban volt valami a levegőben. Hágában közismertté vált Christine-nel való viszonya. Ezt elsőnek De Bock közölte vele. Könnyedén, ajkán gyermekded mosollyal beszélt az ügyről, amikor legközelebb felkereste. Christine éppen modellt ült Vincentnek, és ezért De Bock angolul beszélt.
Hát igen Van Gogh mondta;
ledobta magáról nehéz fekete télikabátját és cigarettára gyújtott. Az egész
városban beszélik, hogy szeretőt tartasz. Weissenbruch, Mauve és Tersteeg,
mind tudnak a dologról. Hágában nagy a felháborodás. Ó mondta Vincent -,
hát erről van szó.
Diszkrétebben kellene bonyolítanod az ügyet, öreg, komám. Talán valami modell?
Én azt hittem, ismerem mindegyiket. Vincent Christine-re nézett, aki közben
odatelepedett a tűzhely mellé és kötött. Otthonos, barátságos légkört
teremtett maga körül, amint ott ült gyapjúmellényében és kötényében,
munkájában elmerülve. De Bock a földre dobta cigarettáját és felugrott.
Úristen! kiáltotta. Csak nem akarod elhitetni velem, hogy ez a nő a
maîtresse-ed?
Nekem nincs maîtresse-em,
De Bock. De
feltételezem, hogy róla beszélnek.
De
Bock, mintha izzadságot törölt volna le, végigsimította homlokát és figyelmesen
szemügyre vette Christine-t.
Hogy a pokolba szántad rá magad, hogy ezzel hálj? Miért kérded?
Drága barátom, hiszen ez egy vén banya! Méghozzá a legközönségesebb fajtából.
Hogyan jutott ilyesmi az eszedbe? Nem csodálom, hogy Tersteeg fel van
háborodva. Ha mindenáron maîtresse-t akarsz, miért nem szedsz fel magadnak egy kis modellt, van belőlük
bőven.
Mondtam már, De Bock, ez a nő nem a maîtresse-em.
Hanem mi...?
A
feleségem.
De
Bock tágra nyílt szemmel nézett Vincentre.
A
feleséged!
Igen. Feleségül szándékozom venni. Megőrültél?
De
Bock még egy rémült és megdöbbent pillantást vetett Christine-re, majd úgy
elrohant, hogy be sem gombolta a kabátját.
Mit beszéltetek rólam? kérdezte Christine. Vincent odament hozzá és ránézett
egy pillanatig: Közöltem De Bockkal, hogy feleségül veszlek. Christine
hosszasan hallgatott, közben szorgalmasan varrt tovább és ajkát megnedvesítette
nyelve hegyével.
Valóban feleségül veszel, Vincent? Miért?
Ha nem vennélek el feleségül, jobban tettem volna, ha magadra hagylak. Át akarom élni a családi élet örömeit és szomorúságait, hogy saját tapasztalat alapján festhessem meg. Egyszer már szerelmes voltam egy asszonyba, Christine.
Amikor
felkerestem az otthonában, közölték velem, hogy megutát. Szerelem igaz,
becsületes és erős érzelem volt Christine és amikor eljöttem tőle, olyan volt,
mintha meggyilkoltak volna. De a halálból van feltámadás: a feltámadás te vagy.
De hiszen nem vehetsz el feleségül! Mi lesz a gyerekekkel? És a fivéred se
küldene pénzt.
Én megbecsülöm azt az asszonyt, aki anya, Christine. A bébi és Herman majd itt
lesz nálunk, a többiek pedig anyádnál maradnak. És Theo... hát igen... talán
levágja a fejemet. De ha megírom a teljes igazságot, nem hiszem, hogy
cserbenhagyjon. Vincent leült Christine lábához. Sokkal jobb színben volt már,
mint amikor első ízben találkoztak. Mintha egy kis boldogság csillogna szomorú
barna szemében és mintha valami új életkedv támadna fel benne. A modellülés
nem ment könnyen, de komolyan igyekezett mindent megtanulni. Amikor először
találkoztak, nyers modorú, beteg és szerencsétlen volt; most mintha egész
lénye megszelídült volna. Újra felfedezte az életet és az egészséget. Amikor Vincent
kicsit himlőhelyes, durva kifejezésű arcába nézett, amelyen most már némi báj
és szépség is látszott, ismét Michelet sorára gondolt: „Comment se fait-il
qu’il y ait sur la terre une femme seule désespérée?"
Sien,
minden garast a fogunkhoz verünk, hogy minél többet megtakaríthassunk. Attól
tartok, lesznek idők, amikor nem lesz semmim. Addig tudlak segíteni, amíg el
nem mégy Leydenbe, de amikor visszajössz, nem tudom lesz-e kenyérrevalóm is.
Amim lesz, mindig megosztom veled.
Christine
odaült mellé a földre, átkarolta nyakát és fejét vállára hajtotta.
Hadd maradjak veled, Vincent. Én nem kérek sokat. Ha nem lesz más, csak kenyér
és kávé, akkor sem panaszkodom. Szeretlek, Vincent. Te vagy az első férfi, aki
jó hozzám. Nem kell feleségül venned, ha nem akarsz. Modellt ülök neked,
dolgozom szorgalmasan és megteszek mindent, amit csak akarsz. Csak veled
maradhassak! Most vagyok először boldog életemben, Vincent. Nekem nem kell
semmi más. Oszd meg velem, amid van, és én boldog leszek.
Vincent
érezte a hozzá simuló nő testében a duzzadó, eleven magzatot. Megsimogatta és
sorra csókolta a himlőhelyeket az asszony szelíd arcán. Hagyta, hogy haja a
vállára omoljék és gyengéden megsimogatta ritkás fürtjeit. Kipirult, boldog
arcát bozontos szakállához dörzsölte.
Szeretsz, Christine?
Igen, Vincent, szeretlek.
Olyan jólesik, ha szeretnek. Ám beszéljen a világ, amit akar. Vigye az ördög
a világot! mondta Christine egyszerűen.
Én munkás ember módjára
élek; az illik hozzám. Te meg én megértjük egymást és nem törődünk azzal, amit
mások mondanak. Nem kell nekünk társadalmi rang, elismerés. Osztályom már
régen kiközösített. Inkább eszem száraz kenyeret a magam otthonában és
vállalom a szegénységet, mint hogy ne vegyelek feleségül.
Egymást
átölelve ültek a földön és melegedtek a vörösen izzó tűzhely közelében. A
postás kopogtatása törte meg a varázst. Vincent Amszterdamból kapott levelet.
Vincent,
most
értesültem felháborító
viselkedésedről. A hat
rajzra vonatkozó megrendelésemet tekintsd meg nem történtnek. Ezentúl nem
érdekel a munkád.
C.
M. Van Gogh
Sorsa
most már teljesen Theo kezében volt. Esetleg ő is abbahagyja a havi száz frank
küldését, ha nem tudja megmagyarázni Christine-nel való viszonyát. Pedig ő
nélkülözheti Mauve-ot mint tanítómesterét; nélkülözheti Tersteeget mint képei
esetleges megvásárlóját; nélkülözheti családját, barátait, ha dolgozhat és
vele lesz Christine, de a havi száz frankról nem tud lemondani!
Hosszú,
szenvedélyes leveleket írt fivérének, bennük megmagyarázott mindent, kérte
Theót, értse meg őt és ne hagyja cserben. Napról napra a legnagyobb félelemben
élt. Nem mert több rajzszert beszerezni, csak amire pénze volt,
kénytelen-kelletlen abbahagyta az akvarellfestést is.
Theónak volt ugyan kifogása nem is egy, de nem tört pálcát Vincent viselkedése felett. Tanácsokat is adott, de arra soha nem célzott, hogy beszünteti a pénzküldést, ha Vincent nem fogadja meg őket. Végül, ha nem is helyeselte Vincent lépését, biztosította, hogy ezután is ugyanúgy megsegíti, mint eddig. Május elején jártak. Az orvos számítása szerint a szülés júniusra volt várható. Vincent jobbnak látta, hogy Christine csak a gyermek megszületése után költözzék hozzá. Úgy remélte, hogy addigra megkapja bérbe a Schenkwegen levő, szomszédos házat. Christine ideje nagyobb részét a műteremben töltötte ugyan, de holmiját még anyjánál tartotta. Akkorára tervezték az esküvőt, amikor felépül a gyerekágyból.
A szülés idejére Vincent is Leydenbe utazott. A gyermek nem mozdult meg kilenc órától fél kettőig és fogóval kellett elvenni az anyjától. A szülés egyébként szerencsésen sikerült. Christine sokat szenvedett, de azonnal elfelejtette, mihelyt meglátta Vincentet.
Nemsokára újra rajzolunk mondta.
Vincent
könnyes szemmel állt Christine ágya mellett. Nem törődött vele, hogy a gyermek
másé. Az asszony az ő felesége és az újszülött az ő gyermeke. Boldog volt és
fájt a szíve.
Amikor
hazament a Schenkwegre, a háztulajdonost a ház előtt találta.
Ki akarja bérelni a másik házat, Mijnheer Van Gogh? Csak heti nyolc frank a
lakbér. A házat kitataroztattam. Válassza ki, milyen színű tapétát rakassanak
fel a szobákban.
Ne siessük el a dolgokat mondta Vincent. Akkor lesz szükségem a házra,
amikor hazajön a feleségem, de előbb írok a fivéremnek.
Tapétát mindenképpen rakatok fel, azért válassza csak ki, milyent akar. Ha mégse veszi ki a házat, az se baj. Theo már hónapok óta tudott a szomszéd házról, amely sokkal nagyobb a másiknál. Volt benne műterem, lakószoba, konyha, alvófülke és hálószobának használható padlásszoba. A bér négy frankkal volt több hetenként, de ha Christine, a gyermek és Herman hozzáköltözik, több helyre lesz szükségük. Ezért azt válaszolta Vincentnek, hogy újabb fizetésemelést kapott, és ezentúl havi százötven frankot küld. Vincent azonnal bérbe vette a házat. Christine-t a következő héten várta haza Leydenből és azt akarta, hogy megérkezésekor már meleg kis fészek várja. A háztulajdonos rendelkezésére bocsátotta két emberét, hogy a műteremből áthordják a bútorokat, Christine anyja pedig vállalta, hogy berendezi és kitakarítja az új lakást.
10.
Az új műterem sokkal szebb volt a réginél. A falakat szürkésbarna tapéta borította; padlója frissen súrolt, két festőállvány meg egy nagy fehér rajzasztal is volt benne, a falakon pedig Vincent rajzai. Christine anyja az ablakokra fehér muszlinfüggönyöket rakott. A műteremből fülke nyílt. Itt tartotta Vincent rajztábláit, rajzmappáit és fametszeteit; a sarokban egy kis szekrényben álltak terpentines üvegjei, a festéshez szükséges edények. Az egyik polcon könyvei. A lakószobában volt az asztal, a konyhaszékek, olajfűtésű tűzhely és egy nagy nád karosszék az ablak mellett Christine részére. A karosszék mellett vasbölcső állt zöld takaróval. Felette Rembrandtnak bölcsőt és két asszonyt ábrázoló metszete, melyen az egyik asszony gyertyafénynél bibliáját olvassa.
Vincent
beszerezte a legszükségesebb konyhaedényeket, hogy Christine kedvére
főzhessen. Külön terítéket vásárolt. felkészülve rá, hogy Theo majd meg
látogatja
őket. Hálószobájukat a padlásszobában rendezték be, a műteremből áthozott régi
ágyat pedig Herman kapta. A szalmazsákokat házilag maguk töltötték meg.
Amikor
Christine kijött a kórházból, kezelőorvosa, a kórtermi ápolónő és a főmadám
búcsúztatta el. Vincent csak most látta igazán, Christine olyanfajta nő, aki
rokonszenvet és szeretetet kelthet komoly emberekben is. Eddig az életében nem
ismerte a jót gondolta magában , hogyan lehet hát maga jó?
Christine-t
anyja és Herman már az új lakásban várta. Az asszony boldogsága határtalan
volt, mert Vincent az új lakást meglepetésnek szánta és előre nem szólt róla.
Christine szobáról szobára ment, minden bútordarabot végigsimogatott: a
bölcsőt, a karosszéket és a virágosládát, amelyet Vincent előre odakészített az
ablakpárkányra.
A tanár nagyon furcsa volt mondta. Így szólt hozzám: Jól hallom, ugye, hogy szereti a gint, a gyomorkeserűt, s néha elszív egy-egy szivart? Igen feleltem neki. Csak azért kérdeztem, mert ezekről nem kell lemondania. De ne használjon ecetet, borsot és mustárt. És legalább egyszer egy héten egyék húst.
Faburkolatú hálószobájuk olyan volt, mint valami hajókabin. A vasbölcsőt a hálószobába Vincent minden este maga vitte fel. Ő is vitte vissza reggelenként a lakószobába. Minden házimunkát ő végzett el, mert Christine még gyenge volt, ő vetett ágyat, ő gyújtott be, takarított, elvégezte a beszerzéseket. Elemében volt, mintha már évek óta együtt lakna Christine-nel és a gyerekekkel. Bár az operáció utóhatása még nem múlt el, az asszony ereje gyorsan visszatért.
Vincent
szívében új békességgel kezdte újra munkáját. Örült saját háztartásának és
jólesett neki a körülötte zajló eleven családi élet. A Christine-nel való
együttélés bátorságot és erőt adott művészi munkája végzéséhez. Biztosan tudta,
hogy jó festő lesz belőle, ha Theo nem hagyja cserben.
A
Borinage-ban alázatosan szolgálta Isten ügyét, de most új és elérhető Istent
szolgált és olyan vallás hívévé szegődött, amelyet konkrét szavakkal tudott
megnevezni; lerajzolt és megfestett egy munkást, a szántóföldek barázdáit, a
dűnék homokos halmait, az eget és a tengert. Mindez komoly feladat, de szép is,
érdemes életét ennek szentelnie és munkáját átitatni a költészet áhítatával.
Egyik
délután a dűnékből hazatérve házuk előtt Tersteeggel találkozott.
Örülök, hogy látom, Vincent mondta Tersteeg. Gondoltam, felkeresem és
megnézem, hogy megy sora.
Vincent félt, hogy kitör a vihar, ha Tersteeg ellátogat hozzájuk. Néhány percig megállt beszélgetni vele kinn az utcán a ház előtt, hogy összeszedje bátorságát. Tersteeg nagyon kedves és barátságos volt, de Vincent egész belsejében reszketett.
Amikor beléptek, Christine a karosszékben ült, ölében kicsinyével, Herman pedig a tűzhely előtt játszott. Tersteeg sokáig nézte őket, majd megszólalt angolul.
Mit jelent ez az asszony és ez a gyerek?
Christine a feleségem. A gyermek a miénk.
Megesküdtek?
Formálisan nem, ha erre gondol.
Hogyan gondolja, hogy együtt él egy asszonnyal... gyerekekkel, akik...? Az emberek
általában meg szoktak házasodni. Nem gondolja? Magának nincs pénze és a
fivére tartja el.
Szó sincs róla. Theótól fizetést kapok. Minden munkám tulajdonjoga az övé. A
pénzét egyszer vissza fogja kapni.
Megőrült maga, Vincent? Ilyen elképzelései csak meghibbant elméjű embernek
lehetnek.
Az ember viselkedése, Mijnheer mondta Vincent-, sok tekintetben hasonlít a
rajzoláshoz. A távlat változik, ha más és más szemszögből nézzük. Nem a
tárgytól, hanem attól, aki nézi.
Írok édesapjának, Vincent. Megírok neki mindent.
Nem gondolja, hogy nevetséges lenne, ha előbb felháborodott hangú levelet
kapnának öntől és utána pedig az én meghívásomat, hogy költségemre látogassanak
meg és utazzanak Hágába?
Maga is meg akarja írni nekik?
Miért kérdezi? Persze, hogy megírom. De be kell látnia, a mostani időpont
alkalmatlan erre. Apámék most költözködnek a nueneni parókiára. Feleségem
állapota pedig olyan, hogy bármi izgalom a halálát okozhatja.
Akkor természetesen nem írok. Fiam, maga olyan őrült, mint az, aki a folyóba
öli magát. Én csak ettől szeretném megmenteni.
Nem kételkedem a jó szándékában, Mijnheer Tersteeg, s ezért nem is haragszom.
De ez a beszélgetés számomra nagyon kellemetlen.
Tersteeg
arcán zavart tekintettel távozott. Utána Weissenbruchtól tudták meg először,
mennyire felháborodott rajtuk a világ. A festő egyik délután lépett be hozzájuk
váratlanul, hogy megnézze, mi van Vincenttel.
Látom, jól megélsz az én huszonöt frankom nélkül is.
Igen, megvagyok.
Ugye, most már örülsz, hogy nem kényeztettelek el?
Ma is azt mondom, amit Mauve-nál első találkozásunkkor: menj a pokolba! Ezzel a modorral csak második Weissenbruch lesz belőled. Látom, kezdesz
férfi lenni a talpadon. Mutass be az asszonyodnak. Eddig még nem volt szerencsém találkozni vele.
Velem szemben olyan goromba lehetsz, ahogy csak jólesik, Weissenbruch, de őt
hagyd békén.
Christine
a zöld takarós vasbölcsőt ringatta. Tudta, hogy gúnyt űznek belőle és fájdalmas
arccal nézett fel Vincentre. Vincent odament az anyához és a csecsemőhöz, s
védőleg állt mellettük. Weissenbruch rájuk nézett, aztán a bölcső felett a
falon levő Rembrandt-metszetre.
Milyen nagyszerű motívum! Szívesen megfestenélek benneteket és a képet a Szent
Családnak nevezném!
Vincent
szitkozódva rohant Weissenbruch felé, de az épségben kirohant az ajtón.
Vincent visszament családjához. A Rembrandt-metszet melletti falon tükör
függött, Vincent meglátta benne hármójuk képét és egyetlen szörnyű, mindent
elsöprő, világos pillanatában Weissenbruch szemével látta ő is magukat, a törvénytelen
gyermek, a prostituált és a kegyelemkenyéren élő.
Minek nevezett bennünket? kérdezte Christine.
Szent Családnak.
Az micsoda?
Mária, József és a gyermek Jézus.
Christine
szeme könnybe lábadt és fejét a kisgyermek takarójába temette. Vincent
letérdelt a vasbölcső mellé és vigasztalta. Kint alkonyodott és a szoba gyorsan
besötétedett. Vincent újra mint kívülálló személy nézett saját magukra és szíve
megtelt mély szeretettel.
Ne sírj, Sien mondta. Ne sírj, drágám. Emeld fel a fejedet és töröld ki
szemedből a könnyeket. Weissenbruchnak igaza volt!
11.
Vincent körülbelül egy időben fedezte fel Scheveningent és az olajfestést. Scheveningen kis halászfalu két dűne által határolt völgyben, az Északi-tenger partján. A parton nehézkes, árbocos halászbárkák sorakoztak, sötét színű, viharvert vitorlákkal. Hátul nagy, ormótlan kormánylapátjuk nyúlt ki, oldalukra hálók voltak kiterítve, fenn az árbocon rozsdavörös vagy tengerzöld, háromszögletű zászlók. Vörös kerekű kék taligákon szállították be a halat a faluba. A halászok feleségei két gömbölyű aranytűvel megtűzött fehér főkötőt hordtak. Gyermekeikkel ott álltak a parton, hogy fogadják a hazaérkező bárkákat. A strandétterem tornyos épületén vidám, tarka zászlókat lengetett a tengeri szél.
Scheveningen fürdőhely is volt, teli külföldi vendégekkel, akik azért jöttek, hogy élvezzék a sós ízű tengeri levegőt. A partra fehér tarajú hullámok csapódtak.
A zöldesszürke tenger távolabb élénkzöld, majd mélykék színt öltött. A szürke égen felhők kergetőztek, csak itt-ott bukkant fel egy-egy kék folt, sejtetve, hogy Hollandia felett mégis süt a nap. Scheveningenben az emberek serényen dolgoztak, egybenőve a földdel és a tengerrel.
Vincent
sok utcarészletet ábrázoló akvarellt készített és úgy találta, hogy ez a
festési mód alkalmas a gyors benyomások megörökítésére. De az akvarellfestésnek
nincs kellő mélysége és vele nem tudta a dolgokat úgy kifejezni, mint szerette
volna. Olajfestéshez volt kedve, de félt hozzányúlni, mert hallotta, hogy sok
festő pályája vallott kudarcot, mert olajjal kezdett festeni, mielőtt jól megtanult
volna rajzolni. Ekkor látogatta meg Theo Hágában.
Öccse
huszonhat éves volt, s a mesterségét kitűnően értő műkereskedő. Cége
képviseletében sokfelé és gyakran utazott. Mindenütt úgy ismerték, mint a szakma
egyik legkitűnőbb fiatal képviselőjét. A Goupil cég eladta párizsi üzletüket
Boussod-nak és a Valadonnak (akiket általában csak les Messieurs néven emlegettek). Theót
megtartották a régi munkakörében, de ez a munka most már más volt, mint Goupil
és Vincent bácsi idejében.
A
képek igen magas árakon keltek el sokszor érdemtelenül , de csak a beérkezett
festők művei érdekelték őket. Vincent bácsi, Tersteeg és Goupil mindig
kötelességüknek tartották, hogy felfedezzék és támogassák az új és fiatal
festőket; az új cégtulajdonosok azonban csak az idősebb, beérkezett festők képeit
keresték. Az újonnan érkezettek, mint Manet, Monet, Pissarro, Sisley, Renoir,
Berthe Morisot, Cézanne, Degas, Guillaumin és az olyan egész fiatalok, mint
Toulouse-Lautrec, Gauguin, Seurat és Signac arra törekedtek, hogy valami újat
és mást mondjanak, mint Bouguereau és az akadémikusok unalomig ismételt művei,
de senki nem akart rájuk hallgatni. Les Messieurs szalonjában ezeknek a forradalmár-művészeknek
egyetlen vásznát sem állították ki és nem kínálták eladásra. Theo, aki szívből
meggyűlölte Bouguereau-t és az akadémikusokat, minden rokonszenvével az új
utakon járó művészek felé fordult és igyekezett gazdáit rávenni, hogy állítsák
ki az új festők műveit és neveljék rá a közönséget képeik vásárlására.
Les Messieurs az újítókat őrülteknek és gyerekeseknek tartották. Azt mondották, hogy ezeknek nincs festői tudásuk, Theo mégis bennük látta a jövő nagy mestereit.
Christine
az emeleti hálószobában tartózkodott, amikor a két fivér a műteremben
találkozott. Túlesve a köszöntésen, Theo így szólt:
Üzleti dolgom is van Hágában, de bevallom jövetelem fő célja más. Szeretnélek
lebeszélni, hogy ezzel az asszonnyal tartós kapcsolatot teremts. Legelőször
is, mondd, milyen?
Emlékszel öreg dajkánkra, Leen Vermanra Zundertben? Igen, emlékszem rá.
Sien sok tekintetben olyan, mint ő volt. Egészen egyszerű teremtés, én még
is
tisztelem és csodálom. Ha valaki egyszerű, mindennapi személybe szeret bele és
vonzalma viszonzásra talál, az boldog ember, az élet minden nyomorúsága
ellenére. Engem egyedül az térített magamhoz, az öntött belém új erőt, hogy
tudtam, hasznára vagyok valakinek. Ezt nem kerestem, magától történt. Sien
vállalja egy festő életének minden gondját-terhét. Jobb festő lesz belőlem így,
mintha Kayt veszem el feleségül.
Theo fel-alá járkált a műteremben és elmerülten nézett egy akvarellt, amikor megszólalt:
Csak azt nem értem, hogyan tudtál Kay után ebbe az asszonyba beleszeretni?
Én nem szerettem bele, Theo, legalábbis eleinte nem. Azért, mert Kay kiadta
utamat, ki kellene halnia belőlem minden emberi érzésnek? Mint látod nem vagyok
sem kétségbeesett, sem szomorú. Van új műtermem és otthonunkat most rendezzük
be. Nem valami titokzatos műterem az enyém, hanem az élet valóságában
gyökerező. Olyan műterem, amelyben van bölcső és gyerekszék, ahol szorgos munka
folyik percnyi pihenés nélkül. Nekem a napnál világosabb, hogy amit rajzolok,
át kell éreznem és hogy a családi élet valóságában kell élnem, ha kifejezésre
akarom híven juttatni, mi a családi élet.
Jól tudod, hogy én soha nem ismertem osztálykülönbséget, Vincent, de bölcs
dolognak tartod-e...
Nem, egyáltalán nem gondolom, hogy lealacsonyítom vagy becstelenné teszem
magamat szakította félbe fivérét Vincent csak azért, mert munkám azonos a
nép életével. Sőt tudom, hogy nem szabad elszakadnom a földtől, azonosítanom
kell magam a való élettel és csak úgy jutok előre, ha vállalom az ezzel járó
bajokat és szenvedéseket.
Ezekkel a nézeteiddel nem szállok vitába. Theo közelebb lépett bátyjához és
ránézett. De miért van szükséged ehhez a házasságra?
Mert ígéretem köt. Ne gondold, hogy Christine az ágyasom, vagy olyan nő, akivel
többé-kevésbé futó viszonyt tartok fenn. A házassági ígéret számomra kettőt
jelent. Jelenti először a polgári házasságot, mihelyt ezt a viszonyok lehetővé
teszik és jelenti, hogy addig is megsegítjük egymást. Úgy tekintünk egymásra,
mint házasfelek, s megosztjuk egymással a jót és a rosszat.
De ugye egyelőre vársz a polgári házassággal?
Igen, Theo, várok, ha tudni akarod. Addig nem kötjük meg a házasságot,
amíg
képeim eladásából nem keresek havi százötven frankot, hogy ne szoruljak
a
segítségedre. Megígérem, addig nem veszem feleségül Christine-t, amíg mint
festő
meg nem szerzem anyagi függetlenségemet. Amint keresni kezdek, egyre
kevesebbet kérek majd tőled, míg végül nem szorulok rá többé a pénzedre. Akkor beszélünk csak a polgári házasságról.
Ez látszik a legbölcsebbnek.
Itt jön Christine. A kedvemért nézz rá úgy, mint feleségre és anyára, hiszen
valóban az is.
Christine
jött le a lépcsőn a műterem hátsó részén. Egyszerű fekete ruhát viselt, haját
gondosan hátrafésülte, arcának enyhe pirossága csaknem eltüntette a
himlőhelyeket. Egészen csinos volt a maga otthonias módján. Vincent iránt
érzett szerelme biztosabbá tette modorát. Nyugodt mozdulattal fogott kezet
Theóval és megkérdezte, megiszik-e egy csésze teát, majd meghívta, maradjon
náluk vacsorára. Leült karosszékébe az ablak mellett, varrni kezdett és
ringatta a bölcsőt. Vincent izgatottan szaladgált a műteremben, mutogatta
öccsének szénrajzait, az utcarészleteket ábrázoló akvarelleket és az
ácsceruzával rajzolt tanulmányokat. Azt akarta, hogy Theo lássa, mennyit haladt
előre.
Theo
hitt abban, hogy Vincentből egyszer nagy festő lesz, ha művei nem is tetszettek
neki minden tekintetben ... legalábbis egyelőre nem. Theo alaposan képzett
műbíráló és kényes ízlésű műbarát volt, de bátyjával szemben nem tudott
bizonyos elfogultságtól szabadulni. Úgy tekintett Vincentre, mint aki ha még
nem is érkezett be útban van a nagyság felé.
Ha úgy érzed, hogy olajban kellene dolgoznod mondta, miután Vincent
tanulmányait sorra megmutatta neki és szólt erről az óhajáról , miért nem kezdesz
hozzá? Mire vársz?
Arra a bizonyosságra, hogy a rajztudásom hibátlan. Mauve és Tersteeg azt
állítja, hogy nem tudom hogyan...
... és persze ezt beszéli a fejedbe Weissenbruch is. Ebben magadnak kell
véglegesen döntened. Ha úgy érzed, hogy mélyebb színekben kell magadat kifejezni,
akkor elérkezett az ideje és ne tétovázz!
De Theo, mennyi pénz kell ehhez! Azok a nyomorult festékes tubusok olyan
drágák, mint az arany.
Keress fel szállodámban holnap délelőtt tíz órakor. Minél előbb küldesz
olajképeket, annál hamarább kapom vissza a rád költött pénzemet.
Vacsora
közben élénk beszélgetés alakult ki Theo és Christine között. Amikor Theo
elment, a lépcsőn Vincenthez fordult és így szólt franciául:
Nagyon kedves teremtés. Nem is gondoltam volna.
Különös
pár volt a két fivér, amikor másnap reggel együtt mentek végig a Wagenstraaton.
Theo nagyon vigyázott a külsejére; cipőjét tükörfényesre tisztította, kemény
ingmellben járt, ruhája frissen vasalva, nyakkendőjét különös gonddal kötötte
meg, fekete keménykalapját kicsit félrecsapva hordta, barna szakálla jól
gondozott, járása magabiztos, egyenletes. Vincenten elnyűtt cipő, szűk
kabátjához nem illő, foltozott nadrágot viselt, nyakkendő nélkül járt, fejebúbján ellenzős munkássapka;
szakálla torzonborz. Járásában, esetlen kézmozdulataiban volt valami groteszk
félszegség.
A
kettőjük közti furcsa ellentétnek azonban ők maguk cseppet sem voltak tudatában.
Theo
a Goupil műkereskedésben vásárolta meg Vincentnek az olajfestéket,
ecseteket
és vásznakat. Tersteeg becsülte és csodálta Theót és örült volna, ha
szerethette
és megérthette volna Vincentet. Amikor megtudta, miért jött a két
Van
Gogh-fivér, saját maga válogatott ki mindent és Vincentnek jó tanácsokat adott
a különféle olajfestékek használatára.
Gyalog
tették meg a hat kilométer hosszú utat a dűnék közt Scheveningenig. Éppen egy
halászbárka érkezett haza. A kikötő bejáratánál apró fabódéban ült a kikötőőr.
Amikor a bárka feltűnt, megállt a mólón, kezében nagy zászlóval. Köréje
gyerekek sereglettek és az őr a zászlóval integetett. Vén lovon egy férfi jött,
hogy segítsen a kikötésnél. A faluból a dűnéken át férfiak és asszonyok siettek,
hogy köszöntsék a hazatérő hajó legénységét. Amikor a hajó már egészen közel
ért a parthoz, a férfi lovával begázolt a vízbe és magával hozta a horgonyt a
partra. A halászokat magas szárú gumicsizmát viselő férfiak hátukon hordták ki
a partra. Minden újonnan érkezőt nagy üdvrivalgással fogadtak. Amikor mindenki
elhagyta a hajót, a halászbárkát lovak vontatták fel a partra, majd az egész
csoport elindult vissza a faluba, köztük a lovon ülő férfi is, magasan
kiemelkedve a többi közül.
Ilyen jeleneteket szeretnék megfesteni mondta Vincent.
Mihelyt olyan képeket festesz, amikkel magad is meg vagy elégedve, küldd el
őket azonnal. Remélem, el tudom adni Párizsban.
Theo, el kell adnod őket mielőbb.
12.
Amikor Theo elment, Vincent hozzákezdett az olajfestéshez. Első kísérletképpen a geesti híd mögötti csonka füzeket festette le, aztán egy salakkal borított ösvényt, harmadiknak pedig Meerdervootban veteményeskertjében burgonyát ásó, kék zubbonyos parasztembert. A kertnek felásott, fehér, homokos talaja volt és a zöld gyom között elszáradt burgonyaindák hevertek. Távol a háttérben sötétzöld fák és néhány háztető. Amikor Vincent odahaza műtermében jobban megnézte frissen festett képeit, a sikertől valósággal megrészegedett; tudta, senki meg nem mondaná, hogy ezek csak első szárnypróbálgatásai. A képek rajza, minden jó kompozíció alapja, pontos volt és élethű. Maga is meglepődött, mert azt hitte, hogy első olajképei nem fognak sikerülni.
A
következő képen egy lankás erdei részletet festett meg; az erdő talaját hervadó
őszi lomb takarta, világosabb és sötétebb vörösesbarnára festve a földet. A
tarkaságot fokozta a fák csíkos árnyéka, mely helyenként teljesen elfedte a
színeket. A feladat az volt, hogy érzékeltesse a színek mély árnyalódását és az
erdő talajának a tömörségét, szilárdságát. Festés közben látta csak meg, hogy
mennyi a fény a sötétségben is. Képén vissza akarta adni a fény és a színek
nagy gazdagságát.
Az
erdő talaja az alkonyati őszi napsütésben vörösesbarna szőnyeghez hasonlított,
amelynek színeit a fák árnyéka tompította. Oldalt fiatal nyírfák szökelltek a
magasba, s a fényben felcsillant ragyogó zöldjük; sudár törzsük árnyékos része
mélyebb, sötétebb zöld színű volt. A fiatal fák, s az erdő barna és vörös színű
talaja fölött az ég szürkébe játszó, csillogó kék színben pompázott. Az egészet
ködbe vesző zöld szegély foglalta keretbe, sudár fatörzsek és sárguló őszi lomb
szövevénye. Az erdőben néhány gallyszedő asszony árnyékszerű, sötét, titokzatos
alakja látszott. Az egyik gallyért lehajló asszony fehér főkötője és a kezében
tartott gallyak barna színe élesen elvált a talaj mély, vörösesbarna színétől.
Az erdei bozót felett egy férfi sötét, költői sziluettje szinte beleolvadt a
háta mögötti égbe.
Festés
közben így gondolkodott: Nem szabad elmennem innen, amíg vissza nem tudom
adni az őszi este titokzatos hangulatát. De az alkonyat gyorsan sötétedett és
sietnie kellett. Először néhány merész ecsetvonással a képen látszó alakokat
vetette vászonra. Mélységesen megragadta, hogy a fiatal fák vékony törzsei mily
szilárdan kapaszkodnak a földbe. Hasztalan próbálta a talaj vastagon felrakott
festékrétegében ezt érzékeltetni. Kétségbeesetten próbálkozott vele, mert
már-már teljesen besötétedett. Végre be kellett látnia, hogy kudarcot vallott;
a legerélyesebb ecsetkezelés sem tudott megbirkózni a nehéz, sűrű, barna
földdel. Vak intuícióval eldobta az ecsetet; a fák törzsét és gyökerét
közvetlenül a tubusból kente rá a vászonra és a vastag olajfestéknek ecset helyett
a palettakés nyelével adta meg végső formáját.
Igen kiáltott fel, amikor az éjszaka sötétsége teljesen beburkolta az erdőt -, most már itt állnak, szilárdan, rendíthetetlenül, meggyökeresedve a földben. Elmondtam, amit el akartam mondani!
Aznap este Weissenbruch látogatta meg.
Gyere velem a Pulchri klubba. Élőképeket és társasjátékokat rendezünk. Vincent
nem felejtette még el Weissenbruch legutóbbi látogatását. Nem, köszönöm mondta.
- Nem hagyhatom egyedül a feleségemet. Weissenbruch odament Christine-hez,
kezet csókolt neki, érdeklődött, hogy érzi magát és kedvesen eljátszogatott a
csecsemővel. Nyilván tökéletesen elfelejtette már, amit legutóbb mondott
róluk.
Hadd lássam néhány újabb vázlatodat, Vincent.
Vincent
boldogan megmutatta őket. Weissenbruch egymás után vette kezébe
valamennyit;
egy hétfői piacot ábrázoló rajzot, amint szétszedik a piaci sátrakat;
az
ingyenkonyha előtt sorban állókat; három öreget az őrültekházában; egy fel
vont
horgonyú halászbárkát Scheveningenben és egy ötödiket, amelyet a térdén
rajzolt
az elázott dűnék között, zuhogó esőben.
Eladnád ezeket a vázlatokat? Megvenném őket.
Rossz tréfát akarsz megint űzni belőlem, Weissenbruch?
Ha képekről van szó, soha nem tréfálok. Ezek kitűnő tanulmányok. Mennyit
kérsz
értük?
Mondd meg te! felelte Vincent kedvetlenül, mert még mindig azt hitte,
Weissenbruch
nevetségessé akarja tenni.
Mondjuk öt frankot darabjáért. Huszonöt frankot az egészért. Vincent
csodálkozva nézett rá.
Az túl sok. Cor bácsitól csak két és fél frankot kaptam.
Cor bácsi becsapott, fiam. Minden műkereskedő csaló. Eljön az idő, amikor
majd
ötezer frankot kapnak értük. Szóval áll az alku?
Weissenbruch, te néha angyal vagy, máskor az ördög! Csak azért, hogy meg ne
unj. Elővette pénztárcáját és kifizette Vincentnek a huszonöt frankot.
Most pedig gyere velem a Pulchri klubba. Rád fér egy kis szórakozás. Tony
Offerman
társulata burleszket ad elő. Jól fogsz mulatni.
Vincent végül is engedett az unszolásnak. A klub nagy terme teli volt olcsó
és
erős szivarokat szívó festőkkel. Az első élőkép Nicholas Maes A betlehemi
jászol
című képét
ábrázolta. A színek jók voltak, de az összeállítás gyenge.
A
következő élőkép tárgya Rembrandt képe volt: Izsák megáldja Jákobot és itt
legsikeresebben
a Rebekát ábrázoló nő szerepelt. A szellőzetlen teremben Vincent feje
megfájdult. A burleszket már nem várta meg, hazament; útközben egy
levél
szövegét fogalmazta meg gondolatban.
A
levélben elmondta atyjának Christine-nel való esetét, ahogyan a legjobbnak
gondolta,
betette a levélbe Weissenbruch huszonöt frankját és meghívta Theodorust,
látogassa meg Hágában.
Apja
egy hét múlva érkezett meg. Theodorus kék szeme elhomályosodott,
járása
meglassult, öreges lett. Utoljára akkor látta legidősebb fiát, mikor kiutasította
házából. Közben több, barátságos hangú levelet váltottak egymással.
Szülei
többször küldtek csomagot, fehérneműt, ruhát, szivart, süteményeket és
egyszer-egyszer
egy tízfrankos bankjegyet. Vincent nem tudta, apja hogyan fogadja Christine-t.
Az emberek néha nemes gondolkodásúak, máskor vakok és
rosszindulatúak.
Nem hitte, hogy apja közömbös marad vagy kifogásokat emel egy bölcső közelében. A bölcső mégsem mindennapi tárgy, azt nem lehet semmibe venni. Apjának meg kell bocsátania, bármi történt is Christine múltjában.
Theodorus
hóna alatt nagyobb csomaggal érkezett. Vincent kinyitotta és meleg kabátot
talált benne Christine részére. Ebből tudta, hogy minden rendben van. Christine
felment a padlásszobába, Theodorus és Vincent pedig lent maradt a műteremben.
Vincent szólt édesapja , egy dologról nem írtál a leveledben. Tied a gyermek?
Nem. Christine már teherben volt, amikor találkoztam vele. Hol a gyermek
apja?
Elhagyta Christine-t. Vincent nem tartotta szükségesnek közelebbről megmagyarázni
a történteket.
De te elveszed feleségül, ugye? Így nem élhettek.
Persze, hogy elveszem. A törvényes házasságot megkötjük, mihelyt lehet. Theóval
úgy határoztunk, hogy várunk, amíg rajzaimmal megkeresek havi száz
ötven
frankot. Theodorus sóhajtott.
Igen, ez a legjobb. Vincent, anyád szeretné, ha meglátogatnál bennünket. Az én
kívánságom is ez. Nuenen bizonyosan tetszeni fog, fiam. Kevés szebb falu van a
Brabantban. Apró kis temploma az eszkimók kunyhóira hasonlít. Képzeld, száz
ülőhely sincs benne! A parókia kertjét galagonyasövény veszi körül. A templom
háta mögötti dűnék közt húzódik a virágos temető, régi fa sírkeresztekkel.
Régi fa sírkeresztekkel! ismételte meg Vincent. Fehérek?
Igen, fehérek. A sírfeliratok feketék, de az eső elmosta őket. Van a
templomnak szép, magas tornya is, apám?
Igen, finom, égre törő magas torony, Vincent. Néha azt gondolom, majdnem
eléri
Istent.
Az árnyéka a temetőre esik? Vincent szeme különös fényben csillogott. -
Szeretném megfesteni.
A
közelben dűnék meg fenyőerdő, a földeken parasztok dolgoznak. Haza kell, hogy
látogass, fiam.
Igen, látnom kell Nuenent. Látni szeretném a temetőben a fakereszteket, a
templomtornyot és a mezőn dolgozó földműveseket. Azt hiszem, a Brabant
elkísér egész életemben.
Theodorus hazatérőben azzal vigasztalta meg feleségét, hogy fiuk miatt nem kell úgy kétségbeesniök, mint hitték. Vincent pedig még nagyobb buzgalommal vetette bele magát a munkába. Mind gyakrabban gondolt Millet mondására:
„ L
’art c'est un combat; dans l’art il faut y mettre sa peau." (A művészet -
harc, a művészetben az embernek vásárra kell vinnie a bőrét franciául).
Theo hitt benne; édesapja és édesanyja nem haragudott meg rá Christine miatt és a hágaiak sem avatkoztak többé a dolgaiba. Minden akadály elhárult útjából, nyugodtan dolgozhatott.
A
fatelep tulajdonosa elküldött hozzá modellnek minden munkást, akinek nem tudott
munkát adni. Zsebe kiürült, de rajzmappája megtelt. Számtalanszor megrajzolta a
csecsemőt a bölcsőben a tűzhely mellett. Amikor az esőzések megindultak,
olajpapíron festett és így fogta el a kívánt színhatásokat. Gyorsan megtanulta,
hogy a színek elemzésének megvan a maga különös módja, s ezt mondta önmagában:
- Az a zöldesszürke szín valójában kevert sárga, csaknem minden kék nélkül. -
Akármit rajzolt, embert vagy tájat, komoly bánatot és nem érzelgős melankóliát
akart vele kifejezni. Arra vágyott, hogy ezt mondják munkájáról: Meglátszik
rajta, mélyen érző, gyengéd lélek alkotása!
Tudta,
hogy a világ szemében alig más, mint semmirekellő, naplopó, különc és olyan
kellemetlen valaki, akinek semmi helye az életben. Munkáiban azt akarta
megmutatni, mi rejtőzik egy ilyen különc, naplopó szívében.
Rajz-
és képtémákat látott a legnyomorúságosabb viskókban, a legpiszkosabb zugokban
is. Minél többet festett, más munka annál kevésbé érdekelte. Minél inkább
megszabadult tőlük, annál jobban ragadták meg képzeletét az élet festői
oldalai. A művészet kitartó munkát követelt, munkát mindenáron és a dolgok állandó
figyelését.
Nehézséget
csak az olajfesték ijesztően drága ára okozott, meg az, hogy olyan sokat
használt el belőlük. Amikor a tubusokból mély rétegekben rakta fel a színeket
vásznaira, mintha a tengerbe dobálna frankokat. Olyan gyorsan festett, hogy a
festőszerekre költött összegek ijesztően növekedtek; egy ültében megfestett
akkora olajfestményt, amely Mauve-nak kéthavi munkájába került. A festékkel nem
tudott takarékoskodni, sem lassan dolgozni; a pénz elfogyott, de a műterem
megtelt képekkel. Mihelyt Theótól megérkezett a pénz pénzét ötvenfrankos
részletekben a hónap elsején, tizedikén és huszadikán kapta azonnal rohant a
műkereskedésbe és nagy tubusokban vásárolt okkersárgát, kobalt- és berlini
kéket, kisebb tubusokban nápolyi sárgát, terre siennát, ultramarint és gumi-guttit.
Aztán dolgozott lelkesen, míg a festék és a pénze el nem fogyott az ötven
frankból rendszerint öt-hat napra futotta. Utána gondjai elölről kezdődtek.
Csodálkozott,
mennyi mindent kellett vásárolnia a bébinek; Christine-nek új meg új
orvosságok, új ruhák, különleges élelmiszerek kellettek; Hermannak sok könyvre
és iskolaszerre volt szüksége. A háztartás meg feneketlen hordó, amely gyors
iramban nyel el mindent, lámpákat, konyhaedényeket, takarókat, szenet, tüzelőfát, függönyöket,
szőnyegeket, gyertyát, ágyneműt, evőeszközöket, tányérokat, bútort és
mérhetetlenül sok élelmiszert. Elképzelhetetlenül nehéz feladat volt helyes
arányban felosztani az ötven frankot a festésre és családja három, eltartásra
szoruló tagjai között.
Olyan vagy, mint a munkás, aki menten a kocsmába rohan, amint megkapja a bérét
- jegyezte meg egy alkalommal Christine, amikor Vincent türelmetlen
mozdulattal tépte fel a Theótól érkezett pénzeslevelet és már szedte is össze
az üres festékestubusokat.
Egy
kováccsal két lábon álló távmérőt készíttetett, amelyet a dűnék közti festésnél
használt. Legszívesebben Scheveningen környékén festette a homokdombokat, a
halászokat, a halászbárkákat, lovakat és hálókat. Mindennap a dűnék közt
lehetett látni nehéz festőállványával és távmérőjével, amint elmerülten festette
az örökké változó tengert és eget. Amikor az ősz lassan télbe fordult és más
festők jól befűtött műtermükben dolgoztak, Vincent akkor is kijárt festeni a
szélben, esőben, ködben és viharban. Vásznát, midőn a festék még nedves volt,
gyakran beborította a széltől felkavart por és a tenger tajtékjából felszálló
vízpor. Az esőben bőrig ázott, a ködben és szélben átfázott, a szél a felkavart
homokot a szemébe és orrába fújta... és mégis élvezettel töltött el
festőállványa előtt minden percet, kint a szabadban, a legszörnyűbb időben is.
A halálon kívül semmi más nem tartóztathatta volna fel most alkotó
lendületében.
Egyik
este megmutatta új vásznát Christine-nek.
Vincent kiáltott fel az asszony , hogy tudsz ilyen élethűen festeni?
Vincent
nem is gondolt rá, hogy egy műveletlen, egyszerű teremtéshez szól. Ezeket a
szavakat inkább Mauve-hoz vagy Weissenbruchhoz intézhette volna:
Magam sem tudom mondta. Leülök üres vászonnal egy kiválasztott helyre, és így szólok magamhoz: ennek az üres vászonnak valamivé lennie kell! Hosszú ideig dolgozom rajta, hazajövök elégedetlenül és elrakom a szemem elől. Kicsit pihenek, azután félve újra előveszem. Most is elégedetlen vagyok vele, mert ha visszagondolok arra, mint csillogtak a színek a megfestett tájon, akkor munkám nem elégít ki. Végül munkáimban mégiscsak találok valamit abból, ami megkapott és magával ragadott. Olyan ez, mintha a természet beszélne hozzám és én gyorsírással jegyzem le szavait. Lehet, hogy gyorsírásomban vannak kibetűzhetetlen szavak, hibák, hiányok, de mégis benne van az, amit az erdő, a tenger vagy egy emberi alak szólt hozzám. Érted?
Nem.
13.
Christine
nagyon keveset értett meg Vincent munkájából. Festési szenvedélyét úgy fogta
fel, mint valami költséges rögeszmét. Tudta, hogy Vincent élete ezen a
kősziklán épült fel és kísérletet sem tett, hogy ellenkezzék vele; a
kifejezéséért vívott fájdalmas küszködés, munkájában célja és lassú
előrehaladása azonban érthetetlen talány maradt számára. A családi életben jó
társa volt a mindennapi élet apró-cseprő gondjaiban, de a család dolgai Vincent
életében igen kis szerepet játszottak. Amikor szavakban akarta kifejezni
vágyait és céljait, erre csak Theóhoz írt leveleiben nyílt alkalma; szinte
minden este hosszú szenvedélyes hangú leveleket írt fivérének, amelyekben
beszámolt mindenről amit látott, festett vagy gondolt napközben. Ha mások
kifejezőkészségét akarta, élvezni, francia, angol, német vagy holland
regényeket olvasott. Christine csak kis helyet foglalt el életében. Mégis
megelégedett volt és nem bánta meg elhatározását, hogy Christine-t feleségül
veszi, viszont kísérletet sem tett rá, hogy kényszerítse a maga intellektuális
kedvteléseire, amelyek kívül álltak Christine felfogóképességén és érdeklődési
körén.
Ezzel
nem is volt semmi baj a nyár, az ősz, sőt a késő ősz hosszú hónapjai alatt,
amikor rendszerint már reggel öt-hat órakor elment hazulról és késő estig
távolmaradt a dűnék közt és a tengerparton. Amikor azonban a Ryn állomással
szemközti italmérésben történt megismerkedésük első évfordulóján szörnyű hóvihar
tört ki, és ettől kezdve Vincentnek reggeltől estig otthon kellett dolgoznia,
egyre nehezebbé vált a megfelelő légkör fenntartása kettőjük között.
Vincent
ismét rajzolt, így pénzt takarított meg, mert nem vásárolt olajfestéket, de
modellekre még mindig túlköltekezett. Olyanok, akik szívesen vállalták a
legrosszabb fajta fizikai munkát a legalacsonyabb bérért, komoly pénzt kértek
modellülésért. Engedélyt kért rá, hogy az elmegyógyintézetben rajzolhasson, de
a tébolyda vezetői kijelentették, hogy erre eddig nem volt példa; különben is
most átalakítási munkálatok folynak, legfeljebb látogatási napokon rajzolhat.
Egyetlen
reménye Christine maradt. Azt gondolta, ha megerősödik, ugyanúgy ül majd
modellt neki, mint a gyermek megszületése előtt. Christine-nek azonban más
elképzelései voltak. Előbb csak ennyit mondott:
Még nem vagyok elég erős. Várj egy kicsit. Hiszen neked nem sietős a munkád.
Amikor
pedig teljesen felépült, kijelentette, hogy sok a dolga, nem ér rá.
Most már más a helyzet, Vincent mondta. Először is itt van a gyerek. Azután
nekem kell tisztán tartanom a lakást és négyünkre főzni.
Vincent reggel ötkor kelt, elvégezte a házimunkát, hogy Christine nap közben szabad legyen és modellt ülhessen.
Sien, ülnöd kell!
Nem engedhetem meg magamnak, hogy mindennap más modellnek fizessek. Hiszen
részben ezért is vagy itt.
Christine-en
erőt vett az a bizonyos dühroham, amely ismeretségük kezdetén szinte
mindennapos volt.
Szóval csak erre kellettem neked! Persze pénzt akarsz megtakarítani! Azt
akarod,
hogy a cseléded legyek! Ha nem ülök modellt, képes volnál kidobni! Vincent egy
pillanatig elgondolkodott, majd így szólt:
Ezt csak anyádéknál hallhattad. Magadtól ilyesmi soha nem jutott volna
eszedbe.
És
ha ott hallottam? Talán nem igaz?
Sien, ne járj el anyádékhoz.
Miért? Én szeretem az anyámat!
De
ők tönkreteszik kettőnk életét. Észre sem veszed, máris újra úgy gondolkozol,
mint ők. Mi lesz akkor a házasságunkkal?
Nem te szoktad-e mondani, amikor idehaza nincs ennivaló, hogy menjek
anyámékhoz? Keress többet, akkor nem kell hozzájuk járnom.
Amikor
végre sikerült rábírnia, hogy modellt üljön neki, semmire sem lehetett
használni. Ugyanazokat a hibákat követte el, amelyekről az előző évben annyi
fáradsággal szoktatta le. Néha már-már azt hitte, hogy Christine tudatosan
izeg-mozog, gesztikulál, csak azért, hogy beleunjon és ne is kérje modellülésre.
A végén az asszony győzött és Vincent abbahagyta a dolgot. Ez persze azzal
járt, hogy modellekre mind többet kellett kiadnia és egyre többször nem futotta
élelemre a pénzből. Így aztán Christine kénytelen volt ideje jelentős részét
anyjánál tölteni. Amikor pedig visszajött, Vincent mindig azt tapasztalta, hogy
Christine magaviselete, ha kis mértékben is, de megváltozott. Circulus vitiosus
volt ez: ha minden pénzét a háztartásra költi, Christine nem jár haza anyjához
és kikerül annak közvetlen befolyása alól, a kettőjük közti viszony pedig rendbe
jön. De ennek az az ára, hogy Vincentnek félbe kell hagynia munkáját. Hát talán
csak azért mentette meg Christine-t, hogy szellemi öngyilkosságot kövessen el?
Ha az asszony nem megy el anyjához többször is havonta, ő és a gyerekek is
éheznek; ha pedig elmegy, vége otthoni békességüknek. Maga sem tudta, mitévő
legyen.
Milyen
is volt Christine betegen teherben, majd a kórházban, végül felépülőben?
Elhagyatott, kétségbeesett, a halál küszöbén álló nő, aki hálás egyetlen
szíves szóért, egy simogatásért, hiszen annyit szenvedett. Mindent megtett,
hogy szenvedései csak egy pillanatra is megszűnjenek. Lelke tele volt szívből
jövő ígéretekkel, amikor önmagáról és eljövendő életéről esett szó. Ám ez a
Christine megváltozott, mihelyt megfelelő ételeket, gyógyszereket kapott, gondos
ápolásban részesült. A szenvedést hamar elfeleltette és egyszerre elenyészett szilárd elhatározása,
hogy ezentúl jó anya, gondos háziasszony lesz. Korábbi életének gondolatai,
szokásai lassanként újra feléledtek. Tizennégy éven át élte az utcalányok
züllött életét. Ezalatt gyakran itta részegre magát, fekete szivarjait szívta,
hozzászokott a durva, szemérmetlen beszédhez. Amikor egészsége helyreállt és
fizikailag megerősödött, veszedelmes, alattomos változás hatalmasodott el
rajta. Vincent kezdetben nem is értette, lassanként azonban tisztán látta,
miről van szó.
Ekkortájt,
nem sokkal újév napja után, különös levelet kapott Theótól. Fivére Párizs
utcáin magányos, beteg és elkeseredett nővel találkozott. A nő lábfájása miatt
nem dolgozhatott és már öngyilkosságra gondolt. Theo Vincenttől tanult, akiben
mesterét látta. A nőt elhelyezte régi jó barátainak házában. Orvost hívatott
hozzá és megvizsgáltatta. Minden költséget vállalt és a nőről mint betegéről
írt levelében.
Elvegyem páciensemet feleségül, Vincent? Ezzel szolgálom-e legjobban érdekeit?
Kössem magamhoz törvényes házassággal? Sokat szenvedett és boldogtalan;
elhagyta az egyetlen férfi, akit szeretett. Mit tegyek, hogy megmentsem az
életét?
Vincentet
mélyen megindította öccse levele és biztosította együttérzéséről. Christine-nel
ugyanekkor a helyzet napról napra rosszabbodott. Ha csak kenyérre és kávéra
tellett, elégedetlenkedett. Követelte, hogy Vincent ne költsön modellekre,
hanem fordítson minden pénzt a háztartásra. Új ruhára nem telt, a régit pedig
elhanyagolta és rongyos, piszkos ruhában járt. Vincent ruháját, fehérneműjét,
ha elszakadt, nem javította, nem foltozta. Ismét megerősödött anyja befolyása,
aki telebeszélte a fejét, hogy Vincent egyszer vagy elhagyja vagy elkergeti
házából. Látnivaló, hogy viszonyuk végleges rendezését egyre halogatja, miért
zavartatja hát magát kapcsolatuktól, amely amúgy is csupán időleges.
Vincent
habozott: azt a tanácsot adja-e Theónak, hogy vegye feleségül „páciensét"?
Törvényes házasság-e a legüdvösebb megoldás az ilyenféle nők megmentésére?
Vagy az-e a legfontosabb, hogy tető legyen a fejük felett, jó ételekkel
helyrehozzák egészségüket és szerető gondoskodással újra megszerettessék velük
az életet?
Ne siesd el a dolgot óvta fivérét. Tégy meg páciensedért mindent, amit
tehetsz, a nemes cél érdekében. De a törvényes házasság nem segít rajtad. Ha a
szeretet elmélyül köztetek, megérik az idő a házasságra is. Elsőrendű gondod
azonban az legyen, hogy megmentsd.
Theo havonta három ízben küldött ötven-ötven frankot. A pénz azonban most - Christine rossz beosztása miatt korántsem tartott annyi ideig, mint azelőtt. Vincent ragaszkodott a modellekhez, hogy elegendő tanulmányt készítsen nagy vásznaihoz. Sajnált minden frankot, amelyet a rajzolástól kellett elvonnia, csak
azért, hogy a háztartásba ölje bele. Élethalálharc volt ez. A havi százötven frank csak arra volt elegendő, hogy legyen élelmük, fedél a fejük felett és beszerezze, ami a legszükségesebb. Négyőjük ellátásáért hősies, de reménytelen küzdelmet folytatott. Mind több pénzzel tartozott a háziúrnak, a cipésznek, a fűszeresnek, a péknek, a festékekért. A legnagyobb bajt azonban az okozta, hogy Theo is pénzzavarokkal küzdött.
Vincent
könyörgő leveleket írt. „Nagyon kérlek, küldd a pénzt egy kicsivel huszadika
előtt, de semmi esetre sem később; csak két rajzlapom maradt és kifogyóban a
rajzceruzám is. Nincs egyetlen frankom sem, modellekre és élelemre."
Havonta háromszor írt ilyen levelet, amikor pedig az ötven frank megérkezett,
az egész összeg elment az adósságra és semmi sem maradt.
Theo
„páciensének" lábát meg kellett operáltatni. Theo egy jó kórházba fektette
be. Nuenenbe is neki kellett pénzt küldenie, mert Theodorus új gyülekezete
kicsiny volt és a lelkészi fizetésből nem futotta mindig a család fenntartására.
Theónak tehát gondoskodnia kellett saját szükségleteiről, „pácienséről",
Vincentről, Christine-ről, Hermanról és a kis Antonról, Nuenenben élő
családjáról. Fizetésének minden centime-jére szüksége volt, ezért Vincentnek a
havi százötven franknál egyetlen frankkal sem tudott többet küldeni.
Március
elején történt, hogy Vincentnek egyetlen, szakadt egyfrankos bankjegye maradt
csak, s ezt az egyik kereskedésben nem fogadták el. Odahaza nem volt egy falat
élelem sem. Theo következő pénzküldeménye csak kilenc nap múlva volt esedékes.
Vincent kétségbeesetten gondolt rá, mi történik, ha Christine ilyen hosszú
időre anyja befolyása alá kerül.
Sien mondta , nem hagyhatjuk a gyerekeket éhezni. Jobb lesz, ha hazaviszed
őket anyádhoz, amíg Theo pénze meg nem érkezik.
Egymásra
néztek egy pillanatig; ugyanazt gondolták mindketten, de nem volt bátorságuk,
hogy kimondják.
Igen
- mondta Christine , sajnos nem tehetünk mást.
A
fűszeres az elszakadt egyfrankos bankjegyért fekete kenyeret meg egy kevés
kávét adott. Vincent modelleket hívott a házba, de a nekik járó pénzzel adós
maradt. Napról napra idegesebb lett, s ezt megsínylette munkája is. Hozzá még
éhezett. Állandó pénzügyi zavarai valósággal beteggé tették. Munkájáról nem
tudott lemondani, de minden munkában eltöltött óra arról tanúskodott, hogy alkotóereje
egyre csökken.
A
kilencedik nap végén, pontosan a hónap harmincadikán, megérkezett Theo ötven
frankja. „Páciense" felgyógyult az operációból és barátainál helyezte el.
Pénzügyi bajai őt is megviselték és levert volt. „Sajnos, a jövőre vonatkozólag
semmi biztosat nem tudok írni" írta.
Ez
a mondat Vincentet valósággal fejbe ütötte. azt akarta-e Theo ezzel a tudtára
adni, hogy nem tud neki több pénzt küldeni? Ez önmagában még nem lett volna
olyan nagy szerencsétlenség. De nem azt jelenti-e a közlés: fivére a szinte
naponként küldött rajzokból azt a következtetést vonta le, hogy nincs tehetsége
és a jövőtől nem remélhet semmit sem?
Éjszakáit álmatlanul töltötte. Theót leveleiben sürgette, magyarázza meg pontosabban, hogy értette, amit írt. Már-már arra gondolt, hogy valami kereseti forrás után néz, de nem talált megoldást.
14.
Amikor
Christine-ért ment, az asszonyt édesanyja, fivére, fivére nője és egy idegen
férfi társaságában találta. Fekete szivart szívott és gint ivott. Nemigen örült
a gondolatnak, hogy visszamenjen Schenkwegre.
Az
anyja házában töltött kilenc nap felelevenítette minden rossz szokását, régi
züllött életét.
Miért ne szivarozzak, ha jólesik! kiáltotta. Nincs jogod, hogy megtiltsd! A
magam pénzén veszem! Az orvos a kórházban megmondta, hogy annyi gint és
gyomorkeserűt ihatok, amennyit csak akarok.
Igen, orvosságként... hogy javítsa az étvágyadat.
Christine
rekedtes hangon nevetett.
Orvosságot! Milyen... vagy te! és olyan trágár kifejezést használt, amelyet
csak ismeretségük legkezdetén hallott tőle.
Vincent
maga is igen ingerült lelkiállapotban volt, fékezhetetlen dühroham vett erőt
rajta. Christine követte példáját.
Te már nem gondoskodsz rólam! ordítozta. Ennem se adsz! Mért nem keresel
többet? Pipogya fráter vagy, ez a szent igazság!
Ahogy
a telet a nehezen érkező tavasz váltotta fel, Vincent állapota egyre
rosszabbodott. Mind nagyobb összegekkel tartozott a legkülönfélébb embereknek.
Mivel nem táplálkozhatott rendesen, úgy elgyengült, hogy enni is alig tudott.
Gyomra émelygett, fogfájás kínozta. A fájdalomtól éjszakánként a szemét is alig
hunyta le. Rossz fogától a jobb füle is megfájdult és ez napközben is állandóan
gyötörte.
Christine
anyja mind gyakrabban jelent meg náluk; együtt szivarozott és ivott leányával.
Most már nem tartotta Christine-t szerencsésnek a kapcsolatáért. Egy alkalommal
Vincent ott találta náluk Christine fivérét is, de az elkotródott, mihelyt
Vincentet megpillantotta.
Miért jött ez ide? kérdezte Vincent. Mit akart tőled?
Azt mondják, el akarsz kergetni.
Jól tudod, hogy ezt soha nem teszem, Sien. Soha, míg nálam akarsz maradni. Anyám azt akarja, hagyjalak itt. Azt mondja, semmi értelme, hogy nálad maradjak, hiszen csak éhezek.
Hova akarsz menni?
Hova? Haza.
És magaddal viszed a gyerekeket is? Abba a házba?
Jobb, mint hogy itt éhezzenek. Majd dolgozom és pénzt keresek. Milyen munkára
gondolsz?
Majd csak akad valami.
Mint takarítónő? Vagy megint mosni akarsz járni? Igen... lehet.
Vincent
tudta, hogy nem mond igazat.
Szóval erre akarnak rábeszélni!
Nézd... nem is olyan rossz az... meg lehet élni belőle.
Hallgass rám, Sien, ha visszamégy anyádék házába, ez a vesztedet jelenti.
Tudod,
hogy anyád újra kiküld az utcára. Jusson eszedbe, mit mondott az orvos
Leydenben.
Ha újra kezded azt az életet, halálodat jelenti!
Nem fogja azt jelenteni. Egészen rendbe jöttem.
Azért jöttél rendbe, mert vigyáztál magadra! De ha újra kezded... ! -
Krisztusisten! Ki megy vissza?! Ha csak te nem küldesz.
Vincent
ráült a fonott karosszék karjára és kezét Christine vállára tette. Christine
fésületlen, kócos volt.
Hidd el nekem, én soha nem hagylak el. Amíg kész vagy megosztani velem, amim
van, együtt élhetünk. De távol kell maradnod anyádtól és fivéredtől, akik
vesztedet okozzák. Ígérd meg a saját érdekedben, hogy soha többé nem találkozol
velük.
Megígérem.
Két
nappal később, amikor a szegényházból jött haza, ahol rajzolt, a műterem üresen
állt. Vacsorának nyoma sem volt. Christine-t anyjánál találta. Gint meg
gyomorkeserűt ivott anyjával és fivérével.
Mondtam neked, hogy szeretem az anyámat mentegetőzött, amikor hazaértek. - Akkor megyek el hozzájuk, amikor akarok. Nem vagyok a tulajdonod, sem a cseléded. Azt csinálok, ami nekem tetszik.
Christine-en erőt vettek régi, rossz szokásai, hanyagsága. Ha Vincent rászólt, jó útra akarván téríteni és elmagyarázta neki, hogy ezzel elidegeníti magát tőle, így felelt:
Jól tudom én, te már nem akarod, hogy veled maradjak.
Amikor
Vincent figyelmeztette rá, hogy a lakás piszkos, takarítatlan, Christine így felelt:
Igen, tudom, lusta,
haszontalan nőszemély vagyok, de mindig is az voltam;
ezen
már nem lehet segíteni. Amikor meg akarta értetni vele, hogy az ilyen szörnyű
életmód hová juttatja, így válaszolt:
Tudom, hogy én pária vagyok és a végén a folyóba ölöm magam!
Christine
anyja szinte mindennap megjelent náluk és tönkretette baráti jó viszonyukat,
amelyet Vincent olyan sokra értékelt. A rendetlenség a lakásban nőttön-nőtt. A
rendszeres étkezés megszűnt. Herman rongyos és piszkos, iskolakerülő utcagyerek
lett. Christine egyre kevesebbet dolgozott és mind többet dohányzott, ivott;
Vincent elől persze eltitkolta, hol szerzi rá a pénzt.
Közben
nyár lett, Vincent ismét festegetett és napjait a szabadban töltötte. Ez azt
jelentette, hogy újra sok pénzt költött festékekre, vásznakra, rámákra és nagyobb
festőállványokra. Theo leveleiben beszámolt róla, hogy „páciense" csaknem
teljesen felépült, de komoly problémák jelentkeztek a kettőjük viszonyában.
Mitévő legyen most, hogy a nő állapota javult?
Vincent
igyekezett elfelejteni élete bajait és festett rendületlenül. Tudta, hogy
minden összedől körülötte és ő áldozatul esik annak a mérhetetlen lomposságnak,
amely Christine-t újra hatalmába kerítette, de kétségbeesését munkájába
temette. Reggelenként, amikor egy-egy új téma megfestésére indult el hazulról,
abban reménykedett, vászna olyan szép, oly tökéletes lesz, hogy nyomban elkel
és belőle egy csapásra beérkezett festő lesz. Esténként pedig belátta, eltart
még hosszú évekig, amíg mint festő az igazi nagyok sorába emelkedik.
Egyetlen vigasztalása a kis Anton volt. A gyermek az életerő valóságos csodájaként falt fel mindent, ami ehető volt, nevetés és gőgicsélés közben. Szeretett a sarokban a padlón ülni, amikor Vincent a műteremben tartózkodott. Gügyögésével mutatta ki érdeklődését vagy bámészkodva bámult a falakon levő rajzokra. Szép, eleven gyermekké fejlődött. Minél inkább elhanyagolta anyja, Vincent annál jobban megszerette. A kis Antonban látta célját és jutalmát annak, amit az elmúlt évben tett. Weissenbruch csak egy alkalommal kereste fel. Vincent megmutatta neki előző évben készített rajzait, amelyekkel újabban szörnyen elégedetlen volt.
Nincs igazad nyugtatta Weissenbruch. Valamikor majd úgy nézel vissza éppen
a korai dolgaidra, mint amelyekben van őszinteség és átható erő. Tarts ki
továbbra is, fiam, ne hagyd, hogy bármi is utadba álljon.
Végül
is egy arcába sújtó ökölcsapás állta útját. Tavasszal lámpát vitt javítani egy
vaskereskedésbe. A kereskedő unszolta, vegyen még néhány lábast.
De
most nincs rá pénzem.
Nem baj. Ráér fizetni értük később is. Vigye el, majd fizet, ha lesz pénze.
Két hónappal később a kereskedő berontott hozzá a műterembe. Testes, bikaerős férfi volt.
Miért hazudott maga nekem? kiáltotta. Azt hiszi, hogy csak úgy elviheti
tőlem az árut és nem fizet érte, pedig van pénze?
Pillanatnyilag nincs egy árva centime-om se. Azonnal fizetek, mihelyt pénzt
kapok.
Tiszta hazugság! Fizetett a szomszédomnak, a suszternek.
Most dolgozom mondta Vincent , és nagyon kérem, ne zavarjon. Majd fizetek,
ha lesz pénzem. Azonnal távozzék.
Addig nem megyek el, amíg a pénzemet meg nem kapom. Vincent meggondolatlanul
kifelé taszigálta a kereskedőt.
Takarodjék a házamból! kiáltott rá.
A
kereskedő csak erre várt. Mihelyt Vincent hozzáért, öklével az arcába sújtott,
úgy hogy a falnak zuhant. Utána a földre öklözte, majd egyetlen szó nélkül
elment.
Christine
az anyjánál volt. Anton odakúszott Vincenthez és sírva simogatta az arcát.
Néhány percig eltartott, amíg magához tért. Nagy nehezen a lépcsőhöz támolygott,
felment a padlásszobába és lefeküdt.
Az
ütés nem sebezte fel az arcát, fájdalmat sem érzett és akkor sem sérült meg,
amikor a földre zuhant. De ez a két ökölcsapás összetört valamit benne.
Úgy
érezte, súlyos vereség.
Christine
hazaérkezett és felment a hálószobába. Nem volt otthon sem pénz, sem vacsora.
Sokszor maga is csodálkozott rajta, hogy maradt Vincent életben.
Észrevette,
hogy Vincent félig eszméletlenül fekszik az ágyon. Mi történt? kérdezte.
Vincentnek
nagy erőfeszítésébe került, hogy fejét Sien felé fordítsa.
Sien mondta , el kell mennem Hágából. Tudom, nincs más választásom.
Igen ... tudom.
El kell innen mennem. Valahová vidékre. Esetleg Drenthe-be. Ott olcsón lehet
élni.
Azt
akarod, hogy én is veled menjek? Drenthe undok kis fészek. Mihez kezdjek ott,
ha újra pénz nélkül maradunk és ennivalóra sem telik? Nem tudom, Sien. Akkor
bizony nem eszel.
Megígéred, hogy a százötven frankot arra költöd, hogy éljünk belőle? Hogy nem
szórod el modellekre és festékre?
Ezt nem ígérhetem meg, Sien. Az mindennél fontosabb. Igen, neked!
De neked nem. Miért is lenne?
Nekem
is élnem kell Vincent.
Nem élhetek, ha nem eszem.
Én meg nem élhetek festés nélkül.
Igazad
van, ez a te pénzed... te rendelkezel vele... én megértelek. Van néhány
centime-od? Menjünk az italmérésbe.
Az
ivóban savanyú bor szaga terjengett. Késő délután volt, de még nem gyújtottak
lámpát. A két asztal, amelynél akkor ültek, amikor megismerkedtek, most is üres
volt. Christine arra kérte Vincentet, üljenek oda. Bort rendeltek. Christine a
talpas pohár nyelével játszott. Vincent visszaemlékezett, mennyire megcsodálta
Christine dologban elnyűtt, munkás kezét, mikor közel két éve ugyanezeket a
mozdulatokat tette.
Mondták nekem, hogy elhagysz szólt az asszony halkan. Tudtam ezt én is.
Én nem akarok megszökni tőled, Sien.
Ez nem szökés. Te mindig jó voltál hozzám, Vincent.
Ha kész vagy megosztani velem, amim van, magammal viszlek Drenthe-be. Christine
minden felindultság nélkül a fejét rázta: Amid van, nem elég kettőnknek.
Megértesz engem, ugye, Sien? Ha többem lenne, mindent megadnék neked.
De
ha választanom kell, hogy téged tápláljalak-e, vagy a munkámat... Christine
kezét rátette Vincent kezére és ő érezte nyers, kicserepesedett bőrének
érintését.
Rendben van minden. Emiatt ne légy elkeseredve. Te mindent megtettél értem,
amit tehettél. Itt az ideje, hogy útjaink különváljanak... Ennyi az egész.
Azt akarod, hogy együtt maradjunk, Sien? Ha boldoggá teszlek vele, meg
esküszünk és magammal viszlek.
Nem. Én anyámhoz tartozom. Együtt kell élnünk a magunk életét. Így is van
rendjén.
A fivérem új lakást bérel a nőjének és nekem.
Vincent
kiitta borát és érezte a pohár fenekén maradt seprű keserű ízét.
Sien, én megpróbáltam segíteni rajtad. Szerettelek és olyan kedves voltam
hozzád,
amennyire tőlem telt. Viszonzásképpen csak egyet kérek tőled.
Mi az? kérdezte Christine tompa hangon.
Ne menj vissza az utcára. Ez a halált jelentené! Anton kedvéért kérlek, ne
kezdd újra azt az életet.
Maradt pénzed még egy pohárra? Igen, maradt.
Poharát
egy hajtásra félig kiitta, aztán így szólt:
Én csak azt tudom, hogy képtelen vagyok eleget keresni, különösen most,
hogy
a gyerekekről is nekem kell gondoskodnom. Ha visszamegyek az utcára,
nem azért teszem, mert kedvem van hozzá, hanem mert meg kell tennem. Ha kapsz elég munkát, ugye megígéred, nem kezded újra?
Megígérem.
Küldök pénzt, Sien, minden hónapban. A kicsinek én viselem gondját. Azt akarom,
hogy boldoguljon az életben.
Felnő ő is, mint a többiek.
Vincent
megírta Theónak, hogy vidékre költözik és szakít Christine-nel. Theo
válaszlevelében külön száz frankot mellékelt, hogy Vincent fizesse ki adósságai
és örömét fejezte ki a történteken. „A »páciens«-em nyomtalanul eltűnt nemrég,
egyik este írta. Teljesen felépült és mindketten beláttuk, hogy nem tudunk
együtt élni. Minden holmiját elvitte és a címét sem hagyta meg. Jobban is van
ez így. Most már nincs nyűg egyikünk nyakán sem."
Vincent
a bútorokat a padlásszobában helyezte el. Arra gondolt, hogy időnként visszatér
Hágába. Egy nappal Drenthe-be való indulása előtt levelet és csomagot kapott
Nuenenből. A csomagban dohányt és kedvenc süteményét találta.
Mikor
jössz, hogy lefesd a temető fakeresztjeit? kérdezte apja a csomagban küldött
levélben.
Vincent
tudta, hogy haza kell mennie. Beteg, rosszul táplált, szörnyen ideges, fáradt
és kedvetlen volt. Visszamegy édesanyjához, s néhány hét alatt teljesen összeszedi
magát. Amikor a Brabant mezőire, sövénykerítéseire, dűnéire és a földeken
dolgozó parasztokra gondolt, olyan békesség áradt el benne, amihez hasonlót nem
érzett hosszú hónapok óta.
Christine
és a két gyermek kísérte ki az állomásra. Csak álltak a peronon, egyikük sem
tudott szólni. A vonat befutott a pályaudvarra és Vincent beszállt az egyik
kocsiba. Christine a kis Antont ölében tartotta, Hermant pedig kézen fogta.
Vincent nézte őket a kocsi ablakából a fénylő napsütésben, amíg a vonat el nem
hagyta a pályaudvart.
Christine alakja örökre eltűnt szeme elől a füstös, kormos peronon.
1.
A nueneni parókia egyemeletes, fehérre meszelt kőépület volt, hátul óriási kerttel. A kertben szilfák, élő sövények, virágágyak, vízmedence és három visszanyesett koronájú tölgyfa. A község kétezer-hatszáz lakosából csupán száz volt protestáns. Theodorus temploma kicsi volt. Nuenen jövedelem és rang tekintetében messze elmaradt a gazdag és népes Etten mögött.
Nuenen
alig volt több két házsornál a járás székhelyén, Eindhovenbe vezető út mentén.
A nueneniek legnagyobb része takács vagy földműves volt. Az utóbbiak szétszórt
tanyaépületekben laktak a környező földeken. A falu lakói istenfélő, dolgos
emberek, akik féltékenyen vigyáznak őseiktől örökölt életmódjukra és
szokásaikra.
A
parókia bejárata felett a falban fekete kovácsoltvasból készült évszám hirdette:
Anno 1764. A bejárati ajtóból közvetlenül nyílt egy tágas előcsarnok, amely az
épületet két részre osztotta. Bal oldalon, az ebédlő és a konyha között,
egyszerű lépcső vezetett fel a hálószobákba. Vincentnek közös hálószobája volt
öccsével, Corral, s ez a lakószoba felett volt. Reggel, amikor felébredt, a nap
apja templomának sudár tornya mögött kelt fel és lágy pasztellszínekkel vonta
be a kert apró tavacskáját. Napnyugtakor a színek mélyebbek voltak, mint kora
reggel. Ilyenkor karosszékében ülve szerette nézni az alkonyat színváltozásait
a kerti tó felett. Az éjszakai sötétség lassan szállt le.
Vincent
szerette szüleit és ez a szeretet kölcsönös volt. Mindhárman arra törekedtek,
hogy a közöttük levő viszony baráti és kellemes legyen. Vincent jó étvággyal
evett, nagyokat aludt és sokat járt kinn a mezőkön. Beszélgetett, festett, de
semmit nem olvasott. A házban mindenki nagyon udvarias volt hozzá. Vigyáztak
rá, hogy a jó viszonyt köztük semmi meg ne zavarja, mintha így biztatták volna
önmagukat: „Nagyon kell vigyáznom! Nem szabad megzavarnom a ház békéjét!"
Ez a békesség addig tartott, amíg Vincent beteg volt. Csak akkor érezte jól magát, ha olyanokkal volt együtt, akik úgy gondolkodtak, mint ő. Valósággal felbőszült, amikor édesapja egy alkalommal ezt a megjegyzést tette: Most kezdem olvasni Goethe Faustját. Ten Kate tiszteletes fordította, s már ezért sem lehet nagyon erkölcstelen.
Eredetileg csak kétheti pihenőre szándékozott otthon maradni, de a Brabantot annyira szerette, hogy meg akarta hosszabbítani nueneni tartózkodását. Arra vágyott, hogy a természet után egyszerűen és csendben fessen, képein csak azt fejezze ki, amit lát. Egyetlen kívánsága az volt, hogy minél intenzívebben élje és fesse meg a falu életét. Mint a jó Millet atya, Vincent is a parasztokkal kívánt együtt élni, megérteni és lefesteni őket. Szilárd meggyőződése volt, hogy még mindig vannak néhányan, akik, ha a városi élet el is hódította őket, szívükben megőrizték a falusi élet el nem halványuló benyomásait és életük végéig honvágyat éreznek a föld és a parasztok után.
Mindig
tudta, hogy visszatér Brabantba és ha lehet, ott marad örökké. De csak úgy
maradhat Nuenenben, ha szülei is egyetértenek ezzel.
Az ajtónak vagy nyitva, vagy zárva kell lennie mondta édesapjának. Próbáljuk
megérteni egymást.
Igazad van, Vincent, nekem is ez a kívánságom. Látom, hogy festésedből mégis
lesz valami és ennek nagyon örülök.
Mondd
meg teljes őszinteséggel, meg tudunk-e lenni egymással békességben? Akarod,
hogy itt maradjak?
Igen, akarom.
Meddig?
Amíg jólesik. Ez a te otthonod. A te helyed közöttünk van. És ha valamiben
nem értünk egyet?
Ezen
ne múljon a jó békesség. Meg kell kísérelnünk, hogy megőrizzük nyugalmunkat és
elviseljük egymást.
És mi legyen a műtermemmel? Azt csak nem akarod, hogy a lakásban fessek? -
Gondoltam erre is. Nem felelne meg a kertészház? Rendezd be azt műteremnek;
ott senki sem zavar.
A
kertészház egybeépült a konyhával, de a kettőt nem kötötte össze ajtó egymással.
Egyszerű, négyszögletes helyiség volt, egyetlen apró, magasan fekvő és a kertre
néző ablakkal. Földes padlója télen nedves.
Jól befűtjük majd, hogy kiszáradjon és akkor deszkapadlót tetetünk bele, hogy
meglegyen minden kényelmed. Jó lesz?
Vincent szétnézett a helyiségben. Szerény szoba volt, hasonló a parasztok viskóihoz kinn a földeken. Jó paraszti műterem lesz belőle, gondolta Vincent.
Ha az ablak túl kicsiny mondta Theodorus , van egy kis pénzem, majd nagyobbat vágatok bele.
Nem, jó lesz, ahogy van. A modelljeim így ugyanolyan világítást kapnak majd,
mintha saját viskójukban rajzolnám le őket.
Hoztak
egy lyukas hordót és alapos tüzet raktak. Amikor a helyiség jól kiszáradt és a
földes padló megkeményedett, deszkát raktak rá. Vincent maga cipelte be ágyát,
asztalát, egy széket és festőállványait. A falra felszegezte vázlatait, kívül a
konyha melletti fehérre meszelt falra pedig ecsettel felmázolta neve négy
betűjét: GOGH; így rendezkedett be arra, hogy holland Millet legyen belőle.
2.
Nuenenben
a legérdekesebb emberek a takácsok voltak. Zsúpfedeles vályogviskókban laktak,
amelyek rendszerint két helyiségből álltak. Az egyikben lakott a család; ennek
a szobának utcára néző, egyetlen apró ablaka volt. A falban, a földtől három
láb magasságban, négyszögletes, ágynak használt fülkék; a szoba bútorzatát
asztal, néhány szék, tőzeggel fűtött tűzhely, a tálak és a lábasok tárolására
készült egyszerű szekrény alkotta. A padló földes, a ház vályogból épült. A
másik szobában állt a szövőszék; ez a helyiség rendszerint csak egyharmada volt
a lakószobának és magassága felét elvágták a felfelé rézsútosan futó
tetőgerendák.
A
takács, ha egész héten át dolgozott, körülbelül hatvanyardnyi szövetet tudott
megszőni. Közben egy asszony orsón állandóan készítette elő a fonalat. A takács
tiszta haszna hetenként négy és fél frank volt. De ha a kész szövetet elvitte a
gyároshoz, gyakran egy vagy két hétbe is beletelt, amíg újabb feldolgozandó
gyapjút kapott. Vincent úgy tapasztalta, hogy a brabanti takácsok teljesen
másfajta emberek, mint a Borinage-beli bányászok; csendes, szelíd lények,
akiktől soha nem hallott olyan zúgolódó szavakat, mint a dél-belgiumi bányászoktól.
A jókedvet csak hírből ismerték, arcuk szomorú volt, mint a fáradt
konflislovaké vagy a hajón Angliába szállított birkáké.
Vincent gyorsan megbarátkozott velük. Megszerette ezeket az egyszerű takácsokat, akik megelégedtek annyi keresettel, amennyiből burgonyát, kávét és néha egy-egy darabka szalonnát tudtak vásárolni. Szívesen beleegyeztek, hogy lefesse őket munka közben, már csak azért is, mert mindig hozott a kicsinyeknek egy kis édességet vagy nagyapónak kevéske dohányt.
Az egyik szürkésbarna tölgyfából faragott szövőszékbe az 1730-as évszám volt bevésve. Közelében a ház körüli rétre néző kis ablak mellett kisgyermek ült magas székében és órákon át bámész szemmel nézte a vetélő gyors, himbáló járását. Vincent ebben a szegény, földes padlójú, apró szobában sok szépséget és nagy békességet talált. Ezt akarta megörökíteni vásznain.
Reggel
korán kelt és a nap legnagyobb részét a mezőkön vagy a takácsok és a parasztok
apró házaiban töltötte. Otthon érezte magát közöttük. Tudta már, hogy nem
töltötte estéit haszon nélkül, amikor a bányászokkal, a tőzegásókkal és a
parasztokkal beszélgetett a tűzhely barátságos melege mellett. Élete annyira összeforrt a nép egyszerű
fiaiéval, hogy másra nem is tudott gondolni. Köztük kereste és remélte
megtalálni az élet érthetetlennek vélt titkait.
Nem
feledkezett meg régi szenvedélyéről; szorgalmasan rajzolta az eléje kerülő
embereket, de emellett új szerelme akadt: a szín. Az érőfélben levő gabonaföldek
sötétarany, vörösesbarna és bronzszínű árnyalatai éles ellentétben álltak az
ég nyugtalan kobaltkék színével. A háttérben nagyon nyersen, erőteljes
ecsetvonásokkal megfestve női alakok látszottak, arcuk és karjuk napbarnított
bőre elütött kék vászonruhájuk és fekete sapkájuk alól kilátszó rövid hajuk színétől.
Amikor
végigment az úton, hátán festőállványával, hóna alatt megkezdett vásznával, a
házak zsaluit csak ujjnyira nyitották ki és kíváncsi, megbotránkozott női
szemek kísérték minden lépését. Otthon úgy találta, hogy a régi mondás, „az
ajtó legyen nyitva vagy zárva" egyik változata sem illik a családtagok
egymás közötti viszonyára, mert valami titokzatos módon a házibéke kapuja a
parókián nem volt sem „bezárt', sem „kinyitott". Elizabeth húga valósággal
gyűlölte, mert attól tartott, hogy különc életmódja tönkreteszi férjhez menési
lehetőségeit Nuenenben. Willemien, bár szerette, unalmas fickónak tartotta;
öccsével, Corral is csak sokára barátkozott meg.
Vincent
vacsoráját nem a családi asztalnál fogyasztotta el, hanem egy sarokban,
tányérját ölében tartva. Egy székre felrakta aznap készített rajzait, evés
közben ezeket tanulmányozta, és ha nem volt megelégedve velük, valamennyit apró
darabokra tépte. Családja tagjaival soha nem beszélt, ők is ritkán szóltak
hozzá. Szerény vacsorát fogyasztott el, mert nem akarta elkényeztetni magát.
Nem vegyült el a többiek társaságában. Ha néha általa is kedvelt író neve merült
fel beszélgetés közben, odafordult hozzájuk és szólt néhány szót. Általában
azonban úgy találta minél kevesebbet
szólnak egymáshoz, annál jobb.
3.
Már
legalább egy hónapja festett kinn a mezőkön, amikor az a különös érzése
támadt, hogy figyelik. Azt már megszokta, hogy a nueneniek bámészkodva nézik és
a parasztok néha a kapálást félbehagyva csodálkozó szemekkel bámulják. Most
azonban valami más történt. Mintha valaki figyelné, sőt állandóan a nyomába
szegődne. Néhány napig igyekezett nem törődni vele, de aztán nem tudott
szabadulni attól az érzéstől, hogy kíváncsi szempár figyeli minden lépését.
Sokszor kutatva nézett szét, de nem látott senkit. Egyszer mégis mintha hirtelen
fehér szoknya tűnne el az egyik fa mögött, abban a pillanatban, amikor
megfordult. Máskor egy takács házából jött ki, és az úton ismét mintha női alak
suhanna
el. Harmadik alkalommal az erdőben festett és festőállványától a közeli tóhoz
ment, hogy igyék. Amikor visszatért, ujjnyomokat fedezett fel a frissen festett
vásznon.
Csaknem
két hétbe telt, amikor rájött, hogy ki a titokzatos női alak. A dűnék közt
parasztokat rajzolt; nem messzire üres parasztszekér állt. A nő ismét mögötte állt.
Hirtelen felkapta a festőállványt meg a vásznat, s hazafelé indult.
A nő előtte szaladt, ő pedig követte, de nem keltett benne gyanút. Végül látta, amint bemegy a parókiával szomszédos házba.
Ki a bal oldali szomszédunk, anyám? kérdezte Anna Corneliától a vacsoránál.
A
Begeman család.
Ismerik őket, anyám?
Nem sokat tudok róluk. Öt lány él az anyjával. Apjuk nyilván régen meghalt.
Milyen emberek?
Nehéz megmondani fiam. Szeretnek titkolózni. Katolikusok?
Nem, protestánsok. Az apjuk pap volt. Lányok még?
Igen, mind az öt. Miért kérdezed? Szeretném tudni. Miből élnek?
Nem dolgoznak, de úgy látszik, gazdagok. Egyik lány nevét sem tudod?
Édesanyja
csodálkozva nézett rá és csak ennyit felelt: Nem, nem tudom.
Másnap
ugyanarra a helyre tért vissza. Meg akarta festeni az érett gabonatáblában
dolgozó kék ruhás parasztasszonyokat, hátuk mögött az élő sövény fonnyadt
leveleivel. Az asszonyok durva, házi szövésű, kék-fekete csíkos vászonruhában
jártak. Amikor a vászon kifakult, végtelenül finom, halvány színe mégjobban
kiemelte az emberi bőr bársonyos színárnyalatát.
Déltájt
ismét maga mögött érezte a titokzatos nőt. Szeme szögletéből látta ruháját az
üres szekér mögötti cserjésben.
Ma találkoznom kell vele mormolta magában , még ha félbe is hagyom emiatt a
munkát.
Mindinkább
hozzászokott, hogy szédítő gyorsasággal vázolja fel témáját és egyetlen
szenvedélyes lendülettel örökítse meg a pillanat benyomását. A nagy holland
mestereknél leginkább az ragadta meg, hogy gyorsan dolgoztak; az első ecsetvonástól
egyetlen lendülettel festették meg képeiket. Majd retusálták az egyszer
mgfestett vásznat. Így tudták maradéktalanul megőrizni a pillanat benyomását,
„impresszió"-ját, azt a hangulatot, amelyben képük tárgya megszületett.
Az
alkotás mámorában megfeledkezett a nőről. Amikor egy óra múlva újra maga mögé
nézett, látta, hogy elhagyta a cserjést és a szekér mögött áll. Legszívesebben
felugrott volna festőállványa mellől és odaszaladt volna hozzá, hogy
megkérdezze, miért jár a nyomában, de a munkájától nem tudott elszakadni. Kis
idő múlva ismét hátranézett; nagy meglepetésére a nő a szekér előtt állt és
merőn bámult rá. Ez volt az eső
alkalom, amikor nyíltan mutatkozott.
Vincent
lázas iramban, a festésben elmerülten dolgozott és a nő folyton közelebb ment
hozzá. Minél több szenvedélyt vitt munkájába, a nő annál égőbb tekintettel
bámult háta mögül a festőállványra fektetett vászonra. A festőállványt kissé
elfordította, hogy több fényt kapjon, s ekkor meglátta, hogy a nő a mező
közepén állt, félúton a szekér és közötte. Mint valami bűvölet hatása alatt,
alvajáróként közeledett lépésről lépésre. Meg-megállt, aztán továbbment, mint
akit valami akaratán kívülálló erő hajt előre. Vincent tekintetét a hátában
érezte, s amikor hirtelen hátrafordult, a szeme közé nézett. A leány lázban égő
arcán révült kifejezés jelent meg, mint aki nem tud úrrá lenni érzelmein. Nem
Vincentre, hanem a készülő képre nézett. Vincent várta, hogy megszólaljon, de
néma naradt, mire visszafordult munkájához és a képet, végső, hatalmas
lendülettel befejezte. A nő még ekkor sem mozdult, s Vincent érezte, hogy
ruhája kabátját érinti.
Estébe
hajló délután volt. A nő már órák óta álldogált a mezőn. Vincent is kimerült,
idegei pattanásig feszültek az alkotás lázában. Felállt és odafordult hozzá. A
nő szája kiszáradt; felső ajkát megnedvesítette nyelvével, majd alsó ajkát a felsővel, de a szája
pillanatok alatt kicserepesedett. Kezét a torkára szorította és alig tudott
lélegzeni. Beszélni akart, de képtelen volt rá.
Vincent Van Gogh vagyok, a szomszédjuk szólította meg Vincent. Gondolom,
tudja.
Igen, tudom suttogta alig hallhatóan.
És maga? A Begeman-nővérek egyike?
A
nő mintha kicsit megtántorodott volna. Megfogta Vincent kabátja ujját, hogy
visszanyerje egyensúlyát. Ismét megnedvesítette kiszáradt ajkát. Csak zagy
nehezen jött ki hang a torkán.
Margot a nevem mondta.
Miért van mindig a nyomomban hetek óta, Margot Begeman?
Margot
elfojtott kiáltást hallatott. Körmét karjába mélyesztette, mintha önmagában
kapaszkodnék meg, aztán ájultan a földre esett.
Vincent
melléje térdelt, karját feje alá tette és a haját félresimította homlokától. A
nap vöröses korongként bukott le a mezőkön és a parasztok fáradtan baktattak
az úton hazafelé. Vincent és Margot egyedül maradt. Vincent hosszasan nézett
rá. Nem volt szép; jó harmincasnak látszott. Szája bal szöglete becsukódott,
de jobb felső vékony vonalban folytatódott csaknem az álláig. Szeme alatt kék
körök és apró szeplők látszottak és a bőre kezdett ráncosodni.
Vincent
kulacsában akadt még víz, megnedvesítette, Margot arcát egy törlőkendővel,
melyet festés közben használt. Szemét hirtelen felnyitotta és Vincent látta,
milyen szép sötétbarna, szelíd, szinte misztikus a szeme. Az ujja hegyét
megnedvesítette és végigsimította a leány arcát, aki reszketett karja között.
Jobban érzi magát, Margot? kérdezte.
Pár
pillanatig fekve maradt és belenézett Vincent zöldeskék, megértő és átható
nézésű szemébe. Szíve mélyéből felszakadó, vak zokogással karját nyaka köré fonta
és ajkát eltemette szakállában.
4.
A
következő napon a falun kívül előre megbeszélt helyen találkoztak. Margot-n
csinos, magas nyakú, fehér batisztruha volt, könnyű, nyári szalmakalapját a
kezében vitte. Bár még ideges volt Vincent társaságában, sokkal nyugodtabbnak
látszott, mint az előző napon. Nyoma sem volt benne Kay finom szépségének, de
Christine-hez hasonlítva határozottan vonzó jelenségnek tűnt.
Vincent
felkelt festőszékéről, nem tudva, mihez kezdjen. Általában előítélettel
viseltetett olyan nők iránt, akik jól szabott ruhákban jártak; ő inkább a perkálszoknyához
és a pruszlikhoz szokott. Az úgynevezett úrinők nem érdekelték, sem nézni-, sem
festenivalót nem talált bennük. Jobb szerette az egyszerű cselédlányokat; ezek
inkább emlékeztették Chardin női alakjaira.
Margot
odahajolt hozzá és megcsókolta, olyan egyszerűen és tudatosan, mintha már régi
szerelmesek lennének, azután remegve melléje bújt egy pillanatra. Vincent
leterítette a fűre kabátját, hogy a leány arra üljön. Ő maga visszaült festőszékébe,
Margot pedig térdéhez dőlt és olyan arckifejezéssel nézett fel rá, amit azelőtt
soha nem látott egyetlen nő szemében sem.
Vincent mondta csak azért, mert nevének puszta kiejtése gyönyörűséget okozott
neki.
Mit akarsz, Margot? Még mindig nem tudta, mit tegyen.
Rosszat gondoltál rólam tegnap este?
Rosszat? Nem. Miért gondoltam volna?
Bizonyosan nem egykönnyen hiszed el, Vincent, hogy te voltál az első férfi,
akit megcsókoltam.
Nem.
Milyen kár.
Ugye? Hallgatott egy pillanatig. Te már, ugye, szerettél más nőket? Igen,
szerettem.
Sokat?
Nem. Csak... hármat.
És azok szerettek téged?
Nem, Margot, nem szerettek.
Pedig kellett volna.
Én mindig szerencsétlen voltam a szerelemben.
Margot
közelebb húzódott hozzá és ölébe tette karját. Ujját játékosan végigjáratta
arcán, megérintette erőteljes orrát, telt, nyitott száját és kemény, gömbölyű
állát. Különös reszketés futott rajta végig; majd elhúzta ujjait Vincent
arcától.
Milyen erős vagy te mormolta. Mindened erős, a karod, az állad, a szakállad.
Soha nem ismertem ilyen férfit.
Vincent
erélyes mozdulattal keze közé fogta Margot-nak a szerelmi izgalomtól kívánatos
arcát.
Szeretsz egy kicsit? kérdezte Margot aggodalmasan. -Igen.
Meg is csókolsz?
Vincent
megcsókolta.
Kérlek, ne gondolj rosszat rólam, Vincent. Nem tehettem mást. Hiába, beléd
szerettem... valami húzott hozzád.
Belém szerettél? Igazán belém szerettél? Miért?
Odahajolt
hozzá és megcsókolta Vincentet a szája szögletén. Ezért mondta.
Csendben
ültek. A közelben a falu temetője húzódott. A parasztok halottaikat
évszázadokon át ugyanabba a földbe temették, ahol életükben dolgoztak. Vincent
képein azt akarta kifejezni, hogy a halál olyan egyszerű dolog, mint az őszi
levelek lehullása, nem más; egy sírdomb meg egy fakereszt. A fűvel benőtt temető
alacsony falán túl a környező mezők hatávonala beleolvadt az égbolt kékjébe,
mint a látóhatár a tengerrel.
Tudsz-e rólam valamit, Vincent? kérdezte halk hangon. Nagyon keveset.
Megmondta
neked... valaki... hány éves vagyok? Nem.
Harminckilenc.
Néhány hónan múlva leszek negyven. Az utóbbi öt évben
újra
meg újra elhatároztam, ha nem szeretek bele senkibe, mielőtt elérem a negyvenedik
évemet, öngyilkos leszek.
Pedig olyan könnyű szerelmesnek lenni, Margot.
Gondolod?
Tudom. De az a nehéz, hogy szerelmünket viszonozzák.
Nincs igazad. Nuenenben a szerelem is nagyon nehéz. Több, mint húsz éven át
akartam szeretni valakit mindenáron. És soha nem sikerült.
Soha?
Margot
a múltba néző tekintettel mondta:
Egyszer... amikor kislány voltam... szerettem egy fiút.
Igazán?
Katolikus volt és elkergették.
Kik?
Anyám és nővéreim.
Margot
letérdelt a puha földre és bepiszkította szép fehér ruháját. Mindkét könyökét
a férfi ölébe támasztotta és tenyerébe temette arcát. Vincent térde gyengéden
hozzáért.
Minden nő élete üres, ha nem tölti be a szerelem, Vincent.
Tudom.
Minden reggel, amikor felébredtem, így szóltam magamban: Ma biztosan találok
valakit, akibe beleszeretek! Más nők is megteszik, miért ne tudnám megtenni én
is? Aztán jött az éjszaka, egyedül maradtam és szerencsétlen voltam.
Következett az üres napok végtelen sora. Otthon nem volt semmi dolgom több
cselédet is tartunk és minden órámat a szerelem utáni vágyakozás töltötte be.
Minden este ezt gondoltam: Ma akár halott is lehettél volna, mert ez az élet -
nem élet. Azzal a gondolattal tartottam magamban a reményt, hogy egy szép napon
el kell jönnie a férfinak, akit szeretek. Egymás után következett a harminchetedik,
harmincnyolcadik, harminckilencedik születésnapom. Nem viselhetem el a
negyvenedik évet úgy, hogy senkit ne szeressek. Így jelentél te meg az
életemben, Vincent és most végre szeretek valakit!
Szavai
valóságos diadalkiáltásnak hangzottak. Vincenthez hajolt és odatartotta
száját, hogy csókolja meg. Vincent hátrasimította puha haját, átkarolta a nyakát
és végigcsókolta bőrét, ahol érte. Apró festőszékén ült, palettája mellette,
vele szemben a falusi temető. Amint Margot ott térdelt mellette, Vincent első
ízben érezte egy nő feléje áradó szerelmének kéjes, gyógyító balzsamát. Reszketés
vett rajta erőt, mert érezte, szent a talaj, ahol áll.
Margot a földön ült és fejét Vincent térdére hajtotta. Arca kipirult, szeme fényesen csillogott, lélegzete el-elakadt. Szerelmi lázában nem látszott többnek harmincévesnél. Vincent képtelen volt bármit is érezni; ujjaival végigsimította arcán puha bőrét, míg Margot meg nem fogta a kezét, megcsókolta és tenyerét lázban égő arcához szorította.
Egy
idő után megszólalt:
Tudom, hogy nem szeretsz mondta nyugodt hangon. Ezt nem is kérem tőled.
Csak arra kértem Istent, engedje meg, hogy szerelmes lehessek. Soha nem is
álmodtam, hogy valaki belém szerethessen. Csak az a lényeges Vincent, hogy én
szeressek, nem pedig az, hogy engem szeressenek.
Vincent
Ursulára meg Kayre gondolt:
Igen, tudom mondta.
Margot
fejét Vincent térdének támasztotta és felnézett a kék égre.
Ugye
veled jöhetek mindig? Ha nem akarsz beszélni, én majd csak ülök csendesen és
nem szólok egy szót sem. Csak azt engedd meg, hogy a közeledben legyek.
Megígérem, hogy munkádban soha nem zavarlak.
Persze, hogy velem jöhetsz. De mondd, Margot, ha egyetlen férfival sem találkoztál
Nuenenben, miért nem mentél máshová? Legalább látogatóba? Nem volt rá pénzed?
Pénzem lett volna bőven. Nagyapámtól jelentős évjáradékot örököltem.
Miért nem mentél Amszterdamba vagy Hágába? Biztosan találkoztál volna érdekes
férfiakkal.
Nem engedtek.
Egyik nővéred sincs férjnél?
Nem, drága, mind vénlányok vagyunk.
Vincent
szívén fájdalom nyilallt át. Most történt először vele, hogy egy nő drágának
szólította. Azt már tudta, milyen gyötrelmes dolog, ha viszontszeretet nélkül
szeret valakit, de soha nem is sejtette, milyen édes érzés, amikor egy kedves
teremtés őt szereti teljes odaadással. Margot szerelmére eddig úgy tekintett,
mint különös véletlenre, amelyhez nem sok köze. Ez az egyetlen, egyszerű szó,
amelyet Margot olyan csendesen, annyi érzéssel ejtett ki a száján, egyszerre
megváltoztatta egész érzésvilágát. Magához húzta Margot-t és remegő testét
szorosan átölelte.
Vincent, Vincent suttogta a leány , én annyira szeretlek.
Milyen furcsán hangzik, amikor azt mondod, hogy szeretsz.
Most már nem bánom, hogy annyi éven át senkit nem szerettem. Érdemes volt
várnom rád, ó, én drága szerelmem. Amikor arról álmodtam, hogy szeretek
valakit, soha el sem képzeltem, hogy úgy tudjak szeretni valakit, ahogy téged.
- Szeretlek én is, Margot mondta Vincent.
Margot
egy kicsit elhúzódott tőle. Nem kell, hogy ezt mondd, Vincent. Idővel talán
megkedvelsz. Most csak azt kérem tőled, engedd, hogy szeresselek!
Kibontakozott
karjai közül, leterítette Vincent kabátját a közelében a fűre és leült.
Dolgozzál, drága mondta. Nem akarlak zavarni. Boldogan nézem, amikor
festesz.
5.
Margot
csaknem mindennap elkísérte, mikor festeni indult. Vincent néha tíz kilométerre
is elment, amíg a dűnék közt megtalálta azt a helyet, ahol dolgozni akart. A
hőségtől fáradtan érkeztek meg a kiválasztott helyre, de Margot soha nem
panaszkodott. Egész lényén különös változás ment végbe. Szürkés haja eleven,
szőkés árnyalatot öltött. Azelőtt keskeny és felcserepesedett ajka most telt
lett és piros. Száraz, majdnem ráncos bőre kisimult. Szeme tágabbra nyílt,
melle megtelt és hangja új csengést vett fel, járása elevenebb lett. A
szenvedély különös forrásokat fakasztott belsejében; testét átjárta a szerelem
bűvös elixírje. Ízletes ebédeket hozott magával, hogy Vincentnek kedveskedjék
vele. Párizsból hozatott néhány metszetet, melyek nagyon tetszettek
Vincentnek. Gondosan vigyázott, hogy munkájában ne zavarja a férfit. Mialatt
festett, csendben ült a közelében és élvezte azt a tobzódó szenvedélyt, amely
Vincent képein életre kelt.
Margot
semmit sem tudott a festészetről, de értelme gyors volt és finom, mindent a
maga idejében tudott megmondani. Vincent azt tapasztalta, hogy tudás nélkül is
sokat megértett. Olyan cremonai hegedűhöz hasonlított, amelyet kontár mesterek
javítás közben elrontottak.
Csak tíz évvel korábban találkoztam volna vele! mondta Vincent magában.
Egyik
nap, amikor új tájkép megfestéséhez kezdett, Margot megkérdezte tőle:
Miért vagy biztos benne, hogy éppen ez a táj alkalmas a lefestésre?
Vincent
egy ideig gondolkozott, aztán ezt mondta:
Az igazán termékeny művész nem fél az esetleges kudarcoktól. Amikor az üres
vászon bután bámul rám, gondolkodás nélkül eléje ülök és nekikezdek festeni.
Az biztos, hogy nem tétovázol sokat. Semmit sem láttam még olyan gyorsan nőni,
mint a te képeidet.
Valami belső ösztön vezet. Az üres vászon kihívólag néz rám, mintha ezt
mondaná: Barátocskám, te nem tudsz semmit!
Szóval kihívásnak érzed?
Pontosan annak. Az üres vászon úgy néz rám, mint valami idióta, de én tudom, hogy valójában fél az igazi festőtől, akiben van bátorság és nem ismeri a „nem lehet"-et. Az élet is kedvünket szegő reménytelenséggel néz ránk, mint valami üres lap, amelyre nincs semmi felírva. Sőt, itt talán még inkább ez a helyzet, mint az üres vásznon, Margot.
Igazad van.
De akiben van hit és erő, nem ijed meg az ürességtől, hanem bátran belekezd a
munkába; a végén az üres vászon megtelik az élet gazdagságával.
Vincentnek
jólesett Margot szerelme. A leány soha nem bírálta. Amit ő csinált, helyes
volt. Nem mondta neki, hogy a modora nyers, a hangja kellemetlen, az arca
csúnya. Soha nem rótta meg azért, mert nem keresett pénzt és nem javasolta,
válasszon más pályát. Amikor karöltve mentek haza a sötétedő alkonyatban,
Vincent, meghatva a leány együttérzésétől, lágy, kellemes hangon beszélt
Margot-nak mindenről, amit eddig csinált; miért festett inkább gyászruhás parasztasszonyokat,
mint a városka polgármesterét, miért tartotta az egyszerű parasztleányokat
fakult, foltos szoknyájukban és pruszlikjukban szebbeknek a városi hölgyeknél.
Margot
semmit sem vitatott. Minden helyes volt, amit Vincent mondott. Úgy fogadta el
Vincentet, ahogyan volt és teljes odaadással szerette. Vincent nem tudott
hozzászokni új helyzetéhez. Mindennap arra várt, hogy viszonyukban törés
következik be; hogy Margot egyszerre csak barátságtalan lesz hozzá vagy szemére
hányja kudarcait. Ehelyett szerelme együtt nőtt a kiteljesedő nyárral. Margot
Vincentet szeretetének és rajongásának azzal a teljességével ajándékozta meg,
amire csak asszonyiságuk teljében levő nők képesek. Nem értve, hogy miért nem
fordul ellene, Vincent próbálta erre ingerelni az életben ért kudarcainak
részletes elbeszélésével. Alaposan befeketítette magát előtte. Margot azonban
ezekre a dolgokra nem úgy tekintett, mint kudarcokra, hanem mint annak egyszerű
megindokolására, hogy Vincent miért cselekedett így vagy úgy.
Elbeszélte
kudarcait Amszterdamban és a Borinage-ban.
Ha valaha ért kudarc, ez aztán igazán az volt. Ezt csak belátod?
Margot
elnézően mosolygott és csak ennyit mondott:
A
király soha nem cselekedhet helytelenül.
Vincent
megcsókolta.
Más
alkalommal Margot így szólt:
Anyám azt mondja, hogy gonosz ember vagy. Azt hallotta rólad, rossz nőkkel
éltél együtt Hágában. Szerintem ez csak a dolgok rosszakaratú elferdítése.
Vincent
elmesélte részletesen Christine-nel való viszonyát. Margot szomorúsággal
hallgatta, míg szerelme el nem űzte az aggodalom felhőit.
Tudod, Vincent, van benned valami krisztusi vonás. Biztosan tudom, ez lett
volna apám véleménye is.
Csak ennyi a megjegyzésed, amikor azt hallod, hogy két évig egy utcalánnyal
éltem együtt?
Christine nem volt utcalány; Christine a feleséged volt. Nem a te hibád, hogy
nem tudtad megmenteni. Az sem a te hibád, hogy nem mentetted meg a Borinage
bányászait. Egyetlen ember nem sokat tehet az egész társadalom ellen.
Abban igazad van, hogy Christine a feleségem volt. Fiatalabb koromban ezt
mondtam Theo fivéremnek: Ha nem tudok jó feleséget szerezni, hát szerzek
rosszat. A rossz feleség is jobb, mint feleség nélkül élni.
Rövid
ideig tartó feszült csend következett, mert a házasság kérdéséről eddig még nem
beszéltek egymással.
Csak egyetlen dolgot sajnálok Christine-nel történt esetedben mondta Margot.
- Bár én élvezhettem volna veled azt a két évig tartó szerelmet.
Vincent
feladta azt a szándékát, hogy megváltoztassa Margot-nak iránta érzett
vonzalmát. Inkább elfogadta úgy, ahogy volt.
Amikor még fiatalabb voltam mondta , úgy gondoltam, hogy a dolgok
véletleneken múlnak, jelentéktelen eseményeken vagy ok nélküli félreértéseken.
De most, hogy öregebb lettem, kezdem meglátni a mélyebben fekvő okokat. A
legtöbb ember, sajnos, csak végzetesen hosszú idő után látja meg a világosságot.
Aminthogy sokáig tartott az is, amíg én rád találtam.
Egy
takácscsalád viskójának alacsony ajtajához értek. Vincent melegen megszorította
Margot kezét, aki oly megadóan, édesen mosolygott reá, hogy Vincentnek a szíve
fájt, amikor arra gondolt, miért tagadta meg tőle a szeretetet a sors oly sok
éven át. Sötétedni kezdett, amikor beléptek a zsúpfedeles kis házba; a
szövőszék felett, fenn a mennyezeten már égett a lámpa. A takács éppen piros
szövetet szőtt és feleségével együtt dolgozott a szálak elrendezésén. A
szövőszékre hajló két sötét emberi alak mély árnyat vetett a vetélő léceire és
rúdjaira. Vincent és Margot megértő pillantást vetett egymásra; Vincent megtanította
a leányt, hogy meglássa, mi a szépség ezekben a látszatra dísztelen dolgokban.
Novemberben,
amikor az első hideg napokon a lombjukat vesztett fák kopaszon dideregtek a
fagyos szélben, egész Nuenen Vincentről és Margotról beszélt. A faluban
szerették Margot-t, de nem bíztak Vincentben és féltek tőle. Margot anyja és
nővérei mindent megtettek, hogy szétválasszák őket, de a leány egyre azt
hangoztatta, hogy köztük nincs más, csak barátság és mi kifogásolnivaló lehet
abban, ha kettesben járnak kinn a mezőkön? A Begeman család tagjai ismerték
Vincent állhatatlan természetét és azt remélték, hogy egy szép napon otthagyja
Nuenent. A család nem nagyon aggódott Margot miatt, annál jobban a falusiak.
Az volt a közvélemény, hogy a különc Van Gogh fiútól még so-
ha
semmi jó nem telt ki,
és hogy
Begemanék jobban
tennék, ha nem hagynák Margot-t
vele kettesben kószálni.
Vincent
nem értette, miért fordulnak a falusiak annyira ellene. Hiszen senki dolgába
bele nem avatkozott, senkit meg nem bántott. Nem tudta, hogy furcsa külseje
egymagában is mennyire zavarta a falu megszokott életét, amely évszázadokon át
semmit nem változott. Csak akkor hagyott fel a reménnyel, hogy valaha is
megnyeri rokonszenvüket, amikor meggyőződött róla, hogy tétlen naplopónak
tartják. Dien Van de Beck, a boltos köszönt rá egyik nap, ő dobott kesztyűt
feléje a falu nevében.
Itt az ősz és vége a szép napoknak, mi?
Igen, vége.
Ha jól sejtem, most már majd mégiscsak elkezd dolgozni. Mi? Vincent
megigazította hátán a festőállványt.
Igen, éppen útban vagyok a dűnékre.
Nem
erre gondoltam. Hanem hogy dolgozni megy mondta Dien. Komoly munkát vállal
és dolgozik egész éven át.
Az én munkám a festés mondta Vincent szelíden.
Munkán én azt értem, ha valakinek fizetett állása van.
Az én munkám, hogy kijárok a földekre, Mijnheer Van de Beck, mint ahogyan az
ön munkája az árusítás.
Igen, igen. De én eladom a portékámat! Eladja ön is az önét?
Mindenki
ezt a kérdést szegezte neki a faluban, akivel csak találkozott. Néha eladom.
Az öcsém műkereskedő, ő veszi meg.
Munkába
kellene mennie, Mijnheer. Nem tesz jót önnek ez a tétlen élet.
Az
ember megöregszik és szegény marad.
Azt mondja, tétlen vagyok? De hiszen én kétszer annyi ideig dolgozom, mint
ameddig ön nyitva tartja a boltját.
Ön ezt munkának nevezi? Hisz csak ül és pingál! Ilyen munka gyereknek való.
Legyen boltos, szántson kinn a földeken; ez férfimunka. Túl idős ön ahhoz,
hogy efféle gyerekségre vesztegesse az idejét. Vincent jól tudta, hogy Van de
Beck a falu véleményének ad hangot; a vidéki ember gondolkodásában művészet és
munka, egymást kizáró fogalom. Lassanként nem törődött velük és meg sem látta
őket, amikor az utcán találkoztak. Amikor a vele szemben tanúsított
bizalmatlanság tetőfokára hágott, egy sajnálatos véletlen folytán visszanyerte
a falusiak rokonszenvét.
Anna
Cornelia eltörte a lábát, amikor leszállt a vonatról Helmondban. Azonnal
hazaszállították, és bár háziorvosuk nem mondta meg a családnak, élete eleinte
veszélyben forrott. Vincent minden gondolkodás nélkül félbehagyta a festést. A
Borinage-ban végzett munkája képzett ápolóvá avatta. Az orvos egy félórán át
nézte, hogy dolgozik és így szólt:
Jobban ért hozzá, mint bármely asszony; édesanyja a legjobb kezekben van.
A
nueneniek olyan szívesek tudnak lenni a bajban, amilyen kegyetlenek, ha
unatkoznak és nincs más dolguk. Most is elhalmozták a parókiát a betegnek hordott
ízes falatokkal, könyvekkel és őszinte rokonszenvük kifejezésre juttatásával.
Kellemes meglepetéssel látták Vincent ténykedését; kicserélte az ágyneműt
édesanyja ágyában anélkül, hogy megmozdította volna a beteget; megfürdette,
etette és vigyázott a lábán a kötésre. Két hét elteltével a falu véleménye
Vincentről teljesen megváltozott. Amikor a beteget meglátogatták, az ő
nyelvükön beszélt; megvitatták vele, hogyan lehet legjobban elkerülni a
felfekvést, milyen diétát kell tartania, milyen hőfokon tartsák a beteg
szobáját. A végén úgy döntöttek, hogy Vincent derék ember és édesanyját szerető
fiú. Mikor Anna Cornelia jobban érezte magát és Vincent rövid időre mindennap eljárhatott
festeni, rámosolyogtak és a nevén szólították. Nem érezte többé, hogy a zárt
zsalugáterek mögül leselkednek rá, amikor végigment az utcán.
Margot
mellette állt egész idő alatt. Ő nem csodálkozott azon, amit tett. Egyszer
suttogva beszélgettek a betegszobában és Vincent megjegyezte:
A
legfontosabb az emberi test alapos ismerete, de a megtanulása pénzbe kerül.
John Marshallnak van egy csodás könyve, címe: Anatómia festők részére, de
nagyon drága.
Nincs rá pénzed?
Nincs és nem is lesz, amíg nem adok el a képeimből.
Vincent, olyan boldoggá tennél, ha meghozathatnám neked. Nekem annyi a pénzem,
hogy azt sem tudom, mire költsem.
Szép tőled, Margot, hogy erre gondoltál, de nem fogadhatom el tőled.
Margot
nem erőltette tovább a dolgot, de néhány hét múlva Hágából érkezett csomagot
adott át neki.
Mi ez? kérdezte Vincent.
Nyisd ki és majd meglátod.
A
csomag Márshall könyvét tartalmazta és ez állt rajta: „A legboldogabb születésnapra."
De nekem nincs születésnapom! mondta Vincent.
Nem is a te, az én születésnapom van ma mondta Margot nevetve. Negyvenéves
vagyok, Vincent. Te az életemmel ajándékoztál meg engem. Fogadd el ezt a
könyvet tőlem, kedvesem. Olyan boldog vagyok ma és azt szeretném, ha te is az
lennél.
A kertben levő műteremben tartózkodtak, teljesen magukban. Csak Willemien volt otthon édesanyja betegszobájában. A lemenő nap fénye a késő délutánon ráesett a műterem fehérre meszelt falára. Vincent boldogan lapozott a könyvben. Theón kívül Margot volt az első, aki örült neki, ha valamivel segítségére lehetett. A könyvet az ágyra dobta és átölelte Margot-t, akinek szeme fátyolos lett a jóleső felindultságtól. Az elmúlt hónapokban kinn a földeken csak ritkán váltottak csókot, féltek, hogy mások meg ne lássák őket. Margot boldogan adta oda magát Vincent ölelésének. Vincent öt hónapja hagyta el Christine-t, és most félt, hogy túl messzire megy. Vigyázott, hogy meg ne bántsa Margot-t, sem az iránta érzett szerelmét.
Kedves
barna szemébe nézett, amikor megcsókolta. Margot rámosolygott, aztán behunyta
szemét és ajkát kissé kinyitotta, hogy Vincent csókját elfogadja. Testük
szorosan egybefonódott; az ágy csak egy lépésnyire volt tőlük. Leültek.
Ölelésük elfeledtette velük a szerelem nélkül töltött éveket, amelyek életüket
olyan sivárrá tették.
A
nap leáldozott és a falról eltűnt a fényfolt. A műtermet megtöltötték a szürkület
puha fényei. Margot végigsimította Vincent arcát és a szerelem nyelvének
különös hangjai buggyantak elő ajkáról. Vincent érezte, hogy a szakadék elnyeli,
s csak úgy menekülhet, ha tüstént visszatorpan. Kiszakította magát Margot
karjából és talpra ugrott. Odament a festőállványhoz és összegyűrte a rajzpapírt,
amelyen dolgozott. A csendet csak a szarka csörgése zavarta meg a közeli
akácfán és a mezőről hazatérő tehenek kolompjának elálmosító hangja. Margot
szólalt meg először csendes és természetes hangon.
Megteheted, drága, ha úgy kívánod mondta.
Miért? kérdezte Vincent anélkül, hogy feléje fordulna.
Mert szeretlek.
Nem lenne helyes.
Egyszer
már mondtam neked, Vincent, hogy a király nem tehet rosszat.
Vincent
fél térdre ereszkedett az ágy mellett. Margot feje a párnán pihent. Megint
feltűnt Vincentnek a szája jobb szögletéből az álláig futó vonal és ott
csókolta meg. Aztán végigcsókolta keskeny orrát, bőre most mintha tíz évet fiatalodott
volna. Amint karjában feküdt és átölelte nyakát, olyan szép volt, mint húszéves
korában lehetett.
Szeretlek én is, Margot mondta. Eddig nem tudtam, de most már tudom.
Olyan jólesik, amikor ezt mondod, drágám. Hangja behízelgő volt és álmatag.
- Tudom, hogy kedvelsz egy kicsit. De én szeretlek teljes szívemből, s ez nekem
elég.
Vincent
nem szerette Margot-t úgy, mint Ursulát vagy Kayt, sőt úgy sem, mint
Christine-t. De valami mérhetetlen gyengédséget érzett iránta, amikor olyan
magát átadóan feküdt karjai közt. Tudta, hogy a szerelem magában foglal csaknem
minden emberi viszonylatot. Valami szorongás járta át a szívét, amikor arra
gondolt, hogy keveset viszonozhat annak az egyetlen nőnek, aki fenntartás
nélkül szereti és visszaemlékezett arra a gyötrelemre, amelyet Ursula és Kay
iránti viszonzatlanul maradt szerelme okozott. Bár megbecsülte Margot határtalan
szerelmét, valami megmagyarázhatatlan módon némileg visszatetszőnek is
találta.
Ahogyan
ott térdelt a műteremmé átalakított kertészház deszkapadlóján és karján ott
pihent annak a nőnek a feje, aki ugyanúgy szerette, mint ő Ursulát és Kayt,
végre megértette, miért menekültek el azok.
Margot mondta , én nagyon szegény vagyok, de nagyon boldog lennék, ha az
életemet megoszthatnám veled.
Nekem ez az egyetlen vágyam, drága.
Itt maradhatnánk Nuenenben, de el is mehetünk máshova, ha megesküdtünk.
Margot
gyengéden odadörzsölte fejét Vincent karjához és így szólt:
Mit is mondott Ruth? Ahova te mégy, oda megyek én is.
6.
A
vihar, amellyel házasságuk bejelentését mindkettőjük családjában fogadták,
készületlenül érte őket. A Van Gogh családban a pénzkérdés került előtérbe.
Hogyan gondolhat Vincent nősülésre, amikor öccse támogatásából él?
Előbb pénzt kell keresned és rendezned az életedet, akkor megházasodhatsz -
mondta édesapja.
Ha az életemet azzal hozom rendbe válaszolta Vincent , hogy szüntelen
birkózom mesterségem mezítelen igazságával, a maga idején eljön az is, hogy
pénzt keressek.
Akkor a maga idején kell megházasodnod, nem most!
De
a parókián kitört vihar csekélység volt ahhoz képest, ami a szomszéd házban
játszódott le. A Begeman család életformájának teljes kudarcát jelentette
volna, ha az öt nővér közül egy most férjhez megy. Édesanyjuk úgy gondolkodott,
nem teheti négy lányát boldogtalanná azon az áron, hogy az ötödik boldog
legyen.
Margot
aznap nem kísérte el Vincentet a takácscsaládok meglátogatására, de késő
délután elment műtermébe. Szeme vörös volt és duzzadt a sírástól. Negyven
événél is idősebbnek látszott. Kétségbeesett öleléssel szorította magához egy
pillanatra szerelmesét.
Téged gyaláztak egész nap mondta. Nem is gondoltam volna, hogy az emberben
ennyi rossz lakozhat.
Tudhattad, hogy ez fog történni.
Tudtam, de azt nem is sejtettem, hogy ennyi rosszindulatot tápláljanak veled szemben.
Vincent
gyengéden átkarolta Margot-t, majd arcon csókolta.
Bízd rám a dolgot mondta , majd átmegyek hozzátok vacsora után. Talán meg tudom
győzni őket, hogy mégsem vagyok olyan szörnyeteg.
Mihelyt
betette a lábát Begemanékhez, érezte, mennyire különös, idegen világba került.
Volt valami baljóslatú a légkörben, amelyet ez a hat idős nő teremtett maga
körül, s amelyet soha nem zavart meg idegen férfi hangja, megjelenése.
A
lakószobába vezették. A szoba hideg volt és dohos. Mintha hónapok óta senki a
lábát sem tette volna be. Vincent ismerte a négy nővér nevét, de nem tudta,
kinek mi a neve. Mintha valamennyien Margot élő karikatúrái lennének. A
háztartást a legidősebb nővére vezette. Ő beszélt Vincenthez anyjuk és a többiek
nevében is.
Margot-tól tudjuk, hogy el akarja venni feleségül. Nem mondaná meg, mi történt
az ön feleségével Hágában?
Vincent
elmondott Christine-ről mindent, ami szükséges volt. A lakószoba légköre
egyszerre jó néhány fokkal lehűlt.
Milyen idős ön, Mijnheer Van Gogh?
Harmincegy éves vagyok.
Megmondta Margot önnek, hogy ő...
Tudom, milyen idős Margot.
Megmondaná, mennyit keres?
Havi százötven frankot.
Mivel keresi meg ezt az összeget?
Fivéremtől kapom.
Úgy érti, hogy fivére tartja el?
Nem. Havi fizetést kapok tőle. Ennek ellenében az övé minden, amit festek. -
Hány képét szokta eladni?
Azt igazán nem tudom megmondani.
Én igen. Apjától tudom, hogy soha nem adta el egyetlen képét sem.
Majd eladja később. Sokszorosan többet kap majd értük, mint amennyit most
kapna.
Ez legalábbis kérdéses. Beszéljünk inkább a tényekről.
Vincent
figyelmesen nézte a legidősebb nővér kellemetlen arcát. Ettől a nőszemélytől
valóban nem várhat megértést vagy rokonszenvet.
Ha nincs semmilyen keresete folytatta a legidősebb nővér , megmondaná,
miből akarja eltartani a feleségét?
Fivérem vállalja annak kockázatát, hogy havonta százötven frankot költ rám: ez
az ő dolga, nem az önöké. Nekem ez az összeg olyan, mintha fizetésként kapnám,
amelyért keményen megdolgozom. Ha beosztással élek, ez az összeg kettőnknek is
elég lesz.
De erre semmi szükség tiltakozott hevesen Margot. Nekem van annyim, amiből
megélek.
Ne izgasd magad, Margot szólt rá a legidősebb nővére.
Jusson eszedbe, Margot szólt most közbe anyja , hogy nekem hatalmamban van
beszüntetni az évjáradékod kifizetését, ha olyasmit teszel, ami szégyent hoz a
család nevére!
Vincent
mosolygott.
A
velem való házasság szégyen lenne? kérdezte.
Mi nagyon keveset tudunk önről, Mijnheer Van Gogh. Ám ez a kevés aligha
hízelgő önre! Mióta fest ön?
Három éve.
És még nem voltak sikerei. Mikor lesznek? Nem tudom.
Mi volt a foglalkozása azelőtt?
Voltam műkereskedő, tanító, teológus és evangélista. És egyikkel sem
boldogult? Abbahagytam valamennyit. Miért?
Mert nem nekem valók.
Mikor hagyja abba a festést?
Azt soha nem hagyja abba! kiáltotta izgatottan Margot.
Azt hiszem, Mijnheer Van Gogh -jelentette ki a legidősebb nővér , elbizakodottság
az ön részéről, ha azt hiszi, hogy megkaphatja Margot kezét. Ön reménytelenül
lecsúszott ember, akinek nincs egy árva frank vagyona sem, nem keres semmit,
képtelen kitartani bármilyen foglalkozás mellett és csak kószál
a
nagyvilágban, mint valami csavargó. Hogyan merjük feleségül adni önhöz nővérünket?
Vincent
elővette pipáját, aztán visszatette a zsebébe.
Margot szeret engem mondta , én is szeretem őt. Tudom, boldoggá teszem.
Körülbelül egy évig még itt szándékozunk maradni, aztán külfóldre költözünk.
Tőlem másban, mint szeretetben és gyengédségben soha nem lesz része. El fogja
hagyni kiáltotta az egyik nővér, akinek bántó, rikácsoló hangja volt. Ráun
és otthagyja egy rossz nőszemélyért, amilyennel Hágában élt
együtt!
Csak a pénzéért akarja elvenni! mondta a másik.
De nem kapja meg folytatta a harmadik. Anyánk az évjáradék kifizetését
letiltja.
Margot
szeme könnybe lábadt. Vincent felkelt. Látta, hogy ezekkel a vénlányokkal nem megy semmire. Megesküsznek
minél előbb Eindhovenben és azonnal Párizsba utaznak. Ő ugyan nem akarta még
itt hagyni a Brabantot; úgy érezte, itteni munkája még befejezetlen. De
megborzadt a gondolatától is, hogy szegény Margot-t sorsára hagyja ezek közt a
szörnyű nők között.
Margot
sokat szenvedett az elkövetkező napokban. Leesett az első hó, Vincentnek
otthon kellett dolgoznia. Anyja és nővérei megtiltották Margot-nak, hogy
meglátogassa műtermében. Reggeli ébredéstől estig, amíg a szemét le nem hunyta,
örökösen Vincent szidalmazását kellett hallgatnia. Családja körében töltötte
élete mind a negyven esztendejét, Vincentet pedig csak néhány hónapja ismerte.
Nővéreit gyűlölte, mert tudta, hogy életét tönkreteszik, de a gyűlölet egyben a
szeretet egyik sötét formája is, amely leküzdhetetlen kötelességtudattá
fejlődhet.
Nem értelek mondta neki Vincent , miért nem jössz velem? Vagy legalább
esküdjünk meg a beleegyezésük nélkül.
Nem engednék meg.
Édesanyád?
A
nővéreim. Anyám csak ül és mindenre igent mond. Ne törődj vele, mit mondanak
a nővéreid!
Emlékszel, említettem, hogy fiatal koromban majdnem beleszerettem egy
fiatalemberbe. Azt is ők akadályozták meg. A nővéreim. Magam sem tudom, miért.
Egész életemben ők akadályoztak meg mindent, amit szerettem volna. Amikor meg
akartam látogatni városi rokonainkat, nem engedték. Amikor olvasni akartam,
nem hagyták, hogy jobb könyveket vásároljak. Ha egy férfit meghívtam hozzánk,
elmondták mindennek, rá sem tudtam nézni utána. Szerettem volna valamit
kezdeni az életemmel. Ápolónő akartam lenni vagy zeneiskolába járni. De hiába
volt minden, nekem is azt kellett gondolnom, amit ők gondoltak és tökéletesen
úgy kellett élnem, ahogy ők éltek.
És most?
Most pedig nem engedik, hogy hozzád menjek feleségül. Margot-nak a Vincenttel
való találkozás után feltámadt új életkedve máról holnapra lankadt. Ajka
kiszáradt, szeme körül a ráncok mélyebbek lettek.
Ne törődj velük, Margot. Megesküszünk és ezzel vége. Öcsém régóta hív, menjek
hozzá Párizsba. Majd ott telepszünk le. Margot Vincent unszolására nem felelt.
Csak ült az ágy szélén és bámult le
a
padlóra; válla megroggyant. Vincent odaült mellé és megfogta a kezét.
Félsz megesküdni velem, a beleegyezésük nélkül?
Nem. Hangjában nem érzett sem erő, sem meggyőződés. Megölöm magamat,
Vincent, ha elvesznek tőlem. Nem bírom ki. Miután megszerettelek. Megölöm
magam, ezt teszem.
Meg se tudnák. Esküdjünk meg előbb és csak utána mondd meg nekik.
Nem szállhatok szembe velük. Túl sokan vannak. Nem bírok mindnyájukkal.
Ne is szállj szembe velük. Jöjj hozzám feleségül és ezzel vége.
De ez nem lenne a vége, hanem a kezdete. Te nem ismered a nővéreimet.
Nem is akarom! De ma este megkockáztatok még egy kisérletet.
Abban
a percben, amikor belépett a szobájukba, tudta már, nem megy velük semmire.
Elfelejtette, milyen fagyos hangulat fogadta első látogatásakor.
Ezt már mind hallottuk, Mijnheer Van Gogh mondta a legidősebb nővér. Ez nem
győz meg bennünket, sem nem imponál. Ebben a kérdésben véglegesen döntöttünk.
Mi is azt akarjuk, hogy Margot boldog legyen, de nem engedhetjük meg, hogy
életét egy meggondolatlan lépés tönkre tegye. Azt határoztuk, hogy ha két év
eltelte után még mindig feleségül óhajtja venni, nem emelünk ellene kifogást.
Két év múlva! ismételte meg Vincent.
Én nem leszek itt két év múlva mondta Margot csendesen.
Hol leszel?
Halott leszek. Megölöm magamat, ha nem engeditek, hogy férjhez menjek hozzá.
Vincent
megszökött, miközben a nővérek felháborodottan kiáltoztak: Hogy mersz ilyent
mondani?
Látjátok, ide vitt ennek az embernek a befolyása! Vincent látta, itt nem
tehet semmit.
Az
örökös elnyomottságban töltött esztendők hatása most ütközött csak ki Margot-n.
Egyébként sem volt erős idegzetű, egészsége törékeny. Az öt elszánt nő állandó
támadásainak hatására lelkileg napról napra mindjobban összeomlott. Ha
húszéves lenne, bizonyosan fel sem venné az egészet, de így könnyű megtörni
ellenállását. Arcán a ráncok egyre mélyebbek lettek, szemében visszatért
tekintetének régi szomorúsága, bőre megfakult, elszíntelenedett. Szája szögletében
a mély barázda még mélyebbnek tűnt.
Vincent
vonzalma Margot iránt, szépsége gyors elhervadásával elhidegült. Tulajdonképpen
sohasem volt szerelmes a lányba és szíve mélyén nem kívánta feleségül venni, de
most még inkább visszariadt ettől a lehetőségtől. Szégyellte hitszegését, s
hogy eltitkolja, még hevesebben nyilvánította ki Margot iránti szerelmét.
Sejtelme sem volt róla, vajon Margot nem jött-e rá máris, mi az igazság.
Jobban szereted őket, mint engem, Margot? kérdezte tőle, mikor egyik nap
néhány percre titokban meglátogatta a műteremben.
Margot
meglepődve és szemrehányóan csak ennyit mondott:
Ó, Vincent.
Margot Vincent ölébe bújt, mint egy fáradt gyermek. Hangja halk volt, alig suttogott:
Ha azt hinném, te is úgy szeretsz, mint én téged, kész volnék szembeszállni az
egész világgal. De ez neked oly keveset jelent... nekik meg sokat... Margot,
nincs igazad, én szeretlek...
Margot
gyengéden ajkára tette az ujját:
Nem, drága, te szeretnél, de nem tudsz. Ne haragudj azért, amit mondok. Én
akarlak jobban szeretni.
Miért nem hagyod ott őket és döntesz magad a sorsodról?
Könnyű ezt mondani. Te erős vagy; te megbirkózol bárkivel. De én negyvenéves
vagyok... Itt születtem Nuenenben... Soha nem voltam messzebb Eindhovennél. Nem
érted, drágám, én egész életemben soha nem szakítottam senkivel és semmivel.
Igen, értem.
Ha arról volna szó, amit te akarsz, Vincent, küzdenék érte teljes erőmből. De
itt csak arról van szó, amit én akarok. És oly későn jött ez az egész... az én
életem már oda...
Nem
is beszélt már, csak halkan suttogott. Vincent felemelte állát és kezében
tartotta. Margot szeme könnyekkel telt meg.
Drága kis leányom mondta. Én drága Margot-m. Együtt élhetnénk egész
életünkben. Csak egyetlen szót kell mondanod. Csomagold be ruháidat, amikor a
család alszik. Majd kiadod az ablakon. Elmegyünk Eindhovenbe és a reggeli
vonattal Párizsba utazunk.
Hiába minden, drága. Én véglegesen hozzájuk tartozom. De a végén mégis az
történik, amit én akarok.
Margot, nem tudom elviselni, hogy ilyen boldogtalan légy.
Margot
feléje fordult; a könnyek eltűntek a szeméből és mosolygott.
Nem, Vincent, én boldog vagyok. Elértem, amit akartam. Oly csodás volt, hogy
szerethettelek.
Vincent
megcsókolta és ajkán érezte az arcán végigcsorgó könnyek ízét.
Megállt a hó mondta Margot kicsit később. Kimégy holnap a földekre
rajzolni?
Igen, azt hiszem, kimegyek.
Hol leszel? Kimegyek hozzád délután.
Másnap
késő délutánig dolgozott. Prémsapka volt a fején, nyakán szorosan összehúzta
meleg flanelzubbonyát. Az esti égbolton lila és aranysárga színek váltakoztak.
Az égre felrajzolódott az apró parasztházak és a rozsdásbarna bozótok sötét
sziluettié. Felettük ritkás fekete nyárfák nyúltak az égbe; az előtér fakózöld
volt, csíkozva fekete szántófölddel, az árok szélén sápadt száraz nádcsomókkal.
Margot
gyors léptekkel közeledett feléje a mezőn. Ugyanaz a fehér ruha volt rajta,
amelyet első találkozásukkor viselt, sállal a nyaka meg a válla körül. Vincent
úgy látta, mintha arca kicsit élénkebb színű lenne. Most ismét olyan volt, mint
néhány héttel korábban, amikor valósággal kivirult, boldog szerelem új életet
jelentő hatására. Kezében kis munkakosarát vitte.
Margot
átölelte, Vincent érezte, hogy a leány szíve milyen hevesen ver. Hátrahajtotta
a fejét és belenézett szép barna szemébe. Tekintete már nem volt szomorú.
Mi az? kérdezte. Történt valami?
Nem, nem, semmi mondta Margot. Csak olyan boldog vagyok, hogy veled
lehetek megint...
Miért jöttél ilyen könnyű ruhában?
Egy
pillanatig hallgatott, s aztán így szólt:
Vincent, bármilyen messzire menj is el innen, egyet soha el ne felejts. Mi
az, Margot?
Hogy szerettelek! Mindig jusson eszedbe, hogy jobban szerettelek, mint bármely
más asszony egész életedben.
Miért reszketsz ennyire?
Szót sem érdemel. Feltartóztattak. Azért jöttem ilyen későn. Befejezted a
munkádat?
Néhány perc múlva készen leszek.
Hadd üljek le a hátad mögé, amíg dolgozol, ahogy szoktam. Tudod, drága, hogy
soha nem akartalak zavarni a munkádban. Csak azt akartam, hogy szerethesselek.
Igen, Margot. Vincent nem tudott mást mondani.
Dolgozz csak tovább, drágám. Fejezd be... hogy együtt mehessünk haza.
Didergett egy kicsit és a sálat összébb húzta magán, majd így szólt: Mielőtt
újra kezded, Vincent, csókolj meg még egyszer. Ahogyan megcsókoltál...
akkor... a műtermedben... amikor olyan boldogok voltunk egymás karjában.
Vincent
megcsókolta szeretetteljesen. Margot összébb húzta ruháját és leült mögötte. A
nap leáldozott és a rövid téli alkonyat ráborult a sík tájra. Az este csendje
betakarta őket is.
Egy
földre esett üveg csörrenése hallatszott. Margot félig elfojtott kiáltással
feltérdelt, majd görcsös rángatózással a földre zuhant. Vincent felugrott és
oda térdelt mellé. Margot szeme lezárult, arcán keserű gunyoros mosoly jelent
meg.
A rángatózás gyors mozdulatai megismétlődtek; teste megmerevedett, hátraívelt és karját behajlította. Vincent lehajolt az olvadó hóban fekvő üveghez. Az üveg száján fehér megkristályosodott folyadék látszott, de nem érzett semmilyen szagot.
Vincent
karjába kapta Margot-t, úgy rohant a falu felé. Nuenen egy kilométernyire volt
és attól félt, hogy a leány meghal, mielőtt beér a faluba.
Közeledett
a vacsora ideje. Az emberek kinn ültek a házak kapujában, Vincentnek a falu
főutcáján kellett végigmennie, mielőtt Begemanék házához ért. A bejárati ajtót
cipőjével lökte be és Margot-t egy pamlagra fektette a lakószobában. Anyja és
nővérei odarohantak hozzá.
Margot mérget vett be! kiáltotta. Szaladok az orvosért. Az orvost
vacsorájától vitte magával.
Biztos benne, hogy sztrichnint vett be? kérdezte a doktor Vincenttől. -
Nagyon valószínű.
Élt még, amikor hazaérkezett vele?
Igen, még élt.
Margot
görcsös vonaglások közt feküdt a pamlagon. Az orvos föléje hajolt.
Valóban sztrichnint vett be? De úgy látszik valami mást is, hogy enyhítse vele
a fájdalmát. A szag után ítélve valami ópium-oldatot. Azt persze nem tudta, hogy
ez ellenméregként hat.
Életben marad? kérdezte Margot anyja.
Van rá remény. Azonnal Utrechtbe kell szállítanunk. Gondos kórházi ápolásra
lesz szüksége.
Tud ajánlani kórházat Utrechtben?
Inkább egy jó szanatóriumot ajánlok. Rendeljenek kocsit, hogy elérjük
Eindhovenben az utolsó vonatot.
Vincent
a szoba sötét sarkában állt szótlanul. A kocsi hamarosan megérkezett. Az orvos
takaróban vitte ki Margot-t. Anyja és nővérei mentek utána, Vincent mögöttük.
Családjának tagjai a szomszédban a parókia tornácáról nézték, mi történik. Az
egész falu odacsődült Begemanék háza elé. Mély csendben nézték, amikor az orvos
karjában hozta Margot-t és betette a kocsiba. A kocsiba a nők is beszálltak,
Vincent a közelben állt. A kocsit maga az orvos hajtotta. Margot anyja Vincent
felé fordult és éles hangon kiáltotta:
Maga tette ezt! Maga ölte meg a lányomat!
A
tömeg Vincentre nézett. Az orvos elindította a lovakat és a kocsi eltűnt szemük
elől az úton.
7.
Édesanyja
lábtörése előtt a nueneni polgárok barátságtalanok és bizalmatlanok voltak
Vincenttel szemben, nem értették életmódját, de nem haragudtak rá. Most azonban
ellene fordultak és mindenütt gyűlölet vette körül. Elfordultak tőle, senki
nem állt szóba vele; valósággal kivetették maguk közül. Saját maga miatt ezzel
nem törődött a takácsok és a parasztok továbbra is szívesen látták
zsúpfedeles, apró házaikban , de mikor a hívők a parókiát is elkerülték, belátta,
hogy szüleire való tekintettel el kell költöznie.
Vincent
tudta, legegyszerűbb az lenne, ha otthagyja Brabantot, hogy ne legyen szülei
terhére. De hova menjen? Brabantban érezte otthon magát, legszívesebben ott
élne élete végéig. A parasztokat és a takácsokat akarta festeni; ezt tartotta
művészi hivatásának. Szívéhez nőtt ez a táj, amikor télen a mezőket hó
borította; szerette ősszel az erdők sárga lombját, nyáron az érő gabonatáblák
aranyló színét és tavasszal a zöldellő mezőket; szerette a réten kaszáló és
szénát gyűjtő parasztleányokat, nyáron a sík táj fölé boruló széles eget és
szeretett télen melegedni a barátságos tűzhely mellett. Úgy érezte, ez mindig
így volt és így is lesz mindig ezután.
Számára
Millet Estéli
imája, az Angelus volt a legtökéletesebb művészi alkotás. A paraszti élet
egyszerűségében találta meg az élet igazi, tartós valóságát. A szabadban akart
festeni, a helyszínen. Nem törődött vele, ha küzdenie kellett a legyekkel, a
porral és a dűnék széltől felkevert homokjával; nem bánta, ha vászna
összekarcolódott, amikor órákon át cipelte a dűnéken és a sövénykerítéseken
át. Hazaérve az egész napi festés után, tudta, hogy szemtől szemben áll a való
élettel és sikerült megfognia valamit annak egyszerűségéből. Ha a paraszti
életet ábrázoló képein érzett a szalonna, a füst és a párolgó főtt burgonya
illata, ez csak egészséges volt. Ha az istállónak trágyaszaga volt, ez
hozzátartozott az istállóhoz. Ha a mezőkön az érett gabona illata, vagy
trágyaszag érzett, ez is csak egészséges volt különösen a városi embernek.
A
lakásváltoztatás problémáját Vincent igen egyszerűen oldotta meg. Nem messzire
esett a katolikus templom, ennek közelében épült a sekrestyés háza, akinek
polgári foglalkozása szabómester volt; Johannes Schafrathnak hívták és csak
mellékesen látta el a sekrestyési teendőket. Felesége, Adriana, igen derék
asszony volt. Vincentnek két szobát adtak bérbe, amit annál szívesebben megtettek,
mivel az egész falu ellene fordult.
Schafrathék lakását tágas előszoba választotta kétfelé. Jobbra lakott a család, balra nagyobb utcai szoba, mögötte pedig egy kisebb helyiség volt. Vincent a nagy szobát rendezte be műteremnek, a mögötte levő kis szobát pedig raktárnak használta. Hálószobául az emeleti padlásszoba szolgált, de Adriana asszony itt teregette fel a kimosott fehérneműit is. Az egyszerű hálószoba bútorzata ágy, a hollandok magas veeren bedje és egyetlen szék volt. Amikor besötétedett, Vincent a székre rakta le ruháit, az ágyban elszívott még egy pipa dohányt, nézte, mint változik át a kései szürkület éjszakai sötétséggé, aztán elaludt.
A
műterem falára felrakta akvarelljeit és krétarajzait; férfi és női parasztfejeket,
kicsit negroid, lapos orral, előreálló és nagy fülekkel. Más rajzokon takácsok
voltak, a szövőszék, vetélővel dolgozó asszonyok, burgonyát vető parasztok.
Vincent igen összebarátkozott fivérével, Corral; szekrényt ácsoltak össze,
amelyben legalább harmincféle madárfészket, a dűnéken található moszatokat és
növényeket, vetélőket, rokkákat, ágymelegítőket, paraszti szerszámokat, régi
sapkákat, kalapokat, facipőket, cseréptányérokat gyűjtöttek és minden egyebet,
ami összefüggésben volt a falusi élettel. A műterem egyik sarkában deszkaládába
még egy kis facsemetét is ültettek.
Vincent
buzgón nekilátott a munkának. Úgy találta, hogy a biszter és a bitumenbarna,
amelyet a legtöbb festő már nem használt, színeit éretté és puhává teszi.
Rájött, ha valamelyik színbe csak kevés sárgát kever, sötét- és világoslila
mellett különösképpen sárgának hat.
Rádöbbent
arra is, hogy elszigetelődése lassanként olyan méretű, mintha börtönbe zárták
volna.
Márciusban
apja messze kinn a dűnék közt egyik beteg hívét látogatta meg. Hazaérve a
parókia kapujában a lépcsőkön összeesett. Amikor Anna Cornelia odaért hozzá,
már halott volt. A kertben a templom mellett temették el. A temetésre
hazautazott Theo is. A temetés napján Vincent műtermében családi ügyekről és
munkájukról beszélgettek.
Havi ezerfrankos ajánlatot kaptam, hogy hagyjam ott Goupilékat és menjek el egy
új céghez.
Elfogadod az ajánlatot?
Azt hiszem, nem. Úgy érzem, ez a vállalkozás tisztán kereskedelmi jellegű. De
azt írtad nekem, hogy Goupilék...
Tudom. Les Messieurs-nek valóban az üzleti haszon a legfontosabb. De tizenkét
évet töltöttem náluk és most hagyjam ott őket néhány frankért? Egyszer
bizonyosan rám bízzák egyik fióküzletüket. Akkor majd az impresszionisták képeit
adom el.
Az impresszionistákét? Mintha valahol találkoztam volna már nyomtatásban ezzel
az elnevezéssel. Kik azok az impresszionisták?
A
fiatal párizsi festők; Edouard Manet, Degas, Renoir, Claude Monet, Sisley,
Courbet, Lautrec, Gauguin, Cézanne és Seurat.
Honnnan kapták a nevüket?
A Nadar műkereskedésben
1874-ben rendezett kiállításuk óta hívják őket így. Claude Monet egyik képe alá
ezt írta: Impression: Soleil Levant.* (Impresszió: kelő nap franciául).
Az egyik
újság művészeti kritikusa, Louis Leroy, erről a képről nevezte el a kiállításon
részt vevő festőket Les Impressionistes-nek és a név rajtuk maradt. Világos vagy sötét
színeket használnak? Csak világosakat! Sötétet soha.
Akkor
én aligha tudnék dolgozni velük. Én is színeim megváltoztatására gondolok, de
világosabb helyett még sötétebbre.
Lehet, ha Párizsba jössz, mást gondolsz majd. Talán. Elkelnek a képeik?
Durand-Ruel néha elad egy-egy Manet-képet, de ennyi az egész. Miből élnek?
A
jó Isten a megmondhatója. Valószínűleg maguk sem tudják. Rousseau hegedűleckéket
ad gyermekeknek; Gauguin kölcsönöket kér volt tőzsdés barátaitól; Seurat-t az
anyja tartja el, Cézanne-t pedig az apja. Sejtelmem sincs, hogy a többieknek
honnan van pénzük.
Mindnyájukat ismered, Theo?
Igen, lassanként megismerkedem mindegyikkel. Próbáltam rávenni Les Messieurs-t,
hogy adjanak nekik egy sarkot legközelebbi kiállításukon, de hallani sem
akarnak róla.
Nagyon szeretnék velük találkozni. Theo, te igazán nem teszel semmit, hogy
láthassam néha más festők munkáit is. Theo odament az ablakhoz és nézte kinn az
utcán azt a keskeny pázsitszegélyt, amely a sekrestyés házát elválasztotta az
Eindhovenbe vivő úttól.
Gyere hozzám Párizsba mondta. A végén úgyis oda kerülsz. Inkább várok
vele. Van még dolgom, amit itt kell elvégeznem.
Ha itt maradsz vidéken, soha nem lesz alkalmad más festőkkel találkozni. -
Lehet, hogy ebben igazad van. De, Theo, egy dolgot nem értek. Te sohanem adtál
el egyetlen rajzomat vagy képemet sem. Valójában meg sem kísérelted. Vagy nem
így van?
Valóban nem. Miért?
Megmutattam néhány műértőnek. Azt mondják...
Ó, a műértők! Vincent megvonta a vállát. Jól ismerem azokat a közhelyeket,
amelyekkel a műértők olyan szívesen dobálóznak. Biztosan jól tudod te is, Theo,
hogy véleményüknek nem sok köze van bármely kép igazi értékéhez. Ezt éppen
nem mondanám. Dolgaid már majdnem eladhatók, de...
Theo, Theo, szinte pontosan ugyanezt írtad Ettenből küldött első rajzaimról.
Így is van, Vincent; te állandóan azon a ponton vagy, hogy csodálatra méltó
érett művészi alkotások kerüljenek ki a kezed alól. Minden új dolgodat izgatott
várakozással veszem a kezembe, hogy hátha végre azt kapom, amire várok. De
eddig még...
Hogy eladhatók-e a dolgaim vagy sem szakította félbe Vincent öccse szavait,
pipáját kiverve a tűzhelyen , már régóta hajtogatod, de ezzel nem tudsz
kétségbe ejteni.
Azt mondod, hogy itt még vár reád munka. Ha így van, láss neki és végezd el mielőbb.
Minél hamarabb jössz Párizsba, a te szempontodból annál jobb. De ha azt akarod,
hogy addig is eladjak valamit, képeket küldj, ne tanulmányokat. Tanulmányok nem
kellenek senkinek.
Nehéz megmondani, hogy egy kép meddig tanulmány és mikor kész festmény.
Legjobban szeretem, ha annyit festünk, amennyit tudunk, Theo, és hűek maradunk
magunkhoz minden hibánkkal és erényünkkel. Azért mondom, hogy festünk, mert a
pénzt tőled kapom, amit biztosan nem könnyű dolog előkerítened; ez jogosít fel
arra, hogy mindent, amit festek, félig a magad munkájának tartsd.
Ó, ami azt illeti... Theo odament a műterem hátsó részébe és eljátszott egy
régi sapkával, melyet Vincent a facsemetére akasztott fel.
8.
Apja halála előtt Vincent csak néha ment el a parókiára vacsorára vagy egy-egy órára, hogy elbeszélgessen az otthoniakkal. A temetésen Elizabeth húga félreérthetetlenül értésére adta, hogy otthon nem látják szívesen, mert társadalmi helyzetüket úgy-ahogy fenn akarják tartani. Anyja úgy érezte, hogy Vincent önmaga felelős életmódjáért, az ő kötelessége pedig az, hogy leányai oldalán álljon.
Így
aztán Nuenenben teljesen magára maradt. Emberek helyett inkább a természet
tanulmányozására fordította figyelmét. Reménytelen küzdelembe kezdett, hogy a
természetet megértse, de semmi sem sikerült; a végén aztán saját palettájára
hallgatott és a természet engedelmeskedett akaratának. Amikor magányossága
miatt gyötrődött, a Weissenbruch műtermében lejátszódott jelenetre gondolt,
meg arra, amit ez az éles nyelvű festő a szenvedés dicséreteként mondott.
Weissenbruch filozófiájának még teljesebb kifejezését találta meg szeretett
Millet jének ebben a kijelentésében: „Én nem kívánom elkerülni a szenvedést,
mert a művészt igen gyakran a szenvedés készteti legerősebben személyisége
teljes kifejezésére."
Egy
De Groot nevű parasztcsaláddal került szorosabb, szinte baráti kapcsolatba. A
két szülő, fiuk és két leányuk, mind paraszti munkát végzett. Akár a Borinage
bányászait, a brabanti parasztok nagy részével egyetemben De Grootékat is
nyugodtan lehetett gueules noires-nak nevezni. Arcuk bizonyos tekintetben negroid volt, széles orrlyukakkal,
lapos orral, duzzadt ajakkal és nagy, szögletes fülekkel. Ábrázatuk élesen
előreugrott csapott homlokuk alatt, fejük kicsi volt és hegyes. Egyszobás
viskóban laktak, ágynak a falba vájt mélyedéseket használták. A szoba közepén
asztal, két szék és néhány ülőhelynek használt felfordított láda, a festetlen,
gerendás mennyezetről drótra akasztott lámpa lógott.
De
Grooték a „krumplievők" nagy családjához tartoztak. Vacsorájuk egy csésze
feketekávé és esetleg egyszer egy héten egy szelet szalonna. Krumplit vetettek,
krumplit szedtek fel a földből és krumplit ettek; ebből állt az életük.
Stien
De Groot tizenhét éves bájos gyermek volt. Munka közben fehér főkötőt és fehér
galléros fekete ujjast hordott. Vincent szinte minden este ellátogatott
hozzájuk. Stiennel sokat nevettek.
Nézzetek ide! kiáltott fel nemegyszer a leány. Milyen előkelő hölgy lett belőlem.
Lepingálnak. Tegyem fel az új főkötőmet a kedvéért, Mijnheer?
Nem, Stien, így vagy szép, ahogyan vagy.
Én és a szépség!
Kacagása
víg csengéssel töltötte be a házat. Nagy nevetős szeme és csinos arca
összhangban volt életével. Amikor hajlongott burgonyaszedés közben, Vincent
több bájt fedezett fel testének mozdulataiban, mint Kaynél. Megtanulta, hogy
alakrajznál a mozgás visszaadása a legfontosabb, és a nagy mesterek alkotásainak
nagy hiányossága éppen az, hogy alakjaik nem mozognak. Lerajzolta a De Groot
család tagjait a mezőn és otthon asztaluk körül krumplievés közben. Ilyenkor
Stien mindig ott kíváncsiskodott a háta mögött és évődött vele. Vasárnaponként
tisztán vasalt főkötőt és gallért vett fel és nagyokat sétáltak a dűnék között.
A parasztoknak ez volt az egyedüli szórakozásuk.
Szerette magát Margot Begeman? kérdezte Stien Vincenttől.
Igen, szeretett.
Akkor miért akarta megölni magát?
Mert a családja nem akarta, hogy hozzám jöjjön feleségül.
Ostoba teremtés. Tudja, hogy a helyében én mit tettem volna? Szerettem volna
magát, Mijnheer Van Gogh!
Mindezt
nevetve mondta és szaladt a közeli erdő felé. Egész nap nevettek és játszottak
a fenyvesben; ilyenkor mások is látták őket. Stien tiszta szívből tudott
nevetni; ha a legkisebb ürügyet találta Vincent szavaiban, azonnal hangos nevetésre
fakadt. Szeretett Vincenttel birkózni és megpróbálta a földre teperni. Ha nem
tetszett a rajz, amit Vincent róla készített, kávét öntött rá vagy a tűzbe dobta. Sokszor felkereste
Vincentet a műtermében, hogy modellt üljön neki; ilyenkor a legnagyobb
rendetlenségben hagyott mindent maga után.
Így
telt el a nyár és az ősz, s ismét tél lett. Vincent a hóesések miatt kénytelen
volt műtermében dolgozni. A nueneniek nem szívesen ültek modellt, legfeljebb ha
Vincent jól megfizette őket. Hágában csaknem kilencven varrónőről készített
vázlatot, hogy megfessen egy képet, amelyre a kilencvenből három került. A De
Groot családról képet akart festeni vacsoraevés közben, de úgy érezte, hogy ehhez
előbb vázlatokat kell készítenie a szomszéd minden parasztemberéről.
A
katolikus papnak nem tetszett, hogy a sekrestyés szobát ad bérbe egy pogánynak,
méghozzá festőnek, de mert Vincent csendes és udvarias modorú ember volt, nem
talált rá okot, hogy felmondhasson neki. Egyik nap Adriana Schafrath izgatottan
jelent meg a műteremben.
Pauwels
atya azt üzeni -mondta-, hogy meg akarja látogatni. Mindjárt itt lesz!
Andres
Pauwels főtisztelendő vörös arcú, nagydarab férfi volt. Gyors pillantással
szétnézett a műteremben és az összevisszaság, amelyet ott talált, semmiképpen
sem tetszett neki.
Mivel lehetek szolgálatára, főtisztelendő atyáin?-kérdezte Vincent udvariasan.
- Nem ön tehet nekem szolgálatot, hanem én önnek. Segítségére leszek ebben az
ügyben, feltéve, hogy megfogadja a tanácsomat. Miféle ügyről van szó,
főtisztelendő atyám?
A
lány katolikus, ön pedig protestáns, de meg tudom szerezni az összekelésükhöz
a püspöki jóváhagyást. Készüljön fel rá, hogy néhány napon belül meg kell
esküdniük. Vincent odament Pauwels atyához, aki az ablaknál állt, hogy jobban
lássa az arcát.
Nem értem, miről beszél, főtisztelendő atyám mondta.
Hogyne értené! Ne is tettesse magát. Stien De Groot várandós! A család jó
hírnevét meg kell menteni.
Az ördög tudta, hogy az.
Lehet, hogy igaza van, amikor az ördögöt emlegeti. Ez valóban az ördög munkája
volt.
Biztos ebben főtisztelendő atyám? Nem téved?
Nem vádolok valakit csak úgy vaktában, mielőtt nincsenek bizonyítékok a
kezemben.
Stien mondta önnek ..., hogy én vagyok a gyerek apja? Nem. Stien nem hajlandó
nevet mondani.
Akkor miért állítja ön, hogy én vagyok az a szerencsés, aki a bűnt elkövette? -
Önöket sokan és gyakran látták együtt. Nem kereste-e önt fel gyakran a műteremben?
De igen
Nem jártak-e kinn a mezőn vasárnaponként?
De igen.
Mi szükség akkor további bizonyítékra?
Vincent
hallgatott egy pillanatig, aztán csendesen így szólt:
Nagyon sajnálom főtisztelendő atyám, amit hallok, különösen ha ez azt jelenti,
hogy Stien bajba került. De biztosíthatom róla, hogy a kettőnk közötti viszony
felette áll a legkisebb kifogásnak is.
Azt hiszi, hogy hitelt adok a szavának? Nem felelte Vincent , nem hiszem.
Aznap
este, amikor Stien hazajött, Vincent házuk ajtajában várta. A család többi
tagja már az asztalnál ült. Stien leült a küszöbre Vincent mellé.
Nemsokára lesz más valaki, akit lerajzolhat mondta. Szóval igaz, Stien?
Stien
a hasa fölé húzta Vincent kezét, aki érezte a méhében a domborodó magzatot.
Pauwels atya most közölte velem, hogy én vagyok a gyerek atyja. Stien nevetett.
Bárcsak maga lenne. De maga ezt soha nem is akarta, ugye?
Vincent
ránézett Stien korai munkától eldurvult arcvonásaira, vastag orrára,
és
duzzadt ajkára. A leány rámosolygott.
Bár akartam volna, Stien.
Pauwels atya, szóval, azt hiszi, hogy maga volt? Furcsa. Mi van ebben furcsa?
Nem árulja el a titkomat? Nem, senkinek.
Mert az apa az ő kántora!
Vincent
szörnyen meglepődött.
Tudja a családod?
Nem tudja. Nem is fogom megmondani nekik. De abban biztosak, hogy nem maga
volt.
Vincent
bement a szobába. A család magatartásában semmi rendkívülit nem érzett. Stien
terhességét magától értetődő eseménynek kezelték. Olyan természetesnek vették,
mint azt, hogy a fiatal üszőnek is borjának kell lennie. Viselkedésükben vele
szemben nyoma sem volt változásnak és Vincent bizonyos volt benne, hogy hisznek
ártatlanságában.
Ők
hittek, de a falusiak nem. Adriana Schafrath a műterem ajtaja mögött
hallgatózott és a hírt nyomban továbbadta a szomszédoknak. Egy órán belül
Nuenen mind a kétezer-hatszáz lakosa tudta, hogy Vincent teherbe ejtette Stien
De Grootot és Pauwels atya kényszeríteni fogja őket. kössenek házasságot.
November volt, beköszöntött a tél. Eljött az ideje a költözködésnek. Nem lett volna semmi értelme, hogy Vincent tovább maradjon Nuenenben. Mindent megfestett, amit meg akart festeni, mindent megtudott a paraszti életről, amit csak tudni akart. Lehetetlen lett volna elviselnie a falu egyre erősödő gyűlöletét. Tudta, el kell mennie. De hova?
Mijnheer Van Gogh mondta Adriana szomorúan, miután bekopogtatott az ajtón -,
Pauwels atya közölte velem, el kell tőlünk költöznie. Úgy lesz, ahogyan
Pauwels atya kívánja.
Szétnézett
a műtermében. Két évig tartó nehéz munka eredményét látta maga körül. Száz meg
száz tanulmányát a takácsokról és a feleségeikről, a szövőszékekről, a mezőkön
dolgozó parasztokról, a csonka tölgyekről a parókia kertje végében a templom
karcsú tornyáról; a dűnékről és az élő sövényekről égő napsütésben és hűvös
alkonyatban.
A
szíve elnehezedett. Munkája töredék maradt. Készített tanulmányokat a brabanti
parasztok életének minden mozzanatáról, egyszerű viskóikról, az asztalukon
gőzölgő főtt krumpliról, de nem festette meg a nagy művet, a teljes paraszti életet.
Hol maradt a Brabant paraszti életének Angelusa, Millet mesterművének új
változata? Hogyan menjen el anélkül, hogy ezt megfestené?
Ránézett
a naptárra. Még tizenkét nap volt hátra a következő hónap elsejéig. Behívta a
műterembe Adrianát.
Mondja meg, kérem, Pauwels atyának, hogy elsejéig kifizettem a lakbért és addig
maradok.
Vette
festőállványát, festékeit, vásznát, ecseteit és elment De Grooték házába. Nem
talált otthon senkit, de azért leült és kezdte felvázolni a viskó belsejét.
Amikor a család hazaérkezett, kitépte vázlatkönyve lapját, amelyre a vázlatot
készítette és széttépte. De Grooték leültek, főtt burgonya, feketekávé és sült
szalonna vacsorájukhoz. Vincent feltette a vásznat a festőállványra és
dolgozott, amíg a család le nem feküdt. Otthon műtermében egész éjszakán át
dolgozott a képen, napközben aludt. Amikor felébredt, olyan rossznak találta,
amit csinált, hogy a vásznat a tűzbe dobta, de este újra elindult De
Grootékhoz.
A
régi holland mesterektől megtanulta, hogy a rajz és a szín azonos dolog. A De
Groot család élete minden napján ugyanabban a pozitúrában ült esténként
asztalhoz. Vincent azt akarta vásznán kifejezésre juttatni, hogy ezek az emberek,
akik most a főtt burgonyát eszik, ugyanazt a földet túrják és ugyanazzal a kézzel,
amellyel most belenyúlnak a tálba. A kétkezi munka dicséretét akarta képén
ábrázolni és megmutatni, hogyan dolgoznak meg becsülettel betevő falatjukért.
Az
a szokása, hogy elementáris erővel vetette bele magát a megkezdett munkába,
most is érvényesült. Szédítő gyorsan, óriási lendülettel dolgozott. Rá sem
kellett gondolnia, amit csinál: száz meg száz parasztról, viskóikról,
családjukról készített már vázlatot, amint ott ültek a főtt burgonyával teli
tál előtt.
Pauwels atya járt ma nálunk mondta De Grootné asszony.
Mit akart? kérdezte Vincent.
Pénzt ajánlott fel, ha nem hagyjuk, hogy lefessen bennünket, Mijnheer Vincent.
Mit mondott neki, De Grootné asszony?
Hogy maga régi jó barátunk.
Minden
házba elment a szomszédba tette hozzá Stien. De megmondták neki, inkább
keresnek néhány fillért azzal, hogy maga lefesti őket, de alamizsnát nem
fogadnak el tőle.
Másnap
reggel vásznát ismét a tűzbe dobta. Düh és tehetetlenség érzése vett erőt rajta.
Már csak tíz napja volt hátra, akkor el kell hagynia Nuenent. Úgy érezte, nem
mehet el, amíg Millet-nek tett fogadalmát be nem váltotta.
Minden
estéjét De Grootéknál töltötte, s addig dolgozott, amíg a család el nem
álmosodott és le kellett feküdniük. Minden este a színek új összeállításával,
új arányokkal kísérletezett, de úgy érezte, valami nem sikerül és alkotása nem
teljes.
Elérkezett
a hónap utolsó napja. Vincent vad lázban dolgozott. Nem aludt, alig evett, a
bensejében élő tűz éltette. Minél többször vallott kudarcot, annál nagyobb
izgalom vett rajta erőt. Már várt De Grootékra, mikor megérkeztek a munkából.
Festőállványát előre felállította, palettájára felrakta festékeit, vászna
készen állt a munka elkezdésére. Ez volt az utolsó lehetősége. Másnap reggel
örökre itt kell hagynia Brabantot.
Hosszú
órákon át dolgozott és De Grooték megértették szándékát. Vacsora után is az
asztal mellett maradtak és beszélgettek nyers paraszti nyelvjárásukon. Vincent
már nem is tudta, mit fest. Kezét ösztönös erők, nem gondolatai vagy öntudata
irányította. Tíz óra tájt De Grooték nem tudták tovább szemüket nyitva tartani
és Vincent is kimerült. Festményével mindent megtett, ami tőle telt.
Összeszedte holmiját, Stient megcsókolta és elköszönt mindnyájuktól. Baktatott
hazafelé a sötét éjszakában; még annak sem volt tudatában, hogy jár, hogy mozog
a lába.
A
műteremben a vásznat egy székre tette, rágyújtott pipájára, odaállt a kép elé
és nézte. Rossz volt az egész. Valami hiányzott belőle, a kép lelke, szelleme.
Újabb kudarc. A Brabantban eltöltött két év fáradsága elvesztegetett munka
volt. Kiszívta pipáját és összecsomagolt. Tanulmányait leszedte a falról és az
íróasztaláról, majd egy nagy ládába rakta be. Végigfeküdt a pamlagon.
Maga sem tudta mennyi idő telt el. Felkelt letépte a vásznat a keretről, a sarokba dobta és újat feszített fel rá. Palettájára festéket rakott és festeni kezdett. Közben így tűnődött:
Az
ember a természettel folytatott reménytelen küzdelemmel kezdi és semmi sem
sikerül; a végén Lehiggadva, csak palettájában bízik és a természet engedelmesen
megadja magát.
On
croit que j'imagine ce n'est pas vrai je me souviens.*
Most
is az történt, amire Brüsszelben Pietersen figyelmeztette; túl közel volt
modelljeihez, hiányzott a kellő távlat. Előbb önmagát akarta beleönteni a természet
öntőformájába; most végre egyénisége öntőformájába öntötte bele a természetet.
Az
egész kép tónusa a földből frissen kikerült burgonya barna színére emlékeztetett.
Az asztalon gyűrött, piszkos abrosz; a szoba kormos fala; a mennyezet
gerendáiról lelógó lámpa; Stien, amint kínálja apját a gőzölgő főtt burgonyával;
De Grootné asszony, amint csészékbe önti a feketekávét; Stien fivére, amint
ajkához emeli a kávéscsészét és mindnyájuk arckifejezésén a dolgok örök rendjének
szelíd, türelmes elfogadása.
A nap felkelt és besütött a műterem ablakán. Vincent felállt festőszékéről. Tökéletes béke és nyugalom járta át bensőjét. A tizenkét nap izgalma a múlté volt. Ránézett a frissen festett képre. Sült szalonna, füst és gőzölgő főtt burgonya illata érzett rajta. Mosolygott. A brabanti Angyali üdvözlet elkészült. Az örök változatlanság pillanatát sikerült megörökítenie. A brabanti paraszt halhatatlanná lett.
A
képet lemosta tojásfehérjével. A rajzaival és képeivel megtöltött ládát elvitte
a lelkészlakba, anyja őrizetére hagyta és elköszönt tőle. Visszament műtermébe,
a képre ráírta: A krumplievők. Ezzel a képpel és néhány válogatott tanulmányával útra kelt Párizsba.
V. PÁRIZS
1.
Szóval nem kaptad meg az utolsó levelemet? kérdezte Theo, mikor másnap együtt reggeliztek.
Úgy látszik, nem felelte Vincent , mi volt benne? Megírtam benne, hogy
Goupilék előléptettek. Miért nem szóltál erről tegnap este?
Túl izgatott voltál, semhogy meghallgass. A Boulevard Montmartre-on megtettek a
képkereskedés vezetőjének.
Theo,
ez csodás! Szóval saját képszalonod van. Hát nem éppen az enyém, Vincent, mert
alkalmazkodnom
kell a cég üzleti elveihez. De megengedték, hogy kiállíthassam az
impresszionisták képeit az entresolban, a félemeleten, így aztán...
Kiket állítasz ki?
Monet, Degas, Pissarro és Manet képeit. A nevüket sem hallottam.
Jöjj velem a képszalonba és nézd meg őket alaposan! Miért mosolyogsz olyan
ravaszul, Theo?
Ó,
semmi! Akarsz még egy kis kávét? Mindjárt mennünk kell. Gyalog megyek az
üzletbe minden reggel.
Köszönöm, csak fél csészével adj. Theo, drága öcskös, milyen csodás, hogy így
együtt reggelizhetünk megint.
Már régóta vártam, hogy Párizsba jöjj. Előbb vagy utóbb, a végén csak ide
kellett jönnöd. De azért jobb lett volna, ha vársz júniusig, amikor a Rue
Lepicre költözöm, ahol három nagy szobánk lesz. Itt nincs hely, ahol dolgozzál.
Vincent
megfordult székében és szétnézett a lakásban, amely egy szobából, apró
konyhából és egy kis benyilóból állt. Theo eredeti Lajos Fülöp bútorokkal
rendezte be lakását, de olyan zsúfoltan, hogy alig lehetett benne mozogni.
Ha itt felállítok egy festőállványt mondta Vincent , a szép bútoraidból
néhányat ki kell tennünk az udvarba.
Tudom, hogy zsúfolt a lakás, de olcsón jutottam hozzá ezekhez a csodás darabokhoz és pontosan ilyeneket akartam az új lakásomba. Gyere, a legkedvesebb útvonalamon megyünk a boulevard-ig. Nem ismered Párizst, amíg nem szívtad be az utcák reggeli szagát.
Theo
felvette nehéz fekete télikabátját, amelyből kilátszott hibátlanul megkötött
fehér nyakkendője, lesimította enyhén göndör haját, rendbe hozta bajuszát, puha
szakállát. Fekete keménykalapot tett fel, kesztyűt húzott, kézbe vette sétapálcáját,
úgy ment az ajtó felé.
Kész vagy, Vincent? Szörnyű a ruhád! Szerencséd, hogy Párizsban vagyunk;
másutt ilyen külsővel biztosan letartóztatnának!
Mi baj van az öltözetemmel? kérdezte Vincent és végignézett magán. -
Csaknem
két éve hordom és senki nem tett rá semmilyen megjegyzést. Theo nevetett.
Nem is fontos. A párizsiak megszokták a hozzád hasonló alakokat. De okvetlenül
kapsz tőlem néhány ruhadarabot, este, ha a képkereskedés bezár.
Lementek
a lépcsőn és a házmester fülkéje mellett elhaladva kiléptek a Rue Lavalra.
Széles utca volt, szemmel láthatólag jómódú, tisztes polgárok laktak a környező
házakban. Nagy bolthelyiségekben festéket, vegyes cikkeket, képet, régiséget
árultak.
Nézd azt a három csinos hölgyet a házunk második emeletén szólt Theo
Vincenthez.
Vincent
felnézett és három párizsi nő gipsz mellszobrát látta. A két szélső alatt ez
állt: Szobrászat Festészet, a középső alatt: Építőművészet.
Miért kell éppen a Festészetnek ilyen rút perszónának lenni?
Nem tudom felelte Theo , de ebből is láthatod, hogy jó helyre kerültél.
A
Le Vieux Rouen nevű régiségkereskedés mellett mentek el, ahol Theo a Lajos
Fülöp stílusú bútorokat vásárolta. Néhány perccel később már a Rue
Montmartre-on jártak, amely felfelé az Avenue Clichyre és a Butte Montmartre-ra,
lefelé pedig a város szívébe vezetett. Az utca csillogott a reggeli napsütésben
és terjengett benne Párizs különleges illata; emberek kávét és friss péksüteményt
reggeliztek, a zöldséges üzletek zsúfolva voltak friss áruval, s éppen
kinyitottak a mészárszékek és a csemegések.
Jellegzetes
kispolgári negyedek voltak apró boltokkal. A járdákon munkások siettek,
háziasszonyok válogattak a boltok elé kirakott zöldségekben és hangosan
alkudoztak a kereskedőkkel.
Vincent
mélyet lélegzett.
Ez Párizs mondta. Európa fővárosa; de különösen a festőké.
Élvezte a párizsi élet szüntelen nyüzsgését; a fiatal fiúkat vörös-fekete zubbonyban; a háziasszonyokat, hónuk alatt becsomagolatlan friss kenyérrel hazafelé menet reggeli bevásárló útjukról; a kézikocsikat a járda szélén; a posztópapucsos szobalányokat; a gazdag üzletembereket, akik kényelmes léptekkel tartottak boltjukba vagy irodájukba. A boltok cégtáblái tarka összevisszaságban következtek egymás után, hentesek, pékek, cukrászdák; egy kis kávéháznál a Rue Montmartre elérte a domb alját és a kör alakú Place Chateaudonba torkollt, ahol hat utca adott egymásnak találkozót. Átmentek a téren és a Notre-Dame de Lorette, egy tégla alakú, kormos, fekete falú templom mellett mentek el; fenn magasan a templom homlokzatán három kőangyal lebegett a kék égboltozat alatt. Vincent a templom bejárata feletti feliratra pillantott.
Valóban hisznek itt a
Szabadság Egyenlőség Testvériség jelszavában, Theo?
Azt hiszem, igen. A harmadik köztársaság maradandó intézménynek látszik. A
rojalistáknak egyszer s mindenkorra végük; a jövő a szocialistáké. Emile Zola
mondta nekem a minap róla: a legközelebbi forradalom a kapitalizmus és nem a
monarchia ellen irányul majd.
Zola! Ismered személyesen?
Paul Cézanne mutatott be neki. Hetenként egyszer találkozunk a Café Battignolles-ban.
Legközelebb magammal viszlek. A Place Chateaudon után a Rue Montmartre
elvesztette kispolgári jellegét és
előkelőbbé
vált. Az üzletek nagyobbak, a kávéházak előkelőbbek, az emberek jobban
öltözöttek. Az épületeken is meglátszott a jómód. Orfeum, étterem, szállodák
sorakoztak egymás után, teherkocsik helyett bérkocsik jártak az utcán.
Theo
és Vincent gyors léptekkel haladt. A hűvös napsütéses reggel felfrissítette
őket; minden a város sokrétű, gazdag életéről tanúskodott.
Mivel otthon nem dolgozhatsz, azt ajánlom, járj a Corman-műterembe ajánlotta
öccse Vincentnek.
Miféle műterem az?
Corman, mint a legtöbb festő, akadémikus, de ha nem hallgatsz rá, magadra hagy
és nem avatkozik bele a munkádba.
Sokba kerül?
Theo sétapálcájával gyengéden megveregette Vincentet.
Nem mondtam már, hogy előléptettek? Lassanként én is azok közé a plutokraták
közé tartozom, akiket Zola legközelebbi forradalma kiirt a föld színéről. A Rue
Montmartre egyenes folytatása a széles és impozáns Boulevard Montmartre, nagy
áruházaival, árkádjaival és előkelő üzleteivel. A boulevard, mely néhány
háztömbbel odébb már a Boulevard des Italiens-be torkoll, az Operához
vezet
és a város legfontosabb főútvonala. Bár ilyen korán az utca még majdnem üres
volt, az üzletek már kezdtek kinyitni.
A
Goupil képkereskedés üzlethelyiségét a boulevard 19. számú házban rendezték
be, egy háztömbnyire a Rue Montmartre-tól. Vincent és Theo átment a széles boulevard-on; egy
pillanatra megálltak a járdaszigeten, amíg egy bérkosi elment mellettük, majd
folytatták útjukat a képkereskedésbe.
A
választékosan öltözött alkalmazottak tiszteletteljesen fogadták főnöküket.
Vincent arra gondolt, milyen mélyen hajolt meg ő is Tersteeg és Obach előtt,
amikor a cég alkalmazottja volt. A képkereskedés előkelő, kulturált levegője
itt is ugyanaz volt, de ezt ő már régen elfelejtette. A szalon falain
Bouguereau, Henner és Delaroche képei függtek. A nagyterem felett erkély, ahogy
a terem hátsó részéből lépcső vezetett fel.
A
képek, amelyeket meg kell nézned, fenn vannak a félemeleten mondta Theo. Ha
megnézted őket, jöjj le; szeretném tudni, mi a véleményed róluk. Theo, minek
örülsz már így előre?
Theo
titokzatosan mosolygott.
A toute á l’heure* (A közeli viszontlátásra – franciául) mondta és eltűnt irodája
ajtaja mögött.
2.
Vincent
a félemeleti helyiségben álló egyetlen karosszékbe rogyott és a szemét
dörzsölte. Tizenkét éves korától mindig komor, sötét árnyalatú képek látásához
szokott, amelyeken a festők eltüntették az ecsetkezelés nyomait, a képfelület
kidolgozása tökéletes volt és az egyenletesen felrakott színek lassú
árnyalással olvadtak egymásba.
A
falakról vidám nevetéssel rátekintő képekhez hasonlókat nem látott még
életében; ilyenekről soha még csak nem is álmodott. Híre-nyoma sem volt rajtuk
az egyenletes, sima képfelületeknek, az érzelgős józanságnak és annak a barna
szósznak, amelyben az európai festőművészet képei úsztak évszázadokon át.
Vadul, zabolátlanul csillogott mindegyik képen a napfény; eleven színek
tobzódása, világosság, levegő és lüktető jókedv töltötte meg a vásznakat.
Baletttáncosnők a kulisszák mögött egyszerű zöld, piros és kék színekben,
fesztelenül egymás mellé dobált színfoltokban. Vincent megkereste a képen a
festő aláírását: Degas.
Egy
folyóparti jeleneten a nyárközépi déli órák aranyömlésű napsütése csillogott.
A festő Monet. Azon a száz meg száz festményen, amelyet Vincent eddig látott és
ismert, nem volt annyi napsütés, eleven élet és illat, mint Monet egyetlen,
fényben fürdő vásznán. Monet legsötétebb színe tízszer világosabb volt
Hollandia valamennyi múzeumában az ottani képeken használt legvilágosabb
színeknél.
A művész ecsetkezelését szemérmetlen őszinteséggel tárta a nézők elé és minden
ecsetvonása a természet lihegő erőinek ritmusáról árulkodott. Vásznának színeit
a festő vastagon, mélyen és lüktetően rakta fel, érett gazdag színfoltokban.
Vincent
hosszasan időzött egy kép előtt; gyapjú alsóingben egy férfi csónakja
kormányrúdját tartja azzal a jellegzetes mozdulattal, ahogyan francia férfiak
élvezik a folyón töltött vasárnap délutánt. Mellette ott ült mozdulatlanul a
felesége. Vincent ismét a kép aláírását kereste.
Ez is Monet képe lenne? mondta hangosan. Furcsa. Semmit nem hasonlít az
előbbi folyóparti jelenethez.
Jobban
megnézte az aláírást és rájött, hogy tévedett. A festő neve Manet volt, nem
Monet. Aztán eszébe jutott, hogy a rendőrségnek hogyan kellett kordonnal
elkeríteni Manet Reggeli a szabadban és Olympia
című képeit,
hogy a nézők zsebkésükkel szét ne hasogassák és le ne köpdössék.
Maga
sem tudta miért, de Manet festménye Zola regényeit juttatta eszébe. Ezekben a
képekben is az igazságnak ugyanaz a szenvedélyes keresése, ugyanaz a bátor
kiállás nyilatkozott meg, annak hirdetése, hogy a jellem jelenti a szépséget,
látszatra bármilyen visszataszítónak tűnjék is. Gondosan tanulmányozta Manet
festési technikáját és látta, hogy a festő az alapszíneket minden fokozatosság
nélkül rakja egymás mellé, a részleteket éppen csak jelzi, a színek, vonalak,
fények és árnyak nem végződnek precíz pontossággal, hanem egymásba olvadnak.
Ugyanúgy, mint ahogyan a szem is egymásba olvadva látja őket a természetben -
mondta magában Vincent.
Mauve
szavait vélte hallani: Nem tudsz te határozottan meghúzni egyetlen vonalat sem,
Vincent?
Újra
leült és várta, míg a képekről nyert benyomás érzékeibe ivódott. Egy idő után
rájött a fortély nyitjára, amely a festészetet olyan tökéletesen forradalmasította.
Ezek a festők levegővel töltik meg képeiket! Ez az élő, mozgással teli levegő
valami különös hatást gyakorolt a bennük lévő tárgyakra! Vincent tudta, hogy az
akadémikusoknál a levegő nem létező valami; üres tér, amelybe mereven,
mozdulatlanul helyezték bele a lefestett tárgyakat és személyeket.
De ezek az új festők! Ezek felfedezték a levegőt, a lélegzést, az atmoszférát, a napot; ezek világosan látják a természet számba vehetetlen erőit, amelyek élnek és vibrálnak mindenben és mindenütt. Vincent egyszerre megértette, hogy a festészet soha nem lehet ismét az, ami azelőtt volt. Fényképészek és akadémikus festők készíthetnek tökéletes másolatot, de a festők ezentúl a valóságot saját egyéniségükön és a napfénnyel teli levegőn átszűrődve látják. Úgy érezte, ezek a festők teljesen új művészetet teremtettek.
Vincent
bódult fejjel ment le a lépcsőn. Theo a nagy képszalonban várta. Ajkán mosoly
bujkált, amint megfordult és mohó kíváncsisággal fürkészte fivére arcát.
Nos, Vincent? kérdezte.
Ó,
Theo! Vincent csak ennyit tudott mondani és már rohant is ki az utcára.
Végigment a boulevard-on és eljutott az Operáig. Az égbe meredő kőházak sorfala
közt megpillantott a távolban egy hidat és arrafelé vette útját. Lesietett a
Szajna-partra és bemártotta kezét a folyó vizébe. Átment a hídon a Szajna bal
partjára, a hídfőn álló bronz lovas szobrokat jóformán meg sem nézte. Nekivágott
a bal part zegzugos utcai labirintusának. Dombnak felfelé ment, elhaladt egy
temető mellett és jobbra fordulva nagyobb vasútállomáshoz ért. Elfeledkezett
róla, hogy a Szajna bal partján jár és egy rendőrtől a Rue Laval után kérdezősködött.
A
Rue Laval? kérdezte a rendőr. A Szajna túlsó partján találja meg, Monsieur.
Ez a Montparnasse. Menjen itt lefelé a folyóig, aztán át a hídon, majd újra
felfelé a Montmartre-ig.
Vincent
órákon át bolyongott az utcákon minden különösebb ok nélkül. Végigment széles,
tiszta, előkelő boltokkal teli boulevard-okon, nyomorúságos, piszkos
mellékutcákon, a polgári negyedekben, ahol feltűnően sok volt a kocsma és az
italmérés. Ismét egy dombtetőre ért, ahol diadalív állt. Keletre innen egy
fasorokkal szegélyezett boulevard kezdődött, kétoldalt park és a végén
egyiptomi obeliszk állt. Nyugat felé nagykiterjedésű erdőség terült el.
Késő
délután érkezett haza a Rue Lavalra. A hosszú séta kifárasztotta és elfojtotta
az egyedüllét miatt érzett tompa fájdalmát. Előszedte magával hozott képeit és
tanulmányait, s kiteregette őket a padlóra.
Hosszasan
elnézte őket. De hiszen ezek sötétek és sivárak. Valamennyi nehéz, halott és
élettelen. Régmúlt évszázadok modorában festette őket anélkül, hogy tudta
volna.
Már
alkonyodott, amikor Theo hazaérkezett és ott találta Vincentet a padlón képei
és rajzai között. Mellé térdelt. Közben teljesen besötétedett. Theo hallgatott
egy darabig.
Vincent szólalt meg , pontosan tudom, mit érzel. Mintha fejbe vágtak volna.
Elképesztő, ugye, ezt gondolod? Ki kell dobnunk az ablakon mindent, amit a
festészetben eddig szentnek tartottunk.
Vincent
szomorú, sértődött tekintettel nézett Theóra.
Theo, miért nem szóltál nekem? Miért nem tudtam semmit én erről? Miért nem hoztál engem ide előbb? Hagytad, hogy elvesztegessek hat hosszú évet.
Semmiképpen nem vesztegetted el a hat évet. Megtanultad magad számára a festés mesterségét.
Úgy festesz, mint Vincent Van Gogh és senki más az egész világon. Ha akkor
jössz, amikor festői kifejezési módod még nem kristályosodott ki, Párizs a
saját tetszése szerint formál mássá.
De mit tegyek most? Nézd ezt a sok szemetet! -mondta és belerúgott egyik nagy
sötét vásznába. Ez halott, Theo, értéktelen szemét.
Azt kérdezed, mit csinálj? Megmondom. Meg kell tanulnod a fény és a színek
technikáját az impresszionistáktól. Ennyit kölcsönözhetsz tőlük, többet nem
szabad utánoznod őket. Csak fel ne hígítsd a magad egyéniségét és bele ne fúlj
Párizsba!
De, Theo, nekem mindent újra kell tanulnom. Mindent! Amit csinálok, rossz.
Minden, amit csinálsz, jó... kivéve a fényt és a színeket. Te impresszionista
voltál attól a pillanattól kezdve, amikor először vettél rajzceruzát a kezedbe
a Borinage-ban. Nézd a rajztechnikádat! Nézd az ecsetkezelésedet! Senki így nem
festett Manet előtt. Nézz a vásznadra! Úgyszólván soha nem mondasz véglegeset.
Nézd az arcaidat, a fáidat, a mezőkön mozgó figuráidat. Ezek a te benyomásaid,
a te impresszióid. Nyersek, be nem fejezettek és saját személyiségeden
keresztül szűrődnek át. De az jellemzi az impresszionistákat is, hogy nem úgy
festenek, mint mások és soha nem válnak szabályok és előírások rabszolgáivá.
Te a magad korának festője vagy, Vincent. Akár tetszik, akár nem, impresszionista.
Ó, Theo, hogyne tetszenék!
Munkáidat ismeri minden valamit is számító festő Párizsban. Persze nem azok,
akiknek a képei elkelnek, hanem akik az új festészettel kísérleteznek. Ők
szeretnének közelebbről megismerni és csodálatos dolgokat tanulsz majd tőlük.
Azt mondod, hogy a fiatal impresszionisták ismerik a munkáimat?
Vincent
feltérdelt, hogy jobban lássa öccsét. Theo a zunderti napokra gondolt, amikor
együtt játszottak a gyerekszoba padlóján.
Persze, hogy ismerik. Mit gondolsz te, mit csináltam én ezekben az években
Párizsban? Azt gondolják rólad, hogy a dolgok mélyére hatoló szemed és veled
született rajztudásod van. Most már csak az hiányzik, hogy rakj fel világosabb
színeket a palettádra és tanuld meg, hogyan kell festeni az élő és fénylő
levegőt. Vincent, ugye csodálatos dolog olyan korban élni, mikor ennyire fontos
dolgok történnek?
Theo, te csirkefogó! Te gézengúz!
Állj fel! Gyújtsunk lámpát. Öltözzünk fel és menjünk el vacsorázni a Brasserie
Universelle-be. Ott kapható a legnagyszerűbb vesepecsenye Párizsban. Nagy
lakomát csapunk. Pezsgőt bontatunk annak a nagy napnak a tiszteletére, amikor
Párizs és Vincent Van Gogh egymásra talált.
3.
Vincent másnap reggel rajzszereivel felkereste a Corman-műtermet. Az északi fekvésű, tágas műtermet a harmadik emeleten rendezték be. Férfi akt ült modellt a terem egyik végében, szemben az ajtóval. Corman tanítványaira mintegy harminc festőállvány és szék várt a terem minden részében. Vincent jelentkezett és kapott egy festőállványt.
Körülbelül
egy órája rajzolt már, amikor egy nő lépett a terembe. Fején kötés, egyik
kezét állán tartotta. A mezítelen férfi láttára ijedt sikoltásban tört ki és
Mon Dieu! kiáltással kirohant.
Vincent
megkérdezte a mellette ülő férfitól:
Ezt a nőt meg mi lelte?
Ó, ez előfordul minden nap. A szomszédos fogorvoshoz akarnak menni. A meztelen
férfi láttára rendesen úgy megijednek, hogy elmúlik a fogfájásuk. Ha a fogorvos
nem költözködik máshova, előbb-utóbb páciens nélkül marad. Te most vagy itt
először?
Igen, harmadnapja érkeztem Párizsba.
Hogy hívnak?
Van Gogh a nevem. És te ki vagy?
Henri Toulouse-Lautrec vagyok. Rokonod Theo Van Gogh? A testvérem.
Akkor te vagy Vincent! Örülök, hogy megismerhetlek. Fivéred a legjobb
műkereskedő Párizsban és az egyetlen, akitől a fiatal festők valamit remélhetnek.
Sőt, oroszlánként küzd értünk. Ha a párizsiak egyszer mégiscsak megkedvelnek
bennünket, egyedül Theo Van Gogh érdeme lesz. Mindnyájan nagyszerű embernek
tartjuk.
Ebben egyetértünk.
Vincent
közelebbről megnézte szomszédját. Lautrecnek csapott homloka volt; arcvonásai,
orra, ajka és álla erősen kiemelkedett lapos fejéből. Állán tömött fekete, nem
lefelé, hanem oldalt nőtt szakállt viselt.
Miért jöttél ebbe az undorító Corman-műterembe? kérdezte Lautrec
Valahol csak kell rajzolnom. És te?
Vesszek meg, ha tudom. Múlt hónapban egy bordélyházban laktam fenn
Montmartre-on. Portrékat festettem a lányokról. Az igazi munka volt. Ahhoz
képest ez a műtermi rajzolás semmi.
Szeretném látni a lányokról készített tanulmányaidat. Komolyan mondod?
Persze.
Sokan bolondnak tartanak, mert táncosnőket, bohócokat és utcalányokat festek.
De csak ezek közt lehet igazi jellemeket találni.
Tudom. Hágában nekem egy utcalány volt a feleségem.
Hiába, a Van Goghokkal, úgy látszik nincs semmi baj! Mutasd meg a modellről
készített rajzodat.
Itt van mind a négy.
Lautrec
megnézte Vincent rajzait és így szólt:
Meg fogjuk érteni egymást, barátom. Egyformán gondolkozunk. Látta már a
rajzaidat Corman?
Nem látta.
Ha meglátja, végeztél is vele. Legalábbis, ami a kritikáját illeti. Egyik nap
így szólt hozzám: „Lautrec, maga túloz, mindig túloz. Az egyik vonal minden
tanulmányán karikatúra."
Te pedig erre azt felelted: „Drága Cormanom, a jellem nem karikatúra."
Különös
fény villant meg Lautrec fekete, éles nézésű szemében:
Valóban látni akarod a lányokról készített portrékat?
De mennyire.
Gyerünk.
Hagyjuk itt ezt a halottasházat.
Lautrecnek
vastag, rövid nyaka, erős válla és karja volt. Amikor felkelt székéről,
Vincent azonnal észrevette, hogy barátja nyomorék. Lautrec állva sem volt
magasabb, mint ülve. Torz teste átlójára állított háromszöghöz hasonlított,
amely apró, összezsugorodott lábszárában végződött.
A
Boulevard Clichyn mentek végig. Lautrec botjára támaszkodva, bicegve járt.
Néhány percnyi járás után mindig meg kellett állnia, hogy pihenjen; ilyenkor
egy-egy épület szép vonalaira hívta fel barátja figyelmét. Egy háztömbnyire a
Moulin Rouge-tól elindultak felfelé a Montmartre emelkedőjén. Lautrecnek most
még gyakrabban kellett pihennie.
Biztosan nem érted, mi van a lábammal, Van Gogh. Senki sem érti. De megmondom.
Kérlek, igazán nem kell beszélned róla.
De talán érdekel mondta és sétabotján kétrét görnyedve vállával előredőlt. -
Könnyen törő csontrendszerrel születtem. Tizenkét éves koromban elcsúsztam egy
táncterem padlóján és eltörtem a jobb csípőmet. A következő évben leestem egy
árokba és ekkor eltörtem a bal csípőmet is. Lábam ettől kezdve nem nőtt tovább.
Szerencsétlennek érzed maga miatta?
Nem. Ha normális alkattal születek, soha nem lesz festő belőlem. Apám Toulouse
grófja és én örököltem a címét. Marsallbottal a kezemben lovagolhatnék a
király jobbján, már tudniillik, ha még lenne király Franciaországban... De az
ördögbe is, miért legyen valaki gróf, ha lehet festő is?
Azt hiszem, a grótoknak befellegzett.
Menjünk tovább. Degas műterme ebben a mellékutcában van. Azt mondják, őt
utánzom, mert ő balett-táncosnőket fest, én pedig a Moulin Rouge-beli lányokat.
Mondjanak, amit akarnak. Itt lakom a Rue Fontaine 19-ben. A földszinten van a
lakásom, amint sejthetted is.
Kinyitotta
az ajtót és beengedte Vincentet maga előtt.
Egyedül lakom mondta. Ülj le, ha találsz helyet.
Vincent
szétnézett. A vásznakon, festőállványokon, székeken, lépcsőkön és
összehajtogatott drapériákon kívül két nagy asztal is volt a műteremben. Az
egyiken palackokban drága borok, boroskancsók és sok színben játszó likőrök. A
másikon nagy összevisszaságban tánccipők, parókák, régi könyvek, női ruhák,
kesztyűk, harisnyák, obszcén fényképek és drága japán metszetek. A sok limlom
közt alig maradt hely, ahol Lautrec festőállványát felállíthatta.
Mi van veled, Van Gogh? kérdezte. Nem találsz helyet? Dobd le a földre azt
a sok szemetet és vidd oda az egyik széket az ablakhoz. Huszonhét lány fordult
meg ebben a lakásban. Mindegyikkel háltam. Nem gondolod, hogy feltétlenül
együtt kell hálni egy nővel, ha tökéletesen meg akarjuk érteni?
Igen, ebben igazad van.
Itt vannak a vázlataim. Elvittem őket egy műkereskedésbe a Capucine-en. A
műkereskedő így szólt: „Lautrec, miért fixa ideája magának a csúnyaság? Miért
festi le mindig a legpiszkosabb és legerkölcstelenebb nőket, akik visszataszítóak,
abszolúte visszataszítóak? Az arcukon látszik, milyen züllöttek és részegesek.
Az talán a hivatása a modern művészetnek, hogy csúnya dolgokat alkosson? Olyan
vakokká lettek maguk, festők, a szépség iránt, hogy csak az emberiség
söpredékét tudják lefesteni?" Erre én így feleltem: „Bocsásson meg,
Monsieur, de attól félek, hánynom kell és nem akarom tönkretenni a szép szőnyegét."
Jó ott a világítás, Van Gogh? Iszol valamit? Mondd, mit parancsolsz? Kaphatsz
mindent, amit akarsz.
Lautrec
bicegve, fürgén járt a székek, asztalok és az összecsavart drapériák között.
Öntött egy pohárba és odanyújtotta Vincentnek.
Igyunk a csúnyaságra, Van Gogh! kiáltotta. Adja Isten, hogy a csúnyaság
soha meg ne fertőzze az akadémikusokat!
Vincent
szopogatta az italt és tanulmányozta Lautrec huszonhét vázlatát, amelyeket egy
montmartre-i bordélyház lakóiról készített. Az volt az érzése, hogy a művész
úgy ábrázolta a lányokat, ahogyan látta őket. Valamennyi objektív portré volt,
erkölcsi állásfoglalás, kommentár nélkül. A lányok arca visszatükrözte
nyomorúságukat és szenvedéseiket, durva testiségüket, vad orgiáik emlékét és
lelki magányosságukat.
Szereted te a parasztportrékat, Lautrec? kérdezte.
Igen, ha nem érzelgősek.
Nos, én parasztokat festek és meglepődve látom, hogy ezek a nők is parasztok.
A test kertészei, a szó bizonyos értelmében. A föld és a hús ugyanannak az
anyagnak kétféle megjelenési formája. Nem találod? Ezek a nők a hús földművesei,
mert a húst is meg kell művelni, hogy életet teremjen. Ez kitűnő munka
Lautrec;
olyasmit mondasz el bennük, amit érdemes elmondani.
Nem tartod őket csúnyáknak?
Nem. Ezek a képek hitelesen és mélyrehatóan kommentálják az élet lényegét, s
ez a szépség legmagasabb fajtája. Ha idealizálod vagy érzelgősen ábrázolod
őket, valóban csúnyák lennének, mert portréidat gyáva módon meghamisítanád. De
te elmondtad a teljes igazságot úgy, amint láttad és ez a szépség értelme.
Istenemre! Miért nincs több olyan ember a világon, mint te vagy! Igyál
még!
Válaszd ki magadnak a vázlatok közül azokat, amelyek tetszenek. Végy,
amennyit akarsz! Vincent az egyik képet a világosság felé tartotta; egy pillanatig elgondolkodva nézte, s így kiáltott:
Daumier! Igen, rá emlékeztet. Lautrec arca felderült.
Igen, Daumier. Mind közt a legnagyobb és az egyetlen, akitől tanultam. Istenemre!
Milyen csodásan tudott ez az ember gyűlölni!
De miért fested le, amit gyűlölsz? Én csak azt festem le, amit szeretek.
Minden
nagy művészet forrása a gyűlölet, Van Gogh. Látom, tetszik neked
a
mi Gauguinünk.
Hogy mondtad? Kinek a képe ez? Paul Gauguiné. Ismered? Nem ismerem.
Meg kell ismerned. Ez a kép egy martinique-i bennszülött nőt ábrázol.
Gauguin
hosszabb ideig élt a szigeten és tisztára beleőrült abba, hogy primitívnek
kell lennie, de ettől eltekintve, mint festő briliáns. Jó állása volt, megházasodott,
három gyerekük született; az értéktőzsdén évenként harmincezer frankot
keresett. Tizenötezer frank árú képet vett Pissalrótól, Manet-től és
Sisley-től.
Feleségét
lefestette az esküvőjük napján, ezzel akart kedveskedni neki. Vasárnaponként
festegetett, mint valami dilettáns. Egyszer egyik képét megmutatta Manet-nak,
akinek a kép nagyon tetszett. Ó mondta
Gauguin , én csak afféle műkedvelő vagyok. Maga egyáltalában nem műkedvelő -
mondta Manet , műkedvelő az, aki rossz képeket fest. Manet megjegyzése
Gauguinnek a fejébe szállt, valósággal megrészegedett tőle; azóta sincs
egyetlen józan pillanata. Feladta tőzsdei állását, egy évig megtakarított
pénzéből élt Rounenban, utána feleségét és gyermekeit elküldte az asszony
szüleihez haza Stockholmba, és senki nem tudja, hogy azóta miből é1.
Érdekes ember lehet.
Jól vigyázz, ha találkozol vele; szereti megkínozni a barátait. Nem akarod
megnézni, Van Gogh, a Moulin Rouge-t és az Elysée-Montmartre-ot? Minden lányt
ismerek mindkét helyen. Szereted a nőket, Van Gogh? Már úgy értem, szívesen
hálsz velük? Én imádom őket. Nem volna kedved néha egy jó éjszakai murira?
De mennyire.
Nagyszerű. Most pedig menjünk vissza a Corman-műterembe. Előbb igyál még. Így
ni. Még egy pohárral, hogy kiürüljön az üveg. Vigyázz, még feldöntöd az
asztalt. Hagyd, majd felszedi holnap a takarítónő. Sajnos, nemsokára kénytelen
leszek elköltözni. Én gazdag ember vagyok, ha nem tudnád, Van Gogh. Apámnak
rossz a lelkiismerete, mert nyomorékként jöttem a világra, ezért megad mindent,
amit csak kívánok. Ha elköltözöm, csak a képeimet viszem magammal. Üres
műtermet bérelek és a berendezést darabonként vásárolom. Amikor nem bírom a
sok limlomot, elköltözöm. Mondd csak, milyen nőket szeretsz? Szőkéket? Vörös
hajúakat...?
Nem
szoktam az ajtót bezárni. Nézd a házak palafödeles tetőit a Boulevard Clichy
felett. Mint valami fekete óceán. Előtted nem kell a dolgokat színlelnem. Erre
a botra támaszkodom és úgy mutatom meg a szép dolgokat, mert az Isten verje
meg, nyomorék vagyok és egyszerre csak néhány lépést tudok menni! De hiszen
mindnyájan olyan nyomorékok vagyunk, ki így, ki úgy. Na gyerünk.
4.
Olyan
egyszerűnek látszott az egész. Semmi mást nem kellett tennie, csak eldobni
régi palettáját, vásárolni néhány világos színt és az impresszionisták módára
festeni. Az első napi kísérletezés után meglepődött és kicsit bosszankodott, a második nap végén pedig
meghökkent. A meghökkenést harag és félelem követte. A hét végére már
fékevesztetten dühöngött. Hónapokig tartó kísérletezés után úgy állt itt, mint
gyámoltalan kezdő. Vásznai sötétek, nehézkesek és ragadósak. Corman műtermében
Lautrec ült mellette és nézte, mint fest. Hallgatta szitkozódását és jó
tanáccsal nem szolgált.
Nehéz hét volt ez Vincentnek, de ezerszeresen nehezebb Theónak, a nemeslelkű, szelíd modorú, kifinomult ízlésű testvérnek. Végtelenül sokat adott magára ruházkodásában, külső megjelenésében otthon csakúgy, mint hivatalában. Vincent mindent szétzúzó vitalitásának és erejének benne csak a töredéke volt meg.
A
Rue Lavalon levő kis lakás éppen hogy megfelelt Theónak és törékeny, Lajos
Fülöp korabeli bútorainak. Az első hét végére Vincent zsibvásárra emlékeztető
rendetlenséget teremtett. Fel és alá járkált a lakószobában, a bútorokat félrerúgta
útjából, vásznakat, ecseteket, üres festékes tubusokat szórt szanaszét a
lakásban, a pamlagokra és asztalokra piszkos ruháit dobálta, a tányérokat összetörte,
festékjeivel mindent összepecsételt és tökéletesen felforgatta Theo gondosan
kialakított életszabályait.
Vincent, Vincent szólt rá Theo , ne légy olyan fenevad!
Vincent
fel és alájárkált az apró lakásban, az öklét harapdálta és morgott magában.
Belevetette magát az egyik törékeny karosszékbe.
Hiába, az a baj mondta dühösen , későn kezdtem. Túl öreg vagyok már, hogy
megváltozzam. Pedig, Istenemre mondom, Theo, megpróbáltam! Húsz vászonba
kezdtem bele ezen a héten. De a technikám kialakult és képtelen vagyok
újrakezdeni az egészet. Én mondom neked, végem van! Nem mehetek vissza
Hollandiába, birkákat festeni, azok után, amit itt láttam. Ahhoz pedig túl
későn jöttem ide, hogy teljes lendülettel haladjak az úton. Istenem, mit tegyek?
Felugrott.
Kinyitotta az ajtót, hogy friss levegőt szívjon, majd becsapta; utána az egyik
ablakot tárta ki, egy pillanatig a Restaurant Bateille-re bámult, majd olyan
erővel csapta be, hogy az üvegtáblák szinte kiestek rámájukból. Kirohant a
konyhába, hogy vizet igyék, de a pohár felét kiöntötte a konyha padlójára és
amikor visszajött a lakószobába, állán csak úgy csorgott le a víz.
Mit tanácsolsz, Theo? Abba kell hagynom? Végem van? Úgy látszik, igen.
Vincent, olyan vagy, mint egy gyerek. Nyugodj meg egy pillanatra és hallgass
rám! Ne rohangássz fel és alá! Így nem tudok veled beszélni. Az Isten szerelmére
kérlek, vesd le a bakancsodat, és ne rúgj bele állandóan abba a szerencsétlen
karosszékbe, ahányszor csak elmégy mellette.
Theo, te gondoskodsz rólam már hat hosszú esztendeje, és mit kaptál cserébe?
Egy sereg barna szószban úszó képet és egy kölöncöt a nyakadba.
Igen, de ez csak a kezdet volt.
Most meg a színekkel kezded! Alighanem ez is eltart újabb öt évig.
Soha
nem lesz ennek vége, Theo? Iskolába kell járnom egész életemben?
Ez az utolsó feladat, amelyet meg kell tanulnod, Vincent. Én láttam mindent,
amit Európában festenek. A félemeleten levő képek jelentik a festészetben az
utolsó szót. Mihelyt világos színeket raksz a palettádra...
Ó, Theo, igazán gondolod, hogy képes leszek rá? Nem gondolod, hogy ezzel is
megbuktam?
Mindinkább azt gondolom, hogy ostoba szamár vagy. A művészet történelmében most folyik a legnagyobb forradalom és te egyetlen hét alatt akarsz megbirkózni vele! Gyere, sétáljunk egyet a Montmartre-on. Hűtsd le magad, egy kicsit. Ha még öt percig itt kell maradnom veled, alighanem felrobbanok.
Vincent
másnap késő délutánig a Corman-műteremben dolgozott. Utána felkereste Theót a
Goupil képkereskedésben. Kora áprilisi alkonyat volt; az ötemeletes házak
csillogtak a szürkülő este korallszín fényében. Párizsban mindenki aperitifjét
itta. A Rue Montmartre-on a kávéházak zsúfolt teraszain az emberek vidáman
beszélgettek. A kávéházak belsejéből halk zene szűrődött ki; a párizsiak így
pihenték ki a nap fáradalmait. A gázlámpák égtek az éttermekben, a pincérek
tiszta abroszt terítettek az asztalokra, a boltok redőnyeit lehúzták, kiürítették
a zöldséges boltok ajtaja elé kitett ládákat.
Vincent
és Theo kényelmes lépésekkel haladt át a Place Chateaudonon, ahol a
kocsiforgalom ilyenkor rendkívül élénk volt. Elmentek a Notre-Dame de Lorette
épülete mellett, majd elindultak felfelé a Rue Lavalon.
Igyunk egy aperitifet, Vincent?
Igen. Üljünk le valahova, ahol minél több embert láthatunk.
Felmegyünk a Bataille-ba, a Rue de Abbesses-en. Biztosan ott lesz néhány
barátom.
A
Bataille étterem vendégei főként festők voltak. Az utcai fronton csak négyöt
asztal állt, de a benti helyiségek elég tágasak voltak. Madame Bataille mindig
külön terembe ültette a festőket meg bourgeois vendégeit; egyetlen pillantással meg tudta mondani,
ki hova tartozik.
Garcon! hívta a pincért Theo. Hozzon Kummel Eckau 00-t.* (köményes
pálinka) Nekem mit ajánlasz, Theo?
Próbálj meg egy cointreau-t.* (francia likőr) Kísérletezz többféle itallal, amíg aztán kikötsz az egyiknél.
A pincér italukat tányéron tette le eléjük, rajta fekete számokkal az ár is. Theo szivarra gyújtott, Vincent pedig a pipájára. Fekete kötényes mosónők mentek el az asztaluk mellett, hónuk alatt kosárba rakott, frissen vasalt, tiszta ruhával; egy munkás kezében becsomagolatlan sózott heringet lóbált; overállba öltözött festők hátukon festőállványukat és félbemaradt, a festéktől még nedves vásznukat vitték; üzletemberek jöttek fekete keménykalapban és szürke pepita zakóban; asszonyok házicipőben, szatyrukban borosüveg és papírba csomagolt hús; keskeny csípőjű, szép nők, hosszú uszályos szoknyában, fejükön apró tolldíszes kalappal.
Tarka látvány ez a sok nép, Theo. Igaz-e?
Igen. Párizs igazán csak az aperitif órájára ébred fel. Gondolkodtam rajta,
mi teszi Párizst olyan csodássá?
Ősintén szólva magam sem tudom. Ez örök rejtély. Talán a franciák egyéniségén múlik. A szabadság és a türelmesség furcsa keveréke jellemzi őket. Könnyen veszik az életet... Helló! Hadd mutassam be egyik barátomat. Jó estét, Paul; hogy vagy?
Köszönöm jól, Theo.
Bemutatom a fivéremet, Vincent Van Gogh! Vincent ez Paul Gauguin. Ülj le, Paul és rendeld meg a szokásos abszintedet.
Gauguin
szakértelemmel ízlelte meg az abszintes poharat, mielőtt kiitta, majd
Vincenthez fordult.
Hogy tetszik önnek Párizs, Monsieur Van Gogh?
Nagyon.
Tiens!
Cest curieux, ez igazán különös. Szóval még mindig akadnak, akiknek
tetszik. Én óriási szemetes vödörnek tartom; benne a civilizáció a szemét.
Nekem nem ízlik ez a cointreau, Theo. Nem ajánlanál valami mást?
Próbálja meg ön is az abszintet, Monsieur Van Gogh szólt közbe Gauguin. -
Abszint az egyetlen festőnek való ital!
Te mit gondolsz, Theo?
Miért kérdezel? Ahogy neked tetszik. Garcon! Hozzon egy abszintet a Monsieur-nek.
Úgy látom, jó kedvedben vagy ma, Paul. Mi történt? Képet adtál el?
Nem, ilyen piszkos anyagi ügybe nem keveredtem, de kedves eset történt velem ma
reggel.
Theo
rákacsintott Vincentre.
Meséld el, Paul. Garcon! Hozzon még egy abszintet Monsieur Gauguinnek.
Gauguin
éppen csak belekóstolt a frissen hozott abszintbe és belekezdett történetébe.
Ismered,
Theo, a Rue des Forneux-ból nyíló zsákutcát, az Impasse Frenier-t? Reggel öt
órakor Fourel mama, egy kocsis feleségének sikoltozására ébredtem fel.
Segítség! A férjem felakasztotta magát! Kiugrottam az ágyból, nadrágot húztam
(a tisztességre mindig ügyelni kell!), lerohantam a lépcsőn és levágtam a
kötélről a szerencsétlent. Már halott volt, de még meleg és még mindig égett
benne az alkohol. Le akartam fektetni az ágyra, de Fourel mama rám kiáltott:
Várjuk meg a rendőrséget!
A
ház másik oldalán, ahol lakom, egy kertész tizenöt méter széles üres telken
kertészkedik. „Van egy kantalup-dinnyéje?" kérdeztem tőle. „Van ám, jó
érett." Reggelire megettem, anélkül, hogy az akasztott emberre gondoltam
volna. Ez a jó az életben; minden méregnek megvan az ellenmérge. Meghívtak
ebédre. A legszebb ingemet vettem fel abban a reményben, hogy mindenki el lesz
tőle ragadtatva. Ebéd közben elbeszéltem, mi történt. Mosolyogva hallgatták,
amit elmondtam, minden részvét nélkül és arra kértek, adjak nekik egy darabkát
az akasztott ember köteléből.
Vincent
figyelmesen tanulmányozta Gauguin arcvonásait. Nagy busa feje, bozontos fekete
haja; nagy orra a bal szemétől a szája jobb sarka felé görbült. Kidülledt,
mandulavágású, szomorú nézésű szeme, kiálló arccsontjai. Hatalmas termetű,
életerőtől duzzadó férfi volt.
Theo
kissé elmosolyodott.
Paul, a szadizmusodat a kelleténél kicsit jobban élvezed, semhogy természetesnek lássék. Nekem mennem kell, vacsorára vagyok hivatalos. Velem jössz, Vincent?
Hadd maradjon itt, Theo mondta Gauguin. Szeretnék a fivéreddel jobban
megismerkedni.
Rendben van, Paul. Csak ne engedd, hogy túl sok abszintet igyék. Nem szokott
még hozzá. Garfon!
Combien?*(
Pincér! Mennyivel tartozom? franciául)
Derék ember
a fivéred, Vincent mondta Gauguin. Kicsit fél kiállítani a
fiatalabb
festőket. De gondolom, Valadon nem engedi.
Ott láttam Monet, Sisley, Pissarro és Manet képeit a félemeleten.
Ez igaz, de hol vannak Seurat és Gauguin képei? És Cézanne-é és Toulouse-Lautrecé?
A többiek lassanként megöregszenek és letelik az idejük. Ismered
Toulouse-Lautrecet?
Henrit? Persze. Átkozottul jól fest, csak bolond. Meg van győződve róla, ha nem
fekszik le ötezer nővel, nem igazi férfi. Minden reggel kínzó kisebbrendűségi
érzéssel kel fel, mert nincsenek lábai, hogy aztán bánatát minden éjszaka
alkoholba és nőkbe fojtsa. Reggelenként újra kezdődik az egész. Ha nem lenne
őrült, ő lenne az egyik legnagyszerűbb festő. Megérkeztünk. A műtermem a
harmadik emeleten van. Nézz a lábad alá, mert néhány lépcső hiányzik.
Gauguin
előrement és lámpát gyújtott. A műterem kopott padlásszoba volt; bútorzata
festőállvány, rézágy, asztal és szék. A műteremből nyíló hálófülke falán
obszcén fényképek.
A
képek után ítélve nem lehetsz valami nagy véleménnyel a szerelemről.
Ülj le valahova, az ágyra vagy a székre. Dohányt találsz az asztalon. A nőket
akkor szeretem, ha kövérek és züllöttek. Az csak zavar, amikor egy nő értelmes.
Mindig kövér szeretőt kerestem, de soha nem találtam meg. Nemegyszer az vezetett
félre, hogy a nő terhes volt. Olvastad egy Maupassant nevű fiatal író, Zola
pártfogoltjának az elbeszélését? Egy férfi, aki a kövér nőket szereti,
karácsony estéjén vacsorát hozat két személyre és elindul, hogy megkeresse a
lakomához a neki tetsző nőt. Meg is találja, hazaviszi, és mikor vacsora közben
a sülthöz kezdenek, a nő egészséges fiúgyermeknek ad életet!
Az ilyen történetnek nem sok köze van a szerelemhez, Gauguin.
Gauguin végigheveredett az ágyon, izmos karját feje alá tette és szivarjából füstfelhőket eregetett a mennyezet festetlen gerendái felé.
Ne hidd, hogy nincs érzékem a szépséghez, Vincent, de azt igenis állítom, hogy
érzékeim egyszerűen nem igénylik. Mint észrevehetted, én nem ismerem a
szerelmet. Inkább kettéharapnám a nyelvemet, mint kimondjam ezt a szót:
Szeretlek. De azért nem panaszkodom. Jézussal együt vallom én is: „A test az
test és a lélek az lélek." És bizony, ami a testet illeti, azt kevéske
pénzzel kielégítem, a lelkem pedig békességben marad.
Úgy látom, elég könnyen veszed ezeket a dolgokat.
Nem mondhatnám, hogy könnyen veszem, miféle nővel fekszem le. Ha ez a nőnek
gyönyörűséget szerez, az én gyönyörűségem kétszeres. De jobb szeretek csak a
külsőségekre szorítkozni, minden érzelem nélkül. Azt a festésre tartom meg.
Újabban magam is inkább ezt a meggyőződést vallom. Nem, köszönöm, azt hiszem
már sok lesz az abszintből. Theo nagyra értékeli a munkádat. Láthatnám néhány
tanulmányodat?
Gauguin
talpra ugrott.
A
tanulmányaimat nem. Ezek ugyanolyan személyes és magánjellegűek, mint a
leveleim. De megmutatom néhány képemet. Sokat nem látsz ennél a világításnál.
De ha mindenképpen akarod...
Gauguin
letérdelt, az ágy alól kihúzott egy halom vásznat és az abszintes üveghez
támasztva egymás után felállította az asztalon. Vincent el volt készülve, hogy
valami szokatlant lát majd, de Gauguin képei egyszerűen fejbe ütötték. A
napfény valósággal tobzódott rajtuk, soha nem látott fák és állatok néztek le a
képekről, Cuvier* Cuvier Georges (1769-1832) híres francia zoológus –
ő
sem gyanította, hogy ilyesmi is létezik. A tenger lávafolyónak is beillett
volna, ilyen eget pedig nehéz lenne az istenek lakóhelyeként elképzelni. Vad
külsejű bennszülöttek népesítették be Gauguin vásznait, örök titok rejtőzködött
primitív voltuk bámész tekintetében; látomásos kompozíciók voltak ezek lángoló
rózsaszín, ibolya és vörös színekben. Forró napsütés árasztotta el a dekoratív
jelenetek fantasztikus növény- és állatvilágát.
Te is olyan vagy, mint Lautrec mormolta Vincent. Te is mélységesen gyűlölsz
mindent.
Gauguin
felnevetett.
Mit gondolsz a képeimről, Vincent? kérdezte.
Őszintén szólva, nem tudom. Adj időt, hadd gondolkozzam rajta. Legközelebb
megint eljövök, akkor mutasd meg őket újra.
Gyere, amikor akarsz. Egyetlen fiatal festő van Párizsban, akinek a képei
olyan jók, mint az enyémek. Georges Seurat. Ő is primitív. A többi mind hülye és civilizált.
Georges Seurat? kérdezte Vincent. Azt hiszem, a nevét sem hallottam soha. -
Persze, hogy nem hallottad. Egyetlen műkereskedő sem hajlandó képeit szalonjában
kiállítani. Mégis nagy festő.
Szívesen megismerném, Gauguin.
Elmegyünk hozzá még ma este. Nem vacsoráznánk előbb Bruant-nál? Van pénzed? Nekem mindössze két frankom. Az abszintes üveget mindenesetre vigyük magunkkal. Menj előre. Majd tartom a lámpát, amíg félig leérsz a lépcsőn, hogy ki ne törd a nyakad.
5.
Hajnali két óra körül járt az idő, mire eljutottak Seurat műtermébe.
Nem haragszik meg, ha felverjük? kérdezte Vincent.
Miért haragudnék? Egész éjszaka dolgozik, sőt a nap legnagyobb részében is. Azt
hiszem, soha nem alszik. Már itt is vagyunk. A ház az anyjáé. Seurat mama
egyszer ezt mondta nekem: Georges festeni akar. Fessen, ha neki úgy tetszik.
Van elég pénzem, hogy ketten megéljünk belőle. A fő, hogy boldog legyen.
Georges-ot anyja mintafiúnak tartja, mert nem iszik, nem dohányzik, nem
káromkodik, nem marad ki éjszakára, nem szaladgál nők után és csak festőszerekre
költ. Egyetlen bűne a festés. Állítólag van szeretője, akitől egy fia is született,
de erről soha nem beszél.
Teljes a sötétség szólt Vincent. Hogyan jutunk be, ha nem akarjuk felverni
őket?
Georges műterme a padlástérben van a ház másik oldalán. Majd kavicsot dobunk az
ablakába. Várj csak, inkább én dobom. Vigyázni kell, hogy a második emeletre
ne dobjuk, mert akkor az anyját verjük fel.
Seurat
jött le az ajtót kinyitni. Ujját a szájára tette, és figyelmeztette őket, hogy
csendben legyenek; együtt mentek fel a lépcsőn a műterembe.
Georges mondta Gauguin , bemutatom Theo fivérét, Vincent Van Goghot. Úgy
fest, mint egy hollandus, de egyébként nagyszerű fickó.
Seurat
hatalmas műterme a ház egész padlásterét lefoglalta. A falakon óriás méretű,
befejezetlen vásznak, előttük festőállvány. A gázlámpa alatti nagy,
négyszögletes asztalon vászon feküdt, amelyen a festék még nedves volt.
Örülök, hogy megismerhetem, Monsieur Van Gogh. Megbocsát egy pillanatra, de még egy négyszöget ki kell töltenem színekkel, mielőtt a festék meg nem szárad.
Felment egy magas festőszékre és a vászon fölé hajolt. A gázlámpa sárga fénye ráesett az asztalon fekvő vászonra. Mellette szép sorjában legalább húsz apró csészében különböző festékek. Seurat apró, színes pontokat rakott fel a vászonra matematikai pontossággal a legkisebb ecsettel, amelyet Vincent valaha is látott. Munkáját csendben, minden emóció nélkül légezte. Viselkedése zárkózott és szenvtelen volt, mint egy műszerészé. Pont, pont, pont, pont. Az ecsetet egyenesen tartotta kezében, éppen csak érintette az apró csészében levő festéket és aztán pont, pont, pont a vásznon, száz meg száz apró pont.
Vincent
tátott szájjal bámulta Seurat tevékenységét, aki végül hozzáfordult és így
szólt:
Nézzen ide, kérem, ezt a teret most ki kell mélyítenem.
Mutasd meg pontosan Vincentnek, mit csinálsz, Georges mondta Gauguin. -
Ahonnan ő jött, ott teheneket és juhokat festenek és egy héttel ezelőtt még azt
se tudta, van-e modern festészet.
Feljönne ide mellém a székre, Monsieur Van Gogh?
Vincent
felkapaszkodott a festőszékre, és nézte az előtte kifeszített vásznat. Soha nem
látott még ilyet! Sem az életben, sem a festészetben. A kép Grande Jatte
szigetét ábrázolta. Az architekturálisan festett, végtelenül finoman árnyalt,
apró színes pontokból álló emberi alakok a gótikus székesegyházak oszlopaihoz
hasonlítottak. A pázsit, a folyón úszó hajók és a fák mind bizonytalanul és
elvontan festett fénypontok tömegéből öltöttek formát. A kép színei még Manet,
Degas, vagy éppen Gauguin színeinél is merészebben és rikítóbban világosak.
Visszahúzódás volt ez, a szinte elvont harmónia világába. Ha volt is benne
élet, ez nem a természet elevensége volt. A levegőt csillogó fény töltötte meg,
de a kép levegője állt, kísérteties mozdulatlanságban, mintha a nyüzsgő élet
csendélet lett volna, amelyből a művész örökre száműzött minden mozgást.
Gauguin
Vincent mellett állt és nevetett elképedésén.
Sebaj, Vincent mondta. Georges vásznai első látásra mindenkit elképesztenek.
Halljuk, mit szólsz hozzá?
Vincent
bocsánatkérőleg fordult Seurat-hoz.
Bocsásson meg, Monsieur, de olyan sok rendkívüli élményben volt részem az
elmúlt néhány napban, hogy alig tudok magamhoz térni. Én a holland festészet
hagyományain nőttem fel és sejtelmem sem volt róla, mi az impresszionizmus.
Most egyszerre el kellene vetnem mindent, amiben hittem.
Megértem önt mondta Seurat nyugodt hangon. Az én módszerem forradalmasítja
az egész festészetet és így természetesen első látásra nem foghatja fel a jelentőségét.
Mind mostanáig a festészet személyes tapasztalat dolga volt, ugyebár. Monsieur?
Az én célom. hogy elvont tudománnyá tegyem. Meg kell tanulnunk,
hogy érzelmeinket elvessük és helyette az elme matematikai preciziását
alkalmazzuk. Minden emberi érzést szín, vonal és tónus elvont képleteiben
kell kifejeznünk. Látja ezeket a kis festékes csészéket az asztalon?
Igen, látom.
Ezek, Monsieur Van Gogh, mind különböző emberi indulatot képviselnek. Formuláim
alkalmazásával ezeket gyárilag lehet előállítani és árusítani a drogériákban.
Semmi szükség nem lesz ezután a színek vaktában való keresésére
a
palettán; az ilyen módszer ma már teljesen idejétmúlt. Ezentúl a festő elmegy
drogériába és egyszerűen megvásárolja azokat a kis, különféle színeket tartalmazó
csészéket. A tudomány korszakában élünk és én tudománnyá fejlesztem
festészetet. A személyiségnek el kell tűnnie és a festészetnek ugyanolyan precíznek
kell lennie, mint az építészetnek. Érti, Monsieur?
Nem mondta Vincent. Én bizony nem értem.
Gauguin
oldalba lökte Vincentet.
Te, Georges, miért mondod ezt a te módszerednek? Pissarro mindezt már előtted
pontosan kidolgozta.
Ez hazugság.
Seurat
egészen belepirult abba, amit Gauguin mondott. Leugrott festőszékérő1, gyors
léptekkel az ablakhoz ment, ujjaival idegesen dobolt az ablakpárkányon, majd
visszament hozzájuk.
Ki meri azt állítani, hogy elméletemet Pissarro dolgozta ki előttem? Én mondom
nektek, ez egyes-egyedül az én módszerem, én gondoltam rá először. A
pointillizmust Pissarro tőlem tanulta. Gondosan áttanulmányoztam a művézettörténetet
az olasz primitívektől kezdve és én mondom nektek, erre előttem senki nem
gondolt. Hogy mered...
Idegesen
harapdálta a szája szélét, odament az egyik festőállványhoz és vállát felhúzva
hátat fordított Vincentnek és Gauguinnek.
Vincentet
meglepte, hogy Seurat mennyire megváltozott. Amikor az asztalon szétterített
vászon fölé hajolt, arcvonásai szinte architekturálisan tökéletesek és hidegek
voltak. Laboratóriumában dolgozó tudóshoz hasonlított, szenvtelen tekintetével
és személytelen modorával. Hangja hűvös, majdnem tanáros volt. Szemét az
elvontság tette fátyolossá, akárcsak festési modorát. Most azonban egyszerre az
állát teljesen beborító szakállából kivilágító vörös ajkát harapdálta s felborzolta
gondosan fésült göndör, barna haját.
Csak ne dühöngj, Georges mondta Gauguin és Vincentre kacsintott. Mindenki
tudja, hogy ez a te módszered. Nélküled soha nem lett volna pointilizmus.
Seurat megnyugodott és visszament az asztalhoz. Szeme már nem szórt haragos villámokat.
Monsieur Seurat szólt most Vincent , hogyan tehetjük a festészetet személytelen tudománnyá, mikor jelentőségének lényege az egyéniség kifejezésre juttatása?
Figyeljen ide, megmagyarázom.
Seurat
az asztalról felvett egy színes rajzkrétákkal dobozt és letérdelt a műterem
padlójára. A gázlámpa halvány fénye a fejük felett világított. Az éjszaka
teljesen csendes volt. Egyik oldalára Vincent térdelt le, a másikon pedig
Gauguin guggolt. Seurat lelkendező izgalommal magyarázott.
Véleményem szerint mondta , a festészetben minden effektust formulákra kell
visszavezetni. Tegyük fel, hogy egy cirkuszi jelenetet akarok lerajzolni. Itt
egy műlovar, itt a ló idomítója, itt a cirkusz porondja és a nézőtér. Ki akarom
fejezni a cirkusz vidám légkörét. Mi a festészet három alapeleme? A vonal, a
tónus és a szín. Tehát, ha a vidámságot akarom ábrázolni, minden vonalam eltér
a vízszintestől; így ni. A világító színek dominálnak és az én meleg tónusom,
így. Látják? Nem szuggerálja-e absztrakt eszközökkel a vidámságot?
Hát, ami azt illeti mondta Vincent , lehet, hogy szuggerálja, de nem érzékelteti.
Seurat
felnézett Vincentre, akinek feltűnt, hogy a festőnek milyen szép szabályos az
arca.
Én nem a vidámságot, mint olyant, hanem a vidámság lényegét, esszenciáját
akarom kifejezni. Ismeri ön, kedves barátom, Platónt?
Persze, hogy ismerem.
Vele vallom én is, hogy a festőnek nem a dolgot, hanem a dolog lényegét kell
kifejeznie. Ha lovat fest le, az ne az utcán látható egy bizonyos ló legyen. Az
a fényképezőgép feladata; nekünk azon túl kell mennünk. Amit meg kell fognunk,
Monsieur Van Gogh, amikor egy lovat lefestünk, a Platón-féle ló ideája, a ló megjelenésének
szellemisége. Ugyanígy, amikor embert festünk le, az ne legyen a concierge, a házmester, orrán
bibircsókkal, hanem az ember ideája, minden ember szellemisége és esszenciája.
Érti, kedves barátom, amit mondok?
Értem mondta Vincent , de nem értek egyet vele.
Később majd egyetért velem.
Seurat
felemelkedett guggoló helyzetéből, levette overallját és letörölte vele a
padlóra felrajzolt cirkuszi jelenetet.
Most pedig nyugalom mondta , folytatom a Grande Jatte szigetét ábrázoló
kompozíciót. Minden vonalam horizontális, így. A tónust a meleg és hideg színek
tökéletes egyensúlya adja meg: teljes az egyenlőség a sötét és világos színek
közt is, így. Érti már?
Csak folytasd, Georges szólt Gauguin , és ne tégy fel ostoba kérdéseket.
Most jövünk a szomorúsághoz. Minden vonal lefelé tart, így. A hideg tónusok dominálnak, így. Aztán a sötét színek dominálnak, így. Már meg is vagyunk! Ez a szomorúság esszenciája! Egy gyermek is lerajzolhatja! Egy kis könyvbe össze lehet foglalni a tér elosztásának matematikai formuláit. Ezeket én már mind kidolgoztam. A festő egyszerűen elolvassa a könyvet, elmegy a drogériába, megveszi a különlegesen kiválogatott színeket tartalmazó csészéket és pontosan betartja a szabályokat. Így lesz belőle tudományos alapon tökéletes festő. Dolgozhat napfénynél vagy gázvilágításnál, lehet szerzetes vagy szabadgondolkodó, hétéves gyermek vagy hetvenéves öregember, a fontos az, hogy a képet ugyanazzal az architekturális, személytelen tökéletességgel alkossa meg.
Vincent
kétségbeesetten pislogott, Gauguin pedig nevetett.
Vincent
barátunk kissé bolondnak tart, Georges.
Seurat
overalljával a krétarajz utolsó maradványait törölte le a padlón és utána a
műterem sötét sarkába dobta.
Valóban annak tart, Monsieur Van Gogh? kérdezte Vincenttől.
A
világért sem tiltakozott Vincent. Engem annyiszor mondtak bolondnak, hogy
jobb szeretem ezt a szót már nem is hallani. De meg kell mondanom, az
elgondolásai nagyon furcsák!
Más szóval Vincent mégiscsak bolondnak tart, Georges mondta Gauguin. Az ajtón
erélyes kopogtatás hallatszott.
Mon Dieu!*(Uram Isten –
franciául) kiáltott
Gauguin , megint felvertük anyádat! Pedig megmondta, ha még egyszer éjszaka
itt talál, nem viszem el szárazon. Pongyolában, fején főkötővel, Seurat
édesanyja lépett be a műterembe.
Georges, megígérted, hogy éjszaka nem dolgozol. Ó, maga az, Paul? Miért
marad
mindig adós a lakbérével? Akkor lenne hol aludnia.
Ha befogadna, Seurat mama, nem kellene házbért fizetnem.
Azt már nem, elég egy festő a családban. Georges, hoztam egy kis kávét és
brióst. Ha dolgoznod kell, legalább egyél. Magának pedig, Paul, hozzam fel az
abszintes
üvegét, nemde?
Nem itta még ki az egészet, Seurat mama?
Paul, jusson eszébe, mit ígértem!
Vincent
közben előjött a műterem egyik sötét sarkából.
Anyám mondta Seurat , bemutatom új barátomat, Vincent Van Goghot. Seurat
mama kezet fogott Vincenttel.
Fiam minden barátja szívesen látott vendégem, még hajnali négy órakor is. Mit
óhajt inni, Monsieur?
Legszívesebben én is Gauguin abszintjéből innék egy pohárral.
Azt már nem! tiltakozott
Gauguin. Seurat mama az abszintet szigorúan nekem tartja a háznál. Egy
hónapra jár egy üveg. Igyál inkább mást. Jó lesz neked egy kis chartreuse is!
A
három férfi és Seurat mama jól elbeszélgetett a kávé és briós mellett, míg a
felkelő nap első sugara meg nem jelent a műterem ablakában.
Én fel is öltözöm mondta Seurat mama. Jöjjön el egyik este Georgeshoz
vacsorára, Monsieur Van Gogh. Igen fogunk neki örülni.
Amikor
elköszönt tőlük, Seurat így szólt Vincenthez:
Azt hiszem, abból, amit ma mondtam el, még nem értheti módszeremet. Jöjjön el
minél gyakrabban és dolgozzunk együtt. Ha megérti, igazat ad majd nekem, hogy
a festészet soha többé nem lehet ugyanaz, mint azelőtt volt. Én megyek is
vissza festeni. Még egy kisebb teret ki kell mélyítenem, mielőtt lefekszem.
Adja át üdvözletemet, kérem, fivérének.
Vincent
és Gauguin a teljesen üres utcákon elindult fel a Montmartre-ra. Párizs még
mélyen aludt. A lakások zöld zsalui zárva, a boltok redőnyei lehúzva; a falusi
szekerek hazafelé döcögtek, mert terhüket, a zöldséget, gyümölcsöt és virágokat
lerakták már Párizs nagy vásárcsarnokában.
Menjünk fel a dombra és nézzük meg, mint kel fel a nap Párizs felett javasolta
Gauguin.
Szívesen.
Előbb
felmentek a Boulevard Clichyn, a Rue Lepicen elhaladtak a Moulin de la Galette
mellett és csak aztán kapaszkodtak fel a Montmartre-ra. A házak lassanként
elfogytak és a Rue Lepic végén fák, virágos rétek kezdődtek. Cserjékkel
szegélyezett kanyargós ösvény vezetett fel a tetőre.
Mondd meg Gauguin, őszintén szólt Vincent , mit gondolsz Seurat-ról?
Georges-ról? Tudtam, hogy megkérdezed. A színekről ez az ember többet tud bárki
másnál Delacroix óta. A művészetről kiagyalt elméletei persze hibásak. A művész
ne gondolkodjék sokat azon, amit csinál. Ez a kritikusok dolga. De Georges
színkezelése határozott haladást jelent a művészet fejlődésében és
kompozíciójának gótikus architektúrája bizonyosan sietteti majd a primitív ellenhatást
a festészetben. Ettől eltekintve bolond; erről te is meggyőződhettél.
A
feljutás a Montmartre tetejére fárasztó volt, de mikor felértek, feltárult előttük
egész Párizs; a háztetők fekete óceánja, amelyből kiemelkedtek a távozó éjszaka
páráiból kibontakozó templomtornyok; a Szajna félkör alakban kanyargó fehér
fénycsíkja szelte kettőbe a várost. A házak sűrűn borították a Montmartre
oldalát, amíg el nem érték a Szajna mélyen fekvő lapályát és a bal parton kapaszkodtak
fel újra a Montparnasse-ra. A felkelő nap fényes sugaraival megvilágította a
Bois de Vincennes fáit, a város másik végén nyugat felé pedig jól látszott a
Bois de Boulogne élénkzöld, de még nagyrészt sötét ködbe burkolt foltja.
Tisztán lehetett látni Párizs három legjellegzetesebb épületét, középen az
Operát, keleten a Notre-Dame-ot, nyugaton pedig az Arc de Triomphe kőívét.
6.
Végre béke honolt a Rue Laval-i apró lakásban; Theo hálát érzett a sors iránt (pillanatnyi csendért, amely azonban nem tartott sokáig. Vincent nem volt hajandó fokról fokra változtatni régi festési stílusán, hanem szenvedélyesen beleletette magát barátai utánzásába. Mindenáron hamisítatlan impresszionista akart lenni és elfelejtett mindent, amit eddig a festészetről tanult. Képei Seurat, Toulouse-Lautrec és Gauguin képeinek silány másolatai voltak, amit azonban maga sajnálatos módon csodálatos haladásnak érzett.
Mondd meg nekem, bátyókám szólt hozzá Theo egyik este , tulajdonképpen hogy
hívnak?
Vincent Van Goghnak.
Biztos vagy benne, hogy nem Georges Seurat-nak vagy Paul Gauguinnek? Mit
akarsz ezzel mondani, Theo?
Valóban azt hiszed, hogy Georges Seurat lesz belőled? Nem gondolod, fogy csak
egyetlen Lautrec van a világon? És, hála Istennek, csak egyetlen Gauguin is!
Csacsiság, ha őket akarod utánozni.
Én nem utánzom őket, tanulok tőlük.
De bizony utánzod. Mutasd meg bármelyik új vásznadat és megmondom, kivel voltál
együtt előző este.
De közben mind jobbak és jobbak a képeim. Már sokkal világosabbak.
Egy cseppet sem. Mind kevesebb van rajtuk Vincent Van Goghból. Amihez kezdtél,
nem lesz könnyű munka, keményen meg kell érte dolgoznod. Hát csak arra telik,
hogy másokat utánozz? Miért ne tudnád a magad művészetébe beleolvasztani, amit
tőlük kapsz?
Theo, én mondom neked, hogy ezek a képek jók! Én pedig azt mondom neked,
csapnivalóak!
Így
folyt köztük a vita szüntelenül.
Esténként,
amikor Theo fáradtan, kimerülten és idegesen ért haza a képkerescedésből,
Vincent már türelmetlenül várta új vásznával. Rárohant, mielőtt fivérének
ideje
jutott volna, hogy letegye kabátját, kalapját.
Erről most már igazán nem mondhatod, hogy nem jó! Nézd, a színek mennyivel
jobbak! Nézd ezt a napfényeffektust! Nézd...
Theónak
választani kellett; vagy hazudik és akkor kellemesen tölti estéjét elbűvölően
kedves fivére társaságában, vagy megmondja az igazat és akkor Vincent
hajnalig
nem hagy neki békét örökös dühkitöréseivel. Theo nagyon fáradt volt és bár
magának ártott vele, megmondta az igazat.
Mikor jártál utoljára Durand-Ruelnél? kérdezte fáradtan.
Miért?
Felelj, kérlek.
Ha tudni akarod mondta Vincent zavartan , tegnap délután.
Tudod-e, Vincent, hogy legalább ötezer festő próbálja utánozni Manet-t Párizsban?
És a legtöbben nálad nagyobb sikerrel?
A
vita, ha lehet, még élesebben folyt tovább közöttük.
Vincent
új fogáshoz folyamodott. Valamennyi impresszionistát egyszerre ugyanazon a
vásznon utánozta.
Csodás mormolta Theo, amikor a képet meglátta. Adjuk neki ezt a címet: Récapitulation* (összefoglaló
ismétlés – franciául) és mindent pontosan megjelölhetünk rajta. Ez a fa itt eredeti Gauguin,
ez a lány itt a sarokban eredeti Toulouse-Lautrec. A napsütés a folyón Sisley,
a szín Monet, a fák lombja Pissarro, a levegő Seurat és a főalak Manet.
Vincent
nem hagyta magát. Keményen dolgozott egész nap és amikor Theo hazaérkezett,
kikapott, mint egy rossz gyerek. Theo a lakószobában aludt és így Vincent nem
dolgozhatott ott éjszaka. Theóval folytatott éles hangú vitatkozása azonban
felizgatta és nem tudott elaludni. A vita hosszú órákon át folyt és Theo végre
elaludt a kimerültségtől, bár a szobában még égett a lámpa és Vincent izgatottan
gesztikulált. Theót csak az a tudat vigasztalta, hogy hamarosan a Rue Lepicbe
költöznek, ahol külön hálószobája lesz. Ott majd gondoskodik róla, hogy szobája
ajtaján jó erős zár legyen.
Amikor
Vincent belefáradt saját képei megvitatásába, szenvedélyes vitákba kezdett
Theóval a művészetről, a műkereskedelemről és arról a nehéz kérdésről, mit
jelent művésznek lenni.
Theo mondta panaszos hangon , te vagy Párizs egyik legjelentősebb képszalonjának
az igazgatója és nem állítod ki fivéred egyetlen képét sem.
Valadon nem engedi.
Megpróbáltad?
Legalább százszor.
Rendben van. Mondjuk az én képeim nem érik el a kellő színvonalat. De miért
nem állítod ki Seurat, Gauguin és Lautrec képeit?
Valahányszor új képet hoznak hozzánk, ismételten kérem Valadont, hadd
állíthassak ki az
entresolban.
A te szavad
a döntő, vagy másé?
Ne felejtsd el, én is csak alkalmazott vagyok.
Akkor hagyd ott őket. Ez így megalázó rád nézve. Egyszerűen megalázó. Theo, ezt nem bírnám ki. Én a helyedben otthagynám őket.
Beszéljünk erről majd a reggelinél, Vincent. Nagyon fárasztó napom volt ma,
szeretnék lefeküdni.
Nem akarok várni reggelig. Beszéljük meg most mindjárt. Mi értelme, hogy Manet
és Degas képeit állítsd ki? Ők már beérkeztek és jól kelnek a képeik. Most már
a fiatalabbakért kellene harcolnod.
Ehhez idő kell, Vincent. Talán majd három év múlva...
De mi nem várhatunk három évig. Nekünk most van rá szükségünk. Hagyd ott
Goupilékat, Theo és nyiss magadnak képszalont. Képzeld el: nem lenne többé se
Valadon, se Bouguereau, se Henner!
Ehhez pénz kell, Vincent, nekem pedig nincs.
Majd előkerítjük a pénzt valahogyan.
A
képek eladásához sok idő kell.
Akkor menjünk lépésről lépésre. Éjjel-nappal dolgozni fogunk, hogy segítségedre
legyünk.
És mit csináljunk addig? Ennünk is kell.
Szemrehányást teszel, mert nem keresek annyit, amiből megéljek?
Az Isten szerelmére kérlek, Vincent, feküdj le. Rettenetesen fáradt vagyok.
Nem akarok lefeküdni, az igazat akarom megtudni. Ugye ez az egyetlen ok, amiért
nem hagyod ott Goupilékat? Mert engem kell tartanod? Mondd meg az igazat. Teher
vagyok a nyakadon? Tudom, hogy csak miattam maradsz az állásodban. Miattam nem
vagy szabad ember.
Ha nagyobb és erősebb lennék, most jó alaposan elvernélek. De mert nem vagyok,
azt hiszem, Gauguint kérem meg rá. Az én helyem Goupiléknál van, Vincent és ott
is maradok, a te dolgod pedig az, hogy fess és az is lesz mindig. A Goupiléknál
végzett munkám fele a tied, amit pedig te festesz, annak a fele az enyém. Most
pedig kelj fel az ágyamról és feküdj le, mert rendőrt hívok!
Másnap
este Theo borítékot mutatott Vincentnek és így szólt:
Ha nincs más programod ma este, elmehetnénk ide.
Ki lesz a házigazda?
Henri Rousseau.
A meghívón verses szöveg állt, melyet néhány kézzel festett virág díszített. Hát ez meg kicsoda? kérdezte Vincent.
Rousseau-t le
Douanier-nek. a
Vámosnak hívjuk. Negyvenéves koráig vámszedő volt vidéken és akárcsak Gauguin,
ő is vasárnaponként festett. Néhány éve jött Párizsba és a Bastille környékén a
munkásnegyedben lakik. Henri teljesen műveletlen, de azért fest, költeményeket
ír, komponál és hegedűleckéket ad munkásgyerekeknek, zongorázik és rajzra tanít
néhány öregembert.
Milyen képeket fest?
Fantasztikus állatokat még fantasztikusabb dzsungelekben, bár dzsungelt
legfeljebb a Bois de Boulogne-ban látott a pálmaházban. Rousseau paraszti
származású és természeténél fogva primitív, még ha Paul Gauguin gúnyt űz is
belőle.
Mi a véleményed a munkájáról, Theo?
Magam sem tudom. Mindenki meg van győződve róla, hogy hülye és őrült.
Valóban az?
Inkább azt mondanám, hogy gyermek, primitív gyermek. Elmegyünk hozzá ma este,
majd meglátod. A lakása falát teliaggatta a képeivel.
Nem lehet szegény ember, ha estélyeket ad.
De az, sőt a legszegényebb festő Párizsban. Még a hegedűt, amin a leckéit adja
is úgy kölcsönzi, mert nincs rá pénze, hogy megvegye. Az estélyeivel különleges
célt követ, amint majd meglátod.
Abban
a házban, ahol Rousseau lakott, csupa munkáslakás volt. Rousseau a ház negyedik
emeletén bérelt egyszobás lakást. Az utca játszó gyerekek lármájától
visszhangzott. A lépcsőházban frissen mosott fehérnemű és konyhaszag terjengett
elkeveredve elhanyagolt árnyékszékek bűzével, és valósággal leverte lábáról,
aki a házba belépett.
Theo
kopogtatására Henri Rousseau nyitott ajtót. Alacsony, zömök termetű férfi volt,
sok tekintetben Vincenthez hasonló testalkat. Ujjai rövidek, vastagok, feje
majdnem kocka alakú; orra tömpe, szeme ártatlan, tágra nyílt.
Nagyon megtisztel vele, hogy eljött, Monsieur Van Gogh mondta nyájas, behízelgő
hangon.
Theo
bemutatta Vincentet. Rousseau székkel kínálta őket. A szoba színes, derűs
volt. Az ablakokon piros-fehér kockás parasztfüggönyök. A falakon sűrűn egymás
mellett vadállatokat és dzsungeleket ábrázoló festmények és szinte hihetetlen
tájképek. A sarokban kopott, öreg zongora mellett négy fiatal fiú állt
idegesen, kezükben hegedűvel. A kandalló párkányán tálakban köménymaggal
behintett sós sütemény, amit a házigazda sütött. A szoba minden részén székek
és padok.
Önök az elsők, Monsieur Van Gogh mondta Rousseau , Guillaume Pille, a
műkritikus, azzal tisztelt meg, hogy egész társaságot hoz magával.
Az
utcáról kiabáló gyerekek és kocsizörgés zaja hallatszott fel. Rousseau kinyitotta
a lakásajtót. A lépcsőházban vidám női hangok hallatszottak.
Gyerünk, gyerünk kiáltotta valaki. Egyik kezetekkel fogjátok a korlátot, a
másikkal az orrotokat!
A
szellemes megjegyzésre hangos nevetés válaszolt. A megjegyzést Rousseau is
hallotta és mosolyogva nézett Vincentre. Vincentnek az volt az érzése, hogy soha nem látott még
ilyen tiszta ártatlan nézésű szemeket a rosszindulat, vagy a sértődöttség
minden nyoma nélkül.
Tízen-tizenketten jöttek be a szobába. A férfiak frakkban, a nők elegáns estélyi ruhában, könnyű tánccipőben és hosszú fehér kesztyűben. Átható illatfelhő vette körül őket, arcuk csupa púder, régi csipkékkel díszített selyemruhájuk suhogása betöltötte a szobát.
Amint láthatod, Henri mondta Guillaume Pille mély, ünnepélyes hangján álltuk
az ígéretünket és mind itt vagyunk, de nem maradunk sokáig. De Broglie
hercegnő báljára vagyunk hivatalosak. Most pedig szórakoztasd a vendégeidet.
Mutass már be neki, Guillaume szólt egy mélyen kivágott estélyi ruhába
öltözött, barna hajú fiatal nő. Ugye, ő az a nagy festő, akiről egész Párizs
beszél. Megcsókolná a kezemet, Monsieur Rousseau?
Vigyázz, Blanche szólt valaki. Tudod, hogy ezek... a festők...
Rousseau
mosolygott és megcsókolta a hölgy feléje nyújtott kezét. Vincent leült az
egyik sarokban. Pille és Theo néhány szót váltott egymással. A többiek
körüljárták a szobát a falak mentén és megjegyzéseket tettek hangos hahotával a
képekre, megtapogatták Rousseau függönyeit, és ami csak a lakásban volt,
mindenre volt valami tréfás megjegyzésük.
Foglaljanak helyet, hölgyeim és uraim szólt Rousseau , zenekarom most saját
szerzeményemet fogja bemutatni, amelyet Monsieur Pille-nak ajánlottam; a címe:
Chanson Raval.
Figyeljen jól mindenki! kiáltott Pille. Rousseau értékes szórakozásban
részesít bennünket. Jeannie! Blanche! Jacques! Üljetek le és hallgassuk meg a
zenekart!
A
négy fiatal fiú közös kottatartó előtt állt és hangolták hangszerüket. Rousseau
leült a zongora elé és lehunyta szemét. Egy pillanattal később így szólt: Kész!
- és a hangverseny elkezdődött. A zenemű egyszerű pastorale volt. Vincent megpróbált
odahallgatni, de a szobában levők hangos kuncogása elfojtotta a zenét. Amikor a
zenekar elhallgatott, tüntetően megtapsolták. Blanche odament a zongorához,
kezét Rousseau vállára tette és így szólt:
Nagyon szép volt, Monsieur, nagyon szép. Zene ilyen mély hatást rám még soha
nem tett.
Nagyon hízelgő, amit mond, Madame.
Blanche-ból
kitört a nevetés.
Hallottad ezt, Guillaume? Nagyon hízelgőnek tartja, amit mondtam.
Most pedig második szerzeményemet játszom el mondta Rousseau.
Énekeld el inkább egyik megzenésített versedet. Henri. Hiszen olyan sok versed
van.
Rousseau
gyerekesen vigyorgott.
Ahogy kívánja, Monsieur Pille, eléneklem egyik megzenésített költeményemet.
Odament
az asztalhoz, előkereste füzetbe írt verseit, lapozott a füzetben és egyet
kiválasztott. Leült a zongora mellé és játszani kezdett. Vincentnek tetszett a
zene és a költemény néhány sorát is, amit megértett bájosnak találta. De a kettő
együttes hatása határozottan komikus volt. A jelenlevők sikoltozva nevettek és
Pille hátát verték.
Ó, Guillaume, te disznó. Te ravasz dög!
Amikor
abbahagyta az éneklést, Rousseau kiment a konyhába és feketekávét hozott
vendégeinek. A vendégek leszedték a köménymagot a sós süteményekről és egymás
kávéscsészéjébe dobták. Vincent a szoba egyik sarkában ült és pipáját szívta.
Lássuk, Henri, a legújabb képeidet, hiszen ezért jöttünk. Szeretnénk látni őket
a műtermedben, mielőtt a Louvre-ba kerülnek.
Van néhány remek új képem mondta Rousseau. Leakasztom a falról önöknek.
A
vendégek az asztal köré gyűltek és egymással versengve dicsérték a festő
képeit.
Ez itt isteni, egyszerűen isteni suttogta Blanche. Ezt elviszem a budoáromba.
Egy napig sem tudnék élni nélküle! Cher Maitre*, (Drága mester – franciául) mibe kerül ez a halhatatlan
mestermű?
Huszonöt frankba!
Képzeljétek. huszonöt frank ilyen nagy műalkotásért! Hajlandó nekem ajánlani?
A
legnagyobb megtiszteltetés számomra, Madame.
Megígértem Francoise-nak, hogy viszek neki egyet képeidből mondta Pille. -
Henri, ezt a menyasszonyomnak viszem. Ennek valamennyi közt a legszebbnek kell
lennie.
Tudom, Monsieur Pille, ez legyen az öné.
Rousseau
levette a falról az egyik, fantasztikus alakú vadállatokat és tündérmesékbe
illő dzsungelt ábrázoló képet. A vendégek kórusban kiáltották Píllenek:
Mi ez az állat?
Oroszlán.
Nem, tigris.
Én mondom nektek, hogy a mosónőm. Pontosan ráismerek.
Ez valamivel nagyobb, Monsieur mondta Rousseau kedveskedő hangon. Ezt harminc frankért adom.
Megéri, Henri, megéri. Egyszer majd az unokáim harmincezer frankot kapak ezért
a csodás vászonért!
Nekem is adjon. Nekem is adjon kiáltozták többen a vendégek közül. Ezt a
barátaimnak szántam. Ez itt az évad legcsodálatosabb kiállítása.
Gyerünk, gyerünk kiáltotta Pille. Elkésünk a bálból. Hozza mindenki képét.
Ez lesz a bál szenzációja. Au revoir*, (Viszontlátásra – franciául) Henri. Csodásan éreztük
magunkat. Rendezz újabb estét hamarosan.
Isten vele, cher
Maftre, mondta
Blanche és parfümtől illatos zsebkendőjét meglebegtette Rousseau orra előtt. -
Soha nem felejtem el önt. Örök életemben emlékezetembe zárom.
Hagyd, Blanche szólt az egyik vendég. Szegény pofa nem tud majd aludni
egész éjjel.
Lármásan
mentek kifelé, illatos parfümfelhőt hagytak maguk után a bűzös lépcsőházban.
Theo és Vincent az ajtó felé indult. Rousseau az asztal mellett állt s nézte az
ott hagyott halom pénzt.
Nem haragszol, ugye, Theo, ha nem megyek veled? kérdezte Vincent. Szeretnék
Monsieur Rousseau-val megismerkedni.
Theo
elment. Rousseau észre sem vette, amikor Vincent becsukta az ajtót és az
ajtóhoz támaszkodva megállt. Számolta az asztalon levő pénzt.
Nyolcvan
frank, kilencven frank, száz, százöt.
Felnézett
és végre észrevette Vincentet. A naiv, gyermekes tekintet visszatért szemébe.
Félretolta a pénzt és bután vigyorgott.
Vesse le az álarcát, Rousseau mondta Vincent. Én is paraszt és festő
vagyok.
Rousseau
odament Vincenthez és melegen megszorította a kezét.
Fivére megmutatta holland parasztokat ábrázoló képeit. Nagyon jók. Jobbak
Millet képeinél. Sokszor, nagyon sokszor megnéztem őket. Nagy csodálója vagyok,
Monsieur.
Én is megnéztem a maga képeit, Rousseau, amíg ezek... bolondot űztek önmagukból.
Én is csodálója vagyok magának.
Köszönöm. Nem ülne le? Gyújtson rá a dohányomból. Százöt frank, Monieur. Lesz
pénzem dohányra, ennivalóra és festővászonra.
Ültek
az asztal két oldalán egymással szemben és baráti, tűnődő csendben szívták
pipájukat.
Gondolom, tudja Rousseau, hogy magát őrültnek tartják.
Persze hogy tudom. De hallom, magát is őrültnek tartották Hágában.
Igen, annak.
Gondoljanak, amit akarnak. Egyszer a képeim mégis a Luxembourg-palotába
kerülnek.
Az enyémek pedig a Louvre-ba mondta Vincent.
Kiolvasták
egymás tekintetéből, mit gondolnak és mindketten jóízű, szívből jövő nevetésben
törtek ki.
Igazuk van, Henri mondta Vincent , őrültek vagyunk! Nem innánk rá egyet? -
kérdezte Rousseau.
7.
A
következő szerdán Gauguin kopogtatott be a Rue Lavalon levő lakásba vacsoratájban.
Fivéred arra kért, hogy vigyelek magammal a Café Batignolles-ba, mert ma sokáig kell a képkereskedésben maradnia. Ezek érdekes képek. Megnézhetem? Persze hogy meg. Egy részüket Brabantban, a többit Hágában festettem. Gauguin hosszasan nézte a képeket. Többször felemelte a kezét, kinyitotta a száját, mint aki beszélni akar, de nem tudja még, mit akar mondani.
Bocsáss meg, Vincent, ha megkérdem mondta végül , de nem vagy te
epileptikus?
Vincent
éppen báránybőr kabátját vette fel, amelyet Theo bosszúságára, ócskaruha-kereskedésben
vásárolt és azóta hordta. Megfordult és Gauguinra bámult.
Mi vagyok én? kérdezte.
Epileptikus. Akinek néha rohamai vannak.
Én nem tudok róla, Gauguin. Miért kérdezed?
Hát tudod... ezek a képeid... mintha minden pillanatban szét akarnák feszíteni
a rámájukat. Ahányszor a képeidet nézem... nem az első eset... olyan izgalom
vesz erőt rajtam, hogy ha a képek nem robbannak fel, én explodálok!
Tudod,
hol érzem legjobban a képeidet?
Nem én. Hol?
A
gyomromban. Egész bensőm reszketni kezd. Olyan izgalom vesz rajtam erőt, hogy
alig bírok magammal.
Legjobb lesz, ha hashajtónak adom el őket. Tudod, felakasztják a mellékhelyiségben
és a nap bizonyos órájában csak rájuk kell nézni.
Komolyra fordítva a szót, Vincent, nem tudnék együtt élni a képeiddel, megőrjítenének
egy hét alatt.
A
Rue Montmartre-on mentek fel a Boulevard Clichyre. Vacsoráztál már? -
kérdezte Gauguin.
Nem én, és te?
Én sem. Menjünk a Bataille-ba?
Jó gondolat. Van pénzed?
Nincs egy fillérem sem. És neked?
Mint rendesen, nekem sincs egy árva garasom sem. Azt reméltem, hogy Theo visz
el vacsorázni.
Hát akkor legfeljebb nem eszünk.
Mindenesetre nézzük meg, mi a plat du jour.* (Napi ajánlat franciául).
A
Rue Lepic-en mentek, amíg befordultak a Rue des Abbesses-be. Madame Bataille
tintával írt étlapja az étterem bejáratánál az egyik cserépbe tett műpálmára
volt ráakasztva.
Hmm! mondta Vincent Côte de veau petits pois*,( Borjúborda zöldborsóval franciául)
a kedvenc ételem. Én ki nem állhatom a borjúsültet - mondta Gauguin. Nem is bánom, hogy nem kell ennünk.
Quelle blague!*( Ne hencegj! franciául)
Közben
a Montmartre alján levő, kis háromszögletű térhez érkeztek.
Nézd csak! szólt Gauguin. Ezen a padon meg Paul Cézanne alszik. Érthetetlen,
miért használja párnának a cipőjét? Keltsük fel.
Gauguin
kihúzta a szíjat nadrágjából és ráhúzott vele az alvó Cézanne harisnyás
lábára. Az ütés fájt és Cézanne felugrott a padról.
Gauguin, te ördögfajzat, te szadista! Ezt nevezed jó tréfának? Vigyázz!
Szétverem a fejed!
Úgy kell neked, miért fekszel cipő nélkül. És egyáltalában, minek rakod a fejed
alá azt a büdös provence-i bakancsodat? Hiszen az rosszabb, mintha nem lenne
párnád.
Cézanne
megdörzsölte a talpát és morogva húzta fel a cipőjét.
Nem párnának használtam; azért tettem a fejem alá, nehogy valaki ellopja, míg
alszom.
Gauguin
most Vincenthez fordult:
Azt hinnéd, hogy éhen kell halnia, pedig apja gazdag bankár, az övé fél Aixen-Provance.
Paul, bemutatom Vincent Van Goghot, Theo fivérét. Cézanne és Vincent kezet
fogott.
Kár, hogy nem találkoztunk félórával előbb Cézanne szólt Gauguin.
Együtt vacsorázhattál volna
velünk. A Bataille-ban minden idők legjobb zöldborsós borjúsültje kapható.
Igazán olyan jó volt? kérdezte Cézanne.
Jó? Pompás. Nincs igazam, Vincent?
Valóban kitűnő volt.
Akkor megyek és eszem én is. Tartsatok velem.
Nem hiszem, hogy meg tudnék enni még egy adagot. Te igen, Vincent? Nemigen
hiszem. De ha Monsieur Cézanne úgy akarja...
Légy szíves, Gauguin. Tudod, utálok egyedül vacsorázni. Majd eszel valami
mást, ha a borjúsültből elég volt már.
Hát csak a kedvedért. Gyere, menjünk, Vincent. Visszamentek a Rue des
Abbesses-re a Bataille étterembe. Jó estét, Messieurs szólt a pincér. -
Választottak már? Igen felelte Gauguin , hozzon három plat du jour-t.
Bien. Milyen
bort parancsolnak?
A
bort te választod ki, Cézanne. Ehhez te jobban értesz nálam. Nézzük csak.
Saint-Estephe, Bordeaux, Sauterne, Beaune...
Kóstoltad már a Pommard-jukat? szólt közbe Gauguin ártatlanul. Azt hiszem,
ez a legjobb boruk.
Hozzon
akkor egy üveg Pommard-t mondta Cézanne a pincérnek. Gauguin mohón felfalta a
zöldborsós borjúsültet és Cézanne-hoz fordult, aki még a felénél sem tartott.
Hallottad, Paul szólt hozzá , milyen nagy a sikere Zola új regényének, A
munkának?
Cézanne
dühös pillantást vetett Gauguinra, félretolta maga elől a megkezdett ételt,
majd Vincenthez fordult.
Olvasta, Monsieur?
Még nem. Most fejeztem be a Germinalt.
A munka
rossz könyv mondta Cézanne , és hazug. Ezenfelül a leggazabb árulás a barátság
nevében. A regény egy festőről szól, Monsieur Van Gogh. Rólam! Émile Zola a
legrégibb barátom. Együtt nőttünk fel, egy iskolába jártunk Aix-ben. Párizsba
csak azért jöttem, mert Zola is itt volt. Émile és én közelebb álltunk
egymáshoz, mintha testvérek lettünk volna. Egészen fiatal korunkban
azt
tervezgettük, hogyan leszünk nagy művészek egymás segítségével. Most meg ezt
teszi velem.
Mit tett önnel? kérdezte Vincent.
Nevetségessé tett. Kicsúfolt. Egész Párizs rajtam nevet. Nap mint nap magyaráztam neki elméleteimet a fényről és arról, hogy a külső felszín alatt hogyan kell ábrázolni a szilárd, kézzelfogható dolgokat, forradalmi elképzeléseimet a szinek megvátasztásáról. Szívesen meghallgatott, bíztatott és én mindent elmondtam neki. Mindezt csak azért tette, hogy anyagot gyűjtsön a könyvéhez és bolondot űzzön belőlem.
Cézanne
kiitta borát. Apró, mogorva tekintetű szemében harag izzott és Vincenthez
fordulva így folytatta:
Zola ebben a regényében három személyből csinált egyet, Monsieur Van Gogh;
belőlem, Bazille-ból és egy szerencsétlen fiatalemberből, aki Manet műtermét
takarította. A fiatalember festő szeretett volna lenni, de a végén felakasztotta
magát. Zola úgy mutat be regényében, mint vizionáriust, olyan szánalomra méltó
figurát, aki azt hiszi magáról, hogy forradalmasítja a művészetet, pedig csak
azért nem fest az elfogadott szabályok szerint, mert nincs tehetsége. Leírja,
hogyan akasztom fel magamat fő művem festőállványára, mert a végén rájövök,
hogy amit magamban lángelme szüleményének tartottam, nem egyéb, mint egy őrült
piktor kontárkodása. Szembeállít velem egy másik művészt Aix-ből, egy érzelgős
szobrászt, aki a legszörnyűbb giccseket készíti, de persze az akadémikusok
stílusában, s őt mutatja be, mint az igazi géniuszt.
Ez valóban mulatságos tette hozzá Gauguin , ha meggondoljuk, hogy Zola állt
ki elsőnek Manet forradalmi festői stílusa mellett. Émile többet tett az
impresszionizmusért, mint bárki más.
Igen, Zola rajongott Manet-ért, mert szembefordult az akadémikusokkal, de engem
őrültnek és idiótának tart, mert továbbmerészkedtem az impresszionistáknál.
Émile középszerű elme és hűtlen barát. Már csak azért is szakítanom kellett
vele, mert gazdag bourgeois módjára é1. A padlón drága szőnyegek, a kandalló párkányán vázák,
fafaragványokkal díszített íróasztal, amelyen mesterműveit írja. Pfuj! Manet
sem mert volna ilyen filiszter módra élni! Lelkük mélyén persze mindketten bourgeois-k, azért értették meg olyan jól
egymást. Émile azt hiszi, mert egy városban születtünk és ismert
gyerekkoromban, belőlem soha nem lehet komoly nagy művész.
Úgy hallottam, hogy a Salon des Refusés* (Visszautasítottak Szalonja franciául) kiállítására készült
katalógus előszavában nagyon megdicsérte a képeidet. Igaz ez?
Igen, de Émile az előszó kéziratát széttépte, mielőtt nyomdába adták volna,
Gauguin.
Miért? kérdezte Vincent.
Félt a műkritikusoktól, hogy ne mondják azt, csak azért dicsért meg, mert régi
barátok vagyunk. Ha az előszó megjelenik, egyszerre beérkezett festő vagyok.
Ehelyett megírta A munkát. Ilyen a mi barátságunk. Képeimet a Salon des Refusés-ben száz ember közül
kilencvenkilenc kinevette. Durand-Ruel kiállítja Degas, Monet és barátom, Guillaumin képeit,
de az enyémekről hallani sem akar. Az ön fivére is, Monsieur Van Gogh, fél
kiállítani a képeimet az entresolban.
Tanguy apó az egyetlen műkereskedő, aki képeimet kiteszi a kirakatába, de
szegény öreg egy éhező milliomosnak sem tudna eladni egy karéj kenyeret.
Van még egy kis Pommard abban az üvegben, Cézanne? kérdezte Gauguin.
Köszönöm. Zola ellen nekem az a kifogásom, hogy mosónőit úgy beszélteti,
ahogyan a mosónők valóban beszélnek, de mikor a mosónők elhallgatnak és ő
beszél tovább, elfelejti stílusát megváltoztatni.
Higgyétek el, elegem van Párizsból. Hazamegyek Aix-ba és ott maradok életem
végéig. A völgy fölött domb emelkedik, onnan látni az egész vidéket.
Provence-ban a napsütés mindig tiszta és erős, s mily csodásak a provence-i táj
színei! Ismerek egy eladó telket jó magasan fenn a dombon egy fenyőfaerdő
mellett. Ott építtetek műtermet és almáskertet telepítek. A telek körül magas
kőfalat húzatok, tetején üvegcseréppel, hogy elzárjam magamat a világtól.
Aztán soha többé a lábamat sem teszem ki Provence-ból.
Remete leszel, mi? mormolta Gauguin és a Pommard-ral teli poharába nézett.
Igen, remete.
Az aix-i remete. Milyen kitűnő elnevezés. De gyerünk a Café Batignollesba.
Ezóta már mindenki ott van.
8.
Valóban csaknem mindenki ott volt már. Lautrec előtt halomban álltak a csészealjak. Georges Seurat halk hangon beszélgetett Anquentinnel, egy szikár, magas termetű festővel, aki az impresszionizmust a japán metszetek stílusával próbálta egyesíteni. Henri Rousseau otthonról hozott süteményt vett elő a zsebéből és tejeskávéjába mártogatta, Theo pedig élénk vitát folytatott két, modern nézeteket valló műkritikussal.
Batignolles
eredetileg egy külváros neve volt a Boulevard Clichy elejénél; Edouard Manet
így gyűjtötte össze a vele egy nézetet valló párizsi festőket. Manet halála
előtt az ő követőiből alakult École des Batignolles-hoz tartozók itt, a
kávéházban találkoztak a hét két napján. Legros, Fantin-Latour, Courbet, Renoir,
mind itt találkoztak és vitatták meg a festészetről vallott elméleteiket, de az
École-ban most már a fiatalok voltak túlsúlyban.
Cézanne
megpillantotta Zolát, ezért egyedül ült le az egyik, tőle jó távoli asztalhoz
és kávét rendelt. Gauguin bemutatta Vincentet Zolának, majd ToulouseLautrec
mellé ült le. Zola hellyel kínálta meg Vincentet.
Láttam, hogy Cézanne-nal együtt érkezett, Monsieur Van Gogh. Bizonyosan
beszélt önnek rólam.
Valóban beszélt.
Miről?
Sajnos, azt hiszem, ön a könyvében nagyon megsértette.
Zola
sóhajtott és eltolta maga elől az asztalt. Kövér, elhízott férfi volt és így kényelmesebben
ült.
Hallott ön már a Schweininger-kúráról? kérdezte. Aki megállja, hogy étkezés
közben ne igyék, három hónap alatt állítólag fogyhat harminc fontot
Nem
hallottam róla.
Mélyen sajnálom, de amit könyvemben Paul Cézanne-ról írtam, szóról szóra igaz.
Ön is festő és azt kérdezem: meghamisítaná ön barátja arcképét, csak azért,
hogy ne tegye boldogtalanná? Ugyebár nem. Hosszú éveken át Cézanne volt a
legjobb barátom. Remek fickó, de amit fest, egyszerűen nevetséges. Mint udja,
mi otthon nagyon türelmesek vagyunk, Monsieur, de amikor barátaim jönnek
hozzám, kénytelen vagyok Paul képeit egy szekrénybe zárni, hogy ki ne nevessék.
Talán azért mégsem annyira rosszak a képei?
Nagyon rosszak, kedves Van Gogh, higgye el. Nagyon rosszak. Persze ön még nem látta őket, ezért hiszi. Cézanne úgy rajzol, mint egy ötéves gyermek. Szavamat adom rá, hogy tökéletesen őrült.
Gauguin sokra tartja.
A
szívem fáj folytatta Zola , amikor látom, hogy Cézanne ilyen fantaszta
módjára pocsékolja el életét. Miért nem megy haza Aix-be és veszi át apjától a
bankjukat? Így még lenne valami belőle. De ha így folytatja... a végén felakasztja
magát... ahogyan megjósoltam A munkában. Olvasta már, Monsieur?
Még nem, de a Germinalt
a napokban
olvastam el.
Úgy? Mi róla a véleménye?
A
legjobb regény Balzac óta.
Igen, ez a fő művem. A múlt évben a Gil Blasban jelent meg folytatásokban s szép összeget kaptam érte.
Könyv alakban hatvanezernél több kelt el belőle. A jövedelmem soha nem volt még
ilyen magas. Megengedhetem magamnak, hogy a medani házamhoz új szárnyat
építtessek. A könyvem négy sztrájkot és lendülést idézett elő Franciaország
bányavidékein. A Germinal óriási méretű forradalmat fog kirobbantani és akkor a kapitalizmusnak
örökre vége! Ön mit fest, Monsieur?... Nem értettem, amikor Gauguin a
keresztnevét mondta. Hogy hívják?
Vincent vagyok, Vincent Van Gogh, Theo Van Gogh a fivérem.
Zola
letette a ceruzáját, amellyel a kávéházi márványasztalra firkált és Vincentre
nézett.
Különös
- mondta. Mi a különös?
Az ön neve. Már hallottam valahol. Talán Theo említette önnek.
Valóban említette, de én nem erre gondolok. Várjon egy pillanatra!
Igen...igen... a
Germinal!
Járt ön
valaha szénbányavidéken?
Igen. A Borinage-ban töltöttem két évet. A Borinage! Petit Wasmes! Marcasse!
Zola
nagy szeme csaknem kiugrott kerek, szakállas arcából. Akkor maga Krisztus
hasonmása! Vincent elpirult.
Hogyan érti ezt?
Öt hetet töltöttem a Borinage-ban, amikor anyagot gyűjtöttem a Germinalhoz. A gueules noires-ok, az ottani bányászok
beszéltek egy evangélistáról, akit Krisztus hasonmásának tartottak.
Beszéljen, kérem, halkabban.
Zola
összefonta kövér kezét terjedelmes pocakja fölött.
Ezt nem kell szégyellnie, Vincent mondta. Derék munkát végzett a bányászok
között, csak helytelen eszközt választott. Vallással az emberek nem jutnak
sehova. Csak a szolgalelkűek fogadják el az evilági nyomorúságot a másvilág
boldogságának ígéretéért.
Erre túl későn jöttem rá.
Maga két évet töltött a Borinage-ban, Vincent. Élelmét, pénzét, ruháit szétosztotta mások közt. Valósággal halálra dolgozta magát. És mit kapott érte cserébe? Semmit. Őrültnek tartották és kiűzték az egyházból. Amikor elment, a viszonyok ugyanolyan rosszak voltak, mint amikor odament.
Sőt, rosszabbak.
Az én eszközeim mások. Az írott szó forradalomhoz vezet. Belgiumban és
Franciaországban minden írni-olvasni tudó bányász ismeri a könyvemet. Nincs
egyetlen kávéház, egyetlen viskó az egész bányavidéken, ahol ne találna rongyosra
olvasott példányt a Germinalból. Azoknak, akik nem tudnak olvasni, mások olvassák fel. Máris négy
sztrájk tört ki és egy tucatnyi tör majd ki ezután.
Az
egész ország lázong. A Germinal új társadalmat teremt, amire a vallás képtelen. És mi az én jutalmam?
Micsoda?
Frankok. Ezer meg ezer frank. Igyunk valamit?
Lautrec asztalánál a vita mind hevesebben folyt. Mindenki odafigyelt.
Mi van a
módszereddel, Seurat? kérdezte Lautrec és ujjait ropogtatta.
Seurat
nyugodt arccal ült az asztalnál: tökéletes vonásai, szenvtelen arckifejezése
mintha nem is eleven emberé lenne, hanem maga a férfiszépség testet öltött
eszménye.
A
színek visszaverődéséről egy Ogden Rood nevű amerikai írt új könyvet. A könyv
jobb Helmholz és Chevral könyvénél, bár nem olyan izgalmas, mint Superville
műve. Mindnyájan sokat tanulhattok belőle.
Én nem olvasok könyveket a festészetről mondta Lautrec. Átengedem a
laikusoknak.
Seurat
kigombolta fekete-fehér kockás kabátját és megigazította nagy, kék pettyes
nyakkendőjét.
Saját magad is laikus maradsz mondta , ha vaktában használod a színeidet.
Én nem vaktában használom, engem az ösztöneim vezetnek.
A
tudomány maga is módszer, Georges szólt Gauguin. Hosszú évekig tartó munka
és kísérletezés után tudományos módszert fejlesztettünk ki a színek
alkalmazásában.
Ez nem elég, barátom. Korunk irányzata a tárgyilagos termelés felé tart.
Az
inspiráció, a próbálkozás és a tévedések kora örökre elmúlt.
Én
nem tudom olvasni ezeket a könyveket szólt Rousseau , mert megfájdul a
fejem tőlük, aztán egész nap festenem kell, hogy elmúljon a fejfájásom.
Mindenki nevetett. Anquetin Zolához fordult és így szólt: Láttad a Germinal elleni támadást ebben az esti
lapban? Nem. Mit ír a cikk?
A
cikk írója a tizenkilencedik század legerkölcstelenebb írójának nevez.
Ezt már hallottam. Ez minden, amit fel tud hozni ellenem?
Igazuk van, Zola mondta Lautrec , a könyveidet én is érzékieknek és
szemérmetlennek tartom.
Márpedig ebben te igazán szakértő vagy!
Na most megkaptad, Lautrec!
Garcon hívta a pincért Zola. Hozzon italt mindenkinek.
Most aztán nem szabadulunk tőle súgta Cézanne Anquetinnek. Ha Émile italt
rendel, egy óra hosszáig tartó előadásra kell elkészülnünk.
A
pincér felszolgálta az italokat. A festők pipára gyújtottak, körülülték Zolát,
úgy hallgatták. A gázlámpák fénye világította meg a kávéházi termet, s a szomszéd
asztaloktól halkan áthangzott az ott ülők beszélgetése.
A
könyveimet kezdte Zola ugyanazért nevezik erkölcstelennek, amiért a te
képeidet, Henri. Az átlagember, a közönség nem érti meg, hogy a művészetben
nincs helye erkölcsi ítéletnek. A művészet amorális, akárcsak az élet. Számomra nincsenek obszcén
képek vagy könyvek; csak rosszul írt könyvek vagy rosszul festett képek.
Toulouse-Lautrecnek az utcalányokról festett képei erkölcsösek, morálisak,
mert a külső megjelenés mögött kifejezésre juttatják a szépséget. Bouguereau
tiszta falusi lányt ábrázoló képe erkölcstelen, immorális, mert érzelgős és
olyan ragadósan édeskés, hogy csak ránézek, máris hánynom kell.
Tökéletesen így van bólogatott Theo.
Vincent
látta, hogy a festők nem azért tisztelik Zolát, mert sikeres író a siker
bevett fogalma számukra nem jelentett semmit , hanem mert előttük titokzatos
és nehezen érthető művészi eszközökkel dolgozik. Ezért hallgattak rá olyan
figyelmesen.
A
szokványos emberi agy ellentétekben gondolkodik; fény és árnyék; édes és
savanyú; jó és gonosz. Ez a kettősség nincs meg a természetben. A világban
nincs sem jó, sem gonosz, csak létezés és cselekvés. Amikor leírunk egy cselekedetet,
az életet írjuk le; ha azonban a cselekedetnek minősítő neveket adunk és
aljasságokat vagy obszcenitást emlegetünk, ez már a szubjektív előítéletek
világához tartozik.
De, Émile mondta Theo , hova jut az átlagember erkölcsi mérték nélkül?
Az erkölcs olyan, mint a vallás szólt most Toulouse-Lautrec , bódítószer,
hogy elfelejtesse az emberekkel életük sivárságát.
A
te amoralitásod, Zola, semmi egyéb, mint anarchia mondta Seurat , mégpedig
nihilizmusba oltott anarchia. Sokan próbálkoztak már ezzel, de semmire se
mentek vele.
Természetesen vannak bizonyos szabályok ismerte el Zola. A közérdek
áldozatokat kíván az egyéntől. Én nem kifogásolom az erkölcsösséget, de igenis
elítélem azt a fajta álszemérmet, amely leköpdösi az Olympiát és be akarja tiltani
Maupassant könyveit. Sajnos, Franciaországban az erkölcsösség egyedül a
nemiségre korlátozódik. Háljon mindenki, akivel jólesik; mi köze ehhez az erkölcsnek!
Erről egy vacsora jut eszembe, melyet néhány évvel ezelőtt rendeztem mondta
Gauguin. Egyik meghívott vendégem így szólt: Megérted ugye, hogy a
feleségemet nem viszem magammal, mert a vacsorán ott lesz a maîtresse-ed is. Rendben van, mondtam
neki, majd aznap este elküldöm hazulról. Amikor a vacsora befejeződött és
mindenki elment, az erkölcsös Madame, aki egész este ásítozott, így szólt a férjéhez:
Szeretnék már hallani egy kis malac beszédet, mielőtt hozzáfognánk a
malackodáshoz. A férj erre így szólt: Mára megelégszem a beszéddel. Túl sokat
ettem a vacsorán.
Ebben a történetben benne van minden! kiáltott Zola, a többiek harsány nevetése közben.
Tegyük most
félre az etikai szabályokat és beszéljünk újra az immoralitásról a művészetben
- mondta Vincent. Bár az én képeimet senki sem vádolja obszcenitással, engem
még nagyobb immoralitással vádolnak. Az ellenem szegzett vád a csúnyaság.
Most fején találtad a szöget, Vincent mondta Toulouse-Lautrec.
Igen, az emberek többsége ebben találja meg az új immoralitás lényegét szólt
Gauguin. Tudjátok, minek nevezi a Mercure de France a festészetünket? A
csúnyaság kultuszának.
Ellenem is ez a fő vád és kifogás mondta Zola. Egy grófnő a múltkor így
szólt hozzám: Kedves Monsieur Zola, mi örömét leli benne ön, aki olyan
rendkívüli tehetség, hogy minden követ felforgat csak azért, mert látni akarja
az alattuk csúszó-mászó férgeket?
Lautrec
egy régi újságkivágást vett elő a zsebéből.
Hallgassátok meg, mit írt egy műkritikus a képeimről a Salon des Indépendants* legutolsó kiállításakor.
„Toulouse-Lautrec ellen azt a kifogást kell emelnünk, hogy előszeretettel fest
meg mindent, ami züllött és mindenkit, aki az erkölcstelenség fertőjében é1. Ez
a festő érzéketlen a szép arc, az elegáns külső és a kecses mozdulatok iránt.
Akkor boldog, ha visszatetsző és rút személyeket fest meg teljes
csúnyaságukban. Mi jó származhatik az ilyen elfajzásból?"
Frans Hals árnya kísért mormolta Vincent.
Én pedig igazat adok a kritikusoknak mondta Seurat. Ha nem is vagytok
elfajzottak, helytelen úton jártok. A festészetnek elvont fogalmakkal van
dolga, mint a szín, a kompozíció és a tónus. A művészet nem alkalmas eszköz a
szociális viszonyok fejlesztésére és semmi köze ahhoz, ami csúnya. A festészetet,
akárcsak a zenét, távol kell tartani a hétköznapok világától.
Victor Hugo egy évvel ezelőtt halt meg mondta Zola , és vele együtt meghalt
egy egész civilizáció, a kecses gesztusok, a romantika, a ravasz hazugságok és
a dolgok ügyes megkerülésének a korszaka. Az én könyveim új civilizáció, a
huszadik század civilizációjának a hírnökei, ugyanúgy, mint a ti festészetetek.
Bouguereau még itt vonszolja kivénhedt testét Párizs utcáin, de halálos sebet
kapott aznap, amikor Eduard Manet kiállította a Reggeli a szabadban című képet és meghalt azon
a napon, amikor Manet befejezte az Olympiát. Manet meghalt és meghalt Daumier is, de köztünk é1
Degas, Lautrec és Gauguin, hogy folytassák munkájukat.
Tedd rá a listára Vincent Van Gogh nevét is mondta Toulouse-Lautrec.
Igazad van. Vincent mondta Zola mosolyogva , ezennel kinevezünk a csúnyaság
kultuszának papjává. Elfogadod a kinevezést?
Köszönöm mondta Vincent , én úgyis erre születtem.
Fogalmazzuk
meg a kiáltványunkat, uraim szólt újra Zola. Először is, mi úgy véljük,
hogy minden igazság szép, tekintet nélkül arra, milyen csúf külsőben jelenik
meg. Elfogadjuk a természetet teljes egészében. Hisszük, hogy több a szépség a
nyers igazságban, mint a felcicomázott hazugságban, több a költészet a
földhözkötöttség egyszerű valóságában, mint Párizs valamennyi szalonjában. A
fájdalmat jónak tartjuk, mert a fájdalom a legmélyebb emberi érzés. A nemiséget
szépnek tartjuk még a prostituált nőben és a kitartott férfiban is. A jellemet
a csúnyaság, a fájdalmat a tetszetős külső és a kemény, nyers valóságot
Franciaország minden gazdagsága fölé helyezzük. Az életet csonkítatlan
egészében fogadjuk el, erkölcsi ítélkezés nélkül. Valljuk, hogy a prostituált
nő nem alábbvaló a grófnénál, sem a concierge* (Házmesterné franciául) a generálisnál; a paraszt
nem kevesebb, mint a miniszter, mert mindnyájan ugyanannak a természetnek a
részei és együtt alkotják az élet teljes egészét!
Töltsétek meg poharaitokat, barátaim! kiáltotta Toulouse-Lautrec. Igyunk az
erkölcstelenségre és a csúnyaság kultuszára, hogy szépítse meg és teremtse
újjá a világot.
Marhaság! mondta Cézanne.
Marhaság, ezt mondom én is! tette hozzá Georges Seurat.
9.
Theo
és Vincent június elején a Montmartre-ra, a Rue Lepic 54-be költözött. Új
lakásuk egészen közel esett a Rue Lavalhoz, néhány háztömbnyire kellett csak
menni felfelé a Rue Montmartre-on a Boulevard Clichy irányába. A Rue Lepic
kanyargós utca volt, amely a Moulin de la Galette után elérte a Butte*-nek (A Montmartre
domboldala) egészen falusias jellegű részeit.
Lakásuk a második emeleten volt, három szoba, benyíló és konyha. A lakószobában helyezték el Theo szép, antik üveges szekrényét és itt állt a nagy kályha is, hogy ne kelljen fázniuk a hideg párizsi teleken. Theónak különös tehetsége volt a lakásrendezéshez. Szerette minden bútordarabnak megtalálni a legmegfelelőbb helyét. Hálószobája a lakószobából nyílt, Vincent a benyílóban aludt; emögött volt a műterme, rendes méretű, egyablakos szoba.
Most már otthagyhatod Corman műtermét, Vincent mondta Theo, miközben a lakószoba bútorjait újra meg újra átrendezték.
Ennek én is örülök. Bár nem ártott volna még néhány női aktot készítenem. Theo
az üveges szekrény közelében keresztbe állította a pamlagot és kritikus szemmel
nézte, megtalálta-e végleges helyét.
Úgy tudom, már régen nem festettél egyetlen színes vásznat sem mondta
Vincentnek.
Valóban nem.
És
miért?
Nem lett volna semmi értelme, amíg ki nem tudom keverni a megfelelő színeket...
hova akarod tenni ezt a karosszéket, Theo? A lámpa alá vagy az ablakhoz? De
most, hogy lesz műtermem...
Másnap
Vincent már napfelkeltekor talpon volt; elhelyezte festőállványát új
műtermében, vásznat húzott fel egy keretre, felrakta a színeket Theótól kapott,
vadonatúj palettájára és megpuhította ecsetjeit. Amikor elérkezett az ideje,
hogy Theo felkeljen, kávét főzött, lement a szomszédos pâtisserie-be és friss, ropogós kifliket
hozott.
Theo
látta, hogy Vincentet az új lakás és az új környezet szokatlan izgalommal
tölti el.
Nos, Vincent szólt hozzá , három hónapig iskolába jártál. Ó, én nem Corman
festőiskolájára gondolok, Párizs volt az iskolád! Láttad a legfontosabb képeket,
amelyeket az elmúlt háromszáz évben festettek Európában. Most már
hozzákezdhetsz, hogy...
Vincent
félretolta félig megevett reggelijét és felugrott az asztaltól. Azt hiszem,
el is kezdem...
Ülj le és fejezd be a reggelidet. Van időd bőven. Ne legyen gondod semmire.
Veszek annyi festéket és vásznat, amennyi csak kell. De kérlek, hozasd rendbe
a fogaidat; azt szeretném, ha az egészséged tökéletesen rendben lenne. Nagyon
kérlek, dolgozz lassan, megfontoltan és ne hajszold magad.
Ne
beszélj ostobaságokat, Theo. Dolgoztam én valaha is lassan és megfontoltan?
Amikor
Theo aznap este hazaérkezett, Vincent még mindig vadul dolgozott. Hat éven át a
legnagyobb nehézségekkel és nélkülözésekkel kellett megküzdenie és most,
amikor mindene megvolt, attól rettegett, hogy szégyenszemre cserbenhagyja
alkotókészsége.
Tíz
óra körül járt az idő, mikorra Theo úgy-ahogy lecsillapította. Elmentek
vacsorázni, s Vincent önbizalma ekkor némileg már visszatért, de Theo sápadt és
teljesen kimerült volt.
Az ezután következő
hetek gyötrelmesek voltak mindkettőjüknek. Amikor Theo hazaérkezett a
képkereskedésből, soha nem tudhatta, hogy Vincentet milyen hangulatban
találja. Hiába tétetett erős zárat hálószobája ajtajára, Vincent a hajnali
órákig ült ágya szélén és vitatkozott. Amikor Theo elaludt, Vincent még álmából
is felrázta.
Maradj, már egy percre nyugton kérte Theo egyik éjszakai
vitatkozásuk közben. s hagyd már abba az örökös abszintivást. Gauguinből nem
így lett nagy festő. Hallgas végre rám, te makacs, önfejű bolond. Dolgozz előbb
legalább egy évig, mielőtt a kritikus szemével néznél a munkádra. Mi értelme,
hogy betegre dolgozod magadat és tönkreteszed az idegeidet? Te is jól tudod,
hogy nem dolgozhatsz ilyen állapotban.
Megérkezett
a forró párizsi nyár. A nappali hőség után egész Párizs kedvenc kávéházai előtt
ült hajnali egy vagy két óráig. Az emberek hűsítő italaikat szopogatták. A
Butte Montmartre kertjeiben tarka nyári virágok illatoztak. A Szajna vize
csillogva kanyargott és szelte át a várost, partjain árnyas fákkal, alattuk
gondozott, zöld pázsittal.
Vincent
reggelenként hátára szíjazta festőállványát és elindult festeni. Hollandiában
nem voltak ilyen meleg nyarak, heteken át megszakítatlanul tartó napsütéssel,
a színek sem voltak ilyen mélyek és áthatók. Szinte mindig idejében ért haza,
hogy beleszólhasson a Goupil entresol fában kiállított képekről folyó vitákba.
Egyik
nap Gauguin látogatta meg Vincentet és a festékek keverésének új módjára
tanította meg.
Hol szoktad a festékeket vásárolni? kérdezte.
Theo szerzi be nagykereskedői áron.
Megpróbálhatnál egyszer Tanguy apónál. Ő adja a festékeket legolcsóbban, és
mindig hajlandó a fizetséggel várni.
Ki
ez a Tanguy apó? Egyszer már említetted a nevét.
Ha
még nem ismered, okvetlenül el kell velem jönnöd hozzá. Már csak azért is, mert
kettőtökön kívül nem ismerek mást, akinek kommunista érzelmeik a szívéből
fakadnak. Vedd fel a szép nyúlprém sapkádat és elmegyünk hozzá a Rue Clauzelbe.
Útközben
Gauguin elbeszélte Tanguy apó történetét.
Gipszöntvénykészítő volt, amikor Párizsba költözött, de az Edouard festéküzemben
mint festékőrlő vállalt munkát. Egy ideig házmesterkedett, majd festékekkel
házalt. Megismerkedett Pissarróval, Monet-val és Cézanne-nal, akik igen megszerették
és lassanként mind többen nála vásároltunk festékeket. A Commune napjaiban csatlakozott a
kommunistákhoz. Aztán besorozták katonának. Egyszer őrségen megtagadta a
fegyverhasználatot, sőt eldobta a fegyverét. Ezért két évre ítélték, de
barátainak sikerült kihozniuk a bresti katonai börtönből.
Megtakarított néhány frankot és a Rue Clauzelen szerény festékkereskedést nyitott. Lautrec festett neki égszínkék cégtáblát és ő volt az első ember Párizsban, aki Cézanne egyik képét boltjában kiállította. Azóta többen adjuk oda neki a képeinket. A képeket ugyan nem adja el, de Tanguy apó nagy műbarát. Csak az a baj, hogy szegény és nincs pénze képekre. Azért szívesen kiállítja műveinket apró boltjában és boldog, ha minél több kép van körülötte.
Akkor sem ad el képeket, hajó árat kapna értük?
Furcsa, de így van. Csak olyan képet állít ki, amely neki tetszik és ha megszereti,
nem hajlandó megválni tőle. Egyik nap, amikor nála voltam, jól öltözött férfi
lépett be a boltba; megtetszett neki Cézanne egyik képe és megkérdezte, mibe
kerül. Bármelyik párizsi műkereskedő boldogan odaadta volna hatvan frankért.
Tanguy apó hosszasan nézte a képet, majd így szólt: Ah, ez a kép? Ez egészen kitűnő
Cézanne. Hatszáz frank az ára. Erre a férfi kirohant a boltból, Tanguy apó
pedig maga elé tartotta a képet és csak nézte, nézte könnyekkel a szemében.
Mi haszna akkor a képek kiállításából?
Tanguy apó különös ember. Bár a festészethez csak annyi a köze, hogy kitanulta
a festékőrlés mesterségét, csalhatatlan ösztönével megérzi, ha valamelyik kép
igazán jó. Ha elkéri tőled bármelyik képedet, feltétlenül add oda neki, mert ha
ő kiállítja a boltjában, máris beérkezett festő vagy. De itt is vagyunk már a
Rue Clauzelnél.
A
Rue Clauzel a Rue des Martyres-t és a Rue Henri Monnier-t összekötő rövid
utca, teli apró üzletekkel, az egy- vagy kétemeletes, fehér zsalugáteres házak
földszintjén. Tanguy apó boltjával szemben egy leányiskola épülete állt.
Tanguy
apó éppen néhány japán metszetet nézegetett; ezek akkor jöttek divatba.
Apókám, elhoztam barátomat, Vincent Van Goghot. Vincent lelkes kommunista.
Örömmel üdvözlöm a boltomban mondta Tanguy apó lágy hangján.
Tanguy
apró termetű, pufók arcú férfi volt, barátságos kutyaszemekkel. A szemébe
mélyen behúzott, széles karimájú szalmakalapot viselt. Karja rövid, keze
széles, szakálla gondozatlan. Az egyik szeme fele akkorára nyílt csak, mint a
másik.
Ön valóban kommunista, Monsieur Van Gogh? kérdezte bizalmatlanul. Nem
tudom, hogy ön mit ért kommunizmuson, Tanguy apó. Én azt vallom, hogy mindenki
dolgozzék erejéhez képest abban a mesterségben, amelyet a legjobban szeret és
ennek fejében kapja meg, amire szüksége van.
Szóval ilyen egyszerű az egész! mondta Gauguin nevetve.
Ah, Paul szólt Tanguy apó , maga tőzsdés volt és tudja, hogy a pénz állatokká
aljasítja az embereket.
Igen, de az is lealjasít, ha nincs pénzünk.
Nem, nem az, hogy nincs pénz, hanem hogy az embernek nincs mit enni és
hiányzik, ami az élethez a legszükségesebb.
Igaza van, Tanguy apó mondta Vincent.
Paul barátunk szólt Tanguy lenézi azokat, aki;-sok pénzt keresnek, bennünket
meg azért, mert mi meg nem keresünk. De én inkább tartozom az utóbbiak sorába.
Én gazembernek tartok mindenkit, aki naponta fél franknál többet költ.
Akkor én erényes férfiú vagyok mondta Gauguin , akár tetszik, akár nem.
Tanguy apó, adna valamennyi festéket? Tudom, nagy az adósságom, de hogyan
dolgozzam, ha nincs ...
Rendben van, Paul, adok hitelbe. Ha én egy kicsit kevésbé bíznék az emberekben,
maga pedig jobban, mindketten jól járnánk. Hol az új kép, amit ígért? Talán el
tudom adni és megkapom a festékeim árát.
Gauguin
Vincentre kacsintott.
Nem is egyet, kettőt hozok, és felakaszthatja őket egymás mellé. Kaphatnék egy tubus
feketét, egy tubus sárgát ...
Majd ha kifizeti az adósságát, kap többet is!
Mindhárman
a hang irányába fordultak. Madame Tanguy csapta be maga mögött jó hangosan a
lakásuk ajtaját és lépett be a boltba. Tanguy apó felesége alacsony termetű,
sovány asszony volt; kemény, csontos arccal és keserű nézésű szemekkel. Élesen
Gauguinra támadt.
Azt hiszi, jótékonyságból adjuk magának a festéket? Gondolja, hogy megélünk
Tanguy kommunistaságából? Fizesse ki az adósságát, maga csirkefogó, mert
különben rendőrkézre juttatom.
Gauguin
a legelbűvölőbb mosolyával mosolygott Madame Tanguyre és gáláns lovag módjára
kezet csókolt neki.
Ah, Xantippé mondta , mily kitűnő színben van ma reggel.
Madame
Tanguy nem értette, miért nevezi ez a jóképű csibész állandóan Xantippének, de
az idegen hangzású név tetszett neki és talán bóknak gondolta.
Ne higgye, hogy levesz a lábamról, maga csavargó. Azt hiszi, azért dolgozom
agyon magamat festékőrléssel, hogy maga csak úgy beállítson és ellopja?
Szívem Xantippéje, hogyan lehet ilyen művészlélek ennyire szigorú hozzám? A
bájos arcán látom, hogy csak tetteti magát.
Madame
Tanguy felemelte kötényét, mintha a művészlelket le akarná törölni arcáról.
Ne beszéljen bolondokat! kiáltotta. Elég egy művészlélek egy családban.
Hallhatta, hogy az apó fél frankból akar élni egy nap. Mit gondol, hol lenne a
napi fél frankja is, ha én nem keresném meg?
Egész Párizs az ön bájáról és tehetségéről beszél, drága Madame. Gauguin Madame
Tanguy köszvényes keze fölé hajolt és ismételten kezet csókolt neki, míg végre
az asszony szíve meglágyult.
Rendben van, maga hízelgő csirkefogó, ez egyszer még kap egy kevés festéket.
De fizessen minél előbb!
Kedvességéért viszontszolgálatképpen megfestem az arcképét, szívem Xantippéje.
Egyszer majd a Louvre falára kerül és halhatatlanná teszi önt is, engem is.
Megszólalt
az ajtó feletti csengő és vevő lépett be a boltba. Ki festette a kirakatba
kitett csendéletet? kérdezte. Paul Cézanne.
Cézanne? Soha nem hallottam a nevét. Eladó? Nem. Nem, mert már...
Madame
Tanguy ledobta kötényét, félretolta az útból Tanguyt és odasietett a vevőhöz.
Persze, hogy eladó. Nagyon szép csendélet, ugye, Monsieur? Látott már ilyen
almákat? Olcsón eladjuk, Monsieur. Látom, nagyon tetszik. Mennyibe kerül?
Mennyibe kerül, Tanguy? kérdezte Madame a férjétől és hangjában fenyegetés
érzett.
Tanguy
nyelt egyet:
Háromsz...
Tanguy!
Kétsz...
Száz frank.
Száz frankba? Hogyan kérhet ennyit egy ismeretlen festő képéért? Az túl sok.
Huszonöt frankot szántam rá. Madame Tanguy kivette a képet a kirakatból.
Nézze, Monsieur, ez jó nagy kép. Négy alma van rajta. Négy alma száz frankért
és önnek csak huszonöt frankja van rá. Miért nem vesz meg belőle egy almát?
A
vevő tanulmányozta a képet egy pillanatig és így szólt:
Ha
gondolja. Vágja ki ezt az almát a képből és megveszem.
Madame
Tanguy bement a lakásba, ollót hozott és levágta a kép egyik felét a magában
álló almával, becsomagolta és átadta a vevőnek, aki kifizette érte a huszonöt frankot és már ment is ki a boltból, hóna alatt a csomaggal.
Ez a kedvenc Cézanne-om nyögte Tanguy búsan. Azért tettem ki a ki rakatba,
hogy mindenki láthassa és örüljön neki.
Madame
Tanguy letette a megcsonkított képet a pultra.
Legközelebb,
ha valakinek megint Cézanne kell és nincs pénze, adj el még egy almát, mindegy,
mennyit fizet érte. Úgysem ér semmit, annyit fest belőlük.
Csak
ne nevessen, Paul Gauguin, ugyanez a véleményem magáról is. Leszedem a képeit a
falról és mindegyik pucér, istentől elrugaszkodott nőjét odaadom darabonként
öt frankért.
Drága Xantippém mondta Gauguin , kár, hogy ilyen későn találkoztunk az
életben. Ha maga lett volna a partnerem a tőzsdén, azóta a miénk lenne a
Francia Nemzeti Bank.
Amikor
felesége visszament a lakásba, Tanguy apó így szólt Vincenthez:
Ugye ön is festő, Monsieur? Remélem nálam vásárolja majd a festékeit. És talán
megmutatja néhány képét is.
Boldogan. Nagyon szépek ezek a japán metszetek. Eladók?
Igen. Amióta a Goncourt fivérek gyűjtik, nagyon népszerűek lettek. Különösen a
fiatalabb festőkre vannak nagy hatással.
Ez a kettő nagyon tetszik. Mibe kerül? Három frank darabja.
Megvenném őket, de most jut eszembe, hogy reggel elköltöttem az utolsó
frankomat is. Gauguin, tudsz adni hat frankot?
Ne nevettesd ki magad.
Vincent
bánatosan tette le a két japán metszetet a pultra. Sajnos, itt kell hagynom
őket, Tanguy apó.
Tanguy
visszaadta a két metszetet Vincentnek és megértően nézett rá.
Tudom, hogy a munkájához kell, Monsieur. Vigye csak el. Majd kifizeti az árát
később.
10.
Theo elhatározta, hogy egyik este meghívja Vincent
barátait. Főztek vagy négy tucat kemény tojást, vettek egy hordó sört, rengeteg
brióst és cukrászsüteményt. A dohányfüstöt vágni lehetett a lakásban és amikor
a hatalmas termetű Gauguin a szoba egyik sarkából a másikba ment, olyan volt,
mint egy ködben közelgő óceánjáró. Lautrec az egyik sarokban tojásokat tört fel
Theo kedvenc karosszékének karfáján és a tojáshéjat szanaszét szórta a
szőnyegen. Rousseau izgatottan mutogatott mindenkinek egy illatos levélkét,
amelyben egyik nőtisztelője hívta, hogy keresse fel. Tágra nyílt szemmel,
csodálkozva mesélte el mindenkinek külön-külön a levél történetét. Seurat az
ablak mellett állva legújabb elméletét magyarázta Cézanne-nak. Vincent kezelte
a csapra ütött söröshordót, jót nevetett Gauguin obszcén történetein,
meghallgatta Rousseau találgatásait, hogy
miért hívhatta nőismerőse magához, Lautreckel megvitatta, egy-egy impresszió
megörökítéséhez vonalak vagy színes pontok az alkalmasabbak-e és végül
megszabadította Cézanne-t Seurat-tól.
A
szobában tetőpontjára hágott az izgalom. A vendégek mind erőteljes személyiségek,
önimádók és képrombolók, bár Theo szerint egyszerűen csak rögeszméjük
megszállottjai voltak. Szenvedélyesen vitáztak, veszekedtek, káromkodtak,
védték a maguk elméletét, a másokét pedig meg sem hallgatták. Hangjuk erős,
nyers. Úgyszólván mindent megvetettek, lenéztek. Theo lakószobájánál hússzor
nagyobb terem sem lett volna elég, hogy befogadja ezeknek a harcos, harsány
hangon beszélő festőknek a dinamikus egyéniségét.
A
szobában folyó zajos vitatkozás és lárma Vincentet egészen lázba hozta, Theónak
azonban megfájdult tőle a feje. Bár a jelenlevőket egytől-egyig mind szerette
és nagyra becsülte, ezt a szellemi zűrzavart nem egykönnyen bírta elviselni.
Kitartóan küzdött érdekükben a Goupil cég vezetőségével, egyéniségük nyers,
lármás természetével azonban nem tudott megbarátkozni. Theo jellemében mindig
is nagymértékben voltak nőies vonások. Toulouse-Lautrec egy alkalommal epésen
jegyezte meg: Milyen kár, hogy Theo Vincent fivére. Mennyivel jobban illenék a
feleségének.
Theo
ugyanolyan ellenszenvesnek találta, hogy Bouguereau képeinek eladásával
foglalkozzék, mint Vincent, ha történetesen neki kellett volna ezeket a képeket
megfestenie. De valahányszor több Bouguereau-képet sikerült eladnia, Valadon
mindig beleegyezett Degas képeinek kiállításába. Egyszer majd rá tudja bírni
Valadont arra is, hogy helyet adjon szalonjában Cézanne-nak, Gauguinnek,
Lautrecnek, sőt talán még Vincent Van Goghnak is.
Egy
utolsó pillantást vetett lármás szobájára, amelyben vágni lehetett a dohányfüstöt,
majd csendben, hogy senki észre ne vegye, kiosont a lakás ajtaján; felment a
Butte legmagasabb pontjára, ahonnan végiglátott az alatta elterülő Párizs
fényein.
Gauguin
Cézanne-nal vitatkozott. Egyik kezében kemény tojást és egy brióst, a másikban
egy pohár sört tartott. Gauguin azzal szokott dicsekedni, ő az egyetlen
Párizsban, aki ki tud inni egy pohár sört anélkül, hogy kivenné a szájából pipáját.
Hidegek a vásznaid, Cézanne kiáltotta. Hidegek, mint a jég. Megfagyok,
hacsak rájuk nézek is. Nincs egy szemernyi benső érzés kilométerszámra képeiden.
Én
nem is akarok érzéseket festeni mondta Cézanne , az érzéseket átengedem a
regényíróknak. Én csendéleteket és tájképeket festek. Azért nem festesz
érzéseket, mert nem tudsz. Te csak a szemeddel festesz.
Sok más egyébbel. Gauguin a szobában levőkre pillantott. Itt van Lautrec,
ő az epéjével fest. Vincent a szívével, Seurat az eszével, ami majdnem olyan
rossz, mintha a te szemeiddel festene, Rousseau a képzeletével.
Te mivel festesz, Gauguin?
Hogy én mivel festek? Magam sem tudom. Nem is gondoltam rá soha.
Én megmondom neked szólt Lautrec. Te a nemi szerveddel festesz! A közelben ülők Gauguin kárára hangosan nevettek, majd amikor a nevetés elhallgatott, Seurat ráült az egyik pamlag karfájára és onnan kiáltotta:
Gúnyolódhatsz valakivel, mert az eszével fest, de engem éppen ez segített
hozzá, hogy rájöjjek, mi teszi a képeimet kétszeresen hatásossá.
Én nem hallgatom végig újra az ostoba fecsegésedet mondta dühösen Cézanne.
Hallgass már, kérlek, Paul! Ülj le te is békében valahol, Gauguin, ne forgasd
fel az egész szobát. Rousseau, te is abbahagyhatnád a fecsegést női rajongóidról.
Lautrec, dobj ide egy tojást. Vincent, kaphatnék egy brióst? Most pedig csendet
kérek, én beszélek.
Mi van veled, Seurat? Nem láttalak ilyen izgatottnak egyszer se azóta, hogy az
a pofa ráköpött a képedre a Salon des Refusés-ben!
Hallgassatok rám! Mi a modern festészet? Fény. Milyen fény? Árnyalatnyi,
fokozatosan erősödő és gyengülő fény. Egymásba folyó színes pontok...
Az nem festészet, hanem pointillizmus!
Hagyd abba, Georges, ezeket a kiagyalt dolgokat!
Fogd be a szád! Mi történik a képpel, amit befejezünk? Odaadjuk egy hülyének,
aki aranyozott rámába teszi és tönkreteszi vele a kép igazi hatását. Én azt
javaslom, mi magunk rámázzuk be a képeket és a rámát úgy fessük be, hogy a kép
szerves része legyen.
De Seurat, hátha esetleg ez sem elég. A képet valahol fel is kell akasztani és
ha történetesen a szoba rossz színűre van festve, tönkreteszi a képet és a rámát
egyaránt.
Helyes. Miért ne fessük át a szobát olyan színűre, hogy összeilljen a rámával?
Jó gondolat mondta Seurat.
Akkor mért ne az egész házat?
És a várost a házzal együtt?
Georges, Georges, micsoda ötletek!
Ti hülyék pedig azért nem ésszel festetek, mert nincs agyvelő a koponyátokban!
Nézzétek Georges arcát. Gyorsan! Gyorsan! Most aztán sikerült alaposan
felhúznunk.
Miért veszekedtek mindig egymással? kérdezte Vincent. - Miért nem fogtok össze mindnyájan?
Te vagy közöttünk a kommunista mondta Gauguin. Te mondd meg, hogyan
képzeled.
Szívesen mondta Vincent, aki éppen egy feltört keménytojás sárgáját tömte a
szájába. Megmondom, mire gondoltam. Bennünket a kutya sem ismer, de Manet,
Degas, Sisley és Pissarro előkészítették az utat számunkra is. Ók már beérkeztek
és a nagy szalonok kiállítják képeiket. Rendben van, tudomásul vesszük, hogy
ők a Grand
Boulevard festői,
s nekünk csak a mellékutcák maradnak, mi a Petit Boulevard festői vagyunk. Miért ne
állíthatnánk ki képeinket a mellékutcák kis éttermeiben, ahová munkások járnak?
Adjuk oda mindnyájan öt-öt képünket erre a célra, vigyük el minden délután más
és más étterembe és adjuk el annyiért, amennyit a munkások tudnak fizetni
értük. A közönség így megismer bennünket és a kispénzű emberek is hozzájuthatnának
jó képekhez.
No, ez valóban csodás idea mondta Rousseau izgatottan.
Nekem egy évig is eltart, amíg megfestek egy képet szólt Seurat , csak
nem
gondolod, hogy öt sou-ért elvesztegetem egy piszkos mesterembernek? De mi
lesz, ha az éttermek nem lesznek hajlandóak kiállítani képeinket?
Miért ne lennének? Semmibe se kerül nekik és csak dísze lesz a helyiségük
Hogyan
kezdjünk hozzá? Ki beszéli meg a dolgot az éttermekkel?
Erre
mind gondoltam mondta Vincent. Tanguy apót bízzuk meg vele Ő állapodik meg
az éttermekkel, ő akasztja fel a képeket és szedi be a pénzeket. Helyes. Jobb
embert erre a célra keresve se találunk.
Rousseau,
menj el, kérlek, Tanguy apóhoz és mondd meg neki, hogy fontos ügyben azonnal
szeretnénk vele beszélni.
Rám
ne számítsatok szólt Cézanne.
Téged
meg mi lelt? kérdezte Gauguin. Félsz, hogy gyönyörű képeidet munkásemberek
szeme szennyezi be?
Ne
beszélj hülyeségeket! A hónap végén hazamegyek Aix-be.
Csak
most az egyszer adj képeket kérlelte Vincent. Ha nem sikerül, amibe
kezdünk, sokat nem vesztesz vele.
Rendben
van, adok.
Ha az éttermekkel megy a dolog szólt most Lautrec , folytathatjuk a bordélyházakkal. Ismerem a legtöbb Madame-ot a Montmartre-on. Jobb emberek járnak hozzájuk és magasabb árakat érhetünk el.
Tanguy apó csupa izgalom volt, amikor megérkezett. Rousseau úgy-ahogy elmondta már, mik a terveik. Széles karimájú szalmakalapja az izgalomtól félrecsúszott a fején, pufók arca csak úgy sugárzott a lelkes izgalomtól.
Amikor
megtudta, pontosan miről van szó, boldogan mondta:
Mikor rendezzük meg a Petit Boulevard első kiállítást? kérdezte Gauguin. -
Miért várjunk vele? kérdezte Vincent. Kezdjük akár holnap. Tanguy alig bírt
magával az izgalomtól; fél lábon ugrált, szalmakalapját levette, majd újra a
fejébe csapta.
Igen, igen, már holnap! Hozzák el hozzám a képeiket holnap reggel. Délután
felakasztom
őket a Norvin falaira. Micsoda szenzáció lesz este, amikor az emberek
vacsorázni jönnek! Úgy elkelnek a képek, mint a pinty! Köszönöm a sört.
Igyunk
mindnyájan a Petit Boulevard Kommunista Művész Klubja sikerére!
11.
Másnap
délben Tanguy apó bekopogtatott Vincenték lakásába.
Szóltam már a többieknek is mondta. A képeket csak akkor állíthatjuk ki Norvinnél, ha ott vacsorázunk.
Rendben van.
Helyes. A többiek is eljönnek. A képeket csak fél ötkor akasztjuk fel. Ott tud
lenni a boltomban négykor, Monsieur? Együtt megyünk az étterembe.
Feltétlenül ott leszek.
Amikor
Vincent megérkezett a kék cégtáblás boltba, Tanguy apó már rakta fel a képeket
egy kézikocsira. A többiek benn voltak a boltban, szivarjukat szívták és a
japán metszetekről vitatkoztak.
Nos szólt Tanguy , indulhatunk.
Segíthetek tolni a kocsit? kérdezte Vincent.
Nem, én vagyok a menedzser.
Tanguy
a kocsival az út közepén elindult a Rue Montmartre-on felfelé. A festők
párosával mentek utána. Elöl Gauguin és Lautrec, az elválaszthatatlan két jó barát.
Utánuk Seurat, akinek Rousseau izgatott hangon mesélt részleteket az aznap
délután kapott második illatos női levélről, a sor végén pedig komoly beszélgetésbe
merülve Vincent és Cézanne.
Tanguy apó, nem nehéz az a kocsi, rajta annyi halhatatlan remekművel? -
kérdezte Gauguin. Hadd tolom én is egy kicsit.
Nem, nem tiltakozott Tanguy, aki fáradhatatlan buzgalommal tolta a kocsit -,
ennek a forradalomnak én vagyok a zászlóvivője. Ha ránk lőnek, az első golyó
engem érjen.
Furcsa társaság volt, ahogy ott mentek felfelé a lejtős montmartre-i utcán, szokatlan, cseppet sem polgári öltözetben, a képekkel megrakott kézikocsi mögött. A járókelők csodálkozó tekintettel néztek rájuk, amint nevetve és jókedvűen beszélgetve baktattak a Norvin étterem felé.
Vincent, említettem már, hogy ma délután újabb illatos levelet kaptam? -
kérdezte Rousseau. Ugyanattól a hölgytől.
Rousseau
Vincent mellett haladt és hadonászva újabb részleteket beszélt el a titokzatos
hölgytől érkező levelekről. Majd amikor befejezte történetét, ismét Seurat-hoz
csatlakozott.
Tudod ki írja Rousseau-nak ezeket a leveleket? kérdezte Lautrec Vincenttől. -
Nem. Honnan tudnám?
Gauguin mondta Lautrec vigyorogva. Szegény Rousseau-nak még soha nem volt
nőügye. Gauguin küldözgeti neki az illatos leveleket és a végén majd találkára
hívja. A találkát a Montmartre-on tartják; Gauguin nőnek öltözik s mi kilessük,
hogyan játszódik le Rousseau első szerelmi légyottja.
Gauguin, ez kegyetlenség.
Túlzol, Vincent mondta Gauguin. Csak jó tréfa, semmi egyéb.
Végre
megérkeztek az elég szegényesnek látszó Norvin étterembe, egyik oldalán
borkimérés, a másikon pedig takarmányt árusító bolt. A falak kívülről sárgára,
benn az étteremben világoskékre festve. Kéttucatnyi egyszerű faasztalon piros-fehér
kockás abroszok. Hátul a konyhaajtó mellett egy fülkében ült a tulajdonos.
A
festők jó órán át vitatkoztak, hogy a képeket hova akasszák. Tanguy apó már
kezdett kétségbeesni, a tulajdonos bosszankodott, mert közeledett a vacsora
ideje, a teremben pedig még mindig teljes volt a rendetlenség. Seurat nem engedte,
hogy képeit felakasszák, mert a fal kék színe ütötte a festmények egének kék
színét. Cézanne tiltakozott, hogy csendéleteit Lautrec „ócska plakátjai"
mellé akasszák, Rousseau pedig megsértődött, mert képeit az étterem hátsó, a
konyha felőli falán akarták felakasztani. Lautrec azt követelte, hogy egyik
nagy vásznát az illemhelyen akasszák fel.
Az emberek itt szoktak legnyugodtabban elmélkedni -jelentette ki. Tanguy apó
kétségbeesetten ment oda Vincenthez és így szólt:
Odaadok két frankot Monsieur, toldja meg valamivel maga is, ha van pénze és
vigye el őket egy szemközti kocsmába. Ha csak egy negyedórára magamra hagynak,
készen leszek idejében.
A
csel bevált és mire a festők visszaérkeztek, a képek mind helyükön voltak. A
vitát nem folytatták. Leültek a bejárat közelében egy nagyobb asztalhoz. Tanguy
apó feliratot helyezett el a falon: MINDEN KÉP ELADÓ. OLCSÓ ÁRAK. BŐVEBBET
A TULAJDONOSNÁL.
Fél
hat volt és a vacsorát csak hat órakor szolgálták fel. A festők nyugtalanul
izegtek-mozogtak, mint az iskolás lányok felelés előtt. Valahányszor kinyílt az
étterem ajtaja,
reménykedve
lestek oda, de a Norvin étterem vendégei pontosan hat órakor érkeztek.
Nézzétek Vincentet súgta Gauguin Seurat-nak. Ideges, akárcsak egy primadonna.
A
vacsora árába fogadok veled, Gauguin szólt Lautrec , hogy nekem hamarabb
kel el a képem, mint neked.
Állom a fogadást.
Cézanne, veled három az egyhez fogadok ajánlkozott Lautrec.
Cézanne
pulykapiros lett a sértődöttségtől. Mindenki jót nevetett rajta.
Ne felejtsétek el mondta Vincent , abban egyeztünk meg, hogy az eladásokat
Tanguy apó intézi; ebbe senki ne szóljon bele.
Mért nem jönnek már? türelmetlenkedett Rousseau. Hamarosan hat óra.
Amint
az óramutató közeledett a hathoz, mind idegesebben ültek a helyükön. Feszült
figyelemmel néztek az ajtóra és nem kötekedtek tovább egymással.
Párizs összes kritikusa miatt sem izgultam így a Függetlenek Kiállításán -
mormolta Seurat.
Nézzétek! suttogta Rousseau. Az az ember most jön át az utca innenső
oldalára. Biztosan ide tart.
A
férfi elment a Norvin étterem előtt, majd eltűnt szem elől. A falióra ütni
kezdte a hatot; az utolsó ütéskor nyílt az ajtó és egy kopottan öltözött munkás
lépett be. Arcáról lerítt a fáradtság, válla görnyedt volt.
Most majd meglátjuk szólt Vincent.
A
munkás az étterem másik végébe ment, kalapját a fogasra tette és leült. A hat
festő székében előredőlve figyelte minden mozdulatát. A munkás megnézte az
étrendet, menüt rendelt és egy pillanattal később jó étvággyal kanalazta
levesét. Fel sem tekintett tányérjáról.
Ejnye mondta Vincent , ez aztán furcsa.
Másik
két munkás érkezett az étterembe. A tulajdonos jó estéttel köszöntötte őket. A két
munkás dörmögve viszonozta a köszöntést, leültek a legközelebbi asztal mellé és
nyomban heves vitába kezdtek valami aznap történt eseményről.
Az
étterem lassanként megtelt. Érkezett néhány nő is férfiakkal. Mindenki a maga
megszokott asztalához ült. A vendégek első dolga volt, hogy végignézzék az
étlapot. Mihelyt felszolgálták a megrendelt ételt, enni kezdtek. Fel sem néztek
tányérjukról. Vacsorájuk befejezése után pipára gyújtottak, beszélgettek,
elővették esti lapjukat és olvastak.
Mit parancsolnak az urak vacsorára? kérdezte a pincér hét óra tájban.
Kérdésére senki sem felelt és a pincér tovább ment. Most egy férfi és egy nő érkezett az étterembe.
Mikor
a férfi feltette kalapját a fogasra, ránézett Rousseau képére, egy dzsungelből
fejét kidugó tigrisre és figyelmeztette rá társnőjét. A festők izgatottan
figyelték, Rousseau félig felkelt székéről. A nő nevetett és halkan mondott valamit.
Aztán leültek és nekiláttak az evésnek.
A
pincér háromnegyed nyolckor szó nélkül felszolgálta a levest, de senki nem
nyúlt hozzá. Amikor a leves kihűlt, a pincér elvitte. Utána hozta az étlapon
szereplő többi ételt. Lautrec az abroszra rajzolt a mártásba mártott villával.
Csak Rousseau evett. De mindnyájan megitták a vacsorához járó savanyú vörös
bort, még Seurat is. Fülledt meleg volt. Étel- és izzadságszag terjengett.
A
vendégek egymás után fizettek, jó estéttel köszöntek el a tulajdonostól és
távoztak.
Sajnálom, uraim szólt a pincér , fél kilenckor zárunk.
Tanguy
apó leszedte a képeket a falról és kivitte az utcára, majd egyedül tolta
vissza kézikocsiját boltjáig, a sötétedő estében.
12.
A régi Goupil és Vincent bácsi szelleme örök időkre eltűnt a képkereskedésből. A képeket most ugyanúgy árusították, mint bármely fogyasztási cikket, cipőt vagy sós heringet. Theótól megkívánták, hogy minél több képet adjon el, bármilyen silányak is.
Látod, Theo mondta Vincent , mégis ott kellene hagynod Goupilékat.
A
többi műkereskedő sem különb mondta Theo fáradtan. És már olyan régóta
vagyok náluk. Nem fogom otthagyni őket.
Én pedig azt mondom, válj meg tőlük. Látom rajtad, hogy mind szerencsétlenebbnek
érzed magad náluk. Velem ne törődj, én megállok a magam lábán is. Te vagy az
egyik legjobb nevű műkereskedő Párizsban. Miért nem nyitsz magad üzletet?
Uramisten, hát újra kezdjük az egész vitát!
Figyelj rám, Theo. Nagyszerű ötletem támadt. Kommunista képszalont nyitunk.
Bizományba átadjuk neked minden képünket és egyenlő arányban osztozunk az
üzleti nyereségen. Annyi pénzt össze tudunk szedni, hogy Párizsban egy
szerényebb üzlethelyiséget béreljünk, valahol a vidéken pedig közös műtermet
rendezünk be. Portier nemrég adott el egy Lautrecet, Tanguy apó pedig több
Cézanne-t. Biztosan tudom, a fiatalabb képvásárlók szívesen jönnének hozzánk.
Vidéken a közös műterem fenntartása kevésbe kerülne.
Olcsón
élhetnénk, nem kellene egy tucat műtermet fenntartanunk Párizsban.
Vincent, szörnyen fáj a fejem. Szeretnék lefeküdni.
Majd alhatsz vasárnap. Most hallgasd meg, amit mondani akarok. Nem bánom,
feküdj le, de hagyd, hogy beszéljek. Odaülök az ágyad mellé. Az biztos, hogy
nem érzed jól magadat Goupiléknál, s ha valamennyi fiatal festő velünk tart és
összehozunk egy kevés pénzt...
Vincent
másnap este Tanguy apó és Lautrec társaságában érkezett meg. Theo abban reménykedett,
hogy Vincent nem jön haza aznap este. Tanguy apó szeme csillogott az
izgalomtól.
Monsieur Van Gogh, Monsieur Van Gogh mondta , higgye el, nagyszerű ötlet
ez. Meg kell valósítanunk. Feladom a boltomat és én is vidékre költözöm
önökkel. Majd én őrölöm a festékeket, rámákat készítek és felfeszítem a
vásznakat. Nekem csak kosztot és kvártélyt adjanak.
Theo
sóhajtva tette le a könyvet a kezéből.
És honnan szerezzünk hozzá pénzt? Az új képszalonhoz, a közös műteremhez és
annyi ember ellátásához rengeteg pénzre lesz szükség.
A
magam részét már el is hoztam mondta Tanguy apó. Itt van kétszázhúsz
frank, az egész megtakarított pénzem. Vegye át tőlem, Monsieur Van Gogh. Ezzel
kezdjük a festőkolónia megalapítását.
Lautrec,
te értelmes ember vagy. Mit szólsz ehhez az eszeveszett elképzeléshez?
Én csak helyeselni tudom. Pillanatnyilag nemcsak egész Párizzsal állunk
harcban, hanem veszekszünk egymás között is. Ha egyesíteni tudjuk erőinket...
Te gazdag ember vagy. Kész vagy támogatni bennünket?
Azt már nem. Ha a művészkolónia csak külső segítséggel áll fenn, semmi értelme,
hogy megalakuljon. A megalakuláshoz Tanguy apóhoz hasonlóan én is kétszázhúsz
frankkal járulok hozzá.
Őrült ötlet az egész; sajnos nem értetek az ilyesmihez mondta Theo.
Tanguy
apó hozzárohant és kezét szorongatva kérlelte:
Kedves Monsieur Van Gogh, nagyon kérem, ne nevezze a tervünket őrült ötletnek.
Én azt mondom, csodás. Önnek egyszerűen...
Most már nem hagyhatsz cserben bennünket, Theo szólt Vincent. Te a mi
emberünk vagy! Összegyűjtjük a pénzt és te állsz az élünkre. Goupilékat otthagyod
végleg és te leszel a Kommunista Művésztelep igazgatója.
Szinte látom magamat mondta , amint kordában tartom ezt a ti vad hordátokat.
Amikor Theo másnap este hazaérkezett, lakásuk zsúfolásig megtelt izgatott festőkkel. A füstöt vágni lehetett a szobában és mindenki hangosan vitatkozott. A szoba közepén Vincent ült törékeny kis asztal tetején. Ő próbálta irányítani a vitát. Szó sem lehet róla kiáltotta. Senki nem kap fizetést. Egész évben nem látunk pénzt. Theo adja majd el a képeket; ennek fejében lakást és ellátást kapunk.
Mi lesz azokkal, akiknek a képeit nem lehet eladni? kérdezte Seurat. Mennyi
ideig gondoskodunk az eltartásukról?
Ameddig a közösségben kívánnak maradni és dolgozni.
Csodás mondta Gauguin. A végén felvehetjük magunk közé Európa valamennyi
dilettánsát.
Megérkezett Monsieur Van Gogh! kiáltott Tanguy apó, amikor meglátta Theót az
ajtóban. Háromszoros éljen igazgatónknak! Éljen Theo! Éljen Theo! Éljen
Theo!
Az
izgalom nőttön-nőtt. Rousseau tudni akarta, adhat-e hegedűórákat a művésztelepen.
Anquetin három hónapi lakbérrel tartozott és szeretett volna minél előbb a
művésztelepre költözni. Cézanne ragaszkodott hozzá, hogy akinek pénze van,
szabadon elkölthesse.
Nem, az lehetetlen kiáltotta Vincent , akkor nem élnénk kommunista közösségben.
Mindenünket meg kell osztanunk; ez alól nem lehet kivétel.
Lautrecet
az érdekelte, lehetnek-e nők a művésztelepen. Gauguin pedig azt akarta
kimondani, hogy mindenkinek havonta legalább két képet kell átadnia a
közösségnek.
Én akkor nem lépek be! kiáltotta Seurat. Én legfeljebb egy nagy képpel
készülök el évenként.
Mi lesz a festőszerekkel? kérdezte Tanguy apó. Mindenki egyformán kap
festéket és vásznat hetenként?
Szó sincs róla mondta Vincent. Mindenki annyit kap, amennyire szüksége
lesz. Se többet, se kevesebbet. Ugyanúgy lesz, mint a közös étkezéssel.
Mi történik a nyereséggel, ha majd elkelnek a képek?
A
nyereséget nem osztjuk szét magyarázta Vincent. Ha lesz fölösleges pénzünk,
Bretagne-ban és később Provence-ban is rendezünk be művésztelepet. Hamarosan az
ország minden részén lesznek művésztelepeink és mindenki utazhat hol ide, hol oda.
Miből fedezzük a vasúti költségeket? Azt is a közös haszonból? Ki dönti el,
hogy ki és hova utazhat?
Mi lesz, ha túl sok festő akar menni ugyanarra a művésztelepre a legjobb szezonban? Ki tesz igazságot, hogy senkit ne érjen sérelem?
Theo, mint leendő igazgató, mit gondolsz, bárki csatlakozhat hozzánk? Vagy korlátozzuk a tagok számát? Bizonyos rendszer szerint kell festenünk? Lesznek modellek a művésztelepen?
A
tanácskozás a hajnali órákig tartott. Az alattuk lakók ismételten seprűnyéllel
verdesték a menyezetet. Theo négy órakor lefeküdt, de Tanguy apó Vincent és még
néhány lelkes leendő tag az ágya köré ült és mindenáron meg akarta ígértetni
vele, hogy a következő hónap elsején hagyja ott állását Goupiléknál.
Az
izgalom hétről hétre fokozódott. A párizsi festők két táborra oszlottak. A
beérkezettek őrülteknek nevezték a két Van Gogh fivér körül csoportosulókat;
ők azonban ezzel mit sem törődve, lelkesen vitatták meg újszerű próbálkozásuk
esélyeit.
Vincent
intézte az ügyeket éjjel-nappal. Ezernyi apró részletkérdésnek járt utána. El
kellett dönteni, hogyan szedik össze a szükséges pénzeket, hol lesz a
művészcsoport képszalonja, hogyan szabják meg a képek árát, ki csatlakozhat
hozzájuk, ki lesz a vidéken felállítandó művésztelepek vezetője?
Theo,
bár legszívesebben kivonta volna magát az egészből, kénytelen volt részt venni
mindenben. A Rue Lepicen levő lakásban a hét minden napján rengetegen gyűltek
össze esténként. A festőkön kívül jöttek a lapok tudósítói riportanyagért,
műkritikusok vitatták meg az új mozgalom várható jövőjét és gyakran érkeztek
vidéki festők Franciaország különböző részeiből, akik mind csatlakozni kívántak
a csoporthoz.
Theót
tekintették a mozgalom fejének, pedig a szervezés munkáját főként Vincent végezte.
Ő dolgozta ki a terveket, az alapszabályokat, a csoport költségvetését, a
részvételi összegek befizetési tervezetét, a hírlapi közleményeket és a
kiáltvány szövegét, amely az ország határain túl is meg akarta ismertetni a művészvilágot
a Kommunista Művésztelep céljaival.
Mindez
annyira lefoglalta minden idejét, hogy a festést teljesen abbahagyta.
Közel
háromezer frank gyűlt össze a csoport céljaira. A festők átadták minden
megtakarított pénzüket. A Boulevard Clichyn utcai vásárt rendeztek és a festők
maguk adták el képeiket a szervezet javára. Levelek érkeztek Európa minden
részéből, s nem egyből előkerült egy-egy gyűrött, szakadozott bankjegy is.
Műpártoló párizsiak keresték fel a Rue Lepicen levő házat és adták át hozzájárulásukat
a szervezkedés céljaira. Vincent végezte a titkári és pénztári munkákat.
Theo
ragaszkodott hozzá, hogy ötezer franknak össze kell gyűlnie, mielőtt komolyan
hozzákezdenek a munkához. A Rue Tronchet-n nézett ki alkalmas üzlethelyiséget a
csoport leendő képszalonjának, Vincent pedig a St. Germainen-Laye melletti
erdőben talált egy régi kastélyt, amely nevetségesen csekély bérért volt
kapható. A csoporthoz csatlakozni kívánó festők képeiket a Rue Lepicre küldték
el. A lakásban alig lehetett már mozogni. Theóék aránylag szűk lakásában száz
meg száz látogató térült-fordult. Vitatkoztak, hol szelíden, hol hangos
szitkozódások közben; csatáztak, ettek, ittak és vadul gesztikuláltak.
A végén Theo felmondólevelet kapott a házigazdától.
Az
első hónap végén a Lajos Fülöp stílusú bútorok huzata csupa rongy volt.
Vincentnek
nem jutott rá ideje, hogy csak egyszer is leüljön festőállványa elé. Leveleket
kellett írnia, megbeszéléseket folytatni, házakat megnézni és az újonnan
jelentkező festőknek mindent elmagyarázni. A végén berekedt a sok beszédtől.
Szeme lázas izgalomban égett, a rendszeres étkezésről megfeledkezett és alig
aludt néhány órát. Nem volt soha egy percnyi nyugta, megállása sem. Az ötezer
frank a tavasz elejére összegyűlt. Theo a következő hónap elsején készült
felmondani a Goupil cégnek. Véglegesen döntött a Rue Tronchet-i üzlethelyiség
bérbevétele ügyében, Vincent pedig lekötötte a St. Germain-i kastély bérletét.
Theo, Vincent, Tanguy apó, Gauguin és Lautrec állították össze a csoport első
művésztelepére jelentkezők névsorát. A lakásban felhalmozott képek közül Theo
kiválogatta az új képszalon első kiállítására szánt képeket. Rousseau és
Anquetin közt éles vita támadt, hogy kettőjük közül ki végezze az új képszalon
külső és belső dekorálási munkáit. Theo már belenyugodott, hogy nap mint nap
hajnalig ébren maradt és már ugyanúgy lelkesedett a nagy ügyért, mint Vincent
kezdettől fogva. Lázasan dolgozott, hogy az előkészületek befejeződjenek és a
művésztelep a nyár elején megnyílhasson. Vincenttel hosszú vitákat folytatott,
hogy a második művésztelepet Bretagne-ban vagy Provenceban állítsák-e fel.
Vincent
egyszer teljesen kimerülten feküdt le hajnali négy órakor; Theo nem keltette
fel, így aztán délig aludt és felfrissülten ébredt fel. Bement a műtermébe. A
festőállványon több héttel azelőtt megkezdett képét látta. A poros palettán a
festékek kiszáradtak és az ecsetek csontkemények voltak a rájuk száradt
festéktől.
Belsejében
ekkor megszólalt egy halk hang: Vincent, mi vagy te? Festő vagy szervező?
A
műtermében elraktározott képeket átvitte Theo szobájába és az ágyra rakta, a
saját képeit pedig egyenként felrakta a festőállványra és gondolataiba elmerülve
nézte őket.
Igen,
határozottan haladt előre. Színei lassan-lassan világosabbakká lettek, kezdett
kibontakozni kristályos fényük. Már nem utánozta festőtársait. Barátai
művészetének nyoma sem volt már vásznain. Először ébredt tudatára, mennyire
sajátos, egyéni stílust alakított ki. Ilyet eddig még nem látott soha,
senkinél. Maga sem tudta, hogy jutott idáig.
Az
impresszionizmus vérévé lett, már-már ott tartott, hogy elérkezzék a festői
kifejezésnek egy egészen sajátos módszeréhez. Ekkor hirtelen megrekedt. A
festőállványra most legújabban festett képeit tette fel. Egyszerre csak majd
felkiáltott megdöbbenésében. Igen valamit majdnem…. Majdnem sikerült megfognia! Képein határozott
festési módszer alakult ki; azokkal a fegyverekkel küzdött, amelyeket az előző
télen kovácsolt magának.
Néhány
heti szünet után tisztább távlatból látta saját művészi fejlődési irányát, amely
impresszionista volt, de a maga egyéni stílusában.
Hosszasan
nézett a tükörbe. Haját, szakállát rendbe kellett hoznia, inge szennyes volt,
nadrágja gyűrött. Nyomban nekilátott, kivasalta Theo egyik ingét, kivett öt
frankot a pénzesdobozból és elment a borbélyhoz. Amikor rendbehozta magát,
elment a Goupil képkereskedésbe a Boulevard Montmartre-ra.
Theo mondta , jöjj el velem egy kis időre. Mi az, mi van veled?
Vedd a kalapodat. Talán akad egy kávéház, ahol nem találnak ránk. Amikor
leültek a kávéház egyik belső sarkában, Theo így szólt bátyjához: Tudod-e
Vincent, hogy egy álló hónapja először beszélünk kettesben?
Tudom, Theo. Sajnos be kell vallanom, hogy tökéletesen megbolondultam. -
Hogyhogy?
Theo, mondd meg nekem őszintén, festő vagyok én vagy szervező? Hogyan érted
ezt?
Annyira belemerültem a csoport szervezési munkájába, hogy nem jutott
időm
festésre. És ha az első művésztelep megnyílik, nem is jutok hozzá többé
soha.
Értelek.
Theo, én festeni akarok. Nem azért dolgoztam hét éven át, hogy művésztelepet
igazgassak. Alig várom, hogy újra kezembe vegyem az ecseteimet. Theo, én
annyira kiéheztem a festésre, hogy legszívesebben felülnék az első vonatra
és itt hagynám
Párizst.
De Vincent, mindazok után...
Mondtam már, hogy tökéletesen megőrültem. Elmondjak mindent teljes
őszinteséggel?
Persze.
Rá sem tudok nézni más festőkre. Halálosan unom a fecsegésüket, ostoba
teóriáikat, vég nélküli veszekedéseiket. Ne nevess ki, jól tudom, hogy én is
ugyanezt csináltam. Hiszen éppen erről van szó. De mostanában sokszor jár az
eszemben, amit Mauve mondott: „Valaki vagy fest vagy fecseg a festészetről; de
a kettő együtt nem megy." Azért gondoskodtál te az ellátásomról, Theo, hét
éven
át, hogy most ötleteket gyártsak?
Hasznos munkát végeztél a csoport megalakítása körül, Vincent.
Igen, de most, hogy elérkezett az ideje a művésztelep megnyitásának, rájöttem, mennyire nincs semmi kedvem hozzá. Képtelen lennék köztük élni és dolgozni. Theo, nem tudom, hogyan értessem meg veled. de biztos megértesz.
Amikor egyedül voltam Brabantban és Hágában, fontos személynek éreztem magamat. Egyedül voltam, de vállaltam a harcot mindenkivel. Festő voltam, az egyedüli festő az egész világon. Értékes volt minden, amit festettem. Tudtam, hogy nagy a tehetségem és egyszer majd a világ is elismeri rólam, hogy kitűnő festő vagyok.
És most?
Most egy vagyok a sok közül. Száz meg száz festő nyüzsög körülöttem és
mindenütt a saját karikatúrámat látom. Gondolj csak arra a sok rossznál
rosszabb képre, amit a csoporthoz csatlakozni akaró festők küldtek hozzánk. Ez
is mind azt hiszi, hogy egyszer nagy festő lesz belőle. Lehet, hogy én sem
vagyok különb náluk. Hogyan tudjam, hogy nem így van-e? Miből merítsek bátorságot?
Mielőtt Párizsba jöttem, nem tudtam, hogy vannak reménytelen őrültek, akik
egyebet sem tesznek, mint áltatják önmagukat egész életükben. Most már tudom,
és ez nyugtalanít.
Nálad erről szó sincsen.
Talán nincs, de nem vagyok benne egészen biztos. Amikor egyedül maradok kinn a
mezőkön, elfelejtem, hogy mások mindennap ezer meg ezer képet festenek.
Ilyenkor úgy képzelem, hogy az én képem az egyetlen és egyedülálló ékes adomány
az egész világnak. Akkor is festenék, ha tudnám, hogy munkám visszataszító, de
a művésznek ez az... illúziója... ez segít. Megértesz engem?
Tökéletesen.
Én különben sem vagyok városi festő. Nekem nem itt a helyem. Én paraszt
festő
vagyok. Én vissza akarok térni a földhöz, oda, ahol a nap olyan forrón süt,
hogy
kiéget belőlem mindent, csak azt a vágyat nem, hogy fessek! Szóval... te el
akarod hagyni... Párizst?
Igen, el kell hagynom.
És mi lesz a csoporttal?
Kiválok belőle. De ti folytassátok a megkezdett munkát. Theo a fejét rázta.
Nem, nélküled semmi esetre sem.
Miért nem?
Nem tudom. Én csak teérted vállaltam... mert te akartad. Egy pillanatig
hallgattak.
Még nem mondtál fel ugye, Theo?
Nem. Csak a jövő hónap elsején szándékoztam. A pénzt majd visszaküldjük
mindenkinek.
Persze... És mikor készülsz elmenni Párizsból?
Addig nem, amíg a színekről mindent nem tudok.
Értem.
De akkor elmegyek. Valószínűleg délre. Hova? Még nem tudom. Egyedül akarok lenni. És festek és festek és festek. Egyes-egyedül.
Vincent
szeretetteljesen ölelte át fivérét nyers, szögletes mozdulatokkal.
Theo, ugye nem vetsz meg, hogy most egyszerre mindent odadobok, amikor annyi
mindent kényszerítettem rád.
Dehogy vetlek meg.
Theo
szomorúan mosolygott és megsimogatta Vincentnek vállára tett kezét.
Nem... persze, hogy nem. Tökéletesen megértelek és azt hiszem, igazad van. Idd ki az abszintedet, bátyóka. Nekem vissza kell mennem az üzletbe.
13.
Vincent még egy hónapig dolgozott Párizsban és bár a világos színek használata képein most már csaknem annyira uralkodó lett, mint impresszionista festő barátai vásznain, még mindig nem tudta kifejezni mondanivalóját úgy, ahogyan szerette volna. Először arra gondolt, hogy ezt rajztechnikájának nyersesége okozza, s ezért szenvedélyes természetén erőt véve, megpróbált lassan, higgadtan dolgozni. Kínlódott, aprólékos gonddal rakta fel a színeket, de az eredménnyel így sem volt elégedett, amikor munkáját befejezte. Ecsetkezelését sima képfelületek alá igyekezett elrejteni és vastagon felrakott színek helyett áttetsző színhatásokkal próbálkozott, de sehogyan sem boldogult vele. Újra meg újra azt kellett tapasztalnia, hogy ha bukdácsolva is, egyedülálló festési technikát fejleszt ki magának, amelynek segítségével majd el tud mondani mindent, amit csak akar. A baj csak az volt, hogy ezt a technikát még nem tudta teljesen birtokba venni és elsajátítani.
Már majdnem megfogtam mormolta magában egy este, amikor hazaérkezett. -
Majdnem, de nem egészen. Csak tudnám, mi gátol meg benne.
Azt hiszem, én meg tudom neked mondani szólt Theo, kezébe véve Vincent
frissen festett vásznát.
Igazán? Mondd, micsoda?
Párizs.
Párizs?
Igen, Párizs olyan neked, mint az atlétának az edzőpálya. Amíg itt vagy, bizonyos
tekintetben iskolás gyermek maradsz. Emlékezel az iskolára Zundertben? Azt
megtanultuk, mit kell csinálni és mások hogyan csinálják, de a magunk erejéből
nem csináltunk semmit.
Úgy véled, hogy itt nem boldogulok a témáimmal?
Nem; arra gondolok, hogy itt nem tudsz tökéletesen elszakadni azoktól, akiktől tanultál. Nagyon magányos leszek nélküled, Vincent, de tudom, el kell menned. Kell lennie olyan helynek a világon, ahol tökéletesen magadra találsz. Nem tudom, hol ez a hely; a te dolgod, hogy megtaláld. De az iskolától el kell szakadnod, hogy teljesen megérlelődj.
Tudod, öcsém, melyik földrészre gondoltam sokszor mostanában? Nem tudom.
Afrikára.
Furcsa.
Igen, Afrika perzselő napja után vágytam a hosszú tél hideg napjain. Delacroix
Észak-Afrikában találta meg színeit; hátha ott találom meg én is.
Afrika nagyon messze fekszik mondta Theo elgondolkodva.
Theo, nekem a nap kell. A nap, amikor hősége és ereje a legfélelmetesebb.
Éreztem, mint vonzott óriási mágnesként dél felé egész télen át. Hollandiában
nem is tudtam, hogy van nap. Most már tudom, hogy festészet nincs nélküle.
Talán a forrón sütő nap hozza meg az én érett férfiúságomat is. A párizsi tél
hidege a csontjaimat járja át; ez fagyasztotta meg palettám színeit és
ecsetjeimet. Én mindig megvetettem a félmegoldásokat. Csak egyszer jussak el
Afrika forró ege alá, hogy az ottani nap űzze ki belőlem a hideget, az gyújtsa
lángra palettám színeit...
Hm szólt Theo , ezen még gondolkodnunk kell. Lehet, hogy igazad van.
Paul
Cézanne búcsúvacsorát adott barátainak. Apja segítségével megvásárolta a telket
az Aix felett emelkedő dombon és most hazament, hogy felépítse műtermét.
Hagyd itt Párizst, Vincent mondta , és jöjj te is Provence-ba. Ne Aix-be,
mert az az én birodalmam, hanem valahová a közelbe. A nap melegebb és tisztább
arrafelé, mint bárhol másutt. Olyan fényt és olyan tiszta színeket találsz ott,
amilyet nem láttál még sehol. Én ott maradok életem végéig.
Én is itt hagyom Párizst hamarosan mondta Gauguin. Visszamegyek a
trópusokra. Ha azt gondolod, Cézanne, hogy a Provence-ban van az igazi nap, el
kellene egyszer jönnöd a Marquesas-szigetekre. Ott a napfény és a színek
ugyanolyan primitívek, mint a szigetlakók.
Nektek be kellene állnotok a napimádók közé jegyezte meg Seurat.
Azt hiszem, én Afrikába megyek jelentette ki Vincent.
Akkor mondta Lautrec , Delacroix leszel, fiatalabb kiadásban. Valóban ez a
terved, Vincent? kérdezte Gauguin.
Igen, ha nem is rögvest. Gondolom, egy ideig Provence-ban maradok, hogy
megszokjam
a napot.
Csak ne Marseille-ben szólt Seurat , mert Marseille Monticelli személyes tulajdona.
Nem mehetek Aix-be sem, mert azt Cézanne foglalta le magának, Monet
meg
Antibes-ot, Marseille-re pedig „Fada" miatt nem is gondoltam. Ki tudna
valami
mást ajánlani?
Várj csak szólt Lautrec , tudok egy helyet. Mit szólnál Arles-hoz?
Arles-hoz? Ugye, az valami régi, római eredetű város?
Igen. Néhány órányira van Marseille-tőt a Rhône partján. Egyszer jártam ott. Annak a vidéknek a színei mellett Delacroix afrikai képei sápadtak és vérszegények.
Ne mondd! Jól süt ott a nap?
Jól süt-e? Arles-ban oly erős a napsütés, hogy bárkit megbolondítana. Az arles-i
nők pedig a legremekebb teremtések az egész világon. Örökölték görög őseik
tiszta, finom arcvonásait, párosulva a római hódítók erős, robusztus termetével.
Ezenfelül vannak bennük határozott keleti vonások is, valószínűleg a nyolcadik
századbeli szaracén invázió következményeként. Arles-ban került elő a földből
az igazi Aphrodité. A szobor modelljének arles-i nőnek kellett lennie.
Nagyon csábítóan hangzik, amit mondasz.
Csábító is. De Arles-ban fúj a misztrál is.
Mi az a misztrál? kérdezte Vincent.
Majd megtudod, ha ott leszel mondta Lautrec, arcán különös grimasszal.
Drága az élet? Vagy olcsó?
Olcsó. Arles-ban nem költhetsz másra, mint lakásra és élelemre, s az sem kerül
sokba. Ha mindenáron itt akarod hagyni Párizst, miért nem próbálod meg Arles-t?
Arles mondta Vincent maga elé nézve. Arles és az arles-i nők. Szívesen
lefesteném őket.
Párizs
nyugtalanította Vincentet. Túl sok abszintet ivott, túl sokat dohányzott, túl
sokat nyüzsgött, mindenben mohó volt. Most ellenállhatatlan vágy fogta el, hogy
elmenjen, nyugton éljen egyedül és túláradó energiáit festészetében élje ki.
Vágyott a forró napra, hogy művészete megtermékenyüljön. Úgy érezte, nyolc,
küzdéssel teli esztendő után végre elérkezett teremtő erejének teljességéhez.
Tudta, hogy annak, amit eddig festett, nincs értéke, s már csak kevés ideje
maradt hátra, hogy megalkossa azt a néhány képet, amelyek igazolják életét.
Mit
is mondott Monticelli? „Tíz esztendeig kell keményen dolgoznunk, hogy a végén
meg tudjunk festeni néhány jó arcképet."
Párizsban
biztonság, barátság és szeretet vette körül. Theo meleg otthont nyújtott.
Fivére vigyázott rá, hogy ne éhezzék, ne kelljen kétszer kérnie, ha bármilyen
festőszerre volt szüksége és ne tagadjon meg tőle semmit, elsősorban a meleg
testvéri szeretet, amit módjában volt megadnia.
Vincent jól tudta, amint elmegy Párizsból, a bajok újra kezdődnek abban
a
pillanatban. A Theótól kapott pénzt képtelen lesz helyesen beosztani: ezért ujra éhezni fog. Nyomorúságos
lebujokba jár majd, nem lesz pénze festékekre és nem lesz egyetlen barátja sem,
akivel szót váltson.
Meg fogod szeretni Arles-t mondta Lautrec. Nagyon csendes hely és senki sem
fog háborgatni. Az időjárás száraz és forró, a színek pompásak. Ez az egyetlen
hely Európában, ahol megtalálhatod a japán metszetek világos levegőjét. Valóságos
festőparadicsom. Ha nem kötne minden szál Párizshoz, magam is odamennék.
Aznap
este Theo és Vincent Wagner műveiből rendezett hangversenyen vett részt. Korán
mentek haza és az estét a zunderti gyermekszoba emlékeinek felidézésével
töltötték. Másnap reggel Vincent készítette el Theónak a reggelit, majd miután
fivére távozott a képszalonba, a lakásban nagytakarítást rendezett. A falakra
felrakta néhány kedves képét: rózsaszín tengeri rákokat, Tanguy apó arcképét
széles karimájú szalmakalapjában, a Moulin de la Galette-et, egy női aktot meg
egy tanulmányt a Champs Elysées-ről.
Amikor
Theo este hazaérkezett, a szoba asztalán néhány soros levelet talált.
Kedves
Theo,
elutaztam
Arles-ba. Mihelyt megérkezem, azonnal írok. Néhány képemet felszegeztem a falra,
hogy ne felejts el egészen.Szeretettel ölel
Vincent
1.
Az arles-i nap, ez
a citromsárga színben izzó tűzgolyó, vakító fénnyel vadul tűzött Vincentre, az
acélkék égboltozatról. A félelmetes forróság és a levegő hihetetlen tisztasága
új és szokatlan világot teremtett.
Kora
reggel szállt ki a vonat egyik harmadik osztályú kocsijából és ment le az
állomástól a kanyargó úton a Rhône partján fekvő vásártérre, a Place Lamartine-ra.
Maga a város domboldalon kapaszkodott felfelé az álmos, forró égövi
napsütésben. A vásártér túlsó oldalán kávéházak és olcsó szállodák sorakoztak
sűrűn egymás mellett.
Vincentnek
nem okozott különösebb fejtörést, hol keressen szállást. A legközelebbibe, a
Hotel de la Gare-ba ment, ott bérelt szobát. Sivár szállodai szobájának
bútorzata: ócska rézágy, csempe lavór, vizeskancsó és egyetlen szék. A
tulajdonos behozott még egy festetlen asztalt is, de arra már nem jutott hely,
hogy Vincent festőállványát felállítsa, különben is egész nap a szabadban szándékozott
festeni.
Bőröndjét
letette az ágyra, aztán máris rohant ki, hogy szétnézzen a városban. Arles
központjába a Place Lamartine-ról két útvonalon lehetett eljutni. Széles
kocsiút vezetett körbe a város szélén és kanyargott fel a dombtetőre, elhaladva
az egykori római település fóruma és amfiteátruma mellett. Vincent a közelebbi
utat választotta és zegzugos, macskakövekkel kikövezett szűk utcákon
kapaszkodott fel a dombtetőre. Hosszú, megerőltető séta után végre felért a naptól
perzselt Place de la Mairie-re. Közben olyan vén kőházak, négyszögletes szűk
terek mellett ment el, amelyek mintha érintetlenül maradtak volna fenn a római
uralom kora óta. Védekezésül a forró napsütés ellen az utcák annyira szűkek
voltak, hogy az utca közepén állva az ember szinte elérte az egymással szemben
álló házak falát. Nemcsak a napsütés, a misztrál forró lehelete ellen is
védekezni kellett; ezért az utcák annyira zegzugosan épültek, hogy tíz méternél
hosszabb, egyenes utcarészt sehol nem lehetett találni. A házak előtt többnapos
szemét hevert és szurtos gyerekek játszottak a kapualjakban; az egész város a
nyomor és elhanyagoltság képét mutatta.
Vincent
a Place de la Mairie-ről keskeny közön haladt át a város háta mögött húzódó
széles útra, amely egyben piactérül is szolgált, majd innen kisebb parkon átsétálva ereszkedett le
a domboldalon épült római arénába. Felkapaszkodott a körben épített nézőtér
kövein, majd leült a kőfal szélén, ahonnan lábát hatvan méter mély szakadék
fölött lóbálta. Rágyújtott pipájára, elégedetten nézte új birodalmát és máris
otthonosan érezte magát.
Lába
alatt a domboldalon a város kaleidoszkópszerűen tarkállott a Rhône partjáig. Az
eredetileg vörös tetőcserepeket az erős napsütés kiszívta és a háztetők a
legtarkább színekben pompáztak a citromsárgától és pirosas rózsaszíntől az
élénk levendulakékig és az agyagos barnáig.
A
széles és sebes vizű Rhône éles kanyarulattal fordult délre, egyenesen a
Földközi-tenger irányába, annak a dombnak a lábánál, ahol Arles házai épültek.
A folyó két partját kőrakpartok foglalták keretbe. A túlsó parton Trinquetaille
városa festett díszletként csillogott a napfényben. Hátul magas hegysor emelkedett,
felette az ég tiszta, felhőtlen. Előtte gondosan megművelt szántóföldek és
virágzó gyümölcsöskertek, termékeny völgyek mély barázdái és a közöttük húzódó,
Montmajour nevű dombhát.
Vincentre
a legmélyebb hatást a vidék különös színei tették. Az ég kemény és mély kékje
szinte már nem is látszott kéknek, inkább színtelennek tűnt. Az előtte
elterülő rétek és mezők a zöld minden árnyalatának vad tobzódásával csillogtak.
Ámuló szemmel nézte a színek hihetetlen kavargását; a citromsárga napot, a
frissen szántott barázdák vérvörös színét, a magányos hófehér felhőt a Montmajour
felett és a gyümölcsöskertek vibráló rózsaszín árnyalatait. Hogyan tudja ezt
majd megfesteni? Hogyan tudja hihetővé tenni, hogy ezek a színek valóban
léteznek és hogyan férnek majd rá palettájára? Öt színárnyalat harcolt
egymással a természet bőkezűségéből: a citromsárga, a kék, a zöld, a vörös és a
rózsaszín.
Vincent
a várost megkerülő kocsiúton ment le a Place Lamartine-ra, s festőállványával,
festékeivel és egy keretre feszített vászonnal indult el a Rhône partján
lefelé. A mandulafák virágba borulva álltak mindenfelé. A folyó vizéről
visszaverődő napfény megfájdította a szemét. Kalapját szállodai szobájában
hagyta. Élesen sütött a nap a fejére és kiszívta belőle Párizs hidegét,
fáradtságát, csüggedtségét és a városi élet okozta csömört, mely fogva tartotta
lelkét.
Lefelé
haladva a folyó mentén egy kilométernyire felvonóhídhoz ért, amelyen egy
talyiga ment át, s körvonala felrajzolódott a tiszta, felhőtlen égre. A folyó
vize kék volt, a part narancssárga, a fű zöld. Egy magányos fa árnyékában tarka
főkötős, bő ráncú, fehér ruhába öltözött asszonyok mostak serényen.
Vincent felállította festőállványát, mélyet lélegzett és behunyta szemét. Nincs ember, aki ennyi színt nyitott szemmel megfogjon. Egyszerre lerázott magáról mindent: Seurat fejtegetéseit a tudományos pointillizmusról, Gauguin elméletét a színek dekoratív jellegéről, Cézanne tanát a tömör felületek jelentőségéről, Lautrec epés gyűlöletét és színekkel rajzolt vonalait.
Nem
maradt más, csak Vincent Van Gogh.
Vacsoratájt érkezett vissza szállodájába. Leült az ivóban és abszintet rendelt. Izgalmával annyira eltelt, hogy evésre gondolni sem tudott. Szomszédja meglátta ruháján, kezén és arcán a festékfoltokat és beszélgetésbe kezdett vele.
Párizsi újságíró vagyok mondta. – Három hónapja tartózkodom itt; anyagot
gyűjtök egy könyvhöz, amit a provanszál nyelvről készülök írni.
Én csak ma reggel érkeztem mondta Vincent.
Tudom. Hosszabb ideig szándékozik itt maradni?
Azt hiszem, igen.
Fogadja meg tanácsomat, tegyen le erről. Arles a földgolyó legőrültebb pontja.
Miért gondolja?
Nem gondolom, tudom. Három hónapja figyelem az ittenieket és mondhatom mind
kissé hibbant. Nézze csak meg jobban őket. Figyelje a tekintetüket. Nincs
egyetlen normális, józan ember egész Tarascon környékén.
Ez aztán különös egy állítás mondta Vincent.
Egy hétbe sem telik és egyet fog érteni velem. Az egész Provence-ban Arles és
környéke szenved leginkább a könyörtelenül tűző napsütéstől. Ön már járt kinn a
napon. Elképzelheti, mit jelent ez Arles lakóinak, akik állandóan ki vannak
szolgáltatva a gyilkos napsütésnek. A forróság valósággal kiégeti a fejükből
az agyvelőt. És a misztrál! Ön, ugye, még nem tudja, mi a misztrál? Majd
megtudja. Az arles-iakat az év kétszáz napján félőrületbe kergeti. Ha járni próbál
az utcán, a szél ereje a falhoz csapja. Kinn a mezőkön a földhöz vágja és
szeme-szája teli lesz porral. Csontja velejéig hatol és néha úgy érzi, egy
perccel sem bírja tovább elviselni. Láttam, amikor a pokoli szél ablakokat
tépett ki rámástul, fákat csavart ki, kerítéseket döntött ki, embert, állatot
úgy kergetett a mezőn, hogy azt gondoltam, darabokra tépi őket. Én csak három
hónapja vagyok itt és már magam is kezdek kicsit megtébolyodni. Hál' Istennek,
holnap reggel elutazom.
Nem
túlzás ez? kérdezte Vincent. Egy nap alatt nem sokat láttam az arles-iekből,
de én eléggé normális lényeknek találtam őket.
Azzal a kevéssel, amit ön látott belőlük, nincs is baj. De majd ha jobban
megismeri őket. Tudja, mi az én magánvéleményem?
Nem. Micsoda? Igyék velem egy abszintet.
Szívesen. Véleményem szerint Arles epileptikus. Időnként olyan fékezhetetlen
ideges izgalom vesz erőt az arles-iakon, hogy az ember csak várja, mikor
fetrengenek görcsökben a földön és habzik a szájuk.
És valóban ez történik?
Éppen ez a különös benne, hogy nem. Mindig eljutnak a feszültség legmagasabb fokára, s aztán hirtelen megállnak. Három hónapon át állandóan azt vártam, forradalom vagy tűzhányó tör ki a Place de la Mairie-n. Egy tucatszor azt hittem, az emberek most egyik percről a másikra megőrülnek és egymás torkának esnek. De mikor eljutottak ahhoz a ponthoz, ahol a robbanás már elkerülhetetlennek látszott, a misztrál néhány napra elcsendesedett és a nap elbújt a felhők mögé.
Nos, ha így történt nevetett Vincent , és a roham soha nem következett be, talán mégsem helyes az arles-iakat epileptikusoknak nevezni. Vagy igen? Nem szólt az újságíró. Nem epileptikusok, de epileptoidok, hajlamosak az epilepsziára.
Hogy az ördögbe érti ezt?
Lapomnak készítek erről a tárgyról cikket, ezt viszem magammal Párizsba. Az
ötletet egy német folyóiratból vettem. Zsebéből folyóiratot vett elő és
megmutatta Vincentnek.
Orvosok több száz olyan idegbeteget figyeltek meg, akik epileptikusoknak
látszottak, de soha nem kaptak rohamot. Az alábbi grafikonok mutatják az epileptikusnak
látszó ideges állapot előfordulási eseteit. Megfigyelésük szerint az ideges
állapot legmagasabb foka az esetek túlnyomó többségében a harminchatodik és
harmincnyolcadik életév közt következik be és epileptikus rohamokban nyilvánul
meg. Ezután még néhány roham következik, majd egy-két éven belül az illetőnek
vége.
Ilyen korán? Szinte hihetetlen jegyezte meg Vincent. Hiszen az ember ilyen
korban kerül valójában képességei teljes birtokába.
Az
újságíró visszatette a folyóiratot a zsebébe.
Hosszabb ideig marad a szállodában? kérdezte. A cikkemet már majdnem
befejeztem; ha majd megjelenik, küldök belőle. Arról szól, hogy Arles epileptoid
város; izgalmi állapota évszázadokon át fokozódott, most pedig közeledik a
válságos pillanathoz. Ennek hamarosan be is kell következnie. Ekkor félelmetes
katasztrófa szemtanúi leszünk. Gyilkosságok, gyújtogatások, nők megerőszakolása,
vandál pusztítás, s mindez egyszerre! Az izgalmi állapot fokozódó feszültsége
nem tarthat a végtelenségig. Valaminek történnie kell és ez nem is marad el. Én
elmegyek, mielőtt a roham bekövetkezik; önnek is ajánlom, tartson velem.
Köszönöm mondta Vincent , én itt maradok. Most lefekszem. Találkozunk még
reggel? Nem? Akkor jó szerencsét! És ne felejtse el a cikkét elküldeni.
2.
Vincent
mindennap hajnalban kelt, felöltözködött és több kilométernyit gyalogolt
lefelé a folyó mentén, amíg lefestésre alkalmas témát talált. Minden este új,
teljesen befejezett képpel tért haza. Hazaérkezése után megvacsorázott, majd
azonnal lefeküdt.
Valóságos
festőgéppé fejlődött. Egymásután, szinte forrón kerültek ki keze alól a
vásznak, közben jóformán tudomásul sem vette, mit csinál. A környék
gyümölcsöskertjei virágjukban álltak és Vincent vad szenvedéllyel látott hozzá
lefestésükhöz. Már nem is gondolt rá, hogy fest, csak festett szüntelenül.
Nyolc éven át tartó, kemény munkájának eredményei most jelentkeztek teljes
fényükben. Volt rá eset, hogy vásznához hajnalban kezdett hozzá és délre már
tökéletesen befejezte. Ilyenkor hazament, megivott egy csésze kávét és új
vászonnal indult el más irányba.
Azt
sem tudta, jó-e vagy rossz-e, amit fest. Nem is törődött vele. Megrészegedett
a színektől.
Senkivel,
egyetlen szót sem váltott. Ami kis ereje még maradt a festés után, arra
használta, hogy megküzdjön a misztrállal. A hét három napján kénytelen volt
festőállványát a talajba vert karókhoz erősíteni, s ilyenkor a vászon úgy lebegett
a szélben, mint kötélre kiakasztott lepedő. Éjszakára ilyen napokon úgy fájt
minden tagja, mintha alaposan megverték volna.
Kalapot
sohasem hordott. Az erős napsütés kiégette haját a feje búbján. Éjszakánként,
kis szállodai szobájának rézágyán feküdve, úgy érezte, mintha fejét tűzgolyó
venné körül. A napfény tökéletesen megvakította; festés közben nem tudta
megkülönböztetni a rétek, a föld és az ég színét. Mégis amikor visszatért a
szállodába, látta, hogy vásznán ragyogó színekkel csillog a provence-i táj.
Egyik nap gyümölcsöskertben festett. A felszántott föld lila volt, a kerítés
piros, benne a gyümölcsösben két, rózsaszínű virágokkal borított őszibarackfa
állt, mögöttük csillogó kék és fehér ég.
Alighanem ez a legjobb eddigi tájképem mormolta magában.
Otthon
a szállodában levél várta, amelyből arról értesült, hogy Anton Mauve Hágában
meghalt. A két őszibarackfa alá ezt írta: „Emlékezésül De Mauve-ra. Vincent és
Theo", s a képet elküldte unokanővérének, Jetnek az Uileboomen utcába.
Másnap
reggel virágba borult szilvafákat festett; kellemetlen szél támadt, amely hol
megszűnt, hol még hevesebben fújt. Kisütött a nap és a fák fehér szirmai
csillogtak a napsütésben. Vincent zavartalanul folytatta a festést. Nem törődött
vele, hogy egy-egy szélroham történetesen a földre dönti festőállványát.
Scheveningeni napjaira gondolt, amikor esőben vagy a dűnék széltől felkavart
homokfelhőjében festett, s a parthoz csapódó hullámok tajtékja nedvesítette be festőállványát. Képének alapszíne fehér volt, jó sok sárgával, kékkel és lilával. Amikor a képet befejezte, olyasmit látott rajta, aminek megfestésére munka közben nem is gondolt: a misztrált.
Mindenki azt gondolja majd, hogy részeg voltam, amikor ezt a képet festettem -
mondta magában elmosolyodva.
Theo
legutolsó levelének egyik sorára gondolt. Mijnheer Tersteeg látogatta meg
fivérét Párizsban, s amikor megállt Sisley egyik képe előtt, ezt mondta
Theónak: „Azt kell hinnem, hogy aki ezt a képet festette, kicsit részeg
volt."
Ha Tersteeg
látná Arles-ban festett képeimet gondolta Vincent , meg lenne győződve
róla, hogy delirium tremens tört ki rajtam.
Az
arles-iak messziről elkerülték Vincentet. Látták, amikor rohanva ment ki kora
hajnalban a rétekre, hátán nehéz festőállványával, hajadonfőtt, előreugró
állával, szemében lázas izgalommal. Amikor hazafelé tartott, ismét látták mélyen
ülő, lángoló szemét, naptól vörösre sütött feje búbját, a friss festéktől még
nedves vásznat a hóna alatt. Így bandukolt, magában beszélve s gesztikulálva.
Gúnynevet is adtak neki és mindenki így szólongatta:
Fou-roux!* (Bolond-vörös! franciául).
Lehet, hogy
vörös hajú bolond vagyok gondolta , de mit tegyek?
A
szállodatulajdonos ott csapta be, ahol tudta. Vincent nehezen oldotta meg
étkezését, mert Arles-ban mindenki otthon étkezett, az éttermek pedig igen drágák
voltak. Szeretett volna jó erős levest enni, de sehol nem kapott.
Megkérném Madame, főzzön nekem néhány burgonyát mondta egy helyen.
Lehetetlen, Monsieur.
Hát egy kis rizs akadna? kérdezte.
Azt holnapra szántam.
És egy kis makaróni?
Nem tudom hova tenni a tűzhelyen.
A
végén lemondott róla, hogy rendszeresen étkezzék; azt ette, amihez éppen
hozzájutott. Az erős napsütés volt legfőbb tápláléka, s gyomrával elég mostohán
bánt. Normális étel helyett megelégedett abszinttel, dohányzással és Daudet
Tartarinról szóló történeteinek olvasásával. A festőállványa előtt töltött
hosszú órák izgalma erősen igénybe vette idegrendszerét és szüksége volt valami
izgatószerre. Ehhez kellett esténként az abszint, ami csak fokozta
nyugtalanságát, amikor másnap tűző napban, misztrál közepette elkezdte
munkáját.
A
nyár előrehaladásával az egész táj kiégett, s mindennek óarany, bronz és
rézvörös színe támadt. A háttérben az ég fehéren izzó és zöldesen azúrkék volt.
Minden
tárgy, melyre rátűzött a nap, kénsárga színt öltött. Ezért vásznain az égő
sárga színek kerültek túlsúlyba. Tudta, hogy az európai festészetben a sárgát a
reneszánsz óta nem használták, de ez nem riasztotta vissza. Tubusaiból mind
több sárga szín került vásznaira. Levegős képein az égő, tűző nap élt,
lélegzett.
Meg
volt győződve arról, hogy jó képet festeni ugyanolyan nehéz, mint gyémántot
vagy igazgyöngyöt találni. Elégedetlen volt önmagával meg azzal, amit csinált,
de bízott benne, hogy a végén majd jobban megy munkája. Ez a reménye néha
csalóka délibábnak látszott, mégis csak akkor érezte, hogy él, ha teljes
erejével belemerült munkájába. Magánélete a semmivel volt egyenlő. Mint valami
gépezetbe, festő automatába, reggelenként ételt, italt és festéket dobott bele,
estére meg kész festmény jött ki belőle. És mi volt a célja? Hogy eladja
képeit? Semmiképpen sem! Tudta, hogy képeit senki nem óhajtja megvenni. Miért
kellett hát annyira sietnie? Miért hajszolta magát, hogy tucatszámra fesse a
képeit, amelyek halomba rakva már alig fértek el nyomorúságos rézágya alatt?
Nem
vágyott már sikerre. Azért dolgozott, mert dolgoznia kellett, mert ez védte meg
az elviselhetetlen lelki szenvedéstől, és mert a munka lekötötte. Nem érezte
sem feleség, sem otthon, sem gyermek szükségét; nem törődött szerelemmel,
barátsággal és egészségével; lemondott biztonságról, kényelemről, evésről és
jól megvolt Isten nélkül is. De nem tudott meglenni valami nélkül, ami nagyobb
volt saját magánál, s ami az életet jelentette neki, nem tudott lemondani az
alkotásról.
3.
Szeretett
volna modelleket fogadni, de az arles-iak nem voltak hajlandók modellt ülni
neki. Úgy gondolták, rossz képeket fest majd róluk, és barátaik nevetni fognak
arcképükön. Vincent tudta, hogy ha képei édeskések lennének, mint
Bouguereau-éi, az emberek nem szégyellnék magukat lefestetni vele. Így feladta
a modellfestést és csak tájképeket festett.
Nyár
közepén állandó volt a hőség, s a szél elült. A táj fényei kénsárga és sápadt
aranyszín között váltakoztak. Gyakran gondolt Renoir tiszta, világos vonalvezetésére.
Ez illett Provence tiszta levegőjéhez, akárcsak a japán metszetekhez.
Egyik nap, kora reggel meglátott egy kávébarna bőrű leányt: haja hamvasszőke, szeme szürke. Halvány rózsaszín, szűk ingválla alatt tisztán látszott szép alakú, kemény kis melle. Szépsége egyszerű volt, mint a mezei virágoké, vonalai tiszták, szűziek. Anyja meghökkentő teremtés volt piszkos, kifakult sárga, kék ruhájában és leányával együtt néhány centime-ért órákon át ült neki modellt. A háttérben, erős napsütésben hófehér és halványsárga virágok csillogtak.
Amikor
aznap este visszatért szállodájába, még mindig a kávébarna bőrű leány járt az
eszében, s nem jött álom a szemére. Tudta, hogy Arles-ban vannak bordélyházak,
többnyire ötfrankosak, ahova a francia hadseregbe besorozott, fekete bőrű
gyarmati katonák, a zuávok jártak.
Vincent
hónapok óta nem beszélt nővel, csak amikor egy-egy csésze kávét ivott vagy
dohányt vásárolt. Margot szerelmes szavai jártak az eszében, hogyan jártatta
végig ujjait arcán és borította el csókjaival.
Felugrott,
majd gyors léptekkel haladt át a Place Lamartine-on és belevetette magát a
sötét, zegzugos utcák labirintusába. Néhány percig ment a dombra felkapaszkodó
utcákon, és ekkor hangos kiáltozást hallott. Futva ért a Rue des Ricolettes-en
az egyik bordélyház elé, ahonnan a csendőrök éppen szekéren szállították el
két zuáv katona holttestét, akiket részeg olaszok öltek meg. A zuávok vörös
fezei vértócsában feküdtek az utca kövezetén. Egy csendőrjárőr vasra verve
vitte el az olaszokat; a feldühödött tömeg pedig kórusban kiáltozta:
Akasztófára velük! Akasztófára velük!
Vincent
az izgalmat felhasználva észrevétlenül surrant be a Rue des Ricolettes 1.
számú házba, a bordélyba. A tulajdonos, Louis, köszöntötte, majd az
előcsarnokból balra vezette egy kis szobába, ahol néhány pár ült az asztaloknál
és ivott.
Van egy nagyon csinos fiatal lányom, Rachelnak hívják szólt Louis. Parancsolja,
Monsieur? Ha nem felel meg az ízlésének, választhat a többi lány közül.
Szeretném látni.
Vincent
leült az egyik asztalhoz és pipára gyújtott. Az előcsarnokból nevetés
hallatszott, majd tánclépésben egy leány jött be az ajtón. Leült az asztalhoz Vincenttel
szemközt, és rámosolygott.
Rachel vagyok mondta.
Hiszen te még egész gyerek vagy! kiáltotta Vincent csodálkozva. Tizenhat
éves jelentette ki Rachel büszkén. Mióta vagy itt?
Louis-nál? Egy éve.
Hadd nézzelek meg.
A
sárga fényű gázlámpa a leány háta mögött állt, arca így sötétben maradt. A
leány fejét a falnak támasztva felemelte állát, hogy a fény arcára essék és Vincent
jól láthassa.
Rachelnak
kerek, telt arca, tágra nyílt, üres tekintetű kék szeme, húsos álla és nyaka
volt. Fekete haját a feje búbján kontyba tűzve viselte, ami még jobban kiemelte
arcának kerekségét, könnyű, mintás nyáriruhát és szandált viselt. Mellbimbói
feszesen álltak ki ruhája vékony szövete alatt.
Nagyon csinos vagy, Rachel mondta Vincent.
Vidám,
gyermekes mosoly jelent meg a leány üres tekintetű szemében. Odaperdült
Vincent elé és kezét a kezébe vette.
Örülök, hogy tetszem neked mondta. Szeretem, ha tetszem a férfiaknak. Így
sokkal jobb, nem gondolod?
De igen. Tetszem én is neked?
Fura ember vagy te, fou-roux.
Fou-roux! Hát
te ismersz engem?
Láttalak a Place Lamartine-on. Miért rohansz mindig azzal a nagy csomaggal a
hátadon? Miért járkálsz mindig hajadonfőtt? Nem kapsz napszúrást? Egészen
piros a szemed. Nem fáj?
Vincent
jót nevetett a gyermek naiv kérdésein.
Nagyon bájos vagy, Rachel. Hajlandó vagy az igazi nevemen szólítani, ha
megmondom?
Mi a neved?
Vincent.
Nem, a fou-roux jobban tetszik nekem. Nem haragszol, ha fou-roux-nak
szólítalak? Ihatnék valamit? Az öreg Louis figyel ám az előcsarnokból.
Rachel
kezét torka köré fonta és Vincent figyelte, mint mélyednek ujjai puha húsába.
A leány mosolygott üres nézésű, kék szemével, hogy mosolygásával Vincentet is
boldoggá tegye. Fogai szabályosak, de gondozatlanok voltak, duzzadt alsó ajkát
lebiggyesztette a húsos álla felett húzódó, éles, vízszintes vonalig.
Rendelj egy üveg bort mondta Vincent , de ne drágát, mert nincs sok pénzem.
Amikor
a bort hozták, Rachel így szólt:
Igyuk meg inkább a szobámban. Ott sokkal barátságosabb.
Szívesen.
Felmentek
a lépcsőn Rachel apró szobájába. A berendezés szűk ágyból, fiókos szekrényből
és egy székből állt. A falakon több kép függött, a fiókos szekrényen két
ütött-kopott baba.
Ezeket hazulról hoztam mondta. Fogd a kezedbe, fou-roux. Ez Jacques,
ez meg Catherine. Otthon sokat játszottam velük papást-mamást. Ó, fou-roux, de
fura alak vagy te!
Vincent
ott állt és ostobán vigyorgott, mindkét kezében egy-egy babával, amíg Rachel
abba nem hagyta a nevetést. Aztán elvette tőle a babákat, a fiókos szekrénybe
dobta őket, lerúgta szandálját és pillanatok alatt kibújt ruhájából.
Ülj le, fou-roux mondta. Játsszunk papást-mamást. Szeretsz papást-mamást
játszani?
Rachel alacsony, zömök
termetű leány volt, csípője domború, melle előreugró, kemény, hasa ágyéka
felett kerek, kövérkés.
Rachel mondta Vincent , ha továbbra is fou-roux-nak szólítasz, én is
elkeresztellek.
Rachel
örömében tapsolva Vincent ölébe ugrott.
És
mi volna az? Szeretem, ha nevet adnak nekem! Le Pigeon-nak, Galambomnak
hívlak.
Rachel
kék szeme sértődötten nézett Vincentre. Miért vagyok én galamb, papa?
Vincent
gyengéden megsimogatta kerek, kemény mellét.
Mert olyan vagy, mint egy galamb, szelíd szemekkel és kövér kis hasaddal.
Jó
dolog galambnak lenni?
Persze, hogy jó. A galambok olyan szépek, kedvesek... akárcsak te. Rachel
odahajolt hozzá, fülön csókolta, felugrott az ágyról és két vizespoharat
hozott.
Milyen furcsa kis füled van, fou-roux mondta, miközben a vörösbort kortyolgatta.
Úgy ivott, mint a gyerekek, orrát beledugta a pohárba. Tetszik a fülem? -
kérdezte Vincent.
Igen, olyan puha és kerek, mint egy kis kutyáé. Akkor legyen a tied.
Rachel
hangosan felnevetett. A poharat ajkához emelte és kuncogott. Nagyon tréfásnak
találta, amit Vincent mondott, a bor közben kifolyt a pohárból kerek
galambhasára.
Te
nagyon kedves vagy, fou-roux mondta Rachel. Mindenki bolondnak tart,
de nincs igazuk. Ugye, nincs? Vincent elfintorította arcát.
Csak egy kicsit mondta.
Leszel a szeretőm? kérdezte Rachel. Már egy hónapja nincs szeretőm. Eljössz
hozzám minden este?
Nem jövök el minden este, Pigeon.
Rachel
elbiggyesztette az ajkát.
Miért nem?
Többek között azért sem, mert nincs rá pénzem. Rachel tréfásan megcibálta
Vincent jobb fülét.
Ha
nincs öt frankod, fou-roux, vágd le a füledet és add nekem. Igazán add
ide.
A fiókos szekrényemre teszem és játszom vele minden este.
Lemondasz a fülemről, ha megígérem, hogy az öt frankot később megkapod
tőlem?
Ó,
fou-roux, te olyan fura vagy, de olyan kedves is. Bár más is olyan lenne
hozzám, mint te.
Nem érzed itt jól magad?
De igen. Nagyon jó itt. Szeretek is Louis-nál lenni... csak a zuávok... Rachel
letette poharát és átölelte Vincentet, aki mellényén érezte puha hasát és
kemény mellbimbóit, majd hosszan szájon csókolta.
Eljössz, ugye, hozzám máskor is, fou-roux? Ne.m felejtesz el és nem mégy
el más lánnyal?
Eljövök hozzád újra, Pigeon.
És most kezdjük el? Játsszunk papást-mamást.
Amikor
Vincent fél órával később távozott, olyan szomjúságot érzett, hogy
több
pohár tiszta, hideg vizet kellett meginnia, amíg elmúlott.
4.
Vincent rájött, hogy minél finomabban őrlik a festéket, annál jobban szívja magába az olajat, az olaj csak oldószere a festéknek. Nem szerette bőven alkalmazni már csak azért sem, mert nem törődött vele, ha képeinek felülete érdes. Ezért elhatározta, nem hozatja festékeit készen Párizsból, hanem saját maga őrli meg őket és úgy keveri össze olajjal. Theo megkérte Tanguy apót, küldje el Vincentnek a szükséges festékeket, háromféle krómsárgát, malachitzöldet, cinóbervöröst, narancssárgát, kobalt- és ultramarinkéket. Miután a festékek megérkeztek, Vincent maga őrölte meg őket szállodai szobájában. Így nemcsak kevesebbe kerültek, hanem színük is frissebb, tartósabb lett.
Nem
volt elégedett a Párizsból kapott vásznakkal sem, mert nem itták be úgy a
rárakott festékeket, ahogy szerette volna. Theótól ezért előre nem preparált
vég vásznakat kért és mindig maga vonta be előző nap gipszréteggel a másnapra
szükséges vászondarabokat.
Georges
Seurat-tól megtanulta, milyen fontos a kép rámája. Amikor elküldte első
vásznait Theónak Arles-ból, mindig megírta, milyen fából készített és milyen
színűre festett rámába tegyék. Később azonban saját maga készítette el képei
rámáját is. Maga vásárolt léceket a fűszerestől, felszabta és olyan színűre
festette be, amit minden egyes képhez a legmegfelelőbbnek talált.
Saját
maga őrölte festékeit, feszítette fel és készítette elő vásznait, festette meg
képeit, ácsolta össze és festette be a képeknek készített rámákat.
Magamnak kellene megvásárolnom a képeimet is mondta magában , akkor teljes önellátásra rendezkedhetném be.
A misztrál újra
megérkezett. A természet vadul tombolt. A nap kegyetlenül tűzött a felhőtlen
égen, minden kiszáradt, de az éjszakák nagyon hidegek voltak. Vincent
szállodai szobájában csendéletet festett, kék majolika kávéskannát,
aranyszegélyű, kék csészékkel, halványkék és fehér kockás tejeskannát, vörös,
zöld és barna mintás vizeskancsót, két narancsot és három citromot.
Amikor
a szél lecsendesedett, ismét a szabadban dolgozott; tájképet festett a
Rhône-nal; a vashidat, Trinquetaille-nál. A képen az égnek és a folyónak abszint
volt a színe, a rakpart lila, a kőpárkányra támaszkodó emberi alakok feketék,
a híd mélykék, a háttér élénk narancssárga és mély malachitzöld színfoltokkal
tarkázott. Szívettépő szomorúság járta át képe levegőjét.
Mondanivalójának
kifejezésére a természet szolgai utánzása helyett színeit önkényesen
választotta meg. Most értette meg, mennyire igazat mondott Pissarro, mikor így
szólt hozzá: Merészen kell fokoznunk a színeffektusokat, akár harmonikus
összhangban, akár diszharmóniában. Hasonló érzést fejezett ki Maupassant is Pierre et Jean című regénye előszavában:
„Az írónak joga van a túlzáshoz regényében, hogy szebb, egyszerűbb és
vigasztalóbb világot teremtsen, mint amiben valójában élünk."
Fárasztó,
kimerítő munkában töltött el egy napsütéses napot a sötétlila, frissen szántott, dombnak
felfelé tartó barázdák megfestésével. A barázdák közt kék és fehér ruhás
magvető dolgozott, távolabb a háttérben érett gabonatábla, fölötte pedig a
sárga égen sárga nap.
Vincent
tudta, hogy a párizsi kritikusok szemére vetik majd, hogy túl gyorsan dolgozik,
de ő érezte, nincs igazuk. Ecsetjét a természetet mélyen átérző indulat
vezette, s ezért olyan simán és gyorsan mozgott, mint a szavak beszéd közben.
De tudta, hogy jönnek majd nehéz napok is. Ezért kellett tehetsége üllőjén
fáradhatatlanul ütnie a forró indulatok izzó vasát.
Hátára
szíjazta festőállványát és Montmajour irányában elindult hazafelé. Gyors
léptekkel haladt. Hamarosan utolért egy férfit, aki mellett el-elmaradozva egy
kisfiú ment. A férfiban felismerte Roulint, az öreg arles-i postást. A kávéházban
gyakran ültek egymás közelében és szeretett volna szóba elegyedni vele, de
eddig nem nyílt rá alkalom.
Jó napot, Monsieur Roulin mondta.
Ó, ön az, a festő mondta Roulin. Jó napot. A fiammal kis vasárnap délutáni
sétára mentünk.
Csodás szép nap volt ma, ugye?
Ah, igen. Mindjárt szép az idő, ha nem fúj ez az istenverte misztrál. Ma is
festett. Monsieur?
Igen.
festettem
Én tudatlan ember vagyok,
Monsieur és nem értek a művészethez, de megtisztelne vele, ha megmutatná.
Szívesen.
A
fiú ugrándozva szaladt előre; Vincent és Roulin egymás mellett haladt az úton.
Mialatt Roulin a képet nézegette, Vincent a postás arcát tanulmányozta. Roulin
fején kék postássapka. Szeme szelíd, csodálkozó, nyakát és gallérját eltakarta
hosszú szakálla, amely kék postászubbonyáig ért. Vincent ugyanazt a lágy
szelídséget érezte Roulinban, melyet annyira kedvelt Tanguy apóban, bár úgy
vélte, a postás egyszerű parasztarcához nem illett görögösen dús szakálla.
Én tudatlan ember vagyok, Monsieur ismételte meg előbbi szavait Roulin , és
bocsásson meg azért, amit mondok. De az ön szántóföldjei ugyanolyan elevenek,
mint azok, amelyek mellett most jöttünk el és ahol az imént láttam önt festeni.
Tetszik?
Így talán nem is mondanám. De valamit érzek itt, amikor nézem a képet. Roulin kezével mellére mutatott. Montmajour tövében megálltak egy pillanatra. A nap vörös színben ment le egy apátság romjai felett, sugarai bearanyozták a szétszórtan heverő sziklák közt nőtt fenyőfák törzsét és lombját, a távolabbi fenyők pedig sötétkéken rajzolódtak fel a világosabb, kékeszöld színű égre. A fák alatt a fehér sziklák, a fehér homok kék árnyalatot öltött.
Ez is élő, ugye, Monsieur? kérdezte Roulin.
És élő marad akkor is, midőn mi már régen a föld alatt leszünk, Roulin.
Csendes,
baráti hangon beszélgetve ballagtak hazafelé. A postás szavaiban Vincent
nyugalmat és békességet érzett.
Roulin
elméje, gondolatai egyszerűek, de mélyenszántók voltak. Feleségét és négy
gyermekét havi százharmincöt frank fizetéséből tartotta fenn. Huszonöt éve volt
levélhordó. Soha nem léptették elő, néha kapott csak egészen kevés fizetésemelést.
Amikor fiatal voltam, Monsieur mondta , sokszor elgondolkodtam Istenről, de
az évek múlásával mind messzebbre kerültem tőle. Igaz, megtaláltam a mezőkben,
amelyeket ön fest le, és a Montmajour feletti alkonyatban, de ha az emberekre
gondolok... és arra a világra, amely az emberek műve...
Tudom, Roulin, de én mindinkább azt hiszem, Isten nem ítélhető meg ennek a
világnak az alapján. Olyan ez a világ, mint egy festő sikerületlen képe. Mit
lehet tenni egy sikerületlen képpel, ha az ember szereti a festőt? Lehetőleg
mind kevésbé szabad megbírálni; az ember inkább hallgat. De ahhoz joga van,
hogy jobbat várjunk tőle.
Valóban így van mondta Roulin , kicsivel jobbat kell várnunk tőle.
Más alkotásait is látnunk kellene, mielőtt megítélnénk. Ezt a világot nyilvánvalóan olyankor csapta össze, amikor rossz kedvében volt.
Sötétedni
kezdett. A kobaltkék égen csillagok tűntek fel, egyik a másik után. Roulin
kedves, ártatlan szeme kérdően csüngött Vincenten:
Ön valóban hiszi, Monsieur, hogy vannak más világok is?
Nem tudom, Roulin. Ilyesmivel nem is törődöm, amióta a művészi munkám teljesen
leköt. De a földi élet befejezetlennek látszik és én néha arra gondolok, hogy
amint a közlekedési eszközök arra jók, hogy eljussunk velük egyik helyről a
másikra, a tífusz meg a tüdővész is afféle közlekedési eszköz, hogy segítségükkel
eljussunk az egyik világról a másikra.
Különös gondolataik vannak önöknek, művészeknek mondta Roulin.
Tegyen meg egy szívességet, Roulin. Engedje meg, hogy lefessem. Az arles-iak
nem hajlandók modellt ülni nekem.
Megtiszteltetésnek fogom tekinteni, Monsieur. De miért akar éppen engem
lefesteni? Én nagyon csúnya vagyok.
Ha lenne Isten, Roulin, azt hiszem, neki is olyan szakálla és szeme lenne, mint
magának.
Bolondot űz belőlem, Monsieur!
Éppen ellenkezőleg, nagyon is komolyan mondom.
Meghívhatom hozzánk holnap vacsorára? Feleségem nagyon egyszerűen főz, de
boldogok leszünk, ha megtisztel bennünket.
Madame
Roulin egyszerű parasztasszony volt; Vincentet kicsit Madame Denis-re
emlékeztette. Az asztalon piros-fehér kockás terítő volt. Vacsorára gulyáshúst
ettek burgonyával, amihez Madame Roulin házi sütésű kenyeret és egy üveg
savanyú bort szolgált fel. Vacsora után Vincent vázlatot készített Madame
Roulinról, amint férjével beszélget.
A
forradalomban köztársasági voltam mondta Roulin , de most már látom, hogy
semmit sem értünk el. Nekünk, kisembereknek, mindig nagyon kevés jut, akár
királyok, akár miniszterek uralkodnak felettünk. Azt gondoltam, ha
visszaállítjuk a köztársaságot, mindenki egyformán részesül a javakban.
Dehogy részesül, Roulin.
Egész életemben szerettem volna megtudni, miért van többje az egyik embernek,
mint a másiknak. Miért kell az egyiknek keményen dolgoznia, míg a másik munka
nélkül is bőségben é1. Talán túl tudatlan vagyok hozzá, hogy megértsem.
Gondolja, Monsieur, ha tanult ember lennék, jobban megérteném?
Vincent
ránézett Roulinre, mint aki tudni szeretné, nem cinikus mellékgondolattal
tette-e fel a kérdést, de szemében most is ugyanaz a naiv ártatlanság lát
Igen, kedves barátom mondta , a legtöbb tanult ember, úgy látszik, nagyon
is megérti ezt a helyzetet. De én éppen olyan tanulatlan vagyok, mint maga és
soha nem tudom megérteni.
5.
Hajnali négy órakor kelt és három-négy órát gyalogolt, amíg elért a kívánt helyre, s festett besötétedésig. Nem volt kellemes tíz-tizenkét kilométert gyalogolni az elhagyatott országúton, de annál jobban esett, amikor hóna alatt vitte haza frissen festett képét.
Hét
nap alatt hét nagyméretű vásznat festett, s a hét végére halálosan kifáradt.
A
nyár csodásan szép volt, de most már kimerült. A misztrál vad erővel fújt és
fehér porréteggel vonta be a fákat. Vincent kénytelen volt pihenőt tartani.
Tizenhat órát aludt egyhuzamban.
Keserves
napokat élt át. A pénze csütörtökön elfogyott és Theo következő küldeménye csak
hétfőn volt esedékes. Fivére a festőszereken kívül pontosan küldte az ötven
frankot tíznaponként, de Vincent alig várta, hogy képeit rámában lássa és túl
sok rámát rendelt, amire pénzéből nem futotta. Négy napig aztán húsz csésze
kávén és egy cipón élt, melyet a péktől kapott hitelbe.
Egyszerre
belső nyugtalanság fogta el. Úgy érezte, hogy képeivel nem érdemli ki Theo
jóságát. Azt szerette volna, ha fivére mielőbb visszakapja azt a sok pénzt,
amit ráköltött. Nézte képeit és szemrehányást tett magának, hogy kevesebbet
érnek, mint amennyibe fivérének kerültek. Még ha volt is egy-egy sikerültebb
képe, Theo mástól biztosan olcsóbban kapta volna meg.
A
nyári hónapokban nem fogyott ki a nagyszerű ötletekből, hogy mit fessen, s bár
magányosan élt, nem volt ideje rá, hogy gondolkodjék vagy mások szeretetére
áhítozzék, mert mint valami gép, szüntelenül dolgozott. De most agya olyan
volt, mint a kiszáradt szivacs és annyi pénze sem maradt, hogy meglátogassa
Rachelt. Úgy érezte, hogy amit ezen a nyáron festett, mind rossz, nagyon rossz
munka volt.
Azért az biztos gondolta saját vigasztalására , ha egy vászonra ráfestek
valamit, az üres vászonnál csak többet ér. Ennél többre nem is gondolok; ez is
elég ok arra, hogy fessek.
Az
volt a meggyőződése, hogy arles-i tartózkodása önmagában is biztosítja
egyénisége szabad kibontakozását. Az élet rövid és gyorsan múlik. Ő festő, dolga
tehát az, hogy fessen.
Ezek az én festő ujjaim gondolta még mindig alkalmasak a mesterségemhez,
ha nyavalyás testem tönkremegy is.
Theótól hosszú listán újabb festékeket kért. Hirtelen rádöbbent, hogy a listán levő színeket egyetlen más holland festő, Mauve, Maris vagy Weissenbruch soha nem használta; Arles-ban teljesen szakított a holland festészet hagyományaival.
Amikor
hétfőn pénze megérkezett, talált egy vendéglőt, ahol egy frankért bőségesen
megebédelt. Az étteremben minden szürke volt, az aszfaltozott padló és a
falakon a tapéta; az ablakon lehúzott zöld redőny, védekezésül az utca pora ellen.
A lehúzott redőnyön át csak egyetlen, erős napsugár hatolt be a szürke helyiségbe.
Egy
hétig tartó pihenés után úgy határozott, hogy éjszaka fest. Lefestette a
vendégekkel teli szürke éttermet az asztaloknál felszolgáló pincérnőkkel. Lefestette
az éjszakai Place Lamartine-t és a csillagokkal borított, kobaltkék provence-i
eget, az út menti ciprusokat a holdsütésben. Lefestette a hajléktalanok és
részegek éjjeli menedékhelyéül szolgáló és egész nap nyitva tartó Café de
Nuit-t.
Egyik
este a kávéház belsejét, másik este a külsejét festette le. Piros és zöld
színekkel fejezte ki az emberi szenvedélyeket. A kávéház vérvörös és sötétsárga
színekkel festett belsejében a középen zöld posztóval borított biliárdasztal
állt. A terem négy lámpája narancssárga és zöld színben izzott. A székeken és
pamlagokon heverő részegek és csavargók apró alakjainak megfestésénél a piros
és zöld színek egymást legkegyetlenebbül ütő színárnyalatait használta. Azt
akarta képével kifejezni, hogy akik ide kerülnek, emberi roncsok és képesek
bármilyen bűnre.
Az
arles-iakat felettébb mulattatta, hogy a fou-roux egyszerre csak éjszaka fest és napközben alszik.
Vincent festői tevékenysége mindig élénk beszédtémául szolgált.
Elsején
a szállodatulajdonos nemcsak a szoba árát emelte fel, hanem Vincenttől külön
díjat kért azért a kis helyiségért is, ahol képeit tartotta. Vincent unta már a
szállodai lakást és bosszantotta a szállodás kapzsisága. A szürke étteremmel
meg volt elégedve, de pénzéből csak arra jutott, hogy tíz nap alatt kétszerháromszor
egyék ott. A tél közeledett, műterme nem volt, a szállodai szobát nyomasztónak
és megalázónak tartotta. Az olcsó éttermekben kapott rossz ételektől folyton
gyomorrontásban szenvedett. Állandóan otthonra és műteremre vágyott.
Egyik
este az öreg Roulin társaságában ment át a Place Lamartine-on és felfedezte,
hogy a szállodától kődobásnyira egy sárga ház ajtaján „Kiadó" tábla függ.
A háznak udvarral elválasztott két szárnya volt. A sárga épület a Place Lamartine-on
állt, szemben a várossal a hegyoldalon. Vincent csendes vágyakozással nézett
fel a táblára.
Kár, hogy túl nagy mondta Roulin-nak. Éppen ilyen házat szeretnék.
Nem kell az egész házat
kibérelnie, Monsieur. Kibérelheti esetleg a jobb szárnyat is.
Valóban! Mit gondol, hány szoba van benne? Sok lenne-e a házbér?
Valószínűleg három-négy szoba van az egyik szárnyban. Olcsón megkaphatja, fele
annyiért, amennyit a szállodában fizet. Felkeresem holnap ebédszünetben,
elkísérem és esetleg segítek, hogy kedvező árat alkudjon ki.
Másnap
reggel Vincent annyira izgatott volt, hogy fel és alá járkált a Place
Lamartine-on, s a házat kívülről alaposan szemügyre vette minden oldalról.
Erősen megépített ház volt, s minden irányból érte a nap. Vincent felfedezte,
hogy a házba két külön bejárat vezet és a bal szárny lakott.
Ebéd
után megérkezett Roulin. Együtt mentek be a jobb oldali épületbe. Az
előcsarnokból nagyobb szoba nyílt, hozzácsatlakozó kisebb szobával. A falak
fehérre meszelve. Az előcsarnok és a lépcsőház, ahonnan az első emeletre
lehetett feljutni, vörös téglapadlóval borított. Az emeleti helyiségekben jó
karban tartott vörös kőpadló, s a fehérre meszelt falak visszaverték a tiszta,
fényes napsütést.
Roulin előzőleg üzenetet küldött a házigazdának, aki már várt rájuk az emeleti szobában. A két provence-i férfi néhány percig beszélgetett gyorsan pergő tájnyelvén, amiből Vincent alig értett meg valamit. Végül a postás hozzá fordult.
Azt szeretné tudni a házigazda, meddig szándékszik maradni, Monsieur.
Mondja neki, hogy minél tovább.
Hajlandó bérbe venni a lakást legalább hat hónapra?
Szívesen.
Akkor tizenöt frank lesz a havi bére.
Tizenöt
frank! Egy egész házért! Ez csak harmada annak, amit a szállodában eddig
fizetett és annál is kevesebb, amit a hágai műteremért adott. Tizenöt frank
havonta állandó lakásért. Sietve elővette a pénzt a zsebéből.
Gyorsan, adja oda neki! A lakást máris bérbe vettem.
Azt kérdezi a házigazda, mikor szándékozik beköltözni? kérdezte Roulin.
Még
ma. Azonnal.
De, Monsieur, nincsenek bútorai. Hogyan akar beköltözni?
Veszek egy matracot és egy széket. Roulin, maga nem tudja, mit jelent, amikor
valaki nyomorúságos szállodai szobában tölti az életét. Azonnal ide kell
költöznöm.
Legyen a kívánsága szerint, Monsieur.
A háziúr otthagyta őket, Roulin pedig visszament dolgozni. Vincent szobáról szobára járt fel és alá a lépcsőn új birodalmában. Theo ötven frankja előző nap érkezett és még körülbelül harminc frankja maradt. Elrohant, vásárolt egy ócska matracot, egy széket és boldogan vitte magával a sárga házba. A földszinti szobát szemelte ki hálószobájának, az emeletit pedig műteremnek. A matracot ledobta a vörös kőpadlóra, a széket felvitte az emeletre, és ezúttal utoljára ment vissza szállodájába.
A
szállodatulajdonos kieszelt ürüggyel negyven frankkal többet számított fel és
nem volt hajlandó képeit odaadni, míg számláját ki nem egyenlíti. Vincentnek
csak a rendőrség segítségével sikerült képeit visszakapnia és még így is ki
kellett fizetnie a jogtalanul követelt összeg felét.
Késő
délután talált egy kereskedőt, akitől hitelbe kapott egy kis petróleumtűzhelyet,
két fazekat meg egy petróleumlámpát. Mindössze három frankja maradt, amin
kávét, kenyeret, burgonyát és egy kis leveshúst vásárolt, s a végén egyetlen
centime-ja sem maradt. Konyháját a földszinti nagyszobába nyíló kisebb
helyiségben rendezte be.
Este
már a kis tűzhelyen főzte meg levesét és kávéját. Asztala nem volt. Vacsoráját
a matracra terített papírlapról ette meg, keresztbe rakott lábakkal ülve a
padlón. Elfelejtett kést és villát vásárolni és a levesből egy ecset nyelével
halászta ki a húsdarabokat meg a burgonyát. Az ételnek így enyhén festékíze
volt.
Amikor
vacsoráját befejezte, vette a petróleumlámpát és felment az emeletre. A szoba
puszta és elhagyatott volt, a széken és festőállványon kívül semmi sem volt
benne; az ablakon kilátott a Place Lamartine-on levő, holdsütötte kertre.
Lefeküdt
a matracra és amikor kora reggel kinyitotta az ablakot, látta a téren a
zöldellő kertet, a felkelő napot és a városnak a domboldalon felfelé kanyargó
utcáit. Nézte a szép tisztán tartott vörös kőpadlót, a kifogástalanul fehérre
meszelt falakat és a tágas, nagy szobát. Kávét főzött és reggelizés közben
tervezgette, hogyan bútorozza majd be lakását, milyen képeket akaszt fel a
falakra és milyen boldogan tölti majd napjait saját igazi otthonában.
Másnap
Paul Gauguintől kapott levelet, aki betegen, pénztelenül valósággal fogolynak
érezte magát Bretagne-ban, Pont-Avenben. „Képtelen vagyok innen elszabadulni -
írta , mert nem tudom a számlámat kifizetni és a penzió tulajdonosa zár alatt
tartja a képeimet. Semmi sem kerget úgy az őrületbe, mint a pénztelenség. Azt
hiszem, én már soha nem szabadulok ki ebből a koldusszegénységből."
Vincent
a világ minden részén nyomorgó, beteg, koldusszegény, embertársaik gúnyának és
lenézésének kitett, éhező és meggyötört festőtársaira gondolt, akiknek ezt a
sorsot kell elviselniük életük végéig. És miért? Mi bűnt követtek el? Miért
kell a társadalomból kitaszított páriákként élniük? Hogyan alkossanak az ilyen
hajszolt életű emberek mesterműveket?
A jövő festője ah, igen, az majd a színek olyan mestere lesz, amilyen eddig még nem létezett. Nem kell majd nyomorúságos kávéházakba és zuávok bordélyaiba járnia.
Lám, itt van szegény Gauguin, aki betegen, baráti segítség nélkül vesztegeti el életét Bretagne-ban, nincs egyetlen frank sem a zsebében tisztességes ételre és orvosra. Vincent Gauguint nagy festőnek és nagy embernek tartotta. Milyen veszteség érné a festészetet, ha Gauguinnek idő előtt kellene meghalnia.
Zsebébe
tette Gauguin levelét és a sárga ház kapuján kiment a Rhône partjára.
Szenesbárka állt kikötve a rakpart mellett. Fentről nézve a bárka csupa csillogás
volt egy futó zápor zuhanyától megázva. A víz színe sárgásfehér és fátyolosan
szürke, az ég lila, nyugaton aranysárga foltokkal és a város sötétlila. A
bárkából piszkos kék és fehér ruhába öltözött rakodómunkások hordták ki
zsákokban a szenet.
A
kép hamisítatlan Hokusai volt. Vincent emlékei visszaszálltak Párizsba,
Tanguy apó japán metszeteihez... és Paul Gauguinhez, aki valamennyi barátja
közül a legközelebb állt hozzá.
Egy
pillanat alatt tudta mit kell tennie. A sárga ház elég tágas kettőjüknek.
Mindegyiküknek lesz külön hálószobája és műterme. Ha maguk főznek, festékeiket
maguk őrlik meg és a pénzt jól beosztják, a havi százötven frankból ketten is
megélnek. A lakás bére így sem lesz több, az ennivaló pedig olcsó. Mily csodás
lesz, ha legjobb festőbarátjával élhet együtt, akivel ugyanazt a nyelvet
beszélik és megértik egymás mesterségét. És milyen csodás dolgokra tudja majd
Gauguin őt megtanítani!
Eddig
nem is fogta fel, milyen szörnyen egyedül maradt. Lehet, hogy a százötven
frank kettőjüknek nem lesz elég, de Theo biztosan kész lesz további ötven
frankot küldeni, ha Gauguin havonta egy-egy képet küld érte.
Igen!
Igen! Gauguint el kell hívnia Arles-ba! A forró provence-i nap majd kigyógyítja
minden betegségéből, akárcsak őt. Hamarosan teljes erővel dolgoznak mindketten
a két műteremben. Ők lesznek az elsők, akik délre költöztek, s itt folytatják
tovább Delacroix és Monticelli megkezdett munkáját. Képeik teli lesznek
színnel, napfénnyel és a természet túláradó szépségével.
Gauguint
meg kell mentenie!
Vincent
futva ment vissza a Place Lamartine-ra. Betört a sárga házba, felrohant a
lépcsőn és izgatottan kezdett hozzá a tervezgetéshez, hogyan rendezi majd be
kettőjük lakását.
Fenn az emeleten mindkettőnknek lesz külön hálószobája. A földszinten rendezünk
be két külön műtermet. Vásárolok ágyakat, matracokat, ágyneműt, székeket,
asztalokat és igazi otthont rendezünk be magunknak. A falakra felakasztom a
napraforgókat és a virágzó gyümölcsösöket.
Ó,
Paul, Paul, milyen jó lesz, ha újra együtt lehetünk!
6.
Tervének valóra váltása nem ment olyan könnyen, mint gondolta. Theo hajlandó volt ötven frankkal többet küldeni, ha Gauguintől havonta kap egy képet, de nehézséget okozott a vasúti jegy ára, amire sem Theo, sem Gauguin pénzéből nem futotta. Gauguin beteg volt, adósságai miatt nem tudott elutazni Pont-Avenből és ez annyira letörte lelkileg, hogy nem volt semmi kedve új dologba kezdeni. Így egyelőre csak sűrű levélváltás folyt Arles, Párizs és Pont-Aven között.
Vincent
valósággal szerelmese lett a sárga háznak. A Theótól kapott pénzből asztalt
vásárolt és fiókos szekrényt.
Az év végére új ember leszek írta Theónak. De ne hidd, hogy innen máshova
készülök, mert én életem végéig Arles-ban akarok maradni. A dél festője
szeretnék lenni. A házamat úgy rendezem be, hogy idejöhess és itt töltsd minden
nyári szünidődet.
Élelemre
és napi szükségleteire minél kevesebbet költött és pénze legnagyobb részét
lakása berendezésére használta fel. Ha választania kell saját maga és a sárga
ház között, soha nem gondolt saját szükségleteire. Ebéd helyett majolika vizeskancsót
vett, új pár cipő helyett pedig zöld huzatos paplant Gauguin ágyára. Mit
vásároljon: új képéhez fenyőfa rámát vagy gyékényfonatú székeket?
Mindig
a ház volt az első. A sárga ház jelentette a nyugalmat és a biztonságot. Sokat
vándorolt egyik helyről a másikra egész életében, de innen most már soha nem
megy máshová. Ha meghal, berendezett műtermét majd festők egymást követő
nemzedékei öröklik, akik mind a dél festői lesznek. Olyan képekkel akarta
házát feldíszíteni, amelyek egyenlő értékűek azzal a sok pénzzel, amelyet
terméketlen éveiben fivére ráköltött.
Megújult
energiával vetette bele magát a munkába. Tudta, ha valami hosszú ideig
foglalkoztatja, munkája mindig mélyebb, érettebb. Ötvenszer is visszatért a
Montmajour tövébe, hogy tanulmányozza a mezőket a domb tövénél. A misztrálban,
a szélben imbolygó vásznon nehéz volt ecsetvonásait érzelmeivel átszőni, és a
festés merő gyötrelemnek tűnt. Reggel héttől este hatig egyfolytában dolgozott
és mindennap egy-egy képet festett.
Holnap forró nap lesz mondta Roulin egy késő őszi estén. A Café Lamartine-ban
ültek egy pohár sör mellett. Aztán jön a tél. Milyen a tél Arles-ban? -
kérdezte Vincent.
Kellemetlen. Állandóan esik, a misztrál mindig fúj, és kegyetlenül hideg tud
lenni. De a tél rövid, alig tart néhány hónapig.
Szóval holnap lesz az utolsó szép napunk. Ismerek egy helyet, s azt festem le.
Képzelje el, Roulin, a kert őszi színeit! Két palackzöld, óriás palack alakú
ciprust, három kis
gesztenyefát dohánybarna és sárga lombbal. Mellette halványsárga lombozatú,
ibolyakék törzsű kis fa és két, vérvörös lombbal borított cserje. Hozzá a
föveny, a fű és fölöttük a kék ég.
Ah, Monsieur, amikor ön leír egy tájat, úgy érzem, vak voltam egész életemben.
Másnap
reggel Vincent már napkeltekor talpon volt. Boldog izgalommal készülődött a
festéshez. Ollóval rendbe hozta szakállát, haját gondosan megfésülte az erős
arles-i napsütéstől gyorsan kopaszodó feje tetején, egyetlen jobb öltözet
ruháját vette fel és fejére tette Párizsból hozott nyúlprém sapkáját, hogy méltóan
búcsúzzék a naptól.
Roulin
jóslata bevált. A nap sárga tűzgolyóként kelt fel. A nyúlprém sapkának nem
volt ellenzője, s a fény a szemébe sütött. A kert, amelyet Vincent kiválasztott,
két óra járásnyira volt egy domboldalon, az Arles-ból Tarasconba vezető
országúton. Vincent festőállványát egy közeli szántóföld barázdáiban állította
fel. Sapkáját a földre dobta, levetette kabátját és a vásznat feltette az állványra.
Bár még kora reggel volt csak, a nap máris erősen tűzött és a napsugarak
táncolva vibráltak a szeme előtt.
Gondosan
tanulmányozta a szeme előtt elterülő tájat, a különféle színeket, s gondolatban
felvázolta a képet. Úgy érezte, pontosan tudja, mit akar festeni. Ecsetjeit
megpuhította, a tubusok kupakját lecsavarta és megtisztította festőkését,
amellyel a vastag festékréteget egyengette el. Még egyszer ránézett a kertre,
minden részletet rögzített agyában, kikeverte a színeket a palettán és felemelte
ecsetjét.
Ilyen korán kell hozzákezdened, Vincent? kérdezte egy hang a háta mögött.
Vincent
hátrafordult.
Korán van még, drágám. Előtted az egész nap, dolgozhatsz eleget.
Vincent
elámulva nézett a hozzá beszélő nőre. Fiatal leány volt, de már nem gyermek.
Szeme kobaltkék, mint az arles-i éjszakák égboltjáé és a haja, amit hátára
omló szétbontott fürtökben viselt, citromsárga, mint a nap. Vonásai Kay Vosénál
is finomabbak, de a déli tájak ízes érettségével. Arcbőre sötét aranyszínű,
foga mosolygó ajka közt fehér, mint az oleander virága vérvörös vadszőlőindák
között. Hosszú fehér ruhát viselt, amely hozzásimult teste vonalaihoz és oldalt
egyetlen négyszögletes ezüst csattal volt megerősítve. Lábán egyszerű szandált
hordott; alakja izmos és erős, de vonalai tiszták és mégis érzékiek.
Olyan hosszú ideig távol voltam, Vincent mondta.
A
nő Vincent és a festőállvány közé állt, s eltakarta előle a kilátást a kertre.
A nap rásütött világosszőke, szétomló hajára és sugárkévévé varázsolta. Olyan
nyílt, őszinte melegséggel mosolygott Vincentre, hogy a férfi megdörzsölte szemét
és nem tudta, álmodik-e vagy hirtelen megőrült.
Nem érted meg, drága, drága gyermek mondta a nő. Hogyan is értenéd, amikor
oly sokáig távol voltam.
Ki vagy te?
A
barátod vagyok, Vincent, a világon a legjobb barátod. Honnan tudod a nevemet?
Soha nem is láttalak. Te nem, de én igen, sokszor.
Hogy hívnak?
Mayának.
Semmi másnak, csak így, Mayának?
Neked csak Maya vagyok, Vincent.
Miért jöttél utánam a városból?
Ugyanazért, amiért követtelek mindenhova egész Európában... azért, hogy a
közeledben legyek.
Összetévesztesz valakivel. Én nem lehetek az, akire te gondolsz.
A
nő hűvös fehér kezét Vincent naptól kiszítt, vörös hajára tette és gyengéden
hátrasimította. Kezének hűvössége és halk, simogató hangja olyan volt, mint a
hűs forrásvíz.
Csak egy Vincent Van Gogh van a világon. Nem téveszthetem össze senkivel.
Mióta ismersz?
Nyolc éve, Vincent.
De hiszen én nyolc évvel ezelőtt...
Igen,
a Borinage-ban voltál.
Már akkor ismertél?
Először egy késő őszi délutánon láttalak, rozsdás keréken ültél, szemben a
marcasse-i bánya bejáratával...
Mikor a munkájukból hazatérő bányászokat néztem!
Igen, ott ültél gondolataidba mélyedve. Elmentem melletted, te borítékot és
ceruzát
vettél elő a zsebedből és rajzolni kezdtél. Megálltam mögötted és néztem, mit
csinálsz. És amikor láttam... beléd szerettem. Belém szerettél? Te belém
szerettél?
Igen, Vincent, drágám, beléd szerettem.
Talán akkor még nem néztem ki olyan rosszul.
Inkább azt mondd, félig sem olyan jól, mint most.
A
hangod... Maya... olyan különös hang. Csak egyetlenegyszer beszélt nő hozzám
ilyen hangon...
...Margot hangján. Margot úgy szeretett, Vincent, ahogyan én is szeretlek. -
Ismerted Margot-t?
Két évet töltöttem Brabantban. Mentem utánad mindenhova kinn a mezőkön.
Figyeltelek, amikor ott dolgoztál, a konyha melletti kertészházban. Boldog
voltam, mert Margot
szeretett.
És te nem szerettél?
A
nős hűs ujjával megsimogatta Vincent szemét.
De igen, szerettelek. Mindig szerettelek az első naptól kezdve, hogy meg
láttalak.
És nem voltál féltékeny Margot-ra?
A
nő mosolygott. Arcán végtelen szomorúság és részvét suhant át. Vincentnek
Mendes da Costa jutott az eszébe.
Nem, nem voltam féltékeny Margot-ra. Az ő szeretete javadat szolgálta.
De
Kay iránti szerelmedet nem szerettem. Az ártalmadra volt.
Ismertél, amikor Ursulába voltam szerelmes? Az még az én időm előtt volt. -
Akkor még nem szerettél volna. Nem.
Bolond
voltam.
Az embernek kezdetben néha bolondnak kell lennie, hogy a végén bölcs legyen.
De ha szerettél, amikor Brabantban voltam, miért nem jöttél hozzám?
Akkor még nem készültél fel a jövetelemre, Vincent. És most már felkészültem?
Igen.
Még mindig szeretsz? Ma is... ebben a pillanatban is? Most... ma... ebben a
pillanatban... és örökké.
Hogyan szerethetsz? Látod, a fogaim kihullanak. Kopaszodom, alig van
hajam.
Szemem vörös, mint valami vérbajosé. Arccsontjaim kiállnak. Csúni
vagyok.
Nálam nem lehet férfi csúnyább! Idegeim rosszak, meddő vagyok, f
jemtől
a lábamig, minden testrészem beteg. Hogyan szerethetsz ilyen roncsot –
Ülj le, Vincent, kérlek.
Vincent
leült festőszékére. A nő letérdelt mellé a puha barázdába.
Vigyázz kiáltott rá Vincent. A szép fehér ruhád bepiszkolódik. Hadd terítem
le a kabátomat.
A
nő gyengéd mozdulattal megakadályozta, hogy Vincent levesse kabátját. Sokszor
bepiszkítottam már a ruhámat, amikor a lépteidet követtem, Vi]
cent,
de a végén mindig tiszta maradtam.
A
nő két erős, fehér kezébe vette Vincent állát és ujja hegyével hátrasimíto
ta
ritkás hajfürtjeit.
Te nem vagy csúnya, Vincent. Te szép vagy. Megkínoztad és meggyötörted szegény testedet, de a lelkedet soha nem bánthatod. Én a lelket szeretem benned. Hiába rongálod meg a testedet mértéket tartani nem tudó munkával, a lelked megmarad ... mindörökre, s azzal együtt az én szerelmem is.
A
nap magasabbra emelkedett, s tüzesen sütött Vincentre és a nőre.
Menjünk hűvösebb helyre mondta Vincent , a ciprusok árnyékába az út mentén.
Ilyenkor kellemesebb az árnyék.
Én itt boldog vagyok veled. Hozzászoktam a naphoz és jól elviselem. Régóta
vagy Arles-ban?
Veled együtt érkeztem Párizsból.
Vincent
felugrott és felrúgta székét.
Te álnok teremtés! Szántszándékkal gúnyt űzöl belőlem. Valakitől megtudtál
mindent a múltamról és most pénzt kapsz érte, hogy bolonddá tégy. Menj kérlek,
menj! Többet egy szót sem szólok hozzád!
A
nő mosolyogva csitította Vincent haragját.
Bennem nincsen álnokság, drágám. Én vagyok a legigazibb valóság az életedben.
Bennem nem tudod megölni semmivel az irántad érzett szerelmet.
Hazudsz! Te nem szeretsz, csak gúnyt űzöl belőlem. De én leleplezem gonosz
játékodat. Vincent a nőt erősen magához szorította, de az boldogan tűrte.
Csak légy goromba hozzám, Vincent! Voltál goromba régebben is. Ez is
hozzátartozik a szerelemhez.
Legyen, amint kívánod!
Vincent
még erősebben szorította magához a nőt. Száját szájára tapasztotta és ajkát
megharapta, míg komolyan nem fájt neki.
A
nő azonban megadással tűrt mindent és hozzásimult, valósággal egybeolvadt
vele. Vincent ellökte magától és a székhez tántorgott. A nő a földre omlott
melléje, karját lábára tette és fejével lábának támaszkodott. Vincent
megsimogatta hosszú, szőke haját.
Most már tudod, hogy igazat mondtam? kérdezte a nő. Egy idő után Vincent így
szólt:
Ha itt voltál Arles-ben, amióta ide jöttem, biztosan tudsz Le Pigeonról is.
- Rachel kedves gyermek.
Nincs ellene kifogásod?
Te férfi vagy, Vincent és szükséged van nőkre. Akkor még nem érkezett el az
ideje és nem adtam oda magam neked, ezért oda kellett menned, ahová tudtál. De
most már...
Most már?
Nincs szükséged erre. Soha.
Úgy érted, hogy te….
Természetesen, Vincent drága, hiszen szeretlek.
Miért
szeretnél? A nők mindig utáltak.
A
szerelem nem neked való. Isten téged másra teremtett.
Másra? Én csak azt tudom, hogy bolond voltam. Mi hasznom a sok száz képből,
amit festettem? Kinek kellenek? Ki veszi meg őket? Ki dicsért meg, ha
kelletlenül is, hogy megértem a természetet és szépségét ki tudom fejezni?
Valamikor ezt mondja majd rólad az egész világ.
Valamikor. Hiú álom, semmi egyéb. Akárcsak az, hogy valamikor egészséges
leszek, lesz otthonom, családom és elég pénzem, hogy megéljek művészetemből.
Nyolc hosszú éven át festettem. Egész idő alatt senki nem akadt, aki egyetlen
képemet is megvette volna. Bolond voltam.
Tudom, de milyen tündöklő bolond. A világ csak akkor érti majd meg igazán, mit
akartál elmondani, amikor már nem leszel. Képeidért, amelyeket ma száz frankért
sem tudsz eladni, valamikor egymillió frankot fizetnek. Látom, mosolyogsz.
Pedig elhiheted, igazat beszélek. A képeid ott lesznek Hága, Párizs, Drezda,
München, Berlin, Moszkva és New York múzeumainak falain és áruk nem is lesz,
mert senki sem adja el őket. Könyveket írnak művészetedről, Vincent, életedről
pedig regényeket és színműveket. Ahol két ember találkozik, akik szeretik a
művészetet, nevedet áhítattal fogják emlegetni.
Ha nem éreztem volna számon csókod ízét, azt mondanám, álmodom vagy őrült
vagyok.
Ülj ide mellém, Vincent. Tedd a kezedet az én kezembe.
A
nap a fejük felett állt. A völgy és a domb sárgás ködben csillogott. Vincent a
földön feküdt, a nő mellett. Hat hosszú hónap óta csak Rachellel és Roulinnel
beszélt, s mondanivalói kikívánkoztak belőle. A nő mélyen a szemébe nézett és
Vincent szájából ömleni kezdtek a szavak. Beszélt Ursuláról, amikor a Goupil
cég alkalmazottja volt. Beszélt küzdelmeiről és csalódásairól, Kay iránti
szerelméről és kísérletéről a házasélettel, Christine-nel. Beszélt
reménységeiről, mint festő és hogy milyen gúnynevekkel illették; beszélt az
arculcsapásokról és arról, miért használta nyers rajztechnikáját, miért maradt
munkája befejezetlenül és miért olyan robbanékonyak színei; beszélt mindenről,
amit a festőkért és a festészetért akart tenni, meg arról is, hogy a teste
mint lett ronccsá a kimerültségtől és a betegségtől.
Minél
hosszabban beszélt, annál izgatottabb lett. A szavak úgy folytak szájából,
mint a festék tubusaiból. Felvillanyozódott. Kezével, karjával, vállával
gesztikulált és izgatottan járkált fel-alá a nő előtt. Arca kipirult, pulzusa
hevesen vert, a forró napsütés lázassá tette.
A
nő csendben és figyelmesen hallgatta minden szavát. Vincent a tekintetéből látta,
hogy mindent megért. Mohón itta be szavait és látszott rajta, hogy még többet kíván hallani és
meg akarja érteni mindazt, ami most kitört belőle.
Vincent
egyszerre csak félbehagyta a beszédet, szeme lángban égett, arca kipirult és
egész testében remegett. A nő odahúzta magához.
Csókolj meg, Vincent mondta.
Vincent
ajkon csókolta. Ajka már nem volt hűs. Egymás mellett feküdtek a dús, puha
talajon. A nő végigcsókolta szemét, fülét, felső ajkát és szája belsejét édes,
puha nyelvével, ujjaival végigsimogatta szakállát és nyakát.
A
nő csókjai olyan vad szenvedélyt gerjesztettek fel Vincentben, amilyent nem
érzett még soha. Az a fajta érzéki vágy tombolt benne, amit csak érzékin lehet
kielégíteni. Azelőtt soha nem érezte, hogy egy nő a szerelem teljes odaadásával
csókolja meg. Testük összeforrt a szoros ölelésben és Vincent érezte a fehér
köntös alatt az éltető erők áradását.
Várj mondta a nő.
Kikapcsolta
az ezüst csatot és ledobta magáról a fehér köntöst. Szűz testének arcáéhoz
hasonló, napbarnított arany színe volt. Vincent el sem tudta képzelni, hogy női
test ilyen csodásan tökéletes lehet, nem tudta, hogy a szerelem szenvedélye
valaha is ilyen tiszta, nemes és perzselő lehet.
Reszketsz, drága mondta a nő. Szoríts magadhoz. Ne reszkess. Szerelmem,
drága szerelmem! Szoríts magadhoz, ahogyan kívánsz.
A
nap lassan leáldozott, de a föld még forró volt az egész napon át tűző napsütéstől.
Minden az érett és elhaló dolgok nehéz illatával volt terhes. Az élet átható,
dús illata volt ez, a teremtő erők boldog áramlása.
Vincent
izgalma nőttön-nőtt. Minden testrészét, minden idegszálát gyötrő fájdalom
járta át. A nő széttárta karját, testének izzó lehelete Vincentet bűvöletébe
vonta. Férfierejét szenvedélyének vad örvénylése ragadta magával, izgalmi
állapotának mindent elsöprő, legmagasabb pontjára. Aztán kimerülten elaludt a
nő karja között.
Amikor
felébredt, egyedül volt. A nap már leáldozott. Arcára rászáradt a nedves,
agyagos föld, ahol izzadt homlokát a földhöz szorította. A föld hűvös volt, s
áradt belőle az élet és az enyészet illata. Feltette nyúlprémes sapkáját,
hátára szíjazta festőállványát, a vásznat hóna alá vette és hazament a sötét
országúton.
Amikor
hazaért a sárga házba, a festőállványt és az üresnek vélt vásznat hálószobájában
a matracra dobta. A kávéházba ment, hogy igyék egy csésze kávét; fejét a hideg
kávéházi márványasztalra támasztotta és elgondolkodott a történteken.
Maya mormolta magában. Maya. Hol hallottam én már ezt a nevet? Azt
jelenti... azt jelenti... vajon mit is jelent?
Megivott még egy csésze kávét és egy órával később visszament a Place Lamartine-ra a sárga házba. Hideg szél támadt és a levegőben esőszag érzett.
Lámpát gyújtott és a petróleumlámpa sárga fénye betöltötte a szobát. A matracon színes foltot látott. Odament és meglepődve vette kezébe az aznap reggel magával vitt vásznat.
A
képen ragyogó fényben pompázott az őszi kert: a két palack alakú ciprusfa, a
három, sötétbarna és aranysárga lombú, kis gesztenyefa, a világossárga
lombozatú és lila törzsű tiszafa és a két vérvörös lombbal borított cserje; az
előtérben föveny és fű, fent pedig a háttérben a kék ég a nap izzó kénsárga
gömb
jével.
Percekig merőn nézte a képet, majd felakasztotta a falra. Visszament a matrachoz, keresztbe tett lábbal leült, nézte és mosolygott. Jó kép mondta hangosan. - Valósággal é1.
7.
Amikor megjött a tél, Vincent a napokat jól befűtött műtermében töltötte. Theo azt írta neki, hogy Gauguin egy napot Párizsban töltött, igen ingerült volt és hevesen ellenezte az Arles-ba költözés gondolatát. Vincent pedig a sárga házat nemcsak kettőjük műtermének szánta, hanem a délen letelepedő festők művésztelepének. Komoly bővítésekre gondolt, mihelyt a maga és Gauguin műtermével elkészül. Úgy tervezte, hogy minden festőt szívesen látnak majd, aki délen óhajt letelepedni. A műterem használatáért ellenszolgáltatásképpen havonta egy képet kell majd küldeni Theónak, aki azonnal otthagyja a Goupil céget, mihelyt elegendő impresszionista képet szerez és ezzel megalapítja Párizsban a Függetlenek Képszalonját.
Vincent
leveleiben Gauguinről úgy beszélt, mint a közös műterem igazgatójáról és
legfőbb művészeti irányítójáról. Minden megtakarított pénzét hálószobája
bebútorozására fordította. A falat halvány ibolyalilára festette; a kőpadló
piros volt, az ágynemű halvány zöldessárga, az ágytakaró piros, az ágy és a székek
vajszínűek. A mosdószekrény narancssárga, a lavór kék és az ajtó lila. A falakra
több képét akasztotta fel és az ablakról leszedte a zsalugátereket. Végül lefestette
a szoba enteriőrjét és elküldte Theónak, hogy lássa, milyen kellemes otthont
teremtett magának. A képet a japán metszetekhez hasonló sima, laza színfoltokkal
festette.
Gauguin hálószobájához nem elégedett meg az övéhez hasonló ócska bútorokkal. Szeretett volna egy diófa ágyat venni, de Madame Roulintől megtudta, hogy háromszázötven frankba kerülne, ennyi pénzt pedig képtelen volt előteremteni. Azért mégis összevásárolta az apróbb tárgyakat a szoba számára és emiatt állandó pénzhiánnyal küzdött.
Amikor nem volt pénze modellekre, tükör elé állt és több önarcképet festett. Rachel is ült neki modellt, egyik délután pedig Madame Roulin gyermekeivel együtt. A kávéház-tulajdonos felesége, Madame Ginoux arles-i viseletben ült modellt; ezt a képet egyetlen óra leforgása alatt festette meg. A háttér halványsárga, az arc szürke. Madame Ginoux ruhája fekete sötét berlini kék árnyalatokkal; egy kölcsönkapott narancssárga karosszékben ül és zöld asztalra könyököl.
Egy
bikanyakú és tigrisszemű fiatal zuáv katona néhány centíme-ért hajlandó volt
modellt ülni. Vincent kék zománcos kávéscsészére emlékeztető, sárgásvörös
zsinórokkal díszített zubbonyában festette, mellén két sárga csillaggal. A fiú
napbarnított ravasz arca, fején a vörös fezzel, élénken elütött a zöld
háttértől. A kép színei nyersek és ütik egymást, de éppen hangosságukkal
fejezik ki legtalálóbban a fiatal zuáv katona jellemét.
Órákon
át ült szobája ablakában, kezében ceruzával és rajztömbjével. Néhány gyors
vonással készített vázlatokat az ablakból látott férfiakról, nőkről, gyermekekről,
lovakról, kutyákról úgy, hogy fejük, testük, lábuk aránya pontos legyen. Sok
képről készített másolatot és azt gondolta, hogy ha egy évben ötven ilyen
ceruzarajzot készít és darabonként kétszáz frankért adja el, ezzel becsületesen
megkeresi kenyerét.
Sok
mindent tanult a tél folyamán; így azt is a többi között , hogy nem szabad
berlini kéket használni, amikor az emberi testet festi, mert olyan lesz, mintha
fából lenne; hogy színhasználata nem olyan erőteljes, amilyen lehetne; hogy
déli tájak festésénél a legfontosabb a vörös és a zöld, a narancssárga és a
kék, a kénsárga és a lila közti ellentét; hogy festészetével ugyanúgy az
embereket akarja vigasztalni, mint a zeneszerző muzsikájával; hogy amikor
emberi alakokat, férfiakat és nőket fest, ugyanazzal a belső sugárzással
akarja ábrázolni őket, mint amit az isteni dicsfény jelképez a régi festők
képein, de ő ezt színhasználatának csillogásával és vibrálásával éri el;
végül, hogy aki a szegénység adományával született, attól a szegénység soha
meg nem válik.
Az
egyik Van Gogh nagybácsi meghalt és kisebb örökséget hagyott Theóra. Mivel
Vincentnek annyira szívügye volt Gauguin hálószobájának a berendezése, Theo a
kapott összeg felét erre a célra küldte el neki Arles-ba. Vincent boldog volt
és nyomban hozzákezdett a sárga ház berendezéséhez. A pompás arles-i
napraforgókról tizenkét, táblára festett képet akart készíteni, sárga virágokkal
kék háttérben.
Gauguin
az utazási költségek megküldése ellenére sem sietett Arles-ba. Vincent számára
érthetetlen volt, hogy inkább Pont-Avenben töltötte az időt. Vincent sietett
megfesteni a napraforgós képeket és berendezni a műtermet, amikorra a nagy
mester megérkezik.
Közben kitavaszodott. A sárga ház udvarában az oleanderbokrok vad virágzásba kezdtek. A kizöldült ágakon új bimbók nőttek és borultak virágba. Vincent hátára csatolt festőállvánnyal járta a mezőket; ezúttal napraforgókat keresett a tervezett tizenkét kép megfestéséhez. A frissen szántott földek puha barna színűek voltak, s a nefelejcskék égen fehér bárányfelhők úsztak. Néhány napraforgót kinn a mezőn szárán festett meg, másokat otthon egy zöld vázába rakva.
A
házat kívülről frissen sárgára mázolta, a Place Lamartine házaiban lakók
nagy
mulatságára.
Mikorra
a házzal elkészült, nyár lett. Forró és gyötrelmes, misztrálos napok
következtek.
A perzselő hőséggel és a viharos, forró széllel együtt nőtt az emberek
idegessége. Izgatott, hajszolt, elkínzott kifejezés ült a szabad természetre
csakúgy, mint a
domboldalon elterülő város arculatára.
Gauguin
végre megérkezett egy kora hajnalon és az éjszakai kávéházban várta meg a
reggelt. A kávéház tulajdonosa azonnal ráismert és így szólt hozzá:
Ön, ugye, a festő barátja? Mindjárt megismertem. Nem értem, miről beszél?
Monsieur
Van Gogh mutatott egy arcképet, amelyet ön küldött neki.
Ez
csak az ön arcképe lehetett, Monsieur.
Gauguin
kora reggel felkeltette Vincentet. Viszontlátásuk szívélyes és hangos
volt.
Vincent megmutatta a lakást, segített kicsomagolni és híreket akart hallani
Párizsból. Jó néhány órája beszélgettek, amikor Vincent megkérdezte: Akarsz
ma dolgozni, Gauguin?
Carlos-Durannak nézel te engem, hogy amint leszállok a vonatról, veszem a
palettámat és azonnal megfestek egy ragyogó napfényeffektust?
Csak kérdeztem.
Ne kérdezz ostobaságokat.
Akkor én is pihenőnapot rendezek. Gyere, megmutatom a várost.
Előbb
felmentek a napsütötte Place de la Mairie-re, onnan pedig a város háta
mögött
a vásártér mellett elvezető útra. A vásártéren a kaszárnya közelében piros
fezes zuávok gyakorlatoztak. Átmentek a római fórum előtti kis parkon, ahol
csinos
arles-i nőkkel találkoztak, s Vincent rajongva dicsérte szépségüket.
Mit gondolsz az arles-i nőkről, Gauguin? kérdezte. Én nem vagyok annyira
elragadtatva tőlük.
Nézd a bőrük színét, ne csak az alakjukat. Ezt a napfény hatásának köszönhetik.
Milyenek itt a nyilvánosházak?
Ötfrankosak, a zuávok látogatják őket.
Visszatértek a sárga házba és megbeszélték, hogyan rendezzék be az életüket. Felszegeztek a konyhában a falra egy dobozt és pénzük felét abba rakták bizonyos összeget dohányra, bizonyos összeget előre nem látható kiadásokra és a lakbérre. A doboz tetején papírlap és ceruza volt azzal a rendeltetéssel, hogy minden frankot feljegyeznek, amit bármelyikük kivesz a dobozból. A pénz másik felét külön dobozba tették; ezt négy részre osztották, egy-egy heti élelemre.
Ugye te jól főzöl, Gauguin?
Nagyszerűen. Matróz voltam.
Akkor te leszel a szakács. De ma este tiszteletedre én főzök levest.
A
levest azonban Gauguin olyan rossznak találta, hogy nem evett belőle.
El sem tudom képzelni, hogyan kotyvasztottad ezt a levest. Biztosan, mint
a
színeket a képeiden.
Mi baj van a színekkel a képeimen?
Vincent, te még mindig a neo-impresszionistáknál tartasz. Hagyd már ott egyszer
őket és szabadulj meg tőlük. Különben sem felelnek meg a természetednek.
Vincent
eltolta maga elől a leveses tányért.
Ezt csak így, egy pillantásra megállapítod? Ilyen nagy kritikus vagy te?
Nézd meg jól a képeidet saját magad. Remélem, nem vagy vak! Például ezek a
kiabáló sárgák. Ezek egészen zavarosak.
Vincent
felnézett a napraforgós képeire.
Ennyi megjegyzésed van csak a napraforgóimról?
Nem, drága barátom, van ezeken éppen elég kritizálnivaló. Például?
Például a színharmóniáid. Egyhangúak és tökéletlenek. Ez hazugság!
Ugyan ülj már le, Vincent, és ne nézz úgy rám, mintha meg akarnál gyilkolni.
Sokkal öregebb vagyok nálad és művészileg érettebb. Te még nem találtál
magadra. Hallgass rám, sokat tanulhatsz tőlem.
Ne vedd zokon, Paul. Valóban szeretnék tanulni tőled.
Először is söpörj ki minden szemetet az agyadból. Egész nap Meissonier-ért
és
Monticelliért rajongsz. Egyik sem ér semmit. Amíg el vagy ragadtatva az
ilyenfajta
festészettől, nem telik ki tőled egyetlen jó kép sem.
Monticelli nagy festő volt. Többet tudott a színekről, mint bármelyik kortársa.
- Részeg hülye volt, én mondom neked.
Vincent
felugrott az asztal mellől és villogó szemekkel nézett Gauguinre. A leveses
tányér leesett a földre és összetört.
Ezt ne mondd „Fadá"-ról. Őt úgy szeretem, mint a saját testvéremet! Részegeskedése aljas rágalom. Részeg fejjel nem lehet olyan képeket festeni, mint
az övéi. Elképzelhetetlen józan és tiszta elme nélkül a hat alapszín tökéletes összhangban tartása, meg az is, hogy valaki úgy tudjon vigyázni száz meg száz kisebb részletre egyetlen félóra alatt. Ha megismétled ezt a gonosz rágalmat, nem vagy különb annál az aljas nőnél, akitől az egész kiindult.
Turlu tu tu tu, mon chapeau pointu!*(Francia gúnydal.)
Vincent
hátrahőkölt, mintha barátja jéghideg vízzel öntötte volna nyakon. Torkát
fojtogatták a szavak, forrt benne a méreg. Igyekezett dühét visszafojtani, de
képtelen volt rá. Bement hálószobájába és becsapta maga mögött az
ajtót.
8.
Másnapra
az egész civódást mindketten elfelejtették. Együtt reggeliztek és külön
indultak el, hogy témát keressenek. Amikor Vincent este hazaérkezett, kimerülve
attól, amit a hat alapszín összhangban tartásának nevezett, Gauguin már javában
főzte vacsorájukat a kis petróleumtűzhelyen. Eleinte csendesen beszélgettek,
hamarosan azonban arra a tárgyra került sor, amely egyedül, de annál
szenvedélyesebben érdekelte őket: a festőkre és a festészetre, a művészetre.
A
heves szócsata azonnal elkezdődött.
Vincent
megvetette azokat a festőket, akikért Gauguin lelkesedett. Vincent bálványainak
viszont a nevét sem lehetett kiejteni Gauguin jelenlétében. Mesterségük minden
lényeges kérdésében ellenkezett a felfogásuk. Minden egyébről a
legnyugodtabban és a legbarátságosabban beszélgettek, de a festészet az élet
egyedüli értelmét jelentette és eszményeikért képesek voltak harcolni a végsőkig.
Gauguin nyers ereje kétszer akkora volt, mint Vincenté, de Vincentet maró
megjegyzései Gauguin egyenrangú ellenfelévé tették.
Még
ha olyasmit vitattak is meg, amiben egyetértettek, érvelésük akkor is tele
volt elektromos feszültséggel és a vita végén úgy kimerültek, mint a villanylámpa
elhasznált eleme.
Addig nem lesz belőled igazi művész, Vincent jelentette ki Gauguin , amíg a
műtermedben nem tudod hidegvérrel lefesteni, amit a szabadban láttál.
De én nem hidegvérrel, én forró vérrel akarok festeni, te ostoba! Ezért jöttem
Arles-ba.
Amit eddig csináltál, az a természet szolgai másolása. Meg kell tanulnod emlékezetből dolgozni.
Emlékezetből! Jóságos Isten!
És még egyet; jól teszed, ha Seurat-ra hallgatsz. A festészet absztrakt művészet, gyermekem. A festészetben nincs helye se mesélésnek, se moralizálásnak
Hogy én moralizálok? Te nyilván megőrültél.
Ha prédikálni akarsz, Vincent, menj vissza papnak. A festészet szín, vonal és
forma; semmi egyéb. A festő ábrázolja azt, ami dekoratív a természetben, de
semmi mást.
Dekoratív művészet! horkant fel Vincent. Ha neked a természet csak ennyit
jelent, menj vissza tőzsdésnek.
Ha vissza is megyek, vasárnap reggelenként eljárok és meghallgatom a prédikációidat.
Mit ábrázolsz te a természetből, brigadéros? A mozgást, Gauguin, az élet
ritmusát.
Kezded már megint?
Ha a napot festem, azt akarom érzékeltetni, hogy a nap: fény, erő és hő kimeríthetetlen
forrása. Amikor búzamezőt festek, azt akarom, hogy az emberek érezzék, mint nő
és teljesedik ki érett búzaszemmé a termőföld minden életteli atomja. Amikor
almát festek le, azt akarom, hogy az emberek érezzék a héja alatt duzzadó édes
nedveket és sarjba szökkenni vágyó magvait!
Vincent, hányszor mondjam, hogy a festőnek nem szabad elméleteket gyártania!
Nézd, Gauguin, ezeket az érésben levő szőlőtőkéket és a duzzadt szőlőszemeket!
Vagy nézd ezt a szakadékot. Azt akarom kifejezni, hogy millió és millió
hektoliter víz zúdult alá rajta. Amikor valakinek az arcképét festem meg, érzékeltetni
akarom a lefestett személy egész életét, mindent, amit valaha is látott, tett
és szenvedett!
Mit akarsz ezzel mondani?
Azt, Gauguin, hogy a földből kikelő búzaszem, a szakadékon lezúduló víztömeg,
a duzzadó szőlőszemek, az emberi élet, minden egy és ugyanaz. Az élet egysége
nem más, mint a ritmus egysége. Erre a ritmusra táncol minden: az ember, az
alma, a szakadék, a szántóföld, a paraszt szekere a mezőn, a házak, a lovak, a
nap. Igen, Gauguin, te és ez a duzzadó szőlőszem ugyanabból az anyagból
származtok. Amikor lefestek egy földjén dolgozó parasztot, azt akarom érzékeltetni,
hogy ő is ugyanúgy azonos a földdel, mint a földből kikelő kalász. Azt akarom
érzékeltetni, hogy amikor a napfény átjárja a földműves testét, a gabonaföldet,
az eke elé fogott lovakat, ezek minden energiája egyszer majd mind
visszaáramlik a napba. Csak akkor érted meg az életet, ha megérzed az élet
egyetemes ritmusát. Egyedül ez az Isten.
Brigadier mondta Gauguin , vous avez raison!*(Brigadéros, igazad van!)
Vincent izgalmi állapota tetőpontján érték Gauguin szavai, s olyannak érezte őket, mintha arcul ütötték volna. Rámeredt Gauguinre, majd megkérdezte tőle: Hogyan érted ezt: Brigadéros, igazad van? Azt jelenti, itt az ideje, hogy véget vessünk a vitának. Menjünk át a kávéházba egy pohár abszintra.
A
második hét végén Gauguin így szólt:
Gyerünk el ma
este oda, ahova járni szoktál. Remélem, találok egy kedvemre való kövér
nőcskét magamnak.
Rachelt hagyd békén. Ő az enyém.
Zegzugos
utcákon átjutottak el a Maison de Tolérance*-ba. (bordélyház)
Amikor
Rachel meghallotta Vincent hangját, eléje szaladt és hevesen átölelte. Vincent
bemutatta Gauguint Louis-nak.
Monsieur Gauguin szólt Louis , ugye ön festő? Nagyon kérem, mondja
meg,
mi a véleménye két új képemről, amiket Párizsban vásároltam.
Szívesen. Hol vette őket?
A
Goupil képkereskedésben a Place de 1'Opérán. Itt vannak a szomszéd szobában.
Lesz szíves velem jönni, Monsieur?
Rachel
Vincentet a bal oldali szobába vezette, lenyomta egy karosszékbe és
az
ölébe ült.
Fél éve járok ide morgott Vincent , és Louis soha nem kérte ki véleményemet
a képeiről.
Nem tételezi fel rólad, hogy festő vagy, fou-roux. Lehet, hogy igazad van. Engem már nem is szeretsz
- duzzogott Rachel. Miből gondolod, Pigeon? Nem voltál nálam hetek óta.
Dolgom volt, rendbe kellett hoznom a házat, mielőtt a barátom megjön. Akkor
is szeretsz, ha nem jössz?
Akkor is, ha nem jövök.
Meghúzta
Vincent mindkét kicsi, kerek fülét és mindkettőt egymásután meg
csókolta.
Add nekem a fura kicsi füleidet, akkor elhiszem, amit mondasz. Ha le tudod
venni, legyen a tiéd.
Igen, ha ezek is úgy lennének felvarrva, fou-roux, mint a babám fülei. Kiabálás hallatszott az
előcsarnok irányából, mintha valaki nevetéstől vagy
fájdalmában
ordítana. Vincent ledobta Rachelt az öléből és az előcsarnokon át
a
társalgóba szaladt.
Gauguin egy ideig nem tudott szóhoz jutni, majd szaggatott hangon így szólt:
Vincent... ez aztán a mi igazolásunk... nézd... nézd... ott fenn a falon... azt
a két képet... amelyet Louis Goupiléktól vett... a bordélyház társalgójába. Mindkét
kép Bouguereau-é!
Gauguin
feltápászkodott és indult az ajtó felé.
Várj egy pillanatig kiáltotta Vincent és szaladt utána. Hová mégy?
A
postára. Azonnal meg kell táviratoznom a Batignolles-ba.
Megérkezett
a nyár szörnyű, perzselő hőségével, a provence-i táj színeinek ragyogásával. A
zöldek, a kékek, a sárgák és a vörösök éles ellentététől szinte fájt a szem. A
nap heve mindent felgyújtott és a Rhône völgyében a levegő átizzott a
forróságtól. A hőség nem kímélte a két festőt sem, mindketten barnára égtek és
fulladoztak a kibírhatatlan melegtől. Feltámadt a misztrál, korbácsolta testüket,
felborzolta idegeiket. Gyötrő fejfájás kínozta őket. De azért egész nap festettek
a tűző napon, amíg az éj sötétkék színeinek simogatása véget nem vetett
gyötrődésüknek.
Vincent
és Gauguin közt hamarosan vad csatározás indult. Egyikük természete kitörésben levő
tűzhányóhoz hasonlított, a másikéban forró szenvedélyek tüze izzott.
Éjszakánként, amikor a kimerültségtől nem jött álom a szemükre és idegesebbek
voltak, mint hogy csendben üljenek, egymást kínozták. Pénzük vészesen fogyott
és mivel más szórakozásra nem telt, pattanásig megfeszült idegeik izgalmát
azzal vezették le, hogy kölcsönösen gyötörték egymást. Gauguin fáradhatatlan
volt abban, hogy Vincentet a fehér izzásig feldühítse, s amikor dühe csúcspontját
érte el, azt vágta mindig nevetve a szemébe: Brigadier, vous avez raison!
Vincent,
nem csoda, hogy nem tudsz festeni. Ki volna képes ilyen rendetlen műteremben
dolgozni? Nézd ezt a festékesdobozt! Persze, ha az ostoba hollandus koponyádat
nem keverte volna meg úgy Daudet és Monticelli, talán még kitisztulna és
teremthetnél egy kis rendet az életedben.
Ehhez semmi közöd, Gauguin. Ez az én műtermem. Csinálj a magad műtermével,
amit akarsz.
Ha már erről beszélünk, csak azt szeretném mondani, hogy a fejedben ugyan
olyan
nagy a zűrzavar, mint a festődobozodban. Megcsodálsz minden postabélyegfestőt
Európában és nem veszed észre, hogy Degas...
Degas! Mit festett Degas valaha is, ami felérne Millet-vel? Millet! Az az
érzelgős barom! Az a...!
Vincent dühe nem ismert határt, amikor Gauguin ilyen megvetéssel szólt Millet-ről, akit lelki atyjának és mesterének tekintett. Szobáról szobára kergette Gauguint, aki menekült előle, de a lakás túl kicsi volt. Vincent teljes erejéből ordítva kiáltozott rá és Gauguin orra alatt rázta az öklét. A trópusi hőségben késő éjszakáig tartottak ezek a szörnyű veszekedések.
Mindketten,
mint a megszállottak dolgoztak, hogy elérjék önmagukat és a természetet a
megtermékenyülés pillanatában. Napközben lángoló színekkel megrakott
palettáikon folyt a harc, esténként pedig egymás közötti egyéniségük kibékíthetetlen
ellentétei miatt. Még ha nyíltan nem civódtak is, baráti érvelésük annyira teli
volt robbanékony elemmel, hogy nem jött álom a szemükre. Theo pénze
megérkezett, s nyomban elköltötték dohányra meg abszintra. Túl meleg volt, hogy
egyenek. Azt hitték, az abszint megnyugtatja idegeiket, pedig valójában még
inkább felizgatta őket. 1,
A
misztrál szokatlanul hosszú ideig tartott és kénytelenek voltak otthon maradni.
Gauguin nem tudott dolgozni és azzal töltötte idejét, hogy állandóan ingerelte
Vincentet. Nem találkozott még senkivel, akit a tisztán elméleti kérdések
ennyire kihoznak a sodrából.
Gauguin
egyetlen szórakozása Vincent felbőszítése volt és ezt meg is tette, amikor csak
alkalom kínálkozott rá.
Nyughass már, Vincent mondta a misztrál ötödik napján, amikor olyan vad
verekedés folyt a sárga házban kettőjük közt, amihez képest a misztrál dühöngése
enyhe szellőnek hatott.
Önmagadra nem gondolsz, Gauguin?
Tudd meg, kedves barátom, hogy már többen megőrültek, akik hosszabb időt
töltöttek a társaságomban és vitatkoztak velem.
Fenyegetés akar ez lenni?
Nem, de figyelmeztetés.
Tartsd meg a figyelmeztetésedet önmagadnak.
Rendben van, de ne engem szidj, ha aztán valami történik.
Ó, Paul, Paul, hagyjuk már abba ezt az örökös veszekedést. Tudom, te sokkal
jobb festő vagy. Tudom, sok mindent tanulhatok tőled. De értsd meg, nem tűröm,
hogy lenézz. Kilenc éven át agyondolgoztam magamat és Istenemre, azt hiszem,
van mondanivalóm a képeimmel! Ezt csak elismered? Szólj, kérlek, Gauguin.
Brigadier,
vous avez raison!
A
misztrál elcsendesedett és az arles-iak ismét kimerészkedtek az utcára. A nap
újra égetően tűzött és Arles-ban a levegő feszültsége elviselhetetlenné vált. A
rendőrségnek állandóan véres verekedésekbe kellett beleavatkoznia. Az emberek
villogó szemmel jártak az utcán, senki nem nevetett, senki nem váltott
barátságos szót mással és esténként a Place Lamartine-on a verekedők kése
villant meg az utcai lámpák fényében. Katasztrófa előszele érzett a levegőben.
Arles túlságosan vérbő lakói nem bírták a feszültséget. Mintha attól kellene
félni, hogy az egész Rhône völgye felrobban és megsemmisül. Vincentnek eszébe
jutott a párizsi újságíró.
Mi következik most? kérdezte önmagától. Földrengés vagy forradalom?
Ennek
ellenére hajadonfőtt festett kinn a mezőkön. Szüksége volt a fehéren izzó,
vakító hőségre, hogy feloldja a belsejét maró szenvedélyeket. Agya olvasztótégelyhez
hasonlóan izzó forrósággal ontotta magából egymásután az új meg új képeket.
Minden
megfestett képpel mind világosabban érezte, hogy a kilenc év vajúdása után
életének ebben a néhány, túlfűtött izgalomban eltöltött hetében válik teljes és
tökéletes művésszé. Képei sokkal jobbak voltak, mint a megelőző nyáron. Tudta,
soha nem festhet olyan képeket, amelyek a mostaniaknál tökéletesebben fejeznék
ki a természet és saját művészi egyénisége lényegét.
Hajnali
négytől késő estig festett, amikor az alkonyati sötétségben már semmit sem
látott. Naponként két, néha három képet is befejezett. Egy egész esztendő
életerőit sűrítette össze néhány, túlfeszített munkában töltött napba. Nem
gondolt többé arra, mennyi ideje maradt hátra az életből; már csak a napok számítottak.
Az időt nem a naptár egymást követő napjaival mérte, hanem az ecsetje alól
kikerülő képek számával.
Úgy
érezte, hogy művészete a csúcspontra érkezett és eljutott oda, ahova ellenállhatatlanul
tört előre egy egész életen át. Nem tudta, mennyi ideig tart ez az időszak.
Csak azt tudta: festenie kell... szüntelenül, megállás nélkül... képeket és
újabb képeket. Életerőinek ezt a tetőfokát ki kell használnia. mint az öröklét
pillanatnyi ajándékát. Nem szabad egy percig sem pihennie. amíg el nem készül
mindaz a művészi alkotás, amelyet lelkében hordoz.
Vincent
és Gauguin izgalmi állapota mind magasabb fokot ért el. Napközben festettek,
éjszakáikat pedig álmatlanul töltötték állandó civódással; alig ettek, elteltek
napfénnyel, színekkel, belső izgalommal: örökösen dohányoztak, itták az
abszintot, s így marcangolták önmagukat, harcban az elemekkel, kimerülten
művészi alkotómunkájuktól és a szüntelen veszekedéstől.
Tűzött
rájuk az izzó napfény. Szenvedtek az örökös misztráltól. Vakították szemüket az
égő színek. Égette gyomrukat az éhszomjra ivott abszint. Visszhangzott veszekedésüktől
a sárga ház a fülledt trópusi éjszakában.
Gauguin
Vincentről arcképet készített, mikor néhány ekét festett le. Vincent sokáig
nézte az arcképet és most értette meg először. mit gondol Gauguin róla.
Ez kétségtelenül én vagyok mondta. De a képen látszik, hogy őrült vagyok.
Aznap
este kávéházba mentek. Vincent abszintot rendelt és egyszerre csak a poharat
abszintostól Gauguin fejéhez vágta. Gauguin félreugrott, karjába kapta
Vincentet, a Place Lamartine-on át hazavitte és ágyába fektette. Vincent azonnal
elaludt.
Drága Gauguinem mondta csendesen másnap reggel -. úgy rémlik, tegnap este
megbántottalak.
Persze,
hogy megbocsátok mondta Gauguin , de ami tegnap este megtörtént, bármikor
megismétlődhetik. Ha eltaláltál volna a pohárral, esetleg nem tudtam volna
uralkodni magamon és akár meg is fojthattalak volna. Jobb lesz, ha írok
Theónak, és visszamegyek Párizsba.
Ne, csak azt ne tedd, Paul. Nem hagyhatod itt a sárga házat. Itt én mindent
érted tettem.
A
heves vita egész nap tartott közöttük. Vincent kétségbeesetten küzdött, hogy
Gauguint maradásra bírja, de az nem hallgatott érvelésére. Vincent könyörgött,
hízelgett neki, átkozódott, fenyegetőzött, még sírt is. A végén Vincent győzött.
Úgy érezte, az élete függ attól, hogy barátját ott tudja-e tartani a sárga
házban. Estére Gauguin kimerült és hajlott Vincent kérésére, de csak azért,
hogy egy kis nyugalma legyen. A sárga ház megtelt elektromos feszültséggel és
Gauguin nem tudott aludni. Hajnal felé volt már, amikor elszundított.
Furcsa
érzés verte fel álmából. A sötétben Vincent állt az ágya felett és merőn
bámult le rá.
Mi van veled, Vincent? kérdezte erélyes hangon.
Vincent
szótlanul kiment a szobából. lefeküdt és mély álomba merült.
Másnap
éjjel ugyanez a jelenet ismétlődött meg. Gauguin arra ébredt fel, hogy Vincent
az ágya felett áll és bámul rá a sötétben.
Vincent! Menj a szobádba és feküdj le!
Vincent
megfordult és elment.
A
következő nap este heves civódás támadt köztük a leves miatt.
Valami festéket szórtál ebbe a levesbe. Vincent. amikor nem láttam.
Vincent
nevetett és a falra krétával ezt írta fel.
Je
suis saint esprit
Je
suis sain d’esprit*
(Francia szójáték. Jelentése:
A Szentlélek vagyok épeszű vagyok)
Néhány
napon át Vincent nagyon csendesen viselkedett, mogorva és levert volt,
Gauguinhez alig szólt, s egyszer sem vett ecsetet a kezébe. Nem is olvasott,
csak ült egy karosszékben és üres tekintettel bámult a semmibe. Negyedik nap,
bár a misztrál erősen fújt, sétálni hívta Gauguint. Menjünk a parkba,
szeretnék valamit mondani. Nem lenne kényelmesebb ha itthon mondanád el?
Nem tudok egy helyben ülni és beszélni. Csak séta közben tudom elmondani. -
Rendben van, ha mindenáron ez a kívánságod.
A
város szélén kanyargó kocsiúton mentek felfelé a vadul dühöngő misztrálban.
Minden lépés olyan erőfeszítésükbe került, mintha vastag, bőrszerű anyagon kellett
volna áthaladniuk. A kis park ciprusait a szél ereje csaknem a földre döntötte.
Mit akarsz mondani? kérdezte Gauguin.
A
szél úgy süvített, hogy minden szót úgy kellett Vincent fülébe kiáltani.
Paul, az elmúlt napokban nagyszerű ötletem támadt. Folyton erre gondolok. -
Bocsáss meg, ha nekem kicsit gyanúsak ezek a te nagyszerű ötleteid. Mi mint
festők kudarcot vallottunk. Tudod, miért? Mit beszélsz? Nem hallom egyetlen
szavadat sem. Ordíts a fülembe. Tudod, hogy mi festők mind, miért vallottunk
kudarcot? Miért?
Mert egyedül festünk!
Hogy a pokolba érted ezt?
Van, amit jól és van, amit rosszul festünk és a jó is, a rossz is ugyanarra a
képre kerül.
Brigadier, hallgatom minden szavadat.
Emlékszel a Both fivérekre. A két holland festőre. Az egyik jó tájképfestő
volt,
a másik alakokat festett kitűnően és együtt festettek. Az egyik festette a táj
képi
részleteket, a másik az alakokat és nagy sikerük volt vele. Mit akarsz ebből
az obskurus történetből kihozni? Mit mondasz? Nem értem. Hajolj közelebb
hozzám. Csak azt mondtam, folytasd!
Paul, ezt kell tennünk nekünk is. Neked és nekem. Seurat-nak, Cézannenak,
Lautrecnak, Rousseau-nak. Együtt kell dolgoznunk, ugyanazon a vásznon. Ez lenne
az igazi közös festés. Mindnyájan azt festenénk meg, amihez legjobban értünk.
Seurat a levegőt. Te a tájképi részeket. Cézanne a felületeket. Lautrec az
alakokat. Én a napot, a holdat és a csillagokat és együtt lennénk nagy művészek.
Mit szólsz hozzá?
Turlututututu, mon chapeau
pointu!
Gauguin
rekedtes hangján, féktelen nevetésbe tört ki. Gúnyos kacagását úgy vágta a szél
Vincent arcába, mint a tenger tajtékját.
Brigadier- kiáltotta Gauguin, amikor
abbahagyta a nevetést , vesszek meg, ha nem ez a világ legnagyobb ötlete.
Bocsáss meg, hogy így röhögök rajta.
Gauguin
a hasát fogta a nevetéstől, úgy ment tovább, Vincent pedig sértődötten megállt
egy helyen.
Fekete
varjak serege szállt le rá az égből. Ezer meg ezer károgó madár. Lecsaptak
Vincentre, a fejére szálltak, csőrükkel verdesték a fejét és tépték a haját.
Teli lett velük az orra, a füle, a szeme. Teljesen elborították csapdosó, fekete szárnyukkal.
Gauguin
visszament Vincenthez.
Gyere, Vincent, menjünk le Louis-hoz. Ezt a te nagyszerű ötletedet meg kell
ünnepelnünk.
Vincent
csendben követte Gauguint a Rue des Ricollettes-re, Gauguin felment az
emeletre az egyik lánnyal.
Rachel
Vincent ölébe ült a bordélyház társalgójában. Nem jössz fel hozzám, fou-roux?
- kérdezte. Nem megyek.
Miért?
Nincs öt frankom.
Add ide akkor a füledet. Szívesen.
Gauguin
hamarosan lejött az emeletről és együtt mentek vissza a sárga házba.
Gauguin
levesét otthagyta az asztalon és szó nélkül kiment az ajtón. Már majdnem átért
a Place Lamartine túlsó felére, amikor meghallotta maga mögött Vincent jól
ismert gyors, szabálytalan lépteit.
Hátrafordult.
Vincent
rohant felé, kezében nyitott borotvával. Gauguin kővé meredve bámult Vincentre.
Vincent
kétlépésnyire állt meg. Rábámult Gauguinre a sötétben, majd fejét lehajtva,
hazaszaladt.
Gauguin
szállodába ment. Szobát bérelt, szobáját jól bezárta és lefeküdt. Vincent
bement a sárga házba. Felment a vörös téglalépcsőkön a hálószobájába. Kezébe
vette a tükröt, amelyet önarcképei festéséhez használt és a mosdószekrényen a
falhoz támasztotta. Nézte a tükörben véraláfutásos szemét. Itt a vég, életének
vége: ezt látta az arcán. Nincs értelme, hogy tovább habozzék.
Felemelte
a borotvát és érezte torkán az éles acélt. Hangok különös dolgokat sugdostak a
fülébe. Az arles-i nap forró tüze égett a szemében.
A
borotvával lemetszette jobb fülét és fülcimpájának csak egy kis darabja maradt
a helyén. A borotvát a földre dobta. Fejét törülközőbe csavarta, de a kiömlő
vér beszennyezte a padlót.
Levágott
fülét kivette a lavórból, megmosta, jól becsomagolta rajzlapokba és zsinórral
átkötötte.
Baszk
sapkáját a fejére tett kötésre húzta és lement a lépcsőn. Becsukta maga mögött
a lakás ajtaját és a Place Lamartine-on át indult el a Rue des Ricolettes-be.
Becsengetett
a Maison de Tolérance ajtaján. A lánynak, aki
ajtót nyitott, szólt, hívja ki Rachelt, aki azonnal jött is.
Ó, te vagy az, fou-roux.
Mit akarsz?
Hoztam neked valamit.
Nekem? Talán ajándékot?
Igen, ajándékot.
Igazán kedves tőled, fou-roux.
Őrizd meg
jól emlékül.
Mi az?
Nyisd ki, majd meglátod.
Rachel
kibontotta a papírt. Rémülten nézett a levágott fülre és ájultan a földre
esett.
Vincent
megfordult és leballagott a meredek utcán. Átment a Place Lamartine-on,
becsukta maga mögött a sárga ház ajtaját és lefeküdt.
Amikor
másnap reggel fél nyolckor Gauguin megérkezett a ház elé, nagy tömeg ácsorgott
az ajtó előtt. Roulin kétségbeesetten tördelte kezét.
Mit tett a barátjával, Monsieur? kérdezte egy keménykalapos férfi. Hangja
kemény és szigorú volt.
Nem tudom.
De igen... ön nagyon jól tudja... a barátja halott.
Gauguin
alig tudott magához térni a megdöbbenéstől. A tömeg ellenséges tekintettel
nézett rá.
Menjünk fel, Monsieur mondta dadogva. Odafenn majd megtudjuk, mi történt.
A
földszinten mindkét szoba padlóján nedves törülközők hevertek és vérfoltok
voltak a Vincent hálószobájába felvezető lépcsőn. Az ágyban összegörnyedve
feküdt Vincent, lepedőbe burkolva és látszólag teljesen élettelenül. Gauguin
gyengéden megérintette a vállán és érezte, hogy a teste meleg: erre egyszerre
energikusan intézkedni kezdett.
Nagyon kérem, Monsieur mondta a rendőrtisztviselőnek , ébresszék fel nagyon
óvatosan. Ha kérdi, hol vagyok, mondják neki, hogy elutaztam Párizsba.
Végzetes lenne, ha meglátna engem.
A
rendőrtisztviselő orvosért és kocsiért küldött. Vincentet kórházba szállították.
A kocsi mellett Roulin szaladt, magából kikelve.
9.
Doktor Felix Rey, az arles-i kórház fiatal segédorvosa alacsony termetű, zömök, kerek fejű férfi volt, haja rövidre vágott, fekete. Ő kezelte Vincent sebét.
Cellaszerű
szobában helyezték el. A szobából minden bútort kivitetett és az ajtót mindig
gondosan bezárta maga mögött.
Alkonyatkor
- mikor Vincent felébredt az orvos megmérte Vincent pulzusát. A beteg a
mennyezetre bámult, a fehérre meszelt falra, aztán ki az ablakon a sötétedő,
kék égre, majd lassan doktor Rey-re nézett.
Jó estét mondta halkan. Jó estét szólt az orvos. Hol vagyok? Az
arles-i kórházban. Ó.
Arca
eltorzult a fájdalomtól, s kezét a levágott jobb füle helyén levő sebhez
emelte, de az orvos nem engedte, hogy odanyúljon.
Nem szabad hozzányúlnia mondta. Igen... most már... emlékszem.
Tiszta, szép seb öregem. Néhány nap múlva kutya baja. Hol van a barátom?
Visszament Párizsba.
...Értem ... Megkaphatom a pipámat? Még nem, Vincent.
Az
orvos kimosta és friss kötéssel látta el a sebet.
A
seb egészen jelentéktelen mondta. A fülkagylónak semmi köze a halláshoz.
Nem is fog önnek hiányozni.
Nagyon kedves hozzám, doktor úr. Miért ... nincs bútor a szobában? Mindet
kivitettem, hogy megvédjem önt. Kitől?
Saját magától.
...Igen ... Értem...
Sajnos mennem kell. Azonnal beküldetem a vacsoráját. Próbáljon meg nagyon nyugodtan feküdni. A
vérveszteség nagyon legyöngítette.
Amikor
Vincent másnap reggel felébredt, Theo ült az ágya mellett. Arca sápadt, szeme beesett volt és
véraláfutásos.
Theo szólt Vincent.
Theo
letérdelt az ágy mellé, kezébe vette Vincent kezét és keservesen sírt.
Theo ... így van mindig... amikor felébredek ... és szükségem van rád ... itt
vagy mellettem.
Theo
a megindultságtól nem tudott szóhoz jutni.
Nem lett volna szabad ilyen messzire eljönnöd. Hogyan tudtad meg? Gauguin sürgönyzött tegnap. Még elértem az esti vonatot.
Elég rosszul
tette Gauguin. Nem kellett volna ennyi költségbe verni magadat. Egész éjjel
utaztál?
Igen, Vincent.
Egy
ideig hallgattak.
Beszéltem doktor Rey-vel, Vincent. Azt mondja, napszúrás volt az oka. Kalap
nélkül festettél a napon, ugye?
Igen.
Ezt ezután ne tedd, bátyókám, mindig viselj kalapot. Arles-ben sokan kapnak
napszúrást.
Vincent
gyengéden megszorította Theo kezét. Theo úgy érezte, hogy valami a torkát
fojtogatja.
Újságom van részedre, Vincent mondta. De azt hiszem jobb, ha várok vele
néhány napig.
Jó
újság, Theo?
Azt hiszem, örülni fogsz neki.
Doktor
Rey lépett be a betegszobába.
Hogy érzi a beteg magát ma reggel? kérdezte.
Doktor úr, elmondhat Theo egy jó hírt nekem? kérdezte Vincent.
Persze, hogy el. Várjunk csak egy pillanatig. Hadd látom. Igen, a seb kitűnően
gyógyul.
Amikor
az orvos elment, Vincent tudni akarta a jó hírt.
Vincent mondta Theo. Én... szóval... megismerkedtem egy lánnyal.
Ne
mondd, Theo!
Mégpedig egy holland leánnyal, Johanna Bungernek hívják. Engem anyámra
emlékeztet.
Szereted, Theo?
Igen. Olyan rettenetesen egyedül voltam Párizsban nélküled, Vincent. Azelőtt
jobban bírtam, de azóta, hogy együtt töltöttünk egy esztendőt ...
Pedig biztosan nem lehetett könnyű velem együtt élni, Theo.
Ó,
Vincent, ha tudnád, hányszor vágyom rá, hogy amikor megyek haza a Rue Lepicen,
újra ott találjam a kredencen a cipődet és a frissen festett vásznaidat az
ágyamon. Pihenj, itt maradok melletted. Theo két napot töltött Arles-ban. Csak
akkor ment el, amikor doktor Rey biztosította, hogy Vincent sebe gyorsan
gyógyul és rábízhatja fivérét nemcsak mint betegét, hanem mint barátját is.
Roulin
minden reggel virágot vitt a betegnek, Vincentet éjszakánként hallucinációk
kínozták és az orvos minden este kámforral szórta be párnáját és matracát,
hogy legyőzze álmatlanságát.
Ötödnap, amikor az orvos már látta, hogy Vincent teljesen normális, nem zárta be az ajtót s a bútorokat visszavitette.
Felkelhetek és felöltözhetem, doktor úr? kérdezte Vincent.
Ha elég erősnek érzi magát, igen. Jöjjön majd a rendelőmbe, ha járt egy keveset
a szabad levegőn.
Az
arles-i kórház egyemeletes, négyszög alakú épület volt. Közepén tágas udvar,
színpompás virágágyak, köztük kerti utak. Vincent néhány percig sétált az udvarban,
utána bement doktor Rey rendelőjébe a földszinten.
Hogy érzi magát négynapi fekvés után? kérdezte az orvos. Köszönöm, nagyon
jól.
Mondja, Vincent, miért tette ezt? Vincent hosszabb ideig hallgatott. Nem
tudom mondta. Mire gondolt, amikor csinálta?
Én... nem... gondolkoztam, doktor úr.
Vincent
néhány napig még a kórházban maradt. Egyik reggel Rey doktorral beszélgetett a
rendelőben és a mosdóállványról felvett egy borotvát.
Úgy látom, ráférne egy borotválkozás, doktor úr mondta. Akarja, hogy
megborotváljam?
Az
orvos a szoba sarkába hátrált és tenyerét az arca elé tartotta. Nem! Nem!
Vincent, kérem, tegye le azt a borotvát.
De igazán jó borbély vagyok, doktor úr. Gyönyörűen megborotválnám. Vincent
nevetett, becsukta a borotvát és letette a mosdóállványra. Ne féljen, kedves
barátom, ennek egyszer s mindenkorra vége.
Rey doktor a második hét végén megengedte Vincentnek, hogy fessen. Egy ápolót küldött el a sárga házba, hogy hozza el a festőállványát, sőt az orvos szívességből modellt is ült Vincentnek. Vincent lassan haladt az arcképpel, minden nap csak keveset dolgozott. A kész képet az orvosnak ajándékozta.
Tartsa meg emlékül, doktor úr. Ezzel a képpel tudom csak hálámat önnek leróni.
Nagyon kedves öntől, Vincent. Nagy megtiszteltetésnek veszem.
Az
orvos hazavitte a képet és arra használta, hogy a szobája falán betakarjon
vele
egy repedést. Vincent további két hetet töltött a kórházban. Lefestette a
napfényben fürdő
kórházudvart.
Festés közben széles karimájú szalmakalapot viselt. Két teljes hétig tartott,
amíg lefestette a kórházudvar virágágyait.
Nézzen be hozzám mindennap mondta az orvos, amikor kézfogással búcsúzott el Vincenttől a kórházkapuban. És ne felejtse el, semmi abszint, semmi izgalom és soha, soha ne dolgozzék kalap nélkül a napon.
Megígérem, doktor úr. És hálásan köszönök mindent.
Megírom fivérének, hogy teljesen felgyógyult.
Mialatt
a kórházban volt, a háztulajdonos felmondott neki és a lakást egy
dohánytőzsdésnek adta ki. Vincent ragaszkodott a sárga házhoz; ez kötötte
egyedül Provence-hoz. Az egész lakást kívül-belül saját kezűleg festette újra
és ő tette lakhatóvá. A történtek ellenére is végleges otthonának tekintette és
elhatározta, hogy minden erejével harcolni fog a háziúr lelketlen felmondása
ellen.
Eleinte
félt egyedül aludni álmatlansága miatt, bár Rey doktortól részben ez ellen,
részben hallucinációi miatt, erős altatószereket kapott. Hallucinációi állandó
rémületben tartották: különös hangok vad történeteket suttogtak a fülébe,
álmatlanul töltött éjszakáin.
Ahhoz
még túl gyenge volt, hogy a szabadban dolgozzék. Felzaklatott idegei csak
lassan, fokról fokra csendesedtek le. Pulzusa ismét normális volt, étvágya is
visszatért. Egy alkalommal vidáman, jó hangulatban vacsorázott Roulin társaságában
megszokott vendéglőjében, nyoma sem volt attól való félelmének, hogy betegsége
kiújul. Újra kezdte Roulin feleségének arcképét, amely betegsége előtt
félbemaradt. Elégedett volt azzal, ahogyan a vörös, rózsaszín és narancssárga
színárnyalatokat használta.
Egészsége
javulásával munkája is mind jobban haladt. Azelőtt is tudta, hogy ha valaki
lábát vagy karját törte, a törés összeforr, de azt nem tudta, hogy valaki
összetörheti agyvelejét és az is összeforrhat. Egyik nap délután elment, hogy
érdeklődjék, mi van Rachellel.
Pigeon mondta , sajnálom, hogy ennyi bajt okoztam neked.
Rendben van, fou-roux. Emiatt ne bánkódj. Ilyen dolgok Arles-ban minden
naposak.
Barátai is megnyugtatták, hogy Provence-ban mindenki lázas beteg, hallucinál,
vagy őrült.
Nincs ebben semmi szokatlan vigasztalta Roulin. Itt délen, Tartarin hazájában,
egy kicsit mindenki hibbant agyú.
Igen, igen mondta Vincent , megértjük mi egymást, mindnyájan egy ugyanazon
család tagjai vagyunk.
Néhány
héttel később Vincent már egész napon át tudott dolgozni műtermében. Nem
gondolt állandóan a halálra és a tébolyra, s csaknem teljesen egészségesnek
érezte magát.
Végre
kimerészkedett a környékre festeni. A nap forrón tűzött az aranyló gabonaföldekre,
de Vincent képtelen volt a színeket megfogni. Étvágya jó volt, az éjszakákat
átaludta, elkerült minden izgalmat és túlzó lelkesedést.
Olyan kiegyensúlyozottnak érezte magát, hogy nem tudott festeni.
Ön alaptermészete szerint ideges, valóságos idegcsomó, Vincent magyarázta neki Rey doktor. Ön soha nem volt normális. De egyetlen művész sem normális: ha az lenne, nem lenne művész. Normális emberek nem alkotnak műremeket. Esznek, isznak, elvégzik a napi munkájukat és meghalnak. Ön túlérzékeny az élettel és a természettel szemben: ezért teszi számunkra érthetővé a dolgok lényegét. De ha nem vigyáz magára, túlérzékenysége pusztulásba viszi. A túlfeszítettség öl meg a végén minden művészt.
Vincent
tudta, hogy csak idegfeszültségének legmagasabb fokán, izgalomtól eltelve,
szenvedélyesen felcsigázott lelkiállapotban tudja megfesteni képeit abban az
utánozhatatlan és egyedülálló sárga tónusban, amely arles-i képeinek
legjellegzetesebb tulajdonsága. Ha régi idegfeszültsége feltámad, ismét olyan
ragyogó képeket fest majd, mint azelőtt, de ez végső pusztulását fogja jelenteni.
A
művész munkája nélkül nem élhet mondta önmagában. Értelmetlen lenne életben
maradnom, ha nem tudok úgy festeni, ahogyan akarok.
A
mezőkön ismét hajadonfőtt járt, hogy átjárja a nap ellenállhatatlan ereje.
Habzsolva szívta magába az égbolt vad színeit, a nap sárga tűzgömbjét, a mezők
zöldjét és a virágok tarka színeit. Harcolt a dühöngő misztrállal, hagyta, hogy
az éjszaka átható sötétsége fojtogassa és képzelete lángra lobbanjon a napraforgó
égő színeitől. Amint izgalma nőttön-nőtt, mind kevesebbet evett. Újra kávén,
dohányon és abszinten élt. Álmatlanul hánykolódott ágyán egész éjszakákon át
és véreres szeme elé idézte a vidék tobzódó színeit. Ismét hátára szíjazta festőállványát
és ment ki a mezőre.
Régi
erői visszatértek: velük együtt a mindenség egyetemes ritmusának megérzése, és
az a képessége, hogy vásznait néhány óra alatt megtöltse csillogó, ragyogó
napsütéssel. Most is mindennap egy-egy új képet festett és izgalmi állapota
állandóan fokozódott. Egyetlen napi pihenés nélkül harminchét képet festett.
Egyik
reggel bódult aggyal ébredt. Nem tudott dolgozni, csak ült karosszékében és az
üres falra bámult. Egész nap alig mozdult el karosszékéből. Hallucinációi vették
körül és a hangok furcsa dolgokat suttogtak a fülébe. Este elment a szürke
vendéglőbe és leült egy asztalhoz. Levest rendelt és amikor a pincér hozta a
levesestálat, belső hang éles figyelmeztető szavát hallotta.
A
levesestányért lelökte a földre és a tányér széttört.
Meg akarnak mérgezni! ordította. Mérget tettek a levesembe!
Felugrott
és felrúgta az asztalt. A vendégek egy része kimenekült az étteremből. Mások
megdöbbenve néztek rá.
Mind meg akartok mérgezni! Meg akartok gyilkolni, jól tudom! Láttam, amikor beletették a mérget a levesembe!
Két csendőr lépett be az étterembe, karon ragadták és vitték magukkal a kórházba.
Huszonnégy
óra múlva lecsendesedett és az esetet megvitatta Rey doktorral. Mindennap
dolgozott egy keveset, sétált a város környékén, de vacsorára visszatért a
kórházba és ott aludt. Néha szörnyű lelki gyötrelmek kínozták, máskor egy-egy
futó pillanatra fellebbent előtte az időnek és elkerülhetetlen végzetének
fátyla.
Rey
doktor megengedte, hogy fessen. Vincent lefestett egy őszibarackost háttérben
az Alpokkal és egy olajligetet ezüstszínű zöldbe váltó lombozattal, a fák alatt
narancssárga, frissen felszántott földdel.
Három
hét múlva visszatért a sárga házba. Ekkor már az egész város, de különösen a
Place Lamartine lakói ellenséges érzülettel viseltettek iránta. A levágott fül
és a megmérgezett leves több volt annál, ami fölött napirendre térnének. Az
arles-iak szentül meg voltak győződve arról, hogy a végén minden festő megőrül.
Amikor Vincentet meglátták az utcán, megjegyzéseket tettek rá, sőt sokszor
átmentek előle a másik oldalra.
Nem
tehette be a lábát egyetlen vendéglőbe sem.
Az
arles-i gyerekek csoportosan álltak a sárga ház előtt és gúnyt űztek belőle. Fou-roux! Fou-roux! kiáltozták. Vágd le a
másik füledet is.
Vincent
becsukta az ablakokat, de a gyerekek kiáltozása így is behallatszott a szobába.
Fou-roux! Fou-roux!
Bolond! Bolond!
Gúnyverset
is készítettek rá:
fou-roux bolond,
Levágta jobb fülét,
Kiálthatsz, ahogy tudsz,
nem hallja, rád se néz.
Vincent
meg akart szökni előlük, de mindenütt a nyomába szegődtek az utcákon és a
tereken, sőt még a városon kívül is.
A
gúnyolódó gyerekek serege folyton nőtt a sárga ház előtt. Vincent vattát dugott
a fülébe. Festőállványa előtt állva másolatokat készített képeiről. A gyerekek
gúnyverse behallatszott a gondosan becsukott ablakokon és felforralta agyvelejét.
A
gyerekek mind arcátlanabbak lettek. Felmásztak a csatornacsöveken, bekandikáltak
az ablakon, kiáltozva gúnyversüket és gúnyolódó és sértő szavaikat. Fou-roux, vágd le a másik füledet is
és add nekünk!
A Place Lamartine-on mind nagyobb tömeg gyűlt össze. Fiatal fiúk falnak támasztott deszkákon felkúsztak a ház első emeletéig. Az ablakokat betörték, fejüket bedugták a betört ablakokon és megdobálták Vincentet. A lenti tömeg biztatta őket és kórusban ismételte meg kiáltozásukat.
Add nekünk a másik füledet! A másik füled kell nekünk!
Fou-roux! Akarsz cukrot? Vigyázz, meg
van mérgezve!
Fou-roux! Akarsz levest? Vigyázz, meg
van mérgezve!
A fou-roux bolond,
Levágta jobb fülét.
Kiálthatsz, ahogy tudsz,
Nem hallja, rád se néz.
A
fiatal fiúk ráültek az ablak párkányára és kórusban vezették a lenti tömeg mind
hangosabb kiáltozását.
Fou-roux! Dobd le a füledet, dobd le a
füledet! Fou-roux, fou-roux, dobd le a füledet, dobd le a füledet!
Vincent
felkelt festőállványa mellől. Három utcakölyök kiáltozott az ablakpárkányon.
Amikor feléjük rohant, a három fiú gyorsan leereszkedett a földre. A tömeg még
hangosabban kiáltozott. Vincent az ablakban állt, úgy nézett le rájuk.
Fekete
varjak zúgva szálltak le rá az égből, ezer meg ezer károgó fekete varjú.
Elsötétítették a Place Lamartine-t és lecsaptak rá. Teli lett velük a szoba, ráültek
a fejére, az orrára, a szemére, a szájára. Sötét fekete szárnyukkal csapkodtak
körülötte. Vincent felugrott az ablakpárkányra.
Takarodjatok! ordította. Gazok! Takarodjatok!
Az isten szerelmére kérlek, hagyjatok békességben!
Fou-roux, fou-roux, dobd le a füledet, dobd le a füledet!
Takarodjatok! Hagyjatok magamra! Halljátok, hagyjatok békében!
Felkapta
a lavórt és feléjük hajította, s a lavór a kövezeten darabokra tört. Dühösen
kapott fel mindent, ami a keze ügyébe akadt és dobálta le a térre. Karosszékeket,
a tükröt, az asztalt, ágytakarót, a falról a napraforgós képeket, mind egymás
után. Minden egyes tárggyal temette a sárga házban töltött napokat, a ráköltött
pénzt, hogy értékes holmikat vásároljon és azok díszt, méltóságot adjanak
életének.
Amikor a szobában nem maradt semmi, csak állt az ablakban, egész testében remegve. Ráesett az ablakpárkányra és feje kilógott a tér kövezete fölé.
10.
A
Place Lamartine lakói kérvénnyel fordultak a város polgármesteréhez. A kérvényt
kilencvenen írták alá.
Alulírottak
tudomására hozzuk, hogy meggyőződésünk szerint Vincent Van Gogh,
a
Place Lamartine 2. számú házának lakója ön- és közveszélyes őrült. Kérjük zárt intézetbe szállítását.
Arles-ban
közeledett a községi választások időpontja és Tardieu polgármester nem szívesen
vesztette volna el a választópolgárok kegyét. Ezért elrendelte, hogy a
rendőrfőnök vegye őrizetbe Vincentet.
A
rendőrök az ablakpárkány alatt a padlón fekve találtak rá. A városi börtönbe
szállították és egy cellába zárták. A cella ajtaja elé őrt állítottak.
Amikor
Vincent visszanyerte öntudatát, azt kérte, hogy Rey doktorral beszélhessen, de
kérését megtagadták és arra sem kapott engedélyt, hogy fivérének írjon.
A
doktornak végül mégis sikerült bejutnia hozzá a börtönbe.
Fékezze felháborodását, Vincent mondta , mert ön- és közveszélyes őrültnek
nyilvánítják és akkor elveszett ember. Ha tiltakozik őrizetbe vétele ellen,
helyzetén csak ronthat. Írok fivérének és együttes erővel kihozzuk innen.
Kérem, doktor, ne hívja ide Theót. Esküvőjére készül. Ez a dolog az ő szempontjából
rosszabbkor nem történhetett volna.
Írok neki, hogy ne jöjjön. Azt hiszem, magam is tudok segíteni önön.
Rey
doktor két nap múlva újra megjelent. Az őr még mindig ott állt Vincent ajtaja
előtt.
Figyeljen
ide, Vincent-mondta , most láttam, hogy önt kilakoltatták a sárga házból. A
házigazda a bútorzatát az egyik kávéház pincéjébe raktározta be és képeit nem
hajlandó kezéből kiadni, amíg a hátralékos lakbért ki nem fizeti.
Vincent
hallgatott.
A
sárga házba így most már semmiképpen nem mehet vissza, s ezért jól teszi, ha
fontolóra veszi tervemet. Senki nem tudhatja előre, mikor ismétlődnek meg ezek
az epileptikus rohamai. Lehet, hogy ez volt az utolsó, ha kellemes környezetben
tartózkodik és semmivel nem izgatja fel magát. De az is lehet, hogy időnként
visszatérnek. Ezért elővigyázatosságból önmagával és környezetével szemben,
legjobb lenne... ha bevonulna egy...
...idegszanatóriumba?
Igen.
Akkor hát, azt hiszi...
Nem, drága Vincentem, erről szó sincs. Pillanatnyilag ön ugyanolyan épelméjű, mint jómagam. De ezek az epileptikus rohamok hasonlóak más lázas betegségekhez és elsősorban az öntudatot homályosítják el. Amikor az ideges állapot bekövetkezik, a beszámíthatatlanság állapota elkerülhetetlenné válik.
Ezért
kell gyógyintézetben lennie, ahol vigyáznak önre.
Értem.
Van egy ilyen ideggyógyintézet St. Remyben, huszonöt kilométernyire Arles-tól. Az intézetet St. Paul de Mausole-nak hívják és vannak első-, másod és harmadosztályú ápoltjai. A harmadosztályú ápoltak havi száz frankot fizetnek, amit ön is meg tud fizetni. Az intézet eredetileg kolostor volt. Hegyek tövében, nagyon szép helyen fekszik és igen nyugodt, csendes hely. Lesz kezelőorvosa, Vincent, és a nővérek gondosan ápolják majd. Az élelmezés egyszerű, de jó. Ott teljesen fel fog gyógyulni.
Festhetek is?
Természetesen. Azt tehet, amit akar..., feltéve, hogy nincs ártalmára. Mintha
csak kórházban lenne, de óriási kerttel. Gondolom, egy év alatt egészsége teljesen
helyreáll.
De innen hogy tudok kijutni?
Már beszéltem a rendőrfőnökkel. Beleegyezik, hogy St. Paul de Mausoleba
menjen. Csak az a kívánsága, én kísérjem el.
Valóban olyan kellemes hely ez a St. Paul de Mausole?
Egyszerűen elbájoló, Vincent. Annyi témát talál majd, hogy csak győzze
megfesteni.
Nagyszerű. Száz frank havonta valóban nem sok. Talán kell is nekem ez az
esztendő, hogy az idegeim rendbe jöjjenek.
Természetes, hogy kell. Már írtam is róla a fivérének. Közöltem vele, hogy mostani
egészségi állapotában nem lenne ajánlatos nagyobb utat tenni vagy Párizsba
menni. Megírtam azt is, hogy véleményem szerint St. Paul a legmegfelelőbb hely
az ön számára.
Ha Theo is helyesli... Mindenbe szívesen beleegyezem, csak ne okozzak több bajt
neki...
Theo
nem tehetett mást, beleegyezett abba, amit Rey doktor ajánlott. Pénzt küldött
fivére tartozásainak kifizetésére. Rey kocsin vitte ki Vincentet a vasútállomásra.
Előbb Tarasconba mentek, majd onnan St. Remybe.
St. Paul de Mausole meredek domboldalon két kilométernyire volt az állomástól. Az út az álmos kisvároson, St. Remyn keresztül vezetett a fekete, kopár hegyek irányába és a hegyek tövében Vincent hamarosan megpillantotta a kolostor barna épületét.
A kocsi megállt.
Vincent és Rey doktor kiszállt. Az út jobb oldalán kör alakú térségen Vesta
temploma és egy diadalív állt.
Hogy kerülnek ezek ide? kérdezte Vincent.
Itt az ókorban jelentős római település volt. A folyó, melyet a völgyben lát,
valamikor vízzel borította el az egész völgyet és az egykori tó partja itt
volt, ahol most állunk. A tó lassanként kiszáradt és a modern város lentebb, a
folyó partján épült. A régi épületekből nem maradt más, mint ezek az ókori
romok és a kolostor.
Érdekes.
Jöjjön, Vincent, Peyron doktor már vár ránk.
Letértek
az országútról, és egy kis fenyvesen át eljutottak a kolostor bejáratához.
Becsöngettek, s néhány pillanattal később Peyron doktor nyitott ajtót. Jó
napot, kedves kolléga úr mondta.
Elhoztam barátomat, Vincent Van Goghot, amint korábban már megállapodtunk.
Tudom, hogy gondos ápolásban lesz része önöknél.
Igen, Rey kollégám, nálunk jó helyen lesz.
Bocsásson meg, doktor úr, de sietnem kell. Csak annyi az időm, hogy elérjem a
tarasconi vonatot.
Persze, sietnie kell, Rey doktor. Megértem.
Isten vele, Vincent mondta Rey. Érezze jól magát és gyógyuljon meg.
Meglátogatom majd, amikor csak lesz ráérő időm. Remélem, az év végére egészsége
tökéletesen helyreáll.
Köszönöm, doktor úr. Nagyon kedves hozzám. Isten önnel. Isten önnel, Vincent.
Rey
doktor megfordult és alakja hamarosan eltűnt a fenyvesben. Jöjjön, Vincent -
mondta Peyron és maga elé engedte betegét.
Vincent
belépett és az elmegyógyintézet kapuja becsukódott a háta mögött.
VII. ST. REMY
1.
A kórterem, ahol az elmegyógyintézet ápoltjai feküdtek, harmadosztályú váróteremhez hasonlított, valami isten háta mögötti faluban. Az elmebetegek mindig kalapban, szemüveggel, sétabottal, felsőkabátban ültek, mint akik utazni készülnek valahova.
Deschanel
nővér végigvezette Vincentet a hosszú, folyosószerű termen és rámutatott egy
üres ágyra.
Ez lesz az ön ágya, Monsieur mondta. Éjszakára majd húzza össze a
függönyt. Peyron doktor kéreti, keresse fel, mihelyt a holmiját kicsomagolta.
Tizenegy
férfi ült a fűtetlen kályha körül: láthatólag nem vettek tudomást Vincent
megérkezéséről. Nem is tettek rá semmi megjegyzést. Deschanel nővér végigment a
hosszú, keskeny termen; kikeményített, fehér köpenye, fekete pelerinje és
fekete fátyla keményen úszott utána.
Vincent
letette a földre bőröndjét és széjjelnézett. A kórterem mindkét oldalán öt
foknyira ferdén ágyak sorakoztak; az ágyak lécből készült keretén piszkos,
sárgásfehér függöny lógott. A mennyezetet festetlen gerendázat tartotta és a
falak fehérre meszeltek. A terem közepén kályha. Felette magányos lámpa függött
a mennyezetről.
Vincent
nem értette, miért ülnek a szoba lakói néma csendben. Nem szólnak egyetlen szót
sem egymáshoz. Nem olvasnak, nem kártyáznak. Sétabotjukra támaszkodnak és
bámulják a kályhát.
Az
ágy fejénél a falra felszegezve faláda, de Vincent inkább bőröndjében hagyta
holmiját. A faládába csak pipáját, dohányát és egy könyvet tett be, a bőröndöt
pedig belökte az ágy alá és kisétált a kertbe. Kifelé menet elhaladt egész sor
sötét, nedves, lelakatolt és nyilvánvalóan üres helyiség mellett.
A
kolostor udvara teljesen elhagyatott volt. Az udvarban magas fenyőfák álltak,
alattuk gazos, elhanyagolt gyep. A falakkal körülvett, négyszögletes térségben
mozdulatlanul állt a napsütötte levegő. Vincent balra fordult és bekopogtatott
a magánház ajtaján, ahol Peyron doktor és családja lakott.
Peyron
doktor eredetileg hajóorvos volt Marseille-ben, majd később szemorvos. Súlyos
köszvénye arra kényszerítette, hogy csendes vidéki helyen elmegyógyintézetben.
maison de santé-ban keressen
alkalmazást
Így van ez, Vincent mondta és mindkét kezével íróasztala egy-egy sarkát fogta
-, azelőtt az emberek testét, most a lelkét gyógyítom. De hiszen mindkettő
azonos mesterség, ugyanaz a métier.
Ön pontosan
ismeri az idegbajok természetét, doktor úr, meg tudná nekem mondani, miért
vágtam én le a fülemet?
Epileptikusoknál ez gyakran előfordul, Vincent. Nekem is volt két ilyen esetem.
A hallóidegek érzékenysége rendkívüli módon megnő, s a beteg azt képzeli, hogy
hallucinációinak véget vethet, ha levágja fülkagylóját.
Ó... értem. És milyen kezelést kapok majd...?
Milyen kezelést? Lássuk csak... hetenként legalább két forró fürdőt kell
vennie. Ehhez ragaszkodom. Legalább két óráig kell a kádban maradnia. Ez majd
megnyugtatja.
És mi mást rendel még, doktor úr?
Teljes nyugalmat. Semmivel nem szabad magát izgatnia. Ne dolgozzék, ne
olvasson, ne vitatkozzék, s ne engedje, hogy bármi kihozza a sodrából.
Értem. Úgyis túl gyenge vagyok hozzá, hogy dolgozzam.
Ha nem óhajt részt venni a Szent Pál kolostor vallásos életében, szólok a nővéreknek,
hogy öntől ezt ne is kívánják. Ha bármire szüksége lesz, csak szóljon. -
Köszönöm, doktor úr.
A
vacsorát ötkor tálalják. Majd meghallja a csengetést. Igyekezzék beleilleszkedni
a gyógyintézet életrendjébe, Vincent, amilyen gyorsan csak tud. Ez sietteti a
gyógyulását.
Vincent
végigbotorkált az elhanyagolt kerten, átment a félig romba dőlt előcsarnokon a
harmadosztályú betegek épületének bejáratánál, s ismét elhaladt a sötét,
lakatlan cellasor mellett. A kórteremben leült az ágyára. Szobatársai még
mindig csendben ültek a kályha körül. Bizonyos idő múlva zajt hallott egy másik
helyiségből. Tizenegy társa komor elhatározottsággal felkelt, s gyors léptekkel
végigmentek a kórtermen. Vincent ment utánuk.
Az
ebédlőteremnek döngölt agyagpadlója volt és nem nyílt rajta ablak. A teremben
egyetlen hosszú, gyalulatlan asztal állt, kétoldalt fapadokkal. Az ételt a nővérek
szolgálták fel. Minden ízetlen volt, mint valami harmadrangú panzióban. Első
fogásként a levest tálalták; a benne úszkáló döglött svábbogarak felkeltették
Vincent honvágyát a párizsi éttermek után. A második fogás főzelékből állt:
bab, borsó és lencse vegyesen. Társai farkasétvággyal ettek, a fekete kenyér
elmorzsálódott darabjait az asztalról gondosan összesöpörték a tenyerükbe, s
azt is felfalták.
Vacsora
után társai visszatértek a kórterembe, mindegyik leült a maga székébe a kályha
körül, és elmerültek az emésztés egész testüket átjáró gyönyörébe. Mikor azzal
végeztek, egymás után keltek fel székükről, levetkőztek, összehúzták a
függönyt ágyuk körül és elaludtak. Egész este egyikük sem szólt egy árva szót
sem.
A
nap most ment le a nyugati égen. Vincent megállt az ablakban és végignézett a
zöldellő völgyön. Az alkonyi ég csodásan szép halványsárga színben játszott, s
a gyászos ciprusok finomművű fekete csipke módjára rajzolódtak fel az égre. A
látvány Vincentet közönyösen hagyta, nem érzett semmilyen vágyat, hogy
lefesse.
Ott állt az ablakban, amíg csak a nehéz provence-i szürkület teljesen úrrá nem lett az ég citromsárga színén. A kórterembe senki nem jött be, hogy meggyújtsa a lámpát. A sötétben nem lehetett mást tenni, mint elgondolkozni az élet folyásán.
Vincent levetkőzött és lefeküdt. Tágra nyitott szemmel feküdt, úgy bámult a mennyezet gyalulatlan gerendáira. Ferdén elhelyezett ágya a kórterem bejárata felé hajlott. Delacroix könyvét hozta magával. A dobozból ügyetlen mozdulatokkal elővette a bőrkötéses könyvet, a sötétben szívéhez szorította, s ez megnyugtatta. Neki nincs semmi köze ezekhez az elmebajosokhoz, akik körülötte vannak, erre gondolt. Ő a nagy mesterhez tartozik, akinek bölcs és vigasztaló szavai könyve kemény kötésén át is behatolnak fájó szívébe.
Nemsokára
elaludt. A szomszéd ágyból hangzó halk nyögésre ébredt. A nyögés mind
hangosabb lett, majd hangos kiáltásokat és szavakat hallott.
Menjen innen! Ne jöjjön utánam! Miért követ mindenhova? Nem én öltem meg! Nem
tesz bolonddá, tudom, ki maga. A titkosrendőrség tagja! Motozzon meg, ha
akarja! Én nem loptam el azt a pénzt. Saját maga végzett magával szerdán!
Menjen innen! Az isten szerelmére, hagyjon magamra!
Vincent
felugrott és félrehúzta a függönyt. Huszonhárom éves szőke fiatalember ült a
szomszéd ágyban, s fogával marcangolta hálóköntösét. Amikor a fiatalember
meglátta Vincentet, térdre borult előtte és rimánkodva összekulcsolta a kezét.
Monsieur Mounet-Sully, ne vigyen el! Mondom, nem én tettem. Én nem vagyok
szodomita! Én ügyvéd vagyok. Vállalom minden ügyét, Monsieur Mounet-Sully,
csak ne tartóztasson le. Én nem is ölhettem meg szerdán! Nálam nincs a pénz!
Nézze! Nincs sehol!
Ledobálta
magáról a takarót, őrjöngve, eszeveszetten nekiesett, úgy tépte matraca
huzatát. Közben hangosan szidalmazta a titkosrendőrséget és tiltakozott a hamis
vádak ellen. Vincent tehetetlennek érezte magát. Többi társa nyugodtan aludt
tovább.
Vincent
odarohant a szomszéd ágyhoz, széthúzta a függönyt és felrázta a benne fekvő
férfit, aki kinyitotta a szemét és értetlenül bámult rá.
Keljen fel és segítsen, hogy megnyugtassuk mondta Vincent. Félek, még kárt
tesz magában.
A férfi jobb szájszögletéből nyál csorgott és artikulálatlan hangok törtek elő a torkából_
Gyorsan kiáltott rá Vincent. Kettőnknek is elég lesz lefognunk.
Valaki
hátulról a vállára tette a kezét. Hátrafordult. Egyik idősebb szobatársa állt
mögötte.
Ezzel ugyan hiába vesződik mondta. Idióta. Nem szólt egyetlen szót sem,
amióta itt van. Jöjjön, nyugtassuk meg.
A szőke
fiatalember ujjával lyukat fúrt matracába, majd rátérdelt és vadul húzkodta ki
a szalmát meg a matrac bélését. Amikor meglátta Vincentet, ordítva idézett
paragrafusokat és Vincent mellét verte.
Igen, igen, én öltem meg! De nem pederaszta hajlamok vezettek. Higgye el,
Monsieur Mounet-Sully. Nem is múlt szerdán történt. A pénzéért öltem meg!
Nézze, itt van! A pénztárcáját ide dugtam a matracba! Mindjárt előkeresem!
Akadályozza meg kérem a titkosrendőrséget, hogy kövessenek. A bíróság szabadlábra
helyez, még ha én öltem is meg! Egész csomó esetet sorolok fel, amely
bizonyítja ... Nézze! Már húzom is ki a matracból!
Fogja meg a másik karját mondta az idős férfi Vincentnek.
A
fiatalembert leszorították az ágyra, de dühöngése eltartott még legalább egy
óráig. Végül kimerült, beszéd helyett értelmetlen mormolás jött ki a száján és
lázas, nyugtalan álomba merült. Az idős férfi odament Vincenthez.
Szegény gyerek ügyvédi vizsgára készült mondta. A túlfeszített szellemi
munka okozta. Ezek a rohamai tíz naponként ismétlődnek meg, de nem bánt soha
senkit. Jó éjszakát, Monsieur!
Az idős férfi ezután visszament ágyához és nyomban elaludt. Vincent ismét az ablakhoz lépett és nézte a völgyet. Hosszú volt még az idő hajnalig és a sötétben semmi nem látszott, csak a hajnalcsillag. Eszébe jutott a kép, amelyet Daubigny festett a hajnali csillagról, hogy kifejezze vele a világmindenség mérhetetlen békéjét és méltóságát ... s egyben azt a szívszorító érzést is, amely elfogja az apró embert, aki a végtelen ég alatt áll és bámulja a csillagokat.
2.
Másnap reggeli után a szoba lakói kimentek a kertbe. A kertfalon túl puszta, kopár dombok sorakoztak, holtan, amióta a rómaiak először keltek át rajtuk. Vincent nézte társait, amint szenvtelenül kugliztak. Egy kőpadra ült le, bámészkodott a borostyánnal sűrűn benőtt fákra és a télizöld kék virágával tarkálló pázsitra. Aubenasi Szent József rendjének apácái a régi, román stílusú kápolnába tartottak; egérszerű alakok voltak fehér-fekete öltözékükben, mélyen ülő szemükkel: pergették olvasóikat és mormolták reggeli imájukat.
Vincent
társai egy óráig tartó, néma kuglizás után visszatértek hűs kórtermükbe és
ültek a fűtetlen kályha körül. Teljes tétlenségüket Vincent képtelen volt
megérteni. Legalább egy régi újságot olvastak volna.
Mikor
nem tudta tovább elviselni őket, kiment és a kertben sétált. A Szent Pál
kolostorban még a napsütés is szinte halott volt.
A
régi kolostor épületei a szokásos módon négyszögletes teret öleltek körül; a
tér északi oldalán feküdtek a harmadosztályú betegek kórtermei; a keleti oldalon
Peyron doktor magánlakása, a kápolna és egy tizek századbeli, oszlopos
kolostorudvar; a déli oldalon voltak az első és második osztályú betegek, nyugaton
pedig az ön- és közveszélyes őrültek kórtermei, és egy hosszú, vályogból épült
fal. Az épület egyetlen kapuját állandóan zárva tartották. A tizenhét láb
magas, sima falakon senki sem mászhatott keresztül.
Vincent
visszament a kőpadhoz, egy vadrózsabokor közelébe és leült. Megpróbálta
összeszedni gondolatait, hogy világosan lássa, miért jött a Szent Pál kolostorba.
Vad rémület fogta el és ez akadályozta meg, hogy világosan gondolkozzék.
Szívében nem érzett sem reménységet, sem kívánságot.
Visszavánszorgott
kórtermébe. Amikor az épület előcsarnokába ért, furcsa, kutyavonítás-szerű hang
fogadta. Be sem ért még a kórterembe, midőn a hang kutyavonításból
farkasüvöltéssé erősödött.
Vincent
végigment a kórtermen. A terem végében, arccal a falnak fordulva az előző
éjszakai idős férfit pillantotta meg a mennyezet felé fordított arccal. A férfi
üvöltött, ahogy a torkán kifért és arca állatiasan eltorzult. A farkasüvöltést
hirtelen valami dzsungelben ordító fenevad hangja váltotta fel: a félelmetes
hang betöltötte az egész kórtermet.
Milyen állatseregletbe zártak be engem? kérdezte Vincent önmagától.
A
kályha körül ülőket mindez egy cseppet sem zavarta. A sarokból hangzó állati
üvöltés vad kétségbeeséssel tovább fokozódott.
Valamit mégiscsak kell vele tennünk mondta Vincent hangosan.
A
szőke fiatalember félbeszakította.
Okosabb, ha magára hagyjuk mondta. Ha szól hozzá, dühöngeni kezd.
Legfeljebb egy-két óráig tart az egész.
A
kolostor falai vastagok voltak, de Vincent még ebéd közben is állandóan
hallotta a dühöngő őrült hol gyengülő, hol erősödő üvöltözését, mely felverte
az épület csendjét. A délutánt a kert egy távoli szögletében töltötte, így
próbált szabadulni az eszeveszett üvöltözéstől.
Ugyanaznap
este vacsora közben egy fiatalember, akinek a jobb oldala béna volt, kezébe
vett egy kést, felugrott a székéről és bal kezével a kést a szíve fölé
tartotta.
Elérkezett az idő! kiáltotta. Megölöm magam!
A jobb felől ülő
férfi fáradtan felkelt és megragadta a fiatalember karját.
Ma nem, Raymond mondta. Ma vasárnap van.
De igenis ma! Nem akarok tovább élni. Engedd el a karomat! Végezni akarok
magammal!
Majd holnap, Raymond, majd holnap. Ma nem lehet.
Engedd el a karomat! A szívembe döföm a kést! Mondtam már, meg kell ölnöm
magamat!
Tudom, tudom, de nem ma. Nem ma.
Kivette
a kést Raymond kezéből, aki tehetetlen dühében sírva fakadt. Így vezették
vissza a kórterembe.
Vincent
a mellette ülő férfihoz fordult, aki véraláfutásos szemével aggódva figyelte
reszkető ujját, amint nagy üggyel-bajjal emelte szájához a leveses kanalat. -
Mi a baja annak a szegénynek? kérdezte.
A
szifiliszes férfi leeresztette a kanalat és így szólt:
Évszámra nem múlik el nap, hogy Raymond ne kíséreljen meg öngyilkosságot.
De miért itt próbálkozik vele? kérdezte Vincent. Miért nem lop el egy kést
és végez magával, amikor mindenki alszik?
Talán nem is akar meghalni, Monsieur.
Másnap
délelőtt, mialatt Vincent nézte a kuglizókat, az egyik férfi egyszerre csak a
földre zuhant és a szája tajtékzott.
Gyorsan. Rájött az epileptikus roham kiáltotta valaki. Fogják meg a karját
és a lábát.
Négyen
kellettek hozzá, hogy lefogják. A vonagló epileptikusban mintha egy tucat ember
ereje rejtőzött volna. A szőke fiatalember a zsebébe nyúlt, kihúzott egy
kanalat, s a földön fekvő férfi szájába dugta.
Tartsa
a fejét kiáltott oda Vincentnek.
Az
epileptikus roham hullámszerűen fokozódott, majd alábbhagyott, de a rohamok
csúcspontja mind hevesebb volt. A férfi szeme vadul forgott, száját tajték
borította.
Miért dugta azt a kanalat a szájába?
Hogy ne harapja szét a nyelvét.
Félóra múlva a vonagló férfi öntudatlan ájultságba esett. Vincent két társa segítségével ágyához vitte. Lefektették. Ezzel az ügy befejeződött és senki nem beszélt többet róla.
Két
hét után Vincent megismerkedett mind a tizenegy szobatársa más és másfajta
betegségével. A lármás őrült letépte magáról ruháit és szétzúzott mindent, ami
a keze ügyébe esett. A másik időnként állati üvöltésbe tört ki. Ott volt a két
szifilitikus, meg az, akinek öngyilkosság volt a monomániája. A paralitikus
őrült egyszer dühöngött, máskor sugárzott az elragadtatástól. Ott volt az
epileptikus és az üldözési mániában szenvedő lymphomániákus; végül a szőke
fiatalember, a titkosrendőrség üldözöttje.
Egyetlen
nap sem múlt el, hogy valamelyiken ne törne ki roham. Egyetlen nap sem múlt el,
hogy Vincentet ne hívták volna egy dühöngő lecsendesítésére, A harmadosztályú
betegek arra kényszerültek, hogy saját maguk orvosai és ápolói legyenek.
Peyron legfeljebb hetenként egyszer nézett be hozzájuk, az ápolók pedig az
első- és másodosztályú betegekkel törődtek. Ezért összetartottak és segítettek
egymáson, amikor valamelyiken kitört a roham, s mindezt végtelen türelemmel
végezték. Mindegyikük tudta, hogy hamarosan rá is sor kerül, s rászorul majd
társai segítségére, jóindulatára.
Így
alakult ki a betegeknek ez a különös baráti szövetsége. Vincent boldog volt,
hogy idekerült. Most, hogy látta, hogyan fest valójában az elmebetegek élete,
lassan eloszlott bizonytalan rettegése, félelme a tébolytól. Fokról fokra
mindinkább úgy nézett az elmebajra, mint a betegség egyik fajtájára. A harmadik
héten már ugyanúgy nem félt társaitól, mintha tüdőbajosok vagy rákos betegek
lennének.
Sokszor
ült együtt és beszélgetett az idiótával. A szerencsétlen csak artikulálatlan
hangokkal válaszolt a hozzá intézett kérdésekre, de Vincentnek az volt az
érzése, hogy megérti őt és szívesen beszélget vele. A nővérek csak akkor
foglalkoztak a betegekkel, ha az elkerülhetetlen volt. Vincent épelméjű
emberrel hetenként csak öt percig beszélgetett, amikor Peyron doktor megszólította.
Mondja, doktor úr így szólt hozzá egy alkalommal , miért nem szólnak ezek
egymáshoz egy árva szót sem? Egyik-másik egészen értelmes, amikor nincs rajta a
rohama.
Képtelenek normális beszélgetésre, mert abban a pillanatban, amikor beszélgetésbe
kezdenek, a beszélgetésük vitatkozássá fajul, ez felizgatja őket, s máris
rajtuk van a roham. Így aztán megtanulták, hogy számukra az élet legelső
feltétele, hogy abszolút csendben maradjanak.
Más szóval akár holtak is lehetnének.
Peyron
megvonta a vállát:
Így is felfoghatja, kedves Vincentem.
De hát legalább olvasnának. Azt hiszem, a könyvek...
Az olvasás felkavarja elméjüket, Vincent, s ennek következtében elkerülhetetlenül dühöngeni kezdenek. Nem, drága barátom, nem szabad kilépniük saját, zárt világukból. És nem is kell szánnunk őket. Jusson csak eszébe, amit Dryden mond: „Az őrültség kétségtelenül olyan gyönyörérzet, amelyet csak az őrült ismer."
Eltelt egy hónap. Vincent egy pillanatra sem vágyódott máshova. A többieknél sem vette észre, hogy tudatosan elvágyódnának. Tudta, ez onnan adódik, hogy mind azt érzik, tönkrement lélekkel nem tudnák elviselni a kinti világ életét.
A
kórterem felett ott terjengett az oszlásnak indult emberi lények átható, bűzös
szaga.
Vincent
keményen tartotta magában a lelket arra a napra, amikor ereje visszatér és
feltámad benne a vágy, hogy fessen. Társai teljes tétlenségben vegetáltak és
semmi másra nem gondoltak, csak a naponkénti háromszori étkezésre. Hogy megóvja
magát az ilyen beletörődéstől, Vincent nem ette meg az állott, kicsit mindig
romlott ételeket. Nem evett mást, csak egy kis fekete kenyeret és levest. Theo
elküldött neki egy egykötetes Shakespeare-t. Sorra olvasta el a II. Richardot,
a IV. Henriket, az
V.
Henriket: így
foglalkoztatta elméjét más korok és más országok megismerésével.
Rendületlenül
harcolt, hogy a lelki bánat el ne öntse szívét.
Theo
közben megházasodott. Johannával, feleségével gyakran írt fivérének. Theo
állandóan betegeskedett és Vincentet ez jobban gyötörte, mint saját egészségi
állapota. Johannát arra kérte, főzzön ismét jó, egészséges holland ételeket
férjének a tíz évig tartó vendéglői étkezés után.
Vincent
tudta, hogy a munka mindennél inkább elvonná lelki gyötrődésétől, s ha teljes
erejével beleveti magát, ez lenne a legjobb gyógyszer. A kórteremben körülötte
levő társainak nincs semmijük, ami megmenthetné őket a lassú pusztulástól,
neki azonban megmaradt a művészet, s ez fogja kiszabadítani.
A
hatodik hét végén Peyron doktor kisebb szobát bocsátott rendelkezésére -
műteremnek. A falakat zöldesszürke tapéta borította és a szobát két, tengerzöld
színű, halvány rózsamintás függöny díszítette. A függönyök, meg a színes, tarka
huzattal bevont régi karosszék egy gazdag beteg hagyatéka volt, aki az elmegyógyintézetben
halt meg. A feketére mázolt, vastag vasráccsal borított ablakból a kilátás
lankás szántóföldre és a szabadságra nyílott.
Vincent
nyomban megfestette az ablakból eléje táruló látványt. Az előtérben lefelé
lejtő lankán, vihartól földre döntött gabonatábla húzódott. A lejtőn a gabonaföldet
határoló kőfal futott végig, s néhány ezüstszürke lombú olajfa mögött
szegényes viskók, meg egy dombsor látszott. A vászon felső részén Vincent
azúrkék háttérben nagy, fehér és szürke felhőket festett.
Vacsorára
boldogan tért vissza a közös ebédlőbe. Művészi alkotóereje nem hagyta cserben.
Újra szemtől szembe került a természettel. Munkakedve feltámadt és alkotásra
ösztönözte.
Az
elmegyógyintézet most már nem ölheti meg. Elindult a gyógyulás útján. Néhány
nap múlva kikerül innen. Szabadon visszatérhet Párizsba baráti körébe.
Élete
újra kezdődött. Theónak hosszú, szenvedélyes hangú levelet írt; festékeket,
vásznat, ecseteket és érdekes könyveket kért tőle. Másnap reggel a nap
aranysárgán és forrón sütött. A kabócák harsogó hangversenyre zendítettek a
kertben, tízszer hangosabban a közönséges tücsökciripelésnél. Vincent kivitte
a kertbe festőállványát, s lefestette a fenyőfákat, a bokrokat és a kerti
utakat. Társai megálltak a háta mögött, s szótlanul, áhítatosan nézték, hogyan
fest.
Mindenesetre jobb modorúak, mint a jó arles-iek voltak mormolta Vincent
magában.
Késő
délután meglátogatta Peyron doktort.
Tökéletesen jól vagyok, doktor úr mondta. Engedélyezze kérem, hogy az
intézet falain kívül fessek.
Valóban sokkal jobb színben van, Vincent. A fürdők és a nyugalom jót tett
önnek. De nem gondolja, hogy veszélyes, ha ilyen hamar kimegy?
Veszélyes? Miért lenne?
Tegyük fel... rohamot kap... kinn a réteken...?
Vincent
nevetett.
Én nem kapok többé rohamot, doktor úr. Végeztem velük. Jobban érzem magamat,
mint amikor elkezdődtek.
Nem, én attól tartok, Vincent...
Kérem, doktor úr, nem gondolja, ha oda mehetek, ahova kedvem tartja és azt
festhetem le, amihez kedvem van, boldogabb leszek?
Hát, ha mindenáron a munka hiányzik...
Így
hát megnyílt az elmegyógyintézet kapuja Vincent előtt. Hátára vette festőállványát
és témát keresett, amit lefessen. Egész napokat töltött az elmegyógyintézet
mögötti dombokon. Gondolatait a St. Remy körüli ciprusok foglalták le.
Szerette volna úgy lefesteni őket, mint korábban a napraforgókat. Nem értette,
miért nem festette le eddig senki úgy, amint ő látja őket. Ahogyan ott egymás
mellett szépen, arányosan sorban álltak, ugyanolyan szépeknek találta őket,
mint az egyiptomi obeliszkeket; fekete színfoltok a napsütötte tájon.
Az
arles-i napok megszokott rendje visszatért. Nyomban napkelte után sietett ki a
rétekre üres vászonnal, s mire a nap leszállt, az élő természetet hozta vissza
a frissen lefestett vásznon. Ha csökkent is valamelyest művészi alkotóereje és
képessége, nem vett tudomást róla. Minden egyes nappal erősebbnek, fogékonyabbnak
és magabiztosabbnak érezte magát.
Most, hogy újra urává lett sorsának, nem félt az ebédlőben feltálalt ételektől. Mohón, jó étvággyal megevett mindent és nem izgatták a levesben úszkáló svábbogarak sem. Ételre volt szüksége, hogy erőt gyűjtsön a munkához. Most már nem kellett semmitől sem félnie. Tökéletesen ura volt önmagának.
Amikor három hónapja tartózkodott az elmegyógyintézetben, olyan ciprusmotívumot talált, amely kiemelte minden bajából és mintha elfújta volna sok elszenvedett nyomorúságának minden rossz emlékét. A fák masszívak voltak, alattuk az előtérben szedercserje és sűrű csalit. Mögöttük lila dombok sorakoztak, felettük a zöldes rózsaszínű ég. A szedercserjéket az előtérben nagyon sűrűre festette, ibolyaszínű, sárga és zöld foltokban. Mikor este nézte a kész vásznat, úgy érezte magát, mintha mély szakadékból emelkedett volna ki, és ismét szilárd lábbal állna a földön, szemben a nappal.
Túláradó
öröm töltötte el ismét ember lett.
Theótól
pénz érkezett Peyron doktor pedig engedélyt adott, hogy elmenjen Arles-ba, s
visszaszerezze az ottmaradt képeit. A Place Lamartine-on mindenki udvarias volt
hozzá, de a sárga ház láttára rosszullét fogta el. Attól félt, elájul. Nem
látogatta meg Roulint és Rey doktort, ahogyan tervezte, hanem felkereste volt
házigazdáját, akinél képeit hagyta. Aznap este Vincent nem tett eleget ígéretének,
nem tért vissza az elmegyógyintézetbe. Másnap Tarascon és St. Remy közt egy
árokban találtak rá, arccal hevert a földön.
3.
Állandó láz homályosította el elméjét három héten át. A kórteremben társai, akiket annyira sajnált visszatérő rohamaik miatt, igen türelmesek voltak hozzá. Amikor állapota javult, s tisztán látta, mi történt vele, folyton ezt ismételgette magában:
Ezt nem lehet elviselni. Ezt nem lehet elviselni.
A
harmadik hét végén, amikor még csak ahhoz volt ereje, hogy járkáljon a kietlen
folyosószerű teremben, a nővérek új beteget hoztak be. A beteg nyugodtan
hagyta, hogy ágyához vezessék, de amikor a nővérek elmentek, vadul dühöngeni
kezdett. Leszaggatta magáról ruháját, és apró darabokra tépte, közben
torkaszakadtából ordított. Széttörte ágyát, letépte a falra szegezett ládát,
szétrugdosta a bőröndjét.
A
terem lakói soha nem nyúltak hozzá egyetlen újonnan érkezőhöz sem. Végre bejött
a terembe két ápoló, elvonszolták a dühöngőt, s bezárták a folyosóra nyíló
egyik cellába. Két héten át üvöltött, mint egy vadállat; Vincent éjjelnappal
hallotta hangját, majd kiáltozásai végképp abbamaradtak. Később végignézte,
amikor az ápolók eltemették a szerencsétlent a kápolna mögötti temetőben.
Vincenten
szörnyű levertség vett erőt. Minél inkább normalizálódott egészségi állapota
és minél józanabbul tudott gondolkodni, annál képtelenebb esztelenségnek
tartotta, hogy folytassa a festést, amely oly sokba került és semmi hasznot
nem hajtott. Viszont tudta, ha nem dolgozik, képtelen lenne élni.
Peyron
doktor húsételeket és bort küldött neki a saját asztaláról, de hallani sem
akart róla, hogy műtermének még csak a közelébe is menjen. Vincent ebbe
belenyugodott, amíg lábadozott, de mikor ereje visszatért, elviselhetetlennek
találta, hogy örökös tétlenségre ítélve éljen, s fellázadt.
Doktor úr így szólt , a munka elengedhetetlenül szükséges a gyógyulásomhoz. Ha arra kényszerít, hogy tétlenül üljek, mint ezek az elmeháborodottak, én is megőrülök.
Tudom, Vincent, de éppen azért kapott rohamot, mert olyan keményen dolgozott. Nekem kötelességem, hogy megkíméljem az ilyen izgalmaktól.
Nem, doktor úr, annak nem a munka volt az oka, hanem az arles-i kirándulás.
Mihelyt megpillantottam a Place Lamartine-t meg a sárga házat, azonnal rám tört
a kór. De ha nem megyek vissza, nem lesz újabb rohamom. Engedje meg, hogy újra
használjam a műtermemet.
Nem vállalhatom magam a felelősséget. Írok a fivérének. Ha ő beleegyezik,
tessék, dolgozzék újra.
Theo
válasza, amelyben arra kérte Peyron doktort, hagyja Vincentet festeni,
örvendetes hírt jelentett. Theo felesége gyermeket várt. Ez a hír oly boldoggá
és erőssé tette Vincentet, mint amilyen utolsó rohama előtt volt. Azonnal leült
és boldogságtól sugárzó hangon írt fivérének.
Tudod, Theo, miben reménykedem? A család neked ugyanazt fogja jelenteni, amit
nekem a természet, a rögös föld, a pázsitos rét, az aranysárga gabona és a
parasztok. A bébi, akit Johanna szül majd neked, az életnek ezt a realitását jelenti
számodra, amely enélkül megvalósíthatatlan a nagyvárosban. Most már te is
mélységes kapcsolatba kerültél a természettel, hiszen azt írod, hogy Johanna
érzi a gyermek mozgását.
Vincent
visszatért műtermébe és azt festette, amit a műterem vasrácsos ablakából
látott: a gabonaföldet egyetlen apró aratóval és felette a nappal. A vásznat
mindenütt sárga színek töltötték meg, a domboldalon éles szögben végigfutó fal
és a háttérben látszó ibolyaszín kivételével.
Peyron
doktor teljesítette Theo kívánságát és megengedte Vincentnek, hogy ismét a
mezőkön dolgozzék. Megfestette a ciprusokat, amint dúsan nőnek ki a földből és
nyúlnak fel az aranysárga nap felé. Egyik képen olajbogyókat szedő asszonyokat
festett; a föld elöl ibolyaszínű, távolabb sárgásbarna; a fák törzsei
bronzszínűek, lombjuk zöldesszürke; az ég és a három nő alakja sötét rózsaszínű.
Munkájához menet útközben megállt beszélgetni a mezőn dolgozó parasztokkal, akiket magánál magasabb rendű lényeknek tartott.
Így
van ez, látja mondta az egyiknek , én a vásznaimon szántok, ahogyan maguk a
földeken.
Megérkezett
a provence-i késő ősz teljes, csillogó szépségében. A talaj kitárta valamennyi
sötétlila színárnyalatát, a kertekben a nyári naptól kiperzselt pázsit
lángolva égett a virágzó rózsák között; az ég zöldes színe éles ellentéte volt
az aranysárga őszi lombnak.
Vincent teljes
ereje visszatért a késő őszi napokban. Látta, hogy munkája jól halad. Agyában
új ötletek születtek, s boldogan hagyta, hogy elhatalmasodjanak rajta. Elég
hosszú időt töltött már St. Remyben, hogy minden idegszálával megismerje a
vidéket, amely egészen más volt, mint Arles. A völgyet körülvevő dombok miatt a
misztrált itt alig lehetett érezni, s a nap nem sütött olyan vakítóan. Most,
hogy megértette a St. Remy körüli vidéket, nem vágyott el az elmegyógyintézetből.
Az első hónapokban azért rettegett, teljék el az év anélkül, hogy az elmebaj az
agyát elhomályosítja. De munkája most már annyira lefoglalta, hogy nem is
tudta, gyógyintézetben van-e vagy pedig szállodában. Immár tökéletesen jól
érezte magát és ostobaságnak tartotta, hogy más, teljesen idegen helyre menjen
és újból egy fél évet az új vidék megismerésére tékozoljon.
A
Párizsból érkező levelek mindig felvillanyozták. Johanna otthon főzött, Theo
egészsége rohamosan javult. A fiatalasszony jól bírta a terhesség hónapjait, s
Theo minden héten küldött neki dohányt, csokoládét, festékeket, egy-egy tíz-
vagy húszfrankos bankjegyet.
Az
arles-i kirándulást követő rohamot Vincent lassanként elfelejtette. Újra meg
újra az járt az eszében, ha nem ment volna vissza ebbe az átkozott városba,
most megszakítás nélkül teljes fél évig tartó, zavartalan jó egészséggel dicsekedhetnék.
Mikor a ciprusokról és olajligetekről festett vásznai megszáradtak, lemosta
őket kevés borral, hogy eltávolítsa a festékből a felesleges olajat, s elküldte
Theónak. Theo értesítette róla, hogy a Salon des Indépendants-ban kiállította néhány képét,
de nem örült a hírnek, mert úgy érezte, nem érte még el művészete tetőfokát.
Nem akart a nyilvánosság előtt szerepelni, amíg technikája nem tökéletes.
Theo
levelei mégis meggyőzték, hogy jelentősen haladt előre. Úgy határozott, hogy
egy évet tölt az elmegyógyintézetben, azután házat bérel St. Remyben és
továbbra is Dél-Franciaországban marad. Ismét érezte azt a túláradó örömet,
amely Arles-ban fogta el a Gauguin megérkezése előtti napokban. Abban az időben
festette napraforgós képeit.
Egyik
délután, amikor nyugodtan dolgozott kinn a mezőn, egyszerre nem tudott úrrá
lenni gondolatain. Késő este az ápolók festőállványától több kilométernyire
találtak rá, amint köpenyébe burkolva egy ciprusfa törzsénél feküdt.
4.
Öntudata
az ötödik nap végére tért csak vissza teljesen. Leginkább az fájt neki, hogy
társai újabb rohamára úgy tekintettek, mint elkerülhetetlenre.
Közben
megjött a tél. Vincentnek nem volt elegendő akaratereje, hogy felkeljen, s
egész nap ágyában feküdt. A kórterem közepén a kályha izzásig volt fűtve.
Társai fagyos csöndben ültek a forró kályha körül reggeltől estig. A kórteremnek
magasan fekvő, apró ablakai csak kevés fényt engedtek be. A kályha melege csak
fokozta a felbomló agyak és testek rossz illatát. A nővérek még inkább
visszahúzódtak fekete köpenyükbe és kámzsájukba; mormolva mondták imáikat, s
pergették olvasójukat. Az ideggyógyintézet mögött látszó dombok mintha halott
emberi fejek lettek volna.
Vincent
csak feküdt ferde szögbe állított ágyában, s nem jött álom a szemére. Mire is
tanította meg Mauve Scheveningenben festett képe? „Savoir souffrir sans se pleindre." Megtanulni szenvedni panaszkodás
nélkül. Minden ellenkezés nélkül fogadni a fájdalmakat... igen, de nem
nyílik-e így meg az örvény előtte? Ha nem tanúsít ellenállást a fájdalommal,
élete elhagyatottságával szemben, nem öli-e meg ezzel önmagát? Minden ember
életében bekövetkezik az a pillanat, amikor úgy kell eldobnia magától a
szenvedést, mint valami rühes, piszkos condrát.
Egyik
nap úgy telt el, mint a másik. Elméje sivár volt, nem tudott gondolkodni, sem
reménykedni. Hallotta, mikor a nővérek vitatkoztak és nem tudták eldönteni,
azért fest-e, mert őrült, vagy azért őrült-e, mert fest.
Az
idióta ágya szélén ült és értelmetlenségeket motyogott óraszámra. Vincent
szívét melegséggel töltötte el a szerencsétlen baráti ragaszkodása, és nem kergette
el magától. Gyakran már csak azért is beszélt az idiótához, mert nem volt senki
más, aki meghallgassa.
Az emberek azt gondolják, hogy a munkám kergetett az őrületbe mondta neki
egyik nap, amikor két nővér ment el mellettük. Tudom, alapjában véve
többé-kevésbé igaz, hogy egy festőt túlságosan is igénybe vesz, amit lát és nem
egészen ura saját életének. De vajon ez alkalmatlanná teszi-e az életre?
Az
idióta csak hümmögött.
Végül
is Delacroix könyvéből egy sor adott neki erőt, hogy felkeljen az ágyból.
„Csak akkor fedeztem fel, mi a festés írja Delacroix , amikor már nem volt
sem fogam, sem lélegzetem."
Több
héten át még a kertbe sem kívánt kimenni. Csak ült a kórteremben a kályha
közelében és olvasta a könyveket, amelyeket Theo küldött Párizsból. Amikor
egyik mellette ülő társán kitört a roham, nem nézett fel és nem kelt fel
székéből. Az elmeháborodottság épelméjűséggé az abnormalitás normalitássá lett számára. Olyan régen
nem élt épelméjűek között, hogy társait nem tekintette többé őrültnek.
Sajnálom, Vincent mondta Peyron doktor , de ezután nem adhatok engedélyt,
hogy az épületből eltávozzék. A jövőben a kert falain belül kell maradnia.
De azt megengedi ugye, hogy a műteremben dolgozzam?
Ha megfogadja a tanácsomat, lemond erről is. Azt akarja, hogy öngyilkos
legyek, doktor úr?
Rendben van, dolgozzék a műtermében. De mindennap csak néhány óráig.
Festőállványának és ecseteinek látása sem tudta elűzni Vincent letargiáját.
Csak
ült a tarka huzatos karosszékben, úgy bámult ki az ablak vasrácsán a kopár
tarlóra.
Néhány
nappal később Peyron doktor irodájába hívatták, hogy átvegyen egy ajánlott
levelet. Amikor kinyitotta a borítékot, nevére kiállított négyszáz frankra
szóló csekket talált benne. Ez volt eddig a legnagyobb pénzösszeg, amely valaha
is birtokában volt. Nem tudta elképzelni, miért küld neki Theo ennyi pénzt.
Kedves
Vincentem!
Végre!
Egyik képed négyszáz frankért kelt el! A Vörös szőlő a címe, s azok közül való, amelyeket a múlt év tavaszán Arles-ban festettél. Anna Bock, a holland festő nővére
vásárolta
meg.
Gratulálok,
öreg komám! Hamarosan nagy árat fizetnek a képeidén szerte mindenütt egész Európában.
Használd fel ezt a pénzt arra, hogy visszajöjj Párizsba, ha Peyron doktor is beleegyezik.
Nemrégiben
igen szeretetreméltó férfiúval, Gachet doktorral ismerkedtem meg. Auvers-sur-1'Oise-ban
lakik, egyórányira Párizstól. Dubigny óta vendége volt minden neves festő, és
festett nála
képeket.
Azt állítja, hogy esetedet tökéletesen érti és ha bármikor kedved kerekedik
Auvers-be menni, szívesen lát.
Vincent megmutatta a levelet Peyron doktornak és feleségének. A doktor gyorsan elolvasta az írást és megtapogatta a csekket. Gratulált Vincentnek és további sikereket kívánt neki. Vincent kiment a kertbe és agya egyszerre lázas tevékenységbe kezdett. Még nem ért ki a kertbe, amikor észrevette, hogy a csekket magához vette, de Theo levelét a doktor irodájában felejtette. Megfordult és gyorsan visszament.
Éppen
kopogni akart az ajtón, amikor arra lett figyelmes, hogy benn az irodában róla
beszélnek. Habozott egy pillanatig, s nem tudta eldönteni, mit tegyen.
Mit gondolsz, miért tette? kérdezte Madame Peyron.
Talán azt hitte, használ vele a fivérének.
De ha nincs rá elegendő pénze...?
Gondolta, megéri, ha ezen az áron visszaszerzi Vincent egészségét.
Azt hiszed, lehetetlen, hogy igaz legyen?
Kedves Marie, hogyan lehetne igaz? Az illető nő állítólag egy festő nővére.
Ha
cseppnyi esze van, el tudod képzelni...?
Vincent
nem ment be az irodába.
A
vacsoránál Theótól érkezett sürgönyt adtak át neki:
A
FIÚ NEVEDET KAPJA. JOHANNA ÉS VINCENT
EGÉSZSÉGESEK.
Képének
eladása és a Theótól érkezett jó hír egyetlen éjszakán át egészséges embert
teremtett Vincentből. Már korán reggel bement műtermébe, kimosta ecseteit,
rendbe rakta a fal mellé támasztott vásznait és tanulmányait.
Ha Delacroix csak akkor tudta felfedezni, mi a festés, amikor már nem volt foga és lélegzete, én is felfedezhetem, amikor nincsenek fogaim és nem vagyok épelméjű.
Hangtalan
dühvel vetette bele magát a munkába. Lemásolta Delacroix Irgalmas szamaritánusát és Millet Ásó férfiját. Elszánta magát, hogy
mostani balsorsát az északi emberekre jellemző egykedvűséggel viseli el. Az
igazi művészetért fel kell áldozni egyéni életünket; ezt jól tudta, mikor hozzákezdett.
Miért panaszkodjék tehát ennyi év után?
Pontosan
két héttel azután, hogy megkapta a négyszáz frankra szóló csekket, postán a Mercure de France januári száma érkezett meg.
Észrevette, hogy Theo az első oldalon megjelölt egy cikket, amelynek címe Les Isolées Az elszigeteltek volt.
„Van
Gogh festészetét olvasta a cikkben teljes egészében az erő túláradása és
kifejezése jellemzi. A dolgok jellegzetességének kategorikus igenlése, a forma
gyakran túlzott leegyszerűsítése, a már-már pimasz kihívásig menő vágy, hogy
szemtől szembe nézzen a nappal; szenvedélyes rajztechnikája és színhasználata,
mindez együttvéve a férfias művészet legerőteljesebb kinyilatkoztatása, olyan
merészség, amely néha már-már brutális, máskor pedig mesterkéletlenül finom.
Vincent Van Goghban újra é1 Frans Hals átszellemült művészete. Realizmusa túlmegy Hollandia nagyszerű kispolgárainak igazságán, azokén a kispolgárokén, akik olyan robusztusak testükben és olyan kiegyensúlyozottak elméjükben, s akik az ő ősei voltak. Vásznait a jellem lelkiismeretes ábrázolása teszi maradandó művészi alkotásokká. Ez a festő állandóan arra törekszik, hogy megtalál-
ja mindannak az abszolút lényegét, amit képei témájául
választ, miközben mélyen, szinte gyerekes szeretettel csüng a természeten és az
igazságon.
Megéri-e
valaha azt az örömet ez az erőteljes, igaz és tisztalelkű művész, hogy az
emberek megértik és kijelölik őt megillető helyét a művészet fejlődésében? Nem
hiszem. Van Gogh egyszerre túl egyszerű és túl kifinomult korunk polgári
ízlésének. Teljesen, legjobb esetben, művésztársai tudják megérteni.
G.
- Albert Aurier"
Vincent
nem mutatta meg a cikket Peyron doktornak.
Ereje
és életkedve teljesen visszatért. Lefestette a kórtermet, ahol aludt, az
épületek felügyelőjét és feleségét, újabb másolatokat készített Millet és Delacroix
képeiről, egész napon át késő estéig szakadatlanul dolgozott.
Amikor
pontosan visszaidézte emlékezetébe betegsége lefolyását, tisztán állt előtte,
hogy rohamai előre kiszámítható módon háromhavonként ismétlődő időszakokban
következnek be. Ha így van, ezután majd vigyáz magára. Midőn legközelebbi
rohama esedékessé válik, abbahagyja a munkát, ágyban marad és felkészül rövid
ideig tartó gyengélkedésre. Néhány nap eltelte után felkel, mintha csak
jelentéktelen meghűlés miatt maradt volna ágyban.
Már
csak egyetlen dolog zavarta az elmegyógyintézetben; annak erősen vallásos
légköre. Mintha a sötét, téli napok jöttével a nővérek állandóan hisztérikus
rohamokat kapnának. Néha, mikor figyelte őket, amint mormolták imáikat, csókolgatták
a nyakukban lógó keresztet, pergették olvasóikat, szemük kezükben tartott
Bibliájukra tapadt, naponként ötször-hatszor vonultak tipegve ájtatosságokra
és misére, alig tudta eldönteni, hogy ebben az elmegyógyintézetben kik a
betegek és kik ápolóik. Borinage-ban töltött napjai óta irtózott minden vallásos
túlzástól. A nővérek buzgalma időnként már-már megőrjítette. Védekezésképpen
még szenvedélyesebben vetette magát bele a munkába, így igyekezett kiűzni
elméjéből a fekete kámzsás, köpenyes apácák képét.
Két
nappal a három hónap letelte előtt, bár tökéletesen egészségesnek érezte magát,
ágyban maradt. Ágya körül összehúzta a függönyt, hogy a nővérek buzgó
áhítatoskodásának látványa ne zavarja.
Megérkezett
a nap, amikorra rohama esedékes volt. Vincent izgatottan, szinte áhítatosan
várta a kritikus pillanatot. Múltak az órák és nem történt semmi. Először
meglepődött, majd bosszankodott. Eltelt a második nap is és még mindig
teljesen normális volt. Amikor végéhez közeledett a harmadik nap és nem történt
semmi, kinevette saját magát.
Ostoba voltam. Úgy látszik, a legutóbbi rohamom volt az utolsó. Peyron
doktornak nincs igaza. Nem kell már semmitől sem félnem, s csak hiába vesztegettem
az időmet azzal, hogy ágyban maradtam, holnap reggel felkelek és újra dolgozom.
Az
éjszaka közepén, amikor mindenki mélyen aludt, csendesen felkelt ágyából.
Mezítláb végigment a kórterem kőpadlóján és a sötétben lebotorkált a szenespincébe.
Letérdelt és egy maroknyi szénport dörzsölt az arcára.
Látja, Madame Denis? Már befogadnak maguk közé, mert tudják, hogy közülük való
vagyok. Azelőtt nem bíztak bennem, de most már én is gueule noire! vagyok.
A bányászok elhiszik, hogy én hozom nekik Isten igéjét.
Az
ápolók röviddel hajnal után találtak rá. Zűrzavaros imát mormolt, érthetetlen
szavakat idézett a Bibliából és válaszolt azokra a hangokra, amelyek különös
történeteket suttogtak a fülébe.
Vallásos
hallucinációi napokon át tartottak. Amikor öntudata kitisztult, megkérte az
egyik nővért, hívja hozzá Peyron doktort.
Azt hiszem, doktor úr, elkerülhettem volna ezt a rohamot mondta , ha nem
látom magam körül ezt az észveszejtő vallásos hisztériát.
Peyron
doktor vállat vont, leült Vincent ágya szélére és összehúzta a függönyt maga
mögött.
Mit tehetek, Vincent? Ez így megy minden télen. Én nem helyeslem, de
megakadályozni sem tudom. A nővérek mégiscsak derekas munkát végeznek.
Akármint van is mondta Vincent , elég nehéz épeszűnek maradni ennyi elmeháborodott
között, még ha nem is kellene elviselni ezt a vallási őrültséget. A rohamom
időpontja elmúlt...
Vincent, ne áltassa magát. A rohamot nem kerülhette el. Idegrendszere olyan,
hogy háromhavonként krízis következik be. Ha nem lettek volna vallásos hallucinációi,
más természetűek léptek volna fel.
Még egy ilyen roham, doktor úr, és megkérem fivéremet, vigyen el innen.
Ebben egyetértek önnel, Vincent.
Az
első igazi tavaszi napon újra dolgozni kezdett. Ismét a műterem ablakából
látható tájképet festette meg, a felszántott tavaszi tarlót, a színek
ellentétét a lilásbarna rögök és a sárga színű tarló között, háttérben a
dombokkal. A mandulafák kivirágoztak és az alkonyati ég ismét citromsárga
színben ragyogott.
A
természet örök megújulása nem hozott új életet Vincentnek. Mióta hozzászokott
társaihoz, először történt meg, hogy képtelen volt elviselni zagyva, értelmetlen
beszédüket, s úgy érezte, idegei végképp felmondják a szolgálatot. Nem tudott
szabadulni az egérszerű, fehérbe és feketébe öltözött apácák idegesítő
látványától sem. Ha csak megpillantotta őket, máris hideg borzadály futott
végig a hátán.
„Theo
- írta fivérének , tudom, hogy boldogtalan leszek, ha el kell hagynom St.
Remyt: itt még sokat és jó kedvvel tudnék dolgozni. De ha még egy vallásos
rohamot kapok, ennek
az elmegyógyintézet lesz az oka, nem az én idegeim. Két-három ilyen roham
feltétlenül a végemet jelentené."
„Készülj
fel rá, ha még egy vallásos rohamot kapok, Párizsba utazom, mihelyt elég erőm
lesz hozzá, hogy lábra álljak. Talán legjobb lenne, ha itt hagynám a délvidéket
és ismét északra mennék, ahol az emberek inkább épelméjűek."
„Nem
szólnál a te Gachet doktorodnak? Valóban hajlandó lenne személyes érdeklődést
tanúsítani esetem iránt?"
Theo
azt válaszolta, hogy újból beszélt Gachet doktorral és megmutatta neki Vincent
több vásznát. Gachet doktor nagyon szeretné, ha Vincent Auvers-be menne és
náluk dolgozna.
„Gachet
doktor specialista, Vincent írta Theo , nemcsak az idegbajokban, hanem a festőkben
is. Meg vagyok róla győződve, nála jó kezekben leszel. Táviratozd meg, mikor
akarsz jönni, s az első vonattal megyek érted St. Remybe."
A
kora tavasz meleg napjai megérkeztek. A kert zengett a kabócák hangversenyétől.
Vincent lefestette a harmadosztályú betegek épületének oszlopos bejáratát, a
kerti utakat és fákat és egy önarcképet készített. Egyik szeme a vásznon volt,
a másik a naptáron. Legközelebbi rohama májusban volt esedékes.
Az
üres folyosókon rákiáltozó hangokat hallott. Válaszolt nekik és saját hangjának
visszhangja felelt, mint a végzet gonosz szava. Ezúttal a kápolnában találtak
rá eszméletlenül. Május közepéig tartott, míg az elméjét felforgató vallásos
hallucinációtól megszabadult.
Theo mindenáron maga szeretett volna érte menni St. Remybe, Vincent egyedül akarta megtenni az utat, csak az egyik ápolót kérte meg, hogy kísérje el Tarasconba és ott ültesse vonatra.
Kedves
Theo!
Nem
vagyok beteg, sem közveszélyes őrült. Szeretném bebizonyítani neked is, saját magamnak is, hogy teljesen
normális vagyok. Ha el tudom szakítani magamat az elmegyógyintézettől saját erőmből, és új életet tudok kezdeni Auversben,
akkor végre talán teljesen le tudom győzni a betegségemet.
Szeretném
megadni magamnak még ezt az egy lehetőséget. Ha egyszer kikerülök ebből a
bolondokházából, érzem. ismét épelméjű leszek. Abból amit írsz, azt következtetem, hogy Auvers
csendes és szép hely. Ha megfontoltan élek majd Gachet doktor felügyelete alatt, biztos vagyok benne, hogy
legyőzöm betegségemet.
Megtáviratozom,
mikor indulok Tarasconból. Jöjj ki elém a Gare de Lyonra. Szombaton szeretnék indulni, hogy a
vasárnapot nálatok töltsem veled, Johannával és a kisfiatokkal.
1.
Theo egész éjszaka nem tudott aludni a nyugtalanságtól. Vincent vonatjának érkezése előtt két órával elindult a Gare de Lyonra. Johanna, akinek otthon kellett maradnia a kis Vincenttel, a Cité Pigalle egyik házának harmadik emeletén bérelt lakásuk teraszán állt, és a ház homlokzatát borító nagy fa sötét lombján át nézte, mikor fordul be Theóék kocsija a Rue Pigalle-ról.
A
Gare de Lyon messzire esett Theóék lakásától, Johanna mind türelmetlenebbül
várt érkezésükre: attól félt, hogy Vincenttel útközben valami baj történt.
Végre nyitott bérkocsi fordult be a Rue Pigalle-ról és a kocsiban ülő két férfi
mosolyogva integetett felé. Johanna kíváncsian nézte a kocsiban ülő Vincentet.
A
Cité Pigalle zsákutca volt, a végén nagyobb kertes bérházzal. A rövid, előkelő
utca mindkét oldalán csak két-két nagyobb bérpalota épült. Theóék a 8-as számú
házban laktak. A ház előtt kisebb kert és járda. A bérkocsi néhány pillanat
múlva megállt a nagy, sötét lombú fa alatt, a ház bejárata előtt.
Vincent
és Theo sietett fel a lépcsőn a lakásba. Johanna meglepődött, hogy Vincenten
nyoma sem látszott semmiféle betegségnek, s az a középkorú, határozott
fellépésű férfi, aki hevesen átöleli, mennyire egészséges megjelenésű; arca
csupa mosoly és akaraterő.
úgy látszik, teljesen egészséges, sőt Theónál erősebb és izmosabb ez volt
Johanna első benyomása Vincentről.
De
azért a fülére nem mert nézni.
Boldog lehetsz, Theo mondta Vincent, mialatt Johanna kezét fogta és gyönyörködve
nézett rá , hogy ilyen csinos feleséget kaptál.
Köszönöm a bókot mindkettőnk nevében mondta Theo nevetve.
Theo
anyjához hasonló nőt választott feleségül. Johannának ugyanolyan szelíd
nézésű, barna szeme volt, mint Anna Corneliának és ugyanolyan nyájas, szeretetre
méltó egész lénye is. Bár gyermeke még csak néhány hónapos volt, külső
megjelenése máris határozottan matrónaszerű vonásokat sejtetett. Csinos, de
különösen szépnek nem mondható, tekintete kicsit közönyös, arca hosszúkás, dús,
gesztenyebarna haját holland szokás szerint kontyba tűzte. Theo iránt érzett
szeretete magában foglalta Vincentet is.
Theo
azonnal bevitte magával Vincentet a hálószobába, ahol bölcsőjében aludt a kis
Vincent. A két fivér szemében könnyel nézett a bölcsőre. Johanna úgy érezte,
jobb. ha egy ideig magukra hagyja őket és lábujjhegyen az ajtó felé indult. Keze már a kilincsen
volt, amikor Vincent mosolyogva hozzáfordult és a bölcsőn levő horgolt terítőre
mutatva így szólt:
Ne rakj rá túl sok csipkét, húgocskám.
Johanna
csendesen behúzta maga mögött az ajtót. Vincent a gyermektelen férfiak
szorongó érzésével nézett a csecsemőre, mint aki tudja, hogy élete nem
folytatódik utódjaiban és halála örök halál.
Theo
kitalálta fivére gondolatait.
Lehet még neked is gyermeked, Vincent. Találsz magadnak te is feleséget, aki
szeret és megosztja veled az élet bajait.
Ó, nem, Theo, ezzel én már elkéstem.
Pedig éppen a napokban találtam meg a neked való tökéletes feleséget. Ne
mondd! Ki az?
Turgenyev Terre
Vierge-ének nőalakja.
Emlékszel rá?
Arra gondolsz, aki a nihilisták kompromittáló iratait csempészi át a határokon?
- Igen. Ilyen feleség kellene neked is, Vincent. Valaki, aki elszenvedte az
élet minden nyomorúságát...
...És mit kezdene velem? Egy férfival, aki levágta a fülét.
A
kis Vincent felébredt és mosolyogva nézett rájuk. Theo kivette a csecsemőt a
bölcsőből és Vincent karjába tette.
Olyan puha és meleg, mint egy kiscsibe mondta Vincent és a csecsemőt a
szívéhez emelte.
Te ügyetlen, nem szabad egy bébit így tartani.
Sajnos, jobban értek ahhoz, hogyan tartsak ecsetet a kezemben.
Theo
átvette Vincenttől a gyermeket és karjában tartva, állát hozzá értette barna
fürtjeihez. Vincent most érezte csak, hogy apa és gyermeke mennyire egy húsból
való hús és egy vérből való vér.
Hát igen, öcskös mondta hangjában szelíd lemondással , te élő húsból teremtesz...
én csak festékből.
Bizony így van, Vincent, bizony így.
Aznap
este Vincentet több barátja látogatta meg Theóéknál, hogy üdvözöljék Párizsba
való visszatérése alkalmából. Elsőnek Aurier érkezett, csinos fiatalember, dús
hajfürtökkel és oldalszakállal. Vincent bevezette a hálószobába, ahová Theo
Monticelli virágcsendéletét akasztotta fel.
Ön azt írta cikkében, Monsieur, hogy én vagyok az egyetlen festő, aki érzékeltetni
tudom a színek fémszerű és drágakőhöz hasonló csillogását. Nézzen erre a
Monticelli képre. Én még nem is jártam Párizsban, amikor „Fada" már értett
hozzá.
Vincent
egy teljes órán át tartó vitatkozás után lemondott róla, hogy meggyőzze
Aurier-t. Helyette egyik, St. Remyben festett ciprus képével ajándékozta meg,
köszönetképpen a cikkért.
Aztán
Toulouse-Lautrec érkezett meg. Lihegett a három emelet megmászásától, de mint
mindig, most is hangos jókedvvel ontotta trágárságait.
Vincent mondta, mikor kezet rázott barátjával , a lépcsőházban egy temetésrendezővel
találkoztam. Veled van dolga vagy velem?
Veled, Lautrec, csak veled! Velem nincs mit kezdenie.
Én pedig fogadok, Vincent, hogy a kis könyvében a te neved előbb szerepel,
mint az enyém. 1
Állom a fogadást. Mit fizet a vesztes?
Vacsorát a Café Athens-ben és egy páholyt az Operában.
Hagyjátok már ezeket a kísérteties tréfákat mondta Theo szelíd hangon.
Idegen
férfi jött be a szobába, Lautrecre nézett és leült a szoba egyik sarkában.
Mindenki várta, hogy Lautrec bemutassa, de ő tovább beszélt.
Nem mutatnád be a barátodat? kérdezte Vincent.
Kínos
csend állott be, végre Lautrec megszólalt:
Nem hallottad, Vincent, mi történt? Enyhén beszámíthatatlan voltam az utóbbi
hónapokban, állítólag a túl sok italtól. Ezért rátértem a tejivásra. Kapsz majd
meghívót a legközelebbi estélyemre. A meghívón én vagyok látható, amint egy
tehenet fejek, de rossz helyen!
Johanna
frissítő italokat szolgált fel. Mindenki egyszerre beszélt, a szobában vágni
lehetett a füstöt. Vincent a régi párizsi napokra emlékezett.
Hogy
van Georges Seurat? kérdezte Lautrectől.
Georges? Hát nem tudod?
Georges a tüdővész végső stádiumában van. A doktor szerint nem éri meg a
harmincegyedik születésnapját sem.
Georges tüdővészes? Hiszen maga volt a megtestesült egészség! Mi okozhatta...?
Agyondolgozta magát, Vincent mondta Theo. Te persze két éve nem láttad.
Rettenetes, amit Georges művelt. Mint a megszállott, hajszolta a munkát.
Naponta csak két-három órát aludt, közben állandóan, pihenés nélkül dolgozott.
Még édesanyja gondoskodása sem segített rajta.
Hát akkor Georges is elmegy hamarosan mondta Vincent elgondolkodva.
Megérkezett
Rousseau is; saját készítésű süteményt hozott Vincentnek. Jött Tanguy apó
széles karimájú szalmakalapjában; egy japán metszettel ajándékozta meg
Vincentet és ékesen szóló beszédben köszöntötte Párizsba való visszatérése
alkalmából.
Tíz
órakor Vincent elment, majd egy liter olívabogyóval tért vissza a lakásba.
Mindenkit megkínált vele, még Lautrec ápolóját is.
Ha látnátok a provence-i ezüstös szürke olajligeteket mondta , ti is olívabogyót
ennétek életetek végéig.
Ha már
olajligetekről beszélünk érdeklődött Lautrec , hogy tetszettek az arles-i
nők?
Másnap
reggel Vincent vitte le az utcára a gyermekkocsit; Johanna sétáltatni akarta a
kis Vincentet a házuk előtti járdán. Vincent visszament a lakásba és ingujjban
nézte a falakon a képeket, saját képeit. Az ebédlőben a kandalló felett függött
A krumplievők című nagy vászna, a lakószobában az Arles-i táj és a Rhône éjjel, az ebédlőben a Virágzó
gyümölcsösök. Johanna takarítónőjének örökös bosszúságára minden
elképzelhető bútordarab alatt halomba gyűltek Vincent vásznai, nem is szólva a
raktárhelyiségnek használt vendégszobáról.
Vincent,
miközben keresett valamit, véletlenül zsinórral átkötött levélcsomókat talált
Theo íróasztalában. Meglepetéssel látta, hogy mind az ő levele volt. Theo
gondosan megőrzött minden sort, amelyet fivérétől kapott, attól a naptól
kezdve, amikor Vincent Zundertből Londonba ment, hogy a Goupil képkereskedésben
dolgozzék. A levelek száma mintegy hétszázra rúgott és Vincent nem értette,
minek is őrizte meg őket Theo.
Az
íróasztal másik részében megtalálta az elmúlt tíz év alatt küldött rajzait,
gondosan elrendezve. Itt voltak a Borinage bányászairól, az etteni parasztokról,
a hágai öregemberekről és asszonyokról, a geesti tőzegásókról és a scheveningeni
halászokról készített rajzai. Vázlatok nueneni krumplievőkről és takácsokról,
párizsi éttermekről és utcákról; korai vázlatai az arles-i napraforgókról és
gyümölcsöskertekről és a St. Remy-i őrültekháza kertjéről.
Most pedig kiállítást rendezek saját műveimből! mondta magában.
Leszedte
a képeket a falról, kihúzta a vásznakat a bútorok alól és letette a padlóra a
rajzmappákat. Gondosan, időrendben szortírozta valamennyit. Kiválogatta a
legjellegzetesebb rajzokat, olajfestményeket és a lakás halljában a falra
felrakott mintegy harminc rajzot, amelyeket a Borinage-ban a bányászokról készített,
amikor jönnek ki a bányából, az asszonyokról, amikor tűzhelyük fölé hajolnak
és a vacsoránál ülő bányászcsaládokról.
Ez
lesz a szénrajzok terme mondta magában. Szétnézett a lakásban és ekkor a
következő, legkevésbé fontos helyiség, a fürdőszoba következett. Székre állt és
itt rakta fel a falra a brabanti parasztokról Ettenben készített rajzait.
Ez
lesz a ceruzarajzok terme.
A
következő kiállítási terem a konyha lett. Itt rakta fel a falakra a hágai és
scheveningeni rajzait, a faraktár képét műterme ablakából, a dűnékét és a partra
kihúzott halászbárkákat.
A
harmadik lesz az akvarellek terme mondta.
A
kis benyílóban akasztotta fel a De Groot családról készített nagy vásznát, A
krumplievőket. Ez volt az első olajfestménye, amelyben teljes mértékben rátalált
saját festői stílusára. Melléje mintegy tucatnyi vázlatot tett fel a falra; ezeket a nueneni takácsokról,
gyászruhás parasztasszonyokról és apja templomának karcsú tornyáról készítette
a háttérben a nueneni temetővel.
Hálószobájába
a Párizsban készített képek kerültek, közülük azok, amelyeke a Rue Lepicben
akasztott fel Theo szobája falára előző este, amikor Arles-ba utazott. A
lakószoba falára rakta fel az Arles-ban festett lángoló képeiből a legszebbeket,
Theo hálószobájába pedig a St. Remyben festett képeket.
Amikor
minden szobával végzett, összeszedte a padlón heverő rajzokat, fogta kabátját
és kalapját, lement a Cité Pigalle-ra, s tolta a kis Vincent gyerekkocsiját a
napsütésben; belekarolt Johannába és hollandul beszélgettek.
Theo
röviddel déli tizenkettő után érkezett haza és már a Rue Pigalle-ról integetett
nekik; amikor a gyerekkocsihoz ért, kisfiát karjába vette. A gyerekkocsit a
házmesternél hagyták és vidám beszélgetés közben igyekeztek fel a lépcsőn.
Most pedig Van Gogh-kiállításra hívlak meg benneteket mondta. Készüljetek
el a legrosszabbra.
Van Gogh-kiállításra, Vincent? kérdezte Theo. De hol?
Csukjátok be a szemeteket mondta Vincent.
Kinyitotta
az ajtót és mindhárman beléptek. A hallban Theo és Johanna meglepődve nézett a
falakon levő rajzokra.
Apám Ettenben egyszer azt mondta szólt Vincent , hogy rosszból jó soha nem
származhatik. Erre én azt feleltem, hogy a művészetben nemcsak származhatik,
hanem származnia is kell. Most pedig jöjjetek velem, öcsém és húgocskám, s
nézzétek végig valakinek a történetét, aki nagyon gyámoltalanul indult el
művészi pályáján fiatal korában és tízesztendei szüntelen munka után
elérkezett... de döntsétek el ti magatok, hogy hova.
Vincent
időrendben vezette végig őket a szobákon olyanformán, mintha látogatókként
néznék valamely képtárat, egy festő életművét. A rajzok és a képek világosan
mutatták a művész lassú, saját magával küszködő fejlődését; a kínlódó
tapogatózást, a megrázkódtatást, amely Párizsban éri; alkotóereje teljes kivirágzását
Arles-ban; végül a szörnyű zuhanást a St. Remyben töltött hónapokban, hogy
fenntartsa lángoló alkotóerejét és amint lassan ellobban benne a tűz, majd
egészen kihuny.
Úgy
néztek a képekre, mint a képtárba betévedt idegenek, akik rövid félóra alatt
kísérték végig egy művész egész pályafutását.
Johanna
igazi brabanti ebédet főzött és Vincent boldog volt, hogy ismét hamisítatlan
holland ételeket ehetett. Ebéd után a két fivér pipára gyújtva elbeszélgetett.
Nagyon kell vigyáznod magadra, Vincent, ez Gachet doktor kívánsága.
Igen, Theo, meglesz.
Gachet idegspecialista és ha utasításait pontosan betartod, feltétlen meggyógyulsz.
Megígérem.
Gachet is fest és a Les
Indépendants tárlatán
P. Van Ryssel néven minden évben állít ki képeket.
Jó
festő, Theo?
Nem, nem
mondhatnám. De különleges érzékkel ismeri fel, ki az igazi tehetség. Húszéves
korában jött Párizsba az orvosi egyetemre és baráti viszonyba került
Courbet-val, Murger-vel, Champfleuryvel és Proudhonnal. A La Nouvelle Athens
kávéház állandó látogatói sorába tartozott és hamarosan közeli barátság fűzte
Manet-hez, Renoirhoz, Degas-hoz, Durande-hoz és Claude Monethoz. Daubigny,
Daumier páciensei voltak és képeket festettek a házában, még mielőtt az
impresszionizmus megszületett volna.
Ne
mondd!
Jóformán minden tulajdonában levő képét a kertjében vagy a lakószobájában
festették. Pissarro, Guillaumin, Sisley, Delacroix mind dolgozott Auversben
mint Gachet vendége és páciense. Lakása falain ott találod Cézanne, Lautrec és
Seurat vásznait. A század közepe óta nem volt egyetlen jelentős festő sem, aki
ne lett volna Gachet barátja.
Megijesztesz, Theo. Én nem illek be ilyen illusztris társaságba. Látott már
Gachet doktor néhányat a képeimből?
Te
csacsi, mit gondolsz, miért vár olyan türelmetlenül, hogy elmenj Auvers-be? -
Ezt nem tudtam.
Az
arles-i éjszakai tájaidat a Les
Indépendants legutóbbi
kiállításán a tárlat legjobb képeinek tartotta. Amikor megmutattam neki
napraforgóidat, amelyeket Gauguinnek festettél, a szeme szó szoros értelmében
könnybe lábadt. Hozzám fordult és így szólt: Monsieur Van Gogh, az ön fivére
nagy művész. A művészet történetében még nem voltak olyan sárga színek, mint
ezek a napraforgók. Fivérét egyedül ezek a képek is halhatatlanná teszik.
Vincent
megvakarta a fejét és arcát széles mosolyra húzta.
Nos mondta , ha Gachet doktor így gondolkodik a napraforgóimról, jól meg
fogjuk érteni egymást.
2.
Gachet doktor az auvers-i állomáson várt Vincentre és Theóra. Ideges, izgatott, ugrabugra kis ember volt, szomorú tekintetű. Melegen szorongatta Vincent kezét.
Igen, igen mondta , Auvers valóban festőknek való hely. Jól fogja itt magát
érezni. Látom, magával hozta festőállványát. Van elég festéke? Kezdjen hozzá a
munkához azonnal. Vacsorázzon nálam ma este. Elhozta néhány újabb képét? Sajnos,
nálunk nem találja meg az arles-i sárga színeket, de talál helyette mást bőven.
Jöjjön a házamba és fessen nálam. Ugyanazokat a vázákat és asztalokat festheti,
amelyeket Daubignytól Lautrecig annyian lefestettek. Hogy érzi magát? Pompás
színben van. Gondolja, jól fogja érezni magát nálunk? Hamarosan egészséges
embert csinálunk itt önből!
Az
állomás peronjáról Vincent egy facsoport felett a kanyargó zöld Oise folyó
termékeny völgyére látott. Néhány lépést tett, hogy többet lásson a tájból Theo
halk hangon beszélgetett Gachet-vel.
Nagyon kérem, gondosan ügyeljen fivéremre mondta. Ha bármilyen tünet
jelentkeznék, azonnal táviratozzon. Feltétlenül mellette akarok lenni... nem
szabad megengedni, hogy... vannak akik azt mondják...
Rendben van! szakította félbe Theo szavait Gachet egyik lábáról a másikra
ugrálva; hegyes kecskeszakállát simogatva. Természetesen őrült. De ebben
nincs semmi különös. Minden festő őrült. Ez a legnagyszerűbb tulajdonságuk és
én éppen ezt szeretem bennük. Sokszor szinte azt kívánom, bár őrült lennék magam
is. „Egyetlen nagy ember sem mentes némi őrültségtől." Tudja, ki mondta
ezeket a szavakat? Arisztotelész.
Tudom, doktor úr mondta Theo , de Vincent még fiatal ember, harminchét éves
és az élet java még előtte áll. Gachet doktor levette fejéről furcsa fehér
sapkáját és minden különösebb ok nélkül többször hátrasimította haját.
Bízza csak rám, Monsieur. Én tudom, hogyan kell bánni festőkkel. Egy hónap
alatt teljesen rendbe hozom. Kezdjen el mindjárt dolgozni, az gyógyítja meg a
legjobban. Majd megkérem, hogy fesse meg az arcképemet. Azonnal, még ma délután
hozzákezdünk. Legyen nyugodt, elterelem a figyelmét a betegségéről és teljesen
kigyógyítom.
Vincent
visszament Theóhoz és a doktorhoz; addigra teli szívta tüdejét friss, vidéki
levegővel.
Ide kellene hoznod Jót és a kis Vincentet, Theo. A legnagyobb vétek gyerekeket
nagyvárosban felnevelni.
Igen, igen, vasárnaponként el kell jönniök; töltsék az egész napot velünk -
ajánlotta Gachet.
Köszönöm és azt hiszem, meg is tesszük. De már jön is a vonatom. Isten vele,
Gachet doktor; köszönöm, hogy vállalja fivérem gondozását. Vincent, írj
mindennap.
Gachet-nek
rossz szokása volt, hogy megfogta az embereket könyöküknél, úgy tolta maga
előtt abba az irányba, ahova menni akart. Vincenttel is ezt tette. Közben
ideges fejhangján szüntelenül beszélt, önmaga felelt feltett kérdéseire.
Valósággal elöntötte Vincentet szóáradatával.
Arra vezet az út a faluba mondta , de az sokkal hosszabb. Jöjjön, menjünk
fel a dombra, onnan nagyon szép a kilátás. Nem nehéz az a festőállvány a hátán?
Az ott balra a katolikus templom. Nem tűnt még fel önnek, hogy a katolikusok
mindig dombra építik templomaikat, hogy fel lehessen rájuk nézni? Sajnos, úgy
látszik komolyan öregszem, mert ezt a dombot minden évben meredekebbnek
találom. Ugye, szépek ezek a gabonaföldek? Auvers-t ezek veszik körül minden
oldalról. Egyszer le kell festenie őket. Persze nem olyan sárgák, mint
Provence-ban... igen, az ott jobbra a temető... ide tettük fel a domb legmagasabb
pontjára, ahonnan látszik a folyó és a völgy... gondolja, hogy a halottakat az
érdekli?... Mindenesetre kiválasztottuk nekik az Oise völgyének legszebb
pontját... menjünk be?... bentről van a legszebb kilátás a folyóra... el lehet látni
majdnem egészen Pontoise-ig... igen a kapu nyitva van... lökje csak be... így
ni... hát nem kedves hely?... magasra építettük a falakat, hogy megvédjük a
széltől... ide temetjük el a katolikusokat is, a protestánsokat is.
Vincent
letette a festőállványt és kicsit előresietett, hogy meneküljön a véget nem érő
szóáradattól. A domb legmagasabb pontján fekvő temető négyszögben terült el,
egyik része már a domb lejtős felén. Vincent elment a temető faláig, ahonnan
végig lehetett látni az Oise völgyén.
A folyó
élénkzöld pázsitos partok közt kanyargott végig a völgyön. Jobbra látszottak a
falu zsúpfedeles házai, mögöttük újabb szelíd hajlású domb következett,
tetején kastéllyal. A temetőt megtöltötte a csillogó májusi napsütés és sok
tavaszi virág, felette pedig derűsen ragyogott a kék ég. A csend és a békesség
olyan volt, mint a síron túli nyugalom.
Tudja, Gachet
doktor szólalt meg Vincent , nekem nagyon jót tett a dél. Most már jobban
értem északot is. Nézze azt a sötétviola foltot ott a távoli folyóparton, ahol
a napfény még nem éri a pázsit zöld színét.
Igen, igen, a sötétviola szín...
És milyen józan mormolta Vincent , mennyire nyugodt, pihentető színek!
Leereszkedtek a domboldalon, elmentek a gabonaföldek és a templom mellett, s a
falu főtere felé tartottak.
Sajnálom, hogy nem lakhatik nálunk mondta Gachet doktor , sajnos, nincs elég
szobánk. De mutatok egy jó vendégfogadót. Mindenesetre jöjjön hozzánk festeni
mindennap, és érezze magát nálunk egészen otthon.
A
folyó partján épült községházához mentek. A közelben volt a doktor által
korábban említett nyári vendégfogadó. Gachet abban állapodott meg a tulajdonossal,
hogy Vincenttől teljes ellátásért napi hat frankot kér.
Most pedig helyezze magát kényelembe szólt Gachet. De ne felejtsen el egy
órakor ebédre eljönni hozzánk. Hozza magával a festőállványát is. Meg kell
festenie az arcképemet. És hozza el néhány új képét is. Sokat fogunk
beszélgetni.
Mihelyt
a doktor elment, Vincent összeszedte csomagjait és kiment a vendégfogadóból.
Várjon egy pillanatig szólt a tulajdonos. Hova megy?
Én munkás vagyok felelt Vincent , nem tőkepénzes. Én nem tudok hal frankot
fizetni egy napra.
Visszament
a térre és a községházával szemben talált egy kis kávéházat. Monsieur Ravoux,
a tulajdonos, szobákat is adott ki. Vincent teljes ellátást kapott napi három
frank ötven centime-ért. /,
Az
Auvers-ben és a közeli földeken dolgozó munkások és földművesek a Ravoux
kávéházba jártak. A kávéház jobb oldalán kisebb söntés volt, festetlen faasztalokkal
és padokkal, a kávéház mögött pedig biliárdszoba, kopott, rongyos zöld
posztóval borított játékasztallal. Ez volt Ravoux-ék legfőbb öröme és büszkesége.
Hátul volt a konyha és innen vezetett fel lépcső a három emeleti hálószobába.
Vincent szobája ablakából a katolikus templom tornyát látta, meg egy darabot a
temető barna falából.
Magához
vette festőállványát, ecsetjeit meg egy arles-i nőt ábrázoló arcképet, s
elindult, hogy megkeresse Gachet házát. Ugyanaz az út, amely az állomástól
kanyargott lefelé a folyó partjához, nyugati irányba ismét egy domboldalon kapaszkodott
fel. Vincent hamarosan hármas keresztúthoz érkezett. A jobb felé tartó út a
kastélyhoz vezetett, a bal felé menő pedig borsóföldeken áttért vissza a
folyóhoz. Gachet figyelmeztette, hogy a középső utat válassza, amely a dombtetőn
folytatódott tovább. Vincent lassan sétált, közben a doktoron gondolkodott,
akinek gondjaira bízták. Feltűnt neki, hogy ezen a környéken mind kevesebb a
zsúpfedeles ház; csinos kis villákkal találkozott.
Vincent
becsengetett Gachet házába; a csengetésre maga a doktor nyitott ajtót. Lépcsős
feljáraton teraszszerűen kiképzett, virágoskertbe jutottak. A ház kétemeletes,
szolid épület volt. Gachet könyökénél fogva tolta előre Vincentet, amíg a villa
hátsó udvarára értek, ahol a doktor kacsát, tyúkot, pulykát, pávát és egész
sereg macskát tartott.
Jöjjön a lakószobámba, Vincent mondta Gachet, közben részletesen beszámolt
Vincentnek a baromfiudvar tarka állományáról.
A
tágas, magas lakószobának csak két kis ablaka nyílt a kertre, s annyira zsúfolt
volt bútorokkal meg mindenféle limlommal, hogy alig tudtak eljutni a szoba
közepén álló asztalhoz. A kis ablakok folytán a szoba sötét volt és Vincentnek
feltűnt, hogy minden bútordarab fekete.
Gachet
különféle tárgyakat kapott fel, Vincent kezébe nyomta őket, de nyomban el is
vette, mielőtt ideje lett volna megnézni őket.
Látja azt a virágcsendéletet a falon? Delacroix ebbe a vázába rakta a virágokat,
amelyeket lefestett. Nem érzi meg rajta, hogy ő festette le? Látja azt a
széket? Courbet ült
benne, amikor az ablakból a kertet festette le. Ugye csodásak ezek a tányérok?
Desmoulins ajándéka Japánból. Claude Monet lefestette az egyiket egy
csendéletén. A kép fenn van az emeleten. Jöjjön, megmutatom.
Ebédnél
Gachet bemutatta Vincentnek eleven, jóképű, tizenöt éves fiát, Pault. Bár
Gachet rossz gyomrú ember volt, ötfogásos ebéddel kedveskedett vendégének.
Vincent a St. Remyben kapott lencsefőzelékekhez és fekete kenyérhez volt
szokva, s a harmadik fogás után kétségbeesésében feladta a további küzdelmet.
Most pedig kezdjen hozzá a festéshez szólt a doktor, amikor felkeltek az
ebédtől. Nem látna hozzá az arcképemhez, Vincent? Jó lesz, ugye, ha így ülök
modellt, ahogy vagyok?
Szeretném közelebbről megismerni, doktor úr. Félek, így nem sikerülne az arckép
úgy, ahogyan szeretném.
Talán igaza van, talán igaza van. Akkor fessen mást. Szeretném látni, amikor
dolgozik.
A
kert egyik része nagyon megtetszett, azt szeretném lefesteni.
Helyes, helyes! Majd felállítom a festőállványát. Gyere, Paul, hozd a Monsieur
festőállványát a kertbe. Ő majd megmutatja, hol akarja felállítani. Kíváncsi
vagyok, megfestette-e már más festő is a kertnek azt a részét, amit kiválasztott.
Mialatt
Vincent dolgozott, a doktor körbe-körbe szaladgált körülötte, s elragadtatásának
vagy megdöbbenésének jeléül élénken gesztikulált, máskor pedig tanácsokat adott
Vincentnek éles fejhangján, meg-megszakítva szóáradatát hangos
felkiáltásokkal.
Igen, igen, ezt most sikerült megfognia. Ide most minél több vöröset! Most
vigyázzon. Az a fa úgy nem lesz jó. Igen, igen, most már megfogta. Ne, ne így.
Nem kell több kobaltkék. Ez itt nem Provence. Értem. Igen, igen, épatant.*(Meghökkentő
- franciául). Vigyázzon. Vigyázzon.
Tegyen egy kicsivel több sárgát arra a virágra, Vincent. Igen, igen, pontosan
így. Milyen élővé tudja tenni a dolgokat. Egy pillanatra sem nyugszik az
ecsetje. Ne, ne, kérem, ne így. Vigyázzon. Ne olyan sokat. Az, igen, igen, már
látom. Merveilleux* (Csodás franciául).
Vincent
egy ideig elviselte Gachet megjegyzéseit, de aztán elfogyott a türelme.
Odafordult a körülötte szaladgáló kis emberhez és így szólt:
Kedves barátom, nem gondolja, hogy megárt az egészségének ennyi izgalom? Mint
orvosnak tudnia kell, milyen fontos megőrizni nyugalmunkat. De Gachet képtelen
volt nyugton maradni.
Amikor
Vincent elkészült a festéssel, bement a házba, hogy megmutassa a doktornak Az
arles-i nőt, amelyet magával hozott. A doktor félrefordította fejét, fél
szemét behunyta és fürkészve vizsgálgatta a képet. Látszott, hogy önmagában
mérlegeli érdemeit és hibáit, aztán kijelentette:
Nem, nem tudom elfogadni. Nem tudom teljesen elfogadni. Nem értem, mit akar
vele mondani.
Én nem akartam vele semmit mondani szólt Vincent. Ha úgy tetszik, ez a kép
az arles-i nők szintézise. Színekkel akartam kifejezni a jellemét.
Hiába mondta a doktor gyászos hangon , mégsem tudom teljesen elfogadni.
Megengedi, hogy megnézzem a gyűjteményét?
A
legnagyobb örömmel, menjen és nézze meg minden képemet. De én itt maradok ezzel
a hölggyel, a végén talán mégis egyetértek vele.
Vincent
jó óra hosszat nézte Gachet képeit Paul készséges kalauzolásával. Az egyik
sarokban Guillauminnek egy ágyon fekvő nőt ábrázoló aktképére lett figyelmes. A
képpel láthatólag senki nem törődött és a vászon itt-ott már megrepedezett.
Vincent éppen Guillaumin aktját nézegette, amikor Gachet doktor izgatottan
beállított és egész sereg kérdést intézett Vincenthez Az arles-i nőről.
Egész idő alatt csak ezt a képet nézte? kérdezte Vincent.
Igen, igen. Lassanként kezdem megérteni.
Bocsásson meg, ha figyelmeztetem rá, de ez egy csodás Guillaumin. Ha hamarosan
be nem rámáztatja, tönkremegy.
Gachet
meg sem hallotta, amit mondott.
Ön azt mondja, rajzban Gauguint követi... Nem értek egyet önnel... ezek
a kontraszt színek... ezek tönkreteszik a nőiességét... nem teszik éppen
tönkre, de... szóval még jobban meg kell ismernem... de már kezdem érteni...
lassan... lassan... valósággal kiugrik a vászonból, ahogy nézem.
Gachet
egész délután nem tudott szabadulni Az arles-i nőtől; gesztikulálva
beszélt hozzá, önmagának tett fel kérdéseket és saját maga felelt rá.
Amikorra
beesteledett, teljesen beleszeretett és boldogan elhallgatott.
Milyen nehéz egyszerűnek lenni szólalt meg újra és lelkileg kimerülve állt a
kép előtt.
Igen, nehéz.
Szép, ó, milyen szép. Soha így nem éreztem a jellem mélységét.
Ha annyira tetszik önnek, doktor úr mondta Vincent -, legyen az öné. És az a kép is, melyet délután festettem a kertben.
De miért adná ezeket a képeket nekem, Vincent? Ezek nagy értékek.
Lehet, hogy a közeljövőben sokat kell velem törődnie, doktor úr, s nekem nincs
pénzem, hogy megfizessek érte. Pénz helyett képekkel fizetek.
De én nem pénzért viselem gondját, Vincent, hanem barátságból.
Soit!
- Legyen! Én meg barátságból adom önnek a képeket.
3.
Vincent ismét szorgalmasan festett. Este kilenckor feküdt le; előtte rendesen a munkások biliárdjátékát nézte Ravoux kávéházában. Ötkor kelt. Az időjárás szép volt, sok napsütéssel; a völgy üdén zöld. A betegsége alatt kényszerű pihenés közben a St. Paul kolostorban töltött idő most éreztette hatását; boldog volt, hogy végre újra ecsetet vehet a kezébe.
Theótól
elkérte Bargue hatvan szénrajztanulmányát, hogy másolatokat készítsen róluk.
Attól félt, ha nem gyakorolja magát a testarányok és aktfigurák rajzolásában,
elveszíti rajztudását. Szétnézett Auvers-ben, hogy nem találna-e valamilyen
kisebb házat állandó lakásul. Eszébe jutott Theo mondása, hogy még találhat
asszonyt is, aki megosztja vele az életét. Festőállványára tette több, St.
Remyben festett vásznát, hogy javítsa és átfesse őket.
De
a hirtelen munkaszomj csak rövid ideig tartott, s alig volt több szervezetének
reflexénél. Még mindig túl erős volt, semhogy megsemmisüljön.
Az
őrültekházában töltött hosszú hónapok után a napokat heteknek érezte, s nem
tudta, mivel töltse el őket, mert annyi ereje már nem volt, hogy egész nap
fessen. Ezt nem is kívánta már. Az Arles-ben történt szörnyű események előtt a
leghosszabb nap sem volt elég, hogy a munkába belefáradjon, most pedig a napok
olyan hosszúnak tűntek, mintha soha nem érnének véget.
Kevesebb
témát talált kinn a szabadban és ha valamihez hozzá is kezdett, hogy lefesse,
furcsán nyugodtnak érezte magát és alig érdekelte, amit festett. Nyoma sem volt
benne annak a csillapíthatatlan belső tűznek, amelyet azelőtt munka közben
érzett. Régi munkatempójához képest most szinte kényelmesen, ráérősen
festegetett. És ha estig nem fejezte be egy-egy vásznát... azzal sem törődött.
Auvers-ben
Gachet volt egyetlen barátja. A doktor napjait gyakran orvosi konzultációkon
Párizsban töltötte és ilyenkor Vincentet este kereste fel a Café Ravoux-ban,
hogy képeit megnézze. Vincent sokszor nem értette, miért annyira levert a
doktor.
Mi baja, Gachet doktor úr? kérdezte.
Ah, Vincent, annyi éve dolgozom... és olyan kevés jót tettem. Az orvos soha
nem lát mást, csak fájdalmat, fájdalmat, fájdalmat.
Szívesen elcserélném hivatásomat az önével mondta Vincent. Gachet csodálkozva
nézett Vincentre és így szólt:
Ne mondjon ilyent, Vincent, mert a világon a legcsodálatosabb hivatás a festőé.
Egész életemben művész szerettem volna lenni... de csak néha tudok szakítani magamnak egy-egy
órát... olyan sok a beteg ember, akiknek szüksége van rám.
Gachet
doktor letérdelt Vincent ágya elé és kihúzta az oda rakott vásznakat. Izzó
sárga színekben pompázó napraforgót tartott maga elé.
Ha
egész életemben csak egyetlen ilyen vásznat festhettem volna, Vincent, tudnám,
hogy nem éltem hiába. Hosszú éveket töltöttem beteg emberek gyógyításával... s
a végén úgyis mind meghaltak... mit ért hát a munkám? De ezek az ön
napraforgói... meggyógyítják az emberek szívfájdalmát... az ön életének igazi
sikere... ezért kell önnek boldognak lennie.
Vincent
néhány nappal később elkészítette a doktor arcképét fehér sapkájában, hosszú
kék kabátban, sötét kobaltkék háttérrel. A fejet és a kezeket nagyon világos tónusban
festette. Gachet egy vörös asztalnak támaszkodik, az asztalon sárga könyv és
egy vázában sötétlila gyűszűvirág. Eszébe jutott, hogy Arles-ban egyszer még
Gauguin megérkezése előtt egészen hasonló önarcképet festett.
A
doktor nem tudott betelni az arcképpel. Vincent ilyen lelkes és magasztaló
dicséretet még egyetlen képéért sem kapott. Gachet arra kérte, hogy a képről készítsen
másolatot és öröme nem ismert határt, amikor Vincent kérését teljesítette.
Használja a padlásszobámban berendezett litografáló gépemet, Vincent -
ajánlotta Gachet. Elhozzuk Párizsból a vásznait és litográfiákat készít majd
belőlük. Nem fog kerülni egyetlen centime-jába sem. Jöjjön, megmutatom a
műhelyemet.
A
padlásszobába létrán jutottak fel egy csapóajtón át. Gachet műhelye olyan
fantasztikus szerszámokkal volt teli, hogy Vincent majdnem azt hitte, hogy középkori
alkimista műhelyébe került.
Amikor
lejöttek a padlásszobából, Vincent észrevette, hogy Guillaumin aktképével még
nem történt semmi.
Gachet doktor úr mondta , ezt a képet feltétlenül be kell rámáztatnia, mert
így tönkremegy ez a mestermű.
Igen, igen, feltétlenül berámáztatom. Mikor mehetünk Párizsba a képeiért? Annyi
litográfiát készíthet, amennyit csak akar. Majd beszerzem a szükséges
anyagokat.
Közben
június elseje lett. Vincent lefestette a katolikus templomot a dombtetőn.
Délután belefáradt a munkába és nem törődött vele, hogy a kép befejezetlenül
maradt. Nagy erőfeszítéssel festett meg egy gabonaföldet; fekvő helyzetben
dolgozott és feje alig látszott ki a lábon álló gabonából. Madame Daubigny
házáról készített nagyobb méretű vásznat és lefestett egy másik, fehér házat is
fák közt, háttérben az esti éggel és narancssárga, kivilágított ablakokkal,
sötétzöld és komor rózsaszín körtefával, effektusokkal; végül egy esti
hangulatot két fekete körtefával, háttérben
sárga alkonyati éggel. Munkájából hiányzott a régi szenvedély. Inkább csak
megszokásból festett, mert nem volt más dolga. A tíz évig tartó megfeszített
munka lendülete még tartott egy ideig, de most már közönyös maradt olyan
tájképek festésénél, amelyek azelőtt izgatták és felzaklatták kedélyét.
Ezt már annyiszor lefestettem mondta magában, amikor ment az úton hátán
festőállványával és lefesteni való témát keresett. Nincs róla semmi új mondanivalóm.
Miért ismételjem meg önmagamat? Millet atyának igaza volt: „J'aimerais mieux ne
rien dire que de m'exprimer faiblement."
A
természetet továbbra is mélységesen szerette, de már nem érezte azt a szenvedélyes
vágyat, amely azelőtt lángolt benne, hogy egy-egy kiválasztott témába
belemélyedjen és újjáteremtse azt. Valami kiégett benne. Júniusban csak öt képet
festett. Fáradt volt, kimondhatatlanul fáradt. Üresnek, kiégettnek érezte magát,
mintha az a sok száz rajz és festmény, mely keze alól kikerült az elmúlt tíz
évben, mind elrabolta volna életerejének egy-egy parányi szikráját.
Végül
már csak azért dolgozott, mert úgy érezte, Theónak tartozik vele, hogy amit
belefektetett, kamatozzék. Festés közben aztán az járt az eszében, hogy Theo
lakásán annyi képe halmozódott fel már eddig is, amit nem egy, de tíz emberéletnyi
idő alatt sem tud eladni; s egyszerre elment a kedve a munkától.
Tudta,
hogy a három hónapos időszak végén a legközelebbi roham júliusban esedékes.
Attól félt, hogy amikor a roham utoléri, öntudatlan állapotában olyasmit követ
el, amiért a falu lakói ellene fordulnak. Theóval nem állapodott meg pontosan,
hogy mennyi pénzt küld havonta és ez is izgatta. Gachet doktor naponként
váltakozó elragadtatásai és depressziói is külön izgalmat jelentettek.
De
minden másnál inkább felizgatta az a hír, hogy a kis Vincent megbetegedett.
Nem
bírt magával, vonatra ült és Párizsba utazott. A Cité Pigalle-on váratlan
megjelenése még növelte a zűrzavart. Theo sápadtnak és betegnek látszott. Vincent
igyekezett vigasztalni.
Nemcsak a kis Vincent miatt aggódom ismerte be végül Theo. Mi történt? -
kérdezte Vincent aggodalmasan. Valadonnal van baj. Félek, hogy felmond.
Ez
lehetetlen, Theo! Hiszen tizenhat éve vagy a Goupil cégnél.
Ez
igaz, de azt kifogásolja, hogy az impresszionisták kedvéért elhanyagolom a cég
érdekeit. Kevés impresszionista képet adok el és igen alacsony áron.
Valadon
szerint a cég az én szalonomra a múlt évben ráfizetett.
De van-e joga Valadonnak, hogy elbocsásson?
Miért ne lenne? A Van Gogh érdekeltség régen kivált a cégből. Mit szándékozol tenni, Theo? Magad nyitsz képszalont?
Az lehetetlen. Volt egy kis megtakarított pénzem, de elment a házasságra és a
bébire.
Bezzeg, ha nem költöd rám azt a sok pénzt.
Vincent, nagyon kérlek, hagyd ezt abba. A kettőnek egymáshoz semmi köze. Te is
jól tudod ...
De mit csinálsz, Theo? Gondolj Jóra és a kis Vincentre.
Igen, hogyne gondolnék. Pillanatnyilag éppen a kicsi miatt aggódom.
Vincent
néhány napot töltött Párizsban. Minél kevesebb időt töltött Theo lakásán, hogy
ne zavarja a gyermeket. Párizs és a régi barátok viszontlátása felizgatta, s
érezte, hogy bensejét lassú, szorongató láz fogja el. Amikor a kis Vincent
jobban lett, vonatra ült és visszatért Auvers csendjébe.
De
a csend sem tett jót, állandóan gondok gyötörték. Mi lesz vele, ha Theo elveszti
állását? Az utcára kerül, mint egy nyomorult koldus? Főként pedig, mi történik
majd Jóval és a gyermekkel? És ha meghalna a gyermek? Tudta, hogy Theo gyenge
szervezete nem képes ilyen csapást elviselni. Ki gondoskodik róluk, amíg Theo
újra munkát kap? És lesz-e Theónak ereje ahhoz, hogy új állás után járjon?
Órákon
át ült a sötét Café Ravoux-ban, amely áporodott sör és a kesernyés dohányfüst
szagával a Café Lamartin-re emlékeztetett. A kopott és rongyos biliárdasztalon
céltalanul lökdöste a megsárgult biliárdgolyókat. Nem volt pénze italra, de
festékre és vászonra sem, s Theótól ilyen válságos időben nem kérhetett pénzt.
Halálos aggodalomban élt, hogy ha bekövetkezik júliusban esedékes rohama,
olyasmit követ el, amivel szegény Theónak még több gondot okoz és esetleg újabb
költségekbe veri.
Megpróbált
dolgozni, de sehogyan sem haladt a munkával. Megfestett mindent, amit festeni
akart. Elmondott mindent, amit mondani akart. A természet nem izgatta többé
alkotó szenvedélyét és tudta, hogy jobbik fele máris halott.
Az
idő telt. Megérkezett július közepe s vele a meleg nyári napok. Theónak komoly
erőfeszítésébe került, hogy bátyjának pontosan elküldje a tíznaponként esedékes
ötven frankot; Valadon bármely pillanatban kidobhatta állásából, a bébi még
mindig nem gyógyult fel teljesen és fizetnie kellett az orvost is. Vincent az
egész összeget Ravoux-nak adta át és így ellátásának költségeit csaknem a hónap
végéig kifizette. De azután... mi lesz? Több pénzt nem remélhetett Theótól.
A gabonaföldeken feküdt a temető közelében a forró tűző napon. Utána jólesett az Oise partján tüdejét teleszívni az árnyas folyópart hűs levegőjével. Ebédre Gachet-hoz volt hivatalos, de kényszeredetten ette az ételeket, amelyek nem ízlettek neki, és nem bírta őket megemészteni. A doktor elragadtatott és izgatott hangon beszélt képeiről, Vincent meg közben ezt gondolta:
Ez az ember nem is rólam beszél. Ezek nem lehetnek az én képeim. Én soha
nem festettem semmit. Nem ismerem a kép aláírását sem. Valaki más festhette
őket!
Sötétben
feküdt szobájában és így gondolkozott:
Tegyük fel, hogy Theo mégsem veszti el állását. Tegyük fel, továbbra is küldi a
havi százötven frankot. Mit kezdjek az életemmel? Már a legutóbbi szerencsétlen
esztendőkben is csak azért maradtam életben, mert tudtam, hogy még festenem
kell és el kell mondanom, ami a bensőmet égette. De ennek most már örökre vége.
Olyan vagyok, mint az üres kagyló. Éljek úgy, mint a St. Paul kolostor
élőhalottjai és várjam, amíg egy végzetes roham véget nem vet az életemnek?
Máskor
aggodalmak gyötörték Theo, Johanna és a bébi miatt.
Tegyük fel, hogy erőm és kedvem visszatér, s ismét akarok festeni. Hogyan
várhatom el Theótól, hogy pénzt küldjön, amikor erre a pénzre Jónak és a bébinek
van szüksége? Pénzét nem szabad rám költenie, hanem azon feleségét és kisfiát
kell falura küldenie, hogy ott megerősödjenek és régi egészségük visszatérjen.
Nem elég, hogy tíz hosszú éven át eltartott? Nem az-e kötelességem, hogy
félreálljak az útból és így is segítsek a kis Vincent jövőjét megalapozni? Én
már elmondtam, amit el kellett mondanom, most rajta van a sor.
Alapjában
véve azonban attól félt, nem lesz-e végzetes legközelebbi epileptikus rohama.
Pillanatnyilag elméje ép volt és józan; most még azt teheti az életével, amit
akar. De mi történik, ha a következő roham után elméje teljesen elborul és
önmagával tehetetlen elmebeteg lesz belőle? Mit tegyen akkor Theo? Zárassa őt a
gyógyíthatatlan elmebetegek intézetébe?
Gachet-nak
további két képet ajándékozott és próbálta megtudni tőle az igazat.
Nem, Vincent mondta a doktor , nem kell újabb rohamoktól félnie. Egészségi
állapota a jelek szerint teljesen helyreállt. Igaz, hogy nem minden epileptikus
ilyen szerencsés.
Mi szokott velük történni, doktor úr?
Néha sorozatos rohamok után elméjük teljesen elborul. Ilyenkor nincs remény a
gyógyulásra?
Nincs. Ez már a véget jelenti. Esetleg évekig élnek még az őrültekházában, de
épelméjűek már soha nem lesznek.
Meg lehet-e előre mondani, doktor úr, hogy az ilyenek a következő rohamot
szerencsésen túlélik-e vagy pedig elméjük végképp elborul?
Nem, Vincent, erre nincs semmi mód. De miért vitassunk ilyen gyászos kérdéseket?
Jöjjön, menjünk fel a műhelybe és készítsünk néhány litográfiát.
Vincent négy napig ki sem mozdult a Café Ravoux feletti szobájából. Vacsoráját esténként Madame Ravoux vitte fel neki.
Most egészséges és épelméjű
vagyok ismételgette önmagában. Most még a sorsom a saját kezemben van. De
ha utolér a legközelebbi roham... ha elmém végképp elborul... nem lesz elég
erőm, hogy végezzek magammal... és akkor végem. Ó, Theo, Theo, mit tegyek?
Ötödnap
délután felkereste Gachet doktort. Az orvost a hálószobájában találta. Vincent
odament a fiókos szekrényhez, ahova pár nappal előbb betette Guillaumin
aktképét. A kép még mindig ott volt. ,
Mondtam már önnek, hogy ezt a képet rámáztassa be szólt szigorú hangon a
doktorhoz.
Doktor
Gachet meglepődve nézett rá.
Tudom, Vincent. A jövő héten megrendelem a rámát az asztalosomnál benn a
faluban.
Ezt a képet azonnal be kell rámáztatni! Még ma! Ebben a percben!
Ne
beszéljen ostobaságokat, Vincent!
Vincent
egy pillanatig az orvosra meredt, fenyegetőleg közelebb lépett hozzá, majd
kezét zsebre tette. Gachet úgy látta, hogy Vincent kezében revolver van és a
kabátja alatt feléje tartja.
Vincent! kiáltott rá.
Vincent
egész testében reszketett. A földre sütötte szemét, kezét kivette a zsebéből
és kirohant a házból.
Másnap
vette festőállványát és egy vásznat; előbb a vasúti állomáshoz ment, elhaladt a
katolikus templom dombja mellett és leült egy aranysárga gabonaföldön, szemben
a temetővel.
Déltájt,
amikor a nap legforróbban tűzött a fejére, fekete varjak serege csapott le rá. Megtöltötték
a levegőt, elsötétítették a napot, feketén szálltak rá, mint az éjszaka;
rátelepedtek a fejére, megszállták orrát, szemét, a haját, száját, csapkodó
szárnyaik felhője egészen betemette.
Vincent
folytatta a festést. Lefestette az érésben levő vetés felett szálló fekete
varjakat. Nem tudta, mennyi ideig dolgozott, de mikor elkészült, odaírta a kép
egyik sarkába: Gabonaföld
varjakkal. Aztán
hóna alá vette a vásznat, hátára szíjazta a festőállványt, hazament, lefeküdt
és nyomban elaludt.
Másnap
délután ismét elment hazulról, de a községházánál balra fordult és felment a
kastély melletti dombra. Egy parasztember látta, hogy egy fán ült. Hallotta,
amint azt ismételgette:
Lehetetlen, lehetetlen.
Egy
idő múlva lejött a fáról és a kastély mögötti szántóföldre ment. Tudta, hogy
elérkezett a vég. Első ízben Arles-ban érezte ezt, de akkor megállt félúton.
Búcsút
akart még venni a világtól, mindenkitől; végre is az a világ, amelven élt jó
volt. Mint Gauguin mondta: Minden méregnek megvan az ellenmérge. És most, hogy
itthagyja a világot, búcsút akart mondani mindenkinek, aki barátja volt és
segítette az életben. Ursulának, akinek megvetése segítette abban, hogy a
hétköznapi élettel szakítson és vállalja a kitagadottak életét. Mendes da
Costának, aki meggyőzte róla, hogy egyszer majd képes lesz önmagát kifejezni
és ezért érdemes élnie. Kay Vosnak, akinek Nem, soha, soha! szavai jelentették
élete legnagyobb keserűségét. Madame Denis-nek, Jacques Verneynek és Henri
Decrucqnek, akik abban segítették, hogy meg tudja szeretni az élet
kitaszítottjait. Reverend Pietersennek, aki nem bánta rongyos öltözetét és
nyers modorát. Apjának és anyjának, akik teljes szívükből szerették.
Christine-nek, egyetlen feleségének, akivel a sors megajándékozta. Mauve-nak,
aki néhány boldog héten át tanítómestere volt. Eissenbruchnak és De Boocknak,
első festő barátainak. Nagybátyjainak, Vincentnek, Jannak, Cornelius
Marinusnak és Stricker tiszteletesnek, akik úgy néztek rá, mint a Van Gogh
család fekete bárányára. Margot-nak, az egyetlen nőnek, aki megajándékozta
szerelmével és kész volt meghalni érte. Minden festő barátjának Párizsban:
Lautrecnek, akit ismételten őrültekházába zártak; Georges Seurat-nak, aki
harmincegy éves korára halálra dolgozta magát; Paul Gauguinnek, aki koldusszegényen
tengődött Bretagne-ban; Rousseaunak, aki a legnagyobb nyomorban élt egy
szegénynegyedben a Bastille közelében és Cézanne-nak, az aix-i remetének,
Tanguy apónak és Roulinnek, akik primitív egyszerűségükben is annyi
ragaszkodással voltak iránta. Rachelnek és Rey doktornak, akik akkor voltak jók
hozzá, amikor erre leginkább rászorult. Aurier-nek és Gachet-nek, akik a
világon egyedül tartották nagy festőnek. És végül mindenekfelett fivérének,
Theónak, kifogyhatatlan és minden másnál drágább szeretetéért.
Szavakhoz
soha nem értett. Az ő kifejezési eszköze az ecset volt. De ecsettel nem lehet
búcsút venni.
Arcát
a nap felé fordította. A revolvert oldalához szorította és meghúzta a ravaszt.
Lerogyott, arcát belefúrta a dús, illatos televénybe, mint elszakadt rög, mely
most tér vissza földanyja méhébe.
4.
Négy
óra múlva hazatámolygott a sötét kávéházba, Madame Ravoux felment utána a
szobájába és látta, hogy a ruhája véres. Azonnal Gachet doktorért rohant. Ó,
Vincent, Vincent, mit tett? nyögte Gachet, amikor belépett a szobába. Úgy
látszik, elhibáztam. Nem gondolja?
Gachet
megvizsgálta Vincent sebét.
Ó, Vincent, szegény jó barátom, milyen boldogtalannak kellett lennie, hogy
ezt
tette! Miért nem szólt nekem? Miért akart itt hagyni bennünket, amikor annyira
szeretjük? Miért nem gondolt arra a sok csodás képre, amelyet még meg kellene
festenie?
Legyen oly jó, adja ide a pipámat a kabátom zsebéből. Persze, hogy odaadom.
Máris hozom. A doktor megtöltötte Vincent pipáját és a szájába tette. Kérek
tüzet mondta Vincent. Vincent békésen fújta a füstöt pipájából.
Vincent, ma vasárnap van és fivére nincs a képszalonban. Mi az otthoni címe? -
Azt pedig nem mondom meg.
Vincent, meg kell mondania! Feltétlenül el kell, hogy érjem!
Theo vasárnapját nem szabad megzavarni. Fáradt és sok a gondja. Legalább a
vasárnapja legyen békés és nyugodt.
Gachet-nek
semmi módon nem sikerült megtudnia tőle Theo párizsi lakásának címét. A doktor
ott maradt nála a késő éjszakai órákig, majd amikor hazament, fiára, Paulra
bízta, hogy virrasszon mellette. Vincent álmatlanul feküdt ágyában. Egyetlen
szót sem szólt Paulhoz. Pipáját
újra
meg újra megtöltötte és állandóan szívta. Amikor Theo hétfőn bement az irodába,
már ott várta Gachet sürgönye. Elérte az első vonatot Pointoise-ba, és onnan
kocsin ment tovább Auvers-be.
Hát eljöttél, Theo mondta Vincent.
Theo
letérdelt Vincent ágya mellé és mint kisgyermeket, úgy vette karjába bátyját,
de egyetlen szót sem tudott szólni.
Amikor
Gachet doktor megérkezett, Theo kiment vele a folyosóra. Gachet szomorúan rázta
a fejét.
Nincs remény, kedves barátom. Túl legyengült, hogy a golyót eltávolíthassam.
Ha nem lenne ilyen vas szervezete, kinn a szántóföldön hal meg.
Theo
egész nap bátyja ágyánál ült és fogta a kezét. Amikor besötétedett, kettesben
maradtak és halkan a brabanti gyermekkorukról beszélgettek.
Emlékszel a szélmalomra Ryswickben, Vincent? Kedves, öreg malom volt, ugye,
Theo?
A
patak partján szerettünk sétálni és a jövőnkről beszélgettünk.
És mikor nyáron a gabonatáblák közt játszottunk? Úgy fogtad a kezemet, mint
most. Emlékszel, Theo?
Igen, Vincent.
Az arles-i kórházban sokszor jártak az eszemben zunderti esztendeink. Szép
gyerekkorunk volt, Theo. A kertben játszottunk, a konyha mögött, az akácfák
árnyékában és ebédre anya kedvenc sajtos süteményünket készítette.
Mindez nagyon régen volt.
Igen... igen... az élet hosszú. Theo, az én kedvemért nagyon vigyázz magadra,
az egészségedre. Gondolj Johannára és a kis Vincentre. Vidd őket valahova
vidékre, hogy erősek és egészségesek legyenek. És ne maradj Goupiléknál, Theo.
Csak kihasználtak egész életedben... és cserébe nem adtak semmit.
Egészen kis képszalont készülök nyitni, amely csak az enyém lesz, Vincent. Az
első tárlatomon egyetlen ember képei szerepelnek: Vincent Van Gogh életműve...
ugyanúgy lesz minden, mint a próbakiállításon, amelyet a Cité Pigalleban
rendeztél.
Ah, az én életművem..., igen, az életemet kockáztattam érte... és agyam kicsi
híján, hogy el nem borult. Az auvers-i éjszaka mély csendje vette őket körül.
Kevéssel
hajnali egy óra után Vincent fejét kissé oldalt fordította és suttogva mondta:
Most már nyugodtan halok meg, Theo. Néhány pillanattal később lezárta szemét.
Így hagyta ott a hűséges Theót örökre.
5.
A temetésre Rousseau, Tanguy apó, Aurier és Emil Bemard érkezett meg Párizsból.
A
Café Ravoux-t becsukták a temetés napján és a redőnyöket lehúzták. A fekete
lovas gyászkocsi a ház előtt várakozott. Vincentet a biliárdasztalon ravatalozták
fel.
Theo,
Gachet doktor, Rousseau, Tanguy apó, Aurier, Bemard és a Ravoux házaspár
szótlanul állta körül a koporsót. Nem mertek egymásra nézni. Senki nem hívott
papot a temetéshez.
A
gyászkocsi kocsisa kopogtatott az ajtón.
Mennünk kell, uraim -
mondta.
Csak
nem hagyjuk, hogy így menjen el! kiáltotta Gachet.
A
képeket mind lehozta Vincent szobájából, fiát, Pault pedig elküldte, hogy hozza
el a náluk levő vásznakat is.
Hatan
fogtak hozzá, hogy felrakják a képeket a falra. Theo egyedül állt a koporsó
mellett.
Vincent
napfénytől csillogó vásznai fényes székesegyházzá varázsolták a komor, sötét
kávéházi termet.
Ismét
körülállták a biliárdasztalt és Gachet mondott néhány szót.
Mi, akik Vincent barátai vagyunk, nem adhatjuk át magunkat a bánatnak.
Vincent nem hal meg soha. Szeretete, lángelméje és az a nagy szépség, amelyet ő alkotott, élni fog örökké, hogy gazdagabbá tegye a világot. Egyetlen óra sem múlik el, hogy a képeire ne nézzek, s mindig új hitet, az élet új értelmét találom bennük. Vincent óriás volt... nagy festő... nagy filozófus. A művészet vértanúja. Theo meg akarta köszönni a doktor szavait. Én... én...
Könnyek
csorogtak végig arcán és többet nem tudott mondani. A koporsót a hat jó barát
emelte le a biliárdasztalról; kivitték a kis kávéházból és gyengéden rátették
a gyászkocsira.
Mentek
a fekete kocsi után, végig a napsütötte úton. Elhaladtak a zsúpfedeles kunyhók
és nyaralók mellett.
A
vasúti állomásnál a gyászkocsi balra fordult és megkezdte lassú, kanyargós
útját felfelé a domboldalon. Maguk mögött hagyták a katolikus templomot, aztán
átvágtak a sárga gabonaföldeken.
A
gyászkocsi megállt a temető kapujánál.
Gachet
doktor ott ásatta meg Vincent sírját, ahonnan megérkezése napján együtt néztek
le az Oise völgyére.
Theo
megint beszélni akart, de most sem jött ki egyetlen szó a torkán.
A
sírásók letették a koporsót a földre. Leeresztették a sírba és behantolták. A
hét gyászoló megfordult, kiment a temetőből, aztán elindult lefelé a dombon.
Gachet doktor néhány nap múlva napraforgókat ültetett a sír köré.
Theo
hazament a Cité Pigalle-ra. Bátyja elvesztése miatti fájdalma nem szűnt sem
éjjel, sem nappal. Nem tudta elviselni a csapást. Elméje elborult.
Johanna
Utrechtbe vitte, ugyanabba az idegszanatóriumba, ahol valamikor Margot-t is
kezelték.
Vincent
halála után fél esztendővel, majdnem napra pontosan Theo élete is véget ért.
Utrechtben temették el.
Később
egyszer Johanna, a Bibliát olvasva Sámuel próféta szavaira figyelt
fel:
...
és nem váltak
el a halálban sem.
Exhumáltatta
Theo holttestét, elszállíttatta Auvers-be és bátyja mellé temettette.
Meleg nyári nap süti az auvers-i gabonaföldek között elterülő kis temetőt, ahol Theo békében nyugszik Vincent napraforgóinak csillogó árnyékában.