NNCL803-400v1.0

 

Irving Stone

 

 

A napsugár fia

 

 

 

 

A kiadás alapjául szolgáló eredeti mű címe:
Lust for Life

 

 

Fordította: Máthé Elek

Borítóterv: Fákó-Gunyhó
Fotó: Nyiri György

 

Copyright © 1934 by Irving Stone
Published by arrangement with Doubleday,
a division of The Doubleday Broadway Publishing Group,
a division of Random House, Inc.
Hungarian translation © Máthé Elek jogutóda

 

Minden jog fenntartva.

Kritikákban és recenziókban felhasznált rövid idézetek kivételével

a mű egyetlen része sem reprodukálható semmilyen eljárással

a jogtulajdonos előzetes engedélye nélkül


Kiadta a Vince kiadó kft., 2001

(1027 Budapest, Margit körút 64/b)
A kiadásért a Vince Kiadó igazgatója felel
A nyomtatás és a kötés
a debreceni nyomdászat több mint
négy évszázados hagyományait őrző
ALFÖLDI NYOMDA Rt. munkája
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

ISBN 963 9323 33 0
ISSN 1216 8025

 

 

*

 

 

 

ELŐJÁTÉK LONDON

 

 

 

1.

 

– Monsieur Van Gogh! Itt az ideje, hogy felébredjen! – Vincent várta Ursula hangját, bár még aludt.

– Ébren voltam már, Mademoiselle Ursula – szólt vissza.

– Dehogy volt – mondta a leány nevetve –, most van. – Vincent hallotta, mi­kor lesietett a lépcsőn a konyhába.

Dereka alá dugta a kezét, emelt egyet magán és kiugrott az ágyból. Válla és melle erős volt, karja vastag és izmos. Felöltözött, hideg vizet öntött egy kan­csóból és megfente a borotváját.

Mindig élvezte a borotválkozás naponként megismétlődő szertartását: széles arccsontján kezdte arca jobb oldalán az érzéki szája szögletéig, utána követke­zett jobbról orrcimpájától a felső ajkáig, majd a bal oldalon, le az álláig; mint­ha az arca egyetlen gránitkőből lenne faragva.

Arcát beletemette a Brabantból kapott, fűből és tölgylevelekből font koszorú­ba, amelyet a fiókos szekrényén tartott. A koszorút fivérétől kapta, Theo a Zun­dert melletti réteken és tölgyesekben szedte és postán küldte el Londonba. Hol­landia illatával jól indult a nap.

– Monsieur Van Gogh – szólt Ursula és újra kopogtatott az ajtón -a postás most hozta ezt a levelet magának.

Azonnal felismerte anyja keze írását, amikor felnyitotta a borítékot. „Kedves Vincent - kezdődött a levél –, így, levélben kívánok neked jó éjszakát."

Arcát hidegnek és nedvesnek érezte, s a levelet a nadrág zsebébe gyűrte, hogy majd később elolvassa, amikor szabad ideje lesz a Goupil műkereskedésben, ami elég gyakran fordult elő. Hátrafésülte hosszú, sűrű, vörösesszőke haját, ki­keményített fehér inget vett fel, alacsony gallért és nagy csomóra kötött fekete nyakkendőt. Utána lement, hogy reggelizzék és élvezze Ursula mosolyát.

Ursula Loyer és anyja, egy provence-i protestáns lelkész özvegye, óvodát tartott fenn a hátsó kertben álló épületben. Ursula tizenkilenc éves volt, mosolygó, csillo­gó szemű fiatal lány, arca szép, kerekded, arcbőre halvány rózsaszín. Termete ala­csony, törékeny. Vincent gyönyörködött vidám nevetésében, amely, mint valami élénk tarka színű napernyő csillogása, örökösen sugárzóvá tette pikáns arcvonásait.

Ursula gyors és kecses mozdulatokkal szolgált fel, reggeli közben örökösen csevegett. A huszonegy éves Vincent első ízben volt szerelmes. Az élet kitárult előtte. Az járt az eszében, hogy akkor lenne a legboldogabb, ha élete végéig így reggelizhetne Ursulával szemtől szembe ülve.

Ursula reggelire vékonyra szeletelt szalonnát, tükörtojást és egy csésze erős, sötét teát hozott. Leült az asztal mellé, szembe Vincenttel, lesimította sötétbar­na fürtjeit, mosolyogva nyújtotta oda neki gyors egymásutánban a sótartót, a borsot, a vajat és a pirított kenyeret.

– A rezedái nemsokára virágoznak – mondta és nyelve hegyével megnedve­sítette ajkát. – Megnézi, mielőtt bemegy a képkereskedésbe?

– Boldogan – válaszolt Vincent a kérdésre. – Hajlandó... ugye megteszi, hogy megmutatja, hol vannak?

– Milyen fura ember! Saját maga ültet rezedát és nem tudja hol van. – Ursu­lának különös szokása volt, hogy szeretett harmadik személyben beszélni má­sokról, még ha az illetők vele egy szobában voltak is.

Vincent hallgatott. Modora, akárcsak testalkata, nehézkes volt, nem találta meg a helyes szavakat Ursula megjegyzésére. Együtt mentek ki az udvarra. Hűvös áprilisi reggel volt, de az almafák már virágoztak. Loyerék házát kis kert választotta el az óvodától. Vincent néhány nappal előbb kerti mákot és szagos­bükkönyt vetett, a rezeda már kidugta fejét a földből. Vincent és Ursula a kis vi­rágágy két oldalán térdelt, a fejük csaknem összeért. Ursula hajából erős, termé­szetes illat áradt.

– Mademoiselle Ursula – kezdte.

– Mi tetszik? – Elhúzta a fejét, de kérdőleg mosolygott rá. – Én... én... csak azt akartam...

– Jaj nekem! Mi az, amiről olyan dadogva beszél? – kérdezte a leány és talp­ra ugrott. Az óvodába vezető ajtóhoz ment, Vincent követte.

– A poupons*-jaim mindjárt itt lesznek – mondta Ursula –, maga meg elkésik a képkereskedésből.

– Ráérek. Háromnegyed óra alatt gyalog beérek a Strandre.

Ursula nem tudta, mit mondjon erre. Hátranyúlt mindkét kezével és megiga­zította egyik kiszabadult hajfürtjét. Testének vonalai vékony alakja ellenére, fel­tűnően teltek voltak.

– Mi történt azzal a brabanti képpel, amit az óvoda részére ígért? – kérdezte. - Caesar de Cock egyik képének másolatát elküldtem Párizsba, hogy írja rá a magának szóló ajánlást.

– Igazán kedves! – Összecsapta tenyerét, derekát ringatta, majd visszafordult Vincenthez. – Monsieur, maga néha igazán elbájoló.

Ursula huncut pillantással rámosolygott Vincentre és tovább akart menni.

Vincent elkapta a karjánál fogva.

– Nevet találtam ki magának tegnap este, amikor lefeküdtem – mondta -,

L ánge aux poupons*.

Ursula hátraszegte a fejét és szívből nevetett.

L ánge aux poupons! – kiáltotta. – Ezt el kell mondanom, Anyának! Kiszabadította magát kezéből, válla felett ránevetett, majd végigszaladt a ker­ten és bement a házba.

 

2

 

Vincent feltette kürtőkalapját, kesztyűt húzott és kilépett a Clapham Roadra. London szívétől ilyen messzire a házak akkor még nem épültek szorosan egy­más mellé. Minden kertben virágzott az orgona, a galagonya és az aranyeső.

Negyed kilenc volt, csak kilencre kellett ott lennie a Goupil műkereskedés­ben. Gyors léptekkel járt: a házak mind sűrűbben következtek egymás után és mind több, munkába siető embert hagyott maga mögött. Barátságosan nézett mindegyikükre: bizonyosan ők is tisztában vannak vele, gondolta, milyen nagy­szerű dolog, amikor egy ifjú ember szerelmes.

A Temze partján folytatta útját, majd a Westminster hídon átment a folyó má­sik partjára: elhaladt a Westminster-apátság temploma és a Parlament épülete mellett és a Stranden, a Southampton út 17-es számú ház előtt állt meg: itt volt a Goupil Képkereskedés és Grafikai Sokszorosító Intézet londoni üzletháza.

Amikor a fő kiállítási termen ment át, ahol a padlón vastag, süppedő szőnyegek, a falakon nehéz függönyök voltak, tekintete egy nagyméretű, húsz láb hosszú képre esett, valami halat vagy sárkányt ábrázolt egy föléje hajló emberrel.

A kép címe: Mihály arkangyal megöli a sárkányt.

– Csomagja van a litográfiai asztalon – szólt hozzá az egyik alkalmazott, ami­kor elment mellette.

A nagy teremben Millais, Boughton és Turner képei voltak kiállítva, az utá­na következő teremben pedig metszetek és litográfiák. Csak a harmadik terem volt üzlethelyiség jellegű. Az eladásokat rendszerint itt bonyolították le. Vin­cent nevetve gondolt vissza arra a nőre, aki utolsó vevője volt előző este.

– Nekem nem tetszik ez a kép, Harry. Neked igen? – szólt a férjéhez. – A kutya pontosan ugyanolyan, mint amelyik megharapott tavaly nyáron Brightonban.

– Nézze, barátom – szólt most Harry –, feltétlenül kell a képen kutyának len­nie? A feleségem, úgy látszik, nem állhatja.

Vincent pontosan tudta, milyen értéktelen képet sóz rá a vevőkre. A legtöbb vevőnek a leghalványabb sejtelme sem volt róla, mit vásárol. Hozzá még magas árakat is fizettek az olcsó és értéktelen holmikért, de mi köze hozzá? Az ő dol­ga az, hogy minél több nyomat keljen el.

Kinyitotta a párizsi üzletházból érkezett csomagot. A benne levő képet Cae­sar de Cock küldte, rajta ezzel a felírással: ,Vincentnek és Ursulának: Les amis de mes amis sont mes amis.*"

Megkérem Ursula kezét, amikor ezt a képet átadom neki ma este – mormol­ta magában. - Néhány nap múlva huszonkét éves leszek és havi keresetem öt font. Miért várjak tovább.

A Goupil képkereskedés csendes hátsó bolthelyiségében nagyon gyorsan múlt az idő. Naponként átlag ötven fényképmásolatot adott el a Goupil cég hasznára és bár szívesebben foglalkozott volna olajfestmények és eredeti metszetek el­adásával, örült neki, hogy olyan sok pénzt szerez cégének. Szerette alkalmazott társait és azok is kedvelték őt. Sok kellemes órát töltöttek együtt és órákon át beszélgettek arról, milyen az élet odaát a kontinensen.

Fiatal ember létére, elég mogorva volt és nem szívesen barátkozott másokkal. Az emberek furcsa alaknak, különcnek tartották. Ursulával való ismeretsége azonban tökéletesen megváltoztatta. Egyszerre azt kívánta, hogy szeressék és népszerű legyen. Ursula más embert faragott belőle s hozzásegítette, hogy meg­lássa, mi a jó a mindennapi élet megszokott eseményeiben.

A képkereskedés hat órakor zárt. Mr. Obach megszólította Vincentet, amikor távozásra készült.

– Nagybátyjától, Vincent Van Goghtól levelet kaptam, amelyben Önről ér­deklődik - mondta. – Szeretné tudni, hogy boldogul. Örömmel közöltem vele, hogy egyike legkiválóbb alkalmazottainknak.

– Nagyon köszönöm önnek, Mr. Obach.

– Szót sem érdemel. Azt terveztem, hogy a nyári szünet után elhagyja a hát­

só helyiséget. Előre jön a metszetek és a litográfiák eladótermébe.

– Ez nagyon jó hír, Mr. Obach, mert én... én megházasodom! – Igazán? Ez nagy újság. Mikor akarnak megesküdni?

– Gondolom, az idén nyáron – mondta Vincent, bár még nem gondolt határo­

zott időpontra.

– Örülök, kedves fiam, igazán örülök. Az év elején egyszer már kapott fizetés­emelést, de remélem, ha visszajönnek a nászútról, szó lehet újabb emelésről is.

Barátaim barátai az én barátaim.

 

3.

 

Mindjárt hozom a képet, Mademoiselle Ursula – mondta Vincent vacsora után és felkelt az asztaltól.

Ursulán rozsdabarna, hímzett, könnyű selyemruha volt.

– Írt a festő a képre valami kedves ajánlást? – kérdezte.

– Igen, írt. Ha hoz egy lámpát, fel is akasztom az óvodában.

Ursula csókolni valóan bájos mosollyal kacsintott Vincentre és így szólt:

– Most anyámnak kell segítenem. Ráér félóra múlva?

Vincent szobájában rákönyökölt a fiókos szekrény felső lapjára és a tükörbe nézett. Ritkán gondolt a külsejére: Hollandiában ezt nem tartotta fontosnak. Fel­tűnt neki, hogy ellentétben az angol férfiakkal, arca meg feje milyen nagy és esetlen. Mélyen ülő szeme volt, mintha vízszintes sziklahasadékba ágyazták volna, magas orrnyerge széles és egyenes, akár egy sípcsont, domború homlo­ka akkora, mint az érzéki ajkától bozontos szemöldökéig terjedő távolság. Áll­kapcsa széles, nyaka kissé kurta és vastag: erős álla jól illett kemény hollandjel­leméhez.

Elfordult a tükörtől és elgondolkodva ült le az ágy szélére. Puritán otthonban nőtt fel. Még soha nem volt szerelmes: soha még csak rá sem nézett egyetlen le­ányra, és nem évődött a fiatalok között dívó könnyed modorban. Ursula iránti szerelméből hiányzott a vágy vagy a szenvedély. Fiatal volt, idealista és életé­ben először szerelmes.

Ránézett az órájára. Még csak öt perc telt a félórából, a hátralévő huszonöt percet véget nem érő hosszúnak érezte. Kivette anyja leveléből azt a néhány so­ros üzenetet, amelyet testvéröccse, Theo írt és újra elolvasta. Theo négy évvel volt fiatalabb nála. Akárcsak Vincent, ő is a Goupil cég alkalmazottja volt, Há­gában. Theo és Vincent mint testvérek ugyanúgy ragaszkodtak egymáshoz, mint apjuk, Theodorus és nagybátyjuk, Vincent, fiatal korukban.

Vincent levett a polcról egy könyvet és azon írt pár soros választ Theónak. A szekrény felső fiókjából elővette néhány vázlatát, amelyet a Temze-parton készített, s a levéllel együtt beletette egy borítékba. Mellékelte a levélhez Jacquet Fiatal leány karddal című képének fényképmásolatát is.

– Szavamra! – kiáltott fel. – Egészen megfeledkeztem Ursuláról.

Ránézett az órájára: máris negyedórát késett. Felkapott egy fésűt, kicsit rend­be szedte bozontos vörös haját, magához vette Caesar de Cock képét és kirohant az ajtón.

– Azt gondoltam, már megfeledkezett rólam – mondta Ursula, amikor Vin­cent belépett Loyerék nappali szobájába. Éppen papírjátékokat ragasztott óvo­dásai részére. – Elhozta a képemet? Láthatom?

– A helyére szeretném akasztani, mielőtt látná. Hoz magával lámpát? – Igen, anya már gondoskodott róla.

Amikor Vincent visszajött a konyhából, Ursula sötétkék sálat nyújtott oda a fiúnak, hogy terítse a vállára. Vincentet izgalommal töltötte el a sál selymes érintése. A kert tele volt almavirágillattal. A kerten átvezető ösvény sötét volt, és Ursula ujjai hegyével könnyedén megérintette Vincent durva szövetből ké­szült, fekete kabátjának ujját. Egyszer megbotlott, s szorosabban belekarolt Vin­cent karjába: vidám kacagással nevetett ügyetlenségén. Vincent nem értette, mi­ért találta olyan mulatságosnak, hogy megbotlott, de jólesett hallania Ursula jókedvű nevetését, amint mentek a sötét kerti ösvényen. Kinyitotta előtte az óvoda ajtaját, és amikor Ursula belépett, szépen megmintázott arca csaknem hozzáért az övéhez. Ursula mélyen a szemébe nézett, s ezzel mintha már felelt is volna a hozzá intézett kérdésre. Vincent letette a lámpát az asztalra.

– Hova akasszam a képet? – kérdezte.

– Gondolja, jó lesz az asztalom felett?

Körülbelül tizenöt alacsony iskolapad állt a szobában, amely azelőtt nyári lak volt. A padok előtt, kis dobogón Ursula asztala. Vincent és a leány egymás mel­lett állt, a képnek legjobban megfelelő helyet keresték. Vincent idegeskedett. Kiejtette kezéből a rajzszögeket, mielőtt feltette volna a falra a képet. Ursula halkan, kuncogva nevetett ügyetlenségén.

– Maga gyámoltalan. Hagyja, majd én felszögezem.

Felemelte mindkét karját feje fölé és gyors, ügyes mozdulatokkal szögezte fel a képet a falra. Kezének minden mozdulata gyors és elbájoló volt. Vincent leg­szívesebben a karjába kapta volna, hogy a lámpa homályos fényében egyetlen, minden habozás nélküli öleléssel intézze el ezt az egész, bonyolult dolgot. De Ursula, bár a sötétben sokszor egymáshoz értek, ez elől – nyilván tudatosan – kitért. Vincent magasra tartotta a lámpát, amíg Ursula elolvasta a képre írt aján­lást. Láthatólag nagyon tetszett neki, összecsapta a kezét, hátradőlt és folytono­san izgett-mozgott: Vincent terve így meghiúsult.

– Ez azt jelenti, ugye, hogy most már azén barátom is? – kérdezte. -Mindig úgy szerettem volna megismerni egy festőművészt.

Vincent valami gyengéd szót próbált mondani, ami előkészíti tervezett szerel­mi vallomását. Ursula feléje fordította arcát a félhomályban. A lámpa pislákoló fénye apró fénypontokat tükrözött vissza a szemében. Kerekded arcát keretbe foglalta a sötétség és valami ismeretlen érzés vett erőt Vincenten, mikor látta, hogy piros, nedves ajka mint üt el arcbőre sima fehérségétől.

Sokat jelentő csend következett. Vincent érezte, hogy a leány vár tőle valamit, de úgy gondolta, hogy itt már nincs szükség szavakra. Ajkát többször is meg­ nedvesítette. Ursula feléje fordult és vállát alig észrevehetően felemelve Vin­cent szemébe nézett, majd kirohant az ajtón.

Vincentet rémület fogta el, hogy elszalasztja a kínálkozó alkalmat és utána ro­hant. Ursula egy pillanatra megállt az almafa alatt.

– Ursula, kérem.    

A leány reszketve fordult feléje. Az égen hidegen fénylettek a csillagok. Sötét éjszaka volt. Vincent a lámpát bennhagyta az óvodában. Csak a rosszul vi­lágított konyha ablakából szűrődött ki némi fény. Vincent belehelte a leány hajának illatát. Ursula szorosabbra vonta a selyemsálat válla körül és karját ke­resztbe fonta mellén.

– Megfázik – mondta Vincent.

– Igaza van. Jobb, ha bemegyünk.

– Ne, kérem, ne ... – Vincent a leány útjába állt.

Ursula állát belefúrta a sál meleg védelmébe és tágra nyílt, csodálkozó szem­mel nézett a fiatalemberre.

– Monsieur Van Gogh! Én igazán nem értem magát.

– Csak beszélni szerettem volna magával. Nézze... én... igen...

– Kérem, csak most ne. Nagyon fázom, csak úgy reszketek.

– Azt gondoltam, el kell magának mondanom. Ma előléptettek. Nemsokára a kőnyomatos terembe kerülök... egy éven belül a második fizetésemelést ka­pom...

Ursula hátralépett, levette a sálat a válláról, elszántan állt a sötét udvaron. Már nem fázott.

– Szeretném pontosan tudni, mit szándékozott nekem mondani, Monsieur Van Gogh! Vincent érezte, milyen hűvös a lány hangja és átkozta magát félszeg viselke­déséért. Izgalma hirtelen megszűnt, önuralma visszatért. Gondolkodott, mit mondjon, s aztán azokat a szavakat ejtette ki a száján, amiket legjobbnak vélt.

– Azt szeretném mondani magának, Ursula, amit úgyis tud. Hogy egész szí­vemből szeretem és csak akkor leszek boldog, ha a feleségem lesz.

Vincent észrevette, hogy Ursulát mennyire meglepte váratlan határozottsága. Úgy érezte, át kell karolnia.

– A maga felesége! – tört ki a leányból jóval hangosabban. – De hiszen ez le­hetetlen, Monsieur Van Gogh!

Vincent mélyen ülő szemével ránézett Ursulára és a lány tisztán kivehette te­kintetét.

– Sajnos, azt hiszem ezt én nem.

Teljesen lehetetlen, hogy nedná, már több mint egy éve eljegyzett  menyasszony vagyok.

Vincent nem tudta, mennyi ideig állt Ursulával szemben, vagy mit gondolt és mit érzett.

– Ki az a férfi? – kérdezte tompa hangon.

– Maga még nem találkozott a vőlegényemmel? Ő lakott azelőtt a maga szo­bájában. Azt hittem, tudja.

– Honnan tudhattam volna?

Ursula lábujjhegyre állt és a konyha irányába kémlelt.

– Azt gondoltam... igen... hogy valaki megmondta magának.

– Miért nem szólt nekem erről egész éven át? Hiszen tudnia kellett, hogy sze­relmes vagyok magába. – Vincent határozottan, habozás nélkül beszélt.

– Az én hibám-e, hogy belém szeretett? Én csak azt akartam, hogy jó barátok  legyünk.

– Meglátogatta a vőlegénye, mióta maguknál lakom?

– Nem. Walesben lakik. De nyárra idejön, hogy velem töltse a szünidejét.

– Egy éve nem látta? Hiszen akkor már elfelejtette és nem őt szereti, hanem engem!

Vincent eldobott magától minden józan megfontolást és belátást, Ursulát ma­gához szorította és erőszakosan ajkon csókolta, bárhogy ellenkezett is a lány. Érezte ajka nedvességét, szája édes ízét, haja illatát: egyszerre egész valóját el­töltötte a szerelem szenvedélye.

– Ursula, te már nem őt szereted. Nem engedem, hogy szeresd. A feleségem leszel. Nem bírnám elviselni, hogy elveszítselek. Nem nyugszom, míg el nem felejted, és a feleségem nem leszel!

– A maga felesége! – kiáltotta. – Hát nekem férjhez kell mennem minden fér­fihoz, aki belém szeret? Most pedig engedjen el, mert segítségért kiáltok.

Ursula kiszakította magát Vincent karjából és lélekszakadva rohant végig a kerti ösvényen. Amikor a konyha lépcsőjéhez ért, hátrafordult és suttogva mondta, de a szavak úgy sújtottak le Vincentre, mintha hangosan kiáltaná:

Maga vörös hajú bolond!

4

 

Másnap reggel senki sem ébresztette. Kábultan kelt fel ágyából. Felületesen borotválkozott, az állán egész szőrcsomók maradtak. Ursula nem ment le regge­lizni. Vincent elindult a Goupil képkereskedésbe. Úgy érezte, hogy ugyanazok az emberek, akikkel nap mint nap találkozott útban a város belseje felé, most mind megváltoztak. Csupa magányos lélek – gondolta –, hajszolják magukat haszontalan munkájuk után.

Nem látta a virágzó aranyesőbokrokat, sem az utat szegélyező vadgesztenye­fákat. Bár a nap fényesebben sütött, mint előző nap, ezt sem vette észre.

Napközben Ingres Venus Anadyomenéjének a művész saját kezű aláírásával ellátott, húsz színes nyomatát adta el. A cég sok pénzt keresett ezeken a nyoma­tokon, de Vincentet nem tette többé boldoggá, ha pénzt keresett vállalatának. Türelmetlenül bánt mindenkivel, aki nála vásárolt. Dühítették a vevők, mert nemcsak a művészi alkotást nem tudták megkülönböztetni a kontármunkáktól, hanem ezenfelül szinte csak ahhoz volt tehetségük, hogy a mesterkéltet, a köz­napit és az értéktelent válasszák.

Alkalmazott-társai sohasem tartották kedélyes embernek, bár ő mindent meg­tett, hogy kellemesen és elfogadhatóan viselkedjék.

– Vajon mi bánthatja a kiváló Van Gogh család ifjú sarját? – kérdezték az al­kalmazottak egymástól.

– Biztosan bal lábbal kelt fel.

– Pedig ez a fiatalember igazán szerencsés a családjával. Nagybátyja, Vincent Van Gogh, a Goupil képkereskedések társtulajdonosa Párizsban, Brüsszelben, Hágában és Amszterdamban. Az öregúr beteg és gyermektelen: mindenki úgy tudja, hogy az üzletek tulajdonrészét erre a fiatalemberre hagyja.

– Hiába, szerencsés fickó.

– Pedig ez csak a történet egyik fele. Másik nagybátyjának, Hendrik Van Goghnak nagy műkereskedése van Brüsszelben és Amszterdamban, harmadik nagybátyja, Cornelius Van Gogh, Hollandia legnagyobb műkereskedelmi válla­latának igazgatója. A Van Goghok egész Európa legnagyobb kép- és műkeres­kedő családja. Eljön az idő, amikor a szomszéd szobában levő vörös hajú bará­tunk kezében tartja majd a kontinentális Európa egész műkereskedelmét!

Amikor Vincent aznap este belépett Loyerék ebédlőjébe, Ursulát és anyját halk beszélgetésben találta. Mihelyt megpillantották, félbeszakították a meg­kezdett mondatot és azonnal abbahagyták a beszélgetést.

Ursula beszaladt a konyhába.

– Jó estét – mondta Madame Loyer, s szeme különösen csillogott.

Vincent a nagy asztalnál egyedül ette meg vacsoráját. Ursula gúnyos szavai valósággal fejbe verték, de azért nem adta fel a harcot. Egyszerűen nem volt hajlandó Ursula visszautasítását megmásíthatatlannak tekinteni. Elhatározta, hogy a másik férfit kiveri Ursula fejéből.

Csaknem egy hét telt el, míg néhány nyugodt percre szóba tudott elegyedni Ur­sulával. Alig evett és aludt ez alatt a hét alatt: közönyét idegesség váltotta fel. A képkereskedésben mind kevesebb képet adott el. Szemének zöldes árnyalatát a nagy lelki fájdalom kékes színűre változtatta. A beszéd mindinkább nehezére esett.

Mademoiselle Ursula – mondta – sajnálom, ha múlt este megbántottam. Ursula tágra nyílt szemmel, hidegen nézett rá, mint aki meglepődött azon, hogy a fiú kiment utána a kertbe.

Nem tesz semmit. Nem fontos az egész.

Szeretném elfelejteni, hogy nyers voltam magához. De amit mondtam,

Vincent egy lépéssel közeledett, de Ursula elhúzódott tőle.

– Mi értelme, hogy újra beszéljünk róla? – mondta Ursula. – Én már el is fe­lejtettem az egészet. – Hátat fordított Vincentnek és továbbhaladt a kerti ösvé­nyen. Vincent utána sietett.

– De nekem újra beszélnem kell róla. Ursula, maga nem érti, mennyire szere­tem! Maga nem tudja, milyen boldogtalan voltam egész héten. Miért fut előlem? – Nem mennénk be? Azt hiszem, anya látogatókat vár.

– Nem lehet igaz, hogy maga azt a másik férfit szereti. Meglátnám a szemé­ben, ha szeretné!

– Sajnos, nem érek rá ezt a beszélgetést folytatni. Mit mondott, mikor utazik haza nyáron?

Vincent száján alig jött ki a szó:

– Júliusban.

– Kitűnő. Vőlegényem júliusban veszi ki nyári szabadságát és a régi szobájára szükségünk lesz.

– Soha nem engedem át magát neki, Ursula!

– Nagyon kérem, hagyja abba az effajta beszédet. Ha nem, anyám felmondja a szobáját.

A következő két hónapban Ursulát egyre a vőlegényével való szakításra igye­kezett rábeszélni. Közben régi tulajdonságai mind visszatértek: ha nem lehetett együtt szerelmével, legszívesebben magában maradt, hogy senki ne zavarja gondolataiban. A képkereskedésben barátságtalanul viselkedett az emberekkel szemben. Az a világ, amelyet az Ursula iránt érzett szerelem támasztott benne, elenyészett, mintha soha nem is létezett volna. Ismét az a komor és mogorva if­jú volt, amilyennek szülei ismerték Zundertben.

Eljött július és vele Vincent nyári szünideje. Nem szándékozott Londont el­hagyni szabadsága két hetére.

Lement a társalgóba. Ott találta Ursulát és anyját. Észrevette, hogy jelentőség­teljes pillantást váltanak egymással.

– Csak egy kézitáskát viszek magammal, Madame Loyer - mondta. – Minden más holmimat a szobában hagyom. Fogadja el kérem a szoba bérét arra a két hétre, amíg távol leszek.

– Azt hiszem, helyesebb, ha minden holmiját elviszi, Monsieur Van Gogh – mondta Madame Loyer.

–Miért?

– Szobáját hétfőtől kiadtam. Okosabb, ha másutt keres szobát.

Vincent megfordult és bozontos szemöldöke alól Ursulára nézett. Nézése nem mondott semmit, inkább kérdezett.

– Igen, úgy gondoljuk – ismételte meg az asszony. – Leányom vőlegénye azt írta, jobb szeretné, ha ön elköltözne tőlünk. Sajnos, Monsieur Van Gogh, azt hi­szem, az lett volna a legjobb, ha soha nem jön hozzánk.

 

5.

 

Theodorus Van Gogh kocsival ment ki fia elé a bredai vasútállomásra. Hosszú fekete papi kabátot, széles hajtókájú mellényt hordott, keményített fe­hér inget és nagy fekete csokornyakkendőt, amely csaknem teljesen eltakarta fe­hér gallérját. Vincent gyors pillantással mérte fel apja arcának két jellegzetessé­gét: jobb szemét a mélyen leeresztett szemhéj majdnem eltakarta; szájának bal fele keskeny csík volt csupán, míg a jobb telt és érzéki. Szeme és tekintete passzív, csupán ennyit mondott: Ez vagyok én.

Zundertben, gyülekezetének egyháztagjai gúnyosan azt szokták mondani, hogy dominie Theodorus fején selyem kürtőkalapjával jár a világban és így vég­zi keresztényi jócselekedeteit.

Theodorus Van Gogh halála napjáig nem értette meg, miért nem aratott több sikert lelkipásztori működése során. Úgy érezte, már réges-régen Amszterdam­ban vagy Hága valamelyik nagyobb templomának szószékén volna a helye.

Hívei „szép domine"-nek hívták: művelt, mindenkihez kedves, kiváló lelki tulajdonságokkal megáldott férfiú volt, fáradhatatlanul az úr szolgálatában. En­nek ellenére ott felejtették apró kis falujában, Zundertben, s a hat Van Gogh fi­vér közül ő volt az egyetlen, aki nem szerzett országos hírnevet.

A zunderti lelkészlak, ahol Vincent született, favázas épület volt, szemben a piactérrel és a stadhuisszal. A konyha mögött kert húzódott akácokkal és gondozott virágágyak között kerti ösvényekkel. A fából épült kis templomot tel­jesen eltakarták a kert mögötti fák. A templom két oldalán simán üvegezett, gó­tikus ablakok, a templom belsejének egyszerű padlózatán tucatnyi pad. A fűtést biztosító néhány parázstartó kosár egészítette ki a puritán templom belső beren­dezését. Hátul falépcső vezetett fel a karzatra, ahol öreg harmónium állott.

A Városháza . Szigorú és egyszerű istentiszteleti hely volt ez a templom, amely híven tük­rözte Kálvin és a reformáció szellemét.

Anna Cornelia, Vincent anyja, már várta őket az ablakban és kinyitotta a ka­put, még mielőtt a kocsi a ház elé érkezett. Már az első pillanatban, amikor gyengéd szeretettel átölelte, észrevette, hogy fiát bántja valami.

Myn Heve zoon, Vincent! – mondta halkan.

Tágra nyílt, szürkésen árnyékolt kék szemével kutatóan nézett mindenkire, de keményen soha senkit meg nem ítélt. Orrától a szájáig ránc futott, amely az évek során mind mélyebb lett, és olyan benyomást keltett, mintha mosolyogna.

Anna Cornelia Carbentus hágai származású volt. Apja az „udvari könyvkötő" büszke címet viselte. William Carbentus jól menő könyvkötő műhelye ország­szerte ismert volt, különösen attól kezdve, amikor őt bízták meg, hogy bekösse a Hollandia alkotmányát tartalmazó okmány eredeti példányát. Leányai közül a legidősebb Theodorus fivéréhez, Vincent Van Goghhoz ment feleségül, a har­madik leány pedig Amszterdam egyik ismert lelkészéhez, Stricker tiszteletes­hez, s mindnyájan igen jó nevelést kaptak.

Anna Cornelia jólelkű asszony volt. A világban soha semmi gonoszsággal nem találkozott. Annál jobban tudta, mi a gyengeség, a kísértés, a nélkülözés és a fájdalom. Theodorus Van Gogh is jó ember volt, de ő tudta, mi a gonoszság és mélyen elítélte, ahol csak útjába került.

Van Goghék házának középpontja az ebédlő volt. A szoba közepén álló nagy asztal volt a családi élet középpontja, amikor vacsora után az asztalt leszedték. Itt gyűltek össze a petróleumlámpa barátságos fényében, hogy együtt töltsék az estét. Anna Cornelia nyugtalankodott Vincent miatt: fia lesoványodott és fel­tűnően ideges volt.

– Van valami bajod, Vincent? – kérdezte vacsora után. – Úgy látom, igen rossz színben vagy.

Vincent az asztalnál ülő három fiatal leányra nézett: Anna, Elizabeth és Wil­helmien, bár a nővérei voltak, szinte alig ismerte őket. – Nem – mondta –, nincs nekem semmi bajom.

– Jól érzed magad Londonban? – kérdezte Theodorus. – Ha nem, beszélek nagybátyáddal, Vincenttel. Biztosan áthelyez majd valamelyik párizsi üzletébe. Vincent hevesen tiltakozott:

– Nem, apa, kérlek ezt semmiképpen ne tedd! Nem akarok elmenni London­ból. Én... - Majd nyugodtabb hangon folytatta: – Ha Vincent bácsi át akar he­lyezni, bízd csak azt őrá.

– Ahogy akarod – mondta Theodorus.

Mégiscsak az a lány az oka - gondolta Anna Cornelia. – Most már értem, mi volt a baj a leveleivel.

A Zundert melletti homokdombokon ritkás fenyő- és tölgyligetek húzódtak. Vincent azzal töltötte napjait, hogy egyedül kószált a réteken és a ligetek közöt­ti apró tavakat bámulta. Csak a rajzolásban lelte örömét. Vázlatokat készített a kertről, a vasárnap délutáni piactérről a lelkészlak ablakából, a ház kapujáról. Közben legalább egy időre elfeledkezett Ursuláról.

Theodorust mindig elkeserítette, hogy legidősebb fia nem lépett apja nyom­dokába, és nem választotta a lelkészi pályát. Egyik nap együtt látogattak meg egy beteg gazdálkodót. Kocsin mentek, amikor a dűnék vidékére érkeztek, ki­szálltak a kocsiból, s rövid sétára indultak. A nap vörös korongja leáldozóban volt a fenyők mögött és az alkonyi égbolt visszatükröződött az apró tavak vizé­ben. A dűnék sárga homokján mély csend honolt.

– Apám is lelkész volt, Vincent, egyre azt reméltem, te is az leszel.

– Miért kívánod, hogy pályát változtassak?

– Csak azért említettem, ha esetleg te is így gondolnád... Lakhatnál Jan bá­csinál Amszterdamban, míg egyetemre jársz és Stricker tiszteletes személyesen ügyelne fel tanulmányaidra.

– Azt tanácsolod, hagyjam ott a Goupil céget?

– Semmiképpen sem. De ha talán nem lennél megelégedve a munkáddal... hisz előfordul, hogy az ember megmásítja elhatározását...

– Tudom. De nincs szándékomban kilépni a Goupil cégtől.

Apja és anyja együtt kísérték ki a bredai állomásra, mikor Londonba indult vissza.

– Londoni címed marad a régi, Vincent? – kérdezte Anna Cornelia.

– Nem. Máshová költözöm.

– Örülök, hogy otthagyod Loyerékat – mondta apja. – Soha nem szerettem őket. Túl sok a titkuk.

Vincent nem szólt semmit apja szavára. Anyja gyengéden vállára tette a ke­zét, s hogy apja ne hallja, súgva ezt mondta neki:

– Ne légy boldogtalan, drága fiam. Jobban jársz, ha majd később, valamikor, amikor már lehiggadtál, egy helyes holland leányt veszel feleségül. Nem való hozzád az a lány, az az Ursula. Hidd el nekem.

Nem értette, honnan tudott anyja mindent ilyen pontosan.

 

6

 

Londonba érkezése után a Kensington New Roadon bérelt magának bútorozott szobát. Szállásadója egy idős hölgy rendszerint korán lefeküdt és a házra teljes csend borult. Vincent minden este vad küzdelmet vívott önmagával, ne ro­hanjon-e el Loyerékhez. De aztán bezárta szobája ajtaját és eltökélten megeskü­dött, hogy lefekszik. Titokzatos módon negyedórával később mégis az utcán volt és sietős léptekkel ment Ursuláék háza felé.

Mikor már csak néhány háztömbnyire volt a házuktól, úgy érezte, Ursula bűv­köre veszi körül. Gyötrelmes érzéssel töltötte el, hogy a lány fizikai közelség­ben van és mégis olyan elérhetetlen számára, de ezerszer nagyobb gyötrelmet jelentett volna, hogy új lakásában, Ivy Cottage-ban maradjon és ne legyen leg­alább a közvetlen közelében.

A fájdalom különös hatással volt rá, sokkal érzékenyebbé tette mások fájdal­ma iránt. Egyben azonban türelmetlenné is tette mindennel szemben, ami olcsó, küzdelem nélküli sikert jelentett a világban. A képkereskedésben nem látták semmi hasznát. Amikor a vevők megkérdezték, mit gondol az általuk kiválasz­tott nyomatról, félreérthetetlen szavakkal világosította fel őket, hogy milyen visszataszítóak és csúfak. Így aztán nem is vásárolták meg a képeket. Csak olyan képben érzett realitást és érzelmi mélységet, amelyben a művész a fájdal­mat juttatta kifejezésre.

Októberben termetes, dús keblű hölgy állított be az üzletbe és véletlenül Vin­centhez fordult. Magas csipkegallért és cobolyprémes bundát hordott, fején ke­rek bársonykalap kék tollal. Képet akart vásárolni új lakásába.

– Mutassa meg a legjobbakat a raktáron lévő képekből – mondta. – Az ár nem számít. Megmondom a méreteket is. A szalonban két ötven láb hosszú falrész van, a harmadik falon két ablak...

Vincent a délután nagy részét azzal töltötte el, hogy eredeti Rembrandt-met­szetek másolatait és Turner egy velencei tájképének másolatát, Thys Maris né­hány litografált rajzát, Corot és Daubigny képeiről készült fényképmásolatokat adjon el a dámának. A nő a Vincent által mutatott képekből minden művész al­kotása közül biztos érzékkel válogatta ki a leggyengébbeket.

Hasonló tehetséget árult el abban is, hogy első látásra visszautasítson mindent, amiről Vincent tudta, hogy a művész hiteles alkotása. Az órák múlásával Vincent mindinkább úgy tekintett a nő pufók arcára és fölényes, gyerekes elképzeléseire, mint a középosztály ostobaságának és kalmár szellemének tökéletes jelképére.

– Azt hiszem – kiáltott fel öntelten az asszonyság –, egészen jó holmit sike­rült vásárolnom.

– Ha becsukta volna a szemét és úgy választott volna – mondta erre Vincent -, akkor sem válogathatott volna rosszabbul.

A nő nehézkesen felkelt a székéről, bő bársonyszoknyájával végigseperte a padlót. Vincent látta, hogy kövér, puffadt arca elvörösödik, hatalmas kebléből a felindulástól ziháló hang tört fel, majd felháborodottan így kiáltott:

–Maga... nem más, mint egy... egy falusi fajankó!

A dáma elviharzott, bársonykalapján a kék toll ide-oda hajladozott.

Mr. Obach szörnyen felindult.

– Kedves fiam, Vincent! – kiáltott fel. – Mi történt magával? Tönkretette a hét legjobb üzletét, s hozzá még a hölgyet is megsértette!

– Hajlandó, Mr. Obach, egyetlen kérdésemre válaszolni?

– Halljam, mi az? Nekem is lesz néhány kérdésem magához.

Vincent félretolta a nő által kiválogatott képeket és mindkét kezét az eladó­pult szélére tette.

– Mondja meg, bele lehet törődni abba, hogy egy ember egyetlenegy és újra nem kezdhető életét azzal töltse, hogy a legsilányabb képeket adja el a legosto­bább embereknek?

Obach kísérletet sem tett, hogy feleljen a hozzá intézett kérdésekre.

– Ha ez így folytatódik – csak ennyit mondott –, kénytelen leszek írni a nagy­bátyjának és arra kérni, helyezze át a vállalat valamelyik más fiókjába. Nem kockáztathatom, hogy tönkretegye az üzlet forgalmát.

Vincent széles kézmozdulattal utasította vissza Obach felháborodását és hoz­zátette:

– Hogyan vághatunk zsebre ilyen magas hasznot abból, hogy ennyi szemetet sózunk rá a vevőkre, Mr. Obach? És mi az oka, hogy csak olyan embernek áll módjában ide betennie a lábát, aki rá se bír nézni semmire, ami igazi műalko­tás? Azért-e, mert a sok pénztől elkérgesedik a lelkük? És miért van, hogy a sze­gényeknek, akik értékelni tudnák az igazi művészetet, nincs egy fityingjük sem, hogy képeket vásároljanak és lakásuk falára akasszák?

Obach furcsállólag nézett rá.

– Mi ez, ha nem szocializmus? – mondta.

Hazaérve Vincent kezébe vette Renan egyik kötetét, amely asztalán feküdt, föllapozta a már korábban megjelölt helyen, ahol a nagy francia gondolkodó ezt írja: „Hogy helyesen cselekedjünk ebben a világban, valaminek meg kell halnia bennünk. Az embernek nem lehet egyetlen célja a földön, hogy boldog legyen. még csak az sem, hogy egyszerűen becsületes legyen, hanem nagy dolgokat kell végrehajtania az emberiség hasznára. Ám hogy ezt megtehesse, az igazi nemes­lelkűségre kell törekednie és le kell küzdenie azt a közönségességet, amely si­várrá teszi a legtöbb ember életét."

Körülbelül egy héttel karácsony előtt, Loyerék díszes karácsonyfát állítottak fel lakásuk egyik, utcára néző ablaka előtt.

Két nappal később, arra járva Vincent látta, hogy a lakás szokatlanul fényben úszik és vendégek érkeznek a házhoz. Bentről hangos nevetés zaja hallatszott. Loyerék nyilván a karácsony megünneplésére rendeztek vendégséget. Vincent hazarohant, gyorsan megborotválkozott, majd amilyen gyorsan csak tudott, sie­tett vissza a Clapham Roadon levő házba. Eltartott néhány percig, amíg kifújta magát, aztán elindult a lépcsőn.

Karácsony volt, a szeretet és megbocsátás ünnepe. Felment a lépcsőn és be­kopogtatott a lakás ajtaján. Ismerős lépteket hallott: a lakás előszobáján át vala­ki az ajtóhoz közeledett, ismerős hang kiáltott vissza a lakószobában összegyűl­teknek. Az ajtó kinyílt. A lakásból kiáramló fény ráesett Vincent arcára. A fiú tekintete Ursulára meredt. Ujjatlan zöld ruha volt rajta, széles csipkekendő a vállán. Soha ilyen szépnek még nem látta.

– Ursula – csak ennyit mondott.

A leány arcán olyan kifejezés jelent meg, amely félreérthetetlenül ismételte meg mindazt, amit annak idején a kertben mondott neki. Vincent ránézett és visszaemlékezett minden szóra.

– Menjen innen, kérem – szólt Ursula és becsapta Vincent előtt az ajtót.

Másnap reggel Vincent elutazott Hollandiába.

Karácsony volt a legforgalmasabb időszak a Goupil képkereskedésben. Mr. Obach megírta Vincent nagybátyjának, hogy unokaöccse szó nélkül távozott a londoni üzletből. Vincent bácsi erre öccsét a cég párizsi főüzletébe helyezte át, a Rue Chaptalba.

Vincent nyugodt hangon közölte nagybátyjával, hogy a műkereskedéssel egyszer s mindenkorra végzett. Ez megdöbbenéssel hallgatta unokaöccse sza­vait és mélyen megsértődött. Kijelentette, a jövőben leveszi kezét Vincentről. A karácsonyi szünet eltelte után azonban engedett kérlelhetetlenségéből és Vincentet segédnek helyezte el a dordrechti Blussé és Braam könyvkereske­désben. Ez volt az utolsó eset, amikor a két Vincent Van Goghnak dolga akadt egymással.

Vincent Dordrechtben nem egészen négy hónapot töltött. Nem volt sem bol­dog, sem boldogtalan, munkáját nem végezte sem sikeresen, sem sikertelenül. Egyszerűen nem volt ott. Egyik szombat este az utolsó vonattal Dordrechtből Oudenboschba ment, onnan pedig hazasétált Zundertbe. A dűnéken az út szép volt, a levegő kellemesen hűvös, tele az éjszaka erős illataival. Az éjszakai sö­tétség ellenére is jól látta a fenyőfákat és a hangával benőtt homokbuckákat. A táj Bodmer egyik metszetére emlékeztette. A kép apja dolgozószobájának fa­lán lógott. Az ég borús volt, de a felhők közt itt-ott fénylettek a csillagok. Kora hajnalban érkezett a zunderti temetőhöz. Kinn a réteken a tavaszi vetésben már vidáman zengett a pacsirták éneke.

Szülei megértették, hogy nehéz hónapokat él át. A nyár folyamán a család a néhány kilométernyire fekvő Etten városkába költözött, ahová Theodorust lel­késznek hívták meg. Etten közepén szilfákkal szegélyezett, tágas köztér feküdt.

A városkát vasútvonal kötötte össze Bredával, Hollandia egyik nagyobb váro­sával, Theodorus számára ez komoly előlépést jelentett.

Kora ősszel Vincentnek döntenie kellett élete további folyásáról. Ursula ek­kor még nem ment férjhez.

– Nem való neked a kereskedői pálya, Vincent – mondta neki édesapja. – Ha a szívedre hallgatsz, Isten szolgája leszel.

– Tudom, apám.

– Miért nem mégy Amszterdamba, hogy teológus légy?

– Szívesen tenném, de...

– Még mindig habozol?

– Igen, most nem tudom neked megmagyarázni, miért. Hagyj egy kis időt.

Jan nagybátyja látogatóban járt náluk Ettenben.

– Vár rád egy szoba nálunk Amszterdamban, Vincent – mondta.

– Stricker tiszteletes írta, hogy gondoskodik felvételedről a teológiai fakultá­son - tette hozzá édesanyja.

Amikor Ursulától megkapta a fájdalom ajándékát, örökségének tekintette, hogy az örökségükből kitagadottak sorába lépjen. Tudta, hogy a legjobb képe­sítést az amszterdami egyetemen nyerheti el. A Van Gogh és a Stricker család házánál otthona is biztosítva lenne, támogatnák pénzzel és jó tanáccsal, körül­vennék szeretetükkel. De nem tudta rászánni magát a végleges szakításra. Ur­sula Angliában volt és még nem ment férjhez. Ha Hollandiában marad, megsza­kad vele a közvetlen kapcsolat minden szála. Néhány angol hírlapot rendelt, felelt néhány alkalmazást ajánló hirdetésre és végül tanítói állást fogadott el a London közelében fekvő Ramsgate-ben.

 

7.

 

Mr. Stokes magániskolája a város egyik terén állt. A tér közepén vasráccsal körülkerített pázsit. Az iskolát huszonnégy diák látogatta, tíz-tizennégy éves fi­úk voltak. Vincent francia, német és holland nyelvórákat adott, felügyelt a fiúk­ra szabad idejükben és segédkezett nekik a szombati fürdéskor. Teljes ellátási kapott, de fizetést nem.

Ramsgate meglehetősen komor hangulatú város volt, s ez jól illett Vincent ke­délyállapotához. Lelki gyötrelmét öntudatlanul is ápolta magában, mint valami hű társát: ezen keresztül érezte, hogy Ursula állandóan mellette van. Ha már nem lehetett együtt a szeretett leánnyal, egyre ment, hol tölti napjait. Egyetlen kívánsága volt: senki se zavarja meg az Ursula miatti szenvedés  örökös gyötrel­mében.

– Nem tudna valami csekély fizetést adni, Mr. Stokes? - kérdezte Vincent. – Csak annyit, hogy dohányt, s néha valami ruhát vásároljak.

– Eszemben sincs – felelte Stokes. – Kapok elég tanítót teljes ellátásért.

Szombaton kora reggel Vincent gyalog indult el Ramsgate-ből Londonba. Az út hosszú volt a tikkasztó hőségben. Végül estére eljutott Canterburybe. Az ősi székesegyházat körülvevő fák árnyékában pihent. Majd kicsit tovább­ment: amíg egy kis tó közelében néhány nagy bükkhöz és szilfához ért. Itt lefe­küdt és hajnali négy óráig aludt. A madarak dala ébresztette fel. Délután érke­zett meg Chathambe; innen már látta a Temzét az alacsony, részben vízzel elárasztott réteken túl, tele hajókkal. Estére London ismerős külvárosaiba ért, és bár holtfáradt volt, sietve ment Loyerék háza felé.

A vágy, hogy találkozzék Ursulával – hiszen ezért jött vissza Angliába –, menten hatalmába kerítette, mihelyt házukat megpillantotta. Ursula itt van Ang­liában, itt érezheti fizikai jelenlétének közelségét.

Szíve hevesen dobogott. Egy fának dőlt. A tompa fájdalom, amelyet érzett, szavakban egyszerűen kifejezhetetlen volt. Ursula nappali szobájában kialudt a lámpa. Nyomban utána hálószobájának ablaka világosodott ki, majd az egész ház elsötétült. Vincent nehezen szakadt el a ház közelségéből, fáradtan bandu­kolt tovább a Clapham Roadon. Amikor a ház eltűnt a szeme elől, tudta, hogy ismét elveszítette Ursulát.

Midőn az Ursulával kötendő házasságról ábrándozott, már nem is gondolt Ur­sulára mint nagy jövedelmű műkereskedő feleségére. Úgy látta maga előtt a lányt, mint egyszerű evangélista hűséges élettársát, aki férjével együtt dolgo­zik a szegények szolgálatában, a nyomornegyedekben.

Csaknem minden hétvégén begyalogolt Londonba. Nehezen ért vissza idejé­ben hétfőn reggelenként az iskolába. Előfordult, hogy egész péntek és szombat éjszaka gyalogolt, csakhogy lássa Ursulát vasárnap reggel templomba menet. Nem volt pénze szállásra, élelemre, s mikor beköszöntött a tél, sokat szenvedett a hidegtől. Midőn hétfőn a kora reggeli órákban átfázva érkezett vissza Rams­gate-be, reszketett a kimerültségtől és az éhségtől. Beletelt az egész hét, míg új­ra erőre kapott.

Néhány hónappal később jobb állást kapott Mr. Jones metodista iskolájában, Isleworthben.

Mr. Jonesnak népes gyülekezete volt. Vincentet eredetileg tanító­nak alkalmazta, de hamarosan segédlelkészévé tette.

Vincent ismét megváltoztatta eljövendő életére vonatkozó elképzelését. Ursu­la többé nem evangélista felesége, aki a szegénynegyedben szorgoskodik, hanem vidéki lelkészé. Lelki szemeivel látta, Ursula helyesli elhatározását, bol­dog, hogy otthagyta a Goupil képkereskedést, a haszonleső kereskedői pályát, s helyette az emberiségért fáradozik.

Tudatosan nem gondolt rá, hogy Ursula esküvőjének napja egyre közeledik. A vőlegény valamiképpen soha nem volt valóban létező személy a számára. Mindig úgy gondolta, hogy Ursula kikosarazásának oka valami benne levő fo­gyatkozás lehet, amit valahogyan jóvá kell tennie, s van-e erre alkalmasabb mód, mintha Isten szolgálatába lép?

Mr. Jones szegény sorsú tanítványai londoniak voltak. Megadta Vincentnek címüket és a fiatalembernek gyalog kellett elindulnia, hogy összeszedje a tandí­jakat. A szülők mind Whitechapel szívében laktak. Whitechapel utcáin a sze­génység szaga terjengett. Népes családok elképesztően összezsúfoltan éltek hideg, nyomorúságos lakásokban: az éhség és betegség lerítt a városnegyed la­kóinak arcáról. A szülők egy része betegség miatt kényszerből levágott állatok húsával kereskedett; az ilyen hús forgalomba hozatalát a kormány intézkedései megtiltották. Vincent rongyokba öltözött és a hidegtől didergő családokat láto­gatott meg. Ételük moslékszerű leves, száraz kenyér és bűzös, romlott hús volt. A késő esti órákig hallgatta nyomorúságos életkörülményeik ecsetelését.

Szívesen vállalta a londoni kiküldetést, mert útban hazafelé alkalma nyílt elmennie Ursuláék háza mellett. Whitechapel nyomortanyái azonban elfeledtet­ték vele Ursulát. Nem is jutott eszébe, hogy a Clapham Roadnak kerülve térjen haza. A tandíjakból egy árva pennyt sem tudott behajtani Mr. Jones részére.

Egyszer csütörtökön, az esti istentisztelet során, Jones lelkész segédlelkészé­hez hajolt, s azt színlelte, hogy teljesen kimerült.

– Alig állok a lábamon ma este, Vincent. Úgy tudom, maga állandóan ír pré­dikációkat. Szeretnék már egyet hallani. Hadd lássam, milyen lelkipásztor válik magából.

Vincent egész testében reszketve ment fel a szószékre. Arca kipirult. Nem tudta, mit kezdjen a kezével. Hangja rekedtes volt, beszéde akadozó. Meg­erőltette emlékezetét, hogy eszébe jussanak a papírra vetett és sokszor átgondolt beszédfordulatok, a prédikáció szépen csiszolt mondatai. De úgy érezte, a lélek áttör akadozó szavain és esetlen kézmozdulatain.

– Kitűnően csinálta, Vincent – mondta Mr. Jones. – Jövő héten Richmondba küldöm.

Derűs őszi nap volt. A séta jólesett a Temze partján, Isleworthtől Richmon­dig. A kék ég és a nagy vadgesztenyefák sárguló lombkoronájukkal visszatük­röződtek a folyó vizében. A richmondi gyülekezet tagjai azt írták Mr. Jonesnek, hogy szívesen hallgatták a fiatal holland tiszteletest, ezért Mr. Jones úgy gondolta, további lehetőséget ad fiatal segédlelkészének. Mr. Jones Turnharm Green-i egyháza nagy és népes gyülekezet volt, s a gyülekezet tagjai mindig gondosan megbírálták az istentiszteletet végző lelkészt. Ha Vincent itt sikeresen szerepel, bátran prédikálhat bármely szószéken.

Vincent egyházi beszéde alapigéjét a 119. zsoltár 19. verséből vette: „Jöve­vény vagyok e földön: rejtsd el tőlem parancsolataidat." Belső tűztől áthatott, egyszerű szavakkal mondta el beszédét. Fiatalsága, égő szenvedélye, a belőle áradó, kicsit nehézkes erő, hatalmas feje, szemének átható nézése, mindez együtt, mély benyomást keltett hallgatóságában.

Istentisztelet után hallgatói közül sokan odamentek és megköszönték szép prédikációját. Kezet fogott velük és a sikertől kábultan mosolygott. Amikor a templom kiürült, sietve távozott a hátsó ajtón és elindult a Londonba vezető úton.

Közben vihar tört ki. A templomban felejtette kalapját és felső kabátját. A fo­lyó vize sárgás színűre változott, különösen a part közelében. A látóhatáron vil­lámok cikáztak hatalmas szürke felhők felett, amelyekből sűrű eső hullott. Ruhája percek alatt átázott, de azért jókedvűen folytatta útját.

Végre sikert aratott! Megtalálta önmagát. Diadalát lehelyezi Ursula lába elé, és arra kéri a leányt, ossza meg vele.

Az eső átáztatta a folyó mellett vezető, keskeny parti ösvényt, szél rázta a ga­lagonyabokrokat. Távolból egy város képe tűnt fel; mintha valami Dürer-met­szet lenne. Tornyok, magas kémények, palával fedett háztetők, gót stílű házak.

Zuhogó esőben ért Londonba. A víz végigcsorgott arcán, átáztatta cipőjét. Már alkonyodott, amikor Loyerék házának közelébe ért. Az alkony szürke volt és komor. A házhoz közeledve, zene hangjaira figyelt fel; hegedű szólt; nem tudta mire vélni a dolgot. A ház minden szobája kivilágítva. A zuhogó esőben több bérkocsi sziluettje rajzolódott ki a ház előtt. Látta, hogy a nappali szobá­ban táncolnak. Öreg kocsis ült a bakon, feje fölé óriás esernyőt tartott, hogy vé­dekezzék az eső ellen.

– Mi van itt? – kérdezte Vincent.

– Gondolom, lakodalom.

Vincent a kocsi oldalához dőlt, vörös hajáról az esővíz patakokban csorgott arcára. Nemsokára kinyílt a ház ajtaja. Ursula meg egy magas, nyúlánk férfi alakja jelent meg az ajtóban. A lakodalmi vendégek mind kitódultak a ház tor­nácára. Kiáltozva nevettek és marokkal szórták a rizst a fiatal párra.

Vincent a bérkocsi sötétben maradt oldalához osont. Ursula és férje beszállt a kocsiba. A kocsis megpattintotta ostorát, a kocsi lassan elindult. Vincent né­hány lépést tett előre, odaszorította arcát a kocsi csuromvizes ablakához. Ursu­lát férje szorosan átkarolta, ajkuk csókban forrt össze. A kocsi elindult.

Valami megpattant Vincent belsejében, tisztán, félreérthetetlenül. A varázslat elmúlt. Nem is gondolta, hogy mindez ilyen könnyű.

Zuhogó esőben érkezett vissza Isleworthbe. Összecsomagolt és soha többé nem tért vissza Angliába.

 

A BORINAGE

 

 

1.

 

 

Johannes Van Gogh altengernagy, a holland haditengerészet legmagasabb rangú tisztje, a haditengerészet javítóműhelyének udvarára nyíló, szolgálati la­kásának tornácán állt. Unokaöccse érkezésének tiszteletére díszegyenruháját vette fel; aranyos vállrojt csillogott mindkét vállán. Domború homloka és erős, egyenes orra alatt, jellegzetes arcvonása, nagy, előreugró Van Gogh-álla volt.

– Örülök, hogy eljöttél hozzám, Vincent – mondta. – A ház nagyon csendes, amióta gyerekeim férjhez mentek vagy megházasodtak.

Széles lépcsőn mentek fel az emeletre. Jan bácsi kinyitott egy ajtót. Vincent bement a szobába és lerakta csomagját. A szobából nagy ablak nyílt az udvar­ra. Jan bácsi leült az ágy szélére. Igyekezett annyira közvetlen lenni, amennyi­re aranyos vállrojtja megengedte.

– Örömmel hallottam, hogy lelkipásztornak készülsz – mondta. – A Van Gogh család tagjai közül egy mindig Isten ügyét szolgálta.

Vincent elővette pipáját és gondosan megtöltötte; ez rendszerint annak jele volt, hogy kijelentését komolyan meg akarja fontolni.

– Tudod, evangélistaként kívánok tevékenykedni és nyomban munkához is szeretnék fogni - mondta.

– Nem gondolhatod te ezt komolyan, Vincent. Az evangélisták műveletlen népség, teológiai nézeteik zavarosak. Nem, fiam, a Van Goghok, ha lelkészi pá­lyára mentek, mindig az egyetemen tanultak. De bizonyosan szeretnél már ki­csomagolni. Nyolckor vacsorázunk.

Alig tűnt el az altengernagy széles háta a szeme elől, Vincenten csendes bús­komorság vett erőt. Szétnézett a szobában. Az ágy széles volt és kényelmes, a fiókos szekrényben bőven akadt hely holmijainak, az alacsony dolgozóasztal szinte hívogatott a munkára. Mégis kényelmetlenül érezte magát, mint mindig, valahányszor idegenek közé került. Fejére tette sapkáját és kiment a Dam*-ra. (gát – hollandul) Egy zsidó antikváriumában az ajtó elé kitett asztalon gyönyörű metszetekre ta­lált. Gondos válogatás után tizenhármat megvásárolt. Hóna alá vágta, boldogan igyekezett haza és útközben élvezettel szívta be a csatornák erős, kátrányos illatát.

Miközben szobája falára akasztotta fel a frissen vásárolt metszeteket, gondo­san vigyázva, hogy kárt ne tegyen a falban, kopogtattak, és Stricker tiszteletes lépett be az ajtón.

Stricker is nagybátyja volt Vincentnek. Maga nem tartozott a Van Gogh csa­ládhoz, felesége volt Vincent anyjának a nővére. Stricker Amszterdam egyik legismertebb lelkésze volt, s mindenki kiváló embernek tartotta. Fekete, igen jól szabott, finom anyagból készült papi öltönyt hordott.

Miután kölcsönösen üdvözölték egymást, a dominie így szólt:

– Sikerült megnyernem Mendes da Costát, a klasszikus nyelvek egyik legki­válóbb tudósát, hogy görög és latin leckéket adjon neked. Mendes da Costa a zsidó negyedben lakik; első leckéd hétfőn délután három órakor lesz. Most azonban elsősorban azért jöttem, hogy meghívjalak vasárnap ebédre. Nagyné­néd, Wilhelmina és unokanővéred, Kay, szeretnének már látni.

– Hálásan köszönöm a meghívást. Mikor menjek?

– Délben ebédelünk, a késő délelőtti istentiszteletem után.

– Adja át, kérem, szíves üdvözletemet a család minden tagjának – mondta

Vincent, amikor Stricker tiszteletes feltette kalapját és kezébe vette a magával hozott testes könyvet.

– A holnapi viszontlátásra – mondta és távozott.

 

2.

 

A Stricker család Amszterdam egyik legelőkelőbb utcájában, a Keizersgrach­ton lakott. Ez a negyedik, patkó alakú körút és csatorna, amely a kikötő déli ré­szétől kiindulva körülfogja a belvárost és északon ismét a kikötőnél végződik. A csatorna vize tiszta és átlátszó volt. Gondosan vigyáztak rá, hogy a víz felszí­nét ne borítsa be a kroos, az a titokzatos, zöld mohaszerű hínár, amely vastag ré­tegben vonja be a csatornák vizét a város szegényebb negyedeiben. Az utcában régi flamand házak húzódtak; keskeny homlokzatúak, kitűnő épí­tésűek. Szorosan egymáshoz simultak, úgy sorakoztak, mint vigyázban álló puritán katonák.

Másnap délelőtt Vincent meghallgatta Stricker bácsi prédikációját, majd utá­na elindult hozzájuk.

A verőfényes nap elűzte a hamuszürke fellegeket, ame­lyektől Hollandia ege gyakran borús. A levegő csillogott az erős napsütésben. Korán volt még. Vincent elgondolkodva sétált az utcákon és nézte, amint a bár­kákat a csatorna vizén ár ellenében csáklyával lökik előre.

Nagyrészt homokszállító bárkák voltak. Hegyes csúcsban végződő orruktól eltekintve, szögletes, nehézkes járművek. A fekete kátrányfestéket a víz kifakí­totta; középütt tág hely a homok berakására. A bárka orrától a faráig kifeszített szárítóköteleken lógott a család kimosott szennyese. A bárkát a család feje tol­ta hosszú csáklyával. Nekivetette vállát a rúdnak és erejét megfeszítve haladt végig a hajó hosszában futó pallón. Ügyes, erőteljes mozdulatokkal végezte ne­héz munkáját és a hajó tovasiklott a vízen. Felesége kövér, vörös arcú nő, moz­dulatlanul ült a kormány mellett. A gyerekék kutyával játszadoztak. Minden percben leszaladtak a hajó belsejében elhelyezett kabinba. Ez volt a család la­kóhelye.

Stricker tiszteletes háza is jellegzetes flamand épület volt. Homlokzata kes­keny, háromemeletes, tetején négyszögletes toronnyal. Ennek közepén cikor­nyákkal körülvett, keskeny padlásablak. A padlásablakból hosszú, vaskampó­ban végződő gerenda állt ki.

Megérkezésekor Wilhelmina néni köszöntötte Vincentet és bevezette az ebédlőbe. A falon Ary Scheffernek Kálvinról festett arcképe függött; ezüst­tálak és evőeszközök csillogtak a pohárszéken. A falakat sötétbarna faburkolat borította.

Mielőtt Vincent szeme hozzászokott a szoba állandó homályához, a sötétből magas termetű, karcsú, fiatal nő lépett elő és melegen üdvözölte.

– Természetesen nem ismersz – mondta behízelgő hangján –, unokanővéred vagyok, Kay.

Vincent megszorította Kay feléje nyújtott kezét; hosszú hónapok óta először érezte fiatal nő meleg testének érintését.

– Mi még nem találkoztunk – mondta Kay. – Ami elég különös, mert én hu­szonhat éves vagyok, te meg biztosan...

Vincent hangtalanul bámult rá és jó néhány pillanat telt el, míg tudatára éb­redt, hogy felelnie kell. Hogy bárdolatlanságát feledtesse, érdes hangon szinte kiabálva mondta:

– Huszonnégy. Két évvel fiatalabb nálad.

– Igen? Talán mégsem oly különös, hogy eddig nem találkoztunk. Te még so­hasem jártál Amszterdamban, én pedig sohasem voltam Brabantban. De milyen udvariatlan vagyok. Foglalj helyet, kérlek.

Párnázatlan szék szélére ült. Hirtelen, ami egyébként gyakran megtörtént ve­le, esetlen vidéki kamaszból jó modorú fiatalemberré változott, s így szólt:

– Anyám nagyon szerette volna, ha meglátogatsz bennünket. Brabant bizo­nyosan megnyerné tetszésedet. A táj elbájolóan szép.

– Tudom. Anna néni számtalanszor meghívott és remélem, nemsokára el is megyek hozzátok.

– Igen – mondta Vincent –, el kell jönnöd.

Mintha távolról hallaná unokanővére hangját, sőt saját szavait is. Egészen el­töltötte a szenvedélyes bámulat, úgy nézte Kay ragyogó szépségét. Az a szom­júság vett rajta erőt, amely oly gyakori a fiatal nők társaságát nélkülöző, egész­séges fiatalembereknél. Kaynek jellegzetes, kemény holland arcvonásai voltak, de ezek kifinomodtak, arányos egységbe csiszolódtak. Haja nem volt vilá­gosszőke, de nem is a holland parasztasszonyok nyers vörös színű haja, hanem a kettő különös vegyüléke, finoman egyesítette az egyik tüzét a másik meleg fé­nyével. Bőrét óvta a naptól és a széltől, és állának fehérsége úgy olvadt át arca rózsás színébe, mint azt a holland kismesterek utolérhetetlen művészettel festett képein lehet látni. Szeme búzavirágkék színű volt és az élet szeretete ragyogott benne; telt ajkát kissé nyitva tartotta, mintha szerelmes csókra kínálná.

A lánynak feltűnt Vincent hallgatása, s megkérdezte:

– Mire gondolsz, Vincent? Látszik, töprengsz valamin.

– Arra gondoltam, hogy téged Rembrandt szívesen lefestett volna.

Kay felnevetett, halk, érett érzékiséggel.

– Rembrandt csak csúnya öregasszonyokat festett. Vagy nem? – kérdezte.

– Nem – felelte Vincent. – Szép öregasszonyokat, akik szegények és bizonyos tekintetben boldogtalanok is voltak, de akik a fájdalom árán nyerték meg lelkü­ket.

Kay most először nézett rá igazán Vincentre. Mikor a fiatalember bejött, csak felületesen pillantott rá, akkor csak bozontos, vörös haja és erős arcvonásai tűn­tek fel. Most látta telt száját, mélyen ülő, tűzben égő szemét, a Van Goghok ma­gas, arányos homlokát és kicsit előreálló, dacos állát.

– Bocsáss meg az ostobaságomért – mondta majdnem suttogva. – Értem, mit gondolsz Rembrandtról. Rembrandt a szépség igazi lényegét akarta művészeté­vel kifejezni, amikor görnyedt tartású öregjeit festette, akik mind szenvedő em­berek, s a szenvedés kiül arcukra.

– Miről beszéltek, gyerekek, ilyen komolyan? – kérdezte Stricker tiszteletes az ajtóból.

– Ismerkedünk egymással – felelte Kay. – Miért nem mondtad nekem soha, hogy ilyen kedves unokafivérem van?

Ismét egy férfi lépett be a szobába, nyúlánk, kellemesen mosolygó arcú és megnyerő modorú fiatalember. Kay felkelt és megcsókolta.

– Vincent – mondta – a férjem, Mijnheer Vos.

Kay néhány pillanattal később szőke, nevetős arcú, világoskék szemű, kété­ves fiút vezetett be kezénél fogva a szobába. Kék szeme pontosan olyan volt, mint az anyjáé. Kay felvette ölébe a kisgyermeket, Vos pedig átölelte mind­kettőjüket.

– Ülj mellém az asztalnak erre az oldalára, Vincent – szólt most Wilhelmina néni.

Szemben velük Kay ült, egyik oldalán Vosszal, a másikon pedig a kis Jannal. Kay most, hogy férje hazaérkezett, mintha megfeledkezett volna Vincentről. Arcának színe mélyebb árnyalatot öltött. Egyszer, amikor férje halk hangon va­lami érdekeset súgott, gyors mozdulattal odahajolt hozzá és megcsókolta.

Szerelmük sugárzó ereje hatalmába kerítette Vincentet is. Ursula miatti régi sebe, a végzetes vasárnap óta, titokzatos mócón most fakadt fel újra első ízben. A fájdalom maró érzése öntötte el egész valóját. A kölcsönös, örömteljes szere­tetben összeforrt bensőséges családi együttlét tudatára ébresztette, hogy az el­telt gyötrelmes hónapokban mennyire, mily kétségbeejtően nélkülözte a szere­tetet, és hogy ettől az éhségtől nem szabadul egykönnyen.

 

3.

 

Vincent rendszerint már napfelkelte előtt talpon volt, hogy olvassa Bibliáját. Amikor a nap felkelt öt óra tájban, odament a tengerészeti javítóműhely udva­rára néző ablakhoz és figyelte a kapun belépő munkáscsoportokat, az apró fe­kete alakok egyenetlen sorát, amint tódultak be a telepre. Kis gőzhajók jöttek-mentek a Zuider Zee vizén. Távolabb, az Y csatorna túlsó partján épült falu közelében, a gyorsan mozgó, barna vitorlás halászbárkákat látta.

Amikor a nap magasabbra emelkedett az égen és a köd felszállt az udvaron halomba rakott deszkákról, Vincent elment az ablakból, elfogyasztotta reggeli­jét, egy karéj szikkadt kenyeret és egy pohár sört, aztán hozzáfogott a hét órán át tartó, fárasztó görög és latin tanuláshoz.

Rendszerint kimerült a négy-öt órán át, feszült figyelemmel folytatott tanulás után, gondolatai összezavarodtak. Kételkedett benne, hogy annyi, izgalmakkal teli év után lesz-e kitartása az egyhangú rendszeres tanuláshoz. Naphosszat ma­golta a nyelvtani szabályokat. A késő délutáni órákig tanult, amikor elérkezett az ideje, hogy Mendes da Costához menjen órára. Útja a Buitenkant mellett ve­zetett el, az Oudezyds-kápolna, majd a Régi és a Déli templom környékének zegzugos szűk utcáin, ahol kovács-, bognárműhelyek és kőnyomatokat készítő kisebb nyomdák voltak.

Mendes külső megjelenése Vincentet Ruyperez Imitatio Christi című festmé­nyére emlékeztette. Mendes jellegzetes típusa volt a klasszikus műveltségű zsi­dó férfinak, szeme mélyen ülő, arca sovány, átszellemült. Bársonyos, hegyesre nyírt szakállt viselt, mint a régimódi rabbik. A zsidó negyedben filledt, áporo­dott levegő terjengett a kora délutáni órákban. Vincent agya ekkor már telítve volt a hét órán át folytatott görög és latin tanulással. Ehhez járult még a holland történelem és nyelvtan tanulásában eltöltött néhány óra. A tanítvány szívesen el­beszélgetett mesterével kőnyomatokról. Egy alkalommal megmutatta neki Ma­ris Keresztség című művének tanulmányát.

Mendes csontos, vékony ujjai közt tartotta a Keresztséget, s a szoba magasan lévő ablakából ráesett a képre az éles napfény.

– Tetszik nekem – mondta gutturális, zsidó hangján. – Megéreztet valamit az egyetemes vallás szelleméből.

Vincent fáradtsága pillanatok alatt elmúlt. Lelkes szavakkal ismertette Maris művészetét. Mendes alig észrevehetően rázta a fejét. Stricker tiszteletes sokat fi­zetett, hogy Vincentet görögre és latinra tanítsa.

– Vincent – szólt csendesen –, Maris valóban nagy művész, de kifogyunk az időből; talán inkább folytassuk a tanulást.

Vincent megértette a figyelmeztetést. Később útban hazafelé, a két órán át tar­tó foglalkozás után meg-megállt a házak udvara előtt, ahol a favágók, ácsok, szállítók dolgoztak. Egy nagy borospince ajtaja tárva-nyitva állt. A pince boltozatos mélységében emberek járkáltak fel-alá, kezükben gyertyá­val.

Jan bácsi Helvoontben töltött egy hetet; Kay és Vos megtudták, hogy Vincent egyedül maradt a nagy lakásban és egy délután felkeresték, hogy meghívják va­csorára és magukkal vigyék.

– Gyere át hozzánk minden este, míg Jan bácsi nem jön haza – mondta Kay. – Anya egyszer s mindenkorra meghív, hogy vasárnaponként istentisztelet után ebédelj mindig nálunk.

Vacsora után a család kártyázott, Vincent, mivel nem ismert semmiféle kár­tyajátékot, leült egy csendes sarokba és August Gruson A keresztes háborúk tör­ténete című könyvét olvasta.

A sarokból jól megfigyelhette Kayt, arcvonásainak hirtelen változásait, elbű­völő mosolyát. A fiatalasszony az asztaltól odament hozzá. – Mit olvasol, Vincent? - kérdezte.

Megmondta, majd így szólt:

– Nagyon szép könyv, Thys Maris művészetére emlékeztet.

Kay mosolygott. Vincent mindig szerette az efféle furcsa irodalmi összefüg­géseket.

– Miért éppen Thys Marisra? – kérdezte.

– Olvasd el ezt a részt, s azonnal észreveszed, hogy a könyv minden sora Ma­ris festményeire emlékeztet. Különösen az, ahol az író egy középkori várat, az erdőt őszi alkonyatkor, az előtérben pedig fekete szántóföldeket és egy fehér lovával szántó földművest ír le.

Kay kezébe vette a könyvet és olvasni kezdett; Vincent odahúzott egy széket,

hogy leüljön. Amikor ránézett, látszott, hogy elgondolkodik azon, amit Vincent

mondott.

– Igen – mondta. – Valóban, olyan, mint egy Maris-festmény. A festő és az

író más és más művészi eszközökkel ugyanazt fejezi ki.

Vincent visszavette a könyvet és a kinyitott oldal egyik sorára mutatott: – Ezt a sort akár Michelet vagy Carlyle is írhatta volna.

– Vincent, tudod te azt, milyen széles körű műveltséget szereztél, ami annál

feltűnőbb, mert igazán kevés időt töltöttél tantermekben. Még mindig sokat ol­

vasol?

– Szeretnék, bár nemigen jutok hozzá. De nem is kellene, hogy hiányozzék,

mert minden benne van abban, amit Krisztus mondott, jobban és tökéleteseb­

ben, mint bármiféle könyvben.

– Hagyd ezt, Vincent – kiáltott Kay és felkelt. – Ezt mintha nem is te mond­

tad volna!

Vincent csodálkozva nézett rá.

– Bár apám azt mondja, hogy csak a tanulmányaiddal törődj, ne gondolj ilyes­

mire, én sokkal jobban szeretem, amikor Thys Marist látod meg A keresztes

háborúk történetében, mint amikor úgy papolsz, mint holmi unalmas, vidéki lel­

kipásztor.

Vos odalépett Kayhez és így szólt: – Neked is osztottunk, Kay.

Kay egy pillanatra Vincent parázsló szénhez hasonló, égő szemébe nézett,

aztán férjébe karolt és leült a kártyázók közé.

 

4.

 

Mendes da Costa tudta, hogy Vincent szívesen beszélget vele az élet általá­nosabb vonatkozású kérdéseiről, s ezért minden héten többször is ürügyet kere­sett, hogy órájuk végeztével visszakísérje a fiatalembert lakására.

Egy alkalommal Vincentet a város egyik érdekes részén át kísérte haza, a Leidsche Poort, a Vondel Park és a vasútállomás környékén elterülő külváros­ban. A városnak ezen a sűrűn lakott, apró csatornákkal átszelt részén sok fűrész­malom és kis, kertes munkásház épült.

– Szép hivatás lehet ilyen környéken lelkészkedni – jegyezte meg Vincent.

– Igen – mondta Mendes; közben megtöltötte pipáját és dohányzacskóját oda­nyújtotta Vincentnek is. – Ezeknek az embereknek nagyobb szükségük van Istenre és a vallásra, mint a város gazdag negyedeiben lakó barátainknak.

Apró fahídon mentek keresztül, amely akár Japánban is lehetett volna. Vin­cent megállt és így szólt:

– Hogyan gondolja ezt, Mijnheer?

– Ezeknek a munkásoknak – folytatta Mendes széles, sokatmondó kézmozdu­lattal - nehéz az életük. Ha megbetegszenek, nincs pénzük orvosra. Amit hol­nap esznek, arra a pénzt ma kell megkeresniök, mégpedig kemény munkával. Házaik, mint látja, kicsinyek és szegényesek; az éhezéstől és az ínségtől csak egy lépés választja el őket. Rossz üzletet kötöttek az élettel, ezért érzik szüksé­gét, hogy vigaszukat Istenben találják meg.

Vincent meggyújtotta pipáját és a gyufát az alattuk folyó csatornába dobta. – És a polgári negyedek lakói?

– Azoknak jut drága ruhára, a megélhetési gondokat nem ismerik és van meg­takarított pénzük, minden eshetőségre. Istenre úgy gondolnak, mint jómódú öreg úriemberre, aki megelégedetten szemléli az események folyását a földön. – Egyszóval - mondta Vincent –, kicsit önhittek. – Uram bocsá’- kiáltott fel Mendes. – Ezt én nem mondtam. – Nem, de én mondom.

Este kirakta maga elé görög könyveit és hosszú ideig bámult a szemben lévő falra. A londoni szegénynegyedekre gondolt, a nyomasztó szegénységre és szenvedésre; emlékezett rá, hogy köztük akarta hirdetni az evangéliumot, segí­teni akart rajtuk. Majd Stricker bácsi temploma jutott az eszébe. A gyülekezet tagjai jómódúak, műveltek. Az élet napsugaras oldalát választották és ott is ma­radtak. Stricker bácsi prédikációi szépek, teli vigasztalással, de ki szomjazza a vigaszt az ő gyülekezetében?

Fél év telt el Amszterdamba érkezése óta. Végre kezdte megérteni, hogy a ne­héz munka soha nem pótolhatja a természet adta tehetséget. Félretolta nyelv­könyveit és az algebrához fogott. Éjfélkor Jan bácsi ment be a szobájába.

– Világosságot láttam az ajtód alatt, Vincent – mondta az altengernagy. – Az őrtől hallom, hogy hajnali négykor kinn jártál az udvaron. Hány órát dolgo­zol naponta?

– Átlag tizennyolc-húszat.

– Húsz órát! – Jan bácsi a fejét rázta, s látszott, nyugtalankodik. Elviselhetet­len gondolat volt számára, hogy a Van Goghoknak valami ne menjen simán. – Nem szabad ilyen sokat dolgoznod.

– A munkámat el kell végeznem, Jan bácsi.

Jan bácsi felvonta bozontos szemöldökét.

       Bármint van is – folytatta –, szüleidnek megígértem, hogy gondodat vise­lem.

       Kérlek, feküdj most le és ezután ne dolgozz ilyen sokáig.

Vincent félretolta dolgozatfüzeteit. Nem volt álmos, nem érezte hiányát sem szeretetnek, sem együttérzésnek, sem szórakozásnak. Egyedül azt tartotta fon­tosnak, hogy megtanulja görög-, latin-, algebra- és nyelvtanleckéit, sikeresen te­gye le vizsgáit, felvegyék az egyetemre, lelkipásztor legyen és Isten embereként végezze Isten dolgát itt a földön.

 

5.

 

Májusban, Amszterdamba érkezése után egy évre, egyre erőteljesebben éb­redt tudatára, hogy mégsem született a tervszerű tanulásra. Ezt azonban nem volt hajlandó nyíltan bevallani önmagának és valahányszor ilyen gondolata tá­madt, kételyeit még szenvedélyesebb munkával hessegette el magától.

Az nem is zavarta volna, hogy munkája nehéz és ő nem alkalmas annak el­végzésére. Az igazi kétség, amely éjjel-nappal gyötörte, ez volt: ugyanolyan, ki­tűnően képesített, úriember lelkipásztor akar-e lenni, mint nagybátyja, Stricker tiszteletes? Mi lesz eszményével: a szegények, a betegek, az élet hajótöröttjei érdekében végzett szolgálattal, ha további öt esztendeig csak deklinációkkal és algebrai képletekkel foglalkozik?

Egy délután május végén, amikor órája véget ért, így szólt Mendeshez:

– Mijnheer da Costa, van-e ideje, hogy sétáljon velem egyet?

Mendes megérezte a Vincent lelkében folyó belső harcot: jól sejtette, hogy az ifjú olyan ponthoz érkezett, amikor a döntést nem halaszthatja tovább.

– Igen, magam is gondoltam egy rövid sétára. A levegő ma különösen tiszta, a sok eső után. Szívesen elkísérem.

Mendes gyapjúsálat csavart nyaka köré és felvette magas gallérú, fekete fel­öltőjét. Sétájukat annál a zsinagógánál kezdték, ahol több mint háromszáz év­vel előbb kimondták Baruch Spinoza kiközösítését. Néhány háztömbbel távo­labb, Rembrandt egykori házához érkeztek a Zeestraaton.

– Rembrandt szegénységben és becsületében meggyalázva halt meg -jegyez­te meg Mendes halk, szenvtelen hangon, amikor elhaladtak a ház mellett.

Vincent gyorsan rápillantott. Mendesnek megvolt az a tulajdonsága, hogy a dolgok mélyére nyúlt, mielőtt bárki szóba hozta a problémát. Valami belső ru­galmasság jellemezte, mintha a hallottak feneketlen mélységbe zuhannának alá benne, hogy így fontolja meg a kérdés lényegét.

Amikor Vincent Jan bácsival vagy Stricker tiszteletessel állt szemben, szavai mindig egy-egy igen vagy nem kemény falába ütközve kapták meg a kellő vá­laszt. Mendes ellenben a mástól kapott gondolatot mindig alámerítette érett böl­csességének kútjába és úgy fogalmazta meg válaszát.

– Mégsem halt meg boldogtalanul – mondta Vincent.

– Nem – hagyta helyben Mendes –, teljes mértékben kifejezésre juttatta ön­magát, s tudta, mit ér az, amit alkotott. A maga korában ezt egyedül ő tudta.

– Vajon nyugalmat hozott-e ez számára? Megnyugtatta-e az a tény, hogy ő tudja? S ha mégis téved? Hátha mégis a világnak van igaza, amikor mel­lőzik?

– Hogy a világ mit gondolt, nem sokat számított. Rembrandtot benső kény­szer hajtotta a festésre. Jól festett-e vagy rosszul, az sem számított; festészete je­lentette számára az életet. A művészet legfőbb értéke, Vincent, abban rejlik, hogy a művésznek lehetőséget nyújt önmaga kifejezésére. Rembrandt betöltöt­te, amit élete hivatásának érzett; ez igazolta őt. Még ha alkotása silány is lenne, élete akkor is ezerszer sikeresebben alakult, mintha lemond vágyáról és Amsz­terdam leggazdagabb kereskedője lesz.

– Értem.

– Az a tény, hogy Rembrandt művészete az egész világ féltve őrzött kincsévé lett - folytatta Mendes megkezdett gondolatát –, egészen lényegtelen. Élete tel­jes és sikeres élet volt, ha az ellene indított hajsza vitte is a sírba. Életének re­génye ezzel véget ért, s szebbet nehezen találni. A lényeg: páratlan kitartása és hűséges ragaszkodása életeszményéhez, nem pedig műveinek minősége.

Megálltak. A homokhordó munkásokat nézték az Y folyó partján, azután szűk utcákon bolyongtak, ahol a kertek kerítését beborította a borostyán.

– De honnan tudhatja egy fiatalember, a helyes utat választja-e, Mijnheer? Te­gyük fel, ő maga azt gondolja, valami különleges feladat elvégzésének kell szen­telnie életét, aztán rájön, hogy cseppet sem alkalmas erre. Mi történik akkor?

Mendes felemelte állát felöltője gallérjából, fekete szeme különös fénnyel csillogott.

– Nézze, Vincent – kiáltotta –, milyen vörös fénybe vonja a leáldozó nap azo­kat a szürke felhőket.

Megérkeztek a kikötőbe. A hajók árbocainak, a kikötő partján sorakozó házak és a rakpart menti fák sziluettje kirajzolódott az alkonyi égre, visszatükröződött a Zuider Zee vizében. Mendes megtöltötte pipáját és megkínálta dohánnyal Vin­centet is.

– Már rágyújtottam, Mijnheer – mondta Vincent.

– Bocsásson meg, nem vettem észre. Nem sétálnánk el a gáton Zeeburgig? Ott

van a zsidó temető; leülhetnénk egy pillanatra azon a helyen, ahol őseim nyug­szanak.

Meghitt csendben folytatták útjukat, s a szélben vidáman szállt pipájuk füstje.

– Senki nem lehet biztos mindig mindenben, Vincent – mondta Mendes. – Az ember csak egyet tehet: bátran és teljes erejével cselekszi azt, amiről úgy véli, hogy helyes. A végén kiderülhet, a fontos mégis csak az, hogy amihez hozzá­kezdtünk, elvégezzük. Legjobban meggyőződésünk szerint kell cselekednünk, aztán bízzuk Istenre, hogy Ő mondjon ítéletet munkánk végső értéke felett. Ha

életének pillanatában biztos afelől, hogy teremtőjét valamilyen módon szolgál­nia kell, eljövendő életére ez a hite lehet egyedüli vezérlője. Ne féljen! Bízzék teljes szívével.

– Gondolja, hogy alkalmas vagyok rá?

– Hogy Isten szolgája legyen? – kérdezte Mendes, ajkán tartózkodó mo­sollyal.

– Nem erre gondoltam. Alkalmas vagyok-e arra, hogy magam is olyasfajta lelkipásztor legyek, mint az egyetemről kikerülők java része?

Mendes nem kívánt hozzászólni Vincent sajátos, egyéni problémáihoz; csak az általánosabb szempontokat szándékozott vele megvitatni, s ráhagyni, hogy saját maga döntsön. Közben odaérkeztek az egyszerű külsejű zsidó temetőbe. A héber feliratos sírkövek sűrűn sorakoztak egymás mellett. A sírköveket a bo­dzafák között helyenként magas, sűrű fű és gaz nőtte be. A Costa család részé­re fenntartott sírhely melletti kőpadra ültek le. Vincent eltette pipáját. A temető elhagyatott volt. A késő délutánon teljes csend honolt.

– Minden ember jelleme kész és befejezett egész, Vincent – mondta Mendes és szülei szorosan egymás mellett lévő sírjára nézett. – Ha valaki ennek tudatá­ban é1 és ehhez tartja magát, minden jól végződik. Tegyük fel, hogy maga, Vin­cent, műkereskedő lesz. Minthogy becsületes jellemű ember, biztosan akkor is jól végzi a dolgát. Ez vonatkozik arra is, ha mint lelkész tanítja majd az ember­társait. Eljön az idő, amikor teljes mértékben kifejezésre tudja juttatni önmagát, bármilyen eszközt választ is erre a célra.

– És ha nem maradok Amszterdamban, nem leszek hivatásos lelkipásztor?

– Nem tesz semmit. Mindegy, evangélista lesz-e Londonban, kereskedő vagy földműves Brabantban. Bármit választ is, dolgát jól fogja végezni. Én érzem ön­ben azokat a tulajdonságokat, amelyek jó és igaz emberré teszik. Akadhatnak életében olyan pillanatok, amikor úgy érzi, kudarcot vallott. A végén azonban kifejezésre juttatja majd egyéniségét, és ez lesz élete igazolása.

– Köszönöm, Mijnheer da Costa. Szavai nagy segítséget jelentenek.

Mendes kissé megborzongott. A kőpad hideg volt, a nap már leáldozott túl a tengeren. Felkelt és így szólt:

– Elindulhatnánk. Nem gondolja, Vincent?

 

6.

 

Másnap alkonyatkor Vincent szobája ablakában állt. Kinézett a hajóműhely udvarára. A kis nyárfasor karcsú fái és vékony ágai finoman rajzolódtak fel a szürke esti égre.

– A rendszeres tanulással ugyan nem boldogulok – mondta Vincent magában –, ez azonban még nem jelenti, hogy semmi hasznomat sem lehet látni az élet­ben. Végre is mi köze a latin és görög tanulásának ahhoz, hogy szeretjük-e em­bertársainkat?

Lenn az udvaron Jan bácsit látta, szokásos esti szemleútján. Távolból odalát­szottak a dokkban kikötött hajók árbocai, szemben egy nagy fekete csatahajó, körülötte vörös és szürke partvédő hadihajók.

– Isten dolgát óhajtottam végezni mindig; engem nem érdekelnek a körök és háromszögek. Sohase gondoltam arra, hogy valami nagy templomban, csiszolt prédikációkat tartsak. Az én helyem a szegények és a szenvedők között van. Méghozzá most, nem öt év múlva! – gondolta.

Megszólalt a javítóműhely csengője, a munkások csoportosan siettek a kapu felé. A lámpagyújtogató egymás után gyújtotta meg a lámpákat a műhely udva­rában. Vincent elfordult az ablaktól.

Jól tudja, hogy apja, Jan és Stricker bácsi jelentős összeget fordítottak tanítta­tására az elmúlt évben. Ha abbahagyja tanulmányait, mindez odavész.

Senki nem állíthatja, hogy nem próbált meg mindent becsülettel. Napi húsz óránál többet nem dolgozhatott, de úgy látszik, nem született a rendszeres tanu­lásra. Sajnos későn kezdett hozzá. S ha holnap evangélistának jelentkezik és az Úr szőlejében dolgozik, vajon ez kudarcnak számít? És akkor is kudarc, ha gyó­gyítja a betegeket, vigasztalja az elfáradtakat és az úr útjára téríti a hitetleneket?

A család bizonyára ezt mondja majd. Azt hangoztatnák, hogy neki semmi sem sikerül, hogy haszontalan és hálátlan, a Van Gogh család fekete báránya.

– Bármit tesz is – biztatta Mendes –, dolgát jól fogja végezni. Kifejezésre jut­tatja saját magát, s ez lesz életének igazolása.

Kay, aki mindent megért, máris meglepődve vette észre benne a vidéki lelki­pásztor szűklátókörűségének jelentkezését. Valóban ez lenne belőle, ha Amsz­terdamban marad, ahol az igazság szava mindennap gyengébb lett bensejében. Tudta jól, hol a helye a világban, s Mendes szavai bátorságot oltottak beléje, hogy el is foglalja ezt a helyet. Családja bizonyosan gúnyt űz majd belőle, de oda se neki. Jelenlegi helyzetének előnyei csekélyek ahhoz, hogy Isten ügyéért fel ne adja őket.

Összecsomagolt és búcsú nélkül otthagyta Jan bácsi házát.

 

7.

 

A Belga Evangelizációs Bizottság tagjai, Van de Brink, de Jong és Pietersen, mindhárman felszentelt lelkészek, Brüsszelben új iskolát nyitottak. A tanítás in­gyenes volt. Az iskola diákjai csekély összeget fizettek szállásért és ellátásért. Vincent felvételért folyamodott a Bizottsághoz és kérését teljesítették.

– Három hónap leteltével – mondta Pietersen tiszteletes – kihelyezzük, vala­melyik evangelizáló állomásra küldjük, itt Belgiumban.

– Ha a képesítő vizsgája sikerül – tette hozzá de Jong tiszteletes szigorú han­gon, Pietersenhez fordulva. De Jong fiatal korában, fizikai munka közben, bal­eset következtében elveszítette hüvelykujját. Ekkor választotta a lelkészi pályát.

– Az evangelizációs munka alapfeltétele, Monsieur Van Gogh – mondta Van de Brink tiszteletes –, a tehetség, hogy népszerű és vonzó módon szóljunk az egyszerű emberekhez.

Pietersen tiszteletes kikísérte a templomból, ahol az evangelizáló gyűlést tar­tották; belékarolt, s együtt léptek ki a brüsszeli utcák ragyogó napsütésébe.

– Örülök, hogy megismerhettem, fiam – mondta. – Itt Belgiumban sok kivá­ló alkalom kínálkozik a munkára. Lelkesedéséből arra következtetek, hogy rendkívül alkalmas erre a feladatra.

Vincent nem tudta, mi melegítette jobban, a napsütés-e, vagy a lelkész várat­lan kedvessége. Hatemeletes házak sorfala közt haladtak, Vincent azon töpren­gett, mit válaszoljon Pietersen tiszteletesnek, aki egyszer csak megállt.

– Nos, itt elválnak útjaink – mondta. – Itt a névjegyem, ha akad szabad ideje, látogasson majd meg. Jólesik egy kis beszélgetés.

Az evangelizációs iskolának, Vincenttel együtt mindössze három növendéke volt. Egy Bokma nevű szikár, apró termetű ember ügyelt fel rájuk és gondosko­dott ellátásukról. Arca olyan beesett, hogy ha valaki mérőónt enged le homlo­káról az állára, a fonál nem érinti sem az orrát, sem a száját.

Vincent két tanulótársa tizenkilenc év körüli fiatalember volt. Nyomban szoros barátságot kötöttek, s barátságuk megerősítésére állandóan gúnyt űztek Vincentből.

– Az én célom az – tárta fel előttük önmagát elég váratlanul –, hogy megaláz­zam magamat: mourir á moi méme.* –  Meghaljak önmagam számára (franciául).Később aztán valahányszor rajtakapták azon, hogy valami nehéz francia szöveget tanult, mindig megkérdezték: – Mit csinál, Van Gogh, meghal önmaga számára?

Vincentnek legtöbb baja tanárával, Bokmával volt. Bokma arra kívánta őket megtanítani, hogy jól szónokoljanak; esténként egy-egy beszédszöveget kellett készíteniük, amelyet másnap a szónoklástani órán adtak elő. A két ifjú könnyű, fiatalos hévvel megírt beszédeket készített és azokat gördülékenyen adta elő. Vincent lassan készült el beszédeivel. Egész lelkét beleöntötte kéziratába. Mé­lyen átérezte mondanivalóját, de előadási modora igen nehézkes volt.

– Hogy képzeli, Van Gogh, hogy evangélista legyen magából? – mondta rosszalló hangon Bokma. – Hiszen beszélni sem tud! Ki fogja meghallgatni?

Bokma felháborodása akkor érte el tetőpontját, amikor Vincent egyszerűen kijelentette, hogy nem hajlandó beszédeit ex tempore, rögtönözve – írott szöveg nélkül elmondani. Beszédei szövegét éjszakákon át dolgozva, mindig a legna­gyobb gonddal, tökéletes franciasággal készítette el. Másnap a szónoklati órán a két fiatalember könnyedén szónokolt Jézus Krisztusról és a megváltásról; egy­szer-kétszer pillantottak csak bele a szövegükbe és Bokma el volt ragadtatva tőlük. Ezután került sor Vincentre, aki maga elé tette a beszéd szövegét és úgy olvasta. Bokma tiltakozott ez ellen.

– Így tanították magát Amszterdamban? Értse meg, Van Gogh, az én kezem alól eddig nem került ki senki, aki ne tudna bármely pillanatban ex tempore szó­nokolni, hogy így nyerje meg hallgatói szívét.

Vincent is megpróbálkozott az ex tempore szónoklással, de emlékezőtehetsé­ge cserbenhagyta. A két fiatalember hangosan nevetett sikertelen kísérletein és velük derült Bokma is. Vincent idegeit már az Amszterdamban töltött év rossz tapasztalatai is nagyon megviselték.

– Monsieur Bokma – jelentette ki –, én úgy mondom el a beszédemet, aho­gyan nekem megfelel. Tudom, hogy amit írtam jó és nem engedem, hogy sérte­gessen.

Bokma dühösen megjegyezte:

– Vagy megfogadja a szavamat, vagy itthagyja az iskolát.

Ettől kezdve nyílt harc indult Bokma és Vincent között. Vincent négyszer annyi beszédet írt meg, mint kellett volna. Egész éjszakákat ébren töltött és le sem feküdt, mert úgysem tudott elaludni. Étvágytalan volt, lesoványodott és idegei felmondták a szolgálatot.

Novemberben az egyházi bizottság elé szólították, hogy megkapja kinevezését. Úgy érezte, végre sikerült az akadályokat legyőznie és bár kimerült, boldog volt. A két fiatalember már ott volt, amikor megérkezett. Pietersen tiszteletes nem né­zett rá, amikor belépett, Bokma annál inkább, szemében különös fény csillámlott.

De Jong tiszteletes gratulált a két fiatalembernek, mert sikeresen vizsgáztak és közölte velük, hogy a bizottság Hoogstratenbe és Etiehovéba rendelte őket. A két ifjú egymásba karolva távozott.

– Monsieur Van Gogh – szólt de Jong –, a bizottság úgy döntött, önt nem tart­ja alkalmasnak, hogy Isten igéjét a nép között hirdesse. Sajnálattal közlöm Ön­nel, hogy nem kapja meg a kinevezését.

Vincent hosszú hallgatás után így szólt:

– Miért volt rossz a munkám?

– Ön nem követte tanítói utasításait. A mi egyházunk első szabálya a tökéle­tes engedelmesség. A másik baj, hogy nem tud ex tempore beszélni. Tanárainak az a véleménye, hogy nem alkalmas prédikálásra.

Vincent barátjára, Pietersen tiszteletesre meredt, de az kinézett az ablakon.

– Mit tegyek most? – kérdezte anélkül, hogy szavait bárkihez is intézné.

– Ha óhajtja, újabb hat hónapot tölthet az iskolában – válaszolta Van de Brink. - Esetleg majd akkor...

Vincent lenézett nehéz, bakancsszerű cipőjére és látta, hogy a cipő bőre meg­repedt és lyukas. Aztán, mivel nem tudott semmit mondani, megfordult és szó nélkül elment.

Gyorsan ment végig az utcákon és egyszerre Laekenben találta magát. Nem tudta miért, de kiment a folyó partjára, ahol a parton sorakozó műhelyekben mindenütt serény munka folyt. A házak hamarosan elmaradtak és szabad mezőre érkezett. Agyongyötört, csontig lesoványodott vén fehér gebe állt mellette. A földön lókoponya, odébb pedig lócsontváz naptól kiszítt csontjai he­vertek a földön egy apró házacska mellett. Ebben lakott a lócsiszár, aki lebun­kózta a kimustrált lovakat és lenyúzta bőrüket.

Vincent néma eltompultsága felengedett kicsit. Elővette pipáját. Rágyújtott, de a dohány ízét különösen keserűnek találta. Leült egy fatuskóra. Az öreg fe­hér gebe odabaktatott hozzá és orrát hátához dörzsölte. Vincent megfordult és megsimogatta a sovány állat nyakát.

Egy idő múlva Istenre gondolt és megvigasztalódott.

– Jézus nyugodt volt a viharban – mondta magában. – Nem vagyok egyedül, mert Isten nem hagyott el. Eljön egyszer a nap, amikor majd mégiscsak neki szolgálok.

Odahaza Pietersen tiszteletes várt rá.

– Jöjjön el hozzánk ma este vacsorára, Vincent – mondta.

Együtt mentek, s az utcán estebédjükre hazasiető munkásokkal találkoztak. Pietersen kedvesen elbeszélgetett vele, mintha mi sem történt volna. Amikor megérkeztek, Pietersen az egyik, utcára néző szobába vezette, amelyet műte­remmé alakított át. A falon akvarellek, az egyik sarokban festőállvány.

– Ó - szólt Vincent –, ön fest? Nem is tudtam.

Pietersen zavarban volt.

– Nem vagyok hivatásos festő – mondta. – Festegetni szoktam pi­henőidőmben. De ne szóljon róla kollégáimnak.

Megkezdődött a vacsora. Pietersennek egyetlen leánya volt, tizenöt éves sze­rény, tartózkodó modorú gyermek, aki lesütött szemmel ült az asztalnál. Pie­tersen továbbra is közömbös dolgokról beszélt és Vincent, bár semmi étvágya nem volt, már csak udvariasságból is erőltette magát, hogy egyék egy keveset. Hirtelen felfigyelt arra, amit Pietersen mondott; észre sem vette, hogyan kezd­te el.

– A Borinage – mondta házigazdája – szénbányavidék. A környék férfijai úgyszólván mind a bányákban dolgoznak. Munkájukat ezer veszély között foly­tatják és alig keresnek annyit, hogy a legszűkösebben megéljenek. Nyomorúsá­gos viskókban laknak feleségükkel és gyerekeikkel, rengeteget szenvednek a hidegtől, betegségtől és az éhségtől.

Vincent nem értette, miért mondja ezt neki Pietersen tiszteletes. – Hol ez a Borinage? - kérdezte.

– Belgium déli részén, Mons közelében. Nemrég jártam ott, Vincent. Ha van hely, ahol az emberek vigaszra szorulnak, a Borinage valóban az.

Vincentnek valósággal a torkán akadt az étel. Letette a villát. Miért gyötri őt ezzel Pietersen?

– Vincent - kérdezte a tiszteletes –, miért nem megy a Borinage-ba? A maga kitartásával és lelkesedésével csodákat művelhet. – De hogyan tegyem? A bizottság ...

– Tudom. Írtam édesapjának és beszámoltam helyzetéről. Ma délután kaptam meg édesapja válaszát. Azt írja, hajlandó anyagilag támogatni a Borinage-ban, amíg sikerül megszereznem a kinevezését.

Vincent talpra ugrott.

– Meg tudja szerezni a kinevezésemet?

– Igen, de kicsit várnia kell. Majd ha a bizottság meggyőződik róla, milyen kitűnő munkát végez, bizonyosan megváltoztatja mostani véleményét. De még ha nem tennék is... De Jongnak és Van de Brinknek annyiszor teszek szívessé­get és majd viszonzásképpen... Azoknak a szegény embereknek igen nagy szükségük van magára Vincent, és Isten megengedi, hogy odajuttatása érdeké­ben minden eszközt felhasználjak.

 

8.

 

Amikor a vonat Belgium déli részéhez közeledett, hegyek jelentek meg a lá­tóhatáron. Vincent boldogan nézte a hegyeket; kellemes változást jelentettek Flandria egyhangú, sík vidéke után. Hamarosan feltűnt, milyen különös he­gyek ezek. Mindegyik magában állt, úgy emelkedett ki meredeken a sík vi­dékből.

– Fekete Egyiptom – mormolta Vincent magában, amikor kinézett a vonat­

ablakon a furcsa gúla alakú hegyekre. A vele szemben ülő férfihoz fordult és

megkérdezte.

– Meg tudná mondani, hogyan kerültek ide ezek a hegyek?

– Hogyne tudnám – mondta útitársa. – Terill, a szénbányákból felszínre ho­zott salak alkotja ezeket a meredek dombokat. Látja, hogy kapaszkodik fel most is egy apró, csilleszerű jármű a domb tetejére? Figyelje csak egy pillanatig.

Alig hangzottak el szavai, a felfordult csilléből kiömlött a salak, nyomában fekete porfelhő szállt fel.

Így keletkeznek ezek a salakdombok. Ötven éve figyelem, hogyan nőnek alig félhüvelyknyivel nap nap után.

A vonat Wasmes-ban állt meg. Vincent kiszállt. A városka egy kietlen völgy mélyén terült el; bár az alkonyodó nap bágyadt fénnyel sütött, sűrű szénfüst ho­mályosította el az eget. Wasmes koromtól megfeketedett téglaházai két utcán kanyarogtak felfelé a domboldalon. A dombtető közelében azonban már nem futotta a téglából, itt inkább viskók épültek. Ez már nem város, hanem falu volt, s Petit Wasmes*-nak hívták. (kis Wasmes)

A hosszan elterpeszkedő dombon felfelé kapaszkodva Vincentnek feltűnt, hogy a falu mennyire kihalt. Egyetlen férfit sem lehetett az utcán látni, csak itt­ott állt egy-egy asszony a házak ajtajában. Kifejezéstelen, tompa tekintettel bámultak rá.

Petit Wasmes jellegzetes bányászfalu volt. Egyetlen téglaépülettel dicseked­hetett csak.

Ez a pék, Jean-Baptiste Denis háza volt, pontosan a domb tetején. Vincent ide tartott; Pietersen tiszteletes ugyanis levelet kapott Denis-től, hogy kész a falujukba kiküldött legközelebbi evangélistának lakást és ellátást bizto­sítani.

Madame Denis barátságosan fogadta Vincentet, átvezette a pékműhelynek is használt, tágas konyhán, amelyben frissen dagasztott kenyér illata áradt. Felve­zette a padlástérbe épített apró szobájába. A szoba ablaka Petit Wasmes egyet­len utcájára nézett, tetőgerendái pedig hátul éles szögben zárták le a teret. A padlót Madame Denis ragyogó tisztára súrolta. Vincent első pillanatra meg­szerette új otthonát. Izgalmában ki sem csomagolt, hanem rohant le a gyalulat­lan falépcsőkön a konyhába és bejelentette Madame Denis-nek, hogy elmegy.

– De ne felejtsen el hazajönni vacsorára – mondta az asszony. – Ötkor vacso­rázunk.

Madame Denis igen megnyerte Vincent tetszését. Megérezte benne azt a faj­ta embert, aki a dolgokat nyomban megérti anélkül, hogy sokat gondolkodnék rajta.

– Feltétlenül pontos leszek, Madame – mondta. – Csak szétnézek egy kicsit.

– Ma este egyik jó barátunk látogat meg; vele okvetlenül meg kell ismerked­nie. Előmunkás Marcasse-ban. Sok olyan felvilágosítást kaphat tőle, amire munkájában nagy szüksége lesz.

Erősen havazott. Az utcán lefelé igyekezve Vincent megfigyelte, hogy a kertek és rétek körül a sövények mindenütt feketék a szénbányák kéményeinek füstjétől. Denis-ék házától keletre mély szakadék húzódott; ennek szélén épült a legtöbb bányászviskó. A szakadék másik oldalán tágas mezőt látott, rajta fekete terillt, sa­lakdombot, távolabb a marcasse-i szénbánya telepének kéményeit. Itt szállt le az aknákba Petit Wasmes bányászainak legnagyobb része. A mezőn mélyen kitapo­sott út vezetett át, két oldalán bozótos bokrokkal és vén fákkal.

Marcasse csupán egyike volt a Belga Széntermelő Társulat hét bányájának, de ez volt a legrégibb és a legveszélyesebb tárna az egész Borinage-ban. Rengeteg ember lelte itt halálát le- vagy felszálláskor, bányalégrobbanás, a vízzel elárasz­tott aknák vagy a régi tárnák beomlása miatt. A bányatelep földszinti gépi be­rendezését két alacsony téglaépületben helyezték el. Itt hozták felszínre a kibá­nyászott szenet az aknákból, majd osztályozták és vasúti kocsikba rakták. A bá­nyaműtelep magas, eredetileg sárga téglából épült kéményei, a nap huszonnégy órájában ontották a sűrű füstöt és a mindent elárasztó fekete kormot a környező tájra. Marcasse körül épültek a legszegényebb bányászok viskói; körülöttük ki­száradt, a koromtól és füsttől elfeketedett fák, tüskés bozótok, trágyadombok, nagy halomban kiselejtezett hulladék szén és a fölöttük emelkedő, óriási fekete salakdombok. Komor, lehangoló vidék volt ez; Vincent kietlennek, Istentől el­hagyott tájnak találta.

– Nem csoda, hogy fekete országnak hívják – mormolta.

Alig állt ott néhány percet, bányászok rajzottak ki sűrű sorokban a bányatelep kapuján. Durva darócból készült, elrongyolódott ruhát hordtak, fejükön bőrkalpa­got. A nők öltözete ugyanolyan, mint a férfiaké. Arcuk és ruhájuk fekete, akár a kéményseprőké. Szemük fehérje kísértetiesen világított ki bekormozott arcuk­ból. Nem csoda, hogy gueules noires-nak, „fekete pofák"-nak csúfolták őket. Még a téli délután erőtlen napsütése is bántotta szemüket a tárnák vaksötétségében töl­tött, hosszú órák után. Félig vakon támolyogtak ki a bányatelep kapuján. Gyors, pattogó, kívülálló számára alig érthető patois-ban, tájnyelven beszélgettek. Álta­lában apró, zömök termetű emberek voltak, csapott vállal, izmos karokkal.

Vincent most már megértette, miért látszott a falu olyan elhagyottnak érkezé­sekor. Petit Wasmes lakóinak élete, hajnaltól késő délutánig hétszáz méternyire a föld alatt, a fekete város szövevényes labirintusában telt.

 

9.

 

Jacques Verney igazi self-made man, önerejéből lett ember – mondta Ma­dame Denis vacsora közben Vincentnek –, de azért fenntartja a régi jó viszonyt egyszerű bányász barátaival.

– Nem ezt teszi mindenki, ha kiemelkedik soraik közül?

– Bizony nem, Monsieur Vincent. Mihelyt átköltöznek Petit Wasmes-ból Wasmes-ba, mintha kicserélnék őket. A pénz kedvéért a bányatulajdonosok oldalára állnak és elfelejtik, hogy valamikor ők is rabszolgákként dolgoztak a bányákban. Jacques azonban becsületes ember és kitart barátai mellett. Sztráj­kok idején csak neki van befolyása a bányászokra. Más ember tanácsára nem hallgatnak, csak az övére. Sajnos, szegény ember nem él már sokáig.

– Mi a baja? – kérdezte Vincent.

– A szokásos – tüdőbaj. – Előbb-utóbb minden bányász megkapja. Jacques aligha éli túl az idei telet.

Jacques Verney kicsit később érkezett. Alacsony termetű, csapott vállú férfi volt. Szeme mélyen ülő, szomorú, ami annyira jellemző a Borinage lakóira, a borainekre. Kopasz volt, de szőrcsomók nőttek orrlyukában, fülkagylójában, nem is szólva bozontos szemöldökéről. Amikor meghallotta, hogy Vincent az új evangélista, s jobbá szeretné tenni a bányászok életét, mélyen felsóhajtott.

– Ah, Monsieur – mondta –, olyan sokan megpróbálták már. Segíteni akartak rajtunk. De itt az élet nem változik meg soha.

– Úgy gondolja, hogy Borinage-ban rosszak az állapotok?

Rövid hallgatás után Jacques így szólt:

– Ami engem illet, ezt nem mondhatom. Anyám megtanított olvasni egy ki­csit, s ennek segítségével előmunkás lettem. A Wasmes-ba vezető úton áll csi­nos téglaházam, s ennivalónk is van bőven. Nekem nincs okom panaszra...

Szavait erős köhögésroham szakította félbe. Vincent úgy érezte, hogy Jacques beesett melle szétreped az erős rohamtól. Felállt, kilépett a konyha aj­taján, többször köpött az utcán, majd visszatért helyére az asztal mellett.

– Huszonkilenc éves koromban lettem előmunkás. Addigra kiköptem a tüdőmet. Mégsem panaszkodhatom az elmúlt néhány évre. De a bányászok ... – Ránézett Madame Denis-re és megkérdezte:

– Mit gondol? Elvigyem az új evangélistát Henri Decruqhöz?

– Persze, persze. Semmiképpen sem árt, ha megtudja a teljes igazat.

Jacques Verney mentegetőzve fordult Vincenthez.

– Végre is, Monsieur – mondta –, én mégiscsak előmunkás vagyok és bizo­nyos mértékben lojálisnak kell lennem .,hozzájuk", Henrinek azonban nem kell titkolóznia.

Vincent és Jacques együtt indult el a szakadék szélén épült bányászviskók közt a hideg téli estén. A bányászcsaládok házai többnyire egyszerű, egyszobás Faviskók voltak. Nem épültek terv szerint, hanem összevissza kapaszkodtak meg a völgy felé lejtő domboldalon. A viskókat salakkal borított, zegzugos ös­vények kötötték össze egymással. Ezeken csak az ott lakók ismerték ki magu­kat. Vincent ügyetlenül botorkált Jacques mögött, s meg-megbotlott a kövek­ben, a fatuskókon vagy a szeméthalmokon. Mintegy félúton a dombon lefelé érték el Decrucqék kunyhóját. A hátsó ablakból halvány fény szűrődött ki. Kopogtatásukra Madame Decrucq nyitott ajtót.

Decrucqék viskója pontosan olyan volt, mint a többi bányászlakás. Padlója földes, a tetőt moha borította, a deszkák közé zsákvászon darabokat dugdostak, hogy a szél ellen védekezzenek. A szoba hátsó falának mindkét sarkában egy-­egy ágy állt; az egyikben három gyermek már az igazak álmát aludta. A bútor­zat egyszerű volt: egy ovális tűzhely, asztal, körülötte fapadok, egyetlen szék, a falon polc, néhány lábassal és fazékkal. Decrucqék, akárcsak a Borinage leg­több lakója, kecskét és néhány házinyulat tartottak, hogy időnként hús is kerül­jön az asztalukra. A kecske a gyermekek ágya alatt aludt; a házinyulaknak pedig kis szalmát szórtak a padlóra, a kályha mögött.

Decrucqné kinyitotta az ajtó felső részét. Megnézte, ki kopogtatott, majd szívélyesen invitálta be a szobába a két férfit. Mielőtt megesküdtek, férjével éveken át ugyanabban a tárnában dolgozott. Ő tolta a szénnel teli csilléket a fel­vonóaknákhoz. Bár még huszonhatodik évét sem töltötte be, elnyűtt és fáradt középkorú asszonynak látszott.

Decrucq székét a tűzhely majdnem teljesen kihűlt oldalához támasztotta. Ott ült, de gyorsan felkelt, amikor meglátta Jacques-ot.

– Ezer esztendeje nem voltál nálunk. Annál jobban örülök, hogy végre eljöt­tél. Isten hozott benneteket!

Decrucq nemegyszer dicsekedett, ő az egyedüli a Borinage-ban, akit a bánya képtelen volt megölni.

– Öreg ember leszek és a saját ágyamban halok meg – szokta mondogatni. – Nem tudnak megölni, nem hagyom magam.

Feje jobb oldalán vöröses, négyszögletes sebhely világított át a haján. Ezt az emléket abból az időből őrizte, amikor a bányalift úgy zuhant le százméteres mélységbe, mint egy darab kő. Huszonkilenc társa szörnyethalt. Járás közben egyik lábát húzta. A lába négy helyen tört el, amikor tárnájában az elkorhadt ge­rendázat leszakadt és öt napig tartott, amíg kiszabadították. Durva fekete inge melle jobb oldalán kidagadt, soha össze nem forrt három bordája felett. Bordái akkor törtek össze, amikor egy robbanás ereje az egyik szénnel teli csilléhez csapta. A harcot soha nem adta fel; őt valóban nem lehetett legyőzni. A bánya­társaságot senki nem szidalmazta nála hangosabban, így aztán őt tették mindig a legrosszabb tárnába, ahol a vájár robotja a legnehezebb és ahol a legrosszab­bak a munkaviszonyok. De semmi nem ölte meg és mindig hangosabban szájalt „ellenük", az ismeretlen, láthatatlan, de mindig jelen levő ellenség ellen. Boros­tás állán középtájt egy horpadás, kicsiny, egyébként jól formált arcát némileg szabálytalanná tette.

– Monsieur Van Gogh – mondta –, jó helyre jött. Itt, a Borinage-ban mi már nem is rabszolgák, hanem állatok vagyunk. Marrcasse-ban hajnali három órakor szállunk le az aknán; tizenöt perc az ebédidőnk, különben délután négyig sza­kadatlanul dolgozunk. A bánya, Monsieur, koromsötét és kibírhatatlanul meleg. Kénytelenek vagyunk mezítelenül dolgozni; a levegő teli van szénporral, mér­ges gázokkal, lélegezni is alig tudunk! A tárnában, ahol a szenet fejtjük, nem le­het felállni; kétrét görnyedve, térden állva kell dolgoznunk. A fiúk és a lányok nyolc-kilenc éves korukban kezdik el a munkát a bányákban. Húszéves korunk­ra állandóan láz emészt és a tüdőnk meg van támadva. Ha nem öl meg a sújtó­lég vagy a bányalift (fején megtapogatta a vöröslő sebhelyet), akkor is legfel­jebb negyvenedik évünket érjük meg és tüdővészben halunk meg! Hazudok, amikor ezt mondom, Verney?

Olyan izgatottan beszélt nyelvjárásban, hogy Vincent csak nehezen követte szavait. Állán a horpadás kedélyessé tette arcát, bár szeméből csak úgy sugár­zott szenvedélyes haragja.

– A színigazat mondtad el, Decrucq – hagyta rá Jacques.

Decrucqné leült ágyára, a szoba hátsó sarkában. A petróleumlámpa halvány fényében alakja szinte beleolvadt a félhomályba. Hallgatta férje szavait, bár már ezerszer hallotta ugyanezeket a panaszokat. Az ő harci kedvét teljesen lelohasz­totta az évekig tartó nehéz bányászmunka, a három gyermek világra hozása, a hideg tél és a zsákdarabokkal kitömködött nyomorúságos viskó. Decrucq visszahúzta rossz lábát Jacques-tól Vincenthez.

– És mi az ellenszolgáltatás mindezért, Monsieur? Ez az egyszobás viskó meg annyi ennivaló, hogy az éhségtől nem esik ki a bányászcsákány a kezünkből. Mit eszünk? Kenyeret, sajtot, feketekávét. Egyszer vagy kétszer egy évben hús is kerül az asztalra. Ha csak ötven centet vonnak le napi bérünkből, éhenhalás vár ránk! Nem maradna erőnk a szénfejtéshez, bizonyára ezért nem fizetnek még kevesebbet. A halál szélén tántorgunk, Monsieur, mindennap, míg csak élünk! Ha megbetegszünk, nincs egyetlen megtakarított frankunk sem. Megha­lunk, mint a kutyák, feleségünket és gyerekeinket pedig irgalomból a szomszé­dok táplálják. Így tart ez nyolcéves korunktól negyvenig, Monsieur. Harminc­két esztendő a föld fekete méhében, utána meg hat láb mély lyuk a dombolda­lon. Ott lesz időnk elfeledni az egészet.

 

10.

 

Vincent látta, hogy a bányászok legnagyobb része tudatlan és tanulatlan em­ber. Legtöbben írni-olvasni sem tudnak, de nagyon értelmesek, gyorsan végzik nehéz munkájukat, bátrak, őszinték, fogékonyak a jóra és szépre. Az állandó hőemelkedésektől soványak és sápadtak, fáradtak és rosszul tápláltak. Bőrük színtelen (a napot csak vasárnaponként látják), rajta ezernyi fekete pont. Az el­nyomottak mélyen ülő szeme mutatta, ők is azok közé tartoznak, kiknek nincs módjában visszaütni elnyomóikra.

Ezen felül szeretetre méltóak. Egyszerű, jólelkű emberek, akárcsak a braban­ti parasztok Zundertben és Ettenben. A táj kietlensége sem bántotta többé Vin­centet, megérezte és megértette a Borinage különleges jellegét.

Alig töltött Vincent néhány napot a Borinage-ban, máris megtartotta első evangelizáló összejövetelét Denis-ék pékműhelye mögött egy üres fészerben, amelyet gondosan kisepert és bebútorozott néhány paddal. A bányászok öt óra­kor érkeztek meg családjukkal. Nyakuk köré meleg sálat csavartak, sapkájukat fejükön tartották, mert a fészer fűtetlen volt. A világosságot a péktől kölcsönka­pott egyetlen petróleumlámpa szolgáltatta. A bányászok a félhomályban ültek a kemény fapadokon és figyelték Vincentet, amint lapozott Bibliájában. Odaadás­sal hallgatták minden szavát. Kezüket hónuk alatt tartották, úgy melengették.

Vincent gondosan választotta meg első igehirdetése alapigéjét; választása az Apostolok Cselekedeteiről írott könyv 16. fejezetének 9. versére esett: „Azon az éjszakán látás jelent meg Pálnak: egy macedón férfiú állt előtte, kérve őt és ezt mondta: Jer át Macedóniába és légy segítségül nekünk!"

– A macedóniai férfiúra úgy kell gondolnunk, mint munkásemberre, barátaim – mondta Vincent. – Munkásemberre, arcán a szomorúság, szenvedés és a fá­radtság mélyre szántott barázdáival. Ámde nincs híjával tündöklő pompának ő sem, mert halhatatlan lélek lakozik benne is és óhajtozik olyan lelki eledel után, amely örökkévaló. Isten azt akarja, hogy miként Jézus Krisztus, az ember is alá­zatban éljen. Ne legyenek nagyralátó vágyai, hanem alkalmazkodjék az egysze­rű emberekhez. Tanulja meg az evangéliumból, hogy szelíd és tiszta szívű legyen itt a földön, mert akkor az elhivatottak társaságában elnyeri örökségül a mennyeknek országát és lelke békességét.

A faluban sok volt a beteg; Vincent mindennap sorban meglátogatta őket, mintha csak az orvosuk lenne. Vitt nekik, amit éppen tudott: kevés tejet és ke­nyeret, meleg harisnyát vagy takarót. Gyakori volt a tífusz és egyfajta rosszin­dulatú lázas betegség, amelyet a bányászok la sotte fiévre*-nek -  Ostoba láz (franciául)hívtak; sokan lázas önkívületben hánykolódtak ágyukban. Az ágyban fekvő, éhező, gyenge és szerencsétlen bányászok száma napról napra nőtt.

Petit Wasmes lakói az új evangélistát Monsieur Vincentnek hívták és megsze­rették, bár eleinte bizonyos tartózkodást tanúsítottak vele szemben. Nem volt olyan bányászlakás, ahová Vincent nem vitt élelmet és vigaszt, ahol nem ápol­ta a betegeket, nem imádkozott a szenvedőkkel.

Néhány nappal karácsony előtt üres istállóra talált Marcasse közelében, amelybe legalább száz ember fért be. Sivár, hideg, elhagyatott helyiség volt az istálló, Petit Wasmes lakói mégis zsúfolásig megtöltötték, s áhítattal hallgatták, amikor Vincent elmondta nekik a betlehemi Jézus történetét, aki békességet ho­zott a földre. Ekkor még csak hat hete volt a Borinage-ban és látta, mint növek­szik a bányászok szenvedése és nyomorúsága.

Egyetlen dolgot fájlalt csupán. Nyugtalanította, hogy apjának továbbra is tá­mogatnia kellett anyagilag. Minden este azért imádkozott, bárcsak megszerezné azt a néhány frankot, amely fedezné igénytelen életének szerény szükségleteit.

Az időjárás egyre rosszabbra fordult. Állandóan alacsonyan járó, szürke fel­hők borították be az eget. Napokon át zuhogott az eső, az utak megáradt hegyi patakokká duzzadtak, a víz befolyt a földes padlójú bányászviskókba.

Újév napján Jean-Baptiste lement Wasmes-ba és levelet hozott Vincentnek. A boríték bal felső sarkában Pietersen tiszteletes neve állt. Vincent felsietett szobájába; az izgalomtól reszkető kézzel nyitotta fel és olvasta el a levelet.

 

Kedves Vincent,

 

az Evangelizációs Bizottság értesült az Ön által végzett nagyszerű munkáról, ezért újév napjától ideiglenesen megbízza fél évre a munka folytatásával.

Ha június végéig minden jól megy, megbízatása véglegessé válik. Fizetését a Bizottság havi ötven frankban állapította meg.

Írjon minél gyakrabban és bízzék Istenben.

Igaz szeretettel


Pietersen

 

Vincent az ágyra vetette magát. Örömében azt sem tudta, mihez kezdjen. Végre sikerült elérnie azt, amit akart! Megtalálta munkáját az életben! Mindig ezt óhajtotta, de nem volt ereje és bátorsága, hogy mindjárt ezzel kezdje. A ha­vi ötven frank bőven elég teljes ellátására. Többé nem kell más támogatására szorulnia.

Leült és boldogságtól sugárzó levelet írt apjának. Közölte vele, hogy nem szorul rá további segítségére és családja a jövőben meg lehet vele elégedve. Alkonyodott, amikorra a levelet befejezte; Marcasse felett mennydörgött és vil­lámlott. Leszaladt a lépcsőn, kirohant a konyhából a zuhogó esőbe.

Madame Denis utána sietett.

– Monsieur Vincent! Hova megy? Elfelejtette a kabátját és a kalapját.

Vincent azonban csak rohant tovább. Felment az egyik dombra, ahonnan lát­hatta a Borinage nagy részét, a bányatelep magas kéményeit, a szénhegyeket, az apró bányászviskókat és a távolban hangyákként nyüzsgő fekete emberi alako­kat, amint jöttek ki a bányából. Távolabb sötét fenyőerdő látszott, előtte fehér házak, templomtorony meg egy régi malom.

A táj ködös volt, párás. A fény és árnyék fantasztikus színei váltogatták egy­mást a szürke felhőkkel borított égen. Borinage-i tartózkodása óta ez a kép em­lékeztette első ízben Michel és Ruysdale képeire.

 

11.

 

Miután egyháza hivatalosan is elismerte evangélistának, Vincentnek szüksé­ge volt valami állandó helyiségre, ahol megtarthatja összejöveteleit. Hosszas keresés után a szakadék alsó részén, a fenyőerdőn át vezető út mellett talált egy, Salon de Bébé néven ísmert, nagyobb épületet. Azelőtt ez volt a község gyer­mekeinek tánciskolája.

Vincent a falra szegezte metszeteit, s ezzel vonzóbbá, barátságosabbá tette a helyiséget. Délutánonként itt gyűjtötte össze a helység négy-nyolc éves korú gyermekeit. Írni-olvasni tanította őket és bibliai történeteket mesélt. A legtöbb gyerek nem is részesült egész életében más oktatásban.

– Hogyan szerezzünk szenet a terem fűtéséhez? – kérdezte Vincent Jacques Verney-től, aki segített neki a Salon megszerzésében. – A gyermekeknek fűtött helyiségre lesz szükségük és az esti összejövetelek is hosszabb ideig tarthatnak, ha kályhát állítunk be a terembe.

Jacques rövid gondolkodás után így szólt:

– Találkozzunk holnap délben és majd megtudja, hogyan.

Amikor másnap délben megjelent a Salonban, több bányászfeleség és egész csomó fiatal leány várt rá. Fekete blúz, hosszú fekete szoknya volt rajtuk, fejü­kön kék kendő. Mindegyik egy zsákot hozott magával.

– Monsieur Vincent, magának is hoztam zsákot – mondta Verney leánya. – Magának is meg kell szénnel töltenie.

A házak között kanyargó ösvényeken felkapaszkodtak a dombtetőre, elhalad­

tak Denis-ék pékműhelye mellett és a mezőn át Marcasse irányába tartottak. El­haladtak a bányásztelep épületei mellett. Megérkeztek a salakdomb magasbanyúló piramisához. A salakdomb hátsó részénél, egymástól bizonyos távolság­ra indultak neki, kúsztak fel a lejtőn, mint hangyák egy száraz fatörzsön.

– Fel kell mennie a domb tetejére, ha szenet akar találni, Monsieur Vincent -

mondta a kis Verney lány. – Lenn mi már évek óta mindent kikotortunk. Jöjjön, megmutatom, hogyan kell csinálni. A fiatal leány úgy kapaszkodott fel a dombtetóre, mint a zerge, Vincent azon­ban az út legnagyobb részét négykézláb tette meg, mert a salak folytonosan ki­csúszott a lába alól. Verney leánya jócskán megelőzte, leült és tréfálkozva feke­te rögöt dobott felé. Csinos, rózsás arcú leány volt, gyors kezű, csak úgy sugár­zott belőle az életkedv. Apja akkor lett előmunkás, amikor hétéves kisleány

volt, és így soha nem kellett a bányában dolgoznia.

– Jöjjön, Monsieur Vincent – kiáltotta felé –, mert még szégyenszemre maga tölti meg a zsákot utolsónak!

Neki mindez csak szórakozás volt; Verney-ék a bányatársulattól olcsó áron a legszebb szenet kapták.

Nem mehettek fel a salakdomb legtetejére, mert a csillék szabályszerű időkö­zönként ürítették ki tartalmukat a dombnak hol az egyik, hol a másik oldalán. A szén kiválogatása nem volt könnyű munka. A leány megmutatta Vincentnek, hogyan markolja fel tenyerébe a salakot és hogyan válogassa ki kődarabok, sár és más idegen anyagok közül a salakban található szenet.

A salakban maradt szén mennyiségileg elenyészően kevés és teljesen értékte­len volt. Ez a törmelék szén csak rontotta a kiválogatott és osztályozott szén minőségét, úgyis ki kellett selejtezni. A salakdombot átáztatta a hó és az eső, Vincent kezén hamarosan sebek és vágások keletkeztek. Így is csak negyedrész­ben töltötte meg a zsákot, mire a leányoké és asszonyoké már csaknem megtelt.

Az asszonyok a zsákokat a Salonban hagyták, maguk meg siettek haza, hogy vacsorát főzzenek; előbb azonban megígérték, hogy elmennek az esti áhítatra és magukkal viszik családjukat. Verney leánya meghívta Vincentet, vacsorázzék velük. Vincent szívesen elfogadta a meghívást.

Verney-ék házában két tágas helyiség volt; az egyikben a tűzhely, a konyha­felszerelés, az asztalnemű, a másikban a családi ágyak. Bár Jacques-ék viszony­lag jómódban éltek, szappan náluk sem volt, mert a szappant, mint Vincent értesült, a Borinage-ban elképzelhetetlen fényűzésnek tartották. A Borinage la­kóinak arcáról attól a naptól kezdve, amikor a fiú leszállt a bányába, a leány pe­dig feltolta a csillét a salakdomb tetejére, soha nem került le teljesen a szénpor.

A leány lábasban vizet vitt ki az utcára Vincentnek, aki annyira-amennyire le­dörzsölte magát. Nem tudta, mennyire sikerült kísérlete, mikor azonban szem­ben ült a fiatal leánnyal és látta, hogy annak arcán még láthatók a szénpor és a korom nyomai, tudta, hogy nyilván nála is ez a helyzet. A leány vidáman cse­vegett vacsora közben.

– Tudja, Monsieur Vincent – mondta Jacques –, maga már két hónapja él itt Petit Wasmes-ban, mégsem ismeri még a Borinage-t.

– Igaza van, Monsieur Verney – felelte Vincent szerény hangon –, de lassan­ként kezdem megismerni a népet.

– Másra gondolok én – mondta Jacques. – Arra, hogy csak a bányán kívüli életünket ismeri. Ez pedig nem fontos, hiszen csak aludni járunk fel. Ha tényle­gesen meg óhajtja ismerni, miképpen is élünk mi, le kell jönnie a bányába, lát­nia kell, hogyan dolgozunk hajnali három órától délután négyig.

– Nagyon szeretnék lemenni – mondta Vincent – de kapok-e rá engedélyt a bányatársaságtól?

– Én már meg is szereztem az engedélyt – mondta Jacques és egy kockacuk­rot a szájába téve itta langyos, fekete, keserű kávéját. – Holnap leszállok a mar­casse-i bányákba, hogy megvizsgáljam a biztonsági berendezéseket. Legyen Denis-ék háza előtt hajnalban háromnegyed háromkor és magammal viszem.

Vincentet az egész család elkísérte a Salonba. Jacques azonban, aki vacsora közben olyan jól érezte magát és olyan beszédes volt, útközben egy erős köhö­gési roham után összeroppant, s vissza kellett fordulnia. Vincent a Salonban ott találta Decrucqöt, aki húzta maga után rossz lábát és a kályhával vesződött.

– Jó estét, Monsieur Vincent – mondta arcán széles mosollyal. – Én vagyok az egyetlen Petit Wasmes-ban, aki boldogul ezzel a kályhával. Ismerem a régi időkből, amikor itt rendeztünk mulatságokat. Sok a baj vele, de én kitanultam minden fortélyát!

A zsákokban hozott szénhulladék nedves volt, egy része nem is égett jól, Dec­rucq ügyes keze azonban rövid idő alatt hatalmas, kellemes meleget árasztó tü­zet varázsolt az öblös, kerekded kályhában. Amint izgatottan körülsántikálta a kályhát, koponyáján a csupasz seb feletti összeaszott bőre csak úgy vöröslött.

Aznap este csaknem minden bányászcsalád elment a Salonba, hogy szerény templomukban meghallgassák Vincent első igehirdetését. Amikor a padok meg­teltek, a szomszédban lakók székeket és ládákat hoztak. Háromszázan zsúfolód­tak be a kis terembe. Vincentet boldogság töltötte el, hogy a bányászok felesé­gei olyan kedvesek voltak hozzá aznap délután. Boldogságát csak növelte annak tudata, hogy végre saját templomában hirdetheti az igét. Így aztán olyan sugár­zó őszinteséggel prédikált, hogy a Borinage lakói arcáról egyszerre csak eltűnt a szomorúság.

– Régi hit és igaz mondás – mondta bányászhallgatóságának –, hogy jövevé­nyek vagyunk ezen a földön, ámde nem vagyunk egyedül, mert velünk van a mi Atyánk. Mindnyájan zarándokok vagyunk, életünk hosszú zarándoklat a földről a mennybe vezető úton.

– A szomorúság jobb az örömnél – az emberi szív még az ujjongásban is bánattal teli. Jobb a gyász házába menni, mint a mulatozáséba, mert arcunk szo­morúsága által nyerünk jobb szívet.

– Azoknak, akik Jézus Krisztusban hisznek, nincs olyan szomorúságuk, ame­lyet ne enyhítene a remény. Örökké újjá kell születnünk, a sötétségből a vilá­gosságba.

– Atyánk, imádkozunk Hozzád, hogy szabadíts meg a gonosztól. Ne adj se

szegénységet, se gazdagságot, hanem add meg mindennapi kenyerünket. Ámen.

Decrucq asszony lépett hozzá elsőnek. Szemét könnyek homályosították el,

ajka remegett.

– Monsieur Vincent – mondta –, az én életem mindig olyan küzdelmes volt, hogy elveszítettem Istent. De maga visszaadta, illesse érte köszönet.

Amikor mind elmentek, Vincent bezárta a Salont és elgondolkodva kapasz­kodott fel a dombra

Denis-ékhez. Első prédikációja fogadtatásából jól tudta, hogy a Borinage lakóinak vele szemben tanúsított tartózkodása teljesen el­múlt, végre megbíznak benne. A „fekete pofák" fenntartás nélkül elfogadták Isten szolgájaként. Mi okozta a változást? Nemcsak az új templom; az ilyes­mi nem számít a bányászoknál. Hivatalos kinevezéséről nem tudnak semmit, minthogy annak idején elhallgatta előttük, hogy nem jött közéjük végleges megbízatással. Igaz, őszinte, közvetlen hangon prédikált, ez azonban számta­lanszor előfordult már korábban is a nyomorúságos viskókban vagy az elha­gyott istállóhelyiségben.

Hazaérkezésekor Denis-ék már aludtak apró hálószobájukban, a konyha mö­gött; a pékműhely azonban megtelt a frissen sütött kenyér meleg, ízes illatával. Vincent vizet húzott fel a konyhában elhelyezett mély kútból, a vizet a vödörből beleöntötte egy tálba, majd felment szobájába szappanért és tükörért. A tükröt a falhoz támasztotta és megnézte benne magát. Sejtése alaposnak bizonyult; Verney-éknél csak felületesen törölte le arcáról a szénport és a kormot. Szem­héja és állkapcsa csupa korom maradt. Magában elmosolyodott. Arra gondolt, mint szentelte fel új templomát szénporos arccal, meg arra is, hogy megbotrán­kozna apja vagy Stricker bácsi, ha ezt látnák.

Kezét a hideg vízbe mártotta, majd alaposan beszappanozta, s ekkor hirtelen agyába villant valami – még nedves keze is megállt a levegőben. Újfent belené­zett a tükörbe, látta a salakdombon ráragadt szénport, a homlokán, a szemhéján, arcán és állán.

– Hát persze! – szólalt meg hangosan. – Ezért fogadtak el végre maguk közül valónak!

Kezét jól megmosta, de úgy feküdt le, hogy nem nyúlt arcához. Ezentúl, amíg Borinage-ban maradt, naponta szénport dörzsölt szét arcán, hogy úgy fessen maga is, mint a többiek.

 

12.

 

Másnap reggel Vincent hajnalban fél háromkor kelt fel. Reggelire Denis-ék konyhájában megevett egy karéj száraz kenyeret, háromnegyed háromkor pedig a ház ajtajában találkozott Jacques-kal. Éjszaka erősen havazott, s a Marcasse­ba vezető utat belepte a hó. Amint a mezőn haladtak át a fekete kémények és a salakdomb felé, Vincent látta a minden irányból siető bányászokat: apró fekete alakok a fehér hóban, mint fészkükre szálló varjak. Kegyetlenül hideg volt; a bányászok behúzták nyakukat kopott és vékony fekete kabátjukba. Így próbál­tak védekezni a hideg ellen.

Jacques nagyobb fajta helyiségbe vezette be. A polcokon petróleumlámpák égtek, mindegyikük alatt egy-egy szám.

– Ha szerencsétlenség történik, a hiányzó lámpákból tudjuk, kik szálltak le a bányába – magyarázta Jacques.

A bányászok sietve vették kezükbe lámpáikat és a hóval borított udvaron igyekeztek abba az épületbe, ahol a bányalift működött. Vincent és Jacques csatlakozott hozzájuk. A bányalift hat, egymás feletti járószékből állt. Mind­egyikben egy-egy szénnel teli csille számára volt hely. Minden egyes fülkébe tulajdonképpen két bányász fért el rendesen. A szabályzat azonban előírta, hogy egy-egy fülkébe öt bányászt kell belezsúfolni.

Mivel Jacques előmunkás volt, a lift legelső fülkéjében csak ő, Vincent és Jacques egyik segédje ült be. Guggolva helyezkedtek el, fejük így is súrolta a fülke dróttal bevont tetejét.

– Tartsa a kezét maga előtt, Monsieur Vincent, mert ha az akna falához ér, könnyen kéz nélkül ér le – szólt Jacques figyelmeztetően.

Az indulást jelző sípolás után a lift nagy gyorsasággal ereszkedett lefelé. Az akna alig egy hüvelyknyivel volt szélesebb a liftfülkénél. Vincent akaratlanul is megborzongott, amikor rádöbbent, hogy alattuk hétszáz méteres mélység tá­tong és bármi baj esetén halálra zúzzák magukat. Ismeretlen, eddig nem tapasz­talt érzés volt ez, zuhanás a tátongó vaksötét szakadékba. Jól tudta, hogy a féle­lemre nincs sok oka, mert a felvonóval már több mint két hónapja nem történt baj, a lámpák pislogó fénye azonban nem kedvezett a higgadt mérlegelésnek.

Jacques-nak elárulta belső remegését, mire ez mosolyogva csak ennyit mondott:

– Ugyanezt érzi minden bányász.

– De bizonyosan hozzászoktak már.

– Soha! Holtuk napjáig leküzdhetetlen borzadály fogja el őket, valahányszor beleülnek ezekbe a szűk fülkékbe.

– És maga... ?

– Ugyanúgy félek, mint maga, Monsieur Vincent, pedig harminchárom éve csinálom!

Félúton, háromszázötven méter mélységben, a bányalift egy pillanatra meg­állt, majd folytatta útját. Vincent látta, hogy az akna fala csepeg a nedvességtől, s újra elfogta a reszketés. Felfelé tekintett.

A fény apró pontként világított oda­fent az akna nyílásánál. Hatszázötven méternél ők ketten kiszálltak, a bányá­szok azonban folytatták útjukat lefelé. Kiszállásuk helyénél széles, alagútszerű

tárna kezdődött. Keskeny sínpárt fektettek le a kőbe és az agyagba. Azt hitte, ki­bírhatatlan forróság várja őket, a tárna azonban meglepően kellemes hűvös volt.

– Nem is olyan rossz, Monsieur Verney! – kiáltotta.

– Valóban nem, de ebben a mélységben nem dolgoznak. Ebben a tárnában régóta nincs szén és a munkát már sok éve abbahagyták. A szellőztető készülé­kek még működnek ugyan, de a lent dolgozó bányászoknak ez nem sokat segít.

Mintegy négyszáz méternyire mentek előre, ekkor Jacques az egyik oldaltár­nába fordult be.

– Jöjjön utánam, Monsieur Vincent, de vigyázzon, óvatosan, mert ha csak egyszer is megcsúszik, mindkettőnk életébe kerülhet.

Jacques alakja eltűnt előle a sötét alagútban. Tapogatózva ment utána, hogy megtalálja a lefelé vezető létrát. Az akna, amelyben a létra állt, nagyon szűk volt, kövérebb ember el sem fért volna benne. Az első öt méter aránylag könnyen ment, félúton azonban meg kellett fordulnia és így folytatnia az utat.

A tárna fala nedves volt, a létra fokai csúszósak. Vincent érezte, mint csepeg rá­juk állandóan a víz.

Végül leértek. Kezükön, térdükön kúsztak előre a hosszú folyosó végéig. Közben hosszú sorban vájárfülkék következtek, szorosan egymás mellett; a tár­na mennyezetét gerendákkal dúcolták alá. Minden fülkében öt bányász dolgo­zott. Kettő csákányával a szenet fejtette, a harmadik ellapátolta a kifejtett szenet, a negyedik apró csillékbe rakta, az ötödik pedig a megrakott csillét tol­ta végig a szűk tárnán.

A vájárokon durva szövésű, piszkos, majdnem fekete vászonruha. A lapátoló rendszerint fiatal fiú. Egyetlen ruhadarabja egy zsákból készített apró kötény az ágyéka körül. A csillét toló bányász mindig fiatal lány, ugyanolyan durva öltö­zetben, mint a férfiak. A vájárfülkékben állandóan csepegett a víz, a mennyeze­ten apró cseppkövek keletkeztek. A gyér világítást a takarékosság kedvéért le­csavart béllel égő, apró lámpák szolgáltatták. Szellőztetés híján a levegő teli volt szénporral. A fullasztó meleg folytán a bányászokról állandóan csurgott a veríték. Az első fülkék elég magasak voltak, itt a bányászok állva dolgoztak, később azonban egyre jobban összeszűkültek. Olyan is akadt, amelyben csak hanyatt fekve lehetett dolgozni. A szűk fülkékben munka közben a hőség még fokozódott, a szénpor pedig sűrűsödött. A szerencsétlen bányászok alig kaptak levegőt. Időnként forró, fekete kormot köptek ki szájukból.

– Napi keresetük harmadfél frank – mondta Jacques Vincentnek –, ha az el­lenőrző helyeken a felügyelő megfelelőnek találja a kibányászott szén minősé­gét. Öt évvel ezelőtt még három frank volt a napi keresetük, de a béreket állan­dóan leszállítják.

Jacques megnézte a dúcoló gerendákat, amelyektől a bányászok élete vagy halála függött. Majd a vájárokhoz fordult és így szólt:

– Ezekkel baj van. Meglazultak és észre sem veszitek, egyszer csak beomlik az egész.

A csoport vezető vájára dühös káromkodásra fakadt, oly sebesen pörögtek aj­kán a szavak, hogy Vincent alig értette.

– Ha megfizetik a munkát az alátámasztásért – kiáltotta –, majd alátámaszt­juk! De ha ezzel töltjük az időt, mi jut a fejtésre? Igazán mindegy, itt döglünk­ meg, vagy otthon pusztulunk-e éhen.

A vájárfülkék végén újabb szűk akna nyílott. Itt már létra sem volt, amin le­menjenek. Néhány fatuskót illesztettek az akna falához, hogy a laza kőzet ne hulljon le az akna aljára és ne temesse el az ott dolgozó bányászokat. Jacques elvette Vincent lámpását és a maga övére akasztotta.

– Nagyon vigyázzon, Monsieur Vincent – ismételte meg Jacques a figyelmez­tetést. - A fejemre ne lépjen, mert leesem.

Lépésről lépésre haladva újabb öt méterrel ereszkedtek lejjebb, lábukkal tapo­gatták a falból kiálló cövekeket. Kezükkel pedig görcsösen megkapaszkodtak az agyagos falban, hogy le ne zuhanjanak a biztos halálba.

A következő szinten újabb szénréteg húzódott, de itt már vájárfülkék sem vol­tak. A szenet szűk hasadékból fejtették ki. Az emberek térdeplő helyzetben dol­goztak, hátukat a sziklafalnak támasztották és úgy használták fejtőcsákányukat. Vincent most jött rá, hogy a fenti vájárfülkék mily hűvösek és kényelmesek, hisz idelent olyan rekkenő volt a hőség, mint az izzó kemence torkában, a le­vegő pedig oly sűrű, hogy szinte vágni lehetett.

A bányászok ziháló mellel végezték a szénfejtés embertelen munkáját, meg­dagadt, kiszáradt nyelvük kilógott szájukból, mezítelen testüket vastag rétegben lepte be a rászáradt piszok, korom és por. Vincent, bár maga nem is dolgozott, úgy érezte, képtelen egy perccel is tovább elviselni a pokoli hőséget és a szén­porral teli levegőt. A bányászok hihetetlenül nehéz munkát végeztek, gyötrel­mük ezerszeresen felülmúlta az övét, mégsem hagyhatták abba munkájukat egy pillanatra sem, hogy pihenjenek és lehűtsék magukat. Hiszen akkor az előírtnál kevesebb csillét töltenek meg szénnel, a hiányt pedig azonnal levonják napi bé­rükből.

Vincent és Jacques négykézláb kúszott előre a méhkasszerű, apró fülkék közt a szűk összekötő folyosón. Minduntalan a falhoz kellett lapulniuk, hogy elme­hessen mellettük egy-egy szénnel megrakott csille a keskeny síneken. A folyo­só itt még a fentinél is szűkebb volt. A csilléket toló leányok mind egészen fia­talok, egyikük sem idősebb tízévesnél. A megrakott csillék nehezek voltak és a lányoknak meg kellett feszíteniük minden erejüket, hogy előretolják őket a sí­neken.

A folyosó végén kötélpályán húzták fel a teli csilléket és ugyanezen engedték le az üreseket.

– Most pedig jöjjön, Monsieur Vincent – szólt Jacques. - Lemegyünk a legal­só szintre, hétszáz méter mélységbe, ott olyat lát majd, mint sehol a világon!

A fémmel bélelt favályún mintegy harminc méter mélyre ereszkedtek le. Szé­les, két sínpáros tárnába értek. Nyolcszáz méternyit tettek meg a vágatban. A tárna végéhez érkezve, felkapaszkodtak egy kiszögellésre, végigkúsztak egy összekötő folyosón, a másik oldalon pedig leereszkedtek egy frissen kiásott mé­lyedésbe.

– Ez újonnan feltárt réteg – mondta Jacques –, nincs a világon olyan hely, ahol a szénfejtés ennél nehezebb körülmények között folyna.

Az új tárnába tizenkét apró vájárfülke torkollt. Jacques bekúszott az egyikbe és odakiáltott Vincentnek:

– Jöjjön utánam!

A nyílás éppen akkora volt, hogy Vincent beférjen rajta. A hasán kúszott to­vább, körmével és lábujjával taszítva magát előre. Jacques cipőjét sem látta, pe­dig csak három hüvelykkel haladt előtte. A kőzetbe vájt folyosó másfél láb ma­gas, harmadfél láb széles volt. Az üreg, ahonnan az imént elindultak, majdnem teljesen levegőtlen volt ugyan, ehhez az új vájathoz képest mégis hűvösnek tűnt.

Vincent végül is egy boltozatos üreghez ért, amely elég magas volt, hogy az ember felálljon benne. A sötétben Vincent előbb nem látott semmit sem. Később négy apró, kék fénylő pontot vett észre a fal mentén. Egész teste átned­vesedett az izzadságtól; a homlokáról lecsorgó veríték belefolyt a szemébe és a szénporral összefolyva, éles, csípős fájdalmat okozott. A hosszú kúszástól ki­fulladt, s most megkönnyebbülten állt fel, hogy egy kis levegőhöz jusson. Le­vegő helyett azonban forró tüzet lehelt be, amely csaknem megfojtotta, amikor beáramlott a tüdejébe. Ez volt Marcasse bányáinak legszörnyűbb zuga, valósá­gos középkori kínzókamra.

– No lám – szólalt meg egy ismerős hang. – Ez meg Monsieur Vincent. Azért jött, hogy megnézze, hogyan keressük meg napi néhány centünket?

Jacques gyorsan odasietett a lámpákhoz és megvizsgálta őket. A kék lángív alig árasztott fényt.

– Nem lett volna szabad idejönnie! – suttogta Decrucq Vincent fülébe, s a sze­me fehérje fénylett. – Még valami vérzést talál kapni itt lenn a tárnában, akkor aztán cepelhetjük fel nagy üggyel-bajjal.

– Decrucq – szólt most Jacques –, így égnek ezek a lámpák reggel óta?

– Igen – mondta Decrucq különösebb felindulás nélkül. – A sújtólég napról napra nő. Egyszer felrobban, akkor legalább vége.

– Ezeket a fülkéket múlt vasárnap kipumpálták – mondta Jacques.

– Igen, de visszaszivárog – mondta Decrucq és egykedvűen vakarta a fekete sebhelyet a koponyáján.

– Akkor abba kell hagynotok a munkát a héten egy napra, hogy újra kitisztít­hassuk.

A bányászok hangos tiltakozásban törtek ki.

– Kenyérre sem jut a gyerekeinknek! A bérünk puszta megélhetésre sem elég és még hagyjunk ki egy napot! Tisztítsák ki a tárnát, amikor nem vagyunk itt. Ennünk csak kell!

– Nincs ezzel semmi baj – mondta nevetve Decrucq. – A bánya engem nem öl meg soha. Megpróbálta már máskor is. Megmutatom, hogy öreg emberként ágyban halok meg. De ha már evésről esett a szó, tulajdonképpen mennyi az idő? Jacques odatartotta óráját a kék lánghoz.

– Kilenc.

– Rendben van. Akkor együnk.

A fekete, izzadó emberi alakok, a feketeségből kivillogó szemük fehérével, leguggoltak a fal mellé, elővették élelmiszeres tarisznyájukat. Arra már nem volt idejük, hogy hűvösebb helyre húzódjanak, mert csak negyedóra ebédidőt engedhettek meg maguknak, és jövéssel-menéssel nem vesztegethették el idejü­ket.

Így az irtózatos forróságban elővették élelmüket, két nagy karéj kenyeret, saj­tot és mohón nekiláttak. A kormos, maszatos izzadság nehéz cseppekben folyt rá ételükre. Evés után a magukkal hozott palackból langyos feketekávét ittak. A kávé, a kenyér és a rossz minőségű sajt volt a jutalom, napi tizenhárom órán át tartó munkájukért.

Vincent ekkor már hat óra hosszat időzött lent a bányában. Ájuldozott a le­vegőhiánytól, s a hőség és a szénpor fojtogatta. Érezte. nem bírja már sokáig és örült, amikor Jacques szólt, hogy menniük kell.

– Vigyázzatok a sújtólégre, Decrucq – szólt Jacques még egyszer, mielőtt el­tűntek a sötétben. – Ha rosszabbodik a helyzet, hagyjátok itt a tárnát. Decrucq gúnyosan nevetett:

– Úgy, aztán megfizetik majd az ötven centünket, ha nem dolgozunk?

Kérdésére Decrucq nem kapott választ, de akárcsak Jacques, jól tudta ő is, hogy nem kapnák meg. Verney megvonta vállát és a hasán kúszva hagyta el a tárnát. Vincent követte, bár alig látott a szemébe csorgó és viszkető fájdalmat okozó izzadságtól.

Félóra múlva érkeztek vissza ahhoz a ponthoz, ahonnan a szénnel megrakott csilléket felvonón a felszínre szállítják. Jacques bement a sziklába vájt üregbe, amelyben az apró bányalovak istállója volt, mert újra erőt vett rajta a köhögési roham.

Mikor a lift felfelé haladt, mint valami veder a kútban, Vincent megkérdezte Verney-től:

– Mondja, Jacques, miért dolgoznak maguk itt ilyen körülmények között? Mi­ért nem mennek máshová, miért nem keresnek más munkát?

– Ah, kedves Monsieur Vincent, nincs más munka és már csak azért sem me­hetünk máshová, mert nincs pénzünk. Az egész Borinage-ban nincsenek tízen, akiknek tíz frank megtakarított pénzük lenne. De még ha el tudnának is menni, akkor sem tennék. A tengerész is tudja, hogy mennyi veszedelem leselkedik rá a hajón, mégis visszavágyik a tengerre. Így vagyunk mi is, Monsieur. Mi is sze­retjük a bányát és a bányász szívesebben száll le a bányába, semhogy odafenn maradjon. Nem kérnénk mi mást, csak tisztességes bért, nem túl hosszú munka­időt, meg védelmet a veszélyek ellen.

A lift felért a felszínre. Vincent átment a hóval borított udvaron: szemét még a halvány téli napsütés is bántotta. Amikor a mosdóhelyiségben a tükörbe né­zett, látta, hogy arca teljesen bekormozódott. Nem volt türelme lemosakodni, kiment az udvarra és szédelegve szívta a friss levegőt. Már-már attól félt, hogy megkapta a bányászok lázas betegségét, a sotte fiévre-t. Úgy érezte, mindaz amit látott, nem más, mint rossz álom. Istennek nem szabad eltűrnie, hogy ké­pére és hasonlatosságára teremtett gyermekei ilyen rabszolgaságba süllyedje­nek.

Elhaladt a jómódú, másokhoz képest egyenesen gazdagnak mondható Denis­ék háza mellett, majd minden különösebb meggondolás nélkül lebotorkált a domboldal zegzugos ösvényein, Decrucqék viskójához. Első kopogtatásra senki sem nyitott ajtót. Kis várakozás után a hatéves fiú jelent meg az ajtóban. Sápadt, vérszegény, rosszul fejlődött gyermek volt, de máris érződött benne va­lami apja harcos természetéből. Két év múlva ő is lemegy a bányába, s minden nap szenet lapátol hajnali három órától a Marcasse tárnáiban.

– Anya a salakdombon van – mondta a fiú magas, vékony hangján. – Várnia cell, Monsieur Vincent. Rám bízta, hogy vigyázzak a két kicsire.

Decrucqék két kicsiny gyermeke néhány fadarabbal meg egy zsineggel ját­szott a szoba padlóján. Vékony kis ingecske volt csak rajtuk. Valósággal elké­kültek a hidegtől. A hatéves fiú a hulladék szénből befűtött, de a tűzhely nagyon kevés meleget adott. Vincent nézte a három gyermeket és saját maga is dider­gett. Fogta a két kicsit, lefektette az ágyba és gondosan betakarta őket. Nem is igen tudta, miért jött ebbe a nyomorúságos viskóba, de úgy érezte, tennie kell valamit Decrucqékért, segítenie kell rajtuk. Hadd tudják meg, mennyire tudatá­ban van nyomorúságos helyzetüknek.

Madame Decrucq szénportól fekete kézzel és arccal érkezett haza. Először alig ismerte meg Vincentet azon piszkosan, ahogyan a bányából feljött. A polc­hoz sietett, kávét vett elő és feltette a tűzhelyre. Alig langyosodott meg, kiön­tötte egy csészébe és eléje tette. A kávé keserű volt és fanyar, de Vincent meg­itta, hogy ne bántsa a jó asszonyt.

– Keserves dolog ilyen rossz időben szenet gyűjteni a salakdombon, Mon­sieur Vincent – mondta panaszosan. – A társaság nagyon vigyáz, hogy lehetőleg semmi szén se kerüljön a salakba. Hogyan tartsam így melegen szegény kis jó­szágokat? Megfelelő ruhaneműt nem tudok nekik venni; nincs is más holmijuk csak ez a kis ingecskéjük meg az ócska zsákvászon. Sajnos, a durva zsákvászon felsebzi a bőrüket. Ha pedig mindig ágyban tartom őket, hogyan nőjenek meg?

Vincentet a sírás fojtogatta, de nem tudott egyetlen szót sem szólani. Még nem látott ilyen reménytelen, rettenetes szegénységet. Első ízben fogta el a két­ség, mit ér az imádság és az evangélium ennek az asszonynak, ha gyermekei megfagynak? Hol itt az Isten? Néhány frank volt a zsebében; azt odaadta Ma­dame Decrucqnek.

– Vegyen rajta gyapjú alsóruhát a gyerekeknek – mondta.

Jól tudta, nem egyéb ez jó szándékú gesztusnál, hiszen a csecsemők és kisgyere­kek százával dideregnek a téli hidegben a Borinage-ban. A Decrucq gyerekeknek is csak addig lesz jobb sorsuk, amíg az így kapott alsóruha el nem rongyolódik.

Visszament a dombra Denis-ék házába. A pékműhely konyhája meleg és ba­rátságos volt. Madame Denis vizet melegített, hogy lemosakodjék és kitűnő ebédet készített az előző esti vacsoráról maradt házinyúlpörköltből. Látta, hogy Vincent mennyire kimerült, mennyire felizgatták a bányában szerzett tapaszta­latok, s kedvezésből még egy kis vajat is tálalt kenyere mellé.

Vincent felment a szobájába. Jóllakott. Jól fűtött szoba várt reá. Ágya széles, kényelmes, ágyneműje tiszta. A szoba falát nagy mesterek alkotásairól készített színes nyomatok díszítették. Kinyitotta fiókos szekrényét és számba vette, mennyi inge, alsó fehérneműje, harisnyája és gyapjúmellénye van. Majd ruhásszek­rényéhez ment, ahol a rajta levő holmin kívül még két pár cipőjét, meleg felsőkabátját és öltönyeit tartotta. Egyszerre hazug, gyáva fráternek érezte ma­gát. A bányászoknak úgy prédikált a szegénységről, mint erényről, saját maga pedig jómódban és kényelemben élt. Így csak képmutató viselkedhet.

Hite nem egyéb üres, haszontalan szófecsérlésnél. A bányászoknak meg kel­lene őt vetniük és kiűzniük maguk közül a Borinage-ból. Úgy tesz, mintha részt venne gondjaikban, ámde drága, meleg ruhái vannak, kényelmes ágya és egyet­len nap többet ehet, mint a bányászok egy hét alatt. S ezért a kényelemért, fé­nyűzésért meg sem dolgozik. Nem tesz egyebet, mint hízelgő módon hazudik és a jó ember pózában tetszeleg. A Borinage lakóinak egyetlen szavát sem szabad­na elhinniük; sem prédikációira eljárniok, sem hallgatniuk reá. Kényelmes éle­te meghazudtolja szavait. Ismét csak kudarcot vallott, méghozzá nyomorúságo­sabban, mint valaha!

Csak két választása marad: vagy azonnal elhagyja a Borinage-t, még ma este, mielőtt rájönnének, hogy gaz, hazug módon viselkedett, vagy okul abból, amit saját szemével látott és valóban Isten emberévé lesz. Ruháit kiszedte a fiókos szekrényből és bőröndjébe rakta. Betette a bőröndbe öltönyeit, cipőit, könyveit, leszedte a falról a nyomatokat. A bezárt bőröndöt rá­tette egy székre és sietve eltávozott hazulról.

A domboldal alján patak csörgedezett. Túlsó partján fenyves kapaszkodott fel a szemben lévő lejtőn.

A fenyvesben szétszórtan épült bányászviskók. Vincent némi utánajárás után megtudta, hogy egyikük üresen áll. Valójában ablaktalan fabódé volt, meglehetősen meredek lejtőn épült, padló­ja földes, hátsó falánál a deszkák alatt befolyt az eső meg a hólé. A mennyeze­tet gerendák tartották és mivel a kunyhó egész télen lakatlanul állt, a deszkák közt sok helyen rések támadtak, amelyeken a fagyos szél fújt be.

– Kié ez a bódé? – kérdezte Vincent egy asszonytól, aki melléje szegődött.

– Egy wasmes-i kereskedőé.

– Nem tudja, mi a bére?

– Öt frank havonta.

– Rendben van, kibérelem.

– De Monsieur Vincent, ebben ön nem lakhat!

– Már miért ne lakhatnék itt?

– Mert... mert... ez nem embernek való hely. Rosszabb az én viskómnál is. Ez a legrosszabb putri Petit Wasmes-ban.

– Éppen azért kell nekem!

Visszament Denis-ék házába. Szívét a békesség eddig nem tapasztalt érzése járta át. Madame Denis valamilyen okból fennjárt a szobájában, amíg nem volt otthon és látta a becsomagolt bőröndöt.

– Monsieur Vincent – kérdezte nyugtalankodva –, valami baj történt? Miért utazik vissza Hollandiába ilyen hirtelen?

– Nem utazom el, Madame Denis. Itt maradok.

– Hát akkor miért...? – Madame Denis zavart arckifejezésén látszott, nem ér­ti, mi történt.

Amikor Vincent elmondott mindent, az asszony csendes hangon így szólt:

– Higgyen nekem, Monsieur Vincent, így nem élhet; nincs hozzászokva. Jé­zus Krisztus óta sok minden megváltozott; ma tehetségünkhöz képest a legjobb módon kell élnünk. Cselekedeteiből amúgy is mindenki tudja, hogy maga mi­lyen jó ember.

Vincentet azonban nem lehetett eltéríteni szándékától. A wasmes-i keres­kedőtől kibérelte a fabódét és beköltözött. Amikor néhány nappal később meg­érkezett ötven frank havi járandósága, faágyat vásárolt meg egy ócska tűzhelyet. Pontosan annyi pénze maradt, hogy kenyérre, kávéra és sajtra jusson a hónap végéig. A kunyhó háta mögé salakot hordott, hogy az esővíz ne folyjon be. A réseket betömködte zsákdarabokkal. Most már úgy élt, mint a bányászok. Ugyanazt az ételt ette és ugyanolyan ágyban aludt. Közéjük tartozott és úgy hir­dethette Isten igéjét.

 

13.

 

Február volt az év legnehezebb hónapja. Fagyos szelek söpörték végig a völ­gyet és a dombokat, alig lehetett az utcákon járni. A bányászviskókban jobban kellett a hulladék szén, mint valaha. A hideg szélben azonban az asszonyok csak ritkán merészkedtek ki a salakdombra a kiselejtezett szén összeszedésére, hi­szen nem volt egyebük a hideg ellen, mint durva szövésű egy szál ruhájuk, pa­mutharisnyájuk és fejkendőjük.

A gyerekeket napokon át ágyban kellett tartani, hogy meg ne fagyjanak. Me­leg ételt csak nagy ritkán tudtak főzni, mert nem volt szén a tűzhelybe. Mikor a bányászok feljöttek a tárnákból, ahol a hőség szinte kibírhatatlan, átmenet nél­kül kellett kimenniük a fagypont alatti hidegbe, s metsző szélben kellett haza­vergődniök a hóborította mezőkön keresztül. Gyakori volt a tüdővész vagy tüdőgyulladás okozta haláleset. Vincentnek sok temetésen kellett lelkészi szol­gálatot teljesítenie ezekben a hetekben.

A didergő gyerekek tanítását félbe kellett szakítania. Inkább széngyűjtéssel töltötte napjait a

marcasse-i salakdombon; ami keveset összegyűjtött, szétosz­totta azokban a bányászlakásokban, ahol a legnagyobb volt a szükség. Nem kel­lett szénport dörzsölnie az arcára, ábrázatát amúgy is bekormozta a salakdom­bon felszálló szénpor. Ha egy idegen látja meg Petit Wasmes házai közt, őt is bányásznak nézi. Órákig eltartott, amíg félzsáknyi hulladék szenet összegyűjtött. Kékre fagyott ujjait felsebezték a salakdomb jeges kövei. Kevéssel délután négy óra előtt hagyta abba a munkát. Az összegyűjtött szenet elvitte néhány bányászviskóba, hogy az asszonyok forró kávéval várhassák a bányából hazaérkező férjüket. Ak­kor érkezett a bányatelep kapujához, midőn a bányászok csoportosan özönlöt­tek ki. Néhányan felismerték és köszöntötték, legtöbben elsiettek mellette zseb­re dugott kézzel, nyakukat behúzva kopott kabátjukba és földre sütött szemmel.

A távozók sorában az utolsó apró termetű öregember volt. Amint kifelé ha­ladt, egész testét úgy rázta a köhögés, hogy járni is alig tudott. Térde reszketett és amikor szembekerült a hóval borított salakdombról fújó erős széllel, úgy megtántorodott, mintha valaki fejbe ütötte volna. Megbotlott és kicsi híján el nem esett. Hamarosan összeszedte magát és védekezésképpen a szélnek oldalt fordulva, nekivágott a domboldalnak. Vállára zsákot terített, amit úgy látszik valami boltban kapott. Vincent elmosódott írást látott a zsákon. Nagy nehezen kibetűzte: a zsákon ez a szó állt: T Ő R É K E N Y.

Vincent az összegyűjtött hulladékszenet néhány bányászviskóban hagyta, majd hazament saját kunyhójába és kirakta ruháit ágyára. Összesen volt öt inge, három rend alsóneműje, négy pár harisnyája és két pár cipője, két öltöny ruhája és egy polgári használatra átalakított katonaköpenye. Az ágyán egy inget, egy pár haris­nyát és egy váltás alsó fehérneműt hagyott. Minden mást berakott a bőröndjébe.

Az öltönyt elvitte az öregembernek, akinek vállán a T Ö R É K E N Y felira­tú zsákot látta. Alsó fehérneműjét, ingeit a gyermekek közt osztotta szét azzal, hogy anyjuk szabja fel a holmit és így többüknek is jut belőle. A meleg haris­nyákat olyan bányászoknak adta, kik bár tüdővészesek, nem hagyták abba a munkát. A kimustrált katonaköpenyt egy viselős asszonynak ajándékozta. Férjét néhány nappal korábban ölte meg a bedőlt tárna, s helyette most maga járt le a bányába, hogy eltartsa két kicsiny gyermekét.

Bezárta a Salon de Bébé kapuját is. Ezzel sem kívánta elvonni az asszonyo­kat a széngyűjtéstől. Különben sem szívesen járkált senki a csatakos utakon. Vincent inkább házi áhítatokat tartott a bányászlakásokban és igyekezett minél több családot meglátogatni. Mind szükségesebbnek tartotta, hogy ideje nagy ré­szét a betegek ápolásának szentelje. Lemosdassa, szárazra dörgölje őket, meleg italt, orvosságot készítsen számukra. Bibliáját nem is vitte magával, úgysem ju­tott idő rá, hogy elővegye. Isten igéje olyan fényűzéssé lett, amit a bányászok nem engedhettek meg maguknak.

Márciusban némiképpen enyhült a hideg, a lázas megbetegedések száma azonban megnövekedett. Vincent februári járandóságából negyven frankot köl­tött a betegeknek vitt élelmiszerekre és orvosságokra, s a végén saját maga majdnem éhen halt. Lesoványodott, legyengült. Egyébként is rossz idegzete to­vább romlott. A hideg kiszívta minden életerejét, állandóan hőemelkedés kínoz­ta. Mélyen ülő szemei parázsló tűzben égtek és gránitkőhöz hasonló, hatalmas Van Gogh-feje mintha összezsugorodott volna. Arca és szeme beesett, de daco­san előreugró álla nem veszített semmit keménységéből.

A legidősebb Decrucq gyerek tífuszban betegedett meg. Nem tudták megol­dani, hogy külön fekvőhelyet biztosítsanak számára. A lakásban csak két ágy volt, az egyik a szülőké, a másikban a három csöppség aludt. Ha a két kisebb gyereket egy ágyban hagyják a beteg testvérbátyjukkal, ezek is könnyen meg­kaphatják a tífuszt; ha a földre ágyaznak nekik, tüdőgyulladástól kell tartani. Ha meg a szülők alszanak a földön, képtelenek másnap dolgozni. Vincent azonnal tudta, mi a teendője.

– Decrucq – szólította meg a bányászt, amikor a munkából ment hazafelé – segítsen nekem valamit elvinni, mielőtt hazamegy vacsorázni.

Decrucq fáradt volt, fején a sebhely egész nap kínozta, de azért szótlanul en­gedelmeskedett, ment Vincenttel és húzta maga után béna lábát. Amikor meg­érkeztek a kunyhóba, Vincent az ágyról levette az egyik takarót és így szólt:

– Fogja meg az ágy egyik végét; elvisszük magukhoz a kisfiúnak. Decrucq hangosan tiltakozott.

– Három gyerekünk van – mondta –, ha Isten úgy akarja, a három közül az egyiket elveszítjük. Monsieur Vincent, aki az egész falut ápolja, csak egy van, és nem hagyhatom, hogy megölje magát.

Ezzel fáradtan kiment a bódéból. Vincent szétszedte az ágyat, a vállára tette, elvitte Decrucqék viskójába, s felállította. Decrucq és felesége csak nézték, mit csinál, mialatt ették egyszerű vacsorájukat, száraz kenyeret és kávét. Vincent át­vitte a beteg gyermeket saját ágyába és ellátta mindennel, amire szüksége volt.

Még aznap este elment Denis-ékhez, hogy fekvőhelynek szalmát kérjen tőlük. Madame Denis elképedve hallotta Vincenttől, mi történt.

– Monsieur Vincent – mondta –, régi szobája üresen áll, vissza kell jönnie hozzánk.

– Nagyon jó hozzám, Madame Denis, de nem fogadhatom el az ajánlatát.

– Tudom, a pénz aggasztja. Higgye el, nem számít. Jean-Baptiste meg én gondtalanul élünk. Lakjon itt nálunk, mint a testvérünk. Nem azt szokta-e mon­dani, hogy Isten gyermekei mind testvérek?

Vincent átfázott és egész testében reszketett. Éhes volt, hetek óta tartó láz gyötörte. A rosszul tápláltságtól és álmatlanságtól elgyengült. Lelkileg kimond­hatatlanul szenvedett Petit Wasmes lakóinak rettenetes és tengernyi szenvedése miatt. Az emeleti szobában az ágy meleg, puha és tiszta volt. Madame Denis en­ni adna, és fizikai gyötrelmet okozó éhsége nyomban megszűnnék. Ápolná míg láza elmúlik, jó meleg, erős italt kapna tőle, amely kiűzné a csontjait is átható hideget. Reszketett, oly gyenge volt, hogy azt érezte, nyomban összeesik a pék­műhely vörös kőpadlóján, de még idejében összeszedte magát.

Ez most Isten utolsó próbatétele, ezt gondolta. Ha nem állja ki a próbát, min­den eddigi munkája hiábavaló. Petit Wasmes bányászcsaládjai a legszörnyűbb szenvedések és nélkülözések közt élnek; szabad-e most gyengének lennie és megvetésre méltó gyáva ember módjára a kényelmet, a fényűzést választani a legelső alkalommal, amint ezt megcsillogtatják előtte?

– Isten ismeri a maga jóságát, Madame Denis – mondta –, és bizonyosan el­nyeri érte méltó jutalmát. De nem szabad megkísértenie, hogy letérjek a köte­lesség útjáról. Ha nem kapok magától szalmát, kénytelen leszek a földön alud­ni. Ne próbáljon mást is adni, mert úgysem fogadom el.

A szalmát szobája egyik sarkába szórta le. A földes padló nagyon nedves volt, s csak egyetlen, vékony takarója maradt. Egész éjjel ébren hánykolódott szal­maágyán. Reggel köhögési roham vett erőt rajta és szeme még beesettebb volt, mint máskor. Láza fokozódott és csak félig volt öntudatnál. Egy darab szene sem volt, amivel befűtsön. A salakdombon gyűjtött szenet mind odaadta a bá­nyászcsaládoknak. Reggel megevett néhány falat kemény, száraz kenyeret és elindult napi munkájára.

 

14.

 

Április első napjaiban a viszonyok kissé megjavultak. A szeles idő elmúlt, a nap melegebben sütött, a hó elolvadt. A tavaszi rétek pacsirtadaltól voltak hangosak és az erdőkben rügyeztek a bodzafák. A lázas megbetegedések meg­szűntek és az asszonyok csoportosan gyűjtötték a szenet a salakdombokon. A bányászviskókban kellemes meleget árasztó tűz lobogott a kályhákban és a tűz­helyeken. A gyermekeknek nem kellett napközben ágyban maradniok. Vincent újra megnyitotta a Salon de Bébét. Egész Petit Wasmes ott volt, hogy meghall­gassa prédikációját az első istentiszteleten. Néha mintha még mosolygás is lo­pakodna a szomorú bányászszemekbe, s az emberek felemelték máskor mindig lesütött tekintetüket. Decrucq önkéntesen vállalta az egyházfi és a templomfűtő munkakörét; tréfálkozva buzgólkodott a kályha befűtésével és dörzsölte a seb­helyet tarkóján.

– Jobb idők jönnek – mondta Vincent boldogan a szószékről. – Isten próbára tett és híveknek talált benneteket. Legrosszabb szenvedéseitek elmúltak. A ga­bona szárba szökken a mezőkön és boldogan sütkérezhettek házatok előtt ülve a meleg napsütésben, a jól végzett napi munka után. A gyerekek követik majd a pacsirta dalát és szamócát szednek az erdőben. Emeljétek fel szemeteket Is­tenhez, mert boldogabb napok jönnek. Isten a mi irgalmas és szerető mennyei Atyánk. Isten igazságos. Megjutalmazza hiteteket és vigyázástokat. Jobb napok jönnek.

A bányászok hálás szívvel hallgatták Vincent szavait és boldogan mondogat­ták egymásnak: ,Monsieur Vincentnek igaza van. Szenvedéseinknek vége. A tél elmúlt. Jobb idők jönnek!"

Néhány nappal később Vincent néhány gyermekkel Marcasse-ban a salak­dombon szenet gyűjtött. Egyszer csak fekete ruhás férfiak sereglettek elő a bá­nyafelvonó épületéből és rohantak a mezőn át a falu felé.

– Mi történt? – kiáltott Vincent. – Még nincs három óra sem. A nap még ma­gasan jár fenn az égen.

– Szerencsétlenség történt! – mondta az egyik idősebb fiú. – Olyankor szok­tak így kirohanni az épületből! Biztosan bányaomlás történt az egyik aknában!

Hanyatt-homlok rohantak le a salakdombról, nem törődve vele, hogy ruháju­kat elszaggatják és kezüket megsebzik. A Marcasse körüli mezőn hangyaként nyüzsgött a sok ember. Mire leértek a dombról, az emberek áramlásának iránya megváltozott; az asszonyok és gyermekek rohantak keresztül a mezőn a falu minden részéből. Az asszonyok karjukon hozták csecsemőiket, maguk után vonszolták kicsinyeiket. Rémült arccal igyekeztek a bányatelep felé.

Vincent a bányatelep kapujához érve, izgatott kiáltásokat hallott:

Grisou! Grisou! A sújtólég! Az új tárna! Benn szorultak! Nem lehet hozzá­juk férni!

Jacques Verney a téli hideg legrosszabb napjait ágyban fekve töltötte, most lé­lekszakadva rohant a mezőn át. A szokottnál is soványabb volt, arca egészen át­látszó és melle még beesettebb. Vincent eléje állt és megkérdezte:

– Mondja, mi történt?

– Decrucq tárnája! Emlékszik a kék fényű lámpákra! Tudtam, hogy ez lesz a vége!

– Hányan vannak? El lehet érni őket?

– Tizenkét vájárfülkéről van szó. Mindegyikben öten dolgoznak. – Meg lehet menteni őket?

– Nem tudom. Önként jelentkezőkkel azonnal leszállunk.

– Hadd menjek én is magukkal. Hadd segítsek én is.

– Nem, nem lehet. Oda tapasztalt és hozzáértő emberek kellenek. Ezzel már rohant is a bányalifthez.

Kis kocsi állt a kapu elé. Fehér ló húzta. Ez a kocsi már sok halott meg sebe­sült bányászt szállított el szegényes viskójába a domboldalra. Az imént hazafe­lé rohanó bányászok most családjukkal kezdtek visszatérni. Több asszony hisz­tériásan sikoltozott, mások tágra nyílt szemmel szótlanul néztek maguk elé.

A gyermekek sírtak; az előmunkások fel és alá rohantak, s hangos kiáltozás közben szervezték a bányába leszálló mentőcsoportokat.

Hirtelen elcsitult a zaj. A bányalift épületéből néhány ember lépett ki. Lassan haladtak lefelé a bejárati lépcsőkön és takaróba burkolva hoztak valamit. A halk suttogás minden egyébnél beszédesebb volt; egyszerre aztán mindenki hangos kiáltozásba kezdett:

– Ki az? Meghaltak? Élnek? Az Isten szerelmére mondjátok meg a nevüket. A férjem is lenn van!

– A gyerekeim! Két gyerekem dolgozik a tárnában!

A csoport körülvette a fehér lovas kiskocsit. Ekkor az egyik bányász megszólalt:

– Ezek hárman, akik a csillékbe rakodtak, élve menekültek meg, de súlyos égési sebeket szenvedtek.

– Ki ez a három? Jézus szerelmére mondjátok meg! Hadd lássuk őket! Hadd lássuk őket! A gyerekem bent van, a gyerekem!

A férfiak felhajtották a takarókat. Két kilenc év körüli leány és egy tíz év kö­rüli fiú összeégett arca látszott, mindhárman eszméletlenek. Családtagjaik fáj­dalmas és örvendező kiáltozással rohantak hozzájuk. A három sebesült gyerme­ket rátették a kocsira és elindultak a falu irányába. Vincent és a gyerekek családtagjai lihegve rohantak együtt a kocsival. Mögöttük a jajveszékelés és zo­kogás folyton erősödött. Vincent megfordult és maga mögé nézett; a távolban a salakhegyek egész sorának körvonalai rajzolódtak fel a délutáni égboltra.

Fekete Egyiptom! – kiáltotta fájdalmas hangon. – Fekete Egyiptom, új szol­gaságnak háza! Istenem, hogy tehetsz ilyet! Hogyan?

A három gyermek sebesülése életveszélyes volt. A bőr és a haj mindenütt le­perzselődött, ahol a robbanás tüze közvetlenül érte őket. Vincent bement az első viskóba. Az anya kétségbeesetten tördelte kezét. Vincent levetkőztette a gyere­ket és így kiáltott:

– Olajat, gyorsan olajat!

Az asszonynak szerencsére volt odahaza egy kevés olaja. Vincent olajat kent a sebekre és türelmetlenül szólt:

– Most pedig kötést!

Az asszony a rémülettől kővé dermedten nézett rá. Vincent türelmetlenül ki­áltott rá:

– Nem érti? Kötést! Azt akarja, hogy a gyereke meghaljon?

– Nincs semmink – motyogta az asszony. – Nincs egyetlen darabka fehér vá­szon sem a házban. Nem volt egész télen!

A gyermek megmozdult és felnyögött. Vincent ledobta ingét, ruháját és letép­te testéről alsó fehérneműjét. Kabátját ismét felvette, de az inget és az alsó fe­hérneműt szalagokra tépte, a gyermeket pedig bekötötte fejétől a lábáig. Az ola­jos kannával rohant a másik gyermekhez. Őt is bekötözte, akárcsak az elsőt. Mi­re a harmadik gyermekhez érkezett, ingét és alsóneműjét már mind felhasznál­ta kötésnek. A tízéves fiú kötés híján bármely percben meghalhatott. Vincent levette nadrágját és gyapjú alsónadrágját. A nadrágot újra felhúzta, az alsónad­rágot pedig szétszaggatta kötésnek.

A kabátját összehúzta puszta mellén és a réten át rohant vissza Marcasse-ba. Már messziről hallotta a feleségek és az anyák jajveszékelését.

A bányászok a kapu előtt álltak. Egyszerre egy mentőcsoport tudott leszállni, mert csak egyetlen szűk folyosón lehetett eljutni a szerencsétlenség színhelyé­nek közelébe. A mentésre jelentkezők türelmetlenül várták, hogy rájuk kerüljön sor. Vincent az egyik előmunkás segédjét kérdezte meg:

– Van-e remény?

– Azóta mind meghaltak.

– Nem lehet hozzájuk férni?

– A beomlott tárna betemette őket.

– Mennyi ideig tarthat, amíg elérik őket?

– Hetekig; az is lehet, hogy hónapokig.

– De miért? Miért?

– Máskor is ilyen sokáig tartott.

– Szóval odavesztek!

– Igen, ötvenhét férfi és leány.

– Mindnyájan?

– Igen. Soha többé nem látjuk őket.

A mentőcsoportok harminchat óránként váltották egymást. Az asszonyok, akiknek férjük és gyermekeik odalent maradtak, el nem mozdultak a kaputól. Azzal áltatták őket, hogy a mentés sikeres lesz, de ők tudták, hogy ez nem igaz. A bányászasszonyok, akiknek senkijük nem veszett oda, kenyeret és forró ká­vét vittek a kapuhoz, de azok az asszonyok, akik férjüket vagy gyermeküket vesztették el, hozzá sem nyúltak az ételhez. Jacques Verney-t késő éjszaka hoz­ták fel a bányából. Tüdővérzést kapott, másnap meghalt.

Két nappal később Vincent rábeszélte Madame Decrucqöt, hogy menjen ha­za a három gyermekkel. A mentőcsoportok tizenkét napon át percnyi szünet nél­kül dolgoztak. A szénfejtés megállt és mivel a bányászok nem termeltek, nem kaptak bért. A kevés megtakarított pénz hamarosan elfogyott. Madame Denis folytatta a sütést, a kenyeret szétosztotta hitelbe, de aztán az ő tartalékai is ki­merültek és a pékséget be kellett zárni. A bányatársaság nem segített a bányá­szok nehéz helyzetén. A tizenkettedik napon közölték az emberekkel, hogy a mentési munkát abba kell hagyni. A bányászoknak megparancsolták, álljanak újra munkába. Petit Wasmes bányászcsaládjainak nem volt egyetlen centime­jük sem, az éhhalál várt rájuk.

A bányászok ekkor sztrájkba kezdtek.

Vincent megkapta áprilisi járandóságát. Lement Wasmes-be, mind az ötven frankért élelmet vásárolt, s nyomban szétosztotta a bányászcsaládok között. A falu ebből élt hat napon át. Utána az erdőben szedtek bogyókat, gyökereket. A férfiak pedig vadásztak mindenre, ami élőlény volt; patkányra, pocokra, csi­gára, szalamandrára, gyíkra, kutyára, macskára. Bármi jó volt, amivel megtölt­hették az éhezéstől sajgó gyomrukat. De aztán ennek is vége lett. Vincent Brüsszelbe írt segítségkérő levelet, de segítség nem érkezett. A bányászok ültek és várták, mint halnak éhen szemük láttára asszonyaik és gyermekeik.

Megkérték Vincentet, tartson emlék-istentiszteletet azok lelki üdvéért, akik odavesztek a bányában. Legalább száz férfi, asszony és gyermek zsúfolódott be Vincent apró fabódéjába. Kávén kívül neki sem volt már semmi élelme napok óta. Tápláló ételt úgyszólván egyszer sem evett a szerencsétlenség napja óta. Úgy legyengült, hogy alig tudott megállni a lábán. Láza kiújult, szívét elöntöt­te a kétségbeesés. Szeme olyan volt, mint két égő gomb, arca beesett, arccsont­jai kiálltak, piszkos állát vöröses szakáll borította. Alsó fehérnemű helyett zsákdarabokat csavart puszta testére. A kunyhó világosságát az egyik törött gerendáról lelógó, apró lámpa gyér fénye szolgáltatta. Vincent a szoba egyik sarkában földre szórt szalma fekvőhelyen feküdt könyökére támaszkodva. A lámpa pislákoló fénye világította meg az apró szobában szorongó és Vincent szavait némán hallgató bányászokat, az asszonyokat és a gyermekeket.

Kiszáradt torokkal, láztól elgyötört hangon kezdte el beszédét, s minden sza­vát mély csendben hallgatták. Istenről beszélt nekik, de Isten elérhetetlen messziségben volt az éhhalál szakadékának szélén támolygó bányászoktól.

Idegenszerű, hangos és felháborodott beszéd hallatszott a kunyhó ajtaja előtt. Az ajtó kinyilt és kintről egy gyermek hangja hallatszott.

– Monsieur Vincent itt van, Messieurs.

Vincent abbahagyta a beszédet. A bent levők az ajtó irányába néztek. Két jól öltözött férfi lépett be.

A lámpa pislákoló fénye egy pillanatra mintha felvillant volna, s Vincent megdöbbenést és rémületet látott a két férfi arcán.

– Isten hozta Önöket, de Jong és Van de Brink tiszteletesek – mondta anélkül, hogy helyéről felkelt volna. – Gyászistentiszteletet tartunk a marcasse-i bányá­ban szerencsétlenül járt ötvenhét bányász emlékére. Hajlandók lennének önök is mondani néhány vigasztaló szót?

A két tiszteletes férfiú nehezen tudott magához térni és megszólalni.

– Hát ez igazán szörnyű! Egyszerűen szörnyű! – mondta de Jong és kidom­borodó gyomrára ütött.

– Azt hinné az ember, hogy Afrika dzsungeljében jár! - mondta Van de Brink. – Az ég a megmondhatója, mi kárt okozott máris ez az ember.

– Évekig eltarthat, amíg ezeket a szegény szerencsétlen embereket vissza le­het vezérelni a keresztény hithez.

De Jong összekulcsolta kezét hasán és így kiáltott fel:

– Mondtam nektek, hogy nem szabad evangélistának kinevezni ezt az embert. - Tudom... de Pietersen... ki hitte volna ezt, álmában is? Ez a fiatalember tö­kéletesen őrült!

De Jong gyors, irodalmi franciasággal beszélt, amiből a bányászok semmit nem értettek. Vincent pedig túl gyenge volt, hogy megértse szavaik igazi je­lentőségét.

De Jong átfurakodott a tömegen és nyugodt, de erélyes hangon így szólt Vin­centhez:

– Küldje haza ezeket a piszkos kutyákat!

– De hát az istentisztelet! Még nem fejeztük be...

– Hagyja az istentiszteletet. Küldje el őket.

A bányászok lassan nyomultak kifelé. Nem értették, mi történt. A két pap hár­masban maradt Vincenttel.

– Mi történt önnel? Mi jutott eszébe, ilyen helyen tart istentiszteletet? Miféle új barbár kultusz ez? Nincs önben semmi tisztességérzet? Illik az ilyen viselke­dés keresztény lelkipásztorhoz? Egészen megőrült, hogy így viselkedik? Szégyent akar hozni az egyházra?

De Jong tiszteletes rövid szünetet tartott és felháborodottan szemlélte a nyo­morúságos viskó belsejét, Vincent siralmas szalmaágyát, a testére csavart zsák­darabokat, mélyen ülő, a láztól csillogó szemét.

– Az egyház különös szerencséjére, Monsieur Van Gogh – folytatta –, csak ideiglenes megbízatást adtunk önnek; ezt most nyomban visszavonjuk. Soha többé nem kap tőlünk engedélyt, hogy egyházunkban szolgáljon. Magaviseletét felháborítónak és szégyenletesnek tartom. Javadalmazását megszüntetjük és ha­ladéktalanul kinevezzük utódját. Ha nem tartanám őrültnek, azt kellene monda­nom, hogy a belga evangéliumi egyház soraiban nem bújt még meg a keresz­ténységnek ádázabb ellensége!

Hosszú szünet következett.

– Monsieur Van Gogh, nincs egyetlen szava sem saját védelmére?

Vincent visszaemlékezett arra a napra, amikor megtagadták tőle, hogy kijelöl­jék evangélistának. Nem érzett semmit és nem talált egyetlen szót sem.

– Mehetünk is, de Jong testvér – mondta Van de Brink tiszteletes. – Itt nincs tovább mit tennünk. Ennek az embernek az esete reménytelen. Remélem, talá­lunk megfelelő szállodát Wasmes-ban és holnap visszautazunk Monsba.

 

15.

 

Másnap reggel idősebb bányászok keresték fel Vincentet.

– Monsieur – mondták – most, hogy Jacques Verney meghalt, nincs senki más, akiben megbízhatunk. Mondja meg, mit tegyünk. Nem akarunk éhen hal­ni, csak ha nincs más választásunk. Talán rá tudja venni a társaságot, hogy tel­jesítsék kívánságainkat. Ha beszél velük, s utána azt mondja, vegyük fel újra a munkát, megtesszük. De ha azt tanácsolja, hogy haljunk éhen, akkor is megfo­gadjuk a tanácsát. Magára hallgatunk, Monsieur, magára, senki másra.

A Belga Széntermelő Társulat irodáiban nyomott hangulat uralkodott. Az igazgató fogadta Vincentet.

– Tudom, Monsieur Van Gogh – mondta –, hogy a bányászok fel vannak há­borodva, mert nem ástuk ki a holttesteket. De mi jó származott volna belőle? A társaság úgy döntött, nem nyitja meg újra ezt a tárnát, mert a művelése nem gazdaságos. Egy hónapig is áshatnánk és aztán mi az eredmény? Átvihetjük az embereket az egyik sírból a másikba.

– De mi történik az élőkkel? Nem tehetnek semmit a munkaviszonyok megjavítása érdekében? A biztos halál tudatában kell dolgozniok életük vé­géig?

– Igen, Monsieur, nincs más választás. A társaságnak nincsenek tőketartalé­kai biztonsági berendezésekre. A bányászok ügye vesztett ügy, mert a gazdasá­gi élet vastörvényeivel állnak szemben. Ha egy héten belül nem kezdik meg új­ra a munkát, Marcasse-t a társaság véglegesen bezárja. S akkor Isten a meg­mondhatója, mi történik velük.

Vincent sikertelen próbálkozása megszégyenítő tudatában ment vissza a domboldal zegzugos ösvényein Petit Wasmes-ba.

– Isten talán tudja, mit tesz – mondta magában keserűen. – Vagy talán ő sem tudja!

Nyilvánvaló, a bányászok nem vehetik többé semmi hasznát. Nem mondhat nekik mást, csak azt, hogy menjenek vissza a bányába, dolgozzanak napi tizen­három órát, vállalják a tüdővészt, a lassú éhenhalással egyenlő munkabéreket, meg azt, hogy míg egyikükre a hirtelen halál elkerülhetetlen veszedelme vár, a másik addig is köpje ki a tüdejét. Nem tud segíteni rajtuk, de nem segít rajtuk Isten sem. Azért jött a Borinage-ba, hogy Isten igéjét elültesse szívükbe, de mit mondhat, amikor tisztán látja, hogy a bányászok örök ellensége nem is a bánya­társaság, hanem maga a mindenható Isten?

A bányászok szemében elvész minden becsülete, mihelyt azt a tanácsot ad­ja nekik, hogy vállalják továbbra is a rabszolgamunkát. Nem hirdetheti nekik Isten igéjét - még ha a brüsszeli Bizottság meg is engedné –, mert mire jó ezek után az evangélium? A bányászok süket fülekre találtak Istennél és Vin­cent nem tudta Istent kiengesztelni irántuk.

Ekkor hirtelen világossá vált előtte valami, amit valójában már régen tudott. Mindez a sok beszéd Istenről, nem egyéb gyermeteg kibúvónál; mindez kétség­beesett hazudozás, amivel magányos elhagyatottságában áltatja magát a hideg és örök éjszakában. Nincs Isten. Csak teljes zűrzavar van, örök káosz; nyomo­rúságos, szenvedéssel teli, kegyetlen, gyötrelmes, vak és végtelen káosz.

 

 

 

16.

 

 

A bányászok felvették a munkát. A Bizottság értesítette a történtekről Theo­dorus Van Goghot, aki erre levelet írt Vincentnek, pénzt küldött neki és kérte, menjen haza Ettenbe. Vincent azonban visszaköltözött Denis-ékhez. Búcsút vett a Salontól, a falakról leszedte metszeteit és Denis-éknél levő szobája falára rak­ta fel őket.

Élete ismét zsákutcába került és számot kellett vetnie önmagával. Hogyan vé­gezze el a számvetést? Nem volt sem állása, sem pénze, sem egészsége, sem ereje, sem eszméi, sem vágyai, sem ambíciói, sem eszményei, és ami a leg­rosszabb, nem volt az életében szilárd pont, amelyben megkapaszkodhatna. Huszonhat éves volt, öt ízben vallott kudarcot azzal, amibe belekezdett. Most már nem volt bátorsága semmihez.

Megnézte magát a tükörben. Vöröses színű, borostás szakáll borította be ar­cát. A haja megritkult, vastag, érzéki ajka elvékonyodott és a szeme elveszett arca mélyen ülő üregében. Vincent Van Gogh, mint különálló személy, össze­zsugorodott, kihűlt és lelkileg meghalt.

A Madame Denis-től kapott szappannal ledörzsölte magát tetőtől talpig, egy dézsában állva. Egykor masszív, jól formált, izmos teste ijesztően lesoványo­dott. Gondosan megborotválkozott és nem értette, honnan bukkantak elő arcán hirtelen eddig ismeretlen, kiálló csontok. Hónapok óta először fésülte haját, úgy, mint régebben. Madame Denis férje ingeiből és alsóruháiból adott neki. Felöltözött és lement a barátságos pékkonyhába. Denis-ékkel ebédelt. Rendes főtt ételt most evett először a bányaszerencsétlenség óta. Annyira elszokott az evéstől, hogy alig érezte az étel ízét.

Bár a bányászoknak nem szólt róla, hogy megtiltották neki a prédikálást, nem is kérte rá senki; a bányászok nem áhítoztak prédikáció után. Vincent ritkán be­szélt velük vagy bárki mással; legfeljebb egy-egy bonjour-ral köszöntötte azo­kat, akikkel találkozott. Otthonukban soha nem kereste fel őket, nem ér­deklődött mindennapi életük, gondjaik után. A bányászok, valamely mély meg­értésből fakadó, hallgatólagos megegyezéssel még csak célzást sem tettek Vincentre és dolgaira. Tartózkodó magatartását természetesnek tartották, meg­értették, s nem ítélték el érte. A Borinage élete folyt tovább szokott módján.

Hazulról kapott levelében értesült róla, hogy Kay férje, Vos, hirtelen meghalt. Annyira elfásult, hogy a hír teljesen hidegen hagyta; éppen csak tudomásul vette.

Hetek teltek el teljes tétlenségben. Vincent éléte azzal telt, hogy evett, ivott, aludt és naphosszat ült magába roskadtan, szótlanul. Láza lassan megszűnt, megerősö­dött testileg. De a szeme olyan volt, mint két kerek üvegnyílás egy holttestet rejtő koporsón. Közben nyár lett: a fekete mezők, a bányatelep kéményei és a salakdom­bok csillogtak a napsütésben. Vincent órák hosszán át sétált, vagy inkább ődöngött céltalanul az utakon és a mezőkön. Sohasem tudta, hová megy, hol jár. Csak azért ment el hazulról, mert belefáradt a fekvésbe, az ülésbe vagy az állásba. És ha be­lefáradt a menésbe, megint csak megállt, leült vagy lefeküdt.

Nem sokkal azután, hogy pénze elfogyott, levelet kapott Theótól, Párizsból. Öccse azt ajánlotta neki, ne töltse az időt tétlenül Borinage-ban. Használja fel a levélben küldött pénzt, hogy döntő lépésre szánja el magát. Kezdjen új életet! Vincent átadta a pénzt Madame Denis-nek. Különben sem azért maradt a Bori­nage-ban, mert szeretett ott lenni; hanem egyszerűen azért, mert nem volt hová mennie és nem tudta rászánni magát, hogy elutazzék.

Elveszítette már Istent és önmagát. Most elveszítette azt is, aki legfontosabb volt számára a földön, az egyetlen embert, aki mély, ösztönös rokonszenvet ér­zett iránta és megértette, amit oly hőn kívánt. Theo most sorsára bízta fivérét. Télen át még minden héten egy-egy levelet kapott tőle. Szeretetteljes, állapota felől érdeklődő leveleket. De a levelek egyszerre csak elmaradtak. Theo is elve­szítette hitét és feladta a reményt. Vincent egyedül maradt, teljesen egyedül. El­hagyta Teremtője is. Halottként bolyongott a puszta világban. Azon tűnődött, mi keresnivalója van e földön.

17.

 

A nyarat az ősz követte. A sárguló növényzet lassú elhalásával mintha új élet szállna Vincentbe. A maga élete helyett azonban inkább másoké érdekelte, visszatért könyveihez. Mindig is az olvasásban találta legfőbb örömét. Mások élete sikereinek és kudarcainak, szenvedéseinek és örömeinek a megismerése valóságos balzsamként hatott arra a fájó sebre, amelyet saját életének sikerte­lensége okozott.

Amikor az idő szép volt, könyvvel hóna alatt, kisétált a közeli rétekre, s egész nap olvasott. Esős napokon ágyában feküdt vagy Denis-ék konyhájában a fal mellé tett széken ült, könyvébe temetkezett. Hetek múltával száz meg száz em­beri élet történetével ismerkedett meg az elolvasott könyvekben. A könyvek lapjain megelevenedő, hozzá hasonló mindennapi emberek sikereinek és kudar­cainak történetéből lassanként helyes távlatban látta saját életét. Nem töprengett már folyton sikertelenségén. Keresni-kutatni kezdte, mihez kezdjen, mi felelne meg neki, hol találhatná meg helyét a világban. A könyveket mindinkább azért olvasta, hogy irányítást kapjon belőlük, miként folytassa tovább életét.

Az otthonról kapott levelek megbotránkoztatónak minősítették életmódját. Apja ismételten azt vetette szemére, hogy a tisztességes emberekhez méltó élet­szabályokat sérti meg, amikor teljes tétlenségben tölti napjait, s szeretné tudni, milyen munkát vagy életpályát szándékszik végre-valahára választani, hogy hasznos tagja legyen a társadalomnak és munkás életet éljen.

Erre a kérdésre Vincent maga szeretett volna leginkább választ kapni.

Végül is beleunt az olvasásba, s nem tudott több könyvet venni a kezébe. Azokban a hetekben, amelyek lelki összeroppanását követték, rossz lelkiállapo­tának egyik következménye az volt, hogy érzelmileg egészen eltompult. Később menekült aztán az olvasásba, s ez gyógyítólag hatott rá. De csak átmenetileg, mert most, hogy testileg úgyszólván teljesen felépült, mint gátját tört áradat zú­dult rá ismét az a lelki gyötrelem, amely hónapokon át gyülemlett fel benne és visszarántotta a szerencsétlenség és kétségbeesés ösvényébe. Az a lelki távlat, amelyet olvasmányaiból nyert, mégsem segített rajta.

Így érkezett el élete mélypontjához, s ezt maga is jól tudta.

Úgy érezte, van benne érték, nem félbolond, nem is utolsó senki és egyszer talán hasznát veszi majd a világ. De hogyan? Rendszeres munka végzésére nem alkalmas, noha mindent megpróbált, amire tehetséget érzett magában. Hát az ő sorsa mindig csak az lesz, hogy semmi se sikerüljön és vég nélküli szenvedés várjon rá. Az ő életének már valóban vége?

Ezekre a kérdésekre nem talált feleletet. Így teltek napjai, míg ismét eljött a tél. Apját annyira felháborította semmittevése, hogy nem küldött több pénzt. Abba kellett hagynia a rendszeres étkezést Denis-éknél. Újra jóformán éhezett. Ekkor ébredt fel Theo lelkiismerete, Ettenen keresztül ismét küldött pénzt test­vérének. Később apjában is felébredt a felelősségérzet, s a két részről jövő tá­mogatással Vincent valahogy eltengődött.

Egy derűs novemberi napon Vincent üres kézzel, céltalanul bolyongott, s a bányatelep falán kívül leült egy földön heverő rozsdás kerékre. A kapun idős bányász jött ki, szemére húzott, fekete sapkában, behúzott vállal, zsebre tett kéz­zel, s nehezen hajló térdekkel. Vincent maga sem tudta miért, nagyon felfigyelt az öregemberre. Lusta mozdulattal a zsebéből ceruzát és egy hazulról kapott le­velet vett elő, majd a boríték hátára gyorsan lerajzolta a mezőn át baktató bá­nyász alakját.

Vincent kinyitotta a levelet, s látta, hogy apja a levélpapírnak csak az egyik oldalára írt. Néhány pillanattal később újabb bányász, tizenkét év körüli fiú jött ki a kapun. Az ifjú sokkal magasabb volt, egyenes tartással járt és jókedvűen in­dult el a bányatelep magas kőfala mentén a vasúti vágányok felé. Vincent jó né­hány percig nyugodtan rajzolhatta, míg a fiatalember eltűnt szeme elől.

 

 

18.

 

Odahaza Vincent több tiszta, fehér lapot és egy vastag ceruzát talált. A két vázlatot letette íróasztalára, lemásolta őket, jobban kidolgozva. A keze eldur­vult, merev volt, nem tudta papírra a vonalakat úgy lerajzolni, ahogyan elkép­zelte. A ceruzánál többet használta a radírgumit, de nem hagyta abba, míg a két alakot elképzeléséhez híven le nem rajzolta. Annyira elmerült a munkában, hogy közben észre sem vette, beesteledett. Arra lett figyelmes, hogy Madame Denis kopogtat az ajtón.

– Monsieur Vincent – mondta –, a vacsora az asztalon van.

– Vacsora! – kiáltott Vincent csodálkozva. – Nem lehet még olyan késő!

Az asztalnál jókedvűen beszélgetett Denis-ékkel, tekintete is mintha vidá­mabb lenne. Denis-ék boldogan néztek egymásra. A könnyű vacsora után Vin­cent kimentette magát és azonnal felment a szobájába. Meggyújtotta a lámpát, a két rajzot a falra szegezte, hogy kellő távlatból láthassa őket.

– Nem jók – gondolta és arcára különös mosoly ült –, sőt nagyon rosszak. De holnap talán jobban sikerül.

Lefeküdt és a petróleumlámpát letette a földre, az ágya mellé. Sokáig nézte a két vázlatot. Közben nem gondolt másra; aztán tekintete a falon függő met­szetekre tévedt. Most nézett rájuk első ízben, amióta hét hónapja leszedte őket a Salon faláról. Hirtelen rádöbbent, mennyire vágyik a képek világára. Valami­kor jól tudta, ki volt Rembrandt, Millet, Jules Dupré, Delacroix és Maris. Visszaemlékezett, milyen értékes nyomatai voltak egykor, a litográfiákra, ame­lyeket Theónak és szüleinek küldött. Rágondolt a londoni és amszterdami mú­zeumokban látott sok szép képre. Egyszerre elfelejtette, hogy milyen nyomorú­ságos helyzetbe került, majd pihentető álomba merült. A lámpából a petróleum kifogyott és utolsó lobbanással kialudt.

Másnap hajnalban fél háromkor ébredt fel. Teljesen felfrissültnek, könnyűnek érezte magát. Amikor kiugrott ágyából, felöltözött, vette a ceruzát, papírt, egy vékony deszkalapot a pékműhelyből és elindult Marcasse-ba. Ugyanarra a rozs­dás kerékre ült és várta a bányászok érkezését.

Gyorsan, kidolgozatlanul vetette papírra első benyomásait a bányászokról. Egy órával később, amikor valamennyi bányász leszállt, már öt, arc nélküli alak vázlatával készült el. Gyors léptekkel sietett haza, felvitt egy csésze kávét a szo­bájába és kivilágosodás után mindegyik vázlatát kidolgozva lemásolta. Megpró­bálta rögzíteni a Borinage bányászainak sajátos, apró jellegzetességeit, amelye­ket olyan jól ismert. A sötétben azonban, gyorsan mozgó modelljeiről nem tud­ta ezt megvalósítani.

Anatómiai ismeretei hibásak voltak, az arányok groteszkek, rajztechnikája pe­dig egyenesen nevetségesen elmaradott. A lerajzolt alakok mégis híven ábrázol­ták a Borinage bányászait. Vincentet mulattatta saját esetlensége és eltépte a raj­zokat. Ekkor leült ágya szélére, szemben Allebé egyik metszetével, amely apró öregasszonyt ábrázolt, aki meleg vizet és szenet visz egy behavazott utcán, s megpróbálta lemásolni. Az asszony alakjával még csak boldogult, de nem tud­ta beleilleszteni környezetébe; sehogyan sem sikerült lemásolnia az utcát és a házakat. A papírlapot összegyűrte és a sarokba dobta. Most Bosboom tanul­mányával próbálkozott, amely magányos fát ábrázolt, háttérben felhőkkel. Olyan egyszerűnek látszott. Csak egy magányosan álló fa! Előtte agyagos talaj, a kép felső részén felhők. Bosboom technikája pontos és finom volt; Vincent megtanulta tőle, hogy az igazi művészet a legegyszerűbb témákat a legszigo­rúbb művészi ökonómiával ábrázolja, azért olyan nehéz lemásolni.

A reggel gyorsan telt el. Észre sem vette az idő múlását. Amikor elhasználta az utolsó papírlapot is, számba vette, mennyi a pénze. Két frank volt egész va­gyona, de úgy gondolta, Monsban ezért a pénzért kaphat jó rajzpapírt, esetleg rajzszenet is. Nyomban elindult és a tizenkét kilométert gyalog tette meg. Ami­kor ment le a domboldalon Petit Wasmes-ból Wasmes-ba, a viskók előtt néhány bányászasszonyt látott. A szokásos bonjourt megtoldva, szívélyesen köszöntött rájuk: Comment ca va?*(Hogy vagyunk? – franciául), és úgy ment tovább. Félúton Monsba, Paturages vá­roskában egy pékműhely ablaka mögött csinos fiatal leányt látott meg. Bement, péksüteményt vett öt centime-ért, hogy közelebbről lássa a leányt.

A tartós esőktől Paturages és Cuesmes között élénk zöld színben csillogtak a mezők a napsütésben. Vincent elhatározta, hogy hamarosan visszajön és színes vázlatot készít a tájról, ha jut a pénzéből színes rajzkrétára. Monsban talált jó si­ma, sárga rajzpapírt, rajzszenet és ceruzát. A papírüzlet előtt egy asztalon régi metszetek sorban kirakva. Vincent órákon át az asztal előtt állt, sorra megnézte valamennyit, bár tudta, hogy egyet sem tud megvenni. A bolt tulajdonosa oda­állt mellé, úgy magyarázta, melyik metszet kitől való, mintha múzeumot láto­gató régi barátok lennének.

– Bocsásson meg, de nincs pénzem, hogy vásároljak – mondta Vincent.

A tulajdonos kezét és vállát jellegzetes gall mozdulattal emelte fel, s így szólt:

– Nem tesz semmit, Monsieur. Jöjjön máskor is, nem baj, ha nincs pénze.

Az újabb tizenkét kilométert vissza lassan, kényelmesen tette meg. A salak­dombok felett a lenyugvó nap a felhőket a nyugati égen élénk rózsaszín sze­géllyel vonta be. Amikor felért a dombtetőre, feltűnt neki, hogy Cuesmes apró kőházai milyen metszetszerűen helyezkednek el, és mily békés az alatta elte­rülő, pázsitos völgy. Boldognak érezte magát, bár maga sem tudta, miért.

Másnap Marcasse-ba ment, a salakdombhoz és lerajzolta a szenet gyűjtő lá­nyokat, asszonyokat. Vacsora után így szólt:

– Maradjanak egy kicsit az asztalnál, Monsieur és Madame Denis. Szeretnék valamit csinálni.

Felsietett a szobájába, lehozta rajztömbjét és gyors szénvázlatot készített a há­zaspárról. Madame Denis Vincent vállán keresztül nézte a frissen elkészült raj­zot és felkiáltott:

– Ó, Monsieur Vincent, hiszen maga művész!

Vincent zavartan szólalt meg:

– Nem vagyok az. De jólesett a munka.

– Nagyon szépet rajzolt – mondta Madame Denis. – Majdnem egészen olyan, mint én vagyok.

– Majdnem – nevetett Vincent –, de nem egészen.

Haza nem írta meg, mit csinál; tudta, hogy így szólnának, s igazuk is lenne: Ó, ez Vincent legújabb szeszélye. Mikor állapodik már meg és választ magának valami hasznos életpályát?

Új tevékenységének volt olyan sajátossága, amelyet egyedülállónak érzett: csak az övé volt, senki másé. Nem tudta rászánni magát, hogy vázlatairól bár­kinek is írjon, vagy beszéljen. Úgy érezte, ezekről még inkább hallgatnia kell, mint más korábbi dolgáról, idegen szem nem láthatja. Rajzait valami furcsa, megfoghatatlan módon, szentnek és érinthetetlennek tekintette; még ha az egész értéktelen, dilettáns munka is.

Ismét eljárt a bányászok otthonába, de Biblia helyett rajzpapírt és szenet vitt magával. A bányászok most is szívesen látták. Lerajzolta a földön játszó gyer­mekeket, a tűzhely fölé hajló asszonyokat, a vacsoránál ülő családot a napi munka elvégzése után, a bányatelepet, a magas kéményeket, a fekete mezőket, a fenyőligetet a domb másik oldalán és a Paturages melletti mezőkön szántó földműveseket. Ha az idő rossz volt, odahaza maradt; másolta a falon függő nyomatokat és kidolgozta előző nap készített nyers vázlatait. Rossz, minden rossz, amit összefirkáltam – gondolta. Könnyedén, lelkiismeret-furdalás nélkül dobta félre őket.

A fájdalom fenevadát mégis sikerült önmagában legyűrnie és boldog volt, mert nem gondolt többé boldogtalanságára. Tudta, szégyellnie kellene, hogy elfogad­ja édesapja és öccse pénzadományait, hiszen kísérletet sem tett rá, hogy saját ke­resetéből tartsa fenn magát, de mindez nem volt fontos. Folytatta a rajzolást.

Néhány hét alatt a falon függő valamennyi nyomatról több ízben is készített másolatokat. Érezte, ha haladni kíván, újakra lesz szüksége, lehetőleg a nagy mesterek alkotásairól készült nyomatokra. Bár Theo öccsétől már több, mint egy éve nem kapott hírt, félretette büszkeségét és levelet írt neki:

 

Kedves Theo,

 

ha birtokodban van még Millet Mezei munkák című rajzsorozata, nagyon kér­lek, küldd el postán rövid időre.

Bosboom és Allebé tanulmányairól készítettem másolatot. Talán te sem tarta­nád őket teljesen sikerteleneknek.

Küldj, amit tudsz és ne félts! Ha dolgozhatom, feltétlenül rendbe jövök. Most is félbeszakítottam a rajzolást, hogy megírjam ezt a levelet. Sietek is már vissza a rajztömbömhöz. Jó éjszakát, küldd a nyomatokat minél előbb.

Meleg kézszorítással gondolatban
Vincent

 

Lassanként új éhség támadt fel benne; vágy, hogy művésszel beszéljen mun­kájáról, s tőle tudja meg, helyes vagy helytelen irányban indult-e el. Tudta, hogy rajzai rosszak, de túl közel voltak hozzá, hogy meglássa, miért. Egy tőle távol álló idegen kíméletlen szemére volt szüksége, akiből hiányzik a szülői szem el­fogultsága.

De ki legyen az? Ez az éhség hevesebben gyötörte, mint az elmúlt télen a fi­zikai éhség, amikor napokon át száraz kenyéren élt. Egyszerűen tudnia és érez­nie kellett, hogy más művészek is vannak a világon, hozzá hasonló festők, akik ugyanazokkal a technikai problémákkal birkóznak, s ugyanazt a nyelvet beszé­lik, mint ő; emberek, akik a maguk komoly érdeklődésével bátorítják őt erőfe­szítéseiben. Voltak emberek a világon, mint Maris és Mauve, akik egész életü­ket a festészetnek szentelték. Ez itt a Borinage-ban szinte elképzelhetetlennek látszott.

Amikor egy esős délutánon metszetet másolt szobájában, hirtelen eszébe ju­tott és szinte maga előtt látta Pietersen tiszteletest brüsszeli műtermében. Emlé­kezett, mint kérte, ne szóljon lelkésztársainak a látottakról. Tudta már, kit kell felkeresnie. Elővette vázlatait, kiválasztotta a bányászt, a tűzhely fölé hajló és a hulladékszenet gyűjtő asszonyt. Nyomban útra kelt Brüsszelbe.

Egész vagyona három frank és néhány centime volt, vonattal tehát nem me­hetett. A távolság Brüsszelig nyolcvan kilométer körül volt. Vincent délután, éj­szaka és a következő nap legnagyobb részében állandóan úton volt, s eljutott Brüsszeltől mintegy harminc kilométernyire. Folytatta volna útját megszakítás nélkül, de kopott cipőjéből kibújt egyik lábujja. Felsőkabátját, amelyet Petit Wasmas-ban már kerek egy éve hordott, sűrű rétegben borította az országút po­ra, s mivel nem vitt magával fésűt, sem egy váltás inget, reggel nem tehetett mást, mint lemosta arcát hideg vízben.

A cipőjébe kartonlemezt tett és korán reggel útnak indult. A lábujját azonban a szakadt bőr véresre sebezte. A kartonlemez sem tartott sokáig, talpán hólya­gok keletkeztek, aztán vér serkent belőlük. Éhes, szomjas, fáradt és mégis vég­telenül boldog volt.

Csak az lebegett előtte, hogy végre egy másik festővel találkozik!

Délután érkezett meg Brüsszel külvárosaiba. Egyetlen centime sem maradt a zsebében. Jól emlékezett rá, hol lakik Pietersen tiszteletes és sietve ment az utcákon. Az emberek gyorsan elhúzódtak mellőle, rábámultak és a fejüket csó­válták. Vincent észre sem vette; sietett útjának végső célja felé, amennyire csak felsebzett lába engedte.

Pietersen fiatal leánya nyitott ajtót. Rémülten nézett Vincent piszkos, átizzadt arcára, fésületlen hajára, sáros nadrágjára, elrongyolódott lábbelijére, és ijedt kiáltással rohant vissza az előszobába. Ekkor Pietersen ment az ajtóhoz. Egy pillanatig ő sem ismerte fel Vincentet, de aztán barátságos mosollyal fogadta.

– Nohát, Vincent fiam, ez nagy meglepetés – kiáltott fel. – Igazán örülök, hogy láthatom. Kerüljön beljebb.

Vincentet műtermébe vezette és kényelmes karosszékbe ültette. Vincenten most, hogy elérte célját, egyszerre erőt vett a fáradtság és lábában érezte a két nap alatt megtett nyolcvan kilométert. Éhes is volt, hiszen csak kenyeret meg kevéske sajtot evett az egész idő alatt. Izmai elernyedtek. Görnyedten ült a ka­rosszékében és lihegett a kimerültségtől.

– Egyik barátomnak itt a közelben van üres szobája, Vincent – mondta Pie­tersen. - Nem volna kedve átmenni oda, hogy megmosakodjék és egy kicsit ki­fújja magát?

– Nagyon szívesen. Magam sem tudtam, hogy ennyire elfáradtam.

Pietersen vette a kalapját és elkísérte Vincentet barátja lakására, nem törődve a szomszédok kérdő tekintetével.

– Ma este már biztosan le akar feküdni – mondta –, de holnap jöjjön el hoz­zánk ebédre, délben tizenkettőkor. Sok a beszélnivalónk.

Vincent állva dörzsölte le magát hideg vízzel egy mosdótálban. Délután hat óra volt ugyan még csak, mégis úgy, ahogy volt, üres gyomorral, azonnal lefeküdt. Másnap délelőtt tíz órakor ébredt fel, de akkor is csak azért, mert a kínzó éhség verte fel álmából. Házigazdájától kapott kölcsön borotvát, fésűt, ruhakefét. Úgy­ahogy rendbe hozta magát, csak szétszakadt cipőjén nem tudott segíteni.

Vincent farkasétvággyal esett neki a tányérjára halmozott ételnek és alig fi­gyelt oda, mikor Pietersen beszámolt neki a legfrissebb brüsszeli eseményekről. Ebéd után a műterembe mentek.

– Ó - mondta Vincent –, úgy látszik, sokat dolgozott. Ezek mind új rajzok a falon.

– Igen – ismerte el Pietersen. – Egyre inkább több gyönyörűséget találok a festésben, mint a prédikálásban.

Vincent mosolyogva jegyezte meg:

– És nem érez néha lelkiismeret-furdalást, hogy ennyi időt elvon a hivatásá­tól?

Pietersen nevetett és így szólt:

– Bizonyosan hallotta a jól ismert történetet Rubensről. Rubens a holland kor­mány szolgálatában állt mint spanyolországi nagykövet, de délutánjait rendsze­rint festőállványa előtt töltötte a királyi palota kertjében. Egy nap a spanyol kor­mány egyik tagja odament hozzá és kedélyesen megjegyezte: „Úgy látom, hogy nagykövet uram idejét olykor festéssel tölti." Erre Rubens így vágott vissza: „Nem, festő létemre szentelek némi időt a nagyköveteskedésnek is."

Pietersen és Vincent egymást megértve nevetett. Vincent kinyitotta a táskáját.

– Újabban én is szoktam rajzolni – mondta. – Elhoztam három rajzomat, hogy megmutassam. Szeretném tudni, mit gondol róluk.

Pietersen meghökkent. Nem szívesen teljesítette Vincent kérését. Tudta, hogy kezdők munkáinak megbírálása rendszerint hálátlan feladat.

A három rajzot mégis feltette festőállványára és néhány lépésnyi távolságból nézegette őket. Vincent egyszerre barátja szemével szemlélte a rajzokat, s most úgy érezte, valamennyi reménytelenül dilettáns alkotás.

– Első benyomásom – szólalt meg Pietersen kis idő múlva –, hogy modelljei túl közel voltak.

– Valóban így van. Rajzaimat leginkább bányászviskók apró szobáiban készí­tettem.

– Értem. Ezért nincs a rajzoknak távlatuk. Nem tudná úgy intézni, hogy bizo­nyos távolságban legyen tárgyától? Akkor majd – higgye el, tisztább képet nyer.

– Vannak tágasabb bányászlakások is. Olcsón bérelhetek egyet, s berendezem műteremnek.

– Ez kitűnő gondolat.

Pietersen újabb szünet után erőt vett magán és ezt kérdezte:

– Tanult rajzolni? Felvázolja-e előbb az arcokat kockás papírra? Végez-e mé­réseket? - Vincent elpirult.

– Erről sohasem hallottam – mondta. – Sohasem vettem egyetlen rajzleckét sem. Azt gondoltam, az ember csak úgy hozzákezd és rajzol.

– Ó, nem – mondta Pietersen szomorúan. – Előbb meg kell tanulnia a rajz­technika elemi szabályait, akkor aztán lassanként majd kialakulnak a rajzai. Nézze, megmutatom, mi a hiba ezzel az asszonnyal.

Kezébe vett egy vonalzót, megmérte a fejet, majd az egész alakot és megma­gyarázta Vincentnek, milyen elhibázottak rajzának arányai. Aztán csaknem egy óráig dolgozott rajta. A javítások elvégzése után újra megnézte a rajzot bizo­nyos távolságból és így szólt:

– Látja? Azt hiszem, most sikerült pontosan megrajzolni az asszony alakját.

Vincent odament Pietersenhez. Együtt nézték a korrigált rajzot. Az asszony alakjának arányai most kétségtelenül kifogástalanok voltak. A baj csak az, hogy ez már nem a bányászasszony volt, aki szénhulladékot szed a salakdombon, ha­nem tökéletes női alak, amint lehajlik valamiért. Vincent szó nélkül lépett a festőállványhoz. A tűzhely fölé hajló asszonyt ábrázoló rajzát odatette a kor­rigált rajz mellé, majd visszament Pietersenhez.

– Hm, hm... Látom már, mire gondol – mondta elgondolkodva Pietersen. – Az arányokat kijavítottam, de a figura jellegzetessége elsikkadt.

Egy ideig kettesben néztek a festőállványra.

– Hát igen, Vincent – törte meg a csendet Pietersen. – Ez a tűzhely fölé hajló asszony valóban nem rossz. Egyáltalán nem rossz. A rajz technikája kétségbe­ejtő, arányai mind hibásak, az arca is reménytelen, valójában nincs is arca. De a rajzban mint egészben van valami. Olyasvalamit sikerült megragadnia, amit képtelen vagyok megmagyarázni. Mi az a valami, Vincent?

– Nem tudom, sejtelmem sincs róla. Csak lerajzoltam, ahogyan láttam.

Most Pietersen sietett gyors léptekkel a festőállványhoz. A kijavított rajzot összetépte és a papírkosárba dobta.

– Nem haragszik, ugye? Hiszen csak elrontottam – és csak a másik rajzot hagyta az állványon.

Leültek. Pietersen többször is belekezdett mondanivalójába, de nehezen talál­ta meg a helyes szavakat. Végre így szólt:

– Vincent, nem szívesen teszem, de be kell ismernem, ez az asszony nagyon tetszik. Eleinte megütköztem rajta, de mindjobban a hatása alá kerülök.

– Miért vonakodik ezt önmagának beismerni? – kérdezte Vincent.

– Mert nem szabadna, hogy tessék. Mint rajz, felrúg minden szabályt; bár­mely rajziskolában, ahol kezdőket tanítanak, visszadobnák. A rajztanár biztosan széttépné azzal, hogy kezdje újra az egészet. És valahogy mégsem tudok szaba­dulni tőle. Meg mernék rá esküdni, hogy ezt az asszonyt láttam már valahol.

– Nem Borinage-ban? – kérdezte Vincent ártatlanul.

Pietersen hirtelen Vincentre pillantott. Azt kutatta, megjegyzése nem volt-e gúnyos.

– Lehet, hogy igaza van. Arca, egyéni arcvonásai nincsenek. De együtt és egyszerre megelevenedik benne a Borinage valamennyi bányászasszonya. A bá­nyászfeleség lelkét és lényegét sikerült megfognia Vincentnek, s ez ezerszer fontosabb a legfejlettebb rajztechnikánál. Igen, nekem ez az asszony tetszik. Mondanivalója van, közvetlenül hozzám szól.

Vincent egész bensejében reszketett, de nem mert beszélni. Pietersen képzett művész, hivatásos festő; ha elkérné tőle a rajzot, ha valóban annyira megszerette...

– Ideadná nekem ezt a rajzot, Vincent? Felakasztom a műtermem falára. Azt hiszem, igen jó barátok leszünk ezzel az asszonnyal.

Amikor Vincent jónak látta, hogy visszatérjen Petit Wasmes-ba, Pietersen odaajándékozta egyik viseltes cipőjét és megváltotta vasútjegyét a Borinage-ba. Vincent baráti gesztusnak tekintette Pietersen bőkezűségét, tudva, hogy barátok közt az ilyen ajándékozás egészen természetes.

A vonaton két fontos dologra jött rá. Pietersen tiszteletes szóba sem hozta, hogy mint evangélista kudarcot vallott; viszont festőtársának ismerte el. Sőt egyik rajza annyira megtetszett, hogy elkérte tőle, s ez volt a döntő bizonyíték.

– Ezzel utamra indított – mondta Vincent magában. – Ha neki tetszett a mun­kám, tetszeni fog másoknak is.

Denis-éknél már várta Theo küldeménye, a Mezei munkák című rajzsorozat, de levél nélkül. Pietersennel való találkozásából új ösztönzést merített. Nagy kedvvel fogott hozzá Millet rajzainak másolásához. Theo nagy alakú rajztöm­böt is küldött; néhány nap alatt a sorozat tíz képét másolta le, s ezzel az első fü­zetet be is fejezte. Ezután úgy érezte, aktrajzokban is gyakorolnia kell magát. Mivel tudta, hogy élő modellhez aligha juthat hozzá a Borinage-ban, írt régi ba­rátjának, Tersteegnek, a Goupil képkereskedés hágai fiókja vezetőjének, küldje el Bargue szénrajztanulmányait.

Megfogadta Pietersen tanácsát és havi kilenc frankért kibérelt egy bányász­viskót, Petit Wasmes legmagasabb pontján. Ez alkalommal a legjobbat és nem a legrosszabbat kereste. A viskó egyetlen nagy szobája padlózott volt, s két nagy ablak engedte be a világosságot. A szoba egész berendezése ágyból, asztalból, székből és tűzhelyből állott. Ha modelljét a szoba egyik végében helyezte el, megfelelő távlatot kapott a kép elkészítéséhez.

Nem volt olyan bányászasszony vagy gyerek Petit Wasmes-ban, akit Vincent az elmúlt télen nem segített. Így aztán senki nem utasította vissza kérését, hogy modellt üljön neki. Vasárnaponként a bányászok is felkeresték. Vincent gyors vázlatot készített róluk. Ez a bányászokat is szórakoztatta. A műteremmé átala­kított szoba mindig tele volt kíváncsiakkal. Vincent háta mögött állva ér­deklődéssel és csodálattal bámulták, amint rajzolt.

A szénrajztanulmányok megérkeztek Hágából. Vincent két hét alatt hatvanat

másolt le közülük. Reggeltől késő estig dolgozott. Tersteeg elküldte Bargue Cours de Dessin* (Rajztanfolyam – franciául).című kiadványát is, Vincent ezek másolásába is buzgón bele­vetette magát.      

Az élete során eddig elszenvedett öt kudarcot elfelejtette. Az alkotó művészet nagyobb gyönyörűséget és több belső kielégülést hozott számára, mint evange­lizáló szolgálata. Amikor tizenegy napig teljesen pénz nélkül maradt és nem volt egyéb ennivalója, mint a Madame Denis-tő1 hitelbe kapott kenyér, nem pa­naszkodott - még önmagának sem. Ügyet sem vetett korgó gyomrára, amikor szelleme oly fényűzően táplálkozott!

Az egyik héten minden hajnalban fél háromkor kiment Marcasse-ba a bánya­telep kapujához. Nagyobb méretű rajzot készített a bányászokról, a bányába igyekvő fiatalokról és leányokról, amint a behavazott mezőn a tüskés útszéli bo­zótok mellett bandukolnak a bánya felé; a hajnali szürkületben tovatűnő árnyak­ról. A háttérben a bányatelep gépei látszottak, meg a felhalmozott salak. Ezt a vázlatát gondosan kidolgozta és postán elküldte Theónak.

Két teljes hónap telt így el; kora reggeltől sötétedésig rajzolt. Este meg a váz­latok kidolgozása következett, lámpafénynél. Ismét elfogta a vágy, hogy talál­kozzék és beszéljen másik művésszel, megtudjon valamit a mesterség titkaiból. Bár érezte, hogy rajztudása fejlődik és jobban ítéli meg munkája értékét, még mindig nem volt biztos önmagában. Igazi mester után vágyott, valakire, akitől valódi segítséget kaphat, akitől lassú munkával, odaadó figyelemmel megtanul­hatja a művészi alkotás mesterfogásait. Ezért kész lenne minden ellenszolgálta­tásra, ha kell – kitisztítaná mestere cipőjét, s naponta akár tízszer is felsöpörné műterme padlóját.

Régóta lelkesedett Jules Breton művészetéért. A nagy mester ekkor Cour­riéres-ben lakott, a Borinage-tól százhetven kilométernyire. Vincent, míg pén­zéből futotta, vonaton utazott, majd öt napig gyalogolt. Szénakazlakban hált, s ennivalóját is úgy koldulta össze, cserébe egy-két rajzért. Bátorsága azonban cserbenhagyta, mikor megállt Courriéres fái alatt és látta, hogy Breton vörös téglából épült, új, pompás villában lakik, itt rendezte be műtermét. Két napig a villa körül kószált, de végül is a műterem fagyos, barátságtalan külseje vég­leg elvette kedvét a látogatástól. Fáradtan, éhesen, egyetlen centime nélkül

indult el, hogy gyalog tegye meg a százhetven kilométeres utat vissza a Borina­ge-ba; közben a Pietersentől kapott viseltes cipő talpa is vészesen kopott a hosszú gyaloglásban.

Betegen és elkeseredetten érkezett vissza. Odahaza nem várta sem pénz, sem levél. Ágynak esett és a bányászasszonyok ápolták; szűkösen még ételt is hoz­tak, ha egy-egy keveset el tudtak vonni férjük és gyerekeik éhes szájától.

Egészen lesoványodott az útközben elszenvedett nélkülözéstől és éhezéstől. Arca ismét beesett. Zöldes színű fekete szeme lázas fényben égett. Bár beteg volt, gondolkodása tiszta és világos maradt, s jól tudta, hogy életében most va­lami döntő fordulatnak kell bekövetkeznie.

Mitévő legyen? Tanítónak menjen? Könyvárusnak, műkereskedőnek, vagy tisztviselőnek? Hol telepedjék le? Ettenben, szüleinél? Vagy menjen Párizsba, Theóhoz? Amszterdamba két nagybátyjához? Vagy bízza a véletlenre és a jó szerencsére, hogy mi történjék vele?

Egy nap, amikor ereje kezdett már visszatérni, de még ágyban feküdt, a fel­polcolt párnákra támaszkodva Théodore Rousseau Landes vidéki tájképeiről ké­szített másolatokat. Közben az járt az eszében, meddig kell még az ilyenfajta rajzolás ártatlan foglalatosságával agyonütnie idejét. Egyszer csak valaki kinyi­totta az ajtót és kopogtatás nélkül belépett.

Öccse volt, Theo.

 

19.

 

Theo előnyére változott meg utolsó találkozásuk óta. Huszonhárom éves korára már jól kereső műkereskedőként élt Párizsban. Kereskedőtársai, csa­ládja is megbecsülte. Választékosan öltözködött, otthonosan mozgott az előkelő társaságban. Finom szövetből készült fekete felöltőt viselt, széles selyem kihajtóval. Magas keménygallért hordott és fehér, csokorra kötött nyakkendőt.

Azonnal feltűnt magas, domború Van Gogh-homloka. Haja sötétbarna, arcvo­násai kifinomultak, majdnem nőiesek; szeme szelíd, bánatos, arca szép kerek­ded.

Theo a sivár berendezésű helyiség falának dőlt és megdöbbenéssel nézett test­vérbátyjára. Néhány órával korábban jött el Párizsból. Az ő lakása műérték számba menő, Lajos Fülöp korabeli bútorokkal volt berendezve, mosdószekré­nyén illatos szappan, drága törülközők; az ablakokon függönyök, a padlón per­zsaszőnyeg. Íróasztal, könyvespolc, szelíd fényt árasztó lámpák egészítették ki a berendezést. A falon szép mintájú tapéta. Vincent piszkos, kopott, öreg pok­róccal letakart matracán feküdt. A szoba fala és padlója festetlen deszka. Egyet­len bútorzata egy ütött-kopott asztal meg egy szék. Vincent mosdatlannak lát­szott, arcát bozontos vöröses szakáll borította.

– Theo! Alig hiszek a szememnek! – mondta Vincent. Fivére sietve odament az ágyhoz.

– Vincent, az Isten szerelmére, mi történt veled?

– Semmi. Most már jól vagyok. Egy ideig betegeskedtem.

– De... ez... ez a szörnyűséges lyuk! Remélem, nem itt laksz? – De itt lakom. Talán nem jó? Ez a műtermem.

– Ó, Vincent! – Megsimogatta bátyja haját. Elfogódottságában szinte szóhoz sem jutott.

– Úgy örülök, hogy eljöttél, Theo.

– Most pedig mondd el, mi történt. Miért betegeskedtél? Mi volt az oka? Vincent elbeszélte courriéres-i kalandját.

– Szóval csak kimerültség okozta. Rendesen étkezel, amióta hazaérkeztél? Vigyázol magadra?

– A bányászasszonyok ápoltak.

– Nem azt kérdeztem. Mit eszel? – Theo szétnézett a szobában. – Hol tartod az élelmiszereket? Úgy látom, nincs itt semmi.

– Az asszonyok hoznak egy keveset mindennap. Ami kis fölöslegük éppen akad; kenyeret, kis sajtot, néha házinyúlpörköltet.

– No de, Vincent, nem állhatsz talpra kenyéren és kávén. Miért nem vásárolsz

tojást, zöldséget, húst?

– Mert ez pénzbe kerül a Borinage-ban is, mint mindenütt a világon. Theo leült az ágyra.

– Vincent, bocsáss meg! Ezt nem tudtam. Nem értettem meg.

– Nem baj, öcskös, megtetted értem, amit tehettél. Most már jól érzem ma­gam. Még néhány nap és kutya bajom. Theo végighúzta kezét szeme előtt, mintha pókháló homályosítaná ellátását.

– Nem. Nem is sejtettem, mi van veled. Azt gondoltam, hogy... Nem értet­tem, Vincent, egyszerűen nem értettem.

– Hidd el, hogy minden rendben van. Hogyan élsz Párizsban? Innen hová mégy? Ettenbe?

Theo felugrott.

– Vannak boltok ebben az Istentől elrugaszkodott fészekben? Lehet itt vala­mit vásárolni?

– Igen, odalent Wasmes-ban. De húzd ide azt a széket. Beszélgetni szeretnék veled. Uram Isten, Theo! Majd két éve nem láttuk egymást! Theo gyengéden megsimogatta fivére arcát és így szólt:

– Először is megvásárolom neked a legjobb ennivalót, amit csak kapni lehet Belgiumban. Éheztél, ez a te bajod. Aztán orvosságot kapsz, amitől a lázad elmúlik, s majd alszol jó puha párnán. Hála Istennek, hogy eljöttem. Ha csak sejtem is ... Ne mozdulj, amíg vissza nem jövök.

Theo elrohant, Vincent pedig újra kezébe vette ceruzáját és másolta tovább a Le Four dans les Landes egyik képét. Theo fél óráig volt oda és két fiúval tért vissza. Ezek segítették cipelni a lepedőket, párnákat, lábasokat, edényféléket és a rengeteg ételneműt. Theo azonnal megágyazott Vincentnek a tiszta, friss ágy­neművel és lefektette fivérét.

– Hogyan kell itt begyújtani? – kérdezte, s már le is vette finom felöltőjét, és gyűrte fel inge ujját.

– Találsz a sarokban papírt és rőzsét. Készíts belőle előbb tüzet és aztán rakj rá szenet.

Theo hitetlenkedve nézett a salakszénre és így szólt: – Te ezt szénnek neve­zed?

– Mi ezzel fűtünk. Majd megmutatom, hogyan szoktam befűteni.

Fel akart kelni az ágyból, de Theo odaugrott hozzá.

– Maradj az ágyban, te csacsi! – kiáltotta. – És ne mozdulj, mert komolyan

mondom, megverlek. Vincent hónapok óta először mosolyodott el. Ez a mosoly, mint valami cso­daszer űzte ki a lázat testéből. Theo két tojást tett az egyik lábasba, zöldbabot a másikba. A harmadikban tejet forralt, s a tűzhelyen fehér kenyeret pirított. Vincent boldogan nézte Theo sürgölődését. Annak tudata, hogy öccse itt van közelében, többet ért mint a világ minden étele.

Theo végre elkészült a főzéssel. Az asztalt az ágy mellé húzta. Tiszta fehér tö­rülközővel terített meg. A babot vajjal készítette el, rátette a két lágytojást, majd kanalat vett a kezébe.

– Most pedig – mondta – nyisd ki a szádat. Az ég tudja, mennyi ideje nem et­tél rendes ételt.

– Ugyan menj már, Theo – mondta Vincent. – Tudok én magam is enni. Theo púposan megrakta a kanalat tojással és Vincent szájához tartotta: – Tátsa ki a száját, fiatalember, mert még a fülébe találom rakni! Amikor Vincent végzett az evéssel, megelégedett sóhajjal dőlt hátra párnáján. – Milyen jó az íze ennek az ételnek – mondta. – Már el is felejtettem. – Egyhamar nem fogod elfelejteni.

– Most pedig mesélj, Theo, mindenről. Mi van a Goupil cégnél? Szinte elepe­dek, úgy szeretnék hallani a nagyvilágról.

– Hát akkor csak epedezz még egy kicsit. Beadok valamit, amitől majd alszol. Azt akarom, hogy nyugton pihenj, s erőre kapj az ételtől.

– Theo, én most nem akarok aludni. Beszélgetni akarok. Aludni bármikor al­hatom.

– Senki nem kérdezte tőled, mit akarsz. Parancsot kell teljesítened. Idd meg ezt most, kérlek. És ha majd felébredsz, pompás vesepecsenyét készítek pirított burgonyával. Attól menten talpra állsz.

Vincent késő délutánig aludt. Amikor felébredt, mintha kicserélték volna. Theo az egyik ablaknál ült és nézte Vincent rajzait. Vincent hosszú ideig figyel­te, mielőtt megszólalt. Szívébe mély béke költözött. Amikor Theo észrevette, hogy fivére ébren van, felugrott, arcán széles mosollyal.

– Hogy érzed magad? Jobban? Jól aludtál, ugye?

– Mit gondolsz ezekről a rajzokról? Van-e köztük olyan, amelyik tetszik?

– Várj, míg felteszem a vesepecsenyét. A krumplit már meghámoztam. – Fel­tette a lábasokat a tűzhelyre, egy mosdótálban pedig meleg vizet vitt az ágyhoz. -

Használjam a saját borotvámat, Vincent, vagy a tiédet?

– Nem ehetem meg a sültet borotválkozás nélkül?

– Nem, tisztelt uram. Előbb tisztára kell mosnom a nyakadat, füledet és szé­pen megfésüllek. Tedd ezt a törülközőt az állad alá.

Theo megborotválta fivérét, alaposan megmosdatta, megfésülte, s egy magá­val hozott vadonatúj inget adott rá.

– Lássam csak! – szólt, s egy kicsit hátrált, hogy művében jobban gyönyör­ködhessék. - Most már hamisítatlan Van Gogh vagy.

– Theo, gyorsan. Odaég a vesepecsenye!

Theo megterített; az asztalra tette a frissen sült vesepecsenyét, a vajban sült burgonyát meg a tejet.

– Mondd, Theo, csak nem gondolod, hogy magam eszem meg az egész vese­pecsenyét?

– Eszemben sem volt. Testvériesen megfelezzük. Lássunk neki! Már csak a szemünket kellene behunynunk és azt hihetnők, Ettenben vagyunk.

Vacsora után Theo megtöltötte Vincent pipáját a Párizsból hozott dohánnyal.

– Gyújts rá – mondta. – Tulajdonképpen nem szabadna megengednem, de a jó dohány inkább használ, mint árt.

Vincent boldogan szívta pipáját. Időnként simára borotvált állához dörzsölte a nedves, meleg pipaszárat. Theo pipája füstjén át nézte a szoba festetlen desz­kafalát. Gondolatai visszaszálltak gyermekkorába, Brabantba. Számára mindig Vincent volt a legfontosabb személy a világon, fontosabb apjánál, anyjánál is. Gyermekkorát Vincent tette széppé és édessé. Erről megfeledkezett az elmúlt évben Párizsban, ennek soha többé nem szabad megtörténnie. Az élet Vincent nélkül nem volt teljes számára. Úgy érezte, énjének egy része Vincent, Vincent énjének egy része pedig ő maga. Együtt mindig megértették a világot; egyedül talány maradt mindkettőjük számára. Együtt megtalálták az élet értelmét és cél­ját, ismerték értékét is; egyedül gyakran azt sem tudta, minek dolgozik és mire jó a siker? Életét Vincent tette teljessé. Vincentnek viszont szüksége van rá, mert valójában még mindig gyermek. Ki kell rántani ebből az odúból, talpra ál­lítani. Fejébe kell verni, hogy elvesztegeti magát és rá kell kényszeríteni, hogy újra kezdje életét.

– Vincent – mondta. – Egy-két napot adok neked, hogy összeszedd magad. Aztán hazaviszlek Ettenbe.

Vincent csendben szívta pipáját jó sokáig. Tudta, hogy végre rendet kell te­remteniük, erre pedig nincs más mód, mint megvitatni a kérdéseket. Meg kell értetnie Theóval helyzetét. Akkor aztán rendbe jön minden.

– Theo, mi haszna, hogy hazamenjek? A családban mindenki úgy nézne rám, mint lehetetlen, gyanús személyre, akiben nem lehet megbízni. Ezért legésszerűbbnek tartom, ha távol maradok tőlük, és megszűnök számukra lé­tezni. Szenvedélyes természetű ember vagyok, aki bolondságokra képes. Ami a szívemen, az a számon. Elhamarkodottan cselekszem, amikor pedig jobb lenne türelmesen várnom. Azért talán mégsem kell veszedelmes semmi­rekellő fickónak tartanom magam. A probléma az, hogy ezeket a szenve­délyeket hasznos ügy szolgálatába állítsam. Ellenállhatatlan szenvedély é1 bennem képek és könyvek iránt, nem kevésbé vágyom arra, hogy képezzem magamat. Ugyanúgy nem tudnék élni ezek nélkül, mint kenyér nélkül. Te ezt bizonyosan megérted.

– Megértem, Vincent. De a képek nézegetése és a könyvek olvasása a te korodban már inkább időtöltés, aminek semmi köze életpályád végleges megválasztásához. Csaknem öt éve már, hogy nem dolgozol, csak vándorolsz szerte a világban. Közben egyre hanyatlasz, tönkremész.

Vincent dohányt tett a tenyerére és szétdörzsölte, hogy kissé megnedvesít­se. Megtöltötte a pipáját, de aztán elfelejtett rágyújtani.

– Igaz – mondta –, hol megkerestem a száraz kenyérre valót, hol meg egyik­ másik barátom szánt meg merő emberszeretetből. Tény az is, hogy sok ember bizalmát eljátszottam, anyagi helyzetem siralmas és a jövőm nagyon homályos. De biztos, hogy ez a romlásomat jelenti? Ki kell tartanom, Theo, azon az úton, amelyen elindultam. Ha nem tanulok, ha nem keresem tovább az igaz utat, ez jelentené a vesztemet.

– Nem értem pontosan, hova akarsz kilyukadni. Vincent rágyújtott.

– Emlékszel – mondta –, amikor együtt jártunk ki Ryswykbe az öreg malom­hoz? Akkor még jól megértettük egymást.

– Vincent, te annyira megváltoztál.

Nem úgy van az. Akkoriban életem sora nem volt olyan nehéz, de a dolgo­kat ma is úgy látom, ugyanúgy gondolkodom, mint akkor. Ebben semmit nem változtam.

– Saját érdekedben szeretnék hinni szavaidban.

– Theo, ne hidd, hogy hűtlen lettem eszményeimhez. Én hitetlenségemben is hiszek. Csak az gyötör, miként legyen munkám és életem hasznos a világnak? Hogyan legyen hasznos célja az életemnek?

Theo felkelt; némi ügyetlenkedés után meggyújtotta a petróleumlámpát, majd tejet öntött egy pohárba:

– Idd meg ezt a tejet. Nem akarom, hogy kimerülj.

Vincent gyorsan felhajtotta a tejet. Látszott rajta, mennyire ízlett, majd száját letörölve így folytatta:

– Vajon gondolataink mindig nyilvánvalókká lesznek-e cselekedeteinkben? Lehet, hogy bensőmben nagy tűz lángol, mégsem melegszik mellette senki sem. Az arra járók csak azt veszik észre, hogy a kéményből egy kis füst száll, azután megállás nélkül folytatják útjukat. Mi is a teendőnk? Nem kell-e táplálnunk ma­gunkban ezt a belső tüzet? Nem kell-e türelmesen várnunk, míg valaki arra jár és letelepszik melléje?

Theo felkelt és leült az ágyra.

– Tudod, mi jutott most az eszembe? – kérdezte.

– Honnan tudnám?

– Az öreg malom Ryswykben.

– Kedves öreg malom volt, ugye?

– Igen, az volt.

– És milyen kedves volt a gyerekkorunk.

– A gyerekkoromat te tetted kedvessé számomra, Vincent. Első emlékeim mind hozzád fűződnek.

Hosszú ideig mindketten hallgattak.

– Vincent, remélem tudod, hogy életmódodat nem én, hanem családunk hi­báztatja. Ők kértek meg, keresselek fel, vigyelek vissza magammal Hollandiá­ba, hogy ott valami munkába kezdj.

– Értem, Theo és azt is tudom, hogy tökéletesen igazuk van. De azt továbbra is vallom, hogy indítóokaimat nem ismerik, csak a jelent nézik, kiragadva éltem teljes összefüggéséből. Való igaz, hogy míg én eljutottam életem mélypontjá­hoz, te felemelkedtél. Én elvesztettem mások rokonszenvét, téged mindenki szeret, aminek csak örülök. Ezt teljes őszinteséggel mondom. Így is lesz ez, mindig. Csak azt szeretném, ha legalább te mást látnál bennem, nem csupán do­logkerülő semmirekellőt.

– Hogy mondhatsz ilyet! Merő feledékenységből nem írtam egy éven át, s nem azért, mintha helyteleníteném magatartásod. Mindig hittem benned. Ma is hiszek benned. Így érzek kora gyerekségünk óta, amikor együtt kószáltunk a Zundert körüli réteken. Ugyanúgy hiszek benned ma is. Csak a közeledben kell lennem, máris biztos vagyok benne, hogy bármit teszel is, végső fokon jó lesz.

Vincent boldogan, amúgy brabanti mód, teli arccal elmosolyodott. – Köszönöm, Theo - mondta.

Theóban most hirtelen felülkerekedett a tettek embere.

– Nézd, Vincent, intézzük el a dolgot, mégpedig azonnal. Szilárd meggyőződésem, hogy sok töprengésed ellenére benned is tettvágy ég. Olyat kí­vánsz cselekedni, ami neked is, másoknak is hasznos és végső eredményben meghozza a sikert meg a boldogságot. De mondd meg, mit akarsz. A Goupil cégtől az elmúlt másfél év alatt kétszer kaptam fizetésemelést. Több a pénzem, semhogy tudnám, mit tegyek vele. Ha hozzá akarsz kezdeni valamihez és segít­ségre van szükséged, elég egy szót szólnod. Megkapsz tőlem mindent, amit csak akarsz. Mondhatnám társként veszek részt vállalkozásaidban. Te végzed a mun­kát, én adom a vállalkozáshoz a szükséges pénzt. És ha majd vállalkozásodat si­ker koronázza, visszafizetsz mindent kamatosan. Mondd, gondolsz valamire? Nem gondolkoztál azon, mihez akarsz kezdeni életeddel?

Vincent ránézett a rajzokra, amelyeket Theo az ablak mellett ülve nézegetett. A csodálkozás és hitetlenkedés, majd a helyzet megértésének mosolya jelent meg az arcán. Szeme tágra nyílt, száját kinyitotta és benseje hirtelen úgy kitá­rult, mint a nap felé forduló napraforgó.

– Theo, kitaláltad a gondolatomat – mormolta. – Én is ezt akartam mondani, csak nem tudtam, hol is kezdjem.

Theo is a rajzokra pillantott.

– Gondoltam – mondta.

Vincent reszketett az izgalomtól és az örömtől; mintha egyszerre mély álom­ból ébredne.

– Theo, te előbb tudtad ezt, mint én! Én nem is mertem gondolni rá. Féltem. Természetesen valamihez hozzá kell kezdenem. Valójában erre törekedtem mindig, ha nem is tettem. Mindig is az a kényszerítő vágy hajtott, míg Amszter­damban és Brüsszelben tanultam, hogy lerajzoljam, papírra vessem, amit látok. De valósággal visszatartottam magam. Féltem, hogy megakadályoz igazi mun­kámban. Igazi munkámban! Mennyire vak voltam. Valami ösztönös vágy haj­tott mindig, én meg az útjába álltam éveken át. Huszonhét éves vagyok és még semmit sem végeztem! Milyen ostoba voltam. Vak és ostoba!

– Nem tesz semmit, Vincent. A benned rejlő erővel és elhatározottsággal ezerszer többre viszed más kezdőnél. Hiszen hosszú élet áll még előtted.

– Tíz évem csak lesz? Ennyi idő alatt pedig biztosan alkotok egy-két tisztes­séges művet.

– De még mennyire! És élhetsz, ahol akarsz; Párizsban, Brüsszelben, Amsz­terdamban, Hágában. Válassz kívánságod szerint, tőlem pedig megkapod a szükséges pénzt minden hónapban. Az sem baj, ha évekig tart, Vincent. Ha te kitartasz, én nem adom fel a reményt.

– Ó, Theo, ezekben a gyötrelmes hónapokban állandóan kutattam, s töpreng

tem: mi az életem igazi célja és jelentése. Nem tudtam rájönni! Most tudom már és többé nem veszítem el bátorságomat.

A sok elvesztegetett év után végre meg­találtam önmagamat! Festő leszek, művész. Annak kell lennem. Más azért nem sikerült, mert nem az volt a hivatásom. Most azonban tudom, hogy megtaláltam azt, amivel soha nem vallok kudarcot. Ó, Theo, a börtön ajtaja végre kinyílt s a kapukat te tártad szét!

– Semmi nem idegeníthet el bennünket egymástól. Újra egyek vagyunk, Vin­cent. Újra egyek!

– Igen, Theo, egész életünkre.

– Most pedig pihenj és gyógyulj meg teljesen. Néhány nap múlva, amikor felépültél, magammal viszlek Hollandiába vagy Párizsba, vagy ahová akarod.

Vincent oly erővel pattant ki az ágyból, hogy egyszerre a szoba közepén ter­mett.

– Csakhogy nem néhány nap múlva – kiáltotta. – Most, azonnal! Kilenc óra­kor indul a legközelebbi vonat Brüsszelbe.

Hihetetlen gyorsasággal kapkodta magára ruháit.

– Vincent, te nem utazhatsz ma este, hisz beteg vagy.

Beteg!? Régen volt az. Soha jobban nem éreztem magamat még életemben. Gyere, Theo, gyere, öcskös! Tíz perc az állomás. Csomagold be ezeket a szép fehér lepedőket a bőröndödbe. Aztán már mehetünk is.

 

 

 

II. ETTEN

 


1.

 

Theo és Vincent egy napot Brüsszelben töltött; majd Theo visszament Párizs­ba. Közeledett a tavasz, s a brabanti táj meg a szülői ház hívogatta Vincentet, mint valami biztos kikötő. Vásárolt magának durva, fekete bársonyból készült munkásruhát, néhány tömb fehérítetlen, csalánszövet színű rajzpapírt, s a leg­első vonattal elutazott Ettenbe, szüleihez.

Anna Cornelia helytelenítette Vincent életmódját, mert úgy érezte, hogy az több szenvedést hoz fiának, mint boldogságot. Theodorus ellenvetései tárgyila­gosabbak voltak; ha Vincent történetesen nem az ő fia, rá se hederítene, meg­szakítana vele minden kapcsolatot. Úgy vélte, Vincent bűnös életmódja bizo­nyára nem Istennek tetsző, de az még kevésbé találna az égiek helyeslésére, ha ezért megtagadná fiát.

Vincentnek feltűnt, hogy apja, amióta utoljára látta, mennyire megőszült. Ar­ca mintha összezsugorodnék a kor nyomán, s ez annál inkább feltűnt, mivel nem hordott szakállt. Arckifejezése többé nem hirdette büszkén: Íme ez vagyok én, hanem inkább tétován kérdezte: Ez volnék-e én?

Vincent több erőt és szeretetreméltóságot fedezett fel most anyjában mint azelőtt. A kor inkább megnövelte, nem görnyedt meg. Mosolya mintha előre megbocsátaná az elkövetett bűnöket. Arcának sugárzó jósága az élet minden szépségének soha nem szűnő igenlése volt.

Megérkezése után a család napokig a legtáplálóbb ételekkel és szeretete ezer jelével halmozta el Vincentet. Teljesen elfelejtették, hogy a szerencse cserben­hagyta és jövője sem biztat sok jóval. Naphosszat kószált a város körüli réteken és a szétszórtan épült, zsúpfedeles házak között; figyelte a favágók munkáját, akik egy fenyőerdőt termeltek ki. Elsétált a szomszédos Roozendalba. Maga mögött hagyta a csűrszerű protestáns templomot, a vele szemben épült malmot és a temető öreg szilfáit. A Borinage emléke egyre halványabban élt benne.

Egy esős reggel Anna Cornelia emeleti hálószobájából korán lement a kony­hába. A tűzhelyen vidáman égett a tűz, s előtte Vincent ült, ölében a Les Heu­res de la Journée* (A nap órái – franciául) című rajzsorozat egyik rajzának félig elkészült másolata.

– Jó reggelt, Vincent – köszöntötte Anna Cornelia.

– Jó reggelt, anya – viszonozta Vincent a köszöntést és megcsókolta édesanyját. - Miért keltél fel ilyen korán?

– Dolgozni akartam. – Dolgozni?

Anna Cornelia a fia ölében lévő rajzra, majd a begyújtott tűzhelyre pillantott. - Arra célzol, hogy begyújtottál? Ezért kár volt ilyen korán felkelned. – Nem, én a rajzra gondoltam. Anna Cornelia tekintete ismét a rajzra esett. Az ő számára Vincent tevékeny­sége nem jelentett többet annál, mint mikor egy gyermek játékból képeslapból igyekszik lerajzolni valamit.

– Te munkának nevezed ezt a rajzolást, Vincent? – Igen, annak. Részletesen elmondta édesanyjának, mit határoztak Theóval. Azt is elmond­ta, öccse vállalta, hogy anyagilag támogatja. Anna Corneliát váratlanul őszinte örömmel töltötték el a hallottak. A lakószobába sietett, majd kezében egy levél­lel tért vissza.

– Unokatestvérünk, Anton Mauve – mondta – festő, és sok pénzt keres. Nővé­rem írta néhány napja ezt a levelet – mint tudod, Jet, a leánya, Mauve felesége. Azt mondja, Mijnheer Tersteeg a Goupil képkereskedésben Mauve minden ké­pét öt-hatszáz guilderért adja el.

– Igen, Mauve-ot az élő holland festők egyik legnagyobbjának tartják. – Mennyi ideig tart egy kép megfestése, Vincent? – Az attól függ, anya. Néha csak pár napig, néha meg pár esztendeig. – Pár esztendeig? Ne mondd!

Anna Cornelia rövid gondolkodás után megkérdezte:

– Le tudsz-e valakit úgy rajzolni, hogy a rajz hasonlítson rá?

– Nem tudom, de fenn a szobámban, több rajzom van. Majd megmutatom. -

Amikor visszament a konyhába, anyja már felvette fehér, konyhai főkötőjét és nagy lábasokban vizet melegített a terjedelmes tűzhelyen. A kék és fehér majo­lika csempézet barátságos hangulatot kölcsönzött Van Goghék konyhájának.

– Kedvenc ételedet készítem, sajtos omlettet – mondta Anna Cornelia. – Em­lékszel még rá?

– Hogyne emlékeznék, anya! – kedveskedő, kissé esetlen mozdulattal ölelte át anyját, aki kicsit szomorú mosollyal nézett rá. Vincent legidősebb gyermeke és egyben kedvence is. Fiának boldogtalansága életének egyetlen szomorúsága. - Örülsz, hogy itthon lehetsz édesanyádnál? – kérdezte. Vincent játékosan megcsípte Anna Cornelia friss, rózsás arcát. – Nagyon, egyetlen szerelmem - válaszolta.

Anna Cornelia figyelmesen sorban megnézte a Borinage lakóiról készített rajzokat.

– De Vincent, mi történt az arcukkal?

– Semmi. Miért kérded?

– Hiszen ezeknek nincs arcuk.

– Tudom. Engem csak az alakjuk érdekelt.

– De, ugye, le tudod rajzolni az emberek arcát is? Biztosan igen sok asszony akad Ettenben, aki szívesen megfestetné az arcképét. Ilyesmivel sok pénzt lehet keresni.

– Bizonyosan. De még várnom kell, amíg megtanulok jól rajzolni.

Anna Cornelia tojásokat ütött fel egy serpenyőbe és összekeverte az előző nap leszűrt túróval. Mindkét kezében egy-egy fél tojáshéjat tartva fordult Vincent­hez.

– Úgy érted, azért kell megtanulnod jól rajzolni, hogy az arcképek sikerülje­nek és jól eladhasd őket?

– Nem – mondta Vincent és gyors kézmozdulatokkal máris folytatta a rajzo­lást -, egyszerűen azért kell jól rajzolnom, hogy jól rajzoljak.

Anna Cornelia elgondolkodva habarta a készülő omlettet és így szólt: – Ezt sajnos nem értem, fiam.

– Nem értem én sem – mondta Vincent –, de így van.

Reggelinél, a habkönnyű omlett fogyasztása közben, Anna Cornelia beszá­molt férjének fiuk új munkájáról. Sok fejtörést okozott mindkettőjüknek, mi lesz legidősebb gyermekükkel, hol állapodik meg véglegesen.

– Van ennek jövője, Vincent? – aggodalmaskodott Theodorus. – Fenn tudod majd ebből tartani magadat?

– Eleinte nem, de Theo segít, amíg eljutok odáig. Ha tökéletesítem rajztudá­somat, feltétlenül tudok majd vele pénzt keresni. Rajzművészek Londonban és Párizsban tíz-tizenöt frankot keresnek naponta; és még azok is, akik képesla­pokba dolgoznak, mind igen jól keresnek.

Theodorus megkönnyebbüléssel vette tudomásul, hogy Vincent végre foglal­kozik valamivel, nem tölti tétlenül napjait, mind eddig.

– Remélem, most már kitartasz új munkád mellett, Vincent. Semmire sem vi­szed, ha összevissza kapkodsz.

– Kikötöttem, apám. Ezt nem hagyom abba.

 

 

2.

 

 

Az esőzések megszűntek, az idő felmelegedett. Vincent magához vette rajz­szereit és járta a vidéket. Legszívesebben a Seppe közelében elterülő kopár réteken bolyongott vagy a Passievaartban fekvő mocsarak között, ahol a vízili­liomokat rajzolta le. Etten kis város volt, ahol mindenki ismert mindenkit, s az emberek rossz szemmel néztek rá. Nem tetszett már fekete bársony ruhája sem, Ettenben ilyet még nem láttak. De még megbotránkoztatóbbnak találták, hogy felnőtt férfi dologtalanul töltse napjait a mezőkön, kezében ceruzával, hóna alatt rajztömbjével. Vincent igyekezett udvariasan viselkedni apja gyülekezetének tagjaival, a maga félszeg, szórakozott modorában, azok azonban lehetőleg elke­rülték. Az egyszerű emberek különcnek, sőt eszelősnek tartották Vincentet. Minden bizarr, szokatlan volt rajta: ruhája, modora, vörös szakálla, mindaz, amit róla beszéltek, s főként hogy nem dolgozott, csak ült kint a mezőn és néz­te a vidéket. Bizalmatlanok voltak hozzá és féltek tőle, mert más volt, mint ők, még ha kárt nem is okozott és csak azt kívánta, hagyják magára.

Vincent nem sejtette, hogy az emberek nem szeretik.

Egy alkalommal nagyobb tanulmányt készített a kivágásra készülő fe­nyőerdőben. A kép középpontjában egy patak partján álló, magányos fenyőfa állt. Az egyik favágó, egyszerű parasztember, többször odament hozzá és néz­te, hogyan rajzol. Értetlenül mosolygott, majd hangosan vihogott azon, amit lá­tott. Vincent napokon át dolgozott tanulmányán. A favágó vihogása bosszantot­ta és egyik nap megkérdezte tőle, mit talál rajzán olyan nevetségesnek.

– Furcsának tartja – kérdezte tőle –, hogy lerajzolok egy fát?

A favágó röhögve mondta:

– Hát hogyne találnám. Az úr biztosan bolond.

Vincent gondolkodott egy pillanatig, majd megkérdezte:

– Akkor is bolond lennék, ha fát ültetnék?

A favágót meglepte a kérdés.

– Nem, mért lenne az? – mondta.

– És akkor bolond lennék, ha ápolnám a fát és gondját viselném?

– Nem, természetesen nem.

– Bolond lennék, ha a fa gyümölcsöt teremne és leszedném'?

– Az úr csak tréfál velem.

– Nos, akkor is bolond lennék, ha a fát kivágnám, ahogyan maguk teszik?

– Már miért lenne? A fa arra való, hogy kivágják.

– Szóval ültethetek fát, ápolhatom, leszedhetem a gyümölcsét és akár ki is vághatom; de ha lerajzolom, akkor már bolond vagyok. Így gondolja?

A favágó elvigyorodott és így szólt:

– Maga mégis bolond, mert csak ül itt és nem dolgozik. A faluban mindenki mondja.

Esténként a család többi tagjával a lakószobában tartózkodott. A nagy kerek tölgyfa asztal körül gyűltek össze; varrással, olvasással, levélírással töltötték az időt. Öccse, Cor, nyugodt természetű, ritkán beszélő gyermek volt. Anna húga korán férjhez ment és elköltözött hazulról. Elisabeth annyira nem szerette, hogy igyekezett tudomásul sem venni otthonlétét. Willemien azonban vonzódott hoz­zá és bármikor megkérte, szívesen ült modellt. Szeretete közvetlen és odaadó volt, de érzelmi kapcsolatuk nem emelkedett felül a köznapi dolgokon.

Vincent is szívesen dolgozott a nagy asztali lámpa barátságos aranysárga fé­nyében. Rajzmásolatokat készített vagy kidolgozta napközben elkészült vázla­tait. Theodorus figyelte, hogy ugyanazt az alakot tízszer is megrajzolja s aztán mindig eldobja, mert nincs vele megelégedve; végül nem tudta megállni szó nélkül.

– Vincent - mondta az asztal fölé hajolva –, egyszer sem sikerült? – Nem – mondta Vincent.

– Mondd, nem követsz el hibát?

– De igen, apám, sokat. Mégis mire gondolsz?

– Úgy gondolom, ha tehetséges lennél, ha valóban arra termettél, hogy festő légy, akkor bizony rajzaidnak már az első nekirugaszkodáskor sikerülniük kel­lene.

Vincent ránézett egyik rajzára. A rajz egy parasztot ábrázolt, amint burgonyát rak be zsákjába. Valahogyan képtelen volt úgy ábrázolni a paraszt karjának mozdulatát, ahogyan szerette volna.

– Lehet, hogy igazad van, apám.

– Szerintem nem szabadna előfordulnia, hogy százszor is belefogsz ugyanab­ba a rajzba, és egyszer sem sikerül. Ha természetadta tehetséged lenne, azonnal sikerülne.

– A természet mindig azzal kezdi, hogy ellene szegül a művésznek, apám – mondta Vincent anélkül, hogy letenné ceruzáját-, de ha munkámat valóban ko­molyan veszem, ez az ellenszegülés nem téveszthet meg. Sőt ösztönöz, hogy még elszántabban küzdjek a győzelemért.

– Ezt aztán nem értem – szólt Theodorus. – Rosszból jó sohasem származik; rossz munkából soha nem jöhet ki jó.

– A teológiában. De a művészetben így van, sőt így kell lennie.

– Tévedsz, fiam. A művész munkája vagy jó vagy rossz. Ha pedig rossz, ak­kor az illető nem művész. Erre rá kellene jönnie mindjárt az elején, és akkor nem vesztegetné idejét hiába.

– És ha az élete csupa boldogság, alkotásai meg rosszak?

Theodorus erre a kérdésre nem találta meg a teológiailag helyes választ.

– Nem – mondta Vincent. A rajzon kiradírozta a burgonyás zsákot, s a férfi karja merev mozdulatlansággal a semmibe nyúlt. – Végső soron a természet és az igazi művészet egyezségre jut.

A szüntelen küzdelem, amíg a természet en­gedelmesen meghódol, évekig eltarthat. Végül azonban a silány, rossz munka megjavul, s a ráfordított fáradság igazolódik.

– És ha a művész alkotása mégis siralmas marad? Ezt a térdeplő alakot már napok óta rajzolod és mégsem mentél vele semmire. Mi történik, ha ez így megy tovább éveken át? Vincent vállat vont.

– A művész vállalja ezt a kockázatot, apám – mondta. – Megéri az ellenérték a kockázatot? – Ellenérték? Miféle ellenérték?

– A pénz, amit a művész művéért kap. És a társadalmi helyzete. Vincent felnézett a rajzlapról és fürkészve nézte apja arcát. Mintha vadidegen állna előtte.

– Azt hittem, a jó és rossz művészetről vitázunk – mondta.

 

 

3.

 

 

Vincent éjjel-nappal rajzolt. Ha egyáltalában gondolt a jövőre, csak az foglal­koztatta, mielőbb érkezzék már el az idő, amikor nem teher többé Theo nyakán, alkotása pedig tökéletes és befejezett. Amikor belefáradt a rajzolásba, olvasott. Mikor pedig ebbe is belefáradt, lefeküdt.

Theo finom rajzpapírt, lovat, tehenet, juhot ábrázoló állat-anatómiai rajzfüze­tet küldött. Holbein A művész modelljei néven ismert rajzsorozatát, rajzceruzá­kat, lúdtollat tusrajzhoz, emberi csontvázat ábrázoló rajzsorozatot, szépiafesté­ket és pénzt is. Levelében arra kérte, dolgozzék minél keményebben és ne nyugodjék bele a középszerűségbe. Vincent így válaszolt: „Mindent megteszek, de egyáltalán nem vetem meg a középszerűt, a szó egyszerű értelmében. Senki nem emelkedhet a középszerűség fölé csak azért, mert lenézi. Abban azonban teljesen egyetértek, amit a kemény munkáról mondasz. Nulla dies sine linea* – szól Gavarni figyelmeztetése." (Ne múljék el nap vonás nélkül – latinul)

Mindinkább erősödött benne a meggyőződés, hogy az alakrajz hasznos és közvetve kedvezően hat tájkép rajzolására is. Ha egy fűzfát úgy rajzolt le, mint­ha élőlény lenne – hisz végső soron az is – a környezet lerajzolása már magától ment, ha figyelmét teljesen a témájául választott fa lerajzolásának szentelte, s nem nyugodott, amíg nem sikerült életet lehelni belé. A tájképrajzot nagyon szerette, de még inkább szerette ábrázolni a való életből vett, olykor megdöb­bentően realisztikus jeleneteket, amelyek olyan csodásan elevenedtek meg. Munkásfigurái megrajzolása közben arra gondolt, hogy annak idején majd jó il­lusztrációkat készít folyóiratoknak és újságoknak. Elhatározta, hogy saját kere­setéből él meg a hosszú évek alatt, amíg rajztechnikáját tökéletesíti és eléri a művészi kifejezés magasabb fokát.

Apja egy alkalommal azt hívén, hogy fia puszta szórakozásból olvas, megkér­dezte:

– Vincent, te mindig arról beszélsz, hogy milyen keményen kell dolgoznod. Akkor miért olvasod azt a sok ostoba francia könyvet?

Vincent éppen a Goriot apót olvasta, s felnézett könyvéből. Abban reményke­dett, apja egyszer majd mégiscsak megérti, amikor komoly kérdéseket vet fel.

– Azért – mondta lassan és megfontoltan –, mert a rajztudáshoz nemcsak a raj­zolás technikáját kell elsajátítani, mélyen járó irodalmi ismeretek is szükségesek.

– Végképp nem értelek. A jó prédikációhoz nem kell megfigyelnem a kony­hában, miként pácolja anyád a marhanyelvet.

– Ha már a nyelvnél tartunk – szólt bele a beszélgetésbe Anna Cornelia –, ez a friss nyelv holnap reggelire már jó is lesz. Vincent nem zavartatta magát, folytatta tovább a hasonlatot.

– Nem készíthetek jó alakrajzot – mondta –, ha nem ismerem a csontok, iz­mok és inak elhelyezkedését. De fejet sem rajzolhatok le, ha nem tudom, mi rejtőzik a lerajzolt személy agyában és lelkében. Az élet lefestéséhez nem elég az anatómiához értenünk. Ismernünk kell az emberek érzéseit, gondolataikat, a világot, amelyben élnek. Az a festő, aki művészetének csupán technikai prob­lémáit ismeri, valóban nagyon felszínes művész.

– Attól tartok, Vincent – mondta apja mélyen sóhajtva –, hogy elméleti em­ber lesz belőled.

Vincent újra elmerült a Goriot apóban.

Egy alkalommal valósággal izgalomba jött, amikor Theo Cassagne több könyvét küldte el, hogy átsegítse perspektivikus nehézségein. Vincent boldogan nézegette a könyveket és megmutatta Willemiennek.

– Ezek a könyvek meggyógyítják egyik legbosszantóbb fogyatkozásomat – mondta húgának. – Ha valóban kigyógyulok, nekik köszönhetem. Willemien anyjától örökölt, tiszta tekintetű szemével nézett rá.

– Azt akarod elhitetni velem, Vincent – kérdezte Theodorus, aki bizalmatla­nul nézett mindenre, ami Párizsból jött –, hogy megtanulhatsz helyesen rajzol­ni, ha a művészet elveiről könyvekben olvasol?

Igen, apám.

– Furcsák az elképzeléseid.

– Jobban mondva, ha a könyvekben kifejtett elméletet átviszem a gyakorlat­ba. Persze a gyakorlati tudást senki sem vásárolhatja meg a könyvekkel együtt. Ha csak ezen múlna, igen sokan szereznék be ezeket a köteteket.

A napok szorgos munkában teltek. Közben elérkezett a nyár. A mezőkre most nem eső, hanem a nyári forróság miatt nem ment ki. Lerajzolta Willemient var­rógépénél ülve, harmadízben másolta le Bargae rajzsorozatát; egy földművest kezében kapával öt különböző helyzetben rajzolt meg, kétszer pedig egy mag­vetőt és egy seprőt vivő leányt. Volt a rajzok közt fehér főkötős, burgonyát há­mozó asszony, botjára támaszkodó pásztor s végül a tűzhely mellett székében gubbasztó, térdére könyöklő beteg, öreg paraszt, amint tenyerébe temeti arcát. Férfiakat és nőket rajzolt ásás, vetés és szántás közben. Ezek voltak állandó té­mái, mert úgy érezte, meg kell figyelnie és papírra vetnie a paraszti élet minden mozzanatát. Már nem állt tehetetlenül a természettel szemben, sőt olyan benső ujjongás fogta el, amilyent sohasem érzett még.

Az etteniek továbbra is különcnek tartották és lehetőleg elkerülték. Bár anyja és Willemien – sőt maga módján apja is – elhalmozta gyengédséggel és szere­tettel, az etteni parókián napjai félelmetes magányosságban teltek.

A parasztok később megszerették és megbíztak benne. Egyszerűségükben ro­konságot fedezett fel bennük a földdel, amelyet megműveltek, s ezt kísérelte meg kifejezésre juttatni rajzain. Amikor otthon megmutatta a rajzokat, a szem­lélők alig tudták megkülönböztetni, hol végződik a paraszti figura és hol kezdődik a föld. Maga sem tudta, miért sikerültek ilyeneknek, de érezte, így iga­zak.

– Nincs közöttük világos elválasztó vonal – magyarázta egyszer anyjának, amikor erre terelődött a szó egy este. – Mindketten a föld különböző változatai, ámde egymásba olvadnak, egymáshoz tartoznak; ugyanannak az anyagnak két, egymástól lényegében megkülönböztethetetlen megjelenési formája.

Anyja úgy érezte, mivel Vincentnek nincs felesége, neki kell vele törődnie és egyengetni sikerei útját.

– Vincent – szólt hozzá egyik reggel –, jöjj haza délután két órára. Szeretném, ha megtennéd.

– Szívesen, anya. Mit kívánsz tőlem'?

– Szeretném, ha elkísérnél egy délutáni teára.

Vincent megrémült.

– De anyám, ilyesmivel nem vesztegethetem el az időmet! – Miért vesztegetnéd, fiam?

– Mert egy teadélutánon nincs mit lerajzolnom.

– Nincs igazad. Ott lesz minden asszony, aki csak számít Ettenben.

Vincent a konyha ajtajára nézett, s már-már azon volt, hogy nyomban meg­szökik. Nagy nehezen lecsillapodott és igyekezett anyjának megmagyarázni a kérdést, de nehezen talált megfelelő szavakat.

– Azt akartam mondani, anya – szólt –, hogy a teadélutánra meghívott nők­ben nincs semmi sajátos jelleg.

– Ostobaság! Nagyszerű jellemek mindahányan. Soha senki sem szólt egyet­len rossz szót sem róluk.

– Drágajó anyám-mondta Vincent-, nem is a jellemüket kifogásolom. Úgy ér­tettem, az egyik olyan, mint a másik. Egyforma az életük, egyformák ők maguk is. – Hát én a magam részéről könnyedén meg tudom különböztetni őket.

– Igen, drága szívem, de az életük oly nyugodt, háborítatlan. S ez tükröződik vissza az arcukon is, ezért nincs is rajtuk semmi érdekes.

– Nem értelek, fiam. Te lerajzolsz minden parasztot vagy napszámost a mezőkön, akit csak látsz.

– Igen, ezt teszem.

– De mire mégy vele? Mind szegény és nem tudják megvenni a rajzodat. A városi nők viszont szívesen fizetnek, ha lefested őket.

Vincent átölelte édesanyját és megsimogatta az arcát. Oly mély, nyájas kék szeme volt. Miért nem érti meg őt?

– Drága anyácskám – mondta csendesen –, azt kérem csak tőled, higgy ben­nem egy kicsit. Tudom, mibe kezdtem, s ha csak kis időt engedsz, biztos vagyok benne, hogy sikerül. Én keményen dolgozom, még ha haszontalannak véled is a munkámat. Hidd el, eljön majd az idő, amikor rajzaimért sok pénzt adnak és jól élek a munkámból. Anna Cornelia ugyanolyan kétségbeesetten igyekezett megérteni fiát, ahogy Vincent ezt a megértést szomjazta. Könnyen megcsókolta fésületlen, vörös sza­kállát; gondolatai visszaszálltak a múltba, emlékezetébe idézte a napot, amikor fia izmos kis testét először tartotta karjában a zunderti lelkészlak hálószobájá­ban. Elsőszülött gyermekét holtan hozta a világra, s amikor Vincent első sírását meghallotta, boldogsága és öröme határtalan volt. Vincent iránti szeretetébe mindig kis szomorúság vegyült, holtan született első gyermekéért érzett gyásza miatt, de hála is, a többi gyermekéért, akik utána következtek.

– Jó fiú vagy te, Vincent – mondta. – Járj csak a magad útján. Te tudod, mi a legjobb. Én csak segítségedre akartam lenni.

Vincent aznap nem ment ki a mezőkre, hanem kertészüket, Piet Kaufmant kérte meg, üljön neki modellt. Némi rábeszélésbe került, de végül is Piet bead­ta a derekát.

– Majd ebéd után – mondta kinn a kertben. Amikor aztán Vincent kiment a kertbe, ott találta Pietet gondosan vasalt va­sárnapi öltönyében: még szurtos kezét is tisztára mosta.

– Várjon egy pillanatig – szólt a kertész –, hozok egy széket magamnak.

Piet olyan mereven ült le a kertbe kihozott székre, mintha az etteni fotográfus műtermében akarná lefényképeztetni magát. Vincent alig tudta elfojtani nevetését.

– Piet – mondta –, így nem tudlak lerajzolni. Piet csodálkozva nézett a ruhájára.

– Mi a baj a ruhámmal? – kérdezte. – Vadonatúj. Alig néhányszor volt még csak rajtam a vasárnapi istentiszteleten.

– Tudom – mondta Vincent –, éppen ezért. Én a kopott kertészruhádban sze­retnélek lerajzolni, gereblyézés közben. Az a te igazi éned. Látni szeretném a könyöködet, a térded, a lapockacsontodat. Így nem látok mást, csak a ruhádat. Pietet különösen lapockájának emlegetése sértette meg.

– Az öreg kertészruhám kopott és foltos. Ha a fiatalúr le akar rajzolni, így kell lerajzolnia, ahogyan most vagyok.

Vincent így hát újra kiment a mezőkre és a földjükön hajlott háttal dolgozó földműveseket rajzolta. Elmúlt a nyár és jól tudta, hogy Ettenben kimerítette a rajztanulás minden lehetőségét. Újra feltámadt benne a vágy, hogy más festők társaságába kerüljön. Arra is vágyott, hogy jól felszerelt műteremben dolgoz­zék. Feltétlenül szükségesnek érezte, hogy igazi művészi alkotásokat lásson, és festőket munkájuk közben. Így kívánta megismerni saját fogyatkozásait és meg­tanulni, hogyan kell jobban dolgoznia.

Theo Párizsba hívta, de Vincent tudta, hogy erre még várnia kell. Nem elég érett ilyen nagy kalandra. Munkája túlságosan nyers még, ügyetlen, dilettáns. Hága csak néhány órányira fekszik. Ott segítséget is kaphat barátjától, Mijn­heer Tersteegtől, a Goupil képkereskedés igazgatójától, meg unokabátyjától, Anion Mauve-tól. Talán az a legjobb, ha lassú művészi fejlődése következő sza­kaszában Hágába költözik. Írt Theónak és tanácsot kért öccsétől. A válasz ha­marosan megérkezett – a hágai vasúti jegy árával.

Mielőtt véglegesen elköltözik Ettenből, meg akarta tudni, barátságosan fo­gadja-e Tersteeg és Mauve, s hajlandók-e rajta segíteni; mert ha nem, máshova megy. Gondosan becsomagolta tehát rajzait és útra kelt az ország fővárosába, a többi fiatal vidéki festő példáját követve.

 

4.

 

Mijnheer Herman Gijsbert Tersteeg a hágai festőiskola alapítója, s egyben Hollandia legelső műkereskedője volt. Az ország minden részéből felkeresték tanácsért. Ha valaki képet akart vásárolni, és Mijnheer Tersteeg azt mondta egy műről, hogy jó, szava megfellebbezhetetlen tekintélyszámba ment. Amikor Mijnheer Tersteeg Vincent Van Gogh bácsi utóda lett a Goupil cég igazgatói székében, a többé-kevésbé beérkezett, fiatal holland festők az ország különböző részein éltek: Anton és Josef Mauve Amszterdamban, Jacob és Wil­lem Maris vidéken, Josef Israels, Johannes Bosboom és Blommers pedig ide­oda vándorolt és nem telepedett le sehol. Tersteed mindegyiküket felkereste so­raival és levelében így érvelt:

– Miért nem egyesítjük erőinket, hogy Hágát a holland festészet központjává tegyük? Segíthetünk egymáson, tanulhatunk egymástól és összefogásunk nyo­mán a holland festészetet ismét a megbecsülés olyan magas fokára emelhetjük, amilyet Frans Hals és Rembrandt korában élvezett.

A festők nem válaszoltak rögtön hívására, de az évek során mégis sikerült el­érnie, hogy minden fiatal holland festő, akiről Tersteeg megállapította, hogy te­hetséges, Hágába költözött. Senki nem vásárolta abban az időben a fiatal festők képeit. Tersteeg sem az azonnali értékesítés reményében vette meg alkotásaikat, hanem mert műveikben meglátta jövendő nagyságuk ígéretét. Hat éven át egy­re csak vásárolta Israels, Mauve és Jacob Maris vásznait, míg végül sikerült meggyőznie vevőközönségét, hogy meglássa a bennük rejlő értéket.

Évről évre türelmesen vásárolta Bosboom, Maris és Neuhuys vásznait, s a fal felé fordítva helyezte el őket raktárhelyiségeiben. Jól tudta, hogy ezeket a fes­tőket támogatnia kell mindaddig, míg művészetük megérik és kiteljesedik. Ha a holland képvásárlók nem ismerik fel honfitársaik zseniális tehetségét, ő, a műbíráló és műkereskedő majd gondoskodik róla, hogy a sok nagyszerű fiatal művész ne vesszen el a világ számára, mert kedvüket szegi a nyomor és a kö­zöny. Megvásárolta képeiket, baráti kapcsolatot teremtett közöttük és biztatta őket a nehéz esztendőkben. Közben állandóan arra törekedett, hogy a holland vásárlókat jobb belátásra nevelje, s kinyissa szemüket a szépség és kifejezésbe­li gazdagság előtt, amelyet saját országuk festőinél találhatnak meg.

Abban az időben, amikor Vincent meglátogatta Tersteeget Hágában, ez már beérkezett ember volt. A Goupil képkereskedés Mauve, Neuhuys, Israels, Jacob és Willem Maris minden képét nemcsak magas áron adta el, maguk a festők is a legjobb úton voltak, hogy nevük a klasszikusok sorába kerüljön.

Mijnheer Tersteeg a holland ízlés szerint csinos férfiú volt. Arcvonásai mar­kánsak. Homloka magas, haja simán hátrafésült, körszakálla gondozott, szeme a holland tájak egére emlékeztető halványkék. Angol szabású fekete zakót, bő, csíkos nadrágot, magas keménygallért és fekete nyakkendőt viselt, amelyet minden reggel felesége kötött meg. Tersteed mindig kedvelte Vincentet és ami­kor a Goupil cég londoni üzletébe került, saját kezűleg írt érdekében meleghangú ajánló levelet az ottani üzlet vezetőjének. Ő küldte el az Exercises au Fusain*-t, (Szénrajzgyakorlatok - franciául)

a Cours de Dessinnel együtt a Borinage-ba, mert tudta, hogy ezzel segíti művészi fejlődésében. És bár a Goupil cég hágai üzlete nagybátyjáé, Vincent Van Goghé volt, Vincent joggal feltételezhette, hogy Tersteeg sze­mély szerint is kedveli. Tersteeg nem az az ember volt, aki ilyesmivel keresné főnöke kedvét.

A Goupil képkereskedés üzlethelyiségei Hága legelőkelőbb és legdrágább te­rén, a Plaats 20. számú házban voltak, kőhajításnyira a S'Graven Haghe ősi kas­télyától. Itt kezdődött a belváros. A kastély középkori udvara a városi település hajdani magva volt. Az egykori várárkot tetszetős tóvá alakították át. Ennek sar­kában épült a Mauritshuis; Rubens, Hals, Rembrandt és a holland kismesterek legszebb képeinek múzeuma.

Vincent a vasúti állomástól a keskeny, kanyargós, nagy forgalmú Wagenst­raaton ment végig, átvágott az egykori várudvaron, s így jutott el a térre, a Plaatsra. Nyolc éve, hogy otthagyta a Goupil céget. Az aránylag rövid idő ten­gernyi szenvedése nem múlt el felette nyomtalanul és meglátszott külső meg­jelenésén is. Igen, nyolc éve. Akkor mindenki szerette és büszke volt rá. Ő volt Vincent bácsi kedvenc unokaöccse. Mindenki úgy tudta, ő lesz nagybátyjának nemcsak utóda, hanem örököse is. Gazdag, nagyhatalmú ember, idővel Európa egyik leg­nagyobb műkereskedő cégének tulajdonosa lehetett volna, akit mindenki tisztel és csodál. És mi lett belőle? Meg sem próbált válaszolni a kérdésre. Átment a Plaatson és belépett a Gou­pil képkereskedésbe. Az üzlethelyiség nagyon díszes és előkelő volt: erről egé­szen megfeledkezett. Durva szövésű bársony munkásöltönyében nem odavaló­nak, kopottnak érezte magát. A képkereskedés fő helyisége a földszinten fe­küdt: nagy szalon, dús, világosbarna drapériával bevonva. Három lépcsőfokkal feljebb kisebb képszalon terült el üvegtetővel. Mögötte, néhány lépcsővel fel­jebb pedig kicsiny, meghitt kiállítási terem, a műértők részére. Széles lépcső ve­zetett fel az első emeletre; Tersteeg lakószobáiba és irodájába. Az emeletre ve­zető lépcsőház falait képek borították.

A képkereskedés minden helyisége gazdagságot és magas kultúrát árult el. Az üzleti személyzet elegáns, udvarias. A falakon függő képeket költséges ke­retek szegélyezték. Mindenütt drága függönyök, a padlón, Vincent lába alatt, süppedő szőnyeg, a sarkokban szerényen odatett karosszékek, értékes antik bú­torok. Vincent hirtelen rajzaira gondolt, amelyek a tárnákból rongyos ruháikban kijövő bányászokat, a salakdomb fölé hajló bányászasszonyokat s brabanti föld­műveseket ábrázoltak. Kételyei támadtak, vajon az ő, szegény embereket ábrá­zoló rajzai vevőre találhatnak-e a művészetnek ebben az előkelő palotájában? Aligha.

Mauve egyik, birkafejet ábrázoló festményét bámulta, csodálta. Az eladók, akik metszetekkel borított asztal mögött beszélgettek egymással, ránéztek szegényes öltözetére, félszeg alakjára, s még csak arra sem méltatták, hogy megkérdezzék, mit óhajt. Tersteeg éppen a kis bemutató teremből sietett le a lépcsőn, útban a földszinti nagy szalonba. Vincent nem vette észre. Tersteeg megállt a lépcső alján, úgy tanulmányozta cége egykori alkalmazott­ját; rövidre vágott haját, vörös borostás szakállát, parasztbakancsát, nyakig be­gombolt munkáskabátját, nyakkendő nélküli ingét és a hóna alatt szorongatott, zsineggel összekötözött csomagot. Volt valami ijesztő félszegség Vincent külső megjelenésében, ami semmiképpen sem illett az előkelő képszalonhoz.

– Nos, Vincent – szólította meg Tersteeg, aki zajtalanul lépett oda hozzá a pu­ha szőnyegen –, látom, tetszenek a képeink. Vincent odafordult hozzá, s így szólt:

– Valóban nagyon szépek. Hogy van, Mijnheer Tersteeg? Anyám és apám szíves üdvözletüket küldik.

Kezet fogtak; nyolc év át nem hidalt szakadéka tátongott közöttük.

– Jó színben van, Mijnheer. Még jobb színben, mint amikor utoljára találkoz­tunk.

– Igen, Vincent, Istennek legyen hála, jól megy sorom, s a jólét megőrizte fi­atalos külsőmet. Jöjjön fel velem az irodámba – mondta. Vincent követte a széles lépcsőn, botladozva, mert nem tudta levenni szemét a falon függő képekről. Hosszú ideje most látott először igazán jó képeket, elte­kintve a rövid néhány órától, amit Theóval töltött a brüsszeli múzeumokban. Valósággal elkábult. Tersteeg kinyitotta irodája ajtaját és betessékelte.

– Foglaljon helyet, Vincent – mondta. Vincent szájtátva bámulta Weissenbruch egyik festményét. Nem ismerte még ezt a mestert. Leült, előbb ledobta a földre csomagját, majd felvette és odament Tersteeg előkelő íróasztalához.

– Visszahoztam a rajzokat, amelyeket volt szíves kölcsönadni, Mijnheer Tersteeg. Kibontotta a csomagot, egy ing és egy pár harisnya mellől előhúzta az Exer­cises au Fusain kötetet, s letette az íróasztalára.

– Keményen megdolgoztam a rajzokkal. Igazán nagyon jót tett velem, hogy elküldte őket.

– Mutassa a másolatokat – mondta Tersteeg, aki nyomban a tárgyra tért. Vincent kikereste azokat a rajzokat, amelyeket Borinage-ban készített. Ters­teeg fagyos csendben nézte őket. Majd sor került az Ettenben készült rajzokra is. Tersteeg ezekre is legfeljebb egyszer-egyszer hümmögött. Ennyi volt az egész. Vincent ezután azokat a rajzokat mutatta meg, amelyeket közvetlenül elutazása előtt készített. Ezek már jobban érdekelték Tersteeget.

– Ennek a vonalai határozottan jók – jegyezte meg az egyik rajzra. – Ennél a másiknál az árnyékolás tetszik. Ez itt, már majdnem sikerültnek mondható - tette hozzá.

– Magam is úgy éreztem, hogy nem egészet rossz – mondta Vincent.

Mikor a rajzokkal végeztek, Vincent megkérdezte Tersteeget, mi a véleménye.

– Hát igen, Vincent – mondta a nála jó pár évvel idősebb Tersteeg, hosszú, vékony ujjú kezét tenyerével lefelé fektette az íróasztalra, s egyik ujjával dobolt -, kétségtelenül haladt valamit. Nem sokat, de azért mégis valamit. Az első raj­zoktól kissé megijedtem... Rajzai egyébként komoly törekvésről tanúskodnak.

– Ez minden? Csak törekvésről? Nem tehetségről?

Tudta, ezt nem lett volna szabad megkérdeznie, de nem állhatta meg.

– Nem gondolja, hogy erről még korai volna beszélni, Vincent?

– Lehet, hogy igaza van. Elhoztam néhány eredeti rajzomat is. Hajlandó meg­nézni?

– Boldogan.

Vincent kirakta elé a bányászokat és parasztokat ábrázoló rajzokat. Ismét csend következett, az a fajta félelmetes csend, amelyből száz meg száz fiatal festő félreérthetetlenül megérti, hogy munkája nem aratott sikert. Tersteeg vé­gignézte az eléje tett rajzokat, de nem szólt egyetlen szót sem. Vincent le volt sújtva. Tersteeg hátradőlt székében, kinézett az ablakon a Plaastra és a tavon úszkáló hattyúkra. Vincent tapasztalatból tudta, ha csak ő nem töri meg a csen­det, Tersteeg hallgatása eltart a végtelenségig.

– Nem lát semmi előrehaladást, Mijnheer Tersteeg? – kérdezte. – Nem gon­dolja, hogy Brabantban készített rajzaim jobbak a Borinage-belieknél?

– Hát igen – felelte Tersteeg, s már nem nézett ki az ablakon –, jobbak. De nem jók. Van bennük valami alapvetően hibás. Azt hiszem, helyesebben tenné, ha folytatná a másolást. Ön még nem tud eleget ahhoz, hogy eredeti rajzokat ké­szítsen. A rajzolás alapelemeivel kellene tisztába jönnie, mielőtt életből vett té­mákhoz fogna.

– Szeretnék Hágába jönni, hogy tanuljak. Helyesli ezt a szándékomat, Mijn­heer?

Tersteeg nem akarta elkötelezni magát Vincent irányába. Helyzetét rendkívül kínosnak érezte.

– Hága kellemes hely. Jó képtáraink vannak és kiváló fiatal festőink. De hogy jobb-e, mint Antwerpen, Párizs vagy Brüsszel, magam sem tudom. Vincent nem bátortalanodott el végleg.

Tersteeg mégiscsak bizonyos haladást állapított meg, pedig Hollandiában ő a legszigorúbb kritikus. Az már bizonyos, hogy nem topog egy helyben. Tudta, hogy élő modellekről készített rajzai nem ütik meg a mértéket, de bízott benne, ha keményen kitart, végül is jó képek kerülnek ki a keze alól.

Hága talán egész Európa legtisztább és legjobban karbantartott városa. A hol­land hagyományokhoz híven egyszerű, mértéktartó és szép. A ragyogóan tiszta utcákat árnyas fák szegélyezik, a finnyás gonddal épült házak előtt kicsiny, ápolt kertek rózsával, muskátlival. Hágában nincsenek gondozatlan, elhanya­golt városrészek. Hága a gólyát választotta hivatalos címeréül: a város lakosainak száma ug­rásszerűen növekedett.

Vincent csak másnap kereste fel Mauve-ot az Olajfák utcája 198. számú há­zában. Mauve anyósa Carbentus leány volt, Anna Cornelia nővére, s mivel ezekben a családokban a rokoni kapcsolatokat mindig tiszteletben tartották, Vincent roppant barátságos fogadtatásban részesült.

Mauve erős, izmos férfi volt, csapott, de azért hatalmas vállakkal, mellkasa domború. Feje, akárcsak Tersteegnél és a Van Gogh-család legtöbb tagjánál, sokkal fontosabb tényező volt külső megjelenésében, mint arcvonásai. Fénye­sen csillogó, kicsit érzelmes szeme, erős, egyenes orra, magas homloka, fejéhez simuló füle, szürkülő szakálla részben eltakarta ovális, szabályosan formált ar­cát. Haját jobb oldalra fésülve hordta.

Mauve-nak csodálatra méltó munkaereje volt, amelyet nem forgácsolt szét. Ha belefáradt a festésbe, rövid pihenő után újrakezdte; szinte reggeltől késő es­tig állandóan dolgozott.

– Jet nincs idehaza, Vincent – mondta Mauve. – Ne menjünk inkább a műte­rembe? Ott kényelmesebb.

– De igen, menjünk. – Vincent az egész házból a műteremre volt a legkíváncsibb.

Mauve kivezette Vincentet a kertbe, fából épült műtermébe. A műtermet jó néhány méternyi távolság választotta el a háztól. A kertet magas sövény szegé­lyezte, s így Mauve teljes elszigeteltségben dolgozhatott.

Vincent boldogan szívta be a pipafüst és a festőlakk összevegyült illatát, ami­kor beléptek. A műterem tágas volt. A padlóra terített, hatalmas szőnyegen álló festőállványokon készülőfélben lévő képek. A falakon vázlatok, tanulmányok tették meleggé, otthonossá a hangulatot. Az egyik sarokban antik asztal állott, előtte a padlón perzsaszőnyeg. A műterem északi falának egyik felén széles ab­lak. Könyvek hevertek szanaszét és minden elképzelhető lapos felületet szinte teljesen beborítottak a legkülönfélébb festőszerek, szerszámok. Vincentnek a műterem zsúfoltsága ellenére is azonnal feltűnt, hogy minden kiszámítottan a helyén van. Mauve rendszerető természete mindenre rányomta bélyegét.

A szokásos családi üdvözletek tolmácsolása alig néhány másodpercnyi időt vett igénybe és nyomban arra a témára tértek, amely mindkettőjüket egyes­egyedül érdekelte. Mauve tudatosan elkerülte festőtársainak társaságát (mindig azt vallotta, hogy valaki vagy fest, vagy locsog a festésről, de a kettő együtt egy­szerűen nem megy). Most teljesen lefoglalta legfrissebb, nagyméretű kompozí­ciója, amely ködös tájat ábrázolt alkonyati megvilágításban. Erről beszélt Vin­centnek szakadatlanul anélkül, hogy megkérdezné az ő véleményét.

Madame Mauve hazaérkezett és ott tartotta Vincentet vacsorára. A jóízű va­csora után Vincent a kandalló előtt ült. A gyermekekkel beszélgetett és arra gondolt, miért ne lehetne neki is csendes otthona, felesége, aki szereti és hisz benne, s gyermekei. Ha gyermekei apjuknak szólítanák, kicsiny birodalma urá­nak és uralkodójának érezné magát. Eljön-e ez a boldog idő számára valaha is?

Mauve és Vincent nemsokára visszament a műterembe és itt sűrű pipafüstbe burkolózva beszélgettek. Vincent elővette rajzmásolatait. Mauve a hivatásos festő gyors, hozzáértő tekintetével futott végig rajtuk.

– Mint rajzgyakorlatok, nem rosszak – mondta. – De nem látom be, miért len­nének fontosak?

– Fontosak? Én csak...

– Igen, ezek csak másolatok, Vincent, amire minden iskolás gyerek képes. Az igazi alkotói munkát itt már mások végezték el.

– Azt gondoltam, így megérzem, mi lényeges a dolgokban.

– Ostobaság. Ha alkotni akarsz, sohase szakadj el a való élettől és ne utánozz másokat. Vannak eredeti rajzaid?

Vincent Tersteed bírálatára gondolt, s habozott, megmutassa-e Mauve-nak. Hágába azért jött, hogy Mauve tanítványa legyen. Ha most megmutatja neki ezeket a gyenge dolgait...

– Igen – felelte. – Állandóan készítettem eredeti rajzokat is.

– Ezt már szeretem hallani.

– A Borinage-ban bányászokat rajzoltam le, Brabantban pedig parasztokat. Tudom, hogy gyengék, de...

– Azzal ne törődj – mondta Mauve. – Hadd lássam a rajzaidat. Bizonyosan si­került megfognod valamit a jellemükből.

Vincent kirakta Mauve elé rajzait. Érezte, hogy a szíve hevesen ver és valami

a torkát fojtogatja. Mauve leült, bal kezével hátrasimította sűrű haját. Egyszer-egyszer megelégedett, nevető hang tört elő szürkülő szakállából. Egy ízben pe­dig beletúrt sűrű hajfürtjeibe és rosszallólag nézett Vincentre. Kezébe vette az egyik, földjén dolgozó parasztot ábrázoló rajzot, felkelt és odatartotta a saját új kompozícióján az egyik, nagy vonalakkal felvázolt alak mellé.

– Most már látom, hol követtem el a hibát! – kiáltott fel.

Rajzceruzát vett a kezébe, kellően megvilágította a képet, gyors mozdulatok­kal néhány vonalat rajzolt. Szeme közben állandóan Vincent rajzán járt.

–Így már jobb – mondta és hátrafelé tett egy lépést. – Most már húsból és vér­ből való figura.

Mauve odalépett Vincenthez és kezét unokaöccse vállára tette.

–Jól van, Vincent – mondta. – Az a lényeg, hogy elindultál. Rajzaid még eset­lenek, de hitelesek. Van bennük vitalitás és ritmus, s ezzel ritkán találkozom. Dobd a sarokba a másoló füzeteidet. Vásárolj festékeket. Minél előbb kezdesz olajjal dolgozni, annál jobb. Rajzaid máris csak félig rosszak, ez később majd még javul. Vincent úgy érezte, hogy itt a kedvező pillanat.

– Ide költözöm Hágába, Anton – mondta – és dolgozom tovább. Hajlandó lennél néha segíteni? Nagy szükségem van rá, hogy olyan ember segítsen mun­kámban, mint te. Csak kis dolgokat kérnék, ahogyan megmutattad tanulmánya­idat ma délután. Minden fiatal festőnek szüksége van mesterre, aki tanítja és én hálás leszek, ha beleegyezel, hogy tőled tanuljak.

Mauve elgondolkodva nézte műtermében a befejezetlen vásznakat. Ha mun­káját néha rövid időre félbehagyta, legszívesebben családja körében tartózko­dott. Máris megbánta azt a dicséretet, amellyel Vincentet felbátorította és szíve­sen visszavonta volna. Vincent jó érzékkel vette észre mások hangulatváltozá­sát. Azonnal megértette, miről van szó.

– Én nagyon elfoglalt ember vagyok, Vincent – mondta Mauve –, és nagyon kevés az időm, hogy másoknak segítsek. A művésznek önzőnek kell lennie és féltékenyen kell vigyáznia munkaideje minden percére. Nem hiszem, hogy so­kat tanulhatnál tőlem.

– Én nem is kérek sokat – mondta Vincent. – Csak hogy dolgozhassam itt ná­lad néha és figyelhessem, hogyan készülsz el egy-egy kompozícióddal. Beszélj nekem néha munkádról, ahogyan ma délután tetted, hogy lássam, hogyan telje­sedik ki egy-egy képed, megalkotása közben. És néha, mikor pihensz, egyszer­egyszer nézd meg az én munkámat és javítsd ki. Én csak ezt kérem.

– Azt hiszed, keveset kérsz. Hidd el nekem, egy tanítvány igen komoly fe­lelősség.

– Megígérem, nem leszek terhedre.

Mauve hosszú ideig gondolkodott. Soha nem gondolt rá, hogy tanítványa le­gyen; nem szerette más jelenlétét műtermében, amikor dolgozik. Munkájáról nem szívesen beszélt senkivel, s eddig csak kellemetlensége származott belőle, mikor kezdőknek adott tanácsot. Másrészt Vincent az unokaöccse, a nagybáty­ja, Vincent Van Gogh és a Goupilék vásárolják meg a képeit, s volt valami meg­ragadó a fiú ösztönös, mély szenvedélyében. Ezt érezte rajzaiban, s ez gyako­rolt rá komoly hatást.

Rendben van, Vincent – szólalt meg végül , megpróbáljuk.

– Ó, Anton.

– Nem ígérek semmit, ezt tudnod kell. Az is lehet, hogy rosszul sül el az egész. Mégis, ha Hágába költözöl, jöjj el hozzám a műterembe és meglátjuk, miben lehetünk egymás segítségére. Az őszi hónapokat Drenthe-ben töltöm. Legjobb lenne, ha tél elején jönnél.

– Ez nekem is megfelel. Még néhány hónapig Brabantban szeretnék dolgozni.

– Akkor ebben maradunk.

A vonaton, útban hazafelé ujjongó öröm zengett Vincent lelkében: Van már mesterem. Van már mesterem. Néhány hónap múlva egy nagy festő mellett tanulhatok, festő lesz belőlem. Addig is még keményebben dolgozom, hogy lás­sa, mennyit haladtam.

Hazaérkezett és Kay Vost találta a parókián.

 

6.

 

 

Kayt nagy gyásza átszellemítette. Férjét odaadóan szerette és halála megölt benne valamit. Sugárzó vitalitása, élénk szelleme eltompult, lelkesedése, a bel­sejében égő tűz hamvadt. Élénk, meleg színű haja is mintha veszített volna fé­nyéből. Arca megnyúlt, szinte aszketikusan lesoványodott, kék szeme mélyen feketére árnyalódott, csillogó bőre sápadt és színtelen lett. De egykori elveszí­tett vitalitása helyett szépsége még jobban kiteljesedett az egész lényét átható szomorúság hatására.

– Úgy örülök Kay, hogy itt vagy nálunk – mondta Vincent.

– Köszönöm, Vincent.

Beszélgetésükből eltűnt minden tartózkodás. Kölcsönösen közelebb érezték magukat egymáshoz. Egyikük sem tudta, miért, de eszükbe sem jutott, hogy en­nek okán tűnődjenek.

– Persze a kis Jant is magaddal hoztad, ugye?

– Igen, kint játszik a kertben.

– Ugye most jársz első ízben Brabantban? Örülök, hogy én mutathatom meg neked a vidéket. Nagyokat sétálunk majd mindenfelé.

– Igazán örülök neki, Vincent.

Kedvesen beszélt, de fásultan. Vincentnek feltűnt, hogy Kay hangja mélyebb, zengőbb lett. Emlékezett még, milyen nagy rokonszenvet tanúsított iránta az asszony annak idején a régi keizersgrachti találkozásukkor. Megkérdezze-e, mi okozta férje halálát és kifejezze-e részvétét? Tudta, hogy illenék valamit mon­dania, mégis úgy érezte, tapintatosabb, ha nem tépi fel a súlyos gyász sebeit.

Kaynek jólesett a tapintat. Férje emléke szent volt előtte. Nem szívesen be­szélt a történtekről. Kay is visszaemlékezett a keizersgrachti otthonban együtt töltött, kellemes téli estékre, amikor Vosszal és szüleivel kártyázgatott a tűz mellett. Néma fájdalom emésztette, tekintete elfátyolosodott. Vincent gyengé­den megsimogatta kezét. Kay hálás pillantással viszonozta gyengédségét. Vin­cent látta, mennyire átszellemítette a szenvedés. Azelőtt boldog fiatal nő volt, most pedig szíve mélyén szenvedő asszony, érzelmi világának a szenvedések árán nyert gazdagságával. Vincentnek, életében nem először, a régi mondásra kellett gondolnia: „A szépség forrása a szenvedés."

– Jól érzed magad majd nálunk, Kay – mondta nyugodt hangon. – Egész nap kinn szoktam kószálni a mezőkön, ott rajzolok. Jöjj velem és hozd magaddal Jant is.

– Utadban leszünk.

– Dehogyis! Szeretem a társaságot. Sok érdekeset mutatok majd. – Akkor szívesen megyek veled.

– A hosszú séták jót tesznek majd Jannak is. A friss levegő megedzi. Kay gyengéden megszorította Vincent kezét. – És ugye, jó barátok leszünk, Vincent?

– Igen, azok leszünk, Kay.

Kay elengedte Vincent kezét és üres tekintettel meredt a protestáns templom mellett vezető útra.

Vincent kiment a kertbe. Kivitt egy padot Kaynek és segített Jannak, aki homokv­árat épített. Közben el is felejtette, milyen nagy újsággal érkezett vissza Hágából.

Vacsora közben közölte a családdal, hogy Mauve maga mellé veszi tanítvány­ak. Egyébként meg sem említette Tersteeg vagy Mauve dicséretét, elismerését; Kay jelenléte azonban arra ösztökélte, hogy minél kedvezőbb színben tüntesse fel magát. Anyja nagyon örült a hallottaknak.

– Fogadd ám meg Anton minden egyes szavát – mondta –, mert Mauve ugyancsak elismert festő.

Másnap, kora reggel Kay, Jan meg Vincent útnak indult Liesboschba, ahol Vincent rajzolni akart. Vincent ugyan nem is törődött az elemózsiával, de Anna Cornelia bőséges ebédet csomagolt be hármójuknak. Az anya valahogy úgy ke­zelte az egészet, mint holmi kirándulást. Útjuk elején a temetőkertben szarka­fészket pillantottak meg az egyik magas akácfán. Vincent megígérte az izgatott Jannak, hogy megkapja a fészekben lévő tojásokat. Előbb a fenyők lehullott tű­leveleitől csúszós talajú fenyvesen mentek át, majd útjukat a dűnék sárga, fehér és szürke színű buckái közt folytatták. Egy helyen Vincent a mezőn hagyott ekét és szekeret pillantott meg. Felállította könnyű rajzállványát, Jant ráültette a szekérre és gyorsan lerajzolta. Kay a közelben állt és csendben nézte, mint ját­szik a homokban kisfia. Vincent nem zavarta meg a hallgatását. Boldog volt, hogy együtt lehetnek. Nem is tudta eddig, hogy munka közben egy fiatal nő kö­zelsége annyi örömet szerezhet.

Zsúpfedeles házak mellett mentek el, majd rátértek a Roozendaalba vezető út­ra. Végre Kay megszólalt.

– Amikor a rajzállvány előtt láttalak, Vincent – mondta –, eszembe juttattál valamit, amit annak idején Amszterdamban gondoltam rólad.

– Mi volt az, Kay?

– Biztos, hogy nem bántalak meg vele? – Egészen biztos.

– Az igazat megvallva, sohasem hittem, hogy a lelkészi pálya neked való. Biztos voltam, hogy hiába vesztegeted rá az idődet. – Miért nem mondtad meg már akkor? - Nem volt jogom, Vincent.

Vörösesszőke haja néhány kiszabadult fürtjét fekete főkötője alá tűrte; az úton megbotlott egy kátyúban és Vincent vállának dőlt, aki belékarolt, majd se­gítette, hogy visszanyerje egyensúlyát, s elfelejtette kezét karjából kihúzni.

– Tudtam, hogy magadnak kell tisztába jönnöd önmagaddal – mondta. – Én

hiába szóltam volna.

– Valóban, emlékszem rá – szólalt meg Vincent –, óvtál attól, hogy ne váljék szűk látókörű vidéki lelkész belőlem. Különös megjegyzés volt egy lelkipásztor leányától. Rámosolygott Kayre, de a fiatalasszony tekintete elborult.

– Tudom. Vos azonban sok mindenre megtanított, amit egyébként nem értet­tem volna meg.

Vincent hirtelen visszahúzta karját. Vos nevének említése furcsa, megfogha­tatlan választóvonalat vont kettőjük közé. Egyórás séta után érkeztek meg Liesboschba, ahol Vincent újból felállította

rajzállványát. A mocsaras tájék egyik zugáról akart vázlatot készíteni. Jan a ho­mokban játszadozott, Kay pedig leült a kis összehajtható székre, amelyet Vin­cent hozott magával. Könyvet tartott a kezében, de nem olvasott. Vincent sebe­sen rajzolt, lendület hajtotta mozdulatait. A rajz erőteljesebben alakult ki gyors munkája közben, mint máskor. Nem tudta eldönteni, Mauve dicsérete okozta-e

vagy Kay jelenléte, de még sohasem rajzolt ilyen biztos kézzel. Több vázlatot ké­szített gyors egymásutánban. Nem nézett Kayre, az asszony sem szólalt meg, hogy ne zavarja munkájában, közelsége mégis kimondhatatlan jó érzéssel töltötte el. Hőn kívánta, hogy rajza minél jobban sikerüljön és kiérdemelje Kay csodálatát.

Délben a közeli tölgyligetbe mentek. Kay egy nagy fa alatt rakta ki a kosár­ból a magukkal hozott ebédet. Szélcsend volt. A mocsárban nyíló liliomok illa­ta egybevegyült a tölgyfaliget balzsamos levegőjével. A kosár egyik oldalán Kay és Jan, a másikon Vincent ült le a fűre. Kay osztott, s Vincentnek eszébe jutott, mennyire megragadta az a kép, amikor Mauve-ot és családját nézte va­csora közben.

Kayre nézett és arra gondolt, szebb nőt még életében nem látott. A sajt pom­pás volt, az édesanyja által sütött kenyér illata finom, csábító, Vincent mégsem tudott enni. Új, sokkal hatalmasabb éhség támadt fel benne. Nem tudta levenni szemét Kayről, csodás finom bőréről, hosszúkás, szépen formált arcáról, boron­gó tekintetű szeméről, telt, édes ajkáról, amelyről most lehervadt ugyan az érett szépség, de Vincent tudta, hogy ez a szépség egyszer majd újra kivirágzik.

Ebéd után Jan elaludt édesanyja ölében. Vincent nézte, mint simogatja Kay kisfia szőke haját, és elgondolkodva pillantott a gyermek ártatlan arcára. Vin­cent tudta, hogy Kay gyermeke arcvonásaiban halott férje képmását keresi, gon­dolatai pedig messzire szállnak Brabanttól, unokafivérétől. Kay a szülői házban töltött napokra emlékszik, amikor rajongásig szeretett férje még élt.

Vincent a délutánt rajzolással töltötte; közben a kis Jan nemegyszer az ölébe telepedett. A kisfiú megszerette Vincentet, aki azt is hagyta, hogy egyik rajz­papírt összefirkálja gyerekes

ákombákomjaival. Jan jóízűeket nevetve, kiáltoz­va rohangált a sárgás színű homokban. Újra meg újra odaszaladt Vincenthez. Minduntalan kérdezősködött, karattyolt. Vincent nem bánta, sőt örült neki, hogy ez az eleven kisgyermek merő ragaszkodásból mint sürög-forog körülötte.

Az idő őszre járt, a napok már rövidek voltak. Útban hazafelé megálltak az apró tócsák mellett és nézték, mint tükröződnek a naplemente tarka színei a si­ma vízen. Leszállt az alkonyat, lassan sötétedni kezdett. Vincent megmutatta Kaynek rajzait. Az asszony csak felületesen pillantott rájuk. Meglehetősen kez­detlegeseknek és nyerseknek találta őket. De szerette Vincentet és tudta, mit je­lentene, ha szavaival fájdalmat okozna.

– Tetszenek a rajzaid, Vincent – mondta.

– Komolyan mondod, Kay?

Kay dicsérő szavai kimondhatatlanul boldoggá tették Vincentet. Hiszen a fi­atalasszony rokonszenvezett vele már Amszterdamban is, most pedig bizonyá­ra megérti majd törekvéseit. Úgy érezte, egyedül tőle kapta meg ezt a megértő ugyanazt a nyelvet beszélnék; Mauve-val és Tersteeggel szemben pedig a kezdő alázatát kellett tanúsítania, ha ezt nem is érezte mindig indokoltnak.

Szívét gyors, zavaros szavakban öntötte ki Kay előtt. Lelkesedése fokozódott, mind gyorsabb lépésekkel haladt, s Kay alig tudott vele lépést tartani. Amikor szenvedélyes érzései erőt vettek rajta, kijött a sodrából; esetlen, szaggatott be­szédmodora riasztóan hatott. Nem volt már kellemes fiatalember, mint a délután első felében, hanem rossz modorú kamasz. Kayt viselkedése valósággal megré­mítette. Kifakadásait neveletlenségnek, éretlensége jelének tekintette. Nem is sejtette, hogy Vincent a legritkább és legértékesebb bókkal illeti, amivel férfi nőt megtisztelhet.

Vincent feltárta Kay előtt elfojtott érzéseit, belső tépelődéseit. Mindazt, ami felhalmozódott benne, amióta Theo visszatért Párizsba. Beszélt céljairól, vágya­iról és arról, hogy milyen szellemmel akarja megtölteni munkáját. Kay nem értette meg izgatottsága okát. Nem szakította félbe, de nem is hallgatott oda sza­vaira. Kay a múltban, csak a múltban élt. Visszatetszőnek érezte, hogy akadjon ember, aki ilyen derűs örömmel és bizakodással néz a jövőbe. Vincentet teljesen elragadta belső hevülése. Észre sem vette Kay tartózkodását, ellenszenvét. Izga­tott kézmozdulatokkal kísérte szavait. Kay egyszerre csak egy névre figyelt fel.

– Neuhuys? Az amszterdami festőről beszélsz?

– Igen. Neuhuys egy ideig Amszterdamban lakott, de most Hágában él.

– Neuhuys, Vos barátja volt. Sokszor megfordult nálunk.

Vincent félbeszakította Kayt.

– Vos! Mindig csak Vos! Miért?

Hiszen Vos már több mint egy esztendeje halott. Itt az ideje, hogy Kay elfe­lejtse. Vos a múlté, mint Ursula. Miért tereli Kay a beszélgetést mindig Vosra, akit Vincent már Amszterdamban sem kedvelt.

Késő ősz lett. A fenyőligeteket rozsdabarna szőnyeggel vonták be a fenyők lehullott tűlevelei. Kay és Jan mindennap elkísérte Vincentet. Kay arca kiszíne­sedett a hosszú sétáktól. Járása is biztosabb, elevenebb lett. Rendszerint magá­val vitte varrókosarát és varrt, amíg Vincent rajzolt. Mind gyakrabban beszélt gyermekkori emlékeiről; a könyvekről, amelyeket olvasott, azokról az érdekes emberekről, akikkel Amszterdamban találkozott.

A család örült erősödő barátságuknak. Vincent társaságában Kay egyre in­kább érdeklődött a külső világ dolgai iránt, Vincent pedig sokkal szeretetremél­tóbban viselkedett Kay ottléte óta. Anna Cornelia és Theodorus őszintén örven­dezett a dolgok ilyen fordulatának, s mindent megtett, hogy a két fiatal minél közelebb kerüljön egymáshoz.

Vincent mindent szeretetre méltónak talált Kayben. Szerette karcsú, törékeny alakját, komor, hosszú, fekete ruhájában, hetyke kis főkötőjét, amelyet sétáikon viselt. Szerette testének természetes illatát, amelyet boldogan lehelt be, amikor közel hajolt hozzá és szerette, ahogyan ajkát csücsörítette, amikor szaporán be­szélt. Szerette fürkésző tekintetű, mélykék szemét, kezének eleven érintését a vállán, vagy karján, amikor átvette tőle a kis Jant. Szerette kedvesen gutturális, harmonikus hangját, amelyet soha nem tudott belső megrendülés nélkül halla­ni, s amely fülében énekelt még az éjszaka óráiban is, amikor ágyában feküdt. Szerette csillogó bőrét, és égett a vágytól, hogy elboríthassa csókjaival.

Most értette meg, hogy hosszú évek óta csak félig élt, s a lelke mélyén rejtőzködő gyengédség és ragaszkodás bő forrása elapadt; kiszáradt ajka a sze­retet hűs, üdítő italát egyszer sem ízlelte. Csak akkor volt boldog, ha Kay köze­lében lehetett, ha jelenléte ölelve simogatta egész lényét. Amikor kinn a mezőkön Kay vele volt, gyorsan és biztos kézzel rajzolt; amikor otthon ma­radt, robotnak érezte a rajzolást. Esténként otthon együtt ült vele a nagy kerek családi asztal mellett, s bár napközben készített vázlatai kidolgozásán dolgozott, pillantása újra meg újra végigsimogatta Kay nyájas arcát a lámpa aranyló fényé­ben. Tekintetük olykor összetalálkozott és Kay ilyenkor csendesen, szomorúan mosolygott rá. Gyakran úgy érezte, képtelen megválni tőle egy pillanatra is, leg­szívesebben felugrana és az egész család szeme láttára forró, szenvedélyes csó­kokkal borítaná hűs ajkát.

Nemcsak szépségét szerette, hanem egész lényét és viselkedését is; csendes, nyugodt járását, tökéletes testtartását, finom modorát, amelyet minden mozdu­lata elárult.

Tudta már, hogy milyen magányosan élte napjait a hét év alatt, amióta elve­szítette Ursulát. Soha egyetlen nő sem szólította nyájas, kedves szóval, nem pil­lantott rá vonzódó rokonszenvvel, nem simogatta végig homlokát ujjával, hogy aztán megcsókolja.

Soha egyetlen nő sem volt szerelmes belé. Ez nem is élet, ez maga a halál. Ur­sula iránti szerelme nem is volt oly keserves, hisz kora ifjúsága éveiben csak egy vágy töltötte el: adni, adni. Ezt utasították vissza. Most azonban érett férfi­úságának szerelmében arra is vágyott, hogy adjon, meg arra is, hogy szerelme viszonzásra találjon. Tudta, hogy nem élné túl, ha éhségét Kay viszontszerelmé­nek melegsége ki nem elégíti.

Egy este Michelet könyvét olvasta és ezzel a mondattal találkozott: „Il faut qu'une femme souffle sur toi pour que tu sois homme.* Hogy férfi légy, asszonynak kell reád lehelnie – franciául)”

Michelet az igazat írta. Ő sokáig nem érett férfivá. Huszonnyolc éves korára még mintha meg sem született volna. Most lett csak férfiúvá, amióta Kay rále­helte szépségének és szerelmének bűvös illatát. Férfiként vágyott Kay után, kétségbeesetten és szenvedélyesen. Szerette Jant is, mert a kisfiú ahhoz a nőhöz tartozott, akit szeretett. Vost azonban gyűlölte. Mélységesen. Bármit tett is, nem tudta Kay gondolataiból kiűzni a halott férfi emlékét. Nem bánta azt a szenvedést sem, amelyet Ursula iránti szerelme oko­zott. Mindketten a szenvedés pörölycsapásai alatt formálódtak, s ez nemesebbé,

tisztábbá teheti szerelmüket. Mélységes meggyőződéssel hitte, hogy elhomályosíthatja Vos emlékét, aki már csak Kay múltjának volt egy része. Olyan égő szerelemmel ajándékozza majd meg az asszonyt, amely eltörli a múltat. Hamarosan Hágába költözik és Mauve tanítványa lesz. Magával viszi Kayt. Életük olyan lesz, mint az a csalá­di együttlét, amelyet annyira megcsodált az Uileboomen utcai házban. Felesé­gül akarta venni Kayt, hogy mindig mellette legyen. Azt akarta, hogy otthona legyen és gyermekei, akik rá hasonlítanak. Felnőtt férfi már. Ideje, hogy abba­hagyja a vándoréletet. Szeretetre vágyott, hogy a szeretet tegye nemessé mun­káját, simítson ki belőle minden nyerseséget és ajándékozza meg azzal a való­ságérzettel, amelyet annyira hiányolt. Eddig nem is tudta, hogy élete mennyire nem élet, szerelem nélkül. Ha tudja, szenvedélyesen beleszeret az első útjába kerülő nőbe. A szerelem az élet sója. Csak vele érezheti meg a világ igazi ízét. Valósággal örült már, hogy Ursula nem viszonozta szerelmét. Mily felszínes volt az a szerelem, mily gazdag és mély a mostani. Ha Ursulát elveszi feleségül, soha nem tudja meg mi az igazi szerelem. Hisz akkor nem szeret bele Kaybe! Most jött csak rá, hogy Ursula milyen sekélyes, üres fejű gyermek volt, híjával minden finomságnak és igazi értéknek. Éveken át szenvedett e miatt az éretlen gyermek miatt. Egyetlen óra Kay társaságában felért egy egész élettel Ursula ol­dalán. Nehéz utat tett meg, de ez az út Kayhez vezetett, s ezért megérte a fárad­ságot. Élete most már jóra fordul: dolgozni fog, szerelme beteljesedik, rajzaiért sok pénzt kap. Boldogok lesznek. Az emberi életnek van valami végső értelme, amihez csak lassan, kitartással lehet eljutni.

Impulzív természete és szenvedélyessége ellenére tudott uralkodni magán. Százszor meg ezerszer, amikor kettesben volt Kayvel kinn a mezőkön és lé­nyegtelen dolgokról beszélgettek, legszívesebben felkiáltott volna: – Hagyjuk ezt a tettetést, az udvarias társalgást. Én csak egyre vágyom, hogy a karomba vegyelek és elhalmozzam ajkadat csókjaimmal. Azt kívánom, hogy a feleségem légy és mellettem maradj mindörökre! Egymáshoz tartozunk és magányossá­gunkban kimondhatatlanul nagy szükségünk van egymásra!

Valóságos csodaszámba ment, de visszatartotta magát. Nem beszélhetett sze­relméről, így váratlanul, hirtelen. Ezzel durván megbántaná Kayt. Kay viszont sohasem adott semmiféle alkalmat. Mindig elkerülte, hogy szerelemről, vagy házasságról essék szó közöttük. Hogyan és mikor ejtsen mégis szót róla? Érez­te, hogy meg kell tennie hamarosan, mert közeledik a tél, s ezzel Hágába költö­zésének időpontja is. Végül nem tudott tovább várni. Útjuk Breda felé vezetett. Vincent a földjü­kön dolgozgató parasztokról készített rajzokat. Ebédjüket apró patak mellett egy szilfa alatt költötték el. Jan elaludt a fűben, Kay a magával hozott kosár mellett ült. Vincent odatérdelt mellé, s megmutatta néhány rajzát. Gyorsan, szaporán beszélt. Nem is igen figyelt arra, mit mond. Egyszerre csak megérezte Kay me­leg vállának érintését. Önuralmának vége szakadt. Kiejtette a rajzokat kezéből, majd hirtelen, teljes erővel magához szorította Kayt és nyers, szenvedélyes sza­vakban tört ki.

– Kay, nem bírom egy pillanattal sem tovább elviselni, hogy ne szóljak! Tud­nod kell, hogy szeretlek, jobban, mint önmagamat! Mindig szerettelek, az első pillanattól, amikor megláttalak Amszterdamban! Azt akarom, hogy mindig ve­lem légy! Kay, mondd, hogy szeretsz egy kicsit. Hágába költözünk. Otthonunk lesz és boldogok leszünk. Te is szeretsz Kay, ugye szeretsz? Mondd, hogy a fe­leségem leszel, Kay drága. Kay kísérletet sem tett, hogy kiszabadítsa magát. Vincent szavainak hallatára a rémület és sértődöttség kifejezése jelent meg arcán. Sötétkék, fekete fényű szeme kegyetlen pillantással nézett rá és felemelte kezét, hogy elfojtsa a szájá­ból előtörő kiáltást.

– Nem, soha, soha! – suttogta határozottan.

Kiszakította magát Vincent szoros öleléséből, felkapta alvó gyermekét és va­dul szaladt a mezőn át. Vincent utána rohant. A rémület meggyorsította Kay fu­tását. Menekült Vincent elől, aki nem értette, mi történt.

– Kay! Kay! – kiáltotta utána. – Ne szaladj el!

Kay erre még gyorsabban futott. Vincent kezével vadul hadonászva, fejét előreszegezve rohant utána. Kay megbotlott és elesett a puha barázdák között. Jan sírva fakadt. Vincent letérdelt előtte a szántáson és megragadta a kezét.

– Kay, miért futsz előlem, amikor annyira szeretlek? Nem tudod megérteni, hogy az enyémnek kell lenned? Te is szeretsz, Kay. Mitől félsz? Csak azt mond­tam, hogy szeretlek. Elfelejtjük a múltat és új életet kezdünk.

Kay szemében a rémület kifejezését a gyűlölet váltotta fel. Kitépte kezét Vin­centéből. Közben Jan is felébredt. A gyermeket Vincent vad, szenvedélyes né­zése nagyon megijesztette, s a furcsán viselkedő férfi szájából előretörő, izga­tott szavak valósággal megrémítették. Belecsimpaszkodott édesanyja nyakába és hangos sírásra fakadt.

– Kay, drága csak annyit mondj, hogy szeretsz egy kicsit! – Nem, soha, soha!

A fiatalasszony ismét nekiiramodott a réteken át az országút felé. Vincent csak ült a puha homokban szótlanul, mintha fejbe ütötték volna. Kay leért az út­ra és eltűnt a szeme elől. Vincent összeszedte magát, utána rohant, hangosan ki­áltva nevét. Mikor végül is leért az útra, messziről meglátta Kayt. Az asszony még mindig szaladt és magához szorította Jant. Vincent megállt. Nézte, mint tűnnek el az útkanyarulatnál, aztán nem látta őket többé. Ott maradt csendben hosszú ideig, majd visszament a mezőre, s felvette a földről kicsit összepiszko­lódott rajzait. Az edényeket meg a maradékokat visszarakta a kosárba, a rajzáll­ványt hátára kötötte és fáradt léptekkel indult haza.

A parókián feszült hangulat fogadta. Vincent rögvest észrevette, mihelyt be­lépett az ajtón. Kay bezárkózott szobájába Jannal. A lakószobában csak Vincent szülei tartózkodtak. Valamiről beszélgettek, de amikor Vincent belépett a szo­bába, a megkezdett mondatot félbeszakítva, azonnal elhallgattak. Vincent be­csukta maga mögött az ajtót. Feltűnt apja ijesztően haragos nézése; jobb szemén szemhéja csaknem teljesen lecsukódott.

– Hogyan tehetted ezt, Vincent? – siránkozott édesanyja.

– Mire gondolsz, anyám? – Vincent nem tudta biztosan, miért részesül szem­rehányásban.

– Hogy sérthetted meg így unokahúgodat!

Vincent nem tudta, mit feleljen. Lecsatolta a rajzállványt hátáról és a szoba egyik sarkába tette.

Apja még mindig túlságosan izgatott volt, semhogy megszólaljon. – Elmondta Kay pontosan, mi történt? – kérdezte Vincent.

Apja meglazította magas gallérját és jobbjával megmarkolta az asztal szélét. – Azt mondta, átölelted és úgy viselkedtél, mint aki teljesen megőrült.

– Én azt mondtam neki, hogy szeretem – védekezett Vincent nyugodt hangon. – Nem hiszem, hogy ez sértés volna.

– Csak ennyit mondtál? – kérdezte apja fagyosan. – Nem. Megkértem, legyen a feleségem. – Feleséged!

– Igen. Miért oly megdöbbentő ez?

– Ó, Vincent, Vincent – szólalt meg édesanyja –, hogy gondolhattál ilyesmire? - De hiszen bizonyára ti is gondoltatok rá... – Álmomban sem jutott volna eszembe, hogy beleszeretsz Kaybe.

– Vincent – mondta édesapja –, tisztában vagy azzal, hogy Kay az első uno­katestvéred?

– Igen. No és?

– Nem veheted el feleségül az első unokatestvéredet. Mert az... mert az... Dominie Van Gogh nem tudta rászánni magát, hogy kimondja a szót. Vincent odament az ablakhoz és kibámult a kertbe.

– Mi történne akkor?

– Vérfertőzést követnél el. Vincent nagy nehezen megfékezte magát. Hogyan merészelik az ő tiszta sze­relmét ilyen csúf szavakkal bemocskolni?

– Magad sem hiszed apám ezt az ostobaságot. Az effajta beszéd méltatlan hozzád.

– Igenis állítom, hogy vérfertőzés lenne! – erősködött Theodorus. – Nem tűr­hetek ilyen bűnös kapcsolatot a Van Gogh családban.

– Remélem, apám, nem áltatod magad azzal, hogy a Biblia szavait idézed? Unokatestvérek között mindig megengedett dolog volt a házasság.

– Ó, Vincent, drága – mondta anyja –, ha szereted, miért nem vártál? Férje csak egy éve halt meg és Kay még hűségesen szereti. Különben sem keresel még annyit, hogy eltarthasd a feleséged.

– Nézetem szerint – folytatta apja –, tetted éppolyan elhamarkodott, mint ta­pintatlan.

Vincent meghökkent. Elővette pipáját, egy pillanatig kezében tartotta, majd visszasüllyesztette a zsebébe.

– Apám, a leghatározottabban kérlek, ne használj többé ilyen kifejezést. Kay iránt érzett szerelmem a legnagyobb dolog számomra. Nem akarom, hogy lépé­semet elhamarkodottnak és tapintatlannak bélyegezd. Felkapta rajzállványát és bement a szobájába. Leült ágyára és úgy töprengett

magában:

– Mi történt? Mit tettem? Megmondtam Kaynek, hogy szeretem és ő elrohant.

Miért? Nem kellek neki?

Nem, soha, soha!

Éjszakája azzal telt, hogy a történtek újra meg újra felidézésével gyötörte ma­gát. A végén mindig ugyanebbe a néhány szóba ütközött. Kegyetlennek, végle­gesnek érezte, mint valami halálra hívó lélekharang csengését. Másnap reggel már későre járt, amikor rászánta magát, hogy lemenjen szobá­jából. A feszült hangulat ekkorra már felengedett. Anyja a konyhában volt; megcsókolta, mikor belépett és egy pillanatig részvéttel simogatta az arcát.

– Jól aludtál, fiam? – kérdezte.

– Hol van Kay?

– Apád Bredába vitte. – Miért?

– Hogy elérje a vonatot. Hazamegy. – Amszterdamba? – Igen, oda.

– Értem.

Azt gondolta, okosabb lesz.

– Hagyott részemre üzenetet?

– Nem hagyott, drága fiam. Ülj le és reggelizzél.

– Egyetlen szót sem? A tegnap történtekről? Haragszik rám? – Nem, csak úgy gondolta, jobb, ha hazamegy a szüleihez. Anna Cornelia úgy gondolta, jobb, ha nem ismétli Kay szavait. – Mikor indult a vonat a bredai állomásról – Öt perccel negyed tizenegy után. Vincent a konyha faliórájára nézett. – Most éppen annyi az idő – mondta. – Igen, annyi.

– Akkor nem tehetek semmit.

– Ülj le, drága fiam. Kitűnő friss nyelvet készítettem ma reggel. Anna Cornelia helyet készített a konyhaasztal mellett és megterített. Ott jár­kált fia körül és unszolta, hogy egyék. Valahogy úgy érezte, ha sikerül elegendő ételt belediktálnia, minden rendbe jön.

Vincent látta, hogy örömet szerez vele anyjának és megevett mindent, amit eléje tett. De szájában az egész reggeli alatt a Nem, soha, soha! szavak keserű ízét érezte.

 

7.

 

 

Tudta, hogy munkáját még Kaynél is sokkal jobban szerette. Ha választania kell a kettő közt, pillanatig sem haboz. Rajzai most mégsem sikerültek kedve szerint. Nem érdekelte, amit rajzolt. Amikor a falra felszegezett, brabanti rajzai közül megnézte azokat, amelyeket Kay iránti szerelme ébredése idején készí­tett. tisztán látta, hogy mennyire fejlődött tudása. Tudta, rajzai még mindig nyersek és kemények, de úgy érezte, hogy Kay iránti szerelme ezen is segíthet. Szerelme sokkal szenvedélyesebb, komolyabb volt, mint egy, vagy akár szám­talan „Nem, soha, soha!" Úgy gondolt a visszautasításra, mint valami jégpáncélra, amelyet magába szorítva, szíve melegével olvaszt majd fel.

A lelke mélyén rejtőző kétség mégis tönkretette munkakedvét. Mi történik, ha nem sikerül rábírni Kayt elhatározása megmásítására? Úgy látszik, Kayben lel­kiismereti aggályok merültek fel az új szerelem puszta gondolatára is. De ő ki­gyógyítja beteges érzéséből, hogy túl mélyen temetkezzék el saját múltjában. Arra vágyott, hogy Kay vele vállalja egy újrakezdett élet minden kötelezettsé­gét, és együtt építsék fel jövőjüket, alapozzák meg boldogságukat.

Napjai java részét szobájában töltötte. Kérő, könyörgő leveleket írt Kayhez. Csak hetekkel később tudta meg, hogy az asszony el sem olvasta őket. Theónak – egyetlen bizalmasának - szinte mindennap írt. Ebből merített bizalmat saját szívének kételyeivel, a szülei meg Stricker tiszteletes szüntelen rohamával szemben. Szegény Vincent mélységesen szenvedett és szenvedéseit nem is tud­ta mindig elrejteni. Anyja részvéttől eltelve sűrűn vigasztalta.

– Vincent – mondta –, kőfalba vered a fejed, ha így folytatod. Stricker bátyád szerint Kay elutasítása végleges és megmásíthatatlan.

– Fel sem veszem, amit mond.

– De Kay mondta neki, drága fiam.

– Hogy nem szeret?

– Igen és hogy véleményét soha nem változtatja meg. – Ezt majd még meglátjuk.

– Hidd el, Vincent, a dolog teljesen reménytelen. Stricker bácsi azt mondja, még ha Kay szeretne is, csak úgy egyeznék bele a házasságba, ha évente leg­alább ezer frankot keresnél. Azt pedig magad is jól tudod, hogy ettől nagyon messze vagy.

– Nos, anyám, aki szeret, él; aki él, dolgozik; s aki dolgozik, annak megvan a kenyere.

– Ez mind nagyon szép, édes fiam, de Kay gazdag szülők gyermeke és fényű­zésben nőtt fel. Mindig megvolt mindene.

– Ez most mégsem teszi boldoggá.

– Ha az érzelmeitekre hallgattok és összeházasodtok, ebből csak baj származnék: szegénység, éhezés, fázás, betegség. Jól tudod, a család egy frankkal sem segítene. – Átestem én már máskor is ilyesmin, anyám. Nem ijedek meg. Akkor is jobb mindkettőnknek, ha együtt vagyunk, s nem külön. – De fiacskám, ha egyszer Kay nem szeret!

Ha elmehetnék Amszterdamba, hidd el, ajkán a nem igenné változnék!

Élete elviselhetetlen nyomorúságának érezte, hogy nincs pénze szerelme meglátogatására, mert nem tudja megkeresni még a vasúti jegy árát sem. Tehe­tetlensége feldühítette. Huszonnyolc éves volt: tizenkét éven át keményen dol­gozott, de annyit sem tudott összehozni, hogy kifizesse egy nyomorúságos vasúti jegy árát Amszterdamba. Már arra gondolt, gyalog teszi meg a százhúsz kilométert, de tudta, hogy pisz­kosan, éhesen, holtfáradtan érkeznék meg. A nélkülözéstől és fáradságtól nem riadt vissza, de ha ugyanolyan állapotban lépne be Stricker tiszteletes házába, ahogyan annak idején Pietersenékhez lépett be... Reggel már hosszú levelet írt Theónak, de még aznap este újabbat fogalmazott meg.

 

Kedves Theo!

Igen nagy szükségem lenne annyi pénzre, hogy elutazhassak Amszterdamba.

Csak annyi kellene, hogy a jegyet megvehessem. Itt küldöm néhány rajzomat. Írd meg, miért nem lehet őket eladni és hogyan lehetne ezen segíteni. Keresnem kell legalább annyit, hogy megvegyem a va­súti jegyet és végre tisztán tudjam, mit jelent a „Nem, soha, soha".

 

A napok múltával úgy érezte, fiatalos tettereje újraéled. Szerelme elhatározot­tá tette. Kiűzte magából a kétkedést. Szentül hitte, ha csak egyszer találkoznék Kayvel, meg tudná vele értetni, valójában ki lakozik őbenne; s ennek nyomán a Nem, soha, soha! tüstént megváltozik és így hangzik majd: Igen, mindörökre, mindörökre! Munkájába új lelkesedéssel vetette bele magát; bár tudta, hogy rajztechnikája még mindig kezdetleges, minden kételyt elsöprő önbizalmat érzett, hogy ez idővel ugyanúgy kedvezően módosul, mint Kay elutasító maga­tartása.

Másnap este levelet írt Stricker tiszteletesnek, amelyben kifejtette álláspont­ját. Nem kertelt, világosan beszélt. Elmosolyodott magában, ha arra gondolt, milyen káromkodásban tör majd ki tiszteletes nagybátyja a levél elolvasásakor. Atyja megtiltotta, hogy a levelet megírja; a parókián belső háborúság tüze pa­rázslott. Theodorus az életet csak a szigorúan előírt engedelmesség és il­lendőség szabályai közt tudta elképzelni. Nem vett tudomást a hangulat hullám­zásáról. Ha fia képtelen volt alkalmazkodni ezekhez a szabályokhoz, a hiba fi­ában van, nem a szabályokban.

– Mindezt annak a sok francia könyvnek köszönheted – mondta Theodorus egyik este vacsora közben. – Ha tolvajok meg gyilkosok társaságába keveredsz, hogyan is várhatnánk tőled, hogy engedelmes fiú, úriember módjára viselkedjél?

Vincent elképedve nézett fel Michelet könyvéből.

– Tolvajok és gyilkosok közé? Hát te, apám, Victor Hugót és Michelet-t tol­vajoknak nevezed?

– Ezt nem mondtam. De ilyenekről írnak. Könyveik hemzsegnek az istente­lenségtől.

– Ez képtelenség, apám; Michelet írása tiszta, akár a Biblia.

– Ne vetemedj ilyen istenkáromlásra a házamban, fiatalember! – kiáltott The­odorus jogosnak vélt haragjában. – Ezek a könyvek egytől egyig erkölcstelenek. A te francia eszméid rontották meg gondolkodásodat.

Vincent felkelt székéből, megkerülte az asztalt és Theodorus elé tette A sze­relem és a nő című könyvet.

– Csak egy módon győzhetlek meg, apám. Olvass el csak néhány oldalt ebből a könyvből és nem vonhatod ki magad a hatása alól. Michelet csupán arra törekszik, hogy segítsen a problémák megoldásában és megszabadítson kicsinyes gyötrődéseinktől.

Theodorus egyetlen kézmozdulattal úgy seperte le a könyvet a földre, mintha az a megtestesült bűn lenne.

– Semmi szükségem, hogy elolvassam! – kiáltotta. – Van egy nagybátyánk, akit megfertőztek a francia eszmék és ivásnak adta a fejét.

Mille pardons*, (ezer bocsánat – franciául) Pater Michelet – mormolta Vincent, s felvette a könyvet. – Miért Pater Michelet, lennél szíves megmondani? – kérdezte Theodorus fa­gyosan. – Engem akarsz sértegetni?

– Nem volt szándékomban – mondta Vincent. – De meg kell mondanom őszintén, hogy ha tanácsra lenne szükségem, inkább mennék Michelet-hez, mint hozzád. Azt hiszem okosabban tenném.

– Ó, Vincent – kérlelte édesanyja –, miért mondasz ilyeneket. Miért szakítod szét a családi köteléket?

– Igen, csakugyan ezt teszed – kiáltott fel Theodorus. – Szétszakítod a csalá­di kapcsolatokat. Magaviseleted megbocsáthatatlan. Okosabb lesz, ha elmégy hazulról máshová.

Vincent felment a műteremnek használt szobájába és leült az ágy szélére. El­tűnődött rajta, mi lehet az oka, hogy valahányszor valami súlyos csapás éri, szék helyett mindig az ágyára ül. Nézte a szobája falára felszegezett rajzokat, a föld­jükön dolgozó, szántó-vető parasztokat, a varrónőt, a takarítónőt, a favágókat. Igen, rajzai haladásról tanúskodnak, de munkáját itt még nem fejezte be. Mauve most is Drenthe-ben van és még egy hónapig nem megy haza. Nem akart még elmenni Ettenből, ahol jól érezte magát. Az élet másutt mindenütt költsé­gesebb lenne. Meg akart szabadulni rajztechnikája fogyatékosságaitól és meg akarta ragadni a brabanti földmunkástípus kifejezésének lényegét, mielőtt örök­re elhagyja az apai házat. Apja viszont kiutasította házából és felháborodottan szidalmazta. Lehet, csak a harag beszélt belőle, de ha mégis komolyan mondta és valóban el kell mennie...? Hát ennyire gonosz volna és megérdemli, hogy apja kiutasítsa a szülői házból?

Másnap reggel két levelet kapott. Az egyiket Stricker tiszteletes írta, válaszul ajánlott levelére. Néhány sort mellékelt hozzá felesége, Vincent nagynénje is. Mindketten nagyon elítélően nyilatkoztak Vincent eddigi pályafutásáról. Közöl­ték vele, Kay mást szeret, és az a másik férfi – gazdag ember; végül kifejezték óhajukat, hogy Vincent azonnal hagyja abba otromba erőszakoskodását leá­nyukkal szemben. Nincsenek hitetlenebb, keményebb szívű emberek a lelkipásztoroknál – ez volt Vincent egyetlen megjegyzése a levélre, amelyet olyan erélyes mozdulattal gyűrt össze markában, mintha maga lenne a tiszteletes. A másik levelet Theótól kapta.

„A rajzaid sokkal jobban sikerültek. Mindent megteszek, hogy eladjam őket. A levélben küldök húsz frankot az amszterdami utazásra. Sok szerencsét, bátyó­kám"

 

 

8.

 

 

Amikor Vincent kilépett a Központi pályaudvar kapuján, már majdnem telje­sen besötétedett. A Damrakon gyorsan felsietett a Danira, elment a királyi pa­lota és a főposta épülete mellett, majd átvágott a Keizersgrachtra. Az üzletekből és a hivatalokból az alkalmazottak és hivatalnokok ekkor siettek hazafelé. Átment a Singelen. Megállt a Heerengracht hídján. Elnézte az egyik virág­szállító bárka legénységét, amint kenyér és hering vacsorájukat ették a bárka fedélzetén levő asztalnál ülve. Innen balra feküdt a Keizersgracht. Elment a kes­keny, magas, flamand stílusú házak előtt és máris ott volt a Strickerék házába felvezető, fekete korláttal szegélyezett keskeny lépcsők előtt. Eszébe jutott, ho­gyan állt meg ugyanitt első ízben, amszterdami kalandja kezdetekor, s arra gon­dolt, hogy bizonyos városok mindig balszerencsét hoznak egy ember életében.

Gyorsan, majdnem futva tette meg az utat végig a Damrakon, átvágva a Centren, s most hogy megérkezett útja céljához, félni és habozni kezdett. Fel­nézett, s látta, az acélhorog most is kinyúlik a felső ablakból. Arra gondolt, mennyire alkalmas lenne arra, hogy valaki felakassza rá magát.

Átment a széles téglajárda széléig, s onnan nézett le a csatorna vizébe. Jól tud­ta, hogy a következő óra eldöntheti élete folyását. Egyszerre rendbe jönne min­den, ha láthatná Kayt, beszélhetne vele és meg tudná értetni magát. De hiába – a fiatal lányok otthonának kapukulcsa az apák zsebében nyugszik. Mi történik, ha Stricker tiszteletes nem hajlandó Kay színe elé engedni?

Homokkal megrakott bárka közeledett a kanálison, útban éjszakai kikötőjébe. Vincentnek feltűnt, hogy a bárka orrától a faráig kifeszített kötélen nem lóg száradó fehérnemű. Sovány, csontos ember tolta csákányával a bárkát ár ellené­ben. Nehézkes, kopogó facipőjével a bárka szélén húzódó pallón lépegetett. Piszkos kötényben, mozdulatlan szoborként egy asszony ült a kormánynál. A lakófülke tetején egy kis fiú és egy leány, meg egy lompos fehér kutya ült és nézték a Keizersgrachton mellettük elsuhanó házakat.

Vincent felment az öt kőlépcsőn. Becsengetett. A csengetésre a cselédlány nyitott ajtót; ránézett az árnyékban álló Vincentre, felismerte és testes alakjával elébe állt.

Idehaza van Stricker tiszteletes? - kérdezte Vincent

– Nincs idehaza. – A leány parancsot kapott, hogy ezt mondja. Vincent hangokat hallott a házból. A cselédlányt erőszakos mozdulattal félre­tolta.

– Menjen az utamból – szólt.

A cselédlány utána sietett és megpróbálta útját állni.

– Vacsoráznak – tiltakozott. – Nem mehet be. Vincent végigment a hosszú előszobán és belépett az ebédlőbe. Ebben a pil­lanatban meglátta, amint egy jól ismert fekete ruhás alak eltűnik az ajtó mögött. Az asztalnál Stricker tiszteletes, Wilhelmina néni és a két fiatalabb gyermek ült, de a teríték öt személyre vallott. A ferdén félretolt szék előtti helyen, a tányéron borjúsült, burgonya és zöldbab volt.

– Nem tudtam megakadályozni, hogy bejöjjön, tiszteletes úr – mentegetőzött a cselédleány. – Félretolt és bejött. Az asztalon két ezüst gyertyatartó állt, benne fehér gyertya. A szobában csak a két gyertya fénye világított. Kálvin arcképe kísértetiesen világított a halvány, sárga fényben. A sötét háttérben a gyertyafény megcsillant a pohárszéken kira­kott ezüst evőeszközökön, s Vincent visszaemlékezett arra a keskeny magas ab­lakra, amely alatt első ízben beszélgetett Kayvel.

– Vincent fiam – mondta nagybátyja –, a modorod egyre rosszabb lesz, ahe­lyett hogy javulna.

– Kayvel akarok beszélni.

– Nincs itthon. Barátnőjénél van látogatóban.

– Itt ült az asztalnál, amikor becsengettem, el is kezdte a vacsoráját. Stricker feleségéhez fordult:

– Vidd ki, kérlek a gyerekeket a szobából.

– Vincent, te a kelleténél több bajt okozol – mondta. – Nemcsak én, a család­ban mindenki elveszítette türelmét veled szemben. Csavargó lett belőled, modo­rod elviselhetetlen és hozzá még jellemed is hálátlan, gonosz. Hogy mered azt állítani, hogy szereted a leányomat? Ezzel engem sértesz meg.

– Engedje meg Stricker bácsi, hogy Kayvel beszéljek. Vele akarok beszélni.

– Kay nem akar beszélni veled. Látni sem akar soha az életben.

– Kay mondta ezt?

– Igen, ő.

– Nem hiszem.

Stricker elképedt. Először történt, hogy valaki hazugsággal vádolja, amióta lelkésszé szentelték.

– Hogy mered azt állítani, hogy én nem az igazat mondom?

– Mindaddig nem hiszem, amíg a saját szájából nem hallom. Sőt még akkor sem.

Ha meggondolom, mennyi sok drága időt és pénzt költöttem rád itt Amsz­terdamban!

Vincent kimerülten roskadt le a Kay által üresen hagyott székre és rákönyö­költ az asztalra.

– Stricker bácsi, kérem, hallgasson meg egy pillanatra. Mutassa meg, egy lel­kipásztornak is lehet emberi szíve az erény háromszoros vértezete alatt. Szere­tem a leányát. Szeretem és nem tudok élni nélküle, A nappal és az éjszaka min­den órájában egyedül csak őrá gondolok és utána vágyódom. Ön Isten szolgája, ezért Istenre kérem, legyen kicsit irgalmas hozzám, ne pedig kegyetlen. Tudom, még nincsenek sikereim, de adjon egy kis időt és lesznek. Tegye lehetővé, hogy megmutathassam Kaynek szeretetemet. Segítsen megértetnem vele, hogy sze­retnie kell engemet. Biztosan ön is volt valamikor szerelmes és tudja, milyen szenvedést jelent a viszonzatlan szerelem. Én már eleget szenvedtem és enged­je, hogy egyszer végre boldog legyek. Tegye lehetővé, csak most az egyszer, hogy elnyerjem szerelmét, egyedül ezt kérem öntől. Nem tudom tovább elvisel­ni ezt az egyedüllétet és nyomorúságot, egyetlen napig sem!

Stricker tiszteletes egy pillanatig ránézett, aztán így szólt:

– Olyan puhány és gyáva vagy, hogy nem tudsz elszenvedni egy kis fájdal­mat? Miért sopánkodsz örökké? Vincent hevesen felpattant. Egyszerre megkeményedett. Csak azért nem ütöt­te meg nagybátyját, mert közöttük ott állt a két gyertyatartó. Feszült csend ne­hezedett a szobára. A két férfi egymással szemben állt és a gyertyák fénye ap­ró fénypontként csillant meg a szemükben.

Vincent nem volt tudatában, mennyi idő telt el. Felemelte a kezét és az egyik gyertya közelébe tartotta.

– Csak annyi ideig beszélhessek Kayvel, amíg kezemet a lángba tudom tartani.

Kezét tenyerével felfelé fordította és a láng fölé tartotta. A fény tompább lett a szobában és a gyertya füstje egy pillanat alatt bekormozta kezét, majd a bőre hamarosan pörkölődni kezdett és vörös lett. Vincentnek arcizma sem rándult meg, s mereven nézett nagybátyjára. Öt másodperc telt el és a lángba tartott ké­zen a bőr pillanatok alatt felhólyagosodott. Stricker tiszteletes riadtan nézte, mi történik. Kővé meredten állt egy helyben. Többször is megkísérelte, hogy szól­jon vagy megmozduljon, de képtelen volt rá, mintha Vincent fürkészően rásze­gezett szeme megigézte volna. Újabb tíz másodperc telt el. A bőr felületén keletkezett hólyag kifakadt, de Vincent karja meg sem mozdult. Stricker tiszte­

letes végre hevesen összerázkódott és magához tért.

– Te őrült! – kiáltotta. – Te megveszekedett bolond! Átrohant az asztal másik oldalára, elrántotta a gyertyát Vincent keze alól, s öklével eloltotta a lángot. Majd odahajolt a másik gyertyához és elfújta azt is. A szoba teljes sötétségben maradt.

A két férfi, az asztalra támaszkodva, egymásra meredt és bár a sötétben nem láthattak semmit, egymást mégis világosan látták.

– Te megőrültél – kiáltotta a tiszteletes. – Kay pedig megvet teljes szívéből! Kotródj ebből a házból és be ne merd tenni még egyszer a lábadat!

Vincent lassú léptekkel ment végig az utcán és egyszerre csak a külvárosban találta magát. Állott víz kellemesen ismerős, áporodott szaga csapta meg az or­rát, amint megállt és lebámult a csatornára. A sarki gázlámpa fénye ráesett bal kezére – valami benső ösztön visszatartotta, hogy a jobb kezét áldozza fel – s látta, hogy a bőr felületén mély, fekete lyuk keletkezett. Több csatorna mellett ment el, amelyekből, ha alig észrevehetően is, de még mindig a tenger sós vizé­nek illata érződött. Egyszer csak kóborlása közben Mendes de Costa háza elé ér­kezett. Leült a földre a közeli csatorna partján. Kavicsot dobott a víz felületét beborító moszatszőnyeg, a kroos közepébe. A kavics elsüllyedt.

Kay eltávozott az életéből. A Nem, soha, soha! szavak, amelyek a leány lel­kének mélyéből fakadtak, új formát öltöttek és most már az ő személyes tulaj­donává lettek, miközben így beszélt önmagában: – Nem, soha, soha nem fogom többé látni. Nem hallom soha édesen dallamos hangját, nem látom mélykék sze­mének mosolyát, nem érzem arcának meleg, bársonyos tapintású bőrét. Soha nem ismerem meg a szerelmet, mert a szerelmem addig sem élhet, amíg a keze­met a perzselő láng gyötrő olvasztótégelyében tudom tartani!

Torkából artikulátlan vad kiáltás tör elő, ha bal kezét szája elé nem tartja, hogy elfojtsa a kiáltást. Nem akarta, hogy Amszterdam és az egész világ meg­tudja: megítéltetett és méltatlannak találtatott. Ajkán ott érezte a viszonzatlan szerelem keserű ízét.

 

 

 

III. HÁGA

 

 

 

1.

 

 

Mauve még nem érkezett haza Drenthe-ből. Vincent hosszabb keresés után az Uileboomen környékén a Ryn állomás mögött talált havi tizennégy frankért sze­rény albérleti szobát, amelyet átalakított műteremnek. A szoba, délre nyiló nagy ablakokkal, elég tágas volt; főzőfülke is nyílt belőle, amelynek egyik sarkában alacsony tűzhely állt, mennyezetig érő, hosszú fekete csővel. A falakat szürkés színű tapéta borította és a szobából a kilátás az udvarra nyílt, a háztulajdonos fa­telepére. Az udvar mögött zöld mező, távolabb homokdombok egész sora lát­szott. A ház a Schenkwegen feküdt: ez volt az utolsó utca Hága és a délnyuga­ton húzódó mezők között. A közeli rét megfeketedett a Ryn állomásra befutó vonatok füstjétől.

Vincent jó erős konyhaasztalt vásárolt, két konyhaszéket meg egy takarót, de ágyra már nem telt és így a földön aludt. Pénze teljesen elfogyott, de már köze­ledett elseje, amikor esedékes volt a Theo által minden hónapban küldött száz frank. A hideg januári idő miatt nem lehetett a szabadban dolgozni; mivel azon­ban nem volt modellre pénze, tétlenül ült és Mauve hazaérkezését várta.

Mihelyt Mauve megjött, Vincent azonnal felkereste műtermében az Uileboo­menen. A festő éppen izgatottan feszített fel egy nagyméretű vásznat, bozontos hajfürtje szemébe hullott. A képet a Salon évi kiállítására szánta. A kompozíció egy halászbárkát ábrázolt, amelyet lovak vontattak a scheveningeni parton. Mauve és felesége, Jet nem vette komolyan Vincent terveit. Fiatal emberekben gyakran élnek olyasfajta soha nem teljesülő vágyak, hogy művészi pályára kí­vánkoznak; biztosan ezen megy keresztül Vincent is.

– Mégiscsak megjöttél? Rendben van, majd festőt faragunk belőled. Vettél ki magadnak lakást?

– Igen, a Schenkweg 138. szám alatt a Ryn állomás mögött.

– Szóval itt van a közelben. Van elég pénzed?

– Volt, de nem valami sok. Vettem asztalt és két széket.

– És ágyat? – kérdezte Jet.

– Ágyat nem vettem, a földön alszom.

Mauve halk hangon néhány szót váltott Jettel, aki kiment és kezében pénztár­cával jött vissza. A pénztárcából Mauve kivett egy százguilderes bankjegyet.

– Fogadd el ezt kölcsönképpen – mondta. – Végy magadnak ágyat. Kell, hogy rendes alvóhelyed legyen. A szoba bérét kifizetted?

– Még nem.

– Rendezd azt is. Világos a szobád?

– Világos, de az ablak déli fekvésű.

– Elég baj. A nap miatt modelled árnyéka így minden tíz percben változik. Feltétlenül végy függönyöket.

– Nem szívesen kölcsönzök tőled, Anton. Éppen elég jót teszel velem, ha ta­nítasz.

– Ne beszélj ostobaságokat, Vincent; egyszer mindenkinek el kell kezdenie berendezni saját otthonát. Mégiscsak jobb, ha van saját holmid.

– Ebben igazad van. Remélem, hamarosan el tudom adni néhány rajzomat és akkor visszafizetem az adósságomat.

– Tersteeg ebben segítségedre lesz. Az én dolgaimat is megvásárolta fiatalko­romban, amikor még csak tanultam. De el kell kezdened akvarellel, vagy olajjal dolgozni. Rajzokat nem vásárol senki.

Mauve nagy darab ember létére ideges gyorsasággal szaladgált fel-alá a műte­remben. Ha valamin megakadt a szeme, vállát előre szegezve máris sietett is oda.

– Nesze, Vincent – mondta. Ez a festékes láda a tied. Van benne akvarell­festék, ecset, paletta, palettakés, olajfesték és terpentin. Hadd mutassam meg, hogyan kell egy festőállvány elé odaállni és miképpen kell a palettát tartani.

Mauve megmutatta a festéstechnika néhány fogását, amit Vincent gyorsan el­sajátított.

– Kitűnő! – mondta Mauve. – Egy kicsit nehézfejűnek gondoltalak, de látom igazságtalan voltam. Gyere át hozzám reggelenként és fess akvarelleket. Majd ajánlani foglak ideiglenes helyre a Pulchri festőklubba: ott esténként rajzolhatsz modellről. Ez arra is jó lesz, hogy festőkkel találkozz. Ha pedig majd eladsz ké­peket, beiratkozhatsz rendes tagnak is.

– Nagyon szeretnék modellről rajzolni. Megpróbálok felfogadni modellt min­den napra. Ha egyszer tudom az alakrajzot, a többi magától jön.

– Helyes – mondta Mauve. – A legnehezebb valóban az alakrajz, ha azzal rendbe jössz, a fák, tehenek, a naplemente már egyszerű dolog. Az alakrajzot csak azok hanyagolják el, akik nem tudnak megbirkózni vele.

Vincent vásárolt magának ágyat, függönyöket, kifizette a szobabért és bra­banti rajzait felszegezte a falra. Tudta, hogy pénzt aligha keres velük, tisztában volt hiányosságaikkal is, de valamit mégis érzett bennük: bizonyos szenvedély izzott ezekben a képekben. Nem tudta volna megmondani, miben rejlik ez a szenvedély, sem azt, miként került rajzaiba, sőt igazi értékükkel sem volt tisz­tában, amíg össze nem barátkozott De Bockkal.

De Bock elbűvölő egyéniség volt, művelt, jó modorú, anyagi viszonyai rendezettek. Iskoláit Angliában végezte. Vincent a Goupil műkereskedésben ismerkedett meg vele. De Bock minden tekintetben pontosan az ellentéte volt: az életet könnyen vette, semmi nem izgatta fel, könnyedség jellemez­te minden szavát és cselekedetét. Szája keskeny, orrlyukai tágra nyíltak.

– Meginnál nálam egy csésze teát? – kérdezte Vincenttől. - Szeretném né­hány újabb dolgomat megmutatni. Nagyon fellelkesített, hogy Tersteeg elad­ta egy-két képemet.

De Bock műterme Hága legelőkelőbb negyedében a Willens Parkban volt. A műterem falát tompa színű bársonyfüggönyök borították. Drága anyagok­ból készült párnákkal borított díványok álltak a műterem minden sarkában. Dohányzóasztalok, könyvekkel roskadásig megrakott könyvespolcok és ke­leti szőnyegek egészítették ki a berendezést. Vincent saját műtermére gon­dolva nyomorult koldusnak érezte magát.

De Bock feltette a teát orosz szamovárjába, házvezetőnőjét pedig elküld­te édességekért. Vásznat vett elő az egyik beépített szekrényből és feltette egy festőállványra.

– Ez az utolsó munkám – mondta. – Gyújts rá egy szivarra, míg nézed. Úgy talán majd jobban tetszik a kép. Az ember sohasem tudja.

Könnyed hangon beszélt, mint aki mindig jókedvű. Önbizalma nem ismert határt, amióta Tersteeg felfedezte. Biztos volt benne, hogy a kép tetszik majd Vincentnek. Tárcájából kivett egy hosszú orosz cigarettát – egész Hága tud­ta, hogy ilyen szivarkát szív – és fürkészően figyelte Vincent arcát.

Vincent figyelmesen nézte a képet barátja drága szivarkájának kékes füst­jén át. Megérezte De Bock magatartásában az izgalomnak azt a félelmetes pillanatát, amikor a művész első alkalommal mutatja meg idegennek egyik alkotását. Mit fog hozzá szólni? A tájkép nem volt rossz, de jó sem. Túlsá­gosan is olyan, mint De Bock jelleme: könnyed, nemtörődöm. Emlékezett rá, mennyire felbőszítette őt, amikor egy alkalommal egy fiatal senkiházi le­ereszkedően merészelt nyilatkozni rajzairól. Bár De Bock képét tökéletesen át lehetett tekinteni az első pillanatra is, gondosan tanulmányozta tovább.

– Érzéked van a tájképhez, De Bock – mondta. – Kétségtelenül értesz ah­hoz is, hogy amit lefestesz, tetszetősen ábrázold.

– Nagyon köszönöm – mondta De Bock, aki Vincent szavait nyilvánvaló­an bóknak vette. – Nem innánk egy csésze teát? Vincent a teáscsészét mindkét kezével fogta: félt, hogy kilöttyenti a drága szőnyegre. De Bock a szamovárhoz ment és megtöltötte saját csészé­jét is. Vincent küzdött magával, hogy ne nyilatkozzék kedvezőtlenül De Bock munkájáról. Szerette De Bockot és szívesen barátkozott vele. De fe­lülkerekedett benne a mesterségbeli hozzáértés és nem tudta elfojtani kriti­káját.

Csak egy dolog nem tetszik nekem ezen a képen. De Bock kínálta a tálat:

– Végy süteményt, öregem.

– Mondd hát, mi az? – kérdezte De Bock könnyedén. – Az alakok. Nem látszanak igaziaknak.

– Tudod – mondta De Bock baráti őszinteséggel, végigheveredve az egyik dí­ványon -, nemegyszer vesződtem én már alakrajzzal, de valahogy nem megy. Modellt fogadok és néha napokon át dolgozom, s aztán hirtelen egy tájképbe vagy valami másba kezdek. Végre is a tájképfestés az igazi mesterségem, nem is kellene alakrajzzal gyötrődnöm.

– Remélem, ha majd tájképet festek – mondta Vincent –, akkor is lesznek ala­kok a képeimen. Technikailag te évekkel előttem jársz, beérkezett festő vagy már. De hajlandó lennél elfogadni tőlem egy baráti bírálatot?

– Boldogan.

– Úgy érzem, képeidből hiányzik a szenvedély.

– Szenvedély? – szólt De Bock és a szamovár felett kérdőleg nézett Vincent­re. - A sok szenvedély közül melyikre gondolsz?

– Nem könnyű megmagyarázni. Érzelmileg világod kissé bizonytalan. Jobb szeretnék benne több intenzitást.

– No de, kedves öregem – mondta De Bock kiegyenesedve és elmerülve ké­pei vizsgálatában –, nem zsúfolhatom teli képeimet szenvedéllyel csak azért, mert mások azt mondják, hogy ezt tegyem. Nem gondolod? Azt festem meg, amit látok. Ha nem érzek magamban semmi úgynevezett szenvedélyt, hogyan fessem meg? Nem vehetem meg a zöldségesnél, kilószámra!

Vincent saját műtermét De Bocké után szegényesnek és közönségesnek talál­ta, de jól tudta, hogy sok minden kárpótolja ezért az egyszerűségért. Ágyát a szoba egyik sarkába tolta, főzőszerszámait eltakarta, azt akarta, hogy szobája műteremnek és ne lakásnak lássék. Theo pénze még nem érkezett meg, de ma­radt néhány frankja a Mauve-tól kölcsönkapott százasból, s azt modellekre köl­tötte. Alig lakott néhány napja műtermében, amikor Mauve meglátogatta.

– Tíz percig sem tartott, amíg ideértem – mondta és szétnézett. – Igen, meg vagyok elégedve a műtermeddel. Persze az északi világítás előnyösebb volna, de így is jó lesz. Kedvező benyomást tesz majd azokra, akik azt hiszik, holmi dilettáns, semmittevő vagy. Látom, hogy ma modell után dolgoztál.

– Igen, mindennap. De költséges.

– A végén mégis ez a legolcsóbb. Kifogytál a pénzedből, Vincent? – Köszönöm, Anton, megvagyok valahogy.

Vigyázott rá, hogy anyagilag ne legyen Mauve terhére. Egy frank maradt a zsebében, egynapi élelemre elég pénz, de ő csak azt kívánta, hogy Mauve a tanítással legyen bőkezű; a pénzre ügyet sem vetett. Mauve egy órát töltött el, amíg kioktatta, hogyan rakja fel az akvarell színeket, hogyan mossa le a festé­ket. Vincent munkája meglehetősen kusza volt.

– Ez ne zavarjon – biztatta Mauve. – Tíz rajzlapot is elrontasz esetleg, amíg egy is sikerül és amíg belejössz az ecsetkezelésbe. Mutass néhányat legutolsó brabanti vázlataidból.   

Vincent előhozta őket. Mauve a rajztechnikának olyan nagy mestere volt, hogy néhány szóval pontosan rá tudott mutatni minden egyes rajz hibájára. Soha nem elégedett meg azzal, hogy csak ezt mondja: – Ez nem jó. – Mindig hozzátette: - Próbáld meg így! – Vincent nagy figyelemmel hallgatott minden szavára, mert tudta, hogy úgy beszél hozzá, mintha saját magát bírálná valame­lyik készülő képén elkövetett hibáért.

– Rajzolni tudsz – mondta Mauve. – Ez a rajzolással eltöltött esztendő egyszer még sokat jelent majd. Nem csodálkoznék, ha Tersteeg hamarosan haj­landó lenne megvásárolni akvarelljeidet.

Mauve bátorító szavai sovány vigaszt jelentettek Vincentnek, amikor két nap­pal később nem maradt egyetlen árva centime sem a zsebében. A hónap elseje régen elmúlt már, Theo száz frankja pedig csak nem akart megérkezni. Mi tör­ténhetett? Megharagudott volna Theo valamiért? Elképzelhető-e, hogy öccse éppen most hagyja cserben pályafutása kezdetén? A kabátja zsebében talált egy bélyeget, s így tudott Theónak írni. Kérte, küldje el a havonta ígért összegnek legalább egy részét, hogy legyen pénze élelemre és időnként egy-egy modellre. Három napig nem evett egyetlen falatot sem: délelőttönként akvarelleket festett Mauve műtermében, délután pedig vázlatokat készített szegényes kifőzdékben és a vasúti állomás harmadosztályú várótermében. Esténként vagy a Pulchri festőklubba ment vagy újra Mauve-nál dolgozott. Attól félt, Mauve észreveszi, milyen helyzetbe került és nem lesz kedve tovább foglalkozni vele.

Tudta, hogy noha unokabátyja megkedvelte, gondolkodás nélkül cserbenhagy­ja, ha jelenléte zavarná saját művészi munkájában. Amikor Jet meghívta vacso­rára, a meghívást elhárította magától.

Az éhségtől a gyomrában keletkezett tompa, sajgó fájás visszaidézte emléke­zetébe a Borinage-ban töltött időket. Hát neki már éhezni kell egész életében? Soha nem lesz része békességben és kényelemben?

A következő nap letett büszkeségéről és felkereste Tersteeget. Talán hajlan­dó lesz kölcsönadni néhány frankot neki is. hiszen a Hágában élő festőknek leg­alább a felét támogatja anyagilag.

Tersteeg azonban üzleti ügyben Párizsban járt.

Vincent belázasodott és nem tudta kezében tartani a rajzceruzát. Egy napig ágyban maradt, de már másnap elvánszorgott a Plaatsra és szerencséjére ezúttal irodájában találta Tersteeget. Tersteeg megígérte Theónak, hogy törődni fog Vincenttel, s egyelőre huszonöt frankot kölcsönzött neki.

– Készültem felkeresni a műtermében, Vincent – mondta. – Hamarosan meg­látogatom.

Vincent udvariasan megköszönte Tersteeg ajánlkozását, de sietve elköszönt tőle, hogy mielőbb egyék valamit. Útban a Goupil műkereskedés felé, ezt gon­dolta: – Ha kapok egy kevés pénzt, mindjárt rendbe jövök. – Most pedig, hogy a pénzt megkapta, nyomorultabbul érezte magát, mint valaha; mintha mindenki reménytelenül és végképp elhagyta volna.

– Mindjárt jobban leszek, ha megvacsorázom – gondolta.

Az ételtől elmúlt az éhség okozta fizikai fájdalom, de nem múlt el a magá­nyossága miatt érzett lelki szenvedés. Olcsó dohányt vett, hazament, lefeküdt ágyára és rágyújtott a pipájára. A Kay utáni vágyakozás leküzdhetetlen erővel rohanta meg. Olyan nyomorultnak érezte magát, hogy lélegezni is alig tudott. Felugrott az ágyból, kinyitotta az ablakot és kikönyökölt a hideg januári éjsza­kába. Eszébe jutott Stricker tiszteletes. Olyan borzongás futott végig a testén, mintha túl sokáig dőlt volna egy templom hideg falához. Becsukta az ablakot, felvette kabátját, kalapját, s elsietett a legközelebbi italmérésbe.

 

2.

 

 

Az italmérés ajtaja felett pislákoló olajlámpa függött, egy másik benn az ivóban égett, de a helyiség a gyér világításban csaknem teljesen homályba bur­kolózott. A fal mellett padok álltak, előttük kőlapú asztalok. A cementpadlós kocsmába munkások jártak, a helyiség komor volt, örömtelen.

Vincent leült az egyik asztal mellé: hátával fáradtan a falnak dőlt. Ha volt pénze, ennivalója, modellje és dolgozhatott, csak megvolt valahogyan. De kivel töltse el a nap néhány óráját baráti, közvetlen beszélgetésben? Mauve a meste­re, Tersteeg mindig elfoglalt, saját fontosságával eltelt üzletember. De Bock pe­dig gazdag, társaságbeli ifjú. Talán egy pohár bor segít rajta. Holnap majd újra dolgozik és minden rendbe jön.

Savanyú vörösbort rendelt és lassan kortyolgatta. Az ivóban alig néhányan voltak. Vele szemben munkásember ült, a közeli sarokban egy férfi meg egy fel­tűnően öltözött nő. A mellette levő asztalnál egy magányos asszony foglalt he­lvet, de Vincent nem nézett rá.

A pincér arra ment és nyers hangon odaszólt az asszonynak:

– Hozzak még bort?

– Nincs egy fillérem sem – felelte. Vincent hozzáfordult és megkérdezte: - Meginna velem egy pohárral?

Az asszony egy pillanatig ránézett és csak ennyit felelt: -Szívesen.

A pincér hozta a bort, átvette az érte járó húsz centime-ot és elment. A két

asztal egészen közel állt egymáshoz. – Köszönöm – mondta az asszony.

Vincent jobban megnézte. Nem volt sem szép, sem fiatal; megfakult és meg­kopott, mint aki felett eljárt az élet. Alakja karcsú, formás. Vincent megfigyel­te a kezét, amint fogta a poharat. Nem úrinő keze volt, mint Kayé, hanem dologtól eldurvult munkásasszonyé. A homályos világításban Chardin vagy Jan Steen valamelyik nőalakjára emlékeztette. Horgas orra középen kicsit kidudo­rodott. Felsőajkát bajuszszerű pihe takarta. Szomorú nézésű szeme arcának bizonyos szellemi külsőt adott.

– Szót sem érdemel – szólt Vincent. – Hálás vagyok, ha van kivel beszélnem.

– Christine a nevem – mondta a nő. – Magát hogy hívják?

– Vincentnek.

– Itt dolgozik Hágában? – Igen, itt.

– Mit csinál?

– Festő vagyok.

– Ó, az se lehet valami vidám élet. – Nem mindig az.

– Én mosónő vagyok, ha bírom a munkát. Sajnos nem mindig. – No és olyankor?

– Sokáig utcalány voltam. Néha újra kezdem, ha túl beteg vagyok, hogy dol­gozzak.

– Nehéz munka a mosás?

– Bizony az. Tizenkét órán át kell dolgozni és alig fizetnek érte valamit. Né­ha, amikor egész nap mostam, még férfit kell fognom, hogy élelmet tudjak ven­ni a gyerekeknek.

– Hány gyereke van, Christine? – Öt. Most vagyok a hatodikkal. – A férje meghalt?

– Egyiknek az apja sem volt a férjem. – Ezért ilyen keserves az élete? Az asszony megvonta a vállát.

– Krisztusisten! A bányász se mondhatja, hogy nem megy le a bányába, mert ott is maradhat. Nem igaz?

– Persze. Tudja, kik az apák?

– Csak az elsőt, azt a... a többinek még a nevét sem tudom.

– Hát azt tudja-e, kié az, akivel most van teherben?

– Nem vagyok benne biztos. Akkortájt sokat betegeskedtem, nem tudtam mosni, ezért sokat voltam az utcán. Nem számít.

– Iszik még egy pohárral?

– Inkább gint meg keserűt. – Benyúlt a kézitáskájába, kivett egy ócska, feke­te, félig elszívott szivart és rágyújtott. – Maga se gazdag, mi? – kérdezte. – Ad el képeket?

– Nem. Még kezdő vagyok.

– Elég öregnek látszik ahhoz, hogy csak most kezdi. – Harmincéves vagyok.

– Legalább negyvennek látszik. No és miből él? – A fivérem küld időnként egy kis pénzt. – Hát az se rosszabb, mint mosónőnek lenni. – Kivel lakik, Christine?

– Mindnyájan anyámnál lakunk.

– Tudja magáról, hogy utcalány?

Az asszony harsányan felkacagott, de ebben a nevetésben nem volt vidámság. - Krisztusisten! Persze, hogy tudja. Ő küldött ki az utcára. Ő is ezt csinálta egész életében. Így születtem én is, a fivérem is.

– Mit csinál a fivére?

– Egy nője van a bordélyházban. Selyemfiú.

– Ez elég rossz példa a gyerekeknek.

– Nem számít. Egyszer ők is ugyanezt fogják csinálni. – Elég szomorú dolog ez, ugye Christine?

– Nem érdemes zokogni miatta. Fizetne még egy gint és keserűt? Mit csinált a kezével? Mi az a nagy fekete seb?

– Megégettem.

– Biztosan nagyon fájt. – Gyengéden megsimogatta Vincent kezét. – Nem, Christine. Nem fájt, én magam akartam. Abbahagyta a simogatást.

– Miért jött ide egyedül? Nincsenek barátai?

– Nincsenek. Csak egy fivérem van, de az is Párizsban é1. – Ugye nagyon magányosnak érzi magát?

– Igen, Christine, nagyon. Szörnyen magányosnak.

– Én is az vagyok. Igaz, ott vannak a gyerekek, az anyám és a fivérem. És a férfiak, akiket felszedek. De maga, ugye, egyedül lakik? Nem számít az, hogy hányan vannak. Az számít, hogy legyen valaki, akit az ember igazán szeret.

– Volt valaki, akit valaha szeretett, Christine?

– Az első fiúm. Tizenhat éves voltam. Gazdag volt és nem vehetett el a családja miatt. De fizetett tartást a gyerekért. Aztán meghalt és ott álltam egy fillér nélkül.

–Hány éves?   

Harminckettő. Túl öreg, hogy újabb gyerekem legyen. A doktor az ingye­nes osztályon azt mondja, hogy ebbe belehalok.

– Nem hal bele, ha rendesen kezelik.

– Hogyan jussak én rendes kezeléshez? Nincs nekem megtakarított pénzem. Az ingyenes osztályon a doktorok nem törődnek senkivel. Túl sok a beteg nő.

– Nem tud valahogyan egy kis pénzt szerezni?

– Persze, hogy tudok. Ha néhány hónapig rendesen kiállok az utcára. De az hamarabb megöl, mint a gyerek. Hosszabb ideig hallgattak.

– Hova megy innen, Christine?

– Egész nap mostam és ide jöttem, hogy igyak valamit, mert már azt hittem, meghalok. Másfél frankot kellett volna kapnom, de csak szombaton fizetnek. Legalább két frank kell élelemre. Gondoltam kifújom magam, mielőtt egy fér­fit fogok.

– Elmehetek én veled, Christine? Olyan nagyon egyedül vagyok. Szeretném.

– Szívesen. Legalább nincs vele több gondom. És aztán maga olyan szíves­

nek látszik.

– Megszerettelek, Christine. Ahogyan a megégett kezemet simogattad... Ez volt az első kedves szó, melyet nő mondott nekem, nem is tudnám megmonda­ni, mióta.

– Furcsa. Nem is vagy olyan csúnya. Jólesik rád nézni. – Nincs szerencsém a szerelemben.

– Hát igen, ez így van. Fizetnél még egy pohár gint és keserűt?

– Hallgass rám. Neked és nekem nem kell berúgnunk, hogy kedveljük egy­mást. Tedd el ezt a pénzt. Többet sajnos nem tudok adni.

– Úgy látom, neked még nálam is nagyobb szükséged van rá. Azért gyere csak el velem. Aztán, ha elmentél, majd fogok egy másik férfit, akitől megka­pom a két frankot.

– Nem. Fogadd csak el a pénzt. Van miből adnom. Huszonöt frankot kaptam kölcsönbe egy barátomtól.

– Rendben van. Menjünk.

Hazafelé menet a sötét utcákon már úgy beszélgettek, mintha régi jó barátok

lennének. Christine minden önsajnálkozás, panaszkodás nélkül beszélt életéről.

Ültél már modellt? – kérdezte Vincent­

– Amikor fiatal voltam.

– Miért nem ülsz nekem? Nem tudok sokat fizetni. Egy napra egy frankot sem. De ha sikerül képeket eladnom, két frankot is kaphatsz. A mosásnál ez is jobb.

– Szívesen. Elhozom a fiamat is. Neki nem is kell fizetned. Ha engem már megunsz, mint modellt, anyám is szívesen vállalkozik majd rá. Örömest keres néha külön is egy-egy frankot. Különben takarítani jár.

Végre odaértek Christine-ék házához. Vakolatlan, földszintes kőépület volt, belül udvarral.

– Nem kell senkivel sem találkoznod – mondta Christine. – Az én szobám ab­lakai az utcára nyílnak.

Christine egyszerű, igen szerényen bútorozott kis szobában lakott. A mintá­zatlan, szürke színű tapéta a szoba falán Chardin képeire emlékeztetett, Vincent legalábbis erre gondolt. A padlót gyékényfonat és kopott, öreg, piros szőnyeg borította. Az egyik sarokban a szokásos tűzhely állt, a másikban fiókos szek­rény, középen pedig egy nagy ágy. Igazi munkásasszony otthona.

Amikor Vincent másnap reggel felébredt és nem volt egyedül, hanem a szür­kületben egy másik emberi lény körvonalait látta maga mellett, a világot egy­szerre barátságosabbnak találta. A fájdalom és a magányosság érzése elmúlt, s helyébe mély békesség költözött lelkébe.

 

 

3.

 

 

A reggeli postával levelet kapott Theótól, benne száz frankot. Theo nem ju­tott hozzá, hogy előbb küldje el a pénzt, csak jó néhány nappal elseje után. Vincent kirohant és a közelben megszólított egy kertjében dolgozó asszonyt, nem ülne-e neki modellt ötven centime-ért, amire az asszony boldogan vállal­kozott.

A műteremben az asszonyt meghitt hangulatú háttér elé ültette, a tűzhely mel­lé, ezen meg teáskanna állt. Hangulatot keresett, az öregasszony fejét a fény foltokban világította meg, az egész kép élt. Az akvarell háromnegyed részét szappanzöld háttér töltötte ki. A sarkot, ahol az asszony ült, gyengéden, puhán, sok érzéssel festette meg. Ecsetkezelése sokáig kemény, száraz és rideg volt, de most már könnyű és folyamatos. A papírlapra a vázlatot ceruzával sikeresen raj­zolta fel, pontosan kifejezve azt, amit akar. Hálás volt Christine-nek azért, amit érte tett. A szeretet hiánya végtelen szenvedést okozott ugyan életében, de még­sem jóvátehetetlen kárt; a szerelem hiánya azonban azzal fenyegetett, hogy ki­

szárítja művészetének élő forrásait.

– Az érzéki szerelem olyan, mint a gépnek az olaj – mormolta magában, ami­kor folyamatosan és könnyen ment a munka. – Nem értem, Michelet apó miért nem gondolt erre.

Kopogtattak az ajtón. Mijnheer Tersteeg volt a látogató. Csíkos nadrágjának vasalt éle kifogástalan. Barna, előkelő cipője tükörfényes. Szakálla gondosan nyírt, kibodorított, haja simán egyik oldalra fésülve, gallérja hófehér.

Tersteeget kellemesen meglepte, hogy Vincent valóságos műtermet rendezett be magának, meg az is, hogy serény munka közben találta. Örömmel látta, ha fiatal festők befutnak; ez volt a kedvtelése is, meg a hivatása is. Ámde nem sze­rette, ha a sikert minden konvenció és szabály felrúgásával érik el. Számára a játékszabályok megtartása fontosabb volt a győzelemnél.

Tersteeg jó és becsületes ember volt, s mindenkitől elvárta, hogy ugyanolyan jó és becsületes legyen. Nem hitt olyan körülményekben, amelyek a rosszat jó­vá, a bűnt üdvözüléssé változtatják. Azok a festők, akik képeiket a Goupil cég­nek adták el, tudták, hogy ehhez az elvhez kell alkalmazkodniok. Ha ezeket az előírásokat nem vették figyelembe, Tersteeg nem vásárolta meg képeiket, még ha egyébként mesterművek voltak is.

– Nos, Vincent – mondta –, örülök, hogy munka közben találom. Szeretem, ha így fogadnak a festők.

– Nagyon örülök, hogy felkeresett, Mijnheer Tersteeg.

– Szót sem érdemel. Készültem a meglátogatására, amióta ide költözött.

Vincent az ágyra, az asztalra, a székekre és a festőállványra nézett.

– Nincs nálam valami sok látnivaló.

– Nem baj, dolgozzék keményen és hamarosan sokkal szebb műtermet ren­dezhet be magának. Mauve-tól hallom, hogy akvarellel dolgozik. Az akvarel­leknek jó piacuk van, s remélem, hamarosan több dolgát el tudom adni én is, a fivére is.

– Ez a legfőbb célom, Mijnheer.

– Most sokkal jobb hangulatban van, mint amikor tegnap nálam járt.

– Igen, beteg voltam. De tegnap este meggyógyultam.

Vincent a borra, a ginre, a keserűre, s Christine-re gondolt, csendben rémül­dözött. Mi lenne, ha Tersteeg tudná, mi történt.

– Hajlandó megnézni néhány vázlatomat, Mijnheer? Sokat jelentene nekem, ha megismerhetném a véleményét.

Tersteeg megállt a szappanzöld háttérrel festett, fehér kötényes asszony előtt. Hallgatása most kevésbé volt beszédes, mint irodájában első látogatásukkor. Rátámaszkodott sétabotjára néhány pillanatig, majd a botot karjára akasztotta.

– Igen, igen – mondta –, szépen halad a munkával. Mauve akvarellistát farag magából, ebben biztos vagyok. Eltart egy ideig, de el fogja érni. Sietnie kell, Vincent, hogy a megélhetéséről gondoskodjék. Theo bizony nehezen keríti elő a magának küldött havi száz frankot, erről magam is meggyőződtem Párizsban. Mihelyt teheti, gondoskodnia kell saját magáról. Hamarosan meg fogom venni néhány kisebb képét.

– Köszönöm, Mijnheer. Jólesik az érdeklődése.

– Azt akarom, hogy sikerei legyenek, Vincent. Ez jó üzlet a Goupil cégnek is. Mihelyt el tudom adni képeit, jobb műtermet bérelhet magának, szebb ruhákban járhat és mehet társaságba is. Erre szüksége lesz, ha majd olajfestményeket akar eladni. De most rohannom kell. Megyek Mauve-hoz, szeretném a scheveninge­ni kompozícióját látni, amit az idei Salonnak készít.

– Benéz hozzám máskor is, Mijnheer?

– Természetesen. Egy-két hét múlva. Dolgozzék keményen és mutassa majd meg a jobban sikerült képeit. Tudja, arra kell törekednie, hogy a látogatásaim nekem is pénzt hozzanak.

Kezet fogtak és Tersteeg távozott. Vincent újra belefeküdt a munkába. Csak meg tudna élni, a legegyszerűbben is, a munkájából! Többet nem kívánt, csak függetlenséget, meg hogy ne legyen senkinek terhére. Főként pedig ne kelljen soha többé sietnie, hanem lassan és biztosan haladhasson művészi munkája ki­teljesedése felé és ki tudja fejezni, amire törekszik.

A délutáni postával rózsaszín levélpapíron néhány soros levelet kapott De Bocktól.

 

Kedves Van Gogh!

Artz modelljét magammal viszem holnap reggel a műtermedbe, hogy együtt rajzolhassunk.

De B.

 

Artz modellje nagyon csinos fiatal leány volt, aki másfél frankot kapott egy napra. Vincent örült, mert neki sohasem akadt pénze ilyen drága modellre. A kis kályhában vidáman égett a tűz és a modell a közelében vetkőzött le, hogy ne fázzék. Hágában csak hivatásos modellek voltak hajlandóak aktot ülni rajzhoz. Ez kétségbe ejtette Vincentet, mert ő meg éppen idős férfi és női testet szeretett volna lerajzolni, ezekben volt hangulat és jellem.

– Hoztam pipadohányt – mondta De Bock –, a házvezetőnőm pedig kis hideg ebédet csomagolt. Gondoltam, jobb lesz, ha nem kell elmennünk hazulról ebé­delni.

– Megkóstolom a dohányodat. Az enyém ilyenkor reggel túl erős. – Kész vagyok - szólt a modell. – Beállítanak?

– Ülve vagy állva rajzoltuk. De Bock?

Először inkább állva. Az új tájképemen van néhány álló alak.

Körülbelül másfél óráig dolgoztak. Ekkor a modell elfáradt.

– Hadd üljön le – ajánlotta Vincent. – Az alakja így természetesebb. A munkát délig folytatták: mindketten elmerülten rajzoltak, rajztábláik fölé hajolva. Néha szóltak csak egy-egy szót egymáshoz a világításról vagy a do­hányról. Ekkor De Bock kicsomagolta az ebédet és mindhárman a kályha köré

telepedve nekiláttak. Jóízűen fogyasztották a vékonyra szeletelt kenyeret, hideg húst meg sajtot, s tanulmányozták, amit reggel óta rajzoltak.

– Furcsa, milyen tárgyilagosan nézi az ember saját munkáját is, mihelyt egy­ két falatot harapott -jegyezte meg De Bock.

– Megnézhetem, mit végeztél? – Persze.

De Bock gondosan és élethűen rajzolta meg a leány arcát, de teste ábrázolá­sában nyoma sem volt semmi egyéni jellegnek. Szabályos női test volt, semmi más.

– Te, mondd – kiáltott fel De Bock, amikor megnézte Vincent rajzát –, mit

rajzoltál a leány arca helyett? Ez az, amiről azt mondod, hogy szenvedélyt vi­szel a rajzodba?

– Nem arcképet készítettünk – felelte Vincent. – Az alakját rajzoltuk le. – Eddig még nem hallottam, hogy az arc nem tartozik az alakhoz. – Nézd, hogyan rajzoltad meg a gyomrát – mondta Vincent. – Hogyan érted ezt?

– Olyan, mintha nem lenne benne más, csak meleg levegő. Mintha nem is len­nének belső részei.

– Miért kellene, hogy legyenek? Én nem vettem észre, hogy ennek a szegény

leánynak kilógnának a belei.

A modell csak evett tovább, el sem mosolyodott. Tudta, hogy minden festő bolond. Vincent odatette a maga rajzát De Bocké mellé.

– Ha jól megnézed – mondta –, ahogyan én rajzoltam a gyomrot, teli van bel­sőrésszel. Csak rá kell nézned, máris tudod, hogy ezeken a beleken tonnaszám­ra mentek át a legkülönfélébb ételek.

– Mi köze ennek a festéshez? – kérdezte De Bock. – Mi nem anatómiai raj­zokat készítünk. Amikor valaki a képeimet nézi, azt akarom, hogy a ködbevesző fákat lássa és a piros felhők mögött leáldozó napot, de nem ambicioná­lom, hogy észrevegye a beleket is.

Vincent minden reggel korán ment el hazulról, hogy aznapra modellt találjon magának. Egyszer egy kovácsinast, máskor egy öregasszonyt a geesti őrültek­ házából, egy férfit a tőzegpiacról, vagy egy nagyanyát és unokáját Peddemoes­ból, a zsidó negyedből. A modellek sokba kerültek, s talán jobb lett volna, ha pénzét félreteszi élelemre a hónap végére. De végre is azért jött Hágába, hogy Mauve-ná1 tanuljon és olyan gyorsan haladjon előre, ahogy csak képes. Ételre majd jut később, ha beérkezik. Mauve türelmesen tanította. Minden este elment Uileboomenre, hogy ott dolgozzék a meleg, munka lázában égő műteremben. Néha elkedvetlenedett, mert akvarelljeinek színei zavarosak, ragacsosak és sö­tétek voltak. Mauve ezen csak nevetett.

– Természetes, hogy még nem olyanok a színeid, mint szeretnéd – mondta. – Ha a munkád már most tiszta és áttetsző lenne, talán lenne benne elég chic, de később esetleg nehézkessé válnék. Most kínlódsz vele és ettől nehézkesedik el, de később majd gyorsan megy.

– Ez igaz, Anton, de nekem a képeimből kell megélnem, mit csináljak?

– Hidd el, Vincent, ha túl korán akarsz beérkezni, megölöd magadat, mint művészt. A nap hőse jobbára csak egyetlen nap hőse marad. A művészetben a régi mondás érvényes: A becsületes munka a legjobb politika! Hasznosabb ko­moly tanulmányokkal tölteni az idődet, mint rövid idő alatt elsajátítani azt a faj­ta chic-et, amely a tömegeknek tetszik.

– Én hű akarok maradni önmagamhoz, Anton és komoly, igaz dolgokat aka­rok kifejezni nyers művészi eszközökkel. De a megélhetésemre is gondolnom kell... Van néhány dolgom, melyekről azt hittem, hogy esetleg Tersteeg... ter­mészetesen tisztában vagyok vele...

– Hadd lássam őket – mondta Mauve.

Mauve megnézte az akvarelleket és valamennyit apró darabra tépte.

– Maradj csak meg a nyers stílusodnál, Vincent – mondta –, és ne szaladj se dilettánsok, se műkereskedők után. Várd meg, amíg ők jönnek hozzád. A végén te győzöl.

Vincent lenézett a földön heverő papírdarabokra.

– Köszönöm, Anton – mondta. – Erre a pofonra szükségem volt.

Mauve aznap este meghívta néhány festőtársát. Ott volt Weissenbruch, a „kö­nyörtelen kard", kíméletlen bírálatai miatt nevezték el így, Breitner, De Bock, Jules Backhuyzen és Vos egykori barátja, Neuhuys.

Weissenbruch apró termetű férfi volt, de harci kedve kimeríthetetlen. Soha senki nem bírt vele. Amit nem szeretett – és úgyszólván soha semmi nem nyer­te meg a tetszését -, éles nyelve egyetlen suhintásával leterítette. Azt festette le, ami kedvére való volt és úgy, ahogyan neki tetszett, de festési modorát megsze­rettette a közönségével. Tersteeg egyszer kifogásolt valamit egyik képén, ettől fogva nem volt hajlandó egyetlen képet sem eladni a Goupil műkereskedésnek. Képei mégis mind elkeltek; senki sem tudta, kiknek adta el és hogyan. Arca ugyanolyan éles volt, mint a nyelve: feje, orra, álla mind csupa é1 és szöglet. Mindenki félt tőle és kereste dicséretét. Országos híre volt, mert mindent és

mindenkit lenézett. Vincentet az egyik sarokba vonta a kandalló mellé; sűrű időközökben a tűzbe köpött, hogy hallja a kellemes sercegő hangot, közben egy gipszlábat simogatott.

– Hallom, a Van Goghok közül való vagy – mondta. – Ugyanolyan sikerrel festesz, amilyen sikeresen a nagybátyád ad el képeket?     

Nem. A siker nem az én formám.

– Örülj neki. Minden festőnek éheznie kellene hatvanéves koráig. Akkor ta­lán néhány jó kép is kikerülne ecsetje alól.

– Marhaság! Te még alig múltál negyven, mégis kitűnő képeid vannak.

Weissenbruchnak megtetszett a „marhaság". Évek óta először történt, hogy valaki ezt merte neki mondani. Tetszését azzal nyilvánította ki, hogy elkezdte Vincentet ugratni.

– Ha azt gondolod, hogy képeim érnek valamit, okosabb, ha elmégy házmester­nek. Mit gondolsz, miért adom el a képeimet az ostoba közönségnek? Mert az egész - szemét! Ha jók lennének, megtartanám magamnak. Nem, drága gyerme­kem, csak gyakorlom magamat. Megvárom, amíg hatvanéves leszek, akkor kez­dek el majd igazán festeni. Azokat a képeimet pedig nem adom ki a kezemből és ha meghalok, magam mellé temettetem őket. Jegyezd meg Van Gogh, egy festő se válik meg semmitől, amit jónak tart. A közönségnek csak a szemetet adja el.

De Bock a szoba másik sarkából odakacsintott Vincentnek, aki így szólt a fes­tőhöz:

– Eltévesztetted a hivatásodat, Weissenbruch; műkritikusnak kellett volna menned. Weissenbruch nevetett és odakiáltott a házigazdának:

– Ez a te kutinod félig sem olyan ostoba, amilyennek látszik, Mauve. Van nyel­ve. - Odafordult Vincenthez és kíméletlen hangon így szólt: – Miért mászkálsz ezekben a piszkos rongyaidban? Miért nem vásárolsz tisztességes ruhát magadnak? Vincenten Theo viseltes ruhája volt, amit átalakíttatott, de nem sok sikerrel; hozzá még ellepték a festékfoltok.

– A nagybátyáidnak van elég pénzük, hogy felruházzák akár Hollandia egész lakosságát. Nem adnak neked semmit?

– Miért adnának? Ők is egyetértenek veled, hogy a festőnek éheznie kell.

– Ha nem hisznek benned, biztos igazuk van. A Van Goghok állítólag meg­szagolják száz kilométerről, ha valaki festő. Úgy látszik, te nem vagy az.

– Te meg menj a pokolba!

Vincent haragosan hátat fordított, de Weissenbruch belékarolt, arcán széles mosollyal.

– Ez már beszéd! – kiáltotta. – Csak azt akartam látni, mit bírsz ki. Soha ne hagyd magad. Ember lesz belőled.

Mauve szívesen mulattatta vendégeit azzal, hogy másokat utánzott. Parókián nőtt fel ő is, de csak egyetlen vallást ismert, a festészetet. Jet kínálta a vendége­ket teával, édességgel és sajtos süteménnyel, Mauve pedig tréfás prédikációt tartott Péter halászbárkájáról. Örökölte-e Péter a bárkáját vagy ajándékba kap­ta? Vagy esetleg részletfizetésre vásárolta? Vagy, ó, mily szörnyű gondolat, úgy lopta? A festők megtöltötték a műtermet füsttel meg kacagással, hihetetlen gyorsasággal falták a sajtos süteményt, vedelték a jó, erős teát.

– Mauve megváltozott – mondta Vincent magában.

Nem tudta, hogy Mauve az alkotó művész átváltozásán ment keresztül. Egy­egy képe megfestéséhez letargikusan fogott hozzá, a munkája alig érdekelte. Al­kotóereje azonban fokozatosan feltámadt, amint elméjében gondolatok fogantak és öltöttek testet. Napról napra hosszabb ideig és keményebben dolgozott. Amint a kép kezdett kialakulni, egyre nagyobb követelményekkel lépett fel önmagával szemben. Megfeledkezett családjáról, barátairól és mindenről, ami máskor érde­kelte. Étvágytalan volt, egész éjszakákat álmatlanul töltött és folytonosan kom­pozíciója megoldásra váró problémáin töprengett. Testi ereje kimerülésével egy­idejűleg izgalma állandóan növekedett, s végül az egész ember egyetlen idegcso­mó volt. A hatalmas termetű férfi feltűnően lefogyott, érzéssel teli tekintete fátyolossá vált. Minél inkább erőt vett rajta a fáradtság, annál szenvedélyesebben dolgozott. Ideges izgalmi állapota valósággal megszállta. Pontosan tudta, men­nyi ideig tart képe elkészítése, összeszedte akaraterejét, hogy kitartson az utolsó ecsetvonásokig. Mintha ezer ördög szállta volna meg. Akár esztendőkig eldol­gozhatott volna egy-egy képén, mégis valami ellenállhatatlanul arra ösztökélte, hogy a nap egyetlen órájában se pihenjen. Idegessége végül is odáig fokozódott, hogy ha bárki útjába került, szörnyű jeleneteket rendezett. Ereje végső megfeszí­tésével dolgozott képe befejezésén és nem volt az a hatalom, mely félbeszakít­hatta volna, amíg munkájával teljesen el nem készült.

Amikor a kész festményt elszállíttatta műterméből, összeomlott. Gyenge volt, beteg, lázas önkívületben. Jetnek több napi gondos ápolásába került, míg lábra állította. Kimerültsége oly mérvű volt, hogy hányinger fogta el, ha fes­téket látott vagy csak a szagát érezte is. Ereje csak lassan, nagyon lassan tért vissza. Érdeklődési köre pedig fokonként zökkent vissza a régi kerékvágásba. Kezdte rendbe szedni műtermét. Hosszú sétákat tett a környéken, bár eleinte nem látott és nem vett észre semmit. Végül egyszerre csak felfigyelt valami­re és ekkor elölről kezdődött az egész folyamat.

Mauve akkor kezdett scheveningeni vásznán dolgozni, amikor Vincent megérkezett Hágába. A munka lázas üteme napról napra fokozódott, és hamarosan megkezdődött a művészi teremtés mindent elsöprő, csodás delíri­uma, lázas állapota.

Christine néhány nappal később egyik este bekopogtatott Vincenthez. Fekete szoknyát, sötétkék blúzt és fekete sapkát viselt. Egész nap mosott. Fáradt volt.

Szája kissé nyitva maradt, arcán a himlőhelyek mintha nagyobbak és mélyebbek

lettek volna, mint ahogy Vincent emlékezetében éltek.

– Adj Isten, Vincent – mondta. – Eljöttem, hogy lássam, hol laksz.

– Te vagy az első női látogatóm, Christine, Isten hozott. Tedd le a sáladat. Christine leült a tűzhely mellé, hogy megmelegedjék, aztán szétnézett a szo­bában.

– Nem is olyan rossz – mondta. – Csak jóformán üres. – Tudom, de nem volt pénzem bútorra. – Gondolom, amire szükséged van, azt megtalálod itt.

– Éppen vacsorát akartam készíteni. Velem tartasz, Christine? – Miért nem hívsz Siennek? Mindenki így szólít. – Ahogy akarod, Sien.

– Mit akarsz vacsorázni? – Teát sült burgonyával.

– Ma két frankot kerestem. Elmegyek, hozok egy kis marhahúst. – Van nekem is pénzem, kaptam az öcsémtől. Mennyi kell? – Gondolom, ötven centime elég lesz.

Néhány perccel később Christine papírba csomagolt marhahússal tért vissza.

Vincent elvette tőle és nekikészülődött a vacsorafőzéshez.

– Ülj le szépen. Nem értesz te ehhez. Én vagyok az asszony.

Főzés közben a tűzhely fölé hajolt: a tűz melegétől arca kipirult, határozottan

csinos volt most. S a látvány – amint a lábasba szeletelte a meghámozott burgo­nyát és feltette a tűzhelyre a marhahúst – természetes, otthonos volt Vincent

számára. A fal mellé húzta az egyik széket. Leült, nézte és a szíve táján meleg­séget érzett. Ez az ő otthona, s ez az asszony, szerető kézzel készíti vacsoráját.

Hányszor álmodozott erről a képről Kayvel, mint élete társával. Sien rápillan­tott és észrevette, hogy széke már-már eldől.

– Vigyázz, te bolond – szólt rá –, ülj rendesen azon a széken. Ki akarod törni

a nyakadat?

Vincent elmosolyodott. Valahány asszony, akivel egy fedél alatt élt – anyja,

nővérei, nagynénjei, unokatestvérei – mind ugyanezt mondta: – Vincent, ülj

rendesen azon a széken! Kitöröd a nyakad.

– Jól van, Sien – mondta. – Vigyázok magamra.

Amint Sien hátat fordított neki, a széket megint a falnak támasztotta és meg­

elégedetten szívta a pipáját. Sien megterített. Két friss zsemlét is hozott magá­val, amikor a húsért ment el; miután bekapták a pecsenyét meg a burgonyát, ki­törölték tányérjukból a zsíros húslét.

– Fogadok – mondta Sien –, nem tudsz úgy főzni, mint én.

– Nem, Sien, amikor én főzök, azt sem tudom, mit eszek: halat, szárnyast, vagy mi a fészkes fenét.

Teaivás közben Sien elszívott egyet megszokott fekete szivarjából; közben jó­ízűen elbeszélgettek. Vincent otthonosabban érezte magát Christine-nel, mint Mauve-val vagy De Bockkal. Közvetlen testvéri hang alakult ki köztük. Egy­szerű dolgokról beszélgettek, mindenfajta színlelés, póz nélkül. Amikor Vincent beszélt, Sien figyelmesen meghallgatta, nem siettette, hogy fejezze már be mon­danivalóját, mert most már ő szeretne saját magáról beszélni. Christine nem akarta egyéniségét Vincentre ráerőltetni és egyikük sem akart a másiknak impo­nálni. Amikor Christine életéről, nélkülözéseiről és szegénységéről beszélt, Vincentnek csak néhány szót kellett módosítania történetén, máris róla szólt az. Szavaikból hiányzott mindenfajta kihívás, hallgatásukban nem volt tettetés. Két, álarc nélküli lélek találkozott, leomlott közöttük az osztályok mindent elválasz­tó különbsége vagy más mesterséges határvonal. Vincent felkelt az asztaltól.

– Mit akarsz? – kérdezte Sien.

– Elmosogatok.

– Ülj le! Nem tudod, hogyan kell mosogatni. Én vagyok itt az asszony.

Vincent székét a tűzhelyhez húzta, megtöltötte a pipáját és megelégedetten pöfékelt, mialatt Sien a mosogatóedény fölé hajolt. Illett a szappanhab kezéhez, amelyen jó látszott a munkától kidagadt erek bonyolult hálózata. Vincent ceru­zát, papírt vett elő, s lerajzolta.

– Jól érzem magam nálad – mondta Sien, amikor végzett a mosogatással. -

Csak egy kis ginnel kevert gyomorkeserű hiányzik...

Iszogatva töltötték az estét, Vincent közben Sient rajzolta. Az asszony boldog

megelégedéssel ült a meleg tűzhelynél, ölbe tett kézzel. Az otthonos meleg meg

az, hogy olyasvalakivel beszélgethet, aki megérti, élénkké, jókedvűvé tette. - Mikor végzel a mosással? – kérdezte Vincent. – Holnap, hál Istennek. Nem bírtam volna sokáig. – Rosszul érezted magadat?

– Nem, de hiába, nagyon közeledik az idő. Az az átkozott kis fattyú már rúgkapál. - Hát akkor hajlandó vagy a jövő héten ülni nekem? – Annyi az egész, hogy üljek?

– Annyi. Néha állnod is kell mezítelenül.

– Nem is olyan rossz. Te dolgozol, a pénzt meg én kapom. Christine kinézett az ablakon. Odakinn havazott.

– Bár már otthon lennék – mondta. – Hideg az idő, nálam meg nincs más csak a sálam, az út pedig hosszú.

– Holnap is erre a környékre kell visszajönnöd?

– Méghozzá hatra. Olyankor még sötét van.Maradj itt, Sien, ha kedved tartja. Én csak örülök neki. – Nem leszek terhedre?

– Egy cseppet sem. Az ágy jó széles. – Elférnek rajta ketten is? – Kényelmesen.

– Akkor maradok. – Nagyszerű.

– Kedves tőled, Vincent, hogy megengeded. – Én örülök neki legjobban, ha itt maradsz.

Reggel Sien megfőzte Vincent kávéját, megágyazott és kisöpörte a műtermet.

Aztán elment mosni. Amikor eltávozott, a szoba hirtelen üresnek és magányos­

nak tűnt

5.

 

 

Tersteeg aznap délután ismét megjelent Vincentnél. Szeme csillogott, arca ki­

pirult az erős hidegtől.

– Hogy mennek a dolgai, Vincent?

– Nagyon jól, Mijnheer Tersteeg. Örülök, hogy megint eljött. – Tud valami érdekeset mutatni? Azért jöttem. – Igen, vannak új dolgaim. Üljön le, kérem.

Tersteeg ránézett a székre, elő akarta venni a zsebkendőjét, hogy letörölje, de

aztán meggondolta, mert ellenkezett volna a jó modorral. Leült. Vincent négy

kis akvarellt mutatott neki. Tersteeg gyorsan nézett végig mind a négyen, mint­

ha hosszú levelet olvasna sietve, aztán újra az elsőt tanulmányozta hosszabban. – Úgy látom, halad – szólt egy idő múlva. – Ezek még nem egészen jók,

kicsit nyersek, de határozottan halad. Hamarosan akad köztük olyan, amit meg­veszek, Vincent.

– Értem, Mijnheer.

– Gondolnia kell rá, hogy saját maga keresse meg a kenyerét, fiam. Nem he­lyes dolog más ember pénzéből élni.

Vincent kezébe vette az akvarelleket, úgy nézegette őket. Maga is tudta, hogy

nyersek, de akárcsak a többi művész ő is képtelen volt meglátni saját munkája

fogyatékosságait.

– Minden vágyam, hogy megéljek a magam emberségéből, Mijnheer.

– Akkor még keményebben kell dolgoznia. Sietnie kell. Én szeretném legjob­ban, ha hamarosan olyan dolgai lennének, amiket megvehetek. – Igyekszem, Mijnheer.

– Mindenesetre örülök neki, hogy megelégedett a sorsával és dolgozik. Theo megkért, vigyázzak magára. Készítsen valami jót, hogy a Goupil cég megvásá­rolhassa.

– Minden igyekezetemmel rajta leszek, de a kezem nem mindig engedelmes­kedik az akaratomnak. Ezek közül az egyikhez Mauve is gratulált. – Mit mondott?

– Azt mondta, hogy ez már majdnem olyan, mintha akvarell lenne.

Tersteeg nevetett, nyaka köré csavarta meleg sálját és így szólt:

– Csak rajta, Vincent; így készülnek a nagy képek – és ezzel távozott.

Vincent megírta Cor nagybátyjának, hogy Hágába költözött és meghívta, lá­togassa meg. Cor bácsi gyakran jött Hágába, hogy műkereskedésének, amely a legelső volt Amszterdamban, anyagot és képeket vásároljon. Egy vasárnap délután Vincent néhány ismerős gyereket hívott meg magához vendégségbe. Mulattatnia kellett őket, mialatt rajzolt: édességet hozott és rajztáblája mellől mesével szórakoztatta őket. Amikor erélyes kopogtatást, majd kívülről mélyen zengő férfihangot hallott, tudta, hogy nagybátyja megérkezett.

Cornelius Marinus Van Goghot mindenki ismerte; üzleti vállalkozásai mindig jól beváltak, gazdag ember volt. Ennek ellenére tágra nyílt, sötét szemében va­lami szomorúság ült. Szája kevésbé telt és érzéki, mint általában a Van Gogho­ké, de feje jellegzetes Van Gogh-fej, magas homlokkal, széles pofacsonttal, előreugró állal és erőteljes orral.

Cornelius Marinus figyelmesen szétnézett unokaöccse műtermében, mindent szemügyre vett, bár igyekezett palástolni. Alighanem több festő műtermét is­merte, mint bárki más Hollandiában.

Vincent szétosztotta a papírzacskóban maradt cukorkát a gyermekek közt, majd elküldte őket.

– Megiszik velem egy csésze teát, Cor bácsi? Biztosan nagy a hideg odakinn. - Köszönöm, Vincent.

Vincent teát öntött nagybátyja csészéjébe; megcsodálta, Cor bácsi milyen ter­mészetes mozdulattal tartotta egyensúlyban térdén a teával teli csészét, mialatt könnyű hangon a napi eseményekről beszélt.

– Látom, festő leszel, Vincent – mondta. – Éppen ideje, hogy egyszer már festő is akadjon a Van Gogh-családban. Hein, Vincent meg én mindig csak ide­genek képeit vásároltuk az elmúlt harminc évben. Most végre a családban is ma­rad egy kis pénz. Vincent mosolygott:

– Indulásnak nem is olyan megvetendő – mondta –, ha az embernek három

nagybátyja meg az öccse a képkereskedői szakmában tevékenykedik. Parancsol

kenyeret és sajtot, Cor bácsi? Nem éhes?

Cornelius tudta, hogy a fiatal festőt azzal bánthatja meg legjobban, ha nem fo­gadja el, amit kínál.

– Köszönöm – válaszolt –, nagyon korán reggeliztem.

Vincent néhány szelet fekete kenyeret tett a csorba tányérra, majd papírból ol­csó sajtot vett elő. Cornelius, bár nehezére esett, evett egy keveset.

– Tersteegtől hallom, hogy Theótól havonta száz frankot kapsz.

– Igen, annyit.

– Theo fiatal és a pénzét félre kell raknia. Jó lenne, ha magad keresnéd meg a kenyeredet.

Vincent még nem felejtette el Tersteeg előző napi leckéztető szavait. Nagy­bátyjának gondolkodás nélkül, azonnal megfelelt.

– Megkeressem a kenyeremet, Cor bácsi? Hogyan gondolja? Megkeres­sem, vagy rászolgáljak? Aki nem szolgál rá a kenyerére, más szóval: méltat­lan rá, az valóban bűnös, mert minden becsületes embernek méltónak kell lennie munkája bérére. De ha valakit balszerencséje gátolja meg abban, hogy kenyerét megkeresse, bár arra rá tudna szolgálni, ez csapás, mégpedig súlyos csapás.

Egy darab fekete kenyeret vett az ujjai közé és galacsint gyúrt belőle.

– Ezért, ha Cor bácsi azt mondaná, hogy nem szolgálok rá a kenyérre, ame­lyet megeszem, megsértene. Ha azonban csak annyit mond, hogy nem tudom mindig megkeresni a kenyeremet, ebben igaza van. De mi haszna van az ilyen megjegyzésnek? Semmivel sem jutok előbbre, ha csak ennyit mond.

Cornelius tüstént abbahagyta a kenyérkeresés kérdésének feszegetését. Kelle­mes társalgás folyt köztük, amíg csak a festői kifejezőképességről szólva, Vin­cent véletlenül nem említette De Groux nevét.

– Tudod te azt, Vincent – kérdezte Cornelius –, hogy De Groux magánélete nem éppen kifogásolhatatlan?

Vincent nem hallgathatta szótlanul, hogy ilyesmit mondjanak a derék De Groux atyáról. Tudta, okosabb lenne, ha helyeselne nagybátyjának, de egy má­sik Van Gogh társaságában egyszerűen képtelen volt azt a bizonyos igent kiej­teni.

– Én mindig azon a véleményen voltam, Cor bácsi, hogy a művész, aki mű­veit a nagyközönség elé viszi, joggal tekinti magánügyének egyéni élete küzdel­meit. Elvégre küzdelme közvetlen és végzetszerű kapcsolatban áll mindazzal a sajátos nehézséggel, amely együtt jár a művészi alkotással.

– Én pedig azt mondom – szólt Cornelius és lassú kortyokban itta teáját –, pusztán az a tény, hogy valaki kenyerét eke vagy számlakönyv helyett festőecsetjével keresi meg, még nem jogosítja fel az illetőt arra, hogy szabado­san éljen. Én nem veszem meg olyan festő képét, aki erkölcstelenül él.

–Én pedig azt tartom még erkölcstelenebbnek, ha a műkritikus belevájkál egy ember magánéletébe, ha egyébként műve, amelyet alkotott, kifogástalan. A festő munkája és magánélete olyan, mint a gyermekágyban fekvő asszony és újszülött gyermeke. A gyermeket kell néznünk és nem szabad felhajtanunk az asszony takaróját, hogy megnézzük, véres-e az inge.

Cornelius kis darab kenyeret meg sajtot vett a szájába, majd gyorsan kiköpte tenyerébe, felkelt és a tűzbe dobta.

– Hát – csak ennyit mondott. – Hát, hát, hát...

Vincent attól félt, nagybátyja megharagudott rá, de együttlétük várakozása el­lenére szerencsés fordulathoz érkezett. Vincent elővette rajzmappáját, s néhány rajzát, vázlatát kirakta az asztalra. Az egyik széket Cornelius részére a lámpa közelébe húzta és sorban megmutatta neki a rajzait. Cornelius eleinte nem szólt semmit, amikor azonban meglátta az egyik kisebb rajzot, amely a tőzegpiacról nézve a zsidó negyedet, a Paddemoest ábrázolta, s amelynek első vázlatát Vin­cent Breitner társaságában egy éjszakai sétáján készítette, hirtelen felfigyelt.

– Ez egészen jó – mondta. – Tudnál több ilyen városi látképet készíteni?

– Tudnék. Ezeket pihenésképpen készítem, amikor a modellrajzolásba belefá­radok. Van több ilyen rajzom. Megmutassam őket?

Vincent nagybátyja mögött állva magyarázta a rajzokat.

– Ez itt a Vleersteeg... ez Geest. Ez a halpiac.

– Nem készítenél ezekből nekem egy tizenkettős sorozatot?

– Szívesen, de mondja meg Cor bácsi, mennyit fizet értük?

– Te mondd meg, mit kérsz?

– Ilyen méretű ceruza- vagy tollrajzért darabonként két és fél frankot. Sok lesz?

Cornelius elmosolyodott magában, hiszen az ár valójában túl szerény volt.

– Nem, de ha ezek jól sikerülnek, megkérlek majd, készíts tizenkettőt Amsz­terdamról is. Az árat majd én szabom meg kicsit magasabbra.

– Cor bácsi, ez az első megrendelés! Ki sem mondhatom milyen boldoggá tesz vele!

– Mindnyájan segíteni szeretnénk rajtad, Vincent. Ha munkád eléri a művé­szi színvonalat, minden művedet megvesszük. – Cornelius vette a kalapját és kesztyűjét. – Add át Theónak szíves üdvözletemet, ha legközelebb írsz neki.

Vincent a sikertől megrészegedve felkapta a megkezdett akvarelljét és rohant az Uileboomenre. Jet nyitott ajtót, s nagyon nyugtalannak látszott.

– Ha neked lennék, Vincent, most nem mennék a műterembe. Anton nincs olyan állapotban.

– Mi a baj? Beteg?

Jet sóhajtott.

– A szokásos dolog.

– Akkor nem is óhajtja, hogy meglátogassam?

– Majd máskor, Vincent. Megmondom neki, hogy itt voltál. Ha majd meg­nyugszik, ő megy el hozzád.

– Ugye nem felejted el megmondani neki? – Nem.

Vincent napokig várt Mauve-ra, de hiába. Helyette Tersteeg látogatta meg, méghozzá kétszer is. A látogatás eredménye mindkétszer ugyanaz volt. – Igen, igen, némi haladás látszik talán. De ezek a képek még nem jók, nem tu­dom őket megvenni. Sajnos, Vincent, nem dolgozik elég keményen és gyorsan. – Drága Mijnheer, reggel ötkor kelek, dolgozom este tizenegyig, tizenkettőig.

Csak akkor hagyom abba rövid időre, amikor néhány falatot eszem.

Tersteeg fejét csóválta, mint aki nem érti a dolgot. Újra megnézte az akvarelleket. - Nem értem. Most is ugyanaz a nyerseség, mint először, amikor felkeresett az irodámban. Ezt már le kellett volna vetkőznie. Kemény munkával mindig si­kerülni szokott, ha egyáltalában van tehetsége.

– Kemény munkával! – mondta Vincent.

– Higgye el, szeretném megvenni a dolgait, Vincent. Én örülnék a legjobban,

ha már tudna keresni. Semmiképpen sem helyeslem, hogy Theo... De hogyan vegyek magától, amíg az, amit csinál, nem megfelelő? Ezt maga is beláthatja, hisz nem jótékonykodást vár tőlem.

– Nem, azt igazán nem várok.

– Sietnie kell, csak ennyit mondhatok, sietnie kell. Képeket kell eladnia. Amikor Tersteeg negyedszer ismételte meg kijelentését, Vincent arra gondolt, rossz játékot űz vele.

– Pénzt kell keresnie... de nem vehetek magától semmit! Hogyan keressen pénzt, ha senki nem vesz tőle semmit?

Egy nap Mauve-val találkozott az utcán, aki előredőlve rohant, mintha valaki kergetné. Alig ismerte meg Vincentet.

– Rég nem láttalak, Anton.

Sok a dolgom. – Mauve hangja hűvös volt és tartózkodó. – Tudom. Az új vásznaddal. Hogyan haladsz vele? – Ó – s bizonytalan mozdulatot tett.

– Felkereshetnélek a műtermedben, csak egy pillanatra? Sajnos, nem jutok előbbre az akvarelljeimmel.

– Most ne. Sok a dolgom, mondtam már. Nem vesztegethetem az időmet.

– Nem jönnél el egyszer hozzám séta közben? Néhány szóval is ráigazítanál a helyes útra.

– Talán, talán, de most rengeteg a dolgom. Mennem is kell már.

Mauve rohant tovább az utcán, idegesen, szinte magánkívüli állapotban. Vin­cent utána bámult.

Mi történhetett? Talán megbántotta unokafivérét? Valamivel elidegenítette magától?

Néhány nap múlva legnagyobb meglepetésére Weissenbruch kereste fel mű­termében. Weíssenbruch tudomást sem vett a fiatalabb festőkről, sőt a beérke­zettekről sem. Legfeljebb maró kritikával illette képeiket.

– Nos – mondta –, ez valódi palota. Hamarosan a királyi pár arcképét fogod itt festeni.

– Ha nem tetszik – mordult rá Vincent –, tőlem már mehetsz is.

– Miért nem hagyod abba a festést, Van Gogh? Kutyának való élet ez. – Neked, úgy látszik, szép dohányt hoz.

– Igen, de én sikeres festő vagyok, te meg sohasem leszel az.

– Lehet, de sokkal jobb képeket fogok festeni, mint te valaha is. Weissenbruch nevetett.

– Nem fogsz, de valószínűleg közelebb jutsz hozzá, mint bárki más Hágában, ha munkád is olyan, mint az egyéniséged...

– Miért nem ezzel kezdted? – kérdezte Vincent és elővette rajzmappáját. – Nem ülnél le?

– Nem látok jól, ha leülök.

Az akvarelleket eltolta maga elől ezzel a megjegyzéssel:

– Nem való neked az akvarell. Túl sótlan, se íze, se bűze műfaj ez ahhoz ké­pest, amit te akarsz mondani.

Annál figyelmesebben vizsgálgatta a Borinage-ban és a Brabantban készített rajzokat, meg azokat az öreg embereket ábrázoló rajzokat, melyeket Vincent már Hágában készített. A rajzok szemmel láthatólag mindinkább megnyerték Weissenbruch tetszését, pedig Vincent elkészült rá, hogy lepocskondiázza vala­mennyit.

– Megveszekedetten jól rajzolsz, Vincent – szólt Weissenbruch, s éles nézésű szeme felcsillant. – Ezeket a rajzokat magam is szívesen felhasználnám. Vincent nehézsúlyú bokszoló ütéseire készült fel, ám Weissenbruch szavai éppen könnyedségükkel győzték le. Hirtelen leült.

– Úgy tudtam, „kegyetlen kard" néven emlegetnek.

– Az is vagyok. Ha nem találnék jót a vázlataidban, megmondanám. – Tersteeg leszidott miattuk. Azt mondta, nyersek és kidolgozatlanok.

– Ostobaság! Éppen ebben van az erejük.

– Én is szeretném folytatni a rajzolást, de Tersteeg azt mondja, vessem rá ma­gam az akvarellekre.

– Hogy el lehessen őket adni, mi? Nem, fiam, ha egyszer tollrajzban látod a dolgokat, akkor ábrázold úgy. És mindenekfelett ne hallgass soha senkire, még rám sem! Járj a magad útján.

– Úgy látszik, ezt kell tennem.

– Amikor Mauve azt mondta, hogy született festő vagy, Tersteeg kétségbe vonta ezt, Mauve ekkor a pártodat fogta. Magam is így voltam. Ha ilyesmi ez­után megismétlődik, most már hogy láttam a dolgaidat, én is a pártodra állok. - Mauve azt mondta, született festő vagyok? – Azért el ne bízd magad, örülj, ha festőként halsz meg. – Miért volt akkor olyan rideg hozzám?

– Mindig így viselkedik mindenkivel szemben, amikor egy-egy kép a befejezé­séhez közeledik. Ne bánkódj miatta; ha elkészül a scheveningeni vásznával, ismét a régi lesz. Addig is gyere el az én műtermembe, ha segítségre lesz szükséged.

– Kérdezhetek valamit, Weissenbruch? – Természetesen.

– Mauve küldött hozzám? – Igen, ő.

– Miért?

– Tudni akarta, mint vélekedem a munkádról.

– De mi szüksége erre? Ha az a véleménye, hogy én született...

– Nem tudom. Lehet, hogy Tersteeg megingatta a rólad táplált véleményében.

 

6.

 

Tersteeg mind kevésbé hitt tehetségében, Mauve pedig egyre hűvösebben vi­selkedett, így aztán helyüket Christine foglalta el. Ő hozta életébe azt az egy­szerű baráti melegséget, amely után oly hőn vágyakozott. Minden nap már ko­rán reggel megjelent a műtermében; magával vitte varrókosarát, hogy ne üljön tétlenül. Hangja nyers volt, szavait nem a legszerencsésebben válogatta meg, de halkan beszélt, s Vincent egyszerűen nem is hallgatott oda, ha munkája teljes fi­gyelmet követelt. A nap legnagyobb részében megelégedett azzal, hogy csend­ben üljön a kályha mellett. Kinézett az ablakon vagy születendő gyermeke babakelengyéjét varrta. Mint modell ügyetlen volt és lassan tanult bele felada­tába, de igyekezett Vincent kedvében járni. Hamarosan bevett szokása lett, hogy távozása előtt elkészítette a vacsorát.

– Ne fáradj vele, Sien – mondta Vincent.

– Nekem ez nem fáradság. Jobban értek hozzá nálad. – Akkor kettesben vacsorázunk.

– Persze. Anyám ellátja a gyerekeket. Én mindig szívesen vagyok nálad.

Vincent minden napra egy frankot fizetett. Tudta, hogy ez több annál, amit meg­engedhet magának, de szerette, ha Sien nála van. Jólesett arra gondolnia, hogy ez­zel megkíméli a mosástól. Ha délután el kellett mennie hazulról, hazajövet késő éj­szakáig rajzolt, Christine ilyenkor nála aludt. Vincent meg örült, amikor reggel a frissen főzött kávé illatára ébredt, a tűzhely körül pedig egy számára kedves női lény sürgött-forgott. Most volt először háztartása és ezt nagyon kényelmesnek találta.

Christine olykor különösebb ok nélkül is ott maradt éjszakára.

– Mi történne, ha ma éjszaka itt aludnék, Vincent – mondta –, maradhatok?

– Természetesen, Sien, amikor csak akarsz. Tudod, én igazán örülök neki.

Bár Vincent soha nem kérte meg semmi házimunkára, Christine természetesnek találta, hogy kimossa fehérneműit, megfoltozza ruháit és a piacra járjon bevásárolni.

– A férfiak nem tudnak gondoskodni magukról – mondogatta. – Asszony kell a házhoz. Téged is biztosan mindig becsapnak a piacon.

Pedig Christine nem volt jó háziasszony; az anyja házában eltöltött évek kiöl­ték belőle a tisztaság és rend iránti érzékét. Munkája rapszodikus volt; ha ked­ve kerekedett, fáradhatatlan buzgalommal dolgozott. Most történt először, hogy olyasvalakinek végzett háztartási munkát, akit szeretett és élvezettel tett-vett... ha nem feledkezett meg róla. Vincent boldog volt már attól is, hogy egyáltalán fáradozik. Soha eszébe sem jutott, hogy bármiért megrója. Az asszony, mióta nem dolgozta agyon magát, kevésbé volt nyers és ritkábban használt durva szót. Nemigen tudott azonban uralkodni magán és ha valami nem tetszett, mindjárt dührohamot kapott és oly durva káromkodásba kezdett, amihez foghatót Vin­cent nem hallott iskoláskora óta. Ilyenkor úgy nézett Christine-re, mint önmaga karikatúrájára és csak ült nyugodtan, várva, míg dühe lecsillapodik. Christine nem kevesebb türelmet ta­núsított iránta. Amikor egy-egy rajza sehogyan sem sikerült, vagy Christine el­felejtette intelmeit és modellülés közben ügyetlenkedett, Vincent olyan dühösen kiabált, hogy a falak is beleremegtek. Christine ilyenkor ráhagyta, hadd csinál­ja; néhány pillanat múlva Vincent valóban megnyugodott. Szerencsére sohasem fordult elő, hogy a düh egyszerre kapja el őket.

Miután Christine-t annyiszor lerajzolta, hogy jól ismerte alakjának minden egyes vonalát, komolyabb tanulmányba kezdett. Képzeletét Michelet egyik mondata ragadta meg: Comment se fait-il qu’ í1 y ait sur la terre une femme seule désespérée.* (Hogyan lehetséges, hogy a földön egyetlen kétségbeesett asszony éljen? – franciául) Christine-t mezítelenül egy fatönkre ültette a tűzhely közelé­ben. A fatönkből a rajzon erdei növényekkel körülvett csonka fatörzs lett, kint a szabad természetben. Christine munkában elformátlanodott kezét térdén nyugtat­va, arcát karjába temetve ült a fatörzsön és kibontott haja alig fedte sovány vállát, petyhüdt melle lábszárához ért, lába bizonytalanul nyugodott a földön. A tanul­mánynak Vincent A bánat címet adta. Olyan asszonyi alakot ábrázolt, akit az élet

kifacsart, megnyomorított. Alája magyarázatul Michelet sorát írta.

A tanulmányon egy teljes hétig dolgozott és bár a következő hónap elsejéig még tíz nap hiányzott, minden pénze elfogyott. Csak két-három napra elegendő fekete kenyér maradt otthon. Abba kellett hagynia a modellről való rajzolást, ha ez vissza is veti munkájában.

– Sien – mondta –, sajnos, elsejéig el kell küldjelek.

– Mi történt?

– Nincs pénzem.

– Úgy érted, hogy nem tudsz fizetni?

– Igen, úgy.

– Nekem úgy sincs más dolgom. Eljárok hozzád anélkül is.

– De pénzre van szükséged, Sien.

– Majd szerzek valahogyan.

– Nem vállalhatsz mosást, ha itt vagy egész nap.

– Ne törődj vele. Szerzek én valahogy.

Hagyta, hogy Sien eljöjjön a következő három napon is, míg csak el nem fo­gyott a kenyér. Egy hét volt még hátra elsejéig. Azt mondta Siennek, nagybáty­ja látogatására Amszterdamba utazik és majd szól, ha hazaérkezik. Három na­pig kész vázlatai másolásán dolgozott, csak vizet ivott, de egy árva falatot sem evett. Az éhezés okozta fájdalmak ekkor már alig jelentkeztek. Harmadnap délután elment De Bockhoz abban a reményben, hogy megkínálja teával és sü­teménnyel.

– Isten hozott, pajtás – mondta De Bock, aki festőállványa mellett állt – tedd magad kényelembe. Estig dolgozom, akkor vacsorára vagyok meghíva. Találsz az asztalon képeslapokat. Szórakozzál velük.

Teáról azonban szó sem esett.

Tudta, hogy Mauve-hoz hiába megy és Jettől nem akart pénzt kunyerálni. Tersteegtől pedig, amióta megtudta, hogy ellene nyilatkozott, akkor sem kér, ha éhen hal. Bármilyen kétségbeejtő volt is a helyzete, egy pillanatig sem gondolt rá, hogy más munkával keressen néhány frankot. Régi ellensége, a láz jelentke­zett, gyermekkori angolkórja is kiújult; alig tudott lábra állni és inkább ágyban maradt. Bár tudta, hogy hiába, mégis abban a csodában reménykedett, hátha Theo száz frankja néhány nappal korábban fut be. Theo azonban csak elsején kapta fizetését.

Egy órával később Vincent édesanyja etteni konyhájáról álmodott és a babról, amit neki szokott főzni. Arra ébredt, hogy Christine a tűzhelyen főz.

– Sien – szólt.

Christine odalépett ágyához és hűs kezét rátette a férfi lángoló arcára.

– Hagyd a büszkeségedet – mondta –, és ne beszélj hazugságokat. Szegények vagyunk, de ez nem a mi hibánk. Segítenünk kell egymáson. Nem segítettél te is rajtam, amikor először találkoztunk az italmérésben?

– Sien – mondta újra.

– Maradj nyugodtan. Hazamentem, hoztam egy kis krumplit meg babot. Már el is készítettem.

A pürének készített burgonyát a babbal együtt tányérjára tette, odaült az ágyá­ra és várta, amíg megeszi.

– Miért adtál pénzt, ha neked sem volt? Nem lenne szabad éhezned.

Elviselte volna az éhezést, amíg Theo pénze meg nem érkezik, akár hetekig is, a nem remélt jóság azonban most is megtörte ellenállását. Elhatározta, hogy mégis felkeresi Tersteeget. Christine kimosta az ingét, de nem volt mivel ki­vasalni. Másnap reggelire egy kis kenyeret és kávét adott neki. Elindult a Plaatsra. Sáros cipőjének egyik sarka levált, nadrágja foltos és piszkos, a Theó­tól örökölt felöltő szűk volt. Félrecsúszott, kopott nyakkendő lógott a nyakán, fején pedig olyan divatját múlt fura sapka, amilyent már senki sem hordott. Isten tudja, hol szerezte, de az ilyesmiben roppant leleményes volt.

A Ryn állomásról kifutó vasúti síneken ment át az erdő szélén, aztán elha­ladt az állomás mellett, ahonnan a scheveningeni kisvasút indult. Vérszegény­sége folytán még a sápadt napfényt is nehezen viselte el. A Pleinen meglátta képmását egy üzlet kirakati üvegében. Egyik ritka tiszta pillanata okozhatta, hogy egyszer csak olyannak látta saját magát, mint a mellette elmenő hágai­ak: piszkos, gondozatlan csavargónak, aki sehova nem tartozik, senki nem óhajtja a társaságát; beteg, gyenge, bárdolatlan, igazi lezüllött alak.

A Plaats széles háromszögletű térrel kezdődött a Hofvijver közelében. Itt vol­tak a legszebb hágai üzletek. Vincent az előkelő környéknek alig mert a köze­lébe menni, csak most érezte, mennyire kiközösített pária a Plaats gazdagjai kö­zött.

A Goupil műkereskedésben még takarítottak. Az alkalmazottak kíváncsi szemmel néztek rá. Tudták róla, hogy a családja tartja kezében fél Európa mű­kereskedelmét. Nem értették, miért ilyen züllött a külseje.

Tersteeg emeleti irodájában tartózkodott. Jade-kő nyelű papírvágó késével nyitotta fel leveleit. Feltűnt neki Vincent apró, kerek füle, amely lejjebb volt a szemöldök vonalánál, álla felé elvékonyodó, kerek arca, lapos, szögletes álla, bal szeme fölött ritkuló haja, kékeszöld fényű szeme, amely kérdőleg és mégis olyan üresen nézett rá; telt, vörös szája, amelyet a szakáll és a bajusz még vörösebbé tett. Nem tudta eldönteni, szépnek vagy csúnyának tartsa-e ezt az arcot.

– Maga az első látogató az üzletben, Vincent, ma reggel – mondta. – Mivel lehetek szolgálatára?   ,~

Vincent elmondta, milyen nehéz helyzetbe került.

– Mit csinált a Theótól kapott pénzzel?

– Elköltöttem.

– Ha ilyen könnyelmű, hogyan várja tőlem, hogy segítsek magán? Minden hónap harmincnapos; be kellett volna osztania a pénzét.

– Nem költöttem a pénzt haszontalanságra. Modellre adtam ki. – Akkor ne fogadjon modellt. Anélkül olcsóbb. – Nem tanulhatok alakrajzot modell nélkül.

– Emberek helyett rajzoljon teheneket, juhokat. Azoknak nem kell fizetni.

– Nem rajzolhatok teheneket és juhokat, Mijnheer, ha nem érzek ehhez ma­gamban tehetséget.

– Különben sem kellene rajzokat készítenie. Rajzokat nem lehet eladni. Fes­sen csak akvarelleket, semmi mást.

– Az akvarell nem nekem való.

– Azt kell gondolnom, a rajzolás afféle kábítószer magánál, hogy ne érezze a fájdalmat, amit az okoz, hogy nem tud akvarellt festeni. Hallgattak mindketten egy ideig, mert Vincent nem tudta, mit mondjon.

– De Bock nem rajzol modellről, pedig gazdag ember. Képei mégis, amint maga is tudja, kitűnőek és mind magasabb áron kelnek el. Azt reméltem, hogy bele tud vinni képeibe valamit az ő bájából, de úgy látszik, hiába. Csalódtam magában, Vincent; képei még mindig esetlen, dilettáns munkák. Egy dologban biztos vagyok, maga nem festő. Vincenten egyszerre erőt vett az öt napig tartó éhezés hatása és a térde resz­ketett. Leült egy kézzel faragott olasz karosszék karjára. Hang alig jött ki a torkán.

– Miért mondja ezt nekem, Mijnheer? – kérdezte rövid hallgatás után. Tersteeg zsebkendőt vett elő, megtörölte az orrát, a szája szögletét és szakállát.

– Mert ezzel tartozom magának és a családjának. Meg kell tudnia az igazsá­got. Még van ideje, hogy segítsen magán, Vincent, ha gyorsan cselekszik. Ma­ga nem született arra, hogy festő legyen: másutt kell megtalálnia élethivatását. Én soha nem tévedek, ha festők megítéléséről van szó.

– Tudom – mondta Vincent.

– Az első komoly kifogásom maga ellen, hogy túl későn kezdte. Ha egészen fiatalon kezd a festéshez, azóta már kifejlődhetett volna a tehetsége. Meddig

akar még a sikerre várni? A maga korában én már kész ember voltam. Hogyan fejlődjék, ha nincs tehetsége? És ami a legrosszabb, mi jogosítja fel, hogy elfo­gadja Theo segítségét?

– Mauve egyszer ezt mondta nekem: Vincent, rajzolj, ha festő akarsz lenni.

– Mauve az unokatestvére és ezt kedvességből mondta. Én a barátja vagyok és higgye el, hogy az én kedvességem többet használ magának. Hagyja abba, mielőtt az élet kisiklik a lába alól. Egyszer, majd ha rátalál igazi munkakörére és sikerei lesznek, eljön hozzám és megköszöni, amit tettem magáért.

– Mijnheer Tersteeg, nincs egyetlen centime a zsebemben és öt napja még ke­nyeret sem tudtam venni. Mégsem kérnék pénzt magától, ha csak rólam lenne szó. De a modellem szegény beteg asszony és nem tudom megfizetni neki, ami­vel tartozom, pedig szüksége van a pénzre. Adjon kölcsön, kérem, tíz guildert. Elsején, amikor megjön Theo pénze, visszafizetem.

Tersteeg felkelt íróasztala mellől és kinézett az ablakon a tóra és a hat­tyúkra. Nem értette, Vincent miért jött éppen Hágába, amikor nagybátyjai­nak műkereskedései vannak Amszterdamban, Rotterdamban, Brüsszelben és Párizsban.

– Azt gondolja, hogy jót teszek magával, ha kölcsönadom ezt a tíz guildert - mondta kezét hátul összekulcsolva elegáns kabátján és anélkül, hogy visszafor­dulna. - Én pedig azt hiszem, nagyobb jót teszek magával, ha nem teljesítem a kérését.

Vincent tudta, hogyan kereste meg Sien a pénzt, amelyen burgonyát és ba­bot vásárolt. Nem szabad megengednie, hogy így szerezzen pénzt és azt költse rá.

– Önnek, Mijnheer Tersteeg, bizonyosan igaza van. Én nem vagyok festő és nincs tehetségem. Nem lenne ésszerű, ha tovább buzdítana a pénzzel. Pénzt kell keresnem haladéktalanul és meg kell találnom a helyemet az életben. Mégis a kettőnk közötti barátságra kérem, adjon kölcsön tíz guildert.

Tersteeg elővette kabátja zsebéből pénztárcáját, kivett belőle egy tízguilderes bankjegyet és szó nélkül odaadta Vincentnek.

– Köszönöm – mondta Vincent. – Nagyon kedves öntől.

Hazafelé menet a tisztán tartott utcákon a csinos kis téglaházak mellett, ame­lyek olyan ékesszólóan beszéltek mások biztonságáról, kényelméről és békessé­géről, ezt mormolta magában: – Egyetlen barátság sem tart örökké; az ember néha összevész a barátjával. Egy fél évig nem jövök el újra Tersteeghez, nem beszélek vele és nem mutatom meg neki a dolgaimat.

Benézett De Bockhoz, hogy lássa, mi az a vonzóerő, amely képeit olyan jól eladhatókká teszi. Tudni akarta, mi az, ami De Bockban megvan és belőle hi­ányzik. De Bock lábát egy székre tette fel és angol regényt olvasott.

– Isten hozott – mondta. – Nem tudom, mi van velem. Képtelen vagyok dol­gozni. Ülj le és szórakoztass. Túl korán van még, hogy rágyújts egy szivarra?

Hallottál valami jó friss pletykát?

– Mutasd meg néhány képedet, De Bock. Szeretném tudni, a tieid miért kel­nek el és miért nem kellenek senkinek az enyémek.

– A tehetség, pajtás, a tehetség – mondta De Bock és lassú mozdulattal fel­kelt. - Különös adomány. Vagy megvan valakiben vagy nincs. Nem tudom megmondani neked, mi az, de látod megy a festés, mint a parancsolat.

Öt-hat darab, még berámázatlan képét hozta elő és könnyedén csevegett ró­luk, Vincent pedig csak ült és égő tekintetével szinte átdöfte a vékony festékré­teget, a sekélyes, érzelgős képeket.

– Az én dolgaim igazabbak – mondta magában. – Igazabbak és mélyebbek. Én többet mondok az ácsceruzával, mint ez a De Bock egy egész festékes ládá­val. Mondanivalója világos, csak éppen amikor elmondja, nem mond vele sem­mit. Miért kap ezekért annyi pénzt, én meg az én rajzaimmal a fekete kenyérre és kávéra valót sem keresem meg?

Amikor sietve otthagyta De Bock műtermét, ezt mormolta magában:

– Valami nyomasztó hangulat érződik ennél az embernél. Blazírtsága és az őszinteség hiánya.

Millet-nek igaza volt, amikor ezt mondta: *(J'aimerais mieux ne rien dire que de m'exprimer faiblement.' –  Szívesebben nem mondok semmit, semhogy elégtelenül fejezzem ki magamfranciául).

De Bock tartsa meg a báját és a pénzét, én a való életet választom minden megpróbáltatásával. Ezen az úton nem lehet elveszni.

Christine a műterem padlóját törölte egy vizes ronggyal, amikor hazaérkezett. Haját fekete kendővel hátrakötötte és himlőhelyes arcán izzadságcseppek csil­logtak.

– Kaptál pénzt? – kérdezte, felnézve a padlóról.

– Igen. Tíz frankot.

– Mégiscsak jó, ha az embernek vannak gazdag barátai.

– Igen. Itt a hat frank, amivel neked tartozom.

Sien felkelt és arcát megtörölte fekete kötényével.

– Ezt a pénzt most nem adhatod ide – mondta. – Majd adsz, ha megjön a fi­véred pénze. Négy frankkal nem sokra mégy.

– Elég lesz nekem annyi is. Neked szükséged van a pénzre, Sien.

– Szükséged van rá neked is. Megmondom, hogy lesz. Itt maradok nálad, amíg fivéred levele megérkezik: a tíz frankból pedig addig úgy élünk, mintha mindkettőnké lenne. Ha én vigyázok rá, tovább tart.

– És mi lesz a rajzolással? Nem tudok neked fizetni.

– Megelégszem azzal, hogy itt nálad jó meleg van, így nem kell elmennem és betegre dolgoznom magam. Vincent karjába vette Sient és homlokából hátrasimította ritkás, fekete haját. – Sien, néha valóságos csodát művelsz. Már-már elhiszem, hogy van Isten.

 

7.

 

 

Mauve-ot körülbelül egy héttel később látogatta meg. Unokafivére beengedte a műterembe, de scheveningeni vásznára egy kendőt terített, mielőtt egy pillan­tást is vethetett volna rá.

– Mit kívánsz? – kérdezte, mintha nem tudta volna.

– Elhoztam néhány akvarellemet. Azt gondoltam, lesz egy kis szabad időd. Mauve ideges, szórakozott mozdulatokkal ecsetjét tisztogatta. Három napja nem aludt rendesen.

– Nem vagyok mindig olyan hangulatban, Vincent, hogy foglalkozzam veled. Néha túl fáradt vagyok és ilyenkor, az Isten szerelmére, kérlek, várj alkalma­sabb pillanatra.

– Bocsáss meg, Anton – mondta Vincent és az ajtóhoz indult. – Nem akarta­lak zavarni. Elnézhetek hozzád holnap este?

Mauve levette a kendőt a festőállványról és már nem is hallotta Vincent szavait.

Amikor Vincent másnap este megjelent, Weissenbruchot találta ott. Mauve­on hisztériás kimerültség nyomai látszottak. Vincent érkezését felhasználta saját maga és barátja mulattatására.

– Weissenbruch – mondta –, nézd csak, Vincent pontosan ilyen.

Mauve szokásos, ügyes utánzásba kezdett. Arcát eltorzította és állát előretol­ta, ahogyan Vincent szokta. Kitűnő karikatúra volt. Odament Weissenbruchhoz, félig becsukott szemmel nézett rá.

– Most pedig figyeld meg, hogy beszél – mondta. Nyers hangon ideges hada­rásba kezdett, ami szintén szokása volt Vincentnek. Weissenbruch harsány han­n nevetett.

– Tökéletes, tökéletes – kiáltotta. – Látod, Van Gogh, mások így látnak. Tu­dod milyen tökéletes állatja vagy te az Úristennek? Mauve, tartsd megint úgy előre az álladat és vakard a szakálladat. Meg kell tőle halni. Vincent elnémultan állt egy helyben, majd az egyik sarokba tántorgott. Sza­kadozott hang jött ki a torkán, de valami vad idegen hang, amire nem ismert rá: – Ha esős éjeket töltöttetek volna a londoni utcákon, és hideg éjszakákat a szabad ég alatt a Borinage-ban, annak nyoma a ti arcotokon is meglátszanék és nektek is rekedt lenne a hangotok!

Weissenbruch hamarosan elment. Mauve leült vagy inkább lerogyott egy székre. Produkciója nyilván kimerítette. Vincent hallgatagon állt a műterem sar­kában; végre Mauve észrevette.

– Hát te még mindig itt vagy?

– Anton – mondta Vincent szenvedélyes hangon, arcát ugyanúgy torzítva el, ahogyan Mauve az imént kifigurázta –, mi történt kettőnk között? Mondd, mit tettem? Miért bánsz így velem?

Mauve fáradtan felkelt és haját hátraborzolta.

– Nem helyeslem, amit csinálsz, Vincent. Magadnak kellene a kenyeredet megkeresned. Nem szabadna szégyent hoznod a Van Gogh névre azzal, hogy mindenkitől pénzt koldulsz.

Vincent gondolkodott egy pillanatig, majd így szólt: – Tersteeg volt nálad?

– Nem.

– Szóval nem akarsz tovább tanítani? – Nem.

– Rendben van. Fogjunk kezet barátságosan és egyikünkben se legyen rossz

érzés a másik iránt. Semmi nem változtathatja meg bennem a hálát és a leköte­lezettség érzését irántad.

Mauve hosszabb ideig nem felelt, aztán így szólt:

– Ne vedd ezt a szívedre, Vincent. Én fáradt, beteg ember vagyok. Amivel tudlak, segítlek. Van néhány rajzod?

– Van, de a pillanat igazán nem alkalmas... – Mutasd meg, kérlek. Mauve figyelmesen megnézte a rajzokat és így szólt:

– A rajzolásod egészen hibás. Csodálom, hogy nem láttam meg már előbb. – Egy alkalommal azt mondtad, ha rajzolni tudok, festő lesz belőlem.

– Tévedtem, amikor a nyerseséget erőnek néztem. Ha valóban tanulni akarsz, legelölről kell kezdeni. Van néhány gipszöntvény a szenesláda mellett. Készíts rajzokat azokról, ha akarsz.

Vincent kábultan ment a műterem sarkába. Leült egy fehér gipszláb elé. Hosszú ideig képtelen volt gondolkodni vagy megmozdulni. Zsebéből vázlatpa­pírt vett elő, de egyetlen vonalat sem tudott rajzolni. Hátrafordult és Mauve-ra nézett, aki festőállványa előtt állt.

– Hogy haladsz a képpel, Anton?

Mauve egy kis pamlagra vetette magát és lehunyta véreres szemét. – Tersteeg ma azt mondta, ez a legjobb művem. Néhány pillanattal később Vincent hangosan megjegyezte: – Szóval mégis Tersteeg volt!

Mauve csendesen horkolt és nem hallotta Vincent megjegyzését.

Kis idő múlva Vincent fájdalma kissé enyhült és hozzákezdett a gipszláb le­rajzolásához. Amikor Mauve néhány órával később felébredt, Vincent már hét rajzot fejezett be. Mauve felugrott mint egy macska, mintha nem is aludt volna és odasietett Vincenthez. Megnézte a hét rajzot és csak ezt hajtogatta:

– Nem! Nem! Nem!

Mind a hetet apró darabokra tépte és a földre dobta.

– Ugyanaz a nyerseség, ugyanaz a dilettantizmus! Mért nem tudod azt a gip­szet úgy lerajzolni, amilyen? Nem tudsz te egyetlen határozott vonalat se húz­ni? Legalább egyszer tudnád pontosan lerajzolni, amit látsz.

– Úgy beszélsz, Anton, mint valami akadémikus rajztanár.

– Ha jártál volna rajzakadémiára, tudnád, hogyan rajzolj. Rajzold le ezt a lá­bat újra. De aztán láb legyen!

Mauve a kerten át a konyhába ment, hogy valamit egyék, majd lámpafénynél dolgozott tovább. Közben éjszaka lett. Vincent újra meg újra lerajzolta a lábat. Minél tovább rajzolta, annál inkább gyűlölte az előtte levő, undorító gipszlábat. Amikor a műterem északi fekvésű ablakán derengeni kezdett a hajnali szürkü­let, a rajzok egész halomban feküdtek körülötte. Felkelt, holtfáradtan, csügged­ten. Mauve megnézte a rajzokat és megint összegyűrte valamennyit.

– Nem jók ezek semmire – mondta –, nem jók. Megsérted a rajzolás vala­mennyi elemi szabályát. Menj haza és vidd ezt az öntvényt magaddal. Rajzold le újra és újra. És vissza ne jöjj, amíg jó nem lesz!

– Azt már nem! Soha! – kiáltotta Vincent.

A gipszöntvényt bedobta a szenesládába, s az ezernyi darabra tört.

– Egy szót sem akarok gipszöntvényről hallani, látni se bírom. Csak akkor raj­zolok öntvényről, ha nem találok élő embert, akinek a kezét és a lábát lerajzolom. - Ahogy gondolod – mondta Mauve fagyosan.

– Anton, én nem vagyok hajlandó belekényszeríttetni magamat semmiféle merev rendszerbe, sem a tiédbe, sem senkiébe. A dolgokat saját temperamentu­mom és jellememen keresztül kell kifejeznem. Úgy kell rajzolnom, ahogyan én látom, nem pedig úgy, ahogyan te!

– Semmi közöm ezentúl hozzád – mondta Mauve olyan hangon, mintha egy holttesthez beszélne.

Amikor Vincent otthon déltájt felébredt, Christine már ott volt legidősebb fi­ával, Hermannal. Herman sápadt arcú tízéves gyermek volt, szeme szürkészöld, ijedt, álla alig látszott. Christine egy darabka papírt és ceruzát adott neki, hogy csendben elszórakozzék vele, bár a fiú még nem tudott írni-olvasni. Anyja alig tudta magával hozni, mert a fiú félt minden idegentől. Vincent megmutatta neki, hogyan fogja a ceruzát és hogyan rajzoljon tehenet. A fiú ezt nagyon mu­latságosnak találta és gyorsan megbarátkozott Vincenttel. Christine kevés ke­nyeret és sajtot tett az asztalra, ez volt az ebédjük.

Vincent Kayra meg a szép kis Janra gondolt, s a szíve összeszorult. – Nem jól érzem magamat. Nem rajzolhatnád Hermant helyettem? – Mi bajod, Sien?

– Nem tudom. A hasamban olyan nagy az összevisszaság. – Éreztél hasonlót a többi gyereknél is?

– Voltam rosszul máskor is, de nem így. Ez most rosszabb. – Orvoshoz kell menned.

– Nem érdemes orvoshoz menni az ingyen rendelőbe. Azok csak orvosságot adnak, az meg nem használ.

– El kell menned az állami kórházba Leydenbe. – Igen, én is azt hiszem.

– Vonaton egészen közel van. Holnap elviszlek. Egész Hollandiából oda jár mindenki.

– Azt mondják, jó kórház.

Christine egész nap ágyban maradt és Vincent a fiút rajzolta. Vacsoratájt hazakí­sérte Hermant a nagyanyjához és ott hagyta. Másnap kora reggel Leydenbe utaztak. - Persze, hogy rosszul érezte magát – mondta az orvos, miután Christine-t megvizsgálta és alaposan kikérdezte.

– A gyermek fekvésével van baj.

– Mit lehet tenni, doktor úr? – kérdezte Vincent. – Operatív beavatkozásra van szükség. – Súlyos operációról van szó?

– Most még nem. A magzatot fogóval meg kell fordítani. De ez egy kis pénz­be kerül. Nem az operáció, hanem a kórházi költségek. – Az orvos Christine­hez fordult: – Van megtakarított pénze? – Nincs egy frankom sem. Az orvos felsóhajtott: – Mindig így szokott lenni.

– Mennyi lenne a költség, doktor? – kérdezte Vincent. – Nem lesz több ötven franknál. – És ha nem operálják meg?

– Lehetetlen, hogy így megszülje a magzatot. Vincent egy pillanatig gondolkodott.

A Cor bácsinak szánt tizenkét akvarell már csaknem teljesen elkészült. Ezért kap harminc frankot. A maradék húsz frankot Theo áprilisi küldeményéből pó­tolja majd.

– A pénz megfizetését vállalom, doktor úr – mondta.

– Helyes. Akkor hozza el az asszonyt szombaton reggel; én magam operálom meg. Még csak egyet. Nem tudom, de nem is akarom tudni, milyen viszony áll fenn kettőjük között. De úgy gondolom, tudnia kell, ha az ifjú hölgy újra mint utcalány keresi a kenyerét, fél éven belül meghal.

– Szavamat adom rá, doktor úr, hogy ezt az életet soha nem kezdi el újra. -Nagyszerű. Szóval jöjjenek szombaton reggel. Néhány nappal később Tersteeg meglátogatta Vincentet. – Látom, még mindig dolgozik – mondta.

– Igen, amint látja.

– Megkaptam a tíz frankot postán. Eljöhetett volna, hogy személyesen kö­szönje meg a kölcsönt.

– Hosszú lett volna az út, Mijnheer, és rossz volt az idő.

– Akkor nem volt hosszú az út, amikor a pénz kellett? Mi? Vincent nem válaszolt.

– Hiába, rossz a modora magának, Vincent, s ez semmiképpen sem tetszik ne­kem. Ezért nem bízom magában és nem vásárolom meg a képeit.

Vincent az asztal szélére ült és újabb szócsatára készült fel.

– Úgy gondolom, személyes vitáink és nézeteltéréseink nem befolyásolhatják, hogy vásárol-e tőlem valamit, vagy nem – mondta. – Ez nem múlhat rajtam, ha­nem csak azon, amit alkotok. Nem valami méltányos eljárás, ha képeim megíté­lésében helyt ad személyes ellenszenvének.

– Szó sincs róla. Ha abban, amit fest báj és kedvesség lenne, boldogan meg­vásárolnám.

– Mijnheer Tersteeg, lehet, hogy a képeim nem vonzóak és nem is lehet elad­ni őket. De nehéz munkával alkottam mindegyiket, hogy legyen bennük jellem és érzés, és továbbra is azt vallom, hogy munkámnak csak javára válik, ha nem akarom elnyerni mindenki tetszését első látásra.

Tersteeg leült, de nem gombolta ki felöltőjét és nem vette le kesztyűjét. Mind­két kezét sétapálcáján tartotta.

– Néha már-már azt gondolom, Vincent, hogy magának nem is fontos, ad-e el képeket vagy nem és szívesebben tartatja el magát más emberrel.

– Nagyon boldog lennék, ha csak egyetlen rajzomért is pénzt kapnék, de még boldogabb voltam, amikor olyan igazán nagy festő, mint Weissenbruch, azt mondta egyik képemről, amely az ön véleménye szerint eladhatatlan: Ez való­ban természethű és magam is szívesen felhasználnám. Bár a pénz nekem is na­gyon fontos, különösen most, nem adom fel azt az elvemet, hogy amit csinálok, komolyan csinálom.

– Ezt az elvet vallhatja, aki olyan gazdag, mint De Bock, de ön nem.

– A festés lényegének, Mijnheer, semmi köze ahhoz, hogy valaki gazdag-e

vagy sem. Tersteeg sétapálcáját végigfektette a térdén és hátradőlt a székében.

– Szüleitől kaptam levelet, Vincent, amelyben arra kérnek, hogy legyek a se­gítségére. Ez rendben is van. Bár nem tudom a képeit jó lelkiismerettel megvá­sárolni, egy jó tanácsot adhatok. Lehetetlenné teszi magát, ha társaságban ezek­ben a szörnyű rongyokban jelenik meg. Vásároljon néhány új ruhát és jelenjék meg tisztességes emberhez méltó külsőben az emberek között. Elfelejti, hogy maga a Van Gogh család egyik tagja. Járjon jobb társaságba és ne tartózkodjék mindig a munkásnépség meg az alacsonyabb néposztályokhoz tartozók köré­ben. Maga, úgy látszik, vonzódik mindenhez, ami rút és szennyes. Hallom, hogy sűrűn látták a legszörnyűbb helyeken és a legszörnyűbb társaságban. Ho­gyan számíthat sikerre, ha így viselkedik?

Vincent leszállt az asztal sarkáról és odaállt Tersteeg elé. Ha még egyáltalán remélhette, hogy valaha is visszanyeri Tersteeg barátságát, ez az alkalmas hely és pillanat. Összeszedte minden erejét, hogy minél szelídebb és választékosabb hangon szóljon.

– Mijnheer, igazán nagyon hálás vagyok önnek – mondta –, hogy segíteni akar rajtam és én igyekszem őszintén megmondani az igazat. Hogyan járjak jobb ruhákban, amikor nincs egyetlen felesleges frankom sem, amin megve­szem, arra pedig nincs módom, hogy pénzt keressek.

Másnak talán nem jelent különösebb szórakozást, hogy dokkokban kószáljon, az utcákon, a piactereken, várótermekben, vagy éppen italmérésekben. De a festő szívesebben tartózkodik a legpiszkosabb helyeken, ahol mindig talál valamit, amit lerajzolhat, mint teadélutánokon bájos hölgyek között. Lehet, hogy durva, sőt né­ha piszkos munka megkeresni a témát, munkások között élni és ott a helyszínen rajzolni az élet után. A kereskedők választékos modora és öltözete valóban nem sajátom; de az én hivatásom nem az, hogy előkelő hölgyekkel és gazdag úriem­berekkel beszélgessek, s pénzkeresés végett adjak el nekik drága dolgokat.

Az én helyem a Geest környékén levő mezőkön van, ahol lerajzolom a föld­jükön ásó szegény parasztokat. Rút arcom és rongyos öltözetem jól illik az ilyen környezethez és ilyen emberek közt én is szívesen dolgozom. Ha a gazdag em­berek ruháját hordanám, félnének tőlem és bizalmatlanok lennének velem szemben, amikor le akarom rajzolni őket. Rajzaim célja, hogy olyan dolgokra hívjam fel a figyelmet, amelyekről érdemes tudomást szerezni, bár nem min­denki ismeri őket. Nincs-e igazam, ha néha feláldozom a társasági jó modort, hogy munkámat jól végezzem? Lealacsonyítom-e magamat, mert együtt élek azokkal, akiket lerajzolok? Vajon lealacsonyítom-e magamat azzal, hogy mun­kások és szegény emberek házába járok vagy befogadom őket műtermembe?

Úgy érzem, ezt a hivatásom kívánja meg tőlem. Talán ez az, amivel ön szerint tönkreteszem magamat?

– Maga igen makacs ember, Vincent, és nem hallgat az idősebbekre, akik sze­retnének segíteni magán. Magát kudarc kudarc után érte a múltban és így lesz a jövőben is.

– A véremben van a rajzolás, Mijnheer Tersteeg, és én nem tudom abbahagy­ni, bármilyen tanácsot ad is! Azt kérdezem öntől, tétováztam-e egy percig is, amióta hozzákezdtem? Azt gondolom, ön is jól tudja, soha nem hátráltam meg és ha lépésről lépésre is, de ebben a harcomban mégis megerősödöm.

– Lehet, de vesztett ügyért harcol. Tersteeg felkelt, begombolta kesztyűjét és fejére tette cilinderét.

– Mauve-nak is, nekem is gondunk lesz rá, hogy ne kapjon több pénzt Theó­tól. Ez az egyetlen módja, hogy észre térítsük. Vincent úgy érezte, hogy valami összeomlik benne. Ha ezen a ponton támad­ják meg és elveszíti Theót, vége.

– Istenem! – kiáltotta. – Miért akarják velem ezt tenni? Mit tettem én önök el­len, hogy a romlásomra törnek? Becsületes dolog-e, hogy megöljenek valakit, mert másként gondolkodik, mint önök? Miért nem hagyják, hogy a magam út­ján járjak? Megígérem, hogy soha többé nem háborgatom önöket. A fivérem az egyetlen lélek, aki megmaradt az egész világon. Miért akarják elvenni tőlem?

–Ezzel csak a maga javát akarjuk szolgálni, Vincent -mondta Tersteeg és tá­vozott.

Vincent magához vette pénztárcáját és elrohant, hogy egy gipszláb-öntvényt vásároljon. Az Uileboomenen Jet nyitott neki ajtót és nagyon meglepődött, ami­kor meglátta.

– Anton nincs idehaza – mondta. – Nagyon haragszik rád. Azt mondja, látni sem akar többé. Ó, Vincent, annyira bánt, hogy ez történt! Vincent átadta Jetnek a gipszöntvényt.

– Légy szíves, add ezt oda Antonnak – szólt – és mondd meg neki, hogy na­gyon sajnálom a történteket.

Már megfordult és menni akart, amikor Jet szeretetteljes mozdulattal vállára tette a kezét.

– A scheveningeni kép elkészült. Nem akarod megnézni?

Vincent csendben állt Mauve képe előtt, amely lovakkal partra vontatott ha­lászbárkát ábrázolt. Érezte, hogy mestermű előtt áll. A fekete, fehér és barna lo­vak agyonhajszolt, sovány, vén gebék voltak; türelmesen, alázatosan és csend­ben álltak, megadva magukat sorsuknak. Tovább kell húzniok a bárkát utolsó erőfeszítéssel, de munkájuk nagyobb részét már elvégezték. Lihegtek a fáradt­sástól, testüket izzadság borította, mégsem panaszkodtak. Erről régen leszoktak hosszú évek óta. Belenyugodtak, hogy egy ideig még dolgozniok kell, de talán már holnap lebunkózzák őket és lenyúzzák a bőrüket. Ha ez a sors vár rájuk, ak­kor nem zúgolódnak.

Vincent a képben mély, igazi bölcsességet fedezett fel, amely így szólt hozzá: Savoir souffrir sans se plaindre, ca c 'est la seule chose pratique, c 'est la grande science, la lecon á apprendre, la solution du probléme de la vie.* ( Zokszó nélkül tudni szenvedni, ez az egyetlen értelmes dolog, a nagy tudomány, ezt kell megtanulni, ez az élet problémájának megoldása – franciául).

Lélekben felüdülve ment el Mauve műterméből és a sors iróniáját látta abban, hogy éppen az sújtott rá a legkegyetlenebbül, aki megtanította, hogy a változha­tatlanba bele kell törődniük.

 

8.

 

Christine operációja sikerült, de pénzbe került. Vincent elküldte a tizenkét ak­varellt Cor bácsinak és várta az érte kialkudott harminc frankot. Sokáig kellett várnia, mert nagybátyja nem sietett a pénz elküldésével. Mivel az operációt ugyanaz az orvos végezte, aki később a szülést is levezette, igyekeztek jóindu­latát megnyerni. Vincent utolsó húsz frankját jóval elseje előtt küldte el és így újra beköszöntöttek a régi gondok. Először nem jutott másra, csak fekete ke­nyérre és kávéra, majd csak fekete kenyérre, azután következett a puszta víz, a láz, a kimerültség és az önkívület. Christine odahaza étkezett, de otthon sem volt annyi étel, hogy jutott volna Vincentnek is. Amikor már-már az éhenhalás fenyegette, valahogy kikecmergett az ágyból és az öntudatlanság ködös állapo­tában eltámolygott Weissenbruch műtermébe.

Weissenbruchnak sok pénze volt, mégis szűkös viszonyok közt élt. Műtermét a negyedik emeleten rendezte be, északra nyíló nagy ablakkal. A műteremben semmi nem volt, ami elterelje a figyelmet, sem könyvek, sem folyóiratok, dí­vány vagy kényelmes karosszék; nem voltak rajzok, vázlatok sem a falon, sem­mi, csak ami a festés mesterségéhez kellett. Nem volt egy szék sem, amire az esetleges látogató leüljön; ez az üresség távol tartotta tőle az embereket.

– Te vagy az? – morogta és le sem tette az ecsetjét. Bár maga gyakran keres­te fel hívatlanul mások műtermét, barátságtalanul fogadott mindenkit, aki hoz­zá bekopogtatott.

Vincent elmondta, miért jött.

– Sajnálom, fiam! – kiáltotta. – Hozzám rossz helyre jöttél. Tőlem nem kapsz kölcsön tíz centime-ot sem.

– Nincs pénzed?

– Persze hogy van! Azt hiszed, én is hozzád hasonló dilettáns vagyok és nem adok el képeket? Több pénzem van a bankban, mint aminek harmadát el tudom költeni életem végéig.

– Akkor miért nem adsz kölcsön huszonöt frankot? Rettenetes helyzetbe ke­rültem, nincs egy falat száraz kenyerem sem otthon.

Weissenbruch derült mosollyal dörzsölte a tenyerét:

– Ezt már szeretem! Pontosan erre van szükséged. Most már festő lesz belőled. Vincent a puszta falnak támaszkodott; annyi ereje sem volt, hogy egyenesen tudjon állni.

– Miért olyan csodás dolog az, ha valaki éhezik?

– Jobbat nem is kívánhatnál magadnak, Van Gogh. Most legalább szenvedsz.

– Miért olyan fontos neked, hogy én szenvedjek?

Weissenbruch a műteremben levő egyetlen széken ült, lábát keresztbe tette és vörös festékbe mártott ecsetjével Vincent állára mutatott.

– Mert így lesz igazi művész belőled. Minél többet szenvedsz, annál hálá­sabbnak kell lenned. Így születnek a legkiválóbb festők. Az üres gyomor jobb a teli hasnál és a megtört szív a boldogságnál. Ezt soha ne feledd!

– Ostobaságokat fecsegsz, Weissenbruch. Te is jól tudod. Weissenbruch ecsetjével gesztikulált Vincent felé.

– Aki soha nem tapasztalta, mi a szenvedés, Van Gogh, annak nincs témája. A boldogság az oktalan állat erénye; a teheneknek és a gazdag kereskedőknek való. A művészek éltető eleme a fájdalom. Légy hálás, ha éhezel, ha mindenki cserbenhagy és nyomorogsz. Ez azt jelenti, hogy Isten szeret.

– A szegénység öl.

– Csak a gyengét öli meg, nem az erőset! Ha a szegénység megöl, puhány vagy és megérdemled a sorsodat.

– Szóval a kisujjadat sem vagy hajlandó felemelni, hogy megsegíts?

– Nem, akkor sem, ha te lennél minden idők legnagyobb festője. Akit az éhe­zés és a fájdalom meg tud ölni, azon nem érdemes segíteni. Csak azok a művé­szek érdemlik meg az életet, akiket sem Isten, sem ördög nem tud elveszíteni, amíg el nem mondtak mindent, amit akartak.

– De én már évek óta éhezek, Weissenbruch. Nem volt fedél a fejem felett, hóban és esőben vándoroltam a szabad ég alatt, rongyosan és mezítelenül, bete­gen, lázasan, magamra hagyva. Nekem már nincs mit tanulnom az ilyesmiből.

– Messze vagy még a szenvedés igazi mélységeitől. Még csak kezdő vagy. Én mon­dom neked, a szenvedés az egyetlen végtelen dolog a földön. Most rohanj haza és ülj a rajztáblád elé. Minél éhesebb és nyomorultabb vagy, a munkád annál különb lesz.

– És a rajzaim annál inkább nem kellenek senkinek.

Weissenbruch szívből nevetett. Természetesen, hogy nem kellenek senkinek. Ez a dolgok rendje és csak a te javadat szolgálja. Így még szerencsétlenebb leszel és amit festesz, jobb lesz,

mint volt valaha. Ha éhezel és szenvedsz, ha a munkádat ócsárolják és évekig a kutya se néz feléd, esetleg – hangsúlyozom, nem biztosan, csak esetleg – tudsz festeni egyetlen képet, amelyet oda lehet akasztani Jan Steen vagy...

– ... vagy Weissenbruch képe mellé!      '

– Úgy, ahogy mondod. Ha most pénzt adnék neked, megfosztanálak annak le­hetőségétől, hogy halhatatlan légy.

– Vigye el az ördög a halhatatlanságot! Én most, itt akarok rajzolni. És ezt nem bírom megtenni éhes gyomorral.

– Ostobaság, drága fiam. Minden értékes művet éhes gyomorral alkottak. Te­li hassal nem lehet teremteni.

– Semmi jele, hogy saját magad oly sokat szenvedtél volna.

– Nekem teremtő képzelőerőm van. Én megértem a fájdalmat anélkül, hogy átélném.

– Szélhámos vagy, az is voltál mindig.

– Szó sincs róla. Ha azt látnám, hogy a munkám silány, mint De Bocké, szét­szórnám a pénzemet és csavargó módjára élnék. Történetesen nekem azonban arra van tehetségem, hogy a szenvedés tökéletes illúzióját teremtsem meg anél­kül, hogy magam is szenvednék. Ezért vagyok én nagy művész.

– Ezért vagy olyan nagy szélhámos. Ne lefetyelj, Weissenbruch. Embereld meg magad és adj kölcsön huszonöt frankot.

– Huszonöt centime-ot sem! Csak az irántad érzett őszinte nagyrabecsülésem miatt nem akarom gyengíteni művészi alkotóerődet azzal, hogy kölcsönt adjak. Valamikor csodás képeket festesz majd, Vincent, ha önmagad alakítod ki sor­sodat; a Mauve szemetesládájába dobott gipszláb erről győzött meg. Most pe­dig rohanj és állj sorba az ingyen levesre várakozók közé.

Vincent egy pillanatig rábámult Weissenbruchra, sarkon fordult és kinyitotta az ajtót.

– Várj egy pillanatig!

– Csak nem azt akarod mondani, hogy egyszerre gyáva és lágy szívű lettél? - kérdezte Vincent nyersen.

– Figyelj ide, Van Gogh, nem vagyok fukar, de ragaszkodom elveimhez. Ha bolondnak tartanálak, adnék huszonöt frankot, hogy lerázzalak magamról. De megbecsüllek, mint festőtársat. Most kapsz tőlem valamit, amit semmi pénzért sem vásárolhatnál meg és amit az egyetlen Mauve-on kívül Hágában senki más­sal nem osztanék meg. Jöjj ide. Igazítsd meg a függönyt ott fenn az alsó ablakon. Most már jobb. Nézd ez a tanulmányt. Így dolgozom a rajzon és utána így rakom fel a színeket. Az ég szerelmére, hogy láthatsz, ha szemközt állsz a fénnyel?

Vincent egy órával később felvidulva hagyta el Weissenbruch műtermét. Egy rövid óra alatt többet tanult tőle, mint bármely festőiskolában kerek egy esz­tendő alatt. Jó messze járt már, amikor eszébe jutott, hogy éhes, lázas, beteg és egyetlen centime vagyona sincs.

 

9.

 

Néhány nappal később a dűnék közt találkozott Mauve-val. Ha még remélte, hogy helyreáll köztük a béke, ezzel a találkozással vége szakadt minden remé­nyének.

– Anton, bocsáss meg azért, ami a műtermedben történt. Tudom, ostobán vi­selkedtem. Ugye megbocsátasz? Gyere el, nézd meg, min dolgozom és beszél­gessünk egy kicsit.

Mauve hajthatatlan volt.

– Semmi szín alatt sem megyek el hozzád. Ennek vége. – Minden hitedet elvesztetted bennem?

– Igen. Rossz jellem vagy, Vincent.

– Ha megmondod, mi gonoszat követtem el ellened, jóváteszem a hibámat. – Engem nem érdekel, mit csinálsz.

– Nem tettem mást, eszem, iszom és mint festő dolgozom. Ez gonoszság? – Te festőnek nevezed magad?

– Igen, annak.

– Képtelenség. Soha még egyetlen képet sem adtál el.

– Az tesz valakit festővé, hogy eladja-e a képeit vagy nem? Én azt gondoltam, az a művész, aki mindig keres és a végleges megoldást soha nem találja meg. Az ellenkezője ez annak, amikor valaki azt mondja: „Tudom, rátaláltam." Ami­kor azt mondom magamról, hogy művész vagyok, ez azt jelenti: „Keresem, ku­tatom szívemmel, lelkemmel."

– Ennek ellenére rossz jellem vagy.

– Azt gyanítod – szinte érzem –, hogy valamit eltitkolok előtted. „Vincent el­titkol valamit, amiről nyíltan nem mer beszélni." Mi az, Anton? Mondd meg őszintén!

Mauve visszament festőállványához és színeket rakott fel a vászonra, ő pedig megfordult és eltűnt a dűnék közt. Vincentnek igaza volt. Valóban volt valami a levegőben. Hágában közismert­té vált Christine-nel való viszonya. Ezt elsőnek De Bock közölte vele. Könnye­dén, ajkán gyermekded mosollyal beszélt az ügyről, amikor legközelebb felke­reste. Christine éppen modellt ült Vincentnek, és ezért De Bock angolul beszélt.

Hát igen Van Gogh – mondta; ledobta magáról nehéz fekete télikabátját és ci­garettára gyújtott. – Az egész városban beszélik, hogy szeretőt tartasz. Weissenb­ruch, Mauve és Tersteeg, mind tudnak a dologról. Hágában nagy a felháborodás. – Ó – mondta Vincent -, hát erről van szó.

– Diszkrétebben kellene bonyolítanod az ügyet, öreg, komám. Talán valami modell? Én azt hittem, ismerem mindegyiket. Vincent Christine-re nézett, aki közben odatelepedett a tűzhely mellé és kö­tött. Otthonos, barátságos légkört teremtett maga körül, amint ott ült gyapjúmel­lényében és kötényében, munkájában elmerülve. De Bock a földre dobta ciga­rettáját és felugrott.

– Úristen! – kiáltotta. – Csak nem akarod elhitetni velem, hogy ez a nő a maîtresse-ed?

– Nekem nincs maîtresse-em, De Bock. De feltételezem, hogy róla beszélnek.

De Bock, mintha izzadságot törölt volna le, végigsimította homlokát és fi­gyelmesen szemügyre vette Christine-t.

– Hogy a pokolba szántad rá magad, hogy ezzel hálj? – Miért kérded?

– Drága barátom, hiszen ez egy vén banya! Méghozzá a legközönségesebb fajtából. Hogyan jutott ilyesmi az eszedbe? Nem csodálom, hogy Tersteeg fel van háborodva. Ha mindenáron maîtresse-t akarsz, miért nem szedsz fel magad­nak egy kis modellt, van belőlük bőven.

– Mondtam már, De Bock, ez a nő nem a maîtresse-em.

– Hanem mi...?

– A feleségem.

De Bock tágra nyílt szemmel nézett Vincentre.

– A feleséged!

– Igen. Feleségül szándékozom venni. – Megőrültél?

De Bock még egy rémült és megdöbbent pillantást vetett Christine-re, majd úgy elrohant, hogy be sem gombolta a kabátját.

– Mit beszéltetek rólam? – kérdezte Christine. Vincent odament hozzá és ránézett egy pillanatig: – Közöltem De Bockkal, hogy feleségül veszlek. Christine hosszasan hallgatott, közben szorgalmasan varrt tovább és ajkát megnedvesítette nyelve hegyével.

– Valóban feleségül veszel, Vincent? Miért?

– Ha nem vennélek el feleségül, jobban tettem volna, ha magadra hagylak. Át akarom élni a családi élet örömeit és szomorúságait, hogy saját tapasztalat alap­ján festhessem meg. Egyszer már szerelmes voltam egy asszonyba, Christine.

Amikor felkerestem az otthonában, közölték velem, hogy megutát. Szerelem igaz, becsületes és erős érzelem volt Christine és amikor eljöttem tőle, olyan volt, mintha meggyilkoltak volna. De a halálból van feltámadás: a feltámadás te vagy.

– De hiszen nem vehetsz el feleségül! Mi lesz a gyerekekkel? És a fivéred se küldene pénzt.

– Én megbecsülöm azt az asszonyt, aki anya, Christine. A bébi és Herman majd itt lesz nálunk, a többiek pedig anyádnál maradnak. És Theo... hát igen... talán levágja a fejemet. De ha megírom a teljes igazságot, nem hiszem, hogy cserbenhagyjon. Vincent leült Christine lábához. Sokkal jobb színben volt már, mint amikor első ízben találkoztak. Mintha egy kis boldogság csillogna szomorú barna sze­mében és mintha valami új életkedv támadna fel benne. A modellülés nem ment könnyen, de komolyan igyekezett mindent megtanulni. Amikor először talál­koztak, nyers modorú, beteg és szerencsétlen volt; most mintha egész lénye megszelídült volna. Újra felfedezte az életet és az egészséget. Amikor Vincent kicsit himlőhelyes, durva kifejezésű arcába nézett, amelyen most már némi báj és szépség is látszott, ismét Michelet sorára gondolt: „Comment se fait-il qu’il y ait sur la terre une femme seule désespérée?"

Sien, minden garast a fogunkhoz verünk, hogy minél többet megtakaríthas­sunk. Attól tartok, lesznek idők, amikor nem lesz semmim. Addig tudlak segí­teni, amíg el nem mégy Leydenbe, de amikor visszajössz, nem tudom lesz-e ke­nyérrevalóm is. Amim lesz, mindig megosztom veled.

Christine odaült mellé a földre, átkarolta nyakát és fejét vállára hajtotta.

– Hadd maradjak veled, Vincent. Én nem kérek sokat. Ha nem lesz más, csak kenyér és kávé, akkor sem panaszkodom. Szeretlek, Vincent. Te vagy az első férfi, aki jó hozzám. Nem kell feleségül venned, ha nem akarsz. Mo­dellt ülök neked, dolgozom szorgalmasan és megteszek mindent, amit csak akarsz. Csak veled maradhassak! Most vagyok először boldog életemben, Vincent. Nekem nem kell semmi más. Oszd meg velem, amid van, és én bol­dog leszek.

Vincent érezte a hozzá simuló nő testében a duzzadó, eleven magzatot. Meg­simogatta és sorra csókolta a himlőhelyeket az asszony szelíd arcán. Hagyta, hogy haja a vállára omoljék és gyengéden megsimogatta ritkás fürtjeit. Kipirult, boldog arcát bozontos szakállához dörzsölte.

– Szeretsz, Christine?

– Igen, Vincent, szeretlek.

– Olyan jólesik, ha szeretnek. Ám beszéljen a világ, amit akar. – Vigye az ördög a világot! – mondta Christine egyszerűen.

Én munkás ember módjára élek; az illik hozzám. Te meg én megértjük egy­mást és nem törődünk azzal, amit mások mondanak. Nem kell nekünk társadal­mi rang, elismerés. Osztályom már régen kiközösített. Inkább eszem száraz ke­nyeret a magam otthonában és vállalom a szegénységet, mint hogy ne vegyelek feleségül.

Egymást átölelve ültek a földön és melegedtek a vörösen izzó tűzhely köze­lében. A postás kopogtatása törte meg a varázst. Vincent Amszterdamból kapott levelet.

 

Vincent,

most értesültem felháborító viselkedésedről. A hat rajzra vonatkozó megrende­lésemet tekintsd meg nem történtnek. Ezentúl nem érdekel a munkád.

 

C. M. Van Gogh

 

Sorsa most már teljesen Theo kezében volt. Esetleg ő is abbahagyja a havi száz frank küldését, ha nem tudja megmagyarázni Christine-nel való viszonyát. Pedig ő nélkülözheti Mauve-ot mint tanítómesterét; nélkülözheti Tersteeget mint képei esetleges megvásárlóját; nélkülözheti családját, barátait, ha dolgoz­hat és vele lesz Christine, de a havi száz frankról nem tud lemondani!

Hosszú, szenvedélyes leveleket írt fivérének, bennük megmagyarázott min­dent, kérte Theót, értse meg őt és ne hagyja cserben. Napról napra a legnagyobb félelemben élt. Nem mert több rajzszert beszerezni, csak amire pénze volt, kénytelen-kelletlen abbahagyta az akvarellfestést is.

Theónak volt ugyan kifogása nem is egy, de nem tört pálcát Vincent visel­kedése felett. Tanácsokat is adott, de arra soha nem célzott, hogy beszünteti a pénzküldést, ha Vincent nem fogadja meg őket. Végül, ha nem is helyesel­te Vincent lépését, biztosította, hogy ezután is ugyanúgy megsegíti, mint ed­dig. Május elején jártak. Az orvos számítása szerint a szülés júniusra volt várha­tó. Vincent jobbnak látta, hogy Christine csak a gyermek megszületése után köl­tözzék hozzá. Úgy remélte, hogy addigra megkapja bérbe a Schenkwegen levő, szomszédos házat. Christine ideje nagyobb részét a műteremben töltötte ugyan, de holmiját még anyjánál tartotta. Akkorára tervezték az esküvőt, amikor fel­épül a gyerekágyból.

A szülés idejére Vincent is Leydenbe utazott. A gyermek nem mozdult meg kilenc órától fél kettőig és fogóval kellett elvenni az anyjától. A szülés egyéb­ként szerencsésen sikerült. Christine sokat szenvedett, de azonnal elfelejtette, mihelyt meglátta Vincentet.

– Nemsokára újra rajzolunk – mondta.

Vincent könnyes szemmel állt Christine ágya mellett. Nem törődött vele, hogy a gyermek másé. Az asszony az ő felesége és az újszülött az ő gyermeke. Boldog volt és fájt a szíve.

Amikor hazament a Schenkwegre, a háztulajdonost a ház előtt találta.

– Ki akarja bérelni a másik házat, Mijnheer Van Gogh? Csak heti nyolc frank a lakbér. A házat kitataroztattam. Válassza ki, milyen színű tapétát rakassanak fel a szobákban.

– Ne siessük el a dolgokat – mondta Vincent. – Akkor lesz szükségem a ház­ra, amikor hazajön a feleségem, de előbb írok a fivéremnek.

– Tapétát mindenképpen rakatok fel, azért válassza csak ki, milyent akar. Ha mégse veszi ki a házat, az se baj. Theo már hónapok óta tudott a szomszéd házról, amely sokkal nagyobb a má­siknál. Volt benne műterem, lakószoba, konyha, alvófülke és hálószobának használható padlásszoba. A bér négy frankkal volt több hetenként, de ha Chris­tine, a gyermek és Herman hozzáköltözik, több helyre lesz szükségük. Ezért azt válaszolta Vincentnek, hogy újabb fizetésemelést kapott, és ezentúl havi száz­ötven frankot küld. Vincent azonnal bérbe vette a házat. Christine-t a következő héten várta haza Leydenből és azt akarta, hogy megérkezésekor már meleg kis fészek várja. A háztulajdonos rendelkezésére bocsátotta két emberét, hogy a műteremből áthordják a bútorokat, Christine anyja pedig vállalta, hogy beren­dezi és kitakarítja az új lakást.

 

 

10.

 

Az új műterem sokkal szebb volt a réginél. A falakat szürkésbarna tapéta borította; padlója frissen súrolt, két festőállvány meg egy nagy fehér rajz­asztal is volt benne, a falakon pedig Vincent rajzai. Christine anyja az abla­kokra fehér muszlinfüggönyöket rakott. A műteremből fülke nyílt. Itt tartot­ta Vincent rajztábláit, rajzmappáit és fametszeteit; a sarokban egy kis szek­rényben álltak terpentines üvegjei, a festéshez szükséges edények. Az egyik polcon könyvei. A lakószobában volt az asztal, a konyhaszékek, olajfűtésű tűzhely és egy nagy nád karosszék az ablak mellett Christine részére. A ka­rosszék mellett vasbölcső állt zöld takaróval. Felette Rembrandtnak bölcsőt és két asszonyt ábrázoló metszete, melyen az egyik asszony gyertyafénynél bibliáját olvassa.

Vincent beszerezte a legszükségesebb konyhaedényeket, hogy Christine ked­vére főzhessen. Külön terítéket vásárolt. felkészülve rá, hogy Theo majd meg­

látogatja őket. Hálószobájukat a padlásszobában rendezték be, a műteremből áthozott régi ágyat pedig Herman kapta. A szalmazsákokat házilag maguk töl­tötték meg.

Amikor Christine kijött a kórházból, kezelőorvosa, a kórtermi ápolónő és a főmadám búcsúztatta el. Vincent csak most látta igazán, Christine olyanfajta nő, aki rokonszenvet és szeretetet kelthet komoly emberekben is. Eddig az éle­tében nem ismerte a jót – gondolta magában –, hogyan lehet hát maga jó?

Christine-t anyja és Herman már az új lakásban várta. Az asszony boldogsá­ga határtalan volt, mert Vincent az új lakást meglepetésnek szánta és előre nem szólt róla. Christine szobáról szobára ment, minden bútordarabot végigsimoga­tott: a bölcsőt, a karosszéket és a virágosládát, amelyet Vincent előre odakészí­tett az ablakpárkányra.

– A tanár nagyon furcsa volt – mondta. – Így szólt hozzám: Jól hallom, ugye, hogy szereti a gint, a gyomorkeserűt, s néha elszív egy-egy szivart? Igen – feleltem neki. Csak azért kérdeztem, mert ezekről nem kell lemonda­nia. De ne használjon ecetet, borsot és mustárt. És legalább egyszer egy héten egyék húst.

Faburkolatú hálószobájuk olyan volt, mint valami hajókabin. A vasbölcsőt a hálószobába Vincent minden este maga vitte fel. Ő is vitte vissza reggelenként a lakószobába. Minden házimunkát ő végzett el, mert Christine még gyenge volt, ő vetett ágyat, ő gyújtott be, takarított, elvégezte a beszerzéseket. Elemé­ben volt, mintha már évek óta együtt lakna Christine-nel és a gyerekekkel. Bár az operáció utóhatása még nem múlt el, az asszony ereje gyorsan visszatért.

Vincent szívében új békességgel kezdte újra munkáját. Örült saját háztartásá­nak és jólesett neki a körülötte zajló eleven családi élet. A Christine-nel való együttélés bátorságot és erőt adott művészi munkája végzéséhez. Biztosan tud­ta, hogy jó festő lesz belőle, ha Theo nem hagyja cserben.

A Borinage-ban alázatosan szolgálta Isten ügyét, de most új és elérhető Istent szolgált és olyan vallás hívévé szegődött, amelyet konkrét szavakkal tudott megnevezni; lerajzolt és megfestett egy munkást, a szántóföldek barázdáit, a dűnék homokos halmait, az eget és a tengert. Mindez komoly feladat, de szép is, érdemes életét ennek szentelnie és munkáját átitatni a költészet áhítatával.

Egyik délután a dűnékből hazatérve házuk előtt Tersteeggel találkozott.

– Örülök, hogy látom, Vincent – mondta Tersteeg. – Gondoltam, felkeresem és megnézem, hogy megy sora.

Vincent félt, hogy kitör a vihar, ha Tersteeg ellátogat hozzájuk. Néhány per­cig megállt beszélgetni vele kinn az utcán a ház előtt, hogy összeszedje bátor­ságát. Tersteeg nagyon kedves és barátságos volt, de Vincent egész belsejében reszketett.

Amikor beléptek, Christine a karosszékben ült, ölében kicsinyével, Her­man pedig a tűzhely előtt játszott. Tersteeg sokáig nézte őket, majd megszó­lalt angolul.

– Mit jelent ez az asszony és ez a gyerek?

– Christine a feleségem. A gyermek a miénk.

– Megesküdtek?

– Formálisan nem, ha erre gondol.

– Hogyan gondolja, hogy együtt él egy asszonnyal... gyerekekkel, akik...? – Az emberek általában meg szoktak házasodni. Nem gondolja? – Magának nincs pénze és a fivére tartja el.

– Szó sincs róla. Theótól fizetést kapok. Minden munkám tulajdonjoga az övé. A pénzét egyszer vissza fogja kapni.

– Megőrült maga, Vincent? Ilyen elképzelései csak meghibbant elméjű em­bernek lehetnek.

– Az ember viselkedése, Mijnheer – mondta Vincent-, sok tekintetben hason­lít a rajzoláshoz. A távlat változik, ha más és más szemszögből nézzük. Nem a tárgytól, hanem attól, aki nézi.

– Írok édesapjának, Vincent. Megírok neki mindent.

– Nem gondolja, hogy nevetséges lenne, ha előbb felháborodott hangú leve­let kapnának öntől és utána pedig az én meghívásomat, hogy költségemre láto­gassanak meg és utazzanak Hágába?

– Maga is meg akarja írni nekik?

– Miért kérdezi? Persze, hogy megírom. De be kell látnia, a mostani időpont alkalmatlan erre. Apámék most költözködnek a nueneni parókiára. Feleségem állapota pedig olyan, hogy bármi izgalom a halálát okozhatja.

– Akkor természetesen nem írok. Fiam, maga olyan őrült, mint az, aki a fo­lyóba öli magát. Én csak ettől szeretném megmenteni.

– Nem kételkedem a jó szándékában, Mijnheer Tersteeg, s ezért nem is harag­szom. De ez a beszélgetés számomra nagyon kellemetlen.

Tersteeg arcán zavart tekintettel távozott. Utána Weissenbruchtól tudták meg először, mennyire felháborodott rajtuk a világ. A festő egyik délután lépett be hozzájuk váratlanul, hogy megnézze, mi van Vincenttel.

– Látom, jól megélsz az én huszonöt frankom nélkül is.

– Igen, megvagyok.

– Ugye, most már örülsz, hogy nem kényeztettelek el?

– Ma is azt mondom, amit Mauve-nál első találkozásunkkor: menj a pokolba! – Ezzel a modorral csak második Weissenbruch lesz belőled. Látom, kezdesz

férfi lenni a talpadon. Mutass be az asszonyodnak. Eddig még nem volt szerencsém találkozni vele.

– Velem szemben olyan goromba lehetsz, ahogy csak jólesik, Weissenbruch, de őt hagyd békén.

Christine a zöld takarós vasbölcsőt ringatta. Tudta, hogy gúnyt űznek belőle és fájdalmas arccal nézett fel Vincentre. Vincent odament az anyához és a cse­csemőhöz, s védőleg állt mellettük. Weissenbruch rájuk nézett, aztán a bölcső felett a falon levő Rembrandt-metszetre.

– Milyen nagyszerű motívum! Szívesen megfestenélek benneteket és a képet a Szent Családnak nevezném!

Vincent szitkozódva rohant Weissenbruch felé, de az épségben kirohant az aj­tón. Vincent visszament családjához. A Rembrandt-metszet melletti falon tükör függött, Vincent meglátta benne hármójuk képét és egyetlen szörnyű, mindent elsöprő, világos pillanatában Weissenbruch szemével látta ő is magukat, a tör­vénytelen gyermek, a prostituált és a kegyelemkenyéren élő.

– Minek nevezett bennünket? – kérdezte Christine.

– Szent Családnak.

– Az micsoda?

– Mária, József és a gyermek Jézus.

Christine szeme könnybe lábadt és fejét a kisgyermek takarójába temette. Vincent letérdelt a vasbölcső mellé és vigasztalta. Kint alkonyodott és a szoba gyorsan besötétedett. Vincent újra mint kívülálló személy nézett saját magukra és szíve megtelt mély szeretettel.

– Ne sírj, Sien – mondta. – Ne sírj, drágám. Emeld fel a fejedet és töröld ki szemedből a könnyeket. Weissenbruchnak igaza volt!

 

 

11.

 

 

Vincent körülbelül egy időben fedezte fel Scheveningent és az olajfestést. Scheveningen kis halászfalu két dűne által határolt völgyben, az Északi-ten­ger partján. A parton nehézkes, árbocos halászbárkák sorakoztak, sötét színű, viharvert vitorlákkal. Hátul nagy, ormótlan kormánylapátjuk nyúlt ki, olda­lukra hálók voltak kiterítve, fenn az árbocon rozsdavörös vagy tengerzöld, há­romszögletű zászlók. Vörös kerekű kék taligákon szállították be a halat a fa­luba. A halászok feleségei két gömbölyű aranytűvel megtűzött fehér főkötőt hordtak. Gyermekeikkel ott álltak a parton, hogy fogadják a hazaérkező bár­kákat. A strandétterem tornyos épületén vidám, tarka zászlókat lengetett a tengeri szél.

Scheveningen fürdőhely is volt, teli külföldi vendégekkel, akik azért jöttek, hogy élvezzék a sós ízű tengeri levegőt. A partra fehér tarajú hullámok csapódtak.

A zöldesszürke tenger távolabb élénkzöld, majd mélykék színt öltött. A szürke égen felhők kergetőztek, csak itt-ott bukkant fel egy-egy kék folt, sej­tetve, hogy Hollandia felett mégis süt a nap. Scheveningenben az emberek se­rényen dolgoztak, egybenőve a földdel és a tengerrel.

Vincent sok utcarészletet ábrázoló akvarellt készített és úgy találta, hogy ez a festési mód alkalmas a gyors benyomások megörökítésére. De az akvarellfes­tésnek nincs kellő mélysége és vele nem tudta a dolgokat úgy kifejezni, mint szerette volna. Olajfestéshez volt kedve, de félt hozzányúlni, mert hallotta, hogy sok festő pályája vallott kudarcot, mert olajjal kezdett festeni, mielőtt jól meg­tanult volna rajzolni. Ekkor látogatta meg Theo Hágában.

Öccse huszonhat éves volt, s a mesterségét kitűnően értő műkereskedő. Cége képviseletében sokfelé és gyakran utazott. Mindenütt úgy ismerték, mint a szak­ma egyik legkitűnőbb fiatal képviselőjét. A Goupil cég eladta párizsi üzletüket Boussod-nak és a Valadonnak (akiket általában csak les Messieurs néven emle­gettek). Theót megtartották a régi munkakörében, de ez a munka most már más volt, mint Goupil és Vincent bácsi idejében.

A képek igen magas árakon keltek el – sokszor érdemtelenül –, de csak a be­érkezett festők művei érdekelték őket. Vincent bácsi, Tersteeg és Goupil min­dig kötelességüknek tartották, hogy felfedezzék és támogassák az új és fiatal festőket; az új cégtulajdonosok azonban csak az idősebb, beérkezett festők ké­peit keresték. Az újonnan érkezettek, mint Manet, Monet, Pissarro, Sisley, Re­noir, Berthe Morisot, Cézanne, Degas, Guillaumin és az olyan egész fiatalok, mint Toulouse-Lautrec, Gauguin, Seurat és Signac arra törekedtek, hogy vala­mi újat és mást mondjanak, mint Bouguereau és az akadémikusok unalomig is­mételt művei, de senki nem akart rájuk hallgatni. Les Messieurs szalonjában ezeknek a forradalmár-művészeknek egyetlen vásznát sem állították ki és nem kínálták eladásra. Theo, aki szívből meggyűlölte Bouguereau-t és az akadémi­kusokat, minden rokonszenvével az új utakon járó művészek felé fordult és igyekezett gazdáit rávenni, hogy állítsák ki az új festők műveit és neveljék rá a közönséget képeik vásárlására.

Les Messieurs az újítókat őrülteknek és gyerekeseknek tartották. Azt mondották, hogy ezeknek nincs festői tudásuk, Theo mégis bennük látta a jövő nagy mestereit.

Christine az emeleti hálószobában tartózkodott, amikor a két fivér a műterem­ben találkozott. Túlesve a köszöntésen, Theo így szólt:

– Üzleti dolgom is van Hágában, de bevallom jövetelem fő célja más. Szeret­nélek lebeszélni, hogy ezzel az asszonnyal tartós kapcsolatot teremts. Leg­először is, mondd, milyen?

– Emlékszel öreg dajkánkra, Leen Vermanra Zundertben? – Igen, emlékszem rá.

– Sien sok tekintetben olyan, mint ő volt. Egészen egyszerű teremtés, én még­

is tisztelem és csodálom. Ha valaki egyszerű, mindennapi személybe szeret be­le és vonzalma viszonzásra talál, az boldog ember, az élet minden nyomorúsá­ga ellenére. Engem egyedül az térített magamhoz, az öntött belém új erőt, hogy tudtam, hasznára vagyok valakinek. Ezt nem kerestem, magától történt. Sien vállalja egy festő életének minden gondját-terhét. Jobb festő lesz belőlem így, mintha Kayt veszem el feleségül.

Theo fel-alá járkált a műteremben és elmerülten nézett egy akvarellt, amikor megszólalt:

– Csak azt nem értem, hogyan tudtál Kay után ebbe az asszonyba beleszeretni?

– Én nem szerettem bele, Theo, legalábbis eleinte nem. Azért, mert Kay kiad­ta utamat, ki kellene halnia belőlem minden emberi érzésnek? Mint látod nem vagyok sem kétségbeesett, sem szomorú. Van új műtermem és otthonunkat most rendezzük be. Nem valami titokzatos műterem az enyém, hanem az élet valóságában gyökerező. Olyan műterem, amelyben van bölcső és gyerekszék, ahol szorgos munka folyik percnyi pihenés nélkül. Nekem a napnál világosabb, hogy amit rajzolok, át kell éreznem és hogy a családi élet valóságában kell él­nem, ha kifejezésre akarom híven juttatni, mi a családi élet.

– Jól tudod, hogy én soha nem ismertem osztálykülönbséget, Vincent, de bölcs dolognak tartod-e...

– Nem, egyáltalán nem gondolom, hogy lealacsonyítom vagy becstelenné te­szem magamat – szakította félbe fivérét Vincent – csak azért, mert munkám azonos a nép életével. Sőt tudom, hogy nem szabad elszakadnom a földtől, azo­nosítanom kell magam a való élettel és csak úgy jutok előre, ha vállalom az ez­zel járó bajokat és szenvedéseket.

– Ezekkel a nézeteiddel nem szállok vitába. – Theo közelebb lépett bátyjához és ránézett. – De miért van szükséged ehhez a házasságra?

– Mert ígéretem köt. Ne gondold, hogy Christine az ágyasom, vagy olyan nő, akivel többé-kevésbé futó viszonyt tartok fenn. A házassági ígéret számomra kettőt jelent. Jelenti először a polgári házasságot, mihelyt ezt a viszonyok le­hetővé teszik és jelenti, hogy addig is megsegítjük egymást. Úgy tekintünk egy­másra, mint házasfelek, s megosztjuk egymással a jót és a rosszat.

– De ugye egyelőre vársz a polgári házassággal?

– Igen, Theo, várok, ha tudni akarod. Addig nem kötjük meg a házasságot,

amíg képeim eladásából nem keresek havi százötven frankot, hogy ne szoruljak

a segítségedre. Megígérem, addig nem veszem feleségül Christine-t, amíg mint

festő meg nem szerzem anyagi függetlenségemet. Amint keresni kezdek, egyre

kevesebbet kérek majd tőled, míg végül nem szorulok rá többé a pénzedre. Ak­kor beszélünk csak a polgári házasságról.

Ez látszik a legbölcsebbnek.

– Itt jön Christine. A kedvemért nézz rá úgy, mint feleségre és anyára, hiszen valóban az is.

Christine jött le a lépcsőn a műterem hátsó részén. Egyszerű fekete ruhát viselt, haját gondosan hátrafésülte, arcának enyhe pirossága csaknem eltün­tette a himlőhelyeket. Egészen csinos volt a maga otthonias módján. Vincent iránt érzett szerelme biztosabbá tette modorát. Nyugodt mozdulattal fogott kezet Theóval és megkérdezte, megiszik-e egy csésze teát, majd meghívta, maradjon náluk vacsorára. Leült karosszékébe az ablak mellett, varrni kez­dett és ringatta a bölcsőt. Vincent izgatottan szaladgált a műteremben, mu­togatta öccsének szénrajzait, az utcarészleteket ábrázoló akvarelleket és az ácsceruzával rajzolt tanulmányokat. Azt akarta, hogy Theo lássa, mennyit haladt előre.

Theo hitt abban, hogy Vincentből egyszer nagy festő lesz, ha művei nem is tetszettek neki minden tekintetben ... legalábbis egyelőre nem. Theo alaposan képzett műbíráló és kényes ízlésű műbarát volt, de bátyjával szemben nem tu­dott bizonyos elfogultságtól szabadulni. Úgy tekintett Vincentre, mint aki – ha még nem is érkezett be – útban van a nagyság felé.

– Ha úgy érzed, hogy olajban kellene dolgoznod – mondta, miután Vincent tanulmányait sorra megmutatta neki és szólt erről az óhajáról –, miért nem kez­desz hozzá? Mire vársz?

– Arra a bizonyosságra, hogy a rajztudásom hibátlan. Mauve és Tersteeg azt állítja, hogy nem tudom hogyan...

– ... és persze ezt beszéli a fejedbe Weissenbruch is. Ebben magadnak kell véglegesen döntened. Ha úgy érzed, hogy mélyebb színekben kell magadat ki­fejezni, akkor elérkezett az ideje és ne tétovázz!

– De Theo, mennyi pénz kell ehhez! Azok a nyomorult festékes tubusok olyan drágák, mint az arany.

– Keress fel szállodámban holnap délelőtt tíz órakor. Minél előbb küldesz olajképeket, annál hamarább kapom vissza a rád költött pénzemet.

Vacsora közben élénk beszélgetés alakult ki Theo és Christine között. Ami­kor Theo elment, a lépcsőn Vincenthez fordult és így szólt franciául:

– Nagyon kedves teremtés. Nem is gondoltam volna.

Különös pár volt a két fivér, amikor másnap reggel együtt mentek végig a Wagenstraaton. Theo nagyon vigyázott a külsejére; cipőjét tükörfényesre tisz­tította, kemény ingmellben járt, ruhája frissen vasalva, nyakkendőjét különös gonddal kötötte meg, fekete keménykalapját kicsit félrecsapva hordta, barna szakálla jól gondozott, járása magabiztos, egyenletes. Vincenten elnyűtt cipő, szűk kabátjához nem illő, foltozott nadrágot viselt, nyakkendő nélkül járt, fejebúbján ellenzős munkássapka; szakálla torzonborz. Járásában, esetlen kézmoz­dulataiban volt valami groteszk félszegség.

A kettőjük közti furcsa ellentétnek azonban ők maguk cseppet sem voltak tu­datában.

Theo a Goupil műkereskedésben vásárolta meg Vincentnek az olajfestéket,

ecseteket és vásznakat. Tersteeg becsülte és csodálta Theót és örült volna, ha

szerethette és megérthette volna Vincentet. Amikor megtudta, miért jött a két

Van Gogh-fivér, saját maga válogatott ki mindent és Vincentnek jó tanácsokat adott a különféle olajfestékek használatára.

Gyalog tették meg a hat kilométer hosszú utat a dűnék közt Scheveningenig. Éppen egy halászbárka érkezett haza. A kikötő bejáratánál apró fabódéban ült a kikötőőr. Amikor a bárka feltűnt, megállt a mólón, kezében nagy zászlóval. Köréje gyerekek sereglettek és az őr a zászlóval integetett. Vén lovon egy férfi jött, hogy segítsen a kikötésnél. A faluból a dűnéken át férfiak és asszonyok si­ettek, hogy köszöntsék a hazatérő hajó legénységét. Amikor a hajó már egészen közel ért a parthoz, a férfi lovával begázolt a vízbe és magával hozta a horgonyt a partra. A halászokat magas szárú gumicsizmát viselő férfiak hátukon hordták ki a partra. Minden újonnan érkezőt nagy üdvrivalgással fogadtak. Amikor min­denki elhagyta a hajót, a halászbárkát lovak vontatták fel a partra, majd az egész csoport elindult vissza a faluba, köztük a lovon ülő férfi is, magasan kiemelked­ve a többi közül.

– Ilyen jeleneteket szeretnék megfesteni – mondta Vincent.

– Mihelyt olyan képeket festesz, amikkel magad is meg vagy elégedve, küldd el őket azonnal. Remélem, el tudom adni Párizsban.

– Theo, el kell adnod őket mielőbb.

 

12.

 

Amikor Theo elment, Vincent hozzákezdett az olajfestéshez. Első kísérlet­képpen a geesti híd mögötti csonka füzeket festette le, aztán egy salakkal borí­tott ösvényt, harmadiknak pedig Meerdervootban veteményeskertjében burgo­nyát ásó, kék zubbonyos parasztembert. A kertnek felásott, fehér, homokos ta­laja volt és a zöld gyom között elszáradt burgonyaindák hevertek. Távol a hát­térben sötétzöld fák és néhány háztető. Amikor Vincent odahaza műtermében jobban megnézte frissen festett képeit, a sikertől valósággal megrészegedett; tudta, senki meg nem mondaná, hogy ezek csak első szárnypróbálgatásai. A ké­pek rajza, minden jó kompozíció alapja, pontos volt és élethű. Maga is meg­lepődött, mert azt hitte, hogy első olajképei nem fognak sikerülni.

A következő képen egy lankás erdei részletet festett meg; az erdő talaját her­vadó őszi lomb takarta, világosabb és sötétebb vörösesbarnára festve a földet. A tarkaságot fokozta a fák csíkos árnyéka, mely helyenként teljesen elfedte a színeket. A feladat az volt, hogy érzékeltesse a színek mély árnyalódását és az erdő talajának a tömörségét, szilárdságát. Festés közben látta csak meg, hogy mennyi a fény a sötétségben is. Képén vissza akarta adni a fény és a színek nagy gazdagságát.

Az erdő talaja az alkonyati őszi napsütésben vörösesbarna szőnyeghez hason­lított, amelynek színeit a fák árnyéka tompította. Oldalt fiatal nyírfák szökelltek a magasba, s a fényben felcsillant ragyogó zöldjük; sudár törzsük árnyékos ré­sze mélyebb, sötétebb zöld színű volt. A fiatal fák, s az erdő barna és vörös szí­nű talaja fölött az ég szürkébe játszó, csillogó kék színben pompázott. Az egé­szet ködbe vesző zöld szegély foglalta keretbe, sudár fatörzsek és sárguló őszi lomb szövevénye. Az erdőben néhány gallyszedő asszony árnyékszerű, sötét, ti­tokzatos alakja látszott. Az egyik gallyért lehajló asszony fehér főkötője és a ke­zében tartott gallyak barna színe élesen elvált a talaj mély, vörösesbarna szí­nétől. Az erdei bozót felett egy férfi sötét, költői sziluettje szinte beleolvadt a háta mögötti égbe.

Festés közben így gondolkodott: – Nem szabad elmennem innen, amíg vissza nem tudom adni az őszi este titokzatos hangulatát. – De az alkonyat gyorsan sötétedett és sietnie kellett. Először néhány merész ecsetvonással a ké­pen látszó alakokat vetette vászonra. Mélységesen megragadta, hogy a fiatal fák vékony törzsei mily szilárdan kapaszkodnak a földbe. Hasztalan próbálta a talaj vastagon felrakott festékrétegében ezt érzékeltetni. Kétségbeesetten próbálko­zott vele, mert már-már teljesen besötétedett. Végre be kellett látnia, hogy ku­darcot vallott; a legerélyesebb ecsetkezelés sem tudott megbirkózni a nehéz, sű­rű, barna földdel. Vak intuícióval eldobta az ecsetet; a fák törzsét és gyökerét közvetlenül a tubusból kente rá a vászonra és a vastag olajfestéknek ecset he­lyett a palettakés nyelével adta meg végső formáját.

– Igen – kiáltott fel, amikor az éjszaka sötétsége teljesen beburkolta az erdőt -, most már itt állnak, szilárdan, rendíthetetlenül, meggyökeresedve a földben. El­mondtam, amit el akartam mondani!

Aznap este Weissenbruch látogatta meg.

– Gyere velem a Pulchri klubba. Élőképeket és társasjátékokat rendezünk. Vincent nem felejtette még el Weissenbruch legutóbbi látogatását. – Nem, köszönöm – mondta. - Nem hagyhatom egyedül a feleségemet. Weissenbruch odament Christine-hez, kezet csókolt neki, érdeklődött, hogy érzi magát és kedvesen eljátszogatott a csecsemővel. Nyilván tökéletesen elfe­lejtette már, amit legutóbb mondott róluk.

– Hadd lássam néhány újabb vázlatodat, Vincent.

Vincent boldogan megmutatta őket. Weissenbruch egymás után vette kezébe

valamennyit; egy hétfői piacot ábrázoló rajzot, amint szétszedik a piaci sátrakat;

az ingyenkonyha előtt sorban állókat; három öreget az őrültekházában; egy fel­

vont horgonyú halászbárkát Scheveningenben és egy ötödiket, amelyet a térdén

rajzolt az elázott dűnék között, zuhogó esőben.

– Eladnád ezeket a vázlatokat? Megvenném őket.

– Rossz tréfát akarsz megint űzni belőlem, Weissenbruch?

– Ha képekről van szó, soha nem tréfálok. Ezek kitűnő tanulmányok. Mennyit

kérsz értük?

– Mondd meg te! – felelte Vincent kedvetlenül, mert még mindig azt hitte,

Weissenbruch nevetségessé akarja tenni.

– Mondjuk öt frankot darabjáért. Huszonöt frankot az egészért. Vincent csodálkozva nézett rá.

– Az túl sok. Cor bácsitól csak két és fél frankot kaptam.

– Cor bácsi becsapott, fiam. Minden műkereskedő csaló. Eljön az idő, amikor

majd ötezer frankot kapnak értük. Szóval áll az alku?

– Weissenbruch, te néha angyal vagy, máskor az ördög! – Csak azért, hogy meg ne unj. Elővette pénztárcáját és kifizette Vincentnek a huszonöt frankot.

– Most pedig gyere velem a Pulchri klubba. Rád fér egy kis szórakozás. Tony

Offerman társulata burleszket ad elő. Jól fogsz mulatni.

Vincent végül is engedett az unszolásnak. A klub nagy terme teli volt olcsó

és erős szivarokat szívó festőkkel. Az első élőkép Nicholas Maes A betlehemi

jászol című képét ábrázolta. A színek jók voltak, de az összeállítás gyenge.

A következő élőkép tárgya Rembrandt képe volt: Izsák megáldja Jákobot és itt

legsikeresebben a Rebekát ábrázoló nő szerepelt. A szellőzetlen teremben Vin­cent feje megfájdult. A burleszket már nem várta meg, hazament; útközben egy

levél szövegét fogalmazta meg gondolatban.

A levélben elmondta atyjának Christine-nel való esetét, ahogyan a legjobbnak

gondolta, betette a levélbe Weissenbruch huszonöt frankját és meghívta Theo­dorust, látogassa meg Hágában.

Apja egy hét múlva érkezett meg. Theodorus kék szeme elhomályosodott,

járása meglassult, öreges lett. Utoljára akkor látta legidősebb fiát, mikor kiuta­sította házából. Közben több, barátságos hangú levelet váltottak egymással.

Szülei többször küldtek csomagot, fehérneműt, ruhát, szivart, süteményeket és

egyszer-egyszer egy tízfrankos bankjegyet. Vincent nem tudta, apja hogyan fo­gadja Christine-t. Az emberek néha nemes gondolkodásúak, máskor vakok és

rosszindulatúak.

Nem hitte, hogy apja közömbös marad vagy kifogásokat emel egy bölcső kö­zelében. A bölcső mégsem mindennapi tárgy, azt nem lehet semmibe venni. Ap­jának meg kell bocsátania, bármi történt is Christine múltjában.

Theodorus hóna alatt nagyobb csomaggal érkezett. Vincent kinyitotta és me­leg kabátot talált benne Christine részére. Ebből tudta, hogy minden rendben van. Christine felment a padlásszobába, Theodorus és Vincent pedig lent maradt a műteremben.

– Vincent – szólt édesapja –, egy dologról nem írtál a leveledben. Tied a gyer­mek?

– Nem. Christine már teherben volt, amikor találkoztam vele. – Hol a gyermek apja?

– Elhagyta Christine-t. – Vincent nem tartotta szükségesnek közelebbről meg­magyarázni a történteket.

– De te elveszed feleségül, ugye? Így nem élhettek.

– Persze, hogy elveszem. A törvényes házasságot megkötjük, mihelyt lehet. Theóval úgy határoztunk, hogy várunk, amíg rajzaimmal megkeresek havi száz­

ötven frankot. Theodorus sóhajtott.

– Igen, ez a legjobb. Vincent, anyád szeretné, ha meglátogatnál bennünket. Az én kívánságom is ez. Nuenen bizonyosan tetszeni fog, fiam. Kevés szebb falu van a Brabantban. Apró kis temploma az eszkimók kunyhóira hasonlít. Képzeld, száz ülőhely sincs benne! A parókia kertjét galagonyasövény veszi körül. A templom háta mögötti dűnék közt húzódik a virágos temető, régi fa sírkeresztekkel.

– Régi fa sírkeresztekkel! – ismételte meg Vincent. – Fehérek?

– Igen, fehérek. A sírfeliratok feketék, de az eső elmosta őket. – Van a templomnak szép, magas tornya is, apám?

– Igen, finom, égre törő magas torony, Vincent. Néha azt gondolom, majdnem

eléri Istent.

– Az árnyéka a temetőre esik? – Vincent szeme különös fényben csillogott. - Szeretném megfesteni.

– A közelben dűnék meg fenyőerdő, a földeken parasztok dolgoznak. Haza kell, hogy látogass, fiam.

– Igen, látnom kell Nuenent. Látni szeretném a temetőben a fakereszteket, a templomtornyot és a mezőn dolgozó földműveseket. Azt hiszem, a Brabant

elkísér egész életemben.

Theodorus hazatérőben azzal vigasztalta meg feleségét, hogy fiuk miatt nem kell úgy kétségbeesniök, mint hitték. Vincent pedig még nagyobb buzgalommal vetette bele magát a munkába. Mind gyakrabban gondolt Millet mondására:

L ’art c'est un combat; dans l’art il faut y mettre sa peau." (A művészet - harc, a művészetben az embernek vásárra kell vinnie a bőrét  – franciául).

Theo hitt benne; édesapja és édesanyja nem haragudott meg rá Christine miatt és a hágaiak sem avatkoztak többé a dolgaiba. Minden akadály elhárult útjából, nyugodtan dol­gozhatott.

A fatelep tulajdonosa elküldött hozzá modellnek minden munkást, akinek nem tudott munkát adni. Zsebe kiürült, de rajzmappája megtelt. Számtalanszor megrajzolta a csecsemőt a bölcsőben a tűzhely mellett. Amikor az esőzések megindultak, olajpapíron festett és így fogta el a kívánt színhatásokat. Gyorsan megtanulta, hogy a színek elemzésének megvan a maga különös módja, s ezt mondta önmagában: - Az a zöldesszürke szín valójában kevert sárga, csaknem minden kék nélkül. - Akármit rajzolt, embert vagy tájat, komoly bánatot és nem érzelgős melankóliát akart vele kifejezni. Arra vágyott, hogy ezt mondják mun­kájáról: – Meglátszik rajta, mélyen érző, gyengéd lélek alkotása!

Tudta, hogy a világ szemében alig más, mint semmirekellő, naplopó, különc és olyan kellemetlen valaki, akinek semmi helye az életben. Munkáiban azt akarta megmutatni, mi rejtőzik egy ilyen különc, naplopó szívében.

Rajz- és képtémákat látott a legnyomorúságosabb viskókban, a legpiszkosabb zugokban is. Minél többet festett, más munka annál kevésbé érdekelte. Minél inkább megszabadult tőlük, annál jobban ragadták meg képzeletét az élet festői oldalai. A művészet kitartó munkát követelt, munkát mindenáron és a dolgok ál­landó figyelését.

Nehézséget csak az olajfesték ijesztően drága ára okozott, meg az, hogy olyan sokat használt el belőlük. Amikor a tubusokból mély rétegekben rakta fel a szí­neket vásznaira, mintha a tengerbe dobálna frankokat. Olyan gyorsan festett, hogy a festőszerekre költött összegek ijesztően növekedtek; egy ültében megfes­tett akkora olajfestményt, amely Mauve-nak kéthavi munkájába került. A festékkel nem tudott takarékoskodni, sem lassan dolgozni; a pénz elfogyott, de a műterem megtelt képekkel. Mihelyt Theótól megérkezett a pénz – pénzét öt­venfrankos részletekben a hónap elsején, tizedikén és huszadikán kapta – azon­nal rohant a műkereskedésbe és nagy tubusokban vásárolt okkersárgát, kobalt- és berlini kéket, kisebb tubusokban nápolyi sárgát, terre siennát, ultramarint és gu­mi-guttit. Aztán dolgozott lelkesen, míg a festék és a pénze el nem fogyott – az ötven frankból rendszerint öt-hat napra futotta. Utána gondjai elölről kezdődtek.

Csodálkozott, mennyi mindent kellett vásárolnia a bébinek; Christine-nek új meg új orvosságok, új ruhák, különleges élelmiszerek kellettek; Hermannak sok könyvre és iskolaszerre volt szüksége. A háztartás meg feneketlen hordó, amely gyors iramban nyel el mindent, lámpákat, konyhaedényeket, takarókat, szenet, tüzelőfát, függönyöket, szőnyegeket, gyertyát, ágyneműt, evőeszközöket, tányérokat, bútort és mérhetetlenül sok élelmiszert. Elképzelhetetlenül nehéz feladat volt helyes arányban felosztani az ötven frankot a festésre és családja há­rom, eltartásra szoruló tagjai között.

– Olyan vagy, mint a munkás, aki menten a kocsmába rohan, amint megkap­ja a bérét - jegyezte meg egy alkalommal Christine, amikor Vincent türelmet­len mozdulattal tépte fel a Theótól érkezett pénzeslevelet és már szedte is össze az üres festékestubusokat.

Egy kováccsal két lábon álló távmérőt készíttetett, amelyet a dűnék közti fes­tésnél használt. Legszívesebben Scheveningen környékén festette a homokdom­bokat, a halászokat, a halászbárkákat, lovakat és hálókat. Mindennap a dűnék közt lehetett látni nehéz festőállványával és távmérőjével, amint elmerülten fes­tette az örökké változó tengert és eget. Amikor az ősz lassan télbe fordult és más festők jól befűtött műtermükben dolgoztak, Vincent akkor is kijárt festeni a szélben, esőben, ködben és viharban. Vásznát, midőn a festék még nedves volt, gyakran beborította a széltől felkavart por és a tenger tajtékjából felszálló vízpor. Az esőben bőrig ázott, a ködben és szélben átfázott, a szél a felkavart homokot a szemébe és orrába fújta... és mégis élvezettel töltött el festőállványa előtt minden percet, kint a szabadban, a legszörnyűbb időben is. A halálon kí­vül semmi más nem tartóztathatta volna fel most alkotó lendületében.

Egyik este megmutatta új vásznát Christine-nek.

– Vincent – kiáltott fel az asszony –, hogy tudsz ilyen élethűen festeni?

Vincent nem is gondolt rá, hogy egy műveletlen, egyszerű teremtéshez szól. Ezeket a szavakat inkább Mauve-hoz vagy Weissenbruchhoz intézhette volna:

– Magam sem tudom – mondta. – Leülök üres vászonnal egy kiválasztott helyre, és így szólok magamhoz: ennek az üres vászonnak valamivé lennie kell! Hosszú ideig dolgozom rajta, hazajövök elégedetlenül és elrakom a szemem elől. Kicsit pihenek, azután félve újra előveszem. Most is elégedetlen vagyok vele, mert ha visszagondolok arra, mint csillogtak a színek a megfestett tájon, akkor munkám nem elégít ki. Végül munkáimban mégiscsak találok valamit ab­ból, ami megkapott és magával ragadott. Olyan ez, mintha a természet beszélne hozzám és én gyorsírással jegyzem le szavait. Lehet, hogy gyorsírásomban van­nak kibetűzhetetlen szavak, hibák, hiányok, de mégis benne van az, amit az erdő, a tenger vagy egy emberi alak szólt hozzám. Érted?

– Nem.

 

13.

 

Christine nagyon keveset értett meg Vincent munkájából. Festési szenvedélyét úgy fogta fel, mint valami költséges rögeszmét. Tudta, hogy Vincent élete ezen a kősziklán épült fel és kísérletet sem tett, hogy ellenkezzék vele; a kifejezéséért vívott fájdalmas küszködés, munkájában célja és lassú előrehaladása azonban érthetetlen talány maradt számára. A családi életben jó társa volt a mindennapi élet apró-cseprő gondjaiban, de a család dolgai Vincent életében igen kis szerepet játszottak. Amikor szavakban akarta kifejezni vágyait és céljait, erre csak Theóhoz írt leveleiben nyílt alkalma; szinte minden este hosszú szenvedélyes hangú leveleket írt fivérének, amelyekben beszámolt mindenről amit látott, festett vagy gondolt napközben. Ha mások kifejezőkészségét akarta, élvezni, francia, angol, német vagy holland regényeket olvasott. Christine csak kis helyet foglalt el életében. Mégis megelégedett volt és nem bánta meg elha­tározását, hogy Christine-t feleségül veszi, viszont kísérletet sem tett rá, hogy kényszerítse a maga intellektuális kedvteléseire, amelyek kívül álltak Christine felfogóképességén és érdeklődési körén.

Ezzel nem is volt semmi baj a nyár, az ősz, sőt a késő ősz hosszú hónapjai alatt, amikor rendszerint már reggel öt-hat órakor elment hazulról és késő estig távolmaradt a dűnék közt és a tengerparton. Amikor azonban a Ryn állomással szemközti italmérésben történt megismerkedésük első évfordulóján szörnyű hó­vihar tört ki, és ettől kezdve Vincentnek reggeltől estig otthon kellett dolgoznia, egyre nehezebbé vált a megfelelő légkör fenntartása kettőjük között.

Vincent ismét rajzolt, így pénzt takarított meg, mert nem vásárolt olajfestéket, de modellekre még mindig túlköltekezett. Olyanok, akik szívesen vállalták a legrosszabb fajta fizikai munkát a legalacsonyabb bérért, komoly pénzt kértek modellülésért. Engedélyt kért rá, hogy az elmegyógyintézetben rajzolhasson, de a tébolyda vezetői kijelentették, hogy erre eddig nem volt példa; különben is most átalakítási munkálatok folynak, legfeljebb látogatási napokon rajzolhat.

Egyetlen reménye Christine maradt. Azt gondolta, ha megerősödik, ugyanúgy ül majd modellt neki, mint a gyermek megszületése előtt. Christine-nek azon­ban más elképzelései voltak. Előbb csak ennyit mondott:

– Még nem vagyok elég erős. Várj egy kicsit. Hiszen neked nem sietős a mun­kád.

Amikor pedig teljesen felépült, kijelentette, hogy sok a dolga, nem ér rá.

– Most már más a helyzet, Vincent – mondta. – Először is itt van a gyerek. Azután nekem kell tisztán tartanom a lakást és négyünkre főzni.

Vincent reggel ötkor kelt, elvégezte a házimunkát, hogy Christine nap közben szabad legyen és modellt ülhessen.

– Sien, ülnöd kell! Nem engedhetem meg magamnak, hogy mindennap más modellnek fizessek. Hiszen részben ezért is vagy itt.

Christine-en erőt vett az a bizonyos dühroham, amely ismeretségük kezdetén szinte mindennapos volt.

– Szóval csak erre kellettem neked! Persze pénzt akarsz megtakarítani! Azt

akarod, hogy a cseléded legyek! Ha nem ülök modellt, képes volnál kidobni! Vincent egy pillanatig elgondolkodott, majd így szólt:

– Ezt csak anyádéknál hallhattad. Magadtól ilyesmi soha nem jutott volna

eszedbe.

– És ha ott hallottam? Talán nem igaz?

– Sien, ne járj el anyádékhoz.

– Miért? Én szeretem az anyámat!

– De ők tönkreteszik kettőnk életét. Észre sem veszed, máris újra úgy gondol­kozol, mint ők. Mi lesz akkor a házasságunkkal?

– Nem te szoktad-e mondani, amikor idehaza nincs ennivaló, hogy menjek anyámékhoz? Keress többet, akkor nem kell hozzájuk járnom.

Amikor végre sikerült rábírnia, hogy modellt üljön neki, semmire sem lehe­tett használni. Ugyanazokat a hibákat követte el, amelyekről az előző évben annyi fáradsággal szoktatta le. Néha már-már azt hitte, hogy Christine tudato­san izeg-mozog, gesztikulál, csak azért, hogy beleunjon és ne is kérje modellü­lésre. A végén az asszony győzött és Vincent abbahagyta a dolgot. Ez persze az­zal járt, hogy modellekre mind többet kellett kiadnia és egyre többször nem fu­totta élelemre a pénzből. Így aztán Christine kénytelen volt ideje jelentős részét anyjánál tölteni. Amikor pedig visszajött, Vincent mindig azt tapasztalta, hogy Christine magaviselete, ha kis mértékben is, de megváltozott. Circulus vitiosus volt ez: ha minden pénzét a háztartásra költi, Christine nem jár haza anyjához és kikerül annak közvetlen befolyása alól, a kettőjük közti viszony pedig rend­be jön. De ennek az az ára, hogy Vincentnek félbe kell hagynia munkáját. Hát talán csak azért mentette meg Christine-t, hogy szellemi öngyilkosságot köves­sen el? Ha az asszony nem megy el anyjához többször is havonta, ő és a gyere­kek is éheznek; ha pedig elmegy, vége otthoni békességüknek. Maga sem tud­ta, mitévő legyen.

Milyen is volt Christine betegen teherben, majd a kórházban, végül fel­épülőben? Elhagyatott, kétségbeesett, a halál küszöbén álló nő, aki hálás egyet­len szíves szóért, egy simogatásért, hiszen annyit szenvedett. Mindent megtett, hogy szenvedései csak egy pillanatra is megszűnjenek. Lelke tele volt szívből jövő ígéretekkel, amikor önmagáról és eljövendő életéről esett szó. Ám ez a Christine megváltozott, mihelyt megfelelő ételeket, gyógyszereket kapott, gon­dos ápolásban részesült. A szenvedést hamar elfeleltette és egyszerre elenyé­szett szilárd elhatározása, hogy ezentúl jó anya, gondos háziasszony lesz. Ko­rábbi életének gondolatai, szokásai lassanként újra feléledtek. Tizennégy éven át élte az utcalányok züllött életét. Ezalatt gyakran itta részegre magát, fekete szivarjait szívta, hozzászokott a durva, szemérmetlen beszédhez. Amikor egész­sége helyreállt és fizikailag megerősödött, veszedelmes, alattomos változás ha­talmasodott el rajta. Vincent kezdetben nem is értette, lassanként azonban tisz­tán látta, miről van szó.

Ekkortájt, nem sokkal újév napja után, különös levelet kapott Theótól. Fivé­re Párizs utcáin magányos, beteg és elkeseredett nővel találkozott. A nő lábfá­jása miatt nem dolgozhatott és már öngyilkosságra gondolt. Theo Vincenttől ta­nult, akiben mesterét látta. A nőt elhelyezte régi jó barátainak házában. Orvost hívatott hozzá és megvizsgáltatta. Minden költséget vállalt és a nőről mint be­tegéről írt levelében.

– Elvegyem páciensemet feleségül, Vincent? Ezzel szolgálom-e legjobban ér­dekeit? Kössem magamhoz törvényes házassággal? Sokat szenvedett és boldog­talan; elhagyta az egyetlen férfi, akit szeretett. Mit tegyek, hogy megmentsem az életét?

Vincentet mélyen megindította öccse levele és biztosította együttérzéséről. Christine-nel ugyanekkor a helyzet napról napra rosszabbodott. Ha csak kenyér­re és kávéra tellett, elégedetlenkedett. Követelte, hogy Vincent ne költsön mo­dellekre, hanem fordítson minden pénzt a háztartásra. Új ruhára nem telt, a ré­git pedig elhanyagolta és rongyos, piszkos ruhában járt. Vincent ruháját, fehér­neműjét, ha elszakadt, nem javította, nem foltozta. Ismét megerősödött anyja befolyása, aki telebeszélte a fejét, hogy Vincent egyszer vagy elhagyja vagy el­kergeti házából. Látnivaló, hogy viszonyuk végleges rendezését egyre halogat­ja, miért zavartatja hát magát kapcsolatuktól, amely amúgy is csupán időleges.

Vincent habozott: azt a tanácsot adja-e Theónak, hogy vegye feleségül „páci­ensét"? Törvényes házasság-e a legüdvösebb megoldás az ilyenféle nők meg­mentésére? Vagy az-e a legfontosabb, hogy tető legyen a fejük felett, jó ételek­kel helyrehozzák egészségüket és szerető gondoskodással újra megszerettessék velük az életet?

– Ne siesd el a dolgot – óvta fivérét. – Tégy meg páciensedért mindent, amit tehetsz, a nemes cél érdekében. De a törvényes házasság nem segít rajtad. Ha a szeretet elmélyül köztetek, megérik az idő a házasságra is. Elsőrendű gondod azonban az legyen, hogy megmentsd.

Theo havonta három ízben küldött ötven-ötven frankot. A pénz azonban most - Christine rossz beosztása miatt – korántsem tartott annyi ideig, mint azelőtt. Vincent ragaszkodott a modellekhez, hogy elegendő tanulmányt készítsen nagy vásznaihoz. Sajnált minden frankot, amelyet a rajzolástól kellett elvonnia, csak

azért, hogy a háztartásba ölje bele. Élethalálharc volt ez. A havi százötven frank csak arra volt elegendő, hogy legyen élelmük, fedél a fejük felett és beszerezze, ami a legszükségesebb. Négyőjük ellátásáért hősies, de reménytelen küzdelmet folytatott. Mind több pénzzel tartozott a háziúrnak, a cipésznek, a fűszeresnek, a péknek, a festékekért. A legnagyobb bajt azonban az okozta, hogy Theo is pénzzavarokkal küzdött.

Vincent könyörgő leveleket írt. „Nagyon kérlek, küldd a pénzt egy kicsivel huszadika előtt, de semmi esetre sem később; csak két rajzlapom maradt és ki­fogyóban a rajzceruzám is. Nincs egyetlen frankom sem, modellekre és élelem­re." Havonta háromszor írt ilyen levelet, amikor pedig az ötven frank megérke­zett, az egész összeg elment az adósságra és semmi sem maradt.

Theo „páciensének" lábát meg kellett operáltatni. Theo egy jó kórházba fek­tette be. Nuenenbe is neki kellett pénzt küldenie, mert Theodorus új gyüleke­zete kicsiny volt és a lelkészi fizetésből nem futotta mindig a család fenntar­tására. Theónak tehát gondoskodnia kellett saját szükségleteiről, „pácien­séről", Vincentről, Christine-ről, Hermanról és a kis Antonról, Nuenenben élő családjáról. Fizetésének minden centime-jére szüksége volt, ezért Vincentnek a havi százötven franknál egyetlen frankkal sem tudott többet küldeni.

Március elején történt, hogy Vincentnek egyetlen, szakadt egyfrankos bank­jegye maradt csak, s ezt az egyik kereskedésben nem fogadták el. Odahaza nem volt egy falat élelem sem. Theo következő pénzküldeménye csak kilenc nap múlva volt esedékes. Vincent kétségbeesetten gondolt rá, mi történik, ha Chris­tine ilyen hosszú időre anyja befolyása alá kerül.

– Sien – mondta –, nem hagyhatjuk a gyerekeket éhezni. Jobb lesz, ha haza­viszed őket anyádhoz, amíg Theo pénze meg nem érkezik.

Egymásra néztek egy pillanatig; ugyanazt gondolták mindketten, de nem volt bátorságuk, hogy kimondják.

– Igen - mondta Christine –, sajnos nem tehetünk mást.

A fűszeres az elszakadt egyfrankos bankjegyért fekete kenyeret meg egy ke­vés kávét adott. Vincent modelleket hívott a házba, de a nekik járó pénzzel adós maradt. Napról napra idegesebb lett, s ezt megsínylette munkája is. Hozzá még éhezett. Állandó pénzügyi zavarai valósággal beteggé tették. Munkájáról nem tudott lemondani, de minden munkában eltöltött óra arról tanúskodott, hogy al­kotóereje egyre csökken.

A kilencedik nap végén, pontosan a hónap harmincadikán, megérkezett Theo ötven frankja. „Páciense" felgyógyult az operációból és barátainál helyezte el. Pénzügyi bajai őt is megviselték és levert volt. „Sajnos, a jövőre vonatkozólag semmi biztosat nem tudok írni" – írta.

Ez a mondat Vincentet valósággal fejbe ütötte. azt akarta-e Theo ezzel a tudtára adni, hogy nem tud neki több pénzt küldeni? Ez önmagában még nem lett volna olyan nagy szerencsétlenség. De nem azt jelenti-e a közlés: fivére a szin­te naponként küldött rajzokból azt a következtetést vonta le, hogy nincs tehet­sége és a jövőtől nem remélhet semmit sem?

Éjszakáit álmatlanul töltötte. Theót leveleiben sürgette, magyarázza meg pon­tosabban, hogy értette, amit írt. Már-már arra gondolt, hogy valami kereseti forrás után néz, de nem talált megoldást.

 

14.

 

 

Amikor Christine-ért ment, az asszonyt édesanyja, fivére, fivére nője és egy idegen férfi társaságában találta. Fekete szivart szívott és gint ivott. Nemigen örült a gondolatnak, hogy visszamenjen Schenkwegre.

Az anyja házában töltött kilenc nap felelevenítette minden rossz szokását, ré­gi züllött életét.

– Miért ne szivarozzak, ha jólesik! – kiáltotta. – Nincs jogod, hogy megtiltsd! A magam pénzén veszem! Az orvos a kórházban megmondta, hogy annyi gint és gyomorkeserűt ihatok, amennyit csak akarok.

– Igen, orvosságként... hogy javítsa az étvágyadat.

Christine rekedtes hangon nevetett.

– Orvosságot! Milyen... vagy te! – és olyan trágár kifejezést használt, ame­lyet csak ismeretségük legkezdetén hallott tőle.

Vincent maga is igen ingerült lelkiállapotban volt, fékezhetetlen dühroham vett erőt rajta. Christine követte példáját.

– Te már nem gondoskodsz rólam! – ordítozta. – Ennem se adsz! Mért nem keresel többet? Pipogya fráter vagy, ez a szent igazság!

Ahogy a telet a nehezen érkező tavasz váltotta fel, Vincent állapota egyre rosszabbodott. Mind nagyobb összegekkel tartozott a legkülönfélébb embereknek. Mivel nem táplálkozhatott rendesen, úgy elgyengült, hogy enni is alig tudott. Gyomra émelygett, fogfájás kínozta. A fájdalomtól éjszakánként a szemét is alig hunyta le. Rossz fogától a jobb füle is megfájdult és ez napközben is állandóan gyötörte.

Christine anyja mind gyakrabban jelent meg náluk; együtt szivarozott és ivott leányával. Most már nem tartotta Christine-t szerencsésnek a kapcsolatáért. Egy alkalommal Vincent ott találta náluk Christine fivérét is, de az elkotródott, mi­helyt Vincentet megpillantotta.

– Miért jött ez ide? – kérdezte Vincent. – Mit akart tőled?

– Azt mondják, el akarsz kergetni.

– Jól tudod, hogy ezt soha nem teszem, Sien. Soha, míg nálam akarsz maradni. – Anyám azt akarja, hagyjalak itt. Azt mondja, semmi értelme, hogy nálad maradjak, hiszen csak éhezek.

– Hova akarsz menni?

– Hova? Haza.

– És magaddal viszed a gyerekeket is? Abba a házba?

– Jobb, mint hogy itt éhezzenek. Majd dolgozom és pénzt keresek. – Milyen munkára gondolsz?

– Majd csak akad valami.

– Mint takarítónő? Vagy megint mosni akarsz járni? – Igen... lehet.

Vincent tudta, hogy nem mond igazat.

– Szóval erre akarnak rábeszélni!

– Nézd... nem is olyan rossz az... meg lehet élni belőle.

– Hallgass rám, Sien, ha visszamégy anyádék házába, ez a vesztedet jelenti.

Tudod, hogy anyád újra kiküld az utcára. Jusson eszedbe, mit mondott az orvos

Leydenben. Ha újra kezded azt az életet, halálodat jelenti!

– Nem fogja azt jelenteni. Egészen rendbe jöttem.

– Azért jöttél rendbe, mert vigyáztál magadra! De ha újra kezded... ! - Krisztusisten! Ki megy vissza?! Ha csak te nem küldesz.

Vincent ráült a fonott karosszék karjára és kezét Christine vállára tette. Chris­tine fésületlen, kócos volt.

– Hidd el nekem, én soha nem hagylak el. Amíg kész vagy megosztani velem, amim van, együtt élhetünk. De távol kell maradnod anyádtól és fivéredtől, akik vesztedet okozzák. Ígérd meg a saját érdekedben, hogy soha többé nem találko­zol velük.

– Megígérem.

Két nappal később, amikor a szegényházból jött haza, ahol rajzolt, a műterem üresen állt. Vacsorának nyoma sem volt. Christine-t anyjánál találta. Gint meg gyomorkeserűt ivott anyjával és fivérével.

– Mondtam neked, hogy szeretem az anyámat – mentegetőzött, amikor haza­értek. - Akkor megyek el hozzájuk, amikor akarok. Nem vagyok a tulajdonod, sem a cseléded. Azt csinálok, ami nekem tetszik.

Christine-en erőt vettek régi, rossz szokásai, hanyagsága. Ha Vincent rászólt, jó útra akarván téríteni és elmagyarázta neki, hogy ezzel elidegeníti magát tőle, így felelt:

– Jól tudom én, te már nem akarod, hogy veled maradjak.

Amikor Vincent figyelmeztette rá, hogy a lakás piszkos, takarítatlan, Christi­ne így felelt:

Igen, tudom, lusta, haszontalan nőszemély vagyok, de mindig is az voltam;

ezen már nem lehet segíteni. Amikor meg akarta értetni vele, hogy az ilyen szörnyű életmód hová juttatja, így válaszolt:

– Tudom, hogy én pária vagyok és a végén a folyóba ölöm magam!

Christine anyja szinte mindennap megjelent náluk és tönkretette baráti jó vi­szonyukat, amelyet Vincent olyan sokra értékelt. A rendetlenség a lakásban nőt­tön-nőtt. A rendszeres étkezés megszűnt. Herman rongyos és piszkos, iskolake­rülő utcagyerek lett. Christine egyre kevesebbet dolgozott és mind többet do­hányzott, ivott; Vincent elől persze eltitkolta, hol szerzi rá a pénzt.

Közben nyár lett, Vincent ismét festegetett és napjait a szabadban töltötte. Ez azt jelentette, hogy újra sok pénzt költött festékekre, vásznakra, rámákra és na­gyobb festőállványokra. Theo leveleiben beszámolt róla, hogy „páciense" csak­nem teljesen felépült, de komoly problémák jelentkeztek a kettőjük viszonyá­ban. Mitévő legyen most, hogy a nő állapota javult?

Vincent igyekezett elfelejteni élete bajait és festett rendületlenül. Tudta, hogy minden összedől körülötte és ő áldozatul esik annak a mérhetetlen lom­posságnak, amely Christine-t újra hatalmába kerítette, de kétségbeesését munkájába temette. Reggelenként, amikor egy-egy új téma megfestésére in­dult el hazulról, abban reménykedett, vászna olyan szép, oly tökéletes lesz, hogy nyomban elkel és belőle egy csapásra beérkezett festő lesz. Esténként pedig belátta, eltart még hosszú évekig, amíg mint festő az igazi nagyok so­rába emelkedik.

Egyetlen vigasztalása a kis Anton volt. A gyermek az életerő valóságos csodájaként falt fel mindent, ami ehető volt, nevetés és gőgicsélés közben. Szeretett a sarokban a padlón ülni, amikor Vincent a műteremben tartózko­dott. Gügyögésével mutatta ki érdeklődését vagy bámészkodva bámult a fa­lakon levő rajzokra. Szép, eleven gyermekké fejlődött. Minél inkább elha­nyagolta anyja, Vincent annál jobban megszerette. A kis Antonban látta cél­ját és jutalmát annak, amit az elmúlt évben tett. Weissenbruch csak egy alkalommal kereste fel. Vincent megmutatta neki előző évben készített rajzait, amelyekkel újabban szörnyen elégedetlen volt.

– Nincs igazad – nyugtatta Weissenbruch. – Valamikor majd úgy nézel vis­sza éppen a korai dolgaidra, mint amelyekben van őszinteség és átható erő. Tarts ki továbbra is, fiam, ne hagyd, hogy bármi is utadba álljon.

Végül is egy arcába sújtó ökölcsapás állta útját. Tavasszal lámpát vitt javíta­ni egy vaskereskedésbe. A kereskedő unszolta, vegyen még néhány lábast.

– De most nincs rá pénzem.

– Nem baj. Ráér fizetni értük később is. Vigye el, majd fizet, ha lesz pénze.

Két hónappal később a kereskedő berontott hozzá a műterembe. Testes, bika­erős férfi volt.

– Miért hazudott maga nekem? – kiáltotta. – Azt hiszi, hogy csak úgy elvihe­ti tőlem az árut és nem fizet érte, pedig van pénze?

– Pillanatnyilag nincs egy árva centime-om se. Azonnal fizetek, mihelyt pénzt kapok.

– Tiszta hazugság! Fizetett a szomszédomnak, a suszternek.

– Most dolgozom – mondta Vincent –, és nagyon kérem, ne zavarjon. Majd fizetek, ha lesz pénzem. Azonnal távozzék.

– Addig nem megyek el, amíg a pénzemet meg nem kapom. Vincent meggondolatlanul kifelé taszigálta a kereskedőt.

– Takarodjék a házamból! – kiáltott rá.

A kereskedő csak erre várt. Mihelyt Vincent hozzáért, öklével az arcába súj­tott, úgy hogy a falnak zuhant. Utána a földre öklözte, majd egyetlen szó nélkül elment.

Christine az anyjánál volt. Anton odakúszott Vincenthez és sírva simogatta az arcát. Néhány percig eltartott, amíg magához tért. Nagy nehezen a lépcsőhöz tá­molygott, felment a padlásszobába és lefeküdt.

Az ütés nem sebezte fel az arcát, fájdalmat sem érzett és akkor sem sérült meg, amikor a földre zuhant. De ez a két ökölcsapás összetört valamit benne.

Úgy érezte, súlyos vereség.

Christine hazaérkezett és felment a hálószobába. Nem volt otthon sem pénz, sem vacsora. Sokszor maga is csodálkozott rajta, hogy maradt Vincent életben.

Észrevette, hogy Vincent félig eszméletlenül fekszik az ágyon. – Mi történt? – kérdezte.

Vincentnek nagy erőfeszítésébe került, hogy fejét Sien felé fordítsa.

– Sien – mondta –, el kell mennem Hágából. Tudom, nincs más választásom.

– Igen ... tudom.

– El kell innen mennem. Valahová vidékre. Esetleg Drenthe-be. Ott olcsón le­het élni.

– Azt akarod, hogy én is veled menjek? Drenthe undok kis fészek. Mihez kezdjek ott, ha újra pénz nélkül maradunk és ennivalóra sem telik? – Nem tudom, Sien. Akkor bizony nem eszel.

– Megígéred, hogy a százötven frankot arra költöd, hogy éljünk belőle? Hogy nem szórod el modellekre és festékre?

– Ezt nem ígérhetem meg, Sien. Az mindennél fontosabb. – Igen, neked!

– De neked nem. Miért is lenne?

Nekem is élnem kell Vincent. Nem élhetek, ha nem eszem.

– Én meg nem élhetek festés nélkül.

– Igazad van, ez a te pénzed... te rendelkezel vele... én megértelek. Van né­hány centime-od? Menjünk az italmérésbe.

Az ivóban savanyú bor szaga terjengett. Késő délután volt, de még nem gyúj­tottak lámpát. A két asztal, amelynél akkor ültek, amikor megismerkedtek, most is üres volt. Christine arra kérte Vincentet, üljenek oda. Bort rendeltek. Chris­tine a talpas pohár nyelével játszott. Vincent visszaemlékezett, mennyire meg­csodálta Christine dologban elnyűtt, munkás kezét, mikor közel két éve ugya­nezeket a mozdulatokat tette.

– Mondták nekem, hogy elhagysz – szólt az asszony halkan. – Tudtam ezt én is.

– Én nem akarok megszökni tőled, Sien.

– Ez nem szökés. Te mindig jó voltál hozzám, Vincent.

– Ha kész vagy megosztani velem, amim van, magammal viszlek Drenthe-be. Christine minden felindultság nélkül a fejét rázta: – Amid van, nem elég kettőnknek.

– Megértesz engem, ugye, Sien? Ha többem lenne, mindent megadnék neked.

De ha választanom kell, hogy téged tápláljalak-e, vagy a munkámat... Christine kezét rátette Vincent kezére és ő érezte nyers, kicserepesedett bőré­nek érintését.

– Rendben van minden. Emiatt ne légy elkeseredve. Te mindent megtettél ér­tem, amit tehettél. Itt az ideje, hogy útjaink különváljanak... Ennyi az egész.

– Azt akarod, hogy együtt maradjunk, Sien? Ha boldoggá teszlek vele, meg­

esküszünk és magammal viszlek.

– Nem. Én anyámhoz tartozom. Együtt kell élnünk a magunk életét. Így is van

rendjén. A fivérem új lakást bérel a nőjének és nekem.

Vincent kiitta borát és érezte a pohár fenekén maradt seprű keserű ízét.

– Sien, én megpróbáltam segíteni rajtad. Szerettelek és olyan kedves voltam

hozzád, amennyire tőlem telt. Viszonzásképpen csak egyet kérek tőled.

– Mi az? – kérdezte Christine tompa hangon.

– Ne menj vissza az utcára. Ez a halált jelentené! Anton kedvéért kérlek, ne kezdd újra azt az életet.

– Maradt pénzed még egy pohárra? – Igen, maradt.

Poharát egy hajtásra félig kiitta, aztán így szólt:

– Én csak azt tudom, hogy képtelen vagyok eleget keresni, különösen most,

hogy a gyerekekről is nekem kell gondoskodnom. Ha visszamegyek az utcára,

nem azért teszem, mert kedvem van hozzá, hanem mert meg kell tennem. – Ha kapsz elég munkát, ugye megígéred, nem kezded újra?

– Megígérem.

– Küldök pénzt, Sien, minden hónapban. A kicsinek én viselem gondját. Azt akarom, hogy boldoguljon az életben.

– Felnő ő is, mint a többiek.

Vincent megírta Theónak, hogy vidékre költözik és szakít Christine-nel. Theo válaszlevelében külön száz frankot mellékelt, hogy Vincent fizesse ki adóssága­i és örömét fejezte ki a történteken. „A »páciens«-em nyomtalanul eltűnt nemr­ég, egyik este – írta. – Teljesen felépült és mindketten beláttuk, hogy nem tu­dunk együtt élni. Minden holmiját elvitte és a címét sem hagyta meg. Jobban is van ez így. Most már nincs nyűg egyikünk nyakán sem."

Vincent a bútorokat a padlásszobában helyezte el. Arra gondolt, hogy időnként visszatér Hágába. Egy nappal Drenthe-be való indulása előtt levelet és csomagot kapott Nuenenből. A csomagban dohányt és kedvenc süteményét találta.

– Mikor jössz, hogy lefesd a temető fakeresztjeit? – kérdezte apja a csomag­ban küldött levélben.

Vincent tudta, hogy haza kell mennie. Beteg, rosszul táplált, szörnyen ideges, fáradt és kedvetlen volt. Visszamegy édesanyjához, s néhány hét alatt teljesen összeszedi magát. Amikor a Brabant mezőire, sövénykerítéseire, dűnéire és a földeken dolgozó parasztokra gondolt, olyan békesség áradt el benne, amihez hasonlót nem érzett hosszú hónapok óta.

Christine és a két gyermek kísérte ki az állomásra. Csak álltak a peronon, egyikük sem tudott szólni. A vonat befutott a pályaudvarra és Vincent beszállt az egyik kocsiba. Christine a kis Antont ölében tartotta, Hermant pedig kézen fogta. Vincent nézte őket a kocsi ablakából a fénylő napsütésben, amíg a vonat el nem hagyta a pályaudvart.

Christine alakja örökre eltűnt szeme elől a füstös, kormos peronon.

 

 

IV. NUENEN

 

 

1.

 

 

A nueneni parókia egyemeletes, fehérre meszelt kőépület volt, hátul óriási kerttel. A kertben szilfák, élő sövények, virágágyak, vízmedence és három visszanyesett koronájú tölgyfa. A község kétezer-hatszáz lakosából csupán száz volt protestáns. Theodorus temploma kicsi volt. Nuenen jövedelem és rang te­kintetében messze elmaradt a gazdag és népes Etten mögött.

Nuenen alig volt több két házsornál a járás székhelyén, Eindhovenbe vezető út mentén. A nueneniek legnagyobb része takács vagy földműves volt. Az utóbbiak szétszórt tanyaépületekben laktak a környező földeken. A falu la­kói istenfélő, dolgos emberek, akik féltékenyen vigyáznak őseiktől örökölt élet­módjukra és szokásaikra.

A parókia bejárata felett a falban fekete kovácsoltvasból készült évszám hir­dette: Anno 1764. A bejárati ajtóból közvetlenül nyílt egy tágas előcsarnok, amely az épületet két részre osztotta. Bal oldalon, az ebédlő és a konyha között, egyszerű lépcső vezetett fel a hálószobákba. Vincentnek közös hálószobája volt öccsével, Corral, s ez a lakószoba felett volt. Reggel, amikor felébredt, a nap ap­ja templomának sudár tornya mögött kelt fel és lágy pasztellszínekkel vonta be a kert apró tavacskáját. Napnyugtakor a színek mélyebbek voltak, mint kora reggel. Ilyenkor karosszékében ülve szerette nézni az alkonyat színváltozásait a kerti tó felett. Az éjszakai sötétség lassan szállt le.

Vincent szerette szüleit és ez a szeretet kölcsönös volt. Mindhárman arra tö­rekedtek, hogy a közöttük levő viszony baráti és kellemes legyen. Vincent jó ét­vággyal evett, nagyokat aludt és sokat járt kinn a mezőkön. Beszélgetett, festett, de semmit nem olvasott. A házban mindenki nagyon udvarias volt hozzá. Vi­gyáztak rá, hogy a jó viszonyt köztük semmi meg ne zavarja, mintha így biztat­ták volna önmagukat: „Nagyon kell vigyáznom! Nem szabad megzavarnom a ház békéjét!"

Ez a békesség addig tartott, amíg Vincent beteg volt. Csak akkor érezte jól magát, ha olyanokkal volt együtt, akik úgy gondolkodtak, mint ő. Valósággal felbőszült, amikor édesapja egy alkalommal ezt a megjegyzést tette: – Most kezdem olvasni Goethe Faustját. Ten Kate tiszteletes fordította, s már ezért sem lehet nagyon erkölcstelen.

Eredetileg csak kétheti pihenőre szándékozott otthon maradni, de a Brabantot annyira szerette, hogy meg akarta hosszabbítani nueneni tartózkodását. Arra vá­gyott, hogy a természet után egyszerűen és csendben fessen, képein csak azt fe­jezze ki, amit lát. Egyetlen kívánsága az volt, hogy minél intenzívebben élje és fesse meg a falu életét. Mint a jó Millet atya, Vincent is a parasztokkal kívánt együtt élni, megérteni és lefesteni őket. Szilárd meggyőződése volt, hogy még mindig vannak néhányan, akik, ha a városi élet el is hódította őket, szívükben megőrizték a falusi élet el nem halványuló benyomásait és életük végéig honvá­gyat éreznek a föld és a parasztok után.

Mindig tudta, hogy visszatér Brabantba és ha lehet, ott marad örökké. De csak úgy maradhat Nuenenben, ha szülei is egyetértenek ezzel.

– Az ajtónak vagy nyitva, vagy zárva kell lennie – mondta édesapjának. – Pró­báljuk megérteni egymást.

– Igazad van, Vincent, nekem is ez a kívánságom. Látom, hogy festésedből mégis lesz valami és ennek nagyon örülök.

– Mondd meg teljes őszinteséggel, meg tudunk-e lenni egymással békesség­ben? Akarod, hogy itt maradjak?

– Igen, akarom.

– Meddig?

– Amíg jólesik. Ez a te otthonod. A te helyed közöttünk van. – És ha valamiben nem értünk egyet?

–Ezen ne múljon a jó békesség. Meg kell kísérelnünk, hogy megőrizzük nyu­galmunkat és elviseljük egymást.

– És mi legyen a műtermemmel? Azt csak nem akarod, hogy a lakásban fessek? - Gondoltam erre is. Nem felelne meg a kertészház? Rendezd be azt műte­remnek; ott senki sem zavar.

A kertészház egybeépült a konyhával, de a kettőt nem kötötte össze ajtó egy­mással. Egyszerű, négyszögletes helyiség volt, egyetlen apró, magasan fekvő és a kertre néző ablakkal. Földes padlója télen nedves.

– Jól befűtjük majd, hogy kiszáradjon és akkor deszkapadlót tetetünk bele, hogy meglegyen minden kényelmed. Jó lesz?

Vincent szétnézett a helyiségben. Szerény szoba volt, hasonló a parasztok vis­kóihoz kinn a földeken. Jó paraszti műterem lesz belőle, gondolta Vincent.

– Ha az ablak túl kicsiny – mondta Theodorus –, van egy kis pénzem, majd nagyobbat vágatok bele.

– Nem, jó lesz, ahogy van. A modelljeim így ugyanolyan világítást kapnak majd, mintha saját viskójukban rajzolnám le őket.

Hoztak egy lyukas hordót és alapos tüzet raktak. Amikor a helyiség jól kiszá­radt és a földes padló megkeményedett, deszkát raktak rá. Vincent maga cipel­te be ágyát, asztalát, egy széket és festőállványait. A falra felszegezte vázlatait, kívül a konyha melletti fehérre meszelt falra pedig ecsettel felmázolta neve négy betűjét: GOGH; így rendezkedett be arra, hogy holland Millet legyen belőle.

 

2.

 

Nuenenben a legérdekesebb emberek a takácsok voltak. Zsúpfedeles vályog­viskókban laktak, amelyek rendszerint két helyiségből álltak. Az egyikben la­kott a család; ennek a szobának utcára néző, egyetlen apró ablaka volt. A fal­ban, a földtől három láb magasságban, négyszögletes, ágynak használt fülkék; a szoba bútorzatát asztal, néhány szék, tőzeggel fűtött tűzhely, a tálak és a lába­sok tárolására készült egyszerű szekrény alkotta. A padló földes, a ház vályog­ból épült. A másik szobában állt a szövőszék; ez a helyiség rendszerint csak egyharmada volt a lakószobának és magassága felét elvágták a felfelé rézsúto­san futó tetőgerendák.

A takács, ha egész héten át dolgozott, körülbelül hatvanyardnyi szövetet tu­dott megszőni. Közben egy asszony orsón állandóan készítette elő a fonalat. A takács tiszta haszna hetenként négy és fél frank volt. De ha a kész szövetet elvitte a gyároshoz, gyakran egy vagy két hétbe is beletelt, amíg újabb feldol­gozandó gyapjút kapott. Vincent úgy tapasztalta, hogy a brabanti takácsok tel­jesen másfajta emberek, mint a Borinage-beli bányászok; csendes, szelíd lé­nyek, akiktől soha nem hallott olyan zúgolódó szavakat, mint a dél-belgiumi bá­nyászoktól. A jókedvet csak hírből ismerték, arcuk szomorú volt, mint a fáradt konflislovaké vagy a hajón Angliába szállított birkáké.

Vincent gyorsan megbarátkozott velük. Megszerette ezeket az egyszerű taká­csokat, akik megelégedtek annyi keresettel, amennyiből burgonyát, kávét és né­ha egy-egy darabka szalonnát tudtak vásárolni. Szívesen beleegyeztek, hogy le­fesse őket munka közben, már csak azért is, mert mindig hozott a kicsinyeknek egy kis édességet vagy nagyapónak kevéske dohányt.

Az egyik szürkésbarna tölgyfából faragott szövőszékbe az 1730-as évszám volt bevésve. Közelében a ház körüli rétre néző kis ablak mellett kisgyermek ült magas székében és órákon át bámész szemmel nézte a vetélő gyors, himbáló já­rását. Vincent ebben a szegény, földes padlójú, apró szobában sok szépséget és nagy békességet talált. Ezt akarta megörökíteni vásznain.

Reggel korán kelt és a nap legnagyobb részét a mezőkön vagy a takácsok és a parasztok apró házaiban töltötte. Otthon érezte magát közöttük. Tudta már, hogy nem töltötte estéit haszon nélkül, amikor a bányászokkal, a tőzegásókkal és a parasztokkal beszélgetett a tűzhely barátságos melege mellett. Élete annyira összeforrt a nép egyszerű fiaiéval, hogy másra nem is tudott gondolni. Köz­tük kereste és remélte megtalálni az élet érthetetlennek vélt titkait.

Nem feledkezett meg régi szenvedélyéről; szorgalmasan rajzolta az eléje ke­rülő embereket, de emellett új szerelme akadt: a szín. Az érőfélben levő gabo­naföldek sötétarany, vörösesbarna és bronzszínű árnyalatai éles ellentétben áll­tak az ég nyugtalan kobaltkék színével. A háttérben nagyon nyersen, erőteljes ecsetvonásokkal megfestve női alakok látszottak, arcuk és karjuk napbarnított bőre elütött kék vászonruhájuk és fekete sapkájuk alól kilátszó rövid hajuk szí­nétől.

Amikor végigment az úton, hátán festőállványával, hóna alatt megkezdett vásznával, a házak zsaluit csak ujjnyira nyitották ki és kíváncsi, megbotránko­zott női szemek kísérték minden lépését. Otthon úgy találta, hogy a régi mon­dás, „az ajtó legyen nyitva vagy zárva" egyik változata sem illik a családtagok egymás közötti viszonyára, mert valami titokzatos módon a házibéke kapuja a parókián nem volt sem „bezárt', sem „kinyitott". Elizabeth húga valósággal gyűlölte, mert attól tartott, hogy különc életmódja tönkreteszi férjhez menési le­hetőségeit Nuenenben. Willemien, bár szerette, unalmas fickónak tartotta; öccsével, Corral is csak sokára barátkozott meg.

Vincent vacsoráját nem a családi asztalnál fogyasztotta el, hanem egy sarok­ban, tányérját ölében tartva. Egy székre felrakta aznap készített rajzait, evés közben ezeket tanulmányozta, és ha nem volt megelégedve velük, valamennyit apró darabokra tépte. Családja tagjaival soha nem beszélt, ők is ritkán szóltak hozzá. Szerény vacsorát fogyasztott el, mert nem akarta elkényeztetni magát. Nem vegyült el a többiek társaságában. Ha néha általa is kedvelt író neve me­rült fel beszélgetés közben, odafordult hozzájuk és szólt néhány szót. Általában azonban úgy találta minél kevesebbet szólnak egymáshoz, annál jobb.

 

3.

 

Már legalább egy hónapja festett kinn a mezőkön, amikor az a különös érzé­se támadt, hogy figyelik. Azt már megszokta, hogy a nueneniek bámészkodva nézik és a parasztok néha a kapálást félbehagyva csodálkozó szemekkel bámul­ják. Most azonban valami más történt. Mintha valaki figyelné, sőt állandóan a nyomába szegődne. Néhány napig igyekezett nem törődni vele, de aztán nem tudott szabadulni attól az érzéstől, hogy kíváncsi szempár figyeli minden lépé­sét. Sokszor kutatva nézett szét, de nem látott senkit. Egyszer mégis mintha hir­telen fehér szoknya tűnne el az egyik fa mögött, abban a pillanatban, amikor megfordult. Máskor egy takács házából jött ki, és az úton ismét mintha női alak

suhanna el. Harmadik alkalommal az erdőben festett és festőállványától a köze­li tóhoz ment, hogy igyék. Amikor visszatért, ujjnyomokat fedezett fel a frissen festett vásznon.

Csaknem két hétbe telt, amikor rájött, hogy ki a titokzatos női alak. A dűnék közt parasztokat rajzolt; nem messzire üres parasztszekér állt. A nő ismét mö­götte állt. Hirtelen felkapta a festőállványt meg a vásznat, s hazafelé indult.

A nő előtte szaladt, ő pedig követte, de nem keltett benne gyanút. Végül látta, amint bemegy a parókiával szomszédos házba.

– Ki a bal oldali szomszédunk, anyám? – kérdezte Anna Corneliától a vacso­ránál.

– A Begeman család.

– Ismerik őket, anyám?

– Nem sokat tudok róluk. Öt lány él az anyjával. Apjuk nyilván régen meg­halt.

– Milyen emberek?

– Nehéz megmondani fiam. Szeretnek titkolózni. – Katolikusok?

– Nem, protestánsok. Az apjuk pap volt. – Lányok még?

– Igen, mind az öt. Miért kérdezed? – Szeretném tudni. Miből élnek?

– Nem dolgoznak, de úgy látszik, gazdagok. – Egyik lány nevét sem tudod?

Édesanyja csodálkozva nézett rá és csak ennyit felelt: – Nem, nem tudom.

Másnap ugyanarra a helyre tért vissza. Meg akarta festeni az érett gabonatáb­lában dolgozó kék ruhás parasztasszonyokat, hátuk mögött az élő sövény fon­nyadt leveleivel. Az asszonyok durva, házi szövésű, kék-fekete csíkos vászon­ruhában jártak. Amikor a vászon kifakult, végtelenül finom, halvány színe mégjobban kiemelte az emberi bőr bársonyos színárnyalatát.

Déltájt ismét maga mögött érezte a titokzatos nőt. Szeme szögletéből látta ru­háját az üres szekér mögötti cserjésben.

– Ma találkoznom kell vele – mormolta magában –, még ha félbe is hagyom emiatt a munkát.

Mindinkább hozzászokott, hogy szédítő gyorsasággal vázolja fel témáját és egyetlen szenvedélyes lendülettel örökítse meg a pillanat benyomását. A nagy hol­land mestereknél leginkább az ragadta meg, hogy gyorsan dolgoztak; az első ecset­vonástól egyetlen lendülettel festették meg képeiket. Majd retusálták az egyszer mgfestett vásznat. Így tudták maradéktalanul megőrizni a pillanat benyomását, „impresszió"-ját, azt a hangulatot, amelyben képük tárgya megszületett.

Az alkotás mámorában megfeledkezett a nőről. Amikor egy óra múlva újra maga mögé nézett, látta, hogy elhagyta a cserjést és a szekér mögött áll. Legszí­vesebben felugrott volna festőállványa mellől és odaszaladt volna hozzá, hogy megkérdezze, miért jár a nyomában, de a munkájától nem tudott elszakadni. Kis idő múlva ismét hátranézett; nagy meglepetésére a nő a szekér előtt állt és merőn  bámult rá. Ez volt az eső alkalom, amikor nyíltan mutatkozott.

Vincent lázas iramban, a festésben elmerülten dolgozott és a nő folyton köze­lebb ment hozzá. Minél több szenvedélyt vitt munkájába, a nő annál égőbb te­kintettel bámult háta mögül a festőállványra fektetett vászonra. A festőállványt kissé elfordította, hogy több fényt kapjon, s ekkor meglátta, hogy a nő a mező közepén állt, félúton a szekér és közötte. Mint valami bűvölet hatása alatt, alva­járóként közeledett lépésről lépésre. Meg-megállt, aztán továbbment, mint akit valami akaratán kívülálló erő hajt előre. Vincent tekintetét a hátában érezte, s amikor hirtelen hátrafordult, a szeme közé nézett. A leány lázban égő arcán ré­vült kifejezés jelent meg, mint aki nem tud úrrá lenni érzelmein. Nem Vincentre, hanem a készülő képre nézett. Vincent várta, hogy megszólaljon, de néma naradt, mire visszafordult munkájához és a képet, végső, hatalmas lendülettel befejezte. A nő még ekkor sem mozdult, s Vincent érezte, hogy ruhája kabátját érinti.

Estébe hajló délután volt. A nő már órák óta álldogált a mezőn. Vincent is ki­merült, idegei pattanásig feszültek az alkotás lázában. Felállt és odafordult hoz­zá. A nő szája kiszáradt; felső ajkát megnedvesítette nyelvével, majd alsó ajkát a felsővel, de a szája pillanatok alatt kicserepesedett. Kezét a torkára szorította és alig tudott lélegzeni. Beszélni akart, de képtelen volt rá.

– Vincent Van Gogh vagyok, a szomszédjuk – szólította meg Vincent. – Gon­dolom, tudja.

– Igen, tudom – suttogta alig hallhatóan.

– És maga? A Begeman-nővérek egyike?

A nő mintha kicsit megtántorodott volna. Megfogta Vincent kabátja ujját, hogy visszanyerje egyensúlyát. Ismét megnedvesítette kiszáradt ajkát. Csak zagy nehezen jött ki hang a torkán.

– Margot a nevem – mondta.

– Miért van mindig a nyomomban hetek óta, Margot Begeman?

Margot elfojtott kiáltást hallatott. Körmét karjába mélyesztette, mintha önma­gában kapaszkodnék meg, aztán ájultan a földre esett.

Vincent melléje térdelt, karját feje alá tette és a haját félresimította homloká­tól. A nap vöröses korongként bukott le a mezőkön és a parasztok fáradtan bak­tattak az úton hazafelé. Vincent és Margot egyedül maradt. Vincent hosszasan nézett rá. Nem volt szép; jó harmincasnak látszott. Szája bal szöglete becsukó­dott, de jobb felső vékony vonalban folytatódott csaknem az álláig. Szeme alatt kék körök és apró szeplők látszottak és a bőre kezdett ráncosodni.

Vincent kulacsában akadt még víz, megnedvesítette, Margot arcát egy törlőkendővel, melyet festés közben használt. Szemét hirtelen felnyitotta és Vincent látta, milyen szép sötétbarna, szelíd, szinte misztikus a szeme. Az ujja hegyét megnedvesítette és végigsimította a leány arcát, aki reszketett karja kö­zött.

– Jobban érzi magát, Margot? – kérdezte.

Pár pillanatig fekve maradt és belenézett Vincent zöldeskék, megértő és átha­tó nézésű szemébe. Szíve mélyéből felszakadó, vak zokogással karját nyaka kö­ré fonta és ajkát eltemette szakállában.

 

4.

 

A következő napon a falun kívül előre megbeszélt helyen találkoztak. Mar­got-n csinos, magas nyakú, fehér batisztruha volt, könnyű, nyári szalmakalapját a kezében vitte. Bár még ideges volt Vincent társaságában, sokkal nyugodtabb­nak látszott, mint az előző napon. Nyoma sem volt benne Kay finom szépségé­nek, de Christine-hez hasonlítva határozottan vonzó jelenségnek tűnt.

Vincent felkelt festőszékéről, nem tudva, mihez kezdjen. Általában előítélet­tel viseltetett olyan nők iránt, akik jól szabott ruhákban jártak; ő inkább a per­kálszoknyához és a pruszlikhoz szokott. Az úgynevezett úrinők nem érdekelték, sem nézni-, sem festenivalót nem talált bennük. Jobb szerette az egyszerű cse­lédlányokat; ezek inkább emlékeztették Chardin női alakjaira.

Margot odahajolt hozzá és megcsókolta, olyan egyszerűen és tudatosan, mint­ha már régi szerelmesek lennének, azután remegve melléje bújt egy pillanatra. Vincent leterítette a fűre kabátját, hogy a leány arra üljön. Ő maga visszaült fes­tőszékébe, Margot pedig térdéhez dőlt és olyan arckifejezéssel nézett fel rá, amit azelőtt soha nem látott egyetlen nő szemében sem.

– Vincent – mondta csak azért, mert nevének puszta kiejtése gyönyörűséget okozott neki.

– Mit akarsz, Margot? – Még mindig nem tudta, mit tegyen.

– Rosszat gondoltál rólam tegnap este?

– Rosszat? Nem. Miért gondoltam volna?

– Bizonyosan nem egykönnyen hiszed el, Vincent, hogy te voltál az első fér­fi, akit megcsókoltam.

Te soha nem voltál szerelmes?

– Nem.

– Milyen kár.

– Ugye? – Hallgatott egy pillanatig. – Te már, ugye, szerettél más nőket? – Igen, szerettem.

– Sokat?

– Nem. Csak... hármat.

– És azok szerettek téged?

– Nem, Margot, nem szerettek.

– Pedig kellett volna.

– Én mindig szerencsétlen voltam a szerelemben.

Margot közelebb húzódott hozzá és ölébe tette karját. Ujját játékosan végig­járatta arcán, megérintette erőteljes orrát, telt, nyitott száját és kemény, göm­bölyű állát. Különös reszketés futott rajta végig; majd elhúzta ujjait Vincent arcától.

– Milyen erős vagy te – mormolta. – Mindened erős, a karod, az állad, a sza­kállad. Soha nem ismertem ilyen férfit.

Vincent erélyes mozdulattal keze közé fogta Margot-nak a szerelmi izgalom­tól kívánatos arcát.

– Szeretsz egy kicsit? – kérdezte Margot aggodalmasan. -Igen.

– Meg is csókolsz?

Vincent megcsókolta.

– Kérlek, ne gondolj rosszat rólam, Vincent. Nem tehettem mást. Hiába, be­léd szerettem... valami húzott hozzád.

– Belém szerettél? Igazán belém szerettél? Miért?

Odahajolt hozzá és megcsókolta Vincentet a szája szögletén. – Ezért – mondta.

Csendben ültek. A közelben a falu temetője húzódott. A parasztok halottaikat évszázadokon át ugyanabba a földbe temették, ahol életükben dolgoztak. Vin­cent képein azt akarta kifejezni, hogy a halál olyan egyszerű dolog, mint az őszi levelek lehullása, nem más; egy sírdomb meg egy fakereszt. A fűvel benőtt te­mető alacsony falán túl a környező mezők hatávonala beleolvadt az égbolt kék­jébe, mint a látóhatár a tengerrel.

– Tudsz-e rólam valamit, Vincent? – kérdezte halk hangon. Nagyon keveset.

Megmondta neked... valaki... hány éves vagyok? Nem.

Harminckilenc. Néhány hónan múlva leszek negyven. Az utóbbi öt évben

újra meg újra elhatároztam, ha nem szeretek bele senkibe, mielőtt elérem a negyvenedik évemet, öngyilkos leszek.

– Pedig olyan könnyű szerelmesnek lenni, Margot.

– Gondolod?

– Tudom. De az a nehéz, hogy szerelmünket viszonozzák.

– Nincs igazad. Nuenenben a szerelem is nagyon nehéz. Több, mint húsz éven át akartam szeretni valakit mindenáron. És soha nem sikerült.

– Soha?

Margot a múltba néző tekintettel mondta:

– Egyszer... amikor kislány voltam... szerettem egy fiút.

– Igazán?

– Katolikus volt és elkergették.

– Kik?

– Anyám és nővéreim.

Margot letérdelt a puha földre és bepiszkította szép fehér ruháját. Mindkét kö­nyökét a férfi ölébe támasztotta és tenyerébe temette arcát. Vincent térde gyen­géden hozzáért.

– Minden nő élete üres, ha nem tölti be a szerelem, Vincent.

– Tudom.

– Minden reggel, amikor felébredtem, így szóltam magamban: Ma biztosan találok valakit, akibe beleszeretek! Más nők is megteszik, miért ne tudnám meg­tenni én is? Aztán jött az éjszaka, egyedül maradtam és szerencsétlen voltam. Következett az üres napok végtelen sora. Otthon nem volt semmi dolgom – több cselédet is tartunk – és minden órámat a szerelem utáni vágyakozás töltötte be. Minden este ezt gondoltam: Ma akár halott is lehettél volna, mert ez az élet - nem élet. Azzal a gondolattal tartottam magamban a reményt, hogy egy szép na­pon el kell jönnie a férfinak, akit szeretek. Egymás után következett a harminche­tedik, harmincnyolcadik, harminckilencedik születésnapom. Nem viselhetem el a negyvenedik évet úgy, hogy senkit ne szeressek. Így jelentél te meg az életemben, Vincent és most végre szeretek valakit!

Szavai valóságos diadalkiáltásnak hangzottak. Vincenthez hajolt és odatartot­ta száját, hogy csókolja meg. Vincent hátrasimította puha haját, átkarolta a nya­kát és végigcsókolta bőrét, ahol érte. Apró festőszékén ült, palettája mellette, vele szemben a falusi temető. Amint Margot ott térdelt mellette, Vincent első íz­ben érezte egy nő feléje áradó szerelmének kéjes, gyógyító balzsamát. Reszke­tés vett rajta erőt, mert érezte, szent a talaj, ahol áll.

Margot a földön ült és fejét Vincent térdére hajtotta. Arca kipirult, szeme fé­nyesen csillogott, lélegzete el-elakadt. Szerelmi lázában nem látszott többnek harmincévesnél. Vincent képtelen volt bármit is érezni; ujjaival végigsimította arcán puha bőrét, míg Margot meg nem fogta a kezét, megcsókolta és tenyerét lázban égő arcához szorította.

Egy idő után megszólalt:

– Tudom, hogy nem szeretsz – mondta nyugodt hangon. – Ezt nem is kérem tőled. Csak arra kértem Istent, engedje meg, hogy szerelmes lehessek. Soha nem is álmodtam, hogy valaki belém szerethessen. Csak az a lényeges Vincent, hogy én szeressek, nem pedig az, hogy engem szeressenek.

Vincent Ursulára meg Kayre gondolt:

– Igen, tudom – mondta.

Margot fejét Vincent térdének támasztotta és felnézett a kék égre.

– Ugye veled jöhetek mindig? Ha nem akarsz beszélni, én majd csak ülök csendesen és nem szólok egy szót sem. Csak azt engedd meg, hogy a közeled­ben legyek. Megígérem, hogy munkádban soha nem zavarlak.

– Persze, hogy velem jöhetsz. De mondd, Margot, ha egyetlen férfival sem ta­lálkoztál Nuenenben, miért nem mentél máshová? Legalább látogatóba? Nem volt rá pénzed?

– Pénzem lett volna bőven. Nagyapámtól jelentős évjáradékot örököltem.

– Miért nem mentél Amszterdamba vagy Hágába? Biztosan találkoztál volna érdekes férfiakkal.

– Nem engedtek.

– Egyik nővéred sincs férjnél?

– Nem, drága, mind vénlányok vagyunk.

Vincent szívén fájdalom nyilallt át. Most történt először vele, hogy egy nő drágának szólította. Azt már tudta, milyen gyötrelmes dolog, ha viszontszeretet nélkül szeret valakit, de soha nem is sejtette, milyen édes érzés, amikor egy ked­ves teremtés őt szereti teljes odaadással. Margot szerelmére eddig úgy tekintett, mint különös véletlenre, amelyhez nem sok köze. Ez az egyetlen, egyszerű szó, amelyet Margot olyan csendesen, annyi érzéssel ejtett ki a száján, egyszerre megváltoztatta egész érzésvilágát. Magához húzta Margot-t és remegő testét szorosan átölelte.

– Vincent, Vincent – suttogta a leány –, én annyira szeretlek.

– Milyen furcsán hangzik, amikor azt mondod, hogy szeretsz.

– Most már nem bánom, hogy annyi éven át senkit nem szerettem. Érdemes volt várnom rád, ó, én drága szerelmem. Amikor arról álmodtam, hogy szeretek valakit, soha el sem képzeltem, hogy úgy tudjak szeretni valakit, ahogy téged. - Szeretlek én is, Margot – mondta Vincent.

Margot egy kicsit elhúzódott tőle. – Nem kell, hogy ezt mondd, Vincent. Idővel talán megkedvelsz. Most csak azt kérem tőled, engedd, hogy szeresse­lek!

Kibontakozott karjai közül, leterítette Vincent kabátját a közelében a fűre és leült.

– Dolgozzál, drága – mondta. – Nem akarlak zavarni. Boldogan nézem, ami­kor festesz.

 

5.

 

Margot csaknem mindennap elkísérte, mikor festeni indult. Vincent néha tíz kilométerre is elment, amíg a dűnék közt megtalálta azt a helyet, ahol dolgozni akart. A hőségtől fáradtan érkeztek meg a kiválasztott helyre, de Margot soha nem panaszkodott. Egész lényén különös változás ment végbe. Szürkés haja eleven, szőkés árnyalatot öltött. Azelőtt keskeny és felcserepesedett ajka most telt lett és piros. Száraz, majdnem ráncos bőre kisimult. Szeme tágabbra nyílt, melle megtelt és hangja új csengést vett fel, járása elevenebb lett. A szenvedély különös forrásokat fakasztott belsejében; testét átjárta a szerelem bűvös elixír­je. Ízletes ebédeket hozott magával, hogy Vincentnek kedveskedjék vele. Pá­rizsból hozatott néhány metszetet, melyek nagyon tetszettek Vincentnek. Gon­dosan vigyázott, hogy munkájában ne zavarja a férfit. Mialatt festett, csendben ült a közelében és élvezte azt a tobzódó szenvedélyt, amely Vincent képein élet­re kelt.

Margot semmit sem tudott a festészetről, de értelme gyors volt és finom, min­dent a maga idejében tudott megmondani. Vincent azt tapasztalta, hogy tudás nélkül is sokat megértett. Olyan cremonai hegedűhöz hasonlított, amelyet kon­tár mesterek javítás közben elrontottak.

– Csak tíz évvel korábban találkoztam volna vele! – mondta Vincent magában.

Egyik nap, amikor új tájkép megfestéséhez kezdett, Margot megkérdezte tőle:

– Miért vagy biztos benne, hogy éppen ez a táj alkalmas a lefestésre?

Vincent egy ideig gondolkozott, aztán ezt mondta:

– Az igazán termékeny művész nem fél az esetleges kudarcoktól. Amikor az üres vászon bután bámul rám, gondolkodás nélkül eléje ülök és nekikezdek fes­teni.

– Az biztos, hogy nem tétovázol sokat. Semmit sem láttam még olyan gyor­san nőni, mint a te képeidet.

– Valami belső ösztön vezet. Az üres vászon kihívólag néz rám, mintha ezt mondaná: Barátocskám, te nem tudsz semmit!

– Szóval kihívásnak érzed?

– Pontosan annak. Az üres vászon úgy néz rám, mint valami idióta, de én tu­dom, hogy valójában fél az igazi festőtől, akiben van bátorság és nem ismeri a „nem lehet"-et. Az élet is kedvünket szegő reménytelenséggel néz ránk, mint valami üres lap, amelyre nincs semmi felírva. Sőt, itt talán még inkább ez a helyzet, mint az üres vásznon, Margot.

– Igazad van.

– De akiben van hit és erő, nem ijed meg az ürességtől, hanem bátran bele­kezd a munkába; a végén az üres vászon megtelik az élet gazdagságával.

Vincentnek jólesett Margot szerelme. A leány soha nem bírálta. Amit ő csi­nált, helyes volt. Nem mondta neki, hogy a modora nyers, a hangja kellemetlen, az arca csúnya. Soha nem rótta meg azért, mert nem keresett pénzt és nem java­solta, válasszon más pályát. Amikor karöltve mentek haza a sötétedő alkonyat­ban, Vincent, meghatva a leány együttérzésétől, lágy, kellemes hangon beszélt Margot-nak mindenről, amit eddig csinált; miért festett inkább gyászruhás pa­rasztasszonyokat, mint a városka polgármesterét, miért tartotta az egyszerű pa­rasztleányokat fakult, foltos szoknyájukban és pruszlikjukban szebbeknek a városi hölgyeknél.

Margot semmit sem vitatott. Minden helyes volt, amit Vincent mondott. Úgy fogadta el Vincentet, ahogyan volt és teljes odaadással szerette. Vincent nem tu­dott hozzászokni új helyzetéhez. Mindennap arra várt, hogy viszonyukban törés következik be; hogy Margot egyszerre csak barátságtalan lesz hozzá vagy sze­mére hányja kudarcait. Ehelyett szerelme együtt nőtt a kiteljesedő nyárral. Mar­got Vincentet szeretetének és rajongásának azzal a teljességével ajándékozta meg, amire csak asszonyiságuk teljében levő nők képesek. Nem értve, hogy mi­ért nem fordul ellene, Vincent próbálta erre ingerelni az életben ért kudarcainak részletes elbeszélésével. Alaposan befeketítette magát előtte. Margot azonban ezekre a dolgokra nem úgy tekintett, mint kudarcokra, hanem mint annak egy­szerű megindokolására, hogy Vincent miért cselekedett így vagy úgy.

Elbeszélte kudarcait Amszterdamban és a Borinage-ban.

– Ha valaha ért kudarc, ez aztán igazán az volt. Ezt csak belátod?

Margot elnézően mosolygott és csak ennyit mondott:

– A király soha nem cselekedhet helytelenül.

Vincent megcsókolta.

Más alkalommal Margot így szólt:

– Anyám azt mondja, hogy gonosz ember vagy. Azt hallotta rólad, rossz nőkkel éltél együtt Hágában. Szerintem ez csak a dolgok rosszaka­ratú elferdítése.

Vincent elmesélte részletesen Christine-nel való viszonyát. Margot szomorú­sággal hallgatta, míg szerelme el nem űzte az aggodalom felhőit.

– Tudod, Vincent, van benned valami krisztusi vonás. Biztosan tudom, ez lett volna apám véleménye is.

– Csak ennyi a megjegyzésed, amikor azt hallod, hogy két évig egy utca­lánnyal éltem együtt?

– Christine nem volt utcalány; Christine a feleséged volt. Nem a te hibád, hogy nem tudtad megmenteni. Az sem a te hibád, hogy nem mentetted meg a Bori­nage bányászait. Egyetlen ember nem sokat tehet az egész társadalom ellen.

– Abban igazad van, hogy Christine a feleségem volt. Fiatalabb koromban ezt mondtam Theo fivéremnek: Ha nem tudok jó feleséget szerezni, hát szerzek rosszat. A rossz feleség is jobb, mint feleség nélkül élni.

Rövid ideig tartó feszült csend következett, mert a házasság kérdéséről eddig még nem beszéltek egymással.

– Csak egyetlen dolgot sajnálok Christine-nel történt esetedben – mondta Margot. - Bár én élvezhettem volna veled azt a két évig tartó szerelmet.

Vincent feladta azt a szándékát, hogy megváltoztassa Margot-nak iránta érzett vonzalmát. Inkább elfogadta úgy, ahogy volt.

– Amikor még fiatalabb voltam – mondta –, úgy gondoltam, hogy a dolgok véletleneken múlnak, jelentéktelen eseményeken vagy ok nélküli félreértése­ken. De most, hogy öregebb lettem, kezdem meglátni a mélyebben fekvő oko­kat. A legtöbb ember, sajnos, csak végzetesen hosszú idő után látja meg a vilá­gosságot.

– Aminthogy sokáig tartott az is, amíg én rád találtam.

Egy takácscsalád viskójának alacsony ajtajához értek. Vincent melegen meg­szorította Margot kezét, aki oly megadóan, édesen mosolygott reá, hogy Vin­centnek a szíve fájt, amikor arra gondolt, miért tagadta meg tőle a szeretetet a sors oly sok éven át. Sötétedni kezdett, amikor beléptek a zsúpfedeles kis ház­ba; a szövőszék felett, fenn a mennyezeten már égett a lámpa. A takács éppen piros szövetet szőtt és feleségével együtt dolgozott a szálak elrendezésén. A szövőszékre hajló két sötét emberi alak mély árnyat vetett a vetélő léceire és rúdjaira. Vincent és Margot megértő pillantást vetett egymásra; Vincent megta­nította a leányt, hogy meglássa, mi a szépség ezekben a látszatra dísztelen dol­gokban.

Novemberben, amikor az első hideg napokon a lombjukat vesztett fák kopa­szon dideregtek a fagyos szélben, egész Nuenen Vincentről és Margotról be­szélt. A faluban szerették Margot-t, de nem bíztak Vincentben és féltek tőle. Margot anyja és nővérei mindent megtettek, hogy szétválasszák őket, de a leány egyre azt hangoztatta, hogy köztük nincs más, csak barátság és mi kifogásolni­való lehet abban, ha kettesben járnak kinn a mezőkön? A Begeman család tag­jai ismerték Vincent állhatatlan természetét és azt remélték, hogy egy szép na­pon otthagyja Nuenent. A család nem nagyon aggódott Margot miatt, annál job­ban a falusiak. Az volt a közvélemény, hogy a különc Van Gogh fiútól még so-

ha semmi jó nem telt ki, és hogy Begemanék jobban tennék, ha nem hagynák Margot-t vele kettesben kószálni.

Vincent nem értette, miért fordulnak a falusiak annyira ellene. Hiszen senki dolgába bele nem avatkozott, senkit meg nem bántott. Nem tudta, hogy furcsa külseje egymagában is mennyire zavarta a falu megszokott életét, amely évszá­zadokon át semmit nem változott. Csak akkor hagyott fel a reménnyel, hogy va­laha is megnyeri rokonszenvüket, amikor meggyőződött róla, hogy tétlen naplopónak tartják. Dien Van de Beck, a boltos köszönt rá egyik nap, ő dobott kesz­tyűt feléje a falu nevében.

– Itt az ősz és vége a szép napoknak, mi?

– Igen, vége.

– Ha jól sejtem, most már majd mégiscsak elkezd dolgozni. Mi? Vincent megigazította hátán a festőállványt.

– Igen, éppen útban vagyok a dűnékre.

– Nem erre gondoltam. Hanem hogy dolgozni megy – mondta Dien. – Ko­moly munkát vállal és dolgozik egész éven át.

– Az én munkám a festés – mondta Vincent szelíden.

– Munkán én azt értem, ha valakinek fizetett állása van.

– Az én munkám, hogy kijárok a földekre, Mijnheer Van de Beck, mint aho­gyan az ön munkája az árusítás.

– Igen, igen. De én eladom a portékámat! Eladja ön is az önét?

Mindenki ezt a kérdést szegezte neki a faluban, akivel csak találkozott. – Néha eladom. Az öcsém műkereskedő, ő veszi meg.

– Munkába kellene mennie, Mijnheer. Nem tesz jót önnek ez a tétlen élet.

Az ember megöregszik és szegény marad.

– Azt mondja, tétlen vagyok? De hiszen én kétszer annyi ideig dolgozom, mint ameddig ön nyitva tartja a boltját.

– Ön ezt munkának nevezi? Hisz csak ül és pingál! Ilyen munka gyereknek való. Legyen boltos, szántson kinn a földeken; ez férfimunka. Túl idős ön ah­hoz, hogy efféle gyerekségre vesztegesse az idejét. Vincent jól tudta, hogy Van de Beck a falu véleményének ad hangot; a vidéki ember gondolkodásában művészet és munka, egymást kizáró foga­lom. Lassanként nem törődött velük és meg sem látta őket, amikor az utcán találkoztak. Amikor a vele szemben tanúsított bizalmatlanság tetőfokára hágott, egy sajnálatos véletlen folytán visszanyerte a falusiak rokonszen­vét.

Anna Cornelia eltörte a lábát, amikor leszállt a vonatról Helmondban. Azonnal hazaszállították, és bár háziorvosuk nem mondta meg a családnak, élete eleinte veszélyben forrott. Vincent minden gondolkodás nélkül félbe­hagyta a festést. A Borinage-ban végzett munkája képzett ápolóvá avatta. Az orvos egy félórán át nézte, hogy dolgozik és így szólt:

– Jobban ért hozzá, mint bármely asszony; édesanyja a legjobb kezekben van.

A nueneniek olyan szívesek tudnak lenni a bajban, amilyen kegyetlenek, ha unatkoznak és nincs más dolguk. Most is elhalmozták a parókiát a betegnek hor­dott ízes falatokkal, könyvekkel és őszinte rokonszenvük kifejezésre juttatásá­val. Kellemes meglepetéssel látták Vincent ténykedését; kicserélte az ágyneműt édesanyja ágyában anélkül, hogy megmozdította volna a beteget; megfürdette, etette és vigyázott a lábán a kötésre. Két hét elteltével a falu véleménye Vincent­ről teljesen megváltozott. Amikor a beteget meglátogatták, az ő nyelvükön beszélt; megvitatták vele, hogyan lehet legjobban elkerülni a felfekvést, milyen diétát kell tartania, milyen hőfokon tartsák a beteg szobáját. A végén úgy döntöttek, hogy Vincent derék ember és édesanyját szerető fiú. Mikor Anna Cornelia jobban érezte magát és Vincent rövid időre mindennap eljárhatott festeni, rámosolyogtak és a nevén szólították. Nem érezte többé, hogy a zárt zsalugáterek mögül leselkednek rá, amikor végigment az utcán.

Margot mellette állt egész idő alatt. Ő nem csodálkozott azon, amit tett. Egyszer suttogva beszélgettek a betegszobában és Vincent megjegyezte:

– A legfontosabb az emberi test alapos ismerete, de a megtanulása pénzbe ke­rül. John Marshallnak van egy csodás könyve, címe: Anatómia festők részére, de nagyon drága.

– Nincs rá pénzed?

– Nincs és nem is lesz, amíg nem adok el a képeimből.

– Vincent, olyan boldoggá tennél, ha meghozathatnám neked. Nekem annyi a pénzem, hogy azt sem tudom, mire költsem.

– Szép tőled, Margot, hogy erre gondoltál, de nem fogadhatom el tőled.

Margot nem erőltette tovább a dolgot, de néhány hét múlva Hágából érkezett csomagot adott át neki.

– Mi ez? – kérdezte Vincent.

– Nyisd ki és majd meglátod.

A csomag Márshall könyvét tartalmazta és ez állt rajta: „A legboldogabb szü­letésnapra."

– De nekem nincs születésnapom! – mondta Vincent.

– Nem is a te, az én születésnapom van ma – mondta Margot nevetve. – Negy­venéves vagyok, Vincent. Te az életemmel ajándékoztál meg engem. Fogadd el ezt a könyvet tőlem, kedvesem. Olyan boldog vagyok ma és azt szeretném, ha te is az lennél.

A kertben levő műteremben tartózkodtak, teljesen magukban. Csak Willemi­en volt otthon édesanyja betegszobájában. A lemenő nap fénye a késő délutá­non ráesett a műterem fehérre meszelt falára. Vincent boldogan lapozott a könyvben. Theón kívül Margot volt az első, aki örült neki, ha valamivel segít­ségére lehetett. A könyvet az ágyra dobta és átölelte Margot-t, akinek szeme fá­tyolos lett a jóleső felindultságtól. Az elmúlt hónapokban kinn a földeken csak ritkán váltottak csókot, féltek, hogy mások meg ne lássák őket. Margot bol­dogan adta oda magát Vincent ölelésének. Vincent öt hónapja hagyta el Chris­tine-t, és most félt, hogy túl messzire megy. Vigyázott, hogy meg ne bántsa Margot-t, sem az iránta érzett szerelmét.

Kedves barna szemébe nézett, amikor megcsókolta. Margot rámosolygott, az­tán behunyta szemét és ajkát kissé kinyitotta, hogy Vincent csókját elfogadja. Testük szorosan egybefonódott; az ágy csak egy lépésnyire volt tőlük. Leültek. Ölelésük elfeledtette velük a szerelem nélkül töltött éveket, amelyek életüket olyan sivárrá tették.

A nap leáldozott és a falról eltűnt a fényfolt. A műtermet megtöltötték a szür­kület puha fényei. Margot végigsimította Vincent arcát és a szerelem nyelvének különös hangjai buggyantak elő ajkáról. Vincent érezte, hogy a szakadék elnye­li, s csak úgy menekülhet, ha tüstént visszatorpan. Kiszakította magát Margot karjából és talpra ugrott. Odament a festőállványhoz és összegyűrte a rajzpa­pírt, amelyen dolgozott. A csendet csak a szarka csörgése zavarta meg a közeli akácfán és a mezőről hazatérő tehenek kolompjának elálmosító hangja. Margot szólalt meg először csendes és természetes hangon.

– Megteheted, drága, ha úgy kívánod – mondta.

– Miért? – kérdezte Vincent anélkül, hogy feléje fordulna.

– Mert szeretlek.

– Nem lenne helyes.

– Egyszer már mondtam neked, Vincent, hogy a király nem tehet rosszat.

Vincent fél térdre ereszkedett az ágy mellett. Margot feje a párnán pihent. Megint feltűnt Vincentnek a szája jobb szögletéből az álláig futó vonal és ott csókolta meg. Aztán végigcsókolta keskeny orrát, bőre most mintha tíz évet fi­atalodott volna. Amint karjában feküdt és átölelte nyakát, olyan szép volt, mint húszéves korában lehetett.

– Szeretlek én is, Margot – mondta. – Eddig nem tudtam, de most már tudom.

– Olyan jólesik, amikor ezt mondod, drágám. – Hangja behízelgő volt és ál­matag. - Tudom, hogy kedvelsz egy kicsit. De én szeretlek teljes szívemből, s ez nekem elég.

Vincent nem szerette Margot-t úgy, mint Ursulát vagy Kayt, sőt úgy sem, mint Christine-t. De valami mérhetetlen gyengédséget érzett iránta, amikor olyan magát átadóan feküdt karjai közt. Tudta, hogy a szerelem magában foglal csaknem minden emberi viszonylatot. Valami szorongás járta át a szívét, ami­kor arra gondolt, hogy keveset viszonozhat annak az egyetlen nőnek, aki fenn­tartás nélkül szereti és visszaemlékezett arra a gyötrelemre, amelyet Ursula és Kay iránti viszonzatlanul maradt szerelme okozott. Bár megbecsülte Margot ha­tártalan szerelmét, valami megmagyarázhatatlan módon némileg visszatetsző­nek is találta.

Ahogyan ott térdelt a műteremmé átalakított kertészház deszkapadlóján és karján ott pihent annak a nőnek a feje, aki ugyanúgy szerette, mint ő Ursulát és Kayt, végre megértette, miért menekültek el azok.

– Margot – mondta –, én nagyon szegény vagyok, de nagyon boldog lennék, ha az életemet megoszthatnám veled.

– Nekem ez az egyetlen vágyam, drága.

– Itt maradhatnánk Nuenenben, de el is mehetünk máshova, ha megesküdtünk.

Margot gyengéden odadörzsölte fejét Vincent karjához és így szólt:

– Mit is mondott Ruth? Ahova te mégy, oda megyek én is.

 

6.

 

A vihar, amellyel házasságuk bejelentését mindkettőjük családjában fogadták, készületlenül érte őket. A Van Gogh családban a pénzkérdés került előtérbe. Hogyan gondolhat Vincent nősülésre, amikor öccse támogatásából él?

– Előbb pénzt kell keresned és rendezned az életedet, akkor megházasodhatsz - mondta édesapja.

– Ha az életemet azzal hozom rendbe – válaszolta Vincent –, hogy szüntelen birkózom mesterségem mezítelen igazságával, a maga idején eljön az is, hogy pénzt keressek.

– Akkor a maga idején kell megházasodnod, nem most!

De a parókián kitört vihar csekélység volt ahhoz képest, ami a szomszéd ház­ban játszódott le. A Begeman család életformájának teljes kudarcát jelentette volna, ha az öt nővér közül egy most férjhez megy. Édesanyjuk úgy gondolko­dott, nem teheti négy lányát boldogtalanná azon az áron, hogy az ötödik boldog legyen.

Margot aznap nem kísérte el Vincentet a takácscsaládok meglátogatására, de késő délután elment műtermébe. Szeme vörös volt és duzzadt a sírástól. Negy­ven événél is idősebbnek látszott. Kétségbeesett öleléssel szorította magához egy pillanatra szerelmesét.

– Téged gyaláztak egész nap – mondta. – Nem is gondoltam volna, hogy az emberben ennyi rossz lakozhat.

– Tudhattad, hogy ez fog történni.

– Tudtam, de azt nem is sejtettem, hogy ennyi rosszindulatot tápláljanak ve­led szemben.

Vincent gyengéden átkarolta Margot-t, majd arcon csókolta.

– Bízd rám a dolgot – mondta –, majd átmegyek hozzátok vacsora után. Ta­lán meg tudom győzni őket, hogy mégsem vagyok olyan szörnyeteg.

Mihelyt betette a lábát Begemanékhez, érezte, mennyire különös, idegen világ­ba került. Volt valami baljóslatú a légkörben, amelyet ez a hat idős nő teremtett maga körül, s amelyet soha nem zavart meg idegen férfi hangja, megjelenése.

A lakószobába vezették. A szoba hideg volt és dohos. Mintha hónapok óta senki a lábát sem tette volna be. Vincent ismerte a négy nővér nevét, de nem tudta, kinek mi a neve. Mintha valamennyien Margot élő karikatúrái lennének. A háztartást a legidősebb nővére vezette. Ő beszélt Vincenthez anyjuk és a töb­biek nevében is.

– Margot-tól tudjuk, hogy el akarja venni feleségül. Nem mondaná meg, mi történt az ön feleségével Hágában?

Vincent elmondott Christine-ről mindent, ami szükséges volt. A lakószoba légköre egyszerre jó néhány fokkal lehűlt.

– Milyen idős ön, Mijnheer Van Gogh?

– Harmincegy éves vagyok.

– Megmondta Margot önnek, hogy ő...

– Tudom, milyen idős Margot.

– Megmondaná, mennyit keres?

– Havi százötven frankot.

– Mivel keresi meg ezt az összeget?

– Fivéremtől kapom.

– Úgy érti, hogy fivére tartja el?

– Nem. Havi fizetést kapok tőle. Ennek ellenében az övé minden, amit festek. - Hány képét szokta eladni?

– Azt igazán nem tudom megmondani.

– Én igen. Apjától tudom, hogy soha nem adta el egyetlen képét sem.

– Majd eladja később. Sokszorosan többet kap majd értük, mint amennyit most kapna.

– Ez legalábbis kérdéses. Beszéljünk inkább a tényekről.

Vincent figyelmesen nézte a legidősebb nővér kellemetlen arcát. Ettől a nő­személytől valóban nem várhat megértést vagy rokonszenvet.

– Ha nincs semmilyen keresete – folytatta a legidősebb nővér –, megmonda­ná, miből akarja eltartani a feleségét?

– Fivérem vállalja annak kockázatát, hogy havonta százötven frankot költ rám: ez az ő dolga, nem az önöké. Nekem ez az összeg olyan, mintha fizetés­ként kapnám, amelyért keményen megdolgozom. Ha beosztással élek, ez az összeg kettőnknek is elég lesz.

– De erre semmi szükség – tiltakozott hevesen Margot. – Nekem van annyim, amiből megélek.

– Ne izgasd magad, Margot – szólt rá a legidősebb nővére.

– Jusson eszedbe, Margot – szólt most közbe anyja –, hogy nekem hatalmam­ban van beszüntetni az évjáradékod kifizetését, ha olyasmit teszel, ami szégyent hoz a család nevére!

Vincent mosolygott.

– A velem való házasság szégyen lenne? – kérdezte.

– Mi nagyon keveset tudunk önről, Mijnheer Van Gogh. Ám ez a kevés alig­ha hízelgő önre! Mióta fest ön?

– Három éve.

– És még nem voltak sikerei. Mikor lesznek? – Nem tudom.

– Mi volt a foglalkozása azelőtt?

– Voltam műkereskedő, tanító, teológus és evangélista. – És egyikkel sem boldogult? – Abbahagytam valamennyit. – Miért?

– Mert nem nekem valók.

– Mikor hagyja abba a festést?

– Azt soha nem hagyja abba! – kiáltotta izgatottan Margot.

– Azt hiszem, Mijnheer Van Gogh -jelentette ki a legidősebb nővér –, elbi­zakodottság az ön részéről, ha azt hiszi, hogy megkaphatja Margot kezét. Ön re­ménytelenül lecsúszott ember, akinek nincs egy árva frank vagyona sem, nem keres semmit, képtelen kitartani bármilyen foglalkozás mellett és csak kószál

a nagyvilágban, mint valami csavargó. Hogyan merjük feleségül adni önhöz nő­vérünket?

Vincent elővette pipáját, aztán visszatette a zsebébe.

– Margot szeret engem – mondta –, én is szeretem őt. Tudom, boldoggá te­szem. Körülbelül egy évig még itt szándékozunk maradni, aztán külfóldre köl­tözünk. Tőlem másban, mint szeretetben és gyengédségben soha nem lesz része. – El fogja hagyni – kiáltotta az egyik nővér, akinek bántó, rikácsoló hangja volt. – Ráun és otthagyja egy rossz nőszemélyért, amilyennel Hágában élt

együtt!

– Csak a pénzéért akarja elvenni! – mondta a másik.

– De nem kapja meg – folytatta a harmadik. – Anyánk az évjáradék kifizeté­sét letiltja.

Margot szeme könnybe lábadt. Vincent felkelt. Látta, hogy ezekkel a vénlá­nyokkal nem megy semmire. Megesküsznek minél előbb Eindhovenben és azonnal Párizsba utaznak. Ő ugyan nem akarta még itt hagyni a Brabantot; úgy érezte, itteni munkája még befejezetlen. De megborzadt a gondolatától is, hogy szegény Margot-t sorsára hagyja ezek közt a szörnyű nők között.

Margot sokat szenvedett az elkövetkező napokban. Leesett az első hó, Vincent­nek otthon kellett dolgoznia. Anyja és nővérei megtiltották Margot-nak, hogy meglátogassa műtermében. Reggeli ébredéstől estig, amíg a szemét le nem huny­ta, örökösen Vincent szidalmazását kellett hallgatnia. Családja körében töltötte élete mind a negyven esztendejét, Vincentet pedig csak néhány hónapja ismerte. Nővéreit gyűlölte, mert tudta, hogy életét tönkreteszik, de a gyűlölet egyben a sze­retet egyik sötét formája is, amely leküzdhetetlen kötelességtudattá fejlődhet.

– Nem értelek – mondta neki Vincent –, miért nem jössz velem? Vagy leg­alább esküdjünk meg a beleegyezésük nélkül.

– Nem engednék meg.

– Édesanyád?

– A nővéreim. Anyám csak ül és mindenre igent mond. – Ne törődj vele, mit mondanak a nővéreid!

– Emlékszel, említettem, hogy fiatal koromban majdnem beleszerettem egy fiatalemberbe. Azt is ők akadályozták meg. A nővéreim. Magam sem tudom, miért. Egész életemben ők akadályoztak meg mindent, amit szerettem volna. Amikor meg akartam látogatni városi rokonainkat, nem engedték. Amikor ol­vasni akartam, nem hagyták, hogy jobb könyveket vásároljak. Ha egy férfit meghívtam hozzánk, elmondták mindennek, rá sem tudtam nézni utána. Szeret­tem volna valamit kezdeni az életemmel. Ápolónő akartam lenni vagy zeneis­kolába járni. De hiába volt minden, nekem is azt kellett gondolnom, amit ők gondoltak és tökéletesen úgy kellett élnem, ahogy ők éltek.

– És most?

– Most pedig nem engedik, hogy hozzád menjek feleségül. Margot-nak a Vincenttel való találkozás után feltámadt új életkedve máról holnapra lankadt. Ajka kiszáradt, szeme körül a ráncok mélyebbek lettek.

– Ne törődj velük, Margot. Megesküszünk és ezzel vége. Öcsém régóta hív, menjek hozzá Párizsba. Majd ott telepszünk le. Margot Vincent unszolására nem felelt. Csak ült az ágy szélén és bámult le

a padlóra; válla megroggyant. Vincent odaült mellé és megfogta a kezét.

– Félsz megesküdni velem, a beleegyezésük nélkül?

– Nem. – Hangjában nem érzett sem erő, sem meggyőződés. – Megölöm ma­gamat, Vincent, ha elvesznek tőlem. Nem bírom ki. Miután megszerettelek. Megölöm magam, ezt teszem.

– Meg se tudnák. Esküdjünk meg előbb és csak utána mondd meg nekik.

– Nem szállhatok szembe velük. Túl sokan vannak. Nem bírok mindnyá­jukkal.

– Ne is szállj szembe velük. Jöjj hozzám feleségül és ezzel vége.

– De ez nem lenne a vége, hanem a kezdete. Te nem ismered a nővéreimet.

– Nem is akarom! De ma este megkockáztatok még egy kisérletet.

Abban a percben, amikor belépett a szobájukba, tudta már, nem megy velük semmire. Elfelejtette, milyen fagyos hangulat fogadta első látogatásakor.

– Ezt már mind hallottuk, Mijnheer Van Gogh – mondta a legidősebb nővér. – Ez nem győz meg bennünket, sem nem imponál. Ebben a kérdésben véglege­sen döntöttünk. Mi is azt akarjuk, hogy Margot boldog legyen, de nem enged­hetjük meg, hogy életét egy meggondolatlan lépés tönkre tegye. Azt határoztuk, hogy ha két év eltelte után még mindig feleségül óhajtja venni, nem emelünk el­lene kifogást.

– Két év múlva! – ismételte meg Vincent.

– Én nem leszek itt két év múlva – mondta Margot csendesen.

– Hol leszel?

– Halott leszek. Megölöm magamat, ha nem engeditek, hogy férjhez menjek hozzá.

Vincent megszökött, miközben a nővérek felháborodottan kiáltoztak: – Hogy mersz ilyent mondani?

– Látjátok, ide vitt ennek az embernek a befolyása! – Vincent látta, itt nem tehet semmit.

Az örökös elnyomottságban töltött esztendők hatása most ütközött csak ki Margot-n. Egyébként sem volt erős idegzetű, egészsége törékeny. Az öt elszánt nő állandó támadásainak hatására lelkileg napról napra mindjobban összeom­lott. Ha húszéves lenne, bizonyosan fel sem venné az egészet, de így könnyű megtörni ellenállását. Arcán a ráncok egyre mélyebbek lettek, szemében vissza­tért tekintetének régi szomorúsága, bőre megfakult, elszíntelenedett. Szája szög­letében a mély barázda még mélyebbnek tűnt.

Vincent vonzalma Margot iránt, szépsége gyors elhervadásával elhidegült. Tulajdonképpen sohasem volt szerelmes a lányba és szíve mélyén nem kívánta feleségül venni, de most még inkább visszariadt ettől a lehetőségtől. Szégyellte hitszegését, s hogy eltitkolja, még hevesebben nyilvánította ki Margot iránti szerelmét. Sejtelme sem volt róla, vajon Margot nem jött-e rá máris, mi az igaz­ság.

– Jobban szereted őket, mint engem, Margot? – kérdezte tőle, mikor egyik nap néhány percre titokban meglátogatta a műteremben.

Margot meglepődve és szemrehányóan csak ennyit mondott:

– Ó, Vincent.

Margot Vincent ölébe bújt, mint egy fáradt gyermek. Hangja halk volt, alig suttogott:

– Ha azt hinném, te is úgy szeretsz, mint én téged, kész volnék szembeszáll­ni az egész világgal. De ez neked oly keveset jelent... nekik meg sokat... – Margot, nincs igazad, én szeretlek...

Margot gyengéden ajkára tette az ujját:

– Nem, drága, te szeretnél, de nem tudsz. Ne haragudj azért, amit mondok. Én akarlak jobban szeretni.

– Miért nem hagyod ott őket és döntesz magad a sorsodról?

– Könnyű ezt mondani. Te erős vagy; te megbirkózol bárkivel. De én negy­venéves vagyok... Itt születtem Nuenenben... Soha nem voltam messzebb Eindhovennél. Nem érted, drágám, én egész életemben soha nem szakítottam senkivel és semmivel.

– Igen, értem.

– Ha arról volna szó, amit te akarsz, Vincent, küzdenék érte teljes erőmből. De itt csak arról van szó, amit én akarok. És oly későn jött ez az egész... az én életem már oda...

Nem is beszélt már, csak halkan suttogott. Vincent felemelte állát és kezében tartotta. Margot szeme könnyekkel telt meg.

– Drága kis leányom – mondta. – Én drága Margot-m. Együtt élhetnénk egész életünkben. Csak egyetlen szót kell mondanod. Csomagold be ruháidat, amikor a család alszik. Majd kiadod az ablakon. Elmegyünk Eindhovenbe és a reggeli vonattal Párizsba utazunk.

– Hiába minden, drága. Én véglegesen hozzájuk tartozom. De a végén mégis az történik, amit én akarok.

– Margot, nem tudom elviselni, hogy ilyen boldogtalan légy.

Margot feléje fordult; a könnyek eltűntek a szeméből és mosolygott.

– Nem, Vincent, én boldog vagyok. Elértem, amit akartam. Oly csodás volt, hogy szerethettelek.

Vincent megcsókolta és ajkán érezte az arcán végigcsorgó könnyek ízét.

– Megállt a hó – mondta Margot kicsit később. – Kimégy holnap a földekre rajzolni?

– Igen, azt hiszem, kimegyek.

– Hol leszel? Kimegyek hozzád délután.

Másnap késő délutánig dolgozott. Prémsapka volt a fején, nyakán szorosan összehúzta meleg flanelzubbonyát. Az esti égbolton lila és aranysárga színek váltakoztak. Az égre felrajzolódott az apró parasztházak és a rozsdásbarna bo­zótok sötét sziluettié. Felettük ritkás fekete nyárfák nyúltak az égbe; az előtér fakózöld volt, csíkozva fekete szántófölddel, az árok szélén sápadt száraz nád­csomókkal.

Margot gyors léptekkel közeledett feléje a mezőn. Ugyanaz a fehér ruha volt rajta, amelyet első találkozásukkor viselt, sállal a nyaka meg a válla körül. Vin­cent úgy látta, mintha arca kicsit élénkebb színű lenne. Most ismét olyan volt, mint néhány héttel korábban, amikor valósággal kivirult, boldog szerelem új életet jelentő hatására. Kezében kis munkakosarát vitte.

Margot átölelte, Vincent érezte, hogy a leány szíve milyen hevesen ver. Hát­rahajtotta a fejét és belenézett szép barna szemébe. Tekintete már nem volt szo­morú.

– Mi az? – kérdezte. – Történt valami?

– Nem, nem, semmi – mondta Margot. – Csak olyan boldog vagyok, hogy ve­led lehetek megint...

– Miért jöttél ilyen könnyű ruhában?

Egy pillanatig hallgatott, s aztán így szólt:

– Vincent, bármilyen messzire menj is el innen, egyet soha el ne felejts. – Mi az, Margot?

– Hogy szerettelek! Mindig jusson eszedbe, hogy jobban szerettelek, mint bármely más asszony egész életedben.

– Miért reszketsz ennyire?

– Szót sem érdemel. Feltartóztattak. Azért jöttem ilyen későn. Befejezted a munkádat?

– Néhány perc múlva készen leszek.

– Hadd üljek le a hátad mögé, amíg dolgozol, ahogy szoktam. Tudod, drága, hogy soha nem akartalak zavarni a munkádban. Csak azt akartam, hogy szeret­hesselek.

– Igen, Margot. – Vincent nem tudott mást mondani.

– Dolgozz csak tovább, drágám. Fejezd be... hogy együtt mehessünk haza.

– Didergett egy kicsit és a sálat összébb húzta magán, majd így szólt: – Mi­előtt újra kezded, Vincent, csókolj meg még egyszer. Ahogyan megcsókol­tál... akkor... a műtermedben... amikor olyan boldogok voltunk egymás kar­jában.

Vincent megcsókolta szeretetteljesen. Margot összébb húzta ruháját és leült mögötte. A nap leáldozott és a rövid téli alkonyat ráborult a sík tájra. Az este csendje betakarta őket is.

Egy földre esett üveg csörrenése hallatszott. Margot félig elfojtott kiáltással feltérdelt, majd görcsös rángatózással a földre zuhant. Vincent felugrott és oda­ térdelt mellé. Margot szeme lezárult, arcán keserű gunyoros mosoly jelent meg.

A rángatózás gyors mozdulatai megismétlődtek; teste megmerevedett, hátraívelt és karját behajlította. Vincent lehajolt az olvadó hóban fekvő üveghez. Az üveg száján fehér megkristályosodott folyadék látszott, de nem érzett sem­milyen szagot.

Vincent karjába kapta Margot-t, úgy rohant a falu felé. Nuenen egy kilomé­ternyire volt és attól félt, hogy a leány meghal, mielőtt beér a faluba.

Közeledett a vacsora ideje. Az emberek kinn ültek a házak kapujában, Vincentnek a falu főutcáján kellett végigmennie, mielőtt Begemanék házához ért. A bejárati ajtót cipőjével lökte be és Margot-t egy pamlagra fektette a lakó­szobában. Anyja és nővérei odarohantak hozzá.

– Margot mérget vett be! – kiáltotta. – Szaladok az orvosért. Az orvost vacsorájától vitte magával.

– Biztos benne, hogy sztrichnint vett be? – kérdezte a doktor Vincenttől. - Nagyon valószínű.

– Élt még, amikor hazaérkezett vele?

– Igen, még élt.

Margot görcsös vonaglások közt feküdt a pamlagon. Az orvos föléje hajolt.

– Valóban sztrichnint vett be? De úgy látszik valami mást is, hogy enyhítse vele a fájdalmát. A szag után ítélve valami ópium-oldatot. Azt persze nem tud­ta, hogy ez ellenméregként hat.

– Életben marad? – kérdezte Margot anyja.

– Van rá remény. Azonnal Utrechtbe kell szállítanunk. Gondos kórházi ápo­lásra lesz szüksége.

– Tud ajánlani kórházat Utrechtben?

– Inkább egy jó szanatóriumot ajánlok. Rendeljenek kocsit, hogy elérjük Eindhovenben az utolsó vonatot.

Vincent a szoba sötét sarkában állt szótlanul. A kocsi hamarosan megérkezett. Az orvos takaróban vitte ki Margot-t. Anyja és nővérei mentek utána, Vincent mögöttük. Családjának tagjai a szomszédban a parókia tornácáról nézték, mi történik. Az egész falu odacsődült Begemanék háza elé. Mély csendben nézték, amikor az orvos karjában hozta Margot-t és betette a kocsiba. A kocsiba a nők is beszálltak, Vincent a közelben állt. A kocsit maga az orvos hajtotta. Margot anyja Vincent felé fordult és éles hangon kiáltotta:

– Maga tette ezt! Maga ölte meg a lányomat!

A tömeg Vincentre nézett. Az orvos elindította a lovakat és a kocsi eltűnt sze­mük elől az úton.

 

7.

 

Édesanyja lábtörése előtt a nueneni polgárok barátságtalanok és bizalmatla­nok voltak Vincenttel szemben, nem értették életmódját, de nem haragudtak rá. Most azonban ellene fordultak és mindenütt gyűlölet vette körül. Elfordultak tő­le, senki nem állt szóba vele; valósággal kivetették maguk közül. Saját maga mi­att ezzel nem törődött – a takácsok és a parasztok továbbra is szívesen látták zsúpfedeles, apró házaikban –, de mikor a hívők a parókiát is elkerülték, belát­ta, hogy szüleire való tekintettel el kell költöznie.

Vincent tudta, legegyszerűbb az lenne, ha otthagyja Brabantot, hogy ne le­gyen szülei terhére. De hova menjen? Brabantban érezte otthon magát, legszí­vesebben ott élne élete végéig. A parasztokat és a takácsokat akarta festeni; ezt tartotta művészi hivatásának. Szívéhez nőtt ez a táj, amikor télen a mezőket hó borította; szerette ősszel az erdők sárga lombját, nyáron az érő gabonatáblák aranyló színét és tavasszal a zöldellő mezőket; szerette a réten kaszáló és szénát gyűjtő parasztleányokat, nyáron a sík táj fölé boruló széles eget és szeretett té­len melegedni a barátságos tűzhely mellett. Úgy érezte, ez mindig így volt és így is lesz mindig ezután.

Számára Millet Estéli imája, az Angelus volt a legtökéletesebb művészi alko­tás. A paraszti élet egyszerűségében találta meg az élet igazi, tartós valóságát. A szabadban akart festeni, a helyszínen. Nem törődött vele, ha küzdenie kellett a legyekkel, a porral és a dűnék széltől felkevert homokjával; nem bánta, ha vászna összekarcolódott, amikor órákon át cipelte a dűnéken és a sövénykeríté­seken át. Hazaérve az egész napi festés után, tudta, hogy szemtől szemben áll a való élettel és sikerült megfognia valamit annak egyszerűségéből. Ha a parasz­ti életet ábrázoló képein érzett a szalonna, a füst és a párolgó főtt burgonya illa­ta, ez csak egészséges volt. Ha az istállónak trágyaszaga volt, ez hozzátartozott az istállóhoz. Ha a mezőkön az érett gabona illata, vagy trágyaszag érzett, ez is csak egészséges volt – különösen a városi embernek.

A lakásváltoztatás problémáját Vincent igen egyszerűen oldotta meg. Nem messzire esett a katolikus templom, ennek közelében épült a sekrestyés háza, akinek polgári foglalkozása szabómester volt; Johannes Schafrathnak hívták és csak mellékesen látta el a sekrestyési teendőket. Felesége, Adriana, igen derék asszony volt. Vincentnek két szobát adtak bérbe, amit annál szívesebben meg­tettek, mivel az egész falu ellene fordult.

Schafrathék lakását tágas előszoba választotta kétfelé. Jobbra lakott a csa­lád, balra nagyobb utcai szoba, mögötte pedig egy kisebb helyiség volt. Vin­cent a nagy szobát rendezte be műteremnek, a mögötte levő kis szobát pedig raktárnak használta. Hálószobául az emeleti padlásszoba szolgált, de Adria­na asszony itt teregette fel a kimosott fehérneműit is. Az egyszerű hálószoba bútorzata ágy, a hollandok magas veeren bedje és egyetlen szék volt. Amikor besötétedett, Vincent a székre rakta le ruháit, az ágyban elszívott még egy pi­pa dohányt, nézte, mint változik át a kései szürkület éjszakai sötétséggé, az­tán elaludt.

A műterem falára felrakta akvarelljeit és krétarajzait; férfi és női parasztfeje­ket, kicsit negroid, lapos orral, előreálló és nagy fülekkel. Más rajzokon taká­csok voltak, a szövőszék, vetélővel dolgozó asszonyok, burgonyát vető parasz­tok. Vincent igen összebarátkozott fivérével, Corral; szekrényt ácsoltak össze, amelyben legalább harmincféle madárfészket, a dűnéken található moszatokat és növényeket, vetélőket, rokkákat, ágymelegítőket, paraszti szerszámokat, régi sapkákat, kalapokat, facipőket, cseréptányérokat gyűjtöttek és minden egyebet, ami összefüggésben volt a falusi élettel. A műterem egyik sarkában deszkaládá­ba még egy kis facsemetét is ültettek.

Vincent buzgón nekilátott a munkának. Úgy találta, hogy a biszter és a bitu­menbarna, amelyet a legtöbb festő már nem használt, színeit éretté és puhává te­szi. Rájött, ha valamelyik színbe csak kevés sárgát kever, sötét- és világoslila mellett különösképpen sárgának hat.

Rádöbbent arra is, hogy elszigetelődése lassanként olyan méretű, mintha bör­tönbe zárták volna.

Márciusban apja messze kinn a dűnék közt egyik beteg hívét látogatta meg. Hazaérve a parókia kapujában a lépcsőkön összeesett. Amikor Anna Cornelia odaért hozzá, már halott volt. A kertben a templom mellett temették el. A teme­tésre hazautazott Theo is. A temetés napján Vincent műtermében családi ügyek­ről és munkájukról beszélgettek.

– Havi ezerfrankos ajánlatot kaptam, hogy hagyjam ott Goupilékat és menjek el egy új céghez.

– Elfogadod az ajánlatot?

– Azt hiszem, nem. Úgy érzem, ez a vállalkozás tisztán kereskedelmi jellegű. – De azt írtad nekem, hogy Goupilék...

– Tudom. Les Messieurs-nek valóban az üzleti haszon a legfontosabb. De ti­zenkét évet töltöttem náluk és most hagyjam ott őket néhány frankért? Egyszer bizonyosan rám bízzák egyik fióküzletüket. Akkor majd az impresszionisták ké­peit adom el.

– Az impresszionistákét? Mintha valahol találkoztam volna már nyomtatás­ban ezzel az elnevezéssel. Kik azok az impresszionisták?

– A fiatal párizsi festők; Edouard Manet, Degas, Renoir, Claude Monet, Sis­ley, Courbet, Lautrec, Gauguin, Cézanne és Seurat.

Honnnan kapták a nevüket?

A Nadar műkereskedésben 1874-ben rendezett kiállításuk óta hívják őket így. Claude Monet egyik képe alá ezt írta: Impression: Soleil Levant.* (Impresszió: kelő nap – franciául).

Az egyik újság művészeti kritikusa, Louis Leroy, erről a képről nevezte el a kiállításon részt vevő festőket Les Impressionistes-nek és a név rajtuk maradt. – Világos vagy sötét színeket használnak? – Csak világosakat! Sötétet soha.

– Akkor én aligha tudnék dolgozni velük. Én is színeim megváltoztatására gondolok, de világosabb helyett még sötétebbre.

– Lehet, ha Párizsba jössz, mást gondolsz majd. – Talán. Elkelnek a képeik?

– Durand-Ruel néha elad egy-egy Manet-képet, de ennyi az egész. – Miből élnek?

– A jó Isten a megmondhatója. Valószínűleg maguk sem tudják. Rousseau he­gedűleckéket ad gyermekeknek; Gauguin kölcsönöket kér volt tőzsdés barátai­tól; Seurat-t az anyja tartja el, Cézanne-t pedig az apja. Sejtelmem sincs, hogy a többieknek honnan van pénzük.

– Mindnyájukat ismered, Theo?

– Igen, lassanként megismerkedem mindegyikkel. Próbáltam rávenni Les Messieurs-t, hogy adjanak nekik egy sarkot legközelebbi kiállításukon, de hal­lani sem akarnak róla.

– Nagyon szeretnék velük találkozni. Theo, te igazán nem teszel semmit, hogy láthassam néha más festők munkáit is. Theo odament az ablakhoz és nézte kinn az utcán azt a keskeny pázsitsze­gélyt, amely a sekrestyés házát elválasztotta az Eindhovenbe vivő úttól.

– Gyere hozzám Párizsba – mondta. – A végén úgyis oda kerülsz. – Inkább várok vele. Van még dolgom, amit itt kell elvégeznem.

– Ha itt maradsz vidéken, soha nem lesz alkalmad más festőkkel találkozni. - Lehet, hogy ebben igazad van. De, Theo, egy dolgot nem értek. Te sohanem adtál el egyetlen rajzomat vagy képemet sem. Valójában meg sem kísérel­ted. Vagy nem így van?

– Valóban nem. – Miért?

– Megmutattam néhány műértőnek. Azt mondják...

– Ó, a műértők! – Vincent megvonta a vállát. – Jól ismerem azokat a közhe­lyeket, amelyekkel a műértők olyan szívesen dobálóznak. Biztosan jól tudod te is, Theo, hogy véleményüknek nem sok köze van bármely kép igazi értékéhez. – Ezt éppen nem mondanám. Dolgaid már majdnem eladhatók, de...

– Theo, Theo, szinte pontosan ugyanezt írtad Ettenből küldött első rajzaimról.

– Így is van, Vincent; te állandóan azon a ponton vagy, hogy csodálatra mél­tó érett művészi alkotások kerüljenek ki a kezed alól. Minden új dolgodat izga­tott várakozással veszem a kezembe, hogy hátha végre azt kapom, amire várok. De eddig még...

– Hogy eladhatók-e a dolgaim vagy sem – szakította félbe Vincent öccse sza­vait, pipáját kiverve a tűzhelyen –, már régóta hajtogatod, de ezzel nem tudsz kétségbe ejteni.

– Azt mondod, hogy itt még vár reád munka. Ha így van, láss neki és végezd el mielőbb. Minél hamarabb jössz Párizsba, a te szempontodból annál jobb. De ha azt akarod, hogy addig is eladjak valamit, képeket küldj, ne tanulmányokat. Tanulmányok nem kellenek senkinek.

– Nehéz megmondani, hogy egy kép meddig tanulmány és mikor kész fest­mény. Legjobban szeretem, ha annyit festünk, amennyit tudunk, Theo, és hűek maradunk magunkhoz minden hibánkkal és erényünkkel. Azért mondom, hogy festünk, mert a pénzt tőled kapom, amit biztosan nem könnyű dolog előkeríte­ned; ez jogosít fel arra, hogy mindent, amit festek, félig a magad munkájának tartsd.

– Ó, ami azt illeti... – Theo odament a műterem hátsó részébe és eljátszott egy régi sapkával, melyet Vincent a facsemetére akasztott fel.

 

8.

 

Apja halála előtt Vincent csak néha ment el a parókiára vacsorára vagy egy-egy órára, hogy elbeszélgessen az otthoniakkal. A temetésen Elizabeth húga félreért­hetetlenül értésére adta, hogy otthon nem látják szívesen, mert társadalmi helyze­tüket úgy-ahogy fenn akarják tartani. Anyja úgy érezte, hogy Vincent önmaga fe­lelős életmódjáért, az ő kötelessége pedig az, hogy leányai oldalán álljon.

Így aztán Nuenenben teljesen magára maradt. Emberek helyett inkább a ter­mészet tanulmányozására fordította figyelmét. Reménytelen küzdelembe kez­dett, hogy a természetet megértse, de semmi sem sikerült; a végén aztán saját palettájára hallgatott és a természet engedelmeskedett akaratának. Amikor ma­gányossága miatt gyötrődött, a Weissenbruch műtermében lejátszódott jelenet­re gondolt, meg arra, amit ez az éles nyelvű festő a szenvedés dicséreteként mondott. Weissenbruch filozófiájának még teljesebb kifejezését találta meg sze­retett Millet jének ebben a kijelentésében: „Én nem kívánom elkerülni a szen­vedést, mert a művészt igen gyakran a szenvedés készteti legerősebben szemé­lyisége teljes kifejezésére."

Egy De Groot nevű parasztcsaláddal került szorosabb, szinte baráti kapcsolat­ba. A két szülő, fiuk és két leányuk, mind paraszti munkát végzett. Akár a Bo­rinage bányászait, a brabanti parasztok nagy részével egyetemben De Grootékat is nyugodtan lehetett gueules noires-nak nevezni. Arcuk bizonyos tekintetben negroid volt, széles orrlyukakkal, lapos orral, duzzadt ajakkal és nagy, szögle­tes fülekkel. Ábrázatuk élesen előreugrott csapott homlokuk alatt, fejük kicsi volt és hegyes. Egyszobás viskóban laktak, ágynak a falba vájt mélyedéseket használták. A szoba közepén asztal, két szék és néhány ülőhelynek használt fel­fordított láda, a festetlen, gerendás mennyezetről drótra akasztott lámpa lógott.

De Grooték a „krumplievők" nagy családjához tartoztak. Vacsorájuk egy csé­sze feketekávé és esetleg egyszer egy héten egy szelet szalonna. Krumplit vetet­tek, krumplit szedtek fel a földből és krumplit ettek; ebből állt az életük.

Stien De Groot tizenhét éves bájos gyermek volt. Munka közben fehér főkö­tőt és fehér galléros fekete ujjast hordott. Vincent szinte minden este ellátoga­tott hozzájuk. Stiennel sokat nevettek.

– Nézzetek ide! – kiáltott fel nemegyszer a leány. – Milyen előkelő hölgy lett belőlem. Lepingálnak. Tegyem fel az új főkötőmet a kedvéért, Mijnheer?

– Nem, Stien, így vagy szép, ahogyan vagy.

– Én és a szépség!

Kacagása víg csengéssel töltötte be a házat. Nagy nevetős szeme és csinos ar­ca összhangban volt életével. Amikor hajlongott burgonyaszedés közben, Vin­cent több bájt fedezett fel testének mozdulataiban, mint Kaynél. Megtanulta, hogy alakrajznál a mozgás visszaadása a legfontosabb, és a nagy mesterek alko­tásainak nagy hiányossága éppen az, hogy alakjaik nem mozognak. Lerajzolta a De Groot család tagjait a mezőn és otthon asztaluk körül krumplievés közben. Ilyenkor Stien mindig ott kíváncsiskodott a háta mögött és évődött vele. Vasár­naponként tisztán vasalt főkötőt és gallért vett fel és nagyokat sétáltak a dűnék között. A parasztoknak ez volt az egyedüli szórakozásuk.

– Szerette magát Margot Begeman? – kérdezte Stien Vincenttől.

– Igen, szeretett.

– Akkor miért akarta megölni magát?

– Mert a családja nem akarta, hogy hozzám jöjjön feleségül.

– Ostoba teremtés. Tudja, hogy a helyében én mit tettem volna? Szerettem volna magát, Mijnheer Van Gogh!

Mindezt nevetve mondta és szaladt a közeli erdő felé. Egész nap nevettek és játszottak a fenyvesben; ilyenkor mások is látták őket. Stien tiszta szívből tudott nevetni; ha a legkisebb ürügyet találta Vincent szavaiban, azonnal hangos neve­tésre fakadt. Szeretett Vincenttel birkózni és megpróbálta a földre teperni. Ha nem tetszett a rajz, amit Vincent róla készített, kávét öntött rá vagy a tűzbe dobta. Sokszor felkereste Vincentet a műtermében, hogy modellt üljön neki; ilyen­kor a legnagyobb rendetlenségben hagyott mindent maga után.

Így telt el a nyár és az ősz, s ismét tél lett. Vincent a hóesések miatt kénytelen volt műtermében dolgozni. A nueneniek nem szívesen ültek modellt, legfeljebb ha Vincent jól megfizette őket. Hágában csaknem kilencven varrónőről készített vázlatot, hogy megfessen egy képet, amelyre a kilencvenből három került. A De Groot családról képet akart festeni vacsoraevés közben, de úgy érezte, hogy eh­hez előbb vázlatokat kell készítenie a szomszéd minden parasztemberéről.

A katolikus papnak nem tetszett, hogy a sekrestyés szobát ad bérbe egy po­gánynak, méghozzá festőnek, de mert Vincent csendes és udvarias modorú em­ber volt, nem talált rá okot, hogy felmondhasson neki. Egyik nap Adriana Schafrath izgatottan jelent meg a műteremben.

–Pauwels atya azt üzeni -mondta-, hogy meg akarja látogatni. Mindjárt itt lesz!

Andres Pauwels főtisztelendő vörös arcú, nagydarab férfi volt. Gyors pillan­tással szétnézett a műteremben és az összevisszaság, amelyet ott talált, semmi­képpen sem tetszett neki.

– Mivel lehetek szolgálatára, főtisztelendő atyáin?-kérdezte Vincent udvariasan. - Nem ön tehet nekem szolgálatot, hanem én önnek. Segítségére leszek ebben az ügyben, feltéve, hogy megfogadja a tanácsomat. – Miféle ügyről van szó, főtisztelendő atyám?

– A lány katolikus, ön pedig protestáns, de meg tudom szerezni az összekelé­sükhöz a püspöki jóváhagyást. Készüljön fel rá, hogy néhány napon belül meg kell esküdniük. – Vincent odament Pauwels atyához, aki az ablaknál állt, hogy jobban lássa az arcát.

– Nem értem, miről beszél, főtisztelendő atyám – mondta.

– Hogyne értené! Ne is tettesse magát. Stien De Groot várandós! A család jó hírnevét meg kell menteni.

– Az ördög tudta, hogy az.

– Lehet, hogy igaza van, amikor az ördögöt emlegeti. Ez valóban az ördög munkája volt.

– Biztos ebben főtisztelendő atyám? Nem téved?

– Nem vádolok valakit csak úgy vaktában, mielőtt nincsenek bizonyítékok a kezemben.

– Stien mondta önnek ..., hogy én vagyok a gyerek apja? – Nem. Stien nem hajlandó nevet mondani.

– Akkor miért állítja ön, hogy én vagyok az a szerencsés, aki a bűnt elkövette? - Önöket sokan és gyakran látták együtt. Nem kereste-e önt fel gyakran a mű­teremben?

– De igen

– Nem jártak-e kinn a mezőn vasárnaponként?

– De igen.

– Mi szükség akkor további bizonyítékra?

Vincent hallgatott egy pillanatig, aztán csendesen így szólt:

– Nagyon sajnálom főtisztelendő atyám, amit hallok, különösen ha ez azt je­lenti, hogy Stien bajba került. De biztosíthatom róla, hogy a kettőnk közötti vi­szony felette áll a legkisebb kifogásnak is.

– Azt hiszi, hogy hitelt adok a szavának? – Nem – felelte Vincent –, nem hiszem.

Aznap este, amikor Stien hazajött, Vincent házuk ajtajában várta. A család többi tagja már az asztalnál ült. Stien leült a küszöbre Vincent mellé.

– Nemsokára lesz más valaki, akit lerajzolhat – mondta. – Szóval igaz, Stien?

Stien a hasa fölé húzta Vincent kezét, aki érezte a méhében a domborodó magzatot.

– Pauwels atya most közölte velem, hogy én vagyok a gyerek atyja. Stien nevetett.

– Bárcsak maga lenne. De maga ezt soha nem is akarta, ugye?

Vincent ránézett Stien korai munkától eldurvult arcvonásaira, vastag orrára,

és duzzadt ajkára. A leány rámosolygott.

– Bár akartam volna, Stien.

– Pauwels atya, szóval, azt hiszi, hogy maga volt? Furcsa. – Mi van ebben furcsa?

– Nem árulja el a titkomat? – Nem, senkinek.

– Mert az apa az ő kántora!

Vincent szörnyen meglepődött.

– Tudja a családod?

– Nem tudja. Nem is fogom megmondani nekik. De abban biztosak, hogy nem maga volt.

Vincent bement a szobába. A család magatartásában semmi rendkívülit nem érzett. Stien terhességét magától értetődő eseménynek kezelték. Olyan termé­szetesnek vették, mint azt, hogy a fiatal üszőnek is borjának kell lennie. Visel­kedésükben vele szemben nyoma sem volt változásnak és Vincent bizonyos volt benne, hogy hisznek ártatlanságában.

Ők hittek, de a falusiak nem. Adriana Schafrath a műterem ajtaja mögött hallgatózott és a hírt nyomban továbbadta a szomszédoknak. Egy órán belül Nuenen mind a kétezer-hatszáz lakosa tudta, hogy Vincent teherbe ejtette Sti­en De Grootot és Pauwels atya kényszeríteni fogja őket. kössenek házasságot.

November volt, beköszöntött a tél. Eljött az ideje a költözködésnek. Nem lett volna semmi értelme, hogy Vincent tovább maradjon Nuenenben. Mindent megfestett, amit meg akart festeni, mindent megtudott a paraszti életről, amit csak tudni akart. Lehetetlen lett volna elviselnie a falu egyre erősödő gyűlöletét. Tudta, el kell mennie. De hova?

– Mijnheer Van Gogh – mondta Adriana szomorúan, miután bekopogtatott az ajtón -, Pauwels atya közölte velem, el kell tőlünk költöznie. – Úgy lesz, ahogyan Pauwels atya kívánja.

Szétnézett a műtermében. Két évig tartó nehéz munka eredményét látta maga körül. Száz meg száz tanulmányát a takácsokról és a feleségeikről, a szövőszé­kekről, a mezőkön dolgozó parasztokról, a csonka tölgyekről a parókia kertje végében a templom karcsú tornyáról; a dűnékről és az élő sövényekről égő nap­sütésben és hűvös alkonyatban.

A szíve elnehezedett. Munkája töredék maradt. Készített tanulmányokat a brabanti parasztok életének minden mozzanatáról, egyszerű viskóikról, az asztalukon gőzölgő főtt krumpliról, de nem festette meg a nagy művet, a tel­jes paraszti életet. Hol maradt a Brabant paraszti életének Angelusa, Millet mesterművének új változata? Hogyan menjen el anélkül, hogy ezt megfeste­né?

Ránézett a naptárra. Még tizenkét nap volt hátra a következő hónap elsejéig. Behívta a műterembe Adrianát.

– Mondja meg, kérem, Pauwels atyának, hogy elsejéig kifizettem a lakbért és addig maradok.

Vette festőállványát, festékeit, vásznát, ecseteit és elment De Grooték há­zába. Nem talált otthon senkit, de azért leült és kezdte felvázolni a viskó bel­sejét. Amikor a család hazaérkezett, kitépte vázlatkönyve lapját, amelyre a vázlatot készítette és széttépte. De Grooték leültek, főtt burgonya, feketeká­vé és sült szalonna vacsorájukhoz. Vincent feltette a vásznat a festőállvány­ra és dolgozott, amíg a család le nem feküdt. Otthon műtermében egész éj­szakán át dolgozott a képen, napközben aludt. Amikor felébredt, olyan rossz­nak találta, amit csinált, hogy a vásznat a tűzbe dobta, de este újra elindult De Grootékhoz.

A régi holland mesterektől megtanulta, hogy a rajz és a szín azonos dolog. A De Groot család élete minden napján ugyanabban a pozitúrában ült esténként asztalhoz. Vincent azt akarta vásznán kifejezésre juttatni, hogy ezek az embe­rek, akik most a főtt burgonyát eszik, ugyanazt a földet túrják és ugyanazzal a kézzel, amellyel most belenyúlnak a tálba. A kétkezi munka dicséretét akarta képén ábrázolni és megmutatni, hogyan dolgoznak meg becsülettel betevő falat­jukért.

Az a szokása, hogy elementáris erővel vetette bele magát a megkezdett mun­kába, most is érvényesült. Szédítő gyorsan, óriási lendülettel dolgozott. Rá sem kellett gondolnia, amit csinál: száz meg száz parasztról, viskóikról, családjukról készített már vázlatot, amint ott ültek a főtt burgonyával teli tál előtt.

– Pauwels atya járt ma nálunk – mondta De Grootné asszony.

– Mit akart? – kérdezte Vincent.    

– Pénzt ajánlott fel, ha nem hagyjuk, hogy lefessen bennünket, Mijnheer Vin­cent.

– Mit mondott neki, De Grootné asszony?

– Hogy maga régi jó barátunk.

– Minden házba elment a szomszédba – tette hozzá Stien. – De megmondták neki, inkább keresnek néhány fillért azzal, hogy maga lefesti őket, de alamizs­nát nem fogadnak el tőle.

Másnap reggel vásznát ismét a tűzbe dobta. Düh és tehetetlenség érzése vett erőt rajta. Már csak tíz napja volt hátra, akkor el kell hagynia Nuenent. Úgy érezte, nem mehet el, amíg Millet-nek tett fogadalmát be nem váltotta.

Minden estéjét De Grootéknál töltötte, s addig dolgozott, amíg a család el nem álmosodott és le kellett feküdniük. Minden este a színek új összeállításá­val, új arányokkal kísérletezett, de úgy érezte, valami nem sikerül és alkotása nem teljes.

Elérkezett a hónap utolsó napja. Vincent vad lázban dolgozott. Nem aludt, alig evett, a bensejében élő tűz éltette. Minél többször vallott kudarcot, annál nagyobb izgalom vett rajta erőt. Már várt De Grootékra, mikor megérkeztek a munkából. Festőállványát előre felállította, palettájára felrakta festékeit, vász­na készen állt a munka elkezdésére. Ez volt az utolsó lehetősége. Másnap reg­gel örökre itt kell hagynia Brabantot.

Hosszú órákon át dolgozott és De Grooték megértették szándékát. Vacsora után is az asztal mellett maradtak és beszélgettek nyers paraszti nyelvjárásukon. Vincent már nem is tudta, mit fest. Kezét ösztönös erők, nem gondolatai vagy öntudata irányította. Tíz óra tájt De Grooték nem tudták tovább szemüket nyit­va tartani és Vincent is kimerült. Festményével mindent megtett, ami tőle telt. Összeszedte holmiját, Stient megcsókolta és elköszönt mindnyájuktól. Baktatott hazafelé a sötét éjszakában; még annak sem volt tudatában, hogy jár, hogy mo­zog a lába.

A műteremben a vásznat egy székre tette, rágyújtott pipájára, odaállt a kép elé és nézte. Rossz volt az egész. Valami hiányzott belőle, a kép lelke, szelleme. Újabb kudarc. A Brabantban eltöltött két év fáradsága elvesztegetett munka volt. Kiszívta pipáját és összecsomagolt. Tanulmányait leszedte a falról és az íróasztaláról, majd egy nagy ládába rakta be. Végigfeküdt a pamlagon.

Maga sem tudta mennyi idő telt el. Felkelt letépte a vásznat a keretről, a sarokba dobta és újat feszített fel rá. Palettájára festéket rakott és festeni kezdett. Közben így tűnődött:

Az ember a természettel folytatott reménytelen küzdelemmel kezdi és semmi sem sikerül; a végén Lehiggadva, csak palettájában bízik és a természet engedel­mesen megadja magát.

On croit que j'imagine – ce n'est pas vrai – je me souviens.*

Most is az történt, amire Brüsszelben Pietersen figyelmeztette; túl közel volt modelljeihez, hiányzott a kellő távlat. Előbb önmagát akarta beleönteni a termé­szet öntőformájába; most végre egyénisége öntőformájába öntötte bele a termé­szetet.

Az egész kép tónusa a földből frissen kikerült burgonya barna színére emlé­keztetett. Az asztalon gyűrött, piszkos abrosz; a szoba kormos fala; a mennye­zet gerendáiról lelógó lámpa; Stien, amint kínálja apját a gőzölgő főtt burgonyá­val; De Grootné asszony, amint csészékbe önti a feketekávét; Stien fivére, amint ajkához emeli a kávéscsészét és mindnyájuk arckifejezésén a dolgok örök rend­jének szelíd, türelmes elfogadása.

A nap felkelt és besütött a műterem ablakán. Vincent felállt festőszékéről. Tö­kéletes béke és nyugalom járta át bensőjét. A tizenkét nap izgalma a múlté volt. Ránézett a frissen festett képre. Sült szalonna, füst és gőzölgő főtt burgonya il­lata érzett rajta. Mosolygott. A brabanti Angyali üdvözlet elkészült. Az örök változatlanság pillanatát sikerült megörökítenie. A brabanti paraszt halhatatlan­ná lett.

A képet lemosta tojásfehérjével. A rajzaival és képeivel megtöltött ládát el­vitte a lelkészlakba, anyja őrizetére hagyta és elköszönt tőle. Visszament műter­mébe, a képre ráírta: A krumplievők. Ezzel a képpel és néhány válogatott tanul­mányával útra kelt Párizsba.

 

V. PÁRIZS
1.

 

 

– Szóval nem kaptad meg az utolsó levelemet? – kérdezte Theo, mikor más­nap együtt reggeliztek.

– Úgy látszik, nem – felelte Vincent –, mi volt benne? – Megírtam benne, hogy Goupilék előléptettek. – Miért nem szóltál erről tegnap este?

– Túl izgatott voltál, semhogy meghallgass. A Boulevard Montmartre-on megtettek a képkereskedés vezetőjének.

       Theo, ez csodás! Szóval saját képszalonod van. Hát nem éppen az enyém, Vincent, mert

alkalmazkodnom kell a cég üzleti elveihez. De megengedték, hogy kiállíthassam az impresszionisták képeit az entresolban, a félemeleten, így aztán...

– Kiket állítasz ki?

– Monet, Degas, Pissarro és Manet képeit. – A nevüket sem hallottam.

– Jöjj velem a képszalonba és nézd meg őket alaposan! – Miért mosolyogsz olyan ravaszul, Theo?

– Ó, semmi! Akarsz még egy kis kávét? Mindjárt mennünk kell. Gyalog me­gyek az üzletbe minden reggel.

– Köszönöm, csak fél csészével adj. Theo, drága öcskös, milyen csodás, hogy így együtt reggelizhetünk megint.

– Már régóta vártam, hogy Párizsba jöjj. Előbb vagy utóbb, a végén csak ide kellett jönnöd. De azért jobb lett volna, ha vársz júniusig, amikor a Rue Lepicre költözöm, ahol három nagy szobánk lesz. Itt nincs hely, ahol dolgoz­zál.

Vincent megfordult székében és szétnézett a lakásban, amely egy szobából, apró konyhából és egy kis benyilóból állt. Theo eredeti Lajos Fülöp bútorokkal rendezte be lakását, de olyan zsúfoltan, hogy alig lehetett benne mozogni.

– Ha itt felállítok egy festőállványt – mondta Vincent –, a szép bútoraidból néhányat ki kell tennünk az udvarba.

– Tudom, hogy zsúfolt a lakás, de olcsón jutottam hozzá ezekhez a csodás da­rabokhoz és pontosan ilyeneket akartam az új lakásomba. Gyere, a legkedvesebb útvonalamon megyünk a boulevard-ig. Nem ismered Párizst, amíg nem szívtad be az utcák reggeli szagát.

Theo felvette nehéz fekete télikabátját, amelyből kilátszott hibátlanul megkö­tött fehér nyakkendője, lesimította enyhén göndör haját, rendbe hozta bajuszát, puha szakállát. Fekete keménykalapot tett fel, kesztyűt húzott, kézbe vette séta­pálcáját, úgy ment az ajtó felé.

– Kész vagy, Vincent? Szörnyű a ruhád! Szerencséd, hogy Párizsban va­gyunk; másutt ilyen külsővel biztosan letartóztatnának!

– Mi baj van az öltözetemmel? – kérdezte Vincent és végignézett magán. -

Csaknem két éve hordom és senki nem tett rá semmilyen megjegyzést. Theo nevetett.

– Nem is fontos. A párizsiak megszokták a hozzád hasonló alakokat. De ok­vetlenül kapsz tőlem néhány ruhadarabot, este, ha a képkereskedés bezár.

Lementek a lépcsőn és a házmester fülkéje mellett elhaladva kiléptek a Rue Lavalra. Széles utca volt, szemmel láthatólag jómódú, tisztes polgárok laktak a környező házakban. Nagy bolthelyiségekben festéket, vegyes cikkeket, képet, régiséget árultak.

– Nézd azt a három csinos hölgyet a házunk második emeletén – szólt Theo Vincenthez.

Vincent felnézett és három párizsi nő gipsz mellszobrát látta. A két szélső alatt ez állt: Szobrászat – Festészet, a középső alatt: Építőművészet.

– Miért kell éppen a Festészetnek ilyen rút perszónának lenni?

– Nem tudom – felelte Theo –, de ebből is láthatod, hogy jó helyre kerültél.

A Le Vieux Rouen nevű régiségkereskedés mellett mentek el, ahol Theo a Lajos Fülöp stílusú bútorokat vásárolta. Néhány perccel később már a Rue Montmartre-on jártak, amely felfelé az Avenue Clichyre és a Butte Mont­martre-ra, lefelé pedig a város szívébe vezetett. Az utca csillogott a reggeli nap­sütésben és terjengett benne Párizs különleges illata; emberek kávét és friss pék­süteményt reggeliztek, a zöldséges üzletek zsúfolva voltak friss áruval, s éppen kinyitottak a mészárszékek és a csemegések.

Jellegzetes kispolgári negyedek voltak apró boltokkal. A járdákon munkások siettek, háziasszonyok válogattak a boltok elé kirakott zöldségekben és hango­san alkudoztak a kereskedőkkel.

Vincent mélyet lélegzett.

– Ez Párizs – mondta. – Európa fővárosa; de különösen a festőké.

Élvezte a párizsi élet szüntelen nyüzsgését; a fiatal fiúkat vörös-fekete zub­bonyban; a háziasszonyokat, hónuk alatt becsomagolatlan friss kenyérrel ha­zafelé menet reggeli bevásárló útjukról; a kézikocsikat a járda szélén; a posz­tópapucsos szobalányokat; a gazdag üzletembereket, akik kényelmes léptek­kel tartottak boltjukba vagy irodájukba. A boltok cégtáblái tarka összevissza­ságban következtek egymás után, hentesek, pékek, cukrászdák; egy kis kávé­háznál a Rue Montmartre elérte a domb alját és a kör alakú Place Chateau­donba torkollt, ahol hat utca adott egymásnak találkozót. Átmentek a téren és a Notre-Dame de Lorette, egy tégla alakú, kormos, fekete falú templom mel­lett mentek el; fenn magasan a templom homlokzatán három kőangyal lebe­gett a kék égboltozat alatt. Vincent a templom bejárata feletti feliratra pillan­tott.

Valóban hisznek itt a Szabadság – Egyenlőség – Testvériség jelszavában, Theo?

– Azt hiszem, igen. A harmadik köztársaság maradandó intézménynek látszik. A rojalistáknak egyszer s mindenkorra végük; a jövő a szocialistáké. Emile Zola mondta nekem a minap róla: a legközelebbi forradalom a kapitalizmus és nem a monarchia ellen irányul majd.

– Zola! Ismered személyesen?

– Paul Cézanne mutatott be neki. Hetenként egyszer találkozunk a Café Bat­tignolles-ban. Legközelebb magammal viszlek. A Place Chateaudon után a Rue Montmartre elvesztette kispolgári jellegét és

előkelőbbé vált. Az üzletek nagyobbak, a kávéházak előkelőbbek, az emberek jobban öltözöttek. Az épületeken is meglátszott a jómód. Orfeum, étterem, szállodák sorakoztak egymás után, teherkocsik helyett bérkocsik jártak az utcán.

Theo és Vincent gyors léptekkel haladt. A hűvös napsütéses reggel felfrissí­tette őket; minden a város sokrétű, gazdag életéről tanúskodott.

– Mivel otthon nem dolgozhatsz, azt ajánlom, járj a Corman-műterembe – ajánlotta öccse Vincentnek.

– Miféle műterem az?

– Corman, mint a legtöbb festő, akadémikus, de ha nem hallgatsz rá, magad­ra hagy és nem avatkozik bele a munkádba.

– Sokba kerül?

Theo sétapálcájával gyengéden megveregette Vincentet.

– Nem mondtam már, hogy előléptettek? Lassanként én is azok közé a plutok­raták közé tartozom, akiket Zola legközelebbi forradalma kiirt a föld színéről. A Rue Montmartre egyenes folytatása a széles és impozáns Boulevard Mont­martre, nagy áruházaival, árkádjaival és előkelő üzleteivel. A boulevard, mely néhány háztömbbel odébb már a Boulevard des Italiens-be torkoll, az Operához

vezet és a város legfontosabb főútvonala. Bár ilyen korán az utca még majdnem üres volt, az üzletek már kezdtek kinyitni.

A Goupil képkereskedés üzlethelyiségét a boulevard 19. számú házban ren­dezték be, egy háztömbnyire a Rue Montmartre-tól. Vincent és Theo átment a széles boulevard-on; egy pillanatra megálltak a járdaszigeten, amíg egy bérko­si elment mellettük, majd folytatták útjukat a képkereskedésbe.

A választékosan öltözött alkalmazottak tiszteletteljesen fogadták főnöküket. Vincent arra gondolt, milyen mélyen hajolt meg ő is Tersteeg és Obach előtt, amikor a cég alkalmazottja volt. A képkereskedés előkelő, kulturált levegője itt is ugyanaz volt, de ezt ő már régen elfelejtette. A szalon falain Bouguereau, Henner és Delaroche képei függtek. A nagyterem felett erkély, ahogy a terem hátsó részéből lépcső vezetett fel.

– A képek, amelyeket meg kell nézned, fenn vannak a félemeleten – mondta Theo. – Ha megnézted őket, jöjj le; szeretném tudni, mi a véleményed róluk. – Theo, minek örülsz már így előre?

Theo titokzatosan mosolygott.

       A toute á l’heure* – (A közeli viszontlátásra – franciául) mondta és eltűnt irodája ajtaja mögött.

 

 

2.

 

 

Vincent a félemeleti helyiségben álló egyetlen karosszékbe rogyott és a szemét dörzsölte. Tizenkét éves korától mindig komor, sötét árnyalatú képek látásához szokott, amelyeken a festők eltüntették az ecsetkezelés nyomait, a képfelület kidolgozása tökéletes volt és az egyenletesen felrakott színek lassú árnyalással olvadtak egymásba.

A falakról vidám nevetéssel rátekintő képekhez hasonlókat nem látott még életében; ilyenekről soha még csak nem is álmodott. Híre-nyoma sem volt raj­tuk az egyenletes, sima képfelületeknek, az érzelgős józanságnak és annak a barna szósznak, amelyben az európai festőművészet képei úsztak évszázado­kon át. Vadul, zabolátlanul csillogott mindegyik képen a napfény; eleven színek tobzódása, világosság, levegő és lüktető jókedv töltötte meg a vásznakat. Balett­táncosnők a kulisszák mögött egyszerű zöld, piros és kék színekben, fesztelenül egymás mellé dobált színfoltokban. Vincent megkereste a képen a festő aláírá­sát: Degas.

Egy folyóparti jeleneten a nyárközépi déli órák aranyömlésű napsütése csillo­gott. A festő Monet. Azon a száz meg száz festményen, amelyet Vincent eddig látott és ismert, nem volt annyi napsütés, eleven élet és illat, mint Monet egyet­len, fényben fürdő vásznán. Monet legsötétebb színe tízszer világosabb volt Hollandia valamennyi múzeumában az ottani képeken használt legvilágosabb

színeknél. A művész ecsetkezelését szemérmetlen őszinteséggel tárta a nézők elé és minden ecsetvonása a természet lihegő erőinek ritmusáról árulkodott. Vásznának színeit a festő vastagon, mélyen és lüktetően rakta fel, érett gazdag színfoltokban.

Vincent hosszasan időzött egy kép előtt; gyapjú alsóingben egy férfi csónak­ja kormányrúdját tartja azzal a jellegzetes mozdulattal, ahogyan francia férfiak élvezik a folyón töltött vasárnap délutánt. Mellette ott ült mozdulatlanul a fele­sége. Vincent ismét a kép aláírását kereste.

– Ez is Monet képe lenne? – mondta hangosan. – Furcsa. Semmit nem hason­lít az előbbi folyóparti jelenethez.

Jobban megnézte az aláírást és rájött, hogy tévedett. A festő neve Manet volt, nem Monet. Aztán eszébe jutott, hogy a rendőrségnek hogyan kellett kordonnal elkeríteni Manet Reggeli a szabadban és Olympia című képeit, hogy a nézők zsebkésükkel szét ne hasogassák és le ne köpdössék.

Maga sem tudta miért, de Manet festménye Zola regényeit juttatta eszébe. Ezekben a képekben is az igazságnak ugyanaz a szenvedélyes keresése, ugyan­az a bátor kiállás nyilatkozott meg, annak hirdetése, hogy a jellem jelenti a szép­séget, látszatra bármilyen visszataszítónak tűnjék is. Gondosan tanulmányozta Manet festési technikáját és látta, hogy a festő az alapszíneket minden fokoza­tosság nélkül rakja egymás mellé, a részleteket éppen csak jelzi, a színek, vonalak, fények és árnyak nem végződnek precíz pontossággal, hanem egymás­ba olvadnak.

– Ugyanúgy, mint ahogyan a szem is egymásba olvadva látja őket a termé­szetben - mondta magában Vincent.

Mauve szavait vélte hallani: Nem tudsz te határozottan meghúzni egyetlen vonalat sem, Vincent?

Újra leült és várta, míg a képekről nyert benyomás érzékeibe ivódott. Egy idő után rájött a fortély nyitjára, amely a festészetet olyan tökéletesen forradalmasí­totta. Ezek a festők levegővel töltik meg képeiket! Ez az élő, mozgással teli le­vegő valami különös hatást gyakorolt a bennük lévő tárgyakra! Vincent tudta, hogy az akadémikusoknál a levegő nem létező valami; üres tér, amelybe mere­ven, mozdulatlanul helyezték bele a lefestett tárgyakat és személyeket.

De ezek az új festők! Ezek felfedezték a levegőt, a lélegzést, az atmoszférát, a napot; ezek világosan látják a természet számba vehetetlen erőit, amelyek él­nek és vibrálnak mindenben és mindenütt. Vincent egyszerre megértette, hogy a festészet soha nem lehet ismét az, ami azelőtt volt. Fényképészek és akadémi­kus festők készíthetnek tökéletes másolatot, de a festők ezentúl a valóságot sa­ját egyéniségükön és a napfénnyel teli levegőn átszűrődve látják. Úgy érezte, ezek a festők teljesen új művészetet teremtettek.

 

Vincent bódult fejjel ment le a lépcsőn. Theo a nagy képszalonban várta. Ajkán mosoly bujkált, amint megfordult és mohó kíváncsisággal fürkészte fivére arcát.

– Nos, Vincent? – kérdezte.

– Ó, Theo! – Vincent csak ennyit tudott mondani és már rohant is ki az utcá­ra. Végigment a boulevard-on és eljutott az Operáig. Az égbe meredő kőházak sorfala közt megpillantott a távolban egy hidat és arrafelé vette útját. Lesietett a Szajna-partra és bemártotta kezét a folyó vizébe. Átment a hídon a Szajna bal partjára, a hídfőn álló bronz lovas szobrokat jóformán meg sem nézte. Nekivá­gott a bal part zegzugos utcai labirintusának. Dombnak felfelé ment, elhaladt egy temető mellett és jobbra fordulva nagyobb vasútállomáshoz ért. Elfeledke­zett róla, hogy a Szajna bal partján jár és egy rendőrtől a Rue Laval után kérde­zősködött.

– A Rue Laval? – kérdezte a rendőr. – A Szajna túlsó partján találja meg, Monsieur. Ez a Montparnasse. Menjen itt lefelé a folyóig, aztán át a hídon, majd újra felfelé a Montmartre-ig.

Vincent órákon át bolyongott az utcákon minden különösebb ok nélkül. Vé­gigment széles, tiszta, előkelő boltokkal teli boulevard-okon, nyomorúságos, piszkos mellékutcákon, a polgári negyedekben, ahol feltűnően sok volt a kocs­ma és az italmérés. Ismét egy dombtetőre ért, ahol diadalív állt. Keletre innen egy fasorokkal szegélyezett boulevard kezdődött, kétoldalt park és a végén egyiptomi obeliszk állt. Nyugat felé nagykiterjedésű erdőség terült el.

Késő délután érkezett haza a Rue Lavalra. A hosszú séta kifárasztotta és el­fojtotta az egyedüllét miatt érzett tompa fájdalmát. Előszedte magával hozott képeit és tanulmányait, s kiteregette őket a padlóra.

Hosszasan elnézte őket. De hiszen ezek sötétek és sivárak. Valamennyi nehéz, halott és élettelen. Régmúlt évszázadok modorában festette őket anélkül, hogy tudta volna.

Már alkonyodott, amikor Theo hazaérkezett és ott találta Vincentet a padlón képei és rajzai között. Mellé térdelt. Közben teljesen besötétedett. Theo hallga­tott egy darabig.

– Vincent – szólalt meg –, pontosan tudom, mit érzel. Mintha fejbe vágtak volna. Elképesztő, ugye, ezt gondolod? Ki kell dobnunk az ablakon mindent, amit a festészetben eddig szentnek tartottunk.

Vincent szomorú, sértődött tekintettel nézett Theóra.

– Theo, miért nem szóltál nekem? Miért nem tudtam semmit én erről? Miért nem hoztál engem ide előbb? Hagytad, hogy elvesztegessek hat hosszú évet.

– Semmiképpen nem vesztegetted el a hat évet. Megtanultad magad számára a festés mesterségét. Úgy festesz, mint Vincent Van Gogh és senki más az egész világon. Ha akkor jössz, amikor festői kifejezési módod még nem kristályoso­dott ki, Párizs a saját tetszése szerint formál mássá.

– De mit tegyek most? Nézd ezt a sok szemetet! -mondta és belerúgott egyik nagy sötét vásznába. – Ez halott, Theo, értéktelen szemét.

– Azt kérdezed, mit csinálj? Megmondom. Meg kell tanulnod a fény és a szí­nek technikáját az impresszionistáktól. Ennyit kölcsönözhetsz tőlük, többet nem szabad utánoznod őket. Csak fel ne hígítsd a magad egyéniségét és bele ne fúlj Párizsba!

– De, Theo, nekem mindent újra kell tanulnom. Mindent! Amit csinálok, rossz.

– Minden, amit csinálsz, jó... kivéve a fényt és a színeket. Te impresszionis­ta voltál attól a pillanattól kezdve, amikor először vettél rajzceruzát a kezedbe a Borinage-ban. Nézd a rajztechnikádat! Nézd az ecsetkezelésedet! Senki így nem festett Manet előtt. Nézz a vásznadra! Úgyszólván soha nem mondasz vég­legeset. Nézd az arcaidat, a fáidat, a mezőkön mozgó figuráidat. Ezek a te be­nyomásaid, a te impresszióid. Nyersek, be nem fejezettek és saját személyisé­geden keresztül szűrődnek át. De az jellemzi az impresszionistákat is, hogy nem úgy festenek, mint mások és soha nem válnak szabályok és előírások rabszolgá­ivá. Te a magad korának festője vagy, Vincent. Akár tetszik, akár nem, imp­resszionista.

– Ó, Theo, hogyne tetszenék!

– Munkáidat ismeri minden valamit is számító festő Párizsban. Persze nem azok, akiknek a képei elkelnek, hanem akik az új festészettel kísérleteznek. Ők szeretnének közelebbről megismerni és csodálatos dolgokat tanulsz majd tőlük.

– Azt mondod, hogy a fiatal impresszionisták ismerik a munkáimat?

Vincent feltérdelt, hogy jobban lássa öccsét. Theo a zunderti napokra gondolt, amikor együtt játszottak a gyerekszoba padlóján.

– Persze, hogy ismerik. Mit gondolsz te, mit csináltam én ezekben az évek­ben Párizsban? Azt gondolják rólad, hogy a dolgok mélyére hatoló szemed és veled született rajztudásod van. Most már csak az hiányzik, hogy rakj fel vilá­gosabb színeket a palettádra és tanuld meg, hogyan kell festeni az élő és fénylő levegőt. Vincent, ugye csodálatos dolog olyan korban élni, mikor ennyire fon­tos dolgok történnek?

– Theo, te csirkefogó! Te gézengúz!

– Állj fel! Gyújtsunk lámpát. Öltözzünk fel és menjünk el vacsorázni a Bras­serie Universelle-be. Ott kapható a legnagyszerűbb vesepecsenye Párizsban. Nagy lakomát csapunk. Pezsgőt bontatunk annak a nagy napnak a tiszteletére, amikor Párizs és Vincent Van Gogh egymásra talált.

 

3.

 

Vincent másnap reggel rajzszereivel felkereste a Corman-műtermet. Az északi fekvésű, tágas műtermet a harmadik emeleten rendezték be. Férfi akt ült modellt a terem egyik végében, szemben az ajtóval. Corman tanítvá­nyaira mintegy harminc festőállvány és szék várt a terem minden részében. Vincent jelentkezett és kapott egy festőállványt.

Körülbelül egy órája rajzolt már, amikor egy nő lépett a terembe. Fején kö­tés, egyik kezét állán tartotta. A mezítelen férfi láttára ijedt sikoltásban tört ki és Mon Dieu! kiáltással kirohant.

Vincent megkérdezte a mellette ülő férfitól:

– Ezt a nőt meg mi lelte?

– Ó, ez előfordul minden nap. A szomszédos fogorvoshoz akarnak menni. A meztelen férfi láttára rendesen úgy megijednek, hogy elmúlik a fogfájásuk. Ha a fogorvos nem költözködik máshova, előbb-utóbb páciens nélkül marad. Te most vagy itt először?

– Igen, harmadnapja érkeztem Párizsba.

– Hogy hívnak?

– Van Gogh a nevem. És te ki vagy?

– Henri Toulouse-Lautrec vagyok. Rokonod Theo Van Gogh? – A testvérem.

– Akkor te vagy Vincent! Örülök, hogy megismerhetlek. Fivéred a legjobb műkereskedő Párizsban és az egyetlen, akitől a fiatal festők valamit remél­hetnek. Sőt, oroszlánként küzd értünk. Ha a párizsiak egyszer mégiscsak megkedvelnek bennünket, egyedül Theo Van Gogh érdeme lesz. Mindnyájan nagyszerű embernek tartjuk.

– Ebben egyetértünk.

Vincent közelebbről megnézte szomszédját. Lautrecnek csapott homloka volt; arcvonásai, orra, ajka és álla erősen kiemelkedett lapos fejéből. Állán tömött fekete, nem lefelé, hanem oldalt nőtt szakállt viselt.

– Miért jöttél ebbe az undorító Corman-műterembe? – kérdezte Laut­rec

– Valahol csak kell rajzolnom. És te?

– Vesszek meg, ha tudom. Múlt hónapban egy bordélyházban laktam fenn Montmartre-on. Portrékat festettem a lányokról. Az igazi munka volt. Ah­hoz képest ez a műtermi rajzolás semmi.

– Szeretném látni a lányokról készített tanulmányaidat. Komolyan mondod?

– Persze.

– Sokan bolondnak tartanak, mert táncosnőket, bohócokat és utcalányokat festek. De csak ezek közt lehet igazi jellemeket találni.

– Tudom. Hágában nekem egy utcalány volt a feleségem.

– Hiába, a Van Goghokkal, úgy látszik nincs semmi baj! Mutasd meg a mo­dellről készített rajzodat.

– Itt van mind a négy.

Lautrec megnézte Vincent rajzait és így szólt:

– Meg fogjuk érteni egymást, barátom. Egyformán gondolkozunk. Látta már a rajzaidat Corman?

– Nem látta.

– Ha meglátja, végeztél is vele. Legalábbis, ami a kritikáját illeti. Egyik nap így szólt hozzám: „Lautrec, maga túloz, mindig túloz. Az egyik vonal minden tanulmányán karikatúra."

– Te pedig erre azt felelted: „Drága Cormanom, a jellem nem karikatúra."

Különös fény villant meg Lautrec fekete, éles nézésű szemében:

– Valóban látni akarod a lányokról készített portrékat?

– De mennyire.

– Gyerünk. Hagyjuk itt ezt a halottasházat.

Lautrecnek vastag, rövid nyaka, erős válla és karja volt. Amikor felkelt szé­kéről, Vincent azonnal észrevette, hogy barátja nyomorék. Lautrec állva sem volt magasabb, mint ülve. Torz teste átlójára állított háromszöghöz hasonlított, amely apró, összezsugorodott lábszárában végződött.

A Boulevard Clichyn mentek végig. Lautrec botjára támaszkodva, bicegve járt. Néhány percnyi járás után mindig meg kellett állnia, hogy pihenjen; ilyen­kor egy-egy épület szép vonalaira hívta fel barátja figyelmét. Egy háztömbnyi­re a Moulin Rouge-tól elindultak felfelé a Montmartre emelkedőjén. Lautrecnek most még gyakrabban kellett pihennie.

– Biztosan nem érted, mi van a lábammal, Van Gogh. Senki sem érti. De meg­mondom.

– Kérlek, igazán nem kell beszélned róla.

– De talán érdekel – mondta és sétabotján kétrét görnyedve vállával előredőlt. - Könnyen törő csontrendszerrel születtem. Tizenkét éves koromban elcsúsztam egy táncterem padlóján és eltörtem a jobb csípőmet. A következő évben leestem egy árokba és ekkor eltörtem a bal csípőmet is. Lábam ettől kezdve nem nőtt tovább.

– Szerencsétlennek érzed maga miatta?

– Nem. Ha normális alkattal születek, soha nem lesz festő belőlem. Apám Toulouse grófja és én örököltem a címét. Marsallbottal a kezemben lovagolhat­nék a király jobbján, már tudniillik, ha még lenne király Franciaországban... De az ördögbe is, miért legyen valaki gróf, ha lehet festő is?

– Azt hiszem, a grótoknak befellegzett.

– Menjünk tovább. Degas műterme ebben a mellékutcában van. Azt mondják, őt utánzom, mert ő balett-táncosnőket fest, én pedig a Moulin Rouge-beli lányo­kat. Mondjanak, amit akarnak. Itt lakom a Rue Fontaine 19-ben. A földszinten van a lakásom, amint sejthetted is.

Kinyitotta az ajtót és beengedte Vincentet maga előtt.

– Egyedül lakom – mondta. – Ülj le, ha találsz helyet.

Vincent szétnézett. A vásznakon, festőállványokon, székeken, lépcsőkön és összehajtogatott drapériákon kívül két nagy asztal is volt a műteremben. Az egyiken palackokban drága borok, boroskancsók és sok színben játszó likő­rök. A másikon nagy összevisszaságban tánccipők, parókák, régi könyvek, női ruhák, kesztyűk, harisnyák, obszcén fényképek és drága japán metszetek. A sok limlom közt alig maradt hely, ahol Lautrec festőállványát felállíthatta.

– Mi van veled, Van Gogh? – kérdezte. – Nem találsz helyet? Dobd le a föld­re azt a sok szemetet és vidd oda az egyik széket az ablakhoz. Huszonhét lány fordult meg ebben a lakásban. Mindegyikkel háltam. Nem gondolod, hogy fel­tétlenül együtt kell hálni egy nővel, ha tökéletesen meg akarjuk érteni?

– Igen, ebben igazad van.

– Itt vannak a vázlataim. Elvittem őket egy műkereskedésbe a Capucine-en. A műkereskedő így szólt: „Lautrec, miért fixa ideája magának a csúnyaság? Mi­ért festi le mindig a legpiszkosabb és legerkölcstelenebb nőket, akik visszataszí­tóak, abszolúte visszataszítóak? Az arcukon látszik, milyen züllöttek és része­gesek. Az talán a hivatása a modern művészetnek, hogy csúnya dolgokat alkos­son? Olyan vakokká lettek maguk, festők, a szépség iránt, hogy csak az embe­riség söpredékét tudják lefesteni?" Erre én így feleltem: „Bocsásson meg, Monsieur, de attól félek, hánynom kell és nem akarom tönkretenni a szép sző­nyegét." Jó ott a világítás, Van Gogh? Iszol valamit? Mondd, mit parancsolsz? Kaphatsz mindent, amit akarsz.

Lautrec bicegve, fürgén járt a székek, asztalok és az összecsavart drapériák között. Öntött egy pohárba és odanyújtotta Vincentnek.

– Igyunk a csúnyaságra, Van Gogh! – kiáltotta. – Adja Isten, hogy a csúnya­ság soha meg ne fertőzze az akadémikusokat!

Vincent szopogatta az italt és tanulmányozta Lautrec huszonhét vázlatát, ame­lyeket egy montmartre-i bordélyház lakóiról készített. Az volt az érzése, hogy a művész úgy ábrázolta a lányokat, ahogyan látta őket. Valamennyi objektív portré volt, erkölcsi állásfoglalás, kommentár nélkül. A lányok arca visszatük­rözte nyomorúságukat és szenvedéseiket, durva testiségüket, vad orgiáik emlé­két és lelki magányosságukat.

– Szereted te a parasztportrékat, Lautrec? – kérdezte.

– Igen, ha nem érzelgősek.

– Nos, én parasztokat festek és meglepődve látom, hogy ezek a nők is parasz­tok. A test kertészei, a szó bizonyos értelmében. A föld és a hús ugyanannak az anyagnak kétféle megjelenési formája. Nem találod? Ezek a nők a hús földmű­vesei, mert a húst is meg kell művelni, hogy életet teremjen. Ez kitűnő munka

Lautrec; olyasmit mondasz el bennük, amit érdemes elmondani.

– Nem tartod őket csúnyáknak?

– Nem. Ezek a képek hitelesen és mélyrehatóan kommentálják az élet lénye­gét, s ez a szépség legmagasabb fajtája. Ha idealizálod vagy érzelgősen ábrázo­lod őket, valóban csúnyák lennének, mert portréidat gyáva módon meghamisí­tanád. De te elmondtad a teljes igazságot úgy, amint láttad és ez a szépség ér­telme.

– Istenemre! Miért nincs több olyan ember a világon, mint te vagy! Igyál

még! Válaszd ki magadnak a vázlatok közül azokat, amelyek tetszenek. Végy,

amennyit akarsz! Vincent az egyik képet a világosság felé tartotta; egy pillanatig elgondolkod­va nézte, s így kiáltott:

– Daumier! Igen, rá emlékeztet. Lautrec arca felderült.

– Igen, Daumier. Mind közt a legnagyobb és az egyetlen, akitől tanultam. Is­tenemre! Milyen csodásan tudott ez az ember gyűlölni!

– De miért fested le, amit gyűlölsz? Én csak azt festem le, amit szeretek.

– Minden nagy művészet forrása a gyűlölet, Van Gogh. Látom, tetszik neked

a mi Gauguinünk.

– Hogy mondtad? Kinek a képe ez? – Paul Gauguiné. Ismered? – Nem ismerem.

– Meg kell ismerned. Ez a kép egy martinique-i bennszülött nőt ábrázol.

Gauguin hosszabb ideig élt a szigeten és tisztára beleőrült abba, hogy primitív­nek kell lennie, de ettől eltekintve, mint festő briliáns. Jó állása volt, megháza­sodott, három gyerekük született; az értéktőzsdén évenként harmincezer frankot keresett. Tizenötezer frank árú képet vett Pissalrótól, Manet-től és Sisley-től.

Feleségét lefestette az esküvőjük napján, ezzel akart kedveskedni neki. Vasár­naponként festegetett, mint valami dilettáns. Egyszer egyik képét megmutatta Manet-nak, akinek a kép nagyon tetszett. Ó – mondta Gauguin –, én csak affé­le műkedvelő vagyok. Maga egyáltalában nem műkedvelő - mondta Manet –, műkedvelő az, aki rossz képeket fest. Manet megjegyzése Gauguinnek a fejébe szállt, valósággal megrészegedett tőle; azóta sincs egyetlen józan pillanata. Fel­adta tőzsdei állását, egy évig megtakarított pénzéből élt Rounenban, utána feleségét és gyermekeit elküldte az asszony szüleihez haza Stockholmba, és senki nem tudja, hogy azóta miből é1.

– Érdekes ember lehet.

– Jól vigyázz, ha találkozol vele; szereti megkínozni a barátait. Nem akarod megnézni, Van Gogh, a Moulin Rouge-t és az Elysée-Montmartre-ot? Minden lányt ismerek mindkét helyen. Szereted a nőket, Van Gogh? Már úgy értem, szí­vesen hálsz velük? Én imádom őket. Nem volna kedved néha egy jó éjszakai murira?

– De mennyire.

– Nagyszerű. Most pedig menjünk vissza a Corman-műterembe. Előbb igyál még. Így ni. Még egy pohárral, hogy kiürüljön az üveg. Vigyázz, még feldön­töd az asztalt. Hagyd, majd felszedi holnap a takarítónő. Sajnos, nemsokára kénytelen leszek elköltözni. Én gazdag ember vagyok, ha nem tudnád, Van Gogh. Apámnak rossz a lelkiismerete, mert nyomorékként jöttem a világra, ezért megad mindent, amit csak kívánok. Ha elköltözöm, csak a képeimet viszem magammal. Üres műtermet bérelek és a berendezést darabonként vásá­rolom. Amikor nem bírom a sok limlomot, elköltözöm. Mondd csak, milyen nő­ket szeretsz? Szőkéket? Vörös hajúakat...?

Nem szoktam az ajtót bezárni. Nézd a házak palafödeles tetőit a Boulevard Clichy felett. Mint valami fekete óceán. Előtted nem kell a dolgokat színlelnem. Erre a botra támaszkodom és úgy mutatom meg a szép dolgokat, mert az Isten verje meg, nyomorék vagyok és egyszerre csak néhány lépést tudok menni! De hiszen mindnyájan olyan nyomorékok vagyunk, ki így, ki úgy. Na gyerünk.

 

4.

 

Olyan egyszerűnek látszott az egész. Semmi mást nem kellett tennie, csak el­dobni régi palettáját, vásárolni néhány világos színt és az impresszionisták mód­ára festeni. Az első napi kísérletezés után meglepődött és kicsit bosszankodott, a második nap végén pedig meghökkent. A meghökkenést harag és félelem kö­vette. A hét végére már fékevesztetten dühöngött. Hónapokig tartó kísérletezés után úgy állt itt, mint gyámoltalan kezdő. Vásznai sötétek, nehézkesek és raga­dósak. Corman műtermében Lautrec ült mellette és nézte, mint fest. Hallgatta szitkozódását és jó tanáccsal nem szolgált.

Nehéz hét volt ez Vincentnek, de ezerszeresen nehezebb Theónak, a nemeslel­kű, szelíd modorú, kifinomult ízlésű testvérnek. Végtelenül sokat adott magára ruházkodásában, külső megjelenésében otthon csakúgy, mint hivatalában. Vin­cent mindent szétzúzó vitalitásának  és erejének benne csak a töredéke volt meg.

A Rue Lavalon levő kis lakás éppen hogy megfelelt Theónak és törékeny, La­jos Fülöp korabeli bútorainak. Az első hét végére Vincent zsibvásárra emlékez­tető rendetlenséget teremtett. Fel és alá járkált a lakószobában, a bútorokat fél­rerúgta útjából, vásznakat, ecseteket, üres festékes tubusokat szórt szanaszét a lakásban, a pamlagokra és asztalokra piszkos ruháit dobálta, a tányérokat össze­törte, festékjeivel mindent összepecsételt és tökéletesen felforgatta Theo gondo­san kialakított életszabályait.

– Vincent, Vincent – szólt rá Theo –, ne légy olyan fenevad!

Vincent fel és alájárkált az apró lakásban, az öklét harapdálta és morgott ma­gában. Belevetette magát az egyik törékeny karosszékbe.

– Hiába, az a baj – mondta dühösen –, későn kezdtem. Túl öreg vagyok már, hogy megváltozzam. Pedig, Istenemre mondom, Theo, megpróbáltam! Húsz vászonba kezdtem bele ezen a héten. De a technikám kialakult és képtelen va­gyok újrakezdeni az egészet. Én mondom neked, végem van! Nem mehetek vissza Hollandiába, birkákat festeni, azok után, amit itt láttam. Ahhoz pedig túl későn jöttem ide, hogy teljes lendülettel haladjak az úton. Istenem, mit te­gyek?

Felugrott. Kinyitotta az ajtót, hogy friss levegőt szívjon, majd becsapta; utá­na az egyik ablakot tárta ki, egy pillanatig a Restaurant Bateille-re bámult, majd olyan erővel csapta be, hogy az üvegtáblák szinte kiestek rámájukból. Kirohant a konyhába, hogy vizet igyék, de a pohár felét kiöntötte a konyha padlójára és amikor visszajött a lakószobába, állán csak úgy csorgott le a víz.

– Mit tanácsolsz, Theo? Abba kell hagynom? Végem van? Úgy látszik, igen.

– Vincent, olyan vagy, mint egy gyerek. Nyugodj meg egy pillanatra és hall­gass rám! Ne rohangássz fel és alá! Így nem tudok veled beszélni. Az Isten sze­relmére kérlek, vesd le a bakancsodat, és ne rúgj bele állandóan abba a szeren­csétlen karosszékbe, ahányszor csak elmégy mellette.

– Theo, te gondoskodsz rólam már hat hosszú esztendeje, és mit kaptál cseré­be? Egy sereg barna szószban úszó képet és egy kölöncöt a nyakadba.

– Igen, de ez csak a kezdet volt.

– Most meg a színekkel kezded! Alighanem ez is eltart újabb öt évig.

– Soha nem lesz ennek vége, Theo? Iskolába kell járnom egész életemben?

– Ez az utolsó feladat, amelyet meg kell tanulnod, Vincent. Én láttam min­dent, amit Európában festenek. A félemeleten levő képek jelentik a festészetben az utolsó szót. Mihelyt világos színeket raksz a palettádra...

– Ó, Theo, igazán gondolod, hogy képes leszek rá? Nem gondolod, hogy ez­zel is megbuktam?

– Mindinkább azt gondolom, hogy ostoba szamár vagy. A művészet történel­mében most folyik a legnagyobb forradalom és te egyetlen hét alatt akarsz meg­birkózni vele! Gyere, sétáljunk egyet a Montmartre-on. Hűtsd le magad, egy ki­csit. Ha még öt percig itt kell maradnom veled, alighanem felrobbanok.

Vincent másnap késő délutánig a Corman-műteremben dolgozott. Utána fel­kereste Theót a Goupil képkereskedésben. Kora áprilisi alkonyat volt; az öteme­letes házak csillogtak a szürkülő este korallszín fényében. Párizsban mindenki aperitifjét itta. A Rue Montmartre-on a kávéházak zsúfolt teraszain az emberek vidáman beszélgettek. A kávéházak belsejéből halk zene szűrődött ki; a párizsi­ak így pihenték ki a nap fáradalmait. A gázlámpák égtek az éttermekben, a pin­cérek tiszta abroszt terítettek az asztalokra, a boltok redőnyeit lehúzták, kiürítet­ték a zöldséges boltok ajtaja elé kitett ládákat.

Vincent és Theo kényelmes lépésekkel haladt át a Place Chateaudonon, ahol a kocsiforgalom ilyenkor rendkívül élénk volt. Elmentek a Notre-Dame de Lo­rette épülete mellett, majd elindultak felfelé a Rue Lavalon.

– Igyunk egy aperitifet, Vincent?

– Igen. Üljünk le valahova, ahol minél több embert láthatunk.

– Felmegyünk a Bataille-ba, a Rue de Abbesses-en. Biztosan ott lesz néhány barátom.

A Bataille étterem vendégei főként festők voltak. Az utcai fronton csak négy­öt asztal állt, de a benti helyiségek elég tágasak voltak. Madame Bataille min­dig külön terembe ültette a festőket meg bourgeois vendégeit; egyetlen pillan­tással meg tudta mondani, ki hova tartozik.

– Garcon! – hívta a pincért Theo. – Hozzon Kummel Eckau 00-t.* (köményes pálinka) – Nekem mit ajánlasz, Theo?

– Próbálj meg egy cointreau-t.* (francia likőr)  Kísérletezz többféle itallal, amíg aztán ki­kötsz az egyiknél.

A pincér italukat tányéron tette le eléjük, rajta fekete számokkal az ár is. Theo szivarra gyújtott, Vincent pedig a pipájára. Fekete kötényes mosónők mentek el az asztaluk mellett, hónuk alatt kosárba rakott, frissen vasalt, tiszta ruhával; egy mun­kás kezében becsomagolatlan sózott heringet lóbált; overállba öltözött festők hátu­kon festőállványukat és félbemaradt, a festéktől még nedves vásznukat vitték; üz­letemberek jöttek fekete keménykalapban és szürke pepita zakóban; asszonyok házicipőben, szatyrukban borosüveg és papírba csomagolt hús; keskeny csípőjű, szép nők, hosszú uszályos szoknyában, fejükön apró tolldíszes kalappal.

– Tarka látvány ez a sok nép, Theo. Igaz-e?

– Igen. Párizs igazán csak az aperitif órájára ébred fel. – Gondolkodtam rajta, mi teszi Párizst olyan csodássá?

Ősintén szólva magam sem tudom. Ez örök rejtély. Talán a franciák egyéniségén múlik. A szabadság és a türelmesség furcsa keveréke jellemzi őket. Könnyen veszik az életet... Helló! Hadd mutassam be egyik barátomat. Jó es­tét, Paul; hogy vagy?

– Köszönöm jól, Theo.

– Bemutatom a fivéremet, Vincent Van Gogh! Vincent ez Paul Gauguin. Ülj le, Paul és rendeld meg a szokásos abszintedet. 

Gauguin szakértelemmel ízlelte meg az abszintes poharat, mielőtt kiitta, majd Vincenthez fordult.

– Hogy tetszik önnek Párizs, Monsieur Van Gogh?

– Nagyon.

Tiens! Cest curieux, ez igazán különös. Szóval még mindig akadnak, akik­nek tetszik. Én óriási szemetes vödörnek tartom; benne a civilizáció a szemét.

– Nekem nem ízlik ez a cointreau, Theo. Nem ajánlanál valami mást?

– Próbálja meg ön is az abszintet, Monsieur Van Gogh – szólt közbe Gau­guin. - Abszint az egyetlen festőnek való ital!

– Te mit gondolsz, Theo?

– Miért kérdezel? Ahogy neked tetszik. Garcon! Hozzon egy abszintet a Mons­ieur-nek. Úgy látom, jó kedvedben vagy ma, Paul. Mi történt? Képet adtál el?

– Nem, ilyen piszkos anyagi ügybe nem keveredtem, de kedves eset történt velem ma reggel.

Theo rákacsintott Vincentre.

– Meséld el, Paul. Garcon! Hozzon még egy abszintet Monsieur Gauguinnek.

Gauguin éppen csak belekóstolt a frissen hozott abszintbe és belekezdett tör­ténetébe.

– Ismered, Theo, a Rue des Forneux-ból nyíló zsákutcát, az Impasse Frenier-t? Reggel öt órakor Fourel mama, egy kocsis feleségének sikoltozására ébredtem fel. Segítség! A férjem felakasztotta magát! Kiugrottam az ágyból, nadrágot húztam (a tisztességre mindig ügyelni kell!), lerohantam a lépcsőn és levágtam a kötélről a szerencsétlent. Már halott volt, de még meleg és még mindig égett benne az alkohol. Le akartam fektetni az ágyra, de Fourel mama rám kiáltott: Várjuk meg a rendőrséget!

– A ház másik oldalán, ahol lakom, egy kertész tizenöt méter széles üres tel­ken kertészkedik. „Van egy kantalup-dinnyéje?" – kérdeztem tőle. „Van ám, jó érett." Reggelire megettem, anélkül, hogy az akasztott emberre gondoltam vol­na. Ez a jó az életben; minden méregnek megvan az ellenmérge. Meghívtak ebédre. A legszebb ingemet vettem fel abban a reményben, hogy mindenki el lesz tőle ragadtatva. Ebéd közben elbeszéltem, mi történt. Mosolyogva hallgat­ták, amit elmondtam, minden részvét nélkül és arra kértek, adjak nekik egy da­rabkát az akasztott ember köteléből.

Vincent figyelmesen tanulmányozta Gauguin arcvonásait. Nagy busa feje, bo­zontos fekete haja; nagy orra a bal szemétől a szája jobb sarka felé görbült. Ki­dülledt, mandulavágású, szomorú nézésű szeme, kiálló arccsontjai. Hatalmas termetű, életerőtől duzzadó férfi volt.

Theo kissé elmosolyodott.

– Paul, a szadizmusodat a kelleténél kicsit jobban élvezed, semhogy termé­szetesnek lássék. Nekem mennem kell, vacsorára vagyok hivatalos. Velem jössz, Vincent?

– Hadd maradjon itt, Theo – mondta Gauguin. – Szeretnék a fivéreddel job­ban megismerkedni.

– Rendben van, Paul. Csak ne engedd, hogy túl sok abszintet igyék. Nem szo­kott még hozzá. Garfon! Combien?*( Pincér! Mennyivel tartozom? – franciául)

Derék ember a fivéred, Vincent – mondta Gauguin. – Kicsit fél kiállítani a

fiatalabb festőket. De gondolom, Valadon nem engedi.

– Ott láttam Monet, Sisley, Pissarro és Manet képeit a félemeleten.

– Ez igaz, de hol vannak Seurat és Gauguin képei? És Cézanne-é és Tou­louse-Lautrecé? A többiek lassanként megöregszenek és letelik az idejük. – Ismered Toulouse-Lautrecet?

– Henrit? Persze. Átkozottul jól fest, csak bolond. Meg van győződve róla, ha nem fekszik le ötezer nővel, nem igazi férfi. Minden reggel kínzó kisebbrendű­ségi érzéssel kel fel, mert nincsenek lábai, hogy aztán bánatát minden éjszaka alkoholba és nőkbe fojtsa. Reggelenként újra kezdődik az egész. Ha nem lenne őrült, ő lenne az egyik legnagyszerűbb festő. Megérkeztünk. A műtermem a harmadik emeleten van. Nézz a lábad alá, mert néhány lépcső hiányzik.

Gauguin előrement és lámpát gyújtott. A műterem kopott padlásszoba volt; bútorzata festőállvány, rézágy, asztal és szék. A műteremből nyíló hálófülke fa­lán obszcén fényképek.

– A képek után ítélve nem lehetsz valami nagy véleménnyel a szerelemről.

– Ülj le valahova, az ágyra vagy a székre. Dohányt találsz az asztalon. A nő­ket akkor szeretem, ha kövérek és züllöttek. Az csak zavar, amikor egy nő értelmes. Mindig kövér szeretőt kerestem, de soha nem találtam meg. Nemegy­szer az vezetett félre, hogy a nő terhes volt. Olvastad egy Maupassant nevű fiatal író, Zola pártfogoltjának az elbeszélését? Egy férfi, aki a kövér nőket sze­reti, karácsony estéjén vacsorát hozat két személyre és elindul, hogy megkeres­se a lakomához a neki tetsző nőt. Meg is találja, hazaviszi, és mikor vacsora közben a sülthöz kezdenek, a nő egészséges fiúgyermeknek ad életet!

– Az ilyen történetnek nem sok köze van a szerelemhez, Gauguin.

Gauguin végigheveredett az ágyon, izmos karját feje alá tette és szivarjából füstfelhőket eregetett a mennyezet festetlen gerendái felé.

– Ne hidd, hogy nincs érzékem a szépséghez, Vincent, de azt igenis állítom, hogy érzékeim egyszerűen nem igénylik. Mint észrevehetted, én nem ismerem a szerelmet. Inkább kettéharapnám a nyelvemet, mint kimondjam ezt a szót: Szeretlek. De azért nem panaszkodom. Jézussal együt vallom én is: „A test az test és a lélek az lélek." És bizony, ami a testet illeti, azt kevéske pénzzel kielé­gítem, a lelkem pedig békességben marad.

– Úgy látom, elég könnyen veszed ezeket a dolgokat.

– Nem mondhatnám, hogy könnyen veszem, miféle nővel fekszem le. Ha ez a nőnek gyönyörűséget szerez, az én gyönyörűségem kétszeres. De jobb szere­tek csak a külsőségekre szorítkozni, minden érzelem nélkül. Azt a festésre tar­tom meg.

– Újabban magam is inkább ezt a meggyőződést vallom. Nem, köszönöm, azt hiszem már sok lesz az abszintből. Theo nagyra értékeli a munkádat. Láthatnám néhány tanulmányodat?

Gauguin talpra ugrott.

– A tanulmányaimat nem. Ezek ugyanolyan személyes és magánjellegűek, mint a leveleim. De megmutatom néhány képemet. Sokat nem látsz ennél a vi­lágításnál. De ha mindenképpen akarod...

Gauguin letérdelt, az ágy alól kihúzott egy halom vásznat és az abszintes üveghez támasztva egymás után felállította az asztalon. Vincent el volt készül­ve, hogy valami szokatlant lát majd, de Gauguin képei egyszerűen fejbe ütötték. A napfény valósággal tobzódott rajtuk, soha nem látott fák és állatok néztek le a képekről, Cuvier* – Cuvier Georges (1769-1832) híres francia zoológus

ő sem gyanította, hogy ilyesmi is létezik. A tenger lávafolyó­nak is beillett volna, ilyen eget pedig nehéz lenne az istenek lakóhelyeként elképzelni. Vad külsejű bennszülöttek népesítették be Gauguin vásznait, örök titok rejtőzködött primitív voltuk bámész tekintetében; látomásos kompozíciók voltak ezek lángoló rózsaszín, ibolya és vörös színekben. Forró napsütés árasz­totta el a dekoratív jelenetek fantasztikus növény- és állatvilágát.

– Te is olyan vagy, mint Lautrec – mormolta Vincent. – Te is mélységesen gyűlölsz mindent.

Gauguin felnevetett.

– Mit gondolsz a képeimről, Vincent? – kérdezte.

– Őszintén szólva, nem tudom. Adj időt, hadd gondolkozzam rajta. Legköze­lebb megint eljövök, akkor mutasd meg őket újra.

– Gyere, amikor akarsz. Egyetlen fiatal festő van Párizsban, akinek a képei

olyan jók, mint az enyémek. Georges Seurat. Ő is primitív. A többi mind hülye és civilizált.

– Georges Seurat? – kérdezte Vincent. – Azt hiszem, a nevét sem hallottam soha. - Persze, hogy nem hallottad. Egyetlen műkereskedő sem hajlandó képeit sza­lonjában kiállítani. Mégis nagy festő.

– Szívesen megismerném, Gauguin.

– Elmegyünk hozzá még ma este. Nem vacsoráznánk előbb Bruant-nál? Van pénzed? Nekem mindössze két frankom. Az abszintes üveget mindenesetre vi­gyük magunkkal. Menj előre. Majd tartom a lámpát, amíg félig leérsz a lépcsőn, hogy ki ne törd a nyakad.

 

5.

 

Hajnali két óra körül járt az idő, mire eljutottak Seurat műtermébe.

– Nem haragszik meg, ha felverjük? – kérdezte Vincent.

– Miért haragudnék? Egész éjszaka dolgozik, sőt a nap legnagyobb részében is. Azt hiszem, soha nem alszik. Már itt is vagyunk. A ház az anyjáé. Seurat ma­ma egyszer ezt mondta nekem: Georges festeni akar. Fessen, ha neki úgy tetszik. Van elég pénzem, hogy ketten megéljünk belőle. A fő, hogy boldog le­gyen. Georges-ot anyja mintafiúnak tartja, mert nem iszik, nem dohányzik, nem káromkodik, nem marad ki éjszakára, nem szaladgál nők után és csak festősze­rekre költ. Egyetlen bűne a festés. Állítólag van szeretője, akitől egy fia is szü­letett, de erről soha nem beszél.

– Teljes a sötétség – szólt Vincent. – Hogyan jutunk be, ha nem akarjuk fel­verni őket?

– Georges műterme a padlástérben van a ház másik oldalán. Majd kavicsot dobunk az ablakába. Várj csak, inkább én dobom. Vigyázni kell, hogy a máso­dik emeletre ne dobjuk, mert akkor az anyját verjük fel.

Seurat jött le az ajtót kinyitni. Ujját a szájára tette, és figyelmeztette őket, hogy csendben legyenek; együtt mentek fel a lépcsőn a műterembe.

– Georges – mondta Gauguin –, bemutatom Theo fivérét, Vincent Van Goghot. Úgy fest, mint egy hollandus, de egyébként nagyszerű fickó.

Seurat hatalmas műterme a ház egész padlásterét lefoglalta. A falakon óriás méretű, befejezetlen vásznak, előttük festőállvány. A gázlámpa alatti nagy, négyszögletes asztalon vászon feküdt, amelyen a festék még nedves volt.

– Örülök, hogy megismerhetem, Monsieur Van Gogh. Megbocsát egy pilla­natra, de még egy négyszöget ki kell töltenem színekkel, mielőtt a festék meg nem szárad.

Felment egy magas festőszékre és a vászon fölé hajolt. A gázlámpa sárga fé­nye ráesett az asztalon fekvő vászonra. Mellette szép sorjában legalább húsz apró csészében különböző festékek. Seurat apró, színes pontokat rakott fel a vá­szonra matematikai pontossággal a legkisebb ecsettel, amelyet Vincent valaha is látott. Munkáját csendben, minden emóció nélkül légezte. Viselkedése zár­kózott és szenvtelen volt, mint egy műszerészé. Pont, pont, pont, pont. Az ecse­tet egyenesen tartotta kezében, éppen csak érintette az apró csészében levő festéket és aztán pont, pont, pont a vásznon, száz meg száz apró pont.

Vincent tátott szájjal bámulta Seurat tevékenységét, aki végül hozzáfordult és így szólt:

– Nézzen ide, kérem, ezt a teret most ki kell mélyítenem.

– Mutasd meg pontosan Vincentnek, mit csinálsz, Georges – mondta Gau­guin. - Ahonnan ő jött, ott teheneket és juhokat festenek és egy héttel ezelőtt még azt se tudta, van-e modern festészet.

– Feljönne ide mellém a székre, Monsieur Van Gogh?

Vincent felkapaszkodott a festőszékre, és nézte az előtte kifeszített vásznat. Soha nem látott még ilyet! Sem az életben, sem a festészetben. A kép Grande Jatte szigetét ábrázolta. Az architekturálisan festett, végtelenül finoman árnyalt, apró színes pontokból álló emberi alakok a gótikus székesegyházak oszlopaihoz hasonlítottak. A pázsit, a folyón úszó hajók és a fák mind bizony­talanul és elvontan festett fénypontok tömegéből öltöttek formát. A kép színei még Manet, Degas, vagy éppen Gauguin színeinél is merészebben és rikítób­ban világosak. Visszahúzódás volt ez, a szinte elvont harmónia világába. Ha volt is benne élet, ez nem a természet elevensége volt. A levegőt csillogó fény töltötte meg, de a kép levegője állt, kísérteties mozdulatlanságban, mintha a nyüzsgő élet csendélet lett volna, amelyből a művész örökre száműzött min­den mozgást.

Gauguin Vincent mellett állt és nevetett elképedésén.

– Sebaj, Vincent – mondta. – Georges vásznai első látásra mindenkit elké­pesztenek. Halljuk, mit szólsz hozzá?

Vincent bocsánatkérőleg fordult Seurat-hoz.

– Bocsásson meg, Monsieur, de olyan sok rendkívüli élményben volt részem az elmúlt néhány napban, hogy alig tudok magamhoz térni. Én a holland festé­szet hagyományain nőttem fel és sejtelmem sem volt róla, mi az impresszioniz­mus. Most egyszerre el kellene vetnem mindent, amiben hittem.

– Megértem önt – mondta Seurat nyugodt hangon. – Az én módszerem forra­dalmasítja az egész festészetet és így természetesen első látásra nem foghatja fel a jelentőségét. Mind mostanáig a festészet személyes tapasztalat dolga volt, ugyebár. Monsieur? Az én célom. hogy elvont tudománnyá tegyem. Meg kell tanulnunk, hogy érzelmeinket elvessük és helyette az elme matematikai precizi­ását alkalmazzuk. Minden emberi érzést – szín, vonal és tónus – elvont képle­teiben kell kifejeznünk. Látja ezeket a kis festékes csészéket az asztalon?

– Igen, látom.

– Ezek, Monsieur Van Gogh, mind különböző emberi indulatot képviselnek. Formuláim alkalmazásával ezeket gyárilag lehet előállítani és árusítani a drogé­riákban. Semmi szükség nem lesz ezután a színek vaktában való keresésére

a palettán; az ilyen módszer ma már teljesen idejétmúlt. Ezentúl a festő elmegy drogériába és egyszerűen megvásárolja azokat a kis, különféle színeket tartal­mazó csészéket. A tudomány korszakában élünk és én tudománnyá fejlesztem festészetet. A személyiségnek el kell tűnnie és a festészetnek ugyanolyan prec­íznek kell lennie, mint az építészetnek. Érti, Monsieur?

– Nem – mondta Vincent. – Én bizony nem értem.

Gauguin oldalba lökte Vincentet.

– Te, Georges, miért mondod ezt a te módszerednek? Pissarro mindezt már előtted pontosan kidolgozta.

– Ez hazugság.

Seurat egészen belepirult abba, amit Gauguin mondott. Leugrott festőszékér­ő1, gyors léptekkel az ablakhoz ment, ujjaival idegesen dobolt az ablakpárká­nyon, majd visszament hozzájuk.

– Ki meri azt állítani, hogy elméletemet Pissarro dolgozta ki előttem? Én mondom nektek, ez egyes-egyedül az én módszerem, én gondoltam rá először. A pointillizmust Pissarro tőlem tanulta. Gondosan áttanulmányoztam a művé­zettörténetet az olasz primitívektől kezdve és én mondom nektek, erre előttem senki nem gondolt. Hogy mered...

Idegesen harapdálta a szája szélét, odament az egyik festőállványhoz és vál­lát felhúzva hátat fordított Vincentnek és Gauguinnek.

Vincentet meglepte, hogy Seurat mennyire megváltozott. Amikor az asztalon szétterített vászon fölé hajolt, arcvonásai szinte architekturálisan tökéletesek és hidegek voltak. Laboratóriumában dolgozó tudóshoz hasonlított, szenvtelen te­kintetével és személytelen modorával. Hangja hűvös, majdnem tanáros volt. Szemét az elvontság tette fátyolossá, akárcsak festési modorát. Most azonban egyszerre az állát teljesen beborító szakállából kivilágító vörös ajkát harapdálta s felborzolta gondosan fésült göndör, barna haját.

– Csak ne dühöngj, Georges – mondta Gauguin és Vincentre kacsintott. – Mindenki tudja, hogy ez a te módszered. Nélküled soha nem lett volna pointil­izmus.

Seurat megnyugodott és visszament az asztalhoz. Szeme már nem szórt hara­gos villámokat.

– Monsieur Seurat – szólt most Vincent –, hogyan tehetjük a festészetet sze­mélytelen tudománnyá, mikor jelentőségének lényege az egyéniség kifejezésre juttatása?

– Figyeljen ide, megmagyarázom.

Seurat az asztalról felvett egy színes rajzkrétákkal dobozt és letérdelt a műterem padlójára. A gázlámpa halvány fénye a fejük felett világított. Az éj­szaka teljesen csendes volt. Egyik oldalára Vincent térdelt le, a másikon pedig Gauguin guggolt. Seurat lelkendező izgalommal magyarázott.

– Véleményem szerint – mondta –, a festészetben minden effektust formu­lákra kell visszavezetni. Tegyük fel, hogy egy cirkuszi jelenetet akarok leraj­zolni. Itt egy műlovar, itt a ló idomítója, itt a cirkusz porondja és a nézőtér. Ki akarom fejezni a cirkusz vidám légkörét. Mi a festészet három alapeleme? A vonal, a tónus és a szín. Tehát, ha a vidámságot akarom ábrázolni, minden vonalam eltér a vízszintestől; így ni. A világító színek dominálnak és az én meleg tónusom, így. Látják? Nem szuggerálja-e absztrakt eszközökkel a vi­dámságot?

– Hát, ami azt illeti – mondta Vincent –, lehet, hogy szuggerálja, de nem ér­zékelteti.

Seurat felnézett Vincentre, akinek feltűnt, hogy a festőnek milyen szép szabá­lyos az arca.

– Én nem a vidámságot, mint olyant, hanem a vidámság lényegét, esszenciá­ját akarom kifejezni. Ismeri ön, kedves barátom, Platónt?

– Persze, hogy ismerem.

– Vele vallom én is, hogy a festőnek nem a dolgot, hanem a dolog lényegét kell kifejeznie. Ha lovat fest le, az ne az utcán látható egy bizonyos ló legyen. Az a fényképezőgép feladata; nekünk azon túl kell mennünk. Amit meg kell fognunk, Monsieur Van Gogh, amikor egy lovat lefestünk, a Platón-féle ló ide­ája, a ló megjelenésének szellemisége. Ugyanígy, amikor embert festünk le, az ne legyen a concierge, a házmester, orrán bibircsókkal, hanem az ember ideája, minden ember szellemisége és esszenciája. Érti, kedves barátom, amit mondok?

– Értem – mondta Vincent –, de nem értek egyet vele.

– Később majd egyetért velem.

Seurat felemelkedett guggoló helyzetéből, levette overallját és letörölte vele a padlóra felrajzolt cirkuszi jelenetet.

– Most pedig nyugalom – mondta –, folytatom a Grande Jatte szigetét áb­rázoló kompozíciót. Minden vonalam horizontális, így. A tónust a meleg és hideg színek tökéletes egyensúlya adja meg: teljes az egyenlőség a sötét és világos színek közt is, így. Érti már?

– Csak folytasd, Georges – szólt Gauguin –, és ne tégy fel ostoba kérdéseket.

– Most jövünk a szomorúsághoz. Minden vonal lefelé tart, így. A hideg tónusok dominálnak, így. Aztán a sötét színek dominálnak, így. Már meg is vagyunk! Ez a szomorúság esszenciája! Egy gyermek is lerajzolhatja! Egy kis könyvbe össze lehet foglalni a tér elosztásának matematikai formuláit. Ezeket én már mind kidol­goztam. A festő egyszerűen elolvassa a könyvet, elmegy a drogériába, megveszi a különlegesen kiválogatott színeket tartalmazó csészéket és pontosan betartja a szabályokat. Így lesz belőle tudományos alapon tökéletes festő. Dolgozhat nap­fénynél vagy gázvilágításnál, lehet szerzetes vagy szabadgondolkodó, hétéves gyermek vagy hetvenéves öregember, a fontos az, hogy a képet ugyanazzal az architekturális, személytelen tökéletességgel alkossa meg.

Vincent kétségbeesetten pislogott, Gauguin pedig nevetett.

– Vincent barátunk kissé bolondnak tart, Georges.

Seurat overalljával a krétarajz utolsó maradványait törölte le a padlón és utá­na a műterem sötét sarkába dobta.

– Valóban annak tart, Monsieur Van Gogh? – kérdezte Vincenttől.

– A világért sem – tiltakozott Vincent. – Engem annyiszor mondtak bolond­nak, hogy jobb szeretem ezt a szót már nem is hallani. De meg kell mondanom, az elgondolásai nagyon furcsák!

– Más szóval Vincent mégiscsak bolondnak tart, Georges – mondta Gauguin. Az ajtón erélyes kopogtatás hallatszott.

Mon Dieu!*(Uram Isten – franciául) – kiáltott Gauguin –, megint felvertük anyádat! Pedig meg­mondta, ha még egyszer éjszaka itt talál, nem viszem el szárazon. Pongyolában, fején főkötővel, Seurat édesanyja lépett be a műterembe.

– Georges, megígérted, hogy éjszaka nem dolgozol. Ó, maga az, Paul? Miért

marad mindig adós a lakbérével? Akkor lenne hol aludnia.

– Ha befogadna, Seurat mama, nem kellene házbért fizetnem.

– Azt már nem, elég egy festő a családban. Georges, hoztam egy kis kávét és

brióst. Ha dolgoznod kell, legalább egyél. Magának pedig, Paul, hozzam fel az

abszintes üvegét, nemde?

– Nem itta még ki az egészet, Seurat mama?

– Paul, jusson eszébe, mit ígértem!

Vincent közben előjött a műterem egyik sötét sarkából.

– Anyám – mondta Seurat –, bemutatom új barátomat, Vincent Van Goghot. Seurat mama kezet fogott Vincenttel.

– Fiam minden barátja szívesen látott vendégem, még hajnali négy órakor is. Mit óhajt inni, Monsieur?

– Legszívesebben én is Gauguin abszintjéből innék egy pohárral.

Azt már nem! – tiltakozott Gauguin. – Seurat mama az abszintet szigorúan nekem tartja a háznál. Egy hónapra jár egy üveg. Igyál inkább mást. Jó lesz ne­ked egy kis chartreuse is!

A három férfi és Seurat mama jól elbeszélgetett a kávé és briós mellett, míg a felkelő nap első sugara meg nem jelent a műterem ablakában.

– Én fel is öltözöm – mondta Seurat mama. – Jöjjön el egyik este Georges­hoz vacsorára, Monsieur Van Gogh. Igen fogunk neki örülni.

Amikor elköszönt tőlük, Seurat így szólt Vincenthez:

– Azt hiszem, abból, amit ma mondtam el, még nem értheti módszeremet. Jöj­jön el minél gyakrabban és dolgozzunk együtt. Ha megérti, igazat ad majd ne­kem, hogy a festészet soha többé nem lehet ugyanaz, mint azelőtt volt. Én me­gyek is vissza festeni. Még egy kisebb teret ki kell mélyítenem, mielőtt lefek­szem. Adja át üdvözletemet, kérem, fivérének.

Vincent és Gauguin a teljesen üres utcákon elindult fel a Montmartre-ra. Pá­rizs még mélyen aludt. A lakások zöld zsalui zárva, a boltok redőnyei lehúzva; a falusi szekerek hazafelé döcögtek, mert terhüket, a zöldséget, gyümölcsöt és virágokat lerakták már Párizs nagy vásárcsarnokában.

– Menjünk fel a dombra és nézzük meg, mint kel fel a nap Párizs felett – ja­vasolta Gauguin.

– Szívesen.

Előbb felmentek a Boulevard Clichyn, a Rue Lepicen elhaladtak a Moulin de la Galette mellett és csak aztán kapaszkodtak fel a Montmartre-ra. A házak las­sanként elfogytak és a Rue Lepic végén fák, virágos rétek kezdődtek. Cserjék­kel szegélyezett kanyargós ösvény vezetett fel a tetőre.

– Mondd meg Gauguin, őszintén – szólt Vincent –, mit gondolsz Seurat-ról?

– Georges-ról? Tudtam, hogy megkérdezed. A színekről ez az ember többet tud bárki másnál Delacroix óta. A művészetről kiagyalt elméletei persze hibá­sak. A művész ne gondolkodjék sokat azon, amit csinál. Ez a kritikusok dolga. De Georges színkezelése határozott haladást jelent a művészet fejlődésében és kompozíciójának gótikus architektúrája bizonyosan sietteti majd a primitív el­lenhatást a festészetben. Ettől eltekintve bolond; erről te is meggyőződhettél.

A feljutás a Montmartre tetejére fárasztó volt, de mikor felértek, feltárult előt­tük egész Párizs; a háztetők fekete óceánja, amelyből kiemelkedtek a távozó éj­szaka páráiból kibontakozó templomtornyok; a Szajna félkör alakban kanyargó fehér fénycsíkja szelte kettőbe a várost. A házak sűrűn borították a Montmartre oldalát, amíg el nem érték a Szajna mélyen fekvő lapályát és a bal parton ka­paszkodtak fel újra a Montparnasse-ra. A felkelő nap fényes sugaraival megvi­lágította a Bois de Vincennes fáit, a város másik végén nyugat felé pedig jól lát­szott a Bois de Boulogne élénkzöld, de még nagyrészt sötét ködbe burkolt folt­ja. Tisztán lehetett látni Párizs három legjellegzetesebb épületét, középen az Operát, keleten a Notre-Dame-ot, nyugaton pedig az Arc de Triomphe kőívét.

 

6.

 

Végre béke honolt a Rue Laval-i apró lakásban; Theo hálát érzett a sors iránt (pillanatnyi csendért, amely azonban nem tartott sokáig. Vincent nem volt haj­andó fokról fokra változtatni régi festési stílusán, hanem szenvedélyesen bele­letette magát barátai utánzásába. Mindenáron hamisítatlan impresszionista akart lenni és elfelejtett mindent, amit eddig a festészetről tanult. Képei Seurat, Toulouse-Lautrec és Gauguin képeinek silány másolatai voltak, amit azonban maga sajnálatos módon csodálatos haladásnak érzett.

– Mondd meg nekem, bátyókám – szólt hozzá Theo egyik este –, tulajdonkép­pen hogy hívnak?

– Vincent Van Goghnak.

– Biztos vagy benne, hogy nem Georges Seurat-nak vagy Paul Gauguinnek? – Mit akarsz ezzel mondani, Theo?

– Valóban azt hiszed, hogy Georges Seurat lesz belőled? Nem gondolod, fogy csak egyetlen Lautrec van a világon? És, hála Istennek, csak egyetlen Gauguin is! Csacsiság, ha őket akarod utánozni.

– Én nem utánzom őket, tanulok tőlük.

– De bizony utánzod. Mutasd meg bármelyik új vásznadat és megmondom, kivel voltál együtt előző este.

– De közben mind jobbak és jobbak a képeim. Már sokkal világosabbak.

– Egy cseppet sem. Mind kevesebb van rajtuk Vincent Van Goghból. Amihez kezdtél, nem lesz könnyű munka, keményen meg kell érte dolgoznod. Hát csak arra telik, hogy másokat utánozz? Miért ne tudnád a magad művészetébe bele­olvasztani, amit tőlük kapsz?

– Theo, én mondom neked, hogy ezek a képek jók! – Én pedig azt mondom neked, csapnivalóak!

Így folyt köztük a vita szüntelenül.

Esténként, amikor Theo fáradtan, kimerülten és idegesen ért haza a képkeres­cedésből, Vincent már türelmetlenül várta új vásznával. Rárohant, mielőtt fivé­rének

ideje jutott volna, hogy letegye kabátját, kalapját.

– Erről most már igazán nem mondhatod, hogy nem jó! Nézd, a színek mennyivel jobbak! Nézd ezt a napfényeffektust! Nézd...

Theónak választani kellett; vagy hazudik és akkor kellemesen tölti estéjét el­bűvölően kedves fivére társaságában, vagy megmondja az igazat és akkor Vincent

hajnalig nem hagy neki békét örökös dühkitöréseivel. Theo nagyon fáradt volt és bár magának ártott vele, megmondta az igazat.

– Mikor jártál utoljára Durand-Ruelnél? – kérdezte fáradtan.

–Miért?

– Felelj, kérlek.

– Ha tudni akarod – mondta Vincent zavartan –, tegnap délután.

– Tudod-e, Vincent, hogy legalább ötezer festő próbálja utánozni Manet-t Pá­rizsban? És a legtöbben nálad nagyobb sikerrel?

A vita, ha lehet, még élesebben folyt tovább közöttük.

Vincent új fogáshoz folyamodott. Valamennyi impresszionistát egyszerre ugyanazon a vásznon utánozta.

– Csodás – mormolta Theo, amikor a képet meglátta. – Adjuk neki ezt a címet: Récapitulation* (összefoglaló ismétlés – franciául) és mindent pontosan megjelölhetünk rajta. Ez a fa itt eredeti Gauguin, ez a lány itt a sarokban eredeti Toulouse-Lautrec. A napsütés a folyón Sisley, a szín Monet, a fák lombja Pissarro, a levegő Seurat és a főalak Manet.

Vincent nem hagyta magát. Keményen dolgozott egész nap és amikor Theo hazaérkezett, kikapott, mint egy rossz gyerek. Theo a lakószobában aludt és így Vincent nem dolgozhatott ott éjszaka. Theóval folytatott éles hangú vitatkozása azonban felizgatta és nem tudott elaludni. A vita hosszú órákon át folyt és Theo végre elaludt a kimerültségtől, bár a szobában még égett a lámpa és Vincent iz­gatottan gesztikulált. Theót csak az a tudat vigasztalta, hogy hamarosan a Rue Lepicbe költöznek, ahol külön hálószobája lesz. Ott majd gondoskodik róla, hogy szobája ajtaján jó erős zár legyen.

Amikor Vincent belefáradt saját képei megvitatásába, szenvedélyes vitákba kezdett Theóval a művészetről, a műkereskedelemről és arról a nehéz kérdésről, mit jelent művésznek lenni.

– Theo – mondta panaszos hangon –, te vagy Párizs egyik legjelentősebb kép­szalonjának az igazgatója és nem állítod ki fivéred egyetlen képét sem.

– Valadon nem engedi.

– Megpróbáltad?

– Legalább százszor.

– Rendben van. Mondjuk az én képeim nem érik el a kellő színvonalat. De mi­ért nem állítod ki Seurat, Gauguin és Lautrec képeit?

– Valahányszor új képet hoznak hozzánk, ismételten kérem Valadont, hadd állíthassak ki az entresolban.

A te szavad a döntő, vagy másé?

– Ne felejtsd el, én is csak alkalmazott vagyok.

– Akkor hagyd ott őket. Ez így megalázó rád nézve. Egyszerűen megalázó. Theo, ezt nem bírnám ki. Én a helyedben otthagynám őket.

– Beszéljünk erről majd a reggelinél, Vincent. Nagyon fárasztó napom volt ma, szeretnék lefeküdni.

– Nem akarok várni reggelig. Beszéljük meg most mindjárt. Mi értelme, hogy Manet és Degas képeit állítsd ki? Ők már beérkeztek és jól kelnek a képeik. Most már a fiatalabbakért kellene harcolnod.

– Ehhez idő kell, Vincent. Talán majd három év múlva...

– De mi nem várhatunk három évig. Nekünk most van rá szükségünk. Hagyd ott Goupilékat, Theo és nyiss magadnak képszalont. Képzeld el: nem lenne töb­bé se Valadon, se Bouguereau, se Henner!

– Ehhez pénz kell, Vincent, nekem pedig nincs.

– Majd előkerítjük a pénzt valahogyan.

– A képek eladásához sok idő kell.

– Akkor menjünk lépésről lépésre. Éjjel-nappal dolgozni fogunk, hogy segít­ségedre legyünk.

– És mit csináljunk addig? Ennünk is kell.

– Szemrehányást teszel, mert nem keresek annyit, amiből megéljek?

– Az Isten szerelmére kérlek, Vincent, feküdj le. Rettenetesen fáradt vagyok.

– Nem akarok lefeküdni, az igazat akarom megtudni. Ugye ez az egyetlen ok, amiért nem hagyod ott Goupilékat? Mert engem kell tartanod? Mondd meg az igazat. Teher vagyok a nyakadon? Tudom, hogy csak miattam maradsz az állá­sodban. Miattam nem vagy szabad ember.

– Ha nagyobb és erősebb lennék, most jó alaposan elvernélek. De mert nem vagyok, azt hiszem, Gauguint kérem meg rá. Az én helyem Goupiléknál van, Vincent és ott is maradok, a te dolgod pedig az, hogy fess és az is lesz mindig. A Goupiléknál végzett munkám fele a tied, amit pedig te festesz, annak a fele az enyém. Most pedig kelj fel az ágyamról és feküdj le, mert rendőrt hívok!

Másnap este Theo borítékot mutatott Vincentnek és így szólt:

– Ha nincs más programod ma este, elmehetnénk ide.

– Ki lesz a házigazda?

– Henri Rousseau.

A meghívón verses szöveg állt, melyet néhány kézzel festett virág díszített. – Hát ez meg kicsoda? – kérdezte Vincent.

– Rousseau-t le Douanier-nek. a Vámosnak hívjuk. Negyvenéves koráig vám­szedő volt vidéken és akárcsak Gauguin, ő is vasárnaponként festett. Néhány éve jött Párizsba és a Bastille környékén a munkásnegyedben lakik. Henri telje­sen műveletlen, de azért fest, költeményeket ír, komponál és hegedűleckéket ad munkásgyerekeknek, zongorázik és rajzra tanít néhány öregembert.

Milyen képeket fest?

– Fantasztikus állatokat még fantasztikusabb dzsungelekben, bár dzsungelt legfeljebb a Bois de Boulogne-ban látott a pálmaházban. Rousseau paraszti származású és természeténél fogva primitív, még ha Paul Gauguin gúnyt űz is belőle.

– Mi a véleményed a munkájáról, Theo?

– Magam sem tudom. Mindenki meg van győződve róla, hogy hülye és őrült.

– Valóban az?

– Inkább azt mondanám, hogy gyermek, primitív gyermek. Elmegyünk hoz­zá ma este, majd meglátod. A lakása falát teliaggatta a képeivel.

– Nem lehet szegény ember, ha estélyeket ad.

– De az, sőt a legszegényebb festő Párizsban. Még a hegedűt, amin a leckéit adja is úgy kölcsönzi, mert nincs rá pénze, hogy megvegye. Az estélyeivel kü­lönleges célt követ, amint majd meglátod.

Abban a házban, ahol Rousseau lakott, csupa munkáslakás volt. Rousseau a ház negyedik emeletén bérelt egyszobás lakást. Az utca játszó gyerekek lár­májától visszhangzott. A lépcsőházban frissen mosott fehérnemű és konyhaszag terjengett elkeveredve elhanyagolt árnyékszékek bűzével, és valósággal leverte lábáról, aki a házba belépett.

Theo kopogtatására Henri Rousseau nyitott ajtót. Alacsony, zömök termetű férfi volt, sok tekintetben Vincenthez hasonló testalkat. Ujjai rövidek, vastagok, feje majdnem kocka alakú; orra tömpe, szeme ártatlan, tágra nyílt.

– Nagyon megtisztel vele, hogy eljött, Monsieur Van Gogh – mondta nyájas, behízelgő hangon.

Theo bemutatta Vincentet. Rousseau székkel kínálta őket. A szoba színes, de­rűs volt. Az ablakokon piros-fehér kockás parasztfüggönyök. A falakon sűrűn egymás mellett vadállatokat és dzsungeleket ábrázoló festmények és szinte hi­hetetlen tájképek. A sarokban kopott, öreg zongora mellett négy fiatal fiú állt idegesen, kezükben hegedűvel. A kandalló párkányán tálakban köménymaggal behintett sós sütemény, amit a házigazda sütött. A szoba minden részén székek és padok.

– Önök az elsők, Monsieur Van Gogh – mondta Rousseau –, Guillaume Pille, a műkritikus, azzal tisztelt meg, hogy egész társaságot hoz magával.

Az utcáról kiabáló gyerekek és kocsizörgés zaja hallatszott fel. Rousseau ki­nyitotta a lakásajtót. A lépcsőházban vidám női hangok hallatszottak.

– Gyerünk, gyerünk – kiáltotta valaki. – Egyik kezetekkel fogjátok a korlátot, a másikkal az orrotokat!

A szellemes megjegyzésre hangos nevetés válaszolt. A megjegyzést Rousseau is hallotta és mosolyogva nézett Vincentre. Vincentnek az volt az érzése, hogy soha nem látott még ilyen tiszta ártatlan nézésű szemeket a rosszindulat, vagy a sértődöttség minden nyoma nélkül.

Tízen-tizenketten jöttek be a szobába. A férfiak frakkban, a nők elegáns estélyi ruhában, könnyű tánccipőben és hosszú fehér kesztyűben. Átható illatfelhő vet­te körül őket, arcuk csupa púder, régi csipkékkel díszített selyemruhájuk suho­gása betöltötte a szobát.

– Amint láthatod, Henri – mondta Guillaume Pille mély, ünnepélyes hangján álltuk az ígéretünket és mind itt vagyunk, de nem maradunk sokáig. De Brog­lie hercegnő báljára vagyunk hivatalosak. Most pedig szórakoztasd a vendégei­det.

– Mutass már be neki, Guillaume – szólt egy mélyen kivágott estélyi ruhába öltözött, barna hajú fiatal nő. – Ugye, ő az a nagy festő, akiről egész Párizs be­szél. Megcsókolná a kezemet, Monsieur Rousseau?

– Vigyázz, Blanche – szólt valaki. – Tudod, hogy ezek... a festők...

Rousseau mosolygott és megcsókolta a hölgy feléje nyújtott kezét. Vincent le­ült az egyik sarokban. Pille és Theo néhány szót váltott egymással. A többiek körüljárták a szobát a falak mentén és megjegyzéseket tettek hangos hahotával a képekre, megtapogatták Rousseau függönyeit, és ami csak a lakásban volt, mindenre volt valami tréfás megjegyzésük.

– Foglaljanak helyet, hölgyeim és uraim – szólt Rousseau –, zenekarom most saját szerzeményemet fogja bemutatni, amelyet Monsieur Pille-nak ajánlottam; a címe: Chanson Raval.

– Figyeljen jól mindenki! – kiáltott Pille. – Rousseau értékes szórakozásban részesít bennünket. Jeannie! Blanche! Jacques! Üljetek le és hallgassuk meg a zenekart!

A négy fiatal fiú közös kottatartó előtt állt és hangolták hangszerüket. Rous­seau leült a zongora elé és lehunyta szemét. Egy pillanattal később így szólt: Kész! - és a hangverseny elkezdődött. A zenemű egyszerű pastorale volt. Vin­cent megpróbált odahallgatni, de a szobában levők hangos kuncogása elfojtotta a zenét. Amikor a zenekar elhallgatott, tüntetően megtapsolták. Blanche oda­ment a zongorához, kezét Rousseau vállára tette és így szólt:

– Nagyon szép volt, Monsieur, nagyon szép. Zene ilyen mély hatást rám még soha nem tett.

– Nagyon hízelgő, amit mond, Madame.

Blanche-ból kitört a nevetés.

– Hallottad ezt, Guillaume? Nagyon hízelgőnek tartja, amit mondtam.

– Most pedig második szerzeményemet játszom el – mondta Rousseau.

– Énekeld el inkább egyik megzenésített versedet. Henri. Hiszen olyan sok versed van.

Rousseau gyerekesen vigyorgott.

– Ahogy kívánja, Monsieur Pille, eléneklem egyik megzenésített költeménye­met.

Odament az asztalhoz, előkereste füzetbe írt verseit, lapozott a füzetben és egyet kiválasztott. Leült a zongora mellé és játszani kezdett. Vincentnek tetszett a zene és a költemény néhány sorát is, amit megértett bájosnak találta. De a ket­tő együttes hatása határozottan komikus volt. A jelenlevők sikoltozva nevettek és Pille hátát verték.

– Ó, Guillaume, te disznó. Te ravasz dög!

Amikor abbahagyta az éneklést, Rousseau kiment a konyhába és feketekávét hozott vendégeinek. A vendégek leszedték a köménymagot a sós sütemények­ről és egymás kávéscsészéjébe dobták. Vincent a szoba egyik sarkában ült és pi­páját szívta.

– Lássuk, Henri, a legújabb képeidet, hiszen ezért jöttünk. Szeretnénk látni őket a műtermedben, mielőtt a Louvre-ba kerülnek.

– Van néhány remek új képem – mondta Rousseau. – Leakasztom a falról önöknek.

A vendégek az asztal köré gyűltek és egymással versengve dicsérték a festő képeit.

– Ez itt isteni, egyszerűen isteni – suttogta Blanche. – Ezt elviszem a budoá­romba. Egy napig sem tudnék élni nélküle! Cher Maitre*, (Drága mester – franciául) mibe kerül ez a hal­hatatlan mestermű?

– Huszonöt frankba!

– Képzeljétek. huszonöt frank ilyen nagy műalkotásért! Hajlandó nekem aján­lani?

– A legnagyobb megtiszteltetés számomra, Madame.

– Megígértem Francoise-nak, hogy viszek neki egyet képeidből – mondta Pille. - Henri, ezt a menyasszonyomnak viszem. Ennek valamennyi közt a leg­szebbnek kell lennie.

– Tudom, Monsieur Pille, ez legyen az öné.

Rousseau levette a falról az egyik, fantasztikus alakú vadállatokat és tündér­mesékbe illő dzsungelt ábrázoló képet. A vendégek kórusban kiáltották Pílle­nek:

– Mi ez az állat?

– Oroszlán.

– Nem, tigris.

– Én mondom nektek, hogy a mosónőm. Pontosan ráismerek.

– Ez valamivel nagyobb, Monsieur – mondta Rousseau kedveskedő hangon. Ezt harminc frankért adom.

– Megéri, Henri, megéri. Egyszer majd az unokáim harmincezer frankot kap­ak ezért a csodás vászonért!

– Nekem is adjon. Nekem is adjon – kiáltozták többen a vendégek közül. – Ezt a barátaimnak szántam. Ez itt az évad legcsodálatosabb kiállítása.

– Gyerünk, gyerünk – kiáltotta Pille. – Elkésünk a bálból. Hozza mindenki képét. Ez lesz a bál szenzációja. Au revoir*, (Viszontlátásra – franciául) Henri. Csodásan éreztük magun­kat. Rendezz újabb estét hamarosan.

– Isten vele, cher Maftre, – mondta Blanche és parfümtől illatos zsebkendőjét meglebegtette Rousseau orra előtt. - Soha nem felejtem el önt. Örök életemben emlékezetembe zárom.

– Hagyd, Blanche – szólt az egyik vendég. – Szegény pofa nem tud majd aludni egész éjjel.

Lármásan mentek kifelé, illatos parfümfelhőt hagytak maguk után a bűzös lépcsőházban. Theo és Vincent az ajtó felé indult. Rousseau az asztal mellett állt s nézte az ott hagyott halom pénzt.

– Nem haragszol, ugye, Theo, ha nem megyek veled? – kérdezte Vincent. – Szeretnék Monsieur Rousseau-val megismerkedni.

Theo elment. Rousseau észre sem vette, amikor Vincent becsukta az ajtót és az ajtóhoz támaszkodva megállt. Számolta az asztalon levő pénzt.

– Nyolcvan frank, kilencven frank, száz, százöt.

Felnézett és végre észrevette Vincentet. A naiv, gyermekes tekintet visszatért szemébe. Félretolta a pénzt és bután vigyorgott.

– Vesse le az álarcát, Rousseau – mondta Vincent. – Én is paraszt és festő vagyok.­

Rousseau odament Vincenthez és melegen megszorította a kezét.

– Fivére megmutatta holland parasztokat ábrázoló képeit. Nagyon jók. Jobbak Millet képeinél. Sokszor, nagyon sokszor megnéztem őket. Nagy csodálója vagyok, Monsieur.

– Én is megnéztem a maga képeit, Rousseau, amíg ezek... bolondot űztek ön­magukból. Én is csodálója vagyok magának.

– Köszönöm. Nem ülne le? Gyújtson rá a dohányomból. Százöt frank, Mon­ieur. Lesz pénzem dohányra, ennivalóra és festővászonra.

Ültek az asztal két oldalán egymással szemben és baráti, tűnődő csendben szívták pipájukat.

– Gondolom, tudja Rousseau, hogy magát őrültnek tartják.

– Persze hogy tudom. De hallom, magát is őrültnek tartották Hágában.

– Igen, annak.

– Gondoljanak, amit akarnak. Egyszer a képeim mégis a Luxembourg-palotá­ba kerülnek.

– Az enyémek pedig a Louvre-ba – mondta Vincent.

Kiolvasták egymás tekintetéből, mit gondolnak és mindketten jóízű, szívből jövő nevetésben törtek ki.

– Igazuk van, Henri – mondta Vincent –, őrültek vagyunk! – Nem innánk rá egyet? - kérdezte Rousseau.

 

7.

 

 

A következő szerdán Gauguin kopogtatott be a Rue Lavalon levő lakásba va­csoratájban.

– Fivéred arra kért, hogy vigyelek magammal a Café Batignolles-ba, mert ma sokáig kell a képkereskedésben maradnia. Ezek érdekes képek. Megnézhetem? – Persze hogy meg. Egy részüket Brabantban, a többit Hágában festettem. Gauguin hosszasan nézte a képeket. Többször felemelte a kezét, kinyitotta a száját, mint aki beszélni akar, de nem tudja még, mit akar mondani.

– Bocsáss meg, Vincent, ha megkérdem – mondta végül –, de nem vagy te epileptikus?

Vincent éppen báránybőr kabátját vette fel, amelyet Theo bosszúságára, ócs­karuha-kereskedésben vásárolt és azóta hordta. Megfordult és Gauguinra bá­mult.

– Mi vagyok én? – kérdezte.

– Epileptikus. Akinek néha rohamai vannak.

– Én nem tudok róla, Gauguin. Miért kérdezed?

– Hát tudod... ezek a képeid... mintha minden pillanatban szét akarnák feszí­teni a rámájukat. Ahányszor a képeidet nézem... nem az első eset... olyan izga­lom vesz erőt rajtam, hogy ha a képek nem robbannak fel, én explodálok!

Tudod, hol érzem legjobban a képeidet?

– Nem én. Hol?

– A gyomromban. Egész bensőm reszketni kezd. Olyan izgalom vesz rajtam erőt, hogy alig bírok magammal.

– Legjobb lesz, ha hashajtónak adom el őket. Tudod, felakasztják a mellék­helyiségben és a nap bizonyos órájában csak rájuk kell nézni.

– Komolyra fordítva a szót, Vincent, nem tudnék együtt élni a képeiddel, megőr­jítenének egy hét alatt.

Menjünk?

A Rue Montmartre-on mentek fel a Boulevard Clichyre. – Vacsoráztál már? - kérdezte Gauguin.

– Nem én, és te?

– Én sem. Menjünk a Bataille-ba?

– Jó gondolat. Van pénzed?

– Nincs egy fillérem sem. És neked?

– Mint rendesen, nekem sincs egy árva garasom sem. Azt reméltem, hogy Theo visz el vacsorázni.

– Hát akkor legfeljebb nem eszünk.

– Mindenesetre nézzük meg, mi a plat du jour.* (Napi ajánlat – franciául).

A Rue Lepic-en mentek, amíg befordultak a Rue des Abbesses-be. Madame Bataille tintával írt étlapja az étterem bejáratánál az egyik cserépbe tett műpál­mára volt ráakasztva.

– Hmm! – mondta Vincent – Côte de veau petits pois*,( Borjúborda zöldborsóval – franciául)

a kedvenc ételem. – Én ki nem állhatom a borjúsültet - mondta Gauguin. – Nem is bánom, hogy nem kell ennünk.

Quelle blague!*( Ne hencegj! – franciául)

Közben a Montmartre alján levő, kis háromszögletű térhez érkeztek.

– Nézd csak! – szólt Gauguin. – Ezen a padon meg Paul Cézanne alszik. Ért­hetetlen, miért használja párnának a cipőjét? Keltsük fel.

Gauguin kihúzta a szíjat nadrágjából és ráhúzott vele az alvó Cézanne haris­nyás lábára. Az ütés fájt és Cézanne felugrott a padról.

– Gauguin, te ördögfajzat, te szadista! Ezt nevezed jó tréfának? Vigyázz! Szétverem a fejed!

– Úgy kell neked, miért fekszel cipő nélkül. És egyáltalában, minek rakod a fejed alá azt a büdös provence-i bakancsodat? Hiszen az rosszabb, mintha nem lenne párnád.

Cézanne megdörzsölte a talpát és morogva húzta fel a cipőjét.

– Nem párnának használtam; azért tettem a fejem alá, nehogy valaki ellopja, míg alszom.

Gauguin most Vincenthez fordult:

– Azt hinnéd, hogy éhen kell halnia, pedig apja gazdag bankár, az övé fél Aix­en-Provance. Paul, bemutatom Vincent Van Goghot, Theo fivérét. Cézanne és Vincent kezet fogott.

– Kár, hogy nem találkoztunk félórával előbb Cézanne – szólt Gauguin.

Együtt vacsorázhattál volna velünk. A Bataille-ban minden idők legjobb zöldborsós borjúsültje kapható.

– Igazán olyan jó volt? – kérdezte Cézanne.

– Jó? Pompás. Nincs igazam, Vincent?

– Valóban kitűnő volt.

– Akkor megyek és eszem én is. Tartsatok velem.

– Nem hiszem, hogy meg tudnék enni még egy adagot. Te igen, Vincent? – Nemigen hiszem. De ha Monsieur Cézanne úgy akarja...

– Légy szíves, Gauguin. Tudod, utálok egyedül vacsorázni. Majd eszel vala­mi mást, ha a borjúsültből elég volt már.

– Hát csak a kedvedért. Gyere, menjünk, Vincent. Visszamentek a Rue des Abbesses-re a Bataille étterembe. – Jó estét, Messieurs – szólt a pincér. - Választottak már? – Igen – felelte Gauguin –, hozzon három plat du jour-t.

Bien. Milyen bort parancsolnak?

– A bort te választod ki, Cézanne. Ehhez te jobban értesz nálam. – Nézzük csak. Saint-Estephe, Bordeaux, Sauterne, Beaune...

– Kóstoltad már a Pommard-jukat? – szólt közbe Gauguin ártatlanul. – Azt hi­szem, ez a legjobb boruk.

– Hozzon akkor egy üveg Pommard-t – mondta Cézanne a pincérnek. Gauguin mohón felfalta a zöldborsós borjúsültet és Cézanne-hoz fordult, aki még a felénél sem tartott.

– Hallottad, Paul – szólt hozzá –, milyen nagy a sikere Zola új regényének, A munkának?

Cézanne dühös pillantást vetett Gauguinra, félretolta maga elől a megkezdett ételt, majd Vincenthez fordult.

– Olvasta, Monsieur?

– Még nem. Most fejeztem be a Germinalt.

A munka rossz könyv – mondta Cézanne –, és hazug. Ezenfelül a leggazabb árulás a barátság nevében. A regény egy festőről szól, Monsieur Van Gogh. Ró­lam! Émile Zola a legrégibb barátom. Együtt nőttünk fel, egy iskolába jártunk Aix-ben. Párizsba csak azért jöttem, mert Zola is itt volt. Émile és én közelebb álltunk egymáshoz, mintha testvérek lettünk volna. Egészen fiatal korunkban

azt tervezgettük, hogyan leszünk nagy művészek egymás segítségével. Most meg ezt teszi velem.

– Mit tett önnel? – kérdezte Vincent.

– Nevetségessé tett. Kicsúfolt. Egész Párizs rajtam nevet. Nap mint nap ma­gyaráztam neki elméleteimet a fényről és arról, hogy a külső felszín alatt ho­gyan kell ábrázolni a szilárd, kézzelfogható dolgokat, forradalmi elképzelései­met a szinek megvátasztásáról. Szívesen meghallgatott, bíztatott és én mindent elmondtam neki. Mindezt csak azért tette, hogy anyagot gyűjtsön a könyvéhez és bolondot űzzön belőlem.

Cézanne kiitta borát. Apró, mogorva tekintetű szemében harag izzott és Vin­centhez fordulva így folytatta:

– Zola ebben a regényében három személyből csinált egyet, Monsieur Van Gogh; belőlem, Bazille-ból és egy szerencsétlen fiatalemberből, aki Manet mű­termét takarította. A fiatalember festő szeretett volna lenni, de a végén felakasz­totta magát. Zola úgy mutat be regényében, mint vizionáriust, olyan szánalom­ra méltó figurát, aki azt hiszi magáról, hogy forradalmasítja a művészetet, pedig csak azért nem fest az elfogadott szabályok szerint, mert nincs tehetsége. Leír­ja, hogyan akasztom fel magamat fő művem festőállványára, mert a végén rájö­vök, hogy amit magamban lángelme szüleményének tartottam, nem egyéb, mint egy őrült piktor kontárkodása. Szembeállít velem egy másik művészt Aix-ből, egy érzelgős szobrászt, aki a legszörnyűbb giccseket készíti, de persze az aka­démikusok stílusában, s őt mutatja be, mint az igazi géniuszt.

– Ez valóban mulatságos – tette hozzá Gauguin –, ha meggondoljuk, hogy Zo­la állt ki elsőnek Manet forradalmi festői stílusa mellett. Émile többet tett az impresszionizmusért, mint bárki más.

– Igen, Zola rajongott Manet-ért, mert szembefordult az akadémikusokkal, de engem őrültnek és idiótának tart, mert továbbmerészkedtem az impresszionis­táknál. Émile középszerű elme és hűtlen barát. Már csak azért is szakítanom kel­lett vele, mert gazdag bourgeois módjára é1. A padlón drága szőnyegek, a kan­dalló párkányán vázák, fafaragványokkal díszített íróasztal, amelyen mestermű­veit írja. Pfuj! Manet sem mert volna ilyen filiszter módra élni! Lelkük mélyén persze mindketten bourgeois-k, azért értették meg olyan jól egymást. Émile azt hiszi, mert egy városban születtünk és ismert gyerekkoromban, belőlem soha nem lehet komoly nagy művész.

– Úgy hallottam, hogy a Salon des Refusés* (Visszautasítottak Szalonja – franciául) kiállítására készült katalógus elő­szavában nagyon megdicsérte a képeidet. Igaz ez?

– Igen, de Émile az előszó kéziratát széttépte, mielőtt nyomdába adták volna, Gauguin.

– Miért? – kérdezte Vincent.

– Félt a műkritikusoktól, hogy ne mondják azt, csak azért dicsért meg, mert régi barátok vagyunk. Ha az előszó megjelenik, egyszerre beérkezett festő va­gyok. Ehelyett megírta A munkát. Ilyen a mi barátságunk. Képeimet a Salon des Refusés-ben száz ember közül kilencvenkilenc kinevette. Durand-Ruel kiállítja Degas, Monet és barátom, Guillaumin képeit, de az enyémekről hallani sem akar. Az ön fivére is, Monsieur Van Gogh, fél kiállítani a képeimet az entresol­ban. Tanguy apó az egyetlen műkereskedő, aki képeimet kiteszi a kirakatába, de szegény öreg egy éhező milliomosnak sem tudna eladni egy karéj kenyeret.

– Van még egy kis Pommard abban az üvegben, Cézanne? – kérdezte Gauguin.

– Köszönöm. Zola ellen nekem az a kifogásom, hogy mosónőit úgy beszélte­ti, ahogyan a mosónők valóban beszélnek, de mikor a mosónők elhallgatnak és ő beszél tovább, elfelejti stílusát megváltoztatni.

– Higgyétek el, elegem van Párizsból. Hazamegyek Aix-ba és ott maradok életem végéig. A völgy fölött domb emelkedik, onnan látni az egész vidéket. Provence-ban a napsütés mindig tiszta és erős, s mily csodásak a provence-i táj színei! Ismerek egy eladó telket jó magasan fenn a dombon egy fenyőfaerdő mellett. Ott építtetek műtermet és almáskertet telepítek. A telek körül magas kő­falat húzatok, tetején üvegcseréppel, hogy elzárjam magamat a világtól. Aztán soha többé a lábamat sem teszem ki Provence-ból.

– Remete leszel, mi? – mormolta Gauguin és a Pommard-ral teli poharába né­zett.

– Igen, remete.

– Az aix-i remete. Milyen kitűnő elnevezés. De gyerünk a Café Batignolles­ba. Ezóta már mindenki ott van.

8.

 

Valóban csaknem mindenki ott volt már. Lautrec előtt halomban álltak a csé­szealjak. Georges Seurat halk hangon beszélgetett Anquentinnel, egy szikár, magas termetű festővel, aki az impresszionizmust a japán metszetek stílusával próbálta egyesíteni. Henri Rousseau otthonról hozott süteményt vett elő a zse­béből és tejeskávéjába mártogatta, Theo pedig élénk vitát folytatott két, modern nézeteket valló műkritikussal.

Batignolles eredetileg egy külváros neve volt a Boulevard Clichy elejénél; Edouard Manet így gyűjtötte össze a vele egy nézetet valló párizsi festőket. Ma­net halála előtt az ő követőiből alakult École des Batignolles-hoz tartozók itt, a kávéházban találkoztak a hét két napján. Legros, Fantin-Latour, Courbet, Re­noir, mind itt találkoztak és vitatták meg a festészetről vallott elméleteiket, de az École-ban most már a fiatalok voltak túlsúlyban.

Cézanne megpillantotta Zolát, ezért egyedül ült le az egyik, tőle jó távoli asz­talhoz és kávét rendelt. Gauguin bemutatta Vincentet Zolának, majd Toulouse­Lautrec mellé ült le. Zola hellyel kínálta meg Vincentet.

– Láttam, hogy Cézanne-nal együtt érkezett, Monsieur Van Gogh. Bizonyo­san beszélt önnek rólam.

– Valóban beszélt.

– Miről?

– Sajnos, azt hiszem, ön a könyvében nagyon megsértette.

Zola sóhajtott és eltolta maga elől az asztalt. Kövér, elhízott férfi volt és így kényelmesebben ült.

– Hallott ön már a Schweininger-kúráról? – kérdezte. – Aki megállja, hogy étkezés közben ne igyék, három hónap alatt állítólag fogyhat harminc fontot

Nem hallottam róla.

– Mélyen sajnálom, de amit könyvemben Paul Cézanne-ról írtam, szóról szó­ra igaz. Ön is festő és azt kérdezem: meghamisítaná ön barátja arcképét, csak azért, hogy ne tegye boldogtalanná? Ugyebár nem. Hosszú éveken át Cézanne volt a legjobb barátom. Remek fickó, de amit fest, egyszerűen nevetséges. Mint udja, mi otthon nagyon türelmesek vagyunk, Monsieur, de amikor barátaim jönnek hozzám, kénytelen vagyok Paul képeit egy szekrénybe zárni, hogy ki ne nevessék.

– Talán azért mégsem annyira rosszak a képei?

– Nagyon rosszak, kedves Van Gogh, higgye el. Nagyon rosszak. Persze ön még nem látta őket, ezért hiszi. Cézanne úgy rajzol, mint egy ötéves gyermek. Szavamat adom rá, hogy tökéletesen őrült.

– Gauguin sokra tartja.

– A szívem fáj – folytatta Zola –, amikor látom, hogy Cézanne ilyen fantasz­ta módjára pocsékolja el életét. Miért nem megy haza Aix-be és veszi át apjától a bankjukat? Így még lenne valami belőle. De ha így folytatja... a végén fel­akasztja magát... ahogyan megjósoltam A munkában. Olvasta már, Monsieur?

– Még nem, de a Germinalt a napokban olvastam el.

– Úgy? Mi róla a véleménye?

– A legjobb regény Balzac óta.

– Igen, ez a fő művem. A múlt évben a Gil Blasban jelent meg folytatásokban s szép összeget kaptam érte. Könyv alakban hatvanezernél több kelt el belőle. A jövedelmem soha nem volt még ilyen magas. Megengedhetem magamnak, hogy a medani házamhoz új szárnyat építtessek. A könyvem négy sztrájkot és lendülést idézett elő Franciaország bányavidékein. A Germinal óriási méretű forradalmat fog kirobbantani és akkor a kapitalizmusnak örökre vége! Ön mit fest, Monsieur?... Nem értettem, amikor Gauguin a keresztnevét mondta. Hogy hívják?

– Vincent vagyok, Vincent Van Gogh, Theo Van Gogh a fivérem.

Zola letette a ceruzáját, amellyel a kávéházi márványasztalra firkált és Vin­centre nézett.

– Különös - mondta. – Mi a különös?

– Az ön neve. Már hallottam valahol. – Talán Theo említette önnek.

– Valóban említette, de én nem erre gondolok. Várjon egy pillanatra! Igen...igen... a Germinal!

Járt ön valaha szénbányavidéken?

– Igen. A Borinage-ban töltöttem két évet. – A Borinage! Petit Wasmes! Marcasse!

Zola nagy szeme csaknem kiugrott kerek, szakállas arcából. – Akkor maga Krisztus hasonmása! Vincent elpirult.

– Hogyan érti ezt?

– Öt hetet töltöttem a Borinage-ban, amikor anyagot gyűjtöttem a Germinal­–hoz. A gueules noires-ok, az ottani bányászok beszéltek egy evangélistáról, akit Krisztus hasonmásának tartottak.

– Beszéljen, kérem, halkabban.

Zola összefonta kövér kezét terjedelmes pocakja fölött.

– Ezt nem kell szégyellnie, Vincent – mondta. – Derék munkát végzett a bá­nyászok között, csak helytelen eszközt választott. Vallással az emberek nem jutnak sehova. Csak a szolgalelkűek fogadják el az evilági nyomorúságot a más­világ boldogságának ígéretéért.

– Erre túl későn jöttem rá.

– Maga két évet töltött a Borinage-ban, Vincent. Élelmét, pénzét, ruháit szét­osztotta mások közt. Valósággal halálra dolgozta magát. És mit kapott érte cse­rébe? Semmit. Őrültnek tartották és kiűzték az egyházból. Amikor elment, a vi­szonyok ugyanolyan rosszak voltak, mint amikor odament.

– Sőt, rosszabbak.

– Az én eszközeim mások. Az írott szó forradalomhoz vezet. Belgiumban és Franciaországban minden írni-olvasni tudó bányász ismeri a könyvemet. Nincs egyetlen kávéház, egyetlen viskó az egész bányavidéken, ahol ne találna ron­gyosra olvasott példányt a Germinalból. Azoknak, akik nem tudnak olvasni, mások olvassák fel. Máris négy sztrájk tört ki és egy tucatnyi tör majd ki ezután.

Az egész ország lázong. A Germinal új társadalmat teremt, amire a vallás kép­telen. És mi az én jutalmam?

– Micsoda?

– Frankok. Ezer meg ezer frank. Igyunk valamit?

Lautrec asztalánál a vita mind hevesebben folyt. Mindenki odafigyelt.

– Mi van a módszereddel, Seurat? – kérdezte Lautrec és ujjait ropogtatta.

Seurat nyugodt arccal ült az asztalnál: tökéletes vonásai, szenvtelen arckifeje­zése mintha nem is eleven emberé lenne, hanem maga a férfiszépség testet öl­tött eszménye.

– A színek visszaverődéséről egy Ogden Rood nevű amerikai írt új könyvet. A könyv jobb Helmholz és Chevral könyvénél, bár nem olyan izgalmas, mint Superville műve. Mindnyájan sokat tanulhattok belőle.

– Én nem olvasok könyveket a festészetről – mondta Lautrec. – Átengedem a laikusoknak.

Seurat kigombolta fekete-fehér kockás kabátját és megigazította nagy, kék pettyes nyakkendőjét.

– Saját magad is laikus maradsz – mondta –, ha vaktában használod a színei­det.

– Én nem vaktában használom, engem az ösztöneim vezetnek.

– A tudomány maga is módszer, Georges – szólt Gauguin. – Hosszú évekig tartó munka és kísérletezés után tudományos módszert fejlesztettünk ki a színek alkalmazásában.

– Ez nem elég, barátom. Korunk irányzata a tárgyilagos termelés felé tart.

Az inspiráció, a próbálkozás és a tévedések kora örökre elmúlt.

– Én nem tudom olvasni ezeket a könyveket – szólt Rousseau –, mert megfáj­dul a fejem tőlük, aztán egész nap festenem kell, hogy elmúljon a fejfájásom. Mindenki nevetett. Anquetin Zolához fordult és így szólt: – Láttad a Germinal elleni támadást ebben az esti lapban? – Nem. Mit ír a cikk?

– A cikk írója a tizenkilencedik század legerkölcstelenebb írójának nevez.

– Ezt már hallottam. Ez minden, amit fel tud hozni ellenem?

– Igazuk van, Zola – mondta Lautrec –, a könyveidet én is érzékieknek és szemérmetlennek tartom.

– Márpedig ebben te igazán szakértő vagy!

– Na most megkaptad, Lautrec!

– Garcon – hívta a pincért Zola. – Hozzon italt mindenkinek.

– Most aztán nem szabadulunk tőle – súgta Cézanne Anquetinnek. – Ha É­mile italt rendel, egy óra hosszáig tartó előadásra kell elkészülnünk.

A pincér felszolgálta az italokat. A festők pipára gyújtottak, körülülték Zolát, úgy hallgatták. A gázlámpák fénye világította meg a kávéházi termet, s a szom­széd asztaloktól halkan áthangzott az ott ülők beszélgetése.

– A könyveimet – kezdte Zola – ugyanazért nevezik erkölcstelennek, amiért a te képeidet, Henri. Az átlagember, a közönség nem érti meg, hogy a művészet­ben nincs helye erkölcsi ítéletnek. A művészet amorális, akárcsak az élet. Szá­momra nincsenek obszcén képek vagy könyvek; csak rosszul írt könyvek vagy rosszul festett képek. Toulouse-Lautrecnek az utcalányokról festett képei erköl­csösek, morálisak, mert a külső megjelenés mögött kifejezésre juttatják a szép­séget. Bouguereau tiszta falusi lányt ábrázoló képe erkölcstelen, immorális, mert érzelgős és olyan ragadósan édeskés, hogy csak ránézek, máris hánynom kell.

– Tökéletesen így van – bólogatott Theo.

Vincent látta, hogy a festők nem azért tisztelik Zolát, mert sikeres író – a si­ker bevett fogalma számukra nem jelentett semmit –, hanem mert előttük titok­zatos és nehezen érthető művészi eszközökkel dolgozik. Ezért hallgattak rá olyan figyelmesen.

– A szokványos emberi agy ellentétekben gondolkodik; fény és árnyék; édes és savanyú; jó és gonosz. Ez a kettősség nincs meg a természetben. A világban nincs sem jó, sem gonosz, csak létezés és cselekvés. Amikor leírunk egy csele­kedetet, az életet írjuk le; ha azonban a cselekedetnek minősítő neveket adunk és aljasságokat vagy obszcenitást emlegetünk, ez már a szubjektív előítéletek világához tartozik.

– De, Émile – mondta Theo –, hova jut az átlagember erkölcsi mérték nélkül?

– Az erkölcs olyan, mint a vallás – szólt most Toulouse-Lautrec –, bódítószer, hogy elfelejtesse az emberekkel életük sivárságát.

– A te amoralitásod, Zola, semmi egyéb, mint anarchia – mondta Seurat –, mégpedig nihilizmusba oltott anarchia. Sokan próbálkoztak már ezzel, de sem­mire se mentek vele.

– Természetesen vannak bizonyos szabályok – ismerte el Zola. – A közérdek áldozatokat kíván az egyéntől. Én nem kifogásolom az erkölcsösséget, de igen­is elítélem azt a fajta álszemérmet, amely leköpdösi az Olympiát és be akarja til­tani Maupassant könyveit. Sajnos, Franciaországban az erkölcsösség egyedül a nemiségre korlátozódik. Háljon mindenki, akivel jólesik; mi köze ehhez az er­kölcsnek!

– Erről egy vacsora jut eszembe, melyet néhány évvel ezelőtt rendeztem – mondta Gauguin. – Egyik meghívott vendégem így szólt: Megérted ugye, hogy a feleségemet nem viszem magammal, mert a vacsorán ott lesz a maîtresse-ed is. Rendben van, mondtam neki, majd aznap este elküldöm hazulról. Amikor a vacsora befejeződött és mindenki elment, az erkölcsös Madame, aki egész es­te ásítozott, így szólt a férjéhez: Szeretnék már hallani egy kis malac beszédet, mielőtt hozzáfognánk a malackodáshoz. A férj erre így szólt: Mára megelég­szem a beszéddel. Túl sokat ettem a vacsorán.

– Ebben a történetben benne van minden! – kiáltott Zola, a többiek harsány nevetése közben.

Tegyük most félre az etikai szabályokat és beszéljünk újra az immoralitás­ról a művészetben - mondta Vincent. – Bár az én képeimet senki sem vádolja obszcenitással, engem még nagyobb immoralitással vádolnak. Az ellenem szeg­zett vád a csúnyaság.

– Most fején találtad a szöget, Vincent – mondta Toulouse-Lautrec.

– Igen, az emberek többsége ebben találja meg az új immoralitás lényegét – szólt Gauguin. – Tudjátok, minek nevezi a Mercure de France a festészetünket? A csúnyaság kultuszának.

– Ellenem is ez a fő vád és kifogás – mondta Zola. – Egy grófnő a múltkor így szólt hozzám: Kedves Monsieur Zola, mi örömét leli benne ön, aki olyan rendkívüli tehetség, hogy minden követ felforgat csak azért, mert látni akarja az alattuk csúszó-mászó férgeket?

Lautrec egy régi újságkivágást vett elő a zsebéből.

– Hallgassátok meg, mit írt egy műkritikus a képeimről a Salon des Indé­pendants* legutolsó kiállításakor. „Toulouse-Lautrec ellen azt a kifogást kell emelnünk, hogy előszeretettel fest meg mindent, ami züllött és mindenkit, aki az erkölcstelenség fertőjében é1. Ez a festő érzéketlen a szép arc, az ele­gáns külső és a kecses mozdulatok iránt. Akkor boldog, ha visszatetsző és rút személyeket fest meg teljes csúnyaságukban. Mi jó származhatik az ilyen el­fajzásból?"

– Frans Hals árnya kísért – mormolta Vincent.

– Én pedig igazat adok a kritikusoknak – mondta Seurat. – Ha nem is vagy­tok elfajzottak, helytelen úton jártok. A festészetnek elvont fogalmakkal van dolga, mint a szín, a kompozíció és a tónus. A művészet nem alkalmas eszköz a szociális viszonyok fejlesztésére és semmi köze ahhoz, ami csúnya. A festé­szetet, akárcsak a zenét, távol kell tartani a hétköznapok világától.

– Victor Hugo egy évvel ezelőtt halt meg – mondta Zola –, és vele együtt meghalt egy egész civilizáció, a kecses gesztusok, a romantika, a ravasz hazug­ságok és a dolgok ügyes megkerülésének a korszaka. Az én könyveim új civili­záció, a huszadik század civilizációjának a hírnökei, ugyanúgy, mint a ti festé­szetetek. Bouguereau még itt vonszolja kivénhedt testét Párizs utcáin, de halálos sebet kapott aznap, amikor Eduard Manet kiállította a Reggeli a szabad­ban című képet és meghalt azon a napon, amikor Manet befejezte az Olympiát. Manet meghalt és meghalt Daumier is, de köztünk é1 Degas, Lautrec és Gau­guin, hogy folytassák munkájukat.

– Tedd rá a listára Vincent Van Gogh nevét is – mondta Toulouse-Lautrec.

– Igazad van. Vincent – mondta Zola mosolyogva –, ezennel kinevezünk a csúnyaság kultuszának papjává. Elfogadod a kinevezést?

– Köszönöm – mondta Vincent –, én úgyis erre születtem.

– Fogalmazzuk meg a kiáltványunkat, uraim – szólt újra Zola. – Először is, mi úgy véljük, hogy minden igazság szép, tekintet nélkül arra, milyen csúf kül­sőben jelenik meg. Elfogadjuk a természetet teljes egészében. Hisszük, hogy több a szépség a nyers igazságban, mint a felcicomázott hazugságban, több a költészet a földhözkötöttség egyszerű valóságában, mint Párizs valamennyi sza­lonjában. A fájdalmat jónak tartjuk, mert a fájdalom a legmélyebb emberi érzés. A nemiséget szépnek tartjuk még a prostituált nőben és a kitartott férfiban is. A jellemet a csúnyaság, a fájdalmat a tetszetős külső és a kemény, nyers való­ságot Franciaország minden gazdagsága fölé helyezzük. Az életet csonkítatlan egészében fogadjuk el, erkölcsi ítélkezés nélkül. Valljuk, hogy a prostituált nő nem alábbvaló a grófnénál, sem a concierge* (Házmesterné – franciául) a generálisnál; a paraszt nem ke­vesebb, mint a miniszter, mert mindnyájan ugyanannak a természetnek a részei és együtt alkotják az élet teljes egészét!

– Töltsétek meg poharaitokat, barátaim! – kiáltotta Toulouse-Lautrec. – Igyunk az erkölcstelenségre és a csúnyaság kultuszára, hogy szépítse meg és te­remtse újjá a világot.

– Marhaság! – mondta Cézanne.

– Marhaság, ezt mondom én is! – tette hozzá Georges Seurat.

 

 

9.

 

Theo és Vincent június elején a Montmartre-ra, a Rue Lepic 54-be költözött. Új lakásuk egészen közel esett a Rue Lavalhoz, néhány háztömbnyire kellett csak menni felfelé a Rue Montmartre-on a Boulevard Clichy irányába. A Rue Lepic kanyargós utca volt, amely a Moulin de la Galette után elérte a Butte*-nek (A Montmartre domboldala) egészen falusias jellegű részeit.

Lakásuk a második emeleten volt, három szoba, benyíló és konyha. A lakó­szobában helyezték el Theo szép, antik üveges szekrényét és itt állt a nagy kály­ha is, hogy ne kelljen fázniuk a hideg párizsi teleken. Theónak különös tehetsé­ge volt a lakásrendezéshez. Szerette minden bútordarabnak megtalálni a leg­megfelelőbb helyét. Hálószobája a lakószobából nyílt, Vincent a benyílóban aludt; emögött volt a műterme, rendes méretű, egyablakos szoba.

– Most már otthagyhatod Corman műtermét, Vincent – mondta Theo, miköz­ben a lakószoba bútorjait újra meg újra átrendezték.

– Ennek én is örülök. Bár nem ártott volna még néhány női aktot készítenem. Theo az üveges szekrény közelében keresztbe állította a pamlagot és kritikus szemmel nézte, megtalálta-e végleges helyét.

– Úgy tudom, már régen nem festettél egyetlen színes vásznat sem – mondta Vincentnek.

– Valóban nem.

– És miért?

– Nem lett volna semmi értelme, amíg ki nem tudom keverni a megfelelő szí­neket... hova akarod tenni ezt a karosszéket, Theo? A lámpa alá vagy az ablak­hoz? De most, hogy lesz műtermem...

Másnap Vincent már napfelkeltekor talpon volt; elhelyezte festőállványát új műtermében, vásznat húzott fel egy keretre, felrakta a színeket Theótól kapott, vadonatúj palettájára és megpuhította ecsetjeit. Amikor elérkezett az ideje, hogy Theo felkeljen, kávét főzött, lement a szomszédos pâtisserie-be és friss, ropogós kifliket hozott.

Theo látta, hogy Vincentet az új lakás és az új környezet szokatlan izgalom­mal tölti el.

– Nos, Vincent – szólt hozzá –, három hónapig iskolába jártál. Ó, én nem Cor­man festőiskolájára gondolok, Párizs volt az iskolád! Láttad a legfontosabb ké­peket, amelyeket az elmúlt háromszáz évben festettek Európában. Most már hozzákezdhetsz, hogy...

Vincent félretolta félig megevett reggelijét és felugrott az asztaltól. – Azt hiszem, el is kezdem...

– Ülj le és fejezd be a reggelidet. Van időd bőven. Ne legyen gondod semmi­re. Veszek annyi festéket és vásznat, amennyi csak kell. De kérlek, hozasd rend­be a fogaidat; azt szeretném, ha az egészséged tökéletesen rendben lenne. Na­gyon kérlek, dolgozz lassan, megfontoltan és ne hajszold magad.

– Ne beszélj ostobaságokat, Theo. Dolgoztam én valaha is lassan és megfontoltan?

Amikor Theo aznap este hazaérkezett, Vincent még mindig vadul dolgozott. Hat éven át a legnagyobb nehézségekkel és nélkülözésekkel kellett megküzde­nie és most, amikor mindene megvolt, attól rettegett, hogy szégyenszemre cser­benhagyja alkotókészsége.

Tíz óra körül járt az idő, mikorra Theo úgy-ahogy lecsillapította. Elmentek vacsorázni, s Vincent önbizalma ekkor némileg már visszatért, de Theo sápadt és teljesen kimerült volt.

Az ezután következő hetek gyötrelmesek voltak mindkettőjüknek. Amikor Theo hazaérkezett a képkereskedésből, soha nem tudhatta, hogy Vincentet mi­lyen hangulatban találja. Hiába tétetett erős zárat hálószobája ajtajára, Vincent a hajnali órákig ült ágya szélén és vitatkozott. Amikor Theo elaludt, Vincent még álmából is felrázta.

– Maradj, már egy percre nyugton – kérte Theo egyik éjszakai vitatkozásuk közben. – s hagyd már abba az örökös abszintivást. Gauguinből nem így lett nagy festő. Hallgas végre rám, te makacs, önfejű bolond. Dolgozz előbb leg­alább egy évig, mielőtt a kritikus szemével néznél a munkádra. Mi értelme, hogy betegre dolgozod magadat és tönkreteszed az idegeidet? Te is jól tudod, hogy nem dolgozhatsz ilyen állapotban.

Megérkezett a forró párizsi nyár. A nappali hőség után egész Párizs kedvenc kávéházai előtt ült hajnali egy vagy két óráig. Az emberek hűsítő italaikat szo­pogatták. A Butte Montmartre kertjeiben tarka nyári virágok illatoztak. A Szaj­na vize csillogva kanyargott és szelte át a várost, partjain árnyas fákkal, alattuk gondozott, zöld pázsittal.

Vincent reggelenként hátára szíjazta festőállványát és elindult festeni. Hollan­diában nem voltak ilyen meleg nyarak, heteken át megszakítatlanul tartó napsü­téssel, a színek sem voltak ilyen mélyek és áthatók. Szinte mindig idejében ért haza, hogy beleszólhasson a Goupil entresol fában kiállított képekről folyó vi­tákba.

Egyik nap Gauguin látogatta meg Vincentet és a festékek keverésének új módjára tanította meg.

– Hol szoktad a festékeket vásárolni? – kérdezte.

– Theo szerzi be nagykereskedői áron.

– Megpróbálhatnál egyszer Tanguy apónál. – Ő adja a festékeket legolcsób­ban, és mindig hajlandó a fizetséggel várni.

– Ki ez a Tanguy apó? Egyszer már említetted a nevét.

– Ha még nem ismered, okvetlenül el kell velem jönnöd hozzá. Már csak azért is, mert kettőtökön kívül nem ismerek mást, akinek kommunista érzelmeik a szívéből fakadnak. Vedd fel a szép nyúlprém sapkádat és elmegyünk hozzá a Rue Clauzelbe.

Útközben Gauguin elbeszélte Tanguy apó történetét.

– Gipszöntvénykészítő volt, amikor Párizsba költözött, de az Edouard festék­üzemben mint festékőrlő vállalt munkát. Egy ideig házmesterkedett, majd fes­tékekkel házalt. Megismerkedett Pissarróval, Monet-val és Cézanne-nal, akik igen megszerették és lassanként mind többen nála vásároltunk festékeket. A Commune napjaiban csatlakozott a kommunistákhoz. Aztán besorozták kato­nának. Egyszer őrségen megtagadta a fegyverhasználatot, sőt eldobta a fegyve­rét. Ezért két évre ítélték, de barátainak sikerült kihozniuk a bresti katonai bör­tönből.

– Megtakarított néhány frankot és a Rue Clauzelen szerény festékkereskedést nyitott. Lautrec festett neki égszínkék cégtáblát és ő volt az első ember Párizs­ban, aki Cézanne egyik képét boltjában kiállította. Azóta többen adjuk oda ne­ki a képeinket. A képeket ugyan nem adja el, de Tanguy apó nagy műbarát. Csak az a baj, hogy szegény és nincs pénze képekre. Azért szívesen kiállítja mű­veinket apró boltjában és boldog, ha minél több kép van körülötte.

– Akkor sem ad el képeket, hajó árat kapna értük?

– Furcsa, de így van. Csak olyan képet állít ki, amely neki tetszik és ha megsze­reti, nem hajlandó megválni tőle. Egyik nap, amikor nála voltam, jól öltözött fér­fi lépett be a boltba; megtetszett neki Cézanne egyik képe és megkérdezte, mibe kerül. Bármelyik párizsi műkereskedő boldogan odaadta volna hatvan frankért. Tanguy apó hosszasan nézte a képet, majd így szólt: Ah, ez a kép? Ez egészen ki­tűnő Cézanne. Hatszáz frank az ára. Erre a férfi kirohant a boltból, Tanguy apó pedig maga elé tartotta a képet és csak nézte, nézte könnyekkel a szemében.

– Mi haszna akkor a képek kiállításából?

– Tanguy apó különös ember. Bár a festészethez csak annyi a köze, hogy ki­tanulta a festékőrlés mesterségét, csalhatatlan ösztönével megérzi, ha valame­lyik kép igazán jó. Ha elkéri tőled bármelyik képedet, feltétlenül add oda neki, mert ha ő kiállítja a boltjában, máris beérkezett festő vagy. De itt is vagyunk már a Rue Clauzelnél.

A Rue Clauzel a Rue des Martyres-t és a Rue Henri Monnier-t összekötő rö­vid utca, teli apró üzletekkel, az egy- vagy kétemeletes, fehér zsalugáteres há­zak földszintjén. Tanguy apó boltjával szemben egy leányiskola épülete állt.

Tanguy apó éppen néhány japán metszetet nézegetett; ezek akkor jöttek di­vatba.

– Apókám, elhoztam barátomat, Vincent Van Goghot. Vincent lelkes kom­munista.

– Örömmel üdvözlöm a boltomban – mondta Tanguy apó lágy hangján.

Tanguy apró termetű, pufók arcú férfi volt, barátságos kutyaszemekkel. A szemébe mélyen behúzott, széles karimájú szalmakalapot viselt. Karja rövid, keze széles, szakálla gondozatlan. Az egyik szeme fele akkorára nyílt csak, mint a másik.

– Ön valóban kommunista, Monsieur Van Gogh? – kérdezte bizalmatlanul. – Nem tudom, hogy ön mit ért kommunizmuson, Tanguy apó. Én azt vallom, hogy mindenki dolgozzék erejéhez képest abban a mesterségben, amelyet a leg­jobban szeret és ennek fejében kapja meg, amire szüksége van.

– Szóval ilyen egyszerű az egész! – mondta Gauguin nevetve.

– Ah, Paul – szólt Tanguy apó –, maga tőzsdés volt és tudja, hogy a pénz ál­latokká aljasítja az embereket.

– Igen, de az is lealjasít, ha nincs pénzünk.

– Nem, nem az, hogy nincs pénz, hanem hogy az embernek nincs mit enni és hiányzik, ami az élethez a legszükségesebb.

– Igaza van, Tanguy apó – mondta Vincent.

– Paul barátunk – szólt Tanguy – lenézi azokat, aki;-sok pénzt keresnek, ben­nünket meg azért, mert mi meg nem keresünk. De én inkább tartozom az utób­biak sorába. Én gazembernek tartok mindenkit, aki naponta fél franknál többet költ.

– Akkor én erényes férfiú vagyok – mondta Gauguin –, akár tetszik, akár nem. Tanguy apó, adna valamennyi festéket? Tudom, nagy az adósságom, de hogyan dolgozzam, ha nincs ...

– Rendben van, Paul, adok hitelbe. Ha én egy kicsit kevésbé bíznék az embe­rekben, maga pedig jobban, mindketten jól járnánk. Hol az új kép, amit ígért? Talán el tudom adni és megkapom a festékeim árát.

Gauguin Vincentre kacsintott.

– Nem is egyet, kettőt hozok, és felakaszthatja őket egymás mellé. Kaphatnék egy tubus feketét, egy tubus sárgát ...

– Majd ha kifizeti az adósságát, kap többet is!

Mindhárman a hang irányába fordultak. Madame Tanguy csapta be maga mö­gött jó hangosan a lakásuk ajtaját és lépett be a boltba. Tanguy apó felesége ala­csony termetű, sovány asszony volt; kemény, csontos arccal és keserű nézésű szemekkel. Élesen Gauguinra támadt.

– Azt hiszi, jótékonyságból adjuk magának a festéket? Gondolja, hogy meg­élünk Tanguy kommunistaságából? Fizesse ki az adósságát, maga csirkefogó, mert különben rendőrkézre juttatom.

Gauguin a legelbűvölőbb mosolyával mosolygott Madame Tanguyre és gá­láns lovag módjára kezet csókolt neki.

– Ah, Xantippé – mondta –, mily kitűnő színben van ma reggel.

Madame Tanguy nem értette, miért nevezi ez a jóképű csibész állandóan Xan­tippének, de az idegen hangzású név tetszett neki és talán bóknak gondolta.

– Ne higgye, hogy levesz a lábamról, maga csavargó. Azt hiszi, azért dolgo­zom agyon magamat festékőrléssel, hogy maga csak úgy beállítson és ellopja?

– Szívem Xantippéje, hogyan lehet ilyen művészlélek ennyire szigorú hoz­zám? A bájos arcán látom, hogy csak tetteti magát.

Madame Tanguy felemelte kötényét, mintha a művészlelket le akarná törölni arcáról.

– Ne beszéljen bolondokat! – kiáltotta. – Elég egy művészlélek egy családban. Hallhatta, hogy az apó fél frankból akar élni egy nap. Mit gondol, hol lenne a napi fél frankja is, ha én nem keresném meg?

– Egész Párizs az ön bájáról és tehetségéről beszél, drága Madame. Gauguin Madame Tanguy köszvényes keze fölé hajolt és ismételten kezet csókolt neki, míg végre az asszony szíve meglágyult.

– Rendben van, maga hízelgő csirkefogó, ez egyszer még kap egy kevés fes­téket. De fizessen minél előbb!

– Kedvességéért viszontszolgálatképpen megfestem az arcképét, szívem Xan­tippéje. Egyszer majd a Louvre falára kerül és halhatatlanná teszi önt is, engem is.

Megszólalt az ajtó feletti csengő és vevő lépett be a boltba. – Ki festette a kirakatba kitett csendéletet? – kérdezte. – Paul Cézanne.

– Cézanne? Soha nem hallottam a nevét. Eladó? – Nem. Nem, mert már...

Madame Tanguy ledobta kötényét, félretolta az útból Tanguyt és odasietett a vevőhöz.

– Persze, hogy eladó. Nagyon szép csendélet, ugye, Monsieur? Látott már ilyen almákat? Olcsón eladjuk, Monsieur. Látom, nagyon tetszik. – Mennyibe kerül?

– Mennyibe kerül, Tanguy? – kérdezte Madame a férjétől és hangjában fenye­getés érzett.

Tanguy nyelt egyet:

– Háromsz...

– Tanguy!

– Kétsz...

– Száz frank.

– Száz frankba? – Hogyan kérhet ennyit egy ismeretlen festő képéért? Az túl sok. Huszonöt frankot szántam rá. Madame Tanguy kivette a képet a kirakatból.

– Nézze, Monsieur, ez jó nagy kép. Négy alma van rajta. Négy alma száz fran­kért és önnek csak huszonöt frankja van rá. Miért nem vesz meg belőle egy al­mát?

A vevő tanulmányozta a képet egy pillanatig és így szólt:

– Ha gondolja. Vágja ki ezt az almát a képből és megveszem.

Madame Tanguy bement a lakásba, ollót hozott és levágta a kép egyik felét a magában álló almával, becsomagolta és átadta a vevőnek, aki kifizette érte a huszonöt frankot és már ment is ki a boltból, hóna alatt a csomaggal.

– Ez a kedvenc Cézanne-om – nyögte Tanguy búsan. – Azért tettem ki a ki­ rakatba, hogy mindenki láthassa és örüljön neki.

Madame Tanguy letette a megcsonkított képet a pultra.

– Legközelebb, ha valakinek megint Cézanne kell és nincs pénze, adj el még egy almát, mindegy, mennyit fizet érte. Úgysem ér semmit, annyit fest belőlük.

Csak ne nevessen, Paul Gauguin, ugyanez a véleményem magáról is. Leszedem a képeit a falról és mindegyik pucér, istentől elrugaszkodott nőjét odaadom da­rabonként öt frankért.

– Drága Xantippém – mondta Gauguin –, kár, hogy ilyen későn találkoztunk az életben. Ha maga lett volna a partnerem a tőzsdén, azóta a miénk lenne a Francia Nemzeti Bank.

Amikor felesége visszament a lakásba, Tanguy apó így szólt Vincenthez:

– Ugye ön is festő, Monsieur? Remélem nálam vásárolja majd a festékeit. És talán megmutatja néhány képét is.

– Boldogan. Nagyon szépek ezek a japán metszetek. Eladók?

– Igen. Amióta a Goncourt fivérek gyűjtik, nagyon népszerűek lettek. Külö­nösen a fiatalabb festőkre vannak nagy hatással.

– Ez a kettő nagyon tetszik. Mibe kerül? – Három frank darabja.

– Megvenném őket, de most jut eszembe, hogy reggel elköltöttem az utolsó frankomat is. Gauguin, tudsz adni hat frankot?

– Ne nevettesd ki magad.

Vincent bánatosan tette le a két japán metszetet a pultra. – Sajnos, itt kell hagynom őket, Tanguy apó.

Tanguy visszaadta a két metszetet Vincentnek és megértően nézett rá.

– Tudom, hogy a munkájához kell, Monsieur. Vigye csak el. Majd kifizeti az árát később.

 

 

10.

 

 

Theo elhatározta, hogy egyik este meghívja Vincent barátait. Főztek vagy négy tucat kemény tojást, vettek egy hordó sört, rengeteg brióst és cukrászsüte­ményt. A dohányfüstöt vágni lehetett a lakásban és amikor a hatalmas termetű Gauguin a szoba egyik sarkából a másikba ment, olyan volt, mint egy ködben közelgő óceánjáró. Lautrec az egyik sarokban tojásokat tört fel Theo kedvenc karosszékének karfáján és a tojáshéjat szanaszét szórta a szőnyegen. Rousseau izgatottan mutogatott mindenkinek egy illatos levélkét, amelyben egyik nőtisz­telője hívta, hogy keresse fel. Tágra nyílt szemmel, csodálkozva mesélte el min­denkinek külön-külön a levél történetét. Seurat az ablak mellett állva legújabb elméletét magyarázta Cézanne-nak. Vincent kezelte a csapra ütött söröshordót, jót nevetett Gauguin obszcén történetein, meghallgatta Rousseau találgatásait, hogy miért hívhatta nőismerőse magához, Lautreckel megvitatta, egy-egy imp­resszió megörökítéséhez vonalak vagy színes pontok az alkalmasabbak-e és vé­gül megszabadította Cézanne-t Seurat-tól.

A szobában tetőpontjára hágott az izgalom. A vendégek mind erőteljes sze­mélyiségek, önimádók és képrombolók, bár Theo szerint egyszerűen csak rögeszméjük megszállottjai voltak. Szenvedélyesen vitáztak, veszekedtek, ká­romkodtak, védték a maguk elméletét, a másokét pedig meg sem hallgatták. Hangjuk erős, nyers. Úgyszólván mindent megvetettek, lenéztek. Theo lakószo­bájánál hússzor nagyobb terem sem lett volna elég, hogy befogadja ezeknek a harcos, harsány hangon beszélő festőknek a dinamikus egyéniségét.

A szobában folyó zajos vitatkozás és lárma Vincentet egészen lázba hozta, Theónak azonban megfájdult tőle a feje. Bár a jelenlevőket egytől-egyig mind szerette és nagyra becsülte, ezt a szellemi zűrzavart nem egykönnyen bírta elvi­selni. Kitartóan küzdött érdekükben a Goupil cég vezetőségével, egyéniségük nyers, lármás természetével azonban nem tudott megbarátkozni. Theo jellemé­ben mindig is nagymértékben voltak nőies vonások. Toulouse-Lautrec egy al­kalommal epésen jegyezte meg: Milyen kár, hogy Theo Vincent fivére. Mennyivel jobban illenék a feleségének.

Theo ugyanolyan ellenszenvesnek találta, hogy Bouguereau képeinek eladá­sával foglalkozzék, mint Vincent, ha történetesen neki kellett volna ezeket a ké­peket megfestenie. De valahányszor több Bouguereau-képet sikerült eladnia, Valadon mindig beleegyezett Degas képeinek kiállításába. Egyszer majd rá tud­ja bírni Valadont arra is, hogy helyet adjon szalonjában Cézanne-nak, Gauguin­nek, Lautrecnek, sőt talán még Vincent Van Goghnak is.

Egy utolsó pillantást vetett lármás szobájára, amelyben vágni lehetett a do­hányfüstöt, majd csendben, hogy senki észre ne vegye, kiosont a lakás ajtaján; felment a Butte legmagasabb pontjára, ahonnan végiglátott az alatta elterülő Pá­rizs fényein.

Gauguin Cézanne-nal vitatkozott. Egyik kezében kemény tojást és egy brióst, a másikban egy pohár sört tartott. Gauguin azzal szokott dicsekedni, ő az egyet­len Párizsban, aki ki tud inni egy pohár sört anélkül, hogy kivenné a szájából pi­páját.

– Hidegek a vásznaid, Cézanne – kiáltotta. – Hidegek, mint a jég. Megfagyok, hacsak rájuk nézek is. Nincs egy szemernyi benső érzés kilométerszámra képe­iden.

– Én nem is akarok érzéseket festeni – mondta Cézanne –, az érzéseket áten­gedem a regényíróknak. Én csendéleteket és tájképeket festek. – Azért nem festesz érzéseket, mert nem tudsz. Te csak a szemeddel festesz.

– Sok más egyébbel. – Gauguin a szobában levőkre pillantott. – Itt van Laut­rec, ő az epéjével fest. Vincent a szívével, Seurat az eszével, ami majdnem olyan rossz, mintha a te szemeiddel festene, Rousseau a képzeletével.

– Te mivel festesz, Gauguin?

– Hogy én mivel festek? Magam sem tudom. Nem is gondoltam rá soha.

– Én megmondom neked – szólt Lautrec. – Te a nemi szerveddel festesz! A közelben ülők Gauguin kárára hangosan nevettek, majd amikor a nevetés elhallgatott, Seurat ráült az egyik pamlag karfájára és onnan kiáltotta:

– Gúnyolódhatsz valakivel, mert az eszével fest, de engem éppen ez segített hozzá, hogy rájöjjek, mi teszi a képeimet kétszeresen hatásossá.

– Én nem hallgatom végig újra az ostoba fecsegésedet – mondta dühösen Cé­zanne.

– Hallgass már, kérlek, Paul! Ülj le te is békében valahol, Gauguin, ne forgasd fel az egész szobát. Rousseau, te is abbahagyhatnád a fecsegést női rajongóid­ról. Lautrec, dobj ide egy tojást. Vincent, kaphatnék egy brióst? Most pedig csendet kérek, én beszélek.

– Mi van veled, Seurat? Nem láttalak ilyen izgatottnak egyszer se azóta, hogy az a pofa ráköpött a képedre a Salon des Refusés-ben!

– Hallgassatok rám! Mi a modern festészet? Fény. Milyen fény? Árnyalatnyi, fokozatosan erősödő és gyengülő fény. Egymásba folyó színes pontok...

– Az nem festészet, hanem pointillizmus!

– Hagyd abba, Georges, ezeket a kiagyalt dolgokat!

– Fogd be a szád! Mi történik a képpel, amit befejezünk? Odaadjuk egy hü­lyének, aki aranyozott rámába teszi és tönkreteszi vele a kép igazi hatását. Én azt javaslom, mi magunk rámázzuk be a képeket és a rámát úgy fessük be, hogy a kép szerves része legyen.

– De Seurat, hátha esetleg ez sem elég. A képet valahol fel is kell akasztani és ha történetesen a szoba rossz színűre van festve, tönkreteszi a képet és a rá­mát egyaránt.

– Helyes. Miért ne fessük át a szobát olyan színűre, hogy összeilljen a rámá­val?

– Jó gondolat – mondta Seurat.

– Akkor mért ne az egész házat?

– És a várost a házzal együtt?

– Georges, Georges, micsoda ötletek!

– Ti hülyék pedig azért nem ésszel festetek, mert nincs agyvelő a koponyátokban!

– Nézzétek Georges arcát. Gyorsan! Gyorsan! Most aztán sikerült alaposan felhúznunk.

– Miért veszekedtek mindig egymással? – kérdezte Vincent. - Miért nem fog­tok össze mindnyájan?

– Te vagy közöttünk a kommunista – mondta Gauguin. – Te mondd meg, ho­gyan képzeled.

– Szívesen – mondta Vincent, aki éppen egy feltört keménytojás sárgáját tömte a szájába. – Megmondom, mire gondoltam. Bennünket a kutya sem ismer, de Manet, Degas, Sisley és Pissarro előkészítették az utat számunkra is. Ók már beérkeztek és a nagy szalonok kiállítják képeiket. Rendben van, tudo­másul vesszük, hogy ők a Grand Boulevard festői, s nekünk csak a mellékut­cák maradnak, mi a Petit Boulevard festői vagyunk. Miért ne állíthatnánk ki képeinket a mellékutcák kis éttermeiben, ahová munkások járnak? Adjuk oda mindnyájan öt-öt képünket erre a célra, vigyük el minden délután más és más étterembe és adjuk el annyiért, amennyit a munkások tudnak fizetni értük. A közönség így megismer bennünket és a kispénzű emberek is hozzájuthatná­nak jó képekhez.

– No, ez valóban csodás idea – mondta Rousseau izgatottan.

– Nekem egy évig is eltart, amíg megfestek egy képet – szólt Seurat –, csak

nem gondolod, hogy öt sou-ért elvesztegetem egy piszkos mesterembernek? – De mi lesz, ha az éttermek nem lesznek hajlandóak kiállítani képeinket?

– Miért ne lennének? Semmibe se kerül nekik és csak dísze lesz a helyiségük­

Hogyan kezdjünk hozzá? Ki beszéli meg a dolgot az éttermekkel?

Erre mind gondoltam – mondta Vincent. – Tanguy apót bízzuk meg vele Ő állapodik meg az éttermekkel, ő akasztja fel a képeket és szedi be a pénzeket. Helyes. Jobb embert erre a célra keresve se találunk.

Rousseau, menj el, kérlek, Tanguy apóhoz és mondd meg neki, hogy fontos ügyben azonnal szeretnénk vele beszélni.

Rám ne számítsatok – szólt Cézanne.

Téged meg mi lelt? – kérdezte Gauguin. – Félsz, hogy gyönyörű képeidet munkásemberek szeme szennyezi be?

Ne beszélj hülyeségeket! A hónap végén hazamegyek Aix-be.

Csak most az egyszer adj képeket – kérlelte Vincent. – Ha nem sikerül, ami­be kezdünk, sokat nem vesztesz vele.

Rendben van, adok.

Ha az éttermekkel megy a dolog – szólt most Lautrec –, folytathatjuk a bor­délyházakkal. Ismerem a legtöbb Madame-ot a Montmartre-on. Jobb emberek járnak hozzájuk és magasabb árakat érhetünk el.

Tanguy apó csupa izgalom volt, amikor megérkezett. Rousseau úgy-ahogy elmondta már, mik a terveik. Széles karimájú szalmakalapja az izgalomtól félre­csúszott a fején, pufók arca csak úgy sugárzott a lelkes izgalomtól.

Amikor megtudta, pontosan miről van szó, boldogan mondta:

– Mikor rendezzük meg a Petit Boulevard első kiállítást? – kérdezte Gauguin. - Miért várjunk vele? – kérdezte Vincent. – Kezdjük akár holnap. Tanguy alig bírt magával az izgalomtól; fél lábon ugrált, szalmakalapját le­vette, majd újra a fejébe csapta.

– Igen, igen, már holnap! Hozzák el hozzám a képeiket holnap reggel. Délután

felakasztom őket a Norvin falaira. Micsoda szenzáció lesz este, amikor az embe­rek vacsorázni jönnek! Úgy elkelnek a képek, mint a pinty! Köszönöm a sört.

Igyunk mindnyájan a Petit Boulevard Kommunista Művész Klubja sikerére!

 

 

11.

 

 

Másnap délben Tanguy apó bekopogtatott Vincenték lakásába.

– Szóltam már a többieknek is – mondta. – A képeket csak akkor állíthatjuk ki Norvinnél, ha ott vacsorázunk.

– Rendben van.

– Helyes. A többiek is eljönnek. A képeket csak fél ötkor akasztjuk fel. Ott tud lenni a boltomban négykor, Monsieur? Együtt megyünk az étterembe.

– Feltétlenül ott leszek.

Amikor Vincent megérkezett a kék cégtáblás boltba, Tanguy apó már rakta fel a képeket egy kézikocsira. A többiek benn voltak a boltban, szivarjukat szívták és a japán metszetekről vitatkoztak.

– Nos – szólt Tanguy –, indulhatunk.

– Segíthetek tolni a kocsit? – kérdezte Vincent.

– Nem, én vagyok a menedzser.

Tanguy a kocsival az út közepén elindult a Rue Montmartre-on felfelé. A fes­tők párosával mentek utána. Elöl Gauguin és Lautrec, az elválaszthatatlan két jó barát. Utánuk Seurat, akinek Rousseau izgatott hangon mesélt részleteket az aznap délután kapott második illatos női levélről, a sor végén pedig komoly be­szélgetésbe merülve Vincent és Cézanne.

– Tanguy apó, nem nehéz az a kocsi, rajta annyi halhatatlan remekművel? - kérdezte Gauguin. – Hadd tolom én is egy kicsit.

– Nem, nem – tiltakozott Tanguy, aki fáradhatatlan buzgalommal tolta a ko­csit -, ennek a forradalomnak én vagyok a zászlóvivője. Ha ránk lőnek, az első golyó engem érjen.

Furcsa társaság volt, ahogy ott mentek felfelé a lejtős montmartre-i utcán, szokatlan, cseppet sem polgári öltözetben, a képekkel megrakott kézikocsi mö­gött. A járókelők csodálkozó tekintettel néztek rájuk, amint nevetve és jókedvű­en beszélgetve baktattak a Norvin étterem felé.

– Vincent, említettem már, hogy ma délután újabb illatos levelet kaptam? - kérdezte Rousseau. – Ugyanattól a hölgytől.

Rousseau Vincent mellett haladt és hadonászva újabb részleteket beszélt el a titokzatos hölgytől érkező levelekről. Majd amikor befejezte történetét, ismét Seurat-hoz csatlakozott.

– Tudod ki írja Rousseau-nak ezeket a leveleket? – kérdezte Lautrec Vincenttől. - Nem. Honnan tudnám?

– Gauguin – mondta Lautrec vigyorogva. – Szegény Rousseau-nak még soha nem volt nőügye. Gauguin küldözgeti neki az illatos leveleket és a végén majd találkára hívja. A találkát a Montmartre-on tartják; Gauguin nőnek öltözik s mi kilessük, hogyan játszódik le Rousseau első szerelmi légyottja.

– Gauguin, ez kegyetlenség.

– Túlzol, Vincent – mondta Gauguin. – Csak jó tréfa, semmi egyéb.

Végre megérkeztek az elég szegényesnek látszó Norvin étterembe, egyik ol­dalán borkimérés, a másikon pedig takarmányt árusító bolt. A falak kívülről sár­gára, benn az étteremben világoskékre festve. Kéttucatnyi egyszerű faasztalon piros-fehér kockás abroszok. Hátul a konyhaajtó mellett egy fülkében ült a tu­lajdonos.

A festők jó órán át vitatkoztak, hogy a képeket hova akasszák. Tanguy apó már kezdett kétségbeesni, a tulajdonos bosszankodott, mert közeledett a vacso­ra ideje, a teremben pedig még mindig teljes volt a rendetlenség. Seurat nem en­gedte, hogy képeit felakasszák, mert a fal kék színe ütötte a festmények egének kék színét. Cézanne tiltakozott, hogy csendéleteit Lautrec „ócska plakátjai" mellé akasszák, Rousseau pedig megsértődött, mert képeit az étterem hátsó, a konyha felőli falán akarták felakasztani. Lautrec azt követelte, hogy egyik nagy vásznát az illemhelyen akasszák fel.

– Az emberek itt szoktak legnyugodtabban elmélkedni -jelentette ki. Tanguy apó kétségbeesetten ment oda Vincenthez és így szólt:

– Odaadok két frankot Monsieur, toldja meg valamivel maga is, ha van pén­ze és vigye el őket egy szemközti kocsmába. Ha csak egy negyedórára magam­ra hagynak, készen leszek idejében.

A csel bevált és mire a festők visszaérkeztek, a képek mind helyükön voltak. A vitát nem folytatták. Leültek a bejárat közelében egy nagyobb asztalhoz. Tan­guy apó feliratot helyezett el a falon: MINDEN KÉP ELADÓ. – OLCSÓ ÁRAK. – BŐVEBBET A TULAJDONOSNÁL.

Fél hat volt és a vacsorát csak hat órakor szolgálták fel. A festők nyugtalanul izegtek-mozogtak, mint az iskolás lányok felelés előtt. Valahányszor kinyílt az étterem ajtaja, reménykedve lestek oda, de a Norvin étterem vendégei ponto­san hat órakor érkeztek.

– Nézzétek Vincentet – súgta Gauguin Seurat-nak. – Ideges, akárcsak egy pri­madonna.

– A vacsora árába fogadok veled, Gauguin – szólt Lautrec –, hogy nekem ha­marabb kel el a képem, mint neked.

– Állom a fogadást.

– Cézanne, veled három az egyhez fogadok – ajánlkozott Lautrec.

Cézanne pulykapiros lett a sértődöttségtől. Mindenki jót nevetett rajta.

– Ne felejtsétek el – mondta Vincent –, abban egyeztünk meg, hogy az eladá­sokat Tanguy apó intézi; ebbe senki ne szóljon bele.

– Mért nem jönnek már? – türelmetlenkedett Rousseau. – Hamarosan hat óra.

Amint az óramutató közeledett a hathoz, mind idegesebben ültek a helyükön. Feszült figyelemmel néztek az ajtóra és nem kötekedtek tovább egymással.

– Párizs összes kritikusa miatt sem izgultam így a Függetlenek Kiállításán - mormolta Seurat.

– Nézzétek! – suttogta Rousseau. – Az az ember most jön át az utca innenső oldalára. Biztosan ide tart.

A férfi elment a Norvin étterem előtt, majd eltűnt szem elől. A falióra ütni kezdte a hatot; az utolsó ütéskor nyílt az ajtó és egy kopottan öltözött munkás lépett be. Arcáról lerítt a fáradtság, válla görnyedt volt.

– Most majd meglátjuk – szólt Vincent.

A munkás az étterem másik végébe ment, kalapját a fogasra tette és leült. A hat festő székében előredőlve figyelte minden mozdulatát. A munkás meg­nézte az étrendet, menüt rendelt és egy pillanattal később jó étvággyal kanalaz­ta levesét. Fel sem tekintett tányérjáról.

– Ejnye – mondta Vincent –, ez aztán furcsa.

Másik két munkás érkezett az étterembe. A tulajdonos jó estéttel köszöntötte őket. A két munkás dörmögve viszonozta a köszöntést, leültek a legközelebbi asztal mellé és nyomban heves vitába kezdtek valami aznap történt eseményről.

Az étterem lassanként megtelt. Érkezett néhány nő is férfiakkal. Mindenki a maga megszokott asztalához ült. A vendégek első dolga volt, hogy végignéz­zék az étlapot. Mihelyt felszolgálták a megrendelt ételt, enni kezdtek. Fel sem néztek tányérjukról. Vacsorájuk befejezése után pipára gyújtottak, beszélgettek, elővették esti lapjukat és olvastak.

– Mit parancsolnak az urak vacsorára? – kérdezte a pincér hét óra tájban.

Kérdésére senki sem felelt és a pincér tovább ment. Most egy férfi és egy nő érkezett az étterembe.

Mikor a férfi feltette kalapját a fogasra, ránézett Rousseau képére, egy dzsun­gelből fejét kidugó tigrisre és figyelmeztette rá társnőjét. A festők izgatottan figyelték, Rousseau félig felkelt székéről. A nő nevetett és halkan mondott va­lamit. Aztán leültek és nekiláttak az evésnek.

A pincér háromnegyed nyolckor szó nélkül felszolgálta a levest, de senki nem nyúlt hozzá. Amikor a leves kihűlt, a pincér elvitte. Utána hozta az étlapon sze­replő többi ételt. Lautrec az abroszra rajzolt a mártásba mártott villával. Csak Rousseau evett. De mindnyájan megitták a vacsorához járó savanyú vörös bort, még Seurat is. Fülledt meleg volt. Étel- és izzadságszag terjengett.

A vendégek egymás után fizettek, jó estéttel köszöntek el a tulajdonostól és távoztak.

– Sajnálom, uraim – szólt a pincér –, fél kilenckor zárunk.

Tanguy apó leszedte a képeket a falról és kivitte az utcára, majd egyedül tol­ta vissza kézikocsiját boltjáig, a sötétedő estében.

 

12.

 

 

A régi Goupil és Vincent bácsi szelleme örök időkre eltűnt a képkereskedés­ből. A képeket most ugyanúgy árusították, mint bármely fogyasztási cikket, ci­pőt vagy sós heringet. Theótól megkívánták, hogy minél több képet adjon el, bármilyen silányak is.

– Látod, Theo – mondta Vincent –, mégis ott kellene hagynod Goupilékat.

– A többi műkereskedő sem különb – mondta Theo fáradtan. – És már olyan régóta vagyok náluk. Nem fogom otthagyni őket.

– Én pedig azt mondom, válj meg tőlük. Látom rajtad, hogy mind szerencsét­lenebbnek érzed magad náluk. Velem ne törődj, én megállok a magam lábán is. Te vagy az egyik legjobb nevű műkereskedő Párizsban. Miért nem nyitsz ma­gad üzletet?

– Uramisten, hát újra kezdjük az egész vitát!

– Figyelj rám, Theo. Nagyszerű ötletem támadt. Kommunista képszalont nyitunk. Bizományba átadjuk neked minden képünket és egyenlő arányban osztozunk az üzleti nyereségen. Annyi pénzt össze tudunk szedni, hogy Pá­rizsban egy szerényebb üzlethelyiséget béreljünk, valahol a vidéken pedig közös műtermet rendezünk be. Portier nemrég adott el egy Lautrecet, Tanguy apó pedig több Cézanne-t. Biztosan tudom, a fiatalabb képvásárlók szívesen jönnének hozzánk. Vidéken a közös műterem fenntartása kevésbe kerülne.

Olcsón élhetnénk, nem kellene egy tucat műtermet fenntartanunk Párizsban.

– Vincent, szörnyen fáj a fejem. Szeretnék lefeküdni.

– Majd alhatsz vasárnap. Most hallgasd meg, amit mondani akarok. Nem bá­nom, feküdj le, de hagyd, hogy beszéljek. Odaülök az ágyad mellé. Az biztos, hogy nem érzed jól magadat Goupiléknál, s ha valamennyi fiatal festő velünk tart és összehozunk egy kevés pénzt...

Vincent másnap este Tanguy apó és Lautrec társaságában érkezett meg. Theo abban reménykedett, hogy Vincent nem jön haza aznap este. Tanguy apó szeme csillogott az izgalomtól.

– Monsieur Van Gogh, Monsieur Van Gogh – mondta –, higgye el, nagysze­rű ötlet ez. Meg kell valósítanunk. Feladom a boltomat és én is vidékre költö­zöm önökkel. Majd én őrölöm a festékeket, rámákat készítek és felfeszítem a vásznakat. Nekem csak kosztot és kvártélyt adjanak.

Theo sóhajtva tette le a könyvet a kezéből.

– És honnan szerezzünk hozzá pénzt? Az új képszalonhoz, a közös műterem­hez és annyi ember ellátásához rengeteg pénzre lesz szükség.

– A magam részét már el is hoztam – mondta Tanguy apó. – Itt van kétszáz­húsz frank, az egész megtakarított pénzem. Vegye át tőlem, Monsieur Van Gogh. Ezzel kezdjük a festőkolónia megalapítását.

– Lautrec, te értelmes ember vagy. Mit szólsz ehhez az eszeveszett elképze­léshez?

– Én csak helyeselni tudom. Pillanatnyilag nemcsak egész Párizzsal állunk harcban, hanem veszekszünk egymás között is. Ha egyesíteni tudjuk erőinket...

– Te gazdag ember vagy. Kész vagy támogatni bennünket?

– Azt már nem. Ha a művészkolónia csak külső segítséggel áll fenn, semmi értelme, hogy megalakuljon. A megalakuláshoz Tanguy apóhoz hasonlóan én is kétszázhúsz frankkal járulok hozzá.

– Őrült ötlet az egész; sajnos nem értetek az ilyesmihez – mondta Theo.

Tanguy apó hozzárohant és kezét szorongatva kérlelte:

– Kedves Monsieur Van Gogh, nagyon kérem, ne nevezze a tervünket őrült ötletnek. Én azt mondom, csodás. Önnek egyszerűen...

– Most már nem hagyhatsz cserben bennünket, Theo – szólt Vincent. – Te a mi emberünk vagy! Összegyűjtjük a pénzt és te állsz az élünkre. Goupilékat ott­hagyod végleg és te leszel a Kommunista Művésztelep igazgatója.

– Szinte látom magamat – mondta –, amint kordában tartom ezt a ti vad hordátokat.

Amikor Theo másnap este hazaérkezett, lakásuk zsúfolásig megtelt izgatott festőkkel. A füstöt vágni lehetett a szobában és mindenki hangosan vitatkozott. A szoba közepén Vincent ült törékeny kis asztal tetején. Ő próbálta irányítani a vitát. Szó sem lehet róla – kiáltotta. – Senki nem kap fizetést. Egész évben nem lá­tunk pénzt. Theo adja majd el a képeket; ennek fejében lakást és ellátást kapunk.

– Mi lesz azokkal, akiknek a képeit nem lehet eladni? – kérdezte Seurat. – Mennyi ideig gondoskodunk az eltartásukról?

– Ameddig a közösségben kívánnak maradni és dolgozni.

– Csodás – mondta Gauguin. – A végén felvehetjük magunk közé Európa va­lamennyi dilettánsát.

– Megérkezett Monsieur Van Gogh! – kiáltott Tanguy apó, amikor meglátta Theót az ajtóban. – Háromszoros éljen igazgatónknak! – Éljen Theo! Éljen Theo! Éljen Theo!

Az izgalom nőttön-nőtt. Rousseau tudni akarta, adhat-e hegedűórákat a mű­vésztelepen. Anquetin három hónapi lakbérrel tartozott és szeretett volna minél előbb a művésztelepre költözni. Cézanne ragaszkodott hozzá, hogy akinek pén­ze van, szabadon elkölthesse.

– Nem, az lehetetlen – kiáltotta Vincent –, akkor nem élnénk kommunista kö­zösségben. Mindenünket meg kell osztanunk; ez alól nem lehet kivétel.

Lautrecet az érdekelte, lehetnek-e nők a művésztelepen. Gauguin pedig azt akarta kimondani, hogy mindenkinek havonta legalább két képet kell átadnia a közösségnek.

– Én akkor nem lépek be! – kiáltotta Seurat. – Én legfeljebb egy nagy képpel készülök el évenként.

– Mi lesz a festőszerekkel? – kérdezte Tanguy apó. – Mindenki egyformán kap festéket és vásznat hetenként?

– Szó sincs róla – mondta Vincent. – Mindenki annyit kap, amennyire szük­sége lesz. Se többet, se kevesebbet. Ugyanúgy lesz, mint a közös étkezéssel.

– Mi történik a nyereséggel, ha majd elkelnek a képek?

– A nyereséget nem osztjuk szét – magyarázta Vincent. – Ha lesz fölösleges pénzünk, Bretagne-ban és később Provence-ban is rendezünk be művésztelepet. Hamarosan az ország minden részén lesznek művésztelepeink és mindenki utazhat hol ide, hol oda.

– Miből fedezzük a vasúti költségeket? Azt is a közös haszonból? – Ki dönti el, hogy ki és hova utazhat?

– Mi lesz, ha túl sok festő akar menni ugyanarra a művésztelepre a legjobb szezonban? Ki tesz igazságot, hogy senkit ne érjen sérelem?

– Theo, mint leendő igazgató, mit gondolsz, bárki csatlakozhat hozzánk? Vagy korlátozzuk a tagok számát? Bizonyos rendszer szerint kell festenünk? Lesznek modellek a művésztelepen?

A tanácskozás a hajnali órákig tartott. Az alattuk lakók ismételten seprűnyél­lel verdesték a menyezetet. Theo négy órakor lefeküdt, de Tanguy apó Vincent és még néhány lelkes leendő tag az ágya köré ült és mindenáron meg akar­ta ígértetni vele, hogy a következő hónap elsején hagyja ott állását Goupiléknál.

Az izgalom hétről hétre fokozódott. A párizsi festők két táborra oszlottak. A beérkezettek őrülteknek nevezték a két Van Gogh fivér körül csoportosuló­kat; ők azonban ezzel mit sem törődve, lelkesen vitatták meg újszerű próbálko­zásuk esélyeit.

Vincent intézte az ügyeket éjjel-nappal. Ezernyi apró részletkérdésnek járt utána. El kellett dönteni, hogyan szedik össze a szükséges pénzeket, hol lesz a művészcsoport képszalonja, hogyan szabják meg a képek árát, ki csatlakozhat hozzájuk, ki lesz a vidéken felállítandó művésztelepek vezetője?

Theo, bár legszívesebben kivonta volna magát az egészből, kénytelen volt részt venni mindenben. A Rue Lepicen levő lakásban a hét minden napján rengetegen gyűltek össze esténként. A festőkön kívül jöttek a lapok tudósítói riportanyagért, műkritikusok vitatták meg az új mozgalom várható jövőjét és gyakran érkeztek vidéki festők Franciaország különböző részeiből, akik mind csatlakozni kívántak a csoporthoz.

Theót tekintették a mozgalom fejének, pedig a szervezés munkáját főként Vincent végezte. Ő dolgozta ki a terveket, az alapszabályokat, a csoport költség­vetését, a részvételi összegek befizetési tervezetét, a hírlapi közleményeket és a kiáltvány szövegét, amely az ország határain túl is meg akarta ismertetni a mű­vészvilágot a Kommunista Művésztelep céljaival.

Mindez annyira lefoglalta minden idejét, hogy a festést teljesen abbahagy­ta.

Közel háromezer frank gyűlt össze a csoport céljaira. A festők átadták min­den megtakarított pénzüket. A Boulevard Clichyn utcai vásárt rendeztek és a festők maguk adták el képeiket a szervezet javára. Levelek érkeztek Európa minden részéből, s nem egyből előkerült egy-egy gyűrött, szakadozott bankjegy is. Műpártoló párizsiak keresték fel a Rue Lepicen levő házat és adták át hozzá­járulásukat a szervezkedés céljaira. Vincent végezte a titkári és pénztári munká­kat.

Theo ragaszkodott hozzá, hogy ötezer franknak össze kell gyűlnie, mielőtt ko­molyan hozzákezdenek a munkához. A Rue Tronchet-n nézett ki alkalmas üzlethelyiséget a csoport leendő képszalonjának, Vincent pedig a St. Germain­en-Laye melletti erdőben talált egy régi kastélyt, amely nevetségesen csekély bérért volt kapható. A csoporthoz csatlakozni kívánó festők képeiket a Rue Lepicre küldték el. A lakásban alig lehetett már mozogni. Theóék aránylag szűk lakásában száz meg száz látogató térült-fordult. Vitatkoztak, hol szelíden, hol hangos szitkozódások közben; csatáztak, ettek, ittak és vadul gesztikuláltak.

A végén Theo felmondólevelet kapott a házigazdától.

Az első hónap végén a Lajos Fülöp stílusú bútorok huzata csupa rongy volt.

Vincentnek nem jutott rá ideje, hogy csak egyszer is leüljön festőállványa elé. Leveleket kellett írnia, megbeszéléseket folytatni, házakat megnézni és az újon­nan jelentkező festőknek mindent elmagyarázni. A végén berekedt a sok be­szédtől. Szeme lázas izgalomban égett, a rendszeres étkezésről megfeledkezett és alig aludt néhány órát. Nem volt soha egy percnyi nyugta, megállása sem. Az ötezer frank a tavasz elejére összegyűlt. Theo a következő hónap elsején készült felmondani a Goupil cégnek. Véglegesen döntött a Rue Tronchet-i üz­lethelyiség bérbevétele ügyében, Vincent pedig lekötötte a St. Germain-i kas­tély bérletét. Theo, Vincent, Tanguy apó, Gauguin és Lautrec állították össze a csoport első művésztelepére jelentkezők névsorát. A lakásban felhalmozott képek közül Theo kiválogatta az új képszalon első kiállítására szánt képeket. Rousseau és Anquetin közt éles vita támadt, hogy kettőjük közül ki végezze az új képszalon külső és belső dekorálási munkáit. Theo már belenyugodott, hogy nap mint nap hajnalig ébren maradt és már ugyanúgy lelkesedett a nagy ügyért, mint Vincent kezdettől fogva. Lázasan dolgozott, hogy az előkészületek befeje­ződjenek és a művésztelep a nyár elején megnyílhasson. Vincenttel hosszú vi­tákat folytatott, hogy a második művésztelepet Bretagne-ban vagy Provence­ban állítsák-e fel.

Vincent egyszer teljesen kimerülten feküdt le hajnali négy órakor; Theo nem keltette fel, így aztán délig aludt és felfrissülten ébredt fel. Bement a műtermé­be. A festőállványon több héttel azelőtt megkezdett képét látta. A poros palet­tán a festékek kiszáradtak és az ecsetek csontkemények voltak a rájuk száradt festéktől.

Belsejében ekkor megszólalt egy halk hang: Vincent, mi vagy te? Festő vagy szervező?

A műtermében elraktározott képeket átvitte Theo szobájába és az ágyra rak­ta, a saját képeit pedig egyenként felrakta a festőállványra és gondolataiba el­merülve nézte őket.

Igen, határozottan haladt előre. Színei lassan-lassan világosabbakká lettek, kezdett kibontakozni kristályos fényük. Már nem utánozta festőtársait. Barátai művészetének nyoma sem volt már vásznain. Először ébredt tudatára, mennyi­re sajátos, egyéni stílust alakított ki. Ilyet eddig még nem látott soha, senkinél. Maga sem tudta, hogy jutott idáig.

Az impresszionizmus vérévé lett, már-már ott tartott, hogy elérkezzék a festői kifejezésnek egy egészen sajátos módszeréhez. Ekkor hirtelen meg­rekedt. A festőállványra most legújabban festett képeit tette fel. Egyszerre csak majd felkiáltott megdöbbenésében. Igen valamit majdnem…. Majdnem sikerült megfognia! Képein határozott festési módszer alakult ki; azokkal a fegyverekkel küzdött, amelyeket az előző télen kovácsolt magának.

Néhány heti szünet után tisztább távlatból látta saját művészi fejlődési irányát, amely impresszionista volt, de a maga egyéni stílusában.

Hosszasan nézett a tükörbe. Haját, szakállát rendbe kellett hoznia, inge szennyes volt, nadrágja gyűrött. Nyomban nekilátott, kivasalta Theo egyik in­gét, kivett öt frankot a pénzesdobozból és elment a borbélyhoz. Amikor rendbehozta magát, elment a Goupil képkereskedésbe a Boulevard Montmartre-ra.

– Theo – mondta –, jöjj el velem egy kis időre. – Mi az, mi van veled?

– Vedd a kalapodat. Talán akad egy kávéház, ahol nem találnak ránk. Amikor leültek a kávéház egyik belső sarkában, Theo így szólt bátyjához: – Tudod-e Vincent, hogy egy álló hónapja először beszélünk kettesben?

– Tudom, Theo. Sajnos be kell vallanom, hogy tökéletesen megbolondultam. - Hogyhogy?

– Theo, mondd meg nekem őszintén, festő vagyok én vagy szervező? – Hogyan érted ezt?

– Annyira belemerültem a csoport szervezési munkájába, hogy nem jutott

időm festésre. És ha az első művésztelep megnyílik, nem is jutok hozzá többé

soha.

– Értelek.

– Theo, én festeni akarok. Nem azért dolgoztam hét éven át, hogy művészte­lepet igazgassak. Alig várom, hogy újra kezembe vegyem az ecseteimet. Theo, én annyira kiéheztem a festésre, hogy legszívesebben felülnék az első vonatra és itt hagynám Párizst.

– De Vincent, mindazok után...

– Mondtam már, hogy tökéletesen megőrültem. Elmondjak mindent teljes őszinteséggel?

– Persze.

– Rá sem tudok nézni más festőkre. Halálosan unom a fecsegésüket, ostoba teóriáikat, vég nélküli veszekedéseiket. Ne nevess ki, jól tudom, hogy én is ugyanezt csináltam. Hiszen éppen erről van szó. De mostanában sokszor jár az eszemben, amit Mauve mondott: „Valaki vagy fest vagy fecseg a festészetről; de a kettő együtt nem megy." Azért gondoskodtál te az ellátásomról, Theo, hét

éven át, hogy most ötleteket gyártsak?

– Hasznos munkát végeztél a csoport megalakítása körül, Vincent.

– Igen, de most, hogy elérkezett az ideje a művésztelep megnyitásának, rájöt­tem, mennyire nincs semmi kedvem hozzá. Képtelen lennék köztük élni és dol­gozni. Theo, nem tudom, hogyan értessem meg veled. de biztos megértesz.

Amikor egyedül voltam Brabantban és Hágában, fontos személynek éreztem magamat. Egyedül voltam, de vállaltam a harcot mindenkivel. Festő voltam, az egyedüli festő az egész világon. Értékes volt minden, amit festettem. Tudtam, hogy nagy a tehetségem és egyszer majd a világ is elismeri rólam, hogy kitűnő festő vagyok.

– És most?

– Most egy vagyok a sok közül. Száz meg száz festő nyüzsög körülöttem és mindenütt a saját karikatúrámat látom. Gondolj csak arra a sok rossznál rosszabb képre, amit a csoporthoz csatlakozni akaró festők küldtek hozzánk. Ez is mind azt hiszi, hogy egyszer nagy festő lesz belőle. Lehet, hogy én sem vagyok különb náluk. Hogyan tudjam, hogy nem így van-e? Miből merítsek bá­torságot? Mielőtt Párizsba jöttem, nem tudtam, hogy vannak reménytelen őrül­tek, akik egyebet sem tesznek, mint áltatják önmagukat egész életükben. Most már tudom, és ez nyugtalanít.

– Nálad erről szó sincsen.

– Talán nincs, de nem vagyok benne egészen biztos. Amikor egyedül mara­dok kinn a mezőkön, elfelejtem, hogy mások mindennap ezer meg ezer képet festenek. Ilyenkor úgy képzelem, hogy az én képem az egyetlen és egyedülálló ékes adomány az egész világnak. Akkor is festenék, ha tudnám, hogy munkám visszataszító, de a művésznek ez az... illúziója... ez segít. Megértesz engem?

– Tökéletesen.

– Én különben sem vagyok városi festő. Nekem nem itt a helyem. Én paraszt

festő vagyok. Én vissza akarok térni a földhöz, oda, ahol a nap olyan forrón süt,

hogy kiéget belőlem mindent, csak azt a vágyat nem, hogy fessek! – Szóval... te el akarod hagyni... Párizst?

– Igen, el kell hagynom.

– És mi lesz a csoporttal?

– Kiválok belőle. De ti folytassátok a megkezdett munkát. Theo a fejét rázta.

– Nem, nélküled semmi esetre sem.

– Miért nem?

– Nem tudom. Én csak teérted vállaltam... mert te akartad. Egy pillanatig hallgattak.

– Még nem mondtál fel ugye, Theo?

– Nem. Csak a jövő hónap elsején szándékoztam. – A pénzt majd visszaküldjük mindenkinek.

– Persze... És mikor készülsz elmenni Párizsból?

– Addig nem, amíg a színekről mindent nem tudok.

– Értem.

– De akkor elmegyek. Valószínűleg délre. Hova? Még nem tudom. Egyedül akarok lenni. És festek és festek és festek. Egyes-egyedül.

Vincent szeretetteljesen ölelte át fivérét nyers, szögletes mozdulatokkal.

– Theo, ugye nem vetsz meg, hogy most egyszerre mindent odadobok, ami­kor annyi mindent kényszerítettem rád.

– Dehogy vetlek meg.

Theo szomorúan mosolygott és megsimogatta Vincentnek vállára tett ke­zét.

– Nem... persze, hogy nem. Tökéletesen megértelek és azt hiszem, igazad van. Idd ki az abszintedet, bátyóka. Nekem vissza kell mennem az üzletbe.

 

 

13.

 

Vincent még egy hónapig dolgozott Párizsban és bár a világos színek haszná­lata képein most már csaknem annyira uralkodó lett, mint impresszionista festő barátai vásznain, még mindig nem tudta kifejezni mondanivalóját úgy, ahogyan szerette volna. Először arra gondolt, hogy ezt rajztechnikájának nyersesége okozza, s ezért szenvedélyes természetén erőt véve, megpróbált lassan, higgad­tan dolgozni. Kínlódott, aprólékos gonddal rakta fel a színeket, de az ered­ménnyel így sem volt elégedett, amikor munkáját befejezte. Ecsetkezelését si­ma képfelületek alá igyekezett elrejteni és vastagon felrakott színek helyett át­tetsző színhatásokkal próbálkozott, de sehogyan sem boldogult vele. Újra meg újra azt kellett tapasztalnia, hogy ha bukdácsolva is, egyedülálló festési techni­kát fejleszt ki magának, amelynek segítségével majd el tud mondani mindent, amit csak akar. A baj csak az volt, hogy ezt a technikát még nem tudta teljesen birtokba venni és elsajátítani.

– Már majdnem megfogtam – mormolta magában egy este, amikor hazaérke­zett. - Majdnem, de nem egészen. Csak tudnám, mi gátol meg benne.

– Azt hiszem, én meg tudom neked mondani – szólt Theo, kezébe véve Vin­cent frissen festett vásznát.

– Igazán? Mondd, micsoda?

– Párizs.

– Párizs?

– Igen, Párizs olyan neked, mint az atlétának az edzőpálya. Amíg itt vagy, bi­zonyos tekintetben iskolás gyermek maradsz. Emlékezel az iskolára Zundert­ben? Azt megtanultuk, mit kell csinálni és mások hogyan csinálják, de a ma­gunk erejéből nem csináltunk semmit.

– Úgy véled, hogy itt nem boldogulok a témáimmal?

– Nem; arra gondolok, hogy itt nem tudsz tökéletesen elszakadni azoktól, akiktől tanultál. Nagyon magányos leszek nélküled, Vincent, de tudom, el kell menned. Kell lennie olyan helynek a világon, ahol tökéletesen magadra találsz. Nem tudom, hol ez a hely; a te dolgod, hogy megtaláld. De az iskolától el kell szakadnod, hogy teljesen megérlelődj.

– Tudod, öcsém, melyik földrészre gondoltam sokszor mostanában? – Nem tudom.

– Afrikára.

– Furcsa.

– Igen, Afrika perzselő napja után vágytam a hosszú tél hideg napjain. Delac­roix Észak-Afrikában találta meg színeit; hátha ott találom meg én is.

– Afrika nagyon messze fekszik – mondta Theo elgondolkodva.

– Theo, nekem a nap kell. A nap, amikor hősége és ereje a legfélelmetesebb. Éreztem, mint vonzott óriási mágnesként dél felé egész télen át. Hollandiában nem is tudtam, hogy van nap. Most már tudom, hogy festészet nincs nélküle. Talán a forrón sütő nap hozza meg az én érett férfiúságomat is. A párizsi tél hi­dege a csontjaimat járja át; ez fagyasztotta meg palettám színeit és ecsetjeimet. Én mindig megvetettem a félmegoldásokat. Csak egyszer jussak el Afrika forró ege alá, hogy az ottani nap űzze ki belőlem a hideget, az gyújtsa lángra palet­tám színeit...

– Hm – szólt Theo –, ezen még gondolkodnunk kell. Lehet, hogy igazad van.

Paul Cézanne búcsúvacsorát adott barátainak. Apja segítségével megvásárolta a telket az Aix felett emelkedő dombon és most hazament, hogy felépítse műtermét.

– Hagyd itt Párizst, Vincent – mondta –, és jöjj te is Provence-ba. Ne Aix-be, mert az az én birodalmam, hanem valahová a közelbe. A nap melegebb és tisz­tább arrafelé, mint bárhol másutt. Olyan fényt és olyan tiszta színeket találsz ott, amilyet nem láttál még sehol. Én ott maradok életem végéig.

– Én is itt hagyom Párizst hamarosan – mondta Gauguin. – Visszamegyek a trópusokra. Ha azt gondolod, Cézanne, hogy a Provence-ban van az igazi nap, el kellene egyszer jönnöd a Marquesas-szigetekre. Ott a napfény és a színek ugyanolyan primitívek, mint a szigetlakók.

– Nektek be kellene állnotok a napimádók közé – jegyezte meg Seurat.

– Azt hiszem, én Afrikába megyek – jelentette ki Vincent.

– Akkor – mondta Lautrec –, Delacroix leszel, fiatalabb kiadásban. – Valóban ez a terved, Vincent? – kérdezte Gauguin.

– Igen, ha nem is rögvest. Gondolom, egy ideig Provence-ban maradok, hogy

megszokjam a napot.

– Csak ne Marseille-ben – szólt Seurat –, mert Marseille Monticelli személyes tulajdona.

– Nem mehetek Aix-be sem, mert azt Cézanne foglalta le magának, Monet

meg Antibes-ot, Marseille-re pedig „Fada" miatt nem is gondoltam. Ki tudna

valami mást ajánlani?

– Várj csak – szólt Lautrec –, tudok egy helyet. Mit szólnál Arles-hoz?

– Arles-hoz? Ugye, az valami régi, római eredetű város?

– Igen. Néhány órányira van Marseille-tőt a Rhône partján. Egyszer jártam ott. Annak a vidéknek a színei mellett Delacroix afrikai képei sápadtak és vér­szegények.

– Ne mondd! Jól süt ott a nap?

– Jól süt-e? Arles-ban oly erős a napsütés, hogy bárkit megbolondítana. Az ar­les-i nők pedig a legremekebb teremtések az egész világon. Örökölték görög őse­ik tiszta, finom arcvonásait, párosulva a római hódítók erős, robusztus termeté­vel. Ezenfelül vannak bennük határozott keleti vonások is, valószínűleg a nyol­cadik századbeli szaracén invázió következményeként. Arles-ban került elő a földből az igazi Aphrodité. A szobor modelljének arles-i nőnek kellett lennie.

– Nagyon csábítóan hangzik, amit mondasz.

– Csábító is. De Arles-ban fúj a misztrál is.

– Mi az a misztrál? – kérdezte Vincent.

– Majd megtudod, ha ott leszel – mondta Lautrec, arcán különös grimasszal.

– Drága az élet? Vagy olcsó?

– Olcsó. Arles-ban nem költhetsz másra, mint lakásra és élelemre, s az sem kerül sokba. Ha mindenáron itt akarod hagyni Párizst, miért nem próbálod meg Arles-t?

– Arles – mondta Vincent maga elé nézve. – Arles és az arles-i nők. Szívesen lefesteném őket.

Párizs nyugtalanította Vincentet. Túl sok abszintet ivott, túl sokat dohányzott, túl sokat nyüzsgött, mindenben mohó volt. Most ellenállhatatlan vágy fogta el, hogy elmenjen, nyugton éljen egyedül és túláradó energiáit festészetében élje ki. Vágyott a forró napra, hogy művészete megtermékenyüljön. Úgy érezte, nyolc, küzdéssel teli esztendő után végre elérkezett teremtő erejének teljességé­hez. Tudta, hogy annak, amit eddig festett, nincs értéke, s már csak kevés ideje maradt hátra, hogy megalkossa azt a néhány képet, amelyek igazolják életét.

Mit is mondott Monticelli? „Tíz esztendeig kell keményen dolgoznunk, hogy a végén meg tudjunk festeni néhány jó arcképet."

Párizsban biztonság, barátság és szeretet vette körül. Theo meleg otthont nyújtott. Fivére vigyázott rá, hogy ne éhezzék, ne kelljen kétszer kérnie, ha bár­milyen festőszerre volt szüksége és ne tagadjon meg tőle semmit, elsősorban a meleg testvéri szeretet, amit módjában volt megadnia.

Vincent jól tudta, amint elmegy Párizsból, a bajok újra kezdődnek abban

a pillanatban. A Theótól kapott pénzt képtelen lesz helyesen beosztani: ezért uj­ra éhezni fog. Nyomorúságos lebujokba jár majd, nem lesz pénze festékekre és nem lesz egyetlen barátja sem, akivel szót váltson.

– Meg fogod szeretni Arles-t – mondta Lautrec. – Nagyon csendes hely és senki sem fog háborgatni. Az időjárás száraz és forró, a színek pompásak. Ez az egyetlen hely Európában, ahol megtalálhatod a japán metszetek világos levegő­jét. Valóságos festőparadicsom. Ha nem kötne minden szál Párizshoz, magam is odamennék.

Aznap este Theo és Vincent Wagner műveiből rendezett hangversenyen vett részt. Korán mentek haza és az estét a zunderti gyermekszoba emlékeinek feli­dézésével töltötték. Másnap reggel Vincent készítette el Theónak a reggelit, majd miután fivére távozott a képszalonba, a lakásban nagytakarítást rendezett. A falakra felrakta néhány kedves képét: rózsaszín tengeri rákokat, Tanguy apó arcképét széles karimájú szalmakalapjában, a Moulin de la Galette-et, egy női aktot meg egy tanulmányt a Champs Elysées-ről.

Amikor Theo este hazaérkezett, a szoba asztalán néhány soros levelet ta­lált.

 

Kedves Theo,

elutaztam Arles-ba. Mihelyt megérkezem, azonnal írok. Néhány képemet fel­szegeztem a falra, hogy ne felejts el egészen.Szeretettel ölel
Vincent

 

 

VI. ARLES

 

 

 

 

1.

 

 

Az arles-i nap, ez a citromsárga színben izzó tűzgolyó, vakító fénnyel vadul tűzött Vincentre, az acélkék égboltozatról. A félelmetes forróság és a levegő hi­hetetlen tisztasága új és szokatlan világot teremtett.

Kora reggel szállt ki a vonat egyik harmadik osztályú kocsijából és ment le az állomástól a kanyargó úton a Rhône partján fekvő vásártérre, a Place Lamar­tine-ra. Maga a város domboldalon kapaszkodott felfelé az álmos, forró égövi napsütésben. A vásártér túlsó oldalán kávéházak és olcsó szállodák sorakoztak sűrűn egymás mellett.

Vincentnek nem okozott különösebb fejtörést, hol keressen szállást. A legkö­zelebbibe, a Hotel de la Gare-ba ment, ott bérelt szobát. Sivár szállodai szobá­jának bútorzata: ócska rézágy, csempe lavór, vizeskancsó és egyetlen szék. A tulajdonos behozott még egy festetlen asztalt is, de arra már nem jutott hely, hogy Vincent festőállványát felállítsa, különben is egész nap a szabadban szán­dékozott festeni.

Bőröndjét letette az ágyra, aztán máris rohant ki, hogy szétnézzen a városban. Arles központjába a Place Lamartine-ról két útvonalon lehetett eljutni. Széles kocsiút vezetett körbe a város szélén és kanyargott fel a dombtetőre, elhaladva az egykori római település fóruma és amfiteátruma mellett. Vincent a közeleb­bi utat választotta és zegzugos, macskakövekkel kikövezett szűk utcákon kapaszkodott fel a dombtetőre. Hosszú, megerőltető séta után végre felért a nap­tól perzselt Place de la Mairie-re. Közben olyan vén kőházak, négyszögletes szűk terek mellett ment el, amelyek mintha érintetlenül maradtak volna fenn a római uralom kora óta. Védekezésül a forró napsütés ellen az utcák annyira szű­kek voltak, hogy az utca közepén állva az ember szinte elérte az egymással szemben álló házak falát. Nemcsak a napsütés, a misztrál forró lehelete ellen is védekezni kellett; ezért az utcák annyira zegzugosan épültek, hogy tíz méternél hosszabb, egyenes utcarészt sehol nem lehetett találni. A házak előtt többnapos szemét hevert és szurtos gyerekek játszottak a kapualjakban; az egész város a nyomor és elhanyagoltság képét mutatta.

Vincent a Place de la Mairie-ről keskeny közön haladt át a város háta mögött húzódó széles útra, amely egyben piactérül is szolgált, majd innen kisebb par­kon átsétálva ereszkedett le a domboldalon épült római arénába. Felkapaszko­dott a körben épített nézőtér kövein, majd leült a kőfal szélén, ahonnan lábát hatvan méter mély szakadék fölött lóbálta. Rágyújtott pipájára, elégedetten néz­te új birodalmát és máris otthonosan érezte magát.

Lába alatt a domboldalon a város kaleidoszkópszerűen tarkállott a Rhône partjáig. Az eredetileg vörös tetőcserepeket az erős napsütés kiszívta és a ház­tetők a legtarkább színekben pompáztak a citromsárgától és pirosas rózsaszíntől az élénk levendulakékig és az agyagos barnáig.

A széles és sebes vizű Rhône éles kanyarulattal fordult délre, egyenesen a Földközi-tenger irányába, annak a dombnak a lábánál, ahol Arles házai épültek. A folyó két partját kőrakpartok foglalták keretbe. A túlsó parton Trinquetaille városa festett díszletként csillogott a napfényben. Hátul magas hegysor emelke­dett, felette az ég tiszta, felhőtlen. Előtte gondosan megművelt szántóföldek és virágzó gyümölcsöskertek, termékeny völgyek mély barázdái és a közöttük hú­zódó, Montmajour nevű dombhát.

Vincentre a legmélyebb hatást a vidék különös színei tették. Az ég kemény és mély kékje szinte már nem is látszott kéknek, inkább színtelennek tűnt. Az előt­te elterülő rétek és mezők a zöld minden árnyalatának vad tobzódásával csillog­tak. Ámuló szemmel nézte a színek hihetetlen kavargását; a citromsárga napot, a frissen szántott barázdák vérvörös színét, a magányos hófehér felhőt a Mont­majour felett és a gyümölcsöskertek vibráló rózsaszín árnyalatait. Hogyan tudja ezt majd megfesteni? Hogyan tudja hihetővé tenni, hogy ezek a színek valóban léteznek és hogyan férnek majd rá palettájára? Öt színárnyalat harcolt egymással a természet bőkezűségéből: a citromsárga, a kék, a zöld, a vörös és a rózsaszín.

Vincent a várost megkerülő kocsiúton ment le a Place Lamartine-ra, s festő­állványával, festékeivel és egy keretre feszített vászonnal indult el a Rhône part­ján lefelé. A mandulafák virágba borulva álltak mindenfelé. A folyó vizéről visszaverődő napfény megfájdította a szemét. Kalapját szállodai szobájában hagyta. Élesen sütött a nap a fejére és kiszívta belőle Párizs hidegét, fáradtságát, csüggedtségét és a városi élet okozta csömört, mely fogva tartotta lelkét.

Lefelé haladva a folyó mentén egy kilométernyire felvonóhídhoz ért, amelyen egy talyiga ment át, s körvonala felrajzolódott a tiszta, felhőtlen égre. A folyó vize kék volt, a part narancssárga, a fű zöld. Egy magányos fa árnyékában tar­ka főkötős, bő ráncú, fehér ruhába öltözött asszonyok mostak serényen.

Vincent felállította festőállványát, mélyet lélegzett és behunyta szemét. Nincs ember, aki ennyi színt nyitott szemmel megfogjon. Egyszerre lerázott magáról mindent: Seurat fejtegetéseit a tudományos pointillizmusról, Gauguin elméletét a színek dekoratív jellegéről, Cézanne tanát a tömör felületek jelentőségéről, Lautrec epés gyűlöletét és színekkel rajzolt vonalait.

Nem maradt más, csak Vincent Van Gogh.

Vacsoratájt érkezett vissza szállodájába. Leült az ivóban és abszintet ren­delt. Izgalmával annyira eltelt, hogy evésre gondolni sem tudott. Szomszéd­ja meglátta ruháján, kezén és arcán a festékfoltokat és beszélgetésbe kezdett vele.

– Párizsi újságíró vagyok – mondta. – Három hónapja tartózkodom itt; anyagot gyűjtök egy könyvhöz, amit a provanszál nyelvről készülök írni.

– Én csak ma reggel érkeztem – mondta Vincent.

– Tudom. Hosszabb ideig szándékozik itt maradni?

– Azt hiszem, igen.

– Fogadja meg tanácsomat, tegyen le erről. Arles a földgolyó legőrültebb pontja.

– Miért gondolja?

– Nem gondolom, tudom. Három hónapja figyelem az ittenieket és mondha­tom mind kissé hibbant. Nézze csak meg jobban őket. Figyelje a tekintetüket. Nincs egyetlen normális, józan ember egész Tarascon környékén.

– Ez aztán különös egy állítás – mondta Vincent.

– Egy hétbe sem telik és egyet fog érteni velem. Az egész Provence-ban Arles és környéke szenved leginkább a könyörtelenül tűző napsütéstől. Ön már járt kinn a napon. Elképzelheti, mit jelent ez Arles lakóinak, akik állandóan ki vannak szolgáltatva a gyilkos napsütésnek. A forróság valósággal kiégeti a fe­jükből az agyvelőt. És a misztrál! Ön, ugye, még nem tudja, mi a misztrál? Majd megtudja. Az arles-iakat az év kétszáz napján félőrületbe kergeti. Ha járni pró­bál az utcán, a szél ereje a falhoz csapja. Kinn a mezőkön a földhöz vágja és szeme-szája teli lesz porral. Csontja velejéig hatol és néha úgy érzi, egy perccel sem bírja tovább elviselni. Láttam, amikor a pokoli szél ablakokat tépett ki rá­mástul, fákat csavart ki, kerítéseket döntött ki, embert, állatot úgy kergetett a mezőn, hogy azt gondoltam, darabokra tépi őket. Én csak három hónapja va­gyok itt és már magam is kezdek kicsit megtébolyodni. Hál' Istennek, holnap reggel elutazom.

– Nem túlzás ez? – kérdezte Vincent. – Egy nap alatt nem sokat láttam az ar­les-iekből, de én eléggé normális lényeknek találtam őket.

– Azzal a kevéssel, amit ön látott belőlük, nincs is baj. De majd ha jobban megismeri őket. Tudja, mi az én magánvéleményem?

– Nem. Micsoda? Igyék velem egy abszintet.

– Szívesen. Véleményem szerint Arles epileptikus. Időnként olyan fékezhe­tetlen ideges izgalom vesz erőt az arles-iakon, hogy az ember csak várja, mikor fetrengenek görcsökben a földön és habzik a szájuk.

– És valóban ez történik?

– Éppen ez a különös benne, hogy nem. Mindig eljutnak a feszültség legma­gasabb fokára, s aztán hirtelen megállnak. Három hónapon át állandóan azt vár­tam, forradalom vagy tűzhányó tör ki a Place de la Mairie-n. Egy tucatszor azt hittem, az emberek most egyik percről a másikra megőrülnek és egymás torká­nak esnek. De mikor eljutottak ahhoz a ponthoz, ahol a robbanás már elkerülhe­tetlennek látszott, a misztrál néhány napra elcsendesedett és a nap elbújt a fel­hők mögé.

– Nos, ha így történt – nevetett Vincent –, és a roham soha nem következett be, talán mégsem helyes az arles-iakat epileptikusoknak nevezni. Vagy igen? – Nem – szólt az újságíró. – Nem epileptikusok, de epileptoidok, hajlamosak az epilepsziára.

– Hogy az ördögbe érti ezt?

– Lapomnak készítek erről a tárgyról cikket, ezt viszem magammal Párizsba. Az ötletet egy német folyóiratból vettem. Zsebéből folyóiratot vett elő és megmutatta Vincentnek.

– Orvosok több száz olyan idegbeteget figyeltek meg, akik epileptikusoknak látszottak, de soha nem kaptak rohamot. Az alábbi grafikonok mutatják az epi­leptikusnak látszó ideges állapot előfordulási eseteit. Megfigyelésük szerint az ideges állapot legmagasabb foka az esetek túlnyomó többségében a harmincha­todik és harmincnyolcadik életév közt következik be és epileptikus rohamokban nyilvánul meg. Ezután még néhány roham következik, majd egy-két éven belül az illetőnek vége.

– Ilyen korán? Szinte hihetetlen – jegyezte meg Vincent. – Hiszen az ember ilyen korban kerül valójában képességei teljes birtokába.

Az újságíró visszatette a folyóiratot a zsebébe.

– Hosszabb ideig marad a szállodában? – kérdezte. – A cikkemet már majd­nem befejeztem; ha majd megjelenik, küldök belőle. Arról szól, hogy Arles epi­leptoid város; izgalmi állapota évszázadokon át fokozódott, most pedig közele­dik a válságos pillanathoz. Ennek hamarosan be is kell következnie. Ekkor fé­lelmetes katasztrófa szemtanúi leszünk. Gyilkosságok, gyújtogatások, nők meg­erőszakolása, vandál pusztítás, s mindez egyszerre! Az izgalmi állapot fokozó­dó feszültsége nem tarthat a végtelenségig. Valaminek történnie kell és ez nem is marad el. Én elmegyek, mielőtt a roham bekövetkezik; önnek is ajánlom, tart­son velem.

– Köszönöm – mondta Vincent –, én itt maradok. Most lefekszem. Találkozunk még reggel? Nem? Akkor jó szerencsét! És ne felejtse el a cikkét elküldeni.

 

2.

 

Vincent mindennap hajnalban kelt, felöltözködött és több kilométernyit gya­logolt lefelé a folyó mentén, amíg lefestésre alkalmas témát talált. Minden este új, teljesen befejezett képpel tért haza. Hazaérkezése után megvacsorázott, majd azonnal lefeküdt.

Valóságos festőgéppé fejlődött. Egymásután, szinte forrón kerültek ki keze alól a vásznak, közben jóformán tudomásul sem vette, mit csinál. A környék gyümölcsöskertjei virágjukban álltak és Vincent vad szenvedéllyel látott hozzá lefestésükhöz. Már nem is gondolt rá, hogy fest, csak festett szüntelenül. Nyolc éven át tartó, kemény munkájának eredményei most jelentkeztek teljes fényük­ben. Volt rá eset, hogy vásznához hajnalban kezdett hozzá és délre már tökéle­tesen befejezte. Ilyenkor hazament, megivott egy csésze kávét és új vászonnal indult el más irányba.

Azt sem tudta, jó-e vagy rossz-e, amit fest. Nem is törődött vele. Megrésze­gedett a színektől.

Senkivel, egyetlen szót sem váltott. Ami kis ereje még maradt a festés után, arra használta, hogy megküzdjön a misztrállal. A hét három napján kénytelen volt festőállványát a talajba vert karókhoz erősíteni, s ilyenkor a vászon úgy le­begett a szélben, mint kötélre kiakasztott lepedő. Éjszakára ilyen napokon úgy fájt minden tagja, mintha alaposan megverték volna.

Kalapot sohasem hordott. Az erős napsütés kiégette haját a feje búbján. Éjsza­kánként, kis szállodai szobájának rézágyán feküdve, úgy érezte, mintha fejét tűzgolyó venné körül. A napfény tökéletesen megvakította; festés közben nem tudta megkülönböztetni a rétek, a föld és az ég színét. Mégis amikor visszatért a szállodába, látta, hogy vásznán ragyogó színekkel csillog a provence-i táj. Egyik nap gyümölcsöskertben festett. A felszántott föld lila volt, a kerítés piros, benne a gyümölcsösben két, rózsaszínű virágokkal borított őszibarackfa állt, mögöttük csillogó kék és fehér ég.

– Alighanem ez a legjobb eddigi tájképem – mormolta magában.

Otthon a szállodában levél várta, amelyből arról értesült, hogy Anton Mauve Hágában meghalt. A két őszibarackfa alá ezt írta: „Emlékezésül De Mauve-ra. Vincent és Theo", s a képet elküldte unokanővérének, Jetnek az Uileboomen ut­cába.

Másnap reggel virágba borult szilvafákat festett; kellemetlen szél támadt, amely hol megszűnt, hol még hevesebben fújt. Kisütött a nap és a fák fehér szir­mai csillogtak a napsütésben. Vincent zavartalanul folytatta a festést. Nem törő­dött vele, hogy egy-egy szélroham történetesen a földre dönti festőállványát. Scheveningeni napjaira gondolt, amikor esőben vagy a dűnék széltől felkavart

homokfelhőjében festett, s a parthoz csapódó hullámok tajtékja nedvesítette be festőállványát. Képének alapszíne fehér volt, jó sok sárgával, kékkel és lilával. Amikor a képet befejezte, olyasmit látott rajta, aminek megfestésére munka közben nem is gondolt: a misztrált.

– Mindenki azt gondolja majd, hogy részeg voltam, amikor ezt a képet festet­tem - mondta magában elmosolyodva.

Theo legutolsó levelének egyik sorára gondolt. Mijnheer Tersteeg látogatta meg fivérét Párizsban, s amikor megállt Sisley egyik képe előtt, ezt mondta Theónak: „Azt kell hinnem, hogy aki ezt a képet festette, kicsit részeg volt."

Ha Tersteeg látná Arles-ban festett képeimet – gondolta Vincent –, meg len­ne győződve róla, hogy delirium tremens tört ki rajtam.

Az arles-iak messziről elkerülték Vincentet. Látták, amikor rohanva ment ki kora hajnalban a rétekre, hátán nehéz festőállványával, hajadonfőtt, előreugró állával, szemében lázas izgalommal. Amikor hazafelé tartott, ismét látták mé­lyen ülő, lángoló szemét, naptól vörösre sütött feje búbját, a friss festéktől még nedves vásznat a hóna alatt. Így bandukolt, magában beszélve s gesztikulálva. Gúnynevet is adtak neki és mindenki így szólongatta:

Fou-roux!* (Bolond-vörös! – franciául).

Lehet, hogy vörös hajú bolond vagyok – gondolta –, de mit tegyek?

A szállodatulajdonos ott csapta be, ahol tudta. Vincent nehezen oldotta meg étkezését, mert Arles-ban mindenki otthon étkezett, az éttermek pedig igen drá­gák voltak. Szeretett volna jó erős levest enni, de sehol nem kapott.

– Megkérném Madame, főzzön nekem néhány burgonyát – mondta egy he­lyen.

– Lehetetlen, Monsieur.

– Hát egy kis rizs akadna? – kérdezte.

– Azt holnapra szántam.

– És egy kis makaróni?

– Nem tudom hova tenni a tűzhelyen.

A végén lemondott róla, hogy rendszeresen étkezzék; azt ette, amihez éppen hozzájutott. Az erős napsütés volt legfőbb tápláléka, s gyomrával elég mosto­hán bánt. Normális étel helyett megelégedett abszinttel, dohányzással és Daudet Tartarinról szóló történeteinek olvasásával. A festőállványa előtt töltött hosszú órák izgalma erősen igénybe vette idegrendszerét és szüksége volt valami izga­tószerre. Ehhez kellett esténként az abszint, ami csak fokozta nyugtalanságát, amikor másnap tűző napban, misztrál közepette elkezdte munkáját.

A nyár előrehaladásával az egész táj kiégett, s mindennek óarany, bronz és rézvörös színe támadt. A háttérben az ég fehéren izzó és zöldesen azúrkék volt.

Minden tárgy, melyre rátűzött a nap, kénsárga színt öltött. Ezért vásznain az égő sárga színek kerültek túlsúlyba. Tudta, hogy az európai festészetben a sárgát a reneszánsz óta nem használták, de ez nem riasztotta vissza. Tubusaiból mind több sárga szín került vásznaira. Levegős képein az égő, tűző nap élt, lélegzett.

Meg volt győződve arról, hogy jó képet festeni ugyanolyan nehéz, mint gyé­mántot vagy igazgyöngyöt találni. Elégedetlen volt önmagával meg azzal, amit csinált, de bízott benne, hogy a végén majd jobban megy munkája. Ez a remé­nye néha csalóka délibábnak látszott, mégis csak akkor érezte, hogy él, ha tel­jes erejével belemerült munkájába. Magánélete a semmivel volt egyenlő. Mint valami gépezetbe, festő automatába, reggelenként ételt, italt és festéket dobott bele, estére meg kész festmény jött ki belőle. És mi volt a célja? Hogy eladja képeit? Semmiképpen sem! Tudta, hogy ké­peit senki nem óhajtja megvenni. Miért kellett hát annyira sietnie? Miért haj­szolta magát, hogy tucatszámra fesse a képeit, amelyek halomba rakva már alig fértek el nyomorúságos rézágya alatt?

Nem vágyott már sikerre. Azért dolgozott, mert dolgoznia kellett, mert ez védte meg az elviselhetetlen lelki szenvedéstől, és mert a munka lekötötte. Nem érezte sem feleség, sem otthon, sem gyermek szükségét; nem törődött szerelem­mel, barátsággal és egészségével; lemondott biztonságról, kényelemről, evésről és jól megvolt Isten nélkül is. De nem tudott meglenni valami nélkül, ami na­gyobb volt saját magánál, s ami az életet jelentette neki, nem tudott lemondani – az alkotásról.

 

3.

 

Szeretett volna modelleket fogadni, de az arles-iak nem voltak hajlandók mo­dellt ülni neki. Úgy gondolták, rossz képeket fest majd róluk, és barátaik nevet­ni fognak arcképükön. Vincent tudta, hogy ha képei édeskések lennének, mint Bouguereau-éi, az emberek nem szégyellnék magukat lefestetni vele. Így felad­ta a modellfestést és csak tájképeket festett.

Nyár közepén állandó volt a hőség, s a szél elült. A táj fényei kénsárga és sá­padt aranyszín között váltakoztak. Gyakran gondolt Renoir tiszta, világos vo­nalvezetésére. Ez illett Provence tiszta levegőjéhez, akárcsak a japán metszetek­hez.

Egyik nap, kora reggel meglátott egy kávébarna bőrű leányt: haja hamvassző­ke, szeme szürke. Halvány rózsaszín, szűk ingválla alatt tisztán látszott szép ala­kú, kemény kis melle. Szépsége egyszerű volt, mint a mezei virágoké, vonalai tiszták, szűziek. Anyja meghökkentő teremtés volt piszkos, kifakult sárga, kék ruhájában és leányával együtt néhány centime-ért órákon át ült neki modellt. A háttérben, erős napsütésben hófehér és halványsárga virágok csillogtak.

Amikor aznap este visszatért szállodájába, még mindig a kávébarna bőrű le­ány járt az eszében, s nem jött álom a szemére. Tudta, hogy Arles-ban vannak bordélyházak, többnyire ötfrankosak, ahova a francia hadseregbe besorozott, fe­kete bőrű gyarmati katonák, a zuávok jártak.

Vincent hónapok óta nem beszélt nővel, csak amikor egy-egy csésze kávét ivott vagy dohányt vásárolt. Margot szerelmes szavai jártak az eszében, hogyan jártatta végig ujjait arcán és borította el csókjaival.

Felugrott, majd gyors léptekkel haladt át a Place Lamartine-on és belevetette magát a sötét, zegzugos utcák labirintusába. Néhány percig ment a dombra fel­kapaszkodó utcákon, és ekkor hangos kiáltozást hallott. Futva ért a Rue des Ri­colettes-en az egyik bordélyház elé, ahonnan a csendőrök éppen szekéren szál­lították el két zuáv katona holttestét, akiket részeg olaszok öltek meg. A zuávok vörös fezei vértócsában feküdtek az utca kövezetén. Egy csendőrjárőr vasra ver­ve vitte el az olaszokat; a feldühödött tömeg pedig kórusban kiáltozta:

– Akasztófára velük! Akasztófára velük!

Vincent az izgalmat felhasználva észrevétlenül surrant be a Rue des Rico­lettes 1. számú házba, a bordélyba. A tulajdonos, Louis, köszöntötte, majd az előcsarnokból balra vezette egy kis szobába, ahol néhány pár ült az asztaloknál és ivott.

– Van egy nagyon csinos fiatal lányom, Rachelnak hívják – szólt Louis. – Pa­rancsolja, Monsieur? Ha nem felel meg az ízlésének, választhat a többi lány kö­zül.

– Szeretném látni.

Vincent leült az egyik asztalhoz és pipára gyújtott. Az előcsarnokból nevetés hallatszott, majd tánclépésben egy leány jött be az ajtón. Leült az asztalhoz Vin­centtel szemközt, és rámosolygott.

– Rachel vagyok – mondta.

– Hiszen te még egész gyerek vagy! – kiáltotta Vincent csodálkozva. – Tizenhat éves – jelentette ki Rachel büszkén. – Mióta vagy itt?

– Louis-nál? Egy éve.

– Hadd nézzelek meg.

A sárga fényű gázlámpa a leány háta mögött állt, arca így sötétben maradt. A leány fejét a falnak támasztva felemelte állát, hogy a fény arcára essék és Vin­cent jól láthassa.

Rachelnak kerek, telt arca, tágra nyílt, üres tekintetű kék szeme, húsos álla és nyaka volt. Fekete haját a feje búbján kontyba tűzve viselte, ami még jobban ki­emelte arcának kerekségét, könnyű, mintás nyáriruhát és szandált viselt. Mell­bimbói feszesen álltak ki ruhája vékony szövete alatt.

– Nagyon csinos vagy, Rachel – mondta Vincent.

Vidám, gyermekes mosoly jelent meg a leány üres tekintetű szemében. Oda­perdült Vincent elé és kezét a kezébe vette.

– Örülök, hogy tetszem neked – mondta. – Szeretem, ha tetszem a férfiaknak. Így sokkal jobb, nem gondolod?

– De igen. Tetszem én is neked?

– Fura ember vagy te, fou-roux.

– Fou-roux! Hát te ismersz engem?

– Láttalak a Place Lamartine-on. Miért rohansz mindig azzal a nagy csomag­gal a hátadon? Miért járkálsz mindig hajadonfőtt? Nem kapsz napszúrást? Egé­szen piros a szemed. Nem fáj?

Vincent jót nevetett a gyermek naiv kérdésein.

– Nagyon bájos vagy, Rachel. Hajlandó vagy az igazi nevemen szólítani, ha megmondom?

– Mi a neved?

– Vincent.

– Nem, a fou-roux jobban tetszik nekem. Nem haragszol, ha fou-roux-nak szólítalak? Ihatnék valamit? Az öreg Louis figyel ám az előcsarnokból.

Rachel kezét torka köré fonta és Vincent figyelte, mint mélyednek ujjai puha hú­sába. A leány mosolygott üres nézésű, kék szemével, hogy mosolygásával Vincen­tet is boldoggá tegye. Fogai szabályosak, de gondozatlanok voltak, duzzadt alsó aj­kát lebiggyesztette a húsos álla felett húzódó, éles, vízszintes vonalig.

– Rendelj egy üveg bort – mondta Vincent –, de ne drágát, mert nincs sok pénzem.

Amikor a bort hozták, Rachel így szólt:

– Igyuk meg inkább a szobámban. Ott sokkal barátságosabb.

– Szívesen.

Felmentek a lépcsőn Rachel apró szobájába. A berendezés szűk ágyból, fió­kos szekrényből és egy székből állt. A falakon több kép függött, a fiókos szek­rényen két ütött-kopott baba.

– Ezeket hazulról hoztam – mondta. – Fogd a kezedbe, fou-roux. Ez Jacques, ez meg Catherine. Otthon sokat játszottam velük papást-mamást. Ó, fou-roux, de fura alak vagy te!

Vincent ott állt és ostobán vigyorgott, mindkét kezében egy-egy babával, amíg Rachel abba nem hagyta a nevetést. Aztán elvette tőle a babákat, a fiókos szekrénybe dobta őket, lerúgta szandálját és pillanatok alatt kibújt ruhájából.

– Ülj le, fou-roux – mondta. – Játsszunk papást-mamást. Szeretsz papást-ma­mást játszani?

Rachel alacsony, zömök termetű leány volt, csípője domború, melle előreug­ró, kemény, hasa ágyéka felett kerek, kövérkés.

– Rachel – mondta Vincent –, ha továbbra is fou-roux-nak szólítasz, én is el­keresztellek.

Rachel örömében tapsolva Vincent ölébe ugrott.

– És mi volna az? Szeretem, ha nevet adnak nekem! – Le Pigeon-nak, Galambomnak hívlak.

Rachel kék szeme sértődötten nézett Vincentre. – Miért vagyok én galamb, papa?

Vincent gyengéden megsimogatta kerek, kemény mellét.

– Mert olyan vagy, mint egy galamb, szelíd szemekkel és kövér kis hasad­dal.

– Jó dolog galambnak lenni?

– Persze, hogy jó. A galambok olyan szépek, kedvesek... akárcsak te. Rachel odahajolt hozzá, fülön csókolta, felugrott az ágyról és két vizespoha­rat hozott.

– Milyen furcsa kis füled van, fou-roux – mondta, miközben a vörösbort kor­tyolgatta. Úgy ivott, mint a gyerekek, orrát beledugta a pohárba. – Tetszik a fülem? - kérdezte Vincent.

– Igen, olyan puha és kerek, mint egy kis kutyáé. – Akkor legyen a tied.

Rachel hangosan felnevetett. A poharat ajkához emelte és kuncogott. Nagyon tréfásnak találta, amit Vincent mondott, a bor közben kifolyt a pohárból kerek galambhasára.

– Te nagyon kedves vagy, fou-roux – mondta Rachel. – Mindenki bolondnak tart, de nincs igazuk. Ugye, nincs? Vincent elfintorította arcát.

– Csak egy kicsit – mondta.

– Leszel a szeretőm? – kérdezte Rachel. – Már egy hónapja nincs szeretőm. Eljössz hozzám minden este?

– Nem jövök el minden este, Pigeon.

Rachel elbiggyesztette az ajkát.

– Miért nem?

– Többek között azért sem, mert nincs rá pénzem. Rachel tréfásan megcibálta Vincent jobb fülét.

– Ha nincs öt frankod, fou-roux, vágd le a füledet és add nekem. Igazán add

ide. A fiókos szekrényemre teszem és játszom vele minden este.

– Lemondasz a fülemről, ha megígérem, hogy az öt frankot később megkapod

tőlem?

Ó, fou-roux, te olyan fura vagy, de olyan kedves is. Bár más is olyan lenne hozzám, mint te.

– Nem érzed itt jól magad?

– De igen. Nagyon jó itt. Szeretek is Louis-nál lenni... csak a zuávok... Rachel letette poharát és átölelte Vincentet, aki mellényén érezte puha hasát és kemény mellbimbóit, majd hosszan szájon csókolta.

– Eljössz, ugye, hozzám máskor is, fou-roux? Ne.m felejtesz el és nem mégy el más lánnyal?

– Eljövök hozzád újra, Pigeon.

– És most kezdjük el? Játsszunk papást-mamást.

Amikor Vincent fél órával később távozott, olyan szomjúságot érzett, hogy

több pohár tiszta, hideg vizet kellett meginnia, amíg elmúlott.

 

4.

 

 Vincent rájött, hogy minél finomabban őrlik a festéket, annál jobban szívja magába az olajat, az olaj csak oldószere a festéknek. Nem szerette bőven alkal­mazni már csak azért sem, mert nem törődött vele, ha képeinek felülete érdes. Ezért elhatározta, nem hozatja festékeit készen Párizsból, hanem saját maga őr­li meg őket és úgy keveri össze olajjal. Theo megkérte Tanguy apót, küldje el Vincentnek a szükséges festékeket, háromféle krómsárgát, malachitzöldet, ci­nóbervöröst, narancssárgát, kobalt- és ultramarinkéket. Miután a festékek meg­érkeztek, Vincent maga őrölte meg őket szállodai szobájában. Így nemcsak ke­vesebbe kerültek, hanem színük is frissebb, tartósabb lett.

Nem volt elégedett a Párizsból kapott vásznakkal sem, mert nem itták be úgy a rárakott festékeket, ahogy szerette volna. Theótól ezért előre nem preparált vég vásznakat kért és mindig maga vonta be előző nap gipszréteggel a másnap­ra szükséges vászondarabokat.

Georges Seurat-tól megtanulta, milyen fontos a kép rámája. Amikor elküldte első vásznait Theónak Arles-ból, mindig megírta, milyen fából ké­szített és milyen színűre festett rámába tegyék. Később azonban saját maga készítette el képei rámáját is. Maga vásárolt léceket a fűszerestől, felszabta és olyan színűre festette be, amit minden egyes képhez a legmegfelelőbbnek talált.

Saját maga őrölte festékeit, feszítette fel és készítette elő vásznait, festette meg képeit, ácsolta össze és festette be a képeknek készített rámákat.

– Magamnak kellene megvásárolnom a képeimet is – mondta magában –, ak­kor teljes önellátásra rendezkedhetném be.

A misztrál újra megérkezett. A természet vadul tombolt. A nap kegyetle­nül tűzött a felhőtlen égen, minden kiszáradt, de az éjszakák nagyon hide­gek voltak. Vincent szállodai szobájában csendéletet festett, kék majolika kávéskannát, aranyszegélyű, kék csészékkel, halványkék és fehér kockás te­jeskannát, vörös, zöld és barna mintás vizeskancsót, két narancsot és három citromot.

Amikor a szél lecsendesedett, ismét a szabadban dolgozott; tájképet festett a Rhône-nal; a vashidat, Trinquetaille-nál. A képen az égnek és a folyónak ab­szint volt a színe, a rakpart lila, a kőpárkányra támaszkodó emberi alakok feke­ték, a híd mélykék, a háttér élénk narancssárga és mély malachitzöld színfoltok­kal tarkázott. Szívettépő szomorúság járta át képe levegőjét.

Mondanivalójának kifejezésére a természet szolgai utánzása helyett színeit önkényesen választotta meg. Most értette meg, mennyire igazat mondott Pissar­ro, mikor így szólt hozzá: – Merészen kell fokoznunk a színeffektusokat, akár harmonikus összhangban, akár diszharmóniában. Hasonló érzést fejezett ki Maupassant is Pierre et Jean című regénye előszavában: „Az írónak joga van a túlzáshoz regényében, hogy szebb, egyszerűbb és vigasztalóbb világot teremt­sen, mint amiben valójában élünk."

Fárasztó, kimerítő munkában töltött el egy napsütéses napot a sötétlila, fris­sen szántott, dombnak felfelé tartó barázdák megfestésével. A barázdák közt kék és fehér ruhás magvető dolgozott, távolabb a háttérben érett gabonatábla, fölötte pedig a sárga égen sárga nap.

Vincent tudta, hogy a párizsi kritikusok szemére vetik majd, hogy túl gyorsan dolgozik, de ő érezte, nincs igazuk. Ecsetjét a természetet mélyen átérző indu­lat vezette, s ezért olyan simán és gyorsan mozgott, mint a szavak beszéd köz­ben. De tudta, hogy jönnek majd nehéz napok is. Ezért kellett tehetsége üllőjén fáradhatatlanul ütnie a forró indulatok izzó vasát.

Hátára szíjazta festőállványát és Montmajour irányában elindult hazafelé. Gyors léptekkel haladt. Hamarosan utolért egy férfit, aki mellett el-elmaradoz­va egy kisfiú ment. A férfiban felismerte Roulint, az öreg arles-i postást. A ká­véházban gyakran ültek egymás közelében és szeretett volna szóba elegyedni vele, de eddig nem nyílt rá alkalom.

– Jó napot, Monsieur Roulin – mondta.

– Ó, ön az, a festő – mondta Roulin. – Jó napot. A fiammal kis vasárnap dél­utáni sétára mentünk.

– Csodás szép nap volt ma, ugye?

– Ah, igen. Mindjárt szép az idő, ha nem fúj ez az istenverte misztrál. Ma is festett. Monsieur?

Igen. festettem

Én tudatlan ember vagyok, Monsieur és nem értek a művészethez, de meg­tisztelne vele, ha megmutatná.

– Szívesen.

A fiú ugrándozva szaladt előre; Vincent és Roulin egymás mellett haladt az úton. Mialatt Roulin a képet nézegette, Vincent a postás arcát tanulmányozta. Roulin fején kék postássapka. Szeme szelíd, csodálkozó, nyakát és gallérját el­takarta hosszú szakálla, amely kék postászubbonyáig ért. Vincent ugyanazt a lágy szelídséget érezte Roulinban, melyet annyira kedvelt Tanguy apóban, bár úgy vélte, a postás egyszerű parasztarcához nem illett görögösen dús szakálla.

– Én tudatlan ember vagyok, Monsieur – ismételte meg előbbi szavait Roulin –, és bocsásson meg azért, amit mondok. De az ön szántóföldjei ugyanolyan ele­venek, mint azok, amelyek mellett most jöttünk el és ahol az imént láttam önt festeni.

– Tetszik?

– Így talán nem is mondanám. De valamit érzek itt, amikor nézem a képet. Roulin kezével mellére mutatott. Montmajour tövében megálltak egy pillanatra. A nap vörös színben ment le egy apátság romjai felett, sugarai bearanyozták a szétszórtan heverő sziklák közt nőtt fenyőfák törzsét és lombját, a távolabbi fenyők pedig sötétkéken raj­zolódtak fel a világosabb, kékeszöld színű égre. A fák alatt a fehér sziklák, a fe­hér homok kék árnyalatot öltött.

– Ez is élő, ugye, Monsieur? – kérdezte Roulin.

– És élő marad akkor is, midőn mi már régen a föld alatt leszünk, Roulin.

Csendes, baráti hangon beszélgetve ballagtak hazafelé. A postás szavaiban Vincent nyugalmat és békességet érzett.

Roulin elméje, gondolatai egyszerűek, de mélyenszántók voltak. Feleségét és négy gyermekét havi százharmincöt frank fizetéséből tartotta fenn. Huszonöt éve volt levélhordó. Soha nem léptették elő, néha kapott csak egészen kevés fi­zetésemelést.

– Amikor fiatal voltam, Monsieur – mondta –, sokszor elgondolkodtam Isten­ről, de az évek múlásával mind messzebbre kerültem tőle. Igaz, megtaláltam a mezőkben, amelyeket ön fest le, és a Montmajour feletti alkonyatban, de ha az emberekre gondolok... és arra a világra, amely az emberek műve...

– Tudom, Roulin, de én mindinkább azt hiszem, Isten nem ítélhető meg en­nek a világnak az alapján. Olyan ez a világ, mint egy festő sikerületlen képe. Mit lehet tenni egy sikerületlen képpel, ha az ember szereti a festőt? Lehetőleg mind kevésbé szabad megbírálni; az ember inkább hallgat. De ahhoz joga van, hogy jobbat várjunk tőle.

– Valóban így van – mondta Roulin –, kicsivel jobbat kell várnunk tőle.

– Más alkotásait is látnunk kellene, mielőtt megítélnénk. Ezt a világot nyil­vánvalóan olyankor csapta össze, amikor rossz kedvében volt.

Sötétedni kezdett. A kobaltkék égen csillagok tűntek fel, egyik a másik után. Roulin kedves, ártatlan szeme kérdően csüngött Vincenten:

– Ön valóban hiszi, Monsieur, hogy vannak más világok is?

– Nem tudom, Roulin. Ilyesmivel nem is törődöm, amióta a művészi munkám teljesen leköt. De a földi élet befejezetlennek látszik és én néha arra gondolok, hogy amint a közlekedési eszközök arra jók, hogy eljussunk velük egyik hely­ről a másikra, a tífusz meg a tüdővész is afféle közlekedési eszköz, hogy segít­ségükkel eljussunk az egyik világról a másikra.

– Különös gondolataik vannak önöknek, művészeknek – mondta Roulin.

– Tegyen meg egy szívességet, Roulin. Engedje meg, hogy lefessem. Az arles-iak nem hajlandók modellt ülni nekem.

– Megtiszteltetésnek fogom tekinteni, Monsieur. De miért akar éppen engem lefesteni? Én nagyon csúnya vagyok.

– Ha lenne Isten, Roulin, azt hiszem, neki is olyan szakálla és szeme lenne, mint magának.

– Bolondot űz belőlem, Monsieur!

– Éppen ellenkezőleg, nagyon is komolyan mondom.

– Meghívhatom hozzánk holnap vacsorára? Feleségem nagyon egyszerűen főz, de boldogok leszünk, ha megtisztel bennünket.

Madame Roulin egyszerű parasztasszony volt; Vincentet kicsit Madame De­nis-re emlékeztette. Az asztalon piros-fehér kockás terítő volt. Vacsorára gu­lyáshúst ettek burgonyával, amihez Madame Roulin házi sütésű kenyeret és egy üveg savanyú bort szolgált fel. Vacsora után Vincent vázlatot készített Madame Roulinról, amint férjével beszélget.

– A forradalomban köztársasági voltam – mondta Roulin –, de most már lá­tom, hogy semmit sem értünk el. Nekünk, kisembereknek, mindig nagyon ke­vés jut, akár királyok, akár miniszterek uralkodnak felettünk. Azt gondoltam, ha visszaállítjuk a köztársaságot, mindenki egyformán részesül a javakban.

– Dehogy részesül, Roulin.

– Egész életemben szerettem volna megtudni, miért van többje az egyik embernek, mint a másiknak. Miért kell az egyiknek keményen dolgoznia, míg a másik munka nélkül is bőségben é1. Talán túl tudatlan vagyok hozzá, hogy megértsem. Gondolja, Monsieur, ha tanult ember lennék, jobban meg­érteném?

Vincent ránézett Roulinre, mint aki tudni szeretné, nem cinikus mellékgondo­lattal tette-e fel a kérdést, de szemében most is ugyanaz a naiv ártatlanság lát­

– Igen, kedves barátom – mondta –, a legtöbb tanult ember, úgy látszik, na­gyon is megérti ezt a helyzetet. De én éppen olyan tanulatlan vagyok, mint ma­ga és soha nem tudom megérteni.

      

5.

 

Hajnali négy órakor kelt és három-négy órát gyalogolt, amíg elért a kívánt helyre, s festett besötétedésig. Nem volt kellemes tíz-tizenkét kilométert gyalo­golni az elhagyatott országúton, de annál jobban esett, amikor hóna alatt vitte haza frissen festett képét.

Hét nap alatt hét nagyméretű vásznat festett, s a hét végére halálosan kifáradt.

A nyár csodásan szép volt, de most már kimerült. A misztrál vad erővel fújt és fehér porréteggel vonta be a fákat. Vincent kénytelen volt pihenőt tartani. Tizen­hat órát aludt egyhuzamban.

Keserves napokat élt át. A pénze csütörtökön elfogyott és Theo következő küldeménye csak hétfőn volt esedékes. Fivére a festőszereken kívül pontosan küldte az ötven frankot tíznaponként, de Vincent alig várta, hogy képeit rámá­ban lássa és túl sok rámát rendelt, amire pénzéből nem futotta. Négy napig az­tán húsz csésze kávén és egy cipón élt, melyet a péktől kapott hitelbe.

Egyszerre belső nyugtalanság fogta el. Úgy érezte, hogy képeivel nem érdem­li ki Theo jóságát. Azt szerette volna, ha fivére mielőbb visszakapja azt a sok pénzt, amit ráköltött. Nézte képeit és szemrehányást tett magának, hogy keve­sebbet érnek, mint amennyibe fivérének kerültek. Még ha volt is egy-egy sike­rültebb képe, Theo mástól biztosan olcsóbban kapta volna meg.

A nyári hónapokban nem fogyott ki a nagyszerű ötletekből, hogy mit fessen, s bár magányosan élt, nem volt ideje rá, hogy gondolkodjék vagy mások szere­tetére áhítozzék, mert mint valami gép, szüntelenül dolgozott. De most agya olyan volt, mint a kiszáradt szivacs és annyi pénze sem maradt, hogy megláto­gassa Rachelt. Úgy érezte, hogy amit ezen a nyáron festett, mind rossz, nagyon rossz munka volt.

– Azért az biztos – gondolta saját vigasztalására –, ha egy vászonra ráfestek valamit, az üres vászonnál csak többet ér. Ennél többre nem is gondolok; ez is elég ok arra, hogy fessek.

Az volt a meggyőződése, hogy arles-i tartózkodása önmagában is biztosítja egyénisége szabad kibontakozását. Az élet rövid és gyorsan múlik. Ő festő, dol­ga tehát az, hogy fessen.

– Ezek az én festő ujjaim – gondolta – még mindig alkalmasak a mestersé­gemhez, ha nyavalyás testem tönkremegy is.

Theótól hosszú listán újabb festékeket kért. Hirtelen rádöbbent, hogy a listán levő színeket egyetlen más holland festő, Mauve, Maris vagy Weissenbruch soha nem használta; Arles-ban teljesen szakított a holland festészet hagyomá­nyaival.

Amikor hétfőn pénze megérkezett, talált egy vendéglőt, ahol egy frankért bő­ségesen megebédelt. Az étteremben minden szürke volt, az aszfaltozott padló és a falakon a tapéta; az ablakon lehúzott zöld redőny, védekezésül az utca pora el­len. A lehúzott redőnyön át csak egyetlen, erős napsugár hatolt be a szürke he­lyiségbe.

Egy hétig tartó pihenés után úgy határozott, hogy éjszaka fest. Lefestette a vendégekkel teli szürke éttermet az asztaloknál felszolgáló pincérnőkkel. Lefes­tette az éjszakai Place Lamartine-t és a csillagokkal borított, kobaltkék pro­vence-i eget, az út menti ciprusokat a holdsütésben. Lefestette a hajléktalanok és részegek éjjeli menedékhelyéül szolgáló és egész nap nyitva tartó Café de Nuit-t.

Egyik este a kávéház belsejét, másik este a külsejét festette le. Piros és zöld színekkel fejezte ki az emberi szenvedélyeket. A kávéház vérvörös és sötétsár­ga színekkel festett belsejében a középen zöld posztóval borított biliárdasztal állt. A terem négy lámpája narancssárga és zöld színben izzott. A székeken és pamlagokon heverő részegek és csavargók apró alakjainak megfestésénél a pi­ros és zöld színek egymást legkegyetlenebbül ütő színárnyalatait használta. Azt akarta képével kifejezni, hogy akik ide kerülnek, emberi roncsok és képesek bármilyen bűnre.

Az arles-iakat felettébb mulattatta, hogy a fou-roux egyszerre csak éjszaka fest és napközben alszik. Vincent festői tevékenysége mindig élénk beszédté­mául szolgált.

Elsején a szállodatulajdonos nemcsak a szoba árát emelte fel, hanem Vincent­től külön díjat kért azért a kis helyiségért is, ahol képeit tartotta. Vincent unta már a szállodai lakást és bosszantotta a szállodás kapzsisága. A szürke étterem­mel meg volt elégedve, de pénzéből csak arra jutott, hogy tíz nap alatt kétszer­háromszor egyék ott. A tél közeledett, műterme nem volt, a szállodai szobát nyomasztónak és megalázónak tartotta. Az olcsó éttermekben kapott rossz éte­lektől folyton gyomorrontásban szenvedett. Állandóan otthonra és műteremre vágyott.

Egyik este az öreg Roulin társaságában ment át a Place Lamartine-on és fel­fedezte, hogy a szállodától kődobásnyira egy sárga ház ajtaján „Kiadó" tábla függ. A háznak udvarral elválasztott két szárnya volt. A sárga épület a Place La­martine-on állt, szemben a várossal a hegyoldalon. Vincent csendes vágyako­zással nézett fel a táblára.

– Kár, hogy túl nagy – mondta Roulin-nak. – Éppen ilyen házat szeretnék.

Nem kell az egész házat kibérelnie, Monsieur. Kibérelheti esetleg a jobb szárnyat is.

– Valóban! Mit gondol, hány szoba van benne? Sok lenne-e a házbér?

– Valószínűleg három-négy szoba van az egyik szárnyban. Olcsón megkap­hatja, fele annyiért, amennyit a szállodában fizet. Felkeresem holnap ebédszü­netben, elkísérem és esetleg segítek, hogy kedvező árat alkudjon ki.

Másnap reggel Vincent annyira izgatott volt, hogy fel és alá járkált a Place Lamartine-on, s a házat kívülről alaposan szemügyre vette minden oldalról. Erősen megépített ház volt, s minden irányból érte a nap. Vincent felfedezte, hogy a házba két külön bejárat vezet és a bal szárny lakott.

Ebéd után megérkezett Roulin. Együtt mentek be a jobb oldali épületbe. Az előcsarnokból nagyobb szoba nyílt, hozzácsatlakozó kisebb szobával. A fa­lak fehérre meszelve. Az előcsarnok és a lépcsőház, ahonnan az első emeletre lehetett feljutni, vörös téglapadlóval borított. Az emeleti helyiségekben jó kar­ban tartott vörös kőpadló, s a fehérre meszelt falak visszaverték a tiszta, fényes napsütést.

Roulin előzőleg üzenetet küldött a házigazdának, aki már várt rájuk az eme­leti szobában. A két provence-i férfi néhány percig beszélgetett gyorsan pergő tájnyelvén, amiből Vincent alig értett meg valamit. Végül a postás hozzá for­dult.

– Azt szeretné tudni a házigazda, meddig szándékszik maradni, Monsieur.

– Mondja neki, hogy minél tovább.

– Hajlandó bérbe venni a lakást legalább hat hónapra?

– Szívesen.

– Akkor tizenöt frank lesz a havi bére.

Tizenöt frank! Egy egész házért! Ez csak harmada annak, amit a szállodában eddig fizetett és annál is kevesebb, amit a hágai műteremért adott. Tizenöt frank havonta állandó lakásért. Sietve elővette a pénzt a zsebéből.

– Gyorsan, adja oda neki! A lakást máris bérbe vettem.

– Azt kérdezi a házigazda, mikor szándékozik beköltözni? – kérdezte Roulin.

– Még ma. Azonnal.

– De, Monsieur, nincsenek bútorai. Hogyan akar beköltözni?

– Veszek egy matracot és egy széket. Roulin, maga nem tudja, mit jelent, ami­kor valaki nyomorúságos szállodai szobában tölti az életét. Azonnal ide kell költöznöm.

– Legyen a kívánsága szerint, Monsieur.

A háziúr otthagyta őket, Roulin pedig visszament dolgozni. Vincent szobáról szobára járt fel és alá a lépcsőn új birodalmában. Theo ötven frankja előző nap érkezett és még körülbelül harminc frankja maradt. Elrohant, vásárolt egy ócs­ka matracot, egy széket és boldogan vitte magával a sárga házba. A földszinti szobát szemelte ki hálószobájának, az emeletit pedig műteremnek. A matracot ledobta a vörös kőpadlóra, a széket felvitte az emeletre, és ezúttal utoljára ment vissza szállodájába.

A szállodatulajdonos kieszelt ürüggyel negyven frankkal többet számított fel és nem volt hajlandó képeit odaadni, míg számláját ki nem egyenlíti. Vincent­nek csak a rendőrség segítségével sikerült képeit visszakapnia és még így is ki kellett fizetnie a jogtalanul követelt összeg felét.

Késő délután talált egy kereskedőt, akitől hitelbe kapott egy kis petróleumtűz­helyet, két fazekat meg egy petróleumlámpát. Mindössze három frankja maradt, amin kávét, kenyeret, burgonyát és egy kis leveshúst vásárolt, s a végén egyet­len centime-ja sem maradt. Konyháját a földszinti nagyszobába nyíló kisebb helyiségben rendezte be.

Este már a kis tűzhelyen főzte meg levesét és kávéját. Asztala nem volt. Va­csoráját a matracra terített papírlapról ette meg, keresztbe rakott lábakkal ülve a padlón. Elfelejtett kést és villát vásárolni és a levesből egy ecset nyelével ha­lászta ki a húsdarabokat meg a burgonyát. Az ételnek így enyhén festékíze volt.

Amikor vacsoráját befejezte, vette a petróleumlámpát és felment az emeletre. A szoba puszta és elhagyatott volt, a széken és festőállványon kívül semmi sem volt benne; az ablakon kilátott a Place Lamartine-on levő, holdsütötte kertre.

Lefeküdt a matracra és amikor kora reggel kinyitotta az ablakot, látta a téren a zöldellő kertet, a felkelő napot és a városnak a domboldalon felfelé kanyargó utcáit. Nézte a szép tisztán tartott vörös kőpadlót, a kifogástalanul fehérre me­szelt falakat és a tágas, nagy szobát. Kávét főzött és reggelizés közben tervez­gette, hogyan bútorozza majd be lakását, milyen képeket akaszt fel a falakra és milyen boldogan tölti majd napjait saját igazi otthonában.

Másnap Paul Gauguintől kapott levelet, aki betegen, pénztelenül valósággal fo­golynak érezte magát Bretagne-ban, Pont-Avenben. „Képtelen vagyok innen elsza­badulni - írta –, mert nem tudom a számlámat kifizetni és a penzió tulajdonosa zár alatt tartja a képeimet. Semmi sem kerget úgy az őrületbe, mint a pénztelenség. Azt hiszem, én már soha nem szabadulok ki ebből a koldusszegénységből."

Vincent a világ minden részén nyomorgó, beteg, koldusszegény, embertársa­ik gúnyának és lenézésének kitett, éhező és meggyötört festőtársaira gondolt, akiknek ezt a sorsot kell elviselniük életük végéig. És miért? Mi bűnt követtek el? Miért kell a társadalomból kitaszított páriákként élniük? Hogyan alkossanak az ilyen hajszolt életű emberek mesterműveket?

A jövő festője – ah, igen, az majd a színek olyan mestere lesz, amilyen eddig még nem létezett. Nem kell majd nyomorúságos kávéházakba és zuávok bordé­lyaiba járnia.

Lám, itt van szegény Gauguin, aki betegen, baráti segítség nélkül vesztegeti el életét Bretagne-ban, nincs egyetlen frank sem a zsebében tisztességes ételre és orvosra. Vincent Gauguint nagy festőnek és nagy embernek tartotta. Milyen veszteség érné a festészetet, ha Gauguinnek idő előtt kellene meghalnia.

Zsebébe tette Gauguin levelét és a sárga ház kapuján kiment a Rhône partjá­ra. Szenesbárka állt kikötve a rakpart mellett. Fentről nézve a bárka csupa csil­logás volt egy futó zápor zuhanyától megázva. A víz színe sárgásfehér és fátyo­losan szürke, az ég lila, nyugaton aranysárga foltokkal és a város sötétlila. A bárkából piszkos kék és fehér ruhába öltözött rakodómunkások hordták ki zsákokban a szenet.

A kép – hamisítatlan Hokusai volt. Vincent emlékei visszaszálltak Párizsba, Tanguy apó japán metszeteihez... és Paul Gauguinhez, aki valamennyi barátja közül a legközelebb állt hozzá.

Egy pillanat alatt tudta mit kell tennie. A sárga ház elég tágas kettőjüknek. Mindegyiküknek lesz külön hálószobája és műterme. Ha maguk főznek, festé­keiket maguk őrlik meg és a pénzt jól beosztják, a havi százötven frankból ket­ten is megélnek. A lakás bére így sem lesz több, az ennivaló pedig olcsó. Mily csodás lesz, ha legjobb festőbarátjával élhet együtt, akivel ugyanazt a nyelvet beszélik és megértik egymás mesterségét. És milyen csodás dolgokra tudja majd Gauguin őt megtanítani!

Eddig nem is fogta fel, milyen szörnyen egyedül maradt. Lehet, hogy a száz­ötven frank kettőjüknek nem lesz elég, de Theo biztosan kész lesz további öt­ven frankot küldeni, ha Gauguin havonta egy-egy képet küld érte.

Igen! Igen! Gauguint el kell hívnia Arles-ba! A forró provence-i nap majd ki­gyógyítja minden betegségéből, akárcsak őt. Hamarosan teljes erővel dolgoznak mindketten a két műteremben. Ők lesznek az elsők, akik délre költöztek, s itt folytatják tovább Delacroix és Monticelli megkezdett munkáját. Képeik teli lesznek színnel, napfénnyel és a természet túláradó szépségével.

Gauguint meg kell mentenie!

Vincent futva ment vissza a Place Lamartine-ra. Betört a sárga házba, felro­hant a lépcsőn és izgatottan kezdett hozzá a tervezgetéshez, hogyan rendezi majd be kettőjük lakását.

– Fenn az emeleten mindkettőnknek lesz külön hálószobája. A földszinten rendezünk be két külön műtermet. Vásárolok ágyakat, matracokat, ágyneműt, székeket, asztalokat és igazi otthont rendezünk be magunknak. A falakra fel­akasztom a napraforgókat és a virágzó gyümölcsösöket.

Ó, Paul, Paul, milyen jó lesz, ha újra együtt lehetünk!

 

6.

 

Tervének valóra váltása nem ment olyan könnyen, mint gondolta. Theo haj­landó volt ötven frankkal többet küldeni, ha Gauguintől havonta kap egy képet, de nehézséget okozott a vasúti jegy ára, amire sem Theo, sem Gauguin pénzé­ből nem futotta. Gauguin beteg volt, adósságai miatt nem tudott elutazni Pont­-Avenből és ez annyira letörte lelkileg, hogy nem volt semmi kedve új dologba kezdeni. Így egyelőre csak sűrű levélváltás folyt Arles, Párizs és Pont-Aven kö­zött.

Vincent valósággal szerelmese lett a sárga háznak. A Theótól kapott pénzből asztalt vásárolt és fiókos szekrényt.

– Az év végére új ember leszek – írta Theónak. – De ne hidd, hogy innen más­hova készülök, mert én életem végéig Arles-ban akarok maradni. A dél festője szeretnék lenni. A házamat úgy rendezem be, hogy idejöhess és itt töltsd min­den nyári szünidődet.

Élelemre és napi szükségleteire minél kevesebbet költött és pénze legnagyobb részét lakása berendezésére használta fel. Ha választania kell saját maga és a sár­ga ház között, soha nem gondolt saját szükségleteire. Ebéd helyett majolika vi­zeskancsót vett, új pár cipő helyett pedig zöld huzatos paplant Gauguin ágyára. Mit vásároljon: új képéhez fenyőfa rámát vagy gyékényfonatú székeket?

Mindig a ház volt az első. A sárga ház jelentette a nyugalmat és a biztonsá­got. Sokat vándorolt egyik helyről a másikra egész életében, de innen most már soha nem megy máshová. Ha meghal, berendezett műtermét majd festők egy­mást követő nemzedékei öröklik, akik mind a dél festői lesznek. Olyan képek­kel akarta házát feldíszíteni, amelyek egyenlő értékűek azzal a sok pénzzel, amelyet terméketlen éveiben fivére ráköltött.

Megújult energiával vetette bele magát a munkába. Tudta, ha valami hosszú ideig foglalkoztatja, munkája mindig mélyebb, érettebb. Ötvenszer is visszatért a Montmajour tövébe, hogy tanulmányozza a mezőket a domb tövénél. A miszt­rálban, a szélben imbolygó vásznon nehéz volt ecsetvonásait érzelmeivel átsző­ni, és a festés merő gyötrelemnek tűnt. Reggel héttől este hatig egyfolytában dolgozott és mindennap egy-egy képet festett.

– Holnap forró nap lesz – mondta Roulin egy késő őszi estén. A Café Lamar­tine-ban ültek egy pohár sör mellett. – Aztán jön a tél. – Milyen a tél Arles-ban? - kérdezte Vincent.

– Kellemetlen. Állandóan esik, a misztrál mindig fúj, és kegyetlenül hideg tud lenni. De a tél rövid, alig tart néhány hónapig.

– Szóval holnap lesz az utolsó szép napunk. Ismerek egy helyet, s azt festem le. Képzelje el, Roulin, a kert őszi színeit! Két palackzöld, óriás palack alakú ciprust, három kis gesztenyefát dohánybarna és sárga lombbal. Mellette hal­ványsárga lombozatú, ibolyakék törzsű kis fa és két, vérvörös lombbal borított cserje. Hozzá a föveny, a fű és fölöttük a kék ég.

– Ah, Monsieur, amikor ön leír egy tájat, úgy érzem, vak voltam egész éle­temben.

Másnap reggel Vincent már napkeltekor talpon volt. Boldog izgalommal ké­szülődött a festéshez. Ollóval rendbe hozta szakállát, haját gondosan megfésül­te az erős arles-i napsütéstől gyorsan kopaszodó feje tetején, egyetlen jobb öltö­zet ruháját vette fel és fejére tette Párizsból hozott nyúlprém sapkáját, hogy mél­tóan búcsúzzék a naptól.

Roulin jóslata bevált. A nap sárga tűzgolyóként kelt fel. A nyúlprém sapká­nak nem volt ellenzője, s a fény a szemébe sütött. A kert, amelyet Vincent ki­választott, két óra járásnyira volt egy domboldalon, az Arles-ból Tarasconba vezető országúton. Vincent festőállványát egy közeli szántóföld barázdáiban állította fel. Sapkáját a földre dobta, levetette kabátját és a vásznat feltette az áll­ványra. Bár még kora reggel volt csak, a nap máris erősen tűzött és a napsuga­rak táncolva vibráltak a szeme előtt.

Gondosan tanulmányozta a szeme előtt elterülő tájat, a különféle színeket, s gondolatban felvázolta a képet. Úgy érezte, pontosan tudja, mit akar festeni. Ecsetjeit megpuhította, a tubusok kupakját lecsavarta és megtisztította festőké­sét, amellyel a vastag festékréteget egyengette el. Még egyszer ránézett a kert­re, minden részletet rögzített agyában, kikeverte a színeket a palettán és felemel­te ecsetjét.

– Ilyen korán kell hozzákezdened, Vincent? – kérdezte egy hang a háta mögött.

Vincent hátrafordult.

– Korán van még, drágám. Előtted az egész nap, dolgozhatsz eleget.

Vincent elámulva nézett a hozzá beszélő nőre. Fiatal leány volt, de már nem gyermek. Szeme kobaltkék, mint az arles-i éjszakák égboltjáé és a haja, amit há­tára omló szétbontott fürtökben viselt, citromsárga, mint a nap. Vonásai Kay Vosénál is finomabbak, de a déli tájak ízes érettségével. Arcbőre sötét aranyszí­nű, foga mosolygó ajka közt fehér, mint az oleander virága vérvörös vadszőlő­indák között. Hosszú fehér ruhát viselt, amely hozzásimult teste vonalaihoz és oldalt egyetlen négyszögletes ezüst csattal volt megerősítve. Lábán egyszerű szandált hordott; alakja izmos és erős, de vonalai tiszták és mégis érzékiek.

– Olyan hosszú ideig távol voltam, Vincent – mondta.

A nő Vincent és a festőállvány közé állt, s eltakarta előle a kilátást a kertre. A nap rásütött világosszőke, szétomló hajára és sugárkévévé varázsolta. Olyan nyílt, őszinte melegséggel mosolygott Vincentre, hogy a férfi megdörzsölte sze­mét és nem tudta, álmodik-e vagy hirtelen megőrült.

– Nem érted meg, drága, drága gyermek – mondta a nő. – Hogyan is értenéd, amikor oly sokáig távol voltam.

– Ki vagy te?

– A barátod vagyok, Vincent, a világon a legjobb barátod. – Honnan tudod a nevemet? Soha nem is láttalak. – Te nem, de én igen, sokszor.

– Hogy hívnak?

– Mayának.

– Semmi másnak, csak így, Mayának?

– Neked csak Maya vagyok, Vincent.

– Miért jöttél utánam a városból?

– Ugyanazért, amiért követtelek mindenhova egész Európában... azért, hogy a közeledben legyek.

– Összetévesztesz valakivel. Én nem lehetek az, akire te gondolsz.

A nő hűvös fehér kezét Vincent naptól kiszítt, vörös hajára tette és gyengéden hátrasimította. Kezének hűvössége és halk, simogató hangja olyan volt, mint a hűs forrásvíz.

– Csak egy Vincent Van Gogh van a világon. Nem téveszthetem össze senki­vel.

– Mióta ismersz?

– Nyolc éve, Vincent.

– De hiszen én nyolc évvel ezelőtt...

– Igen, a Borinage-ban voltál.

– Már akkor ismertél?

– Először egy késő őszi délutánon láttalak, rozsdás keréken ültél, szemben a marcasse-i bánya bejáratával...

– Mikor a munkájukból hazatérő bányászokat néztem!

– Igen, ott ültél gondolataidba mélyedve. Elmentem melletted, te borítékot és

ceruzát vettél elő a zsebedből és rajzolni kezdtél. Megálltam mögötted és néz­tem, mit csinálsz. És amikor láttam... beléd szerettem. – Belém szerettél? Te belém szerettél?

– Igen, Vincent, drágám, beléd szerettem.

– Talán akkor még nem néztem ki olyan rosszul.

– Inkább azt mondd, félig sem olyan jól, mint most.

– A hangod... Maya... olyan különös hang. Csak egyetlenegyszer beszélt nő hozzám ilyen hangon...

– ...Margot hangján. Margot úgy szeretett, Vincent, ahogyan én is szeretlek. - Ismerted Margot-t?

– Két évet töltöttem Brabantban. Mentem utánad mindenhova kinn a mező­kön. Figyeltelek, amikor ott dolgoztál, a konyha melletti kertészházban. Boldog voltam, mert Margot szeretett.

– És te nem szerettél?

A nős hűs ujjával megsimogatta Vincent szemét.

– De igen, szerettelek. Mindig szerettelek az első naptól kezdve, hogy meg­ láttalak.

– És nem voltál féltékeny Margot-ra?

A nő mosolygott. Arcán végtelen szomorúság és részvét suhant át. Vincentnek Mendes da Costa jutott az eszébe.

– Nem, nem voltam féltékeny Margot-ra. Az ő szeretete javadat szolgálta.

De Kay iránti szerelmedet nem szerettem. Az ártalmadra volt.

– Ismertél, amikor Ursulába voltam szerelmes? – Az még az én időm előtt volt. - Akkor még nem szerettél volna. – Nem.

– Bolond voltam.

– Az embernek kezdetben néha bolondnak kell lennie, hogy a végén bölcs le­gyen.

– De ha szerettél, amikor Brabantban voltam, miért nem jöttél hozzám?

– Akkor még nem készültél fel a jövetelemre, Vincent. – És most már felkészültem?

– Igen.

– Még mindig szeretsz? Ma is... ebben a pillanatban is? – Most... ma... ebben a pillanatban... és örökké.

– Hogyan szerethetsz? Látod, a fogaim kihullanak. Kopaszodom, alig van

hajam. Szemem vörös, mint valami vérbajosé. Arccsontjaim kiállnak. Csúni

vagyok. Nálam nem lehet férfi csúnyább! Idegeim rosszak, meddő vagyok, f

jemtől a lábamig, minden testrészem beteg. Hogyan szerethetsz ilyen roncsot –

– Ülj le, Vincent, kérlek.

Vincent leült festőszékére. A nő letérdelt mellé a puha barázdába.

– Vigyázz – kiáltott rá Vincent. – A szép fehér ruhád bepiszkolódik. Hadd terítem le a kabátomat.

A nő gyengéd mozdulattal megakadályozta, hogy Vincent levesse kabátját. – Sokszor bepiszkítottam már a ruhámat, amikor a lépteidet követtem, Vi]

cent, de a végén mindig tiszta maradtam.

A nő két erős, fehér kezébe vette Vincent állát és ujja hegyével hátrasimíto

ta ritkás hajfürtjeit.

Te nem vagy csúnya, Vincent. Te szép vagy. Megkínoztad és meggyötörted szegény testedet, de a lelkedet soha nem bánthatod. Én a lelket szeretem benned. Hiába rongálod meg a testedet mértéket tartani nem tudó munkával, a lel­ked megmarad ... mindörökre, s azzal együtt az én szerelmem is.

A nap magasabbra emelkedett, s tüzesen sütött Vincentre és a nőre.

– Menjünk hűvösebb helyre – mondta Vincent –, a ciprusok árnyékába az út mentén. Ilyenkor kellemesebb az árnyék.

– Én itt boldog vagyok veled. Hozzászoktam a naphoz és jól elviselem. – Régóta vagy Arles-ban?

– Veled együtt érkeztem Párizsból.

Vincent felugrott és felrúgta székét.

– Te álnok teremtés! Szántszándékkal gúnyt űzöl belőlem. Valakitől megtud­tál mindent a múltamról és most pénzt kapsz érte, hogy bolonddá tégy. Menj kérlek, menj! Többet egy szót sem szólok hozzád!

A nő mosolyogva csitította Vincent haragját.

– Bennem nincsen álnokság, drágám. Én vagyok a legigazibb valóság az éle­tedben. Bennem nem tudod megölni semmivel az irántad érzett szerelmet.

– Hazudsz! Te nem szeretsz, csak gúnyt űzöl belőlem. De én leleplezem go­nosz játékodat. Vincent a nőt erősen magához szorította, de az boldogan tűrte.

– Csak légy goromba hozzám, Vincent! Voltál goromba régebben is. Ez is hozzátartozik a szerelemhez.

– Legyen, amint kívánod!

Vincent még erősebben szorította magához a nőt. Száját szájára tapasztotta és ajkát megharapta, míg komolyan nem fájt neki.

A nő azonban megadással tűrt mindent és hozzásimult, valósággal egybeol­vadt vele. Vincent ellökte magától és a székhez tántorgott. A nő a földre omlott mellé­je, karját lábára tette és fejével lábának támaszkodott. Vincent megsimogatta hosszú, szőke haját.

– Most már tudod, hogy igazat mondtam? – kérdezte a nő. Egy idő után Vincent így szólt:

– Ha itt voltál Arles-ben, amióta ide jöttem, biztosan tudsz Le Pigeonról is. - Rachel kedves gyermek.

– Nincs ellene kifogásod?

– Te férfi vagy, Vincent és szükséged van nőkre. Akkor még nem érkezett el az ideje és nem adtam oda magam neked, ezért oda kellett menned, ahová tud­tál. De most már...

– Most már?

– Nincs szükséged erre. Soha.

– Úgy érted, hogy te….

– Természetesen, Vincent drága, hiszen szeretlek.

– Miért szeretnél? A nők mindig utáltak.

– A szerelem nem neked való. Isten téged másra teremtett.

– Másra? Én csak azt tudom, hogy bolond voltam. Mi hasznom a sok száz képből, amit festettem? Kinek kellenek? Ki veszi meg őket? Ki dicsért meg, ha kelletlenül is, hogy megértem a természetet és szépségét ki tudom fejezni?

– Valamikor ezt mondja majd rólad az egész világ.

– Valamikor. Hiú álom, semmi egyéb. Akárcsak az, hogy valamikor egészsé­ges leszek, lesz otthonom, családom és elég pénzem, hogy megéljek művésze­temből. Nyolc hosszú éven át festettem. Egész idő alatt senki nem akadt, aki egyetlen képemet is megvette volna. Bolond voltam.

– Tudom, de milyen tündöklő bolond. A világ csak akkor érti majd meg iga­zán, mit akartál elmondani, amikor már nem leszel. Képeidért, amelyeket ma száz frankért sem tudsz eladni, valamikor egymillió frankot fizetnek. Látom, mosolyogsz. Pedig elhiheted, igazat beszélek. A képeid ott lesznek Hága, Pá­rizs, Drezda, München, Berlin, Moszkva és New York múzeumainak falain és áruk nem is lesz, mert senki sem adja el őket. Könyveket írnak művészetedről, Vincent, életedről pedig regényeket és színműveket. Ahol két ember találkozik, akik szeretik a művészetet, nevedet áhítattal fogják emlegetni.

– Ha nem éreztem volna számon csókod ízét, azt mondanám, álmodom vagy őrült vagyok.

– Ülj ide mellém, Vincent. Tedd a kezedet az én kezembe.

A nap a fejük felett állt. A völgy és a domb sárgás ködben csillogott. Vincent a földön feküdt, a nő mellett. Hat hosszú hónap óta csak Rachellel és Roulinnel beszélt, s mondanivalói kikívánkoztak belőle. A nő mélyen a szemébe nézett és Vincent szájából ömleni kezdtek a szavak. Beszélt Ursuláról, amikor a Goupil cég alkalmazottja volt. Beszélt küzdelmeiről és csalódásairól, Kay iránti szerel­méről és kísérletéről a házasélettel, Christine-nel. Beszélt reménységeiről, mint festő és hogy milyen gúnynevekkel illették; beszélt az arculcsapásokról és arról, miért használta nyers rajztechnikáját, miért maradt munkája befejezetlenül és miért olyan robbanékonyak színei; beszélt mindenről, amit a festőkért és a fes­tészetért akart tenni, meg arról is, hogy a teste mint lett ronccsá a kimerültség­től és a betegségtől.

Minél hosszabban beszélt, annál izgatottabb lett. A szavak úgy folytak szájá­ból, mint a festék tubusaiból. Felvillanyozódott. Kezével, karjával, vállával gesztikulált és izgatottan járkált fel-alá a nő előtt. Arca kipirult, pulzusa heve­sen vert, a forró napsütés lázassá tette.

A nő csendben és figyelmesen hallgatta minden szavát. Vincent a tekinteté­ből látta, hogy mindent megért. Mohón itta be szavait és látszott rajta, hogy még többet kíván hallani és meg akarja érteni mindazt, ami most kitört belőle.

Vincent egyszerre csak félbehagyta a beszédet, szeme lángban égett, arca ki­pirult és egész testében remegett. A nő odahúzta magához.

– Csókolj meg, Vincent – mondta.

Vincent ajkon csókolta. Ajka már nem volt hűs. Egymás mellett feküdtek a dús, puha talajon. A nő végigcsókolta szemét, fülét, felső ajkát és szája belse­jét édes, puha nyelvével, ujjaival végigsimogatta szakállát és nyakát.

A nő csókjai olyan vad szenvedélyt gerjesztettek fel Vincentben, amilyent nem érzett még soha. Az a fajta érzéki vágy tombolt benne, amit csak érzékin lehet kielégíteni. Azelőtt soha nem érezte, hogy egy nő a szerelem teljes oda­adásával csókolja meg. Testük összeforrt a szoros ölelésben és Vincent érezte a fehér köntös alatt az éltető erők áradását.

– Várj – mondta a nő.

Kikapcsolta az ezüst csatot és ledobta magáról a fehér köntöst. Szűz testének arcáéhoz hasonló, napbarnított arany színe volt. Vincent el sem tudta képzelni, hogy női test ilyen csodásan tökéletes lehet, nem tudta, hogy a szerelem szen­vedélye valaha is ilyen tiszta, nemes és perzselő lehet.

– Reszketsz, drága – mondta a nő. – Szoríts magadhoz. Ne reszkess. Szerel­mem, drága szerelmem! Szoríts magadhoz, ahogyan kívánsz.

A nap lassan leáldozott, de a föld még forró volt az egész napon át tűző nap­sütéstől. Minden az érett és elhaló dolgok nehéz illatával volt terhes. Az élet át­ható, dús illata volt ez, a teremtő erők boldog áramlása.

Vincent izgalma nőttön-nőtt. Minden testrészét, minden idegszálát gyötrő fáj­dalom járta át. A nő széttárta karját, testének izzó lehelete Vincentet bűvöleté­be vonta. Férfierejét szenvedélyének vad örvénylése ragadta magával, izgalmi állapotának mindent elsöprő, legmagasabb pontjára. Aztán kimerülten elaludt a nő karja között.

Amikor felébredt, egyedül volt. A nap már leáldozott. Arcára rászáradt a ned­ves, agyagos föld, ahol izzadt homlokát a földhöz szorította. A föld hűvös volt, s áradt belőle az élet és az enyészet illata. Feltette nyúlprémes sapkáját, hátára szíjazta festőállványát, a vásznat hóna alá vette és hazament a sötét országúton.

Amikor hazaért a sárga házba, a festőállványt és az üresnek vélt vásznat há­lószobájában a matracra dobta. A kávéházba ment, hogy igyék egy csésze ká­vét; fejét a hideg kávéházi márványasztalra támasztotta és elgondolkodott a tör­ténteken.

– Maya – mormolta magában. – Maya. Hol hallottam én már ezt a nevet? Azt jelenti... azt jelenti... vajon mit is jelent?

Megivott még egy csésze kávét és egy órával később visszament a Place La­martine-ra a sárga házba. Hideg szél támadt és a levegőben esőszag érzett.

Lámpát gyújtott és a petróleumlámpa sárga fénye betöltötte a szobát. A mat­racon színes foltot látott. Odament és meglepődve vette kezébe az aznap reggel magával vitt vásznat.

A képen ragyogó fényben pompázott az őszi kert: a két palack alakú ciprus­fa, a három, sötétbarna és aranysárga lombú, kis gesztenyefa, a világossárga lombozatú és lila törzsű tiszafa és a két vérvörös lombbal borított cserje; az elő­térben föveny és fű, fent pedig a háttérben a kék ég a nap izzó kénsárga gömb­

jével.      

Percekig merőn nézte a képet, majd felakasztotta a falra. Visszament a mat­rachoz, keresztbe tett lábbal leült, nézte és mosolygott. – Jó kép – mondta hangosan. - Valósággal é1.

7.

 

Amikor megjött a tél, Vincent a napokat jól befűtött műtermében töltötte. Theo azt írta neki, hogy Gauguin egy napot Párizsban töltött, igen ingerült volt és hevesen ellenezte az Arles-ba költözés gondolatát. Vincent pedig a sárga házat nemcsak kettőjük műtermének szánta, hanem a délen letelepedő festők művésztelepének. Komoly bővítésekre gondolt, mihelyt a maga és Gauguin mű­termével elkészül. Úgy tervezte, hogy minden festőt szívesen látnak majd, aki délen óhajt letelepedni. A műterem használatáért ellenszolgáltatásképpen ha­vonta egy képet kell majd küldeni Theónak, aki azonnal otthagyja a Goupil céget, mihelyt elegendő impresszionista képet szerez és ezzel megalapítja Pá­rizsban a Függetlenek Képszalonját.

Vincent leveleiben Gauguinről úgy beszélt, mint a közös műterem igazgató­járól és legfőbb művészeti irányítójáról. Minden megtakarított pénzét hálószo­bája bebútorozására fordította. A falat halvány ibolyalilára festette; a kőpadló piros volt, az ágynemű halvány zöldessárga, az ágytakaró piros, az ágy és a szé­kek vajszínűek. A mosdószekrény narancssárga, a lavór kék és az ajtó lila. A fa­lakra több képét akasztotta fel és az ablakról leszedte a zsalugátereket. Végül le­festette a szoba enteriőrjét és elküldte Theónak, hogy lássa, milyen kellemes ott­hont teremtett magának. A képet a japán metszetekhez hasonló sima, laza szín­foltokkal festette.

Gauguin hálószobájához nem elégedett meg az övéhez hasonló ócska búto­rokkal. Szeretett volna egy diófa ágyat venni, de Madame Roulintől megtudta, hogy háromszázötven frankba kerülne, ennyi pénzt pedig képtelen volt előte­remteni. Azért mégis összevásárolta az apróbb tárgyakat a szoba számára és emiatt állandó pénzhiánnyal küzdött.

Amikor nem volt pénze modellekre, tükör elé állt és több önarcképet festett. Rachel is ült neki modellt, egyik délután pedig Madame Roulin gyermekeivel együtt. A kávéház-tulajdonos felesége, Madame Ginoux arles-i viseletben ült modellt; ezt a képet egyetlen óra leforgása alatt festette meg. A háttér halvány­sárga, az arc szürke. Madame Ginoux ruhája fekete sötét berlini kék árnyala­tokkal; egy kölcsönkapott narancssárga karosszékben ül és zöld asztalra könyököl.

Egy bikanyakú és tigrisszemű fiatal zuáv katona néhány centíme-ért hajlandó volt modellt ülni. Vincent kék zománcos kávéscsészére emlékeztető, sárgásvö­rös zsinórokkal díszített zubbonyában festette, mellén két sárga csillaggal. A fiú napbarnított ravasz arca, fején a vörös fezzel, élénken elütött a zöld háttértől. A kép színei nyersek és ütik egymást, de éppen hangosságukkal fejezik ki leg­találóbban a fiatal zuáv katona jellemét.

Órákon át ült szobája ablakában, kezében ceruzával és rajztömbjével. Néhány gyors vonással készített vázlatokat az ablakból látott férfiakról, nőkről, gyerme­kekről, lovakról, kutyákról úgy, hogy fejük, testük, lábuk aránya pontos legyen. Sok képről készített másolatot és azt gondolta, hogy ha egy évben ötven ilyen ceruzarajzot készít és darabonként kétszáz frankért adja el, ezzel becsületesen megkeresi kenyerét.

Sok mindent tanult a tél folyamán; így azt is – a többi között –, hogy nem sza­bad berlini kéket használni, amikor az emberi testet festi, mert olyan lesz, mint­ha fából lenne; hogy színhasználata nem olyan erőteljes, amilyen lehetne; hogy déli tájak festésénél a legfontosabb a vörös és a zöld, a narancssárga és a kék, a kénsárga és a lila közti ellentét; hogy festészetével ugyanúgy az embereket akarja vigasztalni, mint a zeneszerző muzsikájával; hogy amikor emberi alako­kat, férfiakat és nőket fest, ugyanazzal a belső sugárzással akarja ábrázolni őket, mint amit az isteni dicsfény jelképez a régi festők képein, de ő ezt színhaszná­latának csillogásával és vibrálásával éri el; végül, hogy aki a szegénység ado­mányával született, attól a szegénység soha meg nem válik.

Az egyik Van Gogh nagybácsi meghalt és kisebb örökséget hagyott Theóra. Mivel Vincentnek annyira szívügye volt Gauguin hálószobájának a berendezé­se, Theo a kapott összeg felét erre a célra küldte el neki Arles-ba. Vincent boldog volt és nyomban hozzákezdett a sárga ház berendezéséhez. A pompás arles-i napraforgókról tizenkét, táblára festett képet akart készíteni, sárga virá­gokkal kék háttérben.

Gauguin az utazási költségek megküldése ellenére sem sietett Arles-ba. Vin­cent számára érthetetlen volt, hogy inkább Pont-Avenben töltötte az időt. Vincent sietett megfesteni a napraforgós képeket és berendezni a műtermet, amikorra a nagy mester megérkezik.

Közben kitavaszodott. A sárga ház udvarában az oleanderbokrok vad virág­zásba kezdtek. A kizöldült ágakon új bimbók nőttek és borultak virágba. Vincent hátára csatolt festőállvánnyal járta a mezőket; ezúttal napraforgókat keresett a tervezett tizenkét kép megfestéséhez. A frissen szántott földek puha barna színűek voltak, s a nefelejcskék égen fehér bárányfelhők úsztak. Néhány napraforgót kinn a mezőn szárán festett meg, másokat otthon egy zöld vázába rakva.

A házat kívülről frissen sárgára mázolta, a Place Lamartine házaiban lakók

nagy mulatságára.

Mikorra a házzal elkészült, nyár lett. Forró és gyötrelmes, misztrálos napok

következtek. A perzselő hőséggel és a viharos, forró széllel együtt nőtt az em­berek idegessége. Izgatott, hajszolt, elkínzott kifejezés ült a szabad természetre csakúgy, mint a domboldalon elterülő város arculatára.

Gauguin végre megérkezett egy kora hajnalon és az éjszakai kávéházban vár­ta meg a reggelt. A kávéház tulajdonosa azonnal ráismert és így szólt hozzá:

– Ön, ugye, a festő barátja? Mindjárt megismertem. – Nem értem, miről beszél?

– Monsieur Van Gogh mutatott egy arcképet, amelyet ön küldött neki.

Ez csak az ön arcképe lehetett, Monsieur.

Gauguin kora reggel felkeltette Vincentet. Viszontlátásuk szívélyes és hangos

volt. Vincent megmutatta a lakást, segített kicsomagolni és híreket akart halla­ni Párizsból. Jó néhány órája beszélgettek, amikor Vincent megkérdezte: – Akarsz ma dolgozni, Gauguin?

– Carlos-Durannak nézel te engem, hogy amint leszállok a vonatról, veszem a palettámat és azonnal megfestek egy ragyogó napfényeffektust?

– Csak kérdeztem.

– Ne kérdezz ostobaságokat.

– Akkor én is pihenőnapot rendezek. Gyere, megmutatom a várost.

Előbb felmentek a napsütötte Place de la Mairie-re, onnan pedig a város háta

mögött a vásártér mellett elvezető útra. A vásártéren a kaszárnya közelében pi­ros fezes zuávok gyakorlatoztak. Átmentek a római fórum előtti kis parkon, ahol

csinos arles-i nőkkel találkoztak, s Vincent rajongva dicsérte szépségüket.

– Mit gondolsz az arles-i nőkről, Gauguin? – kérdezte. – Én nem vagyok annyira elragadtatva tőlük.

– Nézd a bőrük színét, ne csak az alakjukat. Ezt a napfény hatásának köszön­hetik.

– Milyenek itt a nyilvánosházak?

– Ötfrankosak, a zuávok látogatják őket.

Visszatértek a sárga házba és megbeszélték, hogyan rendezzék be az életüket. Felszegeztek a konyhában a falra egy dobozt és pénzük felét abba rakták – bi­zonyos összeget dohányra, bizonyos összeget előre nem látható kiadásokra és a lakbérre. A doboz tetején papírlap és ceruza volt azzal a rendeltetéssel, hogy minden frankot feljegyeznek, amit bármelyikük kivesz a dobozból. A pénz má­sik felét külön dobozba tették; ezt négy részre osztották, egy-egy heti élelemre.

– Ugye te jól főzöl, Gauguin?

– Nagyszerűen. Matróz voltam.

– Akkor te leszel a szakács. De ma este tiszteletedre én főzök levest.

A levest azonban Gauguin olyan rossznak találta, hogy nem evett belőle.

– El sem tudom képzelni, hogyan kotyvasztottad ezt a levest. Biztosan, mint

a színeket a képeiden.

– Mi baj van a színekkel a képeimen?

– Vincent, te még mindig a neo-impresszionistáknál tartasz. Hagyd már ott egyszer őket és szabadulj meg tőlük. Különben sem felelnek meg a természe­tednek.

Vincent eltolta maga elől a leveses tányért.

– Ezt csak így, egy pillantásra megállapítod? Ilyen nagy kritikus vagy te?

– Nézd meg jól a képeidet saját magad. Remélem, nem vagy vak! Például ezek a kiabáló sárgák. Ezek egészen zavarosak.

Vincent felnézett a napraforgós képeire.

– Ennyi megjegyzésed van csak a napraforgóimról?

– Nem, drága barátom, van ezeken éppen elég kritizálnivaló. – Például?

– Például a színharmóniáid. Egyhangúak és tökéletlenek. – Ez hazugság!

– Ugyan ülj már le, Vincent, és ne nézz úgy rám, mintha meg akarnál gyilkol­ni. Sokkal öregebb vagyok nálad és művészileg érettebb. Te még nem találtál magadra. Hallgass rám, sokat tanulhatsz tőlem.

– Ne vedd zokon, Paul. Valóban szeretnék tanulni tőled.

– Először is söpörj ki minden szemetet az agyadból. Egész nap Meissonier-ért

és Monticelliért rajongsz. Egyik sem ér semmit. Amíg el vagy ragadtatva az

ilyenfajta festészettől, nem telik ki tőled egyetlen jó kép sem.

– Monticelli nagy festő volt. Többet tudott a színekről, mint bármelyik kortársa. - Részeg hülye volt, én mondom neked.

Vincent felugrott az asztal mellől és villogó szemekkel nézett Gauguinre. A leveses tányér leesett a földre és összetört.

– Ezt ne mondd „Fadá"-ról. Őt úgy szeretem, mint a saját testvéremet! Ré­szegeskedése aljas rágalom. Részeg fejjel nem lehet olyan képeket festeni, mint

az övéi. Elképzelhetetlen józan és tiszta elme nélkül a hat alapszín tökéletes összhangban tartása, meg az is, hogy valaki úgy tudjon vigyázni száz meg száz kisebb részletre egyetlen félóra alatt. Ha megismétled ezt a gonosz rágalmat, nem vagy különb annál az aljas nőnél, akitől az egész kiindult.

Turlu tu tu tu, mon chapeau pointu!*(Francia gúnydal.)

Vincent hátrahőkölt, mintha barátja jéghideg vízzel öntötte volna nyakon. Torkát fojtogatták a szavak, forrt benne a méreg. Igyekezett dühét visszafoj­tani, de képtelen volt rá. Bement hálószobájába és becsapta maga mögött az

ajtót.

8.

 

Másnapra az egész civódást mindketten elfelejtették. Együtt reggeliztek és külön indultak el, hogy témát keressenek. Amikor Vincent este hazaérkezett, ki­merülve attól, amit a hat alapszín összhangban tartásának nevezett, Gauguin már javában főzte vacsorájukat a kis petróleumtűzhelyen. Eleinte csendesen be­szélgettek, hamarosan azonban arra a tárgyra került sor, amely egyedül, de an­nál szenvedélyesebben érdekelte őket: a festőkre és a festészetre, a művészetre.

A heves szócsata azonnal elkezdődött.

Vincent megvetette azokat a festőket, akikért Gauguin lelkesedett. Vincent bálványainak viszont a nevét sem lehetett kiejteni Gauguin jelenlétében. Mes­terségük minden lényeges kérdésében ellenkezett a felfogásuk. Minden egyéb­ről a legnyugodtabban és a legbarátságosabban beszélgettek, de a festészet az élet egyedüli értelmét jelentette és eszményeikért képesek voltak harcolni a vég­sőkig. Gauguin nyers ereje kétszer akkora volt, mint Vincenté, de Vincentet ma­ró megjegyzései Gauguin egyenrangú ellenfelévé tették.

Még ha olyasmit vitattak is meg, amiben egyetértettek, érvelésük akkor is te­le volt elektromos feszültséggel és a vita végén úgy kimerültek, mint a villany­lámpa elhasznált eleme.

– Addig nem lesz belőled igazi művész, Vincent – jelentette ki Gauguin –, amíg a műtermedben nem tudod hidegvérrel lefesteni, amit a szabadban láttál.

– De én nem hidegvérrel, én forró vérrel akarok festeni, te ostoba! Ezért jöt­tem Arles-ba.

– Amit eddig csináltál, az a természet szolgai másolása. Meg kell tanulnod emlékezetből dolgozni.

– Emlékezetből! Jóságos Isten!

– És még egyet; jól teszed, ha Seurat-ra hallgatsz. A festészet absztrakt művé­szet, gyermekem. A festészetben nincs helye se mesélésnek, se moralizálásnak­

– Hogy én moralizálok? Te nyilván megőrültél.

– Ha prédikálni akarsz, Vincent, menj vissza papnak. A festészet szín, vonal és forma; semmi egyéb. A festő ábrázolja azt, ami dekoratív a természetben, de semmi mást.

– Dekoratív művészet! – horkant fel Vincent. – Ha neked a természet csak ennyit jelent, menj vissza tőzsdésnek.

– Ha vissza is megyek, vasárnap reggelenként eljárok és meghallgatom a pré­dikációidat. Mit ábrázolsz te a természetből, brigadéros? – A mozgást, Gauguin, az élet ritmusát.

– Kezded már megint?

– Ha a napot festem, azt akarom érzékeltetni, hogy a nap: fény, erő és hő ki­meríthetetlen forrása. Amikor búzamezőt festek, azt akarom, hogy az emberek érezzék, mint nő és teljesedik ki érett búzaszemmé a termőföld minden életteli atomja. Amikor almát festek le, azt akarom, hogy az emberek érezzék a héja alatt duzzadó édes nedveket és sarjba szökkenni vágyó magvait!

– Vincent, hányszor mondjam, hogy a festőnek nem szabad elméleteket gyár­tania!

– Nézd, Gauguin, ezeket az érésben levő szőlőtőkéket és a duzzadt szőlősze­meket! Vagy nézd ezt a szakadékot. Azt akarom kifejezni, hogy millió és mil­lió hektoliter víz zúdult alá rajta. Amikor valakinek az arcképét festem meg, ér­zékeltetni akarom a lefestett személy egész életét, mindent, amit valaha is látott, tett és szenvedett!

– Mit akarsz ezzel mondani?

– Azt, Gauguin, hogy a földből kikelő búzaszem, a szakadékon lezúduló víz­tömeg, a duzzadó szőlőszemek, az emberi élet, minden egy és ugyanaz. Az élet egysége nem más, mint a ritmus egysége. Erre a ritmusra táncol minden: az em­ber, az alma, a szakadék, a szántóföld, a paraszt szekere a mezőn, a házak, a lo­vak, a nap. Igen, Gauguin, te és ez a duzzadó szőlőszem ugyanabból az anyag­ból származtok. Amikor lefestek egy földjén dolgozó parasztot, azt akarom ér­zékeltetni, hogy ő is ugyanúgy azonos a földdel, mint a földből kikelő kalász. Azt akarom érzékeltetni, hogy amikor a napfény átjárja a földműves testét, a ga­bonaföldet, az eke elé fogott lovakat, ezek minden energiája egyszer majd mind visszaáramlik a napba. Csak akkor érted meg az életet, ha megérzed az élet egyetemes ritmusát. Egyedül ez az Isten.

Brigadier – mondta Gauguin –, vous avez raison!*(Brigadéros, igazad van!)

Vincent izgalmi állapota tetőpontján érték Gauguin szavai, s olyannak érezte őket, mintha arcul ütötték volna. Rámeredt Gauguinre, majd megkérdezte tőle: – Hogyan érted ezt: Brigadéros, igazad van? – Azt jelenti, itt az ideje, hogy véget vessünk a vitának. Menjünk át a kávé­házba egy pohár abszintra.

A második hét végén Gauguin így szólt:

–Gyerünk el ma este oda, ahova járni szoktál. Remélem, találok egy kedvem­re való kövér nőcskét magamnak.

– Rachelt hagyd békén. Ő az enyém.

Zegzugos utcákon átjutottak el a Maison de Tolérance*-ba. (bordélyház)

Amikor Rachel meghallotta Vincent hangját, eléje szaladt és hevesen átölelte. Vincent bemutat­ta Gauguint Louis-nak.

– Monsieur Gauguin – szólt Louis –, ugye ön festő? Nagyon kérem, mondja

meg, mi a véleménye két új képemről, amiket Párizsban vásároltam.

– Szívesen. Hol vette őket?

– A Goupil képkereskedésben a Place de 1'Opérán. Itt vannak a szomszéd szo­bában. Lesz szíves velem jönni, Monsieur?

Rachel Vincentet a bal oldali szobába vezette, lenyomta egy karosszékbe és

az ölébe ült.

– Fél éve járok ide – morgott Vincent –, és Louis soha nem kérte ki vélemé­nyemet a képeiről.

– Nem tételezi fel rólad, hogy festő vagy, fou-roux. – Lehet, hogy igazad van. – Engem már nem is szeretsz - duzzogott Rachel. – Miből gondolod, Pigeon? – Nem voltál nálam hetek óta.

– Dolgom volt, rendbe kellett hoznom a házat, mielőtt a barátom megjön. – Akkor is szeretsz, ha nem jössz?

– Akkor is, ha nem jövök.

Meghúzta Vincent mindkét kicsi, kerek fülét és mindkettőt egymásután meg­

csókolta.

– Add nekem a fura kicsi füleidet, akkor elhiszem, amit mondasz. – Ha le tudod venni, legyen a tiéd.

– Igen, ha ezek is úgy lennének felvarrva, fou-roux, mint a babám fülei. Kiabálás hallatszott az előcsarnok irányából, mintha valaki nevetéstől vagy

fájdalmában ordítana. Vincent ledobta Rachelt az öléből és az előcsarnokon át

a társalgóba szaladt.

Gauguin egy ideig nem tudott szóhoz jutni, majd szaggatott hangon így szólt:

– Vincent... ez aztán a mi igazolásunk... nézd... nézd... ott fenn a falon... azt a két képet... amelyet Louis Goupiléktól vett... a bordélyház társalgójába. Mindkét kép Bouguereau-é!

Gauguin feltápászkodott és indult az ajtó felé.

– Várj egy pillanatig – kiáltotta Vincent és szaladt utána. – Hová mégy?

– A postára. Azonnal meg kell táviratoznom a Batignolles-ba.

Megérkezett a nyár szörnyű, perzselő hőségével, a provence-i táj színeinek ra­gyogásával. A zöldek, a kékek, a sárgák és a vörösök éles ellentététől szinte fájt a szem. A nap heve mindent felgyújtott és a Rhône völgyében a levegő átizzott a forróságtól. A hőség nem kímélte a két festőt sem, mindketten barnára égtek és fulladoztak a kibírhatatlan melegtől. Feltámadt a misztrál, korbácsolta testü­ket, felborzolta idegeiket. Gyötrő fejfájás kínozta őket. De azért egész nap fes­tettek a tűző napon, amíg az éj sötétkék színeinek simogatása véget nem vetett gyötrődésüknek.

Vincent és Gauguin közt hamarosan vad csatározás indult. Egyikük természete kitörésben levő tűzhányóhoz hasonlított, a másikéban forró szenvedélyek tüze iz­zott. Éjszakánként, amikor a kimerültségtől nem jött álom a szemükre és idege­sebbek voltak, mint hogy csendben üljenek, egymást kínozták. Pénzük vészesen fogyott és mivel más szórakozásra nem telt, pattanásig megfeszült idegeik izgal­mát azzal vezették le, hogy kölcsönösen gyötörték egymást. Gauguin fáradhatat­lan volt abban, hogy Vincentet a fehér izzásig feldühítse, s amikor dühe csúcs­pontját érte el, azt vágta mindig nevetve a szemébe: Brigadier, vous avez raison!

Vincent, nem csoda, hogy nem tudsz festeni. Ki volna képes ilyen rendet­len műteremben dolgozni? Nézd ezt a festékesdobozt! Persze, ha az ostoba hol­landus koponyádat nem keverte volna meg úgy Daudet és Monticelli, talán még kitisztulna és teremthetnél egy kis rendet az életedben.

– Ehhez semmi közöd, Gauguin. Ez az én műtermem. Csinálj a magad műter­mével, amit akarsz.

– Ha már erről beszélünk, csak azt szeretném mondani, hogy a fejedben ugyan­

olyan nagy a zűrzavar, mint a festődobozodban. Megcsodálsz minden postabé­lyegfestőt Európában és nem veszed észre, hogy Degas...

– Degas! Mit festett Degas valaha is, ami felérne Millet-vel? – Millet! Az az érzelgős barom! Az a...!

Vincent dühe nem ismert határt, amikor Gauguin ilyen megvetéssel szólt Mil­let-ről, akit lelki atyjának és mesterének tekintett. Szobáról szobára kergette Gauguint, aki menekült előle, de a lakás túl kicsi volt. Vincent teljes erejéből or­dítva kiáltozott rá és Gauguin orra alatt rázta az öklét. A trópusi hőségben késő éjszakáig tartottak ezek a szörnyű veszekedések.

Mindketten, mint a megszállottak dolgoztak, hogy elérjék önmagukat és a ter­mészetet a megtermékenyülés pillanatában. Napközben lángoló színekkel meg­rakott palettáikon folyt a harc, esténként pedig egymás közötti egyéniségük ki­békíthetetlen ellentétei miatt. Még ha nyíltan nem civódtak is, baráti érvelésük annyira teli volt robbanékony elemmel, hogy nem jött álom a szemükre. Theo pénze megérkezett, s nyomban elköltötték dohányra meg abszintra. Túl meleg volt, hogy egyenek. Azt hitték, az abszint megnyugtatja idegeiket, pedig valójá­ban még inkább felizgatta őket.     1,

A misztrál szokatlanul hosszú ideig tartott és kénytelenek voltak otthon ma­radni. Gauguin nem tudott dolgozni és azzal töltötte idejét, hogy állandóan in­gerelte Vincentet. Nem találkozott még senkivel, akit a tisztán elméleti kérdé­sek ennyire kihoznak a sodrából.

Gauguin egyetlen szórakozása Vincent felbőszítése volt és ezt meg is tette, amikor csak alkalom kínálkozott rá.

– Nyughass már, Vincent – mondta a misztrál ötödik napján, amikor olyan vad verekedés folyt a sárga házban kettőjük közt, amihez képest a misztrál dü­höngése enyhe szellőnek hatott.

– Önmagadra nem gondolsz, Gauguin?

– Tudd meg, kedves barátom, hogy már többen megőrültek, akik hosszabb időt töltöttek a társaságomban és vitatkoztak velem.

– Fenyegetés akar ez lenni?

– Nem, de figyelmeztetés.

– Tartsd meg a figyelmeztetésedet önmagadnak.

– Rendben van, de ne engem szidj, ha aztán valami történik.

– Ó, Paul, Paul, hagyjuk már abba ezt az örökös veszekedést. Tudom, te sok­kal jobb festő vagy. Tudom, sok mindent tanulhatok tőled. De értsd meg, nem tűröm, hogy lenézz. Kilenc éven át agyondolgoztam magamat és Istenemre, azt hiszem, van mondanivalóm a képeimmel! Ezt csak elismered? Szólj, kérlek, Gauguin.

Brigadier, vous avez raison!

A misztrál elcsendesedett és az arles-iak ismét kimerészkedtek az utcára. A nap újra égetően tűzött és Arles-ban a levegő feszültsége elviselhetetlenné vált. A rendőrségnek állandóan véres verekedésekbe kellett beleavatkoznia. Az emberek villogó szemmel jártak az utcán, senki nem nevetett, senki nem vál­tott barátságos szót mással és esténként a Place Lamartine-on a verekedők kése villant meg az utcai lámpák fényében. Katasztrófa előszele érzett a levegőben. Arles túlságosan vérbő lakói nem bírták a feszültséget. Mintha attól kellene fél­ni, hogy az egész Rhône völgye felrobban és megsemmisül. Vincentnek eszébe jutott a párizsi újságíró.

– Mi következik most? – kérdezte önmagától. – Földrengés vagy forradalom?

Ennek ellenére hajadonfőtt festett kinn a mezőkön. Szüksége volt a fehéren izzó, vakító hőségre, hogy feloldja a belsejét maró szenvedélyeket. Agya ol­vasztótégelyhez hasonlóan izzó forrósággal ontotta magából egymásután az új meg új képeket.

Minden megfestett képpel mind világosabban érezte, hogy a kilenc év vajú­dása után életének ebben a néhány, túlfűtött izgalomban eltöltött hetében válik teljes és tökéletes művésszé. Képei sokkal jobbak voltak, mint a megelőző nyá­ron. Tudta, soha nem festhet olyan képeket, amelyek a mostaniaknál tökélete­sebben fejeznék ki a természet és saját művészi egyénisége lényegét.

Hajnali négytől késő estig festett, amikor az alkonyati sötétségben már sem­mit sem látott. Naponként két, néha három képet is befejezett. Egy egész esz­tendő életerőit sűrítette össze néhány, túlfeszített munkában töltött napba. Nem gondolt többé arra, mennyi ideje maradt hátra az életből; már csak a napok szá­mítottak. Az időt nem a naptár egymást követő napjaival mérte, hanem az ecset­je alól kikerülő képek számával.

Úgy érezte, hogy művészete a csúcspontra érkezett és eljutott oda, ahova el­lenállhatatlanul tört előre egy egész életen át. Nem tudta, mennyi ideig tart ez az időszak. Csak azt tudta: festenie kell... szüntelenül, megállás nélkül... képe­ket és újabb képeket. Életerőinek ezt a tetőfokát ki kell használnia. mint az örök­lét pillanatnyi ajándékát. Nem szabad egy percig sem pihennie. amíg el nem ké­szül mindaz a művészi alkotás, amelyet lelkében hordoz.

Vincent és Gauguin izgalmi állapota mind magasabb fokot ért el. Napközben festettek, éjszakáikat pedig álmatlanul töltötték állandó civódással; alig ettek, elteltek napfénnyel, színekkel, belső izgalommal: örökösen dohányoztak, itták az abszintot, s így marcangolták önmagukat, harcban az elemekkel, kimerülten művészi alkotómunkájuktól és a szüntelen veszekedéstől.

Tűzött rájuk az izzó napfény. Szenvedtek az örökös misztráltól. Vakították szemüket az égő színek. Égette gyomrukat az éhszomjra ivott abszint. Vissz­hangzott veszekedésüktől a sárga ház a fülledt trópusi éjszakában.

Gauguin Vincentről arcképet készített, mikor néhány ekét festett le. Vincent sokáig nézte az arcképet és most értette meg először. mit gondol Gauguin róla.

– Ez kétségtelenül én vagyok – mondta. – De a képen látszik, hogy őrült vagyok.

Aznap este kávéházba mentek. Vincent abszintot rendelt és egyszerre csak a poharat abszintostól Gauguin fejéhez vágta. Gauguin félreugrott, karjába kapta Vincentet, a Place Lamartine-on át hazavitte és ágyába fektette. Vincent azon­nal elaludt.

– Drága Gauguinem – mondta csendesen másnap reggel -. úgy rémlik, tegnap este megbántottalak.

Persze, hogy megbocsátok – mondta Gauguin –, de ami tegnap este megtör­tént, bármikor megismétlődhetik. Ha eltaláltál volna a pohárral, esetleg nem tudtam volna uralkodni magamon és akár meg is fojthattalak volna. Jobb lesz, ha írok Theónak, és visszamegyek Párizsba.

– Ne, csak azt ne tedd, Paul. Nem hagyhatod itt a sárga házat. Itt én mindent érted tettem.

A heves vita egész nap tartott közöttük. Vincent kétségbeesetten küzdött, hogy Gauguint maradásra bírja, de az nem hallgatott érvelésére. Vincent kö­nyörgött, hízelgett neki, átkozódott, fenyegetőzött, még sírt is. A végén Vin­cent győzött. Úgy érezte, az élete függ attól, hogy barátját ott tudja-e tartani a sárga házban. Estére Gauguin kimerült és hajlott Vincent kérésére, de csak azért, hogy egy kis nyugalma legyen. A sárga ház megtelt elektromos fe­szültséggel és Gauguin nem tudott aludni. Hajnal felé volt már, amikor el­szundított.

Furcsa érzés verte fel álmából. A sötétben Vincent állt az ágya felett és me­rőn bámult le rá.

– Mi van veled, Vincent? – kérdezte erélyes hangon.

Vincent szótlanul kiment a szobából. lefeküdt és mély álomba merült.

Másnap éjjel ugyanez a jelenet ismétlődött meg. Gauguin arra ébredt fel, hogy Vincent az ágya felett áll és bámul rá a sötétben.

– Vincent! Menj a szobádba és feküdj le!

Vincent megfordult és elment.

A következő nap este heves civódás támadt köztük a leves miatt.

– Valami festéket szórtál ebbe a levesbe. Vincent. amikor nem láttam.

Vincent nevetett és a falra krétával ezt írta fel.

 

Je suis saint esprit

Je suis sain d’esprit*

(Francia szójáték. Jelentése: A Szentlélek vagyok épeszű vagyok)

 

Néhány napon át Vincent nagyon csendesen viselkedett, mogorva és levert volt, Gauguinhez alig szólt, s egyszer sem vett ecsetet a kezébe. Nem is olva­sott, csak ült egy karosszékben és üres tekintettel bámult a semmibe. Negyedik nap, bár a misztrál erősen fújt, sétálni hívta Gauguint. – Menjünk a parkba, szeretnék valamit mondani. – Nem lenne kényelmesebb ha itthon mondanád el?

– Nem tudok egy helyben ülni és beszélni. Csak séta közben tudom elmondani. - Rendben van, ha mindenáron ez a kívánságod.

A város szélén kanyargó kocsiúton mentek felfelé a vadul dühöngő misztrálban. Minden lépés olyan erőfeszítésükbe került, mintha vastag, bőrszerű anyagon kel­lett volna áthaladniuk. A kis park ciprusait a szél ereje csaknem a földre döntötte.

– Mit akarsz mondani? – kérdezte Gauguin.

A szél úgy süvített, hogy minden szót úgy kellett Vincent fülébe kiáltani.

– Paul, az elmúlt napokban nagyszerű ötletem támadt. Folyton erre gondolok. - Bocsáss meg, ha nekem kicsit gyanúsak ezek a te nagyszerű ötleteid. – Mi mint festők kudarcot vallottunk. Tudod, miért? – Mit beszélsz? Nem hallom egyetlen szavadat sem. Ordíts a fülembe. – Tudod, hogy mi festők mind, miért vallottunk kudarcot? – Miért?

– Mert egyedül festünk!

– Hogy a pokolba érted ezt?

– Van, amit jól és van, amit rosszul festünk és a jó is, a rossz is ugyanarra a képre kerül.

Brigadier, hallgatom minden szavadat.

– Emlékszel a Both fivérekre. A két holland festőre. Az egyik jó tájképfestő

volt, a másik alakokat festett kitűnően és együtt festettek. Az egyik festette a táj­

képi részleteket, a másik az alakokat és nagy sikerük volt vele. – Mit akarsz ebből az obskurus történetből kihozni? – Mit mondasz? Nem értem. Hajolj közelebb hozzám. – Csak azt mondtam, folytasd!

– Paul, ezt kell tennünk nekünk is. Neked és nekem. Seurat-nak, Cézanne­nak, Lautrecnak, Rousseau-nak. Együtt kell dolgoznunk, ugyanazon a vásznon. Ez lenne az igazi közös festés. Mindnyájan azt festenénk meg, amihez legjob­ban értünk. Seurat a levegőt. Te a tájképi részeket. Cézanne a felületeket. Laut­rec az alakokat. Én a napot, a holdat és a csillagokat és együtt lennénk nagy mű­vészek. Mit szólsz hozzá?

Turlututututu, mon chapeau pointu!

Gauguin rekedtes hangján, féktelen nevetésbe tört ki. Gúnyos kacagását úgy vágta a szél Vincent arcába, mint a tenger tajtékját.

Brigadier- kiáltotta Gauguin, amikor abbahagyta a nevetést –, vesszek meg, ha nem ez a világ legnagyobb ötlete. Bocsáss meg, hogy így röhögök rajta.

Gauguin a hasát fogta a nevetéstől, úgy ment tovább, Vincent pedig sértődöt­ten megállt egy helyen.

Fekete varjak serege szállt le rá az égből. Ezer meg ezer károgó madár. Lecsaptak Vincentre, a fejére szálltak, csőrükkel verdesték a fejét és tépték a ha­ját. Teli lett velük az orra, a füle, a szeme. Teljesen elborították csapdosó, feke­te szárnyukkal.

Gauguin visszament Vincenthez.

– Gyere, Vincent, menjünk le Louis-hoz. Ezt a te nagyszerű ötletedet meg kell ünnepelnünk.

Vincent csendben követte Gauguint a Rue des Ricollettes-re, Gauguin fel­ment az emeletre az egyik lánnyal.

Rachel Vincent ölébe ült a bordélyház társalgójában. – Nem jössz fel hozzám, fou-roux? - kérdezte. – Nem megyek.

– Miért?

– Nincs öt frankom.

– Add ide akkor a füledet. – Szívesen.

Gauguin hamarosan lejött az emeletről és együtt mentek vissza a sárga házba.

Gauguin levesét otthagyta az asztalon és szó nélkül kiment az ajtón. Már majd­nem átért a Place Lamartine túlsó felére, amikor meghallotta maga mögött Vin­cent jól ismert gyors, szabálytalan lépteit.

Hátrafordult.

Vincent rohant felé, kezében nyitott borotvával. Gauguin kővé meredve bámult Vincentre.

Vincent kétlépésnyire állt meg. Rábámult Gauguinre a sötétben, majd fejét le­hajtva, hazaszaladt.

Gauguin szállodába ment. Szobát bérelt, szobáját jól bezárta és lefeküdt. Vincent bement a sárga házba. Felment a vörös téglalépcsőkön a hálószobá­jába. Kezébe vette a tükröt, amelyet önarcképei festéséhez használt és a mosdó­szekrényen a falhoz támasztotta. Nézte a tükörben véraláfutásos szemét. Itt a vég, életének vége: ezt látta az arcán. Nincs értelme, hogy tovább habozzék.

Felemelte a borotvát és érezte torkán az éles acélt. Hangok különös dolgokat sugdostak a fülébe. Az arles-i nap forró tüze égett a szemében.

A borotvával lemetszette jobb fülét és fülcimpájának csak egy kis darabja ma­radt a helyén. A borotvát a földre dobta. Fejét törülközőbe csavarta, de a kiöm­lő vér beszennyezte a padlót.

Levágott fülét kivette a lavórból, megmosta, jól becsomagolta rajzlapokba és zsinórral átkötötte.

Baszk sapkáját a fejére tett kötésre húzta és lement a lépcsőn. Becsukta ma­ga mögött a lakás ajtaját és a Place Lamartine-on át indult el a Rue des Rico­lettes-be.

Becsengetett a Maison de Tolérance ajtaján. A lánynak, aki ajtót nyitott, szólt, hívja ki Rachelt, aki azonnal jött is.

– Ó, te vagy az, fou-roux. Mit akarsz?

– Hoztam neked valamit.

– Nekem? Talán ajándékot?

– Igen, ajándékot.

– Igazán kedves tőled, fou-roux.

Őrizd meg jól emlékül.

– Mi az?

– Nyisd ki, majd meglátod.

Rachel kibontotta a papírt. Rémülten nézett a levágott fülre és ájultan a föld­re esett.

Vincent megfordult és leballagott a meredek utcán. Átment a Place Lamar­tine-on, becsukta maga mögött a sárga ház ajtaját és lefeküdt.

Amikor másnap reggel fél nyolckor Gauguin megérkezett a ház elé, nagy tö­meg ácsorgott az ajtó előtt. Roulin kétségbeesetten tördelte kezét.

– Mit tett a barátjával, Monsieur? – kérdezte egy keménykalapos férfi. Hang­ja kemény és szigorú volt.

– Nem tudom.

– De igen... ön nagyon jól tudja... a barátja halott.

Gauguin alig tudott magához térni a megdöbbenéstől. A tömeg ellenséges te­kintettel nézett rá.

– Menjünk fel, Monsieur – mondta dadogva. – Odafenn majd megtudjuk, mi történt.

A földszinten mindkét szoba padlóján nedves törülközők hevertek és vérfol­tok voltak a Vincent hálószobájába felvezető lépcsőn. Az ágyban összegörnyed­ve feküdt Vincent, lepedőbe burkolva és látszólag teljesen élettelenül. Gauguin gyengéden megérintette a vállán és érezte, hogy a teste meleg: erre egyszerre energikusan intézkedni kezdett.

– Nagyon kérem, Monsieur – mondta a rendőrtisztviselőnek –, ébresszék fel nagyon óvatosan. Ha kérdi, hol vagyok, mondják neki, hogy elutaztam Párizs­ba. Végzetes lenne, ha meglátna engem.

A rendőrtisztviselő orvosért és kocsiért küldött. Vincentet kórházba szállítot­ták. A kocsi mellett Roulin szaladt, magából kikelve.

 

9.

 

 

Doktor Felix Rey, az arles-i kórház fiatal segédorvosa alacsony termetű, zö­mök, kerek fejű férfi volt, haja rövidre vágott, fekete. Ő kezelte Vincent sebét.

Cellaszerű szobában helyezték el. A szobából minden bútort kivitetett és az aj­tót mindig gondosan bezárta maga mögött.

Alkonyatkor - mikor Vincent felébredt – az orvos megmérte Vincent pulzu­sát. A beteg a mennyezetre bámult, a fehérre meszelt falra, aztán ki az ablakon a sötétedő, kék égre, majd lassan doktor Rey-re nézett.

– Jó estét – mondta halkan. – Jó estét – szólt az orvos. – Hol vagyok? – Az arles-i kórházban. – Ó.

Arca eltorzult a fájdalomtól, s kezét a levágott jobb füle helyén levő sebhez emelte, de az orvos nem engedte, hogy odanyúljon.

– Nem szabad hozzányúlnia – mondta. – Igen... most már... emlékszem.

– Tiszta, szép seb öregem. Néhány nap múlva kutya baja. – Hol van a barátom?

– Visszament Párizsba.

– ...Értem ... Megkaphatom a pipámat? – Még nem, Vincent.

Az orvos kimosta és friss kötéssel látta el a sebet.

– A seb egészen jelentéktelen – mondta. – A fülkagylónak semmi köze a halláshoz. Nem is fog önnek hiányozni.

– Nagyon kedves hozzám, doktor úr. Miért ... nincs bútor a szobában? – Mindet kivitettem, hogy megvédjem önt. – Kitől?

– Saját magától.

– ...Igen ... Értem...

– Sajnos mennem kell. Azonnal beküldetem a vacsoráját. Próbáljon meg nagyon nyugodtan feküdni. A vérveszteség nagyon legyöngítette.

Amikor Vincent másnap reggel felébredt, Theo ült az ágya mellett. Arca sápadt, szeme beesett volt és véraláfutásos.

– Theo – szólt Vincent.

Theo letérdelt az ágy mellé, kezébe vette Vincent kezét és keservesen sírt.

– Theo ... így van mindig... amikor felébredek ... és szükségem van rád ... itt vagy mellettem.

Theo a megindultságtól nem tudott szóhoz jutni.

– Nem lett volna szabad ilyen messzire eljönnöd. Hogyan tudtad meg? – Gauguin sürgönyzött tegnap. Még elértem az esti vonatot.

– Elég rosszul tette Gauguin. Nem kellett volna ennyi költségbe verni maga­dat. Egész éjjel utaztál?

– Igen, Vincent.

Egy ideig hallgattak.

– Beszéltem doktor Rey-vel, Vincent. Azt mondja, napszúrás volt az oka. Ka­lap nélkül festettél a napon, ugye?

–Igen.

– Ezt ezután ne tedd, bátyókám, mindig viselj kalapot. Arles-ben sokan kap­nak napszúrást.

Vincent gyengéden megszorította Theo kezét. Theo úgy érezte, hogy valami a torkát fojtogatja.

– Újságom van részedre, Vincent – mondta. – De azt hiszem jobb, ha várok vele néhány napig.

– Jó újság, Theo?

– Azt hiszem, örülni fogsz neki.

Doktor Rey lépett be a betegszobába.

– Hogy érzi a beteg magát ma reggel? – kérdezte.

– Doktor úr, elmondhat Theo egy jó hírt nekem? – kérdezte Vincent.

– Persze, hogy el. Várjunk csak egy pillanatig. Hadd látom. Igen, a seb kitű­nően gyógyul.

Amikor az orvos elment, Vincent tudni akarta a jó hírt.

– Vincent – mondta Theo. – Én... szóval... megismerkedtem egy lánnyal.

– Ne mondd, Theo!

– Mégpedig egy holland leánnyal, Johanna Bungernek hívják. Engem anyám­ra emlékeztet.

– Szereted, Theo?

– Igen. Olyan rettenetesen egyedül voltam Párizsban nélküled, Vincent. Az­előtt jobban bírtam, de azóta, hogy együtt töltöttünk egy esztendőt ...

– Pedig biztosan nem lehetett könnyű velem együtt élni, Theo.

– Ó, Vincent, ha tudnád, hányszor vágyom rá, hogy amikor megyek haza a Rue Lepicen, újra ott találjam a kredencen a cipődet és a frissen festett vász­naidat az ágyamon. Pihenj, itt maradok melletted. Theo két napot töltött Arles-ban. Csak akkor ment el, amikor doktor Rey biz­tosította, hogy Vincent sebe gyorsan gyógyul és rábízhatja fivérét nemcsak mint betegét, hanem mint barátját is.

Roulin minden reggel virágot vitt a betegnek, Vincentet éjszakánként halluci­nációk kínozták és az orvos minden este kámforral szórta be párnáját és matra­cát, hogy legyőzze álmatlanságát.

Ötödnap, amikor az orvos már látta, hogy Vincent teljesen normális, nem zár­ta be az ajtót s a bútorokat visszavitette.

– Felkelhetek és felöltözhetem, doktor úr? – kérdezte Vincent.

– Ha elég erősnek érzi magát, igen. Jöjjön majd a rendelőmbe, ha járt egy ke­veset a szabad levegőn.

Az arles-i kórház egyemeletes, négyszög alakú épület volt. Közepén tágas ud­var, színpompás virágágyak, köztük kerti utak. Vincent néhány percig sétált az udvarban, utána bement doktor Rey rendelőjébe a földszinten.

– Hogy érzi magát négynapi fekvés után? – kérdezte az orvos. – Köszönöm, nagyon jól.

– Mondja, Vincent, miért tette ezt? Vincent hosszabb ideig hallgatott. – Nem tudom – mondta. – Mire gondolt, amikor csinálta?

– Én... nem... gondolkoztam, doktor úr.

Vincent néhány napig még a kórházban maradt. Egyik reggel Rey doktorral beszélgetett a rendelőben és a mosdóállványról felvett egy borotvát.

– Úgy látom, ráférne egy borotválkozás, doktor úr – mondta. – Akarja, hogy

megborotváljam?

Az orvos a szoba sarkába hátrált és tenyerét az arca elé tartotta. – Nem! Nem! Vincent, kérem, tegye le azt a borotvát.

– De igazán jó borbély vagyok, doktor úr. Gyönyörűen megborotválnám. Vincent nevetett, becsukta a borotvát és letette a mosdóállványra. – Ne féljen, kedves barátom, ennek egyszer s mindenkorra vége.

Rey doktor a második hét végén megengedte Vincentnek, hogy fessen. Egy ápolót küldött el a sárga házba, hogy hozza el a festőállványát, sőt az orvos szí­vességből modellt is ült Vincentnek. Vincent lassan haladt az arcképpel, min­den nap csak keveset dolgozott. A kész képet az orvosnak ajándékozta.

– Tartsa meg emlékül, doktor úr. Ezzel a képpel tudom csak hálámat önnek leróni.

– Nagyon kedves öntől, Vincent. Nagy megtiszteltetésnek veszem.

Az orvos hazavitte a képet és arra használta, hogy a szobája falán betakarjon

vele egy repedést. Vincent további két hetet töltött a kórházban. Lefestette a napfényben fürdő

kórházudvart. Festés közben széles karimájú szalmakalapot viselt. Két teljes hé­tig tartott, amíg lefestette a kórházudvar virágágyait.

– Nézzen be hozzám mindennap – mondta az orvos, amikor kézfogással bú­csúzott el Vincenttől a kórházkapuban. – És ne felejtse el, semmi abszint, sem­mi izgalom és soha, soha ne dolgozzék kalap nélkül a napon.

– Megígérem, doktor úr. És hálásan köszönök mindent.

– Megírom fivérének, hogy teljesen felgyógyult.

Mialatt a kórházban volt, a háztulajdonos felmondott neki és a lakást egy dohánytőzsdésnek adta ki. Vincent ragaszkodott a sárga házhoz; ez kötötte egyedül Provence-hoz. Az egész lakást kívül-belül saját kezűleg festette újra és ő tette lakhatóvá. A történtek ellenére is végleges otthonának tekintette és elhatározta, hogy minden erejével harcolni fog a háziúr lelketlen felmondása ellen.

Eleinte félt egyedül aludni álmatlansága miatt, bár Rey doktortól részben ez ellen, részben hallucinációi miatt, erős altatószereket kapott. Hallucinációi ál­landó rémületben tartották: különös hangok vad történeteket suttogtak a fülébe, álmatlanul töltött éjszakáin.

Ahhoz még túl gyenge volt, hogy a szabadban dolgozzék. Felzaklatott idegei csak lassan, fokról fokra csendesedtek le. Pulzusa ismét normális volt, étvágya is visszatért. Egy alkalommal vidáman, jó hangulatban vacsorázott Roulin tár­saságában megszokott vendéglőjében, nyoma sem volt attól való félelmének, hogy betegsége kiújul. Újra kezdte Roulin feleségének arcképét, amely betegsé­ge előtt félbemaradt. Elégedett volt azzal, ahogyan a vörös, rózsaszín és na­rancssárga színárnyalatokat használta.

Egészsége javulásával munkája is mind jobban haladt. Azelőtt is tudta, hogy ha valaki lábát vagy karját törte, a törés összeforr, de azt nem tudta, hogy vala­ki összetörheti agyvelejét és az is összeforrhat. Egyik nap délután elment, hogy érdeklődjék, mi van Rachellel.

– Pigeon – mondta –, sajnálom, hogy ennyi bajt okoztam neked.

– Rendben van, fou-roux. Emiatt ne bánkódj. Ilyen dolgok Arles-ban minden­

naposak. Barátai is megnyugtatták, hogy Provence-ban mindenki lázas beteg, halluci­nál, vagy őrült.

– Nincs ebben semmi szokatlan – vigasztalta Roulin. – Itt délen, Tartarin ha­zájában, egy kicsit mindenki hibbant agyú.

– Igen, igen – mondta Vincent –, megértjük mi egymást, mindnyájan egy ugyanazon család tagjai vagyunk.

Néhány héttel később Vincent már egész napon át tudott dolgozni műtermé­ben. Nem gondolt állandóan a halálra és a tébolyra, s csaknem teljesen egészsé­gesnek érezte magát.

Végre kimerészkedett a környékre festeni. A nap forrón tűzött az aranyló ga­bonaföldekre, de Vincent képtelen volt a színeket megfogni. Étvágya jó volt, az éjszakákat átaludta, elkerült minden izgalmat és túlzó lelkesedést.

Olyan kiegyensúlyozottnak érezte magát, hogy nem tudott festeni.

– Ön alaptermészete szerint ideges, valóságos idegcsomó, Vincent – magya­rázta neki Rey doktor. – Ön soha nem volt normális. De egyetlen művész sem normális: ha az lenne, nem lenne művész. Normális emberek nem alkotnak mű­remeket. Esznek, isznak, elvégzik a napi munkájukat és meghalnak. Ön túlérzé­keny az élettel és a természettel szemben: ezért teszi számunkra érthetővé a dol­gok lényegét. De ha nem vigyáz magára, túlérzékenysége pusztulásba viszi. A túlfeszítettség öl meg a végén minden művészt.

Vincent tudta, hogy csak idegfeszültségének legmagasabb fokán, izgalomtól eltelve, szenvedélyesen felcsigázott lelkiállapotban tudja megfesteni képeit ab­ban az utánozhatatlan és egyedülálló sárga tónusban, amely arles-i képeinek legjellegzetesebb tulajdonsága. Ha régi idegfeszültsége feltámad, ismét olyan ragyogó képeket fest majd, mint azelőtt, de ez végső pusztulását fogja jelente­ni.

– A művész munkája nélkül nem élhet – mondta önmagában. – Értelmetlen lenne életben maradnom, ha nem tudok úgy festeni, ahogyan akarok.

A mezőkön ismét hajadonfőtt járt, hogy átjárja a nap ellenállhatatlan ereje. Habzsolva szívta magába az égbolt vad színeit, a nap sárga tűzgömbjét, a me­zők zöldjét és a virágok tarka színeit. Harcolt a dühöngő misztrállal, hagyta, hogy az éjszaka átható sötétsége fojtogassa és képzelete lángra lobbanjon a nap­raforgó égő színeitől. Amint izgalma nőttön-nőtt, mind kevesebbet evett. Újra kávén, dohányon és abszinten élt. Álmatlanul hánykolódott ágyán egész éjsza­kákon át és véreres szeme elé idézte a vidék tobzódó színeit. Ismét hátára szíjazta festőállványát és ment ki a mezőre.

Régi erői visszatértek: velük együtt a mindenség egyetemes ritmusának meg­érzése, és az a képessége, hogy vásznait néhány óra alatt megtöltse csillogó, ragyogó napsütéssel. Most is mindennap egy-egy új képet festett és izgalmi állapota állandóan fokozódott. Egyetlen napi pihenés nélkül harminchét képet festett.

Egyik reggel bódult aggyal ébredt. Nem tudott dolgozni, csak ült karosszéké­ben és az üres falra bámult. Egész nap alig mozdult el karosszékéből. Halluci­nációi vették körül és a hangok furcsa dolgokat suttogtak a fülébe. Este elment a szürke vendéglőbe és leült egy asztalhoz. Levest rendelt és amikor a pincér hozta a levesestálat, belső hang éles figyelmeztető szavát hallotta.

A levesestányért lelökte a földre és a tányér széttört.

– Meg akarnak mérgezni! – ordította. – Mérget tettek a levesembe!

Felugrott és felrúgta az asztalt. A vendégek egy része kimenekült az étterem­ből. Mások megdöbbenve néztek rá.

– Mind meg akartok mérgezni! Meg akartok gyilkolni, jól tudom! Láttam, amikor beletették a mérget a levesembe!

Két csendőr lépett be az étterembe, karon ragadták és vitték magukkal a kór­házba.

Huszonnégy óra múlva lecsendesedett és az esetet megvitatta Rey doktorral. Mindennap dolgozott egy keveset, sétált a város környékén, de vacsorára visszatért a kórházba és ott aludt. Néha szörnyű lelki gyötrelmek kínozták, más­kor egy-egy futó pillanatra fellebbent előtte az időnek és elkerülhetetlen végze­tének fátyla.

Rey doktor megengedte, hogy fessen. Vincent lefestett egy őszibarackost hát­térben az Alpokkal és egy olajligetet ezüstszínű zöldbe váltó lombozattal, a fák alatt narancssárga, frissen felszántott földdel.

Három hét múlva visszatért a sárga házba. Ekkor már az egész város, de kü­lönösen a Place Lamartine lakói ellenséges érzülettel viseltettek iránta. A levá­gott fül és a megmérgezett leves több volt annál, ami fölött napirendre térnének. Az arles-iak szentül meg voltak győződve arról, hogy a végén minden festő megőrül. Amikor Vincentet meglátták az utcán, megjegyzéseket tettek rá, sőt sokszor átmentek előle a másik oldalra.

Nem tehette be a lábát egyetlen vendéglőbe sem.

Az arles-i gyerekek csoportosan álltak a sárga ház előtt és gúnyt űztek belőle. – Fou-roux! Fou-roux! – kiáltozták. – Vágd le a másik füledet is.

Vincent becsukta az ablakokat, de a gyerekek kiáltozása így is behallatszott a szobába.

– Fou-roux! Fou-roux!

– Bolond! Bolond!

Gúnyverset is készítettek rá:

 

fou-roux bolond,

Levágta jobb fülét,

Kiálthatsz, ahogy tudsz,

nem hallja, rád se néz.

 

Vincent meg akart szökni előlük, de mindenütt a nyomába szegődtek az utcá­kon és a tereken, sőt még a városon kívül is.

A gúnyolódó gyerekek serege folyton nőtt a sárga ház előtt. Vincent vattát du­gott a fülébe. Festőállványa előtt állva másolatokat készített képeiről. A gyere­kek gúnyverse behallatszott a gondosan becsukott ablakokon és felforralta agy­velejét.

A gyerekek mind arcátlanabbak lettek. Felmásztak a csatornacsöveken, be­kandikáltak az ablakon, kiáltozva gúnyversüket és gúnyolódó és sértő szavaikat. – Fou-roux, vágd le a másik füledet is és add nekünk!

A Place Lamartine-on mind nagyobb tömeg gyűlt össze. Fiatal fiúk falnak tá­masztott deszkákon felkúsztak a ház első emeletéig. Az ablakokat betörték, fejüket bedugták a betört ablakokon és megdobálták Vincentet. A lenti tömeg biztatta őket és kórusban ismételte meg kiáltozásukat.

– Add nekünk a másik füledet! A másik füled kell nekünk!

Fou-roux! Akarsz cukrot? Vigyázz, meg van mérgezve!

Fou-roux! Akarsz levest? Vigyázz, meg van mérgezve!

 

A fou-roux bolond,

Levágta jobb fülét.

Kiálthatsz, ahogy tudsz,

Nem hallja, rád se néz.

 

A fiatal fiúk ráültek az ablak párkányára és kórusban vezették a lenti tömeg mind hangosabb kiáltozását.

Fou-roux! Dobd le a füledet, dobd le a füledet! Fou-roux, fou-roux, dobd le a füledet, dobd le a füledet!

Vincent felkelt festőállványa mellől. Három utcakölyök kiáltozott az ablak­párkányon. Amikor feléjük rohant, a három fiú gyorsan leereszkedett a földre. A tömeg még hangosabban kiáltozott. Vincent az ablakban állt, úgy nézett le rá­juk.

Fekete varjak zúgva szálltak le rá az égből, ezer meg ezer károgó fekete var­jú. Elsötétítették a Place Lamartine-t és lecsaptak rá. Teli lett velük a szoba, rá­ültek a fejére, az orrára, a szemére, a szájára. Sötét fekete szárnyukkal csapkod­tak körülötte. Vincent felugrott az ablakpárkányra.

– Takarodjatok! – ordította. – Gazok! Takarodjatok!

– Az isten szerelmére kérlek, hagyjatok békességben!

– Fou-roux, fou-roux, dobd le a füledet, dobd le a füledet!

– Takarodjatok! Hagyjatok magamra! Halljátok, hagyjatok békében!

Felkapta a lavórt és feléjük hajította, s a lavór a kövezeten darabokra tört. Dü­hösen kapott fel mindent, ami a keze ügyébe akadt és dobálta le a térre. Ka­rosszékeket, a tükröt, az asztalt, ágytakarót, a falról a napraforgós képeket, mind egymás után. Minden egyes tárggyal temette a sárga házban töltött napokat, a ráköltött pénzt, hogy értékes holmikat vásároljon és azok díszt, méltóságot ad­janak életének.

Amikor a szobában nem maradt semmi, csak állt az ablakban, egész testében remegve. Ráesett az ablakpárkányra és feje kilógott a tér kövezete fölé.

 

10.

 

 

A Place Lamartine lakói kérvénnyel fordultak a város polgármesteréhez. A kérvényt kilencvenen írták alá.

 

Tardieu polgármesternek

Alulírottak tudomására hozzuk, hogy meggyőződésünk szerint Vincent Van Gogh,

a Place Lamartine 2. számú házának lakója ön- és közveszélyes őrült. Kérjük zárt intézetbe szállítását.

 

Arles-ban közeledett a községi választások időpontja és Tardieu polgármester nem szívesen vesztette volna el a választópolgárok kegyét. Ezért elrendelte, hogy a rendőrfőnök vegye őrizetbe Vincentet.

A rendőrök az ablakpárkány alatt a padlón fekve találtak rá. A városi börtön­be szállították és egy cellába zárták. A cella ajtaja elé őrt állítottak.

Amikor Vincent visszanyerte öntudatát, azt kérte, hogy Rey doktorral beszél­hessen, de kérését megtagadták és arra sem kapott engedélyt, hogy fivérének ír­jon.

A doktornak végül mégis sikerült bejutnia hozzá a börtönbe.

– Fékezze felháborodását, Vincent – mondta –, mert ön- és közveszélyes őrültnek nyilvánítják és akkor elveszett ember. Ha tiltakozik őrizetbe vétele el­len, helyzetén csak ronthat. Írok fivérének és együttes erővel kihozzuk innen.

– Kérem, doktor, ne hívja ide Theót. Esküvőjére készül. Ez a dolog az ő szem­pontjából rosszabbkor nem történhetett volna.

– Írok neki, hogy ne jöjjön. Azt hiszem, magam is tudok segíteni önön.

Rey doktor két nap múlva újra megjelent. Az őr még mindig ott állt Vincent ajtaja előtt.

–Figyeljen ide, Vincent-mondta –, most láttam, hogy önt kilakoltatták a sár­ga házból. A házigazda a bútorzatát az egyik kávéház pincéjébe raktározta be és képeit nem hajlandó kezéből kiadni, amíg a hátralékos lakbért ki nem fizeti.

Vincent hallgatott.

– A sárga házba így most már semmiképpen nem mehet vissza, s ezért jól te­szi, ha fontolóra veszi tervemet. Senki nem tudhatja előre, mikor ismétlődnek meg ezek az epileptikus rohamai. Lehet, hogy ez volt az utolsó, ha kellemes környezetben tartózkodik és semmivel nem izgatja fel magát. De az is lehet, hogy időnként visszatérnek. Ezért elővigyázatosságból önmagával és környeze­tével szemben, legjobb lenne... ha bevonulna egy...

– ...idegszanatóriumba?

– Igen.

– Akkor hát, azt hiszi...

– Nem, drága Vincentem, erről szó sincs. Pillanatnyilag ön ugyanolyan épel­méjű, mint jómagam. De ezek az epileptikus rohamok hasonlóak más lázas be­tegségekhez és elsősorban az öntudatot homályosítják el. Amikor az ideges ál­lapot bekövetkezik, a beszámíthatatlanság állapota elkerülhetetlenné válik.

Ezért kell gyógyintézetben lennie, ahol vigyáznak önre.

–Értem.

– Van egy ilyen ideggyógyintézet St. Remyben, huszonöt kilométernyire Arles-tól. Az intézetet St. Paul de Mausole-nak hívják és vannak első-, másod és harmadosztályú ápoltjai. A harmadosztályú ápoltak havi száz frankot fizet­nek, amit ön is meg tud fizetni. Az intézet eredetileg kolostor volt. Hegyek tö­vében, nagyon szép helyen fekszik és igen nyugodt, csendes hely. Lesz kezelő­orvosa, Vincent, és a nővérek gondosan ápolják majd. Az élelmezés egyszerű, de jó. Ott teljesen fel fog gyógyulni.

– Festhetek is?

– Természetesen. Azt tehet, amit akar..., feltéve, hogy nincs ártalmára. Mint­ha csak kórházban lenne, de óriási kerttel. Gondolom, egy év alatt egészsége tel­jesen helyreáll.

– De innen hogy tudok kijutni?

– Már beszéltem a rendőrfőnökkel. Beleegyezik, hogy St. Paul de Mausole­ba menjen. Csak az a kívánsága, én kísérjem el.

– Valóban olyan kellemes hely ez a St. Paul de Mausole?

– Egyszerűen elbájoló, Vincent. Annyi témát talál majd, hogy csak győzze megfesteni.

– Nagyszerű. Száz frank havonta valóban nem sok. Talán kell is nekem ez az esztendő, hogy az idegeim rendbe jöjjenek.

– Természetes, hogy kell. Már írtam is róla a fivérének. Közöltem vele, hogy mostani egészségi állapotában nem lenne ajánlatos nagyobb utat tenni vagy Pá­rizsba menni. Megírtam azt is, hogy véleményem szerint St. Paul a legmegfele­lőbb hely az ön számára.

– Ha Theo is helyesli... Mindenbe szívesen beleegyezem, csak ne okozzak több bajt neki...

Theo nem tehetett mást, beleegyezett abba, amit Rey doktor ajánlott. Pénzt küldött fivére tartozásainak kifizetésére. Rey kocsin vitte ki Vincentet a vasútál­lomásra. Előbb Tarasconba mentek, majd onnan St. Remybe.

St. Paul de Mausole meredek domboldalon két kilométernyire volt az állo­mástól. Az út az álmos kisvároson, St. Remyn keresztül vezetett a fekete, kopár hegyek irányába és a hegyek tövében Vincent hamarosan megpillantotta a ko­lostor barna épületét.

A kocsi megállt. Vincent és Rey doktor kiszállt. Az út jobb oldalán kör alakú térségen Vesta temploma és egy diadalív állt.

– Hogy kerülnek ezek ide? – kérdezte Vincent.

– Itt az ókorban jelentős római település volt. A folyó, melyet a völgyben lát, valamikor vízzel borította el az egész völgyet és az egykori tó partja itt volt, ahol most állunk. A tó lassanként kiszáradt és a modern város lentebb, a folyó part­ján épült. A régi épületekből nem maradt más, mint ezek az ókori romok és a kolostor.

– Érdekes.

– Jöjjön, Vincent, Peyron doktor már vár ránk.

Letértek az országútról, és egy kis fenyvesen át eljutottak a kolostor bejáratá­hoz. Becsöngettek, s néhány pillanattal később Peyron doktor nyitott ajtót. – Jó napot, kedves kolléga úr – mondta.

– Elhoztam barátomat, Vincent Van Goghot, amint korábban már megálla­podtunk. Tudom, hogy gondos ápolásban lesz része önöknél.

– Igen, Rey kollégám, nálunk jó helyen lesz.

– Bocsásson meg, doktor úr, de sietnem kell. Csak annyi az időm, hogy elér­jem a tarasconi vonatot.

– Persze, sietnie kell, Rey doktor. Megértem.

– Isten vele, Vincent – mondta Rey. – Érezze jól magát és gyógyuljon meg. Meglátogatom majd, amikor csak lesz ráérő időm. Remélem, az év végére egészsége tökéletesen helyreáll.

– Köszönöm, doktor úr. Nagyon kedves hozzám. Isten önnel. – Isten önnel, Vincent.

Rey doktor megfordult és alakja hamarosan eltűnt a fenyvesben. – Jöjjön, Vincent - mondta Peyron és maga elé engedte betegét.

Vincent belépett és az elmegyógyintézet kapuja becsukódott a háta mögött.

 

 

 

 

VII. ST. REMY

 


1.

 

 

A kórterem, ahol az elmegyógyintézet ápoltjai feküdtek, harmadosztályú vá­róteremhez hasonlított, valami isten háta mögötti faluban. Az elmebetegek min­dig kalapban, szemüveggel, sétabottal, felsőkabátban ültek, mint akik utazni ké­szülnek valahova.

Deschanel nővér végigvezette Vincentet a hosszú, folyosószerű termen és rá­mutatott egy üres ágyra.

– Ez lesz az ön ágya, Monsieur – mondta. – Éjszakára majd húzza össze a füg­gönyt. Peyron doktor kéreti, keresse fel, mihelyt a holmiját kicsomagolta.

Tizenegy férfi ült a fűtetlen kályha körül: láthatólag nem vettek tudomást Vincent megérkezéséről. Nem is tettek rá semmi megjegyzést. Deschanel nővér végigment a hosszú, keskeny termen; kikeményített, fehér köpenye, fekete pe­lerinje és fekete fátyla keményen úszott utána.

Vincent letette a földre bőröndjét és széjjelnézett. A kórterem mindkét olda­lán öt foknyira ferdén ágyak sorakoztak; az ágyak lécből készült keretén pisz­kos, sárgásfehér függöny lógott. A mennyezetet festetlen gerendázat tartotta és a falak fehérre meszeltek. A terem közepén kályha. Felette magányos lámpa függött a mennyezetről.

Vincent nem értette, miért ülnek a szoba lakói néma csendben. Nem szólnak egyetlen szót sem egymáshoz. Nem olvasnak, nem kártyáznak. Sétabotjukra tá­maszkodnak és bámulják a kályhát.

Az ágy fejénél a falra felszegezve faláda, de Vincent inkább bőröndjében hagyta holmiját. A faládába csak pipáját, dohányát és egy könyvet tett be, a bő­röndöt pedig belökte az ágy alá és kisétált a kertbe. Kifelé menet elhaladt egész sor sötét, nedves, lelakatolt és nyilvánvalóan üres helyiség mellett.

A kolostor udvara teljesen elhagyatott volt. Az udvarban magas fenyőfák áll­tak, alattuk gazos, elhanyagolt gyep. A falakkal körülvett, négyszögletes térség­ben mozdulatlanul állt a napsütötte levegő. Vincent balra fordult és bekopogta­tott a magánház ajtaján, ahol Peyron doktor és családja lakott.

Peyron doktor eredetileg hajóorvos volt Marseille-ben, majd később szemor­vos. Súlyos köszvénye arra kényszerítette, hogy csendes vidéki helyen elme­gyógyintézetben. maison de santé-ban keressen alkalmazást

– Így van ez, Vincent – mondta és mindkét kezével íróasztala egy-egy sarkát fogta -, azelőtt az emberek testét, most a lelkét gyógyítom. De hiszen mindket­tő azonos mesterség, ugyanaz a métier.

Ön pontosan ismeri az idegbajok természetét, doktor úr, meg tudná nekem mondani, miért vágtam én le a fülemet?

– Epileptikusoknál ez gyakran előfordul, Vincent. Nekem is volt két ilyen esetem. A hallóidegek érzékenysége rendkívüli módon megnő, s a beteg azt képzeli, hogy hallucinációinak véget vethet, ha levágja fülkagylóját.

– Ó... értem. És milyen kezelést kapok majd...?

– Milyen kezelést? Lássuk csak... hetenként legalább két forró fürdőt kell vennie. Ehhez ragaszkodom. Legalább két óráig kell a kádban maradnia. Ez majd megnyugtatja.

– És mi mást rendel még, doktor úr?

– Teljes nyugalmat. Semmivel nem szabad magát izgatnia. Ne dolgozzék, ne olvasson, ne vitatkozzék, s ne engedje, hogy bármi kihozza a sodrából.

– Értem. Úgyis túl gyenge vagyok hozzá, hogy dolgozzam.

– Ha nem óhajt részt venni a Szent Pál kolostor vallásos életében, szólok a nő­véreknek, hogy öntől ezt ne is kívánják. Ha bármire szüksége lesz, csak szóljon. - Köszönöm, doktor úr.

– A vacsorát ötkor tálalják. Majd meghallja a csengetést. Igyekezzék beleil­leszkedni a gyógyintézet életrendjébe, Vincent, amilyen gyorsan csak tud. Ez si­etteti a gyógyulását.

Vincent végigbotorkált az elhanyagolt kerten, átment a félig romba dőlt elő­csarnokon a harmadosztályú betegek épületének bejáratánál, s ismét elhaladt a sötét, lakatlan cellasor mellett. A kórteremben leült az ágyára. Szobatársai még mindig csendben ültek a kályha körül. Bizonyos idő múlva zajt hallott egy másik helyiségből. Tizenegy társa komor elhatározottsággal felkelt, s gyors lép­tekkel végigmentek a kórtermen. Vincent ment utánuk.

Az ebédlőteremnek döngölt agyagpadlója volt és nem nyílt rajta ablak. A te­remben egyetlen hosszú, gyalulatlan asztal állt, kétoldalt fapadokkal. Az ételt a nővérek szolgálták fel. Minden ízetlen volt, mint valami harmadrangú panzió­ban. Első fogásként a levest tálalták; a benne úszkáló döglött svábbogarak felkeltették Vincent honvágyát a párizsi éttermek után. A második fogás főze­lékből állt: bab, borsó és lencse vegyesen. Társai farkasétvággyal ettek, a fekete kenyér elmorzsálódott darabjait az asztalról gondosan összesöpörték a te­nyerükbe, s azt is felfalták.

Vacsora után társai visszatértek a kórterembe, mindegyik leült a maga széké­be a kályha körül, és elmerültek az emésztés egész testüket átjáró gyönyörébe. Mikor azzal végeztek, egymás után keltek fel székükről, levetkőztek, összehúz­ták a függönyt ágyuk körül és elaludtak. Egész este egyikük sem szólt egy árva szót sem.

A nap most ment le a nyugati égen. Vincent megállt az ablakban és végignézett a zöldellő völgyön. Az alkonyi ég csodásan szép halványsárga színben játszott, s a gyászos ciprusok finomművű fekete csipke módjára rajzolódtak fel az égre. A lát­vány Vincentet közönyösen hagyta, nem érzett semmilyen vágyat, hogy lefesse.

Ott állt az ablakban, amíg csak a nehéz provence-i szürkület teljesen úrrá nem lett az ég citromsárga színén. A kórterembe senki nem jött be, hogy meggyújtsa a lámpát. A sötétben nem lehetett mást tenni, mint elgondolkozni az élet folyásán.

Vincent levetkőzött és lefeküdt. Tágra nyitott szemmel feküdt, úgy bámult a mennyezet gyalulatlan gerendáira. Ferdén elhelyezett ágya a kórterem bejárata felé hajlott. Delacroix könyvét hozta magával. A dobozból ügyetlen mozdula­tokkal elővette a bőrkötéses könyvet, a sötétben szívéhez szorította, s ez meg­nyugtatta. Neki nincs semmi köze ezekhez az elmebajosokhoz, akik körülötte vannak, erre gondolt. Ő a nagy mesterhez tartozik, akinek bölcs és vigasztaló szavai könyve kemény kötésén át is behatolnak fájó szívébe.

Nemsokára elaludt. A szomszéd ágyból hangzó halk nyögésre ébredt. A nyö­gés mind hangosabb lett, majd hangos kiáltásokat és szavakat hallott.

– Menjen innen! Ne jöjjön utánam! Miért követ mindenhova? Nem én öltem meg! Nem tesz bolonddá, tudom, ki maga. A titkosrendőrség tagja! Motozzon meg, ha akarja! Én nem loptam el azt a pénzt. Saját maga végzett magával szer­dán! Menjen innen! Az isten szerelmére, hagyjon magamra!

Vincent felugrott és félrehúzta a függönyt. Huszonhárom éves szőke fiatalember ült a szomszéd ágyban, s fogával marcangolta hálóköntösét. Amikor a fiatalember meglátta Vincentet, térdre borult előtte és rimánkodva összekulcsolta a kezét.

– Monsieur Mounet-Sully, ne vigyen el! Mondom, nem én tettem. Én nem va­gyok szodomita! Én ügyvéd vagyok. Vállalom minden ügyét, Monsieur Mou­net-Sully, csak ne tartóztasson le. Én nem is ölhettem meg szerdán! Nálam nincs a pénz! Nézze! Nincs sehol!

Ledobálta magáról a takarót, őrjöngve, eszeveszetten nekiesett, úgy tépte matraca huzatát. Közben hangosan szidalmazta a titkosrendőrséget és tiltakozott a hamis vádak ellen. Vincent tehetetlennek érezte magát. Többi társa nyugodtan aludt tovább.

Vincent odarohant a szomszéd ágyhoz, széthúzta a függönyt és felrázta a ben­ne fekvő férfit, aki kinyitotta a szemét és értetlenül bámult rá.

– Keljen fel és segítsen, hogy megnyugtassuk – mondta Vincent. – Félek, még kárt tesz magában.

A férfi jobb szájszögletéből nyál csorgott és artikulálatlan hangok törtek elő a torkából_

– Gyorsan – kiáltott rá Vincent. – Kettőnknek is elég lesz lefognunk.

Valaki hátulról a vállára tette a kezét. Hátrafordult. Egyik idősebb szobatársa állt mögötte.

– Ezzel ugyan hiába vesződik – mondta. – Idióta. Nem szólt egyetlen szót sem, amióta itt van. Jöjjön, nyugtassuk meg.

A szőke fiatalember ujjával lyukat fúrt matracába, majd rátérdelt és vadul húzkodta ki a szalmát meg a matrac bélését. Amikor meglátta Vincentet, ordít­va idézett paragrafusokat és Vincent mellét verte.

– Igen, igen, én öltem meg! De nem pederaszta hajlamok vezettek. Higgye el, Monsieur Mounet-Sully. Nem is múlt szerdán történt. A pénzéért öltem meg! Nézze, itt van! A pénztárcáját ide dugtam a matracba! Mindjárt előkeresem! Akadályozza meg kérem a titkosrendőrséget, hogy kövessenek. A bíróság sza­badlábra helyez, még ha én öltem is meg! Egész csomó esetet sorolok fel, amely bizonyítja ... Nézze! Már húzom is ki a matracból!

– Fogja meg a másik karját – mondta az idős férfi Vincentnek.

A fiatalembert leszorították az ágyra, de dühöngése eltartott még legalább egy óráig. Végül kimerült, beszéd helyett értelmetlen mormolás jött ki a száján és lázas, nyugtalan álomba merült. Az idős férfi odament Vincenthez.

– Szegény gyerek ügyvédi vizsgára készült – mondta. – A túlfeszített szelle­mi munka okozta. Ezek a rohamai tíz naponként ismétlődnek meg, de nem bánt soha senkit. Jó éjszakát, Monsieur!

Az idős férfi ezután visszament ágyához és nyomban elaludt. Vincent is­mét az ablakhoz lépett és nézte a völgyet. Hosszú volt még az idő hajnalig és a sötétben semmi nem látszott, csak a hajnalcsillag. Eszébe jutott a kép, ame­lyet Daubigny festett a hajnali csillagról, hogy kifejezze vele a világminden­ség mérhetetlen békéjét és méltóságát ... s egyben azt a szívszorító érzést is, amely elfogja az apró embert, aki a végtelen ég alatt áll és bámulja a csilla­gokat.

 

 

2.

 

 

Másnap reggeli után a szoba lakói kimentek a kertbe. A kertfalon túl puszta, kopár dombok sorakoztak, holtan, amióta a rómaiak először keltek át rajtuk. Vincent nézte társait, amint szenvtelenül kugliztak. Egy kőpadra ült le, bámész­kodott a borostyánnal sűrűn benőtt fákra és a télizöld kék virágával tarkálló pá­zsitra. Aubenasi Szent József rendjének apácái a régi, román stílusú kápolnába tartottak; egérszerű alakok voltak fehér-fekete öltözékükben, mélyen ülő sze­mükkel: pergették olvasóikat és mormolták reggeli imájukat.

Vincent társai egy óráig tartó, néma kuglizás után visszatértek hűs kórtermük­be és ültek a fűtetlen kályha körül. Teljes tétlenségüket Vincent képtelen volt megérteni. Legalább egy régi újságot olvastak volna.

Mikor nem tudta tovább elviselni őket, kiment és a kertben sétált. A Szent Pál kolostorban még a napsütés is szinte halott volt.

A régi kolostor épületei a szokásos módon négyszögletes teret öleltek körül; a tér északi oldalán feküdtek a harmadosztályú betegek kórtermei; a keleti olda­lon Peyron doktor magánlakása, a kápolna és egy tizek századbeli, oszlopos kolostorudvar; a déli oldalon voltak az első és második osztályú betegek, nyu­gaton pedig az ön- és közveszélyes őrültek kórtermei, és egy hosszú, vályogból épült fal. Az épület egyetlen kapuját állandóan zárva tartották. A tizenhét láb magas, sima falakon senki sem mászhatott keresztül.

Vincent visszament a kőpadhoz, egy vadrózsabokor közelébe és leült. Meg­próbálta összeszedni gondolatait, hogy világosan lássa, miért jött a Szent Pál ko­lostorba. Vad rémület fogta el és ez akadályozta meg, hogy világosan gondol­kozzék. Szívében nem érzett sem reménységet, sem kívánságot.

Visszavánszorgott kórtermébe. Amikor az épület előcsarnokába ért, furcsa, kutyavonítás-szerű hang fogadta. Be sem ért még a kórterembe, midőn a hang kutyavonításból farkasüvöltéssé erősödött.

Vincent végigment a kórtermen. A terem végében, arccal a falnak fordulva az előző éjszakai idős férfit pillantotta meg a mennyezet felé fordított arccal. A fér­fi üvöltött, ahogy a torkán kifért és arca állatiasan eltorzult. A farkasüvöltést hir­telen valami dzsungelben ordító fenevad hangja váltotta fel: a félelmetes hang betöltötte az egész kórtermet.

– Milyen állatseregletbe zártak be engem? – kérdezte Vincent önmagától.

A kályha körül ülőket mindez egy cseppet sem zavarta. A sarokból hangzó ál­lati üvöltés vad kétségbeeséssel tovább fokozódott.

– Valamit mégiscsak kell vele tennünk – mondta Vincent hangosan.

A szőke fiatalember félbeszakította.

– Okosabb, ha magára hagyjuk – mondta. – Ha szól hozzá, dühöngeni kezd. Legfeljebb egy-két óráig tart az egész.

A kolostor falai vastagok voltak, de Vincent még ebéd közben is állandóan hallotta a dühöngő őrült hol gyengülő, hol erősödő üvöltözését, mely felverte az épület csendjét. A délutánt a kert egy távoli szögletében töltötte, így próbált sza­badulni az eszeveszett üvöltözéstől.

Ugyanaznap este vacsora közben egy fiatalember, akinek a jobb oldala béna volt, kezébe vett egy kést, felugrott a székéről és bal kezével a kést a szíve fölé tartotta.

– Elérkezett az idő! – kiáltotta. – Megölöm magam!

A jobb felől ülő férfi fáradtan felkelt és megragadta a fiatalember karját.

– Ma nem, Raymond – mondta. – Ma vasárnap van.

– De igenis ma! Nem akarok tovább élni. Engedd el a karomat! Végezni aka­rok magammal!

– Majd holnap, Raymond, majd holnap. Ma nem lehet.

– Engedd el a karomat! A szívembe döföm a kést! Mondtam már, meg kell ölnöm magamat!

– Tudom, tudom, de nem ma. Nem ma.

Kivette a kést Raymond kezéből, aki tehetetlen dühében sírva fakadt. Így ve­zették vissza a kórterembe.

Vincent a mellette ülő férfihoz fordult, aki véraláfutásos szemével aggódva fi­gyelte reszkető ujját, amint nagy üggyel-bajjal emelte szájához a leveses kanalat. - Mi a baja annak a szegénynek? – kérdezte.

A szifiliszes férfi leeresztette a kanalat és így szólt:

– Évszámra nem múlik el nap, hogy Raymond ne kíséreljen meg öngyilkos­ságot.

– De miért itt próbálkozik vele? – kérdezte Vincent. – Miért nem lop el egy kést és végez magával, amikor mindenki alszik?

– Talán nem is akar meghalni, Monsieur.

Másnap délelőtt, mialatt Vincent nézte a kuglizókat, az egyik férfi egyszerre csak a földre zuhant és a szája tajtékzott.

– Gyorsan. Rájött az epileptikus roham – kiáltotta valaki. – Fogják meg a karját és a lábát.

Négyen kellettek hozzá, hogy lefogják. A vonagló epileptikusban mintha egy tucat ember ereje rejtőzött volna. A szőke fiatalember a zsebébe nyúlt, kihúzott egy kanalat, s a földön fekvő férfi szájába dugta.

– Tartsa a fejét – kiáltott oda Vincentnek.

Az epileptikus roham hullámszerűen fokozódott, majd alábbhagyott, de a ro­hamok csúcspontja mind hevesebb volt. A férfi szeme vadul forgott, száját taj­ték borította.

– Miért dugta azt a kanalat a szájába?

– Hogy ne harapja szét a nyelvét.

Félóra múlva a vonagló férfi öntudatlan ájultságba esett. Vincent két társa se­gítségével ágyához vitte. Lefektették. Ezzel az ügy befejeződött és senki nem beszélt többet róla.

Két hét után Vincent megismerkedett mind a tizenegy szobatársa más és más­fajta betegségével. A lármás őrült letépte magáról ruháit és szétzúzott mindent, ami a keze ügyébe esett. A másik időnként állati üvöltésbe tört ki. Ott volt a két szifilitikus, meg az, akinek öngyilkosság volt a monomániája. A paralitikus őrült egyszer dühöngött, máskor sugárzott az elragadtatástól. Ott volt az epilep­tikus és az üldözési mániában szenvedő lymphomániákus; végül a szőke fiata­lember, a titkosrendőrség üldözöttje.

Egyetlen nap sem múlt el, hogy valamelyiken ne törne ki roham. Egyetlen nap sem múlt el, hogy Vincentet ne hívták volna egy dühöngő lecsendesítésére, A harmadosztályú betegek arra kényszerültek, hogy saját maguk orvosai és ápo­lói legyenek. Peyron legfeljebb hetenként egyszer nézett be hozzájuk, az ápolók pedig az első- és másodosztályú betegekkel törődtek. Ezért összetartottak és se­gítettek egymáson, amikor valamelyiken kitört a roham, s mindezt végtelen tü­relemmel végezték. Mindegyikük tudta, hogy hamarosan rá is sor kerül, s rászo­rul majd társai segítségére, jóindulatára.

Így alakult ki a betegeknek ez a különös baráti szövetsége. Vincent boldog volt, hogy idekerült. Most, hogy látta, hogyan fest valójában az elmebetegek élete, lassan eloszlott bizonytalan rettegése, félelme a tébolytól. Fokról fokra mindinkább úgy nézett az elmebajra, mint a betegség egyik fajtájára. A harma­dik héten már ugyanúgy nem félt társaitól, mintha tüdőbajosok vagy rákos be­tegek lennének.

Sokszor ült együtt és beszélgetett az idiótával. A szerencsétlen csak artiku­lálatlan hangokkal válaszolt a hozzá intézett kérdésekre, de Vincentnek az volt az érzése, hogy megérti őt és szívesen beszélget vele. A nővérek csak ak­kor foglalkoztak a betegekkel, ha az elkerülhetetlen volt. Vincent épelméjű emberrel hetenként csak öt percig beszélgetett, amikor Peyron doktor meg­szólította.

– Mondja, doktor úr – így szólt hozzá egy alkalommal –, miért nem szólnak ezek egymáshoz egy árva szót sem? Egyik-másik egészen értelmes, amikor nincs rajta a rohama.

– Képtelenek normális beszélgetésre, mert abban a pillanatban, amikor be­szélgetésbe kezdenek, a beszélgetésük vitatkozássá fajul, ez felizgatja őket, s máris rajtuk van a roham. Így aztán megtanulták, hogy számukra az élet legel­ső feltétele, hogy abszolút csendben maradjanak.

– Más szóval akár holtak is lehetnének.

Peyron megvonta a vállát:

– Így is felfoghatja, kedves Vincentem.

– De hát legalább olvasnának. Azt hiszem, a könyvek...

– Az olvasás felkavarja elméjüket, Vincent, s ennek következtében elkerülhe­tetlenül dühöngeni kezdenek. Nem, drága barátom, nem szabad kilépniük saját, zárt világukból. És nem is kell szánnunk őket. Jusson csak eszébe, amit Dryden mond: „Az őrültség kétségtelenül olyan gyönyörérzet, amelyet csak az őrült is­mer."

Eltelt egy hónap. Vincent egy pillanatra sem vágyódott máshova. A többiek­nél sem vette észre, hogy tudatosan elvágyódnának. Tudta, ez onnan adódik, hogy mind azt érzik, tönkrement lélekkel nem tudnák elviselni a kinti világ életét.

A kórterem felett ott terjengett az oszlásnak indult emberi lények átható, bű­zös szaga.

Vincent keményen tartotta magában a lelket arra a napra, amikor ereje vissza­tér és feltámad benne a vágy, hogy fessen. Társai teljes tétlenségben vegetáltak és semmi másra nem gondoltak, csak a naponkénti háromszori étkezésre. Hogy megóvja magát az ilyen beletörődéstől, Vincent nem ette meg az állott, kicsit mindig romlott ételeket. Nem evett mást, csak egy kis fekete kenyeret és levest. Theo elküldött neki egy egykötetes Shakespeare-t. Sorra olvasta el a II. Ri­chardot, a IV. Henriket, az

V. Henriket: így foglalkoztatta elméjét más korok és más országok megismerésével.

Rendületlenül harcolt, hogy a lelki bánat el ne öntse szívét.

Theo közben megházasodott. Johannával, feleségével gyakran írt fivérének. Theo állandóan betegeskedett és Vincentet ez jobban gyötörte, mint saját egész­ségi állapota. Johannát arra kérte, főzzön ismét jó, egészséges holland ételeket férjének a tíz évig tartó vendéglői étkezés után.

Vincent tudta, hogy a munka mindennél inkább elvonná lelki gyötrődésétől, s ha teljes erejével beleveti magát, ez lenne a legjobb gyógyszer. A kórteremben körülötte levő társainak nincs semmijük, ami megmenthetné őket a lassú pusz­tulástól, neki azonban megmaradt a művészet, s ez fogja kiszabadítani.

A hatodik hét végén Peyron doktor kisebb szobát bocsátott rendelkezésére - műteremnek. A falakat zöldesszürke tapéta borította és a szobát két, tengerzöld színű, halvány rózsamintás függöny díszítette. A függönyök, meg a színes, tar­ka huzattal bevont régi karosszék egy gazdag beteg hagyatéka volt, aki az elme­gyógyintézetben halt meg. A feketére mázolt, vastag vasráccsal borított ablak­ból a kilátás lankás szántóföldre és a szabadságra nyílott.

Vincent nyomban megfestette az ablakból eléje táruló látványt. Az előtérben lefelé lejtő lankán, vihartól földre döntött gabonatábla húzódott. A lejtőn a ga­bonaföldet határoló kőfal futott végig, s néhány ezüstszürke lombú olajfa mö­gött szegényes viskók, meg egy dombsor látszott. A vászon felső részén Vin­cent azúrkék háttérben nagy, fehér és szürke felhőket festett.

Vacsorára boldogan tért vissza a közös ebédlőbe. Művészi alkotóereje nem hagyta cserben. Újra szemtől szembe került a természettel. Munkakedve feltá­madt és alkotásra ösztönözte.

Az elmegyógyintézet most már nem ölheti meg. Elindult a gyógyulás útján. Néhány nap múlva kikerül innen. Szabadon visszatérhet Párizsba baráti körébe.

Élete újra kezdődött. Theónak hosszú, szenvedélyes hangú levelet írt; festéke­ket, vásznat, ecseteket és érdekes könyveket kért tőle. Másnap reggel a nap aranysárgán és forrón sütött. A kabócák harsogó hang­versenyre zendítettek a kertben, tízszer hangosabban a közönséges tücsökciripe­lésnél. Vincent kivitte a kertbe festőállványát, s lefestette a fenyőfákat, a bokro­kat és a kerti utakat. Társai megálltak a háta mögött, s szótlanul, áhítatosan néz­ték, hogyan fest.  

Mindenesetre jobb modorúak, mint a jó arles-iek voltak – mormolta Vincent magában.

Késő délután meglátogatta Peyron doktort.

– Tökéletesen jól vagyok, doktor úr – mondta. – Engedélyezze kérem, hogy az intézet falain kívül fessek.

– Valóban sokkal jobb színben van, Vincent. A fürdők és a nyugalom jót tett önnek. De nem gondolja, hogy veszélyes, ha ilyen hamar kimegy?

– Veszélyes? Miért lenne?

– Tegyük fel... rohamot kap... kinn a réteken...?

Vincent nevetett.

– Én nem kapok többé rohamot, doktor úr. Végeztem velük. Jobban érzem magamat, mint amikor elkezdődtek.

– Nem, én attól tartok, Vincent...

– Kérem, doktor úr, nem gondolja, ha oda mehetek, ahova kedvem tartja és azt festhetem le, amihez kedvem van, boldogabb leszek?

– Hát, ha mindenáron a munka hiányzik...

Így hát megnyílt az elmegyógyintézet kapuja Vincent előtt. Hátára vette fes­tőállványát és témát keresett, amit lefessen. Egész napokat töltött az elme­gyógyintézet mögötti dombokon. Gondolatait a St. Remy körüli ciprusok fog­lalták le. Szerette volna úgy lefesteni őket, mint korábban a napraforgókat. Nem értette, miért nem festette le eddig senki úgy, amint ő látja őket. Ahogyan ott egymás mellett szépen, arányosan sorban álltak, ugyanolyan szépeknek találta őket, mint az egyiptomi obeliszkeket; fekete színfoltok a napsütötte tájon.

Az arles-i napok megszokott rendje visszatért. Nyomban napkelte után sietett ki a rétekre üres vászonnal, s mire a nap leszállt, az élő természetet hozta vissza a frissen lefestett vásznon. Ha csökkent is valamelyest művészi alkotóereje és képessége, nem vett tudomást róla. Minden egyes nappal erősebbnek, fogéko­nyabbnak és magabiztosabbnak érezte magát.

Most, hogy újra urává lett sorsának, nem félt az ebédlőben feltálalt ételektől. Mohón, jó étvággyal megevett mindent és nem izgatták a levesben úszkáló svábbogarak sem. Ételre volt szüksége, hogy erőt gyűjtsön a munkához. Most már nem kellett semmitől sem félnie. Tökéletesen ura volt önmagának.

Amikor három hónapja tartózkodott az elmegyógyintézetben, olyan ciprus­motívumot talált, amely kiemelte minden bajából és mintha elfújta volna sok el­szenvedett nyomorúságának minden rossz emlékét. A fák masszívak voltak, alattuk az előtérben szedercserje és sűrű csalit. Mögöttük lila dombok sorakoz­tak, felettük a zöldes rózsaszínű ég. A szedercserjéket az előtérben nagyon sű­rűre festette, ibolyaszínű, sárga és zöld foltokban. Mikor este nézte a kész vász­nat, úgy érezte magát, mintha mély szakadékból emelkedett volna ki, és ismét szilárd lábbal állna a földön, szemben a nappal.

Túláradó öröm töltötte el – ismét ember lett.

Theótól pénz érkezett – Peyron doktor pedig engedélyt adott, hogy elmenjen Arles-ba, s visszaszerezze az ottmaradt képeit. A Place Lamartine-on mindenki udvarias volt hozzá, de a sárga ház láttára rosszullét fogta el. Attól félt, elájul. Nem látogatta meg Roulint és Rey doktort, ahogyan tervezte, hanem felkereste volt házigazdáját, akinél képeit hagyta. Aznap este Vincent nem tett eleget ígé­retének, nem tért vissza az elmegyógyintézetbe. Másnap Tarascon és St. Remy közt egy árokban találtak rá, arccal hevert a földön.

 

 

3.

 

 

Állandó láz homályosította el elméjét három héten át. A kórteremben társai, akiket annyira sajnált visszatérő rohamaik miatt, igen türelmesek voltak hozzá. Amikor állapota javult, s tisztán látta, mi történt vele, folyton ezt ismételgette magában:

– Ezt nem lehet elviselni. Ezt nem lehet elviselni.

A harmadik hét végén, amikor még csak ahhoz volt ereje, hogy járkáljon a ki­etlen folyosószerű teremben, a nővérek új beteget hoztak be. A beteg nyugod­tan hagyta, hogy ágyához vezessék, de amikor a nővérek elmentek, vadul dü­höngeni kezdett. Leszaggatta magáról ruháját, és apró darabokra tépte, közben torkaszakadtából ordított. Széttörte ágyát, letépte a falra szegezett ládát, szét­rugdosta a bőröndjét.

A terem lakói soha nem nyúltak hozzá egyetlen újonnan érkezőhöz sem. Végre bejött a terembe két ápoló, elvonszolták a dühöngőt, s bezárták a folyo­sóra nyíló egyik cellába. Két héten át üvöltött, mint egy vadállat; Vincent éjjel­nappal hallotta hangját, majd kiáltozásai végképp abbamaradtak. Később vé­gignézte, amikor az ápolók eltemették a szerencsétlent a kápolna mögötti teme­tőben.

Vincenten szörnyű levertség vett erőt. Minél inkább normalizálódott egészsé­gi állapota és minél józanabbul tudott gondolkodni, annál képtelenebb esztelenségnek tartotta, hogy folytassa a festést, amely oly sokba került és semmi hasz­not nem hajtott. Viszont tudta, ha nem dolgozik, képtelen lenne élni.

Peyron doktor húsételeket és bort küldött neki a saját asztaláról, de hallani sem akart róla, hogy műtermének még csak a közelébe is menjen. Vincent ebbe belenyugodott, amíg lábadozott, de mikor ereje visszatért, elviselhetetlennek ta­lálta, hogy örökös tétlenségre ítélve éljen, s fellázadt.

– Doktor úr – így szólt –, a munka elengedhetetlenül szükséges a gyógyulá­somhoz. Ha arra kényszerít, hogy tétlenül üljek, mint ezek az elmeháborodot­tak, én is megőrülök.

– Tudom, Vincent, de éppen azért kapott rohamot, mert olyan keményen dol­gozott. Nekem kötelességem, hogy megkíméljem az ilyen izgalmaktól.

– Nem, doktor úr, annak nem a munka volt az oka, hanem az arles-i kirándu­lás. Mihelyt megpillantottam a Place Lamartine-t meg a sárga házat, azonnal rám tört a kór. De ha nem megyek vissza, nem lesz újabb rohamom. Engedje meg, hogy újra használjam a műtermemet.

– Nem vállalhatom magam a felelősséget. Írok a fivérének. Ha ő beleegyezik, tessék, dolgozzék újra.

Theo válasza, amelyben arra kérte Peyron doktort, hagyja Vincentet festeni, örvendetes hírt jelentett. Theo felesége gyermeket várt. Ez a hír oly boldoggá és erőssé tette Vincentet, mint amilyen utolsó rohama előtt volt. Azonnal leült és boldogságtól sugárzó hangon írt fivérének.

– Tudod, Theo, miben reménykedem? A család neked ugyanazt fogja jelente­ni, amit nekem a természet, a rögös föld, a pázsitos rét, az aranysárga gabona és a parasztok. A bébi, akit Johanna szül majd neked, az életnek ezt a realitását je­lenti számodra, amely enélkül megvalósíthatatlan a nagyvárosban. Most már te is mélységes kapcsolatba kerültél a természettel, hiszen azt írod, hogy Johanna érzi a gyermek mozgását.

Vincent visszatért műtermébe és azt festette, amit a műterem vasrácsos abla­kából látott: a gabonaföldet egyetlen apró aratóval és felette a nappal. A vász­nat mindenütt sárga színek töltötték meg, a domboldalon éles szögben végigfu­tó fal és a háttérben látszó ibolyaszín kivételével.

Peyron doktor teljesítette Theo kívánságát és megengedte Vincentnek, hogy ismét a mezőkön dolgozzék. Megfestette a ciprusokat, amint dúsan nőnek ki a földből és nyúlnak fel az aranysárga nap felé. Egyik képen olajbogyókat szedő asszonyokat festett; a föld elöl ibolyaszínű, távolabb sárgásbarna; a fák törzsei bronzszínűek, lombjuk zöldesszürke; az ég és a három nő alakja sötét rózsaszí­nű.

Munkájához menet útközben megállt beszélgetni a mezőn dolgozó parasztok­kal, akiket magánál magasabb rendű lényeknek tartott.

Így van ez, látja – mondta az egyiknek –, én a vásznaimon szántok, ahogyan maguk a földeken.

Megérkezett a provence-i késő ősz teljes, csillogó szépségében. A talaj kitár­ta valamennyi sötétlila színárnyalatát, a kertekben a nyári naptól kiperzselt pá­zsit lángolva égett a virágzó rózsák között; az ég zöldes színe éles ellentéte volt az aranysárga őszi lombnak.

Vincent teljes ereje visszatért a késő őszi napokban. Látta, hogy munkája jól halad. Agyában új ötletek születtek, s boldogan hagyta, hogy elhatalmasodjanak rajta. Elég hosszú időt töltött már St. Remyben, hogy minden idegszálával meg­ismerje a vidéket, amely egészen más volt, mint Arles. A völgyet körülvevő dombok miatt a misztrált itt alig lehetett érezni, s a nap nem sütött olyan vakí­tóan. Most, hogy megértette a St. Remy körüli vidéket, nem vágyott el az elme­gyógyintézetből. Az első hónapokban azért rettegett, teljék el az év anélkül, hogy az elmebaj az agyát elhomályosítja. De munkája most már annyira lefog­lalta, hogy nem is tudta, gyógyintézetben van-e vagy pedig szállodában. Immár tökéletesen jól érezte magát és ostobaságnak tartotta, hogy más, teljesen idegen helyre menjen és újból egy fél évet az új vidék megismerésére tékozoljon.

A Párizsból érkező levelek mindig felvillanyozták. Johanna otthon főzött, Theo egészsége rohamosan javult. A fiatalasszony jól bírta a terhesség hónap­jait, s Theo minden héten küldött neki dohányt, csokoládét, festékeket, egy-egy tíz- vagy húszfrankos bankjegyet.

Az arles-i kirándulást követő rohamot Vincent lassanként elfelejtette. Újra meg újra az járt az eszében, ha nem ment volna vissza ebbe az átkozott város­ba, most megszakítás nélkül teljes fél évig tartó, zavartalan jó egészséggel di­csekedhetnék. Mikor a ciprusokról és olajligetekről festett vásznai megszárad­tak, lemosta őket kevés borral, hogy eltávolítsa a festékből a felesleges olajat, s elküldte Theónak. Theo értesítette róla, hogy a Salon des Indépendants-ban ki­állította néhány képét, de nem örült a hírnek, mert úgy érezte, nem érte még el művészete tetőfokát. Nem akart a nyilvánosság előtt szerepelni, amíg techniká­ja nem tökéletes.

Theo levelei mégis meggyőzték, hogy jelentősen haladt előre. Úgy határozott, hogy egy évet tölt az elmegyógyintézetben, azután házat bérel St. Remyben és továbbra is Dél-Franciaországban marad. Ismét érezte azt a túláradó örömet, amely Arles-ban fogta el a Gauguin megérkezése előtti napokban. Abban az időben festette napraforgós képeit.

Egyik délután, amikor nyugodtan dolgozott kinn a mezőn, egyszerre nem tu­dott úrrá lenni gondolatain. Késő este az ápolók festőállványától több kilomé­ternyire találtak rá, amint köpenyébe burkolva egy ciprusfa törzsénél feküdt.

4.

 

 

Öntudata az ötödik nap végére tért csak vissza teljesen. Leginkább az fájt ne­ki, hogy társai újabb rohamára úgy tekintettek, mint elkerülhetetlenre.

Közben megjött a tél. Vincentnek nem volt elegendő akaratereje, hogy felkel­jen, s egész nap ágyában feküdt. A kórterem közepén a kályha izzásig volt fűt­ve. Társai fagyos csöndben ültek a forró kályha körül reggeltől estig. A kórte­remnek magasan fekvő, apró ablakai csak kevés fényt engedtek be. A kályha melege csak fokozta a felbomló agyak és testek rossz illatát. A nővérek még in­kább visszahúzódtak fekete köpenyükbe és kámzsájukba; mormolva mondták imáikat, s pergették olvasójukat. Az ideggyógyintézet mögött látszó dombok mintha halott emberi fejek lettek volna.

Vincent csak feküdt ferde szögbe állított ágyában, s nem jött álom a szemére. Mire is tanította meg Mauve Scheveningenben festett képe? „Savoir souffrir sans se pleindre." Megtanulni szenvedni panaszkodás nélkül. Minden ellenke­zés nélkül fogadni a fájdalmakat... igen, de nem nyílik-e így meg az örvény előtte? Ha nem tanúsít ellenállást a fájdalommal, élete elhagyatottságával szem­ben, nem öli-e meg ezzel önmagát? Minden ember életében bekövetkezik az a pillanat, amikor úgy kell eldobnia magától a szenvedést, mint valami rühes, piszkos condrát.

Egyik nap úgy telt el, mint a másik. Elméje sivár volt, nem tudott gondolkod­ni, sem reménykedni. Hallotta, mikor a nővérek vitatkoztak és nem tudták el­dönteni, azért fest-e, mert őrült, vagy azért őrült-e, mert fest.

Az idióta ágya szélén ült és értelmetlenségeket motyogott óraszámra. Vincent szívét melegséggel töltötte el a szerencsétlen baráti ragaszkodása, és nem ker­gette el magától. Gyakran már csak azért is beszélt az idiótához, mert nem volt senki más, aki meghallgassa.

– Az emberek azt gondolják, hogy a munkám kergetett az őrületbe – mondta neki egyik nap, amikor két nővér ment el mellettük. – Tudom, alapjában véve többé-kevésbé igaz, hogy egy festőt túlságosan is igénybe vesz, amit lát és nem egészen ura saját életének. De vajon ez alkalmatlanná teszi-e az életre?

Az idióta csak hümmögött.

Végül is Delacroix könyvéből egy sor adott neki erőt, hogy felkeljen az ágy­ból. „Csak akkor fedeztem fel, mi a festés – írja Delacroix –, amikor már nem volt sem fogam, sem lélegzetem."

Több héten át még a kertbe sem kívánt kimenni. Csak ült a kórteremben a kályha közelében és olvasta a könyveket, amelyeket Theo küldött Párizsból. Amikor egyik mellette ülő társán kitört a roham, nem nézett fel és nem kelt fel székéből. Az elmeháborodottság épelméjűséggé az abnormalitás normalitássá lett számára. Olyan régen nem élt épelméjűek között, hogy társait nem tekintet­te többé őrültnek.

– Sajnálom, Vincent – mondta Peyron doktor –, de ezután nem adhatok en­gedélyt, hogy az épületből eltávozzék. A jövőben a kert falain belül kell ma­radnia.

– De azt megengedi ugye, hogy a műteremben dolgozzam?

– Ha megfogadja a tanácsomat, lemond erről is. – Azt akarja, hogy öngyilkos legyek, doktor úr?

– Rendben van, dolgozzék a műtermében. De mindennap csak néhány óráig. Festőállványának és ecseteinek látása sem tudta elűzni Vincent letargiáját.

Csak ült a tarka huzatos karosszékben, úgy bámult ki az ablak vasrácsán a ko­pár tarlóra.

Néhány nappal később Peyron doktor irodájába hívatták, hogy átvegyen egy ajánlott levelet. Amikor kinyitotta a borítékot, nevére kiállított négyszáz frank­ra szóló csekket talált benne. Ez volt eddig a legnagyobb pénzösszeg, amely va­laha is birtokában volt. Nem tudta elképzelni, miért küld neki Theo ennyi pénzt.

 

Kedves Vincentem!

 

Végre! Egyik képed négyszáz frankért kelt el! A Vörös szőlő a címe, s azok közül való, amelyeket a múlt év tavaszán Arles-ban festettél. Anna Bock, a hol­land festő nővére vásárolta meg.

Gratulálok, öreg komám! Hamarosan nagy árat fizetnek a képeidén szerte mindenütt egész Európában. Használd fel ezt a pénzt arra, hogy visszajöjj Pá­rizsba, ha Peyron doktor is beleegyezik.

Nemrégiben igen szeretetreméltó férfiúval, Gachet doktorral ismerkedtem meg. Auvers-sur-1'Oise-ban lakik, egyórányira Párizstól. Dubigny óta vendége volt minden neves festő, és festett nála képeket. Azt állítja, hogy esetedet töké­letesen érti és ha bármikor kedved kerekedik Auvers-be menni, szívesen lát.

Vincent megmutatta a levelet Peyron doktornak és feleségének. A doktor gyorsan elolvasta az írást és megtapogatta a csekket. Gratulált Vincentnek és további sikereket kívánt neki. Vincent kiment a kertbe és agya egyszerre lázas tevékenységbe kezdett. Még nem ért ki a kertbe, amikor észrevette, hogy a csek­ket magához vette, de Theo levelét a doktor irodájában felejtette. Megfordult és gyorsan visszament.

Éppen kopogni akart az ajtón, amikor arra lett figyelmes, hogy benn az irodá­ban róla beszélnek. Habozott egy pillanatig, s nem tudta eldönteni, mit tegyen.

– Mit gondolsz, miért tette? – kérdezte Madame Peyron.

– Talán azt hitte, használ vele a fivérének.

– De ha nincs rá elegendő pénze...?

– Gondolta, megéri, ha ezen az áron visszaszerzi Vincent egészségét.

– Azt hiszed, lehetetlen, hogy igaz legyen?

– Kedves Marie, hogyan lehetne igaz? Az illető nő állítólag egy festő nővére.

Ha cseppnyi esze van, el tudod képzelni...?

Vincent nem ment be az irodába.

A vacsoránál Theótól érkezett sürgönyt adtak át neki:

A FIÚ NEVEDET KAPJA. JOHANNA ÉS VINCENT EGÉSZSÉGESEK.

Képének eladása és a Theótól érkezett jó hír egyetlen éjszakán át egészséges embert teremtett Vincentből. Már korán reggel bement műtermébe, kimosta ecseteit, rendbe rakta a fal mellé támasztott vásznait és tanulmányait.

– Ha Delacroix csak akkor tudta felfedezni, mi a festés, amikor már nem volt foga és lélegzete, én is felfedezhetem, amikor nincsenek fogaim és nem vagyok épelméjű.

Hangtalan dühvel vetette bele magát a munkába. Lemásolta Delacroix Irgal­mas szamaritánusát és Millet Ásó férfiját. Elszánta magát, hogy mostani balsor­sát az északi emberekre jellemző egykedvűséggel viseli el. Az igazi művésze­tért fel kell áldozni egyéni életünket; ezt jól tudta, mikor hozzákezdett. Miért panaszkodjék tehát ennyi év után?

Pontosan két héttel azután, hogy megkapta a négyszáz frankra szóló csekket, postán a Mercure de France januári száma érkezett meg. Észrevette, hogy Theo az első oldalon megjelölt egy cikket, amelynek címe Les Isolées – Az elszige­teltek – volt.

 

„Van Gogh festészetét – olvasta a cikkben – teljes egészében az erő túláradá­sa és kifejezése jellemzi. A dolgok jellegzetességének kategorikus igenlése, a forma gyakran túlzott leegyszerűsítése, a már-már pimasz kihívásig menő vágy, hogy szemtől szembe nézzen a nappal; szenvedélyes rajztechnikája és színhasználata, mindez együttvéve a férfias művészet legerőteljesebb kinyilat­koztatása, olyan merészség, amely néha már-már brutális, máskor pedig mester­kéletlenül finom.

Vincent Van Goghban újra é1 Frans Hals átszellemült művészete. Realizmu­sa túlmegy Hollandia nagyszerű kispolgárainak igazságán, azokén a kispolgáro­kén, akik olyan robusztusak testükben és olyan kiegyensúlyozottak elméjükben, s akik az ő ősei voltak. Vásznait a jellem lelkiismeretes ábrázolása teszi mara­dandó művészi alkotásokká. Ez a festő állandóan arra törekszik, hogy megtalál-

ja mindannak az abszolút lényegét, amit képei témájául választ, miközben mélyen, szinte gyerekes szeretettel csüng a természeten és az igazságon.

Megéri-e valaha azt az örömet ez az erőteljes, igaz és tisztalelkű művész, hogy az emberek megértik és kijelölik őt megillető helyét a művészet fejlődésé­ben? Nem hiszem. Van Gogh egyszerre túl egyszerű és túl kifinomult korunk polgári ízlésének. Teljesen, legjobb esetben, művésztársai tudják megérteni.

G. - Albert Aurier"

 

Vincent nem mutatta meg a cikket Peyron doktornak.

Ereje és életkedve teljesen visszatért. Lefestette a kórtermet, ahol aludt, az épületek felügyelőjét és feleségét, újabb másolatokat készített Millet és Delac­roix képeiről, egész napon át késő estéig szakadatlanul dolgozott.

Amikor pontosan visszaidézte emlékezetébe betegsége lefolyását, tisztán állt előtte, hogy rohamai előre kiszámítható módon háromhavonként ismétlődő idő­szakokban következnek be. Ha így van, ezután majd vigyáz magára. Midőn leg­közelebbi rohama esedékessé válik, abbahagyja a munkát, ágyban marad és fel­készül rövid ideig tartó gyengélkedésre. Néhány nap eltelte után felkel, mintha csak jelentéktelen meghűlés miatt maradt volna ágyban.

Már csak egyetlen dolog zavarta az elmegyógyintézetben; annak erősen val­lásos légköre. Mintha a sötét, téli napok jöttével a nővérek állandóan hisztérikus rohamokat kapnának. Néha, mikor figyelte őket, amint mormolták imáikat, csó­kolgatták a nyakukban lógó keresztet, pergették olvasóikat, szemük kezükben tartott Bibliájukra tapadt, naponként ötször-hatszor vonultak tipegve ájtatossá­gokra és misére, alig tudta eldönteni, hogy ebben az elmegyógyintézetben kik a betegek és kik ápolóik. Borinage-ban töltött napjai óta irtózott minden vallá­sos túlzástól. A nővérek buzgalma időnként már-már megőrjítette. Védekezés­képpen még szenvedélyesebben vetette magát bele a munkába, így igyekezett kiűzni elméjéből a fekete kámzsás, köpenyes apácák képét.

Két nappal a három hónap letelte előtt, bár tökéletesen egészségesnek érezte magát, ágyban maradt. Ágya körül összehúzta a függönyt, hogy a nővérek buz­gó áhítatoskodásának látványa ne zavarja.

Megérkezett a nap, amikorra rohama esedékes volt. Vincent izgatottan, szin­te áhítatosan várta a kritikus pillanatot. Múltak az órák és nem történt semmi. Először meglepődött, majd bosszankodott. Eltelt a második nap is és még min­dig teljesen normális volt. Amikor végéhez közeledett a harmadik nap és nem történt semmi, kinevette saját magát.

– Ostoba voltam. Úgy látszik, a legutóbbi rohamom volt az utolsó. Peyron doktornak nincs igaza. Nem kell már semmitől sem félnem, s csak hiába vesz­tegettem az időmet azzal, hogy ágyban maradtam, holnap reggel felkelek és újra dolgozom.

Az éjszaka közepén, amikor mindenki mélyen aludt, csendesen felkelt ágyá­ból. Mezítláb végigment a kórterem kőpadlóján és a sötétben lebotorkált a sze­nespincébe. Letérdelt és egy maroknyi szénport dörzsölt az arcára.

– Látja, Madame Denis? Már befogadnak maguk közé, mert tudják, hogy kö­zülük való vagyok. Azelőtt nem bíztak bennem, de most már én is gueule noire! vagyok. A bányászok elhiszik, hogy én hozom nekik Isten igéjét.

Az ápolók röviddel hajnal után találtak rá. Zűrzavaros imát mormolt, érthetet­len szavakat idézett a Bibliából és válaszolt azokra a hangokra, amelyek külö­nös történeteket suttogtak a fülébe.

Vallásos hallucinációi napokon át tartottak. Amikor öntudata kitisztult, meg­kérte az egyik nővért, hívja hozzá Peyron doktort.

– Azt hiszem, doktor úr, elkerülhettem volna ezt a rohamot – mondta –, ha nem látom magam körül ezt az észveszejtő vallásos hisztériát.

Peyron doktor vállat vont, leült Vincent ágya szélére és összehúzta a függönyt maga mögött.

– Mit tehetek, Vincent? Ez így megy minden télen. Én nem helyeslem, de megakadályozni sem tudom. A nővérek mégiscsak derekas munkát végeznek.

– Akármint van is – mondta Vincent –, elég nehéz épeszűnek maradni ennyi elmeháborodott között, még ha nem is kellene elviselni ezt a vallási őrültséget. A rohamom időpontja elmúlt...

– Vincent, ne áltassa magát. A rohamot nem kerülhette el. Idegrendszere olyan, hogy háromhavonként krízis következik be. Ha nem lettek volna vallásos hallucinációi, más természetűek léptek volna fel.

– Még egy ilyen roham, doktor úr, és megkérem fivéremet, vigyen el innen.

– Ebben egyetértek önnel, Vincent.

Az első igazi tavaszi napon újra dolgozni kezdett. Ismét a műterem ablakából látható tájképet festette meg, a felszántott tavaszi tarlót, a színek ellentétét a li­lásbarna rögök és a sárga színű tarló között, háttérben a dombokkal. A mandu­lafák kivirágoztak és az alkonyati ég ismét citromsárga színben ragyogott.

A természet örök megújulása nem hozott új életet Vincentnek. Mióta hozzá­szokott társaihoz, először történt meg, hogy képtelen volt elviselni zagyva, ér­telmetlen beszédüket, s úgy érezte, idegei végképp felmondják a szolgálatot. Nem tudott szabadulni az egérszerű, fehérbe és feketébe öltözött apácák idege­sítő látványától sem. Ha csak megpillantotta őket, máris hideg borzadály futott végig a hátán.

„Theo - írta fivérének –, tudom, hogy boldogtalan leszek, ha el kell hagynom St. Remyt: itt még sokat és jó kedvvel tudnék dolgozni. De ha még egy vallásos rohamot kapok, ennek az elmegyógyintézet lesz az oka, nem az én idegeim. Két-három ilyen roham feltétlenül a végemet jelentené."

„Készülj fel rá, ha még egy vallásos rohamot kapok, Párizsba utazom, mihelyt elég erőm lesz hozzá, hogy lábra álljak. Talán legjobb lenne, ha itt hagynám a délvidéket és ismét északra mennék, ahol az emberek inkább épelméjűek."

„Nem szólnál a te Gachet doktorodnak? Valóban hajlandó lenne személyes érdeklődést tanúsítani esetem iránt?"

Theo azt válaszolta, hogy újból beszélt Gachet doktorral és megmutatta neki Vincent több vásznát. Gachet doktor nagyon szeretné, ha Vincent Auvers-be menne és náluk dolgozna.

„Gachet doktor specialista, Vincent – írta Theo –, nemcsak az idegbajokban, hanem a festőkben is. Meg vagyok róla győződve, nála jó kezekben leszel. Tá­viratozd meg, mikor akarsz jönni, s az első vonattal megyek érted St. Remybe."

A kora tavasz meleg napjai megérkeztek. A kert zengett a kabócák hangver­senyétől. Vincent lefestette a harmadosztályú betegek épületének oszlopos be­járatát, a kerti utakat és fákat és egy önarcképet készített. Egyik szeme a vász­non volt, a másik a naptáron. Legközelebbi rohama májusban volt esedékes.

Az üres folyosókon rákiáltozó hangokat hallott. Válaszolt nekik és saját hang­jának visszhangja felelt, mint a végzet gonosz szava. Ezúttal a kápolnában talál­tak rá eszméletlenül. Május közepéig tartott, míg az elméjét felforgató vallásos hallucinációtól megszabadult.

Theo mindenáron maga szeretett volna érte menni St. Remybe, Vincent egye­dül akarta megtenni az utat, csak az egyik ápolót kérte meg, hogy kísérje el Ta­rasconba és ott ültesse vonatra.

 

Kedves Theo!

 

Nem vagyok beteg, sem közveszélyes őrült. Szeretném bebizonyítani neked is, saját magamnak is, hogy teljesen normális vagyok. Ha el tudom szakítani magamat az elmegyógyintézettől saját erőmből, és új életet tudok kezdeni Au­versben, akkor végre talán teljesen le tudom győzni a betegségemet.

Szeretném megadni magamnak még ezt az egy lehetőséget. Ha egyszer kikerü­lök ebből a bolondokházából, érzem. ismét épelméjű leszek. Abból amit írsz, azt következtetem, hogy Auvers csendes és szép hely. Ha megfontoltan élek majd Ga­chet doktor felügyelete alatt, biztos vagyok benne, hogy legyőzöm betegségemet.

Megtáviratozom, mikor indulok Tarasconból. Jöjj ki elém a Gare de Lyonra. Szombaton szeretnék indulni, hogy a vasárnapot nálatok töltsem veled, Johan­nával és a kisfiatokkal.

 

 

 

VIII. AUVERS

 

 

1.

 

 

Theo egész éjszaka nem tudott aludni a nyugtalanságtól. Vincent vonatjának érkezése előtt két órával elindult a Gare de Lyonra. Johanna, akinek otthon kel­lett maradnia a kis Vincenttel, a Cité Pigalle egyik házának harmadik emeletén bérelt lakásuk teraszán állt, és a ház homlokzatát borító nagy fa sötét lombján át nézte, mikor fordul be Theóék kocsija a Rue Pigalle-ról.

A Gare de Lyon messzire esett Theóék lakásától, Johanna mind türelmetle­nebbül várt érkezésükre: attól félt, hogy Vincenttel útközben valami baj történt. Végre nyitott bérkocsi fordult be a Rue Pigalle-ról és a kocsiban ülő két férfi mosolyogva integetett felé. Johanna kíváncsian nézte a kocsiban ülő Vincentet.

A Cité Pigalle zsákutca volt, a végén nagyobb kertes bérházzal. A rövid, elő­kelő utca mindkét oldalán csak két-két nagyobb bérpalota épült. Theóék a 8-as számú házban laktak. A ház előtt kisebb kert és járda. A bérkocsi néhány pilla­nat múlva megállt a nagy, sötét lombú fa alatt, a ház bejárata előtt.

Vincent és Theo sietett fel a lépcsőn a lakásba. Johanna meglepődött, hogy Vincenten nyoma sem látszott semmiféle betegségnek, s az a középkorú, hatá­rozott fellépésű férfi, aki hevesen átöleli, mennyire egészséges megjelenésű; ar­ca csupa mosoly és akaraterő.

– úgy látszik, teljesen egészséges, sőt Theónál erősebb és izmosabb – ez volt Johanna első benyomása Vincentről.

De azért a fülére nem mert nézni.

– Boldog lehetsz, Theo – mondta Vincent, mialatt Johanna kezét fogta és gyö­nyörködve nézett rá –, hogy ilyen csinos feleséget kaptál.

– Köszönöm a bókot mindkettőnk nevében – mondta Theo nevetve.

Theo anyjához hasonló nőt választott feleségül. Johannának ugyanolyan sze­líd nézésű, barna szeme volt, mint Anna Corneliának és ugyanolyan nyájas, sze­retetre méltó egész lénye is. Bár gyermeke még csak néhány hónapos volt, kül­ső megjelenése máris határozottan matrónaszerű vonásokat sejtetett. Csinos, de különösen szépnek nem mondható, tekintete kicsit közönyös, arca hosszúkás, dús, gesztenyebarna haját holland szokás szerint kontyba tűzte. Theo iránt érzett szeretete magában foglalta Vincentet is.

Theo azonnal bevitte magával Vincentet a hálószobába, ahol bölcsőjében aludt a kis Vincent. A két fivér szemében könnyel nézett a bölcsőre. Johanna úgy érezte, jobb. ha egy ideig magukra hagyja őket és lábujjhegyen az ajtó felé indult. Keze már a kilincsen volt, amikor Vincent mosolyogva hozzáfordult és a bölcsőn levő horgolt terítőre mutatva így szólt:

– Ne rakj rá túl sok csipkét, húgocskám.

Johanna csendesen behúzta maga mögött az ajtót. Vincent a gyermektelen fér­fiak szorongó érzésével nézett a csecsemőre, mint aki tudja, hogy élete nem folytatódik utódjaiban és halála – örök halál.

Theo kitalálta fivére gondolatait.

– Lehet még neked is gyermeked, Vincent. Találsz magadnak te is feleséget, aki szeret és megosztja veled az élet bajait.

– Ó, nem, Theo, ezzel én már elkéstem.

– Pedig éppen a napokban találtam meg a neked való tökéletes feleséget. – Ne mondd! Ki az?

– Turgenyev Terre Vierge-ének nőalakja. Emlékszel rá?

– Arra gondolsz, aki a nihilisták kompromittáló iratait csempészi át a határokon? - Igen. Ilyen feleség kellene neked is, Vincent. Valaki, aki elszenvedte az élet minden nyomorúságát...

– ...És mit kezdene velem? Egy férfival, aki levágta a fülét.

A kis Vincent felébredt és mosolyogva nézett rájuk. Theo kivette a csecsemőt a bölcsőből és Vincent karjába tette.

– Olyan puha és meleg, mint egy kiscsibe – mondta Vincent és a csecsemőt a szívéhez emelte.

– Te ügyetlen, nem szabad egy bébit így tartani.

– Sajnos, jobban értek ahhoz, hogyan tartsak ecsetet a kezemben.

Theo átvette Vincenttől a gyermeket és karjában tartva, állát hozzá értette bar­na fürtjeihez. Vincent most érezte csak, hogy apa és gyermeke mennyire egy húsból való hús és egy vérből való vér.

– Hát igen, öcskös – mondta hangjában szelíd lemondással –, te élő húsból te­remtesz... én csak festékből.

– Bizony így van, Vincent, bizony így.

Aznap este Vincentet több barátja látogatta meg Theóéknál, hogy üdvözöljék Párizsba való visszatérése alkalmából. Elsőnek Aurier érkezett, csinos fiatalem­ber, dús hajfürtökkel és oldalszakállal. Vincent bevezette a hálószobába, ahová Theo Monticelli virágcsendéletét akasztotta fel.

– Ön azt írta cikkében, Monsieur, hogy én vagyok az egyetlen festő, aki érzékel­tetni tudom a színek fémszerű és drágakőhöz hasonló csillogását. Nézzen erre a Monticelli képre. Én még nem is jártam Párizsban, amikor „Fada" már értett hozzá.

Vincent egy teljes órán át tartó vitatkozás után lemondott róla, hogy meggyőzze Aurier-t. Helyette egyik, St. Remyben festett ciprus képével ajándé­kozta meg, köszönetképpen a cikkért.

Aztán Toulouse-Lautrec érkezett meg. Lihegett a három emelet megmászásá­tól, de mint mindig, most is hangos jókedvvel ontotta trágárságait.

– Vincent – mondta, mikor kezet rázott barátjával –, a lépcsőházban egy te­metésrendezővel találkoztam. Veled van dolga vagy velem?

– Veled, Lautrec, csak veled! Velem nincs mit kezdenie.

– Én pedig fogadok, Vincent, hogy a kis könyvében a te neved előbb szere­pel, mint az enyém.       1

Állom a fogadást. Mit fizet a vesztes?

– Vacsorát a Café Athens-ben és egy páholyt az Operában.

– Hagyjátok már ezeket a kísérteties tréfákat – mondta Theo szelíd hangon.

Idegen férfi jött be a szobába, Lautrecre nézett és leült a szoba egyik sarká­ban. Mindenki várta, hogy Lautrec bemutassa, de ő tovább beszélt.

– Nem mutatnád be a barátodat? – kérdezte Vincent.

Kínos csend állott be, végre Lautrec megszólalt:

– Nem hallottad, Vincent, mi történt? Enyhén beszámíthatatlan voltam az utóbbi hónapokban, állítólag a túl sok italtól. Ezért rátértem a tejivásra. Kapsz majd meghívót a legközelebbi estélyemre. A meghívón én vagyok látható, amint egy tehenet fejek, de – rossz helyen!

Johanna frissítő italokat szolgált fel. Mindenki egyszerre beszélt, a szobában vágni lehetett a füstöt. Vincent a régi párizsi napokra emlékezett.

– Hogy van Georges Seurat? – kérdezte Lautrectől.

– Georges? Hát nem tudod?

– Georges a tüdővész végső stádiumában van. A doktor szerint nem éri meg a harmincegyedik születésnapját sem.

– Georges tüdővészes? Hiszen maga volt a megtestesült egészség! Mi okoz­hatta...?

– Agyondolgozta magát, Vincent – mondta Theo. – Te persze két éve nem lát­tad. Rettenetes, amit Georges művelt. Mint a megszállott, hajszolta a munkát. Naponta csak két-három órát aludt, közben állandóan, pihenés nélkül dolgozott. Még édesanyja gondoskodása sem segített rajta.

– Hát akkor Georges is elmegy hamarosan – mondta Vincent elgondolkodva.

Megérkezett Rousseau is; saját készítésű süteményt hozott Vincentnek. Jött Tanguy apó széles karimájú szalmakalapjában; egy japán metszettel ajándékoz­ta meg Vincentet és ékesen szóló beszédben köszöntötte Párizsba való visszaté­rése alkalmából.

Tíz órakor Vincent elment, majd egy liter olívabogyóval tért vissza a lakásba. Mindenkit megkínált vele, még Lautrec ápolóját is.

– Ha látnátok a provence-i ezüstös szürke olajligeteket – mondta –, ti is olí­vabogyót ennétek életetek végéig.

– Ha már olajligetekről beszélünk – érdeklődött Lautrec –, hogy tetszettek az arles-i nők?

Másnap reggel Vincent vitte le az utcára a gyermekkocsit; Johanna sétáltatni akarta a kis Vincentet a házuk előtti járdán. Vincent visszament a lakásba és ing­ujjban nézte a falakon a képeket, saját képeit. Az ebédlőben a kandalló felett függött A krumplievők című nagy vászna, a lakószobában az Arles-i táj és a Rhône éjjel, az ebédlőben a Virágzó gyümölcsösök. Johanna takarítónőjének örökös bosszúságára minden elképzelhető bútordarab alatt halomba gyűltek Vincent vásznai, nem is szólva a raktárhelyiségnek használt vendégszobáról.

Vincent, miközben keresett valamit, véletlenül zsinórral átkötött levélcsomó­kat talált Theo íróasztalában. Meglepetéssel látta, hogy mind az ő levele volt. Theo gondosan megőrzött minden sort, amelyet fivérétől kapott, attól a naptól kezdve, amikor Vincent Zundertből Londonba ment, hogy a Goupil képkeres­kedésben dolgozzék. A levelek száma mintegy hétszázra rúgott és Vincent nem értette, minek is őrizte meg őket Theo.

Az íróasztal másik részében megtalálta az elmúlt tíz év alatt küldött rajzait, gondosan elrendezve. Itt voltak a Borinage bányászairól, az etteni parasztokról, a hágai öregemberekről és asszonyokról, a geesti tőzegásókról és a schevenin­geni halászokról készített rajzai. Vázlatok nueneni krumplievőkről és takácsok­ról, párizsi éttermekről és utcákról; korai vázlatai az arles-i napraforgókról és gyümölcsöskertekről és a St. Remy-i őrültekháza kertjéről.

– Most pedig kiállítást rendezek saját műveimből! – mondta magában.

Leszedte a képeket a falról, kihúzta a vásznakat a bútorok alól és letette a pad­lóra a rajzmappákat. Gondosan, időrendben szortírozta valamennyit. Kiválogat­ta a legjellegzetesebb rajzokat, olajfestményeket és a lakás halljában a falra felrakott mintegy harminc rajzot, amelyeket a Borinage-ban a bányászokról ké­szített, amikor jönnek ki a bányából, az asszonyokról, amikor tűzhelyük fölé ha­jolnak és a vacsoránál ülő bányászcsaládokról.

– Ez lesz a szénrajzok terme – mondta magában. Szétnézett a lakásban és ek­kor a következő, legkevésbé fontos helyiség, a fürdőszoba következett. Székre állt és itt rakta fel a falra a brabanti parasztokról Ettenben készített rajzait.

– Ez lesz a ceruzarajzok terme.

A következő kiállítási terem a konyha lett. Itt rakta fel a falakra a hágai és scheveningeni rajzait, a faraktár képét műterme ablakából, a dűnékét és a part­ra kihúzott halászbárkákat.

– A harmadik lesz az akvarellek terme – mondta.

A kis benyílóban akasztotta fel a De Groot családról készített nagy vásznát, A krumplievőket. Ez volt az első olajfestménye, amelyben teljes mértékben rá­talált saját festői stílusára. Melléje mintegy tucatnyi vázlatot tett fel a falra; eze­ket a nueneni takácsokról, gyászruhás parasztasszonyokról és apja templomá­nak karcsú tornyáról készítette a háttérben a nueneni temetővel.

Hálószobájába a Párizsban készített képek kerültek, közülük azok, amelyeke a Rue Lepicben akasztott fel Theo szobája falára előző este, amikor Arles-ba utazott. A lakószoba falára rakta fel az Arles-ban festett lángoló képeiből a leg­szebbeket, Theo hálószobájába pedig a St. Remyben festett képeket.

Amikor minden szobával végzett, összeszedte a padlón heverő rajzokat, fog­ta kabátját és kalapját, lement a Cité Pigalle-ra, s tolta a kis Vincent gyerekko­csiját a napsütésben; belekarolt Johannába és hollandul beszélgettek.

Theo röviddel déli tizenkettő után érkezett haza és már a Rue Pigalle-ról inte­getett nekik; amikor a gyerekkocsihoz ért, kisfiát karjába vette. A gyerekkocsit a házmesternél hagyták és vidám beszélgetés közben igyekeztek fel a lépcsőn.

– Most pedig Van Gogh-kiállításra hívlak meg benneteket – mondta. – Ké­szüljetek el a legrosszabbra.

– Van Gogh-kiállításra, Vincent? – kérdezte Theo. – De hol?

– Csukjátok be a szemeteket – mondta Vincent.

Kinyitotta az ajtót és mindhárman beléptek. A hallban Theo és Johanna meg­lepődve nézett a falakon levő rajzokra.

– Apám Ettenben egyszer azt mondta – szólt Vincent –, hogy rosszból jó so­ha nem származhatik. Erre én azt feleltem, hogy a művészetben nemcsak szár­mazhatik, hanem származnia is kell. Most pedig jöjjetek velem, öcsém és húgocskám, s nézzétek végig valakinek a történetét, aki nagyon gyámoltalanul indult el művészi pályáján fiatal korában és tízesztendei szüntelen munka után elérkezett... de döntsétek el ti magatok, hogy hova.

Vincent időrendben vezette végig őket a szobákon olyanformán, mintha láto­gatókként néznék valamely képtárat, egy festő életművét. A rajzok és a képek világosan mutatták a művész lassú, saját magával küszködő fejlődését; a kínló­dó tapogatózást, a megrázkódtatást, amely Párizsban éri; alkotóereje teljes kivi­rágzását Arles-ban; végül a szörnyű zuhanást a St. Remyben töltött hónapok­ban, hogy fenntartsa lángoló alkotóerejét és amint lassan ellobban benne a tűz, majd egészen kihuny.

Úgy néztek a képekre, mint a képtárba betévedt idegenek, akik rövid félóra alatt kísérték végig egy művész egész pályafutását.

Johanna igazi brabanti ebédet főzött és Vincent boldog volt, hogy ismét hamisí­tatlan holland ételeket ehetett. Ebéd után a két fivér pipára gyújtva elbeszélgetett.

– Nagyon kell vigyáznod magadra, Vincent, ez Gachet doktor kívánsága.

– Igen, Theo, meglesz.

– Gachet idegspecialista és ha utasításait pontosan betartod, feltétlen meggyó­gyulsz.

– Megígérem.

– Gachet is fest és a Les Indépendants tárlatán P. Van Ryssel néven minden évben állít ki képeket.

– Jó festő, Theo?

– Nem, nem mondhatnám. De különleges érzékkel ismeri fel, ki az igazi te­hetség. Húszéves korában jött Párizsba az orvosi egyetemre és baráti viszonyba került Courbet-val, Murger-vel, Champfleuryvel és Proudhonnal. A La Nou­velle Athens kávéház állandó látogatói sorába tartozott és hamarosan közeli ba­rátság fűzte Manet-hez, Renoirhoz, Degas-hoz, Durande-hoz és Claude Monet­hoz. Daubigny, Daumier páciensei voltak és képeket festettek a házában, még mielőtt az impresszionizmus megszületett volna.

– Ne mondd!

– Jóformán minden tulajdonában levő képét a kertjében vagy a lakószobájá­ban festették. Pissarro, Guillaumin, Sisley, Delacroix – mind dolgozott Auvers­ben mint Gachet vendége és páciense. Lakása falain ott találod Cézanne, Laut­rec és Seurat vásznait. A század közepe óta nem volt egyetlen jelentős festő sem, aki ne lett volna Gachet barátja.

– Megijesztesz, Theo. Én nem illek be ilyen illusztris társaságba. Látott már Gachet doktor néhányat a képeimből?

– Te csacsi, mit gondolsz, miért vár olyan türelmetlenül, hogy elmenj Auvers-be? - Ezt nem tudtam.

– Az arles-i éjszakai tájaidat a Les Indépendants legutóbbi kiállításán a tárlat legjobb képeinek tartotta. Amikor megmutattam neki napraforgóidat, amelyeket Gauguinnek festettél, a szeme szó szoros értelmében könnybe lábadt. Hozzám fordult és így szólt: Monsieur Van Gogh, az ön fivére nagy művész. A művé­szet történetében még nem voltak olyan sárga színek, mint ezek a napraforgók. Fivérét egyedül ezek a képek is halhatatlanná teszik.

Vincent megvakarta a fejét és arcát széles mosolyra húzta.

– Nos – mondta –, ha Gachet doktor így gondolkodik a napraforgóimról, jól meg fogjuk érteni egymást.

 

 

2.

 

Gachet doktor az auvers-i állomáson várt Vincentre és Theóra. Ideges, izgatott, ugrabugra kis ember volt, szomorú tekintetű. Melegen szorongatta Vincent kezét.

– Igen, igen – mondta –, Auvers valóban festőknek való hely. Jól fogja itt ma­gát érezni. Látom, magával hozta festőállványát. Van elég festéke? Kezdjen hozzá a munkához azonnal. Vacsorázzon nálam ma este. Elhozta néhány újabb képét? Sajnos, nálunk nem találja meg az arles-i sárga színeket, de talál helyette mást bőven. Jöjjön a házamba és fessen nálam. Ugyanazokat a vázákat és asztalokat festheti, amelyeket Daubignytól Lautrecig annyian lefestettek. Hogy érzi magát? Pompás színben van. Gondolja, jól fogja érezni magát nálunk? Ha­marosan egészséges embert csinálunk itt önből!

Az állomás peronjáról Vincent egy facsoport felett a kanyargó zöld Oise fo­lyó termékeny völgyére látott. Néhány lépést tett, hogy többet lásson a tájból Theo halk hangon beszélgetett Gachet-vel.

– Nagyon kérem, gondosan ügyeljen fivéremre – mondta. – Ha bármilyen tü­net jelentkeznék, azonnal táviratozzon. Feltétlenül mellette akarok lenni... nem szabad megengedni, hogy... vannak akik azt mondják...

– Rendben van! – szakította félbe Theo szavait Gachet egyik lábáról a másik­ra ugrálva; hegyes kecskeszakállát simogatva. – Természetesen őrült. De ebben nincs semmi különös. Minden festő őrült. Ez a legnagyszerűbb tulajdonságuk és én éppen ezt szeretem bennük. Sokszor szinte azt kívánom, bár őrült lennék ma­gam is. „Egyetlen nagy ember sem mentes némi őrültségtől." Tudja, ki mondta ezeket a szavakat? Arisztotelész.

– Tudom, doktor úr – mondta Theo –, de Vincent még fiatal ember, harminc­hét éves és az élet java még előtte áll. Gachet doktor levette fejéről furcsa fehér sapkáját és minden különösebb ok nélkül többször hátrasimította haját.

– Bízza csak rám, Monsieur. Én tudom, hogyan kell bánni festőkkel. Egy hó­nap alatt teljesen rendbe hozom. Kezdjen el mindjárt dolgozni, az gyógyítja meg a legjobban. Majd megkérem, hogy fesse meg az arcképemet. Azonnal, még ma délután hozzákezdünk. Legyen nyugodt, elterelem a figyelmét a betegségéről és teljesen kigyógyítom.

Vincent visszament Theóhoz és a doktorhoz; addigra teli szívta tüdejét friss, vidéki levegővel.

– Ide kellene hoznod Jót és a kis Vincentet, Theo. A legnagyobb vétek gyere­keket nagyvárosban felnevelni.

– Igen, igen, vasárnaponként el kell jönniök; töltsék az egész napot velünk - ajánlotta Gachet.

– Köszönöm és azt hiszem, meg is tesszük. De már jön is a vonatom. Isten ve­le, Gachet doktor; köszönöm, hogy vállalja fivérem gondozását. Vincent, írj mindennap.

Gachet-nek rossz szokása volt, hogy megfogta az embereket könyöküknél, úgy tolta maga előtt abba az irányba, ahova menni akart. Vincenttel is ezt tette. Közben ideges fejhangján szüntelenül beszélt, önmaga felelt feltett kérdéseire. Valósággal elöntötte Vincentet szóáradatával.

– Arra vezet az út a faluba – mondta –, de az sokkal hosszabb. Jöjjön, men­jünk fel a dombra, onnan nagyon szép a kilátás. Nem nehéz az a festőállvány a hátán? Az ott balra a katolikus templom. Nem tűnt még fel önnek, hogy a kato­likusok mindig dombra építik templomaikat, hogy fel lehessen rájuk nézni? Saj­nos, úgy látszik komolyan öregszem, mert ezt a dombot minden évben merede­kebbnek találom. Ugye, szépek ezek a gabonaföldek? Auvers-t ezek veszik kö­rül minden oldalról. Egyszer le kell festenie őket. Persze nem olyan sárgák, mint Provence-ban... igen, az ott jobbra a temető... ide tettük fel a domb legmaga­sabb pontjára, ahonnan látszik a folyó és a völgy... gondolja, hogy a halottakat az érdekli?... Mindenesetre kiválasztottuk nekik az Oise völgyének legszebb pontját... menjünk be?... bentről van a legszebb kilátás a folyóra... el lehet lát­ni majdnem egészen Pontoise-ig... igen a kapu nyitva van... lökje csak be... így ni... hát nem kedves hely?... magasra építettük a falakat, hogy megvédjük a széltől... ide temetjük el a katolikusokat is, a protestánsokat is.

Vincent letette a festőállványt és kicsit előresietett, hogy meneküljön a véget nem érő szóáradattól. A domb legmagasabb pontján fekvő temető négyszögben terült el, egyik része már a domb lejtős felén. Vincent elment a temető faláig, ahonnan végig lehetett látni az Oise völgyén.

A folyó élénkzöld pázsitos partok közt kanyargott végig a völgyön. Jobbra látszottak a falu zsúpfedeles házai, mögöttük újabb szelíd hajlású domb követ­kezett, tetején kastéllyal. A temetőt megtöltötte a csillogó májusi napsütés és sok tavaszi virág, felette pedig derűsen ragyogott a kék ég. A csend és a békes­ség olyan volt, mint a síron túli nyugalom.

– Tudja, Gachet doktor – szólalt meg Vincent –, nekem nagyon jót tett a dél. Most már jobban értem északot is. Nézze azt a sötétviola foltot ott a távoli fo­lyóparton, ahol a napfény még nem éri a pázsit zöld színét.

– Igen, igen, a sötétviola szín...

– És milyen józan – mormolta Vincent –, mennyire nyugodt, pihentető színek! Leereszkedtek a domboldalon, elmentek a gabonaföldek és a templom mel­lett, s a falu főtere felé tartottak.

– Sajnálom, hogy nem lakhatik nálunk – mondta Gachet doktor –, sajnos, nincs elég szobánk. De mutatok egy jó vendégfogadót. Mindenesetre jöjjön hozzánk festeni mindennap, és érezze magát nálunk egészen otthon.

A folyó partján épült községházához mentek. A közelben volt a doktor által korábban említett nyári vendégfogadó. Gachet abban állapodott meg a tulajdo­nossal, hogy Vincenttől teljes ellátásért napi hat frankot kér.

– Most pedig helyezze magát kényelembe – szólt Gachet. – De ne felejtsen el egy órakor ebédre eljönni hozzánk. Hozza magával a festőállványát is. Meg kell festenie az arcképemet. És hozza el néhány új képét is. Sokat fogunk beszélgetni.

Mihelyt a doktor elment, Vincent összeszedte csomagjait és kiment a vendég­fogadóból.

– Várjon egy pillanatig – szólt a tulajdonos. – Hova megy?

– Én munkás vagyok – felelt Vincent –, nem tőkepénzes. Én nem tudok hal frankot fizetni egy napra.

Visszament a térre és a községházával szemben talált egy kis kávéházat. Mon­sieur Ravoux, a tulajdonos, szobákat is adott ki. Vincent teljes ellátást kapott napi három frank ötven centime-ért. /,

Az Auvers-ben és a közeli földeken dolgozó munkások és földművesek a Ra­voux kávéházba jártak. A kávéház jobb oldalán kisebb söntés volt, festetlen fa­asztalokkal és padokkal, a kávéház mögött pedig biliárdszoba, kopott, rongyos zöld posztóval borított játékasztallal. Ez volt Ravoux-ék legfőbb öröme és büsz­kesége. Hátul volt a konyha és innen vezetett fel lépcső a három emeleti háló­szobába. Vincent szobája ablakából a katolikus templom tornyát látta, meg egy darabot a temető barna falából.

Magához vette festőállványát, ecsetjeit meg egy arles-i nőt ábrázoló arcképet, s elindult, hogy megkeresse Gachet házát. Ugyanaz az út, amely az állomástól kanyargott lefelé a folyó partjához, nyugati irányba ismét egy domboldalon ka­paszkodott fel. Vincent hamarosan hármas keresztúthoz érkezett. A jobb felé tartó út a kastélyhoz vezetett, a bal felé menő pedig borsóföldeken áttért vissza a folyóhoz. Gachet figyelmeztette, hogy a középső utat válassza, amely a domb­tetőn folytatódott tovább. Vincent lassan sétált, közben a doktoron gondolko­dott, akinek gondjaira bízták. Feltűnt neki, hogy ezen a környéken mind keve­sebb a zsúpfedeles ház; csinos kis villákkal találkozott.

Vincent becsengetett Gachet házába; a csengetésre maga a doktor nyitott aj­tót. Lépcsős feljáraton teraszszerűen kiképzett, virágoskertbe jutottak. A ház kétemeletes, szolid épület volt. Gachet könyökénél fogva tolta előre Vincentet, amíg a villa hátsó udvarára értek, ahol a doktor kacsát, tyúkot, pulykát, pávát és egész sereg macskát tartott.

– Jöjjön a lakószobámba, Vincent – mondta Gachet, közben részletesen be­számolt Vincentnek a baromfiudvar tarka állományáról.

A tágas, magas lakószobának csak két kis ablaka nyílt a kertre, s annyira zsú­folt volt bútorokkal meg mindenféle limlommal, hogy alig tudtak eljutni a szo­ba közepén álló asztalhoz. A kis ablakok folytán a szoba sötét volt és Vincent­nek feltűnt, hogy minden bútordarab fekete.

Gachet különféle tárgyakat kapott fel, Vincent kezébe nyomta őket, de nyom­ban el is vette, mielőtt ideje lett volna megnézni őket.

– Látja azt a virágcsendéletet a falon? Delacroix ebbe a vázába rakta a virá­gokat, amelyeket lefestett. Nem érzi meg rajta, hogy ő festette le? Látja azt a széket? Courbet ült benne, amikor az ablakból a kertet festette le. Ugye csodá­sak ezek a tányérok? Desmoulins ajándéka Japánból. Claude Monet lefestette az egyiket egy csendéletén. A kép fenn van az emeleten. Jöjjön, megmutatom.

Ebédnél Gachet bemutatta Vincentnek eleven, jóképű, tizenöt éves fiát, Pault. Bár Gachet rossz gyomrú ember volt, ötfogásos ebéddel kedveskedett vendégé­nek. Vincent a St. Remyben kapott lencsefőzelékekhez és fekete kenyérhez volt szokva, s a harmadik fogás után kétségbeesésében feladta a további küzdelmet.

– Most pedig kezdjen hozzá a festéshez – szólt a doktor, amikor felkeltek az ebédtől. – Nem látna hozzá az arcképemhez, Vincent? Jó lesz, ugye, ha így ülök modellt, ahogy vagyok?

– Szeretném közelebbről megismerni, doktor úr. Félek, így nem sikerülne az arckép úgy, ahogyan szeretném.

– Talán igaza van, talán igaza van. Akkor fessen mást. Szeretném látni, ami­kor dolgozik.

– A kert egyik része nagyon megtetszett, azt szeretném lefesteni.

– Helyes, helyes! Majd felállítom a festőállványát. Gyere, Paul, hozd a Monsieur festőállványát a kertbe. Ő majd megmutatja, hol akarja felállítani. Kí­váncsi vagyok, megfestette-e már más festő is a kertnek azt a részét, amit kivá­lasztott.

Mialatt Vincent dolgozott, a doktor körbe-körbe szaladgált körülötte, s elra­gadtatásának vagy megdöbbenésének jeléül élénken gesztikulált, máskor pedig tanácsokat adott Vincentnek éles fejhangján, meg-megszakítva szóáradatát han­gos felkiáltásokkal.

– Igen, igen, ezt most sikerült megfognia. Ide most minél több vöröset! Most vigyázzon. Az a fa úgy nem lesz jó. Igen, igen, most már megfogta. Ne, ne így. Nem kell több kobaltkék. Ez itt nem Provence. Értem. Igen, igen, épatant.*(Meghökkentő - franciául).  Vigyázzon. Vigyázzon. Tegyen egy kicsivel több sárgát arra a virágra, Vincent. Igen, igen, pontosan így. Milyen élővé tudja tenni a dolgokat. Egy pillanatra sem nyugszik az ecsetje. Ne, ne, kérem, ne így. Vigyázzon. Ne olyan sokat. Az, igen, igen, már látom. Merveilleux* (Csodás – franciául).

Vincent egy ideig elviselte Gachet megjegyzéseit, de aztán elfogyott a türel­me. Odafordult a körülötte szaladgáló kis emberhez és így szólt:

– Kedves barátom, nem gondolja, hogy megárt az egészségének ennyi izga­lom? Mint orvosnak tudnia kell, milyen fontos megőrizni nyugalmunkat. De Gachet képtelen volt nyugton maradni.

Amikor Vincent elkészült a festéssel, bement a házba, hogy megmutassa a doktornak Az arles-i nőt, amelyet magával hozott. A doktor félrefordította fe­jét, fél szemét behunyta és fürkészve vizsgálgatta a képet. Látszott, hogy önma­gában mérlegeli érdemeit és hibáit, aztán kijelentette:

– Nem, nem tudom elfogadni. Nem tudom teljesen elfogadni. Nem értem, mit akar vele mondani.

– Én nem akartam vele semmit mondani – szólt Vincent. – Ha úgy tetszik, ez a kép az arles-i nők szintézise. Színekkel akartam kifejezni a jellemét.

– Hiába – mondta a doktor gyászos hangon –, mégsem tudom teljesen elfo­gadni.

– Megengedi, hogy megnézzem a gyűjteményét?

– A legnagyobb örömmel, menjen és nézze meg minden képemet. De én itt maradok ezzel a hölggyel, a végén talán mégis egyetértek vele.

Vincent jó óra hosszat nézte Gachet képeit Paul készséges kalauzolásával. Az egyik sarokban Guillauminnek egy ágyon fekvő nőt ábrázoló aktképére lett figyelmes. A képpel láthatólag senki nem törődött és a vászon itt-ott már meg­repedezett. Vincent éppen Guillaumin aktját nézegette, amikor Gachet doktor izgatottan beállított és egész sereg kérdést intézett Vincenthez Az arles-i nőről.

– Egész idő alatt csak ezt a képet nézte? – kérdezte Vincent.

– Igen, igen. Lassanként kezdem megérteni.

– Bocsásson meg, ha figyelmeztetem rá, de ez egy csodás Guillaumin. Ha ha­marosan be nem rámáztatja, tönkremegy.

Gachet meg sem hallotta, amit mondott.

– Ön azt mondja, rajzban Gauguint követi... Nem értek egyet önnel... ezek a kontraszt színek... ezek tönkreteszik a nőiességét... nem teszik éppen tönkre, de... szóval még jobban meg kell ismernem... de már kezdem érteni... lassan... lassan... valósággal kiugrik a vászonból, ahogy nézem.

Gachet egész délután nem tudott szabadulni Az arles-i nőtől; gesztikulálva beszélt hozzá, önmagának tett fel kérdéseket és saját maga felelt rá.

Amikorra beesteledett, teljesen beleszeretett és boldogan elhallgatott.

– Milyen nehéz egyszerűnek lenni – szólalt meg újra és lelkileg kimerülve állt a kép előtt.

– Igen, nehéz.

– Szép, ó, milyen szép. Soha így nem éreztem a jellem mélységét.

– Ha annyira tetszik önnek, doktor úr – mondta Vincent -, legyen az öné. És az a kép is, melyet délután festettem a kertben.

– De miért adná ezeket a képeket nekem, Vincent? Ezek nagy értékek.

– Lehet, hogy a közeljövőben sokat kell velem törődnie, doktor úr, s nekem nincs pénzem, hogy megfizessek érte. Pénz helyett képekkel fizetek.

– De én nem pénzért viselem gondját, Vincent, hanem barátságból.

Soit! - Legyen! Én meg barátságból adom önnek a képeket.

 

3.

 

Vincent ismét szorgalmasan festett. Este kilenckor feküdt le; előtte rendesen a munkások biliárdjátékát nézte Ravoux kávéházában. Ötkor kelt. Az időjárás szép volt, sok napsütéssel; a völgy üdén zöld. A betegsége alatt kényszerű pihe­nés közben a St. Paul kolostorban töltött idő most éreztette hatását; boldog volt, hogy végre újra ecsetet vehet a kezébe.

Theótól elkérte Bargue hatvan szénrajztanulmányát, hogy másolatokat készít­sen róluk. Attól félt, ha nem gyakorolja magát a testarányok és aktfigurák raj­zolásában, elveszíti rajztudását. Szétnézett Auvers-ben, hogy nem találna-e va­lamilyen kisebb házat állandó lakásul. Eszébe jutott Theo mondása, hogy még találhat asszonyt is, aki megosztja vele az életét. Festőállványára tette több, St. Remyben festett vásznát, hogy javítsa és átfesse őket.

De a hirtelen munkaszomj csak rövid ideig tartott, s alig volt több szervezeté­nek reflexénél. Még mindig túl erős volt, semhogy megsemmisüljön.

Az őrültekházában töltött hosszú hónapok után a napokat heteknek érezte, s nem tudta, mivel töltse el őket, mert annyi ereje már nem volt, hogy egész nap fessen. Ezt nem is kívánta már. Az Arles-ben történt szörnyű események előtt a leghosszabb nap sem volt elég, hogy a munkába belefáradjon, most pedig a napok olyan hosszúnak tűntek, mintha soha nem érnének véget.

Kevesebb témát talált kinn a szabadban és ha valamihez hozzá is kezdett, hogy lefesse, furcsán nyugodtnak érezte magát és alig érdekelte, amit festett. Nyoma sem volt benne annak a csillapíthatatlan belső tűznek, amelyet azelőtt munka közben érzett. Régi munkatempójához képest most szinte kényelmesen, ráérősen festegetett. És ha estig nem fejezte be egy-egy vásznát... azzal sem tö­rődött.

Auvers-ben Gachet volt egyetlen barátja. A doktor napjait gyakran orvosi konzultációkon Párizsban töltötte és ilyenkor Vincentet este kereste fel a Café Ravoux-ban, hogy képeit megnézze. Vincent sokszor nem értette, miért annyi­ra levert a doktor.

– Mi baja, Gachet doktor úr? – kérdezte.

– Ah, Vincent, annyi éve dolgozom... és olyan kevés jót tettem. Az orvos so­ha nem lát mást, csak fájdalmat, fájdalmat, fájdalmat.

– Szívesen elcserélném hivatásomat az önével – mondta Vincent. Gachet csodálkozva nézett Vincentre és így szólt:

– Ne mondjon ilyent, Vincent, mert a világon a legcsodálatosabb hivatás a festőé. Egész életemben művész szerettem volna lenni... de csak néha tudok szakítani magamnak egy-egy órát... olyan sok a beteg ember, akiknek szüksé­ge van rám.

Gachet doktor letérdelt Vincent ágya elé és kihúzta az oda rakott vásznakat. Izzó sárga színekben pompázó napraforgót tartott maga elé.

– Ha egész életemben csak egyetlen ilyen vásznat festhettem volna, Vincent, tudnám, hogy nem éltem hiába. Hosszú éveket töltöttem beteg emberek gyógyí­tásával... s a végén úgyis mind meghaltak... mit ért hát a munkám? De ezek az ön napraforgói... meggyógyítják az emberek szívfájdalmát... az ön életének igazi sikere... ezért kell önnek boldognak lennie.

Vincent néhány nappal később elkészítette a doktor arcképét fehér sapkájá­ban, hosszú kék kabátban, sötét kobaltkék háttérrel. A fejet és a kezeket nagyon világos tónusban festette. Gachet egy vörös asztalnak támaszkodik, az asztalon sárga könyv és egy vázában sötétlila gyűszűvirág. Eszébe jutott, hogy Arles-ban egyszer még Gauguin megérkezése előtt egészen hasonló önarcképet festett.

A doktor nem tudott betelni az arcképpel. Vincent ilyen lelkes és magasztaló dicséretet még egyetlen képéért sem kapott. Gachet arra kérte, hogy a képről ké­szítsen másolatot és öröme nem ismert határt, amikor Vincent kérését teljesítet­te.

– Használja a padlásszobámban berendezett litografáló gépemet, Vincent - ajánlotta Gachet. – Elhozzuk Párizsból a vásznait és litográfiákat készít majd belőlük. Nem fog kerülni egyetlen centime-jába sem. Jöjjön, megmutatom a műhelyemet.

A padlásszobába létrán jutottak fel egy csapóajtón át. Gachet műhelye olyan fantasztikus szerszámokkal volt teli, hogy Vincent majdnem azt hitte, hogy kö­zépkori alkimista műhelyébe került.

Amikor lejöttek a padlásszobából, Vincent észrevette, hogy Guillaumin akt­képével még nem történt semmi.

– Gachet doktor úr – mondta –, ezt a képet feltétlenül be kell rámáztatnia, mert így tönkremegy ez a mestermű.

– Igen, igen, feltétlenül berámáztatom. Mikor mehetünk Párizsba a képeiért? Annyi litográfiát készíthet, amennyit csak akar. Majd beszerzem a szükséges anyagokat.

Közben június elseje lett. Vincent lefestette a katolikus templomot a dombte­tőn. Délután belefáradt a munkába és nem törődött vele, hogy a kép befejezet­lenül maradt. Nagy erőfeszítéssel festett meg egy gabonaföldet; fekvő helyzet­ben dolgozott és feje alig látszott ki a lábon álló gabonából. Madame Daubigny házáról készített nagyobb méretű vásznat és lefestett egy másik, fehér házat is fák közt, háttérben az esti éggel és narancssárga, kivilágított ablakokkal, sötét­zöld és komor rózsaszín körtefával, effektusokkal; végül egy esti hangulatot két fekete körtefával, háttérben sárga alkonyati éggel. Munkájából hiányzott a régi szenvedély. Inkább csak megszokásból festett, mert nem volt más dolga. A tíz évig tartó megfeszített munka lendülete még tartott egy ideig, de most már kö­zönyös maradt olyan tájképek festésénél, amelyek azelőtt izgatták és felzaklat­ták kedélyét.

– Ezt már annyiszor lefestettem – mondta magában, amikor ment az úton hátán festőállványával és lefesteni való témát keresett. – Nincs róla semmi új mondanivalóm. Miért ismételjem meg önmagamat? Millet atyának igaza volt: „J'aimerais mieux ne rien dire que de m'exprimer faiblement."

A természetet továbbra is mélységesen szerette, de már nem érezte azt a szen­vedélyes vágyat, amely azelőtt lángolt benne, hogy egy-egy kiválasztott témába belemélyedjen és újjáteremtse azt. Valami kiégett benne. Júniusban csak öt ké­pet festett. Fáradt volt, kimondhatatlanul fáradt. Üresnek, kiégettnek érezte ma­gát, mintha az a sok száz rajz és festmény, mely keze alól kikerült az elmúlt tíz évben, mind elrabolta volna életerejének egy-egy parányi szikráját.

Végül már csak azért dolgozott, mert úgy érezte, Theónak tartozik vele, hogy amit belefektetett, kamatozzék. Festés közben aztán az járt az eszében, hogy Theo lakásán annyi képe halmozódott fel már eddig is, amit nem egy, de tíz em­beréletnyi idő alatt sem tud eladni; s egyszerre elment a kedve a munkától.

Tudta, hogy a három hónapos időszak végén a legközelebbi roham júliusban esedékes. Attól félt, hogy amikor a roham utoléri, öntudatlan állapotában olyas­mit követ el, amiért a falu lakói ellene fordulnak. Theóval nem állapodott meg pontosan, hogy mennyi pénzt küld havonta és ez is izgatta. Gachet doktor na­ponként váltakozó elragadtatásai és depressziói is külön izgalmat jelentettek.

De minden másnál inkább felizgatta az a hír, hogy a kis Vincent megbetege­dett.

Nem bírt magával, vonatra ült és Párizsba utazott. A Cité Pigalle-on váratlan megjelenése még növelte a zűrzavart. Theo sápadtnak és betegnek látszott. Vin­cent igyekezett vigasztalni.

– Nemcsak a kis Vincent miatt aggódom – ismerte be végül Theo. – Mi történt? - kérdezte Vincent aggodalmasan. – Valadonnal van baj. Félek, hogy felmond.

– Ez lehetetlen, Theo! Hiszen tizenhat éve vagy a Goupil cégnél.

– Ez igaz, de azt kifogásolja, hogy az impresszionisták kedvéért elhanyago­lom a cég érdekeit. Kevés impresszionista képet adok el és igen alacsony áron.

Valadon szerint a cég az én szalonomra a múlt évben ráfizetett.

– De van-e joga Valadonnak, hogy elbocsásson?

– Miért ne lenne? A Van Gogh érdekeltség régen kivált a cégből. – Mit szándékozol tenni, Theo? Magad nyitsz képszalont?

– Az lehetetlen. Volt egy kis megtakarított pénzem, de elment a házasságra és a bébire.

– Bezzeg, ha nem költöd rám azt a sok pénzt.

– Vincent, nagyon kérlek, hagyd ezt abba. A kettőnek egymáshoz semmi kö­ze. Te is jól tudod ...

– De mit csinálsz, Theo? Gondolj Jóra és a kis Vincentre.

– Igen, hogyne gondolnék. Pillanatnyilag éppen a kicsi miatt aggódom.

Vincent néhány napot töltött Párizsban. Minél kevesebb időt töltött Theo lakásán, hogy ne zavarja a gyermeket. Párizs és a régi barátok viszontlátása fel­izgatta, s érezte, hogy bensejét lassú, szorongató láz fogja el. Amikor a kis Vin­cent jobban lett, vonatra ült és visszatért Auvers csendjébe.

De a csend sem tett jót, állandóan gondok gyötörték. Mi lesz vele, ha Theo el­veszti állását? Az utcára kerül, mint egy nyomorult koldus? Főként pedig, mi történik majd Jóval és a gyermekkel? És ha meghalna a gyermek? Tudta, hogy Theo gyenge szervezete nem képes ilyen csapást elviselni. Ki gondoskodik ró­luk, amíg Theo újra munkát kap? És lesz-e Theónak ereje ahhoz, hogy új állás után járjon?

Órákon át ült a sötét Café Ravoux-ban, amely áporodott sör és a kesernyés do­hányfüst szagával a Café Lamartin-re emlékeztetett. A kopott és rongyos biliár­dasztalon céltalanul lökdöste a megsárgult biliárdgolyókat. Nem volt pénze ital­ra, de festékre és vászonra sem, s Theótól ilyen válságos időben nem kérhetett pénzt. Halálos aggodalomban élt, hogy ha bekövetkezik júliusban esedékes ro­hama, olyasmit követ el, amivel szegény Theónak még több gondot okoz és esetleg újabb költségekbe veri.

Megpróbált dolgozni, de sehogyan sem haladt a munkával. Megfestett min­dent, amit festeni akart. Elmondott mindent, amit mondani akart. A természet nem izgatta többé alkotó szenvedélyét és tudta, hogy jobbik fele máris halott.

Az idő telt. Megérkezett július közepe s vele a meleg nyári napok. Theónak komoly erőfeszítésébe került, hogy bátyjának pontosan elküldje a tíznaponként esedékes ötven frankot; Valadon bármely pillanatban kidobhatta állásából, a bé­bi még mindig nem gyógyult fel teljesen és fizetnie kellett az orvost is. Vincent az egész összeget Ravoux-nak adta át és így ellátásának költségeit csaknem a hónap végéig kifizette. De azután... mi lesz? Több pénzt nem remélhetett The­ótól.

A gabonaföldeken feküdt a temető közelében a forró tűző napon. Utána jóle­sett az Oise partján tüdejét teleszívni az árnyas folyópart hűs levegőjével. Ebéd­re Gachet-hoz volt hivatalos, de kényszeredetten ette az ételeket, amelyek nem ízlettek neki, és nem bírta őket megemészteni. A doktor elragadtatott és izgatott hangon beszélt képeiről, Vincent meg közben ezt gondolta:

– Ez az ember nem is rólam beszél. Ezek nem lehetnek az én képeim. Én so­ha nem festettem semmit. Nem ismerem a kép aláírását sem. Valaki más fest­hette őket!

Sötétben feküdt szobájában és így gondolkozott:

– Tegyük fel, hogy Theo mégsem veszti el állását. Tegyük fel, továbbra is küldi a havi százötven frankot. Mit kezdjek az életemmel? Már a legutóbbi sze­rencsétlen esztendőkben is csak azért maradtam életben, mert tudtam, hogy még festenem kell és el kell mondanom, ami a bensőmet égette. De ennek most már örökre vége. Olyan vagyok, mint az üres kagyló. Éljek úgy, mint a St. Paul ko­lostor élőhalottjai és várjam, amíg egy végzetes roham véget nem vet az életem­nek?

Máskor aggodalmak gyötörték Theo, Johanna és a bébi miatt.

– Tegyük fel, hogy erőm és kedvem visszatér, s ismét akarok festeni. Hogyan várhatom el Theótól, hogy pénzt küldjön, amikor erre a pénzre Jónak és a bébi­nek van szüksége? Pénzét nem szabad rám költenie, hanem azon feleségét és kisfiát kell falura küldenie, hogy ott megerősödjenek és régi egészségük vissza­térjen. Nem elég, hogy tíz hosszú éven át eltartott? Nem az-e kötelességem, hogy félreálljak az útból és így is segítsek a kis Vincent jövőjét megalapozni? Én már elmondtam, amit el kellett mondanom, most rajta van a sor.

Alapjában véve azonban attól félt, nem lesz-e végzetes legközelebbi epilepti­kus rohama. Pillanatnyilag elméje ép volt és józan; most még azt teheti az éle­tével, amit akar. De mi történik, ha a következő roham után elméje teljesen el­borul és önmagával tehetetlen elmebeteg lesz belőle? Mit tegyen akkor Theo? Zárassa őt a gyógyíthatatlan elmebetegek intézetébe?

Gachet-nak további két képet ajándékozott és próbálta megtudni tőle az igazat.

– Nem, Vincent – mondta a doktor –, nem kell újabb rohamoktól félnie. Egészségi állapota a jelek szerint teljesen helyreállt. Igaz, hogy nem minden epileptikus ilyen szerencsés.

– Mi szokott velük történni, doktor úr?

– Néha sorozatos rohamok után elméjük teljesen elborul. – Ilyenkor nincs remény a gyógyulásra?

– Nincs. Ez már a véget jelenti. Esetleg évekig élnek még az őrültekházában, de épelméjűek már soha nem lesznek.

– Meg lehet-e előre mondani, doktor úr, hogy az ilyenek a következő rohamot szerencsésen túlélik-e vagy pedig elméjük végképp elborul?

– Nem, Vincent, erre nincs semmi mód. De miért vitassunk ilyen gyászos kér­déseket? Jöjjön, menjünk fel a műhelybe és készítsünk néhány litográfiát.

Vincent négy napig ki sem mozdult a Café Ravoux feletti szobájából. Vacso­ráját esténként Madame Ravoux vitte fel neki.

Most egészséges és épelméjű vagyok – ismételgette önmagában. – Most még a sorsom a saját kezemben van. De ha utolér a legközelebbi roham... ha el­mém végképp elborul... nem lesz elég erőm, hogy végezzek magammal... és akkor végem. Ó, Theo, Theo, mit tegyek?

Ötödnap délután felkereste Gachet doktort. Az orvost a hálószobájában talál­ta. Vincent odament a fiókos szekrényhez, ahova pár nappal előbb betette Guil­laumin aktképét. A kép még mindig ott volt. ,

– Mondtam már önnek, hogy ezt a képet rámáztassa be – szólt szigorú han­gon a doktorhoz.

Doktor Gachet meglepődve nézett rá.

– Tudom, Vincent. A jövő héten megrendelem a rámát az asztalosomnál benn a faluban.

– Ezt a képet azonnal be kell rámáztatni! Még ma! Ebben a percben!

– Ne beszéljen ostobaságokat, Vincent!

Vincent egy pillanatig az orvosra meredt, fenyegetőleg közelebb lépett hozzá, majd kezét zsebre tette. Gachet úgy látta, hogy Vincent kezében revolver van és a kabátja alatt feléje tartja.

– Vincent! – kiáltott rá.

Vincent egész testében reszketett. A földre sütötte szemét, kezét kivette a zse­béből és kirohant a házból.

Másnap vette festőállványát és egy vásznat; előbb a vasúti állomáshoz ment, elhaladt a katolikus templom dombja mellett és leült egy aranysárga gabonaföl­dön, szemben a temetővel.

Déltájt, amikor a nap legforróbban tűzött a fejére, fekete varjak serege csapott le rá. Megtöltötték a levegőt, elsötétítették a napot, feketén szálltak rá, mint az éjszaka; rátelepedtek a fejére, megszállták orrát, szemét, a haját, száját, csapko­dó szárnyaik felhője egészen betemette.

Vincent folytatta a festést. Lefestette az érésben levő vetés felett szálló feke­te varjakat. Nem tudta, mennyi ideig dolgozott, de mikor elkészült, odaírta a kép egyik sarkába: Gabonaföld varjakkal. Aztán hóna alá vette a vásznat, hátára szíjazta a festőállványt, hazament, lefeküdt és nyomban elaludt.

Másnap délután ismét elment hazulról, de a községházánál balra fordult és felment a kastély melletti dombra. Egy parasztember látta, hogy egy fán ült. Hallotta, amint azt ismételgette:

– Lehetetlen, lehetetlen.

Egy idő múlva lejött a fáról és a kastély mögötti szántóföldre ment. Tudta, hogy elérkezett a vég. Első ízben Arles-ban érezte ezt, de akkor megállt félúton.

Búcsút akart még venni a világtól, mindenkitől; végre is az a világ, ame­lven élt jó volt. Mint Gauguin mondta: Minden méregnek megvan az ellenmérge. És most, hogy itthagyja a világot, búcsút akart mondani mindenkinek, aki barátja volt és segítette az életben. Ursulának, akinek megvetése segítet­te abban, hogy a hétköznapi élettel szakítson és vállalja a kitagadottak életét. Mendes da Costának, aki meggyőzte róla, hogy egyszer majd képes lesz ön­magát kifejezni és ezért érdemes élnie. Kay Vosnak, akinek Nem, soha, so­ha! szavai jelentették élete legnagyobb keserűségét. Madame Denis-nek, Jacques Verneynek és Henri Decrucqnek, akik abban segítették, hogy meg tudja szeretni az élet kitaszítottjait. Reverend Pietersennek, aki nem bánta rongyos öltözetét és nyers modorát. Apjának és anyjának, akik teljes szívük­ből szerették. Christine-nek, egyetlen feleségének, akivel a sors megajándé­kozta. Mauve-nak, aki néhány boldog héten át tanítómestere volt. Eissen­bruchnak és De Boocknak, első festő barátainak. Nagybátyjainak, Vincent­nek, Jannak, Cornelius Marinusnak és Stricker tiszteletesnek, akik úgy néz­tek rá, mint a Van Gogh család fekete bárányára. Margot-nak, az egyetlen nő­nek, aki megajándékozta szerelmével és kész volt meghalni érte. Minden fes­tő barátjának Párizsban: Lautrecnek, akit ismételten őrültekházába zártak; Georges Seurat-nak, aki harmincegy éves korára halálra dolgozta magát; Paul Gauguinnek, aki koldusszegényen tengődött Bretagne-ban; Rousseau­nak, aki a legnagyobb nyomorban élt egy szegénynegyedben a Bastille köze­lében és Cézanne-nak, az aix-i remetének, Tanguy apónak és Roulinnek, akik primitív egyszerűségükben is annyi ragaszkodással voltak iránta. Rachelnek és Rey doktornak, akik akkor voltak jók hozzá, amikor erre leginkább rászo­rult. Aurier-nek és Gachet-nek, akik a világon egyedül tartották nagy festő­nek. És végül mindenekfelett fivérének, Theónak, kifogyhatatlan és minden másnál drágább szeretetéért.

Szavakhoz soha nem értett. Az ő kifejezési eszköze – az ecset volt. De ecsettel nem lehet búcsút venni.

Arcát a nap felé fordította. A revolvert oldalához szorította és meghúzta a ra­vaszt. Lerogyott, arcát belefúrta a dús, illatos televénybe, mint elszakadt rög, mely most tér vissza földanyja méhébe.

 

 

4.

 

Négy óra múlva hazatámolygott a sötét kávéházba, Madame Ravoux felment utána a szobájába és látta, hogy a ruhája véres. Azonnal Gachet doktorért rohant. – Ó, Vincent, Vincent, mit tett? – nyögte Gachet, amikor belépett a szobába. – Úgy látszik, elhibáztam. Nem gondolja?

Gachet megvizsgálta Vincent sebét.

– Ó, Vincent, szegény jó barátom, milyen boldogtalannak kellett lennie, hogy

ezt tette! Miért nem szólt nekem? Miért akart itt hagyni bennünket, amikor annyira szeretjük? Miért nem gondolt arra a sok csodás képre, amelyet még meg kellene festenie?

– Legyen oly jó, adja ide a pipámat a kabátom zsebéből. – Persze, hogy odaadom. Máris hozom. A doktor megtöltötte Vincent pipáját és a szájába tette. – Kérek tüzet – mondta Vincent. Vincent békésen fújta a füstöt pipájából.

– Vincent, ma vasárnap van és fivére nincs a képszalonban. Mi az otthoni címe? - Azt pedig nem mondom meg.

– Vincent, meg kell mondania! Feltétlenül el kell, hogy érjem!

– Theo vasárnapját nem szabad megzavarni. Fáradt és sok a gondja. Legalább a vasárnapja legyen békés és nyugodt.

Gachet-nek semmi módon nem sikerült megtudnia tőle Theo párizsi lakásá­nak címét. A doktor ott maradt nála a késő éjszakai órákig, majd amikor haza­ment, fiára, Paulra bízta, hogy virrasszon mellette. Vincent álmatlanul feküdt ágyában. Egyetlen szót sem szólt Paulhoz. Pipáját

újra meg újra megtöltötte és állandóan szívta. Amikor Theo hétfőn bement az irodába, már ott várta Gachet sürgönye. Elér­te az első vonatot Pointoise-ba, és onnan kocsin ment tovább Auvers-be.

– Hát eljöttél, Theo – mondta Vincent.

Theo letérdelt Vincent ágya mellé és mint kisgyermeket, úgy vette karjába bátyját, de egyetlen szót sem tudott szólni.

Amikor Gachet doktor megérkezett, Theo kiment vele a folyosóra. Gachet szomorúan rázta a fejét.

– Nincs remény, kedves barátom. Túl legyengült, hogy a golyót eltávolíthas­sam. Ha nem lenne ilyen vas szervezete, kinn a szántóföldön hal meg.

Theo egész nap bátyja ágyánál ült és fogta a kezét. Amikor besötétedett, ket­tesben maradtak és halkan a brabanti gyermekkorukról beszélgettek.

– Emlékszel a szélmalomra Ryswickben, Vincent? – Kedves, öreg malom volt, ugye, Theo?

– A patak partján szerettünk sétálni és a jövőnkről beszélgettünk.

– És mikor nyáron a gabonatáblák közt játszottunk? Úgy fogtad a kezemet, mint most. Emlékszel, Theo?

– Igen, Vincent.

– Az arles-i kórházban sokszor jártak az eszemben zunderti esztendeink. Szép gyerekkorunk volt, Theo. A kertben játszottunk, a konyha mögött, az akácfák árnyékában és ebédre anya kedvenc sajtos süteményünket készítette.

– Mindez nagyon régen volt.

– Igen... igen... az élet hosszú. Theo, az én kedvemért nagyon vigyázz ma­gadra, az egészségedre. Gondolj Johannára és a kis Vincentre. Vidd őket valahova vidékre, hogy erősek és egészségesek legyenek. És ne maradj Gou­piléknál, Theo. Csak kihasználtak egész életedben... és cserébe nem adtak semmit.

– Egészen kis képszalont készülök nyitni, amely csak az enyém lesz, Vincent. Az első tárlatomon egyetlen ember képei szerepelnek: Vincent Van Gogh élet­műve... ugyanúgy lesz minden, mint a próbakiállításon, amelyet a Cité Pigalle­ban rendeztél.

– Ah, az én életművem..., igen, az életemet kockáztattam érte... és agyam ki­csi híján, hogy el nem borult. Az auvers-i éjszaka mély csendje vette őket körül.

Kevéssel hajnali egy óra után Vincent fejét kissé oldalt fordította és suttogva mondta:

– Most már nyugodtan halok meg, Theo. Néhány pillanattal később lezárta szemét.

Így hagyta ott a hűséges Theót örökre.

 

 

5.

 

 

A temetésre Rousseau, Tanguy apó, Aurier és Emil Bemard érkezett meg Pá­rizsból.

A Café Ravoux-t becsukták a temetés napján és a redőnyöket lehúzták. A fe­kete lovas gyászkocsi a ház előtt várakozott. Vincentet a biliárdasztalon ravatalozták fel.

Theo, Gachet doktor, Rousseau, Tanguy apó, Aurier, Bemard és a Ravoux há­zaspár szótlanul állta körül a koporsót. Nem mertek egymásra nézni. Senki nem hívott papot a temetéshez.

A gyászkocsi kocsisa kopogtatott az ajtón.

Mennünk kell, uraim - mondta.

Csak nem hagyjuk, hogy így menjen el! – kiáltotta Gachet.

A képeket mind lehozta Vincent szobájából, fiát, Pault pedig elküldte, hogy hozza el a náluk levő vásznakat is.

Hatan fogtak hozzá, hogy felrakják a képeket a falra. Theo egyedül állt a koporsó mellett.

Vincent napfénytől csillogó vásznai fényes székesegyházzá varázsolták a ko­mor, sötét kávéházi termet.

Ismét körülállták a biliárdasztalt és Gachet mondott néhány szót.

– Mi, akik Vincent barátai vagyunk, nem adhatjuk át magunkat a bánatnak.

Vincent nem hal meg soha. Szeretete, lángelméje és az a nagy szépség, ame­lyet ő alkotott, élni fog örökké, hogy gazdagabbá tegye a világot. Egyetlen óra sem múlik el, hogy a képeire ne nézzek, s mindig új hitet, az élet új értelmét találom bennük. Vincent óriás volt... nagy festő... nagy filozófus. A művészet vértanúja. Theo meg akarta köszönni a doktor szavait. – Én... én...

Könnyek csorogtak végig arcán és többet nem tudott mondani. A koporsót a hat jó barát emelte le a biliárdasztalról; kivitték a kis kávéház­ból és gyengéden rátették a gyászkocsira.

Mentek a fekete kocsi után, végig a napsütötte úton. Elhaladtak a zsúpfedeles kunyhók és nyaralók mellett.

A vasúti állomásnál a gyászkocsi balra fordult és megkezdte lassú, kanyargós útját felfelé a domboldalon. Maguk mögött hagyták a katolikus templomot, az­tán átvágtak a sárga gabonaföldeken.

A gyászkocsi megállt a temető kapujánál.

Gachet doktor ott ásatta meg Vincent sírját, ahonnan megérkezése napján együtt néztek le az Oise völgyére.

Theo megint beszélni akart, de most sem jött ki egyetlen szó a torkán.

A sírásók letették a koporsót a földre. Leeresztették a sírba és behantolták. A hét gyászoló megfordult, kiment a temetőből, aztán elindult lefelé a dombon. Gachet doktor néhány nap múlva napraforgókat ültetett a sír köré.

Theo hazament a Cité Pigalle-ra. Bátyja elvesztése miatti fájdalma nem szűnt sem éjjel, sem nappal. Nem tudta elviselni a csapást. Elméje elborult.

Johanna Utrechtbe vitte, ugyanabba az idegszanatóriumba, ahol valamikor Margot-t is kezelték.

Vincent halála után fél esztendővel, majdnem napra pontosan Theo élete is véget ért. Utrechtben temették el.

Később egyszer Johanna, a Bibliát olvasva Sámuel próféta szavaira figyelt

fel:

... és nem váltak el a halálban sem.

Exhumáltatta Theo holttestét, elszállíttatta Auvers-be és bátyja mellé temet­tette.

Meleg nyári nap süti az auvers-i gabonaföldek között elterülő kis temetőt, ahol Theo békében nyugszik Vincent napraforgóinak csillogó árnyékában.